Szerepem az Udvarnál február végével igen szűk térre szorult - írta Aszpázia Györgynek. - Miért? Erzsébet királyné miatt, aki igen szeretett levegős, hűvös szobában aludni. Túlzásba vitte ezt a szokását, de a fiatal királynénak, Máriának nem lett volna szabad engednie, hogy a kastély legszegényesebb padlásszobáját válassza ki magának Úrnőm. Nyáron történt, hogy tiltakoztam, de Mária legyezősen feljött ebbe az igen szellős kvártélyba s úgy minősítette, hogy igen kellemes lakosztály, s többé erről nem akart szót fecsérelni, hiába emlegettem én a telet, amely a meleg szobák biztonságához szokott angol nő számára elképzelhetetlen volt. Mert jött aztán a tél, s én végig vele maradtam, magam is állandó meghűlésnek, taknyosodásnak kiszolgáltatva, ki asszonyomnál sokkalta erősebb és ellenállóbb voltam s vagyok. Az előző telet a kastély földszintjén töltöttük, elég lármás szobákban, közel a konyhákhoz, ahonnan a sülő-fővő ételek bűze minden étkezés előtt hozzánk szivárgott, úgyhogy amikor az ebédünket-vacsoránkat felszolgálták, már régen el voltunk telve, mégpedig jóval több fogás ízével-bűzével, mint amennyi asztalunkra került, minthogy a királyi asztal választéka részünkre ismeretlen maradt, s ha az ételek szaga nem szüremkedett volna orrunkba, aligha törődünk létrejöttükkel.

Nos, ezt a földszinti lakrészt a libériás inasok számára kobozta el tőlünk Mária a múlt tavasszal, s szellősségét - panaszomra - még szeptember inkább előnyösnek minősítette asszonyunk tartózkodási helyéül, lévén hogy Erzsébet ez időtt még a parkba sem szállt alá e padlástérből 1915 egész nyarán.

A végzetes influenza február elején támadta meg. Az ifjú királyné orvosa forró teákat, kinint s meleg takarókat javasolt, de máshová költözést nem. Merthogy a négylábú kicsiny vaskályhában a tűz vidáman duruzsolt az orvos ottlétekor, de az éj közepén a szobáinkon átvándorló, átzúgó szél fagyot hozott közénk, s még finom havakat is.

Az öreg királyné ágya köré már halála órájában odasereglett a Család, s az Udvar. Ott állt maga elé ejtett kézzel Ferdinánd, könnyes szemével Mária királyné össze-összerázkódva, de nem a zokogástól, hanem a tető alatt uralgó zimankós időjárástól, talán ezekben a percekben ötölhetett először s tán utoljára eszébe, hogy elődje halálának siettetésében őneki is része volt.

A közeli, a neuwiedi vérrokonok nem érkeztek meg idejében, hogy lezárják az ő megfáradt, megromlott szemeit. Azokat én zártam le; s az állát is én kötöttem fel.

Az ágy lábánál a protestáns halottért ortodox pap imádkozott.

A koronát 40 évig viselte s most itt a szegényes hálószobában, férj, gyerekek, rokonok, saját pap nélkül.

Magányban élt, végül már tragikus magányban. Míg férje élt, a központi hatalmakhoz való hűségre szorította a királyt, Carol halála után néha egy-egy szemérmes tanácsot próbált adni Ferdinándnak, hogy ellensúlyozza Mária más irányú befolyását. Nem mindig eredménytelenül.

Egyedül maradt (rajtam kívül abban az országban, melynek negyven éven át Úrnője volt s mely kedves volt lelkének).

Neuwiedben, ahonnan érkezett, minden kortársa meghalt. Csupán testvérei unokái és dédunokái élnek, akik számára idegenekké váltak. Korának idealista Németországát most már kalmár Németországnak tudta. Tudta, hogy a világban nagy dolgok készülődnek, de ő azt hajtogatta: bizony én már elszakadtam az élettől. Igazán már nem érezte jól magát sehol másutt, mint férje koporsója mellett Curtea de Argeşen, s tán egyetlen, hibás leánykája szomorú maradványai közelében.

Hetekkel halála előtt nem beszélt másról, mint az elmúlásról s a túlvilági boldogságról. Azt hajtogatta: mért nem hagytok meghalni, nem látjátok, hogy már nincsen semmi dolgom ezen a világon. - Idegen volt már ebben az országban, ebben a világban, amelyhez nem kötötte már semmi. Pedig a maga idejében Wied Erzsébet teljesítette vállalt feladatát második hazájában. Talán csak egyszer vallott kudarcot királynéi tanácsával: amikor az ifjú Ferdinánd trónörököst Vakarescu kisasszonnyal akarta összeházasítani. Mellőzéssel lakolt meg emiatt, pedig a román nép érdekeit kereste, de nem számolt a vezető családok féltékenységével. Szép igazán soha nem volt, lelkét az állandó jótékonykodással és művészetpártolással tette vonzóvá. Gyakorlati érzéke szinte semmi nem volt. A hozzá forduló, olykor szélhámos jellegű kéréseknek nyomban helyt adott, s adakozott a pazarlásig. Kitűnő nyelvérzékkel beszélte az angolt, franciát s a románt is, de tudott latinul és görögül is. Műveltsége messze fölülmúlta saját, Carmen Sylva néven közreadott irományait.

A sors úgy akarta, hogy ne érje meg azt a napot, amelyen az uralkodó kardot ránt származásuk közös hazája ellen.

A temetést ugyanazzal a protokollal igyekeztek megszervezni, mint férjéét, I. Carolét: Curtea de Argeşen, férje mellé s a kis, boldogtalan Mária hercegnő mellé, akinek maradványait Cotroceniből már előbb idehozták.

De a temetése nem volt olyan, mint királyi férjéé. A kőművesek siettek, az egyház nem árasztott misztikát, a környékbeli parasztok nem öltötték fel szebbik ruhájukat, hogy eljöjjenek szentelt vízzel meghinteni a koporsót s a sírt. Olyan volt az egész szertartás, hogy "legyünk minél előbb túl rajta"! Brătianu fején remek új kucsma, amelyet egész idő alatt nem vett le, pedig szép, meleg idő volt. A katonaság terepöltözetben jelent meg. Egyedül a diplomáciai testület tagjai öltöttek méltó díszt.

Zsúfolt, rosszul világított fülkékben utaztunk vissza a fővárosba. Gépkocsira már nem futotta a tisztességből. Egyszer csak az udvarmester segélykiáltása vert fel szendergésünkből.

- Hol a korona? Elvesztettem a koronát! Ellopták a királyi, királynéi koronát!

Miután az egész kocsit fölverte, nagy sokára megnyugodott: útitársai segítségével rálelt a királyi aranykincsekre. Egész éjjel az első román király aranykoronáján aludt, de rossz álma lévén, időt és helyet veszítve esett kétségbe a gondjára bízott tárgyak miatt.

Moldován György életében ez a hónap nagyon mozgalmas volt - úgylehet talán a legtevékenyebb az események viharzása közben.

A hadseregparancsnokkal, Arz Arthurral, a jövendő magyar királlyal, IV. Károllyal, Tisza István gróffal, a miniszterelnökkel kereste a találkozást Erdély érdekében. Ugyancsak Erdély érdekében tárgyalt - nemegyszer Vízaknán, saját házában -, a vonatról leszólítva némely erdélyi román politikusokat. Ez utóbbiakkal a maga őszinte, nyílt módján, de személyiségét elméjében és szívében megváltozottnak tudva, immár mégis ravaszul is, mert teljes magyarrá válását eltitkolva, elhallgatva előbbeni "fajtársai" előtt.

Első vendége, akit a magyar állam integritása mellett szóra, írásra bírt, dr. Alexandru Vaida-Voevod volt.

Előbb ott, Vízaknán, úgyszólván együtt fogalmazták meg az újságcikket, amelybe Vaida utóbb csak jelentéktelen sorokat, szavakat szúrt, éppen a legfontosabb kijelentések érdemén mit sem változtatva. Íme, a Vaida-Voevod neve alatt megjelent közlemény figyelemre legméltóbb részletei:

"Íme, hát mégis másképp történt, mint ahogy Magyarország és Bukovina legjobb és legmegfontoltabb románjai hittük és óhajtottuk. Minden kitartó igyekezet Romániát rábírni, hogy az összrománság érdekében a központi hatalmakhoz csatlakozzon, hiábavalónak, sziszifuszi munkának bizonyult. Nekünk azonban alapos okaink voltak arra, hogy ne csak reméljünk, de higgyünk is abban, hogy a döntő pillanatban Bukarest mérlegelni fogja a mi hagyományos álláspontunkat. Ezt az álláspontot két okozati mozzanat jellemzi:

- az egyik érzelmi, az erdélyi és bánáti román katonák régi dicsőségével függ össze,

- a másik reálpolitikai: augusztus 28-ig azt hittük, Románia csatlakozva a központi hatalmakhoz, hozzá fog járulni a háború gyorsabb és számunkra győzelmes befejezéséhez.

Magyarország demokratizálása, ami a háború után kikerülhetetlen, népünk részére is azt a perspektívát nyitná, hogy fiaink ne csalatkozzanak bizalmunkban, mellyel a háborúba mentek és a győzelem a román nép számára is intézményesen biztosítsa szabad etnikai fejlődését.

Ha a Habsburgok alatt élő románság szenvedéseit a fenti lehetőséggel vetjük egybe, Románia hadüzenete számunkra teljesen érthetetlen és állandóan azt a kérdést kell magunknak feltegyük, hogyan volt ez lehetséges? E katasztrófának kitervezőjét minden bizonnyal elérik majd a románság jövő generációjának átkai."

Eddig Vaida-Voevod közzétett írása. Moldován György a Habsburgokra való utalásról hiábavalóan igyekezett lebeszélni ifjú barátját, Alexandrut.

A budapesti parlament szeptember 5-i gyűlése előtti napon Moldován György felkérte dr. Pop-Cicio Stefan országgyűlési képviselőt, hogy tegyen nyilatkozatot a maga és hívei nevében. Pop-Cicio ezeket mondta a parlament jegyzőkönyvei szerint: "Tisztelt képviselőház! A magyarországi Román Nemzeti Párt mély felháborodással vette tudomásul, hogy a szomszédos Románia politikai ellenségeink sorába lépett, és hadat üzent Monarchiánknak, ahol több millió román él örvendetes fejlődésben... Ezer év óta a magyarországi románság testvéri egyetértésben a magyarsággal védte a hazát minden külellenséggel szemben... Ezt a nyilatkozatot nem azért kívánom tenni, mintha valaki is kétségbe vonná a román lakosság hűségét a Monarchiánk iránt, de ezúton is az igazságot kívánom megvilágítani olyan külföldi tényezők számára, kik a világháború mostani új fázisában, úgylehet, azt feltételezték a magyarországi románságról, hogy az a Trón és a Haza iránti hűségben meginoghat!"

Dr. Theodor Mihali, a Román Nemzeti Párt vezetőségi tagja, ki mellesleg országgyűlési képviselő is, a szolnok-dobokai Désen összehívott rendkívüli megyei közgyűlésen - Moldován György sugallatára - a napirend előtt így nyilatkozott:

"Most, amikor Románia fájdalmas meglepetésünkre a Monarchia újabb ellenségeként lép színre - bár mi mindig azt hittük, hogy mellettünk fog harcolni a nagy csatában, ami közös létünkért folyik - ünnepélyesen kijelentjük, hogy a világháború eme új fázisa egyáltalán nem áshatja alá hazafias magatartásunkat, hagyományos lojalitásunkat, töretlen hitünket a Trónban és a Hazában, sőt hozzájárul ahhoz, hogy még nagyobb mértékben tegyünk eleget hazafiúi és állampolgári kötelességeinknek. Kérem, vegyék tudomásul eme nyilatkozatomat, melyet honfitársaim megnyugtatására és tájékoztatására teszek. Mély meggyőződésem, hogy igaz ügyünk, melyet vállvetve testvéri szeretetben és megértésben minden áldozatot vállalva támogatunk, egész bizonyosan győzni fog."

Élt, de vissza nem élt Moldován György azzal, hogy őt a mindenkori szebeni metropolita jogtanácsosának tekintették.

Maga nevében kereste fel az aradi püspököt, J. Papp Joant és a harcos életű és kedvű egyházmegyei titkárt, Goldiş Vasilét. A püspök szeptember 16-ára összehívta az egyházmegyei tanács plenáris ülését, s Goldiş javaslatára egyhangúlag a következő szövegű lojalitási manifesztumot fogadták el:

"Az aradi görögkeleti román egyházi tanács most, amikor a szomszédos Románia hadat üzent Monarchiánknak, szent kötelességének tartja kijelenteni, hogy az egyházmegye görögkeleti román hívői - akárcsak Magyarország egész román lakossága, amely ezer év óta... mint ahogy a múltban, úgy a jelenben és jövőben is megőrzi töretlen hitét a Trónban és Hazájában, Magyarországban és ezt a Trónt és ezt a Hazát védeni fogja, vagyonával, vérével és áldozatkészségével, minden fajta ellenséggel szemben, bárhonnan jönne is az."

Goldiş Vasile ekkor már fél éve nem volt a magyar állammal semmilyen viszonyban, mióta az általa szerkesztett újságot, a Román Nemzeti Párt hivatalos sajtóorgánumát a kormány betiltotta lázító cikkei miatt.

Tünde, Moldován Tünde, nem írt naplót Székelyudvarhelyről való menekülése közben. Ha akarja sem tehette volna, minden alkalom és alkalmatosság hiányzott: idő, papír, írószer, asztalsarok a hozzá könyöklésre. Mégis, amikor Vízaknára került, hogy édesapját megnyugtassa lényével, úgy kezdte, mintha összefoglaló jelentést szándékoznék adni a románok Erdélybe töréséről és kiveretésükről. Ám az első mondatok után s apja helyesbítő közbeszólásaiból megértette, hogy az elmagányosodott öregúr (66 éves) többet tud az eseményekről, a harcok zajlásáról, mint ő, s attól kezdve nem a hadieseményekről számolt be, hanem saját élményeiről, a látottakról, a megszenvedettekről, a visszatérés napjairól a korai tél havai közt Vízaknán, a szülői házban, november végén, élőszóval.

A román betörés hírére, már szeptember 27-ről 28-ára virradó éjszaka futótűzként elterjedvén, lázas menekülés indult meg a keleti és déli megyékből.

(- Tőlünk alig - vetette közbe az apa.)

Mikor a támadás megkezdődött, az Erdélyben lévő mintegy ezerfőnyi csendőrrel együtt az összes fegyveresek létszáma nem volt több tízezernél.

(- Ezt már a nyáron jelentettük figyelmeztetőleg a miniszterelnöknek s a belügyminiszternek - vetette közbe Moldován -, Csongor testvéred rá a tanúm, aki Ojtoznál eltűnt, nem tudjuk, él-e, hal-e.)

Brassóból augusztus 29-én, kedden délelőtt még sokan menekülhettek vonaton, délután kettőkor indult az utolsó vonat. Félóra múlva már a román csapatok megkezdték bevonulásukat a városba.

Így ment ez Székelyföldön végig - Gyergyótól Háromszékig. Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és vidéke lakossága az első napon, 28-án, még valahogy vonaton is menekülhetett, de már 29-én csak gyalog és szekéren eredhetett útnak. Keserves volt a sorsuk azoknak is, akik vonathoz juthattak, napokon át kellett vesztegelniök szerelvényükkel a zsúfolt kocsikban és teherszállító (sokszor nyitott) vagonokban, étlen-szomjan, testi és lelki gyötrelmek között. Volt részem benne.

A szekeres és gyalog karavánok meg-megtorlódtak, s szerencsések voltak, akik falut vagy várost érve, megpihenhettek, hogy előbb a magukkal mentett készletekből táplálkozzanak, majd könyöradományra szoruljanak.

(- Magad sorsát mondjad - kérte Moldován.)

Hadd mondjam még el, hogy együtt menekültem Szentkereszty Béla báróval, háromszéki főispánnal, aki megosztotta székely népe sorsát. Vele tartott felesége, Florescu Bibescu Mária hercegnő, aki unokája az utolsó román fejedelemnek, és annak idején kijelölt menyasszonya volt Milán egykori szerb királynak.

Engedd meg apám, hogy csapongva számoljak be neked az átéltekről s a hallottakról.

Némely faluban leakasztották a kútról a vedret, mert a szerencsétlen menekülők az egész falu vizét kiitták. Sümegi Vilmos és Szakács Andor felszólítottak, hajlandó volnék-e visszatérni Erdélybe, hogy a gyógyítandó sebeket szerbe-számba vegyem a legsürgősebb teendők érdekében. Igent mondtam, hogy halottak napján visszaforduljak.

Segesvárt a nép lelkesedve mutatta azt a házat, ahol egy nappal elébb Károly trónörökös és Zita főhercegnő megszálltak. A trónörökös tüntetően mindenkivel magyarul beszélt.

A híres szép Petőfi-szobrot idejében elrejtették, csak a város bolondja, Behr Vili szólítja hangosan utcahosszat.

A megyének szomorú szenzációja Csiki Miklós nagysinki plébános megöletése. Holttestét egy útszéli árokba gyömöszölték. Több helyt az egyházi kegyszereket koporsóba téve halottként harangszóval temették el, s ott nyugodtak, míg az ellenség ki nem takarodott.

Különvonaton utaztam a határ felé. Nem szalonkocsiban, négyszáz szarvasmarha békés társaságában. Nagy szomorúság van abban, hogy ez a gulyányi állat nem sír, nem kér enni, pedig éhezik. Pedig nemsokára megeszik valamennyit az éhes katonák.

Kőhalomba pénteki napon vonultak be a románok, ennek emlékére Szent-Péntekfalvának nevezték el a falut. Ezen a községen kellett átvonulnia Háromszék, Brassó, Fogaras, Udvarhely menekültjeinek. A százezrekre menő, mindent nélkülöző tömeg teljesen kifosztotta a falut. Sokat raboltak a cseh katonák, kiket a főszolgabíró fogatott le.

Más falvakban a menekülők, ami zsákba szedett kukoricát nem tudtak magukkal vinni, az udvaron s a baromfiudvaron kiöntötték, hogy a szabadjára engedett állatok, amíg abból tart, abrakolhassanak.

A szárnyas jószág, a baromfi úgy elvadult, hogy a csűrök, házak tetejéről lövöldözve lehet csak kézre keríteni. A járásban 12 ezer disznó döglött meg.

Végigtekintve a falu eredeti állapotán, egy román ezredes megjegyezte: - Miért hívtak be ide minket? Ha mi leszünk itt az urak, nem lesz így dolga senkinek.

Kőhalomban a sokszázados levéltár anyagát pozdorjává zúzták. A vár különlegessége a Szalonna-torony. Az egész falu népe ott tartja a szalonnáját. Minden szombaton vihet belőle a gazda, és a friss vágás helyét lebélyegzi az őr.

A magyar falvakban a gazdák házatáján minden összetörve. Ajtók, kapuk, kertek, hidak nélkül milyen szokatlan a falvak képe.

Olthévíz pópájának öt fia elment a visszavonuló román csapatokkal.

Garat községben egy román katona Kellner fiát egy fához állítva agyonlőtte, mert nem akart övé lenni.

Pálosnál mondta Goldbach tábornok, ha két ezred lenne csupa 82-esekből, keresztülmenne velük a világon.

A szomszédos Sövénység községben a csendőrök éppen az ott rekedt román járőrök összefogdosásával törődtek. Az őszi erdő lehullatta lombjait. Alatta bombák, gránátok, aknák és temetetlen holtak. A séta orrfacsaró és életveszélyes. Ha felbolygatjuk az avart, noteszek, fényképek, elázott levelek, holt katonák arca tárul elénk. A halottak zsebeiből kivesszük az iratokat. Zsebkéssel gallyakat hasítva felírjuk személyi adataikat, s rátűzzük a sírhalmokra, melyeket egy-két lapát földből rögtönzünk.

Egy notesz, fedőlap nélkül, négy helyt átdöfve szuronnyal.

Egy feleség tudatja az ázott tábori lap felén, hogy Sánta Albertet is béhozták a 82-esekhez, s Udvarhelyt van már Demeter Ferenc koma is. Istentől áldást, békét kíván édes felesége Bálint Anna.

Barót községben székelt a román vezérkar. Szó szerint is. Kapuk, kertek, zárak, ajtók sehol. Csak a sok mocsok mindenütt. A baróti híres túrógyár kifosztva, csak a sajtok mindenen átütő szaga maradt a falak között, s egyik cseberben egy női fűző!

Baróton meg akarták számolni, hány leányon, asszonyon tettek erőszakot. Húsznál szégyenkezve abbahagyták. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával magam is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is hasonló sorsra jutottak. Előlem elrejtőztek. Apjok ijesztő dermedt közönnyel ül az udvaron egy fatönkön. Kérdezhetetlen.

Ürmösön négyszáz szekeret rendeltek ki, éjjel-nappal hordatták a követ, fel akarta töltetni valamely őrült parancsnok az Olt medrét. Majdnem sikerült. Csak egy keskeny sávon folyik már a víz, s hömpölygeti a menekültek gönceit.

Köpec templomában vasvillával feszítették szét az orgona sípjait. S a népet a templom előtt trágár táncra kényszerítették, hogy a kiszórt trágyával szennyes hivatalos iratokon tiporjanak. A községház előtt, a lerombolt 48-as emlékmű mellett kiterítették a magyar zászlót, egy katona a jegyző magyar atillájában táncolt, melyet a tapsoló, őrjöngő mulatság közben téptek le róla.

A katonák lehúzták a csizmát a járókelők lábáról. A kertekből kitépett káposztát, burgonyát nyersen ették meg, annyira ki voltak éhezve.

Nagyajtán Bodánénál lakott a VI. divízió alezredese, Alexin, aki bántatlanságot biztosított számára. Ott lakott egy herceg is, aki Szentkereszty báróék után érdeklődött.

Apáca községben a feltört páncélszekrényt megtömték levágott libafejjel. A román lakosok házát megjelölték, onnan nem volt szabad rabolni.

Egy kereskedő házába be akartak törni a 64. román gyalogezred katonái. Szabó Mihály odaszólt: Hiszen nyitva a nagykapu! Főbe lőtték. A katonai szeszélynek falvanként estek áldozatul nők és férfiak egyaránt. A nemi erőszak és a rablás alkalmával.

Az erősdi református lelkészt többedmagával foglyul ejtvén, társaival összeláncolva, lóhátról ostorral hajtották. Híd nem lévén, az Olton át nyakig érő vízben kellett átgázolniok.

Botfaluból (ahol az ellenség szeptember 1-jétől október 7-ig garázdálkodott) kétezer marhát hajtottak el.

Keresztényfalván kétszáz házat perzseltek fel.

Havas, jeges utakon haladtunk már. Gyönyörű havasi patak fut le Volkányban, a falu közepén.

Rozsnyón állomásoztak valamikor a kettes huszárok, a fönséges Bucsecs havas tövében. Az első magyar honvéd, aki itt meghalt szeptember elején, a gyergyóditrói Gombos György volt. Itt az ellenség a kriptákat is feltörte. Itt sok fölösleges gyilkosság történt.

A községi iktatókönyvbe románul azt írták be: ha Ferenc József nem adja át az országot önként, elevenen megnyúzzák, s rózsabokorba (tövises bokorba) temetik el.

A fronton, a magyar-német katonáknak naponta 60 ökröt szállítanak.

Barcaszentpéteren egy szál gyertya mellett német tisztek a Wacht am Rhein-t éneklik.

Barcaságon mindenütt hallani a távoli ágyúzást.

Az első hatalmas hó november 17-én hullott le.

Brassó-Bertalan állomáson nagy csata volt. Petrán Sándor százados heves harcban kétszázötven román katonát semmisített meg. A román vonatok zöme az összes élő állatokkal, négyszáz! megrakott vasúti kocsi ott maradt.

Sepsiszentgyörgyön, ahová szeptember 2-án vonultak be, orgiát ült minden szenvedély, szemérmem tiltja, hogy a tudomásomra jutott förtelmeket részletezzem.

A katonák a kórházat használták tivornyájuk helyéül.

Egy csapásra megszűntek a szörnyűségek, amikor Ghica herceg és Angelescu tábornok odalátogattak. Kelemenné, a kórház gondnoka fogadta őket - franciául. A fiatalabb tisztek kezet is csókoltak neki.

Amint azonban a tábornok s kísérete távoztak, még hatványozottabban dúlt a pokol.

Gidófalván a lányok, asszonyok a zsilipek alá bújtak, oda a nőkre éhes katonák nem mertek utánuk menni.

Magyarhermányban megégettek egy pásztorfiút, mert nem tudta elárulni a magyar csapatok helyzetét.

Az árkosi kastélyban, ahol Carmen Sylva is vendégeskedett egykor Bibescu Mária hercegnőnél, férjével, Szentkereszty főispánnal kocsiztam ki, megnézni, milyen vandál pusztítást végeztek a visszavonuló román csapatok. Érdekes és mindenütt egyöntetű volt a vélemény, hogy a románok azért dühöngtek legjobban, hogy az értelmiség (a papság kivételével) elmenekült előlük. Az ő lakásaikat foszlányokká, miszlikbe zúzták, rontották.

A megyeháznál vettük a gyászhírt: meghalt Ferenc József. Mi lesz most, kérdeztük. De a katonák már felesküdtek IV. Károly királyra.

Kézdivásárhelyt október 7-én minden valamirevaló polgárt letartóztattak. Két napig étlen-szomjan tartották őket a csendőrlaktanya pincéiben. Az ételhozókat is lefogva, harmadnap Sósmező felé indították őket. Úgy tudják, ezeket Iaşi felé vitték a hírhedett Sipotei haláltáborba.

Sósmezőt is megnéztem, ott a hegyen az Erzsébet-szobor feliratát levakarva ezt rótták a kőbe: "A román nagy sas átrepülte a Kárpátokat, 1916. aug. 11."

Odafent rengeteg román sír van.

Az orbai járásból hetven család ment el a román csapatokkal.

A Hargita-tetőn is átvonult, oda és vissza, az ellenséges sereg. Halott fenyőfák pihennek a völgyben. Egyik derékba tört, a másik szilánkokra hullott szét. A lövészárkok, mint valami csatornák hálózták be az erdőt. Az út mentén leégett házak.

A székelyek: fehér hajú öregek, fáradt nők és szomorú gyermekek, mennek hazafelé. Most jönnek az idegenből, ahol keserű volt a kenyér, s most mennek a szülőföld felé, ahol még keserű sem várja őket. Havas tisztáson ebédfőzéshez készülődnek az asszonyok, a háború fenyőszilánkjait gyűjtik össze.

Egy hamuvá égett ház mellett ott áll sértetlenül egy galambbúgos kapu.

Udvarhelyről sok diák került ki évente. Ilyen diákokból sok jutott a román hadseregbe. Ezek közül nem egy elzarándokolt régi szállására, s az ajtófélfára régen felírt neve mellé odarótta mai nevét s román katonarangját.

Udvarhely lakosságának fele el sem menekült. Zabolai Székely Dénes, a diákok nagy barátja, magyarruhásan, kíváncsi öregember módjára addig-addig járt-kelt, fürkészve az ellenséges katonákat, mígnem kimondták rá az ítéletet, le kell lőni. Egy sétája közben odaszólt neki súgva egy román tiszt: - Székely bácsi menjen haza, bújjék el jól, mert ki van mondva magára a halálos ítélet.

Korondon tizennyolc embert öltek meg, Etéden huszonhármat.

Egyéb élelmiszerek fogytán a sok éhező gyermek számára a "Jézus telelő" alma a legbecsesebb táplálék. Egy asszony azt mondja nekem: Műk es elmenekültünk, el es vittünk mindent a szekervel, de aztán három zsák búzát meges lepakoltunk, visszavittünk a kapuból, hogyha bémegyen az oláh, ne gondolja, hogy kódus a magyar.

Egy öregember mondta a vasúti roncsok mellett: Nekem jól van dolgom. Van falábom s mandulám, csakhogy itt hordom a testemben.

Barótról Miklósfalvára menekült egy Dávid Ilona nevű huszonegy éves szép leány és harminckilenc éves bátyja. A férfit lefogták a román katonák, s a leányt megtámadták. A leány szégyenében kútba ugrott. Bátyjával együtt temették el.

Hodgya községben Vajda Zsuzsa és Rebi otthon maradtak apjokkal, a nyugalmazott főjegyzővel. A leányokat ellenkezésük küzdelmében lelőtték. Az apát is agyonverték. A három halottra rágyújtották a házat.

Patakfalván azt súgta egy ismeretlen román katona a gazdáknak: Hajtsátok ki az erdőbe az ökröket, mert be kell mennem a faluba, hogy az istállókból minden marhát elhajtsak.

(- Ne folytasd, leányom - sóhajtott Moldován György -, mindent megértettem, mindent eltemettem magamba.)

Mióta udvarhölgyi szerepem sírba szállt az öreg királynéval, férjem ápolása a foglalatosságom. Máját fájlalja, a professzorok szerint az ivástól fáj. Hiába intettem, rám nem hallgatott - e tekintetben. Mert minden másban igen. Cumnátom, sógorkám megkért, hogy jártasságomat az udvar köreiben őmellette gyümölcsöztessem, afféle titkárnői, udvarmesternői szerepben. No, így a két Marghilomannak lehetek támasza. Mondhatnák, háromnak, de Traján fiam mostanában nem igényli tanácsaimat, annyira leköti és távol tartja tőlem a háború következtében torlódó napi politika.

Hatvankilenc éves vagyok, kedves "öcsém", ha utánaszámolsz. Nagy pályát futottam be Vízaknától idáig, de igazán boldog, néhány nap kivételével, nem voltam. Engedd meg, hogy ne emlékeztesselek azokra a napokra. Az elmúlt hideg tél padlásszobáját már kihevertem. Némi kis köhögcsék maradtak. Egyelőre nem megyek vele orvoshoz.

Ezt a levelemet ki tudja, mikor kapod meg, de tudom érdekel mindaz, ami velünk, s remélem, főként velem történik.

*

A király sírt a koronatanácsban. Hogy tartást adjon magának, egy papírlapra vonalakat huzigált szegényes tolltartójával.

Carol herceg, trónörökös, lélekben egész idő alatt máshol járt. Egyetlen szava sem volt.

Az Udvar nem alszik a városban, a zeppelinektől való féltében. Este hatkor elhagyják a várost. A király maga vezet, s Bufteában alszik.

Németország augusztus 30-án üzent háborút.

Bussche reméli, hogy a háború után két normális rezsim újra megteremtheti a kapcsolatot.

Hidroplánok Constanţát bombázták. Száz halott. A bolgárok hadüzenet nélkül támadnak. Brătianu szerint őket könnyű lesz legyőzni.

Egy német és egy bolgár hadosztály támad Dobrudzsában. A szögesdrótok előtt hullahegyek.

Szeptember 6. Éjjel a zeppelin sok bombát szórt le a városra. Házunk is megremegett.

Olteniţánál pokol volt. A bolgárok minden élőlényt megölnek. Az olteniţai cigányregiment saját tisztjeit lőtte.

Harmincezer foglyot és négyszáz ágyút veszítettünk? Hamis közleményt kellene kiadni, hogy Turtucaiát visszafoglaltuk, és sok foglyot ejtettünk.

A második hadseregben Averescu helyére Crainiceanu került.

Turtucaia lakossága lőtt a román katonákra, akik rendezetlenül vonultak vissza.

A prefektus Dobrudzsából minden szarvasmarhát elhajtott. A bolgár nők megvadulva tiltakoztak. Bazardzsikban mészárlások voltak.

A teleormani regiment gyöngén harcolt a bolgárok ellen. Egy szakaszt falhoz állítottak. A harci kedv megjött.

Grigorescu alezredes maroknyi maradék csapata élén halt hősi halált. Hararu főhadnagy a fogságba esés percében főbe lőtte magát. Hősi emberanyag, rossz vezetés.

Ha Sepsiszentgyörgyöt, a parancs szerint, éjjel foglalják el, a románok egymást tizedelték volna. Borszéken nem találtak emberi lényt, a magyarok mindenkit evakuáltak.

Bukarest, délen nagy szervezkedések. Nem tudunk visszavonulni. A sebesültszállító vonatokhoz senkit sem engednek, nehogy híre fusson a turtucaiai vereségnek. Még az ápolónőket sem.

Jóval a front mögött az oroszok valósággal kitéptek a kezünkből egy bolgár hadifogolyoszlopot, és megölték őket.

Szeptember 13. Elveszítettük egész Dobrudzsát. Csapataink Cernavodánál állnak, ha még vissza nem vonultak. A Pentala-hadosztály megsemmisült.

Take Ionescu szerint a bolgárokkal jó előre ki kellett volna egyezni.

Erdélyben nem mozdulunk, kivéve Dorna-Vatrát.

Brătianu: ki kell vonni a kórházak adminisztrációjából az összes zsidókat, s be kell őket sorozni a sorkatonasághoz.

Szeptember 26. Minden cáfolat ellenére a nemzeti bank aranyát Iaşi-ba szállították.

Azt mondják, szörnyű dolgokat követtünk el a mi területünkön lévő bolgárokkal, s okot adtunk a véres megtorlásra.

Az erdélyi harcokról a mi közleményeink sikereket jelentenek, az övékéi szintén.

Bombázás több száz halottal.

Október 1. szörnyű harcok Szebennél. A magyarok iszonyatosan támadnak. A tüzérségen kívül más csapat nem maradt épen.

Bal szárnyon az 1. vadászok, jobb szárnyon az 5-ösök minden hősiességük dacára nem tudták megtartani állásaikat. Hiába próbáltak kapcsolatot teremteni Szeben és Fogaras között, nem sikerült.

A 44-es, 42-es, 47-es, 48-as regimentek két hét alatt négyszer cseréltek generálist. Amikor a visszavonulók az éppen parancsnokló tábornoktól utasítást kértek, azt mondta: sauve qui peut, vagyis: meneküljön, aki tud. Az emberek le vannak törve. Három hete semmi váltás. Percnyi pihenés nélkül, tisztálkodás nélkül. A kétéves készenlét nagyon megviselte az embereket. Azt hírlelik, az emberanyag kiváló, csak a tisztek buták.

Az udvarhelyi román támadást visszaverték, tizenegy tiszt és ötszázkilencvenegy katona esett fogságba. A budapesti rádió közölte, Falkenhayn parancsnoksága alatt az osztrák-magyar-német csapatok döntő győzelmet arattak.

Október 3. a bolgár frontról: a hadsereg alacsonyrendű. A francia géppuskák minden percben akadnak. Csak puskaként használhatók. A franciák és japánok nem robbannak. A kalarasi ezred lovai mind sebesültek, menetképtelenek. A kozákok pihent, kövér lovakon várakoznak. Mieink is, az oroszok is gyalázatosan rabolnak. A megerőszakolt nőket bezárják, s a házat rájuk gyújtják.

Reménytelen menekülés a hágókon át; a buzăui 48-as regimentet valósággal felaprították.

Egy alezredes füzetlapon jelenti a vezérkarnak: az összeomlás tökéletes, mellékelem regimentem zászlaját, s kérem a csapat újjászervezését, Lizi Cantacuzino.

Október 4. A német hadijelentés: A román csapatok, melyek átlépték a Dunát, Rahovánál gyors futással kivonták magukat a bekerítésből. Román közlemény: mivel a hidat erősen támadták a német és osztrák monitorok, attól tartottunk, hogy elvágnak. Az anyagi veszteség nagy. Bekerítették a lovasságot. A királyné rosiori regimentje háromszáz embert veszített.

Civileket fogdosunk össze, hogy hadifogolynak nyilváníthassuk őket a visszavonulásban.

A kórházak már nem képesek fogadni a sebesülteket, már az iskolák is megteltek.

Maiorescu azt mondja, bármi történjék, ő Bukarestben marad.

Beszélik, rövidesen megérkezik Berthelot huszonöt francia vezérkari tiszttel.

Október 9. Kivonultunk Brassóból. A kaszinóban Culcer tábornok meséli: a harcok alatt egyszer sem tudott érintkezésbe lépni Szebennel. Egyetlen biplánt kaptak, de a tapasztalatlan pilóta annyira félt a hegyektől, hogy a Duna felé repült. A harcoló szárnyak között sem volt telefonösszeköttetés. A legsürgősebb információra is órák hosszat kellett várni.

Beszélgetés a királlyal. Ő: szerencsétlenségünkre csak egy alternatívánk van: a harc. M: Meddig akarja felséged forszírozni a harcot? Ő: Ha Bukarest elesik, máshol folytatjuk. Hibát követtem el, amikor elfogadtam, hogy Románia határozott időpontban lépjen háborúba. A szaloniki offenzíva nem indult meg. Az oroszok nem jelentek meg sem Dorna-Vatránál, sem a Marosnál, mint ígérte volt. M: Nekik mindenesetre megvolt az érdekük, hogy felséged mozgásba lendüljön. Ő: De érdekük-e, hogy minket megverjenek? M: És ha felkészültebbeknek hittek, mint amilyenek vagyunk? Ő: nemzeti kormányt akartam! M: Brătianu felelősségét nem vehetjük át.

Október 10. A 16-os tüzérek otthagyták lövegeiket.

A vezérkart is le kell váltani. M. megemlíti Culcer nevét, a király nem reagál rá.

Iliescu vezérkari főnököt azzal vádolják, azért ment fejjel a háborúba, hogy lopásairól, visszaéléseiről elterelje a figyelmet.

A király: kétéves felkészülés után nincsenek repülőink. A franciák küldtek néhányat, de rosszakat. M: mért fogadtuk el őket? S mért nincsenek nehézágyúink? Telefon hiányában lovasok vitték a parancsokat. Egyáltalán, mért léptünk hadba? Ő: Ne feledd, hogy ellenséges országban harcoltunk. Az erdélyiek ellenségként fogadtak bennünket. M: A háborút ma már nem lehet megállítani. Kérem felség, legyenek tartalék elgondolásai. Végül: nem szeretném látni, hogy a román király s a román hadsereg az oroszokhoz menekül.

Berthelot 4 napon belül megérkezik, és kiválogatja a legkiválóbb tiszteket.

Menjen a király a frontra, s küldje a trónörököst valamelyik vezérkarhoz.

A herceg meglátogatta egyik sebesült barátját a kórházban, de nem ment be a többi kórtermekbe.

Brassó és Predeal között iszonyatos harc. Sebesültjeink száma ötvenezer. És a halottaké?

Mindenütt pánik szele fúj. A minisztériumok s a hivatalok pakolnak.

Carp fiát megölték az Ojtozi-szorosban.

Négyszázezer ember számára kellene bakancsszeg, hogy a Kárpátokban ne csúszkáljanak. A piacon csak négy kiló vas van.

Az Olt völgyében megöltek egy generálist a németek.

Megnyugtató hazug hadijelentések, miközben a "jobb" családok Oroszországba, Olasz- és Franciaországba igyekeznek. Târgovistén nagy pánik, a menekülők tébolyultan rohamozzák a vonatokat.

Október 15. Megérkezett Berthelot. Sofőrje egy húszéves fiú. Jött vele vagy húsz tiszt. B. a vezérkar tanácsadója lesz.

Sokan rájöttek, hogy Moldova nem az ígéret földje.

Egy generálist, aki másfél évig volt az Olt völgyében és minden zugot ismer, áthelyezték a Buzău völgyébe, ahol sohasem járt.

(Alexandru bácsiról olyan hírek terjengenek, hogy csak békekötés árán vállalna kormányelnökséget.)

A fronton lévő telefonhelyzet: az orosz ezredenként harminchat km, a román két km. Vajon a németeké mennyi lehet?

Dobrudzsában a közbűntényeseket is igénybe vették a kiürítésnél. S vagy negyvenezret a lakosság köréből. Hajtották északra őket. Rettenetes nyomor. Éhségtől, hidegtől sok gyerek halt meg.

Az Erdélyben ejtett foglyokat eleinte mind megölték. Aztán hátra kísérték őket a hegyek felé. S a katonák időnként kedvtelésből közéjük lőttek.

M: A herceget végre a sereghez küldik. Gratulálva érte a Királynénak, aki megkérdi, miért nem megy a Király a frontra? M: A király nem megy oda, ahol nincs győzelem.

A kormány elhatározta, hogy három hónapra előre kifizeti az illetményeket.

Október 23. Az egész dobrudzsai frontot feladtuk. Murfatlarnál szakadt szét a front. Háromezerötszáz fogoly, zöme orosz.

Sturghöt, az osztrák miniszterelnököt megölték. A merénylő a szocialista Viktor Adler fia.

Alexandru bácsit erőszakkal akarják elvinni, ha kiürítik a várost.

Campulung elesett.

A király parancsainak, a miniszterelnök utasításainak már nincs foganatja.

Még talán meg lehet menteni a dinasztiát is, az országot is, de ha megmakacsoljuk magunkat, az ország is elvész. Ezt meg kell mondania a királynak.

Dobrudzsából nyolcvanhét löveget lőszerhiány miatt kellett kivonni. Muníciónk már egy hónapra sem elég. Zászlóaljaink létszáma nyolcszázról háromszázra apadt.

Nincs ruha, nincs élelem. Havasalföld akár egy birkanyáj pásztor nélkül.

Mindenki megfeledkezett a sebesültekről és a szegényekről.

Tulceát kiürítettük.

Az 1917-es kontingenst behívták, tervezik az 1918-ast is. Az 1919-es (tizenhat éves) suttyókat gyalogosan útba indítják Moldvába.

Október 29. Viszonylag jó hírek. Take Ionescu a Wagon-Lits vezetőjével a hálókocsikat osztja szét. A francia tisztek véleménye szerint még tíz napig kell tartani magunkat. S mi lesz azután?

Háromszázezer olyan kiképzetlen "harcosunk" van a frontokon, akinek kezében soha nem volt fegyver. Sokukat most is puska nélkül küldtük ki az arcvonalba.

A német lapok tele vannak a román csapatok kegyetlenkedéseivel. A foglyok legyilkolását nem a bolgároknak tulajdonítják. A bolgár parlament is tárgyalta a román katonák kegyetlenségeit. Megborzadok, ha a következményekre gondolok.

Az emberek letörten várják sorsuk alakulását. Nemzeti ideál! Hol vagy?

A tragikus helyzet komikuma: Nicu Saveanut általános komisszárnak nevezték ki, melléje Titulescut jogi tanácsadónak, illetve komisszárnak s mindkettőt az orosz nagyvezérkarhoz delegálták.

November 2. Mircea herceg ma hajnalban tífuszban meghalt. Ideiglenesen Cotroceniben temetik el, mert Curtea de Argeş nagyon közel van a fronthoz.

Az Oltnál hat napja tartanak a harcok.

A királyné vigasztalhatatlan.

November 3. A kis herceg temetése. Az Udvar negyedórát késik, zűrzavaros jövés-menés. Az emelvény lépcsői gyalázatosan rosszul festve. A királyné egy kartonhuzatú sárga selyempárnás fotelen ül. Egy harmadrangú szállodában is silány lenne. Mária udvarhölgyei furcsa ötlettel ápolónői ruhában: megkurtított kék szoknya, keki fityula, Marta Bibescu-féle óvodai piros kihajtókás kabátkák. A királyi pár előtt nem volt mód elvonulni. Egy nyamvadtka kisfiú virágot tesz a koporsó mellé.

Az orosz generális hazatértekor a legmagasabb román kitüntetést kapja: nagykereszt a koronáért. Mit kaphatott volna, ha győz?

Az oroszok harminchat vonatot kaptak szállításaikra, de ők délután ötkor leállnak azzal, hogy pihenőidejük van.

Sok összeütközés velük mindenütt. Bákóban a gyógyszertárban megitták az egész parfümkészletet.

Sok a feljelentés.

A sziguranca főnöke élet és halál ura: letartóztat embereket, és elengedi őket. Egy nap alatt ötvenezer lejt rubelre, ötvenezret francia frankra váltott be. A táborparancsnokok a foglyok hátán nagy pénzeket forgatnak. Az orosz rendőrség meg sem közelíti a sziguranca törvénytelenségeit és stupiditását.

Pénzért elengedtek hétezer osztrákot és németet, s most egyenkint fogdossák őket össze.

November 6. A németek és osztrákok kikiáltották Lengyelországot autonóm királyságnak.

November 8. Culcer tábornok lemondást nyújtott be: elkobozták autóját, mert Carol trónörökös megkívánta Rolls-Royceszát.

Az orosz flotta bombázta Constancát.

A párizsi rádió felpanaszolta, mily sok segítséget kapott a franciáktól Románia, mégsem bírt ellenállni a központi hatalmaknak.

A francia követ: mi erős Romániát akarunk az oroszok ellen.

Délután a királynál. Ő: A rossz lehetőségekre is számítok, csak a titkos iratokat szállíttattam északra. A nemzeti bank fémkészletét visszaparancsolom. Ha visszavonultunk volna az Olttól, ami rossz védővonal, Bukaresttől keletre áshatnánk védővonalat. Ha a főváros elesik? A hadsereget kell megőriznünk!

A király nem lát tisztán. Azt mondja: a franciák a hibásak, nem küldtek elég fegyvert. De hát ad a monarchia a maga idején minden mennyiséget benzinért. Igen, de a kaliberkülönbség! De hiszen az most is megvan: fele puska 6 és feles, fele 8 milliméteres.

A foglyok dolgáról unottan beszél a király: a bolgár foglyok olyan sokan voltak, hogy nem tudtuk ellátni őket, mindkét oldalon öltek meg hadifoglyokat. A mi foglyainkat nem az oroszok ölték halomra, hanem a velük érkező szerbek és horvátok - vagyis a szerb tisztek alatt a horvát és cseh legénység.

A királynénál november 13-án. Bufteát bombázták. A kertész meghalt. A királyi gyermekek az óvóhelyen biztonságban.

November 15. Mindenki azt hiszi, hogy Prezan visszavonulása rendezetten történt. Csakhogy, amikor csapatról csapatra kiadták a visszavonulási parancsot, a jobb szárny megrendülve őrült menekülésbe fogott, fegyvert, felszerelést eldobálva gyalog értek a határra két nap alatt.

Dobrudzsában az orosz parancsnokok a boroshordókat árokba ürítették. A legénység lehasalva itta részegre magát. A román fosztogatóknak semmi sem jutott.

Curtea de Argeş elesett.

A Csíkban összefogdosott túszokat csordaként terelik esőben-sárban át a hegyeken. Mint a légy, hullnak a kiskabátos civilek. Nagyon félek a számlától, amit ilyenekért fizetnünk kell majd.

November 18. Berthelot kijelentette, hogy Bukarestet házról házra kell védeni. Már meg is kezdték a város körül a lövészárkok ásását. Bukarest elveszett város, ez azt jelenti, az Akadémia kincsei elvesznek, azok a dokumentumok, amelyek lehetővé teszik, tennék, hogy megteremtsük valódi kritikai őstörténelmünket, azok helyett a mesék helyett, amelyek öntudatra ébredésünk bölcsőjét ringatták.

A németek szerint 3000 vagon petróleumot, 2700 vagon benzint, 1700 vagon ásványi árut, hatalmas búzakészletet, rengeteg cukrot, kávét zsákmányoltak, egy egész hadsereg számára eleget.

November 20. Gyönyörű napfényes idő. A harangok bombázást jeleznek. Tîrgu-Jiu-i véres csatában nagy vereség. A német hadsereg 189 tisztet és 19 338 katonát ejtett foglyul. A zsákmány 26 ágyú és 72 géppuska.

Amikor megérkeztek a franciák, Berthelot azt mondta: tartsatok ki tíz napig! Aztán: csak egy hónapig! Ezek a dátumok rég elmúltak mind. Berthelot azt mondta tegnap: erődítsétek meg Tîrgu-Jiut! Megtettük! Negyvennyolc óra alatt elveszett, s vele Craiova is, ahonnan tizenötezer sebesültet evakuáltak, nyolcszáz súlyos ott maradt.

Beszélik: Németország emberanyagának határához érkezett. Ausztria mindenkit ki akar elégíteni: ideígéri Bukovinát, s talán Erdély egy részét is, de nekünk le kellene adnunk Dobrudzsát.

Ferenc József este fél tízkor meghalt. Álló helyzetben érte a halál, az utolsó percig dolgozott.

November 23. Carol herceg azt a hírt terjeszti, hogy ő nem akarta ezt a háborút. Egy hétig hadakozott ellene, s azt kérte, halasszák el tavaszig.

Nem egyezkedünk Brătianuval.

A craiovai menekültek közül a nyitott vagonokban sokan meghaltak. Minden területen visszavonulás, fejvesztettség. Hamis hír terjed valami nagy győzelemről, s hogy fel kell lobogózni a házakat.

Könyörgő levél a királynak, ne engedje felégetni a gabonaraktárakat.

Berthelot azt parancsolta, gyújtsák fel a craiovai malmokat. Brătianu állítólag azt felelte: még Románia ura vagyok, nem egyezem bele, mert nekem az ottani malmokban érdekeltségeim vannak.

November 25. Ötnapi élelemmel gyalog indítják útnak a katonákat. A fiatal orvosokat s az orvosnövendékeket vonaton szállítják. Sokan megszöktek.

November 26. Az úriasszonyok tömegesen jönnek tanácsért: féltik lányaikat a megerőszakolástól, fiaikat a legyilkolástól. Mindenki fel van háborodva a kormány aljassága miatt.

A sebesülteket ruházat híján papucsban, gatyában rakják fűtetlen vonatra.

Kiscserkészek vonulnak Tecuci felé. Egészen kicsik. Hogy engedhették el őket a szüleik?

(Daniel, férjem, a legidősebb Marghiloman az éjjel meghalt. Már régen várta a halált. Nem vihetjük Buzăuba. Itt kell eltemetnünk Bukarestben. Minden rám hárul. Traján már Iaşiban a minisztériummal. Agathára nem támaszkodhatok. Alexandru sógor pénzt kínál, de az van nekem is. Koporsóssal, sírásókkal, pópákkal tárgyalok. Ötszörös-tízszeres pénzt kér mindenik.)

A királyné elhagyta Bukarestet.

Mondják, a király jó hangulatban van.

November 29. A maradottak tanácshozó testülete összeül. Napirendi pontok: 1. A Iaşi-ban összeülő parlamentben való részvétel visszautasítása. 2. Kérés a kormányhoz, ne gyújtsák fel a gabonaraktárakat. 3. A háború megindításának felelőssége.

November 30. Síró őrnagy esik be: Anghelescu parancsára lezártak, eltorlaszoltak minden, a városból kivezető utat. A csendőrök tűzparancsot kaptak ellenséges járőrök leküzdésére.

Egész nap szóltak az ágyúk.

A miniszterek tíz órakor elhagyták a fővárost. Sokan félnek a bolgároktól, a németek kevesen vannak, de rettenthetetlenek.

Katonáink nem tudják kezelni új angol fegyvereiket - minden járművet elrekvirálnak.

December 1. Carol herceg a fővárosban akar maradni. Állítólag a királyné tanácsolta, legyen hadifogoly, hogy megmentse a dinasztiát.

Nem tudni, hol a király.

December 4. Az utolsó hadijelentés győzelmet jelent: visszavonulás Urziceni felé.

Hírlik, Berthelot azt kutatja, mi késztette Romániát oly hirtelen hadba lépésre. Azt mondták neki, ultimátumot kapott Oroszországtól. Pétervárról azt a választ kapta: semmiféle ultimátumról nem tudnak. Kiderítette, hogy az egész Poklewsky követ és Take Ionescu műve!

A román hadsereg szétmállott: egy-egy tábornoknak nincs több embere két-háromezernél.

Bukarestben tartózkodik egy német parlamenter - Prezán generális utasítására várnak.

Bufteát 7 órakor elfoglalták.

December 6. Fél kilenckor Vredenburch elindul, hogy fogadja a németeket, Petrescu vele megy. Kihirdették, hogy az üzleteket nyitva kell tartani, barátságosan kell fogadni a németeket. Lőni vagy szitkozódni nem szabad.

Sok ember az utcákon. A királyi gárdisták a főutcán mutatkoznak szép öltözetükben. Még mindig vonulnak a menekülők. Sok asszony sok gyerekkel. Hátukon teknő, abban csecsemőik. Két regiment, az 56-os és a 61-es az úton összekeveredve vonul vissza. Hová? Oly fáradtak, alig lépkednek! A lőversenytérnél tüzérség. A háború legszörnyűbb víziója.

Délután 3-kor a németek elfoglalják a királyi palotát. A gárdisták ellenére megengedik a tömegnek, hogy benyomuljon a palota udvarára.

A tömeg fraternizál a németekkel, akik még virágot is kapnak. Uram isten, decemberben!

Őrjáratok kezdik összegyűjteni a katonai holmikat.

Négykor ágyúlövések. Tüzelnek az Urziceni felé visszavonulókra.

Megérkezik Mackensen. Lassan közeledik a királyi palotához. Három autó mögötte, megáll a lépcsők alatt. Közli, hogy nem megy be. A tömeg élteti a tábornokot. Az éljenzők között sok a zsidó és német. A tábornok kijelenti, nem nyúl a palotához. Kiáltások: És a Hohenzollern herceg? Erre Mackensen nem válaszol. Azt mondja: engedjetek szabadon minden német foglyot.

Az Akadémia utcában jól fésült vidám fiatalok. Katonák még fegyver nélkül is.

Este a belügyminisztériumban: sok német tiszt és a visszamaradt román urak. Az egyik úr azt mondja: Ezek alaposan megszorongatnak bennünket: holnap tíz óráig tízezer kenyeret, rizst, olajat, burgonyát kérnek. Beszámítják a jóvátételbe, de pontosan kell szállítanunk. Most négyezer ember vonult be a városba, holnap még tízezer jön. Bevonul Falkenhayn tábornok hada is. Mindkettőnek meglesz a maga zónája, a Bulvár választja el őket.

(Von Lippe herceg is megérkezett, már találkozott Carppal. Fel akarta keresni Alexandru sógort is, de nem volt nála névjegy.)

A németek Bukarest körül nem találkoztak oroszokkal.

Kemények lesznek. Máris elkoboznak minden ép lovat.

A németek, anélkül hogy súlyosabb kilengéseket követnének el, nagyon nyersek. Amikor panaszra mentek egy ezredeshez, azt válaszolta: a mi embereink töredékét sem követték el annak, amit a románok Erdélyben véghezvittek. S ezt kénytelenek voltunk tudomásul venni.

Mackensen kihirdette: mi csak a román és orosz katonák ellen harcolunk, a nép ellen nem. De a városban a haditörvények érvényesek.

A többi, amit mondott, az már irodalom volt, fellengzős, melynek illatát már Anghelescutól s a többi uraktól éreztük az előkészületek idején.

Délután négy órakor törökök vonultak nagy zeneszóval, síppal-dobbal. Nem voltak többen háromszáznál. (Este a Calea Victoriein sétáltak, nem mutattak semmi egzotikumot.) Fél órával a törökök után a bolgárok vonultak. Meglehetősen öregeknek látszottak.

Egy nyilvános szégyen: Marta Bibescu asszony kitette balkonjára a feliratot: "Reserve Spital". Egy angol-francia barát részéről, aki tegnap még orosz vizeken evezett, elég gyors irányváltozás. Ámbár a család szokásaival nem ellenkezik nagyon.

December 11. A németek gyorsan és módszeresen szervezkednek. Mackensen a hadügyben rendezkedik be. Állítólag Mecklemburg herceg lesz az ország kormányzója. Földre tiport ország vagyunk. Bemennek a házakba, elfoglalják otthonainkat, elviszik a lovakat s az élelmiszert. Mandrea asszonynak elvették minden pénzét, s a nyakából még az aranykeresztet is. És mindig az a válasz: Maguk sokkal rosszabbak voltak Erdélyben!

December 12. Ploeşti és olajipari környéke romhalmaz.

December 12. Mackensen közli: "Magánjelleggel tolmácsolom a császár üzenetét, amely szerint ma déli 12 órától felajánlotta a békét az ellenséges Romániának. Felhatalmazást kaptam Tőle, hogy ezt közöljem Carp, Marghiloman és Maiorescu urakkal."

Tegnap délután találkozás Netzhammer érsekkel, aki kijelentette, jelentkezett Mackensennél, és kész a németek szolgálatára állni.

Carp kijelentette, hogy Maiorescuval soha-soha nem fog együttműködni.

Közöltük Mackensennel: köszönjük közlését, s úgy véljük, a békeajánlatnak meglesz a gyümölcse. Támogatjuk a béke megkötését s ezt tudatjuk a Koronával. Nyilvánosságra hozatalát korainak tartjuk, mert úgy hatna, mintha a félelem kényszere alatt egyeztünk volna bele, és másrészt azért sem, mert a Király tudomása és szándékai ellenére nem cselekedhetünk. Arra kértük Vilmos császárt, engedje meg, hogy a fővárosban maradt notabilitás-pártvezérek tanácskozhassanak, és üzenetet vigyenek Ferdinánd királynak határozatunkról.

A tábornok azt üzente, politikai javaslatunkhoz nem szól hozzá, ő mindenesetre közzéteszi a császár békeüzenetét, a többi a románok dolga.

A németek túszul el akarják fogni Lia Brătianu asszonyt és Contancuzino doktort, hogy megvédjék azt a német hadifogolymenetet, amelyet akkor tereltek, fogdostak össze, amikor kiürítették a várost, hogy Oroszország felé vigyék őket.

December 15. A németek előnyomultak Jalomicáig. Szörnyűséges körülményeket találtak a jalomicai táborban a német és osztrák hadifoglyok között. Legsiralmasabb állapotban azok a magyar civilek voltak, akiket Csíkból hajtottak el.

Az oroszokkal állítólag Stockholmban lesznek a béketárgyalások. Ők igényt tartanak Moldovára.

A vakaresti fegyház parancsnoka utasítást kapott, hogy háromezer fogolynak csináljon helyet, akik a németek kezén szaporodtak fel. Az első vizsgálat során komisz dolgok derültek ki: a női rabok a nemi szolgálataikért kapott pénzt és ajándékokat megosztották a fegyház igazgatójával és írnokával. Ugyanakkor többen éhen haltak. Bordély a fegyintézetben! Aki nem alkalmas altesti szolgálatokra, az éhen halhat!

A németek egyre keményebbek és indiszkrétebbek. A minisztériumok bélyegzőiről és papírjairól kivakarták a Regatul Rominei szavakat.

December 20. A lej kurzusa alacsonyabb, mint a leváé, a márka jelentősen emelkedett. A letartóztatások mérséklődtek: a németekkel nem lehet kukoricázni.

(December 28. Alexandru sógor ágyban fekvő beteg. Én viszem neki a híreket. Lázas, látogatókat nem fogad.)

Egy suhanc hozza a hírt, hogy a királyi pár menekülés közben a buzăui kastélyunkban, az Albatroszban lakott.

Brătianu nyilatkozott Iaşi-ban háborúnkról. Annyira felzaklatta elbeszélésem betegünket, hogy súlyos köhögési, fulladásos rohama megszakította elbeszélésemet, mikor aztán megcsillapodott, ellenkezésem dacára követelte, hogy mindent mondjak el részletesen, amit csak tudok. Alexandru szerint Brătianu aljassága minden eddigit felülmúl.

Brătianu szerint nem számolhattunk hosszú háborúval, s főként nem téli hadakozással. Ebben a hitünkben nagy szövetségeseink is minduntalan megerősítettek bennünket. Az oroszok biztosítottak arról, hogy sem Németország, sem Ausztria-Magyarország nem képes nagyobb offenzívára, de még lényeges védekezésre sem. Azt mondták nekünk, hogy a háborút egy csaknem védtelen országba helyezhetjük át. A háborúba lépés pillanatát augusztus végén az angol és francia kormány kitartóan sürgette. Határozott biztosítékot kaptunk, ha a Szamos mentén kitartóan és energikusan harcolunk, lenyűgözzük az egész német hadsereg erejét. És szilárdan állították, hogy Németország nem tud Ausztria-Magyarországnak hatékony segítséget adni. Ezek az ígéretek tökéletesen elkábítottak minket. Ezzel szemben az egész világ elámult a központi hatalmak kibontakozó erejétől. Sohasem hitte volna senki, hogy ezek az országok ilyen hatalmas erőkifejtésre lehetnek képesek. Románia egy hibás és bűnös illúzió áldozataként odadobta magát szövetségesei prédájául.

Most egy másik béresfiú jött Buzăuból: mindent kiraboltak az oroszok és a németek. Elhajtották az állatokat, kivágták a fákat, a kastély bútorait elhordták, vagy feltüzelték.

Bukarest eleste napján a buzăui kastélyban ünnepelte a család Carol trónörökös őrnagyi előléptetését. A köszöntőt Iliescu tábornok mondta. A király komoran nézett maga elé. Nem a család, inkább az ország gondjai nyomhatták lelkét, s ezt javára írhatjuk.

Hát ennyi, kedves Györgyöm. Magamról csak annyit, amióta veled, azóta senki mással. Vagyis hát Daniellel még egyszer nagy nehezen utoljára, de akkor már teherben Agathával. Hogy elhiggye, hogy vállalja. Amit boldogan meg is tett. Haláláig csak utolsó órájában támadt egy gyanakvó perce: "nem túlságosan korán jött az én édes kislányom". Gondolhatod, megnyugtattam.

De Agathának még nem árultam el, hagytam, gyászolja, sírja ki magát az egyszerű, ideiglenes sír mellett, zokogja ki magát férje, a nyomorult Stefanescu miatt is, akitől talán soha nem szabadulunk meg. A kórházvonattal Iaşi-ba vitték. Az Olt menti harcokban egy gránát elvitte a fél karját.

Most Alexandru sógor mellett telnek napjaim. Ha felépült, majd többet tudok neked mondani, üzenni a mi városunk nagyon szomorú napjairól.

Ezredesünk Thuróczy Ödön, miután "végigharcolta" Falkenhayn tábornok vezérkarában Havasalföldet, ismerősként érkezett Bukarestbe.

Az első napokban, sőt hetekben német és román együttes nyelvtudása miatt a megszállás legkényelmetlenebb feladatait sózták rá. Lakásfoglalásoknál, élelmiszerek rekvirálásánál kellett segédkeznie, csupa olyan jelenetnél (magyar ezredesi egyenruhában), ahol szigorú, sőt kíméletlen, blazírt német tisztek kíséretében, kik rendszerint (mindig) őnála alacsonyabb rendfokozatúak voltak. Ez a rákényszerített ténykedés nemcsak az említett, számára hátrányos rangviszonyok miatt volt megalázó, hanem azok miatt a lehetőségek miatt is, amelyek a magyar egyenruha bemocskolásával járhattak együtt. Románul s németül tolmácsolt, s a megszálló erőszak hangját az "ügyek" keménysége miatt soha nem tehette udvarias lággyá, mint szerette volna, ám ahol s amikor csak tehette, elnézést kért, s próbált a kíméletlen hadihelyzetre hárítani minden elkobzó ultimátumot.

Csak a harmadik héten tudott időt szakítani Aszpázia sógorasszony felkutatására, minthogy a pontos címet György sógortól elmulasztotta a nagy háborús sietségben megtudakolni. De hiszen a román rokonokkal való kapcsolatteremtés nem volt célja küldetésének - semmi előnyre nem számított velük.

Utolsó találkozásuk óta Aszpázia fölött is alaposan eljárt az idő, de akár utcán találkozva is nyomban megismerte volna - királynői tartású dáma maradt fehér fejjel is a vízaknai sótiszt leánya. Hazulról is kellett vigyen valamelyes tartást - nyilván Ágota mama neveltjeként -, de bizonyára a királyné mellett, udvarhölgyként még csak, s mégiscsak növelhette, növelnie kellett tiszteletet parancsoló viselkedését, amely testi felépítésével és lelke alkatával együtt hatott mindazokra, akik vele találkozhattak.

Alexandru Marghilomannal, a sógornő sógorával csak később s véletlenül ismerkedett meg - Aszpázia jóvoltából - egy látogatás alkalmából, amikor az államférfi körül a sógorasszony éppen titkárnői feladatokkal elegy ápolói feladatok teljesítésével tette magát hasznossá és nélkülözhetetlenné.

Aszpázia úgy vélte, a magyarországi rokon jó szolgálatokat tehet a családnak, s a román ügynek - német szolgálatban állván. Thuróczy Ödön azonban mindjárt azzal mutatta be magát, hogy ő nem a németek szolgálatában tevékenykedik, hanem magyar érdeket képvisel, s ez nagy különbség lehet abban a pillanatban, amikor a magyar és román megegyezésnek kell érvényesülnie.

A mentegetődző okfejtés meglepte Alexandru Marghilomant, gyanakvása a magyar ezredes rokoni közeledésére alig csökkent, de kíváncsiságát mégiscsak felébresztette némileg.

- Ha jól értettem - foglalta össze Alexandru mindkettejük, mindhármuk számára a bizonytalan kiterjedésű magyar jóindulatot - köztünk tulajdonképpen Erdély határairól lenne szó! Hogy nem bővítenék Önök kelet felé, az előbb-utóbb megkötendő béke keretében.

- Igen - kapott a magyarázaton Ödön -, s egyben azt is tartalmazhatja jövendő megállapodásunk, hogy Erdély határai nem tágíthatók nyugat felé sem, amikor az autonómiára kerül sor.

Az autonómia szó meghökkentette és megállította az éppen ágyban fekvő román urat s bővebben s minél többet akart hallani az autonómiáról.

Szerencséjére, Ödön őszi hadba vonulása, Falkenhaynhoz csatlakozása alkalmával fél napot Vízaknán vendégeskedett, és Moldován Györggyel, valódi sógorával, beoltatta magát olyan eszmékkel, amelyeknek éppen ellenkezőjével élt addig - a császár kabátját viselvén.

A Vízaknán kapott eszmék - mondanunk sem kell tán - mind Erdélyre vonatkoztak, s ha csipegetett is Ödön ezekből hajdani családi találkozásaik alkalmával, a mostani, tehát tavaly őszi kinyilatkoztatások minden előbbihez képest határozottak és szilárdan véglegesek voltak.

Hogy mennyire tetszett s mennyire nem az autonóm Erdély képzete, azt nem árulta el Alexandru sógor, de Aszpázia aggodalmas jelenlétének türelmét enyhítette, feloldozta az a koccintás, amellyel a két férfi végül pertut ivott.

S e beszélgetések alkalmával s után, magyar öntudattal sajátos módon épp román környezetben feltöltődve, csakugyan függetleníteni tudta magát Ödön a megszálló német sereg alantas szolgálatától.

Kereste ugyanakkor a vezérkarnál a szerepet maga számára, ahol önbecsülő maga méltóságával élete diadalmas magaslatára emelkedhet. (A szerelmi diadalok múltbeli figyelmen kívül hagyásával.)

Új, bár eddig is lappangó feladat ébredt számára, amikor a Marghiloman házban Carol trónörökös szállongó bizonytalan hollétéről hallott. Hogy Buzăuban őrnaggyá előléptetése alkalmával még ott ünnepelték, de azóta nem tudják merre jár, merthogy az Udvarnál, s különösen Iaşi-ban aligha képes megmaradni tétlenül.

Ödön málhájából ezekben a napokban előkerült két illatos (mert illatosított) levél, s mindenikben egy-egy fénykép román népviseletbe öltöztetett kisfiúval, a képek üres hátlapján kissé szándékolt ákombákommal az írás: Cézár-Sylviu a papának - az édesapának! (Cézár-Sylviu trimite Tăticului drag!)

Volt egy harmadik fotográfia is a második s újabb keletű borítékban. Egy asszony ölében egy csurdi fiúcskával, kinek tekintélyes pöcsikéjét a kép középpontjába helyezte a fényképész. S a hátlapon már érettebb kézírással: Mi, ketten! (Noi doi!)

A két levél, melyet Ödön gondosan s többször is elolvasott, az érettebb kézírással volt írva. Nyilván a királyfigondozó főnökasszony betűivel, míg a kisfiú előlegezett sorai magától a leányanyától, a viruló szép Mioricától származtak még sok gyakorlást igénylő betűvetéssel.

A leveleik tartalma: egy folytatásos érzelem ismétlődő érzelemkilávázásai; nemcsak hogy maga a kézírás a zárda főnökasszonyának érett és határozott keze nyomáról tanúskodik, de az egymásba kapcsolódó két levél szövege is sokkal inkább egy az életből kifelé haladó nő eszmélkedése, mint a huszadik esztendeje felé közeledő, tapasztalatlan (csekély tapasztalatú) csitrié. Az egyszeri és mégis gyermeknemző szerelmi egyesülés támadóan költői idézése s megjelenítése még levélenkint is kétszer-háromszor újra és újra, nem a gyermeteg, megesett lány képzeletének szüleménye, hanem egy réges-régen nélkülöző, nőiségének vége felé tartó vénlány, vagy éppen kezdettől fogva a férfibeavatkozást áhítozó, de érintetlenül maradt némber képzeletének burjánzása.

Az is bizonyos persze, hogy a levélíró, tehát a főnöknő ismételten s töviről hegyire megfaggatta, kifürkészte Miorica gyermekszerző élményeit. Olyan részletek íródtak e levelekbe, amelyekről csak a trónörökösnek s Mioricának lehettek közös emlékei. (Ödön meghökkenten értesült saját szűzhártya-szaggató vitézkedéséről is, de nem tudta eldönteni, élményének ezt a részét már a "leány" örökítette ki Carol hercegre, vagy csak a levélíró jótékony keze ajándékozta őfenségének, az ebből származható bonyodalmak, félreértések, fölösleges magyarázkodások elkerülése végett.)

A forró levelekből egy olyan hím többszöri behatolásának felejthetetlen emléke izzott a gondosan megválogatott diósgyőri papiroson, akinek testi valóságát méhében, hüvelyében őrzi az általa megvendégelt és megáldott női test.

A német császár békeajánlatot tett a román királynak, ahelyett hogy tovább folytatta volna a harcot Moldova, tehát egész Románia elfoglalására!

Ferdinánd király nem adott egyértelmű választ, igent vagy nemet. Egy háromtagú román delegációt eresztettek át a németek az arcvonalon Iaşi-ba menendő. A három román úr egyike volt Traján Marghiloman, minthogy nagybátyja Alexandru és Carp korukra hivatkozva nem vállalkoztak a kockázatos útra.

Trajánnak lelkére kötötte Ödön, hogy tudakolja meg Carol herceg hollétét, s ha történetesen találkoznék vele személyesen, közölje vele (jelentse őfenségének), hogy levelek és üzenetek várnak rá Máramarosszigetről, s ha teheti, a titkos tárgyalásokon vegyen részt, ha ugyan eleve nem őt bíznák meg (a trón megmentése érdekében) a németekkel való különbéke előkészítésével.

Traján s a másik két úr küldetése sikerrel járt, amennyiben Adjudra várnak teljes titoktartás mellett, az oroszok mellőzésével egy német béke-előkészítő delegációt, s kérik, utazzék velük vagy Carp vagy Marghiloman Alexandru.

S hogy a siker teljes legyen és kerek, Traján mély hódolatával jelentett máramarosi utalására felcsillant a fenséges fiatalúr szeme, s ígérte, mindenképpen ott lesz Adjudon, ha nem iktatnák is őt felséges szülei a tárgyalásra jelölendő személyiségek közé.

Az orosz belpolitikában s a hadvezetésben ez időtt olyan változások történtek, amelyről köztudott világtörténelmi jelentőségük miatt részletesen, vagy éppen elemzően szólnunk fölösleges, sőt illetlen volna. Elég annyit megemlítenünk, hogy a két titkos békeküldöttség találkozója a megrekedt arcvonal közelében, de még a román királyi csapatok védőkörletében, hihetőleg a szövetséges hatalmak, ezúttal természetesen Oroszország látókörén kívül, sikeres volt.

Bukaresti románok öten vettek részt az "expedícióban" Carp köré tömörülve, köztük Traján, úgy is mint a Marghiloman név viselője.

A németek tizenöten voltak, ha közéjük számítom Thuróczy ezredest is, akit nyelvtudása sodort a társasághoz, de még így is kellette, kelletnie kellett magát Falkenhaynnál, aki a maga vezérkarából hat szakértőt küldhetett Adjudra.

Kedd reggeltől szerda alkonyatig tartott az egymás hajlandóságát puhatoló eszmecsere. Ha ugyan lehet cseréről beszélni olyan tárgyaláson, ahol a szavak kilenctizedét egyik fél mondja ki, méghozzá parancsolólag. S természetesen a maga nyelvén, mert a Iaşi-ból jött, nagyszámú román delegációt is csupa németül tudó katonákból és civilekből állították össze. Ily módon Thuróczy ezredes nyelvismeretére nemigen támaszkodtak, olyannyira, hogy formálisan ki is rekesztették, rekesztődött az alkudozásokból.

Ám volt ennek a kívül maradásnak egy kedvezőbb látszata is: Carol trónörökös, miután nagy reverenciával ünnepelték személyében a Hohenzollern-Sigmaringen származékot, a hosszú életű Viktória királynő dédunokáját - rövid, kedélyes szavakkal kivonta magát a tárgyalás aprólékos kötelezettsége alól, Thuróczy ezredest felismervén a tárgyaló asztal túlfelén, átment a német oldalra, őt vállon ölelve magához húzta, s nagy barátsággal átvitte egy másik szobába. Mindenki azt hihette, hogy kettejük egy másik különbéke alapjait vetik meg - négyszemközt.

S ez lényegében igaz is volt.

Egyedül Traján tudta, hogy bizonyos máramarosi személyek területi hovatartozása lesz e külön megbeszélések tárgya.

A trónörökös francia konyakot bontatott, s csak a második pohárka után nyúlt Ödön levéltárcája után, amely elnevezéséhez híven csakugyan leveleket tartalmazott.

Elmondhatatlan volt Carol viselkedése előbb a fényképek láttán, majd a levelek olvasása közben. Ám azért kíséreljük meg elmondani mégis ezt az eksztatikus viselkedést.

Először könnyezni kezdett a fiúcska "kísérteties" hasonlósága miatt, majd sorban megcsókolta mindhárom képet, Miorica arcára és kötényére rácseppentette könnyeit. Sápadtan dőlt egy karszékbe, a fényképek ott hevertek előtte az asztalon, ismét kézbe vette őket, a vér visszaáramlott arcába. "Nézd, milyen gyönyörű gyermek, már most milyen királyi a tartása! Én csináltam. Ez a lány maga a nép! A mi román népünk! Isten rendelése, hogy elkeveredjék bennük a mi vérünk. Mit szólsz hozzá, barátom, ugye helyes, hogy magvamat a nép tiszta, ártatlan testébe tápláljam?"

Ödön óvatosan lefelé fordította a képeket, csak most vette észre Carol a gyermekírást: "Cezar-Sylviu trimite Tăticului drag!"

A trónörökös felpattant, és egy román dallamra körültáncolta a szobát.

Aztán következtek a levelek. Elébb nem merte felbontani egyiket sem.

Ödön megadta egy bátorító mozdulattal az engedélyt.

A drága papa nem nézte a dátumokat, s úgyis mindegy, melyiket olvassa előbb, mosolygott tétovázásán az ezredes, mint aki nem ismeri ugyan a koperták tartalmát, de látatlanban úgy véli, az érzelmek annyira összefolynak a két írásos üzenetben - bármelyikkel lehet kezdeni a boldogító vallomások idézését.

Az első levél olvasta után hatalmas sóhajokkal, gyors egymásutánban kétszer megtöltötte a maga pohárkáját az illatos francia nedűvel. Teljesen megfeledkezve társa ihatnékjáról.

A második levél után döbbent rá Cézár fia édesanyjának irodalmiasan csiszolt s mégis forró érzésekkel dús kifejezőkészségére.

"Méltó lenne a trónra" - kiáltott fel.

"E demn de tron!"

És újra töltött, most már Ödönnek is: "Most tudom csak - kiáltotta -, milyen remek férfi vagyok! Még ennyire megelégedve egyetlen nő sem volt velem! Pedig soha és sehol nem vallottam kudarcot dárdámmal."

Thuróczynak is mondania kellett valamit: - Az igazi férfiasság előtt mindig meghódolnak a nők! Ez a gyönyörű Miorica Zărăneanţu mindennap térden állva köszöni meg az Úr ikonjai előtt, hogy fenségeddel összehozta őt a sors.

A fogalmazástól megtorpant egy pillanatra, eszébe ötlött, hogy az egyik szerelmes hálalevél szavait használta fel, s el kellett hallgatnia, nehogy az ifjú apa megsejtse, megorrontsa a levéltitok sérelmét.

- Úgy tetszik, szívét-lelkét, minden gondolatát beleírta az én árvám.

- Csak egy dolgot nem - mondta halkan Thuróczy.

- S mi lenne az?

- Mi? Még nincsen neve Cézárnak. Még anyja nevén Zărăneanţu.

Meghökkenten adott igazat bólintva a jövendő uralkodó.

- Barátom! Kérlek barátom, hozzad minél előbb Bukarestbe Őt, s gyermekemet, elsőszülöttemet. Kap nevet. Nem kell anyja nevén szégyenkeznie.

Thuróczy ezredes a következő hónapban néhány napra visszatért Kassára, s a hadtestparancsnok bizalmas engedélyével (nyílt parancs!) gépkocsin népviseleti motyóival együtt Mioricát és Cezar-Sylviut Bukarestbe szállította.

Az utazás alapjául Carol trónörökös levelei szolgáltak, melyeket az uralkodói bélyegzők igazoltak.

Hogy a mérleg helyrebillenjen, a trónörökös is két levelet juttatott Ödön tárcájába. Mikor útrakelésük előtt megszámlálta a boldog leányanya a leveleket, már fél kezén meg sem tudta számlálni őket. Hatan voltak a fenséges borítékok.

Harmincadik évén túl a nőt, ha lány, vénlánynak mondják faluszerte, de még a városi környezetben is. Mégis, ott ahol Moldován Tünde forgolódott, de jobb szó talán, ha lelkiismeretes munkáját, a szegény ügy s az elárvultak istápolása körüli szüntelen tevékenységét személyes áldozatnak nevezzük - ott, mondom, Székelyudvarhely vonzásában -, őt senki nem tekintette vénlánynak, annyi tiszteletet alapított magának.

De még inkább azért tarthatta magát folyó esztendei bármely napján menyasszonynak, mert két állandó kérője akármikor elgyűrűzhette volna, ha a végleges elhatározás megérlelődik lelkében, hogy melyiket válassza.

Traján Marghilomán augusztus elejéig (1916) bármikor hajlandóságot mutatott, hogy Székelyudvarhelyt bármikor nőül vegye Tündét, akár református templomban is esküdvén, reverzálist adva, a mindkét nemű születendő gyermekek protestáns vallásában eleve megállapodva.

Csak későn, kitartó udvarlása és rajongó esekedései második évében árulta el Aladárt Trajánnak Tünde.

A dési rabbi negyvenéves mérnök fia viharos férfiélet, legényélet megszakításával ugyanúgy szüzességet fogadott egybekelésük napjáig - amint azt gyakorolta fogadalom nélkül Traján is - Tünde iránti tisztaságtiszteletből.

Néhány hónapon túl a két férfihódolat közötti feszültséget nem viselhette volna el sem Tünde, sem Traján, ha közbe nem esik naptáraikban 1914. augusztus vége, szeptember eleje.

De feltételekkel volt terhelt Aladár érzelme is Tünde iránt, s mozdulásának tere is, hogy valósággá váltsa fogadalommal pecsételt érzelmeit.

A hirtelen való egybekelésük, mely szándék még Traján váratlan nyilatkozata előtt fogant meg elméjökben, Morgenstern Izsákné heves ellenállásán feneklett, hiúsult meg, mert rögtön és elsőnek őneki, édesanyjának, Ráhel asszonynak mondta el házasulandó tervét Aladár.

- Hogyan képzelsz ily lehetetlenséget - fejezte ki egyetlen mondattal megdöbbenését az anya. - Hát nem elég neked a szörnyűség, hogy nem viselsz sem tincset, sem kalapot?

Az ortodox rabbicsalád nagy bánata volt, hogy a mérnök fiú annyira beleilleszkedett a magyar úri társadalomba, hogy gyakran már hitéről sem tudósította társalkodó ismerőseit, de legtöbbször még barátkozó ismerősei is, ha ideig-óráig is, tudatlanok maradtak afelől, hogy Aladár a pajeszt, bár lelkében belül, de még viseli.

E bűn kezdete az apától, Izsák rabbitól gyökeredzett, amikor csecsemő fiának az Aladár nevet adta, adatta, s Ráhel csak engedelmesen bólintott, nem értvén egészen, hogy az új, hitük számára eddig használatlan, mert a Bibliában ismeretlen névvel azt a szokásukat erősítik meg befelé is, amelyet kifelé a magyar nyelv használatával már jó évtizede gyakoroltak.

A kettős hagyomány, melyet most az Aladár névvel az apa legalizált, mélyebb hiedelemből fakadt, mint a néhány esztendős (vagy évtizedes) magyar nyelvismeret.

Gyermekkorában hallotta Izsák a lehetőséget, hogy bizonyos kazár néptöredékkel már a magyar honfoglalókkal együtt érkezett a Kárpátok karéjába egy zsidó vallású népelem.

Férfikorára ez a sejtelem kettős büszkeséget hordozó biztos hitté erősödött.

Ezt a hitet nem zavarta, hogy odahaza, tehát házon belül a német nyelvet használták. Fontos megállapítanunk, hogy a németet, s nem a jiddist. S ez a körülmény, számos áttétel közbeiktatásával, bizonyította Morgensternnek, hogy ő, ők a korábbi, sőt legkorábbi, a honfoglalás kori magyar zsidórétegből származnak.

Nos, Aladár hadmérnökként részt vett az első, az 1914. szeptemberi galíciai harcokban, s a Lemberg melletti Rava-Ruszkánál eltűnt. Talán fogságba esett, talán... Ez a második talán bizonyult valószínűbbnek: meghalt, hősi halált halt. S hogy nem került elő holtteste, noha főhadnagyként érte a géppuskasortűz, vagy gránátrobbanás, nyilván névtelenül került sírba. Híre jött, hogy nemcsak holmi főhadnagyokkal eshetett meg ilyesmi, egy ezredes, Ferenc Ferdinánd volt szárnysegéde, Alexander Brosch von Aarenau ezredes is, felismeretlenül tömegsírba került, nem messze hadosztályparancsnoki harcálláspontjától, ahonnan az orosz szanitécek által kivezényelt rutén parasztok - végezzünk minél előbb - undorodással a lövészárokból kiszélesített hosszú gödrökbe lökték.

Ez a körülmény vált ismertté megmenekült visszavonulók s később az undorodó rutén parasztok vallomásaiból.

A második értesülés - volt tiszttársak biztos emlékezései alapján: Morgenstern Aladár főhadnagyot von Aarenau ezredes mindig maga mellett tartotta, nemcsak beszélgető partnerként, hanem tanácsadóul is emberi dolgokban, minthogy szárnysegédi tevékenysége hosszú esztendei alatt valósággal kikopott az élet köznapi gondolkodásmódjából. S Aladár többoldalú bölcseleti ismeretei mellett tüzér- és műszaki tiszti iskolákat végzett - mérnökként, tehát gyakorlatias képzettsége miatt akár tanácsadóként is beválhatott, holmi körülményeskedő vezérkariak mellett, s végül - s ezt Tünde is bizonyíthatta - Aladár remek kozőr volt, kifogyhatatlanul szellemes társalgó.

Tünde elsőbb Morgensternéket kereste fel Désen. Elég ridegen fogadták, különösen Ráhel asszony viselkedett elutasítóan. A keresztény nővel való társalgás közben izgalmában még parókája is reszketett kopaszon tartott fején. Nem fogadta el fia holttá nyilvánítását. Az Úr nem engedheti meg, hogy ő ne térjen haza a hadifogságból.

Tünde azzal érvelt: amulettjéről fogom felismerni.

Az anya jól ismerte ezt a Dávid-csillag formájú aranyláncon függő kis tokot, amelybe az ő képe van foglalva.

Ismerte az aranytokocskát Tünde is, de tudta, hogy Ráhel képe mögött egy másik aranyajtócska Tünde menyasszonyi képét rejti. Erről azonban éppen a féltékeny anyának nem akart s nem mert, bizonyíték híján, szólni.

Az elhatározás, Galíciába menni a rava-ruszkai harcmezőre, egészségügyi megbízatással párosítva, sikerült, de a titkolt, mert ki nem mondott terv megvalósításától még messze járt a szerelmes női szándék.

Hivatalos igazolványt kért és kapott Landes-Kriegsfürsorge-Commission für Ungarn Nr. 5340/1917. L.K.G. jelzéssel. Az Országos Hadsegélyző Bizottság bélyegzője mellett Tisza István aláírása. Végül a Legitimationt jellegzetes vonásokkal még egyszer aláírta! Der President der Landes-Kriegsfürsorge-Commission-Tisza.

Sötét téli éjszakán átkelve a Kárpátokon Stryjbe érkezett Tünde. Lucskos, sáros idő. Lengyel, rutén, zsidó város. Éppen tovább akart utazni, amikor figyelmeztetik, láttamoztatni kell útlevelét. Az osztrák parancsnok visszadobja Tisza István aláírását. Két katonát ad melléje, hogy a legközelebbi vonattal visszaküldje Budapestre. A katonák ott hagyják az induló vonatban. Ekkor vakmerőn kiugrik a mozgó szerelvényből, s a szomszéd sínpáron az ellenkező irányba tartó vonatra száll. Reggel fél kilenckor megérkezik Przemyślbe. A temetőt, a temetőket kutatja.

Pro Patria 1914. A temető itt hatalmas táblákra van osztva: magyar, osztrák, német, orosz, mohamedán parcellák. A németeké már egészen kész. Kapuján: "Deutschlands Heldensöhne".

Fenségesen bús és megrázó az ismeretlenül eltemetettek temetője. A katonák külön élete már akkor elvész, amikor hadba, harcba vonulnak. Tudja, hogy Aladár sírján még jel sincsen.

Kórházak, fertőző osztályok, háborúban kibomlott idegbetegek részlege. Még mindig jelen a halálfélelem.

Chyronban tízezer katonasír.

Jarosławban találkozik Irányi mérnökkel, aki az ismeretlen tömegsírok felkutatására kapott megbízást.

A frontról idekerült katonák fegyelmezetlenek. A sáros úton a közkatona nem áll félre a tisztnek. Nem tiszteleg. Tünde nem mer szállást venni s a kórházba sem a nővérszobákba kéredzkedni. Több ezer nemibajos katona, mind fegyelmezetlen. A kórházból kiszökdösnek, fertőzik a várost. Sapkájukat, derékszíjukat elveszik. Papírcsákót viselnek és madzaggal kötik fel nadrágukat, hogy nehezebben mehessenek a városba.

A környéken hatvanötezer sír. Sok névtelen.

Lembergben egyenest a Garnison szállóba megy. Ott két parancsnok van. A magyar kurtán-furcsán lerázza, elutasítja. A lengyel megnézi a przemyśli püspök ajánlólevelét, és - befogadja. A 2. hadsereg főszállásmestere, Bartha alezredes, amikor megtudja, hogy Tünde erdélyi - attól fogva mindenben segíti őt. Bartha Albert az, aki Rava-Ruszka felé egyengeti Tündét, majd Irányi mérnök szándékát, s aki a Huize melletti tömegsírra tereli figyelmöket.

Az egyik járványkórház meséli, hogy a német beteg nem hajlandó egy szobában feküdni orosz fertőző fogoly katonával. Tolmácsai bukovinai magyarok s lengyelek, valamint magyarul megtanult orosz foglyok.

Irigykednek arra, akinek adatait lejegyzi.

Szobatársai mondták, hogy Ozmán Melmet hetek óta egy árva szót sem váltott senkivel. Tréfálkozni próbált Tünde az öreg harcossal, s intett neki, hogy most ő következik adatai felírásában. A jó ember azonban nem vette tréfára a dolgot, annyi bánat födte arcát, hogy nem volt mód vele tréfálkozni. Aki nagyon akar, az mindenütt tehet valamit. Addig okoskodott Tünde, míg sikerült a következő tolmácsolás: a török mondta egy tatárnak, a tatár egy muszkának, a muszka egy németnek, s bár a németet kihagyhatták volna, az orosz kétséges tudását meg kellett erősíteni egy valódi némettel. És boldog, nagyon boldog volt, szinte repesett Ozmán, mikor látta, hogy értik, megértik.

S mi volt az, amit mondott?

"Élek!"; aztán újon csak az: "Élek!"

További unszolásra még a következő a feleségének: "Lehet, hogy elesem itt, és meghalok, de vigyázz! Anyánkat és gyermekeinket ne sértsd meg!"

Sok gondot okoz, hogy a magyarul nem tudó ápoló személyzet a neveket s a származási helységeket hibásan írja a fejtáblára. Például Orsovát Orizowának írva látta egy helyt. Isten ne adja, milyen halálhír lehet ebből?

Lemberg=Lwów, magyarul hajdan Ilyvónak mondták. A várost egy Lwów nevű ukrajnai fejedelem alapította. S az öreg Ryneken, a városháza előtti hatalmas téren nagy kőoroszlánok hevernek, karmaik közt az alapító fejedelem címere.

A városházán vagy kétszáz lengyel úrinő dolgozik. Mindnek kezében ott a cigaretta. Borzasztóan csodálkoztak azon, hogy Tünde úrinő létére nem dohányzik.

Mindenki azt mondja: Prosze pani.

Megnyugszik, hogy megtudja, mit jelent: kérem kisasszony...

Egy este magyar tisztek elviszik a zsidó színházba.

A Karola Ludvica-Korzóról nyílik a Jagiellonska utca. Itt van a zsidó színház. Telt ház. A külső függönyön bibliai képek. Salamon király udvara. Sába királynő érkezése keleti pompa ragyogásában.

Egy kicsit templomszerű, egy kicsit komédiaszerű minden. A darab címe: Blümall. Históriai operett négy felvonásban. A függöny felgördül. Zsidó esküvőt látni, a rabbi énekelve imádkozik. A hang, a ritmus ismerős. A rabbik mindenütt így énekelnek. Az esküvői nép csupa kaftános, pajeszos zsidó. A második részben lengyel nemesek, akár mentés magyar urak is lehetnének. A ruhák, az arcok. Aztán jönnek a lengyel főnemesek. Hamisítatlan öltözékben. De aztán következik itt minden: zsidó szertartások, üldözés, szenvedések, ezer bonyodalom. Lánykérésekkel, lányszöktetésekkel, öngyilkosság-őrület, kínpad. Szinte sok a gyötrelemből. A darab azonban mindenen túl nagyon is realisztikus, a drámai színészek megrázó erővel játszanak. Csupa élet, szenvedély mindenki. A zsidó élet művészi keretben.

Ahogy a zsidót s a lengyelt szembeállítja egymással a szerző. Ez két nép! A darabban a gaz lengyelt börtönbe vetik, a zsidóság diadalt ül, hosszú, elegáns kaftánban járják a táncot, ide-oda leng a pajesz, s a hősnő és párja spanyol ruhában orosz táncot jár. S a zárójelenetben magyaros táncritmusba csapva át a kórus zengő hangon énekli tiszta magyar ejtéssel: - Éljen! Éljen a magyar! Él..jen! a ma-gyar.

Ez volt a ráadás a darab szerint is, teljesen értelmetlenül. S hogy a kép egészen kerek legyen a színházról: a páholyokban s az első helyeken éppúgy, mint a legénység hátsó soraiban sokszor mély horkolással aludtak a katonák. Volt ebben valami nagyon szomorú.

Orvoskongresszus Lembergben. A vendégek közt ott van Böhm Emolli vezérezredes, Lemberg felszabadítója. Állítólag barátja a magyaroknak. Monoklit visel, mellén sok-sok érdemrend. Szenvtelen, mozdulatlan arc. A kongresszuson ötszáz európai hírű orvos vett részt. Verebélyi Tibor a véredények sebészetéről beszél. Nagy szerep jut egy erdélyi embernek, a kongresszus titkárának, dr. Moldovánnak. Névrokon. A koleraügyek szakértője.

Ó, milyen igénytelen itt a nép! Faekével szánt ma is. Bőven termelnek lent, s zsír helyett lenolajat használnak. Minden háznál van erre való sajtolókészülék. Itt nem zúgnak a malmok a Dnyeszteren s a Veresovicán. Itt kézimalmokban őrlik meg roppant fáradsággal a kenyérnek valót. Mindenki ért mindenhez, és a maga kis világában elő- és megteremt mindent.

A vidéken szerte sok jelölt s még több jeltelen sír. Kegyeletes rokonok már ásatnak itt is, ott is. A városon kívül áll a Lanczkoronszky kastély, melynek a harcok idején nagy szerepe volt, de most üresen áll, ennek parkjába hordják össze a hősök porait, maradványait, testük rothadó tésztáját.

A lengyel nép nagyon szívélyes. Ha az ember váratlanul toppan be, akkor is szívesen látják, az egyszerű lengyel köznapi ebéddel. Ez nem vendégnek készült darabokra vagdalt, pirosra sült krumpli. De aztán valami gyönyörű szép lazacszínű rózsaszín leves, mely céklalé és tejföl keveréke. Ezt rákanalazva krumplira, remek leves. Utána jön még vaj, paprikás-köményes túró, retek, s elvágott tojáshéjban valami, ami nagyon jóízű. S került még meleg fánk aludttejjel. A túróscsusza mellé cukros zöldsalátát adtak.

A grodeki tó sajátságos mély szomorúságot áraszt. Ködös, bús, fekete. Harmincezer katona alussza itt örök álmát a nádasok között. Hetzel Henrik doktor, a budapesti állatorvosi főiskola tudós tanára, itt az állatkórház igazgatója házából figyeljük, a sikertelen temetőásók milyen kegyelet nélkül szállítják nyitott szekéren a számukra fölösleges, hiába kiásott csontokat.

Egy faluban galíciai gyerekek katonásdit játszanak. Páros sorokban masíroz a kis csapat. A vezér menetelő kezével ütve a ritmust, szüntelenül énekli: "Hallod-e te kőrösi lány..." Még a második sorát is magyarul mondja a pikánsabb változatban.

Holoscowiełkiben deszkatemplom. Virágos oltár. Az emberek térdepelnek. Egy asszony azzal a hangsúllyal, mint aki valamit előad, hangosan beszél egyedül. Közben a mellét verdesi szelíden, mondatonként. Gyónik, nyilvános bűnvallomást tesz. Papot sehol nem látni.

Lysa-Gorn erődnél sok vér folyt. Sok a névtelen sír.

De Tünde tudja, itt nem állapodhatnak meg. Irányi már szeretne ásatni, már fel is fogadott néhány embert.

Ám Bartha Albert alezredes azt állítja, Rava-Ruszkánál van egy domb, ahol a hadosztály harcálláspontja volt. Annak alján van egy tömegsír. Azt kell megvallatni.

Beletelik egy hét, míg húsz jól megfizetett rutén paraszt végigvillázza a foszlott katonaruhában koccanó csontokat. S a kirendelt előfogatok ugyanolyan kegyetlenül fuvarozzák a csontokat, mint a grodeki tó partjáról más kegyetlen szekeresek.

Az előkészített koporsók üresen állnak, s mennek tovább Huize község határába, ahol Bartha alezredes nyomozata alapján volt ama hadosztályparancsnokságnak még egy harcálláspontja egy lankás emelkedő fölött.

Ötödnap jelenti egyik ásó: ennek a hullának valami van a nyakán.

Irányi mérnök, a kihantolási művelet hivatalos, katonai igazolványokkal ellátott megbízottja éppen a közelben intézkedett, s fejében a kívánt és keresett érdemrend ismeretével, csalódottan legyintett a talált sáros, hullatrágyabűzös, érdemrendnek vélt lelet láttán: - Ez nem az, amit keresünk, de adjátok ide!

Kesztyűs kézzel nyúlt le a közös, tömegsírárokba. - Alighanem dögcédula - mondta a maga nyelvén az ukrán napszámos, öreg, vaksi ember egyébként -, csak hát talán mégis más a formája.

Tünde, aki a hírre, mely egy távolibb ároknál érte, odafutott, nyomban felismerte a beszennyezett "érdemrendben" az általa áhított Dávid-csillagot, amelyről már beszélt volt a mérnöknek. Csupasz kézzel ott a füvön tisztára csiszolta a medaliont. Az ásó és szurtos kezű férfiak csodálkozva nézték a térdepelve szorgoskodó nőt. Szerencsére. Mert Tündének sugallatszerűen eszébe ötlött kötelessége Ráhellel szemben, az ortodox hagyomány némi, bár hiányos ismeretében: a temetetlen holttest égre kiált, s az idegenben holt személynek legalább egy részét a feltalálható tetemből, vallásos eltemetésben kell részesíteni.

- Melyik testen találták ezt? - toppant fel Tünde.

Még mindig állt a munka, s e kiáltás után még inkább, míg a tolmács ukránra (ruténra) fordította a kérdést. Az ásó munkás lába elé bökött ásójával, alighanem azon a tetemen állt, melynek nyakán ama tárgyon megkoccant az ásó, amely mozdulattal végleg elválasztotta a koponyát a gerinctől.

Tünde most már tolmács nélkül, puszta mozdulatokkal kérte a foszlott hajú fejet. Állt a munka, közel s távol mindenki ezt a különös kívánságot bámulta.

- Semmivel nem haladtunk előbbre - bosszankodott Irányi mérnök.

Tünde a maga szomorúsága nagy nyugalmából túlvilági hangon figyelmeztette a kérkedőt:

- Ahol ő állt, ott állt Aarenau báró is, melléje kellett kerülnie a sírba is!

Ott akkor Irányinak el kellett ismételnie a keresett nyakék-nyakérdemrend formáját, jelentőségét.

Azt, hogy bárói cím jár a Lipót-rend II. osztályával, már Tünde intelme is közölte, de azt, hogy a rendjel maga és a nyaklánc is színaranyból van, nem hangoztatta a mérnök.

Tünde egy közeli vízállásban tisztára mosta a koponyát. Egy szikkadt magaslatra száradni tette ki.

Csak ezután kerített sort a medalionra. Megkísérelte a kétajtós csillagot körömmel felnyitni - sikertelenül. Nagyon jól ellenállt íme elhantolva a halott esztendőknek. Akkor azt gondolta Tünde, majd csak Morgensternék szeme láttára nyittatja ki az ékszert.

A következő félórában megkerült, a Lipót-rend második osztályát nyakban viselő holttest nem Morgenstern Aladár mellett, hanem alatt hevert. A családtól Irányinak az egész test exhumálására volt megbízatása, ezért az aranyláncon függő rendjel kiemelése után, koponyától csizmáig kivájták a többi hullák foszlányai közül báró Alexander Brosch von Aarenau ezredes maradványait. Lehetséges, sőt valószínű, hogy Morgenstern Aladár testrészeiből is került egy és más a bárói, előkészített koporsóba.

Tünde a közeli katonai műhelyben egy koponyaméretű deszkadobozt ácsoltatott, abba helyezte a tökéletesen megszáradott koponyát.

Miután a báró tetemét megtalálták, a tömegsírbontó munka erősen ellanyhult, majd napok alatt be is fejeződött.

Irányi boldogan, mint valami sikeres ősrégész, vette birtokba s agnoszkálta a Lipót-rendet.

A tiszti étkezdében, a közeli tábori kórházban, közszemlére téve így mutatta be az aranyholmit.

- Aranyszegélyű, fehér szélű, sötétvörös kereszt. Középpajzsa kerek, rajta arany monogramm: FIA, azaz Franciscus Imperator Austriae. Körülötte aranyszegélyű fehér karikában: Integritati et merito. Hátlapján arany tölgykoszorún belül, fehér zománc alapon: Opes regum corda subditorum - arany felirat. A kereszt fölött bíborral bélelt császári korona. A hadiékítmény halványzöld babérkoszorú, közepén a császári korona.

Irányi ezt Brosch von Aarenau dicsőségére s hősi halálára hivatkozva a legtárgyilagosabban tudományos hangnemben adta elő. Eleve gyakorlásul, sok más majdani előadásának, melyekben a hős testének felkutatása is bent foglaltatik majd.

A latin kifejezéseket magyarázatlanul hagyta, meg nem sértendő a latinos műveltségű urakat, de mert némelyek nyíltan megvallották értetlenségüket, hajlandó volt magyarra fordítani az előkerült három idézetet.

Tünde még azon a héten felmentését kérte igazolványaival tanúsított egészségügyi felügyelősége alól.

Hazautazott, málhája egy része egy alumíniummal födött, ólomforrasztású ládika volt, melynek tartalmáról nem szívesen nyilatkozott.

Első útja Désre vezetett, ahol a rabbi házaspár most is meglehetősen ridegen fogadta. Igaz, Izsák rabbi inkább csak szótlan mogorván.

Tünde tétovázott, melyik hozományával kezdje. Az ólmozott ládikára esett választása.

A házaspár idegenül nézett az idegen dobozra. Végül Izsák rabbi szólalt meg:

- Honnan legyen bizonyságunk róla, hogy ez az ő koponyája?

- Nem elég a fej az eltemetéshez?

- Igaz, leányom, hogy a fej elég lenne, vagy bármely biztos része a testnek. De itt a bizonyosság hiányzik.

Ekkor Tünde elővette táskájából az aranyláncon függő mogendovidot.

Azok mindketten elámultak. Undorodás nélkül vették kézbe a halott fiú nyakából hazakerült aranyemléket.

- Emögött vagyok én - koppantott az egyik ajtólapocskára Ráhel. De körömmel ő sem tudta felpattintani a fedőlapot.

A templomszolgát hívták, ki egy kicsi vésővel sikert ért el. A lapocska mögött csakugyan Ráhel képe volt.

Az asszony megcsókolta saját képét, s mindketten spontán rövid héber áldást mondtak.

Akkor Tünde kérte a templomszolgát, nyissa ki a másik ajtócskát is.

- Azt soha nem használta - tiltakozott az anya.

De a másik lapocska is kinyílt. S Tünde képecskéje nézett rájuk. Ráhel most kezdett zokogni. Kevés idő múlva, csillapodván, lányomnak nevezte ő is Tündét, hosszan megölelte, s nem törődött vele, hogy tisztes, ősz parókája félrecsúszik fején.

Hosszú évek múltán - Budapesten lakott már akkor, özvegyen - Thuróczy ezredes ákombákomos, román nyelvű levelet kapott Bukarestből, a főpályaudvarról - Mioricától: sürgősen jöjjön, Ödön bácsi, nagy segítségére volna szükségünk.

Miorica mindenhatónak gondolta Thuróczy Ödönt. Ez a hite, tévhite megismerkedésük első órájában fogant, amikor a szigeti (máramarosszigeti) Korona szálló szobájába hozzá menekült, s alkoholos állapota és nyugdíjas kora ellenére gyöngéden fölnyársalta a királyfi mellől menekülő leánykát.

Hogy a zárdafőnöknő minden közös gondjaikban egyre hozzá fordult, az ezredeshez, és ő, mert hatalmában volt, mindig tudott segíteni.

A királyfi iránt táplált vonzalmát a főnöknő táplálta a leányka teherbe esésének híre és bizonyossága után, egy bukaresti képeslapból kivágott s bekeretezett arcképet kellett tartania Mioricának a szekrénykéjén, úgy szem előtt, hogy mindenki láthassa, még majdani születése után a gyermek is. Amikorra Sylviu, a gyermek kitartóan rá tudott tekinteni valamiféle képzett ábrázolatra, addigra már valódi, lakkozott fénykép került a leányanya éjjeliszekrénykéjére: rendjelekkel ékes őrnagyi díszöltözetben küldte enmagát az "apa", Carol trónörökös.

És mégis, a hatalom ura, a tettekre vállalkozó és gondoskodni képes személy mindvégig Ödön bácsi volt Miorica fejében. A levelek is őáltala mentek, s jöttek is eleinte, olykor ömlesztve, hármasával, négyesével.

Még a posta vagy futár által kézbesített borítékok is úgy érkeztek a pályaudvarra, mintha az ezredes bácsi kezén mentek volna által.

S még az sem változtatott ezen az aránytévesztésen, hogy a kisfiú vezetékneve 1918 tavaszán nem úgy változott meg, amint a zárdában a főnöknő lelkes román honleányi alázattal a butuska leányzó várakozásába szőtte a Hohenzollern-Sigmaringen lobogót.

A kis Sylviu-Cézár vezetéknevének törvényesítésére, az ifjú királyi fenség eleinte minden levelében határozott ígéret volt, de határozatlan módon úgy, hogy a legkedvezőbb, legfényesebb lehetőség is a sorok közé iktatódhatott - a címzettek (a főnöknő olvasta elsőnek a királyi leveleket) várakozása szerint.

Hadtestparancsnoki engedéllyel (Hdt.pk. eng.) gépkocsin szállította az ifjú anyát (arát?) és gyermekét Thuróczy, útlevél nélkül, a titkos engedély birtokában még 1918 elején. Ez az utazás erősen öregbítette a mindenhatóság hiedelmét az ernyős gépkocsi hátsó ülésén - mert valahány holmi hivataloskodó, akadékoskodó személyek megállították a kocsit, a sofőr mellett parancsnokló ezredes ki magyarul, németül, románul szólván, mindig tisztelgést kiváltó tisztelettel nyerte el a továbbutazás jogát. Anélkül, hogy az ara és a gyermek úticélját (Carol herceg) elárulta volna.

A trónörököst végső elhatározásában az udvarmesteri hivatal segítette, miután a gyermek eredetét nyíltan megvallották.

Mert Thuróczyt is meghallgatta az Udvar. Sőt Mioricát is oda kellett vinni gyermekestül, fiastul, megtekintésre.

Thuróczyt csak egyszer-egyszer vonták be az alkudozásba. Miorica elárulta, hogy Carol úrfi őfensége még egy nagyon szép és ékszeres asszonynak is bemutatta őt, akit fiaként mamának szólított. Ödön bácsi megmagyarázta, hogy az a hölgy, bár nem mutatkozott be, nyilván és minden bizonnyal maga Mária királyné volt. Ettől Miorica reszketni kezdett utólag is. Mikor az udvarmester Thuróczyt faggatta egy ízben, a nyitott ajtó mögött ott hallgatódzott Mária királyné, látatlanul intézett egy kérdést: Mikor történt pontosan Carol egyesülése a lánnyal? Az udvarmester Felség megszólítással közvetítette az ezredes napra, sőt órára megállapított válaszát.

Nem tudta s nem is akarta megakadályozni, hogy a fenséges úrfi ne egyesüljön ama szállodai szobák egyikében (Hotel Splendid), ahová elszállásolva voltak. De azt már nem vállalta Ödön, hogy a kisfiút dajkálja, szóval tartsa, míg a nász órák hosszat tart. Látva a bekövetkezendőket, jó előre egy szobaasszonyra bízta Sylviu-Cézárt.

Néhány napon belül az Udvar intézkedett, hogy egy Nicolae Leonescu nevű vasúti alkalmazotthoz férjesítsék Mioricát. Ez a férfi tisztában volt a trónörökösi kapcsolattal, vállalta a gyermeket, kit nyomban nevére írtak. S így Carol többszörös levélbeni ígérete megvalósult, Cézár nevet kapott, Cézár-Sylviu Leonescu lett, Miorica pedig Leonescuné.

Nem derült ki, legalábbis akkor nem, vajon a trónörökös nem tiltotta-e egyszer s mindenkorra Leonescut Miorica testi érintésétől, durvább szóval szeretője használatától.

Hatalmas zuhanás volt ez az állapot a vélt királyi ígéretekhez képest. Thuróczyt nagyon lesújtotta az Udvar eljárása, de Miorica sírás, sőt zokszó nélkül fogadta a "névházasság" tényét, testében érezve fenséges ígéretek folytatását, s úgy viselkedett, mintha soha nem is biztatták volna nyilvános felemelkedéssel, s a trón közelébe jutással.

Szerelme, szerelmese egyéb nemi kilengéseiről, nőügyeiről természetesen fogalma sem volt. S a háromszobás lakást s az oda rendelt középkorú mindenest úgy fogadta, mint sorsának gondozóját s élete nehézségeinek megszüntetőjét. Hogy miből fogják fizetni a lakbért s a cselédet, arra senki sem gondolt, mert a háztartásra havonta küldönc hozta a pénzeket. Leonescunak, a kispénzű vasutasnak semmire sem maradt gondja, s életét, fizetését kapott hópénzből megtoldva, vidám életet kezdett élni, szégyenkezés nélkül, sőt családi állapotával ittasan még hencegett is.

A háború után négy esztendővel Thuróczy Ödön polgári ruhában érkezett e tavaszi napon Bukarestbe. Vonattal, egyenest a főpályaudvarra. Miorica leveléből már tudta, hogy Nicolae Leonescu már harmadik éve a főváros, sőt az ország legjelentősebb pályaudvarának állomásfőnöke.

Bukarestbe két pályaudvarra lehet megérkezni. A nagy, az úgynevezett grivicai pályaudvar (újabban Gara de Nord) a város északnyugati részén van, messze benyúlik a külváros házsorai közé. A másik a város déli részén van, a filareti indóház, ide csak Bulgária felől érkeznek az utasok. A Dunánál vakon végződő két vasútvonal, a giurgini (vagy gyurgyevói) és az olteniţai torkollik ide. Thuróczy Ödön a nagy pályaudvarra érkezett, ahová Budapestről a Szeged-Temesvár-Orsova fővonalon lehet jönni, keresztülutazva az egész havasalföldi síkságon - akár Erdélyből Nagyszebenen át a vöröstoronyi szoroson bevezető vasútvonalon, mely az Olt mellett Piatránál egyesül az előbbivel, de érkezhet Brassón át, Ploeşti felől, s Bukaresthez egészen közel, Titunál szakad bele az előbbi két vonalból egyesült fővonalba. Ugyanerre kell jönni, ha az ember Lembergből utazik, vagy a Szovjetunióból Moldován át, esetleg hajón jön Galaţi-ba, Brailába vagy Constanţára.

Ödön Nagyszebenen s a vöröstoronyi szoroson át való utat választotta, hogy legalább pillantást vethessen Vízaknára, megkockáztatva azt a szándékát, hogy visszafelé jövet György sógorához bekukkantson holmi barátkozó-engesztelő beszélgetésre.

A grinicai pályaudvar (főpályaudvar) nagyon is kisszerű, emeletes épület. Ödön továbbhaladt, nem gondolta, hogy a trónörökös kedvese (szeretője, ágyasa) ilyen forgalmas, de jelentéktelenül füstös épületben élhet, s nevelheti a "királyi" ivadékot.

Áthaladva az épületen egy négyszögletű térre jutott, oldalt valami park nyomaival (később megtudta, az elmúlt telek hidegében nemcsak a fákat irtotta ki a nép, hanem még a bokrok gyökereit is kilopta). Hátul, kellő távolban áll egy haragosvörös villamoskocsi, kellő távol ahhoz, hogy az érkező utas poggyászát saját kezűleg el ne cipelhesse addig. A bejárat előtt s végig az egész téren áll a sok bérkocsi, s bal felől néhány autótaxi. A zöldsapkás hamálok (hordárok) a vonatról szállókat iszonyatos lármát csapva fogadják, még a téren is, ahol hamál, hamál kiáltásuk összevegyül a birzsa! birzsa! intésekkel, amellyel a fölös számú bérkocsisok próbálják a bakról magukra vonni a térre lépők érdeklődését.

Egyszerre két hamál is bőröndön ragadja Thuróczyt, de mintha csak bűvös szót mondana, amikor érdeklődéssel kiejti Leonescu állomásfőnök nevét - bosszankodva az emelet felé legyintenek, s eleresztik, békén hagyják málháját.

Hívásra ugyan, mégis meglepetésre érkezvén, a még mindig szép és fiatal háziasszonyt slampos öltözékben találja a vendég. Az öregecske mindenes cseléd kissé loncsos, nem tudni, képes-e fehér kötényt s szakácsnői-szobalányi pártát illeszteni fésületlen hajára.

Thuróczy nem számolta a szobákat, de kétlette magában, hogy háromnál több lenne itt is, mint valamikor ígérve volt.

Egy hét-nyolc éves forma fiúcska is előkerült a vélhető konyha felől, félszeg "sărutmâna"=kezit csókolom köszöntéssel eltűnt. Talán a szakácsnő fia? Thuróczy csak később eszmélt: hiszen ez a mi kedves Sylviu-Cézárunk.

Azt leste-várta a vendég, mikor ötlik elő Mioricából a sürgős beavatkozást igénylő panasz. De fél szemmel azt is leste, mikor jelenik meg a gyerek. S a nyurga fiúcska, mintha talán iskolából jövet egyszer csak valóban ismét betoppant, de köszönés nélkül nézte az "idegent", kiben nem érezte meg esetleges édesapját - nagy éhesen enni kért, mire anyja a konyhába küldte a mindeneshez.

Míg a fiúcska a szobában térült-fordult, kopaszra nyírt fejével, két hatalmas, elálló fülével inkább malacra vagy majomra hasonlított, semmint királyi fiúra. De nem, nem, cikázott az értékelő gondolat Ödön fejében: - Énreám sem hasonlít! Én sem lehettem ilyen visszataszító lény kölyök koromban. Abból az időből persze nincsen fénykép, összehasonlításul szolgálandó. Mikor a fiú harmadszor is belépett, visszalépett a szobába, hogy kíváncsian hallgatózzék anyja s az "idegen" ember beszélgetése iránt - az idegen ember kiábrándultan figyelte a zsíros kenyeret majszoló ellenszenves fickót.

S közben Miorica mondta a magáét, nem zavarta fia jelenléte sem:

- Nem tudom szerét-számát leveleinek, s miközben a legforróbbakat írta, már volt neki egy másik hévszerelme, az édesmamája udvarhölgye, Lambrino tábornok lánya, Zizi, akivel nyilván édesmamája szeme láttára szűrte össze a levet, s mikor leveleiben azt ígérte, hogy az én fiacskámnak tisztességes nevet ád, éppen akkor csinálta fel Zizi kisasszonyt. Elébb vagy utóbb, egyre megy, mert szerelmetes és ígérgető levelem van még a múlt hónapból is, mielőtt elindult volna Görögországba. De mit beszélek itt össze vissza? Amikor Zizi már hetedik hónapban járt, s már nem tarthatta udvarhölgyül a törülközőt Mária mama tisztálkodásához, akkor szabadságot kért, vagy talán a királyné fenéken billentette, akkor Carol fogta a szajhát, átszökött vele Odesszába, s ott egy jól lefizetett pópa előtt törvényesen feleségül vette. Már nem izélhette Zizit, s tán azért még onnan is írt vagy két levelet, hogy mennyire vágyakozik utánam. Alig jöttek vissza, két hónap múlva megszületett a fiúgyermek. Érdekes, az a rohadt alak csak fiúkat tud csinálni!

Sylviu-Cézár unottan figyelt, hihetőleg nem először hallgatta végig anyja szerelmes gyűlöletének lelki kitüremléseit.

Thuróczy szerette volna figyelmeztetni Mioricát, az udvarhölgyek kötelezettségei között a legkevésbé sem jelentékeny, hogy a királyné mosdásához, fürdőzéséhez törülközővel álljanak őrszolgálatot. De Leonescuné folytatta:

- A nép, a nagy marha nép már ujjongott, ha meglátták valamelyiküket Bukarest utcáin: román vérből származó királya lesz, ha felnövekszik a Zizi-féle kölyök. Mintha az én fiacskám nem lenne máris esztendőkkel alkalmasabb, hogy ünnepeljék. De minket már a kutya sem hugyoz le! De van isten! A király nem engedte tovább gennyedni a dolgot. Megparancsolta Cristea Miron prímás metropolitának, hogy semmisítse meg az odesszai pópa frigykötését. És az egész undok friggyentést! És elküldte laktanyafogságba Besztercére. És most itt van Heléna. A görög királylány, akit két éve vett el. De nekem még Athénből is van levelem, merthogy a Heléna nem engedte meg neki, hogy esküvő előtt a szoknyája alá nyúljon. De mit tesz isten, tavaly már meg is született Heléna ivadéka s ő is fiú, Mihail. Ilyen a mi szerencsénk.

Cézár-Sylviu befejezte, bekebelezte a zsíros kenyeret, de maradt. Leült egy székre, s figyelt.

Miorica némi elégtétellel ismételgette, hogy Zizi Lambrino és fiacskája még mindig kedveltebbek a városi nép és a paraszti utazók körében, mint a Helenafi és maga Heléna. Ezt ismételgette, amikor vasutascsákóval a fején betoppant Leonescu.

- Nicolae Leonescu vagyok - mondta tétován, mert nem tudta hirtelenében, ki lenne a vendég -, én vagyok itt az állomás-, vagyis pályaudvari főnök.

S magát megtisztelve levette fejfedőjét, mintegy magát tisztelve meg, mert Miorica csak ezután tudatta vele halkan, hogy ő az az ezredes, akit Budapestről hívtak levélileg, s aki megváltoztatja a dolgok menetét.

Thuróczynak fogalma sem volt sem a dolgok menetéről, sem saját hatalma határairól.

Leonescu leült a megilletődéstől, ám pillantása most fogta be Cézár-Sylviu jelenlétét. Felpattant:

- Du te la dracu! - s az ajtó felé szegezte mutatóujját.

A királyfi lesunyt fejjel kotródott.

A barázdált s borostás arcú főnök nagyot fújva újra leült. Szemlátomást nem volt részeg, de az alkoholszeretők bűzét hordta lehelete.

- Hol kezdjem?

- Az elején - parancsolta Miorica.

- Csak magadról beszélj!

- Jó, jó - fésült nyirkos hajába ujjával Nicolae -, mikor elvettem ezt, vagyis hozzám adták - bökött ujjával Mioricára -, kaptam félmilliót. De az hamar elúszott. Egy kis birtokocskát, egy millió értékben, de a bérlőtől már négy évre előre felvettem az árendát. Tavalyelőtt meg adott 50-50 ezer lejt Romulus Voinescu, de tavaly rám kiáltott: nincs több! Takarodj! Ezt énnekem, hogy takarodj! Aki a trónörököst kisegítettem nehéz helyzetében. Jövök haza, mondom ennek, nincs több pénz! Az átkozott Voinescu megtagadta. Ismered te Voinescut, domnule? - bátorodott a tegezésig Leonescu.

- Nem ismerem.

- Majd megismerkedsz vele. A palotában szolgál. - Elhallgatott.

- Hogy van tovább? - fordult aztán Mioricához.

- A levelek - mondta Miorica.

- Igen, a levelek. Hazajövök Voinescutól, mondom ennek, honnan az isten fenéjéből vegyünk pénzt. Azt mondja ez: a levelek. Miféle levelek? Amiket őfensége küldözgetett. Mennyi van? Vagy nyolcvan - nem számoltam meg -, aszongya ő. Erre fölmegyek újra Voinescuhoz: vannak ezek a levelek ni, az ő keze írásával. Ezek pénzt érnek. Nem érnek egy banit sem - mondja ő. Jól van, akkor egyenként eladom őket az újságoknak. Adod te az anyád picsáját (le dai tu pizda mă-ti), felelt ő. Megyek haza! Már öt testőr kutakodik, s maga Voinescu. A leveleket keresték, megtaláltak vagy ötvenet, mert ez (ujjbökés Mioricára), mikor egy cipősdoboz megtelt, a következőket másik dobozba s másik szekrénybe rakta.

- Ezért hívott engem Budapestről madám Leonescu - tisztelte meg férje előtt Mioricát Thuróczy.

- Fészkes fenét - legyintett Leonescu.

- Bökd már ki - bosszankodott Miorica. - Kétmillió lejt keresnek rajtam. Azt állítják, hogy elsikkasztottam. Tudod te domnule, milyen nagy hazugság ez? Lop itt a pályaudvaron mindenki, aki hozzáfér szénhez, talált tárgyakhoz, pénzhez. A pénztárosok puccos szeretőket tartanak! Mért éppen énrajtam keresik a milliókat? Rám bizonyítani ötvenezernél többet nem tudnak. Aztán: kemény telek voltak mostanában, ha a környékbeli szűkölködők hozzám fordultak: vigyetek a szenecskéből. Jól van, nem voltak hálátlanok. Mért éppen énrajtam keresik a milliókat? Voinescu a hibás. Mért tagadta meg tőlem, amikor kértem? Az jár nekem! Én nevelem a trónörökös kölykét. Az istenfáját!

- Aztán vannak még levelek? - fogta ironikusra a szót Ödön, a domnule. - Húsz? Harminc?

- Legalább harminc - vette komolyan a kérdést a főnök.

- Harminckettő van még - szólt öntudatosan a királyfi anyja -, épp tegnap számoltam meg.

- Erről lenne szó?

- Erről - mondták egyszerre s bizakodóan.

A domnule nem tiltakozott, csak bólogatott.

- Ő ismeri a trónörököst - magyarázta "férjének" Miorica.

- Voinescu berezel, ha ráreccsintenek.

- Szívesen átadnám a maradék leveleket, magánál biztonságban lennének - mondta Miorica, váratlanul magyarul, mintha külön alkuban bízna Nicolae kihagyásával.

- Ezzel még várjunk, Madám Leonescu - felelt a vendég túlzott reverenciával.

- Bízunk benned, domnule, nagyon bízunk benned.

- Az ezredes úr mindenható. Amibe belekezd, az mind sikerül neki - bólogatott Miorica, nem tudhatni, milyen téteményekre terjed ki emlékezete.

Thuróczy nem tagadta meg segítségét, de eszébe sem jutott, hogy beleártsa magát a grivicai állomásfőnök praktikáiba, vagy prezentálja egykori barátjának, akár ingyen, akár jó pénzért a testi vágytól izzó szerelmes leveleket.

Megtudta, hogy a Szeben felé tartó gyors az esti órákban indul. Jegy nélkül szállt fel. Az első osztályú fülkében a kalauzzal féláron kiegyezett Vízaknáig.

A sógor, Moldován György egyáltalán nem csodálkozott Leonescuék történetén.

- Vannak új elemek elbeszélésedben, kedves Ödön, de az egész ország tud a trónörökös nemi életéről. Fiatal, még hallatni fog magáról.

Míg Borger Viktor, a gazdag szász polgár tárgyal (immár Moldován főorvossal), másodszor is követségben járt, saját fogatával, saját kocsisával - a külvárosi népség (főként a szegényebb román lakosok, kiknek eszébe sem jutott, hogy elmeneküljenek) megrohamozta az elhagyott tüzérlaktanyát, az élelmiszerraktárakat feltörte s fosztogatni kezdte. A hatóság már 31-én rossz példát engedett, amikor a vasúti állomás raktárait - nehogy tartalmuk az ellenség kezére jusson - szabad prédává tette. Az iszonyatos tobzódó dulakodás közben, midőn egymást is tiporták a mohó emberek - többet elpocsékoltak, mint amennyit elvihettek: a zsákokat felszakították, a ládákat szétverték, a hordókat meglékelték. Taligán, kosarakban vitték, amit értek, s szekereken még a bútorokat is mozgósították.

Az élelmiszermentésből garázdálkodássá fajult népmozgalom hírére, a polgármester és társai a helyszínekre sietve igyekeztek meggátolni a további garázdálkodást.

Ebéd után a polgármester és társai még egyszer kimentek Bretterpromenádra ellenséget várni, de ismét hiába.

A városházára, ahol hat órára gyűlést hirdettek, őrhelyükről indultak, hogy megalakítsák a száztagú polgárőrséget, legyen, ki a közbiztonságra felügyeljen az új helyzetben.

A gyűlés végére megérkezett Borger is, ő elmondta, hogy a Schewis pataknál román előőrsök rájuk lőttek, majd kocsijukat Nagydisznódra vitték egy ezredes elé. Az ezredes tovább küldte őket egy tábornokhoz Veszténybe. Ott elmondták, hogy Szeben polgári vezetői már reggel óta várják a román csapatok bevonulását. A generális keményen azt parancsolta, a polgármester és a lelkészek másodikán őt Vesztényben keressék fel, hogy a város átadásáról tárgyaljanak. S ha megállapodtak, ő csapatai élén két-három nap múlva elfoglalja Szebent, de katonái biztonságáért az urak fognak felelni.

A karhatalmi testület tanácskozó gyülekezetté alakult. S mert a papok kijelentették, hogy ők nincsenek hivatva fegyveres ellenséggel tárgyalni, s maga Dürr polgármester is így vélekedett, a gyűlés helybenhagyta, hogy nem kell senkinek elmennie Veszténybe.

Borger egyébként egymaga tért vissza fogatával, saját kezűleg fogva a gyeplőt, mert kocsisa eltűnt a visszaindulás pillanatában.

Moldován doktor? Ismerősre akadt a tábornok törzskarában, s indulásig nem tért vissza a fogathoz. Alkonyodott, Borger haza akart érni teljes besötétedés előtt.

Igen, Moldován Károly főorvos a balkáni, a bolgárok elleni hadjárat idejéből szert tett ismerősre bukkant, egy orvosra, aki neki akkor beosztottja volt, s most már ezredesi rangban egy egész hadtest egészségügyét vezette.

Miért maradt Moldován doktor (Karcsi) a támadó román csapatok körében? Több lehetőséget latolgatott, vagyis legalább kettőt, a harmadikra, amelyre rá akarták szorítani, akkor még nem gondolt.

Ha a nagyszámú s jól felszerelt román csapatok a jóval gyöngébb erdélyi védelmet legázolják, szükség lesz olyan férfiakra, akik ideiglenesen, vagy huzamosabban egyensúlyban képesek tartani a régi rendet az újjal. Akik ismerik a románt, a magyart, de még a szászt is.

A szeptember 27-én kezdődő csata azonban más eredményt hozott, azokra a háromlövetű, járatos férfiakra, akik közé magát sorolta Karcsi, nem lett szükség.

Orvosként, sebészként szolgálni a román ügynek, amint már három ízben cselekedte, egészen fiatal korától kezdve, a három-négy év előtti Bulgária ellen vívott szégyenteljes hadviselés szégyenletes egészségügyi feltételei között.

Az 1913-as Duna menti kudarc nem semmisítette meg Karcsi orvoslelkében a román nép egésze iránti segítőkészségét.

Egy hónapos várakozás közben a vezénylő román tábornok valamelyik szárnysegédének, a törzskarból, a tétlen ungur orvosra tévedt tekintete, s így született meg Moldován doktor harmadik lehetősége, hogy képességeit hasznosíthassa: a kémszolgálat.

Ennek első felét - ha hiányosan is az első napokban - jóhiszeműen már teljesítette: el kellett mondania, milyen fegyveres készültség akadályozza a román haderő továbbjutását.

Amit s amennyit csak tudott, mindent elmondott a szebeni helyzetről, pletykát, hírt, híresztelést. Ebben a néphangulat, a lakosság várakozása volt, lehetett a leglényegesebb a román katonai hírszerzés számára. Az erdélyi csapatok létszámáról, helyzetéről oly keveset tudott Karcsi, hogy kérdezői mindenképpen többet tudtak, ha egyetlen magyar vagy német csapattest nevét tudták.

De Karcsi még ezúttal nem gondolta, nem sejtette, hogy adatszolgáltatóként már része a román katonai hírszerzésnek. Csak akkor hökkent meg, amikor (újabb) megbízatással, mintegy paranccsal vissza akarták küldeni Szebenbe, hogy az azon túli helyzetről tájékozódva ismét visszatérjen az első román hadsereg törzskarához.

Ezt a megbízást visszautasította. Megfenyegették, hogy hadifogolyként fogják kezelni. Ám olyan hangon, hogy komolyan vehette azt a szigorúságot. Viszont eddigi civil öltözetét egyenruhára cserélték, orvoskapitányi rendfokozattal, s ravaszul áthelyezték Culcer tábornok alakulataihoz a Zsil völgyébe. De nyilván azzal az üzenettel, hogy Moldován doktor kiválóan alkalmas lenne hírszerzői szolgálatra. Ő azonban minden ilyen irányú próbálkozásnak ellenállt. Végül maga a tábornok, Culcer citálta kihallgatásra, s előbb őszintén elmondta, hogy Petrozsény után a hegyek között megtorpant a hadsereg - értesülésekre lenne szükség.

- Sebesült katonáitok ápolására és megmentésére maradtam itt köztetek, nem az én kenyerem a kémkedés, nem azért jöttem át seregetekhez.

Culcer feldühödve levetkőztette, s három napra fogdába (egy parasztházba) csukatta, kenyéren és vízen.

Szerencsére eszébe jutott, s harmadnap visszaadatta ruházatát, és maga elé rendelte.

- No, gondolkoztál?

- Gondolkoztam - felelt Karcsi -, nem akarom teljesíteni parancsodat, generális. De ha mindenképp ragaszkodsz eszmédhez...

- Ragaszkodom hozzá.

- Tudd meg, generális, ha átküldesz, átteszel az arcvonalon s engemet elfognak, s nyilvánvaló lesz, hogy mi a feladatom, egy percig sem fogok tagadni.

- De hadállásainkról semmit sem fogsz elárulni.

- Semmit, de ha megkínoznak...

- Mit mondhatnál nekik - rólunk.

- Amit jártomban-keltemben tapasztaltam, mióta itt vagyok.

- Önként?

- Csak ha megkínoznak.

- Mi is meg tudunk kínozni!

- Hiába kínoztatnál meg. Én már az első jó szóra elmondtam a hírszerzőiteknek, amit csak tudtam odaátról.

Culcer hosszan elgondolkodott.

- Makacs disznó vagy, amellett derék ember és jó román. Helyed van a seregünkben. Akarsz kórházat vezetni?

- Akarok.

Culcer behívatta főszállásmesterét, egy ezredest.

- Melyik hadikórháznál van a legnagyobb rendetlenség?

Rövid töprengés után kibökte az ezredes.

- A craiovainál.

Culcer egyszerre mutatott két keze mutatóujjával két emberére.

- Ez a férfiú holnaptól kezdve a craiovai hadseregkórház parancsnoka - alezredesi rangban.

Moldován Károly még aznap vonattal, s nehéz kinevezési papírokkal s egy őrnaggyal felszerelve, elindult Craiovára, hogy hetekre tábori kórházi gondokba süllyedjen.

Október közepén Thuróczy Ödönt Falkenhayn tábornok elé rendelték a hadsereg-parancsnokságra Nagyszebenbe.

Őexcellenciája barátságosan fogadta a hozzá beosztott magyar ezredest, úgy tett, mintha csupán arra lenne kíváncsi, hogy a havasi átjárók térképre vetített minősége a valóságos, katonai hasznavehetőségnek hogyan felel meg. Tehát a térkép s a havasi útviszonyok az őszi esők idején.

A szakszerű és járatos válaszokkal nagyon meg lehetett elégedve Falkenhayn, mert azt kérdezte, nem tudna-e Havasalföldön az ottani katonai helyzetről adatokat szerezni. Nagyon fontos lenne még az általános támadások megkezdése előtt pontos értesülésekhez jutni, s még harc közben is, különösen a román seregtestek közötti hézagok kipuhatolásával tehetne nagy szolgálatot.

Thuróczyt már nem lelkesítette az efféle, dicsőségvonzatú megbízás, el kellett magától hárítania a tábornok bizalmát, mégpedig a legőszintébb szavakkal, még ha gyávaság színébe kerül is személye.

- Excellenciás uram! Húsz évvel ezelőtt boldogan vállalkoztam volna egy ilyen vagy ehhez hasonló feladatra, de ma túl a hatvanon, nyugállományból reaktiválva, nem bízom annyira fizikai teljesítőképességemben, s tartok tőle, hogy az első nagyobb testi megpróbáltatás idején kudarcot vallanék.

Falkenhayn csodálkozva vette tudomásul, hogy Thuróczy már hatvanhárom éves. Elnézést kért, kijelentvén, természetesen más, olyan katonáról kell gondoskodnia, aki éppúgy ismeri mindhárom szükséges nyelvet, mint Thuróczy, de jóval fiatalabb.

Ödön inkább büszkén, s nem álnokul közölte, hogy unokaöccse, aki megfelelni látszik a követelményeknek, szintén itt szolgál valamelyik hadosztálynál, a császári és királyi tüzérség századosaként, az övéhez hasonló beosztásban ugyancsak vezényelt, tehát kölcsöntisztként.

Falkenhayn reá bízta az unokaöcs előkerítését. A tábornoknak fölösleges lett volna tudnia, hogy Csongor nem az ezredes, hanem a feleségének unokaöccse volt.

A hadosztály-parancsnokság, ahol Csongort a megtisztelő feladat híre érte, Boldogfalván állomásozott. Ahelyett, hogy repesve fogadta volna a nagyszerű katonai kaland lehetőségét, az ifjú százados morális töprengésbe esett: ugyan mit szólna édesapja, ha tudta nélkül vállalkoznék a tábornok szándékai megvalósítására.

Ödönt felháborította a fiúi tisztelet mértéktelen összekeverése, sőt összetévesztése a katonai parancsteljesítés diszciplínáival. Csongor viszont azt mondta, ő nem felderítő szolgálatra került a német sereg kötelékébe, ám ha mégis vállalkozik ilyenféle feladatra, joga, és származásuknál fogva közös erkölcsi meggondolást igényel édesapjával - hogy a román csapatok ellenében teljesíthet-e kémszolgálatot.

Thuróczy gépkocsin fuvarozta Vízaknára Csongort az atyai tanács kikérése s az esetleges engedély megszerzése végett.

Vízakna katonaváros volt ezekben a hetekben, Moldován György mégis meglepődött a két rokon tüzértiszt betoppanásakor. Szeme könnybe lábadt fia láttán, sok apró emlék tolult emlékezetébe az ikerpár születése idejéből - házassága legboldogabb évei voltak azok. Hosszan hallgatott, titkon - bortöltés ürügyén - elfordulva letörölte emlékező könnyeit. A két tiszt meg nem tudta, melyikük és hogyan kezdje érkezésük okát-célját.

- Emlékszel, még az iskolában sem akartátok egymás kezét elengedni Tündével. De amikor Tünde keblesedni kezdett...

Mindhárman érezték, hogy e túlságosan testies megközelítése az ikerleány egykori dacos viselkedésének, nem alkalmas emlékeik felidézésére.

- Nagyon-nagyon elszakadtunk egymástól - sóhajtotta Csongor -, különösen, amikor tőlem kért engedélyt, hogy a dési főrabbi mérnök fiához feleségül mehessen.

- Erről én mit sem tudok - ütődött mellen az apa, s maga elé dermedt, mintha ez lenne a vendégek jövetelének érdeme, hogy leánya házassági tervéről így értesüljön.

- Nem akartam megbántani, apám, de most már, hogy meghalt, eltűnt Lembergnél a mérnök, bár titoktartást fogadtam Tündének, azt gondoltam, beszélhetek az ő titkáról. Most már múlt időben.

Moldován György nem nézett vendégeire, tölteni is elfelejtett nagy szótlanságában.

A katonák koccintással bátorították egymást, végül Ödön a maga katonai ügyirályban edzett modorával előadta, miért is kerültek a német sereg gépkocsiján Vízaknára ahelyett, hogy Boldogfalváról egyenest Szebenbe igyekeztek volna.

Az apa egyetlen szúrós pillantást vetett fiára, s tovább hallgatott.

- Hallgatása azt jelenti, apám, hogy nem akar tanácsot adni? Egyik lehetőségemet mégiscsak helyeselnie kell, hogy a másikat helyteleníthesse.

- Szólj már, György.

- Ne hagyjon kétségben, apám.

- Én - tagolta a szót Moldován - a kétségeskedést helytelenítem. Csodálkozom, hogy a cselekvésben két lehetőséget láttok.

- De melyik az az egy?! - jött indulatba Ödön sógor.

Nagyot fohászkodott György, mielőtt kimondta volna, oly patetikusan hangzott:

- A haza iránti kötelesség. Nekem kell ezt mondanom? A katonáknak?

Hozsváth Károly huszár főhadnagy (hadnagy!) előkerüléséről egy szót sem szólt György, hogy érzelmei szilárdságára valamelyes magyarázatot adjon.

Falkenhayn természetesnek fogta fel, hogy a fiatal magyar százados parancsait várva jelentkezik, holott könnyedén kibújhatott volna hívása elől-alól.

*

A magyar honvédség kötelékében szolgáló román-félromán, de a nyelvet erdélyiesen jól beszélő embereket választott ki Csongor, kiket pásztoröltözetbe ruházott, s hadifoglyoktól elvett román katonai bocskort adott rájuk. Maga is bocskorba bújtatta lábát, tiszti csizmáról szó sem lehetett, s még szöges bakancsról sem - napokon belül nyomukba eredhetnének odaát.

A két hadosztályból álló Culcer hadsereg jobb szárnyának havasi hézagain kísérelték meg a beférkőzést Havasalföldre - nem ösvényeken, hanem őserdei járatlan meredélyeken. A Bou-patak medrében haladtak felfelé, amíg a vízválasztót elérve, mintegy átbuktak a déli lejtőre, oda, ahol a Tizmána forrásai erednek. A völgy fenekén, többnyire a patak vizében haladtak előre az ősrengeteg védelmében. Nagyon távolról hallatszott a háború: ágyúk döndülései. A bükkösben ezen a déli oldalon már sok szelídgesztenyét is találtak. Gyümölcsével bőven élhettek, mert tüzet is rakhattak, s a parázson sült gesztenye éhüket, a patakvíz szomjukat oltotta.

Egy tisztás szélén az ember nem járta erdőben tűzrakás nyomaira bukkantak. Csongor megállapította, tiszt vezette járőr lehetett. Embereinek megmagyarázta, egy eldobott cigarettavéget (csikket) emelve két ujja között: Glanaklys cég szivarkája, egyiptomi! Csakis tiszt szívhatta. Ettől fogva óvatosabban haladtak, kutatva a rést, amelyet a két román hadsereg között megszállatlanul hagytak.

Minél lejjebb jutottak, annál vadabbá és járhatatlanabbá vált a patakmeder. A két hegyhát, melyek között a patak folyik, ellaposodik. Az enyhe lejtőkön a gyertyaegyenes bükkök közé az édesgesztenyék sokasodnak, és terebély tölgyek. A patak partjai mellett viszont égnek meredő mészkő sziklák magasodnak, melyek között sötét jegenyefenyők és áthatolhatatlan bokrok tenyésznek. A víz mellett széles levelű aljnövényzet buján nő a sok apró vízesés párájában.

Egyik síkos kőről a másikra csúsztatva bocskorukat, haladtak előre. Éjszakára rejtett helyekben táborozva, a nagy ködök éjjelén még tüzet is merészeltek gyújtani. Elérkeztek egy olyan magaslatra, amely előtt erdő nem gátolta a kilátást, s az egész bejárandó, megvizsgálandó terület áttekinthetőnek látszott: Borosteáni falu mellett kell majd a Tîrgu-Jiutól nyugatra, a Buia de Aramanon keresztül Turnu Severin felé vezető országutat keresztezniök.

Jól belátta Csongor az országutat, melyen elég élénk forgalom volt: megrakott, nyilván lőszerekkel megrakott ökrös szekerek ballagtak északnyugat felé Tizmánia környékére, ahol majd málhás állatokra átrakva szállítják tovább a lőszer terhét az arcvonalba. Egy-egy ilyen, csaknem védtelen karavánrészleget könnyen megtámadhatott volna Csongor, de nem volt célja, hogy éppen így vonja magára a román katonák figyelmét.

A délnyugati irányban lebukó nap bearanyozta a tájat. A vegyes erdő különböző fáinak őszülő lombjai rikítóan különböző színekben pompáztak. Kisárgállott a diófák aranylombja a sötétbarna tölgyek, a vörös bükkösök s a fehér kőrisfák közül. A dombvidék déli irányban ibolyaszín párákba foszlott, s arrafelé messze-messze a Duna sejlett.

Amint besötétedett, Borostyánfalut megkerülendő a szőlőkön botorkáltak át. Még szüret előtt élvén a táj, alaposan belakmároztak. S míg a diófák gyümölcsét dézsmálták, a falu kutyái veszettül csaholtak. Az emberek, tilalom ellenére, két pulykát zsákmányoltak egy faluszéli, már-már tanyaházból - húsra éhezvén.

Arra törekedett Csongor, hogy a Craiova felé vivő vasútvonalat s a vele párhuzamos országutat elérjék. A cihereseken (sarjerdőkön) áthatolva kóbor cigányokba ütköztek, de hiába faggatták őket, csupán annyit tudtak, hogy a faluban, ahonnan jönnek, igen sok katona van. Ezt a falut messze elkerülve megpihentek, s az egyik leütött pulykát nyárson megsütötték a "fiúk".

Október közepén ezen a déli vidéken a hajnali órák hűvösek.

Nappal nagyon óvatosan haladtak, erdei utakon, ingoványos területeken keresték az elérendő főutat.

Egy éjszaka, éppen lepihenőben vasúti mozdony füttyszava serkentette fáradó mozgásukat. Közel a vasút! De siettükben előbb érték el a gyalog országutat s az úttal együtt futó sürgönyoszlopokat.

Csongor nem bírt magával. Lehet, hogy elérte feladata célját. Azonnal hozzáfogott a telefonvezetékek lehallgatásához. A magával cipelt dobozhallgató ezüstsodronyát egyik vezeték köré csavarta, a földelést egy rohamkéssel teremtette meg. Csalódottan vagy félóráig morzejeleket hallgatott. Lecsatolta az ezüstsodronyt, de jókor, mert a figyelő szekerek közeledését jelezte. Valamennyien a közeli bozótosba húzódtak.

Csupa ökrös fogat. Ponyvával letakart szekerek elé elkorcsosult ökröcskék voltak fogva. Mikor a szekeresek állandó hujgató, biztató rikoltozása elhaladt, Csongor folytatta a lehallgatást. Egyik embere handzsárkésének markolatáról lecsévélt rézdróttal meghosszabbítva a maga tízméteres vezetékét, a közeli bokrosba húzódva hallgatódzott, miután a sürgönydrótok közül ki tudta választani a beszédeseket.

Először egy szigorú katonahang dörög a drótba: micsoda kupleráj van ott a telefonközpontban? A sok kurva magánbeszélgetést folytat, ahelyett hogy a hadsereg győzelmét szolgálná. Siránkozó női hang próbálja túlterheltséggel, kimerültséggel mentegetni magát, magukat.

Egy ezredes valahonnan feldúlt hangon keresi Kalafatot.

"Egy magasrangú tengerésztiszt jelentkezzék!" Végre a sorhajóhadnagy jelentkezik.

- A fiam Turnu Severinben szolgál. Hadnagy! Ha onnan egy monitorral elhozod, ötvenezer lejt kapsz, s nagy kitüntetést.

- De miért? - kérdi nyíltan s tán tiltakozásul a sorhajóhadnagy.

- Értsd meg, ember - így az ezredes -, a Culcer hadtest elveszettnek tekinthető, s aki ottragad, hadifogoly lesz!

Nem derült ki, a hadnagyocskáért indul-e monitor.

Újabb szitkozódások a telefonos kisasszonyok nemi életéről. Craiova, Turnu Severin, Caracal, Bakota, Kalafat, Turnu-Măgurele összevissza beszélnek. Végre egy tábornok jut szóhoz, akit már vagy negyedórája kurrentálnak. Akivel beszél, azt Haralambienek szólítja. Ferdinánd királyt balfasznak, hülye latornak nevezi, aki ezért az egész disznóságért felelős. Haralambie panaszkodik, hogy emiatt a barom beszart német miatt már két hadosztályt kényszerült tönkretenni. Most a harmadikat is pusztulás fenyegeti.

Éjjel Csongor elszenderült kagylóval fülén, arra ébredt, hogy magát Culcer tábornokot hallja hörögni, hogy a nyugatról reá nehezedő nyomásnak már nem tud soká ellenállni. Erősítéseket sürget. Hadosztályokat! És lőszert! Sok lőszert! És gyorsan! Ne ökrös szekéren. A fő lőszerraktár Balotán van. A lőszerhiány az arcvonalon állandó. A Duna partján a megfigyelő hadsereg tábori őrsszerűen van felfűzve-elszórva. Abból nem lehet még egy bataliont sem elvonni! Csernavodától Turnu Severinig. A hadsereg főtartaléka Craiován van. Azt sem lehet elprédálni. A Skarisoveanu és a Haralambie, Lambru tábornokok neve ismétlődik hol szidva, hol tisztelettel. Az egyik a dunai hadsereg parancsnoka, a másik a craiovai tartaléké. Ezek egymás között arról beszélnek, hogy a bukaresti erődítményekből a király a nehézágyúkat a Duna menti harcvonalba parancsolta, hogy Turtukaia eleste után a német-bolgár-török csapatok feltartóztatásában nagy tűzerőt jelentsenek. A nehéz ágyúcsövek szállítása azonban sárba fulladt. Hét pár ökör sem bír egy-egy ilyen monstrummal.

Beszéltek a tábornokok orosz segédcsapatokról, akikre azonban nem lehet számítani, mert csak fosztogatnak.

Hatvan-nyolcvan kilométernyire a harcvonal mögött, ennél több eredményt nem remélt Csongor, de tudta, hogy amit gyűjtött, azt sürgősen "haza" kell vinnie, hogy Falkenhayn profitálhasson belőle.

Második napja vonultak visszafelé. (Erdőkben éjszakáztak.) A köd állandóan megfeküdte Havasalföldet. Tábortűz mellett szárítkozva elaludtak. Éjfél után arra ébredt Csongor, hogy csillagos ég alatt hamvad a tűz. Reggelre újra köd lepte a tájat. Így ment ez másod-, sőt harmadnap is. Román erdei parasztokkal találkozván megtudták, nagyon nyugat felé tértek le. Egy nap, egy éjjel ezért keletnek tartottak. Végre elérkeztek a keresett tizmániai ösvényhez. A román hadak útjához közel kerülve, olyan éhesek voltak, megtámadtak egy lovas fogatokból álló trént, melyen élelmiszert sejtettek. Csaknem pórul jártak, mert a málhás szekerek közelében, odébb, fegyveres alakulatok meneteltek.

A tömegesen előforduló bükkfagombák enyhítették éhüket. Csongor megpróbált pisztrángászni, de hiába. Egyik embere megmagyarázta, az itteni népek valami mérges növénnyel halásznak a hideg vizű patakokban s a pisztrángságot mind kipusztították.

Ez már nem messze, a magyar határtól egynapi járásra történt. Ugyanúgy észrevétlen osontak be az előőrsök között, ahogy kiindultak. Még nem haladt ki az idő októberből.

Falkenhayn egy vezérkari ezredesre bízta Csongor jelentéstételét. Észleleteinek nagy része más kémjelentésekkel megegyezett. Az ezredest leginkább az érdekelte, vajon a román seregek hol terveznek második védővonalat visszavonulásuk esetén. Itt engedett Csongor képzeletének: - A Zsil völgyében semmiképp sem, ahogy én a ködös tájon tájékozódni tudtam, de talán keletebbre, az Olt partján. Noha ezt a feltevését semmiképpen sem támasztotta alá Csongor, az ezredes ezt is szorgalmasan jegyezte.

Embereinek porosz medáliát osztatott ki, magának Csongornak vaskeresztet - az ezredes. (Falkenhayn?)

A november már erősen őszbe fordult, amikor Moldován századosnak sürgősen jelentkeznie kellett Boldogfalván a Kendeffy-kastélyban beszállásolt hadosztály-parancsnokságnál, ahol közölték vele, hogy felderítői teljesítménye jutalmául a v. Schmettow altábornagy parancsnoksága alatt álló lovas hadtesthez kell csatlakoznia, és egyelőre az 5-ik hadosztály parancsnokánál, v. Sänger tábornoknál kell jelentkeznie.

A vezérkari tisztek, mint helyismerettel rendelkező s immár felderítésben is tapasztalt századost (kapitányt) bevonták tervkészítő előmunkálataikba. S e közös munka során Csongornak tapasztalnia kellett, hogy bármily értelmes és képzett katonák új bajtársai, az útviszonyok tekintetében belga és francia körülményekre számítanak. A katonai térképekbe rajzolt csapásoknak és ösvényeknek mindenféle járművekkel való járhatatlanságában egyszerűen nem hittek! Bíztak egyrészt a térképjelek szentségében, másrészt abból a téves feltevésből indultak ki, hogy amit két ló nem bír elhúzni, azt négy vagy hat biztosan elhúzza. Nem hitték el, hogy egy nyolcvan kilométer mély és ötven kilométer széles területen egyáltalán nincsenek utak - csak sziklák és meredélyek. Erre csak legyintettek: van elég dinamit, amellyel a járhatatlan utakat járhatóvá lehet tenni.

Csongor nyíltan megmondta: a német lovashadosztályok nehéz járművei nem tudnak a havasalföldi síkságra leereszkedni. Még a géppuskák átszállíthatóságában sem bízott, amelyek négylovas kocsira voltak szerelve, ahelyett hogy - magyar módra - kis mokány lovak hátára málházódtak volna.

A vízválasztóig csak ökrös fogatokkal sikerült felvonszolni a járműveket. A német vezérkariak most már elhitték a magyar százados menetjóslatait, de az előnyomulás már megindult, visszakozás a német reglama szerint lehetetlen volt. A hétszáz méter magasból ezerháromszáz méterig emelkedő csempészutakat az őszi eső feláztatta - a talaj a ló hasáig érő mocsárrá változott, emberfej nagyságú, sárba ágyazott köveken a lovak lábtörései és hámszakadásai egymást érték. A bányavállalatoktól beszerzett felvonócsigák segítségével fától fáig vontatták a nehéz lövegeket s megrakott országos járműveket.

Sänger báró, midőn trénjével és ágyúival a vízválasztót elérte s már "csak" lefelé kellett ereszkednie, a harcoló csapat előnyomulását rendelte el; a felvonulást Schmidt ezredes biztosította, Éger vidéki cseh népfelkelőivel.

Az ötödik német lovashadosztály halottak napján indult készenléti helyéről. Magyar lovasszokás szerint szép lassú menetben, lóháton kell hegynek fel haladni. A porosz ezredesek lóról szállították legénységüket, hogy hasig érő magas szárú csizmáikban gyalog vezessék lovaikat. Mihelyt elérték a vízválasztót, lórát vezényeltek, s ügetésben igyekeztek a síkság felé. Ennek szomorú következményei lettek. A német lovasok útközben nem szoktak átnyergelni. Ez a mulasztás itt megbosszulta magát. A hosszú hegymászástól kiéhezett lovak hasa annyira lelohadt, hogy a meglazult hasheveder a levegőben lógott. A meredek hegyi ösvényeken "stechtrabban" megtett első öt perc után a nyereg a ló nyakára csúszott, aztán a hasa alá fordult. A lovak üresen ügettek lefelé, a lovas az elejtett pokrócot hátára vetve kullogott gebéje után, nehéz csizmájával el-elmerülve az egyre mélyülő latyakban.

Az éger-vidéki cseheket, lőszerük fogytán, tartalékba helyezték; visszavonulóban siralmas látványt nyújtottak, hordágyon két súlyos sebesültet hoztak magukkal a kötözőhelyre. Az orvos keze alatt egyik nemsokára meghalt, a másik még élt, koponyája tetejét elvitte egy gránát, agyveleje lüktetett.

Az orvos kétszemélyes sírt ásatott, a halott csehet leeresztették, az élőt a sír szélére fektették hordágyon. A jeges esőben szabadon éjszakázók közül sokan megbetegedtek, s a trén lemaradása miatt az éhségtől is gyötörve többen meghaltak. Csongor a nagy támadás megindulása előtt nyolc nap múlva a megásott sír mellett elhaladva még ott látta a nyugágyon haldoklót, agyveleje még mindig lüktetett, s nem akadt senki honfitársai közül sem, hogy a kegyelemlövést megadja neki.

November 14-re érett meg annyira a harci helyzet, hogy a német lovashadtest mélyebben behatoljon a Havasalföldre.

Egy lovaskülönítményt szerveztek ezekben a napokban s feladatául azt adták, hogy derítse fel ismét, vajon Culcer tábornok két hadosztálya és a Tîrgu-Jiu mellett harcoló román csapatok balszárnya között van-e olyan gyönge pont vagy éppen rés, ahol az 5-ik lovashadosztály áttörhetne, hogy az ellenség hátába kerüljön.

November 18-án éjjel indult el Csongor, hogy hírül vigye a Tîrgu-Jiu környékén táborozó lovas hadtestnek: a Tîrgu-Jiu Căpăceni-Rosinca útvonal többé-kevésbé szabad. Ott egyes községekben csak fegyvertelen katonaszökevények lapulnak - éppen a két hadsereg hézagaiban. Az első tábori őrsről telefonálta meg jelentését, de amikor fáradt lován Tîrgu-Jiu felé léptetett, már találkozott a felriasztott 5-ik lovashadosztály élszázadával s nem sokkal utánuk a főutcán Sänger tábornok autójával:

- Rosinca felé megyünk! Pihenje ki magát, és jöjjön utánunk!

Tîrgu-Jiu utcáin folyt a pálinka, a cujka. Sänger, hogy a részegeskedésnek elejét vegye, kiüttette a pálinkás hordók fenekét s a szúrós nedűt az árkokba öntette. Aki nem volt finnyás, árokpartra hasalva részegre szívhatta magát.

Rövid pihenő és tisztálkodás után (a tízes honvédek s a 72-esek körletében) napok óta testén rohadó fehérneműit tűzbe dobta Csongor, de az elhagyott bojárházban, ahová aznapra beszállásolták, csak női selyem fehérneműt talált. Az elég testes nő tisztán hagyta hátra a kényes darabokat. A zubbony alatt csak az ingerlő érzés maradt a férfitestnek. Jól megépített út volt, amerre a felderítés nyomán a lovashadosztály dél felé tört. A nehéz német trént, mely a havasokon nem tudott volna áttörni, valami alkalmas tanács folytán a Fliegende Munizions-Colone váltotta fel - székely fuvarosokból összeállított "repülő lőszeroszlop". Ezek a gyorsan mozgó mokány lovas szekeresek mindenütt a harcoló lovasok nyomában kocogtak-ügettek.

Csongor az 5-ös lovashadosztály parancsőrtisztje, tarlókon, tüzérségi oldalcsapások srapnel szikrái alatt vágtában lovagolva, többnyire az útmenti szántatlan tarlókon igyekszik, hogy elérje a hadosztályparancsnok autóját. Egy gulyakútnál jelentkezik a tábornoknál, kinek ordonánca a kútból merített friss vízzel szolgál urának. Lovasszázad halad el mellettük, s nemcsak a századparancsnok tiszteleg és vezényel fővetést csapatának, de a lovak is éktelen, szinte fájdalmas nyerítéssel üdvözlik a parancsnokot.

- Mi ez? - fordul Sänger adjutánsához, Köhler kapitányhoz. - Mi ez a disznóság?

Az adjutánsnak fogalma sincs, de már nincs is, akitől megkérdezhetné.

Csongor tisztelettel jelenti:

- A német lovas jól tartja lovát, este nyakába veti a teli abrakos tarisznyát, de reggel, nyergelés után a sietségben többnyire elfelejt neki vizet adni. Ezek a derék állatok szomjasak, s érzik a víz szagát.

Köhlernek a század élére kell vágtáznia, hogy megfordítsa a szomjas lovakat. Csakugyan, a kútnál alig győzik magukat teleinni a szegény kiszikkadt állatok.

- Ön nemcsak bátor s derék katona - mondja Csongornak a tábornok -, hanem jó megfigyelő is.

Egy Rosincába küldött járőr azzal tér vissza, hogy a faluban nincs ellenség.

A hadosztály törzse ott tölti az éjszakát. Élelmet bőven találnak a háborútól megkímélt faluban. Csongor két gyöngytyúkot süt magának, nyárson.

Az időjárás rosszabbra fordult, a csendesen szitáló eső reggelre havazássá változott. Amikor délután a hadosztály (némi távoli lövöldözés után) Strehaia városát elfoglalta, télbe csavarodott az idő. A havas esőt erős fagy váltotta fel, a hópelyhek szárazon szállingóztak, mintha november 20-án karácsony estéje érkezett volna el.

A városban az országos fejetlenség és felbomlás jeleit tapasztalták: a helyőrség úgy szökött meg, hogy senkit, még a vasúti állomásfőnököt sem értesítették. De a tehetősebb polgárok s a kereskedők a katonákkal tartottak. Mire a német elővéd a városba ért, a csőcselék már fosztogatta az elhagyott boltokat.

A tábornok néhány cigány agyonlövetésével próbálta a rendet helyreállítani, s Csongor által fogalmazott kiáltvánnyal közhírré tette, hogy az életnek meg kell indulnia, a kereskedők nyissák ki üzleteiket, mert a német katonák mindenütt készpénzzel fizetnek. A proklamáció kötelezte a pékeket, hogy megfelelő mennyiségű kenyeret süssenek. A bolgár származású pékek ezt a feladatot szövetségi buzgósággal szinte túlteljesítették.

A román katonai vezetésnek fogalma sem lehetett a városka veszedelméről. Craiova felől gyanútlan katonavonatok érkeztek, hogy a nyugaton küzdő Culcer hadsereg számára hadianyagot és erősítést vigyenek. Ezeket a frontra szánt menetzászlóaljakat a németek a vagonokból egyszerű hajde-hajde buzdításokkal kitessékelték, s ellenállás, puskalövés nélkül hadifogságba vetették.

Csongornak nemcsak kiáltványokat kellett fogalmaznia, hanem kézbe kellett vennie a vasúti állomás dolgait is, megmagyarázva mind a fogságba esett katonáknak, mind a vasutasoknak helyzetüket és teendőiket.

Beült a főnöki irodába, egyrészt hogy megakadályozza a telefonjelentések leadását, másrészt hogy (most már kényelmesebb pozícióból) lehallgassa a craiovai hadseregtartalék és a Culcer-hadsereg közötti beszélgetéseket. Nem volt könnyű feladat. A zűrzavaros szitkozódásokból, szemrehányásokból, gorombaságokból, káromkodásokból alig lehetett a részletekben világosan látni, a nagy helyzetre annyi fény derült azért, hogy Turnu Severin kiürítése küszöbön áll a magyar Sivó-hadtest nyomása alatt. De az bizonyosnak látszott, hogy sem Craiován, sem Turnu Severinben, sem Bakotán a front lőszerraktáránál fogalmuk sem volt a román tiszteknek, hogy az őket összekötő vasúti és távíró vonal már a németek kezén van.

Köhler kapitány, akinek az éj folyamán a hallottakról részletes jelentést tett, nemhogy kedvetlen, de éppenséggel desperált hangulatban meredt maga elé a speciálkartéra. Csongor jelenlétében számolt be Nagyszebennek - nyilván magának Falkenhaynak, majd a részletek előadásánál vezérkari főnökének. A lovashadosztálynak sikerült két ellenséges hadsereg közé hatolnia, de most a kiküldött járőrök mindenfelől azt jelentik, hogy a környező falvak tele vannak román katonasággal. A lovashadosztály kutyaszorítóba került. Sivó hadtestének gyors előnyomulására nem lehet számítani. A lovashadosztály nehézvonatát (Schwerer-Bagage-Train) Rosincától foglyul ejtették. Ha nincsenek a fürge székely szekeresek, a repülő lőszeroszlop, mindennek befellegzett volna.

- De még így is végünk lenne, ha a románoknak eszükbe jut, hogy koncentrikus támadást indítsanak a hadosztály ellen. Bíznunk csak a támadókedv hiányában és saját helyzetük nem ismerésében lehet.

Míg erről, elég csüggetegen, beszéltek az éjszakában, román katonaszökevények érkezését jelentették. Köhler nyomban fogadta őket. Vezetőjük egy németül beszélő zsidó altiszt volt, aki elmondta, zászlóaljparancsnoka azzal küldte el őt, jelentse megadási szándékukat. Körülzárt állapotukban reménytelennek tartja helyzetüket. Csongor majdnem elnevette magát. Köhler helyeslő válasszal visszaküldte az altisztet. Hajnalban a főtéren sorakozva megjelent a román zászlóalj, fegyvereit gúlába rakva várta a további parancsot sorsa felől. A román őrnagy azt tapasztalta, hogy a Culcer hadsereg felbomlóban van.

Jó hírek érkeztek Tîrgu-Jiu felől: az ott keletkezett front, mely a nehéztrént elfogta volt, szétfoszlott. A Sivó-hadtest teret nyert, Mackensen jelezte, hamarost átkel a Dunán - Dobrudzsából.

Fogolyőrzésre kisebb különítményt hagyva vissza a lovas hadosztály még aznap megindult Craiova felé. A falvakban, amelyeken keresztülhaladtak, a lakosság mindenütt fehér rongyokat aggatott ki a házakra, akinek volt, fehér lepedőt vagy fehérre mosott inget. Akadt olyan falu, ahol román katonaságra bukkantak, de a főtéren ők gúlába rakott fegyvereiktől távolabb, a megadás fehér jeleivel várták a "győztes" csapatokat.

Filiás község felderítésére Csongort küldték ki néhány emberrel. Ez a jelentéktelen falucska vasúti csomópont lévén, mégiscsak jelentős. A Tîrgu-Jiu mellett vívott csata után errefelé özönlött a foszló román sereg, de különös mód, némi kerülővel, a csatában részt vett kilences huszárok megelőzték őket, s a fehér rongyokkal díszített Filiásban még Csongor kis felderítő csapatát is megelőzték.

A lovashadosztály mentében egy-két távoli puskatűzön kívül ellenállás szinte nem volt, a román katonák vagy civil ruhát rabolva bújtak meg, vagy csapatosan adták meg magukat.

Lőszerhiány miatt mindkét román hadsereg visszavonulóban az a különös helyzet állt elő, hogy a németek (a lovashadosztály) és románok egyes hadosztályai előtt is, után is ellenséges csapat menetelt - menekült.

Erős, ködös időben a Zsil hatalmas (csodamód fel nem robbantott) vashídján keltek át a bevonulók. De már itt csak a 144-es hegyidandár különítményeként egy nappal előbb ideérkezett kilences honvédhuszárok után, kik Anghy Pista őrnagy parancsnoksága alatt lovagoltak. Úgy tudta az eddigi lassan visszavonuló román csapatokat megelőzni, hogy járatlan, kerülő utakat választott csapatának.

Craiova, a maga méreteihez képest, világvárosi jellegre törekedett. Ezért volt különleges a bevonuló ellenséges katonai alakulatok fogadtatása.

A széles bulevardok, paloták, köztéri szobrok magukat kegyesen ajánlva humanitárius, európaias barátsággal üdvözölték a német (és magyar) lovasságot. Másutt s a román falvakban is, a fehér megadási rongyok kitűzése után a megfélemlített nép néma gyűlöletét rendszerint zárt ajtók s lefüggönyzött ablakok mögé rejtette.

Craiován az emeleti ablakokat keleti, drága szőnyegekkel díszítették, csaknem úgy, mintha felszabadítóikat ünnepelnék. A huszároknak tegnap, s az ulánusoknak ma több helyt őszirózsákat tűztek nyeregkápájukra, sisakjukra. A déli korzó népünnepélyszerűen élénk volt. A nők a legújabb párizsi divat szerint öltözve, áradó örömmel keresték a helyzet uraival (tiszt uraival) való szívélyes kapcsolatot. A Minerva kávéház nagy üvegablakai mögött keleties-dús ízléssel öltözött dandyk (fecsore=ficsúr) mosolyogva üdvözölték az ismeretlenül is arra elhaladókat. A kávéházba térőket felállva üdvözölték. Aki csak egy kicsit is tudott németül, igyekezett eszmét cserélni italát fogyasztó zubbonyos szomszédjával. Hogy Csongor románul szólalt meg, nyomban körülvették, s bizonygatták, ők valamennyien meggyőződéses carpista, németbarát hazafiak s szívük mélyéből utálják az olyan áruló gonosztevőket, mint Brătianu, Take Ionescu vagy Iorga. Furcsa volt, hogy mind a kávéházban, mind a korzón a hölgyek, akikkel szóba állt, akik szóba álltak vele, valamennyien professzoarának, tanárnőnek mondták magukat, s nagyon kedvesen viselkedtek. Estefelé a legkedvesebben két kalapos professzoara mutatott legtöbb rokonszenvet és ragaszkodást Csongor iránt, kik csaknem egyforma karcsú öltözetben lejtettek. Csak a mellükbe tűzött rózsa volt más színű, kalapjuk színe szerint.

Nagyon vidám lányok (hölgyek) voltak ők, s a román szólásnak erdélyi tájszólásán jókat derültek, az irodalmi (regáti) nyelv s az általuk nyilván póriasnak minősülő erdélyi nyelvszokások közötti különbségek miatt. Ez a román különbözőség nyilvánvalóan izgatta képzeletüket, s utóbb, esteledvén ez volt a közvetlen ok, hogy magukhoz hívták, közös szállásukra Csongort, hogy tovább tanulmányozhassák ízes, talán ősibb beszédét - teázás közben.

Csak később gondolt rá Csongor, hogy tanárnő voltuknak ezen a nyelvi érdeklődésükön kívül nem adták jelét. S még később ötlött fel a századosnak, hogy a két (talán testvér, talán barátnő) lány semmiféle férfivonatkozását nem árulta el, még rokonukként sem céloztak holmi egyéb férfiemberre, mintha Csongoron kívül nem léteznék számukra férfi. A terjedelmes kalapokat s a szoros fűzőket levetvén, illően egymás után pongyolába bújtak. Egyikük teát sikerített, mint ígérték volt, kályhájuk tüzét felszították, negyedórán belül kellemes meleg járta át a vendég tagjait is. Amikor a sültkolbászt feltálalták, kérlelni kezdték, hogy vesse le zubbonyát, nemcsak az egyre hevülő szoba miatt, hanem nehogy zsírral fröcskölje be öltözékét. Csongor szabódott, annyit tett meg, hogy kigombolta zubbonyát. Néhány csakugyan zsíros falat után egyik lánynak (nevezzük szőkének, bár inkább barnás volt s a másik viszont koromfekete), a szőkének szemet szúrt a vendég fehérneműje, inge. Csongor inkább összehúzta volna zubbonyát, a kíváncsi szőke meg éppen ellenkezőleg, széttárni igyekezett. Megpillantván a csipkézett női inget a férfi mellén, felkiáltott:

- De hiszen ez craiovai csipke!

- Az lehet - ismerte be Csongor s elmondta, befülledt, lerohadt saját fehérneműjét nem tudta férfifehérneműre cserélni legutóbbi tisztálkodásakor.

Ha eddig nem, a leányok most végképp szívükbe fogadták Csongort. Volt egy dézsájuk, abba vizet melegítettek, hogy megfürdessék.

A zubbony lehántásának most már szemérmi okokból akadálya nem lehetett. De a csizmát mindenképp a hölgyek figyelme nélkül akarta letolni, már csak kapcái miatt is, amelyeket rögtön újságpapírba göngyölt, minden női orrontás elől. Amint a párolgó dézsa szomszédságában nadrágját is letolta, adott szavukat megszegve, a lányok meglepték, s a férfilábakon térdig érő csipkés bugyogónak harsány sikere volt.

Az inget már előbb, s a bugyit is most a lányok húzták le Csongorról, aki megszeppent szemérmével hátat fordítva szemlélőinek, gyorsan belépett a dézsába.

A lányok felváltva, aztán egyidejűleg szappanozták és sikálták a martalékul ejtett katonát, aki erdélyi tájszólásban próbált szabadkozni, de hiába, mert minden tiltakozó szavára egyre vadabb mozdulatokkal tisztogatták testét víz fölött, s ha más hely nem akadt, víz alatt is.

Mikor már nem maradt semmi tisztogatni való, a lányok belátták, hogy meg kell adniok áldozatuknak a nagy kendertörülköző menedékét.

Hiába próbálgatta takargatni magát, a törülköző erre-arra csúszván, hol itt, hol amott fedte a férfitest életerejét, a dézsában még megerősödött állapotában.

Valamiképp a lányok sorsot vetettek. Elsőnek a fekete lány dobta le pongyoláját s kulcsolta karját a védtelen Csongor nyakára. S hosszú örömre számítva egyetlen ugrással két izmos combjával átnyalábolta a szilárdan álló férfi derekát, aki mozdulatlanul tűrte az egyáltalán nem tapasztalatlan női csípő művelkedését, hullámzásait.

Csongorból nemsokára mély sóhaj fakadt, s az önfeláldozóan szorgalmas fekete leány hosszabb küzdelemre felkészült öleléséből engedve csalódottan fordult el választottjától.

Csongor a lepedősen elkészült ágyra dőlt, s valami takarót kért, mert - s erre senki nem gondolt - nem volt mit magára vennie.

Félóra múlva a szőke leányzó megcirógatta a behunyt szemű katonát: - Ne aludj el, kedves! (Nu adorni dragul meu!) - Dehogy alszom - felelt magyarul Csongor, de a lány megértette, s hanyatt fordulásából hívást olvasott ki, s becsúszott melléje a takaró alá.

Jó órányi szorgoskodás után feltápászkodott a szőke, a dézsa kihűlt vize fölé guggolt, hogy meglögybölje magát, s könnyítsen magán. Majd az odavetett törülközőben megszárogatta magát, s teste fehér szépségében, mintha számadásra, odaállt az ágy végébe:

- Sunt mulţumită cu tine! (Elégedett vagyok veled!)

Csongor nem válaszolt, most már csakugyan szenderegni próbált.

Petróleumlámpa állt az asztalon, lángját a szőke halványra csavarta.

Éjféltájt valahonnan előkerült a másik nő, a csalódott, előbb holmi női szitkot dobott a hanyatt alvó felé, de amint a félhomályban jobban odanézett, látta, nem lenne reménytelen egy második kísérlete a megfürdetett s aluvó katonával. Takaróját lerántva, körülményeskedés nélkül beleült a kínálkozó tagba.

Hogy mikor ébredt fel Csongor, azzal senki nem törődött, ő maga sem, és nem számolta senki a fekete nő lovaglásának meg-megújuló vágtáit és záró sóhajtásait.

Végül a lovarnő sokallotta meg a galoppot, s még hasznavehető állapotban takarta le a félig fáradt húst.

Mire Csongor felébredt, felkelt, a lányok selyem férfiinget és hosszú, bokában pertlis vászongatyát kerítettek számára.

Véletlenen múlt a rokonok találkozása Craiován. Anghy Pista egyik huszárja fejsebével bajlódott, s megkérte (megkérték) Csongort, vigye román szóval az ottragadt katonakórházba. S éppen a sebészetre, melynek egyik vezetője Moldován Károly volt. Nem parancsnoka, csak egyik parancsnokhelyettese egy akadékoskodó ezredorvosnak, aki az ardeleán doktorra féltékenykedett, s emiatt midőn a magyar huszár fejsebét személyesen látta el, unokaöccsétől a menekülés lehetőségeit tudakolta.

Mi sem volt könnyebb, mint az 5-ik német lovashadosztály egészségügyi részlegébe beszerezni Karcsi bácsit, aki szászul jól megértette magát német orvoskollégáival, akik román tudása miatt is szívesen maguk közé fogadták.

Csongor engedelmesen viselte parancsőrtiszti minőségét a német tábornok mellett, mely Craiovától Bukarestig végképp felderítő tiszti feladatokká változott s olyan állandó életveszéllyé, amit soha senki nem fog neki meghálálni, mert minden teljesítménye után, hogy élve parancsnokai elé kerül - jelentéktelenné válik bátor s életveszélyes tettsorozata, már csak azzal is, hogy sebesülés nélkül úszta meg minden újabb, egyszerű kalanddá minősülő vállalkozását.

Az első kaland mindjárt Craiova után esett. Vagy húsz kilométerre a várostól a felderítő járőr jószemű huszárai nagy lovascsapat közeledését jelentették. Nem volt biztos, vajon nem menetlovasok, vagy éppen eltévedt magyar huszárok, esetleg oroszok. A Craiova bejáratát védő német parancsnoknak rövid jelentést írt Csongor, majd hogy bizonyossá váljék a közeledők kilétéről, ő meg lován ülve maradt. Ha az a tömeg, mely közeledik, magyar lovasság volna, már régen járőrök előre küldésével biztosítaná magát. Ütközeti járőrökkel. De ezek úgy jönnek, tömötten, mint eleven fal. S aztán bizonyság: az egyes századok kürtjelekkel biztatják, szórakoztatják egymást. Ezek csak románok lehetnek, rosiorik. Csongor s a mellette maradt huszárok erre vágtában vissza! A román lovasok e néhány magyar nyomában rohamot kezdenek. Az országút árkaiban meghúzódó német géppuskások ellen, akik Csongor jelentése nyomán, mikor a lovasok lőtávolon belül érnek, megkezdődik a nyílt terepen a kaszálás.

Az előterepet rövidesen lovak tetemei, emberi hullák, ló nélkül szaladgáló lovasok, lovas nélkül száguldó paripák lepik el. Akik életben maradtak, rohanva, kúszva-mászva eltűnnek az esti szürkületben - nincs ki üldözze őket, a német géppuskások maroknyian vannak.

Másnap Caracal felé szól Csongor parancsa. A síkság végtelenül egyhangú. A látóhatáron a föld s az égbolt egybeolvad. Jobbról s balról túzokok legelésznek százas csapatokban. Az eget varjúk tömör, nagy rajai sötétítik el.

Caracalban a lakosság fehér rongyokat rázva üdvözli az érkezőket. Gazdag görög kereskedőváros. A jómód túlzásai itt: a kilincs és az ablakvas is ezüstből van.

Tovább az Olt felé. Órák múlva egy repülőgép köröz a kis csapat fölött, majd velük szemben a sík mezőn leszáll, barátságosan integet, majd a lóról szállt huszárok segítségével a gépből szállva, meglepetten fordul a nyilvánvaló parancsnokhoz.

- Mais vous étes pas Roumain! (De hiszen Ön nem román!)

- Pas du tout! Je suis hongrois et vous étes maintenant mon prisonier. (Persze hogy nem vagyok az! Magyar vagyok, és ön az én foglyom!)

- Quelle bétise! (Micsoda marhaság!)

S fogolyként maga megnyugtatására, egy cigarettát kér. Francia volt, s lett első és utolsó harcba vetése.

Előre Stoinescu felé, hol az Olton átívelő hídszerkezet látszott.

A lovasok közeledésére óriási robbanás! A hidat kellett volna megsemmisíteniök, de a román utászok az ekrazitos szelencéket rosszul szerelték fel, a hídnak egyetlen csontja sem görbült meg.

Az Olt bal partja itt s feljebb mindenütt a havasokig 10-15 méterrel magasabb, mint a jobb part, mely hosszú, végtelen síkságban folytatódik, s a meder mellett elmocsarasodott. A bal part eszményi védővonal lehetett volna. A román vezérkar elmulasztotta itt a védőerődítést.

Roşiori de Vede városa következik, rövid tűzharc a város előtt, majd a fehér kendős megadás után ablakokból, háztetők elől orvul tüzelnek a német lovasokra.

A hadosztály sietve továbbvonult, s Csongorra bízták, hogy büntesse meg a várost, hogy a helyi kórházban biztonságosan lehessen elhelyezni a nap sebesültjeit.

Csongor a polgármestert és az előkelőségeket a piactérre rendelte, hogy szigorú beszéddel felelősségre vonja őket, s lóhátról közölje teendőiket. De mielőtt szóhoz jutott volna, mi történt? A polgármester megcsókolta Csongor lovának kengyelét. S mielőtt tiltakozhatott volna, még vagy ketten a rongyos urak közül a másik kengyelt illették ajakkal.

- Miért teszitek ezt?

- Azért - felelte a polgármester még mindég kezében tartva Csongor fél kengyelét -, mert a pasa apáinktól is, nagyapáinktól is követelte a nyílt megalázkodást, mielőtt valamely büntetést szabott volna ki reánk. Ezzel akarjuk mi is haragodnak fullánkját venni.

Csongor az összes polgári fegyverek elkobzását rendelte el, s tízmillió lej hadisarcot írt elő a városnak.

Roşiori de Vedében több bank működött, a pénz két órán belül együtt volt.

Mintegy háromszáz vadászpuska gyűlt össze, köztük több hasznavehetetlen százados mordály is.

A pénz két hátizsákban a német hadosztály zsákmánytisztje (beute offizier) kezébe került.

Csongort innen Alexandria felé küldték, hogy a Dunán átkelő német-bolgár-török Mackensen-sereggel keresse az összeköttetést.

Egy faluban azt hitte, oroszokba ütközött, már-már tüzet parancsolt, mikor kiderült, bolgárokkal találkozott, kiknek uniformisa színben, szabásban megegyezik az oroszokéval.

A bolgárok kis mokány lovakon ültek, ezek nagyon kevés időt tölthettek istállóban, s csutakolásban és kefélésben kevés részük lehetett.

A bolgárok sokféle mód nyergeltek és kantároztak. Az angol prices nyeregtől a magyar kápásnyergen át a kettős hevederrel felcsatolt kozáknyeregig mindent használtak. Az egyik csikózablával, a másik martingallal, a harmadik feszítőzablával lovagolt, de valamennyien könnyű kézzel tartották a kantárszárat.

Már Bukaresthez közeledvén az alkonyatban egy motorkerékpáros hírvivőt fogtak el, akit a bukaresti Bragadir erődből indítottak útnak, s Tituba és Obodenibe kellett volna kézbesítenie bizonyos parancsot, mely szerint a bukaresti helyőrség kirohanást tervezett, melynek az 5. lovashadosztály bekerítése és elfogása lett volna a célja. Három csoport a vázlaton megjelölt helyzetből kiindulva készült a hadosztályt megtámadni. Az indulási idők úgy voltak meghatározva, hogy másnap reggel 8-kor mindhárom támadó román csoport egyszerre kellett volna a német lovasság jelenlegi tartózkodási helyére érjen.

A hadseregparancsnokság, mellyel a román bekerítési tervet drótnélküli távírón jelentették, a következő parancsot adta: "Az 5-ik lovashadosztály helyt marad és bevárja a III. román csoport támadását, mely elől harcolva fog déli irányban visszavonulni. Seregvonatát (trénjét) azonban azonnal indítsa útba, Gratiáig. A Mackensen-féle hadosztály azonnal indul, és gyors menetben eléri Obodenit, ahol a bukaresti II. sz. csoportot megtámadja, hogy annak a tervbe vett találkozóhoz való menetelését megakadályozza. A 7-ik lovashadosztály azonnal indul, hogy az I. és II. román csoport közé beékelődve azok egyesülését megakadályozza. A Gratia előtt álló bajorok úgy induljanak, hogy a déli irányban visszavonuló 5-ik hadosztályt üldözők hátába kerüljenek."

Csongor parancsőrtisztként ezen a napon Sänger tábornok mellett működött. Egy gémeskút magasából figyelte az ütközetet. Ez volt az egész háború ideje alatt az egyetlen alkalom, mikor a harccselekményt festményszerűen láthatta zajlani: mintha moziban lenne. Az ellenséges századok felfejlődését, támadását, a német tüzérség tervszerű tüzét és a lovasszázadok ugyancsak tervszerű, késleltetett visszavételét. Végre már annyira haladt a visszavonulás, hogy a bajoroknak már régen az üldöző III. sz. román csoport hátába kellett volna jutniok. Az 5-ösök már olyan délre kerültek, hogy hallhatták az Obodeni körüli, ugyancsak tervszerű ütközet harci zaját. Ekkor a nyugtalan vezérkari főnök Csongort küldte a bajorokhoz, hogy sürgesse harcba lépésüket. Ellenséges csapatok szárnyait s üldöző járőreit megkerülve jó félórányi vágta után a láthatáron megpillantotta a közeledő bajorok rajvonalát. Feléjük, közéjük vágtatva egy öreg ezredesnek jelentette a sürgető utasítást, ki bicegve követte csapatát, így válaszolt: "Tanuld meg fiam, hogy a harcban a sürgetés soha nem marad el, amikor az egyik csapatnak a másik segítségére kell sietni."

Csongor az 5-ösök keresésére indult, lovát lépésben tartva, vesszejében rövid, éles fájdalmat érzett. Gatyája gyűrődésének tulajdonította lovaglásban edzett alteste szokatlan viselkedését.

Alkonyodott, mire odaért, ahol a hadosztálytörzsnek lennie kellett.

Románul igazoltatták.

- Om bun! (Jó ember) - válaszolta könnyedén, az előőrs továbbengedte.

Végül megtalálta a hadosztálytörzset, sokkal délebbre az eltervezett falunál, a bajorok késedelmeskedése miatt. A román támadók így is be voltak kerítve - talán nem is tudták még.

Észak felé nagy kanyarodással indultak meg Bukarestet körülfogni.

Olyan világos éjszaka volt, hogy újságot lehetett volna olvasni: a kimpinai olajtartályok égtek, égig érő lámpásként.

Bukarestet Európa legmodernebb erődrendszere veszi körül, azt beszélték, s azt is, hogy süllyeszthető páncéltornyokkal, messzehordó ágyúkkal, szárazföldi torpedókkal fog védekezni, s a mozgó harc lövészárok-háborúvá fog süllyedni.

A németek, kik étkezés tekintetében igénytelenek voltak (reggelire s ebédre többnyire egy-egy zsíros kenyérrel beérték), jó szállásért, hol meleg szobát és puha ágyat kaphattak, késhegyig menő harcot folytattak a szállásmesterrel, s még a tábornokok is egymás közt. Tanúja volt Csongor, hogy egy Stirbey-kastélyhoz érvén, ahol tízannyian megfértek volna, mint kényszerült Sänger tábornok egy nála nem rangidősebb, de birtokon belül lévő (fekvő) tábornok előtt retirálni, s egy közeli kórházban, ahonnan a halottakat csak nemrég távolították el - puszta szalmán meghálni.

Ez december 4-én történt, Borbála napján. Beérkezett kémjelentések szerint aznap készült Ferdinánd király Ploeşti-en keresztül északra menekülni Bukarestből. Ezt a vasútvonalat kellett nekünk felrobbantani, hogy a királyt elfoghassuk. Sem a robbantás, sem a foglyulejtés nem sikerült, bár az egész napos köd kedvezett volna tervüknek. Egy készülőben vagy felbomlóban lévő román védelmi vonalba, rendszerbe, vagy rendszertelenségbe bonyolódtak.

Az esteli sötét ködben egy kastélyhoz érkeztek, ott egy inasforma görög vénember közölte velük, hogy a bufteai kastélyban vannak, s beljebb invitálta Csongort. A hallban meglepetés fogadta: három német tiszt ült egy asztal mellett - hadifogolyként. Csongort, mint felszabadítójukat üdvözölték, s Csongor is őket, embereit a park keleti szélén állította fel védelemre, s maga a német urakkal a kastélyban való éjszakázást határozta el. A három német a Mackensen-hadsereghez tartozott, s az őket foglyul ejtő román tiszteknek számos írásbeli igazolást adtak, hogy hadifogolyként jó bánásmódban részesültek.

Alig költötték el derűs, szabad vacsorájukat, amikor kint lövöldözés kezdődött, Csongor várta, hogy lovásza jelenti, mi történik, ehelyett azonban rosiorok csapták ki az ajtókat, s több tiszt rontott be s került szembe az egyetlen magyarral. Szürke, francia szabású sapkáikat s pelerinjeiket hanyagul a fotelekre dobták, s foghegyről, tört franciasággal faggatni kezdték Csongort, ki óvakodott elárulni, hogy tud románul, s szorult helyzetében is élvezte maguk között kimondott infámis gondolataikat. Mindannyiuk meglepetésére két szuronyos katona tessékelte be azokat a németeket, akik a vacsora mellől a fegyverropogás zajára valami szekrényekbe menekültek vacsorázó társuk mellől.

Ezután szabályos fogolykihallgatás következett, egy németül s magyarul is beszélő bukaresti zsidó hadnagy tolmácsolt. A három Mackensen-tiszt megtagadta a vallomást, egyedül Csongor volt hajlandó beszélni. Ő kezdettől élvezte a tolmács félrehallásait, félrefordításait, és segítette is a tört magyarsággal szóló s láthatólag a román fentebbi stílt sem eléggé ismerő bukaresti zsidó fiút. A süketek beszélgetésévé fajuló társalgást a vallatók már-már megunták, amikor a görög komornyik vacsorára (nyilván az az előbbinél tartalmasabb vacsorára) invitálta a román - s pillanatnyilag győztes - tiszteket, kik otthagyták foglyaikat, s átsiettek a nagy ebédlőbe, kettő kivételével, ők elébb túlságosan a pohár fenekére nézhettek, s a kényelmes fotelokban elfeküdve hortyogtak. A tolmács hátramaradt, s közölte, most már németül, hogy az ajtó előtt őr áll, s ha kiszökni próbál, az lelövi. Az ablakon vasrács volt, s az őrszemek még egy utolsó halálos eligazítást is kaptak a szorgalmas s kissé nyilván ingerült tolmácstól.

Néhány perc múlva Csongor magára kanyarított egy odavetett pelerint, fejébe csapott egy francia szabású rosiori tiszti sapkát, s kilépett a folyosóra, az őrnek, aki hangosan tisztelgett, odavetett néhány kötelességteljesítő, biztató szót, s kilépett az udvarra, hol őrtüzek mellett katonák heverésztek. A józanabbja alázatosan tápászkodott fel, hogy tisztelegjen a mezők felé tartó feljebbvalójának.

Nyugat és hajnal felé talált rá Csongor az 5-ik hadosztály törzsére, ahol már elveszettnek hitték. Kijelölt szállásán mély álomba zuhant.

Ébredéskor olyanfajta kényelmetlen érzése volt, mint serdülőkorában, amikor éjszakai pollúciója eredményét kellett tapasztalnia hálóköntöse alsóbb részein. Most azonban nem emlékezett rá, hogy akár álmában is ilyesmi történt volna vele.

Megtekintvén magát, tapasztalhatta, hogy valami sárga, ragacsos nedv távozik folyamatosan nemi szervéből. Felkereste, megkereste az egészségügyi részlegnél nagybátyját, akinek itt is kényelmetlen nézeteltérései voltak trehány orvoskollégáival és a hanyag szanitécekkel, s nyomban panaszaival öntötte el unokaöccsét. Jó negyedórába telt, míg a maga bajával is előhozakodott a fiú. Félrehúzódtak, s egy alkalmas kórtermi zugban Csongor letolta nadrágját. Moldován doktor nem nyúlt hozzá a figyelemre méltatott szervhez, csak érdeklődőleg odahajolt, mintha szimat által is próbálna megbizonyosodni a kóresetről, még ritkán viselt cvikkerét is feltette. Mikor felemelkedett, férfiasan szembenézett.

- Hát öcskös, ez gonorrhoea, a javából, például szolgálhatna holmi kezdő orvosnövendékeknek.

Csongor értetlenül csatolta nadrágját.

- Gonorrhoea? Az mi?

- Boala venerica.

Csongor értetlenül bámult.

- Venereás, vénuszi kór.

- Vénuszi?

- Magyarán szólva: kankó, tripper. Ha a magyar nyelvújítás szavával kell élnem, amelyet a magyar egyetemen még tanulhattam: húgycsőtakár.

Ez a legutóbbi, s immár régies kifejezés térítette észhez.

- Hol szerezted? - kérdezte Moldován Károly sebész főorvos.

Csongor csak legyintett. Nem volt kétsége, hogy a craiovai professzoarák valamelyikétől kaphatta az emléket, de az éjszaka oly kellemesen telt, nem tudott egyikőjükre sem haragudni. S ha arra gondolt, hogy ő is segített, hogy a másik megkapja...

A gyógykezelést azért nyomban elkezdték.

Bukarest alá egyelőre csak lovashadosztály érkezett. A parancsnokság önkéntes tiszti járőröket kért a város felderítésére. Csongor jelentkezett, bár óráról órára nehezebben esett a lovaglás.

Egy ismerősétől megtudta, a város szívében, a Calea Victoriin, a királyi palota előtt még egy szotnya kozák táboroz. A román csapatok mind visszavonultak, vagy polgári ruhába öltöztek, ezért a sok elszórt katonai felszerelés és a sok fiatal férfi az utcákon.

Minél beljebb ért Csongor járőre a város központja felé, a hangulat annál népünnepélyibb lett. Virágokkal s kalaplengetéssel fogadta a nép az első ellenséges katonákat, akárcsak Craiován, de Csongor most minden őszirózsát és csókot intő úrinő mosolyában sárgálló húgycsőtakárt látott.

A járőrök bevonulása, visszatérése után jött a parancs, hogy az egész Schmettow-lovashadtestet Bukarest északi megkerülésével kelet felé tolják el. Az 5-ik lovashadosztályt egyelőre Tunáriba rendelték pihenőre, ahol csodálatos keleti zsibvásárral fogadta a nép a lovasokat: mindenféle mozgó árusító kínálta portékáját, férfi és nő ajánlotta fel szolgálatait, magát, feleségét, ökrét, szamarát és mindenféle egyéb jószágát.

Magyar huszárok vonultak át a helységen, tőlük származott a hír, hogy Ferenc József meghalt, s nemsokára megkoronázzák az új magyar királyt, IV. Károlyt. Vajon milyen lesz? Az öreget már nagyon megszoktuk - mondta Moldován doktor, miközben orvosi elbocsátó levelet szerkesztett Csongor számára, hogy a Ploeştiből Szeben felé induló sebesültszállító vonatra feljuttassa - "herelobbal tetőződik bajod, tartok tőle, hogy elveszíted nemzőképességedet".

Ez fájt Csongornak talán legjobban.

Tisza István elutasító modora és egyre romló tekintélye hónapokon át visszatartotta Moldován Györgyöt, hogy ultima ratióként elmondható józan tanácsaival felkeresse. Tartott tőle, hogy a lehetséges tanácsok egyben Cassandra-jóslat riadalmaként is hatnának - a győzelem óráiban.

Hogy júniusban a miniszterelnökségből kiszorult Tisza, meg kellett keresni a következő embert, akivel e végzetes kérdésről tárgyalni, tanácskozni lehet. Választása két jelentős erdélyi személyiségre esett, Ugron Gáborra és Bethlen Istvánra. Mikor az Erdélyi Szövetség elnökévé a 42 éves grófot, IV. Károly király valóságos belső titkos tanácsosát választották, ővele látszott érdemesnek megbeszélést kezdeményezni.

György tudta, hogy a gróf a parlament és a harctér, valamint birtokai között végez szabályos ingamozgást - a vajdakamarási kastély intézőjével teremtett személyes kapcsolatot, hogy neki telefonon jelentse, ha az "elnök" úr a birtokra érkezik, néhány napos vagy néhány hetes ejtőzésre. (Az nem is juthatott eszébe, hogy ezt a gyanakvó főurat egyszerű vízaknai otthonába invitálja.)

Július közepén az intéző jelentette, hogy a gróf úr őméltósága Vajdakamarásra érkezett, de nem óhajt senkit sem fogadni. Erre György tétovázás nélkül azt kiáltotta a telefonba: - A szebeni érsek jogtanácsosa akar vele beszélni Erdély jövőjéről. - Néhány perc múlva az intéző kedvező választ mondott a távbeszélőbe.

Ugron Gábor akkoriban tett nyilvános kijelentése szerint, a parlamentben már mindenki tudta, hogy Bethlen István az ország sorsának intézésében nagyobb szerepet fog vinni, mint mostanság elképzelhető.

A vajdakamarási fogadtatás csakugyan a görögkeleti román érsek jogtanácsosának szólt.

- Remélem, jó híreket hoz - üdvözölte a gróf Györgyöt.

- Bármilyenek legyenek is híreim, mind jóra fordíthatók.

- Érdeklődéssel hallgatom.

- Minden elgondolását és cselekedetét, amit Erdély érdekében kifejteni méltóztatik, mi a legmesszebbmenően helyeseljük. A sármási gázmezők hasznosításainál ragaszkodni kell ahhoz, hogy az ország belsejébe tervezett gázvezetékeket csak azután építsék ki, miután a Székelyföld, Marosvásárhely és Brassó vidékének iparosításához szükséges energiát biztosították. Nemes gesztusnak tetszik számunkra, e részt kívülállók számára, hogy a gázmezők területét birtokló urak kutatmányi tulajdonjogukról lemondtak, s hozzájárultak, hogy a közeli s főként a székelyföldi ipari és magánfogyasztók alacsonyabb áron juthassanak az új energiaforrás használatához, mint a majdani, távolabbi felhasználók.

- Ezeket az elgondolásokat és meggondolásainkat elemi kötelességünknek éreztük, mi mezőségi nagybirtokosok.

- Ha szabad helytelenítő megjegyzést is tennem: a Deutsche Bank szerepét a gázmezők és vezetékek kiépítésében kétségesnek tartjuk.

Moldován kissé még az érsek véleményét is sejtette.

- A háborús helyzet múltával ez a kapcsolat is módosulni fog.

- Nagyon helyeseljük azt is, hogy Erdély vasútvonalát mintegy felével meghosszabbítani tervezik, különösen a nyugat-keleti vonalakat. A Borgó-hágó, a Tölgyesi-szoros, Gyimes és a Bodzai-szoros felé tartó vonalak kiépítését, különösen a székely körvasút megkerülésével, de az azonos nyomvonalak felhasználásával.

- Vallom - mondta a gróf -, nincs ma égetőbb kérdése sem hadviselésünknek, sem élelmezésünknek, sem gazdasági életünknek, mint az erdélyi vasutak kérdése.

- Azt is tudjuk viszont, hogy bizonyos, nem erdélyi pártkörökben másként vélekednek erről.

- Tudom - folytatta a gróf -, de félre kell tenni most minden pártszempontot, hogy jóvátegyük azokat a mulasztásokat, melyeket a magyar állam, a magyar közvélemény, a magyar nemzet, a magyar parlament Erdéllyel szemben elkövetett az évtizedek során - elhallgatott, majd fölemelt ujjal folytatta -, de úgy gondolom, jogtanácsos úr jövetelének ezek tudomásulvételénél fontosabb célja is volt.

- Engedje méltóságod, hogy saját szavainak ismétlésével közelítsem meg mondanivalóm érdemét.

- Kíváncsian hallgatom.

- Nem titok, hogy az antant-békefeltételek környezetünkben nemzeti elvű átrendezést tartalmaznak. Ön a Monarchiát, mint kelet-közép-európai, kiegyensúlyozó hatalom fennmaradását tartja szükségesnek. Ausztria és Magyarország - mondta ön - nem egyéb, mint a kis nemzetek vétója a nagyokkal szemben. S szétszakításuk, szakadásuk német vagy orosz hatalom martalékává tenné őket.

- Folytassa kérem.

- Az orosz hatalom, jelen állapotában, nem veszedelem, a németek pedig elveszítették velünk együtt a háborút.

A gróf elgondolkozva hallgatott.

- Az most a kérdés, alkalmas-e a Habsburg Birodalom eddigi s jövendő szerepkörének ellátására. Nem lenne-e szükség szerkezeti reformokra?

- Ezeket össze kellene kötni területi kérdésekkel is - mondta István gróf -, s magunkat nem tartom vert állapotban lenni a szerbekkel s a románokkal szemben.

- Igen, tudom, méltóságod azt tartja, hogy Boszniát és Hercegovinát megosztva Horvátország és Szerbia között, Szerbiát egy a Horvátországéhoz hasonló autonómiával felruházva Szent István koronájához kell csatolni.

- Nem ez az ön véleménye is?

- Emlékeztetem önt boldogult Andrássy Gyula 1877-es kijelentésére: a csónak tele van, nem bír el egyetlen szál nemzetiséget sem, akár aranyból van, akár szemét.

- Hagyjuk ezt - legyintett a gróf -, magam is visszavonóban vagyok ezt az elgondolásomat, de Románia ügyében határozott vagyok: az ország keleti határainak biztosítására lakosságcserét javasolok. A hadikárpótlást nem pénzben, hanem Havasalföld és Moldva szegélyének jelképes átadásával kérjük, ahová a tőlünk áttelepítendő románokat költöztetnénk. Helyükre megbízható magyarokat hoznánk, elsősorban a moldvai csángókat.

- Ha sor kerülhet rá, eziránt lehet tenni lépéseket, de óva intem önt, hogy határainkat kelet felé akár egy méterrel is kiterjeszteni javasolná.

- Valamit azonban tenni kell ez ügyben.

- Engedje, hogy megint egy múltbéli magyar politikusra hivatkozzam: Kossuth Lajosra, az ő hagyatékában a magyar-román megbékélésként Erdély autonómiája van iktatva.

Bethlen csodálkozólag s tiltakozóan tárta szét karját.

- Ne méltóztassék jelen győzelmi helyzetünkben a német hadsereg szerepét állandónak tekinteni. Távozásukkor helyüket az antant foglalja el. Az utolsó óra, hogy Erdély autonómiáját mi valósítsuk meg, jelen határaink keretében. Utolsó és egyetlen lehetőség, mert nélkülünk s más nem fog ilyen megoldásra törekedni.

Csaknem egy órát beszéltek, vitatkoztak még ezután. Moldován biztosította a grófot, hogy az erdélyi románok ma még megnyerhetők a közös ügy számára.

- Ma még?

- Igen, de holnap talán már nem.

Moldován a lehetőségek határát adta elő reális részletességgel, Bethlen az érvek hatása elől előítéleteinek bomló bástyái mögé hátrált - egyre kevesebb meggyőződéssel, de makacsul.

- Akárhogy is lesz, a háború után új világ kezdődik, jogtanácsos uram. Ha, adja isten, mi leszünk azok, akik ennek az új világnak útjait ebben az országban kiszabhatjuk, meg kell hogy tagadjuk sok régi meggyőződésünket és előítéletünket. Olyan dolgok, mint az agrárreform, a népegészségügy, a falvak kultúrája, az anyanyelvi magas szintű oktatás, talán elérkeznek a megvalósulás küszöbére.

- S hogyha pedig nem mi leszünk, akik az élet, a nemzetélet új útjait kicövekeljük, magyar szívünk minden erejével azon leszünk, hogy népünk léte biztosítva legyen, ha nem is egy autonóm Erdély előnyösebb és szerencsésebb keretei között.

- Az ön magyar szíve - csodálkozott a gróf.

- Igen, igen - bólogatott Moldován, s hosszan búcsúzkodtak.

- Még találkoznunk kell!

- Igen, igen...

Aszpázia újévi levele György "öccséhez":

Kedves Gyurica! Mindenekelőtt azt tudatom Veled, hogy közös öcsénk Karcsi, aki - tudod, nem tudod - Szebennél a román csapatokhoz állt, s Craiova kórházának főorvosa lett, de Csongorhoz csatlakozott - a minap felkeresett, s közölte, nem érzi magát jól a német orvosok között Falkenhayn seregében. Nem volt őt nehéz beszereznem Bibescu hercegnő vöröskeresztes kórházába, amely (talán nem tudod) Mackensen tábornok megszállási területén van. A napokban meglátogattam "barátnőm" kórházát, ott Karcsi megsúgta, itt sem találta meg helyét. Hát egy kisebb békeexpedícióval Alexandru sógor jóvoltából sikerült őt kiajánlanom Moldovába, ott mindenkor híjával voltak a kitűnő sebészorvosoknak.

Csongor fiad hogy van? Gyógyulnak-e vitézi sérülései?

Vőm, ha lehet még így neveznem Stefanescu urat, súlyosan megsebesült Buzău védelmében. Úgy látszik, hitvese, a mi drága szerencsétlen Agathánk öröksége mellett megszállotta a bátorság, és szembeszállt a családi birtokot támadó ellennel.

Ennyit magunkról, a többi, ami itt következik a közt illeti, közös szemléletünkben s élményeink által Alexandru sógorral.

Bukarestben most 120 ezer férfi és 189 ezer nő él. 12-ben 173 ezer férfi és 166 ezer nő volt itt. Az osztrák-magyar állampolgárok száma 26 ezer.

Netzhammer püspök panaszkodik, hogy a németek nehézkesek a szervezésben.

Mackensen marsall azt mondja: nem akarunk rosszat Romániának, megállunk a Szeretnél. Ez a háború az önök érdekei ellen indult!

Azt mondják, Ploeşti közelében egy maroknyi német katonaság megadta magát. Szörnyen el voltak gyötörve.

Bukarest eleste előtt még lehetett volna békét kötni, s a király bocsánatot kapott volna.

Amíg a király román földön marad, senki román nem kezdeményez ellene semmit, de mihelyt átlépi a Prutot, akkor az országot úgy fogják megítélni, mint Franciaországot 1870-ben. És ha Németország adna egy új királyt, el lehetne kezdeni az ország újjáépítését. Fontos előbb Besszarábiára gondolni, mint Erdélyre. A németek itt rosszul taktikáztak.

A marsall szerint még vannak remények.

A szégyenteljes internálások ügyében a tábornagy engedékenynek látszik.

Január 30. Rendkívüli jelenség: a fák rügyeznek, a dinasztiaellenesek Carp körül gyülekeznek.

Csak azért megyünk a Szeretig, mert a németek nem tudnak tovább menni.

Az internált és kiengedett tiszteket újon begyűjtötték.

A német rendőrség kilakoltatta a tudományos akadémiát. Egy bolgár főhadnagy összeszedett minden bolgár kéziratot. A szláv szekciót teljesen kiürítették. Valamit kellene tenni Mackensennél.

A tábornagy megemlíti, hogy a román csapatok Erdélyben kifosztották az irattárakat, és a fejedelmek kéziratait elvitték.

Azt kell írni: az akadémia nem állami intézmény, s Hága védelme alatt áll.

Február 10. A császár születésnapja népünnepély.

Az akadémia irattárát visszaadták, néhány bolgár oklevél kivételével.

A gyalog csendőrséget internálták. A kormány parancsára maradtak vissza. A német rendőrség eleinte felhasználta őket.

Február 17. Megjelenik a kenyérjegy. Naponta tizennégy deka a fejadag. Havazik. A konzervatív párt ülésén huszonketten vettek részt.

Február 18. A fogolytáborokban tífusz, nincs tüzelő és ennivaló. Már a kórházak is tetvesek, s felütötte fejét a tífusz.

Minden szállítás megbénult a hideg miatt.

A németek csak a földbirtokosokkal és az oroszokkal állnak szóba.

Egy fronton átjött uradalmi erdész közli: az arcvonalon már nincsenek román csapatok. A hadsereg maradványait Botoşaniban és Dorohoiban szervezik át. Úgy tetszik, Bákó katonai központ.

Stere azt mondja, a föderációs lehetőséggel meg lehetne nyerni a magyarok bizalmát, de még inkább a németekét is. Talán vagyunk az a kényszerítő erő, amely a magyarok döntését meghatározhatná.

Szegény megyék: Vlasca, Teleroman, Ialomiţa! Nehezen fognak talpra állni.

Sturdza asszony azt hallotta, Carol herceg mégis eljegyezte Tatjána nagyhercegnőt. S a cár az eljegyzési ebéden azt mondta volna: Románia a leányom lesz, s hadserege a jövőben az én hadseregem!

Február 27. A tulajdonosoknak birtokaikra kell menniük s ott kell maradniok.

A denunciálók nem pihennek.

Leszerelik az Assan malmát, Románia legmodernebb malmát.

Stirbey azt mondja, a zsidók nagy kedvezményt élveznek, mert a Moara Commercială malmát, mely talán még modernebb is az Assannál, érintetlenül hagyták, pedig angol érdekeltség is.

Carp meséli, hogy a németek Lengyelországban és Belgiumban a helyi elemekkel akartak kormányozni. Szerinte a zsidók mindenütt rossz tanácsokat adnak a németeknek.

A Temps-ben Take Ionescu azt nyilatkozza, hogy a Bukarestben maradt szörnyeteg politikusok nagyon meg fognak lakolni. A lap külügyminiszternek nevezi őt.

Március 12. A román katonaruhákat nem lehet tetvetleníteni, mert ötven foknál szétporlanak. A német posztó kétszáz fokot is kibír.

Katonáink bakancstalpa papundekliből van.

Mackensen Carppal tárgyal a különbékéről, de Bécsben nem nagyon bíznak benne.

Március 14. Hóvihar.

A Brătianu családot Hereşti-be internálják.

Március 17. Rendelet jelent meg, hogy fiákert csak katonai célra lehet használni, vagy külön írásbeli engedéllyel. Már a legkisebb pónit is elkobozták.

A túszok szedése folyik, a legkülönbözőbb rétegekből.

Már a németek által állásba helyezett tisztviselőket is letartóztatják.

A sokat zaklatott pékek bezártak. A malmok üzemanyag híján nem működnek.

A rendőrkapitánynak listája van a pederasztákról. Több politikust is nyilvántartanak.

Busschétől Berlinen keresztül többször kedvezést kértünk az internáltak számára, most az a hír érkezett, hogy neki, mostani helyzetében semminémű befolyása sincs.

Március 20. Tantiloff generális megígérte a Bulgáriában lévő román hadifoglyok névsorát. Ami a zsoldot illeti, a Szobranje egy törvénye kimondja, a tiszteket úgy kell élelmezni, mint a legénységet, de nem kaphatnak zsoldot.

Most végre gondolkozni kellene a jövendő román-bolgár barátságról.

Huszonnyolcezer fogolyról van szó.

- Ha mellettünk szálltak volna harcba a románok - mondta Tantiloff -, most minden másképpen lenne.

Duca kiszabadult - sírva kérdi, örömében, vajon végleges-e e szabadság?

Stirbey hozza Beldiman és Take Ionescu levelezését.

A 84-es szerződésről: fatálisan átmeneti szövetségi állapot ezeréves ellenségünkkel. Ez aligha a németekre, inkább a magyarokra vonatkozik.

A két Brătianunét Pasareara kísérik, Martha Bibescut pedig Magorviéra mert sok német tisztet fogad, és mutogatja Czernin leveleit.

Petrográdban harmincezer katona csatlakozott a forradalomhoz. A Duma tizenkét tagját letartóztatták. A rend helyreállt. Hogy lehet az, forradalom és rend.

Elkobozták Martha Bibescu és az egykori trónörökösnő levelezését. (Volt ilyen?)

Mindent elvesznek a parasztoktól, családonkint csak egy disznót s egy kutyát hagynak meg. A fölösleg kutyákat megölik, zsírjukat kisütik, bőrüket Guniginba szállítják.

Április 5. Tüntetés. Az asszonyok úgy sivalkodnak, mint az állatok - üres szatyraikat lengetve. Jelszavuk: engedjétek be a mamaligát a házakba!

Április 20. Egy német herceggel (Reuss) a dinasztiáról, hogy kár lenne eldobni. Carol herceg jól nősült, még sokat alakulhat. R: Carol olyan, mint az apja, a regimentnél Potsdamban semmire sem lehet jutni vele.

A dinasztia kérdésében nem illő nyilatkozni, amikor a dolog a németek kezében van. Vajon megköthetik-e Ferdinánddal a békét! Reuss: Azt beszélik, hogy Bukarestben szóba került Eitel Frigyes herceg.

Körünkben az a vélemény alakult ki, hogy a Császár nem ültetheti fiát olyan trónra, amely ne lenne egyenlő boldogult Károly király királyságával, és valószínűleg Magyarország szövetségesi érzékenységére is tekintettel kell lennie. Reuss: A Császár e tekintetben gyönge, s hiúságát legyezné fia trónra lépése Bukarestben.

Úgy tudjuk, a császári család elég közepes képességű. Maga Eitel Frigyes nem normális. Nem lehet gyereke. Felesége fűvel-fával csalja. Nem lenne jó választás.

De mit szólnának ahhoz a férfiúhoz, aki Erzsébet hercegnő férje lesz? A hercegnő rokonszenves, de olyan férfi kell melléje, aki fog...

Április 30. Francia és angol támadások az Aisnén. Ludendorff szerint az eddigi háború legnagyobb csatája. A siker mintha a németek oldalán lenne.

Maiorescu azt mondja: gondoltál-e már olyan megoldásra, hogy Románia olyan lenne, mint Magyarország, hogy királya az osztrák császár?

Valóban. Berlin nagyon messze van. Béccsel kellene szorosabbra fűzni a kapcsolatot.

Május 2. Egy lap hírül adja, hogy Oroszországban ellenforradalom tört ki.

A békét már majdnem aláírták: Románia fizette volna a kiadásokat - az oroszok Moldovát, az osztrák-magyarok Olténiát kapták volna, a többit a németek.

Május 6. Betegek vagyunk. A németek sürgetik a konzervatív párt megalakulását.

Május 13. Martha Bibescu három francia apácával, Augsperg gróffal s egy pappal elindul kényszerlakhelyére.

Május 14. Bécsi hírek szerint, ha az oroszokkal megkötik a békét, Moldova az övék, a többi a Habsburgoké.

Május 29. Virgil Arison megérkezik Stockholmból. Sok románnal találkozott. Semmit sem változtak. Senki nincs mellettünk, mindenki menekül tőlünk. A dánok antantisták, a svédek németbarátok. Az oroszok tagadják, hogy kérték tőlünk, hogy lépjünk be a háborúba, a franciák az Erdélybe bevonulást hibáztatják ahelyett, hogy dél felé támadtunk volna. Az angolok csalódtak Brătianuban, mert elhallgatta, hogy Románia nincs felkészülve. Ausztria inkább feldarabolásunkat akarja, nem egyesülésünket. Németország új forradalmi román kormányt akar, és békét. Már nincs román hadsereg a Szereten túl, s a németek nagy elégtételhez jutnának.

Június 1. A tegnap esti Pester Lloyd-ot a katonai cenzúra elkobozta, mert megírta, hogy Berlinben a Reichstagban egyes képviselők megjósolták, hogy Németországban is ki kell törnie a forradalomnak, s köztársaság lesz. S hogy a béke nem következhet be a határkövek megváltoztatása nélkül. Ez Elzászra céloz.

A cárral kötött békénk ára Moldova lett volna.

Június 2. Egy nyilatkozatában Iliescu azt állítja, hogy Románia Stürmer külügyminiszter áldozata, mert Brătianut Pétervárott arra kényszerítette, hogy lépjen be a háborúba, amikor az ország még nem volt felkészülve. Ez az interjú szélhámosság. Stürmert kivégezték, most már nem védekezhet. Állítólag Bulgária felé egy hamis haditervet is felmutatott volna Stürmer. Lehetett ilyen meggyőző haditerv?

A küldött orosz csapatok bár túlsúlyban voltak, mindenütt meghátráltak, még Moldvában is - mondta Strati generális, aki Bukarest elestekor Cotosceniben volt.

Június 3. Stere tézise a következő: az ország soha nem viszi semmire, ha Közép-Európa és Oroszország ütközési területe marad, hogy ez megszűnjék a Mittel-Európa tömbhöz kell tartoznunk. Németország Lengyelországot akarja így felkarolni. Romániának Ausztria hatósugarában legjobb lenne egy perszonálunió. A császár, vagy a császár fia lenne Románia királya, így a román blokk - Erdély-Nagy-Románia - végül összejönne.

Elképzelhető egy olyan újjászervezett román hadsereg, amely elfoglalhatja Besszarábiát?

Stere közös kormányt szeretne velünk s Carppal. De Carp maga akar kormányozni.

Június 14. Jelentik Tisza István lemondását. A fiatal Groedel báró, aki közel áll a Tisza családhoz, azt hiszi, hogy a lemondás csak a kormány taktikája, és hátulról továbbra is Tisza fogja irányítani az ügyeket.

Június 14. Ami Tisza visszavonulását illeti: a választójogi törvény váltotta ki. Tisza egy lapban a választói jog kiterjesztése ellen nyilatkozott. Tiszát Czernin buktatta meg, kinek helyére pályázott. - Az isonzói harcok teljes erővel fellángoltak.

Június 15. Károly császár beszéde a bécsi parlamentben. Nagyon demokratikus. Szabadság és egyenlőség a Monarchia minden népének - hangsúly Magyarország felé. Megfogalmazza és kiegészíti a Tisza által ígért kompromisszumokat. Ez az egyik legélesebb támadás, amit a magyar parlamentben nemzetiségi ügyben Tisza ellen intéztek. Pacifista beszéd, hosszú és pongyola.

Június 23. Német vereség az angol fronton. A visszavonulás beismerése.

Június 24. Cikk a Norddeutsch Allgemeine Zeitung-ban: a franciák már 1913. február 25-én (dokumentum) készültek a háborúra.

Június 25. A német cenzúra a Pester Lloyd-ot elkobozta. Egy cikk miatt, melyet a felsőház egy tagja írt, és Brătianunak azzal a tervével foglalkozott, hogy Románia Erdélyt a Tisza folyóig akarja. Ezért a cikkíró törvényszerűen szükségesnek tartja, hogy Magyarország védelmi okokból a román földből a Kárpátokon kívül, védelmi vonalként a Prahova völgyére is igényt tartson, egészen Cămpináig.

Június 26. A Ruszkoja Slovoban (17. május 7.) már a téli palotában földreformot ígért, s hogy a demokratizálást elő fogja segíteni, hogy Erdély által három és fél millióval fog gyarapodni Románia lakossága.

Június 27. Egy felelős bolgár politikus (Radoslarov) a Neue Freie Presse-ben: Kérjük Dobrudzsát, annál inkább is, mert megtudtuk a titkos orosz-román szerződésből, hogy a románok Ruscsukot, Várnát és más olyan városokat is be akarnak kebelezni, ahol sohasem éltek románok. Már csak azért sem lehet a románoknak megbocsátani.

Július 6. Puhatolódzás, mit szólnánk József főhercegnek a trón iránti aspirációjáról. Parancsnoka a frontunkon lévő hadseregnek. Ő is tud románul, a felesége is.

Július 10. Egy katonaszökevény közli, hogy zászlóaljából a tisztek mind fogadalmat tettek, hogy a Prutot nem lépik át. Óriási, félelmes harc folyik, csapataink visszavonulnak. De legalább tervszerűen s rendben. Tîrgu Ocna elesett. - Itt? Az emberek panaszkodnak a németek ellen, kik mindenkit munkára fognak. De a szervezés elsőrangú. Minden vasútállomáson német műszaki alakulatok serénykednek.

Maiorescu váratlanul meghalt.

Th. Rosetti azt mondja: lezárult egy világ, Carp ezután mindenki számára elviselhetetlen lesz. De honnan jön a fény? Carpról az a vélemény, hogy elbűvölő társalgó, de lényegében infantilis szellem.

Maiorescu temetése. Sok virág. Egyedül Carp közönyös. Azt mondja: miért tisztelném meg Maiorescut, mikor ő azt már nem viszonozhatja. És ez a két ember ötven évig együtt dolgozott.

A galíciai orosz offenzíva teljiben. Kivonulnak Moldvából, és magunkra maradunk a francia és angol szakértőinkkel.

József főhercegről semmi jó tulajdonság híre. S felesége (Auguszta) egy második Mária, csak a szépség híjával.

Július 18. Szemtanúk szerint Prahovánál a magyarok és németek között fegyveres összetűzés volt.

Kértük, engedélyezzenek buzău-i pincémből 400 hektó bort felhozatnunk. Nem engedélyeztek: minden literre szükségük van a német hadosztályoknak.

Sturdza dezertált. Mielőtt eljött volna a német vonalakon, kardját és rendjeleit Iaşi-ba küldte a királynak.

Július 26. Nagy orosz támadás.

A bolgár fogságban lévő román katonák rettenetes állapotban vannak. Eddig azt hittük, ez nem általános.

Jönnek hozzám, vegyem át Carptól a vezetést. Ő már nagyon öreg, nagyon izolált, csak a reprezentatív kormányzáson töri a fejét, csak a külpolitikán töri a fejét. Új program kell.

Július 29. A magyarok panaszkodnak, hogy cserbenhagyták őket. A budapesti üzletekben senki nem akar németül beszélni.

Augusztus 3. Czernin a császár jobbkeze. József főherceg nagyon akarja a román trónt, de igazán Miksa herceg: a császár öccse esélyes. Tőlem várnak támogatást. Czernin üzeni, hogy Ausztria garantálni kívánja Románia integritását, Dobrudzsa kivételével. S kívánja, visszakapjon három megyét Dél-Besszarábiában.

Augusztus 11. Román győzelem Putnánál, az ágyúszó Bukarestben is hallható - közli a Pester Lloyd.

Carp jön, kérdi feltételeimet. Azt mondom: először takarítsák ki Moldovát. Aztán űzzék el a dinasztiát, s azonnal adjanak új királyt.

A románok addig nem tehetnek semmit, amíg az ország ketté van vágva.

Mi akarjuk elűzni a dinasztiát vagy a németek? Ez az ő dolguk?

De ha a király felajánlja a békét és lemond Carol fia javára? S a németek tárgyalnak vele?

Félreállok - mondja Carp -, velem több dolguk nem lesz. A dinasztia tagjai közül senkivel sem születhetik újjá az ország.

De ki az a király, aki elvállalja a németek által parancsolt kormányzást?

Egy király sem tudna ellenállni a németek gazdasági követeléseivel szemben!

S ha osztrák királyjelölt jön, akit támogatnak a németek?

Vagy a német császár unokája, aki alprefektus Lengyelországban! Energikus és jól nősült.

De hát nem köthetjük meg a békét, mert hadiállapotba kerülnénk az antanttal.

Megvédjük határainkat az oroszok felé, és román adminisztráció lesz.

Konklúzió: Carp holnap megkeresi Mackensent. Ő a feltételeket megtáviratozza Berlinnek. Ha két héten belül választ kapunk, koncentrálunk. Te Marghilomán azt csinálsz, amit tudsz, én (Carp) befejeztem tevékenységemet.

A prefektusok német csendőrökkel járják a vidéket és aláírásokat gyűjtenek a béke ügyében. Feljegyzik, akik megtagadják az aláírást, ezek jól tudják, hogy az ország jövője nem a béke.

Holnap Mackensen a frontra megy, új hadműveletek kezdődnek.

Mackensen komoly biztosítékokat adott. Egész Besszarábiáról beszél, és erős Romániát akar. A proklamációjában kijelenti, nem akar tárgyalni a dinasztiával, sem a kormánnyal.

Fel kell oszlatni a hadsereget s csak kis létszámmal kell újjászervezni, mert már nincsenek tisztjeink.

Take Ionescu szerint az ország a fanarióták után perventálódott az osztrákok intrikái miatt. Okos, komoly német királyra van szükségünk.

A főágens Netzhammer.

Tartósabb lenne a békét a mostani dinasztiával megkötni.

Clemenceau-kormány híve érkezik - közeledik a béke?

Augusztus 25. Katonáink hősiesen harcolnak. A szövetségesek mégis győznek a Slănic és Ojtuz völgyében a kezdeti román sikerek után.

Avarescu azt üzeni, hadait elvágás fenyegeti.

Sturdza alezredes kijelentette, aki nem akar részt venni hazánk újjáépítésében, az aláírhatja kivándorlását.

Augusztus 26. Az összecsapás minden képzeletet felülmúlt. Egyre közelednek Tîrgu Ocnához. Végső döfés Moldovának?

Teodorescu kapitány pártot akar szervezni a "jóságos román ember" feltámasztására.

Augusztus 31. Egy kolozsvári professzor, bizonyos L. V. Stadetzky látogatása. Aki hozta, figyelmeztet, vigyázni kell vele. Csak Magyarországról és Bulgáriáról esett szó. Már járt Romániában.

Sturdza szerint a németek azt hiszik, hogy nálunk lehet a divide et impera elvét alkalmazni.

A pápa békefelhívása.

Mi a vélemény a lengyelekről? Állam akarnak lenni katona nélkül. Varsóban mindössze száz önkéntes jelentkezett, annak is fele zsidó.

Martha Bibescu írja Párizsból: a franciák másképp beszélnek s másképp írnak. Udvarolnak Ausztriának. Czernin a nap hőse. Tőle várják a békét.

Szeptember 5. Újra megkezdődött Moldova ellen a támadás.

Szeptember 12. Irestinél újabb román győzelem. A front kiszélesedett.

Isonzónál szörnyű harcok.

Az osztrák császár nem szereti a németeket. Ha szemlét tart a katonák között, félórát is elbeszélget övéivel. Amikor a németekre kerülne sor, rázendít a katonazenekar.

Álom-e a perszonálunió? Micsoda szájkosár a magyaroknak! Egy alkirály, aki valószínűleg Károly Albert, Károly István főherceg fia. Jó kiállású, bátor, intelligens. A perszonáluniót leginkább Ferdinánd cár ellenezné.

Esterházy gyomorbajos. Czernin hibája, hogy megbuktatta Tiszát.

Szeptember 30. Az ortodox kórházban tett vizsgálat megállapította, hogy száz régen meggyógyult sebesült tisztet tartanak bent, azok italoznak, dorbézolnak, nőznek, összeszűrik a levet az úri ápolónőkkel.

A német hadsereg nem tudja egyik napról a másikra elhagyni Romániát a rend folyamatos biztosítása miatt.

Hír az orosz táborokból: elképesztő nyomor, macskát esznek.

Bibescu hercegnő közlései: Take pénzt küld a misszió számára. A királynak voltak hezitáló pillanatai. Brătianu lemondással fenyegette.

Október 4. Tegnap Vilmos császár - állítólag - Curtea de Argeşben járt. Találkozás Sturdzával. Nem okoz örömet.

Romániába várják az osztrák császárt is.

Vilmosnak nagyon tetszik a román paraszt, jobbnak tartja a bolgárénál.

- Hogy tehette királyotok, amit tett, jellemtelenségből vagy butaságból?

A rossz környezet. Mackensen dicséri neki Carpot. Vilmos öregelli.

Október 7. Egy németnek, aki Berlinbe utazik: a mostani dinasztiával kötött békeszerződés lenne az egyetlen, mely törést okozna az antantban. Az antanttal.

Október 18. Apponyi kijelentette, soha sem megy bele abba, hogy Ausztria és Románia szövetségre lépjenek.

Október 20. Az Erdélyi Szövetség ülésén három határozatot hoztak:

A lapokat, amelyek részletesen közölték ezt a hírt, a németek elkobozták.

Európában minden 42 éven aluli férfi katona, csak a román urak kéjutaznak Svájcban.

November 13. Netzhammer bíboros tíz hete ágyban fekvő beteg. Nincs neki sok hátra. Az utódlásnál számításba kerül gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök, aki nem szereti a románokat.

Ha Czernin, akinek ma negyedórája sincs Románia számára, elmondjuk neki, hogy lehetne békességre jutni esetleg Nicolae herceggel mint régenssel. Az hírlik, a magyar ügyek nem vettek jó fordulatot. A legnagyobb nehézség Wekerle. A leghazugabb ember, akit ország valaha produkált.

December 5. Clemenceau beszéde. Kemény, éles, rövid mondatok. Háború, megszakítás nélkül. Hadbíróság mindenkire vonatkozóan. A pacifista propaganda elhallgattatása.

December 18. A király és a kormány Kisinyovba menekült. Ideiglenes kormányra lesz szükség a békekötéshez. Ha a király marad, vele, vagy a trónörökössel tárgyalnak. Német szakértők szerint a dinasztiát nem lehet megtartani.

Véleményünk szerint a dinasztia megtartásával gyors békét köthetünk, és megtarthatjuk Dobrudzsát.

December 19. Bukarest elfoglalását ünneplik. Mit lehet még itt tenni Dobrudzsa megmentéséért? Az ország, Dobrudzsa nélkül proletár állammá válik újra, amelynek már nem lesz lehetősége, gazdaságilag és kulturálisan felemelkedni.

December 20. Mindenki szégyenletesnek tartja Lupu Kostake interjúját a Gazeta Bucurestilor-ban, amely Brătianu, a királyné és B. Stirbey, valamint Astor magán- (szerelmi) életéről szól. Nagyon ízléstelen.

December 21. Reggel nyolc órától minden ellenségeskedés megszűnt a frontokon. A fegyvernyugvás december végéig tart.

Németek mondják: dinasztiával az ország megnövelhető, dinasztia nélkül nem.

A király és a királyné jelenlétét nem tartják előnyösnek Románia számára.

Brătianu lemondott?

Lloyd George banditáknak nevezte a németeket.

Carp és a németek közt nincs egyetértés.

Gyorsan kell cselekedni, meg kell alakítani a régenstanácsot. Amit Carp akar, egy új királyt, az lehetetlen.

A németek a románokat fogják támogatni, még az osztrákok s a bolgárok ellenében is.

Tárgyalások a német megbízottakkal.

- Megértették Önök, hogy Dobrudzsa nekünk kapitális fontosságú.

- Erőltetni kell, hogy sikerüljön.

- Ha nehéz, akkor csak ígéret.

- Igen, de nagyon titkos. A császár első haragjában már odaígérte a bolgároknak, azért nem hagytuk a császárt egyedül. Ő nagyon könnyen ígér.

- Dobrudzsa nélkül egy idegen impériumhoz csatlakozunk. De akkor felmerül Románia felosztása.

- Attól nem félek.

- Ha a marsall beszél a román vezérkarral, s megismerem a békefeltételeket, vállalom.

- Beszél ön a kormánnyal?

- Brătianuval? Nem utasítom vissza.

December 28. Elfogadták a béketervet. Tíz nap haladék, hogy ismerkedjünk a feltételekkel. Carp körül légüres tér van.

Szegény drága Georges Stirbey tífuszban meghalt. Még 35 éves sem volt. Egyetlen Stirbey sem tudott a hevesebb betegségeknek ellenállni.

Küldöttem indul Iaşi-ba. Lelkére kötöm: - Megmenteni Dobrudzsát és megmenteni a dinasztiát!

- A király mielőbb tegyen javaslatokat. Ausztria támogatni fogja. De nem Brătianu- s nem Take Ionescu-kormánnyal!

*

Kedves Gyurica! Ennyit tudtam ellesni Alexandra sógor környezetéből és beszélgetéseinkből, minthogy olykor titkárnői teendőkkel is "lealacsonyodom" mellé. De szívesen teszem, valami értelmes tevékenységgel kell kitöltenem maradék életemet.

Karcsiról olyan híreim vannak, megtalálta helyét ideát - harcoló hadosztály (vagy hadtest?) egészségügyi főnöke: naponta szúrhat, vághat, metszhet.

Ezeket a lapokat Ödön sógorral küldöm, ő bele van pistulva Carol trónörökösünk szerelmi ügyeinek bogozásába. Egy magyar alezredesnek nem a legnemesebb feladat.

Traján fiam diplomataként át- meg átjárja a frontot. Legközelebb kifaggatom a Iaşi-ban történtekről.

Sokszor csókol "nénéd",

Aszpázia

Megérkezik végre a hadianyag, és a francia misszió segítségével átszervezzük a román hadsereget a modern háborúra.

Két részre osztjuk a hadsereget. Az egyiket Észak-Moldvában szervezzük újjá, a másik hadsereg Averescu vezetésével a front védelmére rendezkedik be.

Újjászerveződik a hadvezetés, és Ferdinánd király lesz a moldvai orosz-román front főparancsnoka. Helyettesei: Szaharov orosz generális (akit később Skerbacsev követ), s román részről Prezan tábornok. Bertholet a király közvetlen tanácsadója. Az új román hadsereg kb. 400 ezer főből áll. Májusra az újjászervezés befejeződött. Iaşi-ban május 10-én az erdélyi önkéntesek légiója is leteszi az esküt.

Albert Thomast Pétervárról jövet elkísérte volna Kerenszkij, de neki más dolga akadt a harctéren.

Iaşi-ban Ferdinánd királlyal az élen uralkodói pompával fogadták. Ő elutazása előtt nagy beszédet tartott, dicsőítette a királyt, de főleg Mária királynét (aki őt elbűvölte), tiszteletére még Verhaeren belga költő verseiből is szavalt.

A katonák előtt azt mondta: amilyen jól áll önök vállán a francia puska, olyan jól fogják azokat használni.

A francia tiszteknek: Ti pedig Franciaország tisztjei, akik itt jelen vagytok, olyanná alakítsátok a román hadsereget, mintha a tiétek lenne!

Alig hagyta el Romániát A. Thomas, egy román újságírónak a következő nyilatkozatot tette: - Mégsem kellene, hogy Románia a területekre vonatkozó minden reményét csak az aláírt szerződésekhez fűzze, hanem kiterjedt propagandába kellene kezdenie, mellyel igazolja jogait, lemondva arról, ami nem jogos, még ha benne is van a szerződésben.

Iaşi-ban felütötte fejét a nyomor. A túlzsúfoltság, az általános szegénység, a piszkos város - járványok fészke. A közhangulat rossz, a háborút mindenki elítéli.

Take Ionescut, a konzervatív párt "fejét" Brătianu tárca nélküli miniszterként bevette a kormányba. Nézeteltérések miatt azonban Take hamarosan kilépett. Aztán megint vissza, a király kérésére.

Május elsején a bojárok számára félelmes felvonulás történt Iaşi-ban: katonatömegek, sőt tisztek vörös zászlók és feliratok alatt meneteltek, a demokrácia evangéliumi jelszavai mellett követeltek kártérítés nélküli és annexiót mellőző békekötést.

Ha Elzász-Lotaringia nem számít annexiónak - írták némely lapok -, Erdély Romániának adását sem kell annak tekinteni.

Kornyilov - Brătianu pétervári fogadtatásán - az 1877-es orosz-román fegyverbarátságról emlékezett s hogy a román területek felszabadítása Oroszország becsületbeli ügye.

Az orosz fogságból légióvá szerveződött román katonák felavatásán Jorga így beszélt: "Tettekre érkeztetek, mert országokat soha nem szavakkal alapítottak, hanem inkább szavakkal veszejtettek el. Íme az ellenség, amely ellen valamennyien felkeltünk: az álnok osztrákok, a vad magyarok - valamennyien el fognak pusztulni: mert fellengzős szavak hazugságaitól hagyták magukat megtéveszteni - Stefan cel Mare volt a ti uratok Bukovinában, ahogy nekünk, idevalósiaknak is urunk volt. Uralma kiterjedt Erdélyre is, Beszterce vidékére is, Csicsó várára és a ti Erdélyetek közepére is, Küküllő várára. Ő parancsolt ott, s mikor a fölfuvalkodott magyar király, a román vitéz és a magyar Szuka (Căţea) fia Mathias Corvinul idetévedt, hogy Stefan cel Marét megsemmisítse, megkapta azt, amit a minket meggyalázó egész német, török, bolgár, magyar söpredék meg fog kapni - román nyilat a hátába."

Jegyzet:

Így a történettudós a múltról. S a valóság: Mátyás király segédcsapataival (székelyekkel is) Nagy Jován 1475 januárjában fényes győzelmet aratott a török fölött. A zsákmányolt török zászlókból, hódolata jeléül, küldött Mátyásnak is, akitől hűsége jutalmául Küküllő és Csicsó várát kapta.

Földreform, választójogi reform! Az, hogy Románia a háború kellős közepén határozza el magát alkotmányos reformokra, sokakat csodálkozással tölt el, de ezek nem tudják, hogy a számtani logika és a politikai taktika két különböző dolog.

"Úgy az általános választójogot - hangoztatta Brătianu parlamenti beszédében -, mint a nagybirtokok kisajátítását megköveteli a mostani idők szelleme, megköveteli szuverenitásunk kiterjesztése a Kárpátokon túlra. El kell majd intéznünk a zsidókérdést is - mondta. - A kérdés arculata megváltozik attól a perctől, amikor Románia elhatározta, hogy áldozatot hoz azért, hogy a szomszédos román területeket magához csatolja. Ezeknek a területeknek zsidó lakossága ugyanis állampolgári jogokat élvez..."

A központi hatalmak a román front ellen megsemmisítő harci műveletre készültek, úgy mint tavaly Munténiában. A tervük az volt, egyik hadseregük Galícia és Bukovina felől ereszkedik le a Dnyeszterre, vagy - az ellenállástól függően - a Prutra, esetleg a Szeret folyó vonalán, elvágva a moldovai hadsereget az orosztól. A másik német támadás célja délen áttörni a román arcvonalat Galac és Foksány között, utat vágva a Prut folyó felé. Evégett újabb csapatokat hoztak Romániába, ezeket Foksány és Namoleasa helységek között vonták össze.

A román vezérkarban újra kezdődött a versengés Averescu és Prezan tábornokok között. Prezan terve az volt, hogy rést kell ütni a német hadseregen Galac és Foksány között s az egyesült román-orosz hadseregek űzzék őket a Dunába, vagy a hegyek közé, ahol a második román hadsereg majd megsemmisíti őket.

Kornyilov offenzívájának csődje, veresége Galíciában, Tarnopolnál, ahol az orosz gyalogság nem akart harcolni, arra kényszerítette a román hadvezetést, hogy megállítsa északon a második hadsereg előnyomulását és lefújja a délen az első hadsereg támadását, a tervezett időpont előtt egy nappal.

De Averescu nem fogadott szót, megindult, s a régi (besszarábiai) határig nyomult előre. Csak július 19-én állt le. Ezekből a hadműveletekből tevődött össze a mărăşeşti-i csata.

Július végén következik Mackensen ellentámadása. A román-orosz csapatokat a két legszélesebb szárnyon, a Szeret völgyében és Ojtoznál támadják.

Véres harcok dúltak sokhelyt s a román csapatok hősiesen védekeztek. A legelszántabb összecsapások Mărăşeşti, Dvaga, Panciu, Cosmesti körzetében az I. hadseregnél voltak. A hegyekben Onesti, Ojtoz, Tg-Ocna körül folytak a legvéresebb harcok. Itt Averescu együtt operált a IX. orosz hadsereggel, amelyet Mannerheim finn származású marsall vezetett s a két parancsnok jó viszonyban volt egymással, az együttműködés itt jobb volt, mint egyebütt s egyébkor.

Végül is sem Ojtoznál, sem Mărăşeşti-nél, befulladt a német haditerv, célját a támadás nem érte el, nem tudott behatolni Moldovába. A nagy csaták, amelyeket a Szerettől a hegyekig vívtak, Mărăşeşti csata néven emlegettetik.

Prezan tábornok rövid értékelése:

- A mărăşeşti-i csata ragyogó taktikai győzelem, amit a hegyi terep nehéz feltételei között egy stabilizálódott ellenséggel szemben értünk el, jelentékeny erőkíméléssel. Mindez a kitűnő taktikai koncepciónak, a jó előkészítésnek és a csapatok harmonikus együttműködésének volt köszönhető.

- A keleti front körülményei között a taktikai győzelmeket általában nem lehet, lehetett stratégiai győzelmekké fejleszteni. A román hadvezetésnek el kellett ejtenie további offenzív szándékát, a II. hadsereg tökéletesen teljesítette feladatát.

- A Mărăşeşti-i csata viszont a Moldova kapuja előtti győzelem - stratégiai, mert megakadályozta, meggátolta a németeket, hogy a román hadseregen átgázoljon. Moldova kapui nem nyíltak meg előttük. Nem sikerült áthatolniuk Moldován.

*

A Mărăşeşti előtt harcoló román hadsereg orvosfőnöke ezekben a napokban Moldován Károly szebeni sebészfőorvos volt. Traján Marghilomannal így közölte, ama nevezetes nap élményeit:

"A hadsereg életveszélyesen eltetvesedett. A tífusztüneteket mutató katonákat pánikkeltés nélkül kiemeltem. Ám ez kevés volt, tennem kellett valamit! Az arcvonalon! Harcoló seregben. A szokásos fertőtlenítés kivihetetlennek látszott, de felelősségem terhével mégis tennem kellett valamit. A hadseregparancsnok hozzájárulásával, az osztályparancsnokok berzenkedése ellenére a következőket rendeltem.

A bővizű Tihon patakot szemeltem ki tervem végrehajtására. Ez a folyócska a két arcvonal között, mintegy járőrözési határt jelentett eddig.

Elrendeltem, hogy a hidászok verjenek rögtönzött hadihidat. Parancsaim ezután gyorsan peregtek: egy zászlóalj (teljes harckészségben, tetvesen) foglaljon laza előőrsvonalat kb. egy kilométerre a patak előtt, s fedezve-rejtőzve biztosítson.

A Tihon alsóbb szakaszán, alkalmas partos helyen, sűrű, de vízáteresztő lécpalánkokkal lezárattam a patak medrét egész szélességében.

Mikor a biztosító zászlóalj elhelyezkedett, az arcvonal-hadosztály egész legénységét levetkőztettem, hogy felsőruházatukat fertőtleníttessem.

Előző héten kaptunk az angoloktól ötvenezer inget s ugyanannyi gatyát. Bokában pertlis, hófehér gatyákat.

Ezekből most tízezret targoncákon elhelyeztettem a patak túlpartja hosszán, kupacokban. Hosszú szuronyos puskájukkal s teli tölténytáskákkal futásban átzavartam a hadosztályt, meztelenül, mert levetett göncüket még a hídra lépés előtt a vízbe kellett vetniök. A szakaszonként előkészített túlparti fehérneműs kupacok közelében, szakaszonként gúlába rakattam a felszuronyozott puskákat, s bele a hűs vízbe!

Félórás fürdést rendeltem el. A tetves ingek, redves gatyák ezrei már a lécgáton valóságos áradást okoztak, mikor a boldog, egymást fröcskölő katonák - ki szappannal, ki kaviccsal, ki homokkal végre-végre tisztára sikálták magukat.

Még nem telt el a kiszabott félórányi fürdésidő, amikor a hadosztályparancsnok, aki tisztjeivel végig jelen volt a tisztálkodásnál, kétségbeesett fegyverbé-t parancsolt patakhosszant az emitt maradt alparancsnokoknak.

A németek, megneszelve valami harctéri lazaságot, az egész, több kilométeres frontszakaszon támadást indítottak.

A biztosító zászlóalj néhány percig, de negyedóránál semennyivel sem tovább megpróbálta feltartóztatni a rohamkiáltásokkal előretörő németeket.

Közben a fürdőző hadosztály partra ugrott - amint szokás mondani - csakugyan egy emberként. De a fegyverbe! kiáltást egyöntetűen úgy értelmezték - közmegegyezés nélkül -, hogy testi fegyvereiket rejtendő, gatyát ragadtak maguknak a kijelölt gatyakupacokból. Kinek szűk, kinek bő jutott.

Amikor derékszíjukat és tölténytáskájukat felöltötték, a német roham már elsodorta a tetvesruhás zászlóaljat. S a túlparti alparancsnoki üvöltéseket már nem kellett értelmezni - csak egy teendő maradt, az ellenroham s a kézitusa.

De már erre nem került sor. A hadosztálynyi erejű (talán még nagyobb) német támadó erő, a fehér gatyás meztelen felsőtestű hajadonfős tízezer román katona elől megfutamodott. Aki tehette, tűzzel üldözte a megfutamodott ellenséget, mely halottakat, sebesülteket, eldobált fegyvereket hagyott maga után.

Egy sebesült német katonát megkérdeztem, mi történt rohamozó bátorságukkal? Azt felelte: sokat beszéltek róla, hogy a franciák afrikai segédcsapatokkal jönnek a románok segítségére. De hogy ilyen váratlanul kellett szembekerülniök az afrikaiakkal, ez megdöbbentette valamennyiöket.

Igen, a hófehér gatya s a született barna felsőtestek!

A hadseregparancsnok hezitál, hogy magas kitüntetést adjon vagy mély seggbe rúgást."

*

Take Ionescu a legválságosabb hadihelyzetben azt javasolta, a német nyelvet töröljék el minden román iskolából. "Nagy-Romániában első dolgunk lesz összeforrni a Kárpátokon túliakkal, gazdaságilag is, kulturálisan is. Márpedig az ottani románok a német nyelven keresztül szívták magukba a műveltséget, mert szegény magyar kultúráról kár volna beszélni!"

(Traján megjegyzése: És Budapest? És Kolozsvár! Ahol az erdélyiek nagy része tanult.)

Jorga szerint Take javaslatának fő oka: egy kukkot sem tud németül.

Titu Maiorescu halálakor Take Ionescu azt írta, hogy későn halt meg. Túl későn. Előbb kellett volna. Carp hibái, Marghiloman könnyelműsége alkalmat adtak neki arra, hogy élete végén is fontos szerepe maradjon.

Ő, az erdélyi mondhatta, hogy Erdély nem akar bennünket.

Take Ionescu egy cikkében gazembernek nevezi Alexandru bácsit, mert egy beszédében, állítólag, azt mondta, hogy:

"Ami Erdélyt illeti, véleményem szerint az erdélyi románokat konciliáns politikával meg lehet békíteni. A nép nem akar mást, csak hogy nyelvét és vallását ne bántsák. Az értelmiségiek előtt pedig meg kell nyitni az utat a parlament és a vezető állások felé. Akkor nem akarnak majd Romániába jönni. Különben is, Erdély magasabb kulturális szinten van: jobbak az iskolák, a nép műveltebb, a közintézmények haladottabbak, fejlettebbek. Hogy lehet ép ésszel követelni, hogy a lakosok ide gravitáljanak..."

(Az Alexandru bácsit legazemberező Take-cikk az Evenimentul 1917. szeptember 30-i számában jelent meg. Az interjú, melyet Take Ionescu idéz, a budapesti Az Újság-ban jelent meg szeptember 25-én Szádeczky Lajos, kolozsvári történészprofesszor tollából.)

Massaryk Tamás, a cseh komité vezetője október 22-23-án két napot töltött Iaşi-ban, s így nyilatkozott: "Azért jöttem, hogy érintkezésbe lépjek a románokkal, kiknek érdekeltségeik az Osztrák-Magyar Monarchiában azonosak a mieinkkel. Ennek a háborúnak elsődleges célja a Habsburg-monarchia feldarabolása."

A vegyes házasságok megkötésekor az egyházak papjai, különösen a katolikusok, konokul törekedtek arra, hogy nem katolikus házasulandó egyezzék bele, a frigyből származó ivadékok, nemre való különbség nélkül - pápisták legyenek. Ha az egyik fél zsidó vallású, rendszerint lemond arról az előjogáról, hogy a maga nemén születendő gyermek az ő vallását, az izraelitát kövesse. Nyilván azért, mert a családból és vallásából kitörni készülő személy oly nagy botrányt okozott övéinek, rokonságának, hogy az olyan kisebb szörnyűség, mely a jövendőt illeti, a megdöbbent hitsorsosokat megbénítja, s a vegyes szaporulatra már-már igényt sem érkeznek bejelenteni. Nem így a protestánsok! Ők szintúgy maguknak igyekeznek megszerezni a mindkét nembeli gyermekáldást. És jó előre, még az esküvő előtt.

A viszálykodások élethossziglan való kiterjedésének megelőzésére találta ki az osztó igazságot kedvelő törvény a reverzálist.

Amikor a bukaresti (Cotroceni) békekötés után Erdélybe merészkedett Traján Marghiloman, tudta, mit jelent a reverzális: a család vallási megosztását - fiú az apja, leány az anyja hitén fog elindulni az életbe.

Rimánkodásai közben, Vízaknán és Székelyudvarhelyt minden rokonnak megígérte: annyi gyermek lesz, amennyit Tünde akar. És valamennyi Tünde vallását fogja követni - a reformátust.

A görögkeleti felekezettel, ellenállásra vagy meggyőzésre hivatott papjaival, pópáival Traján nem értekezett házassága ügyében, minthogy édesanyján kívül senkit sem értesített a készülő egybekelésről.

Az esküvő módfelett egyszerű volt, afféle sötét utcai ruhás. A menyasszony sem hivalkodott fehér mirtusszal, bár megillette volna, de vallomása szerint ez már második - nem házassága, de - menyasszonysága, ezért a kis rózsaszín kalapocska fején.

A Székelyudvarhelyről választott két tanú, György, az örömapa s Csongor, az ikertárs voltak jelen (már rég kigyógyult vénuszi bajából) - valamennyien úgy ítélték, egy harmincat meghaladott, tehát minden tekintetben vénlányhoz nem is illenék uszályos fehér selyemruha s a hosszú lengő habos fátyol.

Traján, az elegáns öregurat játszó vénlegény, kifogástalanul viselkedett.

Csongor hallgatagon vett végbúcsút egyhasbeliétől, de az esküvői szertartásokat sem a templomban, sem a városházán nem kavarta meg. Csak este, mikor a két tanúval s édesapjával, négyesben holmi tort ültek a nem sokkal nyilvánosabb vacsora után, leitta magát, akkor tört ki belőle a keserűség, a megbántottság, a becsapottság, megcsaltság. Káromkodott, zokogott, oláhozott s hogy az ő testvére mégiscsak jöttment kézre kerül. Apja figyelmeztette, egyszülött nővérével az utóbbi tíz esztendőben tudomása szerint még annyit sem törődött, hogy látására vasúti jegyet váltott volna akár Vízaknára, akár Udvarhelyre.

De - s ez volt végső felháborodása Csongornak - mért nem Vízaknán tartották az esküvőt, édesanyja sírja közelében?

Erre már Moldován György is keserűen válaszolt, mintegy osztva fia bánatát.

- Azért, fiacskám, nehogy édesanyátok megneszelve a frigyet megforduljon sírjában.

A szállodai sarokszobában, ahová az új házasok elvonultak a pezsgős vacsora után, Tünde megköszönte Trajánnak, hogy mindkét esketési szertartás alatt hibátlan magyarsággal felelt a szokványos, előírt kérdésekre, még ha olykor csupán igennel kellett megerősíteni hozzájárulását az egész életre szóló társuláshoz.

A történtekről a szülők, a maradék szülők szereztek legelsőnek tudomást, a szállodai nászszoba titkát ők aztán nem terjesztették, nem osztották meg senkivel.

Vízaknán Tünde elmondta apjának: - Nem volt lelkem megbontani lelke ártatlanságát. Néhányszor megsimogattam arcát, homlokát, de hideg verejték ütött ki rajta érintésemre. Úgy éreztem, fél, hogy kudarcot vallana kölcsönös tapasztalatlanságunk útvesztőjében. Még el sem kezdte, még utánam se nyúlt, máris biztattam, hogy legközelebb, más körülmények között megtesszük, amit ma este kellett volna megtennünk. Traján röstelkedve mesélte Aszpáziának: - Tudod anyám, a pezsgő, amit, amiből a kelleténél többet ittam, de nem ihattam akkor és ott kevesebbet, megfosztott biztonságomtól. Azonkívül... - Azonkívül? - kérdezte kíváncsian anyja. - Azonkívül, elfelejtettem pizsamát vagy legalább hálóinget vinni magammal. - Aszpázia előbb kacagott, majd, nehogy megbántsa fiát, komolyan helyeselt: - Igen, a hálóing ilyen esetekben nélkülözhetetlen.

Kedves Gyurica bácsi! Már második éve itt sínylődünk Iaşi-ban. Sokat gondolok magára itt a miniszterelnökségen, mely olyan olykor, mint a bolondokháza (hogy durvábban hangzó házat ne mondjak). Sok minden irat megy át kezem alatt és még több hír a fülemen át, a legtöbb úgy, hogy egyik fülemen be, a másikon ki. A vízaknai szép nyarak emléke minden évszakban megdobogtatja szívemet. Én csak azt kérem, járjon közben Tündénél, hogy ő is oly szívesen emlékezzen együttlétünkre, mint én. Tudom, Gyurica bácsit minden érdekli, ami nálunk történik. A sok mendemondából s pletykából, némelykor a miniszterek direkt feljegyzéseiből s elejtett szavaiból tollamra tűzök egy füzérre valót, nem is tudom, vajon a legfontosabbakat-e. Ha olykor szamárságokat is idejegyzek, vagy blaszfémiákat, bocsássa meg nekem. Remélem: Măgarul duce vinul şi bea apă. Talán én is oly szamár vagyok, ki értékes bort viszek, noha csak vizet iszom.

A reformok megszavazása előtt három nevezetes dolog történt: Vandervelde úr látogatása, az amerikai misszió látogatása Scott generális vezetésével és az erdélyi önkéntesek megjelenése.

Vandervelde és Scott urak látogatását lényegében ugyanazon program szerint bonyolítottuk le.

Vandervelde Oroszországból jött, a frontról, és jó híreket hozott onnan. S azok szerint a kijelentések szerint, amelyeket újságíróinknak tett, valósággal optimistának hatott. Ilyeneket mondott: az orosz forradalmi katonák lelkesedése olyan, mint amilyen 1793-ban volt a francia forradalmi katonáké. Az egész világ el fog képedni attól, ami a vörös zászló alatt a szabadság nevében meg fog valósulni.

Scott generális szkeptikusabb volt, és nagyon érdekes a tekintetben, hogy milyen összegeket volt hajlandó áldozni az USA, hogy biztosítsa a szövetségesek győzelmét.

De a legfontosabb az erdélyi önkéntesek érkezése volt. A május tizedike megünneplésére jöttek, történelmünk nagy szimbólumának ünnepére. Nagyon sok erdélyit vittek a monarchia hadseregéből fogolyként az orosz seregek Oroszországba még 1914-től kezdődően. Ezek mind hozzánk akartak jönni, velünk harcolni. Amikor a forradalmira átalakult orosz seregek elkezdték felszabadítani az elnyomott népeket, megindult az erdélyi románok áramlása Moldova felé. Így alakult egy légió 1200 önkéntesből. Június 7-én érkeztek a iaşi-i állomásra, ahol Vintilá Brătianu és Prezan generális fogadta őket. A fogadtatás után a Sorogari magaslaton volt az eskütétel.

Megéltük az egyesülés óráját, még mielőtt elérkezett volna. A Sorogari magaslaton jelen voltak a király, a királyné, a papi méltóságok és más fontos személyiségek. Az erdélyiek nevében Victor Deleu beszélt, valami csodálatos hatással. Ügyvéd.

Számos beszéd volt még, s a végén egy végeláthatatlan horával fejeződött be a Piata Uniriin (Egyesülés terén) az eskü.

Időnkint felmerült a kormány problémája és annak a gondolata, hogy nemzeti kormányt kellene létrehozni. Ezek a vívódások intrikákkal, gyűlölködésekkel és sokszor humoros jelenetekkel párosultak. Ezekben az időkben sok román érték került ki Párizsba és Odesszába, és egyik legnagyobb gondunk az volt, hogy az oroszoktól visszaszerezzük odamenekített kincseinket. Így volt ez Mihai Viteazul fejével is, amit végül is sikerült visszahozni. A nemzeti bank trezorja is Moszkvába került a szövetségesek tanácsa szerint. Ez még nagyon sok bonyodalmat okozott nekünk. Mindenesetre kiderült, hogy nagy hibát követtünk el, hogy Moszkvába küldtük az aranyunkat.

Hogy ne essünk kétségbe javaink miatt, eleinte a strucc mentalitását alkalmaztuk. Hogy milyen kincsek kerültek még orosz földre? Gazdag képzőművészeti magángyűjtemények, amelyek értéke felbecsülhetetlen volt, Enescu kéziratának egész gyűjteménye. Bankok készletei, Anghelescu dr. híres magángyűjteménye, Mortun nagy román festők gyűjteménye. Egyedülálló volt és csodálatos. Luchianok, Andreestek és több Grigorescu. Mortun magángyűjteménye akkor került Moszkvába, amikor az állam tulajdonában lévő festményeket szállítottuk oda, és Mortun megkért, hogy vigyük az övéit is. Azért nem utasították vissza, mert azt mondta, hogy megcsinálta a végrendeletét, és képtárát az államra hagyta. De más román magángyűjtemény is Moszkvában Mortun képeinek sorsára jutott, mert a forradalmi kormány szétosztotta nagy részét ajándékképpen, vagy ami még rosszabb, megsemmisültek.

Francia barátaink közbenjárására sok minden visszatért, így Enescu kéziratai is. Én kevéske vagyonomból semmit nem küldtem ki, így nem is ért veszteség, mint például Barbu Stirbeyt. Minden ezüstneműje, gobelinjei, családi képek, a Stirbey hercegek relikviái és más értéktárgyak Péterváron vesztek, mert Fasciotti menekítette őket, s mivel az olasz követség területen kívüli volt jogilag, a szovjetek nem adtak vissza semmit a Stirbey-kincsekből.

Még nagyobb hiba volt a királyné ékszereit Moszkvába küldeni. Semmit nem kapott vissza. Ez az ékszer nélküli állapot szerencsére nem tartott sokáig, mert édesanyja halála után megkapta mindazt az ékszert, amit a cár leányának, Coburg hercegnének ajándékozott. Így királynénk szemkápráztatóan gazdag ékszerekkel jelenhetett meg ünnepségeinken.

Ilyen körülmények között kezdődtek el azok a harcok, amelyek történelmünk legdicsőségesebb lapjait jelentik. Természetesen nem akarom megírni ezeknek a harcoknak a történelmét, mert meghaladják kereteimet, és nem akarok kritikát sem gyakorolni egyes katonai vállalkozásokra.

A terv a következő volt: Averescu Mărăşeşti felé egy rendkívül erős támadásba kezd, amely magára vonja az ellenség teljes figyelmét. Ugyanakkor tüzérségünk és az oroszok jól felkészülten és fegyverzetten Galaţi-Namoleasa-Focşani felé nyomul, hogy átjusson Munténia síkságára.

Averescu elindult, s mivel nem volt sok akadály előtte, viszonylag könnyen haladhatott előre. Így győzelmeket ért el, amelyek kétségtelenül morálisan nagyon jó hatással voltak ránk. A mi bombázásaink nagyon jó körülmények között kezdődtek, és katonáink alig várták, hogy kirohanhassanak fedezékeikből, és támadjanak. Amikor minden készen volt és a lelkesedés a tetőfokán volt, Cserbacsev generális táviratot kapott közvetlenül Kerenszkijtől, hogy állítson meg minden támadást. Az oroszországi helyzet annyira megromlott, hogy Kerenszkij nem tartotta képesnek katonáit, hogy komolyabb harcban részt vehessenek. A mi sorainkban a kiábrándulás természetesen óriási volt. Munténia visszafoglalásának lehetősége egyszerre elszállt. Az oroszok szolidaritásának újabb hiánya rendkívül nehéz helyzetbe hozott minket.

Prezan generális mesélte, hogy éppen együtt ebédelt az amerikai követségen Cserbacsevvel, amikor Kerenszkij távirata megérkezett. Első gesztusa az volt, hogy ne vegye számításba a táviratot és tegyen úgy, mintha meg se kapta volna. Azután mégis teljesítenie kellett a kapott parancsot.

Logikus következmény az volt, hogy Averescunak is meg kellett volna állítania a katonáit. De Averescu azzal, hogy azt mondta, nem érti a főhadiszállás utasítását, tovább is előre ment, immár csakis személyes dicsőségével törődve.

Ez a paranccsal való nem törődés mélyen indignálta Prezant is és Berthelotot is.

Berthelot nemcsak indignált volt, de kérte egyenesen a királyt, hogy vegye el a parancsnokságot Averescutól.

Brătianu tanácsára a király visszautasította, hogy ilyen extrém módon járjon el, mert mint köztudott, Averescu joggal vagy nem, nagyon népszerű a hadseregben.

Ezek az események azonban Brătianu és Averescu között nagyon erős megkeményedést idéztek elő.

Mackensen tudomást szerezvén az esetről és tudva, milyen szellem uralkodik az orosz hadseregben, úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy bennünket kikergessen Moldvából.

Nem sokkal azután, hogy megállt a námoloasai front, megindult a németek támadása.

A védelem hősies volt. Katonáink valóban szülőföldjükért harcoltak. A harcok kb. két hétig tartottak, és ekkor érkeztek el a hősiesség csúcsára. A katonák eldobva ruháikat egy szál gatyában, meztelen szuronnyal rohantak kézitusára az ellenségre. Végül is katonáink kemény harcok után legyőzték ebben az ütközetben Mackensent, akinek le kellett mondania Moldva elfoglalásáról.

Két katonai vonatkozású esemény volt még abban az időben: Cristescu generálistól elvették a parancsnokságot és Tîrgu-Ocnánál a németek olyan erős támadást intéztek, hogy majdnem megsemmisítették Mărăşeşti győzelmünket.

Cristescu felháborodva tiltakozott azzal, hogy ő igenis győzelmeket ért el, a nagyvezérkar viszont energikusság és hidegvér hiányával vádolta. Szegény ember civilben, könnyel a szemében botorkált az utcákon azt hajtogatva, hogy ő végrehajtotta a terveket.

A nagy harcok után a nyár viszonylag nyugalomban telt el. Amikor pedig a nyugati frontokról elkezdtek jönni a győzelmi hírek, reményeink egyre erősödtek.

Közben az orosz csapatoknál egyre erősebb lett a jelszó: békét és földet akarunk!

Az Oroszországból jövő hírek egyre aggasztóbbak voltak. A honvédelmi minisztérium képviseletében Jacovescu generálist Pétervárra küldtük, hogy tisztázza a helyzetet. Péterváron is és mindenhol káoszt talált. A Saturday Evening Post munkatársa szerint már minden megérett arra, hogy uralomra jusson a bolsevizmus.

Így is volt, okt. 2-án kitört Péterváron a bolsevista forradalom. Lenin az orosz kormány élére került. Bennünk nem uralkodott el a konsternáció, pedig természetes lett volna. Meg voltunk győződve, hogy Lenin meg fog előbb-utóbb bukni. Az előzetes felmérések szerint a bolsevista eszme csak elég gyéren terjedt el.

Brătianunak más volt a véleménye. Azt tartotta, hogy Lenin és barátai erős akaratúak és erős kezűek lesznek. Marinkovici, a szerb követ, aki hosszú időn át élt Oroszországban, azt mondta, ismeri az orosz népet, és Lenin uralma csak hetekig fog tartani.

Lenin nem sokáig hagyta tájékozatlanul akadémiai vitánkat, mert egy napon felajánlotta a központi hatalmaknak az általános fegyverletételt. Tehát a halogatások és a kétségek ideje lejárt.

Brătianu nyugodt volt. Elhatározása végleges. Az események sem érték váratlanul. Ő úgy ítélte, hogy a mi katonai szereplésünk befejeződött, és ezt szövetségeseinknek meg kell érteniök. Így gondolkodott: ha Oroszország békét köt a szövetségesekkel, a keleti front elveszett. Ha mi ellenállunk, csak rövid időre tudjuk tartani ezt a frontot, csak néhány német-osztrák divíziót tudunk feltartóztatni ideig-óráig, és bármilyen hősies legyen is a mi magatartásunk, sorsunk meg lett volna pecsételve. Feláldozva magunkat a keleti fronton, szövetségeseink számára nem adtunk volna csak jelentéktelen segítséget, a mi áldozatunk pedig nagyon nagy és borzasztó lenne. És végül is, ha a mi számunkra ez az áldozat öngyilkosság lett volna, az segített légyen a szövetségeseken? Nem volt érdekük Romániát megsemmisíteni. Tartalékolni kellett hát az erőt, amikor mi újra hasznosak lehettünk. Mert nem kell elfelejteni, hogy az oroszok kilépésével a keleti front megszűnt. A szaloniki fennmaradt. S ki tudja, hogyan alakul megint a frontok helyzete, és akkor mi döntő segítséget adhatunk. Ránk nem panaszkodhatnak szövetségeseink, mert mi jelentős segítséget nyújtottunk, és nekünk köszönhetik, hogy Verdun megmenekült. Tehermentesítettük a nyugati frontot azokkal a német csapatokkal, amelyeket ellenünk küldtek.

Ami pedig jogainkat illeti, azt a kiontott vérrel jól megfizettük. Azt hiszem, nyolcszázezer élet elég nagy ár volt nemzeti aspirációnk valóra váltására.

Ilyen gondolatmenet révén Brătianu odajutott, hogy azt tételezze fel, a szövetségeseknek kötelességük megérteni, már nem tudunk, már nem kell, nem igazságos folytatnunk a harcot, és hogy hozzá kell járulniok, hogy letegyük a fegyvert.

Take Ionescu állandóan azzal törődött Párizsban, hogy mit mondanak a szövetségesek. Mások kishitűen, mint Misu Cantacuzino, e súlyos helyzetet nem érezve, pártharcokra akarták terelni a politikai életet.

Sokan megértették, hogy súlyos a helyzet, és oda kell figyelni.

Volt még egy nehézség: a francia misszió, amelyet Berthelot generális vezetett. Berthelot meggyőződése az volt, hogy folytatnunk kell a harcot a végső győzelemig, és ezt kürtölte mindenfelé a tisztek körében és a főhadiszálláson. Így Brătianunak rendkívül kényes volt a helyzet, és úgy tett, hogy a végsőkig el fog menni.

Amikor Trockij aláírta a békeszerződést, már nem lehetett halogatni a dolgokat, meg kellett mutatni a kártyákat. Brătianu még ebben a helyzetben is csak részleteket tárt fel terveiből, és csak mindig az utolsó pillanatban.

A királlyal könnyű volt a dolga. Egyformán vélekedtek.

A konzervatívokkal, mivel nem bízott bennük, Brătianu, nagyon tartózkodó volt.

A szövetségesekkel azt hiszem Brătianu jól manőverezett. Lassan-lassan, fokozatosan elfogadtatta velük gondolatait.

A nagyhatalmak követeit nyerte meg, és rajtuk keresztül Párizst, Rómát és Londont, s nem a román ottani követségeket bízta meg a feladatokkal. Így Saint-Aulaire, Barclay, és még Fasciotti is belső meghitt barátja lett, és tanácsadója.

A katonák közül Brătianu Prezant, aki kiegyensúlyozott kedély és elme volt, gyorsan megnyerte. Végül a többi generális is melléje állt, csak Averescu és Jancovescu nem kerültek vele összhangba.

A legnagyobb problémát, mint ahogyan már említettem, Berthelot jelentette, benne Brătianu valóságos kőfalba ütközött. A bolsevik kormány, amelynek külügyminisztere Trockij volt, november 19-én kért választ a fegyverletételt illetően, és december 2-án meg akarta kezdeni a béketárgyalásokat.

Brătianu november 18-ra két minisztertanácsot hívott össze: egyet tizenkét órára a palotába, a király elnökletével, és Prezan vezetésével a tábornokokkal, akik a hadsereg parancsnokai voltak, vagyis Eremia Grigorescuval, Berthelot-val és a hadügyminiszter Jancovescuval. A második tanácsot délután ötre, ahová a minisztereken kívül meghívta Prezant is.

Mielőtt megindult volna a palotában a tanácskozás, a király a következő két kérdést olvasta fel a román hadsereg helyzetére vonatkozóan:

A király a véleményünket kérte.

A megbeszélés lényege az volt, hogy nincs ellenvetésük a békekötés visszautasítása ellen, kivéve, ha a politikusoknak más a véleményük.

A dokumentumnak, amelyet Brătianu és Barbu Stirbey állított össze, az volt a célja, hogy a katonák és elsősorban Averescu pontos választ adjanak.

A mi tanácskozásunkon, tudomásul véve, mit mondtak a katonák, azt határoztuk, hogy elutasítjuk Trockij ajánlatát.

Aztán Prezan számolt be a katonai helyzetről, azt mondva, hogy a nálunk, illetve a mi frontunkon lévő orosz katonaság Lenin kormányzata ellen van. Csak egyetlen divízió kötött fegyverszünetet a németekkel. Cserbacsev generális a legjobb indulatokkal van irányunkban. Magatartásunkat az is meghatározta, hogy az Oroszországból jövő hírek nagyon ellentmondásosak voltak.

A valóságban Észak-Oroszország valóban a bolsevikok kezében volt, de Ukrajna, Kubán és a kozákok harcoltak ellenük.

Brătianu nem volt derűlátó, és az volt a véleménye, hogy időt kell nyernünk. Azt is tudta, hogy előbb-utóbb rá leszünk kényszerülve a fegyverszünetre.

Így is volt. November 20-án Cserbacsev közölte Brătianuval, hogy már nem ura a helyzetnek.

A fegyverszünet aláírásának a visszautasítása azt jelentette volna most már, hogy néhány napon belül az ország területén eluralkodott volna az anarchia, és a németek további területeket szállnak meg.

A fegyverszünet aláírása időnyerés volt. Ugyanakkor ez megadta a lehetőséget Cserbacsev generálisnak, hogy újra úrrá lehessen a helyzeten és ne váltsák le, ne jöjjön helyette esetleg egy ellenséges parancsnok.

Brătianu közölte a kormánya tagjaival, hogy nincs más kiút, mint a szövetségesekkel tárgyalásokat kezdeni, hogy beleegyezzenek a mi fegyverletételünkbe. Sőt még azt is elérte, hogy írásban szerezte meg a beleegyezésüket, elismerve azt is, hogy feladatunkat teljesítettük, és már nincs joguk újabb áldozatokat kívánni tőlünk.

Ez Brătianu részéről mesterfogás volt. Volt azonban ennek az egyezménynek egy jogilag gyenge pontja: a követek nem voltak felhatalmazva arra, hogy kormányuk nevében ilyen feloldozást adjanak. Saint-Aulaire, Barclay, Fasciotti aláírásai nem voltak érvényesek jogilag, utólag kellett érvényesíteni őket. Averescu ebben az időben éberen figyelte Brătianu politikai mozdulatait, és kénytelen volt tudomásul venni, hogy miniszterelnökünk és Take Ionescu egyetértenek.

A minisztertanácsot befejezvén, a király ezeket mondta: "Amikor beléptünk a háborúba, tudtam, hogy nehéz lesz, de eszembe se jutott volna, hogy egy árulási aktusnak leszünk az áldozatai, amely a történelemben példa nélküli, és hogy majd jön egy nap - a mai -, amelyen azon kell gondolkodnunk, hogyan lépjünk ki becsületünk csorbulása nélkül és anélkül, hogy öngyilkosok lennénk."

A súlyos helyzetben is körülményeink jól alakultak, mert szövetségeseink beleegyeztek fegyverletételünkbe. Megerősítették követeik aláírását.

Brătianu e kedvező légkörben elhatározta, hogy válaszol Clemenceau legutolsó táviratára, amelyben bővebb magyarázatot ad, mivel Clemenceau dühös volt.

Közben megérkezett Clemenceau beleegyezése is, és minden rendbe jött.

Néhány nap múltán megfejtettük a talányt: Berthelot Saint-Aulaire háta mögött tájékoztatta Clemenceau-t, hogy igazán a szövetségesekkel nem beszéltük meg a dolgot, hogy lehetőségünk volt az ellenállásra, hogy Brătianu különbékére törekszik és meg akarja változtatni az ország külpolitikai irányvonalát.

Ez után a hír után dühöngött Clemenceau, mert bizonyára Saint-Aulaire táviratát is felületesen olvasta el. Brătianu azért is haragudott Berthelot-ra, mert tárgyi valótlanságokat is közölt Párizsban. Pl. azt, hogy Brătianu nem beszélte meg vele a fegyverletétel dolgát, nem kérte ki a tanácsát, pedig ő volt az első Cserbacsev után, akivel erről a kérdésről beszélt.

Végül is Berthelot elfogadta Brătianu érveit.

Azt hiszem, két dolog határozta meg Berthelot e szörnyű magatartását: Franciaország iránti imádata és az, hogy Románia elbukhat, de Franciaország meneküljön meg!

Hozzájárult ehhez a dologhoz az is, hogy Take Ionescu és barátai adták a lovat Berthelot alá.

Egészen más volt Saint-Aulaire. Ő pontosan értette Brătianu észjárását, bár naponta pezsgőmámorban úszott. Napi találkozásaik alapján különös készséggel érzett iránta. Emiatt Saint-Aulaire pontosan felmérte, hogy a román hadsereg teljes tönkremenetele a tét. Megértése irányunkban olyan lojális, szeretetteljes, együttérző volt, hogy a román nép örökre hálás lehet neki - az idült részegnek.

Érdeme annál is nagyobb, mert miután Clemenceau dezavuálta és visszahívás fenyegette, ő mégis fenntartotta véleményét.

Megtudtam, hogy Take Ionescu és barátai egy memorandumot írtak, amit Saint-Aulaire-nak és Berthelot-nak küldtek meg, és amelyben megírták, hogy Romániának módjában lett volna tovább harcolni. Bizonyosan tudom, hogy a megfogalmazásnál jelentős részt vett Titulescu. Ez volt az oka az ellenséges érzületnek Brătianu és Titulescu között.

Meg kellett oldani a Clemenceau-incidenst, amelynek valóban nagyon komoly következményei lehettek volna. Victor Antonescu vállalta a küldetést, és azt ragyogóan elvégezte.

Ebben az időben történt a megegyezés a fegyverletételre Focşaniban. A német delegáció vezetője nagyon udvarias volt, bizonyos von Morgen generális, és láthatóan meg akarta nyerni jóindulatunkat, hogy végül is különbékét kössünk.

Ezt a tárgyalást négy mozzanat jellemezte:

A németek egyik feltételnek azt kívánták, hogy csapataik egy részét elszállíthassák nyugatra, ahol még folytak a harcok, és ott szükség lett volna rájuk. Természetesen ellentmondtunk. Furcsa, hogy maguk a bolsevikiek is ellentmondtak ennek a kívánságnak.

Végül a franciák bevonásával a két fél megállapodott, hogy "kötelezi magát, hogy már nem ad parancsot újabb transzportokra, mozgásra és átcsoportosításra, és hogy a december 5-e után kiadott ilyen értelmű parancsokat nem hajtják végre".

A második mozzanat, hogy delegációnk tagjai lefényképeztették magukat a német delegáció tagjaival. Ez a gerinctelenség mindennél jobban felbosszantott.

A harmadik: A németek kérték a túszok azonnali kicserélését. Nekünk jól jött volna, mert sokba került ezeknek a személyeknek az eltartása, másrészt a német sajtó túl nagy ügyet csinált ebből. Egyrészt szükség volt arra, hogy a nálunk lévő túszok bizonyítsák, hogy jól bántunk velük, másrészt az jutott tudomásunkra, hogy a saját fogva tartott embereink nagyon rossz körülmények között vannak. Tehát beleegyeztünk a túszcserébe.

A németbarátok között nagyok voltak az ellentétek. Carp azonnali békét akart. Mint politikus nem az ő kezében volt a hatalom, csak barátai unszolására tevékenykedett önhatalmúlag.

Carpék mozgolódni kezdtek, és propagandájuk lényege: különbéke, a dinasztia megdöntése, teljes együttműködés gazdaságilag Németországgal.

Marghiloman (sógor bácsink), aki az osztrák szempontokat osztotta, a következő interjút adta a német Trans Ocean-nak: "Ha a király, aki aláírta a hadüzenetet, akadálya lenne a békekötésnek, bizonyos vagyok benne, hogy megteszi a szükséges gesztust."

De most már, Czernin sugallatára, nem kívánta a dinasztia megdöntését.

Bécs akkori törekvése az, hogy minél előbb megkösse a békét Romániával.

A Bukarestben maradt politikusok, látva az oroszok helyzetét, megbolydultak, és elkezdtek spekulálni, ki-ki a maga beállítottsága szerint. Intrikáltak, veszekedtek, gyűlölködtek.

Von Morgen kijelentette, hogy a legjobb érzelmekkel viseltetik Románia iránt, nem akarja területét megkisebbíteni és a bolgárok igényeit nem tartja jogosaknak. Ferdinánd királyt szeretik és tisztelik a németek, és a konfliktus okozójának Mária királynét tartják.

Azokban az időkben lelkiállapotunk borzalmas volt: az oroszok békét kötöttek Breszt-Litovszkban, a bolsevizmus fenyegetett minket is, a fegyverszünet, a németbarát politikusaink aknamunkája, a román csapatok szétszórtan egész Moldvában, a kormányban széthúzás, Averescu, aki kardot csörtetett, Berthelot intrikái, Clemenceau kirohanásai...

Erőt abból merítettünk, ami Besszarábiában történt. Majdnem egy időben a fegyverletétel aláírásával Focşaniban, megalakult Chisineuban a Sfatul Ţării (Nemzeti Tanács). A Sfatul Ţăriinek a prológusa az anyaországhoz való visszatérés volt. Természetes volt, hogy ez mindenkit az egekig emelt örömében.

Én folyamatosan figyeltettem ágenseinkkel a Pruton túli eseményeket. De több emberünk is volt. Így Onisifor Ghibu erdélyi menekült, Goga jó barátja, tanár. Ő is Besszarábiában tartózkodott, Chisineuban telepedett meg.

Nem akarom eltúlozni O. Ghibu szerepét, de az ő erdélyi intranzigens nacionalizmusával sokat segített az eszme elterjedésének, hogy Besszarábiának egyesülnie kell az anyaországgal. Ő volt az, aki ajánlotta és ösztönözte, hogy bevezessék a román nyelvtanítást az iskolákba és a román nyelvű liturgiát a besszarábiai templomokba. Ő volt az, aki újságot akart minden románnak a Nyesztertől a Tiszáig.

Hogy az események hogyan folytak le Oroszországnak ezen a részén, köztudott. Először Besszarábia komponens tényezője volt egy föderatív és demokratikus Oroszországnak. Párhuzamosan az orosz birodalom felbomlásával, megkezdődtek a szeparatista mozgalmak. A mi besszarábiai románjaink is átmentek a különböző fázisokon, míg elérkeztünk 1917 novemberéhez, amikor a lenini vezetés és Trockij elárultak és arra kényszerítettek, hogy kössünk mi is a németekkel tűzszünetet. Aztán elkezdődtek a különféle szeparatista mozdulatok, mígnem elérkezett a pillanat, hogy a regáttal való egyesülést kérjék.

A fegyverletétel alá volt írva, a szövetségesekkel a dolog el volt intézve, Berthelot és Cserbacsev azon munkálkodtak, hogy előkészítsék az ukrajnai frontot.

A fegyverszünet aláírása után másnap azonban borzalmas mozgolódás kezdődött az orosz katonaság köreiben, pedig azt hittük, marad még néhány nap, hogy megszilárduljon a fegyelem.

December 3-án a bolsevikok lemondatták és letartóztatták Kerenszkij politikai biztosát, aki a romániai orosz hadsereg mellett működött. Toiciban, betör az orosz sereg, Buceceában az orosz katonák felgyújtják a piacot (Botoşani megye). Besszarábiában a katonaságtól dezertált orosz bandák gyújtogatnak. Odesszában utcai harc folyik a bolsevikok és az ukránok között. Este 9-re a iaşi-i Pastia teremben hirdetnek nagygyűlést.

December 4-én bolsevik nagygyűlés a Sokola állomás körül.

Az oroszok mindenfelé felforgatnak, pusztítanak.

Varanovski generális, Cserbacsev generális főnöke a fővezérkarnál átállt a bolsevikokhoz.

December 7-én Prezan értesít, hogy a 4-ik hadsereg parancsot kapott, hogy hagyja ott a frontot, és irány Iaşi. Dorohoiban, Covorluiban, Bacăuban és Tutován az orosz katonaság teljesen bolsevizálódott és mindent kiraboltak, ami útjukba került. Botoşaniban az oroszok felgyújtották a líceumot. Cserbacsev generális újból segítséget kér tőlünk, mert nem tud már ura lenni katonái fölött.

December 8-án az anarchia mindenütt teljes. Demetre Ghika Poulet, aki néhány hónapig Péterváron tartózkodott, figyelmeztet, hogy a bolsevista akciót Sokolánál bizonyos Rochal vezette, akit az orosz fővárosban a legvadabb vörösnek tartanak. Ő a szerzője a kronstadti eseményeknek, az elkövetett kegyetlenkedéseknek a flottánál. Jelenléte Romániában nagyon gyanús, feltételezhető, hogy valamiféle nagy akciónak az előjele. Az elképzelhető akcióik: a királyi család letartóztatása, a kormány legyilkolása vagy a főhadiszállás megszüntetése.

Mindezek arra késztettek bennünket, hogy készenlétben éberen figyeljünk.

Alexandru Contantinescu szobájában ült törökülésben, pongyolában, az orrán szemüveggel és a keze ügyében a telefonnal, és szüntelenül intézkedett. Joviálisan, hidegvérrel és tiszta elmével.

December 7-én egész napon át tartott a minisztertanács. Fél tizenkettőkor megjelentek Prezan, Averescu és Grigorescu generálisok, és hatkor minisztertanács a palotában a király elnökletével. Az első tanácson csak az a kérdés merült fel, hogy mit csinálunk a bolsevistákkal. Akkor azt határoztuk, hogy a dolgot meg kell beszélni, tanácskozni a generálisokkal. Az volt az általános vélemény, hogy segíteni kell a szövetségeseknek, hogy helyreálljon a román-ukrán front. Brătianu szerint itt az alkalom, hogy Románia egy utolsó szolgálatot tegyen a szövetségeseknek.

Ami a katonai akciót illette, Eremia Grigorescun kívül a generálisok azt vallották, hogy minden remény hiábavaló. Általános a vélemény, hogy vissza kell vonulni. A szélső szárnyak teljesen fedetlenek.

Miután minden katona azon a véleményen volt már, hogy vissza kell vonulni, az maradt még csak nyitott kérdés, hogy hogyan. Jancovescu generális véleménye az volt, hogy a sereg legfeljebb a Siretig vonulhat vissza. Antonescu szerint Barladig tarthat a visszavonulás, Grigorescu véleménye pedig az volt, hogy harcolni kell mindenhol az utolsó emberig. Averescu kijelentette, hogy ő csak írott parancs alapján kapitulál, Jancovescu pedig, aki néhány nappal ezelőtt még nagyon harcos volt, most a különbéke ügye mellé állott.

Este hat és nyolc között a palotában megindító jelenet játszódott le. A király szemében könnyek jelentek meg, Brătianu nagyon felindult volt és megkínzott, Take Ionescu teljesen zilált, mi mindnyájan megindultak a tragédiától, amit átéltünk. A generálisok mind gondolataikba mélyedten, csak Averescu magatartásában volt valami ironikus.

December 8-án az események a szövetségesek nyomása alapján felgyorsultak. Cserbacsev újra kérte, hogy segítsük a front újraszervezésében, Brătianu összehív bennünket. A vélemények megoszlanak. Take Ionescu ellene van. Az a véleménye, hogy meg kell sérteni a fegyverszünetet és harcolni kell, így megmentjük a királyt, a kormányt, a parlamentet. A bolsevikokat ne bántsuk. Misu Cantacuzino és Titulescu más véleményen vannak, azt mondják, harcolni kell a bolsevikok ellen.

Brătianu végül is úgy dönt, hogy cselekedjünk a szövetségesek kívánsága szerint. Össze kell hozni egy ukrán sereget, és:

Ezzel Brătianu játszmája egyre világosabbá vált és így a konzervatívok szembehelyezkedése egyre nagyobb. Take Ionescu a kormányból való kilépéssel is fenyegetődzött.

Ezekben a napokban Cserbacsevet megtámadta egy húszfőnyi banda és revolvert fogtak rá. Ha a zajra a generális közvetlen munkatársai nem figyelnek fel, megölték volna.

Ő azonnal telefonált hatóságainknak, amelyek katonaságot küldtek székhelyéhez, és körülvették az épületet. Ő sem élő, sem halott nem volt, és még jobban kérte akcióba lépésünket.

1917. december 8-ról 9-re hajló éjszaka Brătianu elmondta nekünk a legfrissebb híreket és azt, amik a legutóbbi órákban történtek. A kérdés az: kezdjünk el harcolni, vagy tűrjük, hogy a bolsevikok birtokukba vegyék a várost.

Ilyen körülmények között a szövetségesek álláspontja másodlagossá vált.

A politikusok között hosszú vita és veszekedés kezdődött. Take Ionescu nem akart harcolni a bolsevikok ellen, mert attól félt, hogy megsemmisítenek bennünket, Titulescu pedig győzködte, hogy harcolni kell. Rettenetesen kimerítő vita alakult ki, a konzervatívok egy része a német szempontokat védte.

Végül Take Ionescu Titulescu könyörgésére azt mondta: nem bánom, csináljatok amit akartok! Ez a kérdés túlmegy a párt kereteinek ügyén, feloldozlak benneteket!

Míg folyt a vita, Prezan generális elővette óráját, és ünnepélyesen megszólalt: miniszter urak, meg kell jegyeznem, hogy elmúlt három óra. Kérem határozzanak, és én végrehajtom. Tehát négyig, fél ötig határozniok kell, ha sikeresen le akarják fegyverezni a bolsevistákat.

Újabb parázs vita.

Fél ötkor, hajnalban Brătianu lezárta a vitát. És arra kérte minisztereit, hogy nyilatkozzanak. Lefegyverzés vagy sem.

Brătianu asszony, aki a közeli szobában nem tudott aludni, teát kínált, hogy felfrissüljünk, s mi kinyitottuk az ablakokat.

Brătianu elment.

Prezan az óráját nézte, és számolta az időt, amit Brăátianu távol tölt. Egyszer csak megszólalt: Lekésem a lehetőséget.

Közben mindenféle sértés elhangzott: hazaárulás, tájékozatlanság, politikai hozzá nem értés stb.

Akik elaludtak, egy bombázás hangjára ébredtek riadva.

Prezannak el kellett halasztani akcióját, ami elkeserített.

Reggel kilenckor Brătianuhoz siettem, aki mosolyogva fogadott s ezt mondta: gratulálhatunk magunknak, elfoglaltuk Socolát, minden bolsevik megadta magát, egyetlen halottunk és egyetlen sebesültünk sincs.

Mesének hatott, és mégis valóságnak.

Megvallom, siralmas látvány volt látni az agyongyötört, lefegyverzett orosz katonákat nyomorúságos konvojokba verődve és hazaküldve. Egy impérium bukása játszódott le szemünk előtt.

1917. december 8-ról 9-re virradó éjjel a román minisztertanács újra teljesítette kötelességét.

Take Ionescu megszégyenülten okot keresett a lemondásra. Ez meg is történt, de Brătianu és a király mindent megtettek, hogy visszatérjen a kormányba, és ő újra elfoglalta a megszokott helyét.

Annak ellenére, hogy a mi harcunk a marásesti hősi harcokkal véget ért, kisebb csaták azért még folytak. A legjelentősebb a varniţai volt Munelu és Cireşoaiánál. Legtöbbje sikertelen támadás volt, amely csak határkiigazítást jelentett. Az orosz katonák közben otthagyták a frontot, és hazamentek Oroszország szívébe.

Lenin még Finnországban volt, és ellenségei már emelték is fel fejüket.

Nekem az volt a véleményem: az orosz front felbomlása nem keserít el, sőt örülök neki, ha az oroszok összeomlanak, mi el tudjuk foglalni Besszarábiát, és az oroszokkal vagy nélkülük, a szövetségesek végül is győzni fogunk, s a háború végén megszerezzük Erdélyt, és így meg fog történni az, amit legvérmesebb álmainkban sem mertünk remélni, minden románok egyesülése a Dnyesztertől a Tiszáig. És amikor látom, hogy először életemben ez a perspektíva megnyílik szemeim előtt, olyan boldog vagyok, mint amilyen életemben sohasem voltam.

"Descompunerea frontului rusesc nu mă sperie, dimpotrivă mă bucură Rusia prăbuşindu-se noi vom putea ocupa în curând Baszarabia, şi cu Rusia sau fără ea Aliaţii vor birui în cele din urmă, deci la sfârşitul războiului vom lua Ardealul şi astfel, din această retrişte cea ce nu am îndrăznit să sperăm în virsurile noastre cele mai înflăcărate: unirea tutror Românilor de la Nistru până la Tisza."

Míg a háború kalandjai tovább bonyolódtak, mi két jelentős vendéget fogadtunk Iaşi-ban. Előbb egy amerikai missziót, majd utána Masarykot. Az amerikai misszió 39 személyből állt, orvosok, sebészek, más értelmiségiek, üzletemberek. A missziót az amerikai Vöröskereszt küldte élelmiszerrel és egészségügyi ajándékkal érkezett. Így akarta ez az új nagy szövetséges kimutatni irántunk való rokonszenvét, együttérzését.

A misszió feje Anderson alezredes volt, magas, nagydarab naiv és amerikai jóember. Irántunk az első pillanattól kezdve meleg és megértő szimpátiát tanúsított. De volt vele egy zsidó is Chicagóból, bizonyos Flexner, aki valamiféle magas tisztséget viselt a Rockefeller-alapítványnál. Brăátianu azzal bízott meg, hogy foglalkozzak ezzel az úrral. Számos érdekes beszélgetésem volt vele, többek között a zsidó kérdésről.

"Amíg az amerikai misszió Iaşi-ban volt, azzal törődtünk, hogy minél jobban fogadjuk őket. Többek között volt egy nagy kirándulás a Stâncănál (Szikla), ahol nagyon érdekes jelenet játszódott le. A házból, amelyben voltunk, rá lehetett jól látni a besszarábiai dombokra. Hátam mögé állt Poklewsky, és ezt mondta: fogadjunk, hogy túl nézel Besszarábiára és arra gondolsz, hogy tekintettel az orosz forradalomra, visszaszerzitek Erdéllyel együtt.

Elmosolyodtam, és azt mondtam: ki tudja!

Ott látva Besszarábia dombjait, természetesen arra gondoltam, hogy a miénk lehet még. Fiatal koromban sohasem mentem fel a Kárpátok csúcsaira, hogy ne gondoltam volna Erdély megszerzésére, szó szerint ne álmodtam volna Erdéllyel való egyesülésről." Duca miniszter szavai.

Az amerikai misszióval együtt visszatért hazájába Vopicka úr is vidáman, optimistán bízva az USA győzelmében. Mindig meleg együttérzéssel védte ügyünket és sok segítséget szerzett számunkra a Vöröskereszttől.

Vopicka úr mesélte, hogy menekülésünk után Bukarestben virágokkal fogadták Mackensent. Információi, amelyeket országa terveiről adott számunkra, nagyon hasznosak voltak. Jó volt tudnunk, hogy Amerika a végsőkig akar harcolni, és meg akarja semmisíteni a német militarizmust.

Nagyon sokat vártunk Masaryk látogatásától. Ő Oroszországba ment, hogy megszervezze ott a csehszlovák légiót, és azért jött Iaşi-ba, hogy felvegye a kapcsolatot velünk. Masaryknak az volt a terve, hogy Franciaországban vagy Olaszországban egy nagy kongresszust szervez az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei számára. Az egész világon visszhangot remélt ettől a kongresszustól.

Amilyen logikus, olyan hasznosnak látszott ez a gondolat, és arra adott lehetőséget, ahelyett, hogy minden nemzet külön harcoljon, egységben kell harcolni, s így több lesz az erő.

"Masaryk elképzelése engem már az elején megnyert, de Brătianu bizonyos fenntartással volt. Ma is kérdem magamtól, mi szegte Brătianu szárnyait ebben az esetben? Örök talány marad számomra.

Talán attól tartott, hogy ez a nem túlságosan kiérlelt szolidarizmus talán olyan kötelezettségeket jelent későbben, amelyeket nem akart vállalni. Személyes véleményem az volt, hogy ebben az esetben nem volt megalapozva a gyanakvása." (Duca)

Amíg nálunk volt Masaryk, természetesen minden fáradságot beleadtunk, hogy jól érezze magát. A király fogadta audiencián... stb... stb...

Masaryk mindnyájunk számára kitörölhetetlen emléket hagyott.

Kapcsolatom a fronttal és a katonasággal folyamatos volt. Ebben az időben is sokat jártam ide-oda Vintila Brătianuval. Így Tecuciban megláttam repülő központunkat, felkerestem a hegyekben lévő katonáinkat, s minden helyet, ahol fontosabb hadaink voltak. Szinte kivétel nélkül fegyelmet és rendet tapasztaltam.

A híres december 8-9-ig tartó hajnal óta egészen január végéig igazi agóniaállapotban voltunk.

Mindenfelé nehézségek és csak nehézségek.

Diamandy kijelentette, hogy egyáltalán nem akarjuk magunkat beleártani Oroszország belügyeibe, csupán védekezés céljából végeztünk rendőri feladatokat.

Mindenfelé keresték Rochát és eltűnése kapcsán elkezdődött egy erős románellenes agitáció.

Az igazság az, hogy én sem tudtam, mikor és hol ölték meg, és egyáltalán mi történt vele.

Meg vagyok győződve, hogy mi nem voltunk benne közvetlenül ebben az ügyben. A meggyilkolását a francia katonai csoport készítette elő és hajtotta végre. A franciák akkor még egy ukrán front felállításán dolgoztak, és hittek is benne.

A bolsevik kormány különösebb formalitások nélkül letartóztatta a követünket, Diamandyt és társait, és bezárták őket a Szt. Péter és Pál-kolostorba, ahol meglehetősen rossz bánásmódban volt részük.

Az USA követe szolidaritását fejezte ki Diamandyval kapcsolatban, és kiengedését kérte.

Mi a Diamandy-ügyről csak január 4-én értesültünk, már mint kész tényről.

A 49-es forradalmi divízió jegyzéket intézett hozzánk:

"A román hatóságok nemhogy nem veszik figyelembe, hogy az orosz csapatoknak új választott vezetőik vannak és nem is akarnak semmiféle kapcsolatot felvenni velük, hanem ráteszik a kezüket hadseregünk élelmiszer- és takarmánytartalékára is. Így a 49-es divízió lovai takarmány nélkül maradtak. Az orosz katonaság mozgását a román katonaság fegyverrel gátolja. A 49-edik divízió egyik regimentjét, a 194-est, Troitko-Surgivskit román felfegyverzett katonaság vette körül. A román hatóságok letartóztatták a 149-es regiment választott bizottságát, valamint azokat az osztrák tiszteket, akiket vendégként fogadott a 149-es regiment. A népbiztosok tanácsa kéri a letartóztatottak szabadon bocsátását, azoknak az adminisztratív szerveknek a megbüntetését, akik ezeket a letartóztatásokat végrehajtották illegális módon, és garanciát kérünk, hogy hasonló eset a jövőben nem fordul elő. Ha 24 órán belül nem kapunk választ erre az ultimátumra, úgy tekintjük, hogy kapcsolataink Romániával megszakadtak, és katonai eszközökhöz folyamodunk."

Mivel egy követ letartóztatását egyedülálló esetnek minősítettük, nem vettük túlságosan komolyan Lenin üzenetét, és a következőképpen válaszoltunk:

"Megkaptuk azt a radiogramot, amit ultimátumnak neveznek, s amit a szovjetek tanácsa népbiztosai küldtek, és amit sokan írtak alá. Kérem, győződjenek meg hitelességének tartalmáról és formájáról. Ha meggyőződtek tartalmának téves voltáról, kérem tájékoztassák az aláírókat, hogy mi, illetve a román hatóságok csak rendőri biztonsági intézkedéseket tettünk, és ez nem jelent Oroszországgal szemben ellenséges álláspontot. Intézkedéseink csak a katonáink közötti konfliktusok elkerülését szolgálták, és a rendezett visszavonulást, ami egyébként fosztogatásokkal és áldozatokkal járt volna.

A 49-es divízió esete valóságos kitalálás. A román seregek egyetlen szem takarmányt nem rekviráltak el, ellenkezőleg, saját készleteikkel segítették az orosz csapatok lovait. A román hatóságok nem tartóztattak le az orosz csapatok bizottságaiból senkit, osztrák tiszteket, azokat, akiket útban visszafelé egységeikhez elfogtunk, visszatereltük állásaikhoz, hiszen már a fegyverszünet érvényes volt, pedig még módunkban lett volna őket fogolyként kezelni."

Ugyanakkor minden hatalomnak megküldtünk egy protestáló jegyzéket erről a nemzetközi jogot megsértő esetről. Amikor pedig Lenin megtudta, hogy csapatokat küldtünk Besszarábiába, Trockij aláírásával valóságos hadüzenetet kaptunk:

Közben Besszarábiában folyt a bolsevista aknamunka. Zavargások szítása Kisinyovban, és más agresszív tevékenységek.

Számunkra egy cél volt: Besszarábiának az anyaországhoz való hozzácsatolása.

Hogy megőrizzük a külszínt, Prezan generális egy nyilatkozatot tett közzé, mely szerint tudomására hozza a besszarábiaiaknak, hogy nem jövünk sem meghódítani őket, sem elvenni a néptől a földet és a föld által szerzett javakat, hanem helyre akarjuk állítani a rendet, megszüntetni a rablást, amelytől az egész lakosság szenvedett.

Kértük megbízottainkat, hogy erősítsék meg a besszarábiai népnek azt az állításunkat, hogy tiszteletben tartjuk a forradalmi vívmányait, és csak azért lépjük át a Prutot, hogy helyreállítsuk a rendet. A szövetségesek megadták formálisan a besszarábiaiaknak a kért formalitásokat.

Ezek a stilisztikai elővigyázatosságok azért is nagyon fontosak voltak, mert a bolsevikok Besszarábiában kampányt indítottak ellenünk, és az ottani nép, amely nem ismert bennünket, még elhihette volna, hogy olyan oligarchiát akarunk teremteni a Prut és a Dnyeszter között, amely terrorral és reakciós rezsimmel jár.

De egész idő alatt nem a bolsevisták voltak a mi legnagyobb gondunk, hanem a németek. Meddig hosszabbítják még meg a fegyverszünetet. Ez a bizonytalanság idegőrlő volt. Figyeltük a breszt-litovszki tárgyalásokat, és láthattuk, hogy a németek magatartása a területharácsolás.

Közben Hindenburg arra törekedett, hogy felszámolja a keleti frontot és mindent nyugatra összpontosítson.

Az oroszokkal és a németekkel kapcsolatos nehézségeinket tetézte még politikusaink egymás közötti harca, valamint a szövetségesekkel felmerülő problémák.

Már mindjárt a december 8-9-én lefolytatott minisztertanács után megkezdődtek közöttünk a harcok. Take Ionescu továbbra is hangosan ellenezte a békekötést a németekkel még akkor is, ha a szövetségeseink azt jóváhagyják. Barátai támogatták ebben, sőt egyesek ezen még túl is mentek. Misu Cantacuzino azt kívánta, hogy vonuljunk vissza a Don folyóig, és vigyük a királyt is, és ott egyesüljünk Mezopotániában a szövetséges csapatokkal. Titulescu arra kovácsolt terveket, hogy hogyan ismételjük meg Korfu esetét, és mint pénzügyminiszter már szervezte is feliratkozásunkat az exiliumra. Take Ionescu azt tanácsolta, hogy szálljunk egy napon mindnyájan repülőgépekbe, és menjünk el. Csupáncsak az tartotta vissza, hogy az volt a hiedelme, hogy az emberi szív, különösen az idősebbek szíve nem tudja hosszú időn át elviselni a repülést.

Brătianu nem azért volt elsősorban dühös, hogy mit mondanak a politikusaink, hanem azért a hatásért, amit szövetségeseinkre gyakoroltak.

Brătianu részéről a fegyverletételre lényegében megnyerte Saint-Aulaire-t, Vopickát, Barclay-t és Fasciottit is. De minden lépésénél tapasztalnia kellett Take Ionescu romboló munkáját.

Különösen a francia katonai missziónál volt rossz a légkör emiatt.

Berthelot miután elvesztette reményét egy új ukrán-román front kialakításában, hogy a németeket a keleti fronton tarthassa, kitalálta a halál háromszöge elméletet. Ennek lényege nem volt más, mint Berthelot rögeszméje, hogy a román hadseregnek ellent kell állnia az utolsó emberig. Ennek a háromszögnek az alapja a Prut volt, és magában foglalta Iaşi-t, Huşit és Vasluit. Hadseregünknek be kellett volna húzódnia a háromszögbe és harcolnia kellett volna a végkimerülésig. Prezan hagyta magát elragadtatni ettől a tervtől, és megbízta a főhadiszállást, hogy foglalkozzon vele.

Berthelot hatására Clemenceau-nak számos sértő kirohanása volt ellenünk. Alig tudtuk megnyugtatni a fegyverletétel miatt, néhány nap múltán újabb sértő táviratot kaptunk. Ebben azzal vádolt, hogy egyes minisztereket elfogott a pánik, és különbékét akarnak kötni a németekkel. Hozzátette: nem merem kifejezni azt az érzést, amit ez a hír ébresztett bennem. Bizalmat kértek tőlem, és én azt megadtam. Továbbra is meg akarjuk adni. De Románia jól vigyázzon, nehogy jóvátehetetlent kövessen el.

Brătianu méltóságteljesen és egyben drasztikusan felelt. Megemlítette, hogy meg kell védenünk a román államot oly módon, hogy el kellett tekintenünk Berthelot generális optimizmusától, attól az optimizmustól, amit a tények meghazudtoltak.

Különben kapcsolataink Berthelot generálissal nagyon feszültek lettek, ő nem elégedett meg azzal, hogy informálta Clemenceau-t, hanem Iaşi-ban provokatívan is viselkedett. Közvetlenül levelezett a főhadiszállással, és bírálta - nyíltan - a kormányt.

Brătianu elhatározta, hogy nem tolerálja ezt a helyzetet. Különösen Saint-Aulaire volt megértő vele szemben. A felszínen úgy látszott, hogy Saint-Aulaire rendezi a dolgot Bukarestben és Antonescu Párizsban.

Pillanatnyilag Clemenceau kirohanásai elcsitultak.

Sokat javítottak a helyzeten Pichon beszédei a francia kamarában, megszerezte egész hallgatósága rokonszenvét, végül is az egész parlament Románia pártjára állt.

A "tigris" megnyilvánulásainál két eset volt súlyosabb. Egyik Lloyd George-é és a másik Wilsoné. Mintha csak a sors akarta volna, hogy egyetlen ütést se kerüljünk ki drámai helyzetünkben.

Lloyd George beszélt Elzász és Lotaringia visszaadásáról, és beszélt a nemzetiségek jogairól, hogy a románoknak joguk van egyesülniök, de arról is beszélt, hogy a béketárgyalások revíziójáról is szó lehet.

Az oroszok árulása és most évszázados álmuk teljesülésének bizonytalansága már nagyon is sok volt számunkra. Nagyon csodálkoztunk azon, hogyan lehet annyi ellentmondás Lloyd George szavaiban. De még ezt is meghaladta Wilsoné. Az Amerikai Egyesült Államok minden nemzetiséggel foglalkozott a mi kivételünkkel. Számára Románia és a románok jogai nem léteztek. Több volt, mint bosszantó, súlyos, nagyon súlyos volt, különösen, hogy Amerika egyre nagyobb befolyást gyakorolt a szövetségesekre.

Igaz, hogy az ő beszédét nem kellett az utolsó szónak tekinteni, de az, hogy az amerikaiak nem vettek rólunk tudomást a békekötés előestéjén, nagyon meggyengítette pozíciónkat. Semmi sem tud jobban demoralizálni egy nemzetet, amely megtette kötelességét a szövetségeseivel szemben, mint hogy igazságtalanul bánnak vele.

Wilson beszéde egyik legfájóbb pontja volt számunkra az egész háborúnak.

Szükség volt ellensúlyozó intézkedésekre. Még a beszéd előtt, már megfelelő információk adása miatt kiutazott Amerikába Anghelescu, vele mentek Lucaci atya és még néhány erdélyi. Mindenki megfelelő erőfeszítést tett az ügy érdekében. A beszéd elhangzott, és annak jelentőségét sohasem lehetett többé meg nem történtté tenni.

Az ellen, hogy a központi hatalmak mellé álltunk volna, ezeket a gondolatokat fejtették ki többek között a királyi pár házasságkötésének 25. évfordulója alkalmával:

"hazánk másféle orientációja lehet, hogy anyagilag jobban megkímélte, de tönkretette volna morálisan, és örök rabságot jelentett volna számára"

"a románok, olaszok, jugoszlávok, lengyelek, rutének és csehszlovákok elszakadó mozdulatai ellenében csak a kisebbségbe került magyarok és németek képeznek centralista tendenciákat".

"Egy másik politikai orientáció a magyarok és a bolgárok győzelmét segítette volna, és megsemmisítette volna Szerbiát, azt az országot, amelynek olyan sok azonos érdeke van a mi hazánkkal."

"Azok, akik más politikai orientációra törekedtek, mint amit követtünk, a konstantinápolyi szorosok ügyében egy területszerző Oroszországot támogattak volna, ami azt jelentette volna, hogy elveszítjük besszarábiai rokonainkat, az ő nemzeti érzéseiket. Ma már nincs kizárólagosság senki számára a Boszporuszon és a Dardanellákon, és hosszú időre területszerző Oroszországról sincs szó. És a legutóbbi kisinyovi megnyilvánulások jól tükrözik, hogy milyen fokú ott a románok nemzeti érzése."

"a forradalom által az Osztrák-Magyar Monarchia nemzeti kérdését nem kívülről oldják meg, hanem a leghatékonyabb módon belülről".

A december 8-i lapokban ilyeneket olvashatunk:

"Hitünk, hogy ennyi vér nem folyt hiába."

"Ma az erő beszél, holnap az igazság és az emelkedett lélek szava, a megtisztult emberiség lelkének a szava."

Január közepén Randa alezredes váratlan látogatása lepett meg. A legnagyobb titokban érkezett. Ő az Osztrák-Magyar Monarchia katonai attaséja volt. Károly király titkos üzenetét hozta a mi uralkodónknak. A titok nagyon jól megőrződött, senki sem tudott a jelentéséről. Fălticenin keresztül jött. Brătianu és Stirbey mondták el nekem, bízva diszkréciómban. Randa azt a hírt hozta, hogy egy román békeajánlatot nagyon jól fogadna Károly király és a központi hatalmak. Ausztria rádöbbent az orosz forradalom nagy veszélyére, és bennünk, románokban jó segítőtársat látnának a közös veszélyben. Ha tárgyalásokba kezdünk, tiszteletre méltó engedményeket adnának az osztrákok. Azt is támogatnák, hogy a román dinasztia dolgát ne kérdőjelezzék meg többé. Boldogok voltunk, hogy ebben a dologban is tisztábban láthatunk, csak azt nem értettük meg, miért jár külön utakon Ausztria. Miért ez a gyors magatartásváltás a dinasztia dolgában?

Ebből egy dolgot tudtunk meg bizonyosan, hogy Ausztria és Németország között nem a legteljesebb az egyetértés.

Az osztrák-magyar parancsnokság nyomása alatt Czernin gyors békekötést akart velünk. Számukra a sürgősség nagyobb volt, mint a németeké. Így szövetségeseik háta mögött akartak megállapodást, hogy elérjék a kívánt célt. Ha nem sietnek, előfordulhatott, hogy olyan kormánnyal kell békét kötniök, amely a dinasztia megdöntését akarja, így sietni kellett, hogy egy teljes jogú Romániával kössenek békét. A fiatal Károly király megtehette ezt a gesztust, amely az uralkodók vetélkedésének látszatát kelthette, és nem egy türelmetlen sietségét, vagy akár gyengeségét.

Randa távozása után Iaşi-ból az események felgyorsultak.

Január végén Prezan felszólítást kap Mackensentől, hogy küldje sürgősen a tárgyaló delegációt Focşaniba. Világos volt, hogy itt a vég kezdete. Amikor Lupescu generális megérkezett Focşaniba, Mackensen küldötte kifejti, hogy Románia helyzete mennyire rossz, hogy az oroszok kiléptek. Megemlítette, hogy a németek sohasem éltek vissza hatalmukkal, mert számítanak Románia barátságára.

Másnap Lupescu generális közölte, hogy neki csak kizárólag katonai felhatalmazása van a tárgyalásokra. Erre kapott a németektől egy jegyzéket, melyre négy napon belül választ kértek. A németek tudni akarták a román kormány intencióit.

Ez az ultimátum nem engedett meg semmiféle halogatást, kitérést.

Brătianu összehívott minket, liberális munkatársait és közölte, hogy nekünk, akik a háborút elindítottuk, vissza kell vonulnunk, és a királynak új kormányt kell létrehívnia.

Brătianu tudta jól, hogy Clemenceau nem fog adni formális felhatalmazást sem, hogy elkezdjük a béketárgyalásokat.

Take Ionescu és társai megőrizték eredeti álláspontjukat: semmiféle békekötés a németekkel! A király, a kormány és a parlament meneküljön tovább Dél-Oroszországba.

A két lehetőség közül a kormány lemondása volt az elfogadhatóbb.

Brătianu a látszat megőrzése miatt még megpróbált egy tárgyalást a konzervatívokkal, hogy bizonyítsa, hogy minden lehetőt elkövetett.

Miután Brătianu és Take Ionescu kifejtették téziseiket, és kiderült, hogy nem tudnak megegyezni, Take Ionescu azt javasolta a királynak, hogy adjon parancsot a további harcra. A király azt válaszolta, csak akkor, ha ő a csapatok kellős közepén vesz részt a harcokban. Könnyekkel a szemében mondta: ez az én megmásíthatatlan kívánságom.

A kocka el volt vetve, a kormánynak le kellett mondania.

Gyuricám, drága "öcsém", rengeteget gondolok Rád. Sorsom (egy 71 éves nő sorsa) nagyon kevés életreménnyel kecsegtet, s a jövőre alig, az elmúltakra annál többet gondolok. Az egykori udvarhölgy fényes (hm, csak én tudom, mennyire volt az fényes) állása után házvezető-titkárnővé süllyedtem. Igaz, hogy olyan férfi háztartására ügyelek fel, akire az ország gondja hárul, s olyan politikusnak vagyok úgyszólván titkárnője, akire minden oldalról hullanak (akarja, nem akarja) a titkok. Alexandru sógoromnak naponta adok tanácsot, amire asszonyi tapasztalataim (s udvari jártasságom) hatalmaznak fel. S tanácsaim fejében ő megosztja velem mindennapjai gondolatait: terveit, reményeit, reményvesztéseit.

A Marghiloman név köré tekintély sűrűsödik, a hatalom környékezi, holott Alexandru sógor nem keresi senkinek a kegyét, és nem sóvárog a reá leselkedő hatalomra. Megvan a maga véleménye az effélék mulandóságáról. De tudatában van felelősségének is, amellyel tartozik hazájának és saját becsületének is, amely szerint helyt kell állania, amikor őrajta kívül nincsen alkalmas személyiség, személy, az ország ügyeinek kézbevételére. Szeretném, ha az emlékezetes napok eseményeiről bár utólag értesülnél, hogy a saját konok, de én tudom, igazságos nézeteidbe építhesd naplófeljegyzéseinket.

Január 1. Látogatóban Netzhammer érseknél. Carpot dicséri, egyedül volt bátorsága a háború ellen szólni. Mackensen azt mondta neki, Romániának a semlegesség mellett kellett volna maradnia: ha a központi hatalmak mellett dönt, az oroszok szállják meg, így meg a német hadsereg foglya lett.

A német kormányzó rendjeleket kínál, mi azt mondjuk, mi csakis román rendjeleket fogadhatunk el, s viselhetünk.

Mackensen fáradt, félrehúz, istenről beszél, s hogy Ferdinánd csalfán viselkedett. Románia integritásáról beszél, de a bolgárok egész Dobrudzsát akarják, Constancát is. Ez esetben Romániának kompenzációként meg kell kapnia legalább Dél-Besszarábia megyéit, a Duna-deltával. Nagy véleménnyel van Ferdinánd cárról. A román királyról azt gondolja: alakítson régensséget Ferdinándunk, s hagyja a népet dönteni. Carol herceg nagyon rossz emléket hagyott maga után a potsdami hadosztálynál töltött hónapjai után. M. szeretné, ha közös utat találhatnánk.

Január 3. Általános a nézet, hogy meg kell kötni a németekkel a békét, nehogy elveszítsük Dobrudzsát.

Hírek Moldovából, ahol az orosz hadsereg teljes felbomlásban. A tisztek otthagyják csapataikat és rangjukat is. A legénység hazaigyekszik földosztás végett. A falvakban román bíróknak adják át fegyvereiket s felszereléseiket. Iaşi-ban félnek - talán meg lehet kötni a békét.

Megkeresnek, hogy alakítsak kormányt a béke megkötésére. Csakis az egész Romániával. Ez Carp véleménye is.

Magyar-osztrák körökben gátolják a béke ügyét. Mi várunk.

Bulgária igényei: 1. koncesszió a Maricára, a törökökkel szemben, 2. Macedónia, 3. egy rész Albániából, hogy Macedóniának legyen korridora a tenger felé, 4. egész Dobrudzsa, 5. a Timok völgye, hogy határkapcsolata legyen Magyarországgal.

Jó, mi veszítsük el kijáratunkat a tengerhez, ők pedig három tengerhez jussanak. S a magyarokkal való közös határ külkereskedelmi érdek!

Január 13. Breszt-Litovszkban megkezdődnek a béketárgyalások.

Február 16. Egy küldött Magyarország területi igényeiről: lakatlan hegyvidéki területekről van szó, s a Vaskapunál valami vízszabályozási ügyről.

A bolgárok randalíroztak az éjjel: megkötözték a strázsákat, a metropolita székházának kapuját betörték, elvitték a Szent Demeter ereklyéjét és ezüstkoporsóját, s Giurgiu felé elmenekültek. Ezekre a kegytárgyakra ők már a XVIII. század óta tartanak igényt. Mackensen nagyon mérges volt, embereinek még a Duna előtt sikerült elérniök a rablókat.

Averescu tábornoknak eleinte nem volt semmi autoritása, hatalma napról napra nő - ő tárgyal a politikusok háta mögött a németekkel.

Németországban nagy energia- és élelmiszerhiány van. Nálunk is le akarják szállítani a napi fejadagot harminc dekára, holott a parasztnak az ötven deka mamaliga is kevés. A németek méltatlankodnak, hogy Bukarestben még szabadon lehet a hentesnél húst vásárolni, holott odahaza már el is feledték a hús ízét. A román paraszt a rekvirálások ellen úgy védekezik, hogy a búzába földet kever, s a zabot trágyával keni be.

Február 17. Czernin továbbra is dinasztiaellenes.

Február 20. Trockij hajlandó megkötni a békét, amelyet Breszt-Litovszknál eleinte még elutasított.

Február 22. Bolgár vélemény a Vossische Zeitung-ban: "...ami Romániát illeti, nem érkezett el a pillanat, hogy vele békét köthessünk. Románia nem jutott még el arra a meggyőződésre, hogy helyzete tovább már nem tartható, úgy látszik, ez csak akkor következik be, ha hadserege kapitulációra kényszerül. Lehet, arra kényszerülünk, hogy újra harcba szálljunk a románokkal."

Február 23. Csáky gróf értesít, hogy Czernin tíz és tizenkettő között jön. Várjuk. Pontosan tízkor tábornoki díszegyenruhában toppan be, nyakában a "Toison d'or" kitüntetés, mellén a porosz Sas-rend. Barátságosan közli a békefeltételeket, amelyekről Averescut is tájékoztatták. Ő: ha a feltételek lényegét elfogadták, 10-12 nap múlva meg lehet kezdeni a béketárgyalásokat. Ha nem, vége a fegyverszünetnek, és támadunk. Ismerjük az önök erejét. Elvesztik egész Dobrudzsát, ellenben az önöké lesz egész Besszarábia, amely jóval több, mint amit elveszítenek. Egy ország, amely térdre van kényszerítve, többet kap, mint amit remélhetett volna. Ha a király ezt elfogadja, a dinasztia meg van mentve, megbocsátunk neki. Nem akarjuk, hogy az ország ne tudjon felemelkedni. A tárgyalások Cotroceniben lesznek, Buftea túl messze van. A bolgároknak visszaadjuk, amit 13-ban elvettek tőlük. Dobrudzsa többi részével titkos tervünk van. A Take Ionescu és Brătianu klikk ellen garanciákat kérünk. Közbenjárunk, hogy a kőolajra vonatkozó túlzott német igények ne kerüljenek bele a békeszerződésbe.

Február 25. A követek (Czernin és Kühlmann) Averescuval tárgyaltak Bufteában. Averescu nyomban Moldvába utazott, ő azt mondta állítólag: "Nagyon népszerű vagyok, de ha ezt a békét aláírom, elveszítem minden népszerűségemet."

Február 26. Ebéden a marsallnál. Közli, a magyar igényeket Németország csak megfaragva támogatja. A Drei-Ecken-Land? Igen, egy sávot kérnek Turnu Severin felé is, hogy közös határuk legyen a bolgárokkal. (A marsall itt elhúzza az orrát.)

Carp szerint hiba volt szóba állni a dinasztiával.

Február 27. A nap eseménye: a határon a király találkozott Czerninnel. Czernin sugallta Averescunak az ötletet.

Február 28. Egy mondat Wilson beszédéből: "Romániának el kell fogadnia azt az alapvető elvet, hogy az országok, amelyekkel megkötjük a békét, barátaink kell hogy legyenek."

Március 1. A lapok tele vannak a király és Czernin találkozásával. Ferdinánd sírt és haladékot kért a feltételek elfogadására. A határidő este jár le. Mindenki tudja, hogy a német csapatok támadásra készen állnak. Czernin élvezte, hogy kezében tartja a királyt, aki becsapta őt.

Március 2. Üzenet Iaşi-ból: a király hajlandó a békére, ha még valami koncesszióra ígéretet kap. A koronatanács dönt.

Czernin szerint milyen koronatanács az, amelyben a bukarestiek nem vesznek részt. Azt is mondja: a király nem akarta elárulni, hogy Besszarábia méltó kárpótlás Dobrudzsáért.

Az ukránok kérésére az osztrák-magyar hadsereg széles frontot nyitott Podóliában és Északkelet-Moldva fölé. A román hadsereg megijedt.

Csáky gróf jelenti, hogy a koronatanács elfogadta a békefeltételeket tárgyalási alapként.

A feltételek között van a román hadsereg teljes leszerelése, a határvédelemre maradó erők megtartásával.

Március 3. Du. 3-kor megkötötték az oroszokkal a békét Breszt-Litovszkban.

Memorandum készül Dobrudzsa érdekében, amelyet végül is Ausztria akar megszerezni. Szigorú lesz a béke.

Március 4. Kühlmann átveszi a memorandumot. A hűtlen szövetségesnek fizetnie kell, a hűséges (Bulgária) jutalmat érdemel.

Mackensen nekünk szánja Dobrudzsát, de nem bízik a mostani kormányban, mert az mindenféle ravaszsággal dolgozik.

Március 5. Averescu aláírta a béketervezetet, tíztagú delegáció érkezett Bufteába.

A konzervatív párt folyamatosan tárgyal: új kamarát kell választani a béke ratifikálására.

Március 6. Nem Averescu, hanem Argenteianu írta alá a megállapodást. A gazdasági rész legfontosabb pontja, hogy az állam tulajdonában lévő olajmezőket ötven évre a németek kezére adják. A moldvai hadsereg leszereléséről nincs szó. Argenteianu jelentkezik: "Ha nagyon rosszak a békefeltételek, újra harcolunk. Ha csupán rosszak, alávetjük magunkat, de az a jövőre nézve gyűlöletet terem. Ha kedvező a béke, visszatérünk hagyományos politikánkhoz." Amíg beszél, érezni, az antanttal való szövetség semmit nem lazult.

A király szeretne egy találkozást.

Német igény a békekötés után: alakuljon komoly kormány, amely elfogadja, hogy ami a termelésből meghaladja a lakosság igényeit, az Németországba kerüljön.

Take Ionescu kérte, hogy elmehessen a francia katonákkal (nagyrészt gyarmatiak, 1200-an vannak). Jó lenne, ha Brătianu is azt tenné.

Kühlmann: ezek az urak olyan békét akarnak, hogy azt mondhassák az antantnak, hűek maradtak, s az első adandó alkalommal visszatérnek a szükséghelyzetből hozzájuk. Szerinte Marghiloman-kormányra van szükség, ezért a békét másnak kell aláírnia.

Találkozás Gonda Henrikkel, a Wekerle-kormány kabinet sajtófőnökével. A magyar igény lenne a béke akadálya? Ő: Ha önök győztesek lennének, ugye természetesnek tartanák, hogy elvegyék tőlünk Erdélyt. - De hát megtarthatják az egészet! Mért kell ezért különbéke? A bölcsesség és mérséklet meghatározzák jövőbeni kapcsolatainkat. Magyarország nem tud bennünket nélkülözni a fajok nagy rivalitási harcában.

Németország békét kötött a finnekkel.

A király kér, menjek hozzá Iaşi-ba.

Este Kühlmann és Czernin (akik vadászaton voltak) hozzájárulnak utazásomhoz. A Constanţa-vonalat a németek csak a jövendő (számunkra kedvező) határ megállapítása végett akarják tartani.

Take Ionescu és Brătianu szabadon elmehetnek.

Este fél nyolckor indulok szalonkocsival Focşaniig. Ott katonai autók várnak, Padurenig megyünk, ott újra különvonatra szállunk. Mărăşeştinél áthaladunk a román vonalon, nagyon hideg van és sötét. Az állomásról a királyhoz vezetnek, aki a föld-hitelintézetben székel. Fáradt és nyúzottnak látszik, éjjeli 11-től 1 óráig beszélgetünk. Miért kemények a békefeltételek? Mert nem bíznak Brătianu befolyása miatt az uralkodóban, s félnek a királyné angol kapcsolataitól. Nejét nem védi meg. Arra, hogy teljes szívvel a központi hatalmak mellé kell állnunk: meg kell érteniök, hogy nem tagadhatunk meg egyszerre mindent! A március 2-i koronatanácson Brătianu hozzájárult, hogy Averescu, az elfogadhatatlan feltételek ellenére, kösse meg az előzetest. Ugyanakkor Carol herceg, aki hirtelen harcias lett, kijelentette anyja nevében és a királyi család nevében is, hogy a végsőkig folytatni kell a harcot. Averescu lemondott, de a király visszatartotta.

Március 13. Utazás visszafelé. A mărăşeşti csata táján minden lerombolva: a fák kihegyezve szúrnak az égbe, a mezőn kráterek.

Március 14. Barátaim várnak: elfogadjuk a kormányalakítást.

Kühlmann azt ajánlja, ne vegyem át a hatalmat, amíg Brătianu és a királyné körül nem kapok garanciákat. Czernin is nagyon a királyné ellen van. Viszont a magyar határigénnyel szemben koncessziót kell kapnunk.

Március 18. Ismét Iaşi-ban. Az állomáson hatalmas tömeg. Lupescu generálissal a palotába megyünk. Átadom Czernin írott feltételeit, mely azzal fejeződik be, hogy a koncessziókat csakis egy Marghiloman kaphatja meg. Brătianu írásban kéri menesztését. A királyné elhatározza, hogy felkeresi édesanyját.

A király szomorú. Most hallja először a kőolajra vonatkozó feltételeket. Ausztria fenn akarja tartani a dinasztiát, Németország nem. A király javaslata: tegyünk úgy, mintha Besszarábia nem érdekelne bennünket.

A király, miután aláírta, büszkén mutatja a királyné által tervezett és rajzolt új kitüntetéseket.

Délután 5-kor a királynénál: megindultnak látszik, szeme könnyes. Meglepődve hallja, hogy a békét Bukarest elfoglalása előtt kellett volna. Oroszország eleste! Micsoda tragikus szerencsétlenség! Megszakadt az összeköttetés testvéreivel, rokonaival, nem tudja, mi lesz a sorsuk. A béke kemény! A királyné szemében villámok, öklével fenyeget. A revans vágya szemében, mozdulataiban. Ha a béke drága illúziókat rombolna szét, felségednek meg kell tudnia, hogy az antantnak nagyon sok a gondja keleti problémákkal, és örülni fog, ha véget érnek számára ezek a kalandok.

Megvizsgáltuk a pénzügyi helyzetet: jövedelem havonta 8 millió, kiadás naponta 8 millió.

Czernin levele fogad: nincs több engedmény - folytatódik a harc.

Bukarest felé az út mentén asszonyok várakoznak - leszerelt férjeiket lesik, várják.

Minisztereim nagyrészt visszautasítják a német feltételeket.

Nyugaton nagy offenzíva kezdődött.

Március 25. A németek számára jó hírek a nyugati frontról. - Minisztereimet egyenként kell meggyőznöm a béke szükségességéről.

Március 26. Czernin barátságos. Ölelő karokkal fogad. Ceruzával kézben az új határvonalat mutatja, Nyugat-Severin a hegygerincen, a Lotru-medence stb. Megvásárolnák a tüzérség felszerelését.

Egy héttel ezelőtt Clemenceau Bécstől kérte a békefeltételeket. Válasz: Franciaországnak a háború előtti határ. Visszautasította. Ezért a nagy nyugati támadás. Milliók életébe fog kerülni.

Hosszú huzavona után aláírjuk a kőolaj-koncessziót. A németek vidámak.

Czernin és Kühlmann vadászni megy.

Árvízszerűen lepnek el az osztrák tervek: koncessziók a Dunára, kereskedelmi egyezmények gabonáról.

Március 29. A németek szabad kezet adnak Besszarábiára.

Március 31. Gratz Gusztáv üzenetet hoz Czerninnek. Nem adja át, csak felolvassa. Nyilvánvalóbban kellene demonstrálnunk az antanttal való szakítást. Pl. egy zászlóaljat küldeni a délkeleti frontra. Nehezen, de elfogadja Gratz, hogy sem tüzérségi anyagot nem adhat el a román hadvezetés, sem katonákat nem bocsáthat az osztrák-magyar vezénylet alá.

Április 2. Iaşi. A király oldottan, sokat beszél, leginkább a cári család sorsáról. Majd fogadjuk a besszarábiai küldöttséget. Besszarábia nem maradhat meg egymagában. Van, aki az egyesülést akarja Romániával. Jogi egyenlőségről beszélek nekik, és miniszteri tárcáról. A minisztertanács elégedett tevékenységemmel. Előterjesztik a külföldön működő missziók költségvetését. Fantasztikusan nagyok.

Április 7. Minden külföldön működő katonai és polgári misszió költségvetésének megszüntetése. Koronatanács Besszarábiáról. A király nincs megelégedve a megkötött békével, majd áttér egy kitüntetés-tervezetre. Ő maga rajzolta, a hadirokkantaknak szánja. Gyerekes, hosszú beszélgetésbe kezd.

Nagy ünnepség Kisinyovban. Elérzékenyülések: a román nép, I. Ferdinánd király (nagy ováció) nevében s a minisztertanács határozata értelmében kinyilatkoztatom Besszarábia egyesülését, ez alkalommal örökre Romániával (mennydörgő éljenzés). Hajoljunk meg fajunk géniusza előtt, amely megengedte Besszarábia népének, hogy századokon át őrizze a szikrát, amely a szabadság első fuvallatára kigyulladt a szívében. Utána tedeum a katedrálisban. A trónörökös kutyafuttából megjegyzi, ritkán lát.

Amikor a királyt fogadom Iaşi-ban, semmit sem köszön meg, sőt zúgolódva azt emlegeti, szakértőink hogyan írhattak alá ilyen béketervezetet, ő bizony nem írja alá. A királyné azt mondja, eddig barátom volt, de most már fél tőlem - zokog. Elmagyarázom neki, csakis azért vállaltam a miniszterelnökséget, hogy megmentsem a dinasztiát, mely még most is támadva van. Tudom - mondja ő. Kérem, szűnjék meg körülötte a németellenes atmoszféra. Nem tudom szeretni azokat, akik országunkat széttépték. De - mondom én - lehetővé tették, hogy elfoglaljuk Besszarábiát, holott azt nem mindenki áhította.

Délután a Mária-kereszt érdemrendet küldi nőrokonomnak.

Carpék dinasztiaellenes terveit a németek is támogatják? Czernin Ottokár lemondott! Utóda Burián lesz, de még idejönnek, megkötni a békét.

A királyné ágyban fogad. Beteg, vagy annak teszi magát. Valóban gyönyörű, szemei szenvedélyesek és gyakran könnybe lábadnak. Brătianuról ezt mondja: nem az embert néztem, a pártot, amely terveimet támogatja, de terveim megbuktak s Brătianu közömbös számomra.

Csakugyan így van ez? Nem tudom.

Brătianuról szólva elmondom, az elhibázott politikáért nem lehet őt felelősségre vonni, de a rablások, csalások, bűncselekmények, amelyeket véghezvitt s amelyeket támogatott, s a hadsereg felszerelésének elmulasztása szankciókért kiáltanak.

A királyné ágyából csak ennyit mond: Igen, voltak hibák.

Április 16. Ismét Bukarestben. Jótékony esők, minden szépül. Gratz Gusztávtól megtudom, a magyarok nem örülnek Besszarábia elfoglalásának, mert Románia túlságosan megerősödik.

Megtudom, hogy Odesszában senki nem támogatta a románokat.

Május 11. Az antantlevél, melyben elítélik különbékénket.

Május 27. Ebéd a királynénál. Erzsébet hercegnő franciabarát, és nagyon szertartásos. Carol herceg azt hiszi, ez a béke csak ideiglenes.

Június 1. A parlament megnyitása. A király után Carol herceg és Stirbey vonulnak be, aki a nagy koronarendet viseli. A béke egyes részleteinél s Besszarábiánál nagy éljenzés.

Július 22. A királyné neve napján ebéd, harmincnyolc személyre terítettek. A királlyal dolgozom, amikor Mária ránk nyit: ne hagyjuk éhezni a népet. Ezt a harmincnyolcat. Hírek a nyugati frontról: nagy német visszavonulás. A király nem siet szentesíteni a béketervezetet. Nagyon foglalkoztatja a német visszavonulás. Talán még nincs veszve minden. De nem nagyon bízik saját hadseregében. Egy laza orosz front is kialakulóban. Az embrió a csehszlovák hadtest. A szerbekben nem bízik az odesszai fronton, azok mind bolsevisták lettek. Azt mondja, mindig megvédtelek Marghiloman! Én inkább azt hiszem, Marghiloman védte meg a királyt. Nagyon komoly vitáinkat időnként gyermekes anekdotákkal szakítja meg.

Augusztus 14. Hallom, hogy a király és a királyné Roznovban Saint-Aulaire-rel találkozott.

Augusztus 15. A feszültség olyan nagy, hogy a királynak meg kell magyaráznom a helyzetet. Benyújtom lemondásomat. Egyetlen miniszteremmel sem közöltem elhatározásomat. Kurírom éjfélkor érkezik vissza. Nincs válasz, mert a király éppen akkor küldött nekem egy táviratot.

Augusztus 16. Négy óra alatt tudom megfejteni a táviratot. Nincs benne sok érdemleges. Fenntartom lemondásomat. Szigorú kritikát írok az udvarban eluralkodó intrikákról.

A németek azt mondják: szükségünk van önökre, s önöknek szükségük van ránk.

Tízre hívat a király. Őszinte beszélgetés. Ki az, aki körülötte bonyolítja az intrikákat. Adjutánsai? Vagy "valaki közvetlen közelemből?" Megemlítem, hiba volt tárgyalni a három francia diplomatával, köztük Saint-Aulaire-rel. A király beismeri, hogy ezekkel az urakkal nem ő, hanem a királyné érintkezett. Egyikőjüket még kocsijába is meghívta.

Augusztus 18. Reggeli a királynál. Azt terjesztik - mondja -, hogy befolyásolható vagyok. Carp azt híreszteli, hogy a királyné szavára indítottam. Az udvar belső köreiből valaki azt mondta, hogy a királyné a hadüzenet napján valóságos diadalmámorban tobzódott. A király kíváncsi, ki terjeszti ezt. Nem mondtam meg neki. De mit akarnak a németek? Hogy Románia ne másítsa meg újra állásfoglalását. Szóba kerül Averescu, mint lehetséges utódom, de hát ő antantista. A király elítéli a miniszterek kirohanását a besszarábiai nagybirtokosok ellen, pedig azok igen bölcsen viselkednek.

Szeptember 7. Botrány az udvarnál, de az egész közvéleményben. Carol trónörökös Zizi Lambrinóval, Lambrinó tábornok lányával megszökött csapattestétől és Odesszában házasságot kötött vele. Mindenki fel van háborodva, csak Lambrinóné támogatja a fiatal szerelmesek romantikus egyesülését.

A király vörösre sírt szemmel fogad, szeretné látni a herceget. Mielőtt határozat nem születik ügyében, nem szabad találkozniok. Milyen határozat - kérdi. A közvélemény s a miniszterek s a katonák véleménye szerint a herceget ki kell zárni a trónöröklésből, s helyette Nicolae herceget kell trónörökösnek kikiáltani, és neki méltó nevelést kell adni. A király szerint Carol herceg elismerheti hibáját, s megbánhatja szökését is. Egy tévedésért nem lehet tönkretenni az életét. A herceget nem szeretik. Teljesen közömbös a közügyek iránt, s magatartása nem jó ígéret a jövőre nézve. A király szerint fiának vannak jó oldalai is. Például senki sem tudja, milyen melegszívű. Azt mondja búcsúzóul: Marghiloman, ami tétovázóvá tesz, hogy nekem is volt a magam idejében ilyen érzelmi kalandom. Felséged nem dezertált - mondom -, s a hölgy felsőbbrangú volt. S a király támaszt nyújtott.

Egyikünk sem nevezte meg a még mindig szép Vacarescu Elenát, aki Párizsban ma is hazája (s a dinasztia) érdekében tevékenykedik. Én is voltam érzelmeim rabja - sóhajt a király -, aki 60 napi elzárásra gondol, de úgy, hogy a büntetés ne publikáltassék, lévén katonai fenyítésről szó.

Szeptember 8. Az a hír, hogy Brătianu nem akar radikális megoldást, nem kell megzavarni az öröklés rendjét, s tekintettel kell lenni a királynéra is. Egyik tábornok, Grigorescu a katonai bíróságból: Csak katonai szempontból nézem az ügyet. A herceg dezertált és titkos házasságot kötött. Mindkettőt szigorúan büntetni kell. Ha érvénytelenítik a házasságot, bizonyíték rá, hogy nem tartotta meg szavát. Egy másik tábornok: Mi történik akkor, ha Nicolae herceg meghal. Bízzunk a király bölcs döntésében. Averescu a herceg ellen nyilatkozott. A rendőri jelentések szerint nagyon erős a Carol-ellenes hangulat, de Nicolaénak jó a híre. Alkotmányos skrupulusok: ki foszthatja meg jogaitól a trónörököst?

Szeptember 9. A franciák Carol mellett agitálnak, mert a példa nyomán Ferdinánd is következhetnék a trónfosztásban, s a gyermek Nicolae a németek bábja lenne. A király 75 napi zárkára ítélte. Grigorescu francia nyomásra megváltoztatta véleményét: l. Nem volt dezertálás, csak nyolc napig volt távol Carol, de közben is üzent apjának. 2. A házasság nulla, mert bolsevista előírás szerint történt, tehát a fegyelmi büntetés elegendő.

Közlöm vele, hogy Oroszországban a házasságok templomban köttetnek. Nem változtatja most már az előbbivel ellentétes döntését.

Averescu emlékezik 1916. október 29-re, amikor parancsot kapott a Prahova völgyében, hogy a seregtesteket vonja vissza. Ebben a szörnyű atmoszférában a hadtestparancsnokok Carollal vacsoráztak, és nem hajtották végre a parancsot. Az ellenség felderítői már a csapatok között voltak. Mások szerint a katonatisztek nem tűrnék Carol megbüntetését. Ismét mások szerint, nem tennének semmit. Ha a házasság érvényes, vállalnia kell a következményeket.

Tízkor beszélgetés a királlyal. Felolvassa, amit fia dolgában mondani, dönteni akar, patakzó könnyei meg-megszakítják felolvasását. Reméli, hogy mindkét részről megsemmisítik a házasságot. Aztán nagyon határozottan: ha a herceg ragaszkodik a házassághoz, meg kell fosztani a tróntól. Elfogtak egy levelet, ami szerint az ifjú hitvest, Ciocordiát még nem tette magáévá. Nem taktika ez?

A prefektus szerint a koronabirtok jövedelmét egy londoni bankra telepítve Carol (apja cinkosságával) magához vette, s most nagyon önálló anyagilag.

Ugyancsak a prefektus szerint szeptember elején Carol levélileg lemondott a trónról.

Kezembe került Lambrinó kisasszony levele édesanyjához, melyben "férje" politikai terveiről tett kijelentéseit közli. Ennek a fiúnak politikai elképzelései vannak.

Szeptember 15. Hírekkel jönnek hozzám (csak úgy mellékesen), hogy a németek elvesztették a háborút, a bolgárok döntő vereséget szenvedtek, s ez a németek balkáni helyzetére is kihat. S nyugaton minden kezdeményezést is kiengedtek kezükből. Foch marsall nagy katona.

Szeptember 17. A herceg nem akar hallani a válásról, de elfogadja az annullálás lehetőségét. Pedig a válás jobb lenne, az annullálás kevésbé elegáns, ha a lány valóban mindent odaadott. A király szerint amikor államérdekről van szó, fel lehet rúgni az eleganciát. Edward király asztalánál még hamisan is kártyáztak. S a királyi családoknál hány házasságot semmisítettek meg! A király beszél a herceg nem latin véréről, az angolszászok későbben érnek. Ki mondhatja azt, hogy Carolnak egyszer nem fog benőni a feje lágya? És nem mutatja meg előbb-utóbb az erényeit?

Averescu szerint Carolt meg kell fosztani jogaitól, bármint határoz is a király.

Ebédnél egyedül hagynak a királyi párral. Mária megköszöni, hogy még egy lehetőséget adtam Carolnak. Együttérzésemet fejezem ki a királynénak és az anyának. Bulgáriára kerül a szó, s a nyugati frontra. A király szerint időt kell nyernünk, és késleltetni kell a béke ratifikálását. Csak meglenne a bölcsességünk a hallgatáshoz.

A németeknek az a nézetük, ha megbukik a Marghiloman-kormány, rávetik magukat Moldovára. Ezt tudnia kell a királynak.

Sokak szerint Dobrudzsa ára a ratifikálás.

A herceg ügyét másodrendűnek kell kezelni minél előbb.

A bolgár hadsereg felbomlóban.

Szeptember 29. A király Bukarestbe akar jönni, még mielőtt a németek elhagynák a várost.

A herceg kész felbontani házasságát.

Németország nem fogja ellenezni, hogy a béketárgyaláson Dobrudzsát Romániához csatoljuk. Csakhogy ez kevés!

A Berliner Tagblatt-nak azt kell nyilatkoznom, hogy itt nyugalom van és minden rendben, és nem vonom vissza a béke ratifikálását.

Ebéd Mackensen marsallal. Nem titkolja neheztelését az osztrákokkal szemben. Szerinte vissza kell kapnunk egész Dobrudzsát.

Megnyílt a Capsa kávéház.

A lapok közlik Wilson békepontjait.

A németek sürgetik a ratifikálást. Ha a románok újra ellenségeskednek, a németek az utolsó katonáig harcolni fognak. És el kell vágni Brătianuék útját, mert általuk mindig ellenségeskedés lesz Románia és Németország között.

Távirat a királytól: kerüljenek el minden új kötelezettségvállalást, minden új tárgyalást a békekötésre vonatkozólag, amely a jelenlegi rendkívül zaklatott világban az egyedüli biztos bázis, amely a központi hatalmakhoz köt, oly módon, hogy ne kockáztassunk olyan lehetőségeket, amelyek újabb nehézségeket jelentenének más hatalmakkal szemben.

A németeknek felolvasom a táviratot, nagyon meg vannak elégedve vele. Közlöm, hogy november 15-re lemondottnak kell tekinteniük engem, ha Bukarestet nem ürítik ki. Ha az általános békekötésig ezt megteszik és Dobrudzsát visszaadják, nagy sikerük lesz. Burián hezitál Dobrudzsa ügyében.

Kontz alezredes és Czernin megkeresnek, hogy elégedett vagyok-e Erdélyre vonatkozó ajánlatukkal. Azt felelem, majd referálok a Tanácsnak. Előtérbe kerül Erdély. Minden nagyon nehéz, mert még itt a nagy kérdés: világosan le kell-e mondanunk Erdélyről, szükség esetén helyi autonómiát kérve. Ez a dolog a jövőre nézve komoly politika kialakítását teszi lehetővé és szükségessé. Ezzel szemben kérjük egész Dobrudzsát, és az erdélyi határnak Mackensen által javasolt módosításait. Az osztrákok nehezen mennek majd bele, de végül is engedni fognak. A mai feladat megerősíteni Besszarábiát.

A németek nem tudják, mit akar a Balkánon az antant. Konstantinápolyt? Szerbiát? Vagy a Dunán fel a petróleumot?

Egy újságíró, bizonyos Zoltán v. Franyó az osztrák-magyar sajtóirodától a határterületek felől faggat.

Burián kijelenti, kész közbenjárni Bukarest evakuálásáért, s hogy teljesül dobrudzsai kívánságunk, ha nem támadjuk meg a bolgárokat.

A Reuter közli, hogy az antant Bulgáriának ítélte azt a vonalat, amelyet a németektől kapott meg. Melyik az a vonal?

Az a hír jön Iaşi-ból, hogy az antant Románia ellen ágál. Hogy ne kapjon semmit. A Reuter hivatalos híre is Bulgáriáról aggodalmat kelt. St. Aulaire nyomban telefonált Párizsba, hogy megcáfolhatja-e ezeket a híreket. Nem kapott választ. A franciákat megkérdezték: És Erdély? Kitérő választ adtak, talán valamit Bukovinából.

Nagy nyugtalanság, hogy az osztrákok lezárták az utat Ukrajna felé.

A király: ratifikálás, de lassan. Elérkezett a szabad politikaválasztások ideje.

De nem tudunk Közép-Európa nélkül meglenni. Ezt a király elismeri.

Megbeszéljük lehetőségeinket Erdéllyel kapcsolatban. Elolvassuk újra a Wilson által kibocsátott pontokat. A 10. paragrafus világos: autonómiát biztosít Ausztria különböző népeinek. A király szerint itt van valami, amiből reményt lehet meríteni.

Szeptember 29. A király csüggedten mondja, hogy nincs remény Erdélyt illetően. Szerintem nincs ok lemondásra. Sőt egyre több tárgyi tényre építhető reményünk lehet.

Október 3. Carol herceg köszöntése születése napján. Nem akar lemondani a házasságról, sőt gyermeket akar belőle. Egy levél bizonyítja ezt, melynek zárósorában a "Zizi de Romania" szerepel.

A német sajtó fel van háborodva a wilsoni pontoktól. Az angol rádió alig hallhatóan a császár lemondásáról és a Hohenzollernek trónfosztásáról.

Carp szerint, ha Németország megvonja támogatását, Ausztria nehézségeket fog okozni.

Bolgár csapatösszevonások Dél-Dobrudzsában.

Október 8. IV. Károly császár és király manifesztuma szerint Ausztria konföderatív állam lesz: minden nemzet államot alkot azon a földön, amelyen él. Nem akadályozható meg, hogy a lengyelek ne csatlakozzanak az alakuló lengyel államhoz. A Magyar Korona területe sérthetetlen.

Francia hír: a németek rövidesen térdre kényszerülnek. Rövidesen a Dunánál lesz 15 francia, 5 angol, 7 görög, 6 szerb divízió. És az olaszok.

Burián és Wekerle azt hangoztatják, hogy Ferdinánd nem fogja aláírni a békét.

Megbukott Wekerle. Károlyi gróffal tárgyalnak, aki az angol politika híve.

Fiumében összecsapás magyar és cseh katonák között.

Október 12. A király: nem haragíthatjuk magunkra a szövetségeseket. A ratifikálást nem kell elsietni. Most kezdődnek a nehézségek. Meg kell tudni, mit akar Bécs. Ami Erdélyt illeti, nem kértünk még részünkre jogokat, mert azt jelentette volna, lemondunk arról, hogy miénk legyen az egész.

Az egész világ barátja és támogatója Bulgáriának! És a mi Dobrudzsánk. Érdeklődünk, mi Amerika álláspontja Erdély ügyében: helyi autonómia? Önálló állam? Vagy annexió. Ha ezt a szálkát kihúztuk talpunkból, tudni fogjuk, melyik politikába kapaszkodjunk.

Október 13. Híresztelések, hogy meggyilkolták a királyt, s hogy mozgósítunk.

Horvát és magyar katonák összetűzése Fiuméban. Elfoglalták a rendőrséget, és fosztogatnak. Az a vélemény, hogy a dunai fronton délről induló támadás Köves táborszernagy hadserege ellen irányul.

A hangulat Bukarestben is forradalmi. A németek visszavonulása esetén forró lesz a helyzetünk.

Jó hír: a ratifikálást csak Németországgal szemben kell végrehajtanunk.

Wekerlével együtt Burián is lemondott. A külügyminiszter Andrássy lett. Az a hír, hogy Magyarország egységes marad, a Svájcból hazatérő Andrássytól származott.

Október 17. St. Aulaire-t fogadta a király, ki ígéretet kapott tőle, hogy a franciák minden ígéretüket megtartják.

A király szerint Wilson üzenete valóságos fenyegetés minden monarchiának. Averescut akarja Párizsba küldeni Take Ionescuhoz.

Ausztria? Elhanyagolható tényező. A király most már nem akarja a ratifikálást.

Az angol sajtó jelenti, hogy Andrássy különbékét kért: újabb ellenség, amely össze akarja zúzni Németországot.

Ausztria újabb engedményeket tett a békekötésre és ígéretet egyes pontok revíziójára. Ebben a játszmában mindent megnyerhetünk a ratifikálással. De még a kőolajra vonatkozó részeken is változtatni kell.

Október 18. Vita a ratifikálásról: Tudjuk, mit adnak a németek s az osztrákok. Ki tudja, mit ád az antant. Ha nem ratifikálunk, lezárhatják határainkat, Besszarábiában s a Dunán megtáncoltathatnak bennünket. Más vélemény: ha ratifikálunk, rádöbbenthetjük a szövetségeseket a túlerőre, s megszerezhetjük Németország bizalmát. Ismét más: Ha nem ratifikálunk, nem lesz üzemanyagunk, leállnak a vonatok, nem lesz kenyér, forradalom lesz. De kössük ki, hogy az élelmiszert nem viszik ki az országból. Más: Besszarábia elfoglalása nagy engedmény volt a németek részéről. - Ratifikálást a legyőzöttek kérnek, de miért engedjünk nekik, ha úgyis vissza kell vonulniok. Megértem a ratifikálást, ha ez volna ára kivonulásuknak. - Az antant nem kötötte ki Románia evakuálását. - Az antant ad vagy nem ad, de mi lesz a nemzeti egységgel? Ha nem lesz meg, nagyobb veszteséggel számolhatunk, mint a háborúban. - Ha az antant diktálja a békét, az a kormány kell neki, amellyel megegyezett. - A király tárgyal a liberálisokkal. - Nem hiszem, hogy a liberálisoknak több garanciájuk lenne, mint az ország integritása. Nem szabad alkalmat adni, hogy a bukaresti béke annullálásával hencegjenek: - A ratifikálás szenvedésektől menti meg az országot s a béketárgyalásokon lesz mellette egy barát. És megmenti a konzervatív pártot, amelyre az országnak nagy szüksége van.

Hír: Szlovénia, Horvátország és Dalmácia elszakadva Magyarországtól és Ausztriától függetlenné váltak. (A horvátok! A Monarchia leghűbb katonái!) A jelszó: Vardostól - Isonzóig. A szerbek is csatlakoznak hozzájuk.

Fegyverszünet Törökországgal s forradalom Budapesten.

A jugoszláv állam megalakulása.

Nem valószínű, hogy az antant újabb áldozatokat követelne Romániától: hiszen mi mentettük meg Szalonikit és Verdunt.

Emlékezzünk a 16-os megállapodásra az antanttal: az ország integritása és Erdély! Ezzel számolni kell az általános béketárgyalásokon.

Carp szenzációs hírt hoz, amelyet azonnal továbbítok a királynak: Budapesten a hadsereggel Károlyi államcsínyt követett el, megdöntve a Hadik-kormányt. Ura a helyzetnek. Horvátországban és Szlovéniában forradalom, Bécsben kikiáltották a köztársaságot. Tisza grófot séta közben agyonlőtték a katonák. Tisza az utóbbi időben azzal dicsekedett, hogy a háborút egyedül ő robbantotta ki. (Mindezek megerősítést igényelnek.)

Október 21. Asszonytömeg az Athenée-Palace előtt: Berthelot érkezik, hogy a németekkel tárgyaljon a fegyverszünetről. Közben a német katonazenekart, mely a szokott térzenére vonul fel (vasárnap lévén), kifütyülik, szidalmazzák, visszavonulásra kényszerítik. Este 9 után kijárási tilalom.

Iaşi-ban a király visszatértekor nagy tüntetés - mellette -, de utóbb nemzetközi közbekiáltások is - a király intett, hogy ne tovább. Averescut ugyanezek a tüntetők majdnem megverték. A király nagyon fél a bolsevizmustól. A leszerelt katonákat, akiket földjük művelni hazaküldtek, újra be akarja hívatni. Általános cenzúra és ellenőrzés mindenütt, ahol anarchia üthetné fel fejét.

Románia helyzete belpolitikai állapotától függ - mondja a király -, s az antant ebbe nem szól bele. Clemenceau úr azt üzente követével, hogy Romániának magának kell kialakítania belpolitikáját.

Azt beszélik, az osztrákoknak s a németeknek egy hónapjuk van az evakuálásra.

Október 22. A monarchia minden jel szerint összeomlott.

Gondok a román katonaság és csendőrség újjászervezése körül.

Elrendeljük Besszarábia elfoglalását Hotinig, katonasággal és civil hatóságokkal.

Az amerikai követ megígérte, hogy állama a béketárgyalásokon Nagy-Romániát fogja támogatni, s Besszarábiát is neki ítéli.

Bölcsesség és türelem, mindkét oldalról megígérték Besszarábiát és Dobrudzsát.

A király jóváhagy minden intézkedést, amit Bukovina elfoglalására tettem.

A monarchia követsége védelmet kér alattvalóinak.

Megemlítem a királynak, az antantnak be kellene jelenteni Bukovina annektálását.

Akna-Vásárhelyről két tiszt egy magyar tábornok levelét hozza. Fejcím: Erdélyi csoport parancsnoksága. Aláírás: Szabó tábornok. A levél a magyar hadsereg leszerelését közli. A tábornoknak parancsa van arra, vegye fel a kapcsolatot az antant csapatokkal, és hadügyminiszteri utasítása van rá, hogy csakis francia és angol csapatok által fogadjon el megszállást. A románok térfoglalásának nem szabad engednie.

Mikor a királlyal közlöm a levelet, vörös képpel, indulatosan így dörög: - Tegnap meglátogattak az antant képviselői s közölték, nincsen bizalmuk az ön kormányában. Szemünkre vetik, hogy ön parancsot adott Bukovina megszállására, anélkül, hogy az ő hozzájárulásukat kérte volna.

- Lemondásomat felséged elé terjesztem, bár Bukovina elfoglalását felséged tudtával és hozzájárulásával hajtottam végre és tudomásom szerint az antantnak ott nincsen érdekeltsége.

- Olyan kormányra gondoltam - folytatja a király, mely különböző pártokból áll.

- Nagyon szomorú dolog, hogy külföld alakítson és buktasson kormányt felséged jóváhagyásával.

- Majd későbben összegyűjtjük minden erőnket.

- Őfelségét szolgáltam s kormányomnak köszönhető, hogy a dinasztia határozott hangot használhat.

- Ön továbbra is rokonszenvemet élvezi, s kérem, támogasson.

- Nem teszek semmit az új kormány ellen, kivéve, ha Brătianut kellene támogatnom. Az morális képtelenség volna számomra.

- Coanda tábornokot választottam, aki fel fogja keresni önt.

Délután 5 órakor bemutatkozik az új kormány.

Mackensen bejelenti a németek kivonulását. Közli, ha megpróbálnánk őket támadni, minden közlekedési vonalat tönkretesznek.

Lansing furcsa szövegű közleménye: Az USA mindig jóindulattal volt Románia iránt, mint szabad, független ország iránt. Az elnök érdeklődik mind a belországi, mind a határain kívül élő román nép sorsa felől. S a megfelelő percben támogatni fogja a román nép politikai és területi jogait.

Október 28. Coanda tegnap még a németekkel barátkozott, ma mozgósít ellenük. Huszonnégy évfolyamot hív be.

A király proklamációja: "Abban a pillanatban, amikor a szövetségesek átkelnek a Dunán, mi melléjük állunk, hogy kiverjük az ellenséget, mely két éve tapodja és rabolja földünket..."

Ezt a demonstrációt nyilván az antant kívánta, mert helyzetünk siralmas, viszonyaink sírni valók.

Mozgósításunk gyönge, csak hat kontingenst hívtak be végül, s csak a nőtlen altiszteket. Mackensennek ultimátumot küldtünk: mozgás!

Október 29. Francia csapatok Giurgiunál átkeltek a Dunán. Berthelot tábornok kiáltványa a román parasztokhoz: fogjatok fegyvert! Csakhogy nincs fegyver.

Ma déltől általános fegyverszünet: Franciaországban Foch marsall előtt írták alá.

Prezán tábornok visszatértével minden magántelefon zsinórját elvágták.

A fegyverletétel hírére elfoglaltuk Focşani-t, behatoltunk Dobrudzsába s a Békás-szoroson Erdélybe.

Mozgósításunk komédia: nincs ruházat! Az alakulatok sok szökést jelentenek, a falvak népe morog.

Deklasszált és alkoholista elemek kerültek vezető pozíciókba.

Titkos hír: Kisinyovba várják Cyrill nagyherceget, a nagyhercegnőt s a királyné édesanyját, akik Krímből menekültek Romániába.

A király visszatér, hogy megbeszélje a románok bevonulását oda, ahonnan a németek kivonulnak.

Egy vadász-zászlóalj Brailában minden zsidó házat kirabolt s a nőket, gyermekeket az utcákra üldözték.

Carol trónörökösnek elengedték hátralévő büntetését, amely november 22-én járna le. Úgy tesz, mint aki meg akarja tartani feleségét. Állítólag ezt mondta: jól tudom, hogy Románia is, mint a többi országok, 20 év múlva köztársaság lesz. Miért gátolják meg, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék?

Az udvar azon igyekszik, hogy a Lambrinó család beleegyezését megszerezze a váláshoz.

Távirat Take Ionescutól, Párizsból: azt tanácsolja, alakuljon valódi nemzeti kormány, az összes pártok részvételével, Take érez magában elég erőt nagy terveink megvalósítására. Névsort is küldött, kiket tart érdemesnek a közügyek intézésére. Azok szerepelnek ebben, akik nem voltak pesszimisták Nagy-Románia megszületése hitében.

*

Drága Gyuricám! Alkalmi utassal, sietősen küldöm magam és Alexandru sógortól ellesett feljegyzéseinket. Figyelmed felhívom arra a jelenetre, ahol "szeretett" Mária királynénk egy nőrokonnak mellére tűzi a saját nevével ékesített érdemkeresztet. Nos hát, ez a nőrokon én volnék, miután boldogemlékű Erzsébet királynénk halála évfordulóján, ő (mármint Mária) hazug könnyekkel gyászolta (ünnepelte) azt a halált, melynek előidézője maga volt. A szemtanú a koronatanú emlékezetének eltompítását szolgálta, szolgálja mellemen a Mária-kereszt. Csakhogy én nem felejtek. Csókol Aszpáziád.

Mikes, most már hírlapíróként is a Hozsváth nevet használva családneveként, november 12-én este csatlakozott az Aradra induló magyar kormányküldöttséghez.

Hírlapíró, szabadon mozgott a szalonkocsikban, s mohón minden új értesülésre s a sok kétséges megerősítésére s megcáfolására, fülét és szemét nyitva tartotta.

Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter, a küldöttség vezetője mellé sodródván, szívesen hallgatta szavait, a Károlyi Mihály tűnődését idézve: a jövő egyetlen használható koncepciója Közép-Európa számára a Dunai-konföderáció - amint Kossuth Lajos meghirdette volt.

Mikes elhatározta, apjával találkozván, ezzel a közléssel fogja megörvendeztetni.

Egy vezérkari tiszt is csapódott az Aradra igyekvők közé, kinek egyetlen keserves témája volt: a hadsereg felbomló siralmas állapota. S ennek okát királyhű törzstiszt létére a császár-király szörnyű parancsának tulajdonította. A hadsereghez intézett császári kiáltvány ugyanis megengedte a katonáknak a hazatérést. A király IV. Károly, tudatlanul, a katonai hierarchiában szükséges szolgálati út megkerülésével, a közbeeső felsőbb parancsnokságok kiiktatásával, közvetlenül az egyszerű katonához fordult s mintegy feloldozva őt esküje alól, felmentette minden kötelezettsége alól. S ezzel megindította a monarchia közös hadseregének felbomlását.

Az olaszok Piavénál egész ezredeket kaptak ajándékul, a hadifogságba önként jelentkező tömegek által. Az már szinte mellékes, hogy az olasz hadvezetés a háború legdicsőbb győzelmének hirdeti a megtervezett és a császári szóval szétzüllesztett fölötti "diadalát".

Jászi szótlanul és beleegyezőleg hallgatta a desperált kijelentéseket.

De a vezérkari tiszt még nem fejezte be keserű kifakadását.

- A románok bezzeg nem vonultak a "testvérnép" védelmet jelentő hadifogságába. Ők a román tisztek biztatására, szervezésére szakasz és század kötelékekbe tömörülve egyenest Bécs alá vonultak.

- Bécs alá? - hökkentek meg a hangos szavakra felfigyelő küldöttek.

- De mennyire. Maniu október végén Bécsben központi román tiszti és katonatanácsot szervezett. Titkos gyűléseken meggyőzte az odasereglő román ajkú tiszteket, hogy elsőrendű feladatuk csapataik fegyelmének megőrzése. Mintegy száz tisztből alakította meg a katonatanácsot, amely több mint ötezer katonára támaszkodott. Ezek zöme a 64. szászvárosi gyalogezredből származott, de napról napra szaporodott egyéb alakulatok román egységeivel is. Az ausztriai román nemzeti tanács polgári vezetője bizonyos Isopescu Grecul képviselő. Őt felbiztatva Maniu október 31-én kihallgatásra jelentkezett a hadügyminiszternél Stőger-Steiner tábornoknál. Felajánlották, hogy csapataikkal körülzárva Bécset, megmentik a forradalmi csőcselék uralomra jutásától.

A tábornokot meglepte az ajánlat, nem adott nyomban választ, tanácskozásra vonult vissza vezérkarával.

Míg a bizonytalanság tartott, az előszobában Maniu ezt mondta Greculnak:

- Perceken belül elválik, vajon a forradalomban elnyerjük a vezető szerepet, vagy hadbíróság elé állítanak s talán főbe lőnek bennünket.

Ám Isopescu Grecul könnyen vette a dolgot, őt a mentelmi jog védte. Maniu viszont csak nemrég hagyta ott tartalékos főhadnagyi beosztását.

A hadügyminiszter azonban elfogadta - egyéb megbízható fegyveres erő híján - Maniuék felajánlkozását. A román tisztekre bízta a beérkező ezredek parancsnokságát.

Az első ötezer ember eddigi zilált körülményeitől szabadulva átköltözött a Ferdinánd laktanyába. A katonák ott felesküdtek a román nemzeti zászlóra. A hadügyminiszter még aznap igénybe vette őket a bécsi "zavargások" elfojtására, s a német vezényszóra cselekvő, de németül egyébként nem tudó frontkatonák kegyetlenül, részvétlenül, itt-ott fegyverüket használva, halottakat ejtve szorították vissza a "mozgolódást".

A csapatok létszáma növekedvén újabb feladatok néztek az (immár) ezredekre. Megkapták az egész Wiener-Neustadt-i katonai tábort. S újabb feladatok teljesítésére újabb követelések ígéretét: élelmet, lőszert, fegyverpótlást, magasabb zsoldot s majdani különvonatokat.

- Egyéb?

- A prágai Román Légió a cseh kormány rendelkezésére bocsátotta magát az ottani népfelkelés ellen.

Jászi arcát kezébe temetve hallgatta ezt a számára még nyilván ismeretlen információt.

- Maniu 50 000 románnal akart Erdélybe visszatérni.

- Holnap Aradon találkozunk vele - mondta Bokányi Dezső.

- Aligha - húzta el száját a katonai hírszerző szolgálathoz beosztott, de mára láthatólag gazdátlanná és szabadszájúvá züllött vezérkari tiszt -, aligha, mert még ma reggel Bécsben láttam, s ha jön, csak a holnapi vonattal érkezhet Budapestre.

Mikes Jászi Oszkárt figyelte.

Eszébe ötlött Jászinak a közelmúlt belgrádi tárgyalása, de nem a megbeszélés lényege, azt már elébb közölhette társaival, hanem a francia tábornok, Franchet d'Esperey. Durva, kardcsörtető, műveletlen alaknak nevezte. Ez a törpe generális úgy ágált, mint valami Napóleon és olyan tudatlannak és szűklátókörűnek bizonyult, mint valami csökött falusi tanító Bretagne-ból. Össze kellett szednünk minden önuralmunkat, hogy ennek a pohos férfiúnak poroszosan hetyke modorát vissza ne utasítsuk.

Aztán eszébe jutottak a magyar katonák, a magyar hadsereg állapota: "November 6-án belgrádi utunk alkalmával a hadügyminisztérium már nem volt képes Károlyi különvonata védelmére - egész napi keresés és kutatás dacára - két tucat katonát kirendelni."

Valaki, talán Ábrahám Dezső, olyasmit mondott, kérdés formájában, hogy a románok november 9-i tanácskozása és aradi határozata után érdemes-e nekünk egyáltalán Aradra utaznunk.

- Függetlenül holnapi, holnaputáni tanácskozásunk eredményétől - válaszolt erre a jórészt költői kérdésre Jászi, nagyon megfontoltan és nagyon tagoltan -, mi elébe fogunk dolgozni a jövőnek egy konföderatív államrend felé, mely egy hatalmas szövetséges államon belül minden nemzet legteljesebb autonómiáját biztosítaná - egy kicsit töprengett a pontos fogalmazáson -, ott, ahol lehet, területi, ahol nem lehet, személyi kataszter alapján. Hogy megmenthessük a jövő számára a dunai népek hatalmas szövetségében szabadon és békésen élő Magyarország gondolatát.

Mindnyájan megrendülten hallgattak. Mikes tiszteletlenül közbeszólt:

- De hát az aradiak az erdélyi magyarságot már most kisebbségnek nevezik, s a közrend megóvása végett át akarják venni Magyarországnak és Erdélynek románok lakta vidékei fölött a teljes kormányzati hatalmat. Összesen huszonhat megye, a székely megyék fölött is, de Torontál, Temes, Arad, Bihar, Szatmár, Ugocsa, Máramaros fölött is. De Békés és Csanád megyét sem hagynák felügyelet nélkül.

A fiatal hírlapíró szavait Jászi mintha figyelmen kívül hagyta volna, hiszen ezek a román követelések már a magyar kormányférfiak előtt ismeretesek voltak.

- A régi feudális Magyarország helyébe egy új, demokratikus Magyarország lépett, mely az ország zavaros, tarkabarka, a területi szempontokat minduntalan keresztező nemzeti problémáit svájci mintára a kantonális autonómiák konföderációja alapján akarjuk megoldani. Mielőtt ezeknek a szempontoknak érvényesítésére önökkel Aradra vonatra szálltam volna, szükségét éreztem, hogy a Nemzeti Tanács, valamint a Budapesten tartózkodó erdélyi személyiségek előtt részletesen kifejtsem azt az elvi rendszert, melyet Aradon képviselni fogok. Sem a Nemzeti Tanácsból, sem az erdélyi nemzeti táborból nem akadt senki, aki javaslataimat ellenezte volna, vagy azok helyett másokat, kevesebb áldozattal járókat indítványozott volna. Apáthy István nemcsak magáévá tette összes indítványomat, hanem még hozzájárult annak pontosabb és gyakorlati szempontból annak teljesebb kidolgozásához. Maga Bethlen István gróf is nyíltan kifejezte azt a véleményét, hogy ő is az adott körülmények között, az általam javasolt kibontakozási tervezetet az elérhető optimumnak tekinti. Ezzel az általános hozzájárulással megerősítve utazunk Aradra.

Későre járt, többen ásítást nyomtak el. Az urak aludni tértek a hálókocsiba. Mikes a szalonkocsiban heveredett le.

A menetrendszerű kora reggel érkező járatról Aradon lekapcsolták a két különleges vagont, hogy az urak kialudhassák magukat s frissen lépjenek a választott város területére.

Mikes sem volt törődött, de előbb hagyta el a szalonkocsit, mint a többiek a hálókocsi kényelmét.

Számított rá, hogy édesapjával Aradon találkozzék, mégis boldog meglepetés volt, hogy szállodai szobafoglalás közben egymásba botlottak. Az öregúr is örvendett fiának, s nyomban megsúgta, ő félig-meddig a Román Tanács nevében fogja kifejteni nézeteit, javaslatait.

Bíztak egymás kölcsönös egyetértésében, amelyen e rendkívüli helyzet sem ejthet csorbát.

Mikes rendre apjára bízta az éjszaka tapasztalt és hallott állásfoglalásokat, s mindent, amit a fővárosi helyzetről Moldován Györgynek tudnia kell, nem a besúgás, hanem "övéi" befolyásolása érdekében.

Hogy ideát mifélék a legújabb szándékok, Moldován doktor elővette zsebéből a Kolozsvári Hírlap aznapi számát, s rábökött Vasile Goldişnak, (Goldis Lászlónak) nyilatkozatára.

- S ez a legkonciliánsabbak közül, a legengedékenyebbek közül való! Olvasd!

S maga is újra s együtt olvasta fiával: "Wilson üzenetét úgy kell magyarázni, ahogy magyarázni lehet: Erdély leszakad Magyarország testéről. Ez természetes is. Erdélyben a románok többségben vannak, az a terület tehát nem tartozhat máshová, mint Romániához. Ezután a nép nagy többsége fogja kormányozni önmagát s a mellette élő kisebbséget."

Mikes annyira feldühödött, ki akarta tépni apja kezéből a kolozsvári lapot, de a Moldován család öregje nyugalomra intette: - Heveskedéssel semmire sem jutunk. Van itt még egyéb is.

És folytatták Goldis mondatait:

"Ahol románok élnek többségben, az román föld, s miután Erdély ilyen terület, logikus, hogy Romániához kell tartoznia."

Odamegyek a disznóhoz, és felképelem - hevült tovább Mikes. De az apa folytatta:

"A kisebbségeknek teljes önkormányzatuk lesz. Magyar iskoláikat, magyar közigazgatásukat, magyar bíróságaikat megtarthatják, kulturális intézményeiket fejleszthetik... Romániának azért van szüksége Erdélyre, hogy az erdélyiek fölemeljék Romániát... épp ezért a csatlakozás nem lesz teljes, Erdélynek valamilyen önkormányzata lesz."

- Ha az utóbbiak lennének a nyilatkozat érdemi része, még alkalmas is lenne tárgyalási alapnak. Főként, ami egész Erdély autonómiáját illeti. Ám erről igazán csak Maniu Gyulával lesz érdemes szót értenem, ha megérkezik.

Közben a szállodákból a megyeháza felé áramlottak a küldött csoportok. A főispán fogadótermében tizenegy órakor kezdődött meg a tanácskozás.

A magyar küldöttségben Jászi személyi titkárán, Csécsy Imrén kívül szakértőként Rácz Gyula miniszteri tanácsos, Kovács Elek osztálytanácsos, Szekeres János miniszteri fogalmazó vett részt. Bokányi Dezső és Ábrahám Dezső, mint a Magyar Nemzeti Tanács tagjai. Az Erdélyi Nemzeti Tanácsot Apáthy István, Somló Bódog professzorok, valamint Vincze Sándor képviselték. A Német Nemzeti Tanács küldöttei a szász Emil Neugeboren országgyűlési képviselő s a sváb dr. Striegl József tanár voltak. Hozsváth Mikest is beleértve, összesen huszonöten.

A román delegációban Stefan Cicio-Pop országgyűlési képviselő, Goldis László, Krisán György, a román szociáldemokrata Flueras János, Enea Grapini és Josif Jumanca. Magát Moldován György doktor is a román küldöttségbe iktatta. Vlad Aurél kissé késve, mint egy borotválatlan kasznár.

Varjassy Lajos dr. kormánybiztos főispán, mint vendéglátó házigazda ereszti össze a szemben álló feleket.

Goldis László, a román nemzeti komité elnökeként tiltakozott az ellen, hogy az erdélyiek képviselői jelen legyenek. Ők csak a budapesti küldöttekkel kívánnak tárgyalni. E képtelen kívánságuktól (hiszen ők is valamennyien erdélyiek voltak) - oda hátráltak, hogy az erdélyi magyar urak s a németség képviselői mint hallgatók és bizalmi férfiak jelen lehetnek a tárgyalásokon. Az egész furcsa tiltakozás tulajdonképpen Apáthy István ottléte ellen szólt, személye ellen külön is tiltakoztak, de végül is nem tudták megakadályozni, hogy izzó magyar nemzetféltésének indulatosan hangot ne adjon.

Mindenki tudta, s legfőképp a panasztévő Goldis, hogy a román tiltakozás antidemokratikus, azért nem is tudták azt fenntartani.

A forradalmi magyar kormány nevében Jászi Oszkár szólt elsőnek:

"Kormányomat nem kötik a régi, feudális Magyarország tradíciói, csupán az a célunk, hogy a magyar nép teljes megegyezésben, az egyenlőség és az igazság szellemében élhessen az országban minden néppel."

Még mindig napirend előtt Pop Csicsó István a magyarok által Erdély-szerte elkövetett atrocitásokat kezdte emlegetni nagy indulattal.

Apáthy közbekiáltotta: - A magyarok vannak védekezőben a román gárdisták támadásaival szemben!

A románok szemrebbenés nélkül hallgatják az öreg tudós professzort.

Pop Csicsó a jósikafalvi vérengzést emlegeti, az Urmánczyak birtokán egy tiszti különítmény (U. Nándor biztatására) vagy húsz románt kivégzett.

Apáthy ismét felpattant: - Nem támogatom a vérengzőket, de meg kell mondanom, hogy a csőcselék, felerészben cigányok, kifosztották a kastélyt s a magtárukat, s az ellenálló személyzetből vagy tízet legyilkoltak. A sajnálatos vérengzés megtorlás volt. Hasonló rablás és vérengzés történt Nagyilondán, Mihali Tivadarnak, a Központi Román Nemzeti Tanács egyik vezetőjének birtokán: a román parasztok a fajtájukbeli földbirtokos javait fosztogatták, s bár az uraság személyzetéből senkit sem öltek meg - Mihali Tivadar fegyvereseivel, talán épp a még jelenlévő magyar csendőrség segítségével lövetett az általa csőcseléknek titulált román parasztokra, s vagy tízet a támadó fosztogatók és menekülők közül agyonlövetett.

Pop Csicsó nem folytatta vádaskodását, hanem, most már a napirend megkezdéseként, felolvasta a négy nap előtt Aradon összeütött ultimátumszerű határozatukat.

Ezután adta elő Jászi a magyar kormány nevében javaslatát:

- A magyar kormány provizorikus rendet akar teremteni, addig, amíg az általános békekonferencia véglegesen fogja a magyar állam határait meghatározni. Az általam javasolt megállapodások arra az átmeneti időszakra volnának kötelezők, azután mind a magyarok, mind a románok visszanyernék teljes cselekvési szabadságukat. A mi indítványunk nem prejudikál a jövőnek, csak az átmeneti rendet és nyugalmat akarja biztosítani, s megóvni Erdélyt egy polgárháború és faji torzsalkodások borzalmaitól. Mi a wilsoni önrendelkezési jog hívei vagyunk, minden fenntartás és megszorítás nélkül. Ezt az önrendelkezési jogot készséggel és örömmel ajánljuk fel a románoknak mindenütt, ahol kompakt tömegekben, legalábbis többségben élnek. De ugyanakkor a többi népek önrendelkezési jogát is hasonló nyomatékkal követeljük. Nem akarunk tudni egy olyan berendezkedésről, melyben a mai nemzeti elnyomást egy másik váltaná fel. A román követelések egy oly területre vonatkoznak, ahol a hivatalos statisztika szerint 2 900 000 román 2 390 000 nem románnal áll szemben. A románok által követelt impérium tehát wilsoni elvek megtagadása volna. Mi olyan rendet kívánunk statuálni, amelyben a románok, a magyarok és a szászok önrendelkezési joga békésen megfér egymás mellett. Egy ilyen megoldás a mai mesterséges vármegyei keretekben nem képzelhető el. Tehát olyan nemzeti autonómiákat kell berendezni, melyek nem veszik figyelembe ezeket a mesterséges közigazgatási határokat. Az önrendelkezési jog lojális keresztülvitelére mindenütt, ahol csak lehetséges, nagy kompakt nemzeti blokkok alakítandók. A magyar kormány e nemzeti blokkoknak átadná a kormányzó hatalmat, de egyben szükséges lenne, hogy miként Svájcban, ezek a blokkok közös érdekeik képviseletére közös szerveket létesítsenek, valamint a központi országos kormányban is megfelelő képviseletre találjanak. Világos, hogy a nemzeti blokkok közös szervek létesítése nélkül képtelenek volnának gazdasági, pénzügyi, közlekedési, közélelmezési és közegészségügyi feladatokat sikerrel megoldani. Ilyen szervek nélkül tartós rend még napokra sem lenne elképzelhető. E közös érdekű ügyek azonban nem lehetnek akadályai annak, hogy egyébként minden nemzeti blokk szabad, kantonális autonómiát élvezzen nemzeti kulturális ügyei vitelére és saját közigazgatásának önkormányzati keresztülvitelére. Egyidejűleg azonban garanciákat kérek arra nézve, hogy a magyar tisztviselői karnak az a része, amely kötelességét eddig is híven teljesítette, nem lesz vegzációknak kitéve, hanem továbbra is helyén maradhat a közigazgatásban. Ígérem, hogy amíg az eddigi állami hivatalok működésben maradnak, a két- vagy többnyelvűség lojálisan keresztül fog vitetni a közigazgatás minden ágában. A mai vármegyei beosztás a románok régi sérelme volt, tehát az általam javasolt kantonális összefoglalással most alkalom kínálkozik arra, hogy az egyes nemzetek telepterületei lehető pontossággal körülhatároltassanak. Természetesen az új blokkok mellett is igen sok kisebb-nagyobb enklávé fog maradni. Erre nézve a Renner-féle személyi kataszter tervét ajánlom fel, és a nemzeti kisebbségeket a nemzeti blokkok kölcsönös garanciája alá kívánom helyezni. A magyar kormány tervét a svájci Eidgenossenschaft szelleme hatja át. Aki e tervet megtagadja, letér a wilsoni elvekről - imperialista és nacionalista szellemben -, s mi minden ilyen törekvés ellen óvást emelünk, az egész kultúrvilág lelkiismerete előtt. Tervem, tervünk minden nemzet jogos igényeit kielégíti. Nincs itt szó kompromisszumról vagy licitációról, hanem egy olyan egyszerű és tiszta tervezetről, mely a wilsoni elvekből önként következik. Mi tervünket nemcsak a románokkal, de az országban élő összes nemzetekkel szemben is keresztül akarjuk vinni. Ha a mi tervünk a románokat nem elégíti ki, elfogadhatják, mint provizorikus alapot a rövidesen összeülő békekongresszusig. Felajánlom, hogy a hivatalos magyar statisztikával szemben fennforgó kételyek eloszlatása végett egy nemzetközi bizottság küldessék ki, mely "Stich-próbákat" tehetne mindenütt, ahol a magyar statisztika adatait kétségbe vonnák. Kérem a román küldötteket, ne zavarják tárgyalásainkat szuverenitási és külpolitikai kérdések bedobásával, s mindkét részről arra törekedjünk, hogy szerencsétlen népeink egymást ne pusztítsák.

Jászi beszédétől a románok egy része őszintén megrendült, válaszolni tanácstalanok lévén, engedték, hogy ismét magyar beszéljen. Bokányi Dezső a szocialista Internacionálét vonta a magyar demokratikus ígéretek garanciájaként. S kemény szavakkal illetett minden retrográd tervet, amely az előadott javaslattal ellenkeznék.

A románok némileg ocsúdva Jászi szuggesztív előadása alól, nem kívántak még Bokányi után sem válaszolni, hanem a tanácskozás felfüggesztését kérték, vezetőjük, Juliu Maniu megérkeztéig. E kérésnek Jászi helyt adott.

Délután folyamán, hogy az idő ne múljék meddőn, a magyar szakértők közölték a magyar tervre vonatkozó statisztikai és földrajzi adatokat. Ezek szerint "a határ Orsovától indulna ki (Orsova még magyar terület lenne, Fehértemplom és Versec is), Temes és Arad megyén vonulna végig Radna és Nagyhalmágy mellett. Gyulánál elkanyarodna Tenkéig, aztán a Cséffai járásig, Nagyváradtól Élesdig, Szilágysomlyóig és Zilahig, magában foglalni Szatmár megye erdődi járását, aztán elkanyarodnék Nagybánya és Felsőbánya alatt. Máramarossziget magyar terület maradna, a Visó völgye a határig román lenne. Az erdélyi magyar és székely megyék magyar impérium alá kerülnének. Ezek: Háromszék, Brassó, Udvarhely, Csík, Nagy- és Kisküküllő megye, Maros Torda alsó fele, Tordaaranyos középső része, Kolozs megye középső része Kolozsvárral, Bánffyhunyaddal Nagysármásig, a Szamos völgye Désig, úgyszintén Bethlen."

A magyar területeken mindössze 16,8% román maradna. A román autonómiákban mintegy 300 ezer magyarnak kellene "enklávé-autonómiát" kapnia: Petrozsény, Déva, Vajdahunyad, Reşiţa, Stájerlak, Lugos, Belényes, Beszterce körzetében.

Este csakugyan megérkezett Maniu, egyenest Bécsből. Hívei részletesen beszámoltak neki a történtekről. A szóvivő Pop Csicsó volt, de a vonaton kihallgatott beszélgetések részletes előadásával Erdélyi János (Joan Argyelan) keltett hosszú figyelmet. Ő együtt utazott a küldöttséggel Budapestről, s a szalonkocsiban buzgó hallgatója volt Jászi megnyilatkozásainak. Aligha tűnt fel akkor, hogy még jegyzetelgetett is, afféle újságíró módon. Mikor Moldován György az éjjel folyamán beszámolt fiának a Maniut tájékoztató értekezletről, melyen természetesen ő is részt vett, Mikes vérbe borult arccal csak ennyit mondott: - Ó, a gazember! Ki kellett volna pofoznom a szalonkocsiból!

Midőn néhány percre, a többiektől elszakadva, négyszemközt sikerült szót váltania a kondukátorral, a vezérrel, Moldován így sűrítette össze mondanivalóját:

- A magyarok autonómiatervének kantonális elképzeléseiben sok figyelemre méltó van. Nem szabad elsiklanunk mellette. S a magyarok szakértőinek térképvázlata, melyet szövegestül megszereztem számodra, nagyon jó tárgyalási alapnak kínálkozik.

A november 14-i tárgyaláson (délután 3-kor) nem Maniu kezdte, ő csak figyelt, s egy-egy kézmozdulattal adott jelt, mint valami karmester.

A román szónokok, Vlad, Lázár, Goldis a magyar tervben a román nemzeti komité november 9-i memorandumának teljes visszautasítását látták. Azt vitatták, hogy a szuverenitás is az önrendelkezési jog része, s csak az impérium hozhat a románok számára nyugalmat. Nemzetközi ellenőrzés ellen, még a statisztikák ügyében is tiltakoztak. Jászi vitatta ezt, Somló Bódog a megvalósítandó román autonómiák fölé központi román kormányzatot követelt, mely a magyar kormánnyal tartana érintkezést. Bokányi Dezső megkérdezte, a román népnek milyen szerve állapította meg a 26 vármegye követelését. A világ előtt s a magyar nép előtt nincs semmi garancia arra, hogy önök a magyarság érdekeit meg tudják védeni.

Apáthy a maga indulatos módján, olykor az asztalt csapkodva a román acélgárdisták garázdálkodását részletezte, s társával, Vinczével együtt a status quo állapotának fenntartását követelte a békekonferenciáig.

Neugeboren Emil szász küldött hangsúlyozta, Magyarország amputációja okvetlenül bolsevizmushoz vezetne.

A románok végső szavát mindenki Maniutól várta.

- Belőlünk a román nemzeti egység érzése beszél - kezdte Maniu. - A szuverenitás a román nemzet birtokában van, s azt mi használni is fogjuk. A szuverén román nemzetgyűlés fog határozni arról, hogy elválik-e Magyarországtól, vagy esetleg kantonális összefogásban akar vele maradni. Azokkal az ellenvetésekkel szemben, hogy a magyar és szász nép jogfosztottságát jelentené az általunk kért impérium, ünnepélyesen kijelentem, hogy ilyen szándék távol áll tőlünk s a román népben őszinte demokratikus szellem él s az impérium birtokában a magyar és német kisebbség számára okvetlenül meg fogjuk adni azokat a jogokat, amelyeket a magyar szuverenitás alatt a román és német kisebbség számára a demokratikus magyar ellenzék követelt. Az az ellenzék, mely együtt ült a magyar feudális rendszer börtöneiben. Nem akarjuk egy új feudalizmus útját az új magyar demokrácia által egyengetni.

- Mit akartál ezzel mondani? - kérdezte utóbb Moldován Maniutól.

- Azt - felelte Maniu -, hogy a mai Románia az odaát való, még a dualista magyar rendszernél is jóval antidemokratikusabb.

Jászi Oszkár megköszönte Maniunak a világos beszédet, amivel elszakadási törekvésüket szemtől szemben kimondta.

- Erről azonban mi - mondta Jászi - nem tárgyalhatunk, erre nincs megbízásunk, de én általános emberi szempontok miatt egyébként sem döntenék a magyarországi nemzetek sorsáról megkérdezésük nélkül, amint azt a románok teszik. Véleményem szerint az lenne a cél, hogy olyan államok alakuljanak, amelyek összhangban vannak az erurópai fejlődés irányzatával. Figyelmeztetem az erdélyi románokat, milyen veszélyes számukra Románia közelsége. Ez az ország ma Európa legfeudálisabb, legkorruptabb államalakulata. Ennek az országnak nem szabad a magyar, német és szerb kisebbséget kiszolgáltatni. De még a románságot sem. Az önrendelkezési jogot gyökeresen másként értelmezzük. Az én véleményem szerint az önrendelkezési jog egy magyar Svájcot jelentene Erdélyben. Maniu Gyula szerint egy szűk, nacionalista román impériumot.

Jászi ezután új, 11 pontból álló javaslatot terjesztett elő.

Íme: 1. Román impérium mindenütt, ahol román többség van. 2. A román impérium kiküldöttje helyet foglal a magyar kormányban, minden közös érdekű ügy intézésénél. 3. A régi törvények átmenetileg megmaradnak, de újakat csak a román impérium hozzájárulásával lehet hozni. 4. A főispánok és kormánybiztosok kivételével megmarad a régi hivatalnoki kar. A régi tisztviselők megfelelő védelemben részesülnek, rendes fegyelmi eljárás nélkül senki nem mozdítható el. 5. A nemzeti kisebbségeknek kölcsönösen biztosítani fogjuk az 1868. évi XLIV. törvényeikben foglalt védelmet. 6. A Román Nemzeti Tanács személyi és vagyonbiztonságot garantál. 7. A provizórikus román impérium a román királyság katonai erejét nem veheti igénybe. 8. A román komité és a magyar kormány egy kormánybiztosságot szervez az új rend életbe léptetésére. 9. A felmerülő vitás kérdésekben öttagú bizottság, bíróság dönt, melybe két tagot a magyar nemzeti tanács, kettőt a román nemzeti komité és egyet a magyar kormány küldene ki. Ezek közösen választanak elnököt. 10. A megállapodás a béketárgyalásokig érvényes, és azon túl semmiben sem köti a felek szabadságát. 11. E megállapodás betartása a két nemzet becsületének védelme alá helyeztetik.

A román komité visszautasította a javaslatot. Lázár Aurél ezt azzal indokolta, hogy a felkínált önrendelkezési jogot nem fogadhatják el, mert az nem adja át a román nemzetnek a végrehajtó hatalmat.

Amikor Jászi javaslatának hetedik pontját olvasta, talán akkor Moldován a román nemzeti gárda irodájában tett látogatást, hogy közvetlen benyomásokat szerezzen a készülődés hangulatáról. Véletlenül fültanúja lett egy olyan telefonbeszélgetésnek, melyet az aradi gárda parancsnoka, egy őrnagy Bukaresttel folytatott, amint a féloldalas párbeszédből kiderült, a vezérkari főnökséggel folytat, teljesen leplezetlenül. Az őrnagy beszámolt Jászi küldöttségének Aradra érkezéséről, nevetségesen eredménytelen egyezkedési kísérleteiről, majd megtudta, s kétszer is visszakérdezve ujjongó hangot hallatott: a román királyi csapatok egy zászlóalja átlépett a Kárpátokon Magyarország, Erdély területeire.

Mikes még a következőket jegyezte fel Maniuról, akivel ez a mai első találkozása volt: ő ma a románok büszkesége. Szikár arcélű, hegyes orrú, keskenyállású ember. Egyszerűen, de elegánsan öltözködik. Többnyire fölényes akar lenni, de udvarias marad mindvégig. Legjellemzőbb a szürke, villanó madárszeme: vita közben hihetetlenül figyel a vele szemben állóra, s nyomban igyekszik visszavágni. Jásziban komoly ellenfélre talált. Maniu azonban ravasz ember, Jászi viszont nyílt, egyenes, mintha katedráról osztaná az igazságot. Maniu apróra nyírt bajusza alatt hideg mosolyt rándít Jászi egy-egy védhetetlennek tetsző megállapítására. Jászi a végsőkig megkísérli, hogy Maniuból kicsikarja az igen egy töredékét. Végül Somló Bódog elveszti türelmét: - Hogyha semmit sem akarnak, hát mit akarnak mégis?

- Önálló királyságot akarunk, tanár úr - mondja gúnyos mosollyal Maniu.

De Jászi nem adja fel:

- A románlakta területen egymillióval nagyobb a magyarok s a németek lélekszáma.

- Az önök statisztikájában mi nem bízhatunk, miniszter úr!

- Hát akkor - feleli Jászi - nemzetközi összeíró bizottságot fogunk kérni, remélem, ebbe önök is belenyugosznak. Vagy egyebet akarnak?

Maniu szeme sem rebben.

- Igenis, egyebet! Mi Nagy-Romániát akarunk.

Mikes azt sziszegte: - Most ugrok a pofájába! - De apja visszafogta. Egy botrány nem használt volna az eredménytelenségnek.

Jászi nem veszítette el nyugalmát, Maniu kijelentését nem tekintette végszónak.

- Vonatunk indulóban - mondta -, búcsúzom. Remélem, mielőbb találkozunk még Budapesten. Remélem, egy kevés jóindulattal sok félreértést el tudunk még oszlatni.

A vonatban Mikes nyíltan megkérdezte Jászitól, tudatában van-e a tárgyalások hatalmas kudarcának.

Jászi szomorúan nézett a fiatal hírlapíróra: - Nem jutottunk ugyan semmi konkrét eredményre, de Magyarország bebizonyította a világ előtt, hogy valóban keleti Svájcot, területi autonómián alapuló államot akar megvalósítani. Egyébként: nem volt az a benyomásom, hogy román ellenfeleim Aradon bárminő jogi vagy erkölcsi diadalt arattak volna fölöttem. És Maniu Gyula, a magyarországi románság legokosabb és legkulturáltabb embere, nagyon jól tudja, hogy az a megoldás, melyet én kínálok: Erdély függetlensége és autonómiája, a "három nemzet" egyenrangú és demokratikus szövetsége alapján, mely teljes gazdasági és kulturális szabadságban élhetne mind Magyarország, mind Románia felé, legfeljebb a pillanatnyi adottságok s nem a történelem fejlődése szempontjából naiv, vagy elméleti, doktriner álláspont, elgondolás.

Jászi és Maniu többet nem találkoztak, csak a békekötés után, a nagy sötét békében.

Thuróczy Ödönnek nem sok teendője akadt a békekötés után a Mackensen seregnél Bukarestben. Már szóbeszéd tárgya volt a német sereg közeli kivonulása Romániából, s hazulról meg aggasztó hírek érkeztek - napról napra érezvén a maga fölösleges voltát, teljesen múlt időbe téve át saját szereplését, otthagyta a német hadseregparancsnokságot. Sem igazolványra, sem holmi felmentő iratra nem lévén szüksége, egyetlen erős elhatározással összecsomagolta két bőröndbe holmiját, vonatra szállt, s rendjelekkel ékesített piros atillájában igazoltatás nélkül áthatolt a Kárpátokon, s Vízakna megkerülésével egyenest Kassára igyekezett, hogy viszontlássa családját. A két gyerek, Piroska és Dezső mindegyik családostul már Budapesten, egyedül feleségét találta a megkopott fészekben - betegen. Erzsébet a viszontlátás heveny öröme után rimánkodni kezdett, nyomban utazzanak Vízaknára, az édesanyja sírja közelébe. Halálfélelmek gyötörték, anyja mellé vágyott temetkezni, s hogy ezekben a kétséges hónapokban, Kassáról Vízaknára - holtan - aligha tudna elkövetkezni.

Ödön a hosszas, Erzsébet szemében igazolatlanul töltött távollét után, maga is némi kicsapongó bűntudattal megrakodva, nem nagyon tudott ellenkezni felesége gyermekes és gyermeki óhajával szemben. A hadtestparancsnokságon illendőségből még jelentkezett (nyugdíjasként nem lett volna köteles vele), ott nem sok figyelmet pazaroltak rá, látható fejetlenség uralkodott a máskor méltóságteljes épületben. (Mellesleg: éppen nélkülözték a beosztott urak a hadtestparancsnok jelenlétét.)

A legszükségesebb házi holmival (főként ruházattal) felmálházva, fáradságos átszállásokkal érkeztek Vízaknára. A szolgálóasszonyon s a román udvaroson kívül senkit sem találtak otthon, csak a békés két házat. (Az a senki, aki már s még most is Erdély dolgában tárgyalt valahol - csak harmadnap toppant be mindhármuk s a viszontlátás örömére.)

Ödön civil ruhát öltött, nehogy kérkedőnek látszódjék a vízaknai köznapi élet jövés-menésében, noha a fürdőzők között olykor még tábornok is került. Már csak ezért is egyenruha nélkül kísérte beteg feleségét a gyógyerejű kádfürdők valamelyikébe, mert Erzsébet halálvárásával párhuzamosan gyógyulni vágyása is működött, s ennek merituma az volt, hogy ha élve lehet maradni, a testi fájdalmak enyhítésére (s talán a gyógyulásra is) csak a szülőhely csodavizei adhatnak ígéretet.

De a polgári ruha arra is jó volt, hogy a magyarok magyarul, a románok románul köszönthessék utcai sétái alkalmával, s ő magyarul és románul egyaránt fogadhassa a köszönéseket, itt-ott szóba elegyedve némelyekkel, mindenkivel saját nyelvén válthasson igét.

Nem számított katonai pályája meghosszabbítására s nem "hadi" érdemei öregbítésére, mégis katonaösztöne mélyén s izmaiban érzett valami késztetést tevékenységre, bár teljesen határozatlan szándékkal, nagyon is ködös lehetőségként.

Amikor György visszaérkezett Aradról, ahol Jászi Oszkárral és Maniuval sikertelen kétoldalú küzdelmet vívott - azt kérdezte Ödöntől: - Szerveződik-e már Vízaknán a nemzetőrség?

- Minthogy néhány napja, mielőtt Aradra indultál volna, még nem tudtunk efféléről, még most sem igen hallottunk róla.

- Pedig a magyar honvédelmi miniszter maga rendelte el a rendőrség és a csendőrség támogatására, a közrend várható meglazulásával szemben.

Ödön még tiltakozott is egy cseppet, a rendőrség s a csendőrség védelmében, de György már másnap hírét vette bizalmi román híveitől, hogy a sóvágók között máris megindult a szervezkedés, csupán abban bizonytalanok, hogy Szebenből, vagy Gyulafehérvárról szerezzék be a felszerelést.

A magyarok csak napokkal később kaptak észbe s megkérték Moldován Györgyöt, hogy vállalja el az alakítandó nemzetőrcsapat vezetését és gondját. György gondolkozás nélkül sógorát ajánlotta maga helyett, saját katonai képzetlenségére hivatkozva. A magyar nemzetőrök élén sokkal jobban fog parancsnokolni egy tapasztalt s minden kétségen felüli magyar törzstiszt, mégha nyugállományú is. Rövid toborzás után mintegy nyolcvan magyar férfi jelentkezett szolgálatra - egy részük fiú (tizenéves), más részük póttartalékos rendű, s vagy fele rejtőzködő, katonaszökevénynek minősülő, fegyverhasználatban gyakorlott személy. Ez utóbbiakat meg kellett győzni afelől, hogy frontra vetésükről szó sem leend, valamint arról sem, hogy dezertált, sereghagyott voltukat e számbavévő lajstromozás során ellenőrizhetnék valaha.

Három fogattal szekerezett be Thuróczy Ödön a szebeni hadtestparancsnokság elé, ahol erélyes fellépése, vagy egyéb körülmények hatására percek alatt megszerezte a száz fegyveresre szóló kiutalást, bőséges (három csatanapra szóló) lőszerre s szükséges felszerelésre, elsősorban természetesen a dúsan zsírozott puskákra. Ott eszébe jutott, némely géppuskák láttán, hogy azok közül is négyet követeljen csapatának. A megszeppent raktáros csak annyit kért: "Alázatosan, a géppuskákról is tessék valami írást szerezni a parságtól!"

Thuróczy biccentéssel tett erre ígéretet, de csak Vízaknán ötlött eszébe, hogy a géppuska- (a masingever) kiutalás cédulácskájáról megfeledkezett. Ám olyan idők szelét érezte, melyben sem őt a manipulános raktáros őrmesterrel nem fogja többé összehozni a sors, sem őt, az őrmestert (a raktárvezetőt) olyan hadbiztosi személyekkel, akiknek számot kellene adnia holmi elbitangolt géppuskákról.

A fölösen felvételezett puskáknak hamarost akadt gazdájuk a vízaknai magyarság körében, s a gépfegyverekkel megerősített osztag tűzerőben felülmúlta a szerveződő helyi román nemzetőrség ütőképességét. Ezért talán, vagy Moldován György tekintélyének köszönhetően, vagy netán Thuróczy Ödön személyes, kétnyelvű katonai bája miatt, egy tiszt vezette román küldöttség felkérte őt, hogy a kölcsönös békesség megőrzése végett, vállalja mindkét fegyveres nemzetőr század fölött a parancsnokságot. A küldöttséget vezető tartalékos császári és királyi hadnaggyal hosszan kezet rázott, majd rövid összeölelkezés után vállalta a román felkérést, s attól az órától fogva ismét felöltötte tábori egyenruháját, a rendfokozati csillagokkal s a szalagokkal jelzett kitüntetéseivel együtt.

Az idő azonban száguldott, s ha a mesében három nap három esztendőt tesz ki, ekkortájt a vízaknai naptárakban a huszonnégy órás napokat egy-egy héttel felérő idővel számolhatták. Amikor szászvárosi székhellyel egy román származású császári és királyi alezredes zászlóaljnál nagyobb katonai egységet szervezett (nemzetőri formákat meghaladó keretben) a helyi gyalogezred hadianyagából, Ödön érezni kezdte emberei hangulatán, hogy a falvankint 20-50 fegyveressel dél felé terjeszkedő alezredes erélye behatol az ő állandósult, de puszta védelemre, védekezésre berendezkedett stratégiája réseibe.

Mikor jártában-keltében egy távoli tüzelőhelyről (talán padlásablakból) reá lőttek, s a lövedék zubbonyának bal válla tömésében akadt meg, nagyon elgondolkozott az ezredes, a vízaknai nemzetőrök közös parancsnoka. Nem volt kedve az életére törő lövész kiderítésére. Arra sem maradt kíváncsisága, vajon csapatjabeli vagy Szászvárosból küldött merénylő próbálta kioltani nyugdíjas életét. Nem féltében, csupán megbántottságában a Moldován házba vette be magát, s a magukat önként alája rendelő nemzetőr tisztek jelentéseit, utasításra váró parancsait onnan adta ki.

Sikereinek híre (a békeparancsnok híre) azonban messzire eljutott, s amikor a régi barát (Kratochwill Károly) ezredes üzenete Nagyváradról utolérte ("szükségünk lesz Rád Kolozsvárt, csatlakozz hozzánk!"), hallgatott az ismeretlen (de sejtett célú) hívó szóra s csomagolni kezdte legényes motyóját, feleségét a hazai föld és temető közelében hagyva, bátyja viszonylagos védelme alatt.

Indulása óráiban érkezett meg az olasz frontról, Piave mellől Csongor, századosként, míg tüzérütegét irányította - pazarolta -, az őrnagyi előléptetésről megfeledkeztek a minisztériumban s a hadseregparancsnokságon is, noha éppen arany vitézségi érmét érdemelte ki célzott össztüzeivel.

Keserű volt, levert, reményét veszített. Ödönnek már nem maradt annyi ideje, hogy rábeszélje, tartson vele Kolozsvárra, vagy pótolja őt a kétféle nemzetőrök élén.

Csongornak semmiféle cselekvéshez nem volt kedve. Sógor bácsi (Ödön) kihűlt szobájában elhanyatlott, s napokon át mély-, majd félálomban aludt-aludt-aludt. Egy reggel aztán átballagott a Szaplonczay házba, reggeliző apjához csatlakozott, ő is falván az asztalra tett étkekből, s hosszan hallgatta apját, egy-egy kétkedő s harctéri tapasztalattal rakott megjegyzéssel serkentve s megakasztva örege fejtegetéseit.

- Hasonlít ez a mai helyzet a negyvenkilenceshez: nemzetőrök itt is, ott is, csak Bem apók, Bethlen Gergelyek és Hozsváth Károlyok nincsenek.

A nemzetőrökről is tudott Csongor, Bemről is természetesen, Bethlen Gergelyről is, sőt Hozsváth Károlyról is tudta - Mikestől - a nagyapai elődről szóló történetet, elbeszélést, amely tavaly váratlanul érvén őt, legendának tetszett. Legendának, amely azonban beleillett anyjától származó lelkivilágába.

- Se Bem, se Bethlen, sem Petőfi - ismételte -, minden másképpen van.

- És Ady? - kérdezte apja.

- Ágyban, párnák közt - sóhajtott Csongor.

- Igen - tette hozzá a legöregebb Moldován. - Goga barátja, a mi nagy ellenségünké.

A semmittevés és a desperált töprengés hete után, amikor Kolozsvárról Thuróczy ezredes úrtól egy vízaknai katonaegyén által nyomatékos üzenet érkezett, hogy a százados urat igen várják oda fel - Csongor elhatározta magát az indulásra, de amikor emberét kereste, hogy együtt menjenek Kolozsvárra, bizony annak nyoma veszett, mintha őreá nem vonatkoznék a hívás, a visszahívás.

Már kolozsvári, majd székelyföldi tevékenysége (toborzása) idején jutott eszébe Csongornak, hogy sem ő, sem sógora nem számítottak a Vízakna környéki és a vízaknai magyarságra, amikor a nagy védelmi sereg összegyűjtéséhez fogtak. Az ok megbeszéletlenül s közös megállapodás nélkül is ugyanaz volt: a szórvány magyarság falvaiban a helyszínen lesz szükség a családok védelmére. Ugyanakkor várhatólag éppen a fegyvert fogható férfiak lesznek szálka a mindenütt szervezkedő románság szemében, az ő biztonságuk veszélyeztetettebb lesz, hacsak megvédeni nem tudják magukat a valószínű túlerővel szemben.

A kolozsvári nemzetőrzászlóaljat Verbőczy Kálmán százados szervezte s az ezren fölüli létszámnak csaknem fele székelyekből állt. Ez a körülmény késztette Kratochwill ezredest, hogy toborzókat küldjön székely megyékbe, mert sem a Nagyvárad környéki, sem a Kolozsvárhoz tartozó falvak behívott katonakötelesei nem vonultak be, csak nagyon ímmel-ámmal s jó ha minden ötödik. A volt 21. honvédezredre épült a szervezkedés, amely az olasz fronton megtagadva az engedelmességet azzal indult haza, hogy a szülőföld védelmét tartja fontosabbnak, az idegenben vére ontásánál.

Az ezrednek az a része, mely az utazás során el nem széledt, a 38. hadosztály nevet vette fel.

A Moldva felé eső határszakaszt Goldbach tábornok, a Mária Terézia-rend birtokosa, védte osztrák-magyar csapataival, de november 10-e után, amikor a román kormány elrendelte az általános mozgósítást, ezek a határvédő csapatok, a túlságos széttagoltság miatt tán, vagy egyéb foglalkoztatottságbéli destruáló tétlenség miatt - elszéledtek, szétfoszlottak, felszerelésük hátrahagyásával, egyenkint s kisebb csoportokban, de nem kötelékekben, hazaindultak, nyomukban román bandák csoportjai szivárogtak be a régi magyar területekre nyilvánvalóan azért, hogy felderítsék a határszélek védettségét és védtelenségét.

A mozgósítás napján a román hadsereg nyolc silány hadosztályra tagozódott. A kiürült területekre Bîrladnál a 6. hadosztály tört előre, az eddig Piatra Román táján állomásozó 7. hadosztály november 13-án indult meg. A 2. román vadászhadosztály Mackensen visszavonuló német seregét követte tisztes távolból a tömösi és vöröstoronyi szoros irányában, hogy azután részt vegyen Dél-Erdély megszállásában.

Moldován Csongor küldetése Székelyföldön elég kockázatos volt. Vonattal indult egymagában, vagyis néhányadmagával s két hét múlva 1700 székelyt vont maga után Kolozsváron a haza védelmére. Házról házra meg kellett győznie a harcterekről visszaérkezett férfiakat, hogy házukat, hazájukat nem helyben, hanem szervezett seregben Kolozsvárt kell megvédeniök.

November 13-án Linder Béla ezredes, a béketárgyalások előkészítésével megbízott tárcanélküli miniszter Belgrádban aláírta azt a katonai egyezményt, amelyben a magyar kormány kötelezte magát, hogy a Maros vonalától délre, illetve keletre eső területet kiüríti. November 29-én a román hadsereg vezérkari főnöke, Prezan tábornok panaszt tett Belgrádban a dunai francia hadsereg parancsnokságánál, hogy a magyarok üldözik az erdélyi román lakosságot, emiatt az erdélyi román intézőbizottság (Consiliul Dirigent) már többször kérte a hadseregparancsnokságot, hogy avatkozzék be a magyarok ellenében, Prezan álszent módon azt kérte, hogy a kijelölt demarkációs vonaltól északra a francia hadsereg szállja meg Erdélyt, jól tudván, hogy a dunai francia hadseregnek nincsenek nélkülözhető csapatai, ezért nyomban kérte Belgrádot, hogy jobb híján saját csapataival léphesse át a Maros vonalát. December 2-án megkapta az áhított engedélyt s a magyar kormány tiltakozása ellenére megindult észak felé.

Történt pedig ezenközben, hogy a Bánffyhunyadról szétküldött több ezer behívóra mindössze nyolcvanan jelentek meg, hogy a fenyegető veszedelem ellen felvegyék a fegyvert.

De a miniszteri parancsra bevonult s így-úgy megalakult csapatrészek között nagyon gyatra lábon állt a fegyelem. A legénység csak a zsoldfizetés és étkezés idején tartózkodik a laktanyában, különben gyűlésezik, sétál és kocsmázik. Nem gyakorlatozik, mert harcolni nem akar. Még az őrségeket sem lehet mindig kiállítani. Akik mégis vállalják, éjjel s unalmukban lövöldöznek s ha megunták, üldögélve dohányoznak. Egyébként zsebre tett kézzel, cigarettával szájukban beszélnek a tisztekkel. Előfordul, hogy a számukra kényelmetlen parancsokat úgy hárítják el, hogy a parancsot adó tiszteket anyjukba küldik.

Mindezekhez képest a Verbőczy Kálmán és Moldován Csongor századosok által Csíkban, Gyergyóban, valamint Udvarhelyt toborzott székely legények fegyelme töretlen volt és maradt, még a visszavonulás napjaiban is.

A Maros vonalát decemberig századokra és szakaszokra elosztva az immár székely hadosztálynak nevezett csapatok őrizték.

A magyar kormánnyal csak december 16-án közölte Vyx alezredes, hogy a Maros vonalát fel kell adnia.

A franciák hitszegéséről a románok javára Bőhm Vilmos hadügyi államtitkár Apáthy István professzor, erdélyi főkormánybiztost csak 18-án tájékoztatta, aki azt nyomban tudatta Kratochwill ezredessel, a "székely" csapatok parancsnokával. A Bőhmtől származó közlés szerint a román csapatok stratégiailag fontos helységeket, mint például Székelykocsárdot, valamint több más erdélyi várost ideiglenesen meg fognak szállni, amíg helyükbe francia csapatok érkeznek. Ezért a magyar fegyveres erők egy részét feltétlenül a megszállási pontokon kell tartani. Ha a románok le akarnák fegyverezni őket, ez ellen tiltakozni kell, de a vérontást kerülni kell, s a lefegyverzésről jegyzőkönyvet kell felvenni.

Ezt az utasítást megalázóan képtelennek tartották a katonák, s nevetségesen gyermetegnek azt az elképzelést, hogy az "ideiglenes" román megszállás idején a polgári közigazgatás egész Erdély területén magyar maradna. E képtelen feltevéseket átlátva, a Kolozsvárra küldött nemzetőri kormánybiztos, Fényes László megállapodott Kratochwill ezredessel, hogy amennyiben a román támadó haderőnek csak egyötödét is be tudják vetni, a Maros vonalát nem adják fel. A kombattáns erők számbavétele után kiderült, még ennyi erő sem áll rendelkezésre. Kratochwill kiadta a parancsot a Maros-vonal elhagyására. A megerősített helyek parancsnokai, Csongor és Verbőczy Kálmán századosok zúgolódtak tisztjeik élén, s igyekeztek megmásítani a számukra gyalázatos visszavonulást. A különben fegyelmezett székely legények sokan sírtak, amikor szűkebb hazájuk védelmétől megfosztották őket.

December végén Kolozsvárra érkezett Berthelot francia tábornok, a románok elkötelezett barátja, aki Apáthy főkormánybiztossal egy újabb demarkációs vonalat közölt, mely Nagybányán, Kolozsváron és Déván át húzódik. E demarkációs vonalat egy 15 kilométeres sáv alkotja, amelytől keletre a románok, nyugatra a magyarok tartják fenn a rendet. A magyar katonai hatóságoknak azonban el kell hagyniok Kolozsvárt. Kratochwill ezredes Bánffyhunyadra tette át a hadosztályparancsnokságot, a székelyek onnan keletre 150 kilométeres sávban készültek a megütközésre, mert a románok Berthelot szavai, ígérete ellenére folytatták előnyomulásukat, bebizonyítva, hogy az adott szónak sem francia, sem román oldalon nem ismerik szent jelentését.

A két százados elhatározta, hogy ezután minden talpalatnyi földért harcolni fognak.

Moldován Csongort a szilveszter Szatmárnémetiben érte, Verbőczyt Nagybányán.

Édes Gyuricám, sietve küldöm ezt az év végi levelemet. Nem akarlak elszomorítani vele, de jobb, ha mindent minél előbb tudsz felőlünk.

*

November 2/15. Nincs kenyér csak öt napra. Hivatalosan bejelentették, de mit csinálnak a mozgósított tömegekkel? Honnan vesznek számukra élelmet?

Este tízkor megszüntették az áramszolgáltatást. Egy gyertya ára 13 lej. De milyen gyertya! Szégyelli nevét, ha meggyújtod.

(A király hívatta Alexandru sógort s közölte vele, nem esett ki kegyeiből. A nagy bizonytalanságban összefogással kell keresnünk a megoldást. Sorsunk a béketárgyaláson dől el. Ki gondolta volna, hogy Németország ily váratlanul össze fog omolni. Maga az antant is csak egy év múlva számított erre az eredményre. Ez nekünk is sok egyszerre. De lám, a hit az, ami megtart, megment. Román monopóliumot kell szerveznünk, hogy megmentsük a kőolajat. Dobrudzsában összetűzések a bolsevistákkal, akik nem ismerik el jogainkat ott. Jogunk van bemenni Magyarországra és előnyomulni, annak ellenére, hogy fegyverszünet van, ez nem háborús cselekmény, mert megvédjük a román lakosságot. Viktor Mitonescu hírt hozott Clemenceau-tól: biztosított minket Dobrudzsa és Erdély birtoklásában. Erdélyben már 30 kilométert haladtunk előre. De nem tudjuk igazán, mi folyik ott. Franchet d'Esperey nem fogadta jól Károlyit, mert a románokról úgy beszélt, mint Magyarország hűséges alattvalóiról. A király aggódik trónjáért: túlságosan sok monarchia omlott össze mostanában. Figyelmeztetjük Olaszország példájára. De ki tudja, meddig! - mondja ő.)

November 7/20. A mozgósítás nagy fiaskó. Bizonyos egységnek 400 embert kellett volna fogadnia, bevonult 7. Micsoda őrültség volt 22 korosztályt egyszerre behívni fegyverszünet idején. Tedeum az érsekségen az antant győzelem örömére. Carol herceg nem ült le a király melletti üres székre. Mindkét herceg a diplomáciai testület tagjai közé vegyült. Viktor Antonescu francia tábornoki egyenruhában a tisztikar élén. Engem a Brătianu házaspár mellé soroltak.

November 8/21. Szent Mihály napja. Ünneplés nagy pompával és nagy szervezetlenséggel. Jorga franciául mondja ünnepi beszédét. Aki majdnem forradalmat csinált.

November 10/23. Hírek a németek kivonulásáról. Az utolsó két napon loptak, raboltak, romboltak. Garázsokban dúltak, autókat vertek szét, raktárakat fosztottak ki.

November 16/29. Carol herceg néhány hónapra az USA-ba megy. Gáláns lovag, feleségének gyöngynyakéket ajándékozott - Erzsébet királyné hagyatékából. Egy ismerős családnál feleségestül tett látogatást este 10-től éjjel 1-ig. Sírt és kijelentette, bár szereti feleségét, aláveti magát anyja akaratának, s beleegyezik a házasság érvénytelenítésébe.

Érezhető, hogy valami történik Erdélyben. A Nemzeti Tanács értesítette barátait, az egyesülés említése nélkül: szervezkedünk. Mindenfelé azt beszélik, hogy a magyarok gyilkolják a románokat, s tenni kell valamit. Van ebben valami szándékosan nyugtalanító motívum.

A király kérdi: elfogadnánk-e Take Ionescut?

Konkrét ajánlatra majd mérlegelni fogjuk, ki mit tud letenni az asztalra.

November 17/30. A király és a királyné visszatérnek Bukarestbe. A fogadó ünnepségen ott kell lennünk. Vonatunk 41 óra alatt teszi meg az utat. A kocsik fűtetlenek. Az állomásokon mindenütt katonaság tiszteleg a királynak. Bukarestben a konzervatív párt ellen hangolták a népet. Gépkocsijainkat elrekvirálták. Hallom, elkészült a lefogandók névsora: akik a németekkel együttműködtek. St. Aulaire azt mondta, nem hajlandó velünk egy vonaton utazni. Amikor a németeknek megküldték a hadüzenetet, tűzharc volt, sok halottal. Mondják, a németek kivonulása mindennél förtelmesebb volt. Úgy viselkedtek, mintha oroszok lettek volna. Egyébként a mi embereink is raboltak, ahol csak érték.

A királyi pár Magosoián szállt ki a vonatból, katonai díszőrség várta őket, onnan kocsival tovább. Mögöttük külön gépkocsin a hercegnők: Erzsébet, Mária és Ilona. A király balján a királyné ült, jobbján Berthelot. Nicolae herceg sisakkal fején, mint a király s a generálisok.

A királyné amazonszerű asztrahán kucsmát viselt, Berthelot piros egyensapkát. A román katonák és cserkészek mellett francia és angol katonák nemzeti zászlóikkal, középen nagyon hatásosan 80 román trikolór, a tiszteletbeli gárda és parancsnokai. A franciákat, Berthelot katonáit jobban éljenezték, mint a románokat. Látvány a Jockey Club erkélyéről.

A liberálisok az egész modern román történelem eredményeit maguknak vindikálják, s követelik a "dezertálók" (konzervatívok) mielőbbi megbüntetését. Nem kétséges, Nagy-Romániát az abszolutizmus és a gyűlölet alapjaira építik.

Take Ionescu rnég Párizsban marad. Ott építi az abszolutizmust és gyűlöletet.

Az a hír járja, Brătianu egyedül alakít kormányt.

A királyné vacsorát tervez, meg akarja hívni az összes volt minisztereket, de az antant képviselői ezt ellenzik. Ide jutottunk saját hazánkban.

Enescunak is lakolnia kell, mert hangversenyezett német megszállta városokban.

November 20/december 3. A mai táviratok szerint az USA megsegíti a németeket az éhínség ellen. Az USA hangja olyan megértő, hogy csodálkoznunk kellene, ha a béketárgyaláson Németországgal nem értenék meg egymást.

Több gondot kellett volna fordítani az amerikaiakkal való diplomáciára. Arról az őrültségről beszélnek, hogy beavatkozunk az oroszok dolgába (amikor nincs mit enni).

A király azt mondta, ő nem volt szabadabb a németekkel, mint én a kormányommal. Nincs mit szememre vessenek.

Nyugtalanság van Erdélyben. Nem lehet tudni, mi megy végbe Gyulafehérváron. A király erről, mint beteljesülésről beszél, pedig még nincsenek róla megbízható híreink.

Didina Cantacuzino jegyeket hoz a csütörtöki gálaestre. Minisztereimet is meghívták, csak egyiknek, Arionnak feleségét nem, mert nagyon szabadosan nyilatkozott a királyné nagyon szabados magánéletéről, viselt szerelmi kalandjairól.

November 21/december 4. Az általános mozgósítást cáfolják. A mozgósítás az élelmiszer-ellátás függvénye.

A repülőgép, amely Erdélyből a hírt hozta volna az egyesülésről, a rossz idő miatt nem tudott eljutni Bukarestbe, egységes nemzeti párt megalakításáról van szó, a kormányfő Maniu lesz! Emlékszem Miháli undorodó szavaira 16-ban, mikor megtudta a liberálisok korrupcióit, s irtózattal utazott el tőlünk.

A királyné szerint Brătianu dolgozik, Take Ionescu lazsál, ő lejárt lemez.

A diadalívekre felírták Crisanát és Timisanát. A szerbek elfoglalták Aradot és Torontált. Mennyi rosszat hozhat még ez az elbizakodottság!

A gálaest fordulata: a francia tisztek tüntetőleg kivonulnak - miattam.

November 22/december 5. Már világosabban látni Erdély ügyében. Két megoldást emlegetnek: a románok egyesülését Bánátból, Erdélyből és Magyarországból és minden más románok lakta területekből; a másik: ideiglenes autonómia az új alkotmány megalkotásáig, melynek alapján az általános szavazás lesz. Az autonómia elve győzött. Még beszélnek valamiféle regionális partikularizmusról is.

Az osztrák szerencsétlenség katasztrofális lehet. Egy orvos, ki Hotinból érkezett, meséli, látta az osztrák csapatok visszavonulását Észak-Besszarábiából - járványtól és végelgyengüléstől elpusztuló katonák holttestei voltak szegélyezve a menetvonal útján.

A gálaestre nem mentünk el, s embereinket, híveinket is lebeszéltük a részvételről.

November 23/december 6. Növekszik a nyomor a nép között. Tüzelő és étel híján bezártak egyes kórházak. Gyógyszer sincs.

Növekvő remények az egyesülésről. Azt beszélik, Mackensen ellenünk hangolta a szászokat.

November 24/december 7. Kellemetlen eset: a zsidók egy franciabarát tüntetést szerveztek a Szt. György téren. Összegyűltek vagy háromezren. Voltak köztük zsidó származású francia katonák is. Egyikük magával vitte Palesztina zászlaját is. A rendőrség és csendőrség nagy erővel avatkozik be. A zászlót, a zászlókat megtiporták. Többen megsebesültek, köztük francia egyenruhások is.

Eltűnt a kenyér. Mondogatják: a németek alatt legalább a fejadag megvolt.

A palotában 300 személyes bankettet rendeztek, de az utolsó pillanatban lemondták - a királyné megbetegedett. Őnélküle nem történhet semmi, sem polgári, sem katonai vonalon.

Nicolae herceg elutazott Londonba. Az Eaton egyetemen fog tanulni. Végre valaki a dinasztiából, aki jólnevelt lesz.

Hírek Londonból. A közvélemény nagyon fel van izgatva ellenem: mért kötöttem meg a békét, s mért szavaztattam meg a kötelező munka törvényét.

A románokról azonban jó a vélemény. Mária királyné népszerűbb, mint saját uralkodójuk.

A béke megsemmisítő lesz - mondta Balfour -, mert az angol szabadságszisztémával szemben egy másik diszciplínát alkalmaznak: a vesztesnek pusztulnia kell.

Clemenceau nagyon haragudott a románokra, hogy megkötötték a békét. A párizsi románok egymást marják, minden klikknek külön lapja van. Rosetti és Brătianu sem tudta őket kibékíteni. Take bukott ember. Nem bocsátják meg neki, hogy elszökött Iaşi-ból. Berthelot-nak, aki nagyon szereti a románokat, sikerült megváltoztatnia Clemenceau rossz véleményét.

November 30/december 13. Az erdélyi bizottság végre megérkezett: Cristea Miron és Hosszú püspökök, Vaida és Goldiş miniszterek, Caius Brădiceanu államtitkár. Vaida, akit már két hete betegnek mondanak, hirtelen meggyógyult.

Goldiş arról beszélt, hogy a népeknek meg kell adni az egyenlőséget, beleértve a zsidókat.

Vacsorán Vaida egekig magasztalta a két Brătianut - apát és fiát.

Nagyon csodáljuk Teodor Miháli hiányát. Mi történt vele? Bánátot Cristea és Brădiceanu képviseli.

A király új formulát, új jelszót talált, tálalt beszédében: A Dnyesztertől a Tiszáig!

Többen odasúgtuk: Vajon?

Tegnap két tüntetés ejtett ámulatba. Az egyik a sztrájkoló munkások felvonulása volt. Rendezett sorokban vonultak a Bulevardul Brezoianutól a Calea Griviţeiig. A másik tüntetés az erdélyiek szállása előtt vonult, izgatott tömegként, s azt üvöltözték: kenyeret adjatok. Ezek között sok asszony volt, üres szatyrokat lobogtatva.

A Lambrino fiút, kapitány, az ország legtúlsó zugába, Orheiba vezényelték. Carol herceg feleségét, Zizi Lambrinót meg az anyját Iaşi-ban állandó megfigyelés alatt tartják. Nem léphetnek ki a házból s nem jöhetnek Bukarestbe (a szabadság országa!).

A bulevardon Carol herceg láttán csoportosulás támadt, többen hangosan szidalmazták, de ő lecsapott fejjel szótlanul ment előre a palota felé.

Berthelot üzeni, személy szerint becsül, de azzal, aki a németekkel aláírta a békét, kezet nem foghat.

Brătianu lapjai Averescu és Jorga ellen tüzelnek. Különösen Jorga tett neki sokszor keresztbe, míg kormányon kívül volt.

Jorga pártot alapított Iaşi-ban, amelynek célja a földtulajdon államosítása és a termelés társadalmi tulajdonba vétele. Állítólag a királyné inspirálja Brătianu ellenében.

Az erdélyi testvérek elfeledtek névjegykártyát hagyni nálam. Vagy becsapták, vagy fogva tartják őket. Megérkezett Maniu és Vlad. Viszont Hosszú és Cristea püspökök elutaztak.

Az akadémia ebédet adott, de Brătianu megtiltotta, hogy bárki is más nézetet valljon-szóljon, mint ő.

Az a hír járja, hogy az erdélyiek nem alakítanak kormányt, hanem Bukarestben kapnak miniszteri tárcákat, és indulnak a választásokon.

December 10. Bezárták és elkonfiskálták az osztrák követséget. (Micsoda butaság!) Vajon később nem lesznek kapcsolatok Ausztriával és Magyarországgal? A követségiek három napot kaptak távozásra. Egyik attasé megkért, vegyem meg vagy vegyem gondozásba öreg lovait. A hadügyből azt üzenték: hadizsákmány.

A király ma kikocsizván, tüntetőkkel találkozott. Azt kiáltották feléje: Éljen a Köztársaság!

December 24. Karácsony. A német katonákat ma is dolgoztatják. A mieinket nem dolgoztatták ünnepeken.

A franciák is észrevették a törvénytelenségeket.

Fizetésemelések, ám lesz-e kenyér?

Az előkelő éttermekben sincs kenyér! Mi lehet a külvárosokban?

Készülnek a választásokra, de csupán Ó-Romániáról és Besszarábiáról van szó. Erdélyről egyelőre hallgatnak.

A király azt üzente: Nem haragszom önökre.

Duca fenyegetődzik.

Akit behívnak a Curtea Martialába, az Astoriába, az eltűnik.

A hivatalos lap közli Bukovina bekebelezését, de úgy, hogy megőrzi autonómiáját.

Napokon belül megsemmisítik Carol herceg házasságát.

Tízezer olasz katona hazaindul, minden kezük ügyébe eső holmit elemelnek. Hazulról nem kaptak sem ruhát, sem élelmet. Cserébe a királyné kitüntetést kap tőlük.

Borongós idő, az utcák undorítóan piszkosak. A Calea Victoriei tele gödrökkel. Az emberek elkeseredettek.

St. Aulaire és Brătianu összekülönböztek a kőolaj miatt.

Erdélyre vonatkozóan nehézségek vannak az ottaniak és Brătianu között. Majd meglátjuk, igazam volt-e, amikor azt mondtam, az angolok és amerikaiak nem hagyják cserben Magyarországot.

Az újságok azt a hírt hozzák, hogy Mackensent a Károlyi-kastélyban letartóztatták. A magyarok protestáltak. Bukarestből egy francia divíziót küldtek Magyarországra. Berthelot Aradra utazott, vagy még beljebb.

Brătianu Maniuval Párizsba utazott.

A székely hadosztály létszáma a szakadás előtt 9587 fő volt, ebből 649 tiszt.

Alakulatok szerint: négy és fél önálló gyalogzászlóalj, a 21. székely gyalogezred 3 zászlóaljjal, a 24. székely gyalogezred 2 zászlóaljjal, a 32. székely vadászezred 2 zászlóaljjal, a 12. szatmári gyalogezred, portyázó különítmény 3 zászlóaljjal. Az 1. székely huszárosztály 1 lovasszázaddal. A tüzérség 16 ütegből állt: az 1. székely tábori tüzérezred 3 ütege, az 1. székely nehéztüzérezred 4 ütege, az 1. székely hegyi tüzérosztály 2 ütege, az 1. székely csoport tüzérosztály 2 ütege, a 21. székely csoport tüzérosztály 1 üteggel, a 13. székely csoport tüzérosztály ugyancsak 1 üteggel. A 132-es tüzérek 3 üteggel. Volt egy repülőosztályuk is.

A székely hadosztály 150 kilométeres fronton, Vaskoh-Belényes-Csucsa-Szilágysomlyó-Tasnád-Szinérváralja-Técső-Máramarossziget, szállt szembe a megszálló román csapatokkal, és február közepére sikerült megállítania azokat.

Thuróczy Ödön ezredes a hadosztályparancsnokság törzsében tevékenykedett, nehéz órákban Kratochwill Károly jobbkezeként, nemcsak stratégiai döntésekben mutatott irányt.

Moldován Csongor, mint harcedzett tüzérparancsnok mindenkor a nehéztüzérek négy ütegének tüzét vezette, de az ő árnyékába húzódott a 21-es tüzérosztály maradék ütege is.

December végén Kolozsvárra érkezett Berthelot francia tábornok, a románok nagy barátja, őt ezúttal a magyarok is bizonyos reverenciával fogadták. Román kísérete s a Kolozsvárra tóduló románok annyira közrefogták, hogy Apáthy István professzornak, a főkormánybiztosnak csak némileg erőszakos fellépéssel sikerült őt megközelítenie, holott Berthelot-nak egyenest őt kellett volna keresnie a két nép között egyre hevesedő viszály mérséklése, esetleg kiküszöbölése végett. Végül mégis sikerült annyi időt tölteniök egymással, hogy a tényleges hadihelyzet figyelembevételével egy újabb demarkációs vonalat állapítottak meg, mely Nagybányán, Kolozsvárott és Déván át húzódik, egy 15 kilométeres sávot a szemben álló felek között szabadon hagyva. A magyar katonai hatóságoknak azonban Kolozsvárt elhagyva Bánffyhunyadra kellett távozniok.

A románok azonban - s ezt a magyar katonai hatóságok még mindig nem tekintették természetesnek - ezt a szerződést nem tartották meg, s Berthelot távozása után folytatták előnyomulásukat Zsibó, Zilah, Szatmárnémeti, Máramarossziget irányába. A székelyek, akik ezekben az órákban Nagyváradon s a város előterében voltak, Szatmárnémetibe vonultak, hogy onnan keletebbre alkossanak védővonalat.

A hadosztály decembertől április végéig a következő ütközeteket vívta meg: 1918. december végén páncélvonatuk visszaver Piskinél egy román előnyomulást.

1919. január 14-én Cigányinál: visszavert román támadást. Kis- és Nagysebesnél a Körös völgyében, Sebesvár és Dealul Fundaculuinál harcok voltak.

Január 23-28.: Csucsától Bánffyhunyad felé sikeres saját támadás.

Január 31-február 3.: Sikarló.

Február 22-25.: Zilah - sikeres saját vállalkozás.

Március 1. Nagysikarló

Március 11-12. Április 16-17. Csucsa, Királyhágó, román támadás.

Március 9., április 16. Iloba, román támadás, magyar ellentámadás.

Március 16. Récsétől délre.

Március 17. Szinérváralja.

Március 27., április 16. Hadad, Győrtelek: győzelmes védelmi harcok.

Március 29. Iloba-bánya.

Április 26. D. Pietris - Sikárló ÉK. Haraklány, Varsolc, Magyar-Kecel, Bogdánháza, Balla-Csarnuskaerdő, Azanó-hegy (erdő), Egrespatak Ny., Erdőszáda, Kraszna és Récse, Kis- és Nagysebes, Alsószopor, Hanckő.

Április 17. Nagygéc.

Április 16-17. Vaskó, Gyalu, Máré,

Április 17-18. Szatmárnémeti,

Április 18-19. Kocsord,

Április 18. Szamos-Dob,

Április 18. Belényes,

Április 20. Királyháza, Veresmart, Ököritó, Mátészalka.

Április 24. Hodász, Nyírmeggyes.

Április 25. Nyírmada.

Az április 16. után felsorolt ütközetek mind román támadásból keletkeztek.

Csak azokra a csatákra, ütközetekre térhetünk ki némi részletességgel, amelyekben Csongor százados ütegei is részt vettek.

A 32. székely vadászezred Tasnádon vonta össze egységeit, s január közepén kezdte meg a felderítést Alsószopor, Zilah és Szilágycsehi felé. Amikor Hadad községben megpihentek a felderítők, a magyar lakosság rettegéséből érzékelték a közeli román falvak "nemzeti" gárdistáinak fenyegető magatartását az előbbi rabló csapásai, behatolásai miatt, ezért egy géppuskás szakasszal megerősített századot különített ki magából Hadadra az ezred.

Szilágycsehen ekkor egy román zászlóalj volt, az elővéd egy tüzérüteggel.

Ezek ellensúlyozására, március 12-én a dandár egy tarackos üteget rendelt Hadadra, s támpontokkal, akadályok építésével erősítették meg a kis helyőrséget.

Április 14-én a legmegbízhatóbb kémfelderítés jelentette, hogy Szilágycsehbe két újabb zászlóalj érkezett, tüzérség kíséretében. S hogy a román katonák nyíltan beszélik, 16-án nagy támadást indítanak a székelyek ellen. Így nem érhette meglepetésszerűen a támadás a századost, melyet géppuskákkal megerősítve négy kiépített támponton helyezett el a parancsnok. A támadást kelet-délkeleti irányból várták.

Az üteget Csongor Hadadtól északra a Fövenyes lejtőjén vitte tüzelőállásba.

Április 16-án hajnali 3 órakor a szilágycsehi út mindkét oldalán a hajnali derengés kezdetekor nagy román túlerő lepte meg a jobb szárnyon felállított előőrs erejű támpontot. A meglepetésben a parancsnoknak csak annyi ideje volt, hogy a telefonba bekiálthatta: Túlerő! Visszamegyek!

A készenlétben várakozó tartalék az út mentén előretörő románokat géppuskatűzzel megállította. Ám negyedórával nem később a védőkörlet bal szárnyán, a Fövenyestől délre a román zászlóaljak zöme a falu felé nyomult, az üteg előterében felállított géppuskásokat valósággal elsodorták. Ekkor Csongor elébb a tömegben előretörő román zászlóaljakra adott le három sorozatot, ezzel megállította és szétfröccsentette az ellenséges századokat, majd az ütegre rontó csoportokat fogta le és zúzta szét testileg is kartácstűzzel. A váratlan tűzcsapástól a támadók zöme a közeli erdőbe menekült, melynek bemért tisztásain a lövegek egyenkénti lövéseivel gátolta, hogy újabb támadásra gyülekezzék.

A csehi úton eközben az eddig bevetett tartalékok kézitusában sem tudták megállítani az egyre sokasodó román századok előretörését, de "szerencsére" a román gyalogosokból előrehajtott pótlások sem törődtek sokat a maguk gyakorlatlanságában, hogy ne tömörüljenek nyájba. Csongor ütegét gyors irányzékállítással odafordította. Eredmény: a támadók ott is az erdőbe futamodtak. A kézitusa egyensúlya a székelyek javára mozdult, s a román zászlóaljparancsnok, bizonyos Rosin őrnagy, aki maga vezette a rohamot, azon vette magát észre, hogy szűk környezetével, mely hősi példáját elfogadta, kisebbségbe került a tusában, s míg visszaözönlő emberei után üvöltött - fogságba esett.

Vallomása szerint a támadó román ezred négyszeres túlerővel tör előre. Ezt az arányt a Rosinnál talált harcintézkedésekkel erősítette meg, nem ismervén a magyar-székely csapatok erejét. Várható volt a románok újabb támadásba lendülése.

S valóban, tíz óra tájban megindult egy, az előbbinél óvatosabb, s most már szinte körkörös előnyomulás Hadad ellen. De a székely lövegek s az okszerűen szétosztott géppuskák csövei izzásig hevültek - a támadók most sem bírták a tüzet.

Délután, mert tetemes veszteségeik dacára még mindig legalább háromszoros túlerőben lehettek, harmadik támadást is megkíséreltek a románok, most már erős tüzérségi támogatással. Miután a tüzérpárbajban Csongor százados ütege legalább két román löveget megsemmisített s az üteg többi lövegeit elhallgatásra és visszavonulásra ítélte, s aztán a gyalogságra ontott ismét kartácstüzet, a székely védőgyűrűn a harmadik román roham is összeomlott.

Várható volt, hogy az eddig tartalékban hagyott üteg - jól ismervén Csongor ágyúinak helyét - a következő támadás bevezető tűzcsapásait a Fövenyes oldalon fogja ontani, a tasnádi dandárparancsnokság előbb a tüzérüteg visszavételét rendelte el, majd a helyzetjelentés alapján a harcoló gyalogszázad és a géppuskás szakaszok visszavonulását is az előállott harcszünetben. Mikor délután öt órakor ellenséges behatás nélkül teljes rendben megkezdődött a század elvonulása, a románok még negyedórákig nem ocsúdtak, de midőn délután hatkor újabb támadásra határozták el magukat, előkészítésül tüzérségük tízperces pergőtűzzel pusztította el a Csongor-üteg elhagyott tüzelőállását.

Felsorolásunkban nem szerepelt a győrteleki rajtaütés: a székely huszárezred április 21-én Mátészalkától nyugatra a Vajda-tanyán biztosítottan éjjelezett. Előző este csatlakozott hozzájuk egy üteggel Moldován Csongor, aki a felügyeletére bízott ütegeket (kissé a fegyelmezés okából) váltogatva látogatta. Reggel hat órakor Maderspach Viktor főhadnagyot egy szakasszal hírszerző különítményül küldték ki Nagyecsed felé. A különítmény két előre küldött járőre Győrteleknél a Szamos partján átkelésre készülő román rosiori (lovas)-hadosztály elővédjére bukkant. Előbb jelentette az ezredparancsnoknak, majd - megvárva a szükséges intézkedéshez elegendő időt - Csongor, akinek fogatosai éppen szerszámozták derék gidránjaikat, megfelelő kísérettel, vágtában odavitte lövegeit és lövegmozdonyait, s a kibontakozó huszárviadalba gránátjaival beavatkozott. A román elővéd osztályt sikerült szétugrasztani, s a rosiori-zömöt visszafordulásra kényszeríteni.

Maderspach emberei tovább folytatva a félig-meddig üldözéssé változott felderítést, holttesteket, vergődő s döglött lovakat, szerteszórt hátibőröndöket, puskákat, sisakokat és sok húsvéti kalácsot találtak - az ünnepi rajtaütés sikerét hirdetve.

A mátészalkai nagy ütközetben Csongor több ütegével vett részt. Erről, valamint a tüzérség szerepéről magától a dandár vezérkari főnökétől maradtak feljegyzések.

Hautzinger Gusztáv vezérkari százados, aki részben Moldován Csongor társaságában, részben az ő aktív távollétében figyelte április 22-e eseményeit, a következőképpen emlékezett a csatának is beillő ütközetre:

- Mátészalkától északon, Ópályin volt az V. önálló székely zászlóalj. Kocsord és Mátészalka között a IV. és I. osztály. A Mátészalka-Nyírcsaholyra vezető út mindkét oldalán a fél II. önálló zászlóalj. Tőle nyugatra érkezett be délben az I/1. önálló zászlóalj. Az üteget Moldován Csongor százados szabályozta. E napon reggel óta egy román lovashadosztály akarta kierőszakolni a Kraszna-csatornán való átkelést. Kocsordtól nyugatra a IV. önálló zászlóaljjal állt puskatűzharcban. Mint később megtudtuk, az ecsedi láptól délre előnyomuló hadosztály előcsapatai voltak ezek.

Annak megállapítása végett, mennyire jutottak a románok (Hautzinger Gusztáv megjelölésül mindig az oláh szót használja) nyugat felé, kilovagoltam a Nyírmeggyes felé vivő útra. Moldován Csongor százados tüzérparancsnokom és Vén Zoltán főhadnagy vállalkoztak kíséretemül. A 131. magaslati pont környékére érve Veresház tanyán ellenséget észleltünk. Ott karjelek leadásával azt a látszatot próbáltuk kelteni bennük, hogy a mögöttünk álló csapatainknak adunk parancsot. Mozdulatainkra román géppuskások rövid sorozatokat lőttek felénk, de hirtelen visszahúzódtak. Vén Zoltánt azonban sebesülten elengedtem magam mellől, de Csongor bajtársammal egy darabig még figyeltük a terepet, majd Mátészalkára lovagolva parancsot adtam a székely huszárszázadnak, hogy törjön előre, akadályozza meg a falu bekerítését, majd amikor délben az I. önálló székely zászlóalj bevonult, azt rendeltem nyugatra a II. önálló zászlóaljtól előre a románok (o...k) visszaűzésére és a Benedek-tanya s a 131. magaslati pont közötti terület kézben tartására.

Délután folyamán a harc az I., II., IV. és V. önálló zászlóaljak egész frontján megélénkült. A IV. zászlóaljnál a harc a következőképpen fejlődött ki: az 1. század, amely mint 2. számú főőrs a kettős vashídnál foglalt állást, a Kraszna-csatorna töltését védelemre rendezte be. Délután két óra körül Gálffy hadnagy a főőrsről jelenti, hogy főőrsét Nagykocsord keleti kijáratáról a románok visszavetették és már a falutól nyugatra nyomulnak elő. Ez alatt a főőrs géppuskás szakasza tüzelt.

Csongor elrendelte, hogy a tarackos üteg egy lövegszakasszal a 2. főőrsöt, s egy lövegszakasszal az 1. főőrsöt támogassa. Négy óráig a románok nem tudták visszanyomni a mi csapatainkat, de az 1. számú főőrsöt keletről átkarolás fenyegette, ennek kivédésére a tartalékból a 3. századot a főőrs és a Kraszna csatorna közötti sávban a zászlóalj parancsnoka által támadásba rendeltem. Ez a támadás azonban a románok túlerejével szemben csak az országúttól délre két-háromszáz lépésnyire jutott előre, ott elakadt.

Ezzel egy időben a kettős vasúti hídra erős, pergőtűzszerű ellenséges ágyútűz feküdt. Egyes lövések Mátészalka délkeleti részére hulltak. Negyven román ágyú tüzelt ez alkalommal a híd környékére, azonban a hidat megrongálni és géppuskáinkat elűzni nem tudta. Külön parancsom nélkül Moldován százados nehézütegével a román lövegeket kereste és találta el, elhallgattatva legalább nyolc-tíz legveszélyesebb ellenséges ágyút. Ugyanakkor tarackos ütegeivel a hidat rohamozó román századokat szórta meg. Az ellenség nagy veszteségeket szenvedett, de a hidakon átjönni nem tudott, pedig a rohamok egész sorozatát hajtotta végre. A Kraszna-csatornát azonban annyira megközelítették, hogy a harcoló csapatokat csak a csatorna választotta el. Állásaink mindvégig kezünkben maradtak. Mivel a 3. század a sok román golyószórótól nagyon szenvedett, s velük szemben csak puskatűzzel védekezhetett, a zászlóalj két századdal ellentámadásra indult Mátészalka déli szegélyétől keletre lévő hídon keresztül Homokalja-irtás felé. Itt azonban megállítottam a támadást és a harc félbeszakítását rendeltem el, mert a hadosztály-parancsnokság nem akart döntő csatát - parancsot adtam a Vajára vonulásra. Távbeszélőn mind a négy zászlóaljnak parancsot adtam, hogy szürkülettel szakítsák meg a harcot, és észrevétlenül menjenek vissza. A hadosztálynak ezt a döntését személy szerint én nem helyeseltem, de a parancsot végrehajtattam.

A harc végig nagyon heves volt, különösen az I. zászlóaljat nagyon megközelítették a románok, de a géppuskatűz és Csongor lövegeinek célzott találatai minden támadást vérbe fojtottak.

A századok szürkületben gyülekeztek, a géppuskákat szekerekre málházva Jármi felé indultak.

Csongor ütegei úgy alkottak maguknak utóvédet, hogy fogatolt állapotból bármikor lemozdonyozva kartáccsal fogadhassák esetleges üldözőiket.

- A mátészalkai vasútállomás közelében, amikor a hadosztályparancsnok Hughes-gépen még Debrecennel beszélt, s vagy másfél gyalogszázad még félig-meddig rajvonalban volt, s Csongor egy ütege képezte a lehetséges utóvédet, ő maga is ütegparancsnoka mellett tartózkodott, ha kell, magára vállalja a nehéz helyzet ódiumát. Alig távozott a vasúti állomásról a hadosztályparancsnok - Mátészalka felől az esti homályból kibontakozott a hatalmas, pikás román lovastömeg, s az utóvéd felé eredt.

Amikor az ezrednyi rosiori-had észreveszi a kicsiny székely osztagot, vágtázni, rohamozni kezd.

A székely gyalogság megáll, a tüzérek lemozdonyoznak, nyilván feszülten, s talán reszketve parancsnokuk nyugalma alatt. Amikor a hatalmas lovastömeg eléri a biztos lőtávolt jelentő nyolcszáz métert, Csongor nyugodt, kemény hangon a következő parancsot adja beosztottjainak: "Előttünk lovasság! Irányozni! Három előre időzített gránátsrapnel. Lődd ki!" De megszólalnak a géppuskák s a század puskái is. A vágtázó lovastömeg, bár megtorpan, a sebesség lendülete még vagy száz méteren tovább lendíti, de pillanatokon belül egy nagy, összekavarodott gomolyag pánikjában felbukott lovascsoportok hemperegnek a földön. A tömeg hátrábbi részén ágaskodó lovakkal gazdáik vissza akarnak fordulni, lovas nélküli paripák vágtáznak mindenfelé, el a szikrázó tűz elől. Bábeli zűrzavar. Moldován százados nyugodt parancsszava hangzik újra: "Százas lépcsővel jobbról a hosszúba! Előre időzített!" Ismét belevág a sortűz. Azután ismét: "Szórótűz a hosszú felé!"

- A román lovastömeg a szó szoros értelmében megsemmisült. A kevés életben maradottak, ki lovon, ki gyalog, eszét vesztve menekül. Az utóvéd nem ad ki üldözési parancsot.

*

Hautzinger Gusztáv vk. százados nem számolhatott be arról a fél óráról, amelyet Moldován Csongor a Benedek-tanyán töltött, míg őt Vén Zoltánnal magára hagyta a 131-es magaslaton.

Történt, hogy amíg a távoli csenderesben megbúvó és fel-felbukkanó román felderítők figyeltek, ők hárman, tőlük jobbra - a térképen is ellenőrizhető Benedek-tanya feléjük világító sarka felől - egy póznára tűzött fehér lobogófélét láttak, nyilván valami lepedődarab lengése intett hívogatóan. S midőn megosztott figyelmük nem válaszolt e fehér hívásra, egy kisebb méretű piros-fehér-zöld színű valóságos zászlócska kezdett imbolyogni, úgy valamiképp, mintha azt kiáltaná, miért nem jöttök már ide magyarak, pedig beszélnünk kell veletek!

Erre a hívásra Vén oda sem figyelt, a dandár vezérkari főnök is csak legyintett, de Csongor odaszólt hozzá, nem is engedelmet kérően, hanem közlésként: - Várjatok meg, amíg visszatérek. - S már meg is sarkantyúzta lovát. Hautzinger "vigyázz magadra" szavát alig is hallotta.

A dombhajlatban eltűnő ügetés fakasztotta a rejtőzködő román géppuskást kaszáló tüzelésre, de lövedékei Csongor sapkája fölött sziszegtek, s vagy kettő a célként hadonászó Vén főhadnagyba talált.

Amarról fasoros bejárata volt a tanyának, ahogy néhány száz holdas gazdasághoz illik. De ahonnan Csongor leereszkedett, onnan is kerti fák koszorújából bomlott ki, közeledvén, az épületegyüttes túlfelé tolva magától a gazdasági építményeket.

Vagy három reszketeg öreg béres mutatkozott, s a többi női cseléd volt, tízévestől vénig, s ketten az úrnők, akikhez nyilván férfiak s tán gyermekek is tartoztak, ám ezek iskolai intézetekben valahol városon, amazok alighanem fegyver alatt valahol, vagy menekülőben.

A fiatalabbik úrnő negyven körül, az idősebb, ősz, hatvan vagy afölött.

Reszkettek, könnyeztek, amint leültették az érkezőt, s a cselédek kívül maradtak.

- Visszaverik-e őket? Meg tudnak-e menteni minket? Mitévők legyünk magunkkal? Vagyonunkkal? Jószágainkkal? Cselédeinkkel? Bemehetünk-e még Szalkára? Érdemes-e mozdulnunk? Kaphatnánk-e valami írást, hogy mi csak a békességet akarjuk?

Csongor türelmes ámulattal hallgatta a két nőt, míg teát kortyolgatott. A legutolsó kérdésre válaszolt legelőbb, mert annak érdeméről és lehető hatásáról voltak tapasztalatai.

- Amit mi írást, mentesítő, vagy oltalmat igénylő levelet adhatnánk, annak a támadó román csapatok szemében aligha volna értéke még akkor is, ha közülük valaki, akár a legfőbb parancsnokuk is, ebben az órában ígérő aláírásával adná biztosítékát. Egy ilyen ígéretet már a következő órában, vagy napon úgyis megsemmisítenének egyetlen tollvonással vagy egyetlen kézmozdulattal.

- Megértettük - mondta az idősebbik asszony.

Csongor az elsőnek föltett rebegő kérdésekre is illendőnek tartotta felelni.

- Nem hiszem, hogy mostani erőinkkel visszaverhetjük őket. Minden összecsapásnál legalább háromszoros túlerőben vannak.

Aztán:

- Ha így, amint vannak, egy köpenyt terítve magukra, egy táskába téve legszükségesebb holmijukat, hintóba ülve, maguk tartva a gyeplőt, az elkövetkező körülzáró hadmozdulatból még talán biztosíthatjuk mára szóló megmenekedésüket, ám holnap új harcok, új ütközetek környeznek majd minket is. Valamennyien nőrokonaink nélkül kockáztatjuk életünket Erdélyért. Csak férfiak csatlakozása illik bele halogató hadmenetünkbe, tőlük, velük erősödünk. Asszonykíséret gyöngítené harckészségünket.

- Ittmaradásunknak látná valami előnyét? - kérdezte gondterhelten az idősebb nő.

- Állataik egy részét, lovaikat csapatuk számára, ökreiket tábori konyháik üstjeibe valószínűleg elhajtanák, de házuk értékeinek nagy részét a közrablástól alighanem megmenthetnék puszta jelenlétükkel.

A nők egymásra néztek, majd lehajtott fővel hallgattak egy csöppet. Csongor érkezése óta nem telt el öt perc.

- Úgy döntöttünk, hogy itt maradunk - mondta keserű tömören az ősz asszony.

Csongor ültében összeütötte csizmái sarkát, mintegy végét jelezve a látogatásnak.

- Tudom, mi vár rám, kapitány úr. Még az lenne talán szerencsém, ha a tanyánkat elfoglalók közül egynek fordulna kedve fiatalságomra, s annak az egynek hatalma volna féken tartani a többit. De kívánhatok-e ilyen szerencsét magamnak? Ami valószínű, számos erőszaktételre számíthatok, tönkrejutásomig.

Nagyot sóhajtott, majd folytatta nagyon tárgyilagos meleg hangon:

- Azt szeretném százados úr, ha még tiszta állapotomban érezhetném, hogy jobb sorsra érdemes asszony vagyok. Arra kérem, ebben a szobában közösüljön egyszer és utoljára velem.

Az ősz asszony felriadt kábult beletörődéséből.

- Mi történt veled? Hogy beszélhetsz így? Ne vegye komolyan, kérem önt.

- Nagyon kérlek, anyám, hagyj magunkra!

A hang erőteljes volt és megmásíthatatlan.

Amikor az anya távozott, mintha csak játék lenne az egész, megkérdezte a fiatalasszony: - Köpenyét, kardját, derékszíját van-e módja letenni?

Csongor megbűvölt józansággal teljesítette a kívánságot. A nő ekkor Csongor nyakát átölelve, arcát arcához szorítva csókolni kezdte, ahol csak érte.

- Ezek a borosták nagyon kedvesek nekem.

Mikor szájuk összeért, Csongor nem engedte tovább a jóízű ajkat.

Ennyi volt a percnyi előkészület, s mikor az asszony érezte, hogy szándéka viszonzásra talál, ajkuk szétválása nélkül megszabadult szoknyájától és alsó fehérneműjétől. De már akkor a heverő mellett álltak. Az asszony most már nem adott parancsot, de mozdulatait követni kellett: hirtelen letérdepelt, s lekönyökölt a heverőre. A megtárulás látványa parancs volt a férfiösztönnek.

A craiovai kaland óta Csongor erősen megtartóztatta magát. Most percek alatt célt ért hevülete.

Érezte ezt az asszony, és súgta: - Ne távozzál tőlem! Tudom, hogy szeretsz!

És csakugyan, abban a pillanatban nagyon szerette Csongor ezt a váratlan asszonyt, s megújuló mély sóhajaiból tudta, az asszony is nagyon szereti most őt, még egy kis sikolyt is megkockáztatva.

Búcsúzáskor az asszony azt mondta: - Nem kérdezem, s ne is mondd meg a nevedet.

A ló jóllakottan kapaszkodott fel a 131-es magaslatra. A lovas azt gondolta: vajon visszajöhetek-e még a Benedek-tanyára? Ő sem tudott ennél többet.

Odafönt a vezérkari főnök már egyedül állt.

- Igyekeznünk kell, pajtás - mondta -, a csapatok parancsra várnak.

*

Március 1-jén és 2-án a székely hadosztály zászlóavatási ünnepséget rendezett Szatmárnémetiben. Ezen részt vett Károlyi Mihály, a köztársaság ideiglenes elnöke és Nagy Vince. Mindketten feleségestül. De ott volt Bőhm Vilmos hadügyminiszter és Pogány József is, a katonatanácsok országos elnöke, valamint Stromfeld Aurél a hadügyminisztérium hadműveleti főcsoportjának főnöke.

A népes és tekintélyes küldöttséget valószínűleg Nagy Vince győzte meg, hogy érdemes az utazás fáradalmait elviselni - ő szatmárnémeti származású volt, s ott is tartotta állandó lakását.

A vendégeket parancsnoka nevében Thuróczy Ödön ezredes (Moldován György sógora) fogadta, de idejében megérkezett Debrecenből Kratochwill Károly ezredes, a hadosztály parancsnoka is.

A pályaudvarról lovasbandérium kísérte a vendégek hintait. Károlyit őszinte nagy éljenzéssel kísérte az út mellett felsorakozó, érdeklődő közönség, hintója elé sok helyt virágot szórtak.

Délelőtt 11 órakor a főtéren nagygyűlést tartottak, a munkásdalárda a Marseillaise-t és a Himnusz-t énekelte. A köszöntő beszédek után Károlyi ezeket mondta: "Bennem él a hit és remény, hogy Európa aeropágja előtt meg fogjuk menteni Magyarországot. Magyarország feldarabolásába mi soha-soha belenyugodni nem fogunk. Hallja meg szavunkat és értse meg az egész világ: nem lehet egy nemzetet elpusztítani, melynek más célja nincs, mint polgárainak egyforma jogot, szociális tartalommal telített intézményeket biztosítani. De értse meg a világ azt is, hogy ha a párizsi békekonferencia, a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke ellen és Magyarország feldarabolása mellett döntene, akkor mi a végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot!"

Szemlét tartva a felsorakozott székely zászlóaljak előtt, még így beszélt: "Ha a wilsoni eszmék nem válnának valóra, ha a megegyezéses béke, az önrendelkezési jog eszméit meghazudtolják és olyan békét akarnak velünk aláíratni, mely Magyarország szétdarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én azt a békét nem fogom soha aláírni!"

Franchet d'Esperey már három hónappal előbb megengedte Prezan román tábornoknak, hogy elfoglalják Szatmárnémetit. Károlyi Mihály szavai ezen a helyen, ebben a helyzetben hadüzenetet jelentettek.

Bőhm és Pogány tartottak tőle, a székely csapatszellemről hallva, hogy letartóztatják őket. De székelyek ebben az időben együttéreztek mind a katonai, mind a polgári-politikai vezetéssel.

Elutazásuk előtt Bőhm parancsot adott Kratochwillnak, utazzék Csucsára és ott fogadja Trousson ezredest, Franchet d'Esperey tábornok vezérkari főnökét, aki a magyarok területén akar tájékozódni.

Kratochwill Thuróczy Ödön ezredes kíséretében fogadta a francia törzstisztet, aki egy román tiszttel együtt érkezett a határpontra. A románt Kratochwill visszaküldte, s a francia mellé Thuróczyt adta, ki a magyar viszonyokról elfogulatlanul adhatott tájékoztatást lépésről lépésre.

Trousson feladata az volt: szállítson a béketárgyalásra adatokat a magyar-román határmegállapítás ügyében.

Nagyváradon, a városházán meglepetésszerűen (a magyarok számára volt meglepetés) 28 román származású személyt bocsátottak a francia ezredes elé, és koholt, meg felnagyított panaszaikkal próbálták befolyásolni őt. Magyar részről senki sem gondolt ilyen akcióra. Ekkor Kratochwill és Thuróczy rávették Troussont, hogy utazzék velük Debrecenbe hasonló céllal. A francia ráállt, Thuróczy futár által megszervezte, hogy Debrecenbe több száz erdélyi menekült gyűljön össze a románok atrocitásai által okozott panaszaik előadására.

A többszázas tömegből valami elfogulatlanságot színlelő bölcsességgel, találomra csak huszonnyolcat választott ki meghallgatásra a francia.

Március 6-án, még Debrecenben az ún. Erdélyi Kerületi Parancsnokságon átadott Kratochwillnek egy terjedelmes román jegyzőkönyvet, amelyben minden magyar puskalövést regisztráltak, amit a románok ellen a múlt év decembere óta kilőttek. Ennek a jegyzőkönyvnek eredetijét az antantnak címezték.

A Thuróczyval eszközölt rövid tanácskozás után Kratochwill nagyjából a következőket válaszolta élőszóban: Nincs joga a román vezetésnek őt kérdőre vonni, amiért harcban gátolja román csapatok előnyomulását olyan területeken, amelyek minden egyezmények szerint a békekötés előtt a magyarok fennhatósága alá tartoznak. Most a páduai egyezménytől eltekintve, mely az 1916 előtti határokra vonatkoztatja ezt a fennhatóságot, még a belgrádi katonai egyezmény szerint sincs a román csapatoknak semmi keresnivalójuk a Maros vonalától északra, amely az elfogadott demarkációs vonal még Franchet d'Esperey ígérete szerint is.

Trousson replikája az volt, hogy a románokat a december 2-i gyulafehérvári román népgyűlés elszakadási határozata jogosítja fel a Marostól északra fekvő területek birtokbavételére.

Thuróczy ekkor közbevágta: miért nem veszi figyelembe az antant a marosvásárhelyi székely és a kolozsvári magyar népgyűlések el nem szakadási határozatát? Ezekről nincsen tudomásunk - hazudta Trousson -, kérek e döntésekről egy-egy példányt. Kiderült, hogy a határozatok szövegei sem Debrecenben, sem Szatmárnémetiben nem találhatók.

Mivel a francia ezredes Budapestre indult, Kratochwill táviratozott a hadügyminisztériumnak, Thuróczy pedig a Székely Nemzeti Tanácsnak, hogy bocsássák Trousson rendelkezésére a marosvásárhelyi és a kolozsvári népgyűlések határozatát.

A székely Nemzeti Tanács nevében Ugron Gábor tájékoztatta Troussont, aki azonban egy Párizsból Budapestre érkezett antanttiszttől megtudta, hogy az őáltala készített memorandum már célját veszítette, mert a békekonferencia már döntést hozott a magyar-román határ ügyében - tehát nem várták meg az ő jelentését, függetlenül attól, hogy az mit tartalmazott, mit javasolt volna.

Trousson mentegetődző levelet küldött Szatmárnémetibe, Ezredes Úrnak címezve. Annak tartalmát Kratochwill és Thuróczy egyként maguknak, sajátjuknak címzettnek tekintették, minthogy mindketten hosszasan tárgyaló és informáló partnerei voltak a francia ezredesnek. Íme: "Ezredes Uram! Néhány óra múlva elhagyom Budapestet, és valóban nem akarok elutazni anélkül, hogy meg ne köszönjem Önnek (Önöknek) azt az előzékenységet, amelyet utazásom során velem szemben tanúsított(ak). Itt szállongó hírek és egy Párizsból visszatért tiszttel folytatott beszélgetés szerint a békekonferencia már döntött az alkalmazandó ideiglenes megoldásról, hogy a magyarok és románok között a nehézségek megszüntessenek. Ezek egyelőre csak hírek, de ha igazak, ebből az következnék, hogy az én hosszas kivizsgálásom hasztalan volt, mivel a megoldás már megtörtént. Kérem tehát Önt, ne tegyen engem felelőssé azért, amit a Konferencia határoz, és fogadja ezredes úr legjobb érzéseim kifejezését. Trousson s. k."

Bőhm és Stromfeld, valamint Kratochwill úgy határoztak, hogy a kapott hírek ellenére a harcot folytatják.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után március 31-én Garbai Sándor a Forradalmi Kormányzótanács elnöke szükségét érezte, hogy látogatást tegyen a székely hadosztálynál, s megbizonyosodjék a proletárdiktatúra iránt érzett hűségéről. A lehetőséghez képest leutánozta Károlyi Mihály látogatását, bár hölgyek nélkül, és a himnusz eléneklését is mellőzték. A szinérváraljai kiruccanásra is sor került. Maga a hadosztályparancsnok egy dandárparancsnokkal helyettesítette magát.

A székelyek kezdettől fogva úgy érezték, hogy velük lőszerutánpótlás, ruházat és élelmiszer-ellátás tekintetében a köztársaság mostoha kivételezettséggel bánik.

Csongor hiába próbálta meggyőzni tiszttársait s főként Verbőczy Kálmán századost, hogy velük kapcsolatban nem a rosszindulat a jellemző, hanem a szervezetlenségből, fejetlenségből eredő hanyagság, s ez ellen természetesen minden lehetséges alkalommal protestálni kell.

Március 21-e, a Tanácsköztársaság megalakulása után a hadosztály helyzete eleinte csak ígéretekben változott. De akadtak újabb nehézségek is. Politikai megbízottakat osztottak be a csapatokhoz s minden parancsnoksághoz. A proletárdiktatúra eszméit kellett ezeknek a "komisszárok"-nak hirdetniök, Lenin és Marx elveinek ismertetése, oktatása érvényesítése által.

Ezeket a politikai biztosokat a Székely Hadosztály alakulatainál a legjobb esetben elszigetelték, utasításaikra nem tartottak igényt, előadásaikon alig-alig vettek részt. Noha alegységig bezárólag egy-egy tisztet vagy altisztet kellett az első napokban tanfolyamra vezényelni. Ezek a vezénylések nagyrészt meg is történtek, de kiszemelt tisztek, altisztek, ha be is vonultak eme tanfolyamokra, az első tanórák után szedték sátorfájukat - s elszivárogtak.

Annyira idegen volt számukra a tananyag, s ebben nyilván az előadók is hibásak voltak, alkalmankint primitív szimplizmusokkal és/vagy rámenős erőszakosságukkal.

Moldován Csongort az első dandár tisztikarának képviselőjeként indították, jelölték ki jövendő "átképzőnek", s ő két napig hallgatta a marxizmus időszerű feladatait - aztán engedély nélkül visszatért a dandárhoz.

A politikai megbízottak nehezményezték, hogy a székely hadosztály katonái nem a Vörös Hadsereg sapkáit viselik, hanem Bocskay-sapkát, melyet sastollal, illetve fácántollal hordanak. Az is szabálytalannak minősült, hogy zubbonyuk hajtókájára piros-fehér-zöld szalagot varrtak, s noha a tisztek zubbonyán a rendfokozati jelek erősen megkopottak voltak, a beosztottak megszólításkor vagy jelentéstételnél mindig feljebbvalóik rangját használták. S valamennyien azt hirdették, hogy ők szűkebb hazájukért, Erdélyért harcolnak és kockáztatják életüket.

Az összetűzések és megaláztatási kísérletek az arcvonalon s még inkább az arcvonal mögött napról napra megismétlődtek. A két legvállalkozóbb százados, Moldován Csongor és Verbőczy Kálmán a jövő tekintetében lehetetlen állapotnak tartván a magyar hadsereg cseperedő, éledező alakulatai közötti viszályt, felkeresték Stromfeld Aurél ezredes vezérkari főnököt, hogy egyrészt a székely hadosztályon belül kialakult viseleti és viselkedési szokásokat az állandóan harcban álló csapatok körében ne tiltsák, ne változtassák meg s ne is bolygassák. Ezeknek az embereknek harci kedve töretlen, s ez az indulat az újonnan felállított proletáralakulatokban még nem fejlődött, talán még nem is fejlődhetett ki. Becsülje meg a proletárállam hadvezetősége ezt a meglévő harcértéket a Székely Hadosztályban.

- Nincsenek illúzióim az újonnan felállított munkászászlóaljak hadrafoghatóságának dolgában - mondta Stromfeld, miután végighallgatta a két fiatal százados kérését, panaszát -, azt is tudom, nincsen birtokunkban az alakuló hat hadosztály kötelékében még egy olyan zászlóalj, mint a ti hadosztálytok keretében bármelyik bataillon. Tudom, hogy a Székely Hadosztály 150-160 kilométer széles arcvonala olyan erős, mint a legerősebb pókháló. Erős, mert ti erősek vagytok, de pókháló! S végtelenül sajnálom, hogy az erősítésül kirendelt zászlóaljak...

- Közül - vágott közbe Verbőczy - mindmáig egy sem érkezett arcvonalunkra.

- Nekem, hozzám eddig ennél sokkal kedvezőbb jelentések érkeztek be - borult el a vezérkari főnök arca, s becsöngette parancsőrtisztjét: - Kérem őrnagy urat, számoljon be a frontra küldött osztályok helyzetéről.

- Nagykárolyba rendeltük a győri 19-es csoport négy zászlóalját, a 21-es székely gyalogezred támogatására.

- Jelentem, hogy ma hajnalig - szólt Moldován százados - egyetlen katona sem érkezett Győrből, mert magam ma a 21-esek körében ébredtem.

- Budapestről - folytatta a parancsőrtiszt a második nemzetközi ezred első és második zászlóalja s az első nemzetközi ezred negyedik zászlóalja indult útnak. Sopronból egy 18-as zászlóalj egy üteggel, Vácról az első ezred két zászlóalja Hatvanból és Salgótarjánból a 29. és a 32. ezred egy-egy zászlóalja...

- No, ez utóbbiak - ütötte fel fejét Verbőczy - tegnap érkeztek meg Vajára. Menetből támadtak.

- Derék! - kezdett örülni Stromfeld.

- Nem derék az, ezredes úr, mert nem a románokat támadták meg, hanem a pihenőben lévő székely huszárszázadot, elszedték géppuskáikat s lovaik egy részét. Tisztjeiket szidalmazták, sőt a főhadnagy parancsnokot inzultálták is.

- Ezt nekem nem jelentették.

- Nem is fogják jelenteni - felelt elég tiszteletlenül Verbőczy -, mert a következő órában a diadalittas 29-eseket a székely huszárok karddal s kézitusában szétszórták, elkobzott lovaikat s gépfegyvereiket visszavették, s ideiglenesen el is fogták s lefegyverezték a vörös 29-esek két századát.

- Ilyesmit nem tűrhetek!

- Újabb óra múltán a székelyek bántatlanul elengedték foglyaikat, azzal a feltétellel, hogy a szomszéd faluban szállásolják el magukat.

- Azt sem tűrhetem - folytatta Stromfeld -, hogy egész direktóriumokat tartóztassanak le, mint Szatmáron a múlt héten.

- Ennek előzménye volt - magyarázta Csongor -: az állásaikat elhagyó vöröskatonák nyomában a direktórium is el akarta hagyni a várost, de a mieink azt hitték, a városháza és a bank pénztárát is magukkal akarták vinni.

- De ez nem volt igaz!

- Alázatosan jelentem, csakugyan nem - ismerte he Csongor - s mikor ezt kideríttettem, saját szakállamra szabadon engedtem az egész direktóriumot, akik nyomban el is utaztak.

Stromfeld kiküldte az őrnagyot, majd nagyot sóhajtva azt mondta:

- Nem ragaszkodom hozzá, hogy alázatosan jelentsenek nekem. S különösen nem beosztottjaim, mostani alattosaim jelenlétében.

- Értettük - mondták egyszerre, majd Csongor tiszteletteljes vigyázzban: - Alázatosan kérek ezért bocsánatot.

Stromfeld elmosolyodott, s tagoltan, parancsszerűen ezzel bocsátotta útjára a két "alattosát": - Elrendelem, hogy a Székely Hadosztály állománya mostani sapka- és egyenruha-viseletét, a sastollat is beleértve, valamint a zubbonyhajtókán a három színt és az Erdélyért jelzést viselhesse, megengedem, hogy a hadosztály katonái feljebbvalóikat rendfokozatuk szerint szólítsák meg jelentéstételnél, s megparancsolom, hogy emiatt sem gúny, sem bírálat, sem jelen parancsommal ellentétes tilalom ne érhesse a hadosztály harcosait.

Stromfeld véleményét tükrözte a hadügyi népbiztosság összefoglaló jelentése, amely megállapítja a Vörös Hadsereg laza fegyelmét, s a székely hadosztályról így szól: "A Székely Hadosztály csapatait a hetek óta tartó folytonos, éjjel-nappal megújuló harcok és még erőltető menetek teljesen kimerítették. A csapatok erkölcsi ereje messze felülmúlva fizikai erejét, fegyelme az elszenvedett súlyos veszteségek és fáradalmak dacára kifogástalan."

A hadseregparancs-szerű jelentést Bőhm Vilmos, a Vörös Hadsereg főparancsnoka írta alá, de nyilván Stromfeld Aurél vezérkari főnök fogalmazta.

Az elismerés azonban nem öregbítette, növelte a proletáregységek körében a Székely Hadosztály helyzetét a mindennapos érintkezésben és megkívánatos együttműködés tekintetében.

Mégis, mert ezek a hetek voltak azok, amikor a magyar nép fennmaradásának ösztöne által vezérelt férfiak s a szocialista világforradalom hamari győzelmében bizakodók a kettős siker reményében - átmenetileg - közös táborban találkoztak, ha nem is súrlódás nélküli együttműködésben.

Akik nem bíztak egyik várakozás sikerében sem, azok ebben az időben hallgattak. Ezek közül említenünk kell egyet, a Károlyi-kormány utolsó belügyminiszterét, Nagy Vincét, aki már csak azért is szembenállott a proletárdiktatúrával, mert ő rendelte el a kommunista vezetőség letartóztatását a Népszava ellen szervezett február 20-i tüntetés után. Március 21-ét követőleg feleségestül visszatért Szatmárnémetibe, ahol eredetileg háza, lakása volt. S Kun Béláék esetleges megtorlása elől úgyszólván a kisvárosi ismeretlenségbe süllyedt.

Ebbe az elzárkózó családi körbe hatolt a puszta szórakozáson túl a politikai tájékozódás igényével Thuróczy Ödön ezredes, Kratochwill jobbkeze, s bizonyos helyzetekben magyar tanácsadója, minthogy a brünni morva a magyar nyelvet csak akcentuózusan s a magyar helyzetet csak felületi jelenségeiben ismerte s gyakorolta.

Kratochwillnek eszébe sem jutott volna a volt belügyminiszterhez közeledni. Számára a Károlyi-kormány is oly radikális szellemű volt, hogy az emlékezetes szatmári és szinérváraljai kormánylátogatás idején csak nagy önuralommal tudta megtartóztatni magát előtüremlő véleménye kimondásától, mely nézetkülönbség különösen Bőhm Vilmos szociáldemokrata megnyilatkozásai nyomán öntötték el hadosztályparancsnoki agyát.

Thuróczy egy-két délutánt töltött a minapi belügyminiszter villájában, s úgy találta, hogy vendéglátójával nemcsak a katonatiszti illendőség keretei között értik s viselik el egymást, hanem a polgári, kaszinóbeli szokások szerint szót tudnak érteni, nemcsak megbotránkozás nélkül hallgathatják meg egymás gondolatait, hanem legtöbbször ugyanazt gondolván, ítéleteik is csaknem megegyeznek.

Kratochwill-lal pedig elhitette Ödön, hogy morva akcentusa szerfölött tetszik Nagy Vincének.

A két ezredes első közös látogatását az este sötétjének anonimitásában tették meg. S attól fogva néhány napig minden este feltűrt köpenyben, csörömpölő kard nélkül érkeztek a Nagy-villa vendégszeretetébe.

A leköszönt (vagy megdöntött) belügyminiszter, bár Thuróczy Ödönnel más kváziegyezségre jutott elviekben, az első hármas találkozón mégis óvatosan próbálta kipuhatolni a hadosztályparancsnok legbenső véleményét. Első alkalommal még a háziasszony kínálgató tüsténkedése is nehezítette a legfontosabb szavak kimondását. A második látogatás estéjére Nagynét figyelmeztette a férje, hogy vendégeit nem gasztronómiai szenzációkkal kell elkápráztatni, hanem szilárd politikai váz kell tétovázó egyéniségük gerincébe.

A beszélgetések fejlődését s az elvek s gyakorlati teendők egyeztetését hosszas volna nyomon követni. S csakis Ödön emlékezőkészsége alapján idézhetjük fel, amint másfél év múlva sógorának beszámolt ekkor történt s hármójuk elhatározásáról.

Tehát a beszélgetések summája:

Nagy Vince úgy gondolja, hogy a bolsevik forradalom mintájára Magyarországon is létrejött proletárdiktatúra a béketárgyalások döntéshozatalában katasztrofális lehet a magyarság számára. Mi a teendő? Meg kell dönteni a vörös uralmat.

De hiszen a franciák s a románok, no meg a csehek erre törekszenek.

Igen, de ügyünk szempontjából nagyon nagy hátrány volna, ha ők, bármelyikük indulna s jutna el Budapest alá, hogy megdöntse Kun Béláék uralmát.

- Ezt nekünk, magyaroknak kell megtennünk - ismételte többször Nagy Vince.

- Az a gyanúm - mondta végül Kratochwill -, hogy minket és hadosztályunkat tekinted azoknak a magyaroknak, kik a vörösökkel leszámolhatunk.

- Le kell mondanunk eddigi célunkról? - kérdezte Thuróczy, mert Naggyal erről még nem beszélt.

- Erről nem szabad lemondanunk, de a sorrendet kell megváltoztatnunk: először Budapest ellen kell vonulnotok, mint vajban a kés, úgy át tudtok hatolni a félig-meddig szervezett és fegyelmetlen vörös zászlóaljakon.

- Nyomunkban mindenütt a románokkal - mondta Kratochwill Károly -; a románokkal fegyverszünetet kellene kötni arra az időre.

- Bízhatunk ilyesmiben?

- Aradon vannak a franciák, nekik kell megmagyaráznunk teendőinket.

- Ha velük tárgyalunk, azt kell kérnünk tőlük, az egész arcvonalon nyomuljanak közénk s a románok közé, s fagyasszák be a frontot mostani állásában.

- Ez annál inkább is lehetséges, mert a belgrádi egyezmény erre módot ad.

- A tanácskormány hadserege még nincs olyan állapotban, hogy fegyelmezett csapataitoknak ellen tudjon állni bárhol is.

Thuróczy ezredes ekkor azt mondta, hogy a magyar vörös hadseregnek Stromfeld Aurél irányító szervezése alatt már vannak olyan egységei, amelyek megmozdíthatók lennének a hadosztály Budapestre vonulásának útvonalán. Amiben bízni kell és lehet, az, hogy ezek az alakulatok ügyes megkörnyékezés közben, tényleges tiszti parancsnokaik által is, oldalunkra állíthatók lesznek.

- Nekem tetszik a terv - mondta végül Kratochwill.

- Kérlek benneteket, Uraim, nagyon alaposan fontoljátok meg a dolgot, mert a vállalkozás igen nagy jelentőségű, de közelről sem kockázatmentes. Mielőtt végleg döntenétek, aludjatok rá még egyet.

Ez a felszólítás a harmadik este történt.

Másnap este Kratochwill kimondta a végleges igent. S tudta, hogy bizonyos román urak, akiknek telefonjuk van, olykor kapcsolatot tartanak fenn az arcvonalon túli személyekkel s alighanem katonai parancsnokságokkal is. Ezek a kapcsolatok, melyeket a magyar felderítés csak az esetenkénti információszerzés miatt tűrt meg, ezúttal hasznosíthatók lesznek egyébként is.

Nagy Vince is tudta, kik lehetnek ezek a román urak, éppenséggel jogászkollégái, ügyvédek. Ezek közül kettővel még aznap este kapcsolatot teremtett, s a hadosztályparancsnok tervei szerint harmadnap két bizalmasával (kik közül az egyik Thuróczy ezredes lesz), találkozik a református temető mellett a két beavatott szatmári román ügyvéddel. Ők négyen kora reggel kikocsiznak Sikarlóra, a magyar csapatok védőkörletébe, onnan gyalogszerrel s fehér jelekkel (zsebkendő, karszalag, kicsi zászló) átmennek a román vonalba, ott a két ügyvéd segítségével megkeresik azt a magasabb parancsnokot, akivel a fegyvernyugvás ügyében tárgyalhatnak, azzal a nem is rejtett szándékkal, hogy mindjárt felkereshetik Aradon az illetékes francia parancsnokot is, hogy...

Nos, a kijelölt napon sem a református temető mellett nem találkoztak ők négyen, sem Sikarlónál nem szelték át a frontot, mert Thuróczyt megriasztotta a reázuhant nagy felelősség: - Károlyom! Ennek a vállalkozásnak katonai felelősségét, sikerét vagy sikertelenségét mi ketten nem vállalhatjuk: meg kell hallgatnunk tisztjeink véleményét is.

Kratochvil is megrendült, és március 28-án a terv feltárása végett tiszti gyűlést hívott össze. A késő éjszakába nyúló tanácskozáson éles véleménycsaták dúltak. Verbőczy Kálmán százados szólt legfelháborodottabban az akció ellen. Csongor személy szerint hazaárulással vádolta Ödönt, sógor bácsiját. Még Hautzinger Gusztáv is úgy vélte, hátukban a románokkal (esetleg a franciákkal) nem hajthatnak végre "áruló" hadmenetet Budapest ellen. Éjféltájt a tisztek egyhangúlag a terv ellen szavaztak. A két ezredes magára maradt. Kratochwillt azonban dacra sarkallta a kudarc, társával még aznap átkocsizott Debrecenbe, hogy ott tanácskozzék a még mindig létező Székely Nemzeti Tanács képviselőivel, s az ott immár csaknem feladat és hatalom nélkül ott lézengő katonai tanács tisztjeivel. A helyzetet, tapasztalva, tanulva a szatmárnémeti gyűlés ellenállásából, úgy adták elő - elhallgatva a hadosztály tisztikarának döntését -, mintha egyéb megoldás nem volna. Ebben a magyar vörös hadsereg harcértékének lebecsülése is benne foglaltatott.

Itt március 30-án is egyhangú döntés született: hadiköveteket kell küldeni a románokhoz s a franciákhoz.

A románokhoz induló követséget Thuróczy ezredes elhárította magától, de másnap vállalkozott rá, hogy egy vezérkari századossal kíséretében Aradra utazzék a francia parancsnokságra.

Egy dr. Kiss Károly nevű tartalékos főhadnagy vállalta, hogy fölkeresi Prezan tábornokot, a román hadsereg főparancsnokát, hogy Kratochwill ajánlatának megnyerje őt. Részlet jelentéséből: "A debreceni Székely Nemzeti Tanácsnak a Székely Hadosztály parsággal közösen történt megbízatása folytán, f. évi március hó 31-én Debrecenből parlamenterként küldettem ki azzal a megbízatással, hogy az erdélyi román kormányzótanácsnak (Consiliul Dirigent) és az erdélyi hadsereg főparancsnokának jelentsem ki, hogy a székely csapatok a magyarországi bolsevista események dacára sem kommunisták, sem bolsevisták, sőt csak nem is szocialisták. Egyedüli vágyuk, hogy mint szabad székelyek Erdélybe visszakerülhessenek. Ezért s nem a bolsevista eszmékért állják a frontot. Április hó 1-jén jelentkeztem a Csucsánál állomásozó 10. román gyalogezrednél, s ott másnap Bunea generális úr vette át Viasban megbízatásom tárgyát. Minthogy megbízóim a bolsevista terror miatt szükséges igazolványokkal el nem láthattak, érdemleges választ nem kaptam, de a román parság kijelentette, hogy memorandumom illetékes tényezők tudomására jutott. Miután április 8-án a debreceni Székely Nemzeti Tanácsnak küldetésemről beszámoltam, e hó 12-én vonultam be Szatmárra a hadosztály-parancsnoksághoz, hol jelentésem megtétele után a hadosztálytörzshöz osztattam be."

Thuróczy ezredes Bőhm Rezső vezérkari századossal április elsején kelt útra. Békéscsabán közelítették meg Aradot. A Békéscsabán állomásozó 6. hadosztály politikai tisztje nagyon nehezen hitte el, hogy utazásuk célja a francia csapatok viszonyainak kikémlelése. A Nádor szállóban éjszakáztak, szinte védőőrizetben. Poggyászuk nem lévén, a hajnali órán kiosontak a szálló hátsó kapuján, ki a pályaudvarra, s egy futárvonattal eljutottak Kétegyházára. Onnan aztán egy parasztszekeret bérelve urasan behajtattak Aradra. Nehézségek, némi lappangás után, 5-én jutottak be a francia városparancsnokhoz, Gondrecourt tábornokhoz, ahol egymás szavába vágva (minthogy Bőhm Rezső jobban tudott franciául) s akaratlanul egymásra licitálva adták elő Kratochwill és Nagy Vince tervét. A bolsevizmus elleni katonai akció részleteit négy többórás ülésen beszélték meg Gondrecourt generálissal (akinek egyre s fokról fokra jobban tetszett a manőver terve), és szárnysegédével, Saint-Laumer századossal. Ő pontról pontra jegyezte a megállapodás részleteit. A szóbelileg előadottakat együttesen írásba foglalták. A tábornok a teljes szöveget szikratávíró útján leadta Konstantinápolyba és Párizsba. A katonai teendőkre vonatkozó szöveget április 8-án adta át Thuróczynak a tábornok. Megállapodásuk értelmében a Székely Hadosztálynak előbb a Tiszáig terjedő vonalat kellett elfoglalnia, és ennek megtörténtét Aradon jelenteni repülőgéppel. Erre a franciák a Tiszától keletre azonnal megkezdik az előnyomulást, hogy a Székely Hadosztállyal, annak hátában megteremtsék az összeköttetést. A Tiszától keletre fekvő területet a franciák szállják meg, hogy a Székely Hadosztály a Budapest elleni hadműveletekre legyen felhasználható. A franciák a székelyek további előnyomulását monitorokkal, repülőgépekkel, szükség esetén tüzérséggel támogatják, s az előrehaladó zászlóaljakat - biztosításul - nyomon követik.

Gondrecourt felvette a kapcsolatot Prezan tábornokkal, s vele megállapodott, hogy a következő hetekben teljes fegyverszünettel segítik a bolsevistaellenes katonai műveletek sikerét. Tehát, hogy nem fogják hátba támadni a Budapest ellen induló Székely Hadosztályt.

A követek útja a megállapodás rögzítése után - a feljegyzések egy-egy példányát ki-ki magához véve - elvált.

Bőhm, akinek rokonsága maradt Kolozsvárott, kerülővel akart Nagyváradon át Debrecenbe jutni.

Thuróczy a Kétegyháza-Békéscsaba utat választotta visszafelé is. Ő járt jobban. Bántatlanul visszaérkezett Szatmárra. Bőhmöt azonban a románok, mint kémgyanúsat lefogták, kivallatták, megverték, feljegyzéseit elkobozták, s csak hetek múlva, a franciák közbenjárására engedték el.

(Másfél év múlva, amikor sógorának, Moldován Györgynek Vízaknán felidézte emlékeit ezekről a napokról, Thuróczy azt mondta: - Kedves sógor, meggyőződésem, hogy utazásainkkal akkor sokkal több szolgálatot tettünk az egyébként sem gyatra román hírszerzésnek, mint tíz-húsz vakmerő felderítőjük. Terveinkről, szándékainkról, helyzetünkről mindkét követségtől csaknem mindent megtudhattak, mert a franciák is mindenről tudatták őket, s a Vörös Hadsereg füleibe is eljutott a nagy terv. Ezt abból is érezhettük, hogy a viszony köztünk s a vörösök között eddig kellemetlen volt, ezután életveszélyesen ellenségessé vált: szállítmányainkat elszedték, a lőszerutánpótlás megszűnt, ellátmányunk is teljesen megszakadt. Kisebb egységeinket úton-útfélen elfogták, bántalmazták, szidalmazták, s előfordultak helyszíni felkoncolások is.)

És elkövetkezett a román offenzíva felújulása - a franciáknak tett ígéretüket sem tartották meg.

Emiatt nem tudták repülővel jelezni a kitűzött hadicélt, hogy a franciák megindulhassanak északra a Tisza felé. A román offenzíva tizedik napján a román hadosztályok s a Vörös Hadsereg valósággal közrefogták a Székely Hadosztályt.

Valamikor április 24-én az első székely dandár egyik százada egy román osztály vonatát, főzőkondérostul irodástul elfogván olyan iratokra bukkant, amelyekről bűzlött, hogy a dandárparancsnokság érdeklődését fölkelthetik. Persze csupa román szöveg, melyet Hautzinger Gusztáv a maga csekély román tudásával csak felületesen böngészhetett át. De volt ott egy hadseregparancs, Prezan tábornok gépiratos aláírásával, mely a székely nevet is tartalmazta.

- Csongor, kérlek - mondta a dandár vezérkari főnöke -, légy szíves, ezt az iratot nekünk szó szerint fordítsad le.

Moldován százados kapásból fordította az általános, minden román hadseregbeli csapattestnek szóló utasítást:

- Hízelgő ez a megkülönböztetés a bandáktól - törölte meg homlokát a fordítás hallatán Hautzinger -, de felháborító, hogy úgy szólnak rólunk, mint akik már felajánlkoztunk.

- Bizonyára ismerik a március 28-i tiszti gyűlés határozatát odaát, de ismerhetnek más elhatározásokat is.

- Mire gondolsz?

- Nem gondolhatok másra, mint hogy azóta más döntések, a románok szemében kedvezőbbek is születtek.

- Találkoztál azóta a sógor bácsiddal?

- A múlt héten. És elég furcsán viselkedett. Zárkózottabb volt a szokásosnál. Többet tudóbb. Képességeihez viszonyítva titokzatosabb.

- Ez azt jelentheti, hogy rokonodat nem tartod lángelmének.

- Hát ami a katonai pályafutását illeti - már régen tábornoknak kellene lennie.

- Attól még zseni is lehetne, hogy valamiért mellőzték.

- Én úgy látom, Gusztikám, hogy te ezen a román förmedvényen nem háborodsz fel kellőképpen.

- Mint katona vérig vagyok sértve.

- Mint polgár, ha szabad ezt a diffamáló kifejezést használnom egy hadiakadémiát végzettel szemben.

- Mint polgár elgondolkodom a helyzetünkön. De tisztként parancsot teljesítek.

- Ez lenne az alkalom, hogy megtagadjuk a parancsot.

- Úgy beszélsz, mintha már a fegyverletétel előtt állnánk.

Ennyi volt s nem több, amit a két százados a zsákmányolt román köriratról megállapított.

Súlyos, nehéz és felelősségteljes órák nehezedtek a Székely Hadosztályra. Az a hír terjedt el, hogy Prezan tábornok Székelyföldnek autonómiát ígért.

Aztán: azért alakultunk, hogy megmentsük Erdélyt, s a magyarságot megóvjuk a mészárlástól.

Törekvéseinkben nem kaptunk igazán segítséget. A bolsevizmus súlyként nehezedik ránk: sem velük, sem ellenük - kelt a hír a hadosztály-parancsnokságról - s ez mindkét félre vonatkozik.

Sebesebben és kétségek között dobbantak meg a székely szívek: Hazamegyünk, szükség van ránk otthon! Nem tárgyalunk az oláhokkal, bármit ígérnek, nem tartják meg.

A hírek, rémhírek terjedtek, az emberek nem tudták mihez tartani magukat.

Április 25-én délelőttre Demecserbe Kratochwill ezredes összehívta az elérhető tiszteket, s így szólt hozzájuk: - Urak! Nagyon jól tudjátok, nem vagyok a szavak embere, s azt is tudom, a csapatok körében egymásnak ellentmondó hírek keringenek hadosztályunk sorsa tekintetében. Mindnyájunk sorsáról s a haza jövőjéről van szó, ezért szűkebb törzsemmel egyezőleg a következő döntésre határoztam el magamat: harcunkat megszakítjuk! A következő parancsot küldöm a dandárokhoz, zászlóaljakhoz, századokhoz, mind a tisztek, altisztek, mind a legénység számára:

A román királyi csapatok parancsnoksága a Székely Hadosztálynak a következő ajánlatot tette:

- A román királyi hadsereg nem tekinti a Székely Hadosztály csapatait se bolseviki, se vörös, sem kommunista csapatoknak. Tudja azt, hogy a vörös csapatok ellenséges érzülettel vannak a Székely Hadosztály csapatai iránt.

Ennél fogva a román királyi hadsereg megszünteti az ellenségeskedést akkor, ha készek vagyunk mi is a fegyverszünetre. Jelzi egyúttal, hogy az antantcsapatok, tehát a román királyi csapatok is azért támadnak, mert a kommunizmus letörésére egész Magyarországot meg akarják szállani, és erre a célra minden oldalon nagy erőket összpontosítanak. Debrecen már két nap óta román és francia csapatok által van megszállva, és az antantcsapatok már Nyíregyháza közelében állanak.

- Ti székelyek és erdélyi magyarok hónapok óta hősiesen és becsülettel harcoltatok a legnehezebb viszonyok között Erdélyért, a szép Székelyföldért.

- Most tíz nap óta egyedül ti védtétek Magyarországot az antantcsapatokkal szemben. Nagy hangú ígéretekkel biztatott bennünket a jelenlegi kormány a harcra, segítséget erős vörös csapatokban is ígérve Erdély fölszabadítására. A kormány azonban semmiféle ígéretet be nem tartott. Ti sem ruhát, sem fölszerelést nem kaptatok. Azok az úgynevezett segítő vörös csapatok, ahelyett hogy hálásan elismerték volna hónapok óta tartó nehéz küzdelmeinket, és segítségre siettek volna, ellenséges érzülettel viseltetnek irántatok.

- Hogy hogyan dolgoztatok és viselkedtetek ti, ezt ti magatok tudjátok a legjobban.

- A Székely Hadosztály részére biztosított élelmiszervonatokat a vörös katonák kirabolták, éppúgy a 21. székely csoport gazdasági hivatalát, pénzzel és élelmezési cikkekkel együtt. Azon pénzt és élelmiszert rabolták el, amely a székely katonák részére volt szánva. A hős székely sebesülteket bántalmazták, titeket kigúnyoltak, tisztjeiteket megalázták, vádakkal illettek benneteket, géppuskákkal támadták meg a székely katonákat. Rosszabbul viselkedtek veletek szemben, mint az eddig harcban volt ellenségeitek.

- Ti haza akartok menni, mivel a kevés számban beérkezett vörös csapatok az ellenség elől gyáván, rabló módra megfutamodtak - ti egyedül harcoltok többszörös túlerővel szemben és az idővel küzdve eredmény nélkül elvérezve; a derék, becsületes, tisztességes székely és erdélyi magyar kimerülten és fáradtan, mindennemű segítség nélkül, ruha nélkül, fázva áll szemben a túlerővel. Az ellenség túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, pénzetek, magánvagyonotok épségben marad, és békésen visszatérhettek lakóhelyeitekre. Erdélyországba vagy az antanthatalmak által megszállt területekre, de követelik, hogy a fegyvert tegyétek le.

- Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősséget azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között, teljességgel hiába. Válasszátok ki, melyik utat akarjátok, és eszerint járjanak el a parancsnokok, akik közvetlen ellenséggel állnak szemben.

- Én, aki titeket annak idején Kolozsvárott szerveztelek, benneteket cserben hagyni nem foglak, ha a harcot választjátok, a végső küzdelmet veletek harcolom, ha pedig az antant ajánlatát elfogadjátok, veletek maradok, hogy ígéretöket betartsák.

- Felhatalmazom a parancsnokokat arra, hogy a csapatokat minden fölösleges vérontástól megkímélve, ha a csapat az antant ajánlatát elfogadja - parlamenter útján és az ajánlat szellemében tárgyalhassanak.

Erről a csapatok a hadosztály-parancsnokságnak sürgős jelentést tegyenek.

Kiadatik a csoportparancsnokságoknak, ezred- és önálló zászlóalj-parancsnokságoknak és a huszárszázadnak.

Kratochwill ezredes,
a Székely Hadosztály parancsnoka

Az ezredes záradékában hangsúlyozta, hogy a parancsot minden csapat előtt szóról szóra s az esélyeket megmagyarázva kell felolvasni, és csak akkor teljesítendő az antant (vagyis a románok) kívánsága, ha azt a csapat elfogadja.

A legénységet a közeli hazatérés reménye megingatta, de az alakulatok többsége aszerint döntött, amint közvetlen parancsnokai sugallták.

Moldován Csongor személyes buzdításának köszönhetően a tüzérütegek közül egy sem vonult Demecserre, ahová Kratochwill Károly rövid, szóbeli paranccsal összegyűjtötte azokat a csapatokat, csapatrészeket, amelyek a fegyverletételre szavaztak. A huszárok sem álltak "kötélnek".

Verbőczy százados zászlóaljai, a fekete ördögök sem mentek Demecserbe. A hadosztály zöme azonban, mintegy 4500 harcos, ott volt április 26-án déli egy órakor, letette a fegyvert néhány lovastiszt előtt. Volt köztük két francia is, ők gépkocsin érkeztek.

Déli harangkondulás előtt a két legbátrabb fiatal parancsnok, Csongor és Kálmán ott agitáltak az egyre érkező katonák s tisztek között.

- Guszti - szólította meg Csongor Hautzingert -, az utolsó óra, hogy a becsület mezején maradj!

- Nehéz szívvel, de parancsnokaim útját követem.

- Útjaink elválnak - sóhajtott Csongor.

Mindkettőjük szemében könny fakadt, de kezet nem fogva fordultak el egymástól.

Thuróczy Ödön ezredest épp úgy kapta Csongor, hogy kétfelé osztott parancsot: egyfelől a puskák gúlába rakását szabályozta érces hangon, s másrészt Verbőczy Kálmánra kiáltotta: Lelépni, abtreten, százados úr, ne lázítson.

Csongor közéjük állt, s csak ennyit mondott halkan:

- Ödön bácsi! Tekintsd úgy, hogy arcul köptelek.

És sarkon fordult.

(Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy jó két év múlva, midőn Vízaknán a családi házakban találkoztak, Thuróczy így állt szembe Csongorral:

- Igazad volt, öregem, most valóra válthatod, amit Demecserben ígértél. Köpj képen s béküljünk.

De már addigra Csongor megbékélt a sógor bácsival. Átölelték egymást.

- Nagy stratéga veszett el benned, Ödön bácsi!)

A gyalogmenetben elindított, századokra bontott csapatokat elválasztották tisztjeiktől, s Nyírmadára és környékére terelték őket. Amint a géppuskákkal megerősített román csapatok közé jutottak, a szitkozódás, lökdösődés, bangyinázás egyre erősödött, de a kenyérzsákokkal felmálházott székelyek kifosztását még nem kezdték el.

Keserves gyaloglás volt ez, s a bajtársiatlan bánásmód első megnyilatkozásai után még aznap legtöbbje megbánta, hogy az ellenség kezére adta magát.

Csűrökben és szérűskertekben töltötték az első hideg éjszakákat. Vízen kívül csak maradék kenyerükre hagyatkozhattak s a lakosság gyér segítségére.

Április 27-től 30-ig Nyírbaktára hajtották századonként a foglyokat, itt már alkalmanként létszámfölényben voltak a románok, nem is szólva fegyveres hatalmuktól megnövekedett bátorságukról. Akin ép csizmát vagy jó állásúnak látszó bakancsot láttak, azt lemarasztva a csapattól, megszabadították lábbelijétől. A vasútállomáson aztán a vagonba zsúfolás szertartásakor minden fölösleges holmit leszólítottak a székelyekről.

Álló hétig tartott az utazás Debrecenen át Brassóig. Egyetlen falat ételt sem kaptak ezalatt a székelyek. Amikor a hegyek közé értek, látva, hogy már nem történhet csoda foglyaik menekítésére, nyílt pályán megállították a vonatokat a fogolykísérők, és teherkocsiról teherkocsira haladva módszeresen elvégezték a fegyvertelenek kifosztását. Akadt ugyan imitt-amott olyan vagon, ahonnan a székelyek puszta kézzel verték ki a felkapaszkodó fosztogatókat. De a megtorlás nem maradt el. Amikor Brassóban a teherkocsikból kilökdösték az éhes, meggyötört székelyeket, sokuk mezítláb s nem egy gatyára vetkőztetve gyalogolt a diadalmas fegyveresek erős sorfala között a Fellegvárba vagy a szögesdrót sövényekkel erősen megerősített tüzérlaktanyába zsúfolódva.

Nem volt könnyebb sorsuk azoknak az ezereknek, akik Fogarasra vagy Craiovára kerültek. Sőt, távolabb szeretteiktől s hosszabb éheztetés után jutottak el az első zsírtalan káposztalevesig. A fogarasi vár dohos falai között és a craiovai pokolban sínylődők szenvedtek igazán, mert távol övéiktől, akik Brassóig így-úgy eljutottak.

A sótlan, moslékszerű ételek még a tisztek között is rendet vágtak, a deszkadikók kényelme s férgekkel fertőzött cellák a demecseri döntést naponta eszökbe juttatták.

A legfelső román parancsnokság a franciákkal karöltve, mint antanthatalom, a Kratochwill-lal megkötött fegyverletételi egyezmény egyetlen passzusát, ígéretét sem tartották meg. A tiszteket is lefegyverezték, bár ők kardjuk viselésére igényt tarthattak volna. S mire Szamosújvárra jutottak, fokról fokra őket is megszabadították értéktárgyaiktól s csizmáiktól (lovaglónadrághoz - bakancs!).

Egyedül Kratochwillnak engedtek némi szabad mozgást, de ő is egyre kopottabb és napról napra elkoszolódó egyenruhájában szánalmas látványt nyújtott. Mikor eljutott a Consiliul Dirigenthez, a kormányzótanácshoz, s személyesen Maniu Gyulához, ő hirtelen szobájába csődítette környezetét, hogy lássák, a fegyverét vesztett szánalmas ellenség mint jön a diadalmas népnek kezet csókolni.

Mert a brassai Fellegvárban a Magyarországról begyűjtött újabb fogolyezrek miatt elviselhetetlen szűkössé vált a kvártély, a székely hadosztály tisztjeit, köztük Thuróczy Ödön ezredest és Hautzinger Gusztáv vezérkari századost a szamosújvári fegyházba szállították, ahol még másfél évig sínylették nyírségi elhatározásukat.

(Hézagos, szomorú értesüléseinket Thuróczy Ödön 1921-ben tett vízaknai látogatásakor elmondott panaszából vettük. Moldován György ügyvédi praxisa azon a tavaszon állt úgy-ahogy helyre.)

Amikor a székely hadosztálybéli foglyok két esztendő után falujokba hazatérhettek, házukat, családjukat a kertek alatt s gabonatáblák között haladva, az esti homályt használva közelítették meg, mert lábbeli nélkül s alsóruha s ép felsőruha nélkül nem akartak szégyenszemre érkezni.

Szabadulásukkor valamennyiöknek kötelezvényt kellett aláírniok, eszerint:

"Én, alulírott székely hadosztálybeli hadifogoly, szabadlábra helyezésem alkalmával becsületszavamra kötelezem magamat, hogy:

*

A demecseri fegyverletétellel megszűnt a hadosztály egységes irányítása. Azt lehetett volna várni, hogy ilyen módon a csapatok, csapatrészek szétzüllenek. Nem ez történt: a tüzéreket Moldován százados, az önálló zászlóaljakat Verbőczy százados fogta össze. S noha kevés tiszt maradt a székely csapatoknál, mindenütt akadt egy szív, amely megérezte, megmutatta, merre kell haladni, mit kell tenni.

Füzesabony a vonuló székelyek természetes gyülekezőhelyéül kínálkozott. Tiszafürednél egyes századnyi erejű csapatrészek hídfőállásban felfogták a támadó románok első hullámát.

A székely tüzérség Balsán, az 1. és 12. székely ezredek részei Füzesabonyban, a székelyudvarhelyi ezredből alakult 32-es vadászzászlóalj, a 21. és 24. ezredek részei Kálkápolnán gyülekeztek. De jutott a kisebb csoportokban gyülekező székelységből Detkre, Karácsondra, Besenyőre, Dormándra is.

A vörös parancsnokságok törekvése az volt, hogy a székely egységeket szétszórják, s az elgazdátlanult csapatokat egy-egy munkásezredbe iktassák.

Csongor, aki már járt egyszer Stromfeld Aurélnál, ismét felkereste őt, hogy ne engedje a dandárnyi erejű székelység harcértékét elprédálni a széttagolás által. Stromfeld bizalmasan megígérte, hogy a székelyeket egy önálló dandárban együtt tartja. Ez ügyben nyilván nézeteltérése támadt a főparancsnokkal, Bőhmmel, ezért is történhetett, hogy az időközben Aszódra húzódott "dandárt" meg kívánták szemlélni, mindenki tudta, hogy a székelyek megítélésére került sor. A példás rendben felsorakozott székely csapatok fölött Stromfeld Aurél és Bőhm Vilmos parádés hadiszemlét tartott, s a főparancsnoknak el kellett ismernie, hogy a tanácshatalom legfegyelmezettebb alakulatával találkozott.

Május végére a székely csapatok harckészsége teljes volt. Verbőczy és Moldován századosok a régi beosztásukban. A dandár június elején már az új dandárparancsnok, Czikély alezredes, a marosvásárhelyi 62-esek kipróbált parancsnoka vezetésével indult Miskolc felé.

A Miskolc alatti és Hernád-vidéki harcokban már ott dörögtek a székely ágyúk. És a székelyek mellén fehér virág, táborukban a háromszínű zászló.

*

Moldován Csongor hadinaplójából. Részletek:

Június 18.

A dandár Legenye-Alsómihályi-Szalánc-Kassa vonalon érkezett Abosra. Kidőlt távíróoszlopok, leszaggatott huzalok, gránáttölcsérek. Ütegeim a Hernád partján belőtték magukat a nagyladnai cseh arcvonalra. Június 20-án reggel 5-kor támadás! Délelőtt elfoglaljuk a Lubóc-szárazvölgyi magaslatot, aztán Szedlicét. A hegyoldalon, a zöld gyepen mély barázdát szántott a menekülő cseh nehéztüzérség. Keresem Verbőczyt, már Miklósvágáson van, mutatják a szanitécek: eszi a cseheket. Kelenbéren utolérem Verbőczyt, megölel: jól dolgoztatok, fiú - dicséri tüzéreimet. Jelentkezni akarok Czikélynél. Nem lehet. Már előrement, Iglón akar éjszakázni. Még néhány ilyen ütközet, s a csehek a Branyiszkói-szorosnál letehetik a fegyvert. A következő rohamokkal a székelyek Siroka-Nagyvitéz-Kisvitéz vonalra jutnak, ez már csakugyan Branyiszkó küszöbe. Ebéd után jön a parancs: tovább Margitfalvára, Kluknóra. A Crna Hora oldalán láthatjuk, mint verték szét ütegeim a csehek ágyúállásait. Az erdőben alig győzik összeszedni a cseh halottakat - a lakosság segítségivel. Elérjük Margitfalvát, de Kluknónál valami baj van: még ott vannak a csehek. Falut nem lövetek - elvből. Estére kiderül késlekedésünk oka: a nyolcas vörösök egyszerűen otthagyták a frontot, és magukkal sodortak más vörös ezredbelieket is. A támadás leállt, a támadt rést természetesen egy székely zászlóaljjal, a 2/21-esekkel tömik be, és a Hrabkónál próbálkozó cseheket ők állítják meg. Másnap Abosnál le akarták fegyverezni a nyolcasokat, de nem ment, mert a rájuk küldött munkásezred is megtagadta az engedelmességet, sőt az éppen kirakodó vörös tüzérek pártjukat fogták. Odaérkezett maga Bőhm hadseregparancsnok is, aki "bitang kommunisták"-nak nevezte, szidta vörös ezredeit, de azok fittyet hánytak a fenyegető megtizedelésnek is. Legyintve mondogatták, hogy munkás elvtárs úgysem vetemedik ilyesmire. Híre jött, hogy Léva tájékán is megtagadták az arcvonalban egyes munkásezredek a harcot. De szerencsére ott is akadt székely zászlóalj.

Aznap szokatlan hangú dicsérő parancs jött a főhadiszállásról. Ez példaképül állította minden csapattest elé a székelyek vitézségét, magyar lelkesedését, amellyel a hazának oly nagy szolgálatot tesznek. A lapokban megjelentetett hivatalos harctéri közlemény azonban hallgatott a magyar lelkesedésről és a hazának tett szolgálatról, s a székelyekről, akik a frontáttörést végrehajtották, csak másodsorban, úgy mellékesen emlékeztek meg. Kluknó felől egy cseh páncélvonat ereszkedett felénk: tüzéreink közvetlen lövéssel verték vissza a megsebzett kolosszust. Szakadt az eső, a felázott talajon csúszkáltak lövegeim. Másnap megjött a fegyverszüneti tárgyalások híre.

Kiürítettük a Felvidéket. Véleményem szerint ezzel kerülték el a vörös ezredek teljes szétzüllését.

Ha még néhány napig kitartunk a harcban, miénk Igló, s a csehek Branyiszkónál leteszik a fegyvert. Így elveszítettük egész Felvidéket.

A fegyverszünet kihirdetése napján a székely dandárt Eperjes környékére vonták össze, megvárandó, míg a csehek ráncba szedik magukat, s "győztesként" bevonulnak. Amint június 28-án megérkeztünk, a direktórium nyomban kereket oldott.

Másnap a mi visszavonulásunk ellenőrzésére egy amerikaiakból álló antantbizottság érkezett Eperjesre. A Verbőczy-zászlóalj s az én ütegeim éppen akkor vonultak végig a városka főutcáján, s a huszárszázad is hozzánk csatlakozott. Az előírásszerűen felmálházott géppuskás osztagok, az egységeik élén lovagló tisztek, az éneklő gyalogság valósággal elkápráztatta a bizottságot. Csodálkozva kérdezték, ilyen intakt sereg a háború ötödik évében hogyan maradhatott meg. S aztán: miért kell visszavonulnia ennek a csapatnak egy kétségtelenül inferiorisabb ellenféltől. Harmadnap már döcögött velünk a vonat Legenye-Alsómihályi felé. Délután érkeztünk Szerencsre, ott kivagonoztunk, s szakadó esőben Mezőzomborra vonultunk. Másnapra kiderült, hogy a főparancsnokság irányítása téves volt, ismét vissza Szerencsre. Most már bizonyos, hogy július közepén tiszai offenzíva lesz. Július elején a székelyeket a Tiszához vezényelték. Egyik szárnyunk Lucnál támaszkodott meg. Huszadikán kezdődött az átkelés. Július 21-én már Nagyfalu a kezünkben volt, a Kanizsay-tanya mellett a román-szász tüzérségen is rajta ütöttünk. Másnap az átkelés Tokajnál is megtörtént, úgyszólván a román csapatok szeme láttára. A tiszadobi szakaszon is sikerült az átkelés. Huszonkettedikén magyar nyelvű röpiratokat szórt le a francia-román felderítő repülő: "Barátaitok vagyunk, székelyek! A legkészségesebben hajlandók vagyunk visszavonulni a megállapított demarkációs vonalig, ha a harcot velünk szemben beszüntetitek. Várjuk választokat július 23-án este 7 óráig, különben az ellenségeskedéseket tovább folytatjuk." Nyilván azt remélték a röplap írói, hogy a székelyek gondolkodóba esnek, s védtelenné teszik magukat. Ám nem ez történt, mert mi átláttunk a szitán, s már 23-án hajnalban készek voltunk a román támadás fogadására. S csakugyan, már éjjeli 2 órakor, kijelölt időbeli ígéretöket már eleve megszegve, sűrű sorokban megindultak a székely állások felé. Mikor rohamtávolságra értek, s a vezérgéppuska megadta a jelt, 26 géppuskánk kezdte szórni a tüzet. A román támadás percek alatt összeomlott. Aki menekülni próbált, azt is leterítette a szakadatlan sortűz. A gyér foglyok (kúszva kértek kegyelmet) vallomása szerint alezredesük korbáccsal hajtotta őket rohamra (Stoica alezredes), s gyáva erdélyi román bandának becsmérelte őket. A visszavetett román csapatok azonban vonatokon érkező segítséget vártak és kaptak. A csata 24-én folytatódott igazán, s a négy-ötszörös túlerővel 25-én este indított ellentámadásukkal kulminált. Súlyos veszteségeink voltak, tüzérséggel nem tudtam kellő módon támogatni a harcoló századokat, mert parancs jött, hogy egy-egy löveg naponta ötven lövésnél többet nem adhat le. Ez a parancs engem nem ejtett volna kétségbe, de sajnos, lőszeres kocsijainkon összesen nem volt annyi gránát, amennyit a parancs napi lőkiszabatként engedélyezett ágyúnkint. Híre jött, hogy 23-án egy hadilétszámú menetzászlóalj érkezett Szerencsre, de meghallván a szakadatlan ágyúzás dübörgéseit (nem tudhatták, hogy az én tüzérségem lövi a román állásokat) ijedelmükben megrohamoztak egy üres szerelvényt, s visszavonatoztak Budapestre. Huszonhatodikán reggel két vörösezred kelt át a Tiszán, hogy dandárunk oldalvédje legyen, de már este mindkét ezred megkezdte a visszavonulást. Nemcsak lőszerünk volt fogytán, sebesültjeinket sem tudtuk bekötözni, hitvány papírkötésük alól csurgott a vér, kötszer és orvos nélkül szemünk láttára véreztek el bajtársaink. Huszonhetedikén Bodrogkeresztúr felé mi is megkezdtük a csapatok visszavételét. A románok csak másnap mertek követni, akkor is felvonult, nagy erejű tüzérségükkel. Harmincadikán összelőtték Tokajt. Ők nem szűkölködtek munícióban. A füstbe ment tiszai offenzíva elkedvetlenítette a székelyeket, de a románokat nem engedték át a Tiszán. Bokányi és Garbai július 31-én Erdőbényére érkeztek, hogy újabb támadásra serkentsék a dandárt. Szikszón egymagában jelent meg a tanácsköztársaság elnöke a 21-es ezrednél. Minden szónoki képességét összeszedte - tudta, hogy utolsó reménye a székelyek (mert az 1. hadosztály alakulatai feladták Tokajtól Tiszalucig az arcvonalat, és Miskolc felé futottak), de a parázs hangulatú katonagyűlés után (közben) reményét vesztve ült gépkocsijába Garbai.

Mikor az a hír jött, hogy a románok már Tiszafürednél is átlépték a folyót, a dandár csapatai Kálkápolna felé húzódtak. Mi tüzérek furcsa mód szinte utóvédet alkottunk. A hadvezetőség itt közölte a dandárparancsnoksággal, hogy a csapatkötelékek mindenütt felbomlottak, egyedül a székely dandár áll még fenn. S csak vonuljanak Budapest felé a székelyek, mert rendfenntartás végett nagy szükség lesz rájuk. A dandártörzs el is indult a 21/2. zászlóaljjal s egy üteggel Hatvanba, de mi már nem tudtuk követni, mert a románok Kápolnánál elérték és megrongálták a vasútvonalat. Augusztus elsején érkezett a hír, hogy a kommunista rendszer megbukott. Vagy két hét múlva tudtuk meg, hogy a hatvani dandárrészek nyomban Budapest felé indították vonatukat, ahol csakugyan semmilyen fegyveres erő nem volt, az Aréna úti laktanyákban szállásoltak be, s nyomban megkezdték a járőrözést. A román csapatok augusztus 6-án érték el a fővárost, mely minden ellenállás nélkül került hatalmukba. Augusztus 7-én nagy túlerővel körülzárták az Aréna úti kaszárnyakomplexumot, s elfogták a gyanútlan (mert nemzetközi egyezményekben bízó) rendfenntartó, karhatalmi alakulatot, akik a székelyek voltak. A tiszteket azzal a csellel csalták tőrbe, hogy érvényes igazolványokat adnak nekik. Ezek a foglyok Brassóban, a Fellegvárban és a szamosújvári fegyházban találkozhattak a demecseri fegyverletévőkkel (mint később megtudtam). De annak hírét már napokon belül hallottuk, hogy milyen hősi harcok árán vették be a dicső román királyi csapatok a magyar fővárost. Szerencsénk volt Verbőczy Kálmánnal, hogy mindig az utóvéd szerepét vállalva, ezúttal is megmenekedtünk a románok kelepcéjétől. A székely dandár fölött Verbőczy Kálmán vette át a parancsnokságot, vezérkari főnökévé engem tett meg. Amikor kiderült, hogy a Budapestre vezető út végképp járhatatlan számunkra, kiadtuk a parancsot: Egeren át Vácra! Szomolyán megtudtuk, hogy a román csapatok épp most szállják meg Egert. Odasiettünk. Egy üteggel tüzelőállásba mentem, hogy a pályaudvaron kirakodó román gyalogságnak odapörköljek. Két gránát telibe találta a kirakodókat, másik kettő az állomásépületbe húzódókat riasztotta meg. Mire gyalogságunk odaérkezett, hogy kézitusát kezdjen velük, a negyedéből, harmadából megszállott várost elhagyva Füzesabony felé futottak vonatostul. Éjjel - 50 kilométeres menet után - a Bakta körüli erdőkben pihentek le az ütegek, a századok. Sokat szenvedtek a szekerekkel magunkkal hozott sebesültek. A lovak is nehezen bírták, de az embernek bírni kellett, a tüzérhámosoknak még mi, tisztek is segítettünk az emelkedőknél. Hagymavacsora után Verbőczyvel a következő napi menet végpontját Pétervásárában tűztük ki. Odaérkezvén telefonon megtudtuk, hogy a románok Verpelétet és Gyöngyöst elfoglalták. Előfogatokat is igénybe véve újabb 50 kilométeres gyaloglás után, Nádújfalun, Kisterenyén, Taron s Pásztón át Ecseg-Buják határába jutottunk. Másnap Béren, Gután át Rád faluba jutottunk s 6-án reggel megláttuk Vác tornyait. Előre küldtük a lovasságot, hogy biztosítsa számunkra a tótfalusi és a nagymarosi átkelőhelyek kompjait. Két zászlóalj Tahinál, másik kettő Visegrádnál kelt át, tüzéreim s a huszárok itt is, ott is. A révészek nem győzték a munkát, székelyeink vonták a sodronyköteleket - 7-én délre valamennyien a Duna jobb partján voltunk. A vasutasoktól s a működő telefonokból figyelemmel kísértük a román csapatok helyzetét. Vác körzetében a felbomló vörös ezredekből legalább másfél hadosztályt gyűjthettünk volna, hogy a románok hátába vágjunk. Ezt alaposan megtanácskoztuk Verbőczyvel, s azt is: e törmelékcsapatok háromnegyede velünk érez. De a negyedik negyed és a megromlott fegyelem kétségessé tettek volna minden komolyabb akciót. Ezek a csapatok némi hezitálás után Vácnál Verbőczy előtt lerakták fegyvereiket, s egyenkint vagy csoportosan, fegyvertelenül Budapest felé indultak. A székely dandár lőszerüket, géppuskáikat vitte át a jobb partra, s a lőszer nélkül hagyott lövegek závárzatát, hogy senki ne vehesse hasznukat tüzelésre. Visegrádon a dandárparancsnokság Bischitz Endre ügyvéd vendégszerető házában rendezkedett be. Összes géppuskánk száma 120 volt, s volt 1200 lovunk. Az élelmezési létszám 3500 körül mozgott. Tüzéreim 31 löveget (tarack, hegyi és tábori) kezeltek. A Verbőczy-zászlóaljak fácántollas és az eredeti dandár sastollas egységeit kellő felderítés után augusztus 8-án Esztergom felé vezettük. Aznap a valahol Dunántúlon működő hadügyminisztérium közölte, hogy dandárunkat a székesfehérvári kerületi parancsnok, Sréter ezredes alá rendelték. A románok Budapestnél átkelve a Dunán, Győr felé törtek előre. A győriek kérték, hogy a székely dandár Pápa-Győr környékére vonuljon. A hadügyminisztérium távirata úgy rendelkezett, hogy a románokkal minden összeütközést kerülni kell, ezért a dandár húzódjon Kisbér felé. Mindkét kívánalomnak eleget teendő, a 21. székely ezredet három üteggel Nyergesújfalu, a 22. ezredet két üteggel Süttőre irányítottuk. Egy zászlóaljat Kisbérre indítottunk. Tizedikén hírül vettük, hogy a románok már nagyon előre jutottak, ezért Szőny, Komárom-Újváros, Naszály elérése után az egész dandárt (magunkhoz vonva a kisbéri és tatai karhatalmat is) Győr környékén vontuk össze.

Augusztus 11-én a dandár felét Magyaróvárra vittük, a másik felét Győrbe. Csornáról és Győrből fosztogató, zsákmányoló román csapatokat vertünk ki.

Augusztus 14-én kaptuk a hírt, hogy a csehek Pozsonynál, illetve Ligetújfalunál előnyomulnak dél felé. Nem értettük a dolgot, mert velük hallgatólagos egyezségünk volt, hogy a Duna jobb partján ők minket békén hagynak, noha nekünk odaát Csallóközben lenne keresnivalónk. Ezrednyi cseh erő gyülekezett már át a jobb partra, s nyilván egy hadosztály többi részeire s tüzérség átkelésére várva 10-15 kilométernyire előrehatoltak - gondos felderítéssel, nagy óvatosan, dél felé. Két zászlóaljunknak elővédszázadaival s egy tüzérütegemmel egyszerre értünk lő- és látótávolságra. Verbőczyt meg sem várva lemozdonyoztam, s gránátokkal szórattam meg a cseh csapat élét s a vélt zömöt. Gyalogos harcra most nem került sor. Néhány tucat halottat hátrahagyva - nyilván távbeszélőn adott parancsra vagy megbeszélt jelre visszavonultak a csehek, olyannyira, hogy a bal partra való átkelést is nyomban megkezdték. Nyilván az volt előre eltervezett előnyomulásuk feltétele, hogy nem ütköznek lényeges ellenállásba. A cseh támadás hadicéljáról csak napok múlva szereztünk némi tájékoztatást, már Sopronba költözésünk után: valószínű, hogy a csehszlovák-jugoszláv korridort akarták megvalósítani a béketárgyalás döntését megelőzendő. Csak esztendő múltán lettem okosabb, amikor Mikes öcsém párizsi feljegyzéseinek ide vonatkozó lapjai elém kerültek.

Hozsváth (Moldován) Mikes, a Pesti Hírlap párizsi tudósítójának részjelentése a Korridorról:

Előzmények: Kramař, nacionalista cseh politikus már a Szláv Birodalom Alkotmánytervezetéről készült elaborátumában (1914. június 7.) felveti annak szükségét, hogy a jövendő cseh-szlovák államnak s az alakítandó délszláv országnak közös határra kell törekednie. Grey angol külügyminiszterhez intézett memorandumában Masarýk Tamás is magáévá teszi ezt a tervet (1915. április 15.). Ha a Korridor létrejönne, meggátolhatnák Németország keleti aspirációit a Balkánon keresztül, s egyúttal Magyarországot elzárhatnák attól, hogy a németséggel szövetségben hatalmi vagy éppen nagyhatalmi illúziókat táplálva háborgassa a vele szomszédos népek nyugalmát. A hangoztatandó cél természetesen az kell legyen, hogy Csehországnak kikötőre van (lesz) szüksége az Adriai-tengeren a délszláv partokon.

Az antant (a békekonferencia) a döntést magának tartotta fenn.

A Korridor területére, mely többségében német (osztrák) nemzetiségű, Ausztria is igényt tartott. De a keresztényszocialistákkal ellentétben a szociáldemokraták, kormányra is jutván, nem ragaszkodtak a terület bekebelezéséhez. Renner kancellár úgy nyilatkozott 18 novemberében, hogy Magyarországgal élelmiszer-szállítási szerződést kell kötni. Otto Bauer, az ugyancsak szocialista külügyminiszter is azt hangoztatta, hogy az alföld-hegyvidék termékcsere végett a két ország között a békesség fenntartása lenne eszélyes.

A Deutscher Volksrat für Westungarn december 22-én kihirdette Nyugat-Magyarország autonómiáját.

Coolidge 1919. március 19-én úgy nyilatkozott, hogy legjobb lenne Nyugat-Magyarországot Ausztriához csatolni, népszavazással, bár ezekben az országokban e tekintetben nem lehet megbízni. A francia delegátus egy közeli Anschluss lehetősége miatt ellenezte ezt a megoldást, nem kis okkal a csehek és szerbek érvelése miatt.

A békekonferencia február-márciusban foglalkozott először érdemben Pozsony, Sopron, Vas vármegyék sorsával a Korridor lehetőségét mérlegelve. A csehek térképekkel felszerelkezve álltak a konferencia elé. Bár ők jól tudták, tervük ellentmond a wilsoni elveknek, de a négy magyar-osztrák megyét Csehország és Jugoszlávia között megosztva olyan rendszert hozhatnának létre, mely a világbékét is szolgálná. Beneš február 5-én felajánlotta a terület népszövetségi ellenőrzésének lehetőségét.

A csehek területi követeléseit a Tízes Tanács tárgyalta: az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Olaszország és Japán 2-2 delegátusa napokon át tárgyalta Beneš előterjesztése alapján, s már-már megszavazta a beadványt, mikor a közömbös, mert érdektelen japánok mellől egyszer csak felpattant az eladdig álmosan bólogató olasz szakbizottsági tag, Sonnino: - Melyik területről lenne szó? - S mikor gondosabban megtekintette a szépen preparált cseh térképet, megértette, hogy itt egyebek között egy délszláv hatalomnövekedésről is szó van, mereven elzárkózott a cseh kérelem teljesítésétől. Az angolok is rájöttek közben, hogy a Korridor létesítését nem lehet földrajzi vagy gazdasági s még inkább nem etnikai érvekkel igazolni. A Bizottság így március 8-án a korridorkérelmet elutasította. Sőt a békekonferencia első határozatában a területi bizottság odáig megy véleménynyilvánításában, hogy a magyar-osztrák határ nem szorul változtatásra.

Március közepétől hetek teltek azzal, hogy Ausztria Párizsban lévő (alacsony szintű) megbízottait rávegyék a Tanács-Magyarország elleni fegyveres akcióra, majd arra, hogy intervenciós csapatokat engedjen át területén. Erre az utóbbira Otto Bauertől azt az üzenetet kapták, hogy Ausztria népe retteg attól, hogy bármilyen idegen csapatok átvonulását kelljen eltűrnie, másrészt pedig Ausztriának nem érdeke a magyar Tanácsköztársaság korai megdöntése, mert a béketárgyalásnál hátrányos volna számukra külpolitikailag egy demokratikus Magyarország, de még belpolitikailag sem lenne előnyös. Otto Bauer egy esetleges Dunai Föderációra gondolt, mely ha megvalósulna, sokak által vágyott Anschlusst lehetetlenné tenné.

Az osztrák békedelegáció május 13-án jelent meg Párizsban. S noha a szociáldemokrata párt hozzájárulását nem bírta e tekintetben, felvetette, hogy Ausztria szeretné elfoglalni Nyugat-Magyarországot, de nem úgy, mint aki védtelen szomszédtól veszi el, hanem a nagyhatalmak megbízásából. Ausztriával azonban mint legyőzött országgal foglalkoztak, s Karl Renner óhajára eleinte alig hederítettek.

Azon a napon (május 8.), amikor rögzítették a magyar-román és a magyar-cseh határokat, Balfour felvetette a magyarországi németek dolgát, az amerikai Lansing pedig arról beszél, hogy a határ rendezetlensége miatt problémák merülhetnek fel. Sonnino, aki a kérdés feszegetésében mindig (még mindig) a jugoszlávok előretörését orrontotta, tiltakozott, mondván: sem a magyarok, sem az osztrákok nem álltak elő határmódosítással.

Wilson úgy értesült, hogy az osztrákok igénybejelentéssel akarnak élni. Az osztrák béketervezetben Magyarország felé az 1867-es határokat tartották meg.

Bauer külügyi államtitkár hangoztatta: az osztrák kormány nem akarja, hogy a párizsi békekonferencia hatalmi szóval ítélje Ausztriának Nyugat-Magyarországot, hanem népszavazást kíván a területen.

Wilson és Lloyd George távozása után a Tanácsköztársaság elleni fegyveres beavatkozás mindenáron való folytatását a francia Clemenceau erőltette - s a béketárgyaláson azt indítványozta, hogy a magyar-osztrák határban eddig hangoztatott döntést vizsgálják felül.

Ekkor Renner jegyzékkel, Kramař pedig emlékirattal fordult a Konferenciához. A kétféle megoldás lehetőségével. Kramař (Beneš szájával) emlékeztette Clemenceau-t, hogy a csehek igényével együttjárt az a két vasútvonal, amely Pozsonyt az Adriával összeköti, nagy veszély volna, ha mindkét vonal Ausztriához kerülne. (Anschluss!) Ha a csehek első követelése nem teljesülhet, az osztrákok kérése valósuljon meg, de a magyarok se maradjanak a terület birtokában.

A franciák a csehek követelése felé hajlottak, az olaszok (Sonnino!) az osztrákok igényei felé.

Az angolok s amerikaiak kétségeskedései miatt az osztrákok esélyei növekedtek.

Az olaszok a vitában (váratlanul) a magyarok birtokában látták a térség jövőjét. Az olasz küldöttek végül is tartózkodtak a szavazástól, amikor a másik négy delegáció Nyugat-Magyarországból 4312 négyzetkilométert 340 917 lakossal népszavazás nélkül Ausztriának ítélt.

Egy amerikai azt mondta nekem: "Nyugat-Magyarországnak Magyarországtól való elszakításának osztrák igényét a szövetségesek azért teljesítették, mert meg akartak büntetni egy nemzetet, amely magáévá tette a kommunizmust, és megjutalmazni szomszédját, Ausztriát, amely elutasította Budapest csábítását."

Július végén általános sztrájk ütött ki Bécsben, a neves baloldali szocialista szónok, Friedrich Adler, a munkásszolidaritással ellenkezőnek, igazságtalannak mondta a Konferencia döntését.

Karl Renner (a kancellár) viszont sürgette Clemenceau-t, hogy sürgősen menesszen a békekonferencia Legfelső Tanácsa (Tízes Tanács) nevében szövetséges katonai alakulatokat Nyugat-Magyarország elfoglalására - Ausztria számára.

A csehek nem adták fel a reményt a Korridor megvalósíthatására. Amikor Renner kérését hírül vették, körülnéztek, s úgy látták, hogy egyetlen lehetséges szövetséges katonai alakulat a térségben az a cseh hadosztály, amely Pozsonyt tartja megszállva.

De Beneš (és Kramař) nem csak a Tízek Tanácsának rendelkezéseit vélték teljesíteni (színleg azt is!), hanem saját régi tervük megvalósításához véltek nagy lépést előre tenni. Mert ha nincsen népszavazás, ki mozdíthatja ki a cseh csapatokat egy olyan területről, melyről a békekonferencia mindvégig ingadozó véleményeket vallott?

Kedves Csongor bátyám, innen Párizsból ennyit lehetett látni, magyarázni arról az egynapos ütközetről, annak előzményeiről, amelyet te (ti) csapataitokkal, tüzérségeddel Ligetújfalunál megvívtál.

Moldován György szembenézve a történelem (a hadtörténet) tényeivel, látva látta, hogy az 1918-as december 2-i gyulafehérvári sereglés (ott volt maga is, bár szótlan) határozatai már a következő napon málladozni kezdtek. A demokratizmus is, mely minden nemzetnek (akkor még nem minoritásnak) megadta, vagyis megadni látszott a maga népfelség-lehetőségét. A következő napokban, hetekben, hónapokban azonban - a fegyverek "dicsőségében" - csak a románok kapták meg Erdélyben az egyenlőséget (felsőbbrendűséget); a németek, szászok, svábok csak elnéző türelemben részesültek, a magyarok és szerbek (mert ragaszkodtak bizonyos területekhez) eleve ellenségnek minősültek. Már feledve a gyulafehérvári statútumokat, mindent az antanttal való alkudozásban - már-már nagyhatalmi pózban - téve az egyre növekvő étvágy s a fokozódó nemzeti önbizalom martalékává.

A Szebenben székelő Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) majd minden tagja korábbi ismerőse, olyik jó ismerőse Györgynek. Maniuval, az elnökkel erdélyies engedékenységgel és autonomista szóhasználattal társalogtak. Alkalmazkodó fogalmazásában nem tudott György olyan magyarbarát szándékot megkockáztatni, amiben ne találkozott volna Maniu Gyula európaias engedékenységével. Nem úgy Cristea Miron, akinek még ma is hagyományosan érseki jogtanácsosa maradt. Hol koronában, hol lejben, még hóilletményt húzott az érseki hivataltól. Az adminisztráció nem volt képes megcsonkítani azt a fizetéslajstromot, melyen Gheorghe Moldovan évtizedek óta rajta szerepelt, s maga a cinikus főpap, a régi ismerős, még lentebbi tekintélyidőből, Cristea Miron, ki új szebeni minőségében már-már kívülállónak tartotta Moldovánt (nem magyarsága, hanem Erdély-hívősége miatt), dehogyis gondolt rá, hogy neki anyagi kapcsolata lenne vele.

Midőn hírét vette, hogy sógora a brassai fellegvárban sínylődik, igen-igen nehezen értvén meg a demecseri fegyverletétel okát, célját, addig-addig halogatta közbenjárását, hogy az első élelmiszercsomag meg is romlott, mert közben Thuróczy Ödön ezredest a szamosújvári fegyházba internálták. Esztendőnkben onnan sem sikerült Györgynek kivakarnia őt, hogy fogolyszenvedése élményeiről beszámolhasson.

A maga gyűjtésén kívül az Erdélyt ellepő, megszálló román csapatok tevékenysége módszereiből legtöbb hiteles adatot Karcsitól kapott, öccsétől, aki most már s végleg Carol Moldovannak neveztette magát, s édesanyja, Ágota mama szívdobogását nem feledvén mégsem, legalábbis tárgyilagosan szemlélte a román csapatok kegyelmet nem ismerő tobzódását a mezőségi majd síkföldi magyar falvakban. Amikor a 49 felpanaszolt román halott áldozatát a békeszerződést mívelő négyes, majd tízes bizottság elé számlálták, ő csak a köröstárkonyi 119 civil (tehát gyermek, nő és aggastyán) lemészárlását próbálta tudatosítani Mardarescu tábornok, hadseregparancsnok fejében, aki Prezan tábornok örökébe lépett. Carol azt a választ kapta, hogy a békeszerződés igazságához nem a magyar hullák felemlegetése vezet, hanem a mártírhalált halt román hősök minél tökéletesebb számbavétele, számon tartása. Carol értetlenségére Mardarescu bikacsökével az asztalra vágott: - Hadbíróság elé állítom az alezredes urat, ha még egyszer hírül kapom, hogy sebesült székelyek s még inkább a hátrahagyott magyar vörösök lőtt és szúrt sebeit tábori kórházainkban a franciáktól kapott s nagyon szűkös kötszerekkel ápolja! - Amikor Carol (Károly) a genfi egyezményt emlegette, Mardarescu ezt üvöltötte: - A genfi egyezmény megtartását csak saját véreink számára követeljük, az ellenünk harcoló bolsevik bandákra semmiféle egyezmény nem vonatkozik.

Carol szaktudására nagy szükség volt, s a hatáskörébe került katonák kedvelték, sőt bálványozták őt, ezért a hadbírósággal való fenyegetődzés elfelejtődött, bár ott, ahová Carol keze és szeme elért, a sebesülteket nem lőtték tarkón, s míg ő jelen volt, a drága francia kötszereket a "bandák" betegeire, sérültjeire is pazarolták.

Üzenetek és sváb felesége által nagyobbik természetes fia is kért még tanácsot Vízaknáról, Molnár Pál csendőr törzsőrmester Fehértemplomból. A Morariu név megváltoztatásával a szerbek őt ott magyarnak nézték. Volt róla szó, hogy a két gyermek anyjokkal Vízaknára húzódik Lugosról.

Ez volt az az esztendő, amikor a Muntyán Lenucától fogant kisebbik fia, akit a teológiára annak idején maga segített, Teodor Morariu is úgy érezte, hogy természetes atyjához fordul a zavaros, bár dicsőséges időkben - hogyan kell viselkednie egy papi embernek, ha annyi lehetőség nyílik számára mind a kegyetlenség, mind a jámborság terén.

Néhány hónapig "apjára" hallgatott Teodor, a jámborság mellett retardálván indulatait, csak aztán állt a kegyetlenek csapatába. Egészen a megyei szigurancafőnökségig.

Moldován György szívósan és ernyedetlenül, mindenütt ott volt, ahol az önkény ellen s a maga célja, Erdély autonómiája érdekében szót emelhetett, emeltethetett. Keze s esze benne volt erdélyi román szociáldemokraták Gyulafehérvárt követő kiáltványában:

"A Román Nemzeti Bizottság (nem Tanács!) nyilatkozott. A világ minden népéhez intézett kiáltványában ünnepélyesen kijelentette, hogy az összrománság egyesülését akarja, és ennek a célnak eléréséhez az egész román nép segítségét kéri.

A Román Nemzeti Bizottság eme lépésével szemben mi román szocialisták - akik nem vettünk részt e határozat meghozatalában előzetes tudomásunk sem volt róla - szabatosan meg kell határozzuk magatartásunkat.

A magyarországi és erdélyi Szociáldemokrata Párt a népek önrendelkezési jogának alapjain áll, és tökéletesen egyetért a Román Nemzeti Bizottsággal, mikor a régi Magyarország románjai részére teljes önállóságot kér. Eleget szenvedtünk, századokon át nyögtük a nemzeti rabság szégyenletes jármát, eleget voltunk mások szolgái, nyomorúságban, tudatlanságban, sötétségben éltünk. Elég kincset gyűjtöttünk másoknak - tehát magunk akarunk sorsunk urai lenni.

Sőt, még több. Álmaink egyik legszebbike minden románok egyesülése. Akarjuk, hogy minden román egy államban éljen, akarjuk, hogy minden román egyesülésével a román országokból nagy nép legyen, és megnyíljon előtte a haladás és boldogulás útja. Mindezt akarjuk, szomjúhozzuk, legalább olyan szívvel, mint a nacionalista urak, sőt, ha lehetséges, a mi lelkesedésünk még nagyobb.

De mikor mindezt kijelentjük, szent proletár és szocialista kötelességünk, hogy szavunkat felemeljük mindazok ellen, akik a mai Romániával akarnak egyesülni, a bojársággal, a rothadt és hitvány parvenükkel, kik semmiben sem különböznek Magyarország tegnapi vezetőitől, a soviniszta grófoktól, báróktól.

Jól értsenek meg bennünket! A magyarországi és erdélyi román nép ma szabad! Ezeréves bilincseik lehullottak. Láncai elszakadtak. A mai Magyarország nem a tegnapi Magyarország. Ma a Magyar Köztársaság minden politikai jogot megadott a népnek, a földet pedig, ami eddig szinte csak néhány zsarnok tulajdonában volt, most azok között osztják fel, akik megdolgozzák. Számunkra ezek nem kis dolgok. Mi ezekben az egész román nép boldog jövőjének legbiztosabb zálogát látjuk, ezért egyenesen és világosan kimondjuk: akarjuk Romániával az egyesülést, de csak akkor, ha majd Románia is valóban demokratikus állam lesz, ahol a népnek legalább annyi joga lesz, mint amennyit ma nekünk itt biztosítottak.

Ma egész Európában Románia a legszerencsétlenebb ország, ahol a feudalizmus még virágzik, ahol a dolgozó nép, a román paraszt a szó legszorosabb értelmében rabságban él.

Ehhez a Romániához nem akarunk csatlakozni. Mi, a dolgozó Romániával, egy román köztársasággal akarunk testvériesülni, de semmi esetre sem a bojárok és egy Hohenzollern Romániájával.

Ez a mi kiindulási pontunk, ezen az alapon fogunk minden ingadozás nélkül munkálkodni, és nem hagyjuk magunkat senkitől sem befolyásoltatni. Ezt tessék tudomásul venni!"

Moldován György elkésett értesülései:

György angol király üdvözlő táviratot küldött Ferdinánd román királynak. Szövegéből: "Gondolataim mindig is Nálad és a királynénál voltak a nehéz napokban, amelyeken országod átment."

"Úgy értesülünk, hogy az antant hadseregei tavasszal kezdik meg katonai akciójukat Oroszországban. Több hadsereg vesz benne részt. A román-francia kooperáló csapatok Oroszország délnyugati részén működnek majd, s a déli hadsereg főhadiszállása Bukarest lesz. Egy másik hadsereg fog harcolni Észak-Oroszországban, a harmadik pedig annak keleti részein. Mindháromnak akciója koncentrikus lesz, és nagy számban vesznek részt benne az orosz önkéntesek is. Az offenzíva megkezdéséig a francia csapatok garnizonjait Románia különböző városaiban, de főleg Besszarábiában helyezik el, Iaşi-ban csupán két hadosztály marad... A déli hadsereg vezetésével Berthelot generális van megbízva."

December elején Párizsban nagy jövés-menés volt. Királyi látogatások, készülődés a békekonferenciára. Megérkezett december 14-én Wilson is, aztán az olasz király stb. Take Ionescu aggódik. Főleg azon, hogy Brătianu makacssága miatt - Bánát kérdésében - bajok lesznek. Várakozás. Mi lesz? De ha a december hónap úgy múlott is el, hogy Románia nem jelentkezett Párizsban, hogy legalább valamelyes tanújelét adja tevékenységének - mint azt a többi nemzetek tették - ez a december mégis történelmi eseményt regisztrált, aminek kétségkívül az volt a rendeltetése, hogy súlyt adjon országunk hitelének: 1918. december elsején volt Gyulafehérváron, vagyis a még nem feldarabolt Magyarország szívében, az erdélyi, bánáti, a magyarországi összrománságnak nagy nemzetgyűlése, amelyik a románoktól lakott összes területek egyesülését mondotta ki Romániával.

Napról napra ezer és ezer esemény történt. A Nemzeti Tanács tíz-tizenöt telefonkészülékén keresztül állandóan bonyolódott a forradalmi anarchia, a magyar Erdély tragédiája.

Erdély elszakadására azonban nagyon sokáig majdnem senki sem gondolt. Még olyanok sem, akik már 1916-ban meg voltak győződve Erdély elvesztéséről. A különben teljesen indokolatlan általános optimizmus hatása alatt ezek sem vettek észre szeparatisztikus előkészületeket... A kevésbé optimisták is biztosra vették a legteljesebb erdélyi autonómiát. A megkérdezett román urak, akik közül egynéhányan a kormányzótanács miniszterei lettek, maguk is hangsúlyozták, mennyire tisztában vannak az erdélyi románok magasabb nívójával, és azzal, hogy a régi királyságot is erre a nívóra kell emelni, miért is az autonómiát okvetlenül szükségesnek tartják...

Január 13-án gyengélkedett Apáthy. Helyetteséül a város és vármegye kormánybiztosát, Grandpierre-t sikerült behozni, akit ottlétemkor már előre megdolgoztam a szebeni tervnek. Január 14-én indult el a küldöttség, óvatosan ügyelve, nehogy hivatalosnak tekintsék. A küldöttségben részt vett dr. Papp József, a volt ügyvédi kamara elnöke, dr. Menyhárt professzor, az egyetem képviseletében, báró Jósika János a református egyház, Jordáky Lajos a munkásság képviseletében, még valaki és én...

Szebenben Maniu, akit előre értesítettem, azonnal és udvariasan fogadott bennünket. Udvariassága odáig ment, hogy bejósolta küldetésünk eredményességét, ha ilyen sikerült összetételű küldöttség vállalta magára az utat.

Kiemelte nagyrabecsülését dr. Papp József iránt, aki neki mint ügyvédnek kamarai elnöke volt, és meleg szavakban üdvözölt engem is, kinek - mint mondá - a harctérig eljutott a hírem, annak a veszélyt nem ismerő meggyőződéses munkának a révén, melyet a honvéd hadosztálybíróság fogházaiban sínylődő román politikai foglyok érdekében kifejtettem, egyszersmind kifejezte a román nemzet elismerését és háláját.

Egész jó auspiciumok között indult tehát a szebeni - történelemnek szánt - jelenet. A mi álláspontunk az volt, hogy Erdély magyar területein a közigazgatás legyen magyar, román részen román, vegyes lakosságú területen pedig vegyes. Esküt ne kívánjanak a tisztviselőktől, csupán fogadalmat, mivel ez is hűségre kötelező, és megfelelő szankciókra jogosít. Olyan meggyőzően adtuk elő álláspontunkat, hogy Maniu alig volt képes érveket találni ellenük. (Annyira benne volt egyébként a szívélyes és udvariasnak látszó viselkedésben, hogy egyik alkalommal ezt a fordulatot használta: "méltóztattam mondani".)

Elvben majdnem elismerte javaslatunk indokolt voltát, hivatkozott azonban a történelmi helyzetre, s csak úgy mellékesen említette a 28 vármegyére vonatkozó elvi döntést. Nem vitatta a fegyverszüneti megállapodás szövegét... Végül is egy óra után azzal az ígérettel hagytuk el az elnökségi épületet, hogy még aznap ún. minisztertanács elé viszi az ügyet, s az eredményt közölni fogja velünk.

Hazajövet Vízaknán értesültünk róla, hogy dr. Apáthyt letartóztatták és elszállították Kolozsvárról...

Letartóztatásának oka a cigányi vérengzés volt. Az történt ugyanis, hogy a temperamentumos szilágysági fiúk tényleg rátámadtak az előnyomuló román hadsereget szállító egyik vonatra és a mit sem sejtő katonák közül Cigányi közelében hatot vagy nyolcat megöltek.

Néhány szó az erdélyi szászok és bánáti svábok magatartásáról Erdélynek Romániával való egyesülése alkalmával.

Az "impériumváltozás" a sokrétű, ellentmondásos szász és sváb magatartás szempontjából rengeteg fejtörést és diplomáciai erőfeszítést igényelt az erdélyi románság, később az Erdélyi Kormányzótanács, még később a bukaresti román kormány részéről is.

Tény és való, hogy az 1918. november elején szervezkedő német összetételű nemzeti tanácsok egy része elejétől fogva szabotálta a Károlyi-kormány országos rendelkezéseit. Ilyen volt például a brassói Nemzeti Tanács, élén a szász K. E. Schnell-lel. Visszautasította az öt korosztály behívását, és bevonultatását, amit a Károlyi-kormány elrendelt. Olyan szász politikus viszont, mint Rudolf Brandsch, aki akárcsak a román Aurel Popovici - a "Grossösterreich" híve volt azelőtt, 1918 őszén a magyar parlamentben a Szász Nemzeti Tanáccsal egyetemben lojális volt a magyar kormánnyal. Akárcsak a bánáti svábok.

...A magyaroktól való elfordulás szószólója a segesvári H. Fabritius volt, aki elsőként állt a gyulafehérvári egyesülés mellé, már annak előkészítésekor. Utána következett a "Bukaresti Szászok Közössége" csatlakozása is.

A szebeni szász polgárság akkor még az egyesülés ellen nyilatkozott. Egyrészt gazdasági hivatkozásokkal, mert féltette a nyugattal való kereskedelmét, másrészt mert autonómiát követelt a szász vidéknek.

Az egyesülés után, amikor már az Erdélyi Kormányzótanács gyakorolta a hatalmat, már könnyebben mentek a tárgyalások a megegyezés felé. Végül Medgyesen a Központi Szász Tanács (Sächsischer Zentralanschluss) és a Szász Nemzeti Tanács 1919. január 8-i együttes ülésén egy hódoló határozattal üdvözölték az egyesülést.

Voltak azonban elvétve kivételes esetek is. Például a besztercei szászok esete egyenesen szórakoztató.

A szebeni Kormányzótanácshoz 1919. február végén beadvány érkezett, amelyikben a Beszterce-Naszód megyei szászok azt kérik, hogy a besztercei járásban és a megyeszékhelyen lakó szászokat ékeljék be az erdélyi szász autonóm szervezetbe, ha a Kormányzótanácsnak tényleg szándékában van a szászoknak bizonyos autonómiát adni.

Ezzel a beadvánnyal kapcsolatban írja a Patria című lap 1919. március 7-én:

"...Akkor, mikor a demokrácia minden osztály és nemzet közötti falat lerombolt és egy szintre hozott, ilyen területi beosztásokat alakítani azt jelentené, hogy magát az önrendelkezést, amire vágytunk, tegyük tönkre... Népeken, vallásokon, osztályon és érdekeken felül áll a nemzeti szuverenitás. Minden kísérlet államot csinálni az államon belül, alkotmányellenes konfliktust jelent ezzel a szuverenitással szemben.

Ha ma, úgy látszik, léteznek is ilyen »állam az államban« elképzelések - ahogy a nemzetiségek a Habsburg-birodalomban éltek -, kötelességük fejükből kiverni az ilyen letűnt, politikai természetű maradványokat, egybe kell olvadjanak a román néppel, és le kell mondjanak a szeparatista korlátokról. Ami jó volt a középkori Ausztriában, anakronizmus a demokrata Romániában."

Így a Kormányzótanács hivatalosa 1919 márciusában.

*

Az akkor szerb okkupáció alatt álló Bánátban is elég sokrétű volt a sváb magatartás Gyulafehérvárral szemben. A Sváb Nemzeti Tanács és a külön megalakult Bánáti Néptanács az elején egy bánáti köztársaságot akart Magyarország kebelén belül alapítani. De már az aradi román-magyar tárgyalások idején az ott jelenlévő sváb küldöttek a románokhoz közeledtek, és Bánátnak Romániával önrendelkezési alapon való egyesüléséről tárgyaltak. A bánáti német szociáldemokraták viszont nem akartak a feudális Romániához csatlakozni, hanem a Magyar Köztársaságban akartak önrendelkezési alapon maradni.

Dr. Otto Roth 1918. december 2-án kikiáltatja a Bánáti Köztársaságot.

A svábok átállása Romániához nehezen ment. Csak 1919 júliusában, a szerb csapatoknak Bánátból történt kivonulása után indult meg ez irányba a sváb burzsoázia propagandája, és csak augusztusban, a Magyar Tanácsköztársaság leverése után határozzák el a Romániához való csatlakozást.

Zsidó intermezzó -1918 végén, 1919 elején - Nagy-Romániában.

1918. december 23-án I. G. Duca miniszter, a liberális párt nevében így nyilatkozik az Universul című újságnak:

"A liberális párt a zsidókérdés legszélesebb megoldása mellett van... Akkor, mikor a román területek átcsatolása következtében - az emberi jogoknak megfelelően - politikai jogai lesznek Nagy-Romániában a zsidó elemnek, megengedhetetlen, hogy a regáti zsidók ne élvezzék ugyanazon jogokat, és alsóbbrendű helyzetbe kerüljenek a többi zsidóval szemben... Egyetlenegy tekintetben került az utóbbi időben konfliktusba a liberális párt bizonyos zsidó körökkel. Éspedig a zsidók magatartása miatt a bukaresti békével kapcsolatban. A liberális párt nagy hibának tartja, hogy a zsidók elfogadták az ideiglenes győztesek által adott jogokat, amelyeket olyan okmányban írtak elő, mint amilyen a bukaresti békeszerződés volt."

*

Take Ionescu Párizsban, a Román Nemzeti Egységkomité elnöki minőségében interjút adott a Le Temps-nak.

"...Az egyik probléma, amit Romániában azonnal meg kell oldani, a zsidó probléma. Csak egy megoldás lehetséges: minden Romániában született zsidó, aki nem volt más ország alattvalója, meg kell kapja jogszerűen a román állampolgárságot. Minden más kombináció, mint az is, amit a bukaresti békeszerződés előírt, igazságtalan és lehetetlen. Különben is, hogyan lehetne kétségbe vonni a romániai 300 000 zsidó abszolút egyenlőségét, mikor Nagy-Románia létrejöttével több mint félmillió orosz, osztrák és magyar zsidó kap automatikusan román állampolgárságot?"

No, lám! Nincsen öröm üröm nélkül.

Az újonnan megjelent zsidótörvényt, amelyik "mindazoknak, kik az országban születtek, és nem élveztek idegen protektorátust, teljes állampolgári egyenlőséget biztosít...", élesen kritizálja egy képviselő az Adevărul-ban.

A törvény tele van kibúvókkal, a zsidók bizonyítékokat kell produkáljanak a törvényszékek előtt, írásokat kell felmutassanak, amelyeknek kibocsátását a hatóságok sokszor megtagadják. "Ilyen törvénnyel jelentkezünk a világ előtt!... Félek, szükség lesz rá, hogy újabb törvényt hozzunk..." - zárul a cikk.

*

Ugyancsak 1919. március 3-án Brătianu sürgős táviratot továbbít a békekonferenciához. A távirat szövege:

"Az utolsó hírek jelentik, hogy a reguláris magyar hadsereg a védekezésre képtelen erdélyi lakosság soraiban borzalmas mészárlásokat végez. Különösen Stiria-n..." (Az istenért! Világost hívják majd később Şiriának, de nem Stiriának!) "Itt több mint nyolcvan embert gyilkoltak meg. Egész Arad megye terror alatt van, és a román hadsereg haladéktalan segítségét kéri."

Március 4.: Az Erdélyi Kormányzótanács megszakítja diplomáciai kapcsolatait a Magyar Köztársasággal:

A Román Követségnek,

Kérem, hozza a budapesti magyar kormány tudomására a következőket...

A Szebeni Román Kormányzótanács nem érzi magát tovább indíttatva, hogy fenntartsa eddigi összeköttetését a Magyar Köztársaság kormányával, ezért visszarendeli e kormányhoz kiküldött teljhatalmú megbízottját...

Nagyszeben, 1919. március 2.

Iuliu Maniu s. k.
a Román Kormányzótanács elnöke

Az okmány egyébként az okokat is felsorolja. Íme:

- a megállapodás ellenére román fiatalokat soroznak be erőszakkal a hadseregbe olyan területeken, amelyek még adminisztrációjuk alatt állanak;

- feloszlatják a román gárdákat, és elbocsátják azok vezetőit;

- üldözik a román hivatalnokokat;

- rabolják, kínozzák, ölik a román lakosságot; amit a magyar kormány nemcsak eltűr, hanem legnagyobbrészt maga szervezi vagy követi el azokat.

*

"A bánáti szerb rémségek:

A szerbek egy öreg román papot láncra verten vezettek. Az esetet polgárok látták Temesvár állomásán. A pap nevét tudósítónknak nem sikerült megtudnia.

Ugyancsak Bánátból kapjuk a hírt, hogy a szerbek letartóztatták Augustin Ghilezan csákovai esperest. Indokolás: megtagadta Péter király nevének említését a misén."

A Patria hírei, 1919. március 12-én.

Aki sztrájkol, csomag nélkül teszik át a demarkációs vonalon!

A Patria március 13-án a következő szövegű körrendeletet közli:

"Tudomásunkra jutott, hogy az erdélyi vasúti tisztviselők március 15-től kezdődőleg sztrájkba akarnak lépni.

Tudomására hozzuk mindazoknak a tisztviselőknek, hogy a nagyvezérkar rendelete értelmében a sztrájk kimondásától számított 24 órán belül családjaikkal együtt összeszedjük és az északerdélyi demarkációs vonalon tesszük át őket, anélkül hogy egy kézitáskán kívül mást magukkal vihetnének."

Az Evenimentul híreiből:

Az Egyesült Államok ötmillió dollár hitelt adott Romániának, ami az eddig nyújtott hitelekkel együtt tizenötmillió dollárra emelkedett. (Március 6.)

Iaşi-ban a kenyeret ausztráliai lisztből sütik. (Március 8.)

Az Egyesült Államok egyik fő gondja Románia ellátása. A hajótonnahiány akadályozta eddig, hogy mindazt küldjenek, ami szándékukban volt. Február elsejétől máig 40 000 tonna élelmet szállítottak, amit utólag fogunk fizetni. Ebből is kitűnik a szövetségeseknek, főleg Amerikának gondossága, hogy a bolsevizmus elterjedését akadályozó országok ellátása miatt intézkedjék.

Tiraspol, március 4.: D'Anselme generális Franchet d'Espereytól táviratot kapott, amelyben az a szövetséges hadseregek déloroszországi akcióinak fontosságára hívja fel a figyelmet. "Odesszának és vidékének megtartása Franciaország becsületbeli ügye" - mondja a távirat.

*

Maniuék lapja, a Patria március 26-án hírül adja a Vyx-jegyzék átadását Budapesten és a Károlyi-kormány válaszát.

Az eseményt mi az Erdélyi Kormányzótanács e hivatalos lapjának közlése alapján rögzítjük:

Március 20-án adta át a jegyzéket Vyx, a szövetségi katonai misszió elnöke Károlyi Mihály grófnak. A jegyzéket Belgrádban március 19-én Lobit generális, a szövetséges hadsereg magyarországi főparancsnoka írta alá.

Vyx a jegyzék átadásakor kijelentette Károlyinak: "A jegyzékben szereplő új demarkációs vonalat az antant nem fegyverszüneti demarkációs vonalnak, hanem politikai határnak tekinti."

Kivonat a jegyzék tartalmából:

A békekonferencia 1919. február 28-i ülésén elhatározta, hogy az összetűzések elkerülése végett, ami a békemunkálatokat zavarhatja, a magyarok és románok között szükséges egy semleges zónát létesíteni, amelyben sem román, sem magyar katona nem lehet, és amelyiknek fontosabb pontjait szövetséges csapatok fogják megszállni. A főparancsnok engem bízott meg, hogy a kérdést Önnel rendezzem. Vyx alezredes budapesti képviselőm, a következők közlésével van megbízva...

A semleges zóna határai:

Keleten: Arad-Nagyszalonta-Nagyvárad-Nagykároly-Szatmárnémeti vasútvonal. Mindezen helységek kívül maradnak a magyar és román katonai megszálláson.

Északon: A Szamos és a Tisza egészen 5 kilométerre Vásárosnaménytől nyugatra eső pontig.

Nyugaton: a határ áthalad 5 kilométerre északnyugatra Vásárosnaménytől, azután nyugatra 5 kilométerre Debrecentől, 3 kilométerre nyugatra Dévaványától - Gyomától nyugatra, 5 kilométerre Orosházától, Hódmezővásárhelytől és Szegedtől.

Délen: A Maros folyó, Arad és Szeged. E városokon kívül maradnak a román és magyar csapatok és azokat a szövetségesek szállják meg.

A zóna kiürítésének feltételei: a magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és 10 nap alatt befejeződik.

A békekonferencia felhatalmazza a román csapatokat, hogy vonalukat a semleges zóna keleti határáig tegyék át... Az áttétel március 23-án indul, és maximum 10 nap alatt befejeződik.

De Lobit s. k.

*

A magyar kormány Vyxnek adott válasza:

Van szerencsém Önnel közölni, hogy az említett jegyzéket átadtam a Magyar Köztársaság kormányának, és a kormány nincs abban a helyzetben, hogy a békekonferencia határozatát tudomásul vegye és végrehajtását foganatosítsa.

Ez a határozat ellenkezik az 1918. november 13-án megkötött fegyverszünettel, mivel figyelmen kívül hagyja az ország vitális érdekeit, megakadályozhatja fejlődését, és megzavarhatja a békét.

Mivel a magyar kormány nem vállalhatja a felelősséget e határozat végrehajtásáért, mert nem hívták meg a békekonferenciára, és semmi része e határozat meghozatalában nincs, arra kényszerül, hogy a mai napon beadja lemondását.

Mikor Önnek e lemondást tudomására hozom, kérem, intézkedjenek, hogy a legrövidebb idő alatt a békekonferencia tudomására kerüljön a magyar kormány elhatározása.

Károlyi Mihály s. k.

*

Ütik a vasat Brătianuék:

Brătianuék kitartása, "állhatatos kitartása" tényleg eredményre vezetett: átadták végre a Vyx-jegyzéket.

Csakhogy! A Magyar Tanácsköztársaság nem akar visszavonulni Debrecenig, Szegedig stb., ahogy azt kijelölték számára.

Szinte egy hónap van még hátra április 21-ig, a román támadás megkezdéséig. Azt elő kell készíteni. És addig? Addig ütni kell a vasat az antantnál. Mert hogy a támadáshoz - ha nem is lehet tőlük nyílt parancsban megkapni az engedélyt - kell a jóindulat, kell a támogatás, kell a legalább utólagos jóváhagyás.

Küldik a békekonferenciának a magyar és szerb atrocitások részletes listáit.

1919. március 23-án (két nap telt el a pesti események óta) a párizsi román delegáció titkársága a békekonferenciának a következő tartalmú levelet küldte:

"Hivatkozással március 3-i levelünkre, amelyhez három jegyzéket csatoltunk - mindhárom a szerb csapatoknak Bánátból, a magyar csapatoknak Észak-Erdélyből való sürgős kivonására vonatkozólag, mellékelten van szerencsénk az e jegyzékekhez tartozó első kimutatásokat megküldeni. Ezek a magyar csapatok által Erdélyben, a szerbek által Bánátban elkövetett atrocitások részletes és dokumentált felsorolását tartalmazzák..."

*

A listák párizsi átadása előtt egy héttel, 1919. március 15-én, Maniuék hivatalosában, a Patria-ban (25. sz.) a következő ordító címek alatt: A magyar gaztettek listája - Olvasd és add tovább! - a lap egyenként sorolja fel az atrocitásokat, amelyekkel - mint láttuk - Brătianu állandóan ostromolta a békekonferenciát, hogy elérje a demarkációs vonal előretolásának engedélyezését.

Rászántuk magunkat a felsorolt esetek tüzetesebb tanulmányozására. Az eredmény igen meglepő: a lapban közölt listákon az egész határmentéről, 50 helységből összegyűjtött, névvel ellátott eset van felsorolva. (Megszámoltuk!) Az esetekből 25-nél nem írja a lap, hogy mikor történt, a többi eset közül 15 még 1918. november elején, (főleg november 2-8. között, tehát a forradalom első napjaiban történt), egy eset decemberben, 4 januárban, 4 februárban és egyetlenegy márciusban, amikor a listákat Párizsban átadják. Az egészet március 23-án adják át a békekonferenciának, mint friss "gaztetteket".

Ami az atrocitásoknak, hogy úgy mondjuk, a struktúráját illeti, az eseteket szortírozva, azt látjuk, hogy: 75 gyilkosság, 13 verés, 14 rablás, 35 letartóztatás, egy fegyverelkobzás az, amit jelentenek. A 75 gyilkosságban benne van az a 40 fosztogató is, akit az Urmánczy-, s a Mihályi-birtokon (az utóbbi kérésére is) kivégeztek, s köztük van az a 20 magyar-román alkalmazott, akiket a kastélyok (Mihályi!) védelmében a fosztogatók (orgyilkos rablók) öltek meg. Mindezek már a novemberi aradi tanácskozáson vád tárgyai (személyei) voltak.

*

Mária királyné olyan mély benyomást keltett Párizsban, hogy ottani különböző intézmények kérték, hódolatuk jeléül fogadjon el tőlük különböző ajándékokat.

Ezeket az ajándékokat három bőröndbe csomagolták és feladták az Împaratul Traian hajóra. Mikor azonban a hajó Constanţa kikötőbe befutott, nem kevesebb, mint 150 bőröndöt számoltak össze. Ezeket különböző, Franciaországban - egész vagy félhivatalos - küldetésben lévő román állampolgárok hozzácsapták a három bőröndhöz, és mint "királyi poggyászt" szállították haza. Esetleg a királyné bőröndjei fiadzottak meg.

*

Erdélyi vagonok.

A hegyeken túlról (Erdélyből) nagy mennyiségben érkeznek élelmiszerrel, tűzifával megrakott vagonok. Amilyen rendes emberek az erdélyiek, feljegyzik a küldött vagonok számait. (Egész szokatlan dolog!) A számolásnál aztán kitűnik, hogy a vagonok közül sok nem érkezik meg rendeltetési helyére. A vagonok eltűnése azokat is felháborította, akik az árut az országba küldték, de azokat a javíthatatlanul naivokat is, akik azt hitték, hogy a küldeményeket majd megkapják.

*

A tolvajlások pártja. Vezércikk az Adevărul-ból, április 11-én:

"Mindenütt, ahol egy vagon eltűnik, egy liberális »geschäft«-re bukkan az ember. Azok, akiket az ügy érint, még a fáradságot sem veszik maguknak, hogy valami magyarázatot adjanak, mert 2-3 nap múlva a lapokban más témák veszik át a lopások helyét. Csak úgy hirtelenjében ami eszünkbe jut ezek közül:

Mi történt azokkal a vagonokkal, amelyeket Erdélyből küldtek, és semmit sem lehet róluk tudni?!

Mi lett azzal a nyolcvan tonna cukorral, ami a Dunán sleppekre rakva még megvolt, mikor a németek kimentek?

Miért fagyott meg az Erdélyből küldött burgonya Predealon, mikor a fővárosban és vidéken is akkora a krumplihiány?

Hát a Piteşti-i marmelád- (lekvár-) lopásokkal mi van? Az országban a németek óriási készleteket hagytak vissza marmeládból! Ki tartja ezeket eldugva és adja apránkint a fűszereseknek, hogy a magas árakat fenntartsa, és kinek a zsebébe megy a pénz?"

Moldován György a maga szűkös lehetőségei, várakozása és Szeben között megtehető rövid utazásai szerint, mindennap részt vett Erdély ügyeinek ha nem is intézésében, de megfigyelésében. Cristea Miron érsekként már nemigen vette igénybe szolgálatait, de fel sem mondta még hagyományos jogtanácsosi hivatalát. Még az érseki palotában lévő kétszobás tanácsosi irodáját, lakószobáját sem vonta meg tőle. Köztük a kapcsolat bizalmas melege soha nem volt meg, még Ferenc Ferdinándnál tett belvedere-beli küldetésükkor is csupán óvatos tartózkodásnak volt nevezhető. Most azonban a tartózkodás gyanakvássá torzult: az érsek mintha megérezte volna, hogy jogtanácsosa a magyar érdekek felé húz. Hogy gyanakvását ki is nyilvánítsa, arra gyér találkozásaik alkalmával nem törekedett. Ezért György sem kereste a négyszemközti tisztázó beszélgetéseket. Ebben az esztendőben, sokat mondunk, ha két olyan okmány került az érseki palotában György kezébe, amelyből Erdély változó helyzetéről valamicskét megtudhatott.

Maniu Gyula azonban a Kormányzótanács elnökeként minden eddiginél szívélyesebb (nyíltabb szívű) volt az ügyvéddel szemben, talán épp azért, mert tudta, hogy anyai ágon ő "is" magyar. Kedvessége nyilván a jövőnek szólt: párthívek sokaságát sejtette doktor Moldován mögött, ezért a Consiliul Dirigenthez beérkező aktákba, értesülésekbe szabad betekintést biztosított számára.

Táviratváltás Brătianu és helyettese, Pherekyde között és egy újabb jegyzék Clemenceau-hoz (február 6-9. között).

Pherekyde távirata: "Maniu közli velünk, hogy nap mint nap folynak a magyar atrocitások; hivatalos magyar szervek vesznek azokban részt. Bandák érkeznek páncélvonatokon vagy távoznak különvonatokkal... Maniu közli a falvak nevét, ahol mészárlások, kínzások folytak. Gheorghe Tamás sebesült hadnagy az áldozatok között van. Hat férfinak, egy nőnek a nevét említi, akiket agyonlőttek. Három más falut is megnevez, ahol halottakat és sebesülteket találtak... Ezzel szemben, ahol a mi csapataink vannak, a legteljesebb rend uralkodik... Kollégáink (Maniuék) kétségbeesetten kérik segítségünket..."

- Barátom - mondtam Maniunak -, csak Köröstárkánynál száznál több magyart (nőt, gyermeket, aggastyánt) végeztek ki jámbor csapataink! És másutt is tízesével. Szabad hazudnunk? Nem félsz a leleplezéstől?

- Amikorra lelepleződünk - legyintett mosolyogva Maniu -, már régen megkötöttük a békét. S aki győz, annak van igaza.

*

Brătianu memoranduma 1919. február 7-én Clemenceau-hoz, a Legfelsőbb Tanács elnökéhez:

"Elnök Úr! Hivatkozással folyó év február 8-i levelemre, van szerencsém Excellenciád tudomására hozni, hogy a magyar cselszövéseknek, amelyeket az erdélyi román területeken elkövetnek, sikerült olyan súlyos állapotot előidézniük, ami, reméljük, nem maradhat közömbös a szövetségesek előtt... Egy Bukarestből ma kézhez vett távirat értesít...

...A magyar hatóságok páncélvonatokkal küldenek fegyveres bandákat és ezek rabolnak, gyilkolnak. Így például Bologa helységben, valamint Arad, Bihar, Salagir és Satmar megyékben, kihasználva az általuk keltett terrort, a magyarok erőszakkal sorozzák be a védelem nélkül maradt román nemzetiségű lakosságot."

(Nem volt még ideje Brătianunak megtanulni a követelt Szilágy, Szatmár megyék román nyelvű elnevezését sem: Salaj és Satu Mare!)

"...A tűrhetetlen állapot miatt apellálok Excellenciád jóakaratú méltányossági érzelmeire, kérve, hogy a román főparancsnokság sürgős katonai intézkedéseket hozhasson fegyvertelen állampolgárai védelmének biztosítására."

I. C. Brătianu leveléből Pherekydének Bukarestbe.

I. C. Brătianu február 9-én - ugyanaznap, mikor beadványát a konferenciához a demarkációs vonal kiterjesztése miatt benyújtotta, a következőket közölte a helyettes román miniszterelnökkel:

"...Sajnos, a dolgok lassan haladnak előre, úgy a fegyverszüneti feltételeket, mint ellátási ügyünket illetően... A konferencián ismét szorgalmaztam a dolgot és felolvastam az Ön táviratait is...

Amint láthatta, a bolsevik kérdésben a dolgok összezavarodtak, a Prinkipo szigeten megtartott tárgyalások folytán. Ezek nem remélt segítséget nyújtottak a bolsevikoknak, és zavart keltettek a közvéleményben.

...A nagyhatalmak hajlamosak rá, hogy törvényszékké alakuljanak át, és mindenki sorsa felett ők határozzanak. Én személyesen nem kezdeményezhettem semmilyen fellépést ezen tendencia ellen, mert úgy vélem, erőkifejtésünket nem szabad elaprózzuk, amíg követeléseink lényegét nem realizáltuk... Az angolok és amerikaiak Észak-Bukovina és a Debrecen előtti határ kérdését is megkísérlik vita tárgyává tenni...

Ellátási probléma: mindössze két praktikus eredményt értem el. Egyik az, hogy Amerika lisztet küld, a másik egy megegyezés a kanadai kormánnyal, éspedig 5,5%-kal lehetőséget ad, hogy azonnal vásároljunk náluk agrárfelszerelést, vasúti anyagot 5-25 millió dollár értékben."

"Tovább kell vinni a demarkációs vonalat!"

"A Szatmár, Szilágy és Bihar megyékben elkövetett rémségek után a budapesti kormány fékevesztett bandái a marosvölgyi falvakba is betörtek. A Máramarossziget-Nagybánya-Csucsa-Zám térségben megadott új vonal, bár kétségkívül inkább veszi tekintetbe érdekeinket, a lezajlott események mégis azt bizonyítják, hogy ez a vonal is csak káros és veszélyes...

A magyar csapatok és a székely bandák száma napról napra növekedett. Azon a címen, hogy a demarkációs vonalat védik, állandóan a román falvakat rohamozták. Ezek az alakulatok, bár szerves részei a reguláris magyar hadseregnek, semmiféle fegyelmet nem ismernek, közönséges bolsevik bandák, akiket mesésen fizetnek, hogy a román lakosságot bántalmazzák... A magyar fővárosból kiinduló bolsevik uralom veszedelmes propagandát akar kifejteni a nekünk ítélt megyék lakosai között. A mi kötelességünk gátat emelni e propaganda elé, és a rendet, csendet biztosítani...

Íme, ezért sürgetjük párizsi képviseletünket, kérje az antant katonai főparancsnokságától olyan vonal megállapítását, ami jogos követeléseinknek megfelel."

(Ez 1919. február 22-én, egy hónappal azelőtt történik, hogy Magyarországon kikiáltják a Tanácsköztársaságot.)

Mihai Popovici, az Erdélyi Kormányzótanács tagja nyilatkozik az Adevărul c. bukaresti lapnak a magyarok rémtetteiről.

Az újságíró kérdésére, mit gondol, nem lehetne-e tenni valamit a magyarok önkényes eljárása ellen, Popovici azt feleli:

"Romániának ehhez kétségtelenül minden eszköze megvan, úgy katonailag, mint gazdaságilag. Utóbbi alatt értem, hogy megtagadjuk a szén- és petróleumszállítást a pesti kormánynak, és ezek nélkül a mai Magyarország egész ipara megbénul. Különben a híreket Párizsba továbbítják, ottani delegációnknak, és hisszük, hogy azok úgy a közvéleményben, mint az antant kormányzó köreiben visszhangra találnak." (Adevărul, 10 701. sz. 1919. február 12.)

I. C. Brătianu 1919. február 21-i jegyzékének szövegéből a békekonferencia román revindikációkkal foglalkozó bizottságához.

"Tardieu, Pichon és House uraknak!...

l. A szerb csapatok folytatják Bánát egy részének megszállását, ahol erőszakosságokat követnek el és megfélemlítik a szerb dominációval egyet nem értő lakosokat. El kell rendelni e csapatok evakuálását.

2. Szükséges és sürgős megadni az engedélyt a román csapatoknak, hogy elfoglalhassák a Románia részéről követelt területeket Magyarországon, ahol a budapesti kormány zavargásokat provokál és szervezi a bolsevizmust.

Ez az agitáció - annak ellenére is, hogy az antant győzedelmeskedett - folyik, Erdélyben és a Román Királyságban kiábrándulást és csüggedést okoz, akkor, mikor a román népet a nyomor fokozott erkölcsi erőfeszítések elé állítja.

Egy semleges zóna kijelölése ezeken a területeken csak elfedné a rosszat, s ahelyett, hogy azt gátolná, inkább bátorítja, mert a magyar bolsevizmus hirdetőit semlegességi előírásokkal tevékenységükben akadályozni nem lehet.

Másrészt a pénzügyi helyzet megköveteli e vidék elválasztását Budapesttől. A spekulánsok ott összeszedik a koronát, hogy aztán a román hatóságokat az okkupáció pillanatában az elértéktelenedett valuta beváltására kényszerítsék.

3. A román katonai hatóságoknak késedelem nélkül be kell menniük Dobrudzsába. Ez Romániának nem vitatott tartománya, és ott a bolgárok folytatják provokációikat és agitációjukat. A szövetséges katonai főparancsnokság ezt az állambiztonságunk megkövetelte szükségletünket sem elégítette ki."

(Dobrudzsa nem vitatott tartomány! Tehát vannak vitatott tartományok is? Például melyik? De különben is, vajon akad-e még egy szomszéd, amelyik nem provokálja 1919-ben a "kisemmizett", "mindenkitől elhagyatott" Romániát? - ahogy Clemenceau 1918-ban ezt az országot nevezte.)

"Drámai dialógus" Brătianu és Pherekyde között.

A Párizsban ügyködő román miniszterelnök és az őt Bukarestben helyettesítő Pherekyde Mihai között 1919 februárjában egy táviratváltás zajlott le.

Pherekyde február 19-én táviratozza Brătianunak:

"A fegyverszünet megszüntette a háborút, de nem számunkra szüntette meg... A rend bajnokai vagyunk, ez mindenki hasznára van, de ahelyett hogy segítenének bennünket, ellenségeinknek nézik el a fegyverszünet megsértését, ami a bolsevikoknak a malmára hajtja a vizet.

Hogy is nem értik meg, hogy mi a civilizáció ügyét védjük? Rendkívüli jóindulatot tanúsítanak azokkal szemben, akik a közös ügynek nem hoztak olyan óriási szolgálatokat, mint amilyeneket mi hoztunk..." ("Finom" célzás a szerbekre!)

Brătianu választávirata Pherekydének február 25-én:

"Az Ön távirata ékesen kifejező összefoglalása mindannak, amit itt szüntelen magyarázok, amit a múlt héten is szóvá tettem a határmegállapító bizottság előtt a külügyminisztériumban, és amit holnap, kedden Versailles-ben is ki fogok fejteni, ahol végre egy megoldást helyeznek számunkra kilátásba." (Figyelem! születőben Versailles-ban a Vyx-jegyzék!)

"Ahol már megszűnik dobogni a román szív."

Az Erdélyi Kormányzótanács február 25-én felhívást közöl Az Aradon kiöntött vér bosszúért kiált címmel.

"Román Testvérek! Jöjjetek a mai nagygyűlésre! A jelszó: A kedvezőtlenül megállapított demarkációs vonalat odáig kell költöztetni, ahol már megszűnik dobogni a román szív!..."

Mária román királyné belesegít.

Az Evenimentul 1919. február 26-i számában Mária királyné utazásával kapcsolatban:

Franciaországban nyilatkozott Románia királynője a sajtónak. Köszönetet mondott Amerikának a segítségért, amit Romániának nyújt. Ama meggyőződésének adott kifejezést, hogy Romániában a nyomor, hála a szövetségeseknek, hat hónap alatt véget ér. "Azért jöttem Franciaországba, hogy a bolsevizmus elleni harchoz segítséget és támogatást kérjek... Megvalósítottuk álmunkat és a nép álmát..."

(N. B. A tizenöt szép bojárlány Párizsban maradt? A békét előkészíteni?)

Hogyan és ki hagyta jóvá a demarkációs vonal kitolását?

"A Versailles-ban 1919. február 27-én tartott ülésen a román delegáció - amely kérte, hogy azon részt vehessen - ismét rámutatott annak sürgős szükségességére, hogy Erdély azon részét, amely még mindig a magyarok birtokában van, a román csapatok elfoglalhassák, egészen a szövetségi szerződésben megállapított vonalig.

Ezen közbelépésünk nyomán a Szövetségesek Katonai Tanácsa, a Konferencia Legfelsőbb Tanácsának egyetértésével (nem igaz!) 1919. február 28-án a román okkupáció határát Szatmár-Nagyvárad-Arad vasútvonalra tolta tovább, anélkül hogy nevezett városok elfoglalását engedélyezte volna. Ezekben a városokban francia garnizonok lesznek. E vonal előtt és követeléseink vonalától öt kilométer távolságra lévő területet semleges zónának deklarálták. Elhatároztatott, hogy a szövetségesek keleti főparancsnoksága fentieket a román kormány tudomására hozza."

Ez a február 28-i határozat volt az akkor még el nem küldött Vyx-jegyzék.

(Fentebb bátorkodtunk megjegyezni, hogy az a hivatalos román állítás, mely szerint a Szövetségesek Katonai Tanácsa 1919. február 28-án a konferencia Legfelsőbb Tanácsának egyetértésével tolta tovább a román okkupáció vonalát - nem igaz. Csak március 17-én hozták a Legfelsőbb Tanács tudomására a konferencia Katonai Tanácsának február 28-án hozott döntését.)

I. C. Brătianu 1919. március 3-i memorandumai a konferencia Legfelső Tanácsához Erdély, Dobrudzsa, Bánát miatt:

A jobb összeműködés érdekében rendeljék alá a román okkupációs szektor szomszédságában lévő szövetséges csapatokat a bukaresti szövetséges parancsnokságnak.

Továbbá: "A Satmar-Nagfarad-Arad vasútvonalat, amelyik azért is fontos, mert az erdélyi hegyek lábánál terül el, ítéljék oda haladéktalanul Romániának."

"A magyar ügynökök erőszakosságainak és a román lakossággal szembeni rossz elbánásuknak megszüntetésére a semleges zónában okvetlenül szükséges az ún. nemzeti gárdák vagy egyéb létesítésű bandák eltávolítása, mert azok a legveszélyesebb helyzetet teremtik."

"Abszolút sürgős szükség van rá, hogy haladéktalanul határozat hozassék Bánátot illetőleg. A bánáti szerb okkupáció oda fajul, hogy ellenséges jelleget öltsön a román elemmel szemben: tömegesen deportálják a román lakosságot Szerbiába, rossz bánásmód van a fogházakban, a szerb adminisztráció és a szerb hadsereg visszaéléseket követ el, kényszerrekvirálásokat eszközöl, raktárakat és mindenféle anyagot szállít Szerbiába stb..."

"A Bulgáriával megkötött fegyverszünet óta a román hadseregnek nem engedték meg, hogy a román terület egy részére, éspedig Dobrudzsába, bevonuljon. Kétévi szenvedés után stb..." (Itt még egy csomó panasz következik, aztán:) "A román hadsereg türelmetlenül várja dobrudzsai bevonulásának pillanatát, ahol az ott tartózkodó angol kontingensekkel együtt a rendet fogja fenntartani..."

(Utóbbi kiemelt mondattal kapcsolatban akaratlanul gondolatasszociációnk támad, amit nem tudunk titokban tartani: a román nyelvben a koldusok külön zsargonjában a kéregető rendszerint ezt mondja: "Dă-mi şi mie", ami magyarul azt jelenti: "adj nekem is". Ezzel ugyebár a koldus azt akarja mondani, ne csak neked legyen, legyen nekem is.)

Brătianu 1919. március 6-i memoranduma Foch marsallhoz.

A békekonferenciának az 1919. március 3-i jegyzékekkel való bombázása után, Brătianunak csak kétnapos szünetéről tudunk, mert már március 6-án újabb, kiadós jegyzéket küld - ezúttal Foch marsallnak.

Ebben is az erdélyi magyar atrocitásokról beszél, és annak szükségességéről, hogy haladéktalanul változtatni kell a Magyarországgal megkötött fegyverszüneti feltételeket:

"A magyar forradalmi kormány, amelynek gróf Károlyi az elnöke, csak a magyarok nevében tárgyalhatott.

Ami a magyarországi románokat illeti, azoknak már 1918. október 18-án megvolt a szabályszerűen megalakított saját kormányzatuk, amit a magyar kormány és a Magyar Nemzeti Tanács is elismertek, és amelyik még a helyi, román nemzeti tanácsok megalakításához is segédkezet nyújtott."

Az egy mondatba sűrített diverziók és hazugságok szinte fenomenálisak. 1918. október 18-án nemhogy román "kormányzat" nem volt, de még a központi Román Nemzeti Tanács is csak a magyarországi forradalom másnapján, november elsején alakult meg Budapesten, és működni csak november 3-án kezdett, "átköltöztetve" Aradra.

Október 18-án más volt! Akkor jelentette be a RNP nevében dr. Alex Vaida-Voevod Tisza István jelenlétében a magyar parlamentben, hogy a magyar kormánynak nincs joga a románok nevében tárgyalni!

A burzsoá Román Nemzeti Párt nem román "kormányzat" volt, és az nem 1918-ban alakult "szabályszerűen", azt nem kellett "elismerje" sem a Károlyi-kormány, sem a Magyar Nemzeti Tanács, mert 1914-ben Tisza István ismerte el - elég későn, mert azelőtt is létezett, bár hivatalosan be volt tiltva.

Amit Károlyiék elismertek - el kellett ismerjék -, az a Gyulafehérvár után, tehát december elseje után Nagyszebenben megalakult Erdélyi Kormányzótanács - Consiliul Dirigent - volt.

De nézzük tovább a Brătianu-memorandumot:

"...Hasonlóképpen ismerte el írásban a magyar kormány - Károlyi aláírásával - a szebeni román kormány képviselőjének hivatalos minőségét. Mindezt a román nép jogának értelmében, hogy önmaga kormányozza magát, jog, amit a budapesti forradalmi kormányszervek több ízben is elismertek. A december 1-én megtartott gyulafehérvári nagygyűlés után a Román Kormányzótanácsot a magyarországi román nép elfogadta. Eszerint tehát ennek jogi és nemzetközi helyzete annál is inkább rendezett volt, mivel a Romániával való egyesülés közelebb hozta ezt a Kormányzótanácsot a szövetséges hatalmakhoz, és mert Románia kormánya azt királyi dekrétummal is konfirmálta...

...Ennek ellenére Károlyi magyar kormánya a Franchet d'Esperey-vel folytatott belgrádi fegyverszüneti tárgyalásaikor román területekről, román ügyekről tárgyalt, noha ez nem tarto-zott feladatai közé. És sikerült neki olyan feltételeket elérni, amelyek a románok számára veszélyesek..."

Továbbá:

"Március 14-én a román kormány Bukarestből táviratilag értesíti a Párizsban tartózkodó román delegációt a következőkről: A Szalonikiben székelő antant katonai főparancsnokságát valóban értesítették, hogy Erdélyben meg kell változtatni a megszállási vonalat, de először meg kell várni a magyar csapatok visszavonulását e vidékről. Csak ennek megtörténte után küld a főparancsnokság egy szövetséges tisztet Szebenbe, aki kísérni és ellenőrizni fogja a román csapatok bevonulását. A sok huzavona bizonyosan véres és vad jelenetekkel és azzal jár majd, hogy a magyarok az általuk kiürítésre kerülő területekről mindent el fognak hurcolni..."

Ugyanaznap Brătianu bead egy memorandumot Clemenceaunak és Berthelot generálisnak, amelyben könyörög - és zsarol is -, hogy küldjék már el azt a Vyx-jegyzéket. Íme a beadvány:

I. C. Brătianu román miniszterelnök, a párizsi román delegáció vezetője 1919. március 14-i, Clemenceau-nak, a Négyek Tanácsa elnökéhez és Berthelot generálisnak küldött jegyzéke szövegéből:

"A román kormány a legaggasztóbb híreket kapja Oroszországból. Jól szervezett bolsevik bandák, tisztek vezetése alatt - akik között német tisztek is vannak - támadást készítenek elő Románia ellen. Információink szerint a magyarok és a bolsevikok megegyeztek a Románia elleni támadás megszervezésében.

Ilyen helyzet ellenére a román hadsereg létszáma elégtelen, és azt a felszerelés- és élelemhiány miatt növelni nem tudja. Mi vagyunk az utolsó gát a bolsevizmus ellen.

Erdélyben és Magyarországon az új semleges zóna határait február 26-án szabták meg; a román kormánnyal csak március 8-án közölték azzal a megjegyzéssel, hogy a francia parancsnokság rendelete nélkül a román hadsereg nem vonulhat oda be, és hogy minden esetben meg kell várnia, míg a magyar csapatok visszavonulnak. Franchet d'Esperey tábornok még hozzáfűzte, hogy egy francia generálist vagy más főtisztet fog kiküldeni, hogy a helyzetnek megfelelően a helyszínen intézkedjék.

Közben a magyarok elhagyják az országot. Agitációjuk és rablásaik, amelyeket elkövetnek, növekedőben vannak. Szükség van sürgős intézkedésekre, amelyek kényszerítik őket, hogy a rablásokat beszüntessék, s amit elvittek, adják vissza."

*

Hírek a demarkációs vonalról:

Bukarest, március 6.: "A demarkációs vonal áthelyezéséről ideérkezett nagyszebeni hírek nagy lelkesedést váltottak ki az egész országban."

Brassó, március 6.: "Holnap Brassóban nagy meetinget rendeznek, ahol az el nem foglalt területeken elkövetett magyar atrocitások ellen fognak tiltakozni, és kérni fogják a segítséget.

A magyarok harcias agitációjáról van szó, amit azon a vonalon túl fejtenek ki, ahol a fegyverszünet hadseregeinket megállította. Ez Arad, Bihar, Szilágy és Szatmár megyék egész román lakosságának létét fenyegeti. Természetesen ez a helyzet legjobban a Kormányzótanács elnökét, Maniu Gyulát nyugtalanította, aki a bukaresti kormánynak állandóan jelentette a magyar túlkapásokat..."

Brătianu Lloyd George-dzsal egyezkedik.

Brătianu a következőképpen sűrítette a megvalósítandó teendők felsorolását:

Brătianu úr a beszélgetést Románia új követeléseinek rövid expozéjával zárta, kiemelve különösen "a Dnyeszter folyót, a Maros és a Tisza torkolatait - mint Románia biztonságának és természetes fejlődésének elengedhetetlen határait..."

"...Március 25-nek estéjén Lloyd George közli Brătianuval, hogy az angol kormány 100 000 darab katonai felszerelést bocsát Románia rendelkezésére. Ugyanakkor Lloyd George - mint a konferencia soros elnöke - bizalmasan azt is közli Brătianuval, hogy a szövetségesek erélyes katonai akcióra határozták el magukat a magyar bolsevistákkal szemben."

*

"Magyarországon a bolsevizmust a burzsoázia szervezi..."

Az Evenimentul 34-es száma 1919. március 29-én ezt írja: "A kormány hivatalosa, a Viitorul közli, hogy a represszáliákat Magyarország ellen az őt körülvevő szövetséges országok fogják alkalmazni. A represszáliák gyorsak lesznek, hogy a bolsevik akciót megakadályozzák. Kétségen kívüli bebizonyítást nyert - úgy a volt Károlyi-kormány irataiból, mint a mostani kormány közleményeiből -, hogy Magyarországon a bolsevizmust a magyar burzsoázia szervezte, abban a reményben, hogy így kijátszhatja a békekonferencia határozatait."

Lloyd George-nál tett látogatása után néhány nappal, 1919. március 29-én, Brătianu a következőket táviratozza helyettesének, Pherekydének, Bukarestbe:

"A pesti események szempontjainak igazságát új megvilágításba helyezték. Természetesen kihasználtam e körülményt újabb szorgalmazásokra, különösen az angolszászoknál, ahol eddig ellenállásba ütköztem. Remélni lehet, hogy a bolsevik veszély miatt az egész román helyzet azt a fontosságot kapja, amit kapnia kell."

Március 30-án, a Legfelsőbb Tanács szóbelileg közli Brătianuval, a román delegáció vezetőjével, hogy a Németország körül támadt nehézségek megakadályozzák a szövetségeseket abban, hogy Magyarországra vonatkozólag valamiféle határozatot hozzanak, továbbá, hogy a nagyhatalmak közül kettő nem hajlandó oda hadsereget küldeni, és különben is, a budapesti kormány készen áll tárgyalásokra, sőt biztosítékot ad, hogy nem támadja meg Romániát.

Odessza ürügyén zsarolja Brătianu a békekonferenciát - a magyar ügyben.

A román kormány a bukaresti szövetséges parancsnokság kérésére román csapatokat küld Oroszországba az odesszai szövetséges csapatok összeköttetésének biztosítására. A bolsevikok hadserege Dél-Oroszországban kergeti a szövetségeseket, a Dnyeszternél Odesszát és a román határt fenyegeti...

1919. április 4-én a román delegáció megküldte a konferenciának a Bukarestből érkező és a bolsevik csapatok odesszai akciójára vonatkozó táviratmásolatát, amelynek a szövege a következő: "Odesszától nyolcvan kilométerre északkeletnek újabb hatalmas támadást indítottak a bolsevik csapatok. A Berezov térségében levő francia egységek előbb ellenálltak, de aztán visszavonulni voltak kénytelenek. Abszolút elengedhetetlen, hogy sürgessék a magyar csapatok visszavonulását a konferencia által megállapított semleges zóna mögé, és őket a teljes leszerelésre kényszerítsék. Csakis ilyen körülmények között állhatnának ellen sikeresen a román csapatok Keleten."

A magyarok rémtettei a címe annak a felhívásnak, amit a Román Hölgybizottság (Comitetul Doamnelor Române) tett közzé és amit az Adevărul című bukaresti lap is publikált 1919. április 7-i számában.

"Nem volt elég a szenvedés és kín ezer éve, amikortól Árpád utódainak barbár hordái Románia testéből kitéptek és tortúrának vetettek alá egy részt...?

...Egy egész nép verődött most bandába, és vetette magát rá a hős hadseregünk által még el nem foglalt román tartományokra. Rabolnak és kínozzák a lakosságot... Még halottaink sem részesülhetnek keresztényi temetésben..."

*

Párizs: Bernből jelentik, hogy a román újságok tiltakoznak a budapesti bolsevik főnök ama nyilatkozata miatt, amely azt merészeli állítani (románul: pretinde), hogy Magyarország nincs háborúban a szövetségesekkel. "Ennek a nyilatkozatnak az a célja, hogy elaltassa a szövetségesek éberségét, és hogy egy erős Vörös Hadsereget szervezhessenek közben."

"A magyarok visszavonulnak: Jelentettük a napokban, hogy a szövetségesek ultimátumot adtak a magyaroknak, vonuljanak vissza a demarkációs vonal mögé. Ennek következtében a magyarok kiadták a rendeletet a bandáknak a visszavonulásra..."

"A magyar bandák kivonultak a Maros völgyéből, Soborsin-Arad körzetéből. Aradot és Szegedet a francia csapatok szállták meg. E két városból a magyar csapatok északra, Békéscsaba és Gyula felé vonultak vissza, a Fehér-Körös környékén; Halmágytól Gurahoncon át Gyula felé a magyar bandák szervezetlenül vonultak vissza, és fosztogatják a román lakosságot...

Csucsa-Zilah-Szinérváralja vonalon nem kezdték meg a visszavonulást. (Ez a Kratochwill vezette székely hadosztály.) Itt naponta mindkét oldalról lövöldözések vannak. Utóbbi napokban mindenütt visszavertük az előőrsök akcióit, és vereséget okoztunk a magyaroknak."

"A román csapatok készen állnak és leírhatatlan lelkesedéssel várják a megindulást elrendelő intézkedést."

1919. április 9-én az Adevărul - Béla Kun Magyarország határairól címmel - a következőket írja:

"A Daily News egyik tudósítója beszélgetést folytatott Kun Bélával, aki neki a következőket jelentette ki: A magyar szovjet-kormány szeretne barátságos viszonyt fenntartani a szövetségesekkel, de azt akarja, adják meg a Magyarország területén élő lakosságnak azt a jogot, hogy maga határozzon jövőjét illetően. Még hozzátette, hogy a magyar kormánynak nincs szándékában a jelenlegi magyar határokhoz ragaszkodni. E téren a bolsevik program lehetővé teszi neki, hogy liberálisan járjon el - teszi hozzá az újság."

Az Adevărul nem veti fel a kérdést, hogy akkor meg minek az a lázas katonai készülődés a Magyar Tanácsköztársaság ellen?

Aszpázia a karácsonyt a szülői házban akarta tölteni, s magával hozta Alexandru sógor üdvözletét, valamint a közös feljegyzéseket, amelyben, hol ő, hol Aszpázia jegyzetelnek első személyben.

Üdvözlés nincs, mert Aszpázia kézbe adta a naplófélét, ezzel a meglepett karkitárással: - Istenem, de megöregedtél, Gyuricám!

Gyurica nyelvén volt valami hasonló megállapítás nénjéről, de csak ennyi lett belőle: - S kedves "néném", te mindössze három esztendővel vagy nálam idősebb.

Aszpázia magával hozta hatesztendős leányunokáját, Agatha lánya gyermekét.

- Kiköpött olyan, mint te hatéves korodban, Gyuricám.

György hosszan nézte a leánykát, de semmi hasonlóságot nem talált a maga egykori lénye s az unoka között, aki le nem tagadhatóan közös leányuk gyermeke, tehát az ő vérunokája is.

Bár ottlétük alkalmával végig kedves volt a kislánnyal, megszeretni nem tudta. Egyszer-egyszer azért megsimogatta haját, de soha nem szólította nevén. Ezért talán nem is érdemes néven nevezni őt, úgysem fordul elő többé.

Ezt a "nagyapai" kedvességet a leányka felvetett, ámuló tekintettel fogadta, mint aki szóbeli folytatását várja a hajsimogató kéz érintésének.

Mindez így történt az utolsó napokiglan, de nem a legutolsó három napon.

E napok elsejének hajnalán György fölneszelt, hogy könnyítenie kellene magán, ágyából kitápászkodva a konyha felé igyekezett, hogy onnan a hátsó udvart keresse. Gondolatai között az enyhülés szándékain kívül ott lappangott az önészlelés ténye: régen volt tagom ily hatalmas. Amint méreteitől függetlenül lehet hatalmas, ami egyébként az életkorral együtt mulandó.

Vagy a neszre, vagy ösztönös együtteszmélésre késztetve a rejtőzködő zsigeri hajlamoktól a szobáikat elválasztó közös térbe lépett Aszpázia is, éppen abban a pillanatban, mikor György tétován megállt, nehogy hirtelen mozdulattal zajt okozzon.

Támaszt kereső, kitárt karja Aszpázia fölemelt két karja alá siklott a hónaljig visszacsúszott hálóköntös nyiladékában.

Sóhajtásnyi ideig csak vállára borult "öccsének", aki szilárd mozdulattal magához szorította. Ebben a pillanatban született meg, s egyszerre mindkettőjükben a kérdés: "Hol légyen?"

Súgás nélkül György szobájában s ágyában egyeztek meg. Erre elég volt Aszpázia combjának egy súrlódó mozdulata, s ezzel Györgyben a kezdeti könnyebbülést kereső feltápászkodás az enyhülésnek egy más, hevesebb lehetőségévé csúszott át.

Nem látva egymást a hajnali derengésben, megfeledkeztek életkoruk illendőségeiről, azok az emlékek törtek elő, amikor hajdan, valamikor, kevésszer, szilajul engedték át magukat egymásnak. Először s eddig is mindig Aszpázia irányításával s akarata szerint. Most, először most mondhatta a 72 éves asszony, hogy a szeme előtt egykor fölserdült férfi támadó készségével útonállóként elsodorta őt. De sem szégyen, sem tiltakozás nem tartotta vissza attól, hogy a támadás által készített beteljesülésből részesedjék.

Mert kezdeményező mindig ő volt, soha nem bántotta gyermekkénti időtől imádottját, de most, hogy a fölgerjedt "erőszak" ellen mégis tegyen valamit, nyakán és vállán éles harapásokkal tépte "öccse" húsát és ingét.

Az időről teljesen megfeledkeztek, mert kiestek belőle. Külön-külön sem, de együtt méginkább, ama néhány alkalommal még ily hosszan nem törekedtek a mennybemenetel másodperceinek bérceire föllihegni, az oxigénszegény magasba, ahonnan még lezuhanni is boldogság.

Nem vették észre, hogyan is figyelhettek volna reá, a leányka, nagyanyja melegét nem érezvén a szomszéd ágyban, megriadt, s a közeli másik szobából átszivárgó neszekre ágyról szállt s megindult. Ki tudhatta volna, hogy másodpercekig vagy negyedóráig állt ott a derengésben, megbizonyosodni, mi történik az egyenletes, halk recsegéssel szenvedő ágyon.

Amikor valami halk nyöszörgő szó nyomán megbizonyosodott felőle, hogy nagyanyja az, akit eltakarva sejtett betoppanása óta, sikoltással vetette magát a látható lény hátára. S karmolva és zokogva azt visította: - Eşti rău! tu pe bunica mea nu o necăji! (Rossz vagy! te ne bántsd az én nagymamámat!)

György pillanatokig még mozdulatai lendületébe ragadt, de Aszpázia nyomban ocsúdott, s az eddig ölelő két karja minden erejével kezdte most lehántani magáról társát: - Eressz! Eresszél! - kiáltotta magyarul.

György is tudta most már, hogy az ágyról nem lefelé kell hengerednie akaratlan látványul, hanem befelé, a fal felé, szabad tápászkodást engedve Aszpáziának, hogy lecsendesítse, megvigasztalja unokáját.

Ezt a jelenetet másnapra mindhárman elfeledték. (Bár ki tudja, a leánykában serdülése táján nem ébredt-e fel a nyilván álomlátássá süllyesztett emlék.) Másnap vagy harmadnap, de nem sokkal a Bukarestbe indulás előtt, megkérdezte Aszpázia:

- Gyuricám, te miért nem szereted ezt a kislányt?

- De hiszen szeretem - s ismét megsimogatta a sötétszőke, copfos fejecskét.

- Látod, hogy elkapja a fejét szegénykém!

Ez persze nyilván nem igazolta a nagyanyai föltevést, ezért folytatni kellett: - Miért idegenkedik tőled a kis szívem?

- Mert több a kelleténél benne a Stefanescu...

Ez meggondolkoztatta Aszpáziát.

- Negyedrésze mégis csak te vagy.

Ennél tovább soha nem jutottak.

*

Január 1. Az a hír terjed, hogy Brătianu Belgrádba utazott, tárgyalni Bánát ügyében. Házassági terv Mariora hercegnő és Sándor trónörökös között. St. Aulaire támogatja Brătianut, de Párizsban nincs nagy rokonszenv iránta. Barátságban kell élnünk a szerbekkel, ám nekik el kell felejteniök, hogy szlávok, ebben a barátságban.

Január 3. A karácsonyi ünnepek alatt zavargások voltak Ploeşti-ben, a katonaság a tüntetők közé lőtt. A liberálisok eláztatási kampányt indítottak Take Ionescu ellen.

Torontál a szerbeké, már alá is írtak ilyesmit.

A franciák minden alkalommal nyíltan kimondják, hogy nem értenek egyet az angolokkal.

Január 4. Olyan hírt kapok, hogy Ghicát bízzák meg kormányalakítással, aki nyomban konkordátumot köt Lucaci atyával. Ez hárommillió román katolikust jelentene. Ezek zöme az erdélyi görög katolikus lenne, s a néhány százezer moldvai csángó. Stirbey is lelkes híve lett a katolikus ügynek.

Az ünnepek alkalmával a király a iaşi-beli szegények részére ötezer lejt kegyeskedett küldeni. Az összegért kukoricalisztet vásárolnak, azt fogják kiosztani. Az uralkodó tíz vagon tűzifát is ajándékozott a iaşi-i palota készletéből.

A király keresi kitagadásának dokumentumait. Rendezni akarják ezt az ügyet. Netzhammer elmondta a napokban, hogy Fasciotti, az olasz követ is ebben az irányban dolgozik.

A liberálisok Miron Cristeát metropolitának akarják megtenni.

Az erdélyiek Rómába küldik Niculescu kanonokot, és szabályozni akarják a kapcsolatokat Rómával.

Január 6. Az élelmiszerárak emelkedése és a kenyérhiány egyre nagyobb elégedetlenséget szül.

Irina Butculescu értesít: Újabb - 32 főből álló - román katonai csapat indult el a franciákkal Odesszába. Nem volt se ruhájuk, se bakancsuk, semmiféle felszerelésük. Intézkedtem. Ha nem teszem, szégyenszemre úgy indítják el, ahogyan voltak. És a tegnapiak és a tegnapelőttiek? - kérdem. A válasz: azok gatyában indultak el. Azt mondja Irina Butculescu, hát akkor nem csoda, ha kibújik belőlük a bolsevik.

Január 7. Távirat jön Poincaré-től, de nem válasz a király táviratára, mert azt P. nem kapta meg. Előfordul a távirat szövegében ez a kitétel: "Je ne doute pas que pour une paix intérieure, le peuple roumain trouvera la consecration de son unité nationale."

Ma Niculescu kanonok Rómába megy, nagyon lelkes híve a román nép áttérésének a római egyházhoz. Biztosítottam, hogy nem nézem rossz szemmel ezt az áramlatot. Duca állítólag azt mondta, hogy Ghica és Lucaci nem voltak felhatalmazva a konkordátumra.

Január 8. A Quay d'Orsey-en egyhangúlag Clemenceau-t jelölték a béketárgyalások elnökének.

Arion el volt keseredve, hogy testvérét letartóztatták.

Carol trónörökös házasságát semmisnek mondták ki a törvényszéken. A tárgyalás zárt volt, a fiatalasszony nem védekezett. Pénz? Talán a herceg ígért neki valamit későbbre?

Theodor Mihali Bukarestbe érkezett, hogy a király és a királyné elé járuljon. Engem is felkeresett. Mindketten elmeséljük, mi történt velünk a legutóbbi találkozás óta. Csodálkozik kegyvesztettségemen, pedig mindenki tudja, hogy megmentettem a királyt és a trónját. Nem rejtette el a király előtt, hogy ma ennyi gyűlöletet és meg nem értést talált itt. A király: megnyugszanak, meg fogják érteni egymást, de sokan vannak itt, akik vétkeztek. Mihali: de ki nem vétkezett, és ki nem tett olyan kijelentéseket, amelyeket ebben a pillanatban már nem tenne meg? Aztán elmondja, hogy egy ideig egy kicsit félreállították, de most azt akarják, hogy őhozzá tartozzon Észak-Erdély. Maniu okos ember, de határozatlan. Ő nem tett semmiféle kompromittáló kijelentést, mert katona volt. Nagy pénzügyi zavarok. Nagyon a Brătianu markában van. Goldiş a legintelligensebb és a legtehetségesebb. De ami a jellemet illeti: aljas. Szövetkezett Vaidával, hogy kibuktassa Mihalit. Ő tette a legkompromittálóbb kijelentéseket. Írt a magyar belügyminiszternek, hogy szörnyűség, micsoda irredentizmus folyik. Vaida pedig elárulta. De ma már kibékültek. Ha nem találnak megoldást Erdély élelmiszerhiányának enyhítésére, és ha nem találnak pénzügyi alapokat, kitör a forradalom (a korona egyenlő 50 banival). Az emberek (férfiak) távol vannak, és téves arra számítani, hogy egy új érát lehet bevezetni. A Consiliul Dirigent legjobbjai a román miniszterek befolyása alatt állnak, akik kitüntetésekkel és egyéb ajándékokkal kábítják el őket. A román katonák csodálatosan viselkedtek, a magyar mágnások ragaszkodnak a románokhoz, és jól bánnak velük.

Távolléte alatt Bukarestben a kormány ideiglenes vezetését Brătianu jó barátja, az akkor már 77 éves Pherekyde Mihai vette át. Nekem sógorom, néném által. Pherekyde, mint összekötő partner Brătianu és Maniu között, igen nagy szerepet játszik.

Az amerikai élelmező szerv erélyes intézkedéseket tett Szerbia és Románia ellátására vonatkozóan... A marseille-i kikötőben 35 000 tonna élelmiszert rakodtak Románia részére. Ez az első szállítmány, a többi következik... Take Ionescu és Beneš megtárgyalták a szállítások beosztását.

"Ukrajnában Petljura bolsevik bandái" (nono!) "folytatják a rablást. Tiraspol és környékének falusi lakossága csapataink segítségét kérte. A nemzeti tanácsok, sőt az egyházi intézmények is, az el nem foglalt területekről táviratilag kérték segítségünket az anarchia ellen." (Láthatjuk, a Dnyeszteren túl is vannak ilyen területek!) Ugyanott: A román kormány hivatalos közleménye.

Január 10. Mihali megmutatja Goldiş egyik levelének másolatát, felajánlja, hogy nekem adja, és használjam fel, ha szükségesnek tartom. Pénzügyi dolgokról van szó, ha nem kap "alapokat", akkor nem "veszi át a hatalmat". A kasszában húszezer korona van és a kiadások tízmillióra rúgnak.

Január 12. A kormány ad "alapokat" az erdélyieknek. Azonnal ötmilliót kaptak, és meg lett nekik még tizenötmillió ígérve. Furcsa dolog: az erdélyiek külön akarnak kölcsönt kérni. Ez a különállásnak egy megnyilatkozása.

Brătianu nem ad életjelt magáról. Nem lehet semmit sem tudni, mi megy végbe a konferenciákon. A leveleket sokszor egy hét késéssel kézbesítik.

Coanda generális Párizsba utazik.

Január 13. A békekonferencia protestált azok ellen, akik fegyverrel akarták elfoglalni a vitatott területeket. Ez pont minket céloz meg. Most már értem, miért álltunk meg az erdélyi előrenyomulással.

Margineanu generális azt mondta, hogy februárban általános mozgósítás lesz, mert Erdélyben nem lehet az ottani emberekből felállítani egy hadsereget, mert nagyon nagy szükség van emberekre Besszarábiában, és mert nem olyan rózsás a helyzet Nagy-Romániában, mint ahogyan azt ígérte Brătianu úr.

A franciák és az angolok itt olyanok, mint macska és az egér. Nem is köszönnek egymásnak. A németek és az osztrákok nem voltak ennyire egymás ellen.

Január 15. Pontosak voltak az információim: január 8. és 9. éjszakáján a besszarábiai rutén községek fellázadtak. A román hatóságokon rajtaütöttek és leölték őket. Poetasu generálist is ilyen módon ölték meg. Az egész körzetben nagy a fejetlenség.

Vihar, hideg. Nincsen hús. Ezt közzétették. Valaki kiderítette, hogy azért volt hús, de azt éjjel osztották ki a kiválasztottaknak.

A katonaságban fejetlenség, rendetlenség, felszerelés hiánya.

A főhadiszállásról jelentik, hogy Besszarábiában csapataink folytatják műveleteiket. Igen, bosszúállási műveleteiket!

Január 17. Kontz alezredes meglátogat. Sovány, ápolatlan, nyomorúságos kinézetben kér, hogy járjak közbe Pherekydénél. Akkreditált volt a budapesti Nemzeti Bizottság részéről. Még novemberben megígértek neki és társainak egy vonatot, hogy visszatérhessenek a hazájukba. 170-en várnak a legnagyobb mocsokban a volt Hôtel de France-ban az elindulásra, és ki vannak téve a legmegalázóbb rendőrségi zaklatásoknak.

Este beszélek Fasciottival. Azt ajánlja, ne interveniáljak Kontzért, ne kompromittáljam magam, majd ő elintézi. Sajnálatosnak tartja, hogy Ausztria olyan elesett, hogy nem is találni, hogy hol van! Nem kívánatos az ilyen mértékű legyengülése.

Január 20. Fasciotti azt mondja, hogy találkozik Barclay-jal, és megemlíti neki Kontzot.

Coanda szerint a magyarországi bolsevizmus miatt nincs közlekedés Pest és Bécs között.

A kirajzolódó népszövetség szerepe is egyre világosabb: az öt szövetséges ügyeinek intézője lett a legyőzöttekkel szemben. A Népszövetség dönti el a gyarmatok sorsát, az ázsiai országok rezsimjeit és konfliktusainkat szomszédainkkal. A békekötés a németekkel már csak egy vakbél. Kulcsa lehet a jövő békéjének, kivéve, ha az öt nagyhatalom nem vész össze egymással.

Gomoiu doktor megállapítása szerint a Teatru téren lelőtt tüntető munkások a golyót mind a hátukba kapták. Hogy egyetlen katona halt meg, az is hátulról kapta a golyót, és ugyanolyan golyó volt benne, mint a munkásokban, az valószínűleg véletlen volt, a társai lőtték le.

Intik a lakosságot, óvakodjék azoknak a bujtogatásaitól, akik az országot - az idegenek érdekében - az anarchia karjaiba akarják kergetni. A kormány fenn fogja tartani a rendet, meg fogja akadályozni az ellenséges kísérleteket... és felszólít mindenkit: építsük fel együtt az igazságra, demokráciára, rendre támaszkodó Nagy-Romániát...

Iaşi-ban forradalmár bandát fedeztek fel, amelyik izgató, rendbontásra bujtogató manifesztumokat osztogatott. Letartóztatták, és katonai börtönbe küldte a hadbíróság Iancu Iliescu Turnu Severin-i illetőségű szabót és a Dolj megyéből való Hagiu fivéreket.

A bukaresti zavargások óta nálunk is beszélnek a bolsevizmusról... ennek ügynökei már a határokon túl is dolgoznak... Hál' Istennek a mi népünk mindig is illedelmességről, jó magaviseletről tett tanúságot... ezért lehetünk biztosak benne, hogy nálunk nem fogamzik meg a bolsevik métely. Azt a néhány városi anarchista gyomot pedig nem lesz nehéz kiirtani.

Január 15. A Bulgáriát megszálló francia csapatokat Bánátba helyezték át a szerb csapatok leverésére.

Besszarábia északi részén folytatódnak a hadműveletek a bolsevik bandák ellen, akiknek nagy veszteségeik vannak - jelenti a román főhadiszállás 1919. január 12-én.

A francia-román csapatok elfoglalták Kijevet.

Berthelot generális Odesszába utazott.

Január 20. A csendőröket, akik meggyilkolták a letartóztatott munkásokat, a bíróság felmentette, mert azzal védekeztek, hogy ellenszegültek parancsaiknak. Tucatnyi embert küldtek a Legfelső Bíróság elé, mert felkelést szerveztek és izgattak a király ellen.

Január 25. Take Ionescu visszatéréséről beszélnek. Pedig politikailag már halott volt.

Január 27. Berthelot generális Odesszába ment. Rosszul állnak a dolgok Ukrajnában. Tiraspolnál majdnem egy egész batalion franciát megsemmisítettek. Két bataliont kellett odaküldeni, hogy helyreállítsuk az egyensúlyt. Egyébként egyáltalán nem halad a franciák önkéntes toborzása Kelet számára. A kereskedelem és a diplomácia azért működik. Nagy szállítmány parfüm és szappan érkezett. Mikor és hogyan? De van. Egy szappan 50-60 lej. A púder 100 lej. A Hubigant parfüm 1200 lej üvegje.

A Jokey Club első ülése jobb volt, mint hittem: 93 tag jelent meg és 30 rokonszenvező.

Január 30. Victor Antonescuval Iaşi-ba utazunk, és az úton naivul meséli el, hogyan szőttek összeesküvést St. Aulaire, ő és a király a kormányom ellen.

Február 1. Váratlanul meglátogat Stirbey. A királyról beszélünk, mindent az ő nyakába akarnak varrni. A letartóztatásokat és a kivégzéseket a franciák rendelik el. Ez érthetetlen... egy divízióban harcoltunk... Stirbey határozott véleménye, hogy nagy hiba lenne Németországot teljesen elidegeníteni.

Egyébként rosszabbodott a helyzetünk a konferencián. Wilson és Lloyd George két hétre elutaztak. Talán egy nyugodtabb helyet keresnek, mint Franciaország a tanácskozás folytatására? Gabriele d'Anunzio dühös Angliára és Franciaországra a túlzott szerb támogatás miatt.

A királyné utazni akar. Kérte az érintett kormányok hozzájárulását, de az csak késik.

Február 5. Azt mondják, hogy a frontról hazatért katonák kiéhezetten, meggyötörten rávetették magukat falusi elöljáróikra, és nem találva semmit, raboltak, fosztogattak a gazdálkodóknál, magyarra, románra, szászra való tekintet nélkül.

Németországnak új feltételek szerint kellett aláírnia a fegyverszünetet, úgy, ahogyan Foch generális diktálta. Minden vitalehetőséget visszautasítottak, és minden halasztási kérelmet is. Franciaország nagyon keményen kezeli Németországot. A hadifoglyok visszaadását is elutasították.

Február 7. Nem kapjuk meg a francia kölcsönt addig, amíg a zsidókra vonatkozó honosítási új törvényt meg nem szavaztuk. Brătianu állítólag táviratozott, hogy ezt az ügyet sürgősen intézzük el.

Clemenceau-t merénylők célozták meg, de csak könnyebben sebesült a vállán. Gyalog tudott hazatérni.

Sajnálatos hír: a katonák mindenütt lopnak, rabolnak. Azt mondják, hogy csak a zsidókba kötnek bele, de nem igaz, mert a vonatokon is mindenkinek veszélyes utazni.

Öt napja nem tudtam tüzelőhöz jutni. 13 fokos hidegben dolgozom.

Sógornőm találkozott ma a királynéval. Azt mondta, 5-6 napot tölt Párizsban, mert sok mindent kell intéznie, s ha kell, tovább is marad. Londonban úgyszintén, de ott bizonyosan több időt kell töltenie, mert sok mindent helyére kell tennie az ország ügyében.

A Radio de Lyon komolyan veszi Clemenceau sebesülését. Helyettesről beszélnek, Albert Thomas és Klotz kerültek előtérbe. És Tardieu! Az első kettő szerencsétlenség lenne számunkra. Thomas tudja, hogyan bánunk a román szocialistákkal, és Klotz Tudja, hogyan bánunk a zsidókkal.

Hírek Amerikából: nem akarják túlságosan legyöngíteni a németeket, vagyis csak annyira, hogy 15 év múltán talpra álljanak. Két hónap alatt végezni akarnak a béketárgyalásokkal.

Február 10. Besszarábia és Ukrajna nem megy. Biztos francia forrásból tudom.

Február 11. Négy amerikai katonaorvos kíséri vissza a német Breslauban lévő román foglyokat. Nagy nehézségek a magyarországi szakaszon. Az a véleményük, hogy a magyarok gorombán viselkednek, de meg kell törni őket. A lapok tele vannak száz román legyilkolásával Şiriában (Arad vm.), továbbá a magyarok vonatokat siklattak ki, kurírokat gyilkoltak meg stb...

Február 14. Barátaimtól tudom, hogy a szerbek nem bocsátják meg Brătianu mesterkedéseit. Az elején ők szabadon hagyják a magyarokat (megértettem, hogy kezet nyújtottak feléjük).

Február 16. A Renaŝterea egyik levelezője Szebenből, bizonyos Hodos, megkeres. Nálam ebédel. Lapja bátor. Nyíltan bírálja adminisztrációnk vad módszereit, nem félt leírni, hogy felkészületlenül mentünk Párizsba. Hodos elmondja, hogy csak a liberális újságok érkeznek meg Erdélybe, a mienk nem. Predealnál van egy speciális cenzúra (a kormányé), amelyik elégeti a feleslegesnek ítélt anyagot.

Hírek Párizsból: Torontált elveszítettük. Misu magatartása siralmas volt, az egész aktivitása az volt, hogy Take Ionescu aljasságait terjessze. Take-nak volt egy barátsági terve a szerbekkel, amely szerint megelégedtek egy hídfővel a Duna bal partján, s ez Belgrád miatt kellett. Minden összeomlott Brătianu jövetelével, és mindent el fogunk veszíteni Torontálból.

Ami a bukaresti békét illeti, Párizsban tudtak róla, és Masarýk azért nem adott két szlovák divíziót a románoknak, hogy megerősödjék a jobbszárnyuk, mert tudta, hogy Brătianu tervezte a békét a németekkel.

Február 20. Párizsból jött úrhölgy a következő híreket mondja: a béketárgyaláson felmerült egy új határvonal terve Dobrogeában, amely a Duna és a Fekete-tenger között húzódna. Tehát itt valamit vesztenénk. A román ügyek bizottsága viszont egy olyan tranzakciós megoldást ajánl, hogy a Szegeddel határos bánáti területeket visszaadná, és Torontál nagyobb részét Szerbiához ragasztaná. Lehetetlen ilyesmit újságokban olvasni, a cenzúra nem engedi közölni.

Február 22. A francia katonák megöltek egy román katonát, mert egy eladó segítségére sietett, akit megtámadtak.

A Viitorul közli a román meghatalmazottak nyilatkozatát a konferencián. Formálisan kijelentették, hogy a kormány és a király megkötötték a fegyverszünetet, mihelyt az oroszok elhagyták a frontot, és az antant képviselői az első pillanattól kezdve elismerték, akiket mindenről tájékoztattak, hogy Románia katonai akciója már nem folytatódhatott. És mindezek ellenére felém nem nyújtanak kezet, mert aláírtam a békét. Milyen ízetlen komédiát játszottak ez alkalommal a franciák.

Február 24. A királyné meglátogatta (pénteken) Clemenceau-t a hadügyminisztériumban. Nagyon demokratikus fogadtatás és még demokratikusabb bánásmód az uralkodónéval. A királyné fél órát beszélgetett Clemenceau-val - jelenti a távirat. Őfelsége biztos akar lenni győzelmében. Egyébként a tömegek nagy szimpátiát mutatnak a királyné iránt.

Brătianu Torontál elvesztésével megbukik. A jelek szerint katonai kormány alakul. Vaitoianu Párizsba utazott, hogy leváltsa Brătianut. Egyesek úgy ítélik, hogy a háború Magyarországgal elkerülhetetlen, nem beszélve a bolsevista akcióról.

Megdöbbenéssel olvasom a királyné nyilatkozatait a francia lapokban. Pl. Le Petit Parisien. Ezeket mondta: 1. Hogy csak ő és Berthelot nem kételkedtek a végső győzelemben (a király és Brătianu tehát jól néznek ki a követségek előtt!) 2. Hová mehettünk volna? A király azt mondta nekem: vigyelek benneteket Oroszországba, hogy megöljenek téged és a gyerekeket? 3. Franciaországba jött, mert észrevette, hogy a román politikusok nem tudnak a franciák nyelvén beszélni.

Hogy jelenhetett meg mindez! És hogy beszélhet így egy királyné? Istenem!

A hírek szerint az USA ellenzi Németország túlságos összezsugorítását.

Március 2. A cenzúra semmit sem engedett a királyné nyilatkozatáról nyilvánosságra hozni. A hírek az egyesülésről kétségbeejtőek. A dolgok nagyon rosszul állhatnak.

A România c. lap szerint Vopicka összehívta a szövetséges képviselőket, és bizonyítékokat tárt a szemük elé, hogy Magyarország háborúra készülődik, a diplomatatestület egy jegyzéket küldött Berthelot-nak és Franchet d'Esperey-nek és a párizsi békekonferenciának. A jegyzékben szabad kezet kértek Magyarországgal szemben.

Bizonyos, hogy Berthelot sürgősen Párizsba utazott és csapatokat kért.

Március 2. Állandóan egy négyszázezres magyar hadseregről beszélnek, amelyet ellenünk vontak össze. A magyar agressziók egyre sűrűbbek. Másrészt a besszarábiai manipulációk lelepleződnek. A helyzet rossz.

Újabb levél Párizsból. A békekonferencián szimpátia szempontjából a románok az utolsók a ranglistán. Az utolsó előttiek az olaszok. Gelos de Venizelos, aki a favorit; vele megegyezett Brătianu, hogy felújítják az Epirus-Albánia ügyet. Öt románt hozott Bitoliából. Ez mindenkit ellenünk hangolt. Ezután Franciaország karjaiba vetette magát, megígérve nekik üzleteink monopóliumát. Az amerikaiak hátat fordítottak, különösen amikor Danielopollal kerültek szembe, akinek a hozzá nem értése nevetségessé tette. Az angolok szépen a tudtunkra adták, hogy már nincsen pénz a számunkra. Amikor a hajót süllyedni látta, Brătianu elővette a szerződést, és Misut elküldte Balfourhoz azzal, hogy Anglia nem teheti meg, hogy nem tartja tiszteletben saját aláírását. Balfour erre azt válaszolta, hogy egyedüli bírája Anglia becsületének. Brătianu véghetetlen beképzeltsége és önteltsége most megalázva és reménytvesztetten ferde lépésekre készteti.

Március 3. A franciák 270 000 embert kérnek. Országunk egy katonai romhalmaz, és se felszerelésünk, se muníciónk. Nem igaz, hogy a magyaroknak 400 000 katonájuk van, talán 140 000. Mindent összevéve a legtöbb, amit a mi hadseregünk tehet, hogy védekezünk.

Március 4. A Radio de Lyon nagyon szemtelen Lloyd George-dzsal szemben, azzal vádolja, hogy teljesen ignorálja a földrajzot.

Március 21. Károlyi az antantultimátumra, hogy evakuálja Magyarország és Erdély közötti semleges zónát, beadta a lemondását. Egy anarchista-kommunista kormány alakult, amelynek politikai célja a régi Magyarország újrafelépítése.

Furcsa dolgok a konferencián: Wilson fenn akarja tartani ideáit, és van egy liga, az intellektuális felső tízezrek ligája, amelynek a szócsöve a New Republic, és amelyik nyíltan kimondja: vagy Wilson, vagy Clemenceau. Az angolok az amerikaiak mellett vannak, mert nem akarják a németekkel a végsőkig vinni az ellentéteket.

A Dnyeszternél bajok vannak. Odessza nagyon fenyegetett, Franchet d'Esperey és Berthelot ott vannak. Megkísérlik a város védelmét, de lehet, hogy visszavonulnak. A franciák meg vannak győződve, hogy Besszarábiában a lakosság ellenséges velünk szemben.

A franciák a mi kőolajunkat akarják. Ma már mindenki beszéli a román fővárosban, hogy a franciák követelik azt, amit a németek szerettek volna megkapni.

Az a hír jön, hogy a forradalmárok lefegyverezték a francia és olasz missziót Budapesten. Még arról is suttognak, hogy a francia garnizont is lefegyverezték. Az Orient expresszt eltérítették Belgrád felé, mert rajta volt St. Aulaire, és nem akart Budapesten keresztül utazni.

Váratlan hír. Szerbia háborút üzent Olaszországnak.

Március 22. Senki nem tud semmit. Nem tudjuk, hogy mi történik Párizsban, el vagyunk vágva mindentől.

Budapesten a "proletariátus" kormányát Kun Béla irányítja, aki fenyegető kijelentéseket tett Bernben a szocialista kongresszuson, katonailag elfoglalta a bankokat, és Magyarországnak vissza akarja adni régi határait. Vagyis háborút Olaszországgal és velünk. És ha még Szerbia is szövetkezik velük? Franciaország javaslata Budapest körülkerítése, amelyben részt vesznek a csehek, románok és még mit tudom én, kik, és erélyes akciót kell indítani. De közben a Masarýk-kormány lemondott, és a csehszlovákok nem elég erősek ahhoz, hogy háborút viseljenek.

Március 30. Kun Béla bejelentette, hogy Magyarország területén lévő minden idegen hadsereggel hadban áll. Kormányzatunk nem tartotta kötelességének ezt közölni a néppel.

Vyx generális missziója elhagyta Budapestet. Kormányunk panaszt tett a generális magyarok iránti rokonszenvére. A hírt a Radio de Lyon sugározta.

Közeledni látszik Magyarország és Németország.

Március 31. A királyné visszatért Párizsból. Erzsébet hercegnő Londonban maradt. Azt beszélik az udvarban, hogy a király hívta vissza a királynét.

Április 3. M. Pherekyde meséli, hogy Franchet d'Esperey úgy írta alá a fegyverszünetet, hogy nem ismerte a mi megállapodásunkat 1916-ból (aug. 4.).

A királyné csak tíz napig volt Londonban, pedig négy hetet tervezett. Csak Mária hercegnő kísérte el, Erzsébet hercegnő Elisa Brătianunál maradt Párizsban. A királyné visszament Párizsba, annak ellenére, hogy Ileana influenzában megbetegedett, és Londonban kellett maradnia. Londonból csak egy táviratot küldött a királynak, míg Párizsból mindennap táviratozott.

Április 7. Brătianu értesítései Londonból. Lloyd George-dzsal a kapcsolatok megjavultak, de az angol miniszterelnök azt mondta, hogy visszavonja az angol katonákat Keletről és Franciaországból. Anglia érintette a tárgyat: kereskedelmi politikát kell kezdenie, és nem lehet örökké ellenséges Magyarországgal, csak azért, mert ez nézeteltérésben van velünk és Bulgáriával, és mivel nem tudunk vele megegyezni.

Lloyd George Brătianunak még kijelentette, hogy nem felelős a franciák magyarok iránti gyakran igen barátságos magatartásáért. Például Vyx. Egy másik francia generális, bizonyos Kraus, proklamációt adott ki, hogy Bánát a magyaroké. Kormányunk protestált ez ellen Párizsban.

Brătianu kliséje: Take Ionescu sok mindent összekevert Párizsban, és rosszat tett a román ügynek.

Odesszának a bolsevikok által való elfoglalása nagy visszhangot keltett.

Rendkívüli minisztertanács. Távirat érkezett, miszerint Smuts generális kéri a román front visszahúzását Magyarországról. A kormány elszörnyedve azt határozta, hogy nincs mit tenni, engedelmeskedni kell. Minden jel arra mutat, hogy Anglia és Amerika nem akarnak Magyarország és Oroszország dolgaiba beavatkozni. Sőt, kontaktust keresnek. A Smuts-misszió inkább politikai, mint gazdasági. A generálisnak volt egy jegyzékváltása a szovjet-magyarokkal. Azt javasolta a magyaroknak, húzódjanak nyugatra a demarkációs vonaltól, és foglalják el a francia, angol, olasz csapatokkal együtt a semleges területet. Smuts még javasolt egy tárgyalást a csehekkel is. Osztrák-németek, jugoszlávok és Románia együtt vitassák meg a magyar határt. A konferencia Prágában vagy Bécsben lenne.

Április 12. A békekonferencia egy helyben áll. Olyan, mintha csődöt mondott volna. Már nincsen szó Vilmos császár perbe fogásáról.

Pherekyde azt mondta Dinu Brătianu dr.-nak, hogy parancsot adott a román csapatoknak, lépjék át a kijelölt vonalat, és menjenek a magyarok ellen. Az előrenyomulás parancsát Brătianu tudta nélkül adták ki, akit kész tény elé állítanak. Mindenki azt hiszi, hogy a dolgokat elrendezték Brătianu és Clemenceau. Nyilvánvaló, hogy Brătianu utasításai ezek; Smutsnak adott válasz.

Április 30.

A hivatalos közlemény azt jelenti, hogy mi vesszük át az offenzívát a magyar fronton. A hivatalos álláspont, hogy megkönyítsük a konferencia munkáját, el kell foglalnunk az 1916 augusztusában kötött megegyezés határvonalait. Ez a határozat nincs összhangban a Smuts-misszió álláspontjával, és ebben a dologban nem kell a Clemenceau-val kötött megegyezés szerint dolgozni.

Figyelemre méltó a jugoszlávoknak minden visszautasítása, bármilyen közös katonai akcióra (Magyarország és a bolsevikok ellen).

Május 2. Szabályos háború a magyarokkal. Sir Barclay elmegy, az a véleménye, hogy Angliának és USA-nak jelentősen segítenie kell bennünket, hogy talpra álljunk.

Holnap érkezik a királyné. A királyi vonatnak meg kell valahol állnia hosszabb időre útközben, hogy meg lehessen szervezni jöveteléhez a manifesztációt.

Május 7. Megérkezett a királyné. Tömeg az utcákon és virág. A királyné szép és elegáns. Berthelot virágot nyújtott át neki: "a két ország legszebb virágának" megjegyzéssel.

A konferencián Torontál körül folyik a vita. Ha nem kapjuk meg, Brătianu lemond.

A területi bizottság kettéosztotta Torontált Jugoszlávia és Románia között. Ez az 1916-os szerződés megszegését jelenti.

A magyar fronton seregünk gyorsan nyomul előre. Közleményünk is beismeri, hogy veszteségeink jelentősek. Culcer szerint az elesett tisztek száma arányaiban nagyon nagy.

Május 11. Jön a hír, hogy Brătianu szövetkezett a magyar fehérekkel, hogy segít megsemmisíteni a kommunista kormányt, ennek fejében a magyarok átengedik neki jogaikat Bánát felett. Ez a játék természetesen Szerbia ellen irányul Olaszország számlájára, mely akár fegyverrel is megvédi Fiumét. Kettős játék Brătianu-módra. És a királyné belemegy? A cél elérni a Tiszát szombatig. Utána a csapatok a Bánátban hatolnak előre, ha a franciák nem ellenkeznek.

Clemenceau leállította a francia leszerelést.

Május 13. Meglátogat Waterman asszony a Times-tól. El van képedve azoktól a pontatlanságoktól, amelyek nálunk előfordulnak. Az egész világ utálja és támadja a kormányt, és mégis hogy van az, hogy a hatalmon van? Nem rendez választásokat, mert valószínűleg teljes összeomlást jelentene. Tudja, hogy a király által tett nyilatkozatok nem pontosak, de mit tegyen, ha ezt kapja? Önöknél a királyné kormányoz! Megértem a sikerét. Szebb, mint valaha. Régi fényképei sokkal gyengébbek, mint a mostaniak. Az egész politikán érződik, hogy Angliának nem voltak kidolgozott tervei, és a háború végeztével nem akar tenni semmit, hogy az eredmények megszülessenek. A politikusok nagyon inferiorisak. Lloyd George motor volt. Funkciója véget ért, ő már semmit sem ér. Egyébként a belpolitikai problémák nagyon súlyosak, és felmorzsolják.

Frontunk rohamosan megy előre és elérte a Tiszát. Embert és fegyvert zsákmányoltunk, és elfogtunk egy divízió székelyt. Újabb veszteségeink jelentéktelenek. Ez az ügy nem látszik nehéznek, a vörösök nem tudják tartani magukat, felvettük a kapcsolatot a csehszlovákokkal.

Május 13. M. Pherekyde külpolitikai beszámolót tartott a Clubban. Ez az első eset, hogy ott felszólal. Elmondta gyors előrenyomulásunkat Magyarországon. Így magyarázta a támadást: a szövetségeseknek el kellett volna foglalniok minden román lakta területet, de amikor láttuk, hogy küldöttük, Smuts generális tárgyalt Budapesttel, megértettük, hogy olyasmiről van szó, hogy nemcsak jelenlegi érdekeink vannak veszélyben, de állandó jövőbeniek is.

Május 17. Hivatalos helyről hallom, hogy miután egy divízió bevonult Budapestre, visszavonjuk csapatainkat a magyar frontról, hogy megerősítsük seregeinket a Dnyeszternél.

Ezt az őrültséget Franciaország találhatta ki annak fejében, hogy szabad kezet enged Magyarországon. Előrenyomulásunkat jelentik Bánátban is.

Mindenki Budapestre akar menni. A szerbek is, és kijelentették, szükség esetén saját veszélyükre teszik. A szerbek is, és a románok is a magyar mozgatható anyagra akarják rátenni a kezüket. A szerbek kétezer mozdonyt remélnek és háromezer vagont, és mi is ennyit, ha nem többet.

Május 19. Csapataink átlépték a Tiszát, és menetelnek előre, hogy elfoglalják Budapestet. De a Tiszánál megállítottak a szövetségesek, és a franciák vonulnak be Budapestre. Kun Béla letette a fegyvert.

A francia és a román katonák között állandó a konfliktus. Okos lenne a kormánytól kérni, hogy a franciák vonuljanak ki.

A trónörökös a felvonuló hadsereg élén. Fagyos fogadtatás. A herceg azt a koliét is odaadta Zizi Lambrino asszonynak, amit Erzsébet királyné hagyott az új királyné, illetve a trónörökösné számára.

Május 26. Nem megyünk Budapestre. Ez már tudott dolog. A csehek, miután mi elleneztük az ő bevonulásukat, ők ellenezték a mienket. Jó kezdet az új ország annyira dicsért baráti magatartására. Ugyancsak az előbbi forrásból hallottam, hogy az USA megtudva, hogy a franciákkal és az angolokkal tárgyalunk a kőolaj ügyében, egyenesen a királynak írt Hoover úr, az élelmezés istene, hogy abban az esetben, ha a tárgyalások eredményesek lesznek, Románia éhen fog halni.

A levelet megmutatták Poincarénak, s ő azt mondta: "dossziéba tenni és időt nyerni".

Május 27. Súrlódás a franciák és a mi kormányunk között. Belgrádban a francia parancsnokság mellett egy magyar fehér bizottság alakult. Két vonattal jöttek, civilek, tisztek, katonák, fegyverek az általunk elfoglalt területek felé, hogy elérjék Budapestet. Megállítottuk ezeket a vonatokat. St. Aulaire interveniált, mert éppen a francia hatóságok garantálták ezeknek a magyaroknak a szabad átvonulást. Pherekyde visszautasította a kérést egy nagyon jól megszerkesztett levélben azzal, hogy Románia hadiállapotban van Magyarországgal, és így Románia szövetségesei is úgyszintén. A francia intervenció ebben az esetben valóban érthetetlen.

Mesélik, hogy Besszarábiában, kilengésben és rekvirálásban, amit a mi katonáink csináltak, az semmi a franciákéhoz képest.

A Monitorul Oficial végre közli a trónörökös házasságának semmissé nyilvánítását.

Június 4. A király, a királyné és Carol herceg Erdélybe készültek egy diadalútra. Négy miniszter kísérte volna őket. Egyszerre csak jön a hír, hogy a herceg nem utazik. Holnap öltözik és megy Japánba. A herceg ezt a már többször előhozott tervet mindig visszautasította. Kétségbeesetten kirohant és lóra pattant. Leesett a lóról, és úgy kellett ágyba fektetni. Tegnap a királyné ötórás rábeszélésére végül beleegyezett, hogy elutazik Japánba. Akkor elővett egy revolvert, és combon lőtte magát. Így lehetetlen elhagynia az ágyat. Meg akarja mutatni a családnak, hogy saját akarata van, szabad akar lenni, és nem akar uralkodni.

Június 28. Victor Antonescu visszajött Párizsból. Semmi jó számunkra. A nagyhatalmak beavatkozása a kisebbségek védelmében valóságos megcsúfolása a szuverenitásnak. A király azt mondta: Egy kis országot örököltem, de függetlent, ma létrehozták Nagy-Romániát, de vazallus országot, és kérdem, hogy itt van-e még a helyem ezen a trónon?

Hallom, hogy Franchet d'Esperey és Prezan együtt beszélik meg a budapesti bevonulást, okkupálást. Közben Clemenceau tárgyal Kun Bélával! Ez az eredménye a párizsi sztrájkoknak! Az utca határozza meg a politikát! Coanda megerősíti; hogy Brătianu és Clemenceau késhegyre mentek, és Clemenceau inkább Take Ionescuval ért egyet. A királyné kijelentette: Clemanceau meg van nyerve számunkra, és Wilson még jobban meg van nyerve!

Carol dolga nagyon bosszantja a királynét. A herceg kijelentette, hogy nem akar uralkodni, és újra el akarja venni Zizit.

A francia sajtó siratja Orlandót, és minden felelősséget Wilsonra hárít. A L'Écho de Paris azzal vádolja Livio Borghese herceget, a belgrádi követet, hogy Budapesten tartózkodik és segít újjászervezni Kun Béla hadseregét, ugyanakkor fegyvert és élelmiszert szállít nekik, azokat az anyagokat, amelyek feleslegessé váltak azokon a területeken, ahonnan az olaszok kivonultak. A főhadiszállásról azt a hírt kaptam, hogy számos olasz gép szállt Magyarország fölé, és barátságra felszólító röpcédulákat dobtak le. Mások máris születni látnak egy antiszláv blokkot: magyar-olasz-osztrák-német, amely vonzani fogja valószínűleg Romániát is. Vajon Clemenceau fordult Wilson felé, vagy Wilson manőverezik úgy, hogy későbben ki lehessen alakítani a germán blokkot?

A királlyal való találkozás: úgy gondolja, hogy nagyon elégedett volt Averescu az utolsó audienciával. Látom, hogy a király beszélni akar, de nem akar mondani túl sokat. Mindenesetre kedvenc tervéről, barátság Magyarországgal. Csak keveredjék ki a kommunizmusból, és ne győzzön a szegedi reakciós csoport. Az általános erkölcstelenségtől valósággal megkövül (konsternálja)... Le Roi croit qu'Averesco est sortie très satisfait de son audience. Désir du Roi manifeste de dire quelque chose, rapprocher, mais inquiétude d'en dire trop. L'amitié avec la Hongrie, un article de foi: mais se débarraser du gouvernement communiste sans néanmoins tomber dans la réaction, comme l'étalt le gouvernement de Szegedin. L'immoralité générale le consterne.

Vasárnap érkezett Teodor Mihali is. Ma két órán át volt nálam. Elégedetlen azzal, ami Erdélyben történik. A korrupció ragálya megérintette. Maniu becsületes ember, de mindenkit, aki körülveszi - jelentette ki neki a főügyész - ebben a pillanatban le lehetne tartóztatni. A nép békét akar. Maniu kijelentheti, hogy a végsőkig harcol Bánátért, de ez nem a nép kívánsága, a nép békét akar. Oda kell adni Torontált, és befejeztük. Meg fogom mondani a királynak. A szebeniek naggyá válásuktól elvesztették a fejüket. Odáig is elmennek, hogy Mihalit filogermánnak denunciálják, mert Szatmárban keresett egy megbékélési lehetőséget a magyarokkal. Nála van az az eredeti dokumentum, amelyben a magyarok kérik a perszonáluniót a románok királyával.

Július 22. Az egész francia sajtó tele van Brătianu távozásával. Általában a hangulat jóakaratú velünk szemben. A Le Temps közli Románia sérelmeit.

Brătianu a Secolo-nak és a Milano-nak interjút adott. Elég furcsát:

"Ne felejtsék, hogy semlegesek is maradhattunk volna, anélkül hogy veszélyeztettük volna Románia aspirációit. Oroszország egy jótevő semlegességért Romániának ígérte azokat a területeket, amelyeken románok laknak, és meggyőzte a szövetségeseket ennek szükségességéről. Szóval a semlegesség, amit én védtem meg, nem volt Nagy-Románia megalakításában akadály!"

Július 23. Mihali nálam ebédel, Arion is. Már nem látja a lehetőségét egy közeledésnek. Beszélt Maniuval és M. Cantacuzinóval. Úgy látom, az eredmény negatív. A liberálisok önt gyűlölik, de Averescu barátait még jobban. A takisták nem szeretik az Averescuékat, de önöket valósággal megvetik.

Mihali meg van győződve, hogy Torontálról le kell mondanunk, a katonák torkig vannak, és nem tűrnek tovább, csak őszig. Több kaszárnyát meglátogatott, és ismeri a szellemet. Az erdélyiek lelkében bolsevizmus van. Brătianu őket a hasukon keresztül tartja kézben.

Július 31. A legújabb információk szerint a francia miniszterek köréből kiszivárgó hír, hogy Foch generális nyomására meg akarják Kun Bélát szüntetni, redukálni, mert nem lehet megteremteni az osztrák békét, ha Magyarországon nincsen rend. Ezt a feladatot állítólag Romániának adták, Brătianu azonban csak úgy fogadja el a feladatot, ha aláírták a Romániának tett koncessziókat, engedményeket.

A második mozzanata a Brătianu-taktikának: Clemenceau visszavonulása, a kamara által a béketervek közvetlen ratifikálása után. Tehát a várakozási, kivárási taktika.

Tegnap hosszan beszélgettem Leo Wolfson úrral. A New York-i Jewish Press Bureau levelezőjével. Még folyékonyan beszél románul, innen származik. Méltatlankodik a liberálisok nem korrekt magatartása miatt a zsidókérdésben. Meséli, hogy Brătianu meglátogatta House őrnagyot, és diadalmasan közölte vele: Megoldottuk a kérdést (zsidó honosítási ügyet) az általam kibocsátott 3. számú rendelettel. House csendesen válaszolta neki: ez a harmadik eset, hogy ugyanazt a dolgot mondja el nekem, Brătianu úr!

Július 20. Este a palotában filmvetítés, utána tánc. Minden kivilágítva, látható volt a táncoló párok alakja. Az utcán utálkozó megjegyzések.

A magyarok hevesen támadták a tiszai állásainkat. Tymar, Rakamaz, Tiszadob, Szabolcs, Gura Crisului, Mindszent. A városban készültség, mert az a hír, hogy 30 kilométerrel kétszer is visszavertek bennünket.

A szerbek azt híresztelik, hogy az olaszok fegyvert és repülőgépet szállítanak a magyaroknak, ugyanakkor mindenki azt hiszi, hogy az olaszok a mi szövetségeseink. Még több, az újságok egy közös akcióról beszélnek, hogy eloltsák a magyar tüzet. Franchet d'Esperey maga vette kezébe az ügyet, és az a vélemény, hogy két nap sem kell, és elérik Budapestet.

Brătianu minden ellenállási politikája a jelek szerint Olaszországra támaszkodik. Ez első pillanatra ellentmondásban van azzal, hogy az olaszok támogatják a magyarokat. De egy új dolog: a konferencia, úgy látszik, megegyezett Olaszországgal, hogy szabad kezet ad neki a Balkánon.

Július 27. Frontunk a Tiszán megerősödött. Úgy néz ki, hogy az erdélyiek (románjaink) megint megszaladtak, miattuk szakadt el két helyen is a front. Papp elpárolgott, és a 11-es Severin háromezer székellyel találta magát "hátban".

Távirat jelenti, a magyarok folytatják támadásukat a Tiszánál. Ez ellenkezik azzal, amit a mi közleményünk írt: mindenhol visszavetették a magyarokat.

Július 28. A király és a királyné kimennek a frontra. A királyné egy csodálatosan korszerű ambulanciát állít fel, amit az amerikaiaktól kapott ajándékba.

D. William Cozens-Hardyval hosszas beszélgetés. Nem érti, hogyan lehet az, hogy itt nálunk a politikai ellenfelek személyes haragosok is, hogy 66%-os az analfabetizmus, így hogyan lehetséges a szavazás az új alkotmányra? Találkozott a királlyal: tiszta a gondolkodása, jól értékeli a helyzetet, de lassan határoz.

Azt hiszem, a beszélgetés után különösen H. úr nem értékeli túl a liberálisokat.

Július 30. Isopescu-Grecul nálam ebédel. Erdély és Bukovina képviselője, Bécsben és Budapesten is van székhelye. Nagyon szigorúan ítéli meg törvényhozási és kormányzási rendszerünket. A Consiliul Dirigent emberei nem sok tartalommal rendelkeznek, az elegáns élet, önnön ünneplésük, automobil... elvette tartásukat. (Ugyanaz, amit Mihali mond.) Maniu becsületes, de környezete romlott. A felső vezetésben olyan emberek is vannak, akik még érettségi bizonyítványt sem szereztek.

A magyar nemesek nem kérnek mást csak azt, hogy román állampolgárokká lehessenek. Egy Bánffy útlevelét kérve azt kívánta, hogy töröljék belőle, hogy "nemzetisége magyar". Egy Károlyi azt mondta, hogy az ő nevével, Romániában is olyan jó szerepet kaphat majd, mint Magyarországon.

Visszavertük a magyarokat, és üldözőbe vettük őket. Sajnos Szolnok lángokban áll.

Július 31. Mitilineu meséli, hogy elrablási terv készül Carol trónörökös ellen, aki kitart felesége mellett.

Sikereink eredménye: Kun Béla kijelentette Cunningham alezredesnek, hogy kész visszavonulni, és kéri a lehetőséget, hogy kormányt alakíthasson.

Üldözésünk sikeres, átmentünk a Tisza jobb oldalára. Eljutunk-e Budapestre? Vasilescu alezredes szerint nem, mert nincs elég muníciónk.

A királyné levelet küldött Boyle által Carol hercegnek. A lényeg: Svájcba száműzik, minden követségnek meg van tiltva, hogy ott házasságot köthessen. Ha nem megy ki a frontra, kiközösítés. A herceg azt válaszolta, előbb elintézi házassági dolgait. A herceg le akar mondani a trónról. Végrendeletet akar írni, és rendezni akarja családi ügyeit. Úgy hírlik, hogy társa a negyedik hónapban van.

Augusztus 1. Levél érkezik hozzám, mint a konzervatív párt vezéréhez. Carol herceg lemond a trónról, és egyben az utódai jogáról is lemond. Ugyanazt a levelet küldte meg Averescunak, Take Ionescunak, Jorgának és a Szocialista Clubnak.

Augusztus 4. Győzelmünk a magyar bolsevikok felett teljes, és tizenöt kilométernyire vagyunk Budapesttől. A francia sajtó egyhangúan azt mondja, hogy most már senkire sincs szükség, hogy a magyarokat móresre tanítsa. Hivatalosan bejelentették Kun Béla visszavonulását és egy szocialista kormány megalakulását.

Csapataink bevonulásakor Bécsben azt kiabálták: Hoch Rumänien! Lehet, hogy Budapesten: éljen! Szerencséseknek születtünk.

Carol herceg kiment a frontra, keresztezték egymást a királlyal, de nem találkoztak.

A közlemények azt írják, hogy Tráciát Görögországnak adták, Amerika ellenállása megszűnt, és Bulgária elveszti az Égei-tengeri partvidéket.

Augusztus 5. Délután 5-kor elfoglaltuk Budapestet. A városban nincs semmiféle közintézmény a rögtönzött kormányon kívül, amelynek semmi autoritása nincs. A kormány élén Peidl van, akinek a miniszterei közül egynéhányan Kun Béla kormányához tartoztak.

Augusztus 7. Folyik a magyarok lefegyverzése. Budapesten teljes rend. Augusztus 3-án elfoglaltuk Temesvárt, Bánát minden részéből odasereglett tömeg éljenzése közepette. A Budapestre bevonuló román csapatokat jól fogadták, virágot dobtak feléjük.

Augusztus 9. Hívat a király, Odaérkezve megtudom, hogy megbuktatták, és a csendőrök kisöpörték a Peidl-kormányt, és a kormány feje József főherceg lett.

Ez a Habsburg-restauráció orrfintort okozott Párizsban, ahol jó szemmel nézték Peidlt, ahol sok barátja volt. - Mi nem vagyunk belekeverve semmibe - mondja a király, amíg az angolok nagyon is! Az első téma: a herceg lemondása. Nem akar senkivel szóba állni, velem sem. Ördög a két nő, akik fogva tartják. A király nem akarja, hogy Carol az utódja legyen. Legalább három évre el kell hagynia az országot. A király szerint a szóban forgó hölgy nem túlságosan érdekes személy, és így remél a kapcsolat mulandóságában.

Ami Bánátot illeti: a király véleménye: hagyni kell a jövőnek is valamit. Nem kell most olyasmiért küzdeni, amit nem akarnak ideadni nekünk. A franciák sok hibát követtek el, velünk nem bántak megfelelően.

Románia nagy szolgálatokat tett Európának, joga van felülről beszélni. Magyarország lesz az első szomszéd, akivel szót fogunk érteni. A király fontosnak tartja, hogy sok mágnást támogassanak Erdélyben. Ők nagy támaszuk lesznek a konzervatív ideáknak, igazi konzervatív elem.

Augusztus 10. Buzăuból a királyi különvonattal utazom vissza. Ez már kitüntetés.

Chiriacescu hozta a hírt, hogy amikor bementünk Budapestre, Hoover követségről követségre szaladgált, és mindenhová telefonált. Az amerikaiak ebben a kérdésben ellenségesek velünk, Clemenceau nem.

...Au rapport de Chiriacescu, lorque on a annoncé á Paris l'entrée des Roumains á Budapest, Hoover a téléphoné á tout le monde et a couru toutes les ambassades. Les Americains nous sont hostiles dans cette question: Clemenceau pas. On s'est empressé d'envoyer á Budapest quatre généraux, un par grande puissance pour contrebalancer la situation prépondérante de notre armée, en attendant nous avons nommé le général Holban gouverneur de Budapest.

Siettek Budapestre küldeni négy generálist, egyik igen erőset is, hogy ellensúlyozzák hadseregünk teljes fölényű helyzetét. Egyelőre mi kineveztük Holban generálist Budapest kormányzójává.

Augusztus 11. Meglátogat Eassie generális, az angol hadsereg főállatorvosa. Megnézte a lovakat, a parkot, és kijelentette, hogy végre egy civilizált hely. El volt ragadtatva.

Augusztus 13. A négyes tanács Párizsban. Nagyon ellenségesek a mi magyarországi akciónkkal szemben. Nem akarják, hogy úgy kössük meg a magyarokkal a fegyverszünetet, ahogyan mi értelmezzük. Azt akarják, hogy térjünk vissza a Franchet d'Esperey-féle fegyverszünethez, ahol mi nem voltunk jelen. A francia sajtó azonban nagy melegséggel támogat. Le Temps, Le Gaulois, Le Matin, Le Figaro stb. azt írják, hogy minket ellenségként kezelnek, míg a magyarokat barátokként. Azt is megjegyzik, hogy bizonyára más lenne a helyzet, ha kaptunk volna bizonyos kölcsönöket, és adtunk volna bizonyos koncessziókat.

Úgy látszik, hogy Amerika az, amelyik nem tudja megemészteni Budapestnek általunk való elfoglalását.

Augusztus 15. A Matin szerint, ha a románok nem léteznének, ki kellene találni őket. Közli egy hallatlan jegyzék szövegét, amit Romániának küldtek.

Augusztus 15. Nyugalom. A királyi pár visszaköltözött Sinaiába. Már számtalanadszor jelentik Maniu érkezését a fővárosba. A franciáknak nehézségeik vannak a bolgárokkal, tőlünk kértek támogatást. Megtagadtuk.

Augusztus 25. Brătianu a párizsi békekötések aláírása idejére visszavonul. Ausztriával nagyon barátságosak Párizsban. Renner memorandumát sok megértéssel fogadták.

A magyar kérdésben megegyeztek Párizsban: a generálisok, akik az antantot képviselik Párizsban, egy jegyzéket intéznek a mi főhadiszállásunkhoz, és a mi szerveink végrehajtják ezeket a rendelkezéseket. Ezalatt Take Ionescu folytatja a "kezit csókolom" politikát, ahogyan a liberálisok nevezik. Egy magyar jegyzék kiemelve a román hadsereg atyai szerepét, lényegében megcáfolja a nagyhatalmak ellenünk kiadott jegyzékét.

Augusztus 17. József főherceget arra kényszerítenék, hogy lemondjon. A nagyhatalmak közölték vele, hogy mivel annak a dinasztiának volt a tagja, amelyik kirobbantotta a háborút, nem lehet bízni abban, hogy a vele kötött béke tartós lehet. Még arra sem kapott időt, hogy a parlamentet összehívja. Ezt hívják egy ország belügyeibe való be nem avatkozásnak.

Párizsban megjelent Carol lemondása fakszimilében, a herceg és Zizi mindent megtettek, hogy a dolog visszavonhatatlan legyen.

Figyelmeztetés a francia sziguranciától: a dobrogeai muzulmánok a szent háborúra készülnek.

Szeptember 7. Coanda jön Párizsból. Nem jó híreket hoz. Azok ott egy életre rabságba akarnak hajtani. Clemenceau mellettünk van, azt mondta, ha román lennék, úgy tennék, mint ők. Az amerikaiak kötik az ebet a karóhoz, ők gátolnak meg minket.

Szeptember 8. Kapjuk a hírt, hogy az eddigi küldeményeket, ellátást felénk beszüntetik. Ez az első megszorítás Romániával szemben.

A Le Temps figyelmeztet, hogy nem szabad feledésbe merülni hagyni azokat a "fontos szolgálatokat", amelyeket Románia tett.

Szeptember 9. Románia kijelentette, hogy hajlandó aláírni a békeegyezményt Ausztriával bizonyos fenntartásokkal: kisebbségi kérdés, vagyis védelem, tranzitforgalom stb. A konferencia ezt nem fogadta el, az a vélemény, ha aláírja, akkor külön feltételek kiszabásának nincs helye.

A francia sajtó kedvező számunkra. Csak egyedül Amerika ellenséges. Egy amerikai lap azzal vádol, hogy különbékét akarunk kötni Magyarországgal és Ausztriával.

Szeptember 10. Az a hír, hogy Jugoszlávia is visszautasította az aláírást.

Brătianu lemondásának oka, hogy az antanthatalmak nem tartották meg az 1916-ban kötött megállapodást, és olyan feltételeket szabnak Románia számára, amely megsérti függetlenségét.

A szövetségesek és az USA elismerte, hogy Románia folytatta a háborút és képes volt fegyverben tartani egész hadseregét, vagyis megakadályozni a leszerelést (ez elismerés a kormányomnak).

Szeptember 14. Marghiloman-kormányról beszélnek.

Az angol tengeri flotta attaséja, Neston Diggle a vendégem. Arról beszél, micsoda butaság a Népszövetség, és hogy Balfour és Lloyd George hisznek Wilson álmaiban. Mindig lesznek háborúk bármikor, amikor a zsidó kapitány akarja, és akkor a zsidó tirannia ránk fog nehezedni. Ez azt jelenti, hogy az angolok és a franciák nem dolgoznak ellenünk.

Átmeneti krízis. Azt mondják, visszahúzódunk a Tiszáig.

A Tisza család, Wekerle, Bethlen és az arisztokrácia nagy része egy Romániával való perszonálunión dolgozik. Már kétszer is megkeresték Diamandyt. Wekerle nagyon készségesnek látszik egy gazdasági egyezményre, és nagyon rezerváltnak politikai kérdésben. Magyarország, hogy megmentse iparát, amely az erdélyi nyersanyagra épül, vámunióra törekszik.

Előtérbe került a trónnal kapcsolatban Nicolae herceg személye.

Október 6. Egész héten Buzăuban. Egy kicsit foglalkoztam a választásokkal. Meglátogattam Cislăuban a "tisztavérűeket", "telivéreket", amelyeket a magyaroktól vettek el. Egész ménesek! Késhegyig menő harc az uradalmakkal, mert mindenki saját lipicai-, nóniusz- és gidrántenyészetet akar.

Október 13. Hír a minisztertanácstól: Szerbia értesít, hogy minden náluk visszatartott román árut és poggyászt visszaküldenek. Ez bizonyára csak előleg. Egy beszédemben megismételtem, hogy barátságot kell kötnünk a szerbekkel és a magyarokkal. Érdekes, egy olasz miniszter is ugyanezt mondta.

Az Epoca fordításban közli Ludendorff emlékiratait. Egy egész fejezet azzal foglalkozik, hogy a nagyvezérkar meg akarta fosztani a királyt a tróntól. Ludendorff azt mondja, hogy mivel a diplomáciának az volt az álláspontja, hogy a trónfosztást maga a román nép fogja végrehajtani, negligálta a hadsereg teljes lefegyverzését.

Október 20. Az erdélyiek Pop-Ciciót és Goldişt ki akarják ebrudalni. A Nemzeti Tanács meg akar osztozni ezen a dolgon, vagyis a mandátumokon. Goga és Bontescu már meg is kezdték a támadást.

Vlad, Goga és Bontescu szerint zavargások lesznek, és azok átterjednek Erdélyre is. Ott a parasztok nem elégedettek, mert nem kapnak elég gyorsan földet, és a korona lebecsülése elcsüggeszti őket.

Megtudom, hogy Erdélyben minden megyében harci készenlétben van egy batallion, és a hadtestparancsnokok személyesen húszezer lejt kaptak "reprezentációs költségekre".

Október 25. A román kormány által okt. 16-án küldött jegyzék keresztezte a Legfelső Tanács jegyzékét. Hogy megkönnyítse a román kormány a román csapatok visszavonulását, a román kormány kifejezi a kívánságát, hogy részt vegyen egy magyar rendőrség megszervezésében, "és tegyenek meg minden erőfeszítést, hogy a Friederich-kormányt leváltsák, és helyette egy olyan kormány alakuljon, amelyik az összes pártokat képviseli, s amely a stabilitást tudja garantálni". Ez egy gaff. Ez elismeri a Legfelső Tanács beavatkozását az országok belügyeibe. Éppen ma volt ebben a tárgykörben vita, a mi választásainkkal kapcsolatban.

B. Catargi szerint egyes erdélyiek egy memorandumot küldtek a királyhoz, miszerint az erdélyiek biztosítani tudják a szabad választásokat. (Egyébként ezek az erdélyiek azok, akik készek rendezni a korona ügyét, amelynek valutáris konszolidációjának a terhét viszont mi viselnénk.)

Október 28. Báró Jósika látogatása. A felsőház volt elnöke. Román származású (karánsebesi), most román állampolgár lett. Ő lojális, az egyesülés határozott híve, de úgymond nem akarja, hogy Erdély lakosságának egy része fel legyen áldozva, és törvényen kívüli helyzetbe kerüljön. Nem tetszik neki a hatalmon lévő szebeniek csoportja. Arról érdeklődött, hogy a király fogadná-e. De mire befejeztük a beszélgetést, elhalasztotta a királlyal való találkozást egy más alkalomra. Ami a birodalom összeomlását illeti: "Évszázadok óta királypártiak vagyunk, de nagyon kiábrándultunk, amikor a fiatal monarcha (Károly), hogy biztonságba helyezze magát, azt mondta a katonáinak - millióknak -: »és most pedig menjetek haza«, anélkül hogy valamit is előkészített volna otthon számukra. Amikor ezek a szerencsétlenek 3 x 24 órai teljes nélkülözés után úgy tértek haza, mint egy ellenséges országba, mindenki bolsevik lett. Saját szememmel láttam ezt, és nem fogom elfelejteni." Azzal búcsúztunk el, hogy megtárgyaltunk néhány társadalmi kérdést.

Október 29. Helyzetünk Párizsban kétségbeejtő. Brătianut mindenki lenézi. Különösen az angolok, akik velünk való kereskedelmükben mindenhol a liberálisokba ütköznek. Hogy megalázzanak, elvették tőlünk a Dunát, adminisztrációját a franciák, az angolok és az amerikaiak végzik majd. Iliescu valóságos kampányt vezetett Clemenceau ellen egy lapban. Egy rendőrtiszt közölte vele, hogy ki fogják utasítani. Azt felelte: majd felteszem a Legion d'honneur kitüntetésemet, és majd meglátjuk, ki fog engem innen kiutasítani. Másnap Mandel látogatása (vagyis Rotschildé), Clemenceau leghatalmasabb titkáráé. Azt mondta neki, ismerik harmincmilliós bankbetétjét a francia bankoknál. Ismerik bankbetétjének összes adatait, és ha nyolc napon belül nem távozik Párizsból, nyilvánosságra hozzák. Iliescu nem várta meg, hogy kétszer szóljanak.

Október 23. Számomra az erdélyiek szerepe és beleszólása a kormányzásba rossz jel a jövőre nézve. (Pentru mine acest amestec al Ardealului este plin de ameninţări pentru viitor i acel care va putea disolva Consiliul Naţional va fi un mare om.)

November 7. Megkezdődtek a választások. Teljes csend. Közöny. A polgárság köréből egyesek szavaznak, mert félnek a büntetéstől, és még a listákat sem ismerik. Ami a szavazási módot illeti: a teljes érdeklődéstelenség. A zsidóságnak nem kell semmiféle magyarázat, ők tisztában vannak mindennel. Nem tudni semmit, hogy mi történik vidéken. Ha jön is távirat, az panasz a visszaélések miatt.

November 12. Nem változik semmi Bánát határait illetően. A kisebbségvédelem olyan mint egy vakbél, amelyet a Népszövetség gondjaira bíznak. A magyar ügyben: vissza kell tennünk, amit elvittünk Magyarországról.

November 18. Evakuáljuk Magyarországot. Visszavonulásunk 14-én kezdődött el. Megállunk a Tiszánál (ez nem az a határ, amit a konferencia adott). G. Moruzzi a lőversenytéren ezt mondta: "Csak egy dolgot tehetünk, hogy minél előbb írják alá, és kezdjük el a leszerelést. Az emberek torkig vannak."

Úgy látszik, alá fogjuk írni. A kormányhoz intézett utolsó ultimátum csak egy hét haladékot ad. A Viitorul hangja a konferencia ellen fordult.

Ki fog kormányt alakítani? Maniu! De túlságosan Goga kezében van. Vaida-Voevod energikusabb, ha le tudná csillapítani az erdélyieket.

November 20. A parlament megnyitása. Meg kell jegyezni, hogy nagy lelkesedéssel. Alig fértek be a jelenlévők az Athéné terembe. A király kíséretében a királyné. Ez nagyon megindító jelenet volt. A királyné szemében könnyeket láttam. A trónbeszédet nagyon megtapsolták. Valaki elkiáltja magát: trăiască (éljen), utána orkánszerű éljenzés. Jelen a görög katolikus püspökök is. Maniu hozzám furakodott, megleckéztettem egy kicsit.

November 24. Argeş és Muscelban a hadseregben szovjetek alakultak. Bukovinában tömeges kivégzések voltak. Ma újabb ultimátumot kapunk, és ha az újabb határideig nem írjuk alá, Romániát úgy tekintik, mint aki nem tartozik a szövetségesek közé. Azt mondják, Vopicka igyekszik meghosszabbítani az újabb határidőt. Fontos lenne, hogy mi addig írjuk alá, amíg Amerika nem hagyja el a Népszövetséget. Lodge kijelentései szerint úgy lehet tekinteni, hogy Amerika már vissza is vonult. Az olasz követ szerint Olaszország helyteleníti az erőszakot, amit Romániával szemben alkalmaznak.

December 2. Nincs kormányunk. Úgy látszik, nem sürgős. Az erdélyiek át akarják venni a hatalmat, de senki nem akarja vállalni az aláírás felelősségét.

December 3. Tegnap telt le az utolsó ultimátum határideje. A helyzet súlyos, a követségek bezárásáról van szó. Vaida éjfélkor átvette a hatalmat. Poincaré válaszolt a királynak, azt írta, hogy írják alá, mert Románia egy forradalom küszöbén áll, és ha megtörtént az aláírás, Románia minden támogatást megkap a franciáktól. Ez bírta határozatra a királyt.

Egy meglepő részlet: állítólag egy hónappal ezelőtt a konferencia egy jegyzéket küldött, amelyben az volt, hogy Románia engedményekhez jut, ha aláírja, és Brătianu a királlyal együtt eltüntették ezt a jegyzéket. Nagyon nehéz ilyen dolgokat elhinni.

A Goga testvérek lapja, a Renaŝterea Româna szerint az aláírással kétségessé teszik Románia függetlenségét, határainak tartós elismerését. Az újságok új ultimátumot közölnek. A magyarországi "rekvirálások" nagyon rossz színben tüntetnek fel bennünket. A konferencia tele van udvariassággal Magyarország iránt, és a Huszár-kormánynak - amely végül is megalakult - "meghívót" adtak át, hogy küldjön képviselőket a béketárgyalásra.

December 12. Averescu alakít kormányt, olyan, mint akit egy dobozból húztak elő. A kormányban nincs parasztpárti. A kormányprogram bejelentése elmaradt. Vaida beteget jelentett. Válság van? Megmarad Averescu a kormány élén? Óráról órára változik a helyzet.

Meglátogat Mihali. Nagyon el van keseredve. Van egy Tanácsunk, de senki nem kérdi meg. Az erdélyiek gyakorlatlansága a hatalom részvételében messze visz még bennünket. Goga, Mihai Popovicinak még a leghalványabb sejtelme sincs a teendőkről. Popovici felesége a nyarat Vaidával tölti - elrendeződik minden családon belül. Az erdélyi klikk felbomlik. A Consiliul Naţional-nak hétszázezer korona adóssága volt, ma a vagyona hétmillió. Lényegében lélekben bolsevik, és legfőbb célja felosztani a nagybirtokot. Mihali nem lát kiutat.

Antonescu Párizsból küldte a lemondását. Ok: Averescu a kormányban van.

December 15. Averescu lemondott.

Brătianu felszerelve egy hatalmas jegyzetcsomóval, kétnapos beszédet tart. A megindított háború és a bukaresti béke percekben. A konferencia rögtön látta, hogy minden előre el volt intézve. Nem kell félnünk semmitől. Van hadseregünk, és megindult a külkereskedelmi és belkereskedelmi forgalom. "Nekik" nagyobb szükségük van a mi anyagainkra, mint nekünk az övékére. (Ha az ember elgondolja, hogy nekünk nincs mit exportálni, és máris liszthiány van!) Kirohanás: Clerk hajthatatlan ellenség, Wilson úgy viselkedett, mint a konferencia ura. Rá volt kényszerítve, hogy úgy írja alá a békekötést, hogy nem ismerte a tartalmat.

December 17. Ötnegyed óra alatt leromboltam mindazt, amit Brătianu hét óra alatt felépített.

A sajtó engem ünnepel, a Nagy-Románia létrehozójával szemben!

Megszerezhettük volna az egész Bánátot, ha idejében cselekszünk! Azért vesztettük el, mert két hónappal később érkeztünk a konferenciára.

(Puteam obţine sigur Banatul întreg, dar trebuia să o luăm din vreme, l'am pierdut fiindcă am sosit cu două luni prea târziu la conferinţă.)

December 20. Audiencia a királynál. Az új kormány lehetőségeiről beszéltünk. Sokan jöttek szóba, aztán a király megjegyezte: lehetetlen, hogy egy erdélyi kapja meg a belügyi tárcát. Ami a CFR-t illeti, tárgyalás folyik Németországgal mozdonyvásárlások ügyében. A magyarok meg akarnak támadni, mert nem tesznek le arról a gondolatról, hogy visszavegyék Erdélyt. Ez Rattigan benyomása, aki most jött vissza Budapestről.

Levelet kaptam Carol hercegtől, aki kért, hogy védjem meg a feleségét és a gyermekét. Meg akarja tartani a feleségét. Beszélek erről a királlyal, aki csodálkozott és aggodalmát fejezte ki. Azt hitte, már minden jól megy, miután a herceg elfoglalta Beszterce-Naszódon a kijelölt lakhelyét. Többször feltette a kérdést: hogyan volt módjában írni? Ez a kérdés figyelemre méltó! Közömbösen válaszolok: egy gyermek fog megszületni, nem lehet megakadályozni, hogy egy apa jelen legyen a gyermeke születésénél. Botrányos lenne. És ha a gyermek meghal? Nem azt mondanák, hogy bűntény történt? Konklúzió: Menjen el a herceg a feleségével valahová, de milyen névvel? Én: Nem tudnók neki adni egy titulust?

December 21. Marincovici jött felszámolni az itteni dolgait. Kimondhatatlan gyűlölet Brătianu iránt. Ez 1916-tól datálódik, amikor megkötötte az egyezményt az antanttal, és becsületszavukat vette, hogy nem közlik a dolgot a szerbekkel. Marincovici véleménye, hogy a szerbek mindent aláírtak volna, csakhogy megkapják a Belgrád előtti zónát. Torontált Párizsban szerezték meg. (Amikor Brătianu a Kamarában beszélt Torontálról, elmondta, hogy a konferencián egyes megbízottak azt sem tudták, mi az! Megértem Marincovici haragját, hiszen ők is dolgoztak legalább annyit az ügyön, mint mi. Brătianu mindenkit ellene fordított, úgy hogy Tardieu azt mondta Marincovici szemébe: Ez az ember gyanús lett, menjen innen, senki sem tárgyal vele. Marincovici azt akarta mindenekelőtt tudni, hogy baráti érzelmekkel vagyok-e iránta. Ezt könnyen megerősíthettem.

December 23. Megszavazták Erdély és Besszarábia egyesülésének törvényét. Nem szavazás volt, éljenző taps. Ez hiba volt, különösen olyanok számára, akik skrupulózusok, mint Maniu. Azt mondom neki, meg kell csinálni azonnal a beszámolót, és még aznap a törvényt át kell vinni a szenátusba. Válasz: Mi holnapig el akarjuk ezt a dolgot halasztani, mert nálunk vannak magyarok, szászok stb., és nem akarom, hogy azt mondják, hogy rajtaütésszerűen történt ennek a törvénynek a megszavazása. A válasz olyan naiv volt, hogy nem válaszoltam. Az én véleményem teljesült, még aznap megszavaztuk a törvényt.

Kedves Atyám! Január 5-én, ködös borongós reggelen indultunk el Budapestről a békedelegációval Párizsba. Hasonló világtörténeti feladattal puritánabbul aligha utazott még politikai testület.

Nyolcvannyolc szalonkocsija volt a magyar államnak, a románok egyet sem hagytak meg belőlük. A békevonat összeállításánál öt első és második osztályú pullmankocsit sikerült találni, s ezekhez kapcsoltak egy "udvari kísérőkocsit", melyet egy szemfüles vasutas megmentett az elhurcolástól. Ez a kocsi volt minden könnyebbség és minden előny, amely Apponyi Albertnek, a delegáció vezetőjének jutott. Amikor a Keleti pályaudvarról kigördült vonatunk, a sok száz odagyűlt búcsúztató levett kalappal, zokogva énekelte a Szózatot.

A vonaton Bécsig mindenütt tömegek tüntetnek mellettünk - tudnak utazásunk céljáról. Ilyen feliratokat emelnek magasba: "Erdély a miénk!" "Magyarország a magyaroké." Komáromnál: "A hídon túl is tiszta magyarok laknak." És mindenütt: "Nem, nem, soha."

Emlékezhetsz, Atyám, hogy Aradra utaztomban, 18 novemberében, milyen jól tudtam informálódni Jászi Oszkár szalonkocsijában. Most is megkíséreltem valami hasonlót, s bejelentettem magamat Apponyinál.

Az udvari kísérőkocsi abban különbözik a közönséges első osztályú vagonoktól, hogy egy miniatűr szalon is van benne. Körül a falak mellett zöld brokáttal bevont kanapék. Középen tömör, négyszögletű asztal, teli okmányokkal. Apponyi éppen az iratok közül emelt ki egyet, amikor beléptem a szalonba, s egy angol tábornoknak nyújtotta, nyilván a magyar békeiratanyag angolra fordított iratainak egyikét.

Később, mikor Bécsben leszállt, megtudtam, hogy a barna egyenruhás tiszt Bridges generális, a közép-európai angol missziók parancsnoka. Nem tudhatom, Budapest és Bécs között Apponyi mennyire volt képes őt felvilágosítani ügyünk igazáról, s ha mellénk állt e néhány órás utazás alatt, mennyire tudta új ismereteit érvényesíteni a vezető brit politikusok körében.

Apponyi szívélyesen fogadott, de valami olyasmivel kezdte: legjobban segít ügyünknek, ha semmit nem bíz a nyilvánosságra mostani gondolataiból és érzéseiből. Aztán az ablakon kitekintve (éppen Győrben hallgattuk a tiszteletünkre kivonult ezrek könnyes Himnuszát) mégis megjegyezte: - Ez a néphangulat úgy kísér minket Párizsba, mint egy utasítás. Utasítás a magyar néptől arra, hogy önérzetes, fölemelt fővel lépjünk győztes ellenségeink elé. És én is úgy hiszem, ez a föltétele annak, hogy bennünket ott megbecsüljenek. Hiszen nincsen is okunk s tán lehetőségünk egyébre.

Ennyit s nem többet tudtam felfakasztani az agg politikusból.

Kétszer huszonnégy óráig tartott utazásunk, egy-egy fülkében ketten utaztak (utaztunk), s az ágynak használható, kihúzott ülésekhez ágyneműt is kaptunk.

Hetvenhárman utaztunk, közénk számítva a nyomdászokat, a segédszemélyzetet s a vasúti kísérőket is.

A Párizsból elénk utazó két antanttiszt, Hay angol kapitány és Jacomoni olasz főhadnagy, egy fülkébe kerültek. Apponyi Teleki Pállal aludt együtt. Bethlen István társa Csáky Imre volt. Popovics Sándor Kállay Tiborral osztotta meg álmát. Lers Vilmos államtitkár Szcitovszky Béla miniszteri tanácsossal utazott. A katonai szakértők is közös fülkébe kerültek: báró Láng Boldizsár ezredes és Konek sorhajókapitány. Mikes szombathelyi püspök is velünk jött Salzburgig. Útitársunk volt Yolland Artúr egyetemi tanár, ki egész úton az angol szövegű iratokat javította nagy fejcsóválásokkal - lévén született angol.

Békedelegációnkat Párizsban a Château de Madridban szállásolták el, zárták be. Ez az épület a szerelmesek nyári mulatóhelye. Rácsos kerítés mögött kétemeletes, koketten vidám külsejű barokk palota. A homlokzaton eresz alatt egy kis "fészekben" a ház építőjének, a vidám kedvű I. Ferenc királynak lovasszobra. A belső udvaron aszfaltozott terasz, egy hatalmas csarnok, egyik oldalán üvegfal. Az emeleteken szűk, lépten-nyomon megtörő folyosók. A szobák nedvesek, kacérok, ám hidegek, a gyatrán működő központi fűtés miatt. Jó ágyak, de íróasztal sehol, ezekben a szobákban szellemi munkát még nem végeztek. Henry ezredes, őrségünk parancsnoka közölte velünk, hogy Párizsba senki nem mehet be, legfeljebb a Bois-ba és Neuilly-be mehetünk sétálni. Tehát becsületszóra fogva tartott "rabok" vagyunk. Legalábbis internáltak - a bolgár delegációval együtt. Csakhogy a bolgároknak nem engedték meg még a Bois de Boulonge-ban sem a sétát.

Érkezésünk másodnapján Henry ezredes bocsánatot kért Apponyitól, hogy érkezésünkkor a pályaudvaron nem nyújtott neki kezet, de ő katona, parancs szerint cselekszik, a köteles formaságokra tekintettel. Engedélyt kért rá, hogy négy fal között, ahol nem fenyegeti félreértés - a kezét nyújthassa.

A sajtóban a románok és csehek igazsága dominál, s az itteni politikusok agyában is. Hosszú agitációs munka és kitartó hazudozás eredménye ez. Ha mi is síkra szállhatnánk az itteni sajtóban, a románok és csehek rágalmai kártyavárként omlanának össze.

Amikor egy kísérőmmel Párizsba mehettem, mutatta, hol hulltak le a németek bombái - összesen mintegy hatszáz.

Még a tárgyalások előtt, az igazolások megejtése után egy jegyzéket akarunk átnyújtani az antant képviselőinek. Ez a türelemmel s nagy hozzáértéssel megszerkesztett monográfia a maga 32 testes mellékletével a mai Magyarország állapotának, nemzeti jogainknak s állami létünknek védőirata. Az a történelmi, etnográfiai, közgazdasági, népesedési adattömeg kincsestára lesz azoknak, akik Magyarország elveszett jogainak igazságát a jövőben mérlegelni akarják. Ezt a tudós és hallatlanul alapos adatgyűjtést gróf Teleki Pál irányította nagy hozzáértéssel 1918 októberétől.

Különös figyelmet érdemel a Jegyzéknek az a része, amely a háborús felelősséget tárgyalja. Fölteszi a kérdést, a magyarságot mért teszik inkább felelőssé, mint azokat a nemzetiségeket, amelyeket az antant dédelget. A monarchia nemzetiségei ugyan milyen arányban vettek részt a kormányzásban és sorsdöntő elhatározásokban. A bécsi katonai irodában 26 osztrák volt és 6 magyar. A hadügyminisztérium tisztjeinek 65 százaléka osztrák, 5-6 százaléka magyar és 29 százaléka cseh. A hadügyminisztérium politikai osztályában 63 osztrák, 21 cseh mellett 6 magyar volt! A magyar fél mind a Bosznia okkupációjának, mind a világháború megindításának is ellene volt.

A mellékletek között van Teleki Pál ismert nemzetiségi térképe, amely különböző színek elrendezésével nemcsak a nemzetiségek eloszlását, hanem a népsűrűséget is jelzi.

A mellékletekből kiderül, hogy a románok, csehek és szerbek az ország területének 23 százalékával követelnek többet, mint amennyi a szigorú nemzetiségi elv alapján megilletné őket. Erről a területről származik az ország termésének 40 százaléka. Az a béke, amelyet ránk akarnak kényszeríteni, nem az igazság, hanem a stratégiai terjeszkedés mellett a gazdasági hódítás békéje is.

A magyar delegáció, elszigeteltségében még arról sem értesült, hogy elfogadták-e megbízólevelét, amikor január 14-én fél 12-kor telefonáltak a francia külügyminisztériumból, hogy fél óra múlva az antant képviselői megjelennek a Château de Madridban, és átadják megbízóleveleiket. Apponyi szerencsére szobájában volt, de a főmegbízottak többsége a Bois-ban szokott napi sétáját végezte. Mire protokollfőnökünk, Praznovszky Iván hazatereli őket, éppen érkezőben az antantmegbízottak. Autóikon gyors egymásutánban robogtak a kapu elé Anglia, Olaszország, Japán képviselői, és kocsiból szállva szenvtelen arccal tűntek el Henry ezredes földszinti lakosztályában. Legutoljára a Franciaországot képviselő Cambor érkezett (volt berlini nagykövet). Valamivel később egy francia tisztet küldtek fel az emeletre. Azt mondta valaki: - Most bejelenti az antanturakat!

Azonban, mi történik: a vörös szőnyeggel kígyózó csigalépcső legfelső fokán megjelenik Apponyi szikár alakja fekete redingotban, cilindere még magasabbnak mutatja. Lefelé, menet közben húzza fel fehér kesztyűjét. S belép Henry ezredes lakosztályába. Nyomában gróf Teleki Pál, gróf Csáky Imre, gróf Csáky István és Praznovszky Iván. Bethlen Istvánt nem sikerült sétájából előteremteni. Lers Vilmos éppen csak beéri futtában az ajtócsukódást.

Az egész eljárást pofoncsapásnak éreztük, valamennyien.

A találkozás alig két percig tartott.

Először az angol s az olasz, majd Matsui, a japán követ távozik merev képpel. Utolsónak Cambon lép ki az ajtón, arcán még ott a fagyos szenvtelenség, amellyel a magyar urak felé fordult, de amikor az őt kocsijáig kísérő Henryhez fordul, csupa báj és kedvesség, kétszer is kezet fog az ezredessel.

Mi történt bent? Cambon tudatta, hogy a magyar delegáció megbízólevelét rendben találták, majd rideg szertartásossággal átnyújtotta a maguk megbízólevelét.

Az esti étkezés után Apponyi ezt mondta a megalázó látogatásról:

- Az ilyesmit én nem veszem észre. Nem akarom észrevenni. Ha észrevenném, egyszerűen föl kellene állnom és eltávoznom innen. Ehhez azonban nincs jogom, mert én itt a nemzetet képviselem. És én azt hiszem: kötelességünk, hogy személy szerint eltűrjünk minden bántalmat, minden megaláztatást. Csak a nemzet presztízsét ne érje csorba.

Másnap Csáky Istvánra várt a feladat, hogy a magyar küldöttség iratanyagát (egy autót megtöltött) a francia külügyminisztériumba, mint illetékes helyre eljuttassa. Ott - mondja Csáky - valósággal elképedtek a hatalmas memorandum láttán. Tudtunkra adták, hogy a békekonferencia még ma (tehát beadványunkba bele sem tekintve) délután négykor fogadja a magyar békedelegációt. De csak a főmegbízottakat.

Négy előtt néhány perccel Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István, Lers Vilmos, Popovics Sándor, Csáky Imre, gróf Somssich Tibor, Praznovszky Iván, Hegedűs Lóránt, Csáky István szálltak gépkocsikba.

A ceremónia a Quai d'Orsay-n, Pichon külügyminiszter szobájában zajlott le. A résztvevők heveny benyomásai: aránylag kis szoba. Az ajtóval szemben egymaga ül íróasztalánál Clemenceau. Tőle jobbra és balra két asztalsor harminc-negyven emberrel, az asztalokon iratok s ernyős lámpák fénye. Számtalan ellenségeink valamennyi képviselője.

Clemenceau bálványszerű ültéből meglepő udvariassággal szólal meg, hangjából csak megnyilatkozása közben villan elő bizonyos malícia.

- Messieurs les délégués de l'État hongrois! Nous sommes saisis... El vagyunk ragadtatva attól az ötlettől, hogy Apponyi úr Magyarország és a magyar kormány helyzetét előttünk vázolni akarja. A békekonferencia egyhangúlag elhatározta, hogy Apponyinak erre alkalmat ad, "à la condition, confornement aux précédents, que cet exposé ne sera suivi d'aucune discussion" (azzal a föltétellel, hogy a precedenseknek megfelelően ezt az expozét semmiféle vita sem fogja követni).

- Gróf Apponyi úrnak meg fog felelni holnap, mondjuk, délután fél három?

- Kérem - felelt Apponyi csöpp meghajlással.

Clemenceau ezután Lloyd George-hoz fordult:

- Önöknek, uraim, megfelel az óra?

Mindenki bólintott.

- Ha mindenkinek megfelel, akkor rendben van! Uraim, megállapodtunk abban, hogy holnap fél háromkor újra összejövünk, és ezek után ugyebár a mai ülést bezárhatom.

A békefeltételek iratcsomóját Dutaska, a békekonferencia főtitkára, Clemenceau felszólítására átadta Apponyinak. Ő nyomban továbbadta Praznovszkynak, ő meg Csáky István kezébe nyomta a magyar békediktátum anyagát.

Amikor a Château de Madridban kibontottuk a kapott térképeket, valamennyien elszörnyedtünk.

Apponyinak teljesen át kellett dolgoznia előre elkészített beszédét.

Január 16-án, noha az Apponyival megjelenő főmegbízottak számát, tekintettel a miniszteri tanácsterem szűkösségére, hatra csökkentették le, nekem, mint másodgyorsírónak sikerült magamat beszuszakolni a Quai d'Orsay-ra.

Apponyi beszédére szerfölött nagy érdeklődés nyilvánult meg. Az elnök mögötti három titkári széken legalább nyolcszor cserélődtek a "titkárok". Tehát mintegy 24 francia diplomata hallgatott bele Apponyi beszédébe.

Clemenceau-val szemben, közvetlenül az ajtó előtt állítottak fel Apponyi számára egy asztalkát s egy karosszéket.

A nagyhatalmak képviselőin kívül nincsen más jelen. Meglep s kellemesen, hogy Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia küldöttségeit is távol tartották.

A magyarok így ültek le: Apponyitól balra Teleki, jobbra Popovics, háta mögött Bethlen, Lers, Praznovszky és Somssich.

Clemenceau keze eléri Lord Curzon asztalát.

Apponyi leül, elhelyezi asztalán sárga irattáskáját, nyugalommal kirakja irományait, kiemeli zsebóráját, orrára illeszti szemüvegét, Clemenceau fehér kesztyűs keze egyet-egyet billentyűz, de egyéb türelmetlenséget nem mutat, s végre megszólal.

- Méltóztassék - Apponyi felemelkedik. - Kérem, ha úgy tetszik, méltóztassék ülve maradni.

Ismeri az öregség súlyát, négy évvel idősebb a 73 éves magyarnál.

- Engedjék meg, hogy állva maradjak, így jobban szeretem.

- Méltóztassék - bólint udvariasan a francia elnök.

És Apponyi beszélni kezd, franciául: - Nem azért jöttünk ide, hogy elsírjuk a magunk szerencsétlenségét. Hiszen azt meg sem értenék. Nem is az a célom, hogy a magyarság érdekéről beszéljek: Azzal itt nem sokat törődnek. Hanem beszélni akarok Európa érdekeiről, arról, hogy az a béke, amelyet Magyarország tönkretételével terveznek, egész Európának állandó veszedelme lesz.

Néhány mondat után történetfilozófiai magasságokba lendül a szónoklat. Egy körmondat pihenő magasában megszólal Clemenceau:

- Talán megengedi, hogy azt, amit eddig elmondott, most angolul tolmácsolják!

- Bocsánatot kérek, de jobban szeretném, esetleges félreértések elkerülése végett is, ha ezt a tolmácsolást magam végezhetném el!

- Tessék - feleli kissé kelletlenül Clemenceau.

És Apponyi az eddigieket megismétli angolul, anglicizmusokkal, angolosan. S bár Apponyi, tudjuk, azt tervezte, hogy előbb franciául, majd angolul terjeszti elő mondanivalóját, most a váratlan igény szerint felszabadulva, váltogatva adja elő. Hatása olyan erős, hogy még így sem veszít lendületéből.

Különösen Clemenceau figyel egy gyakorlott vívómester figyelmével.

Apponyi szónokbravúrja ötnegyed órán át köti le a hallgatóság figyelmét, éberségét.

Az öreg Clemenceau, hogy Apponyit hallgatja, figyeli, visszafiatalodik vagy tizenöt évet. Középen erősen dudorodó kopasz feje, lecsüngő vastag fehér bajusza és bozontos, busa, ősz szemöldöke percről percre elevenedik, s már nem nagyon-nagyon öreg ember. Ráncos arca is megélénkül, szeme ravaszul hunyorog.

Míg franciául zeng a szó, Lloyd George ősz haja s pozsgás borotvált arca mögé húzódva iratokat böngész, de az angol mondatokra hátradől foteljébe, s mereven figyeli Apponyit.

Curzon lord, a nagy debatter szikár termetével inkább a szónokkal rokon, amint minden szót nagyon figyel, mint honfitársával.

Nitti, termetes, joviális külsejű öregúr, a másik olasz, Sonnino izgékonyabb, mert sem angolul, sem franciául nem ért igazán.

Beszéde végén magasba lendül Apponyi francia szónoklata: - Arra kérem az antant urait, ne engedjék meg, hogy csalódjunk a nyugati kultúrába vetett bizalmunkban, és egy bölcs, igazságos béke szerezzen önöknek nagyobb és maradandóbb dicsőséget, mint amilyen a fegyverek dicsősége lehet.

Befejezte, leül.

- El méltóztatott felejteni - szól kissé provokatívan Clemenceau - elmondani mindezt angolul is - s lehunyja tigrisszemeit.

- Oh, bocsánatot kérek - felelt fesztelenül Apponyi, felállott és elmondta, az előbbihez hasonló lendülettel zárószavait angolul is.

Egy pillanatig halálos csend maradt a teremben, akik egy operai produkcióra figyeltek, tapsolni szerettek volna, de az nem illett ide.

S ekkor Clemenceau-nak az angol szöveg alatt szinte elszenderült szemei rosszindulatú tigrisfénnyel elősárgállottak.

- Nem akarom megsérteni a kedves olasz delegátust, Sonnino urat, de tudom, hogy ő sem az angol, sem a francia szónoklatot nem tudta pontosan követni - így vagyok magam is az angollal. Felkérem a magyar küldöttség elnökét, elégítse ki Sonnino úr kíváncsiságát is.

Clemenceau kárörvendő pillantásokkal pásztázta körül a jelenlévők arcát, abban a biztos reményben, hogy a magyar szónokot zavarba hozhatja, s valamennyien mégis triumfálhatnak a szónok "tudatlanságán" s a magyarokon.

Egy pillanatra Apponyi is meglepődött, de most már dacosan pattant fel, s a legtisztább toscanai tájszólásban adta elő az eddig hallottakat, de a két olasz együttérző figyelmén kívül legfeljebb Teleki értette a klasszikusan hullámzó olasz szót.

A beszéd befejeztével, a tapsnak szánt szünetben (persze most sem mertek tapsolni, csak Nitti ütötte össze tenyerét, ki tudta, mint változott a francia szöveg, melyet ő értett, olasz magas idiómára, mondom, kétszer mégis tapsra érintette tenyerét) Apponyi odafordult az olasz miniszterelnökhöz: - Arra szeretném emlékeztetni Olaszország képviselőit, hogy volt idő, amikor a magyar és olasz fegyverek nem egymás ellen, hanem egymás mellett harcoltak.

Nitti joviális arccal, kellemes bólogatással fogadja a személyes szavakat, de nem válaszol, mert tudja, eszmecserének nincs tere ez alkalommal.

De Clemenceau bosszús, hogy most olasz nyelvtudása híja miatt kimaradt valamiből.

- Azt, amit olaszul mondott, szíveskedjék nekünk tolmácsolni franciául is.

Apponyi megteszi, újra leül.

- Kérem, foglalja még egyszer röviden össze beszédét: mik a magyar kívánságok? - mondja szenvtelenül Clemenceau.

Apponyi fáradhatatlan. Elmondja: népszavazás a vitás területeken, ahol három és fél millió magyar rekedt, antantbizottságok a megszállt területeken az okozott károk és az elkövetett visszaélések és gyilkos atrocitások kivizsgálására. Végül: a hadifoglyok mielőbbi hazabocsátása.

Ezzel vége is lett volna a magyarok előterjesztésének, de Lloyd George-nek fülét megütötte egy szám: három és fél millió. Ez a szám, amely Apponyi beszédéből megmaradt számára: akiket az országtól elszakítanak, három és fél millió magyar, aki szerb, román és cseh rabságba kerül. De ez még a beszélő Apponyi idején történt, hogy egy papírszeletkére valamit felírt, hátrahajolt titkárához, jelt adott, Lloyd George átadta neki a papírszeletet, aki azt nyomban Clemenceau kezébe vitte. Clemenceau magasba rántotta busa szemöldökét, arca meglepett csodálkozást tükrözött, az apró iratot, hogy jól látja, érti-e, magától távol tartva alaposan megszemlélte, majd feltéve szemüvegét, közelről is elolvasta ismét. Hátradőlt székében, ajkát a még mindig beszélő Apponyi felé lebiggyesztette, majd az angol felé biccentett, bólintott egy rövidet.

A cédulát nem láthattam természetesen, de valami ilyesmi állhatott rajta: "Beszélni szeretnék Apponyival!" Mert amikor delegációnk elnöke befejezte pótlólagos előterjesztését, Clemenceau egészen váratlanul s a megállapodással ellentétben azt kérdezte:

- Van-e valaki, aki kérdezni óhajtana valamit gróf Apponyi Albert úrtól?

Meglepetésében senki nem jelentkezett, s ekkor a kérdező Lloyd George-ra vetette a szemét:

- Yes, I would like! - felelt Lloyd George. (Igen, én szeretnék!) - majd Apponyihoz fordult: - A Magyarország számára kijelölt határokon túl laknak-e egy tömbben magyarok?

- Nem hallom jól, elnézést kérek - szólt meglepetten Apponyi, s a tőle jobbra álló gazdátlan széket megragadva, az angolok asztalához közelített s leült, jobb kezét füléhez illesztette, mintegy hallókészülékül. - Kérem, most!

Lloyd George megismételte a kérdést.

- Óh, igen - felelt nyomban Apponyi. - Sőt, ezt térképen is bemutathatom.

Azzal visszalépett asztalához, és sárga bőrtáskájából egy térképet vett elő. Ez - tudtam, mert láttam, a tervező előző este kék irónnal mint rajzolta bele az antant által eldöntött új határokat -, ez a térkép Teleki Pál csodálatosan pontos és szinte térhatású nemzetiségi térképe volt, melyre Teleki a tömbökben kívül rekedő magyarság létszámát is bejegyezte volt.

Országunk eme földarabolását Apponyi az angol elnök asztalára terítette.

Lloyd George érdeklődve hajolt a kiterített térkép fölé. Lord Curzon is közelebb húzódott. Nitti is fölállt helyéről, és szintén a térkép fölé hajolt, úgy tett Sonnino is. A kíséret tagjai is közelebb kíváncsiskodtak. Még a szenvtelen, apró termetű japán Matsui is felállt helyéről, de Nitti eltakarta széles vállával az asztalra látást.

Apponyi magyarázta - angolul - a térkép lehetséges értelmezését.

Clemenceau néhány percig elnöki foteljéből figyelte a tumultust, majd felállt s odalépett Apponyi mellé, aki egymás után mutatott rá a Csallóközben, Kárpátalján, Erdélyben, Székelyföldön, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti környékén s a Bácskában rekedt nagy vörös, véres térképfoltokra - a magyar nemzettest sajgó sebeire.

- És ezeket az állításokat önök adatokkal is tudják dokumentálni? - kérdezte Lloyd George.

- Természetesen - felelt Apponyi - ezek igazolását meg méltóztatik találni a már eddig benyújtott Jegyzékeinkben is, a jövőben azonban még sokkal bővebb bizonyító adatokkal is kívánunk szolgálni, a legrészletesebb aprólékossággal is, a kívánalmak szerint.

Végül Apponyi a demonstrációs térképet felajánlotta Lloyd George-nak, aki örömmel fogadta el azt. S a kissé irigyen ott álldogáló nagyhatalmi képviselőknek, elsősorban Clemenceau-hoz fordulva, megígérte, hogy holnap valamennyien megkapják ugyanezt a térképet további tájékozódásuk rögzítése végett.

Ez természetesen megtörtént, de nincsen hírünk felőle, hogy az antant urai használták-e ezeket az ajándék térképeket. Arról sincsen adatunk, hogy maga az angol elnök a térképre vonatkozó részletesebb információkért fordult volna a magyar delegációhoz. Azt azonban valószínűnek tarthatjuk, hogy a konferencia egy következő ülésén Lloyd George kijelentette, hogy a magyar határokat még egyáltalán nem fogadták el, hiszen "a konferencia most kapta meg első ízben a magyar szempontokat a határozatokról, melyeket ezekről a kérdésekről eredetileg hoztak".

Ez utóbbi igaz volt, de napokba tellett, míg bebizonyították az angol premiernek, hogy Magyarország északi és keleti határát még 1919 júniusában meghatározták és kihirdették az illetékes kormányoknak, s hogy ezt a határozatot ő maga is aláírta. Erre ő alapos vizsgálatot követelt, s ehhez Nitti is hozzájárult. Berthelot pusztán pénzügyi térre próbálta szorítani a magyar bírálat következményeit, de Lloyd George hangsúlyozta, hogy nem pusztán a pénzügyekről, hanem az egész tervezet újravizsgálásáról van szó.

A konferencia március 3-i ülésén Lloyd George kijelentette: "A magyar ügyben tervezett nyilvánvaló igazságtalanságot helyre kell hozni!"

Berthelot utolsó szereplését a magyarokat megsemmisítő támadásra használta fel a konferencián: "A magyarok perfid, acsarkodó, csökönyös ellenség voltak a háború előtt, alatt és után." S aztán a magyar nemzet egyáltalán nincs is. Nincs magyar dinasztia, mindössze egy korona van és 15 000 osztrákból lett nemes. Ha ezek birtokait felosztanák, a magyarság mint olyan megszűnnék.

Ezekre az ostoba szavakra Lloyd George így válaszolt:

- A magyarokat szemlátomást igazságtalanul kezelték, sosem hallgatták meg őket, a szövetségesek munkája egyoldalú volt. Megtehetjük, hogy visszatérünk a magyar határokra. Nem rendelkezhetünk emberekkel barmokként, és nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk... Valóban azt gondolja Berthelot úr, hogy békéhez vezetne Közép-Európában, ha a háború után majd felfedeznék, hogy a magyarok panaszai megalapozottak voltak, és hogy barmokhoz hasonlóan egész magyar közösségeket adtak át Csehszlovákiának, Romániának egyszerűen azért, mert a konferencia elutasította a magyar eset megvizsgálását? Úgy vélem, megindul majd, egész bizonyosan megindul egy ilyen akció, és pusztán a csoportosulás mikéntje lesz kétséges, hogy a magyarok a németekhez vagy az oroszokhoz csatlakoznak-e. Ami Berthelot úrnak arra a megállapítására vonatkozik, hogy magyarok pedig nem léteznek, azt mondhatom, hogy ismereteim szerint, két kivételt leszámítva, Britanniát és Wales-et, Európában nincsenek tiszta vérű nemzetek, s emlékeztetek rá, hogy az intenzív francia nemzeti érzést, amelynél erősebb talán nem létezik, nem akadályozta a franciák nagyon is vegyes, kevert eredete. Ami számít, az a nemzettudat, és a szóban lévő nép nagyon is magyar tudatú!

A vita végén Lloyd George kiáltva kijelentette, hogy nem tud a magyar határok kihirdetéséről, neki e határokkal soha nem volt dolga, s azok kialakításában nem vett részt.

Ekkor tették eléje a múlt év előtti határozatot s azon saját hiteles kézjegyét.

Március közepén Berthelot helyére a békekonferencia francia vezértitkárául Maurice Paléologue-t delegálták, őt, aki a háború előtt és alatt nagykövet volt Pétervárott.

Paléologue (sajnos kései) színre lépésével új fejezet kezdődik párizsi élménykötegemben.

Az első találkozás vele az ő kérésére március 17-én történt, a jól ismert Voisin vendéglőben, ebédlőasztal mellett.

De ne vágjak a dolgok közepébe, meg kell emlékeznem Halmos Károly kassai ügyvéd és ifj. Semsey Andor szerepéről ezekben az eseményekben.

Március elején szokásos Bois-beli, engedélyezett sétánkat róttuk a kopár fasorok között Csáky Imrével, amikor elénk toppant egy jól öltözött fiatalember, aki magát ifj. Semsey Andor grófnak nevezte. Én persze akár szélhámosnak is gondolhattam volna őt, Csáky emlékezett rá valahonnan, sőt családi körülményeit is ismerte. Ez a huszonhárom éves egyetemi hallgató (Sorbonne-on tanult) fantasztikusnak látszó távlatokat pedzett. Mindenekelőtt arra kért bennünket (én mint Csáky titkára szerepeltem), hogy fogadjuk el Halmos doktor látogatását. Mondtuk, nincs módunk vendéget fogadni szállásunkon, erre Semsey azt felelte, ily csekély akadály könnyen elhárítható. És csakugyan, úgy harmadnap megjelent a Château de Madridban Henry ezredes engedélyével egy testes, biztos fellépésű úr, Halmos Károly.

Előlegben Semsey elmondta, hogy Halmos édesanyja francia nő, s hogy igen jó összeköttetései vannak francia kormánykörökben. Loucheur iparügyi miniszter bizalmasa és Bignon tengerészeti miniszterrel is jó barátságban van.

A kijelölt napot, Halmos látogatását közöltük Apponyival s a két fődelegátussal is, akik jeles érdeklődést mutattak.

Csáky Imre szobájában fogadtuk Halmost, aki elismételte összeköttetéseit, s még hozzátette, hogy Millerand miniszterelnök is bizalmasai közé tartozik, s őt máris sikerült a magyar ügy pártjára térítenie. S Millerand arra kéri őt, egy memorandumot szerezzen a magyar békedelegációtól. Lehetséges igényeinkről, amelyek természetszerűleg sérelmeinkből is fakadnak.

Apponyi úgy vélte, egy alkalmas memorandum kárunkra aligha lehet, legfeljebb hasznunkra, s engedélyt adott egy francia nyelvű irat megszerkesztésére. Ebben a már gyakran felsorolt bizonyítékok voltak összefoglalva. Ehhez egy térképvázlatot tettünk hozzá, amelyben a valóságos nyelvhatár a magyarok és a többi nemzetiségek között fel volt tüntetve, és amely végső esetben mint elfogadható határ szerepelt volna magyar részről.

Néhány nap múlva Halmos a memorandumot átvette, s nemsokára közölte, hogy azt Millerand-hoz juttatta. A miniszterelnök közölte vele, hogy bár a szövetségesek által meghatározott feltételek nem változtathatók meg, mégis a mi propozícióinkat már szomszédaink tudomására hozták. Mindazonáltal ő egy módozatról fog gondolkozni, amely lehetővé teheti a jogosult magyar követelések utólagos számba vételét. Egyelőre azonban a békeszerződést eredeti formájában kell aláírnunk, ezen már nem lehet változtatni.

Bizalmatlanságunkat Halmos iránt eloszlatták a következő napok, midőn kiderült, hogy összeköttetései sokkal fontosabb eredményekhez vezethetnek. Egy napon azzal lepett meg bennünket, hogy a francia külügyminisztérium vezértitkára (a konferencián Berthelot utóda) beszélni akar Csákyval - tehát velünk.

Nos, ez volt a Voisin vendéglő első ebédjének napja.

Amint a Bois kapuján kiléptünk, csodák csodája, a szokásos detektívtiltakozás vagy kíséret nem háborgatott bennünket.

Meghívónk már várt a vendégszobában. Csáky ismerte őt Pétervárról, de nem remélte, hogy emlékezni fog őreá. Emlékezett. Engemet titkárként barátságosan elfogadott. Igen fontosnak tartja mostani beszélgetésünket. De mindenekelőtt meg kell győződnie arról, hogy Franciaország közeledését nem fogadja Budapesten gyűlölet. Mindketten biztosítottuk őt, hogy a háború ellenére a franciák iránt nincs gyűlölség a magyarok szívében.

Azt mondta, hogy ő egyike ama kevés franciáknak, akik jól ismerik Közép- és Kelet-Európa viszonyait, s ezt szófiai követ korában tanulta meg Ferdinánd bolgár cártól. A cár Európa egyik legkitűnőbb politikus elméje volt: mindig hangoztatta, hogy Európának ebben a térségében csak egy nép van, amelyre építeni lehet, s az a magyar. Ő, Paléologue aggódva tekint a jövőre, midőn Magyarországot szétdarabolják. Felfogása szerint Franciaországra vár az a feladat, hogy Magyarországot megerősítve kelet-európai politikája centrumába állítsa. Mindazonáltal Franciaország becsülete azt kívánja, hogy kis szövetségeseinek tett ígéreteit megtartsa, de ugyanakkor érdekében áll, hogy nyomást gyakoroljon az igazságtalanságok jóvátételére, s hogy a békeszerződések revíziója bekövetkezzék. Mármost szeretné tudni, mi az a minimális követelés, amellyel Magyarországot akár ideig-óráig is kielégítve Franciaországgal szoros politikai és gazdasági együttműködésre lehetne késztetni.

Mi a miniszterelnöknek átnyújtott emlékiratra utaltunk. Erről tudomása volt. S ígérte, hogy áttanulmányozza, s néhány nap múlva ugyanitt folytatjuk tanácskozásunkat, tervezgetésünket.

A francia külpolitika irányítójának merész feltételezései nagyon meglepték Bethlent s Telekit, s reményt kezdtek táplálni ügyünk jóra fordulásában. Apponyi, az örök idealista, azt gondolta, hogy az isteni gondviselés sorsunkat győzelmesen fejezi be, vesztett háborúnk ellenére. Paléologue-nak egy újabb memorandumot rögtönöztünk, s egy térképet mellékeltünk hozzá, melyben a néprajzi határokra toltuk ki óhajainkat, de szerét ejtettük, hogy a Székelyföld se maradjon kívül kérésünkön.

Harmadik összejövetelünkön (még mindig a Voisin vendéglőben) a vezértitkár unszolás nélkül tudomásunkra adta, hogy követetéseinket tökéletesen indokoltnak tartja, s ezt ő kormánya tudomására fogja adni. S ha a kormány elfogadja az ő véleményét, nem lesz akadálya tervünk megvalósításának. Halmos útján kaptuk a hírt, hogy a minisztertanács tudomásul vette memorandumunkat, s megbízást adott bizalmas tárgyalásokra. Ezek megkönnyítésére Csákynak (s nekem is) Párizsban való kintlakást és szabad mozgást biztosítottak.

Időközben a béketárgyalások az írásbeliség jegyében tovább folytak, s amikor a magyar delegáció megkapta a végleges szöveget, azon nem volt nyoma buzgalmunknak s a tárgyalások által keltett reményeinknek. Mindazonáltal hozzá volt fűzve Mitterand jegyzéke, amely nyitva hagyta az esetleges igazságtalanságok későbbi megváltoztatásának lehetőségét. Az ünnepélyes aláírás napját és helyét, a Nagy Trianont azonban már meghatározták.

Apponyi nem vállalta a szerződés aláírását. Nem akarta, hogy az ő neve a szégyenletes okiraton megörökíttessék, s úgy vélte, magatartása tiltakozás lesz a békecsinálók felé, kiáltás erejű. A főmegbízottak, Bethlen és Teleki csatlakoztak Apponyi magatartásához. A kormány két hivatalnokot rendelt ki aláíróként. Egyiknek Drasche-Lázár Alfréd követet, s hogy a kormányból is legyen valaki, Bénard Ágoston egészségügyi minisztert küldték, akinek ez volt egyetlen lehetősége, hogy neve a magyar történelembe bekerüljön. (Állítólag véletlenül lett miniszter, mert Horthy előszobájából a kíváncsiak besodorták a terembe, ahol az esküt tartották, s a miniszterek mellett ő is elrebegte az eskü szövegét. Simonyi-Semadam, a miniszterelnök, csak későn vette észre a dolgot, s formai kényszerből vállalta a botcsinálta minisztert, akit végül is Trianonnal büntettek.)

Párizs egy csöndes mellékutcájában lakván azonban mi tovább folytattuk tárgyalásainkat Paléologue-gal, most már nyíltabban, az ő hivatalában, a Quai d'Orsay-n, ahová szabad bejárásunk volt. A magyar követelések minden részletét pontosan elemezték, s térképen a határvonalat pontosan bejegyezték. A hetekig tartó munka eredményét a vezértitkár a minisztertanács elé terjesztette jóváhagyás végett, s megkapta rá a beleegyezést.

Kedves Atyámat bizonyára érdekelni fogja, a francia minisztertanács, magas rangú vezérkari tisztek közreműködésével, milyen határokat tartott indokoltnak a Trianonban aláírtak helyett.

Szívdobogással fogja olvasni, kedves Atyám, ha felsorolom, hogy ezen a térképen Nyugat-Magyarország már újra a miénk. Visszakapjuk a Dráva-Duna közét, Bácska felét Szabadkával és Zomborral, Zentával a Ferenc-csatornáig. Torontál, Temes, Arad megyék nagy részét Temesvárral és Araddal, a Maros mentén Lippával. Bihar, Szilágy és Szatmár megyék nagy részét Nagyvárad, Szatmárnémeti és Zilah városokkal. Kárpátalját egészen a Tiszától, Máramaros, Ung, Ugocsa és Bereg megyékkel, valamint Zemplén, Sáros, Abaúj, Szepes megyéket teljes egészükben, követve az ezeréves határvonalat a Kárpátokon. Kőrösmező vidékétől a Magas-Tátráig. Gömör, Nógrád, Komárom, Hont csaknem teljes egészükben, és nagy részek Bars és Nyitra területéből is. Az említett városokon kívül visszatért volna Nagyszőllős, Ungvár, Munkács, Kassa, Eperjes, Lőcse, Igló, Rozsnyó, Rimaszombat, Losonc, Ipolyság, Selmecbánya, Léva, Komárom, Érsekújvár és Pozsony. Sajnos, Kedves Atyám, sem Székelyföldet, sem Vízaknát nem kanyarították birtokunk ígéretei közé a rajzoló vezérkari kék ceruzák.

Paléologue tudomásunkra hozta, hogy mindenekelőtt a francia közvéleményt kell megdolgozni, s a gazdasági érdekeltségek előmozdításával érhetünk el eredményt, s a francia tőkének Magyarországon megfelelő befektetési lehetőséget kell nyújtani. Közölte, hogy Franciaországban, ha nem tudnánk, minden politikai tömörülés mögött egy-egy tőkés csoport áll. A mostani kormány mögött a legerősebb tőkekoncentráció, a Schneider-Creusot művek és a Banque de Paris et des Pays Banque állnak.

Véleménye szerint számításba a következő befektetéseket lehetne venni: Budapesten egy nagy szabadkikötő építését, a Magyar Államvasutak húsz-harminc évre történő bérbe vételét. A Magyar Általános Hitelbank részvényeinek egy részét szívesen vállalná a francia tőke anélkül, hogy a részvénytöbbséget magának követelné.

Mi úgy véltük, hogy ezek az igények nem hátrányosak a magyar érdekek számára.

Például a Magyar Államvasutak a háború és a román rablóhadjárat következtében rettenetes helyzetben voltak, eszközeik helyreállítását csak nagyon lassan és nehézségekkel tudták volna saját erőből elvégezni.

A kormány minden további nélkül hajlandó volt a Csepeli Szabadkikötő tervét a Schneider-Creusot cégre bízni. A Hitelbank igazgatósága örömmel fogadta a fúziós tervet. Egyedül a MÁV vezérigazgatója akadékoskodott. Kiderült, állását félti. Mikor a franciák megígérték, hogy meghagyják pozíciójában, beadta derekát.

Paléologue sikeres sajtókampányt indított a francia-magyar gazdasági közeledés érdekében. A budapesti sajtóban nehezebben ment a tervek népszerűsítése, a vezértitkár által e célra felajánlott összeget Bethlen erkölcsi okokból nem fogadta el.

A franciáknak adandó opciós levelet 1920. május 29-én elkészítették Budapesten. Aláírták Simonyi-Semadam Sándor, Teleki Pál, Korányi Frigyes pénzügyminiszter, Emich Gusztáv kereskedelmi miniszter. Ezt a franciáknak szóló koncessziós okiratot Kelety, a MÁV elnöke, Kállay Tibor államtitkár, Ullmann Adolf báró, a Hitelbank elnöke hozták Párizsba, csatlakozott hozzájuk "főnököm", Csáky Imre, aki ezután lett Teleki Pál helyett külügyminiszter.

Június 7-én a francia Külügyminisztériumban ünnepélyesen létrejött a magyar-francia barátsági szerződés. Paléologue egy 33 000 dolláros csekket adott át Halmosnak egy magyar-francia sajtóiroda (mégis) szervezésére.

Egyidejűleg Tánczos Gábor tábornok és Láng Boldizsár (még) ezredes Weygand francia vezérkari főnökkel tárgyaltak a két hadsereg lehetséges együttműködéséről.

A csekk átadása után Paléologue ezt a nyilatkozatot tette: "Maintenant vous pouvez criez dans le monde que La France est l'alliée de la Hongrie et que le Traite de Trianon est un chiffon de papier!" (Most kikiálthatják a világba, hogy Franciaország Magyarországnak szövetségese, és hogy a trianoni békeszerződés csak egy papírrongy!)

E kijelentésnél jelen volt Peretti de la Rocca politikai osztályfőnök, Monty titkár, Halmos, Csáky, Semsey és jómagam, ugyancsak mint "titkár".

Paléologue elérkezettnek látta az időt, hogy nyilvánosságra lépjen. Elhatározta, hogy egyértelmű jegyzéket küld a prágai, bukaresti és belgrádi kormányhoz, figyelmeztetve őket, hogy Franciaországnak jelentős gazdasági érdekei vannak Magyarországon, s ezért minden Magyarország elleni barátságtalan lépést Franciaország elleni gesztusnak fognak tekinteni.

Amikor Fouche budapesti francia követ remegő hangon felolvasta Horthy Miklós előtt a kisantant kormányaihoz intézett levelet, a jelenlévők meglepetten nem tudták felfogni és értelmezni a hallottakat, a közlés sorsdöntő jelentőségét.

Ezután egy még reményt keltőbb fordulat történt. Az orosz-lengyel háború Lengyelország számára tragikusnak ígérkező fejleményeket hozott. A szovjet csapatok Varsó elővárosában harcoltak. Pilsudski tábornok sürgős segítséget kért szövetségesétől, Franciaországtól.

Semmilyen francia kormány nem vállalhatta a felelősségét, hogy fáradt (s nagyrészt leszerelt) hadseregével új s távoli háborúba kezdjen.

Tiszteket, generálisokat, fegyvereket, hadianyagot szívesen küldött Lengyelországba, de kiképzett emberanyagra lett volna szükség.

Paléologue úgy vélte, Magyarország elegendő számú kiképzett katonaanyaggal rendelkezik, s kitűnő tisztikarral. Ezért feltette a kérdést, hajlandó volna-e Magyarország 200 000 embert s tisztikart a lengyelek segítségére bocsátani. Felszerelésre Franciaországnak lesz gondja.

- Mihelyt egyszer jól felfegyverzett hadsereg áll az önök rendelkezésére - mondta mosolyogva Paléologue -, mihelyt Lengyelországot megsegítették, maguk tudni fogják, ezzel a sereggel mit kezdjenek.

A cseh haderő ebben az időben még éppen keletkezőben volt. A szerb még nem heverte ki véráldozatait, a román rosszul volt felszerelve, harcértéke nullával volt egyenlő. (A Budapestet megszálló csapatok nagy részét laktanyában tartották, ne kóboroljanak szégyenszemre toprongyaikban, fővárosunk utcáin fosztogatva.)

Egy pillanatig sem volt szabad az ajánlat fölött töprengenünk.

Teleki nem habozott, elfogadta az ajánlatot. Párizsba érkezett Láng Boldizsár báró vezérkari ezredes, hogy megbeszélje a terv katonai részét a francia vezérkarral.

Megkezdődött a fel nem fegyverzett magyar csapatok átvonulása a Kárpátokon.

A fegyvereket lengyel földön ígérték. A cseheket egyelőre meggyőzték a franciák, hogy az átvonuló magyarokat ne gátolják útjokban a Felvidéken át.

Két esemény zajlott egy időben

Párizsban visszaállt a régi magyarellenes világ. A lengyelországi magyar önkéntesek felszerelését, amint halljuk, azonnal beszüntették, akiket felfegyvereztek, leszerelték. A francia ígéretek megvalósításával többé senki nem törődik.

Kedves Atyám, így zárom olykor reményt keltő, mégis szomorú tudósításomat Párizsból, s magam nem tudom, maradjak-e itt végleg, s menjek-e mégis haza. De hová, istenem, hová?

Szerető fia, Mikes

Ezekben a hónapokban Traján kétszer, talán háromszor is járt Vízaknán, kétszer mindenesetre úgy, hogy Szebenbe esett küldetése. De mindhárom alkalommal azért, hogy miniszteri tanácsosi rangban (Duca minisztériumában) összeköttetést teremtsen a liberálisok és az erdélyiek között. Jelentéseit, közléseit Szebenben mindig Maniunak tette.

György bácsinak, Gyurica bácsinak, apósának szabad gondolattársításokban adta elő időszerű élményeit, s gyakran azokat a pletykákat, szóbeszédeket, amelyeket főnöke árnyékában, a szű-kebb vagy tágabb közvélekedés sodrából kihalászott emlékezete.

Igazából mindig az a reménykedés vitte Vízaknára, hogy apósát rá tudja venni Tünde magatartásának megváltoztatására.

Tünde nem volt hajlandó változtatni életén, és eszébe sem jutott, hogy Bukarestben nagy Doamnát játsszék - marad Székelyudvarhelyt (most már Tîrgu Secuiesc) jótékonyan tevékenykedő nővérnek, székely testvérei javára, akik szolgálatait minden eddiginél erősebben igényelték.

Az első látogatás idején Erdély sorsa bukaresti szemmel még nem volt egyértelmű. December 13-a után a véres megtorlások miatt nehéz volt Erdélyben megőrizni a belső rendet. A hazatérő katonák (öregek, sebesültek) nyugtalanságot vittek a falvakba. Bukarestben problémát okoztak a németbarátok, akiket azonban nem lehetett büntetéssel sújtani, mert a foksányi fegyverszünet megkötésénél s a bufteai előzetes békealáírásnál a király igénybe vette szolgálataikat.

Az aggastyán Carp, aki nemcsak németbarát volt, de a dinasztiának is nagy ellensége, 1919. június 22-én falujában meghalt. A fővárosi lapok még nekrológiát is szégyelltek közölni. És Petre Carp földjeit felszántották azok a paraszti ekék, amelyeket a legmélységesebben lenézett.

Carp hideg ember volt. Hideg és kegyetlen. Még magánéletében is. Soha egy jó szava nem volt senkihez. A gyermekeivel szemben teljes szuverenitást gyakorolt, barátaival szemben legfeljebb lenéző szimpátiát mutatott.

Három ragyogó tulajdonsága volt: tehetség, szellem, anyagi és morális feddhetetlenség. Lelkületére jellemző mondása: nem szeretem a virágokat, legfeljebb a tölgyet!

Nagy államférfi volt. Szónoklata nem volt tömegszónoklat. Carp nem szólt a lélekhez. Amit mondott, az tiszta ráció volt, fenséges tisztaságú. Mondatai bronzba öntöttek voltak, egyedül az ő beszédeit lehet ma is érdeklődéssel olvasni. Egyedül az ő beszédei váltak időtállókká. Azt mondták róla, hogy kész egy fontos helyzetet feláldozni egy szellemes mondásért.

Végül a feddhetetlenségéről. Igaz volt és kristálytiszta, ő nemcsak az anyagiakban volt becsületes, de becsületes hitében is. Carp abban a politikai légkörben, amely minket századokon át Kelethez kötött, kivétel volt. Határozatai világosak, véglegesek, visszavonhatatlanok voltak. Politikája, közéleti magatartása kivételes, nem illett bele fajtánk géniuszába. Carpnak az eszme, amit követett szent, kötelességében állhatatos, az adott szó, az megszeghetetlen volt. Carp végletes jellem volt. Tiszteletet parancsolt, és pontosan tudta, hogy egy adott pillanatban ki hogyan reagál.

Akárhogyan is, de Petre Carp a háború előtti Románia ha nem is nagy államférfia, de nagy egyénisége volt.

De mi most a helyzet az országban? Minden lépésnél azt éreztük, hogy nincs kezünk a kormányrúdon.

A legsürgősebb feladat az ország élelmiszer-ellátása. A Hoover-bizottság megszervezte ellátásunkat gabonával. Hónapokon keresztül amerikai búzával táplálkoztunk, amit az amerikai hajók hoztak kikötőinkbe. De nemcsak az élelmiszerben volt hiányunk, hanem a kereskedők üzletei is üresek voltak. Nem volt méteráru, nem volt cipő, nem volt fehérnemű stb. Minden elsőrendű közszükségleti cikk hiányzott. Hogy pótolja, Brătianunak az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy mint állam fordult a szövetségesekhez segítségért. Georghe Danielopol Párizsban egy megrendelőirodát nyitott, és a megrendelések fedezetéül az állami kincstár terhére bonokat bocsátott ki, illetve adott ki. Egy idő után Danielopol már nem tudott ezzel a kérdéssel foglalkozni, aminek az lett a vége, hogy rövidesen óriási adóssággal találtuk magunkat szemben.

A legnagyobb nehézségeink mégis a szállítással voltak. Itt az anarchia általánossá és tartóssá vált. Szerény vasúthálózatunk teljesítette feladatát a háborúig, de később már teljességgel elégtelennek minősült. Lazult a fegyelem is. Az állomásfőnökök elvesztették autoritásukat beosztottjaik felett. Akiket behívtak katonának, legnagyobb része a vagonok tetején utazott, és minden fegyelem nélkül viselkedett. Képtelenség rendet teremteni ebben az egész gazdasági és adminisztrációnkat meghatározó vitális kérdésben. A katonaság állandó beavatkozása mindenbe megakadályozott minden erőfeszítést a normalizálás felé.

És ebben az időben kellett végrehajtani az agrárreformot és elvenni a kétmillió hektár földet (ebből végül is másfélmillió lett) a nagygazdaságoktól, és szétosztani a parasztságnak. Ennek a felelőssége, mint az uradalmak, illetve földművelési miniszternek a felelőssége ránk hárult. Munkához láttunk. Azt hiszem, rekordidőben teljesítettük a legfontosabb feladatokat, amit megtáviratoztunk Brătianunak Párizsba. Ellenzékeink pedig újra csak vádaskodtak. Azt mondták falusi kampányaink alatt, hogy a "liberálisok elvették a földet a bojároktól, de vissza akarják tartani a közösségekben az agronómusok rabtartásában, és addig tartják így a földet, amíg jónak látják; hogy visszaadják régi tulajdonosaiknak". Különösen Averescu ügynökei terjesztették ezt a hírt rólunk. És nem eredménytelenül, mert az irántunk való kétely felütötte fejét ennek a gyanakvó népnek a lelkében.

Lehet, hogy ott hibáztunk, hogy nem csináltunk nagyobb propagandát az agrárreformnak. Sokáig hallottam később, hogy a liberálisok terve az volt, hogy úgy osszanak földet, hogy mindjárt a kiosztott földből közösségek alakuljanak. Mi a közösségekhez azért folyamodtunk, mert komoly felmérés nélkül nem lehetett végrehajtani a földreformot. A földmérés viszont időt követelt, és azt közösségek nélkül nem lehetett megoldani. Nem fogadtuk meg egy régi politikusunk bölcs tanácsát: "Ha sikert akarsz valamiben elérni, úgy kell tenned, mint én teszek a kalapáccsal: mindig ugyanazt a szöget ütöd! Az ellenzékem azzal vádolt, hogy húsz évig ugyanazt a cikket írom a Românul-ban. Ez igaz. A nép agyába csak így lehet belevinni valamit, állandó ismétléssel."

Averescu nem nyugodott, olyan szellemet engedett szabadon, amely a román nép minden rossz tulajdonságát és szokását előhozta. Útja nyílt mindenféle visszaélésnek, csalásnak, pörösködésnek, amit talán el lehetett volna kerülni.

Egyik nagy hiba az volt, hogy a parasztságot, amelyik földet igényelt, ide-oda költöztették, s nem tudott megállapodni. Másfelől Averescu, hogy népszerűségét megőrizze, fűnek-fának adott földet, és így olyanok is kaptak, akik nem értettek megműveléséhez. Ezeknek a hibáknak a következményeként számos igazságtalanság és sok elégedetlenség támadt.

Az egész agrárreform más jelleget öltött, mint amit mi elképzeltünk, a szövetkezeti mozgalom teljesen deformálódott anyagilag is, és morálisan dezorganizálódott, és végül is csődbe jutott. A hitelszövetkezetek sohasem jutottak el oda, hogy támogatást nyújtsanak a parasztságnak, mivel sohasem kapták meg azt a támogatást, amire feladataik végrehajtásához szükségük lett volna. A lejnek az elértéktelenedése és a kamat növekedése visszatartották a parasztságot, hogy a takarékba tegye a pénzét. Az 1919-ben megálmodott földhöz juttatott és szövetkezeti hálózattal összefogott és megsegített parasztság szervezetlen, a spekulációnak kiszolgáltatott tömeg lett.

E nagy problémák közepette is minden figyelmünket csapataink bánáti és erdélyi mozdulataira irányítottuk.

Még Brătianu kabinetje fennállt, amikor megérkezett Franchet d'Esperey is, a szaloniki csapatok parancsnoka Bukarestbe, és felkereste ő is, Brătianut. Bevallotta, hogy nem ismerte előzetes megállapodásunkat egész Erdélyre vonatkozóan, mert ha tudta volna, nem jelölte volna meg a Maros vonalát a magyarokkal való fegyverszünetben. Nagy jóindulattal vállalta, hogy ő hajtja végre a további menetelést, hogy a hibát jóvátegye. Úgy tudtuk, hogy főként Észak-Erdélyben, Szamos-vidéken, Biharban és Szatmár környékén erős a bolsevizmus, úgyhogy a román katona a lakosság szemében kettős felszabadítást hajt végre, a társadalmit és a nemzetit.

Tudtuk azt is, hogy Bánátban tűrhetetlen a helyzet, hogy a szerbek elfoglalták nagyrészt azokat a területeket is, amelyek minket illettek volna, és mindenhol dölyfös hódítókként viselkedtek, és nem szövetségesekként. Az ottani francia csapatoknak Gambetta generális volt a parancsnoka, a nagy Gambetta unokája, akinek velünk szemben elfogadhatatlan magatartása volt, mert nyíltan mutatta magyarbarátságát, és egy magyar nőszemély társaságában nyilvános botrányban élt.

Tudtuk azt is, hogy Dobrudzsában a szövetségesek megengedhetetlenül sokat késnek a mi területeink evakuálásával.

Szebennél Panaitescu generális fogadott, a Kormányzótanács székhelyében. Maniu modora eleve kedves volt.

Május végén - 1919-ben - az uralkodópár, a király és a királyné, akik már régen látni akarták Erdélyt, megrendezték triumfális körutazásukat. Mivel Brătianu még Párizsban volt, az uralkodó párt Pherekyde kísérte el.

Ez az utazás egy álom volt, leírhatatlan álom. Tíz napig éltük át a legmegrendítőbb jeleneteket. Az egészet Maniuék rendezték meg, és a lehető legjobban. Meglátogattuk Nagyváradot, Bochisceabát (Békéscsabát), Nagybányát, Nagykárolyt, Besztercét, Kolozsvárt, Tordát, a Nyugati-hegységet, Avram Jancu sírját, Camponit, Abrudbányát, Brádot, Gyulafehérvárt, Szebent, Fogarast és Brassót.

A legfontosabb emlékek: ebéd Balázsfalván a metropolitánál, vacsora a Károlyi grófok kastélyában Nagykárolyban, ahol annyi nyomda volt Edward királynak és Rudolf trónörökösnek, aki sokat vadászott ott a magyar mágnások körében, és ahol most a hős Moşoiu generális trónolt. Emocionális utazás Gyulafehérvárra, ahol kikiáltották az egyesülést. Utazás a Nyugati-hegyekbe, ahol móc falvakban álltunk meg. A lakosság mindenhol virággal fogadott, keresztet vetettek, a papok az evangéliumot tartották elénk, és zúgtak a harangok. Campeni-ben eltáncoltuk a nagy horát, amelynek az élén a király volt. Szóltak a cimpoiok meg a buciumok. Nagybányán a Pocol de Loznát látogattuk meg, ahonnan az aranyat küldték a román királyi koronához. Kolozsváron lelkesedés, a magyar nemesek Szatmáron köszöntöttek, élükön az öreg Dégenfeld gróf, mágnásöltözetben vártak a vasútállomás peronján. Megköszönték, hogy Románia megmentette őket a bolsevizmustól. Békéscsabán a környék összes nemessége összegyűlt, hogy köszöntsék uralkodóinkat, és elmeséljék Kun Béla emberei által okozott szenvedéseiket. A küldöttség élén Almásy grófnő volt, aki jelen volt Tisza meggyilkolásánál.

Két epizód mégis kimagaslik az emlékezetből: az egyik Szebenben történt, a második Mihai Viteazul sírjánál, Cîmpia Turzii-nál (Aranyosgyéres). Szebenben egy szép térségen Gogával beszélgettünk, és egy vegyes népviseletű felvonuló sor haladt el előttünk, amelynek nem akart vége lenni. Egyszer csak odajön Pherekyde, mintha keresne valakit. Goga megkérdi: keres valakit, Pherekyde úr? Segíthetek? Amit én keresek, azt senki nem tudja megmutatni nekem, mert én azt a házat keresem, amelyben laktam, és nem tudom megtalálni. - De hát mikor volt itt utoljára? - kérdi Goga. Még 1848-ban, amikor apám ide menekült a havasalföldi forradalom elől, és mi hosszabb időt töltöttünk itt. Még gyerek voltam.

Tordán más élmény volt. A Cîmpia Turziin, ahol megölték Mihai Viteazult, nagy tömeg gyűlt össze, a környékbeli falvakból. Amikor vége lett az istentiszteletnek, a király és a királyné végigment a tömeg között. És akkor a nép spontán ünneplést nyilvánított ki: éljeneztek és térdre borulva csókolgatták a királyné ruhája szegélyét, virágot dobtak eléje, és csókolgatták a király kezét. Sokan sírtak örömükben. Éljenezték a királyi párt.

Ezalatt meggyőződhettünk, hogy a Kormányzó Tanáccsal egyre elégedetlenebbek az erdélyiek. Maniu és társai népszerűsége érezhetően csökkent.

Tudtuk, hogy a szövetségesek nem helyeslik, hogy bevonuljunk Magyarország szívébe, és elfoglaljuk a fővárost. Mi úgy ítéltük, hogy Bukarest kétévi megszállása és kifosztása után ez az elégtétel jár nekünk. Ezt a sors kínálta fel, és nem utasíthattuk vissza.

Szerettük volna látni a nemzeti zászlónkat Buda vára felett lengeni, de erre nem volt mód, mert Ferdinánd király nem engedte meg, hogy Károly császár palotáján ott legyen a mi zászlónk, mivel 1918 januárjában lovagiasan viselkedett. Másrészt Brătianu megtiltotta minden kollégájának, hogy Budapestre menjen, ameddig csapataink ott tartózkodnak. Egyiknek és a másiknak is igaza volt: a magyarok legyőzése elég teljes volt, és számukra elég fájdalmas, és nem volt szükség arra, hogy ezt a megaláztatást még jobban kihangsúlyozzuk győzelmi dölyffel.

(Socoteam cu drept cuvînt, că după ocuparea Bucurestilor şi după doi ani de cotropire străină această reparare ni se cuvenea că era un act de dreptate pe care soarta ni-l oferea şi pe care nu eram îndrituiţi să-l respingem.)

A következő híreket kaptuk a béketárgyalásokról.

Brătianu rnég meg sem melegedett Párizsban, már láthatta, hogy elszánt, kemény harcot kell megvívnia. A szövetségesek magatartása az volt, hogy nélkülünk döntsenek, és minket a legnagyobb lenézéssel kezeljenek. Az elv, amit Brătianu nem vett be a megegyezés szövegébe, az egyenlőség, most hiányozni látszott. Még az udvariasság legelemibb megnyilvánulásai is elmaradtak velünk szemben - akik a közös érdekért vért áldoztunk. Clemenceau még azt sem tette meg, hogy egy ismerkedési estet rendezett volna a szövetségesek küldöttei számára. Másnap egymás után szaladgáltunk, hogy valamiképpen megismerkedjünk.

Wilson a félistent játszotta, aki előtt mindenki hajbókol, és megalomániája már kezdete volt ennek a szegény egyetemi tanár általános paralízisének. Néhány hónap múltán országa dezavuálta egész Európa legnagyobb meglepetésére.

Brătianu már az első találkozások alkalmával összeütközött Clemenceau-val. Legelőször is a szövetségesek azzal a megjegyzéssel, hogy Amerika nem vett részt az 1916-os megállapodásunkban, úgy értelmezték, hogy jogainkat a legmesszebbmenően támogatják, de a nemzetiségek nagy elvei alapján és az önrendelkezési jog tiszteletben tartásával. Ezek az elvek képezték aztán a béketárgyalások alapjait, nem pedig a szerződésünk alapján, amit nem létezőnek és érvénytelennek minősítettek. Ezt az elvet természetesen Brătianu nem akarta elfogadni. Végül is Bánátot teljesen elvesztettük, ha Take Ionescu megállapodása szerint és aszerint a speciális szimpátia szerint, amelynek a szerbek örvendtek, ítélték meg a dolgokat, és Berthelot intrikái hatása alatt.

Látva a helyzetet, Brătianu koalícióba szervezte a kicsiket (kisantant), hogy közös erővel küzdjenek érdekeikért. Mindenki bólogatott, mindenki siránkozott, de akcióba senki sem akart lépni. A kis érdekek mindig sokat rontottak a nagy ügyeken.

Brătianu tudta, hogy hazánk a nagy ügyet mindenképpen megnyerte. Ő azonban azt akarta, hogy egy nagy és ünnepélyes protestálás legyen Bánát kettéosztása miatt, hogy ez nyomot hagyjon a nagy nemzetközi évkönyvekben egy holnapi jogérvényesítés alapjaként. Ugyanúgy, mint apja protestálása 1877-ben Besszarábia ügyében, és visszautasítása annak, hogy Besszarábia román területét elcserélje más nem román területekért.

Ez a protestálása Brătianunak lehet, hogy valamikor nagy hasznára lesz a románság ügyének. Ezenkívül jó, hogy a nagy káoszban, a nagy szövetségesek örömmámorában volt egy ember - egy kis ország képviselője -, akinek volt bátorsága kérni, hogy tartsák tiszteletben az aláírt ígéreteket, és tárgyaljanak az egyenjogúság alapján.

Akkor többen megharagudtak a konferencia résztvevői közül Brătianura, mert simulékonyabb, alkalmazkodóbb magatartást vártak.

Brătianu két fölösleges hibát követett el: kapcsolatát Take Ionescuhoz és Mária királyné látogatását Párizsban és Londonban. Take Ionescu megegyezett Pasić-tyal és Venizelosszal, hogy megosztják Bánátot a szerbek és közöttünk. Take Ionescu akkor egyszerű magánember volt és nem állt jogában semmiféle egyezséget kötni senkivel. Így hát képtelenség volt ugyanaz az együttműködés Brătianu és Take Ionescu között.

De akármilyen hibás is volt Take Ionescu egész viselkedése, Brătianunak fel kellett volna keresnie őt Párizsban, és meg kellett volna győznie őt, hogy változtasson magatartásán.

Képtelenség volt, hogy egész idő alatt csak egyszer találkoztak egy ajtó küszöbén, és találkozásuk csak a köszönésig és két mondat erejéig jusson el.

A királyné látogatása Londonban és Párizsban szintén olyan hiba volt, amit el kellett volna kerülni. Mivel a királyné segíteni akart, és fel is ajánlotta, hogy családi kapcsolatai révén segít, Brătianunak az a téves ötlete támadt, hogy a királynét Párizsba hívta. Először is, ha elfogadjuk azt, hogy a királynénak a családi kapcsolatai segítségünkre lehetnek, akkor is a királynénak a királlyal együtt kellett volna Franciaországba utaznia. Kár volt gyengíteni a király presztízsét, és azt a látszatot kelteni, hogy Romániában a dolgokat a királyné irányítja. Másodsorban a konferenciára a királyok és az uralkodók befolyása nagyon korlátozott volt, mint ahogyan Brătianu is meggyőződhetett erről. György király magatartása az volt, hogy szigorúan alkotmányos király, és azt meg is tartotta, ha magánbeszélgetéseiben Brătianuval és a királynéval egyetértett abban, hogy Lloyd George nem a megfelelő ember a béketárgyalások vezetésére, és inkább lord Asquith lenne alkalmasabb. Poincaré pedig állandó konfliktusban volt miniszterelnökével, Clemenceau-val, és ha bármilyen ügy adódott, mindjárt az alkotmány mögé bújt.

Így Mária királyné nem tudott Románia hasznára lenni (legfeljebb a vele utazott szép bojárlánycsapat). Abban az időben annyi trón omlott össze, hogy sem a dinasztiát nem erősítette ez a látogatás, sem a királyné tekintélyét nem növelte.

És a tetejében olyan szarvashibát is elkövettek, hogy ahelyett hogy az öreg Clemenceau látogatta volna meg Románia királynéját, a királyné látogatta meg munkahelyén Franciaország miniszterelnökét. Amikor megkaptuk a hírt, azt hittük, a Havas ügynökség tévedett. Az is érthetetlen, hogy Clemenceau, aki olyan elegáns volt, és annyira ismerte a protokollt, hogyan fogadhatta el ezt a látogatást, és Brătianu, aki olyan büszke ember volt, hogyan mehetett bele abba, hogy Románia királynéja lelépjen piedesztáljáról.

Brătianu öntudatosan mondta el a békekonferencián Románia követeléseit, és érthetetlen, hogy azon a konferencián, ahol az igazságot mérték, mélységesen sértő volt, hogy miután egyes országok önfeláldozóan vérüket áldozták, kétféle ország létezzék, teljes szuverenitású és korlátozott szuverenitású. A kisebbségek jogairól volt szó. Ez a jog az idők követelménye volt, és ezért nem volt rá szükség, hogy megkülönböztetést tegyenek aszerint, hogy vannak országok, ahol tiszteletben tartják ezeket a jogokat, és vannak olyanok, amelyek képtelenek emberségesen bánni a kisebbségekkel. Ez a mentalitás azt jelentette, hogy a kis hatalmakat a nagy hatalmak nemcsak lenézik, de a demokratikus elveknek is a mellőzése volt, és azoknak a jogokénak, amelyek védelméért harcoltak a szövetségesek.

Brătianu megkísérelte, hogy közösen protestáljanak azok, akiket ez a rossz kezelés érintett, de ennek a mozgalomnak a megszervezése sem sikerült. Brătianu csak egymaga fejezte ki megütközését.

Amikor Brătianu visszatért, valójában már lemondott, de még nem hozták nyilvánosságra a magyar események miatt. A szövetségesek dühösek voltak, és azt kívánták, hogy hagyjuk el azonnal Budapestet. Természetesen eszünk ágában sem volt engedelmeskedni ezeknek a felszólításoknak. Brătianu polgári helytartónak Diamandyt küldte oda, a katonai parancsnok Mărdărescu volt. Sikerült lecsitítani végre a szövetségeseket, különösen az olaszok képviselője viselkedett botrányosan velünk szemben.

Miután a bolsevizmustól Magyarországot megtisztítottuk, és a mi pacifikáló küldetésünk megszűnt, benyújtotta Brătianu a királynak lemondását. Az utolsó minisztertanácson részt vett Maniu is. Erre azért volt szükség, hogy ne mondják azt, hogy Bánát integritásáért való harcunk és a kisebbségi jogok elleni protestálásunk "Brătianu fantáziái".

Danielopol doktor egészségügyi miniszterünk, mialatt választási hadjáraton volt az Olt mellett valahol, egy volt katona ágyában aludt, amely feketehimlőtől volt fertőzött. Élete teljében Danielopol néhány nap alatt elment. Ő, akinek mikrobafóbiája volt, és állandóan fertőtlenítette magát!

Az erdélyiek ovációval fogadták Iorgát.

Beértek Goga intrikái ellenünk az erdélyiek körében.

A parasztok által okozott csalódás után meg kellett érnünk az erdélyiek részéről ért csalódást is. Saját bevallásuk szerint azt az utasítást kapták Maniutól és Vaidától, hogy tartsanak velünk három lépés távolságot és ellenséges magatartást az iránt az ember iránt, aki a népért feláldozta az életét.

Lucaci pap felállt és odakiáltotta Marghiloman felé: áruló vagy! Marghiloman elvörösödött, megtántorodott, aztán visszanyerte önuralmát. Ezt mondta: De nem spekuláltam azzal a gabonával, amit a semlegesség idején Erdélybe küldtünk! Lucaci papot Maniu és Vaida emberei leintették, és Marghiloman percről percre egyre erősebben a helyzet ura lett, és éljenzéssel fejezte be. Beszéde valóságos apoteózis volt.

Vaida szavai világosan megmutatták, hogy az erdélyiek milyen utat akarnak követni: kategorikusan kijelentette, hogy a két áramlat, a múlt és a jelen (vagyis ők és mi) egyelőre nem fogják egymást megérteni, hogy az új pártok majd, amelyek a testvériségre épülve megszületnek, a történelmi pártok fölé fognak emelkedni, és hogy a mi időnk elmúlt, hogy az erdélyieket sokszor cserbenhagyták a regátiak, de ha így kívánta az ország érdeke, hát ő megbocsát, hogy miért ne fogadjuk el a kisebbségek védelméről szóló békeszerződést, hogy sohasem voltunk szuverén állam, hogy a németek által itthagyott helyzet jobb volt, mint amit a liberálisok hagytak maguk után, vagyis hogy még Mackensen is kisebb szerencsétlenség volt az ország számára, mint Brătianu. Örökre hálásak lesznek Take Ionescunak és Alexandru Marghilomannak!

Az erdélyiek ellenséges magatartása nemcsak szóbeli volt, hanem minden téren megmutatkozott. Vaitoianu generális sokáig vonakodott aláírni a Saint Germain-i békét. Még meg is dicsérte Brătianut, pedig addig ócsárolta. A békekötés után Londonba és Párizsba ment, ahol azt a hibát követte el, hogy elismerte a Szovjetuniót, és azzal jött haza, hogy ő szerezte meg Erdélyt és Besszarábiát, és visszaállította a román presztízst.

Vaida-Voevod több hónapos londoni látogatásának legfontosabb eredménye az volt, hogy az egyházi köröket meggyőzte afelől, hogy az elfoglalt Erdélyben a nem román hívek s egyházak nem fognak hátrányt szenvedni a görögkeleti és görög katolikus felekezetek mellett. Az elért eredmény írásban is rögződött a Westminster Gazette 1920. február 20-i számában az unitáriusok vezetőjének tollából: "Románia miniszterelnöke, akivel hosszabb ideig volt alkalmam beszélgetni, biztos garanciát adott, hogy az egyházi szabadságjogoknak angol barátai részéről nem lehet semmi okuk félelemre, mert a jelenlegi román kormánynak őszinte szándéka, hogy a törvények útján biztosítsa minden állampolgár részére a vallás legteljesebb szabadságát. Azokat, akiket az Erdélyből érkező kegyetlenségekről és zaklatásokról szóló hírek mélyen nyugtalanítottak, bizonyára örülnek majd ezeknek a megnyugtató ígéreteknek."

Március 14-én déli 12 órakor megalakult az Averescu-kormány. Vaida-Voevodot - aki még mélyen benne volt tárgyalásainak morálisan ígéreteket tevő és személyes garanciákkal élő miniszterelnöki megnyilatkozásaiban - táviratilag értesítették Londonban, hogy már nem a román kormány feje.

Úgylehet, a leghitelesebben hangzó s talán legsúlyosabb ígéreteit talán mint erdélyi származású magánzó tette.

Az angol közvélemény lelkiismeretének azonban arra a megnyugtató nyilatkozatsorozatra volt szüksége, amely a román "premier" szájából kizengett.

Miközben a káosz eluralkodott az országban, Maniu Szebenben és Bukarestben a rejtélyes és kiismerhetetlen nagy embert játszotta - mindenkinek meghallgatta véleményét, senki nem tudta, mikor és mit helyesel - a szfinxet játszotta.

Traján értesülései alaposan kiterjedtek a békeszerződés kisebbségekre (főként a magyarokra és zsidókra) vonatkozó statútumaira. Hogy a konferencia ragaszkodik e részletek bemutatására az aláírandó szerződésben. Brătianu még miniszterelnök korában tiltakozott minden olyan békeszövetség ellen, amely Románia számára külön biztosítékot követelne nem román polgárai számára. Maniu, a mindenkori miniszterelnök-jelölt azzal mosta kezeit, hogy ő ugyan az aláírás híve, de pártja nem engedné meg, hogy a kisebbségi kérdésben engedményeket tegyen. Vaida-Voevod is hasonlóképpen nyilatkozott, és csak jelentéktelenebb engedményekre volt hajlandó. Ekkor Henri Cambon bukaresti francia ügyvivő ultimátumot adott át: záros határidőn belül legyen olyan román miniszterelnök, aki hajlandó a négyek (vagy ötök) tanácsa döntése szerint aláírni a békedekrétumot. Vaida-Voevod előbbeni kijelentései ellenére vállalta, s a Párizsban tartózkodó Coanda tábornoknak utasítást adott, hogy írja alá a kisebbségi szerződést tartalmazó okiratot, amelyből a Tanács hozzájárulásával a zsidókra vonatkozó cikkelyt kiemelték.

Az aláírások megtörténte ellenére s éppen Cambon ügyvivő révén érkeztek újabb riasztó hírek Bukarestbe, amelyek a végleges döntéseket befolyásolhatták. Ilyen volt Graziani olasz tábornok (a budapesti tábornoki misszió vezetője) január 27-i Párizsba küldött jelentése. Ebben az iratában a tábornok a magyaroknak szánt békét túlságosan szigorúnak minősítette: "Azt hiszem, lehetetlen visszatérni a területi kérdésekre, mert nem látom, hogy a románok, csehszlovákok, szerb-horvát-szlovének bármit is feladnának azokból a tartományokból, amelyeket megszállva tartanak. De azt hiszem, nagyon is jól tennénk, ha a magyaroknak bizonyos gazdasági kedvezményeket adnánk, ha úgy tetszik, nem pusztán hogy a szövetségesek irányában leróják tartozásaikat, hanem egész egyszerűen azért, hogy megéljenek. A román megszállás sokat elvitt jelenlegi és jövőbeli forrásaikból (tenyészállatok, vetőmagvak, teljes gyári felszerelések és mezőgazdasági gépek), és teljesen rá vannak utalva szomszédaikra, miközben azt írják elő nekik, hogy az utóbbiaknak (az utódállamoknak) szállítsanak."

És még sok más adat, amit az após, Moldován György sem fel, sem meg nem jegyzett, mert a feje már-már szétfeszült a vállalt gondoktól, melyekkel szemben tehetetlen volt: megközelítően sem úgy alakultak az események, ahogyan ő helyesnek látta volna.

És közben Traján férfias-férfiatlan könyörgései: "Tessék felém fordítani Tünde arcát!"

És újra és újra: Tünde, Tünde, Tünde...

Aztán még vonatra szállás előtt, de már búcsúzás közben, ami a legnagyobb s általános hazafias felháborodást keltett Bukarestben, Bandholtz amerikai tábornok jelentései a békekonferenciának. Feledékenysége miatt kapkodva és röstelkedve szálazza elő táskájából Traján: "Október 6-án - jelenti Bandholtz - Loree ezredes és egy amerikai katona kíséretében követtem Horovitz ezredest a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, amelyet erős román csapat őrizetében találtam. Egy katona megpróbált bennünket megállítani, de kudarcot vallott, bementünk az épületbe, és előkerítettük az igazgatót. Ő elmondta, hogy délután hat órakor Dervescu román tábornok tiszti és polgári kísérettel s tizennégy teherkocsival s szakasznyi katonával megjelent a Múzeumban. Közölte, hogy Mărdărescu tábornok és Diamandy főmegbízott felhatalmazásával azért jött, hogy átvegye, elvigye az Erdélyből származó tárgyakat, s a kulcsokat követelte. Az igazgató közölte vele, hogy a szövetségközi katonai küldöttség vette át a múzeumot, és nem adja, nem adhatja oda a kulcsokat, mert nincsenek nála. Dervescu tábornok erre azt válaszolta, hogy reggel visszatér, s ha addig nem kerülnek elő a kulcsok, a kívánt tárgyakat erőszakkal fogja elvinni. Ezért én előadattam az igazgatóval a raktárhelyiségek kulcsait, és a következő szövegű írást hagytam ott: »Akit illet! Minthogy a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum összes tárgyai a Szövetséges Küldöttség védelme alatt állanak, a napos elnök, Bandholtz tábornok, amerikai delegátus őrizetében vannak a kulcsok.« E szöveget aláírtam, s Loree ezredessel lepecsételtettem az ajtókat, amelyekre ráírtam: »Ezt az ajtót a Szövetségközi Katonai Küldöttség parancsára lebélyegezte H. H. Bandholtz elnök. 1919. október 5.« Minthogy a románok szerelmesek a ruggyanta bélyegzőkbe, és nekünk nem volt egyebünk, az amerikai postacenzor bélyegzőjét alkalmaztuk, és azzal bélyegeztük le az összes pecséteket. Ez a Múzeum megmenekült. De hány helyen nem lehettünk ott!"

"A tábornoki bizottság ülésein mindig azon tanakodtunk, miként lehetne gátat vetni a román rablásoknak, s miként lehetne a magyar rendőrség és a fegyveres erő talpraállításával a román hadsereget szépszerével eltávolítani Budapestről. Erre csak egy eszközünk van, az ultimátum. És az ultimátumok egész sorát küldjük a várból a románoknak. S minden alkalommal feljegyeztem: újabb ultimátum, de nem az utolsó. Mindent feljegyzünk. Megállapítjuk, hogy a magyarok cseppet sem túloznak, s hogy a román rablásoknak semmi jogalapjuk nincsen, de egyértelműek a céltalan pusztítással."

"Október 7-én a románok vacsorát adtak számomra a Hungária Szállóban. Díszvendégként Moşoiu tábornokkal szemben ültem, aki egész étkezés alatt rajtam tartotta harminc és feles mosolyát. Ő derék fiú, és átlagon felüli a román tábornokok fölött, között. E gyöngébb típusból hatan is pislogtak felém. Moşoiu az Egyesült Államokra ürítette poharát, én nem Nagy-Romániára - amit várták tőlem -, hanem a szövetségesekre. Mărdărescu körül nyüzsgő olyan román tisztekre is akadtam, aki okosnak és becsületesnek is mutatkozott: Vasilescu ezredesre."

"Őfelségével, József királyi herceggel beszélgetvén, őfelsége úgy vélte, a románok kivonulása után az első teendő az volna, üldözésükre kelni és Romániát megszállni, és visszaszerezni mindent, amit elvittek. Bár technikailag véve, a főherceg még ellenségünk, és egyelőre még szövetségesünkről beszélt, szívem mélyén kénytelen voltam vele rokonszenvezni, és valóban nem tudok semmi olyasmit elképzelni, mit e percben szívesebben tennék, mint a románok ellen hadra kelni."

Aztán Traján jegyzeteiben útra kelése előtt Bandholtz búcsúszavai: "Nem hagyhatom el sajnálkozás nélkül Magyarországot. Ami személyemet illeti, úgy jöttem ide, hogy inkább hajlottam a románok mentegetésére s eljárásuk enyhítésére. Ám megbotránkoztató viselkedésük, ellentétben minden nemzetközi joggal, illendőséggel és emberi méltányossággal - a magyar ügy támogatójává, védőjévé tettek. Átaladni Magyarország egyes részeit polgáriasult és kifinomult népességével olyan volna, mint Texast és Kaliforniát a mexikóiaknak adni át. A szövetséges nagyhatalmaknak meg kellene hajtaniok fejüket azon való szégyenletükben, amit ebben az országban fegyverszünet után megengedtek. - A magyaroknak bizonyára sok hibájuk van, legalább amerikai szemszögből nézve, de oly felsőbbségesen különbek, mint bármelyik szomszédjuk, hogy vétek a civilizáció ellen, ha ennek az országnak tervbe vett megcsonkítását folytatják!"

Indulóban a vonat. Traján apósa kezébe nyomta jegyzeteit. Őt ezek a dolgok már alig érdekelték. Őt csak egy érdekelte: Tünde.

És újra és újra: Tünde, Tünde. Még a vonatablakból is.

Moldován Györgyöt elárasztották a más vallásúakat és a magyarokat megsemmisíteni szándékozó intézkedések. Miféle ügyek védelmét kellett vállalnia olykor kéretlenül, máskor könyörgésre?

Felsorolni igen hosszas és fárasztó lenne valamennyit. Csak jellemző mustrákra másolhatunk ki hetvenedik évén túllépett ügyvédünk emlékezetéből és jegyzeteiből.

Az elrémítő példákat Moldován csoportosította, még akkor is, ha nem vállalhatta a sérelmek orvoslását vagy az igazságosztás kísérletét. Íme: egyházi sérelmek kívánkoznak előre, hiszen Vaida-Voevod ez ügyben időzött hónapokig Londonban, hogy a bizalmat elnyerje országa számára. Aztán: a felekezeti iskolák sérelmei. A kisebbségi nyelvhasználat csorbítása. Magyar főiskolák elrománosítása. Magyar történelmi emlékek elpusztítása. Közművelődési intézmények megsemmisítése. A magyar kisebbség politikai jogainak elkobzása. A magyar tisztviselők elűzése. A városok erőszakos elrománosítása. A magyar lakosság expatriálása. Politikai pörök és atrocitások. Különbségtétel a nem román ipar és kereskedés hátrányára. A birtoktörvény sérelmes intézkedései.

Csak szemelvények a kezelt vagy elutasított ügyekről Moldován irodájában. Három baptista prédikátort 21 októberében Kocsárdon éjszaka a csendőrök elfogtak, Dicsőszentmártonba vittek, ahol Petrescu csendőr százados parancsára egy lóistállóba zárták, ahol három csendőr vallásuk megtagadására késztette őket. Mivel erre nem voltak hajlandók, nadrágjukat és gatyájukat levettették, csupasz seggükre vizes szövetet téve, kötéllel belefáradásig verték őket. S mert a fájdalomtól ordítottak, szájukat istállótrágyával tömték be, s úgy verték tovább hármukat. Súlyos sebekkel borítva kerültek ismét a csendőr százados elé, ahol már az ortodox román pópa próbálta rábeszélni őket, hogy hagyják ott vallásukat.

A kolozsvári unitárius püspököt háromszáz éves székhelyéről kiutasították.

Bukarestben minden református templomot bezártak.

Szporni János gyulafehérvári paptanárt a tövisi állomáson Bocita főhadnagy állomásparancsnok kihallgatta, majd kijelentette, hogy minden magyar pap bolseviki, s még leginkább a püspök. Majd miután otthagyta, az őrség káplárja pofozni kezdte Szpornit. Amikor belefáradt, a többi legény váltotta fel őt, tenyérrel, ököllel pofozták, állát felütötték, majd lehúzták reverendáját s ruháit, bottal és puskacsővel verték altestét s végtagjait. Újra felöltöztették, s az őrségen három órán át tovább verték. Akkor vonatra ültették, s egy katona kísérte, aki minden zökkenőnél fejére ütött, mondván, ez fog történni püspököddel is. Két román orvos látlelete ellenére a katonai hatóság letagadta, s Szebenben Mărdărescu tábornok megtiltotta Moldovánnak, hogy az aktákba betekintsen.

Guiu román ezredes nyíltan kijelentette, hogy Majláth Gusztáv Károly gróf, Erdély püspöke bolseviki, és eljárást fog indítani ellene. Amikor a konzervatív főpap magyarázatot kért, az ezredes kijelentette: kétségtelen, hogy Majláth püspök bolsevista, hisz vásott ruhában jár, minden szegénnyel szóba áll, s mindenkinek azt írja és mondja: "Kedves Fiam!"

Angol tiszti egyenruhában egy provokátort küldtek palotájába, hogy adatokat kérjen tőle. Másnap őt is, kanonokait is fogságra vetették.

Lelkészeket, kik nem a román ünnepeken tartják istentiszteleteiket, meghurcolják. Kirívó, de gyakori eset Dávid György alsóbölkényi lelkész megveretése. Őt meztelenre vetkőztetve botozták meg, körülötte csendőrszuronyokat tartottak, hogy az ütések alatt vonagló testébe a szuronyok belefúródjanak.

Az elemi iskolák és gimnáziumok elvételét Moldován csak távolról regisztrálta, ilyen ügyeket az illetékes egyházak jogtanácsosaira bízták. Ám a példa kedvéért a közelből: Nagyszebenben a püspökileg engedélyezett római katolikus gimnáziumot csendőrileg egyszerűen bezárták. Szamosújvárott ugyanígy a katolikus polgári iskolát. Gyulafehérváron a katolikus iparostanonc-iskolát. A lupényi bányatelep katolikus iskolájának hétszáz növendéke volt. A csendőrség azzal zavarta el a gyermekeket, csak a román iskolába szabad járniok.

A felekezeti gimnáziumok nyilvánossági jogát megvonták.

A tanfelügyelő arról értesítette az izraelita hitközséget, mint iskolafenntartót, hogy iskoláiban tilos magyar nyelven tanítani, mert az érvényben lévő rendeletek értelmében a zsidó iskolákban vagy a zsidó kisebbség nyelvén, héberül vagy jiddis-héber nyelven folyhatnak az oktatások, vagy pedig románul. Az aradi izraeliták sem a hébert, sem a jiddist, sem a románt nem beszélik.

Kecskeméti Lipót főrabbi a következőket mondta: "Román uralom alá került egykori magyar zsidók vagyunk, magyar anyanyelvű zsidók, akik nem találunk megértésre. A román kormány zsidó nemzet gyanánt kezel bennünket. Vannak nacionalista zsidók, mi nem vagyunk azok. A mi nyelvünk a magyar, s azért nyomja lelkünket a tanügyi hatóságok rendelkezése, hogy zsidó iskola nem taníthat, csak héber nyelven, és a magyar nyelvű zsidó gyermek nem járhat más felekezetű magyar iskolába. Mi megtanuljuk az állam nyelvét, nemcsak az élet kényszerítő parancsából, de az állam iránti hódolatból is, de anyanyelvünk a magyar, s ez templomi nyelvünk, vallási nyelvünk is."

A Székelyföldön naponta véghezvitt atrocitások száma végtelen. Vaida-Voevod volt miniszterelnök Bukarestben azt mondta Moldován Györgynek (s e beszélgetésre visszatérünk még), hogy ezek a cselekedetek egy háborúban elvadult csendőrség jogosulatlan cselekedetei.

- De - válaszolt Moldován - nekem meggyőződésem, hogy az atrocitások hozzátartoznak egy alaposan átgondolt politikához, melynek célja a magyar lakosság állandó félelemben tartása.

Vaida-Voevod erre nem felelt.

Az alsóbb rendű hivatalok is mind román nyelvűek - színmagyar területeken is.

A kolozsvári magyar tudományegyetemet s a máramarosszigeti református jogakadémiát megszüntették.

A nagyváradi római katolikus jogakadémiát s a kolozsmonostori gazdasági akadémiát elrománosították.

A Kossuth- és Petőfi-szobrokat a katonaság éjszakánkint ledönti és megsemmisíti, kijárási tilalom idején.

Az erdélyi s különösképp a székelyföldi magyarság terror alatt tartására a román hatóságok igen találékonyak voltak "összeesküvések" és lázadások felfedezésére. Az első "lázadás" Etéden történt nagyvásár alkalmával. Két erőszakoskodó román csendőr a falvakból begyűlt földmíveslegényekkel annyira összekülönbözött, hogy a verekedés eredményeképp a két csendőr halva maradt a piacon. Udvarhelyről katonaságot vezényeltek ki a "lázadás" elfojtására. A katonaság rajvonalban nyomult a faluba, s minden útjába kerülő férfit lelőtt. Minden katonaviselt embert összefogdostak (nőket is), akiket Nagyenyed felé hurcoltak. Székelykeresztúron, egy bátor nő látva, hogy terhes nőt is hajtanak, kérte a kísérő tisztet, hogy bár őt engedjék el, s ne ütlegeljék. A tiszt azt kiáltotta oda: "Nincs többé szükség magyar gyermekre!"

A gyilkossággal gyanúsítottakat szekérhez kötözve vonszolták - lábuk s kezük hurokban - falvakon át, míg csak izom volt csontjukon, s életjelt adtak.

A környező falvakból is összeszedtek negyven-ötven férfit s máig sínylődnek különböző fogolytáborokban.

Az életben maradt "lázadók" közül hatot életfogytiglani kényszermunkára, a többieket öt-tíz évre ítélték.

Moldován György részt vett a védelemben önként s bér nélkül. Célja csak az lehetett, hogy a halálos ítéleteket eltérítse.

A kémkedési és összeesküvési pöröknek se szeri, se száma nem volt.

A titkosrendőrség ügynökei provokatőrökként csaknem mindig részt vettek ezek kirobbantásában.

A politikai rendőrségen a vádlottakat kegyetlenül kínozták, hogy vallomást csikarhassanak ki belőlük.

S mert azidőtt a parlamentnek is tagja volt, vízaknai mandátummal, a kétmilliónyi magyar helyett interpellált, nehéz volt megállnia, hogy ne magyarként:

- A magyarok kizárólag idebent kívánnak az őket megillető összes kérdések megoldása érdekében becsületes munkát végezni. Mindezekkel szemben az a kérdés intézhető hozzám, honnan akkor a magyarok ellen indított hazaárulási, összeesküvési pörök végtelen sorozata. Erre azt válaszolom, méltóztassanak az eddig befejezett pörök hosszú sorát áttanulmányozni, megállapítható, hogy a legtöbb pörös eljárásnak nincs komoly alapja. Én nem mondom, hogy a magyarok között nincsenek álmodozó vagy túlfeszített idegrendszerű emberek, ezekért azonban nem vonható felelősségre az összesség. A magyarok terhére csak az tudható be az elfogultak részéről, hogy más az anyanyelvük, hogy magyarnak szülte édesanyjuk, hogy magyarnak nevelte édesapjuk, s hogy megváltozott állampolgárságuk dacára magyarnak akarnak maradni, s magyarokként szándékoznak meghalni. Tisztelt parlament, nem akarok ügyvédi gyakorlatomból részletesen felsorolni minden ártatlanul bírói ítélet előtt vagy bíró ítélet nélkül történt megkínzatást: a középkori gyötréseket, a borotvával vágott sebeket, a sebek sózását, tűszúrást körmök alá, homlokcsontrepesztést, forró tojást a hónok alá, ujjcsontok törését, felakasztást, vallatást hipnotizmussal, tízfokos fagyban kutyaketrecben éjszakáztatást, módszeres bordatörést. Nem akarom ezeket részletezni. Köszönöm figyelmüket.

Maniu nem akarta elhinni a neki külön s élőszóban részletezett magyar sérelmeket.

Erre Moldován elmondta a nagyváradi Waiszlovits Gyula szállodatulajdonos ügyét, aki szobát adott ki repatriált hazatérő magyaroknak. A katonai parancsnokság azt követelte, hogy dobja ki a "haza"-szivárgott magyarokat, s helyüket adja át román tiszteknek. Az idős Waiszlovits erre nem volt hajlandó. Huszonötöt verettek rá. Másnap ismét behívták, ismét megtagadta a követelést. Újra huszonöt botot kapott. Harmadnap belehalt sérüléseibe.

- Ez efemer dolog - mondta Maniu -, Oradea Mare, Alba Iulia, Cluj, amelyek magyar többségű városokká lettek, újra románokká lesznek: Nagyvárad, Gyulafehérvár, Kolozsvár! Ez a lényeg, nem Waiszlovits!

Neculcea tábornok, Kolozsvár megszállója ezt mondta Moldován beszéde után:

- Most befejeződik az ezeréves harc a rómaiak s a keleti nomádok között. Vissza a pusztára, magyarok!

Haţieganu Emil miniszter így reagált Moldován interpellációjára a parlament színe előtt:

- Nagy-Románia tipikus érdekes állam lesz, amelynek küllőit alkotja a román tömeg, a külső széleken valóságos kis ütközőállamok vannak, amelyek védik a románság testét. Délnyugaton szerb, szláv és sváb törzsek, nyugaton összefüggő magyar ív a Tiszáig, a Kárpátokban rutén települések, Bukovina és Besszarábia szélein folytonos ukrán tömegek, míg délen Dobrudzsában bolgárok, tatárok és törökök. A legideálisabb állami topográfia minden irredenta ellen. Gondolják meg, hogy a 460 000 székely minő zálog nekünk, befoglalva a román tengerbe! Ha orosz támadás jön, kénytelen végigpusztítani az orosz földeket határainkon, s ugyanúgy a szerb, bolgár s a magyar is.

Vaida-Voevod egyedül nyilatkozott másképpen, de négy szem között.

- Nézd, bátyám! Én tudom, hogy mindent kockára tettünk, teszünk, nemcsak a jelent, a jövőt is. Rettenetes precedenst adtunk a magyarok kezébe, hiszen ha még egyszer felülkerekednek, akkor örök időkre elintézhetik az erdélyi kérdést - a mi rendszerünk alapján, a mi módszerünk szerint. A magyarság szerint mi teljesen jövevényfaj vagyunk, így teljesen kiutasíthatók Erdélyből a történtek után. Mindegy! Úgyse maradna egyetlen román sem itt, ha még egyszer a magyarok lennének itt az urak. Egy népnek azonban ezer év alatt csak egyszer van ilyen alkalma, őrültség lenne elszalasztanunk. Csak arra kell koncentrálni minden erőnket, hogy gazdasági, politikai és katonai téren a magyarok fölül ne kerekedhessenek még egyszer, mert akkor vége nemcsak a Nagy-, de a Kis-Romániának is.

Moldován György hallgatott. Nem árulta el érzelmeit és gondolatait sem.

Aszpázia nagybetegen, halni érkezett vissza Vízaknára, vele jött szomorú özvegységbe burkolódzott leánya, Agatha-Szmaranda is. (Stefanescu ezredes a tiszai harcokban halt hősi halált, részegen kitántorgott az arcvonalba.) Rég különvált korhely férjét hősi holtában illett a világ felé meggyászolnia.

Anyja mellé rendelte temetését Aszpázia, minthogy a temető más helyén apja és Ágota mama együtt pihentek.

Ezt már az érkezés napján megtárgyalták, elvégezték a "testvérek", s aztán a haldoklónak minden gondja az volt, minél többet tartóztassa ágya mellett "öccsét", olykor kezében, kezehátán felejtve átlátszó, megvékonyult, fehér kezét.

És közben beszélt, beszélt, nagyokat kacagva, mintha örökké tartana az élet. Bukarestet mesélte, s legszívesebben, némi vitriollal a királynét, akinek nem tudta megbocsátani, hogy az öreg királynét ama fűtetlen padlásszobában "meggyilkolta", anélkül hogy egy ujjal is hozzáért volna.

De eszébe ötlött más is. Például Averescu mondása miniszterelnök korában a kamarában: "Uraim, uraim, hallgassanak már, mi szükség van arra, hogy a külföld megtudja, hogy banditák országa vagyunk."

A kamarában egy képviselő indítványozta, hogy a király mondjon le adómentességi jogáról, mert csak a hülyéknek s a királynak nem kell adót fizetni. I. Károly nyilván emiatt kérte, hogy fizethessen adót. Egy másik felszólaló rendre utasította az indítványtévőt, hogy a királyt a hülyékkel egy mondatban emlegette.

Badoglio olasz tábornok a legmagasabb olasz katonai kitüntetést nyújtotta át nemrég Mária királynénak. Miért kapta? Csakis azért, amiért a francia becsületrendet is. Betegápoló működéséért. Igaz, hogy a negyedik rosiori (huszár-) ezred tulajdonosa is, és régebben szemléken, felsőtestén az ezred egyenruhájában, mentéjében, lóháton személyesen is részt vett, bár fegyveres szolgálatot nem teljesített. De a sebesültek ápolásában volt némi része. Nagy port vert fel 18 elején a cocofaneşti-i eset. Hadvezetőségünk ugyanis a Iaşi melletti cocofaneşti községben hadikórházat rendezett be, melynek vezetését a királyné őfelsége kegyeskedett leányaival, Erzsébet és Mária hercegnők őfelségeikkel elvállalni. Vezetésükkel működött a Bukarestből elmenekült legelőkelőbb hölgytársaság. Ott a kórházban többször élvezte seregünk reorganizáló francia tábornoka is királynénk csodálatát. Természetes, hogy rokonszenve kiterjedt a tábornok francia tisztjeire is, akik a fegyverszünet idején nem lévén a fronton elfoglalva, sokat jártak a kórházba üdülni. A meleg szívű ápolónők teljes odaadással igyekeztek minél jobban felvidítani a fáradt harcosok napjait. Egy ízben halálos veszedelem is környékezte őfelségeiket és társnőiket. Egy bál alkalmával kigyulladt a kórház fejük fölött. Csak lepedőkbe, függönyökbe takarózva menekülhettek ki a szabadba. A vizsgálat kiderítette, hogy egy súlyos lábroncsolást szenvedett francia tisztet hozott be a legénye s egy őrmester a kórházba. Itt azonban nem találtak senkit, ám az udvaron álló külön pavilon fényesen ki volt világítva, és a fény szárnyán zeneszó röppent ki az udvarra. A franciák odavitték a sebesültet és kopogtattak, de a nagy lármától, zeneszótól, énektől senki sem figyelt fel rájuk. Ekkor az őrmester benézett a kulcslyukon, és közölte a tiszttel, mit lát. Ezek a hülye bretonok, akik nagy vallási rajongók, feldühödtek a kedves kis mulatságon, amit az ápolónők folytattak az üdülőkkel, és - felgyújtották a pavilont. A vizsgálat során breton tengerész altisztek képeket is mutattak e kórházi bálok egyikéről. Nyilván tisztjeiktől csaklizták el a ritka szép fotográfiákat. További indiszkréciók folytán egynémely képek a közönség kezébe is kerültek. Sőt a parlamentben interpelláció is hangzott el, több képviselő követelte a képek készítőinek vád alá helyezését közszemérem elleni kihágás és felségsértés címén.

- Cotroceni-ben nem jártál, Gyurica, pedig szép régi épület, s legendája is van. Az öles falakat egészen befutja a repkény és a szőlő. Egy folyosó visz köröskörül az épületben, s ebből nyílnak a muzeális szobák. Van guzsalyos szoba is, ahol állítólag fonni is szoktak a királyi hölgyek. Sőt a királyné még olykor a király kezébe is guzsalyat nyom. Ennek fejében maga veszi kezébe a kormánypálcát. A palotakastély egy része most gyermekmenhely. Ott a menhely szélén van egy kis kapu, arról szól a legenda. Azt mondják Bécsben, a Burgnak is volt fehér asszonya. Mért ne lehetne Bukarestnek, Cotroceni-nek is fehér asszonya. Ez a tündér, ez a fehér asszony éjten-éjjel Cristescu alezredeshez járogatott el a városba. Az öreg király német prüdériából egy nap a legszigorúbban elrendelte, hogy este kilenc óra után a parkból senkit kiengedni nem szabad. Cristescut pedig szobafogságra rendelte meghatározatlan időre, vagyis addig, amíg a fehér asszony szeszélye elmúlik. A fehér asszony azonban vígan járt estente a szobafogságban sínylődő alezredeshez. Mígnem egy este a király a szolgálatot tévő tisztnek odarivallta, hogy lefokoztatja s tömlöcbe záratja, ha ma éjjel is kienged valakit az őrség. A tiszt töltött pisztolyát homlokára szegezve, anyja mennybéli üdvösségére eskette meg a kapuőrt, hogy senkit nem enged ki, s ha mégis, itt a helyszínen agyonlövi.

Tizenegy tájt jött a fehér asszony, megcirógatva az őr arcát, ki akart lépni a kiskapun. De az őr nem román, hanem bolgár volt, többrendbélien nem akart szót érteni. Mondom, bolgár paraszt volt Oltenicáról, s nem eresztette ki a tündért, hiába mutatta címeres kendőjét, s hiába mondta újra és újra az aznapra rendelt jelszót. A fehér asszony nagyon áhította az alezredest, erőszakoskodni kezdett. A legény azonban bolgár paraszt volt, s úgy odadöfött a szuronyával, hogy selyemlepel kettéhasadt, s a szurony a kapufélfában állt meg. A fehér asszony ennyi férfierélyt Cristescunál sem tapasztalt, s váratlan hévvel az őrt kezdte simogatni legérzékenyebb részén. De az őr bolgár paraszt volt, eltaszította a simogató kezet. A tündér újra támadott, az őr elutasítása még keményebb lett. De szerencsére jött a "megparancsolt" szolgálattévő tiszt, s felismerve a helyzetet, annyira nekibátorodott, hogy alezredesnek képzelte magát, bár csupán hadnagy volt. Oltenicán pedig szájról szájra jár a legenda, hogy s mint kísértette meg az odavalósi katonalegényt a hófehér tündér, de az nem engedett bibliai József magatartásából, minthogy szigorú őrségben volt.

Aztán, mielőtt a következő történetke eszébe jutott volna, Aszpázia a belügyminiszter idegességi rohamáról mesélt: a kamara egyik júliusi ülésén Madgearu Virgil ellenzéki képviselő szokott erőteljes modorában ismertetni kezdte megint a belügyminiszter panamáit, mire Argetoianu megtámadtatván, idegességében vetkőzni kezdett, legelőbb a nadrágját tolta le, s amikor odalent már Ádám-kosztümben volt, további idegességében háttal fordult a szónoknak: - Csókold meg! - kiáltotta. A ház őrjöngő lármája közben az elnök intésére a teremőrök vezették ki a kormány pucér fenekű öklét.

Amikor kifogyott a közelmúlt pletykáiból, visszarévedt Aszpázia az öreg Károly király idejére, s hogy a Ferdinánd trónörökös akkori szeretője, ki nagyon hasonlított a trónörökösnéra, Máriára, ugyanolyan fehér lovat szerzett Sinaián, mint Mária. Egy lefizetett komornától megtudta a trónörökösné aznapi öltözékét, s úgy lovagolt ki délelőtt, senki nem tudta, hogy ő Georgiades Lili, a trónörökös babája, vagy éppen maga a trónörökös hitvese.

Hosszan mesélte, s nem egyszer, Károly herceg válását Zizi Lambrinótól s a közös gyermektől és új házasságát Helena görög hercegnővel, aki máris teherben van. Hányadik gyereke ez Carolnak?

Aztán amikor a Sándor szerb király és Mária másodszülött királylány frigyét készítette elő történetével, rosszul érezte magát Aszpázia, s abbahagyta az elbeszélést. De Gyuricát nem engedte el. Másnap újra kezdte a történetet.

Take Ionescura bízták a kommendálást, de a belgrádi lapok előbb megírták, mint kellett volna. Bukarestben még kacsának minősítették a hímenhírt. Márcsak azért is, mert Take-t, mint régi köztársaságit, nem tartották egy királyi frigy bábájának. Az eljegyzés napján Sinaiában moziba ment a királyi társaság, majd pezsgőztek. Hazatérvén az újdonsült Take-né azt mondta a komornájának: ezek házasodhatnak, ahogy tetszik, az ő férje lesz a román köztársaság első elnöke. Éljen Take Ionescu - vetette magát ruhástul az ágyra a gőzmalom lánya. Merthogy a friss Take-né malmos családból származik.

Itt megakadt a történet, s úgy kezdődött ismét, hogy a királyné, mióta az akadémia soraiba választotta, írásra adta a fejét. Karácsonyra egy mesegyűjteményt adott ki, amelyet Nagy-Románia összes gyermekeinek...

Ja, igen, Brătianu Bánát miatt nem akarja a szerb frigyet.

Sinaiában a Peles kastélyban szállásolták el Sándort. Ebédnél még Take-val tanácskozott a királyné. Sándor pedig a parkban sétálni vitte a kis Máriát. Séta közben megkérte a királylány kezét, amikor a parkban - véletlenül - találkoztak Take Ionescuval, már kéz a kézben...

Aszpázia harmadnap sem tudta befejezni a királyi esküvő előzményeit.

Úgy is halt meg, szavát vesztve, de kezét Gyurka keze hátán tartva.

Amint kérte, édesanyja elhanyagolt sírjába süllyesztették koporsóját a görögkeleti egyház szertartásai szerint.

Egész Vízakna ott volt.

Agatha-Szmaranda aznap tudta meg, hogy csak félárva, mert édesapja, kinek karján visszatértek a Szaplonczay-házba - még él.

Augusztus elején mezítláb haladt libái után rozstarlójukon Lenuca a Morariu-földön, melyhez a Muntyánok házasság révén jutottak. Két fia közül egyik (Lika-Pavlika) már halott, Teodor pedig az istené (pópa lévén) s a szigurancáé (mert két megye titkosrendőrségének főnöke). Lenucának egy menye él Lugoson, sváb hiten, s két unokája ugyanott, elszakadva román nagyanyjuktól. Lenuca ezért járt maga libái után, mert liba nélkül nem tudna meglenni, de kire másra hagyhatná szárnyasait, legfeljebb férjére, Aurélra, de őreá mégsem, őt idejük múltával egyre inkább pelenkázni kell, s szorult helyzetben inkább a ludak őriznék Aurélt. Aurél szikkadt, ráncos öregember, töpörödöttebb, mint hajdan, ám kedélye, derűje egyre élénkebb - hülyébb, mint valaha. De a két fiút tőle származtatván a törvény, a Morariu rokonság már régen letett arról, hogy a tíz hold földet, Aurél járandóságát vitassa, pörölje. Amint erre házasságuk első tíz esztendejében kísérleteket tettek.

Ezért egész nyáron maga járt libái után Lenuca saját rozstarlójukon, de a szomszédokén is, akiktől szóbeli engedelmet nyert libalegeltetésre. Azért ez az augusztusi lúdhajtás méltó említésre, mert Lenuca talpa egy torson akkor sérült meg. Nem is igen tudhatni, melyik napon, mert aznap este (kora délután történt a sebesülés), szokott lavórbeli lábmosásánál csak egy kicsiny sajgás jelentkezett, figyelemre alig méltó. S másnap újra mezítláb terelte ki Lenuca a libafalkát, s a figyelemre méltatlan seb ismét megtelt porral, fertőzettel. E második este, mely úgyszintén nincs dátuma, már a tovább feszült, felhasadt seb észlelhetően sajgott. Negyednap jutott eszébe Morariunénak, hogy be kellene kötöznie sebesült talpát, lábát. Megtette, de már sántikálva kísérte ki libáit a tarlóra, ott az árokparton ülve figyelte szárnyasait, azok hiába tévedtek tilosba, nem sietett ostorával utánuk. S amikor jóllaktak, az állatok önként hazaindultak. Hogy otthon a kaput csukva találták, a hevesebbek átrepültek a palánkon. Az elnehezülteket késve odabicegvén maga Lenuca eresztette be, utoljára. Másnap már nem hajtott ki - elfogta a dermedés: előbb szája rándult felnyithatatlan görcsbe, aztán egész testét ellepte a dermedet s az iszonyú forróság.

Aurél csak annyit vett észre, hogy nincs ki ennie adjon. Éjféltájt nyers puliszkalisztet markolt magába, amint éhében fölébredt.

Reggelre Lenuca halott volt. A libák egész délelőtt riadt torokhangon gágogtak. Aurélt csak az éhség vitte a szomszédba panaszkodni: Lenuca nem ád ennem! Lenuca nu-mi dă mâncare.

Akkor aztán jöttek a szomszédasszonyok, hogy móresre tanítsák a hanyag asszonyt.

Aurél nem ismerte a halált. Nagyobbik "fiát", Pavlikot törött nyakkal, lezárt koporsóban hozták néhány hónapja Vízaknára.

Lenuca temetését Moldován rendezte el, üzent Teodornak is Dévára. Ők hárman férfiak mentek a nyitott koporsó nyomában. Lenuca felemelt állal, hátrafeszített fejjel feküdt, míg csak a görögkeleti pópa parancsára (a sír mellett) le nem szögezték látását. Aurél vinnyogott. Teodor karolta, hogy a sírba ne zuhanjon.

Teodor félig pap, félig szigurancafőnökként s egyébként is, illetéktelen volt anyja egyházi eltemetésében, elparentálásában.

Amikor szertartás közben Moldován barátságosan s csillapítólag Aurél fejére tette a kezét, Teodor üvölteni kezdett: "Ne nyúlj hozzá, ne érintsed! Ez az én szerencsétlen édesapám! Tudom, hogy te csináltál, mindenki tudja, de neked nincsen jogod érinteni őt. Ő a mi szegény, megnyomorított román népünk Lázára! De már ennek vége, s az ő Lázársága is megszűnik. De meg ám!"

Teodor üvöltése fenyegető volt! Moldovánnak szólt, személyének és tudott félmagyarságának. Ő azonban hallgatott s nem tágított. S a pópa szertartásos igyekezete elmosni látszott a román város népének megbotránkozását.

De amikor a koporsó alászállt, s a föld domborodva terhesült a kétszeres anyán, ki aztáni életét szinte apácaként élte, a szidalmak elébb halkan, majd hangosan kiújultak. Teodor átkai természetes apjáról az egész magyarságra kiszélesültek, s a gyásznép nem oszlott, s kíváncsian még a pópa is tisztes (tiszteletes) távolságból figyelte az eleinte egyoldalú párviadalt, amely akkor hangosult fel igazán, midőn Moldován odavetette: - Ne ágálj, ne jártassad oly hevülten a szájad, hiszen félig-meddig te is magyar vagy.

- Nem félig-meddig, hanem negyedrészemben, a te bűnödből! De hogyha tudnám, hol lakik bennem az a negyedrész, menten kivágnám, kivetném magamból!

- S hogy ne kelljen, mert nem lehetséges kiirtanod magadból a magyart, azért akarod az országból kitaszítani, kiüldözni mindazt, ami magyar!

- Amit én teszek, azt hazám és népem érdekében teszem.

- De hazád törvényeinek lábbal tiprásával!

- Az én cselekedeteim a törvények és isten előtt kedvesek! Mi negyvenheten vállaltuk, hogy pap létünkre...

- Nincsen olyan törvény, amely azzal hitegetné a magyar parasztokat: ha nem indultok azonnal Brazíliába, akkor földeiteket elkobozzuk a román nép javára.

- Honnan tudod, hogy ezeket az ígéreteket nem a miniszterek s nem maga a király diktálja nekünk?

- Onnan tudom, hogy Bukarestben senki sem vállalja a te hazug üzelmeidet.

- Ez nem csak az enyém, ez országos!

- Erdély-szerte folyik ez a hazug híresztelés.

- Te engemet hazugnak nevezel! - rikácsolta Teodor, s a friss sírról rögöket morzsolt fel, hogy meggórálja apját. Kabátján, vállán találták a célzások Moldovánt, s egy hant az arcán porlott szét. Erre a jobb érzésű gyászolók (anyai ágon rokonai) kimorzsolták Teodor markából a sírról való rögöket.

- Nem mi csináljuk a magyarok útját Brazíliába. Mi csak segítünk - mondta már higgadtabban Teodor (s ez nem titok, mert neki és társainak hivatalos engedélye van).

Teodor a sír fölött kezdett siratóéneket anyja szomorú élete elgyászolásában, amikor kifogyott apja gyalázásából. Átölelve együtt siránkozott "kedves apjával", Auréllal, aki gyermekes ragaszkodással mozdulatokban s hanggal mindenben utánozni igyekezett a "fiút".

Nem megverten, de megviselten kifelé indult a temetőből Moldován György, s a pópa is észhez kapván csatlakozott hozzá, együttérzését ilyenféle szavakkal próbálta nyilvánítani: - Soha nem tapasztalt időket élünk, fiskális uram. Csodálatos és megrendítő idők ezek.

A szebeni rendőrfőnök nem tartozott Teodor hatáskörébe, de Moldovánnak jó ismerőse volt. Felbiztatta, hogy jelenlétében telefonáljon a belügyminisztériumba, mondván (Moldován szövegével), hogy a vidéken erős kivándorlási propaganda folyik, kizárólag a magyar lakosság körében, s a propaganda arra támaszkodik, hogy küszöbön áll a magyarság földjének teljes kisajátítása. - Felhívom excellenciád figyelmét - telefonálta Moldován rendőrfőnöke - erre a mozgalomra, amelynek esetleg káros következménye lehet, mert a magyarok nem fogják elmulasztani, hogy akár külföldön a dolgot ellenünk való propagandára, Romániát becsmérlő híresztelésre felhasználják.

A belügyminiszter azzal szakította meg a telefonbeszélgetést, hogy az illetékes államtitkár fog válaszolni a szebeni érdeklődésre. Nem vették észre s nem tudtak róla, hogy éppen Szeben megyében, ahol a magyarság nem számottevő, a parancsolt mozgalom nem létezik.

Másnap Franasovici államtitkár távirata közölte, hogy már más rendőrkapitányság (a nagyváradi) is akadályt próbál gördíteni Herberger úr munkája elé, jóllehet Herberger úr a belügyminiszterrel Erdély egész területére kötött megállapodás értelmében működik. S utasítom, hogy domnu prefect tegyen kellő intézkedést, hogy alárendelt közegei személyes anyagi előnyökért ne emeljenek nehézségeket Herberger úr tevékenysége elé.

S Herberger folytatta a maga üzelmeit.

De nem minden rendőrkapitány kapta meg a miniszter utasítására az államtitkár parancsoló táviratát. Egy buzgó s nyilván a monarchiától örökölt rendőrtiszt letartóztatta Herbergert, aki a vizsgálóbíró előtt a következőket vallotta: - Minden működésem a brazíliai kivándorlással kapcsolatban nyíltan és a kormány ellenőrzése mellett történik. Nekem felhatalmazásom van a belügyminisztertől, amelyet nekem személyesen adott át.

Az elképedt bíró a belügyminiszterhez fordult felvilágosításért, s onnan a következő leiratot kapta (13 267/924. szám alatt): Herberger Gyula sem a belügyi, sem a közmunkák miniszterétől semmiféle felhatalmazást nem kapott, hogy kivándorlás érdekében propagandát fejtsen ki. Arra sincs feljogosítva, hogy valami argentínai társaság részvényeit árusítsa!

Egy szigorúan bizalmas távirat azonban másként szólt (56 259/924.): a 729/924. táviratban foglalt kérdésére értesítem, hogy Herberger Gyulának szóbeli és időhöz kötött felhatalmazása van, hogy kivándorlókat toborozzon. A miniszter helyett: Olarasu s. k.

Moldován Györgynek, mint ez idő szerint parlamenti képviselőnek módja lett volna személyesen kérdőre vonva a belügyminisztert, interpellálni az ügyben. De célszerűbbnek vélte, hogy egy politikailag súlyosabb személyiség emeljen szót a csalárd toborzások ellen. Maniura gondolt, a parasztpárt vezérére. Maniu némi gondolkodás után kezébe vette a Moldován által már felderített ügy iratait.

- Megenged egy kérdést a belügyminiszter úr? Ismeri ön a kivándorlási törvényt? - kérdezte Maniu Gyula.

- Természetesen - felelte Argetoianu belügyminiszter, a panamáiról közismert és támadott férfiú, akinek egy vetkőzési jelenetéről már hírt adtunk.

- A törvény második szakasza félreérthetetlenül megtiltja - mondta Maniu -, hogy olyan személyeknek kivándorlási ügynöksége legyen, akik idegen állam kormányával állnak összeköttetésben.

- Nem tudom pontosan, hová akar kilukadni képviselő úr, de ha van valaki, akinek kivándorlási ügynöksége van, az elsősorban a román kormánnyal kell összeköttetésben álljon.

- Tehát elismeri ilyen ügynökség létezését?

- Én csupán feltételezésre válaszoltam feltételezéssel. Maniu, miután előtárta bizonyítékait, megkérdi:

- Igaz-e, hogy Herberger és ügynöksége kizárólag a magyar nemzetiségű román állampolgárokra terjeszti ki toborzásukat?

- Mért fáj az önnek, hogy román anyanyelvű polgártársainkat nem részesítik a Brazíliába vándorlás lehetőségében?

- Nekem az fáj, hogy csak a magyarokat serkenti ez az ügynökség a szülőföld elhagyására.

- Erdély román lesz és marad, s helyes, ha távozik, aki el nem ismeri ezt a tényt.

- Akik távozni akartak, mert nem ismerik el főhatóságunkat, már távoztak. Akik maradtak, hű polgárai kívánnak maradni a román hazának.

- Képviselő úr nem győzött meg, s erről a kérdésről nem óhajtok vitatkozni tovább.

Moldován a következő hónapokban észlelte, hogy a Herberger-ügynökök mozgalma sokat veszített erejéből.

Moldován György ügyvédkedésének legnehezebb éveit élte. Románként kellett működnie, már csak azért is, mert a nemzeti parasztpárt kebelében parlamenti képviselője lehetett kerületének.

Pártja ügyeinél jobban érdekelte a Magyar Párt sorsa, küzdelme, taktikázása. Segítőkészsége gyakran párosult felháborodással az egyre-másra elkövetett balfogások miatt.

Bukarestben Trajánnál szokott megszállni, s nemcsak a kényelem okán, amelyre hetvenedik évét meghaladva természetes szüksége volt, de leánya kedvéért is. Tünde nem bontotta fel házasságát Trajánnal, ám ideje nagy részét Székelyudvarhelyt (Tîrgu Secuiesc) töltötte, régi foglalatosságától sokat átmentve - román férje s román nyelvtudása segítségével. Hogy hónapszám külön élnek, azon csodálkozott György, de minthogy Traján már régen nem kérte apósa közvetítését, nem szólt, nem érdeklődött lányától a házastársi viszonyuk felől. Már csak szeméremből sem, s még inkább csodálkozott és hallgatott Bukarestben, amikor nagy néha ott időzött Tünde is, és hármasban együtt vacsoráztak - olyan békésnek találta a házastársak egymás szeretetét és tiszteletét, mint egymáshoz ragaszkodó gyöngéd testvérek tapintatos alkalmazkodását. Moldován soha nem tudta meg, hogy leánya elhálta-e frigyét Trajánnal. Egyáltalán: van-e s volt-e testi kapcsolat közöttük? S amire gondolni is alig mert (apai szeméremmel), hogy Tünde mikor és hol veszítette el szüzességét? S hogy egyáltalán elveszítette-e?

A Magyar Párt sorsa (s a magyar sors Erdélyben) nagyon mélyre zuhant.

Ekkor történt, hogy Averescu tábornok kinyújtotta kezét a lenézett nép felé. A tábornok bizalmasa Goga Octavian volt, aki Ady Endrével viselt barátságára úgy emlékezett vissza, hogy a költő özvegyétől jutányos áron megvásárolta a csucsai kastélyt. Pártjuknak, a Néppártnak ez idő szerint semmi tömegbázisa nem volt. A magyarokkal való egyezkedéssel akartak belemenni a közelgő választásba.

A Csucsán megkötött paktumban a Magyar Párt támogatásáért a következő jogokat ígérték Averescu és Goga:

- Az elbocsátott magyar tisztviselők és közalkalmazottak visszavétele vagy végkielégítése, esetleg nyugdíjazása. A kisebbségi iskolák számára segély kiutalása.

- Minden állampolgárnak legyen joga, hogy nemzetiségét maga állapíthassa meg.

Ezzel szemben a Magyar Párt teljes erejével támogatja a Néppártot a választáson, és tizenegy vármegyében tizenöt kamarai és szenátusi jelölt helyét biztosítják.

A csucsai paktumot 1923 októberében kötötték, de szövegét nem tették közzé.

A Magyar Párt vezetősége csak utólag vonta be az egyezménybe Bernády György vásárhelyi politikust, akiről ismeretes volt, hogy Brătianu híve. De az óvatosság hiábavaló volt, Bernády hasonló engedmények ígéretével új megegyezést kötött a liberálisokkal; s ebbe a Magyar Párt akkori elnökét, Ugron Istvánt is bevonta. 1926. február elsején felbontották a megegyezést Averescuval.

A közigazgatási választáson negyvenkilenc erdélyi városból huszonkilencben a Magyar Párt által támogatott liberális lista győzött.

Néhány hónap múlva Brătianu lemondott, s a király 1927. március 30-án Averescu tábornokot nevezte ki ismét miniszterelnöknek.

A Magyar Párt számára ez maga a csőd volt.

Ugron lemondott, s a helyére Gyárfás Elemér került, őreá várt a feladat, hogy kiengesztelje Averescut. A csucsai paktumot választási kartellé alakították át; ebben Gyárfás oldalán, akivel kollegiális barátságban volt, Moldován György is - titokban - részt vett.

Az új megállapodást a következőkkel indokolták:

"A Magyar Párt elismeri a Néppártnak a kisebbségi problémákra vonatkozó álláspontját, mely az 1923. október 23-án a két párt közötti egyezményben, valamint az 1925. november 8-án Brassóban felvett jegyzőkönyvben fejeződött ki. A Magyar Párt abban a reményben, hogy a fentiekben foglalt kívánságokat a Néppárt kormányra jutása után is elismeri és teljesíteni kész - hajlandó a kormánnyal a választási törvényben említett választási kartellt létesíteni, és az 1926. május havában tartandó választásokra vonatkozóan..."

A kartell lényegesebb pontjai:

- A kisebbségi kérdés rendezése, a kisebbségi egyházaknak és iskoláknak az államsegélyek folyósítása; a csíki magánjavak visszaadása.

- A kormány elismeri, hogy mindenki jogosult nemzetiségének megállapítására, minden szülő megválaszthatja az iskolát, melybe gyermekét járatni kívánja, és az iskolafenntartó állapítja meg az iskola nyelvét;

- A Magyar Párt tizenöt képviselői és tizenhárom szenátori helyet kap a törvényhozásban.

A Goga elgondolása szerint sok helyen körülhordozott piros-fehér-zöld zászlók bizonygatták az enyhülést.

Moldován óvatosságra intette Gyárfást.

Ebbe az évbe esik Carol trónörökös újabb dolga: 1925 őszén, amikor Londonba utazott Alexandra királyné temetésére, onnan nem tért haza, hanem Párizsba sietett, ahol végzetes szerelmével, Lupescu testőrkapitány feleségével találkozott, Mártával. Milánóba utaztak, ahonnan a királyi atyjának lemondó levelet küldött.

Azt suttogják, hogy a szerelmesek újabb összeborulása Brătianu műve lenne.

Brătianu 1926. január 4-én két törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé: Carol lemondását a trónról és a kis Mihai trónörökössé nyilvánítását.

Brătianu Carol egyik leghűségesebb emberének, Maniunak tönkretételét szervezte meg, a Nemzeti Parasztpárt kettéintrikálásával. Az egyik rész Averescuhoz csatlakozott, a másik Vaida, Michelache és Maniu torzsalkodásának áldozata lett. Moldován ebben a bugyorban sínylődött.

Averescu tábornokot 1927 júniusában félreállították. A király új választást rendelt el. Bernády kilépett a Magyar Pártból, s néhány hívével jelöltséget vállalt a liberálisok listáján.

Az erdélyi politikai élet vezére a német párttal kötött választási egyezményt, számukra a választás katasztrofálisan végződött: mindössze egy szenátorságot kaptak a nyolc képviselői helyett.

Averescunak eszébe sem jutott, hogy ígéreteit teljesítse.

Brătianuék pedig gondoskodtak róla, hogy a gyalázatos visszaélésekkel megszervezett választáson túl a magyar-szász-sváb közeledést megsemmisítse.

A németek egyik vezére, Hans Otto Roth a következőket nyilatkozta a választásokról:

"Borzalommal kellett megismernünk nekünk németeknek egy olyan rendszert, amely ellen a mi népünk a jogot és a szabadságot tisztelő érzése teljes erejével fellázadt. A választásokon minden lehető módon alkalmazták velünk szemben az erőszakot. Egyszer jelöltjeinket tartóztatták le, máskor és máshol egész községeket vetettek járványos betegségek ürügyével zárlat alá, majd a katonaság kergette el választóinkat az urnáktól, aztán a választási eredményeket hamisították meg. E választás tanulságai mélységesen megingatták a jogba és erkölcsi rendbe vetett bizalmunkat."

Moldován György a románok, főként persze a Nemzeti Parasztpárt felháborodását harsogta világgá a bukaresti Dimineaţa 1927. július 9-i számában. (Amennyiben egy bukaresti hírlap román nyelvű hasábjáról bármit is világgá lehet harsogni.) Íme:

"A tegnap és az éjszaka lefolyt választások az erdélyi politikai élet legszégyenletesebb fejezetét jelentik. Udvarhely megyében kompakt tömegekben zárták el az urnáktól a kisebbségi választókat. Az elkobzott választási igazolványokkal a liberális ágensek szavaztak. Ugyanígy folyt le a választás Csík és Háromszék megyékben is. Az ellenzék híveit lefogták, lakóhelyükről kikergették. Brassóban magyar és szász választók hazulról hozott székeken várakoztak a választóhelyiségek közelében. Katonaság támadta meg őket, fej- és kézsérülések százait okozva. A brassaiak azt mondják: soha sem hittük volna, hogy tolvajokként és gonosztévőkül bánjanak velünk. Az erdélyi társadalmi és politikai élet román vezetői mondják, hogy a magyar uralom legsúlyosabb éveiben sem dühöngött ilyen terror, mint most Erdélyben."

A magyarságnak nehéz tanulságokat kellett levonnia a jövő számára: olyan vezetőségre van szüksége, amely saját belső érdekeit tartja politikai céljainál elsődlegesebbnek. Ellentétben a szász-sváb taktikával: ők a mindenkori kormányt, hatalmon lévő pártot támogatták.

*

Az 1927-es esztendő Románia számára két nagy gyászt jelentett: meghalt I. Ferdinánd király és váratlanul Ionel Brătianu is.

Traján Bukarestben így számolt be apósának az elhalálozások körülményeiről:

A király betegeskedése ellenére Mária elhatározta, hogy Amerikába utazik. Régi terve volt ez, de Brătianu soha nem engedte. Most Averescu átmeneti uralma erre lehetőséget nyitott.

Azt mondta a királyné:

- Az orvosok szerint Nandó állapota nem súlyos, és engemet az USA nagyon érdekel, s az utazás szórakoztatónak ígérkezik.

Nicolae herceggel és Ileana hercegnővel indult útnak. A király betegágya mellett Elena hercegnő és a kis Mihail maradt.

Elena mondta, hogy a királynak időnkint rettenetes kínjai vannak. Nem panaszkodik, csak meggörnyed, s körmét az íróasztalba vájja.

A sinaiai pályaudvaron megszólított egy tiszt, aki gyakran teljesített szolgálatot a palotában: azok ott fent azt hajtogatják, hogy a királynak kutya baja, de mi látjuk, hogyan megy össze napról napra, s az arca viaszsárga s ruhája lötyög rajta.

Francia gyomor- és bélspecialistát hívtak végül hozzá, aki megállapította: a királynak rákja van, de a tumor rnár olyan nagy, hogy operálhatatlan.

Rádiumos kezelést rendeltek el, ettől a király fájdalmai enyhültek, állapota stagnálni látszott.

Utolsó öröme testvérének, Vilmosnak látogatása volt. A háború eddig elválasztotta őket egymástól.

Húsvét után a kór már áttételekben jelentkezett. A rádium csak ideig-óráig segített, aztán mintha inkább felgyorsította a vég kifejlődését.

A királynét visszahívták Amerikából, s Elenával felváltva őrködtek a betegágy mellett. Ha néha felkelt a király, csakis kertészével társalgott a virágok nevéről és természetéről.

Megírta végrendeletét, s külön levélben szétosztotta személyes tárgyait, főként a viselte gyűrűket.

Miniszterelnökének lelkére kötötte, hogy a trónöröklés megállapított rendjét feltétlenül tartsa be.

Július 9-én érkezett a hír: a király meghalt.

Elena hercegnő gyámoltalanul azt kérdezte tőlem, amikor megérkezett Sinaiába: mi lesz az ő kisfiával, aki az új határozat szerint trónra lép, és apja, akit a nép nem nagyon kíván, az igazi trónörökös, Párizsban él.

Elena nem akarta a kisfiúnak megmondani, hogy ő király lesz, de a környezet felségnek kezdte szólítgatni. - Miért hívtok felségnek - kérdezte angol nevelőnőjétől. - Miért? - felelt a nevelőnő. - Mert a nagypapa meghalt, s most te leszel a király s még jobban kell viselkedned, mint eddig.

- Jó - felelte ő. - Ha király leszek, jó leszek, de azért szabad ugye tovább is játszanom?

A parlamentben nagyon megindító volt, amikor a kis király anyjával s a három régenssel (Nicolae herceggel, Cristea Miron metropolitával és Buzdugannel, a semmitőszék elnökével) megjelent.

Carol Párizsban gyászmisére fizetett be, egyebet nem tett.

Ferdinándot egy temetkezési vállalat tucatkoporsójába fektették - vadászruhájában.

Később derült ki, hogy a király azt kívánta, hogy lovassági tábornoki egyenruhájában temessék el. A bebalzsamozott testet ismét le kellett vetkőztetni, hogy átöltöztethessék. Nem ment könnyen: a zubbony hátát levágták, s csak a díszöltözet feldekorált s begombolt elejét húzták fel a merev testre. Két napig vonult a tömeg a nyitott koporsó előtt. A nők, mintha összebeszéltek volna, csupa tirke-tarka ruhába öltöztek. Szembántó látvány volt.

Néhány nap múlva, a temetés előtt, a legteljesebb intimitással a katolikus szertartás szerint történt a búcsúztatás - a nagyszalonból.

Az úton Curtea de Argeşig a gyászoló menetet a parasztság nagyobb ünnepélyességgel fogadta, mint a fővárosi lakosság. A sír lezárásánál is botrányos jelenetek adódtak: nem volt kéznél a kőműves, s a falazáshoz szükséges anyag is hiányzott.

A király jelmondatát elfeledték a kőre odaírni: Per aspera ad astra.

Akció indult meg Carol visszahozatalára. Bátyja ügyét leginkább Nicolae herceg támogatta.

Elena hercegnő, Mihály király anyja bejelentette, hogy elválik Caroltól.

*

Brătianu halála teljesen váratlan volt. Rosszkedvének és rossz közérzetének nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Halála előtt néhány héttel vidéki birtokán volt egy ájulása, de Bukarestben az orvosok semmi súlyosat nem állapítottak meg. Egy szombati napon magához hívott Titulescuval együtt, akinek tanácsokat, utasításokat akart adni Rómába indulása előtt - hogyan, mint tárgyaljon Mussolinivel. Titulescu, aki betegágyából kelvén harminckilenc fokos lázzal jelent meg a hívásra, de szorgalmasan jegyezte a főnök szavait.

Amikor elváltunk, Brătianu, aki eddig eleven volt, azt mondta: Nem vagyok jól. Lent az utcán Titulescu is úgy panaszkodott: Nem érzem jól magam.

Másnap megint Brătianunál voltam. Eleinte érdeklődtünk, majd torkához kapott: fáj a garatom.

Ezután felesége távol tartott tőle bennünket. Egyik nap valósággal beront hozzám dr. Anghelescu, s feldúltan azt mondta: felfogjátok-e, hogy Brătianu halálos veszedelemben van!?

"Nincs neki csupán egyszerű vírusos influenzája?" - "Ez több annál, a fertőzés különös erővel tombol benne."

A következő éjjel Anghelescu a beteg ágya mellett virrasztott, s tanúja volt a torokgyulladás fojtogató támadásának. Ott volt a háziorvos is. Torokmetszésben, légcsőmetszésben állapodtak meg. De a háziorvos kezében reszketett a szike. Anghelescu kivette kezéből az éles kést, s maga hajtotta végre a vágást. Brătianu jobban lett, de rádöbbent a maradék ideje sürgetésére. Papírszeletkére gyorsan leírta utolsó kívánságait. A gégemetszés hatása csak délutánig tartott. Láza felment, a vesék beszüntették működésüket, a fertőzés hatalmas méreteket öltött.

A félholt emberen még újra és újra műtétekkel próbálkoztak az odahívott orvosok, akik végül is nem tudták megállapítani a kórismét.

A királyné nem akarta elhinni a vasegészséges, hatvanhárom éves férfi végeztét, lányaival meglátogatta Brătianunét.

Azt beszélték, hogy a fertőzés rendkívüli hevessége mérgezés következménye: Brătianut megmérgezték. Hogy bizonyos, nála alkalmazásban lévő oroszok fertőzött kenyeret adtak volna neki. Mások a Nemzeti Parasztpártot gyanúsították.

A temetésen minden párt szónoka ott volt, de egyiknek sem a vezére. Maniu Vaidát küldte maga helyett. Iorga Tascát, Averescu Coandát.

Vaida csökkentette az elhunyt szerepét, Iorgáék szövege torokszorító volt, de Coanda tábornok valósággal sértette a hátramaradottakat.

Igaza volt Brătianunak, mikor egyszer élőszóval úgy hagyatkozott: beszédek nélkül legyen!

Brătianu váratlan halálával még egyéb mendemondák is foglalkoztak, suttogták, hogy Párizsból hazajött titokban Carol, elbúcsúzni apjától, aki őt gyöngéden szerette, a halálos ágynál Mária királyné jelenlétében betoppant Brătianu is. Carol - suttogják - úgy sejtette, hogy anyjának viszonya lett volna a miniszterelnökkel, akire ott pisztollyal rálőtt, s bár a lövés nem volt halálos, mégis a liberálisok vezére végül is abba halt bele.

A féltékenységnek ellentmond az a népi sejtelmezés, hogy Carolnak Brătianu lett volna természetes apja. S ezt éppen a haldokló mellett közölték vele.

Mindez szóbeszéd volt azokban a hónapokban a bukaresti közép- és alvilágban.

A kisfiú helyett névleg a régenstanács kormányozott, de a hatalom Mária királyné kezében volt.

Moldován György - elérvén hetvennyolcadik évét - igen megfáradt, s elhatározta: áttelepszik Magyarországra, s leteszi Moldován nevét is, átmentett vagyonkájával szerényen meghúzva magát akár Szegeden, akár Budapest valamely kertes elővárosában (Rákoshegyen). A biztonság kedvéért azonban csak úgy szállt meg Mikes fiánál, hogy néhány hónapra csupán.

Mikes már belügyminiszteri engedéllyel Hozsváthra változtatta nevét, s apja egyik első teendőjének tekintette, hogy maga is kövesse fiát valódi apai nevének felvételében. Benyújtott és román s eredeti magyar keresztlevelével megdúsított kérését azonban a belügyminisztérium illetékes osztálya azzal adta vissza vagy nyolc hét múlva, hogy román állampolgár kérésével nincs módjukban foglalkozni. Egyébként is közölte a visszautasítás, a Hozsváth név nem magyarabb a Moldovánnál, s ha már magyarosítani akar, vezetékneve kezdőbetűjének megőrzésével célszerűbb lenne olyanféle új nevet kérni, mint Molnár, Merész, Mézes, Méhes, Markos, Mozsár, Mészáros, Majoros, Magos, Mag, Madarász, Makk, Makkos, Melles, Málnás, Mező, Ménes... és így tovább. Moldovánt felháborította a számára idegen és közönséges nevek cinikus felsorolása, s nyomban új kérést fogalmazott, abban szabadságharcos alkalommal történt fogantatását hangsúlyozta, valamint a sóbányából kiúszó Hozsváth Károly hadnagy (főhadnagy) bizonyítékát a Mátyás-huszárokról. Új beadványában tudomásul vette a jogszerű tényt, hogy idegen állampolgár számára nem adhatnak ki új nevet. Azt kérte azonban, hogy ígérvényt kapjon rá, ha áttelepülvén megszerzi a magyar állampolgárságot, megkaphatja a Hozsváth nevet, lévén, hogy mindkét fia: Mikes, a hírlapíró, és Csongor, a vezérkarhoz beosztott őrnagy is már ezt a jogos nevet viseli, s így kérelmének úgyszólván családegyesítés jellege is volna.

Újabb két hónap telt el, míg a nemleges válasz megérkezett.

Míg a várakozás hetei múltak, az idős György nem volt tétlen. Át kellett élnie Budapesten azokat a hónapokat, amelyekben a magyar középosztály tömeghangulatának bűvöletébe került a Lord Rothermere-mozgalom viharában. A londoni Daily Mail című napilap tulajdonosa a magyar határrevízió, a trianoni béke felülvizsgálása és korrigálása érdekében akkoriban folytatott sajtókampányt.

Moldován lelkesedésébe akkor ütött bele a megdöbbenés villáma, amikor megismerte a "nemes" lord területrendező terveinek (korridor a Székelyföld felé) végleges változatát. Ez a változat az országgal határos magyar nyelvterület visszacsatolását követeli.

Magyar nyelvterületnek a tervezet alatt azt a területet kell értenünk, amelyet nagyjából a következő pontokon áthaladó határ zár be: Pozsonytól északra Magyarfalu-Pered-Nyitrapereszlény-Bakabánya-Lissó-Sztregova-Süvete-Dobsina-Szomolnok, Kassától Sárosfalu-Hollóház; Ondava és Laborc összefolyása; Tarna-Homonna-Haragitó-Kurima-Alsópagony; Régi országhatár Vasér-forrásig (Máramaros vm.); Kelet-nyugati egyenes vonal Rusztig; Szinérváralja-Szilágysomlyó-Belényes-Vadász-Zaránd-Lippa-Magyarszákos; Versectől északra Szekerész-Duna és Tisza folyása Tiszatarrosig; Petrőcz-Dunacsép; Régi országhatár (Horvátország nélkül) Felsőszömölnökig.

A megvont országhatáron belül a terület kiterjedése 64 000 négyzetkilométerrel, 157 000 négyzetkilométerre növekednék. Az 1910-es népszámlálás adatait véve alapul a lakosság tizenkétmillió-négyszázezer lenne.

Az akció tetszett Moldovánnak, de a lorddal meg szerette volna értetni, hogy az erdélyi területekre vonatkozó tervezet alapvetően hibás: Erdélyt autonómiában kell részesíteni a román-magyar-német önkormányzat jegyében, s amennyi beleszólása lenne Bukarestnek az autonóm terület ügyeibe, majd' annyinak kellene érvényesülnie Budapest részéről is.

Várta, hogy Magyarországra érkezzék Rothermere, s személyesen módosíttassa vele határkiigazító tervét. Mikor fia, sir Esmond Harmsworth jött őhelyette, Mikes révén megkörnyékezte őt Moldován, s néhány perces türelmét kérve előadta neki erdélyi koncepcióját - a fiatal angol főrend egy mukkot sem értett az egészből, atyja nem avatta a magyar barátkozás részleteibe.

Ez a kudarc néhány napig lehangolta Moldovánt, de Csongor fia azzal vigasztalta meg, hogy az egész Rothermere-akciót nem szabad komolyan venni. Bejáratos lévén megszerezte Walkó Lajosnak a londoni követünkhöz küldött egy titkos számjeltáviratát. Íme:

"Rothermere-interjúk Magyarországon közvéleményt kelleténél nagyobb mértékben felizgatták. Tekintve nyári időszakot, lapok Rothermere minden szavából, melyet londoni tudósítóink előtt kifejt, szenzációt csinálnak. Magyar közönség ezáltal akció tényleges értéke fölött súlyos tévedésekbe esik, Rothermere erejét, befolyását túlbecsüli, vérmes és indokolatlan reményeket táplál. Félős, hogy itteni túlzások dezavuáló ellenakciót fognak kiváltani angol kormánynál. Felkérem tehát méltóságodat, szíveskedjék óvatosan odahatni, hogy a magyar újságírók részére lehetőleg kevesebb Rothermere-interjú érkezzék Budapestre. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy nem becsülöm alá Rothermere-akciót, csak túlzásokat tartom aggályosnak. Ilyen értelemben hatok itt is, működésemnek tehát összhangban kell lennie londoni hírekkel."

Azt a hírt viszont, hogy 1927 decemberében a Népszövetség genfi ülésszakán mit beszélt Bethlen István miniszterelnök sir Joseph Austen Chamberlain angol külügyminiszterrel, azt már Mikes hozta hírül. Bethlen szavai:

"Azt a kijelentést tettem, kérem, vegye tudomásul, hogy mi mint kormány ezzel az akcióval semmiféle kapcsolatban nem állunk, és semmiféle lépést ennek fejlesztésére nem tettünk. Igaz, hogy az akciónak jó oldalai is vannak, tudniillik, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalanságait a közönség előtt ismertebbé teszik, mint előbb, de elismerem azt is, hogy az akció nálunk túlzott reményeket kelt a közönségben, amelyeket a kormány nem tud kielégíteni, szomszédainknál pedig nyugtalanságot és reakciót, amely természetszerűleg köztük és köztünk levő helyzet nyugodtságát nem segíti elő. Ennek ellenére nincs módunkban ezt az akciót dezavuálni, meghazudtolni, mert a magyar közvélemény a békerevíziót óhajtja és sürget, az ország és a lakosság érzelmei azt kívánják, és hazafiatlanságnak minősítené az akció dezavuálását. A sajtóra nem tudunk befolyást gyakorolni, mert a sajtóorgánumok között verseny van a patriotizmus tekintetében, és ha a sajtó egy része (ahogy azt az ellenzéki lapok a helyzet kihasználásában előszeretettel teszik) a Rothermere-akciót magasztalja, a kormányhoz közel álló lapok nem hallgatnak, vagy nem foglalhatnak az akció ellen állást."

Az angol külügyminiszter erre megjegyezte, jól ismeri Rothermere-t, mindig azt írja lapjában, amit populárisnak hisz, de abban is csalódik gyakran. Akcióiban abból indul ki, hogy másnap, ha valaki a kávéházban előveszi az újságot, mit szeretne benne látni, és ha azt látja, azt mondja: ez derék lap. De lord Rothermere olyan ember, aki ma felkarol valamit, s holnap ugyanolyan könnyedséggel elejti. A mi akciónkkal is úgy lesz, hogy egy idő múlva el fogja hagyni. - Örömmel hallja, hogy a magyar kormány távol áll ettől az akciótól, és azt a tanácsot adja, hogy ezentúl is távol tartsa magát. Mindenesetre károsnak tartja az akciót, mert irritációt visz az amúgy is izgatott európai helyzetbe, anélkül hogy praktikus eredményekre, következményekre vezetne.

Ez a Bethlen-feljegyzés adta az ötletet, hogy a névváltoztatás ügyében hozzá, egyenest a miniszterelnökhöz kellene fordulnia.

Egyik napról a másikra ez nem sikerülhetett, mert sem személyes, sem levélbeni ajánlkozásaira nem nyílt meg Bethlen István ajtaja, s még elutasító levélkére sem kapott méltatást. Ennek oka nyilván az volt, hogy magánügyét, a névváltoztatást minden (mindhárom) alkalommal előtérbe tolta.

Végül egy táviratra szánta el magát, s abban csupán ennyi: "Fontos hírek Erdélyből - egy Maniu-párti képviselőtől!"

A megadott címre már másnap megérkezett a fogadás órája, napja a Szent György térről.

Bethlen gróf még emlékezett a tíz év előtti egyszeri találkozásra, és mohón hallgatta a román belpolitika pletykaszámba illő, de mégis nagyon megtörtént s ismétlődhető fordulatait.

Akkor - visszaélve a félórányi figyelemmel, a Rothermere-akció jelentőségére tért rá, s abban megegyeztek, hogy figyelemfelhívó értéke mégis van a sajtóhadjáratnak, még akkor is, ha a magyar közvélemény és a "nemes lord" magatartása, viselkedése olykor a nevetségesség határán egyensúlyoz. Még mielőtt előhozakodhatott volna Erdély autonómiájára vonatkozó tervezetével, a gróf, mintegy megelőzve holmi vitatkozás lehetőségét, ezeket mondta, kinyilatkoztatásszerűen:

- Nem lehet s nem lesz lehető elkerülni a gyökeres revíziót, s különösen a Duna-medencében nem, ahol a békeszerződésnek elsősorban területi intézkedései azok, amelyek minden téren katasztrofális helyzetet teremtettek, és radikális revízióra szorulnak. Ezt nem lehet sem megkerülni, sem kijátszani. Kijátszani? Azt mondják, a kisebbségi jogok megadásával a határok módosítása fölösleges. Akik ezt hangoztatják, két hét alatt megadhatnának minden jogot, megoldhatnának minden sérelmet. Miféle biztosítékok vannak? A Népszövetségé? Az a Népszövetség, amely a kisebbségi anyagi jog kifejlesztése terén egy lépést előre tenni nem tudott, a lefolytatott kisebbségi peresetekben pedig még ennek a primitív jognak az érvényét sem tudta eredményesen biztosítani, vagy megsértéséért a károsultnak komoly elégtételt szerezni. Komolyabb garanciákra van a Duna-medence népeinek szüksége. Az elmúlt évtized szomorú tapasztalata a magyar nemzetnek azt a bizonyosságot szerezte meg, hogy a magyar faj egyharmadrésze balkáni metódusnak van a békeszerződés által kiszolgáltatva, ez az állapot vérébe, húsába vág, és ennél fogva egy új rendezésnél egész más garanciákra lesz szüksége, mert a Balkán-népeknél csak egy garancia komoly, és ez a szemet szemért, fogat fogért elvben ölt náluk testet.

- Nekem volna erre egy javaslatom - kapott a lélegzetnyi szüneten Moldován - nekem meggyőződésem, hogy Erdély autonómiája... - de Bethlen nem akart más véleményt hallani a magáén kívül, s folytatta:

- Ennek a garanciának gyakorlatba való átültetése azonban azt jelentené, hogy a területek megosztása révén ugyanannyi román, cseh vagy szerb kerüljön magyar fennhatóság alá, mint amennyi magyart Románia, Csehország vagy Szerbia fennhatósága alatt meghagyni akarunk, mert csak ez garantálná azt, hogy a magyar kisebbségekkel szemben a mostani balkáni bánásmód megszűnik. Ezt a garanciát is, amint látjuk, csak a területi revízió adhatná meg, amely végeredményében ennél a megoldásnál sem volna elkerülhető. Fölösleges hozzá ilyen kerülő úton jutni, annyival inkább, mivel Magyarországnak semmi kedve sincs arra, hogy esetleg fennhatósága alá kerülő nem magyar alattvalókat egyszerű túszoknak vagy retorziós objektumoknak tekintse, akikkel adott esetben rosszul is kellene bánnia, hogy a hasonló bánásmódtól az idegen fennhatóság alá került magyarokat megmentse.

Moldován György belátta, hogy a Bethlen tervezte területi változtatás és a saját autonómia gondolata kizárják egymást, ezért mielőtt az udvarias búcsúzó gesztusokra a házigazda sort keríthetett volna, gyorsan elmondta saját teljesen magyar származásának hősi, egyszerű történetét s a Hozsváth apai névvel való hiábavaló kísérletezésének eseteit.

A gróf barátságos nevetéssel és azzal a felpattanó ígérettel fejezte be a beszélgetést:

- Kedves bátyám, mihelyt áttelepült s magyar állampolgársága kétségtelenné válik, bátran forduljon hozzám, hogy a Hozsváth nevet realizálhassuk. Addig is várom erdélyi és romániai híradásait a szőnyegek és a fű alatt történő intimus eseményekről.

De a végső óhaj közlésénél már egymás kezét rázták. S nem tudni, mennyire eleven a kívánság ama intimus eseményekre.

Személyes találkozásuk ezután nem esett, de Moldován György három vagy négy éven át beszámolókat küldött (mindig a posta megkerülésével) Bethlen grófnak.

Aztán vagy megfeledkezvén a szóbeli igény kielégítéséről, vagy mert valami válaszfélét igényelt volna - évekig vízaknai magányában sínylődött öreges feledékenysége és éleslátása ellentétei között. 1935-ben a következő beszámolóra durálta magát, erősen kitagolódva a nagypolitika tényezői közül a szétzüllött román Nemzeti Parasztpárt veteránjaként s legfeljebb a hatalomból időről időre kizuhanó Maniu Gyulával keresve a társalgást. Senkinek sem merte megmutatni utolsó összefoglaló levelét, egyedül a mély kútba dobottan Bethlen Istvánnak, aki a már akkor 85 éves agg számára elérhetetlen távol és valószínűtlen mélységben létezett. E végső beszámolóban a Hozsváth név már nem fordult elő.

(Egy nyolcvanöt éves magyar szív reszketeg kézzel és ki-kihagyó emlékezettel írt levele Vízaknáról Bethlen grófnak)

A harmincas évek elején szinte máról holnapra váltották egymást a kormányzásban a vezető politikusok. Ezekre az évekre különösen jellemző Alexandru Vaida-Voevod (Vajda Sándor) szelleme. Vaida meg-megragadta a hatalmat, de igazán sohasem tartotta kézben. Személyisége mégis rányomta bélyegét e korszakra, még bukásában is, mert politikai géniusza átütő erejű volt, és a román nép nemzeti fanatizmusát tovább növelte.

Miután a Iorga-kormány 1932-ben megbukott, a hatalom újra a parasztpárté lett. A kormány nem Maniu, hanem Vaida kezébe került. Rövidesen azonban Vaidának nézeteltérése támadt Titulescuval, a külügyminiszterrel, és a király Titulescunak adott igazat. Vaida lemondott, helyébe Maniu lépett. Maniu miniszterelnöki beszédében egyetlen új fordulat volt: bejelentette a kisebbségi minisztérium megszűnését és azt, hogy elbocsátja a magyarfaló Brandschot. Szigorú takarékosságra hivatkozott. Kormányzásában nem alakult ki határozott irány sem a belpolitikában, a a gazdasági szférákban, sem a külpolitikában.

Az ország gazdasági válsághelyzete tovább tartott.

Ezekben az időkben lép előtérbe Goga Octavian. Ő Maniu egyik legnagyobb ellenfele.

Goga azzal vádolta Maniut, hogy a kormányválságot a királlyal való konfliktus idézte elő, ami nem intézhető el egyszerű személyi változással.

A napisajtó hangjából ítélve, a krízis oka az alkotmányosság hiányosságai és az abból következő közéleti visszaélések hihetetlen mértékű eluralkodása.

Gogának külpolitikai mozgásai is feltűnést keltettek, különösen Hitlernél és Mussolininél tett látogatásai.

A magyaság helyzetét egy 1933-as székelyföldi Néplap tükrözi jól: "Nincs nap, hogy ne olvassunk magyar dolgozók elbocsátásáról. A magyar vasutasokkal lejátszott színház után a magyar postások kálváriája következett. Utánuk a tanítók, tanárok, mindenféle állami, megyei és községi hivatalok alkalmazottai következtek. Az ostromállapotra és cenzúrára épített liberális uralom megszüntetett minden szervezkedési, sajtó- és gyülekezési szabadságjogot."

Titulescu közben mint külügyminiszter igen eredményesen dolgozott. Létrehozta a már-már kilátástalannak látszó balkáni paktumot. Erre az eredményére Titulescu különösen büszke volt. Az egyezség Görögország, Törökország, Jugoszlávia, Románia között jött létre, nyitva hagyva a csatlakozási lehetőséget Albániának és Bulgáriának.

E szövetségnek az volt a nemzetközi alibije, hogy a béke megőrzését szolgálja. Valójában a balkáni paktummal Románia határait két szövetségi gyűrű volt hivatva biztosítani: maga a balkáni paktum és a kisantant-szövetség.

Vaida 1933. november 8-án kihallgatáson jelent meg a királynál Sinaiában. Bukott emberként hagyta el a királyi üdülőt.

A román politikai életben Maniu és Vaida bukása egyben az erdélyi román politika, az erdélyi román politikusok és az alkotmányos kormányzás bukása is volt.

November 15-én megalakult a Duca-kormány. Duca első dolga volt feloszlatni a törvényhozást és a Vasgárdát. A december 22-én megtartott választásokon a liberális párt - a román választási módszereknek megfelelően - hatalmas többséggel győzött.

Egy héttel később, december 30-án este a sinaiai pályaudvaron Constantinescu Nicolae vasgárdista agyonlőtte Ducát.

Duca Sinaiában volt a királynál. Costinescu volt bukaresti főpolgármesterrel éppen a menetrendet nézte, amikor Constantinescu melléje lépett és ötször rájuk lőtt. Ducát két fejlövés érte, kettő a mellén találta, az ötödik lövés Costinescu lábába fúródott. A merénylőt rövid üldözés után elfogták. Két társa volt: Doru Belimace és Ioan Caranica. A merénylő azt állította, hogy tettüket a Vasgárda feloszlatása miatt követték el, és Duca eladta a lelkét és az országot a zsidóknak.

A merényletről az első híradást egy A. Kohler nevű újságíró adta a sinaiai vasútállomás főnökének irodájából. Az újságíró az Associated Press munkatársa volt, és szófiai kirendeltségének jelentette a helyszínről az eseményt.

- Bizonyos az esetben? - kérdezték tőle Szófiából.

- Igen - felelte ő -, innen jól látom az ablakból, vérbe fagyva, holtan fekszik a peronon.

A beszélgetés után elrendelték egész Romániában a telefon, a távíró és a sajtó hírzárlatát.

Ducát kulturált politikusnak tartotta a közvélemény, és azt mondták róla: szegény ember volt, szegényen halt meg.

A magyarság is számított jóindulatára és emberségére.

A király előbb Anghelescut nevezte ki a kormány élére, aki nem szerette a magyarokat, majd Tătărescu lett a miniszterelnök.

Ekkor már nyilvánvalóvá lett, hogy Maniu és Vaida között teljes a szakadás. A párt elnöke Mihalache lett.

Maniu visszavonult Badacsonyba pihenni, és erőt gyűjteni, Vaida készülődött a "numerus valachicus" magyar- és zsidóellenes kampányára.

Az antiszemitizmus a levegőben volt. De ennél nagyobb volt az állami propaganda magyargyűlölete.

A kor szellemére igen jellemző a Revista Institutului Social Banat-Crişana című lap cikke, amelynek címe: A gazdasági helyzet és a nemzetiségi kérdés Timişoara városában, amelyet Stoicănescu C. nevű szerző írt. Megállapításai:

Minő félelmetes szerepet töltenek be olyan zsidók, mint Szana Zsigmond, Ungár Adolf, Hajdu Frigyes, Heller László, Róna Árpád, Róna Zsigmond, Jakobi Kálmán, Dornholm Jenő, Szenes Dezső, Nobel Sándor, Barta Adolf, Szüsz Ottó, Balázs Adolf, László Zsigmond, Löwi Zsigmond, Mayer Zsigmond, Lakatos Ármin, Baruch Zsigmond, Latter, Öszterreicher, Deutsch, Kecskeméti, Lendvai, Lindner, Löffler, Frankl, Neumann, Jávor, Dénes, Pollák, Kohn, Klein, Weisz, Sárkány stb.

Stoicănescu szerint azon abúzus, amely a magyar szó terén a helyi sajtóban vagy az utcán tapasztalható, s amely "Timişoarán", vagyis Temesváront azt a benyomást kelti, hogy a város hatalmas magyar centrum, nem a magyaroknak, hanem a zsidóknak köszönhető, akik nagy többségükben csakis magyarul beszélnek.

A magyarság és a zsidó nemzeti alapon álló zsidóság között barátságos, jó viszony áll fenn, a közös kisebbségi érdekek védelme egy táborba vonta őket. Ez a tény nem szívesen látott jelenség a románok szemében.

Paál György dr. válasza a cikkre:

"...Temesváron a román lakosság szüntelenül gyarapodott a Regátból betelepítettek számával. A román lakosság kezében tartja az összes közhivatalokat, és élvezi annak minden előnyét. Gyermekeit mind elhelyezi közalkalmazottak gyanánt. A magyarság mindenhonnan kiszorul, alig van munkalehetősége. Jelentősek az egzisztencia nélküli magyar tömegek."

Onişifor Ghibu tanár a katolikus egyházat Erdélyben a magyarság egyik védőbástyájának tartotta. De katolikusellenes volt mint görögkeleti egyházfi is. Kérésére a nagyváradi telekkönyvi hatóság a premontrei rend templomát, rendházát, gimnáziumát és szőlőjét névhelyesbítés címén a román állam javára írta át azzal az indokkal, hogy a premontrei rend ezen ingatlanokat a magyar államtól csak haszonélvezetre kapta, amíg iskolát tart fent, márpedig Ghibu és a telekkönyv szerint a rend nemcsak hogy nem tartja fent a gimnáziumot, de nem is létezik Romániában, s így az ingatlan a román államra száll vissza, mint a magyar állam jogutódjára.

Ghibu tanár, a kormány katolikus ügyintézője olyan beadványt is írt, miszerint a híres Félix-fürdőt írják át az államra, annál is inkább, mert az egyházi tulajdonban van, és Kovács Kandidot, a premontrei rendfőnököt kiutasították az országból. De kéri Ghibu tanár, hogy a katolikus tanulmányi alap tulajdonát, a jogakadémiát is írják át a román államra. Ezt az akciót a pápa közbelépése akadályozta meg.

Az 1930-as évek elejétől felerősített magyarellenes propagandahadjáratban a szászok nevében Brandsch Rudolf járt az élen. Még 1930 decemberében a Bukarester Tagblatt-ban cikket írt Veszedelmes barátság címen. Kijelentette, hogy "az egyik oldalon a többségi nép áll, hogy egy kegyetlen történelmi múltban elnyomott fejlődést minden téren előbbre hajtson". A másik oldalon a kisebbségek állnak. Itt több csoport van. Ide tartoznak a németek is, akiknek más céljuk nincsen, minthogy egy konszolidált jogállamban nemzeti életüket szabadon és lehetőleg zavartalanul fejleszthessék. Egy másik csoportba tartoznak a magyarok - akik elsősorban külpolitikára orientáltak, és határrevízióra gondolnak, a kisebbségi kérdés másodrendű számukra, és főleg agitációs eszközként szolgál. Ezért veszedelmes barátok.

Hans Otto Roth nem osztotta Brandsch Rudolf álláspontját a magyarokkal szemben, de belátta, hogy a politikában nem kívánatos együtt haladni a bukott néppel. Ezért a Magyar Pártnak hiábavaló volt minden törekvése a németekkel való együttműködésre, és csak egy-két esetben sikerült egymásnak kezet nyújtaniok.

A németek minden esetleges magyarszolidaritásuk ellenére csalatkoztak a románokban. A törvényhozási választások után a liberális kormány súlyos lelki válságba sodorta őket. A legjellegzetesebb szász városok, mint Brassó, Szeben, Segesvár, Medgyes, Beszterce, ahol hétszáz év óta a városvezetést a szászok tartották kézben, román irányítás alá kerültek. Egyetlen polgármesteri székbe se ülhetett bele szász.

A szászok elfordulását a magyarságtól az is elősegítette, hogy a fiatalabb generáció már nem tanulta meg a magyar nyelvet, és amit a magyarságról németül és románul megtudhatott, az magyarellenes propaganda volt.

Ebben az időben a németség még mindig jelentős toleranciát élvezett. A németekkel szembeni barátságos román magatartás politikai szempont volt elsősorban, de tudták a román politikusok azt is, hogy a német lakosság gazdasági jelentősége életfontosságú a román állam számára.

A Franchet d'Esperey és Károlyi Mihály kormánya között megkötött fegyverszünet az első világháború végén fellobbantotta a németség problémáit. Egyre hangosabban jelentkeztek azok, akik a svábság körében az Alldeutsch-gondolat hívei voltak, és minél bizonyosabbá kezdett válni az, hogy Bánátot Magyarországtól elszakítják, egyre szaporodtak azok, akiket a felújult német nemzeti öntudat töltött el.

Az 1930-as évek első felének légkörére jellemző a Curentul, az egyik nagy fővárosi napilap (a másik a Dimineaţa volt) 1934-ben végzett közvélemény-kutatása. Azt akarta megtudni, hogy a románság, Románia többségében lévő népe hatalmon belül van-e a megnagyobbodott országban, és hogyan viszonylik a trianoni békekötés következményeként a fennhatósága alá került más nemzetiségű népekhez. Ez a felmérés megdöbbentő volt. Úgy kavarta fel az indulatokat, mint egy hatalmas erejű szélvihar a sivatag homokját. Még azokban is ellenséges érzületeket keltett, akik nem is foglalkoztak a kisebbségek helyzetével. A Curentul elképesztő nemzeti gyűlöletet fakasztott fel. Kérdései a következők voltak:

l. Nem gondolja-e, hogy a mai körülmények között az autochton román elem nyomasztó alacsonyrendűségben van a nemzeti kisebbségekkel szemben?

2. Hiszi-e, hogy egy országban a nemzet sorsát szolgáló politika lehetséges, ha a társadalmi elit nem a többségi nemzet tagjai közül sorozódik?

3. Ha hiszi, minő orvoslásokat ajánl a bajok megoldására? a) Azonnal? b) A jövőt illetően?

4. Nem gondolja-e, hogy a román állam kötelessége volna, hogy a többségi nemzet szertefutó intellektuális elemeit törvényhozási intézkedésekkel vegye védelmébe?

5. Mik volnának a ma követelte legsürgősebb intézkedések?

6. Hiszi-e, hogy közoktatásunk különböző fokozatai mai szervezetükben megfelelnek a román nemzet szükségleteinek?

7. Milyen más közoktatási szervezetre gondolna azoknak az elemeknek a szelekciója szempontjából, melyek szellemi és erkölcsi fegyelem tekintetében elég garanciát nyújtanak a román állam állandó érdekeinek szolgálatában?

A Curentul olvasótábora soha nem tapasztalt méreteket öltött, akinek nem jutott lap, az kölcsönkérte. Az akkori nemzetközi légkör nemcsak érdeklődővé tette a román olvasókat, de fanatizálta is. A trianoni békediktátum revíziója nemzetközi napi téma volt. Ez a román közvéleményt kínosan érintette, és ezért különösen érzékennyé vált a kisebbségi kérdésekkel szemben.

A Curentul kérdéseire nagy tömegű válasz érkezett. A válaszok zöme megegyezett a liberális párt kisebbségi politikájának programjával. A vélemények:

- Mind az állami, mind a magánvállalatoknál a román elem kisebbségben van, s némelynél teljesen hiányzik.

- Sürgősen szükség van valamiféle "numerus valachicus"-ra.

- Sürgősen szükség van a külföldön élő románok, de különösen a macedorománok hazatelepítésére; főként a kisebbséglakta területekre és elsősorban a határmenti városokba kell őket telepíteni. A bevándorlásban és az állampolgárság megadásában szigorú korlátozást kell bevezetni a nem kívánatos elemekkel szemben.

- Mielőbb szükséges a felsőoktatás szigorúbbá tétele, és művelt románokat kell nevelni a praktikus pályákra.

Voltak megértő és lojális válaszok is a kisebbségekkel szemben, de ezeknek a hangja elgyöngült az elégedetleneké mellett. Az engedékeny hangok a nemzeti érdek árulói hangjának hatottak.

A Curentul közvélemény-kutatása mintha Vajda Sándor numerus claususának kapunyitása lett volna.

Vajda Sándor 1935 februárjában nagygyűlést hirdetett a kolozsvári operaházban. Nem pártgyűlés volt ez, hanem korra, nemre, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélküli román nemzeti gyűlés.

A közel háromórás tömeggyűlésen Vajda Sándor szónokolt. Elmondott minden román sérelmet s azt, hogy az új Nagy-Romániában is elnyomják a románokat. Az elnyomók az örökös ellenség: a magyarok és a zsidók.

Vajda statisztikai adatokra hivatkozva kijelentette, hogy az ipari vállalatok, gyárak nem alkalmaznak román nemzetiségű alkalmazottat, tisztviselőket, még olyan mértékben sem, amely megközelítené a románság számarányát. Az ipari vállalatok (150), amelyeket megkérdezett, azt hozták fel indoklásul, hogy a románok nem jó munkások, nem dolgoznak. Vajda szerint ez kifejezetten hazugság, mert a valóság az, hogy két kategória alakult ki: a kisebbségek (minden joggal felruházva) és a jogtalanok (a fajrománok).

Hasonló a helyzet a közélet minden terén, elsősorban a visszacsatolt területeken és Bukarestben, a fővárosban.

"...Mi az, amit követelünk? - tette fel a kérdést Vajda. - Azt, hogy a román nép valahára elérje, hogy Nagy-Románia nem idegenek, hanem az etnikai románok tulajdona legyen. Etnikai arányt követelünk ipar, kereskedelem, iskolai oktatás területén: numerus valachicust. Valachicust; nem romanus clausust vagy nullust, hanem valachicust! Ez a szó tör elő az erdélyi román lelkének mélyéből, amelyhez életének legfontosabb eseményei fűződnek! Ezért a szóért szenvedtem! Hatéves koromtól ezzel a szóval akartak bántani a magyar iskolában, hívott vad oláhnak, büdös oláhnak tanár és iskolatárs. Ezért dolgoztam egész életemen keresztül, hogy e szó lealacsonyító értelmét dicsőséggé tegyem. Valach vagyok, oláhnak születtem. Oláh állam kell nekünk a Dnyesztertől a Tiszáig, Máramarostól a Dunáig! Nincs román állampolgár, csak etnikai valach. Hozzunk nemzeti frontot létre az országban, a valachok nemzeti frontját. Deştaptă-te române! (Ébredj, román!)"

Vajda nemcsak a magyarokra haragudott, hasonlóan beszélt a zsidókról is.

"A zsidók - mondta - magyar uralom alatt mindig a kormányt támogatták, s a kormánypártba tartoztak, s most Romániában szintén azokhoz a pártokhoz csatlakoznak, amelyek kormányképesek, amelyek legjobban megfelelnek igényeiknek, s amelyeknek kereteiben legjobban kielégíthetik azokat. Budapesten ma a magyarul hazafiaskodó zsidó mellét veri, és revíziót követel, s a határok ellen szónokol. Romániában a liberális és nemzeti parasztpárti zsidók dicsekszenek románságukkal, és antirevizionisták, míg érdekük úgy kívánja. Mindenesetre akár orvos, akár ügyvéd, iparos vagy kereskedő különbséget tesz zsidó és nemzsidó román és saját fajtája között, amit leplezetlenül elárul abban a pillanatban, mikor munkaadásról van szó. Hiába keresztelkedik ki, vérét és vonzalmát nem változtatja meg a keresztvíz. Erdélyben a zsidóság egy része, a régi generáció még a magyarokhoz húz, Regátban románnak vallja magát..."

Még 1934 nyarán létrejött egy törvény a "nemzeti munka védelméről", amelynek az volt a lényege, hogy az ipari, kereskedelmi, bánya- és bankvállalatok kötelesek munkásaiknak 80%-át és vezető személyzetének legalább 50%-át románokból állítani össze.

Az Adevărul című újság 1935 márciusában erre a problémára így reagált:

"...Hány ember van Romániában, kezdve a társadalmi élet piramisának csúcsán, aki ki tudja mutatni tiszta román származását!? A moldvai nagy családok legtöbbje például örmény, vagy Nagy István vajda tatár telepítésétől való, s nincs egy halom politikusunk, írónk, tanárunk, akik a ploeşti-i és craiovai bolgár telepesektől származnak! S azok a románok, akik a legvadabb nacionalisták, nem mind görög eredetűek-e, akik századokkal, sőt egynémelyik csak egy pár évtizeddel előbb telepedtek le Romániában? Mit fogunk mindezekkel csinálni? Mert ha szigorúan vesszük logikánk következményeit, akkor ezeket mind ki kell zárni a román nemzetiségből, éppen úgy, mint a kisebbségeket, akik ellen a numerus clausus vagy numerus valachicus villámait szórjuk. És csodálatos, éppen azok, akiknek a román eredetük a leggyanúsabb, éppen azok a legsovinisztábbak, éppen azok akarják leginkább felfalni a nem román eredetűeket..."

A parasztpárton belül Vaida nem talált támogatást. Maniu, a párt igazi vezére, a következőket mondta:

"Én kész vagyok, hogy a román ifjúság iskoláztatását támogassam, de nem olyanformán, hogy abból bárkit is kizárjunk. Én ma is a gyulafehérvári rezolúciók alapján állok, melyek egyenlő jogot biztosítanak mindenkinek kulturális tekintetben, s nem fogom megengedni soha e jog megszorítását..."

A parasztpárt többi vezető politikusai sem álltak Vaida mellé. Vaida párton kívülről kapott támogatást, illetve azoktól, akiket ő mindig is támogatott: a Vasgárdától.

Húsz esztendő múltán, hogy a román állam kézhez vette volt a vízaknai fürdőt, melyet a magyar állam oly bőkezűen kiépített, még mindig a szebeni szászok s a székelyföldi maradék (bár erősen megfogyatkozott) jobb úri családok látogatták, de már az erdélyi románok is megkedvelték. Ám a három náció még egészen elkülönült egymástól. A magyarok például csaknem kizárólag a Kovács-vendéglőbe jártak étkezni. S arról voltak megismerhetők, még hogyha olykor románul voltak kénytelenek társalogni, ha nem is megalkuvásból, de kényszerűségből, a tavak neveit (új nevét mintha nem lett volna még megtanulni idő) mindig a régi magyar megjelöléssel használták. Emiatt gyakran ki voltak téve az országtulajdonos türelmetlen románok molesztálásának.

Moldován Györgynek nem egyszer kellett a román szót csak törve beszélő magyar fürdőzőket megvédenie, minthogy maga is szívesen elfelejtette az egyes tavak új neveit.

- Domnu colonel - szokta mondani -, mi értelme van vannak, hogy az ártatlan Vörös-tó a Horia nevét vette fel, a Zöld-tó meg a Cloşcáét, s a mellette lévő, hogy együtt mártóddzék hármuk vízvérében a Crişanét, minthogy ezek mindhárman meleg vízűek, mint a vér. Hogy a hideg Thököly-tóból Brăncoveanu lett, hogyan tudja azt, domnule, megjegyezni akár a szász, akár a magyar honpolgár. De az már kész nevetség, hogy a forrásokra kiírt táblák szerint az egyik Izvor Babeşről, a másik Iorgáról, a harmadik meg Vaidáról, tehát élő emberről neveztetett el. Ez már kész nevetség, Domnu Colonel (vagy doamna Professora).

És alig múlik el nyári nap, hogy a nyolcvannyolc éves nyugdíjas ügyvéd, egykori bukaresti országgyűlési képviselő ne elegyednék bele ilyen diskurzusokba, s csak úgy menekül ép bőrrel, hogy ősz haját, barázdált arcát tekintik, s egykori hivatalait, melyeket a viták hevében nem rest felemlegetni, s végül mindig azt is, hogy jelenleg is a szebeni görögkeleti metropolita jogtanácsosa.

Igen, Moldován György még mindig szerény illetményt húz a szebeni érsekségtől. Tanácsot ugyan már réges-régen nem kérnek tőle (mióta Cristea Miron Bukarestbe került), de elbocsátani őt megfeledkeztek.

Jogtanácsosi minősége időről időre elterjed a két-három hetenkint változó, kicserélődő, fürdőző közönség körében.

Erre a minősítésre szüksége van a nyolcvannyolc éves férfinak, a leányos anyák miatt, akik nem érthetik meg, hogy az ő ádáz magányában (legalább nyaratszaka) a nőiség igényének a maga látványteljesüléssel ki kell elégülnie.

Moldován a meleg medencék mellett olyan padokon telepszik le, amelyek környékén érőben lévő, a zsenge koron túli s éppenséggel kebles leányok hancúroznak tapadó trikóban, combig kiemelkedve a vízből, olykor épp a közelben elheveredve, hasmánt vagy hanyatt, ollóban szétnyitott lábszárakkal.

Az olthatatlanul mohó szemek által félnapos boldogság költözik az agg koponyába, s a friss látomás által visszatér a test számos emléke, s megelevenednek mind a nők egy-egy hasonmás testi alkattal, mert nem kötődik az elme egyetlen alakzathoz sem. S ha voltak is valaha vonzó típusok életében, ifjúságában - a nagy találkozások élményei nem mindig az ő választása szerint estek meg. S a leghevesebb behatolások teljesülései gyakran a véletlen szeszélye szerint alakultak. Ezek között ismétlődéseivel első maradt a gyermekkorba visszanyúló változatával Lenuca, a Muntyánék iskolás kisleánya. S mert Moldován György a padon üldögélve szelíden kutató tekintetével képzeletét kiterjesztette a futkosó leánykákra is, az ádázul vigyázkodó anyák gyanakvását nem kerülhette el. Ilyenkor maga is belátván figyelme túlzott elkalandozását, padjáról feltápászkodva vagy a tavak magyar neve érdekében ereszkedett szóba némely regáti személyekkel, akikkel aztán a maga politikai (bukaresti) múltját is tudatta, s ritkán mulasztotta el érseki tanácsos voltát csak úgy érintőleg megemlíteni. Legtöbben nem mosolyogták meg őt az efféle szelíd kérdéseiért.

Néha-néha otthoni magányában eszébe jutott, hogy valamely hasznos célon összefoglalhatná tapasztalatait a magyar nép számára. Reszketeg írással négyzethálós papírra vetett egy-egy tudomására jutott vagy éppen megélt közéleti eseményt. Ezeket legtöbbször tűzbe vetette. Ez azért valószínű, mert egy fennmaradott lapot így kezd: "nem múlhat el hét, hogy észleleteimet ne foglaljam össze". Mégis csak néhány lapnyi irata maradt meg számunkra - Bethlen István hagyatékában. A Szaplonczay-ház irattárában csak jelentéktelen cédulák maradtak. Talán a Cristea Mironról szóló a legfontosabb, 1939-ből.

Az "ősmag" Cuza professzor Keresztény Nemzetvédelmi Ligája volt. Ebből a pártból kiváltak a fiatal tagok, Zelea Codreanuval az élen. Codreanu megalapítja a Mihály Arkangyal Légiót (Legiunea Arhangelul Mihai), amely a román görögkeleti egyház több főpapjánál rokonszenvre talál.

Codreanu és elvbarátai olyan erős hatással voltak a román ifjúságra, hogy az 1922-1923-as tanévben a román egyetemi hallgatóság egy évig sztrájkolt, hogy bevezessék a zsidók ellen a numerus clausust. A kormány azonban megtörte a diákok ellenállását, akik egy év elvesztése után tovább folytatták tanulmányaikat. A vezérek azonban bosszút forraltak, és elhatározták, hogy eltüntetik azokat, akik veszélyeztetik a román érdekeket. A kivégzendők listáján hat liberális miniszter és több zsidó bankár szerepelt. Egyik társuk azonban elárulta a tervet, és az összeesküvőket letartóztatták. Fél év múltán megtartották a tárgyalást, és a diákokat felmentették. A tárgyalás előtti napon Moţa, Codreanu egyik vezértársa lelőtte azt a diákot, aki elárulta őket. Mindenki kiszabadult, csak Moţa maradt börtönben. A diákság és a közvélemény nyomására Moţát is felmentették. Codreanu és hívei Jászvásár mellett ütöttek tanyát, és fogadalmat tettek, hogy harcolni fognak a zsidók és a korrupt román politikusok ellen.

Manciu prefektus minden erejével küzdött a vasgárdisták ellen, főként letartóztatásokkal, kínzásokkal... Codreanu elhatározta, hogy megbünteti a prefektust. Revolvert szerzett. Közben pert indítottak Manciu rendőrprefektus ellen kínzásai miatt. A tárgyaláson a vasgárdista tanúk felindulásukban Manciu prefektusra rohantak, és Codreanu agyonlőtte őt.

A gárdának titkos és misztikus tagfelvételi szabályzata volt. Rendelkezett katonai szervezettel, ezen belül a halálszakasszal. A Vasgárda tagjai kötelezték magukat, hogy minden parancsot végrehajtanak.

Idővel a Vasgárda politikai párttá alakult - csak így működhetett tovább -, az uralkodónak és a kormánynak hűséget fogadott. Lényegében diktatúrára törekedett. A pártlapjuk a Pămîntul strămoşesc (Ősi föld) címet viselte.

Zelea Codreanut a Manciu-ügy után letartóztatták, és ügyét fél év múltán tárgyalták. A tárgyalást a Turnu Severin-i törvényszéken folytatták le. A törvényszék elnökénél 19 300-an iratkoztak fel védő tanúként, és a tárgyalás napjára ezrek és ezrek érkeztek vonaton és szekereken a városba. Codreanut és társait felmentették a vád és annak következményei alól.

Mihalache, aki akkor belügyminiszter volt, 1931. január 11-én feloszlatta a Vasgárdát. Codreanut nemsokára kapitánynak kezdték nevezni. Népszerűsége nőttön nőtt, amit választási sikerei is bizonyítottak. Annak ellenére, hogy pártját feloszlatták, csoportja mégis harmincnégyezer szavazatot kapott, és így Codreanu képviselő lett. Nemsokára a Légió és a Gárda újra megkezdte működését, de 1932-ben újra feloszlatják. Minden hatósági üldözés ellenére állandóan erősödnek a légionisták. A Vasgárda-képviselők a harmincezer lejes fizetésükből huszonkétezret a pártba adnak, a megmaradt nyolcezerből hónapos szobában, szegényesen élnek. Hatásuk igen nagy, különösen az ifjúságra. Külföld felől legelőször Franciaország nyugtalankodik a megerősödött jobboldal miatt. A Vaida-kormány 1933-ban fellép ugyan a Vasgárda ellen, de ez csak látszat, igazán a Duca-féle liberális kormány fordul ellenük. A Légiót és a Gárdát újra feloszlatják, sok legionáriust megkínoznak és néhányat "incidentaliter" lelőttek.

A feloszlatott Légió és Gárda földalatti mozgalommá alakul át. Mártírjai és üldöztetése csak növelik vonzerejét a román intelligencia körében.

Codreanu megbízásából Cantacuzino-Granicerul nyugalmazott tábornok megállapította a "Totul pentru ţară" (Mindent a hazáért) nevű pártot, melyet a kormány is elismert. Így a vasgárdisták újra törvényes keretek között dolgozhattak. (Moţa elesett a spanyol fronton, temetése valóságos tömegtüntetés volt.) Új lapjuk az Axa, a vasgárdistáknak a kisebbségekre vonatkozó politikáját 1933. évi október 15-i számában így fogalmazta meg:

"...még csak el sem képzelhető egy olyan román állampolgári eszme, amely egyformán alkalmazható lehetne minden lakosra. A kisebbségeknek csak addig vannak a románokéval egyenlő jogaik, míg a román állam és a román nép egzisztenciáját nem veszélyeztetik. A mi rendszerünkben csak azok kerülhetnek a románokkal azonos színvonalra, akik keresztény legionáriusok lesznek, és szenvedve a Légióért és a románság újjászületéséért egyszer és mindenkorra belegyökeresednek a mi sorsunkba és a mi földünkbe. A többi kisebbség külön kategóriát alkot és a valóságnak megfelelően élveznek jogokat azon feltétel mellett, hogy ne sértsék a románság jogait és érdekeit."

Mihail Polihroniade, a kisebbségek megítélésében bővebb magyarázatot is adott, mint az Axa főszerkesztője:

"A kisebbségek, amelyeknek nincsenek a román állammal ellentétes érdekei - mint a német kisebbség -, a legtökéletesebb barátság és bizalom szellemében kezelendők. Azok, akik nyíltan ellene vannak területi elhelyezkedésünknek, megfelelően kezelendők. Elsősorban a magyarokat, bolgárokat és ukránokat kell szétbontani válogatott románokkal, rendszeres telepítés által. Határaink román elemekkel való megerősítése létkérdés számunkra, ugyanúgy a városok elrománosítása. Az idegen munkások, technikai szakemberek, üzletemberek a lehetőség szerint eltávolítandók, és románokkal cserélendők ki. Ez már vonatkozik a zsidókra is, akiknek kérdése egymagában súlyosabb, mint az összes többi kisebbségeké. Bevezetendő a halálbüntetés, és azzal elsősorban azokat a zsidókat kell büntetni, akik az államot megkárosítják, a hivatalnokokat megvesztegetik, és román nyelven írott újságaikkal a román gondolkodást és erkölcsi felfogást megrontják. A kisebbségek különböző jogú kategóriákba osztva, a gazdasági életből fokozatosan kiszorítva Románia tíz tartományába szétszórva küzdhetnek még valameddig. Középosztályuk lassan csak a papokra fog összezsugorodni, mert hiszen a numerus claususból numerus nullus lesz."

Pop Mureşeanu, Maniu Gyula egyik életrajzírója, a Vasgárda egyik legnagyobb barátjának magát Maniut tartotta. Mureşeanu szerint Maniu a Vasgárda szerelmese volt, és arról álmodozott, hogy ennek a mozgalomnak a feje legyen. Szerinte ez a vágya Zelea Codreanu halálával teljesült is. Ennek bizonyítására Mureşeanu Ciorogaru (az olténiai szervezet vezetője, Bihar és Gorj megyék volt képviselője, a "kapitány" személyes adjutánsa) levelére hivatkozik, amely 1936. április 13-án kelt, és Zelea Codreanu végakaratát tartalmazza, miszerint utódjául Maniut nevezi meg, mint a "legvilágosabb szellemű és legbölcsebb román férfiút", aki egyedüli méltó utód.

A korabeli román politika azzal próbálta leszerelni a Vasgárdát, és hatását csökkenteni, hogy programjának egyes pontjait kisajátította.

Duca miniszterelnök meggyilkolásának a perét a II. Hadtest bírósága tárgyalta. A bíróság elé állították a Vasgárda szinte minden vezetőjét. Zelea Codreanu, a vezér, megszökött. Legfontosabb helyettesei, akik a bíróság elé kerültek: Cantacuzino Granicerul tábornok, Nae Ionescu és Nichifor Crinic lapszerkesztő. A két hétig tartó tárgyalás után az ügyész csak a három merénylő megbüntetését kérte. A többi negyvenkilenc vádlottal szemben elejtette a vádat. A tömeges felmentés a kormány súlyos vereségét jelentette. Az a mendemonda járta, hogy az udvar nyomást gyakorolt a katonai törvényszékre.

A Duca-féle gyilkossági perben Vajda Sándor is szerepelt tanúként, többek között ezt mondta: "...a mozgalom keresztapjának tartom magamat, és a helyem nem itt a tanúk, hanem a vádlottak padján van!"

Alig fejeződött be a per, suttogni kezdték, hogy az uralkodó elleni összeesküvést lepleztek le. Számos katonát letartóztattak. Az összeesküvés feje Precup alezredes volt, aki II. Carolt 1930-ban Bukarestbe hozta. Az összeesküvés oka elsősorban Lupescuné asszony volt, egy magas rangú gárdatiszt felesége, a király kegyencnője, aki zsidó származása miatt a Vasgárda feketelistájára került. Közvetlenül Duca után következett. A tervek szerint bombát dobtak volna a király kocsijára, amikor nagypénteken a templomba megy. Precup Nagy-Románia megalakulása óta állandóan elégedetlen volt, és összeesküvéseket szervezett. A király elleni összeesküvést a kolozsvári 83. ezred egyik őrmestere árulta el. A vádlottakat tízévi fegyházbüntetésre ítélték.

Az antiszemitizmus egyre jobban erősödött, amit suttogó propaganda szított.

A Tătărescu-kormány 1934 májusában megingott. A közvélemény diktatúráról beszélt: 1866 óta I. Carol és Brătianu diktatúrája uralkodott, II. Carol visszatérése után Carol-Lupescuné diktatúrája, ezután Averescu tábornok diktatúrája következik. A jóslat nem vált be.

Az 1930-as évek közepén egyre jobban foglalkoztatják, a román politikát a trianoni határok revízióját követelő magyar akciók.

Tătărescu lemondott ugyan, de a király újra kormányalakítással bízta meg. Titulescu, aki nem akceptálta Tătărescut, Párizsból táviratilag mondott le nagyköveti megbízatásáról. A király azonban jó politikus volt, és elérte, hogy színe előtt Titulescu és Tătărescu átölelik egymást és kibékülnek.

Az akkori román helyzetet talán Iorga professzor egyik beszéde jellemzi a legjobban:

"Rendkívüli időket élünk. Az ország területe és népessége megkétszereződött páratlan áldozatok árán. Körülöttünk minden megváltozott, anélkül hogy legalább olyan biztonságot szerezhettünk volna, amelyre valóban támaszkodhatnánk, vagy olyat, amellyel állandó tényezőként számolhatnánk. Itt vagyunk egy olyan Magyarország szomszédságában, amely kifejezhetetlen gyűlölettel nyomon követ bennünket, itt élünk egy szocialista orosz állam mellett, amelynek ősi imperialista ösztönei nem tudnak elhalni, egy Bulgária mellett, amelynek még várnivalója van tőlünk, és irigykedik arra, ami nálunk sikerül. Szövetségeseink, akik határaink megőrzésében segítenek, más fajúak, olyan nyelveket beszélnek, amelyeket nem értünk meg. Ó, milyen kár, hogy a mi vértestvéreink ott vannak, ahol vannak! És olyan művelődést folytatnak, amelyhez csak nehezen tudunk közeledni. Délkelet békeakarata (balkáni szövetség) bizonyos biztosíték Európának, de ott is állandóan változnak a kormányok, és velük együtt az orientációk; és a diktatúrák mindennaposak. Az általános politikai helyzet határidőkhöz közeledik, senki sem tudja, mi következik.

Bévül sem valósultak meg a nagy dolgok: a paraszti gazdaság megszilárdítása a földjuttatás után, a szavazati politika kulturáltsága vidéken, a köznevelés szellemének megújulása, gazdasági autarkiánk megteremtése, a hivatalnoki had leapasztása. Ilyen körülmények között arra lenne szükség, hogy az országot igaz emberek vezessék!"

A harmincas évek első felében még voltak olyan megnyilatkozások román részről, amelyek megnyugtatták a magyarságot. Ilyen volt Silviu Dragomir francia nyelven megjelent propagandaírása, amelyben a szerző kijelenti:

"...az új Románia nem azért keletkezett, hogy romboljon, hanem ellenkezőleg, azért, hogy mindenkinek több szabadságot és teljes igazságot adjon. A szabadság és az igazság képezik történelmi hivatását."

A légkör javulás helyett egyre jobban elmérgesedett. A helyzet rosszabbodásáért a két ország egymást vádolja.

Pop Ghiţa volt kisebbségi miniszter így nyilatkozott erről a kérdésről:

"A romániai kisebbségi kérdés Románia belügye. Románia független és szuverén állam. Nem engedhető meg, hogy egy idegen állam beavatkozzék belügyeibe. Románia kisebbségeire nézve csak két fórum van: Bukarest és Genf" (ahol időnként Titulescu volt a Népszövetség egyik elnöke).

Majd többek között Pop Ghiţa megjegyzi: "ha Románia annyira kész volna szétzúzni a magyar kisebbséget, mint ahogyan magyar részről állítják, nagyon könnyű volna erre nem ürügyet, hanem komoly indokot találni a magyarországi románok helyzetében, a kölcsönösség alapján, ugyanazt a bánásmódot alkalmazva a romániai magyarokkal szemben is. Egyetlen csapásra eltűnne a magyar papok egy része, az összes iskolák, úgy az elemi, mint a középiskolák, úgyszintén a politikai szervezetek, mint a magyar színház és a kultúregyesületek, a Magyar Párt, eltűnne a magyar sajtó, gyülekezési szabadság, eltűnne minden magyar közélet, ami még Erdélyben és a Bánságban megvan...".

Hány román él Magyarországon? Húszezren sincsenek!

A román politikusok propagandájának az volt az alapelve, hogy mindig csak vádolt. A románsággal szemben semmilyen magyar érdemet nem ismertek el sohasem. Még az olyan nyilvánvaló tényeket sem, mint az első román nyelvű könyvek nyomtatását Budán, az erdélyi román falvak zavartalan nyelvi és hagyományokhoz hű életét, a román iskolák, a román egyházak jelenlétét és súlyát Erdélyben, a nagy számú román jelenlétet Erdély közigazgatásában, a román hitelszövetkezetek magyar támogatását, amelyek által a mezőgazdasági kisbirtokok több mint a fele Erdélyben román kézre jutott. Az évszázadok alatt Erdélybe beköltözött románság jobban élt, mint testvérei Óromániában: Havasalföldön és Moldvában. Ez bizonyítható tény, de nem illik bele a román politikusok harci magatartásába. A magyarságot csak vádolni szabad, különben aki nem ezt teszi, az hazaáruló.

A négyzethálós iratlap alján Bethlen István autográf kézjegyével ez van firkantva: "Nagyrészt ismeretes dolgok, az idézetek jók. Némely dologban ennél többet is tudunk."

Szebenből egy fekete szakállú pópa érkezett sietős román beszéddel, első osztályú retúr vasúti jegyet csípett ki tárcájából, Bukarestbe szólót, s szigorúan közölte, hogy a patriárka őszentsége kíván beszélni a jogtanácsos úrral. Búcsúzásul még hozzátette, nagyon sürgősnek látszik a hívás, mert tegnap már két telefon is érkezett, vajon járóképes-e a domnu advocat.

Moldován járóképesnek érezte magát, de első pillanatban nem is fogta fel, ki is hívatja őt. Csak az indulás előtt világosodott meg elméjében a nyolc év előtti felemelkedése Cristea Miron prímás metropolitának, miután II. Carol trónra lépése miatt a régens-harmadhatalomból kivált, s patriarkává magasztosították.

Másnap hajnalban kissé kíváncsian kelt útra, vajon mit akar, annyi évek után megbeszélni Miron. Csak így szólította magában a patriárkát: Miron.

Amint beengedték az érseki palotába, s kevés idő után a patriárka hálószobájába, nyomban kiderült a hívás sürgőssége: Cristea Miron halálos ágyán feküdt, s még egyszer visszaidézte ifjúságát, búcsúzni kívánt a régi társtól.

Hófehér szakálla piros paplanán szétterülve, nyakékként körítette arca sárga pergamenjét.

Moldován egy mozdulatot tett, hogy megcsókolja a pásztorgyűrűt, de Cristea kezei csupaszok voltak minden ékszertől, s fel is emelte jobbját tiltakozón.

- Ugyan, hagyd barátom, látod, milyen ebül vagyok.

Csak hosszú hallgatása közben vette észbe Moldován, hogy magyarul történt a tiltakozás.

- Messze van még szentséged attól, hogy ebül legyen.

- Tegezzél csak, barátom, magunk között vagyunk, s a köztünk lévő tizennyolc évnyi korkülönbség miatt inkább nékem kellene magáznom téged.

- Nem gondolkoztam még róla, de csakugyan tizennyolc évvel vagyok idősebb nálad, Miron.

- S mégis te gyalogolsz annak halálos ágyához, kinek szinte-szinte atyja lehetnél.

- Ne beszélj halálos ágyról, amíg tiszta eszed birtokában vagy.

Erre a patriárka nem válaszolt, de könnyet törölt ki szeméből.

- Szerettem a magyarokat.

- Tudom.

- De a románokat még jobban szerettem.

- Azt is tudom.

Egy időre kifogytak a beszélnivalóból.

- Engem elfeledtek nyugdíjazni a szebeniek - próbált szelíden panaszkodni a vendég.

- Gondoskodtam erről a feledékenységről, hiszen abból a hópénzből élsz, amit Szebenből húzol.

- Most nem alkalmas, hogy hálálkodjam.

- Nem árt tudnod, hogy ez életed végéig megillet téged, bár tudom, magyar vagy.

- Felét soha nem titkoltam.

Ismét percekig hallgattak. A patriárka szeme könnybe lábadt.

- Add kezembe a kezed, György.

Moldován megtette. Megint hallgattak egy sort. Cristea egyszer csak felkacagott:

- Emlékszel, György, a Habsburg királyfira, akivel együtt beszéltünk?

- Akit meggyilkoltak Szarajevóban feleségestül. Ferenc Ferdinánd.

Cristea abbahagyta a nevetést, de kicsi idő múltán újra kuncogni kezdett:

- Emlékszel? Csontig nyalta román valagunkat.

De Moldován nem tudott nevetni vele.

- S te hiába védted a szép magyar költészetet, őfensége tovább folytatta a heves nyelvcsattogtatást.

- Emlékszem, hogyne emlékeznék rá, máig látom elszánt románimádatát.

Végig magyarul beszéltek, de a patriárka hamar kifáradt a beszédbe, s elszenderedett.

Moldován nem várta meg ébredését.

A következő héten jött a hír Vízaknára: Cristea Miron hetvenegy éves korában visszaadta lelkét az Úrnak.

*

Ebből az évből, közvetlenül a halálhír után, egyáltalán nem odaillően egy régi Jorga-beszéd foszlánya maradt Moldován levéltartójában:

Jorga Miklós: A liberális politikai vezérek felekezeti és iskolai szempontból az állami hatalmat állították fel irányadóul. Megállapíthatóan csak egyetlen iskolát akartak: az államit, kizárólagosan román tannyelvvel. Mikor látták, hogy ez kivihetetlen, arra törekedtek, hogy a nem román tannyelvű iskolák számát mentül kevesebbre apasszák, és ezeket illetően is azon voltak, hogy a nemzetiségeknek még csak jogi létezését se ismerjék el. Ezért e törvény egyetlen szót sem tartalmaz az ilyen jellegű iskolákra vonatkozóan, hanem hogy a valóságot elpalástolhassa, "magániskolákról" beszél.

Augusztus 13-án, mikor híre futott, hogy a magyar és román kormánymegbízottak Turnu Severinben Erdély sorsáról tárgyalnak és talán döntenek, utazásra szánta el magát - élete kilencvenedik esztendejében.

Egy nappal előbb érkezett a magyarok hajójánál, de Bárdossy Lászlót, a bukaresti magyar követet, akivel volt már kapcsolata, ott találta.

Felajánlotta szolgálatait a tárgyalások idejére. Bárdossy hideg arccal sem biztatást, sem elutasítást nem nyilatkozott, de búcsúzáskor megkérdezte: - Román állampolgárként? - Erdély érdeke a fontos - felelt ő.

A román delegáció is összeállt közben - s öröm és meglepődés, hogy veje, Traján is köztük van.

Pop Valér fődelegátus vezette az együttest, a delegáció tagjai: Dragalina tábornok katonai szakértő, Sabin statisztikai szakértő, J. Brosu meghatalmazott miniszter, G. N. Duca követségi titkár, J. d'Alban követségi attasé, Octavian Blaga követségi irodaigazgató, E. Tilichi őrnagy, Pana hadnagy, valamint Georghe Grutesci budapesti román követ.

A magyar küldöttség a legkényelmesebb dunai hajón, a Zsófián 16-án reggel érkezett Turnu Severinbe, Hory András meghatalmazott miniszter vezetésével. A delegáció katonai szakértői Náday István altábornagy, Újszászy István vezérkari alezredes, Rakolczay vezérkari őrnagy, Szentpétery vezérkari százados voltak. A külügyminisztérium részéről: Újváry Dezső követségi titkár, Zilahi-Sebess Jenő, a sajtóosztály helyettes vezetője érkeztek. Velük jött két irodista gyorsírónő is.

Pop Valér a parton fogadta a magyarok érkezését, és nyomban azt javasolta, kezdjék meg a tárgyalást még délelőtt a Turnu Severin-i kultúrpalota könyvtártermében.

A kölcsönös köszöntések és az udvariassági formulák után Hory felolvasta és átadta a magyar kormány emlékiratát és a határrevíziós tervezetet tartalmazó térképet.

A könyvtárteremben az első ülés alkalmával Moldován György nem lehetett jelen, értesüléseit Traján esti beszámolójából merítette.

Hory András a következőket adta elő:

"A magyar kormány folyó évi augusztus 7-i és augusztus 11-i aide memoire-jában kifejtette azokat az elveket, amelyekre egy Romániával kötendő kompromisszumos megoldás reményét alapította. A román kormánynak ebből meg kellett állapítania, hogy a magyar kormány még nagy áldozatok és kárára történt nyilvánvaló diszkrimináció árán is kész vállalni egy lojális kompromisszum megkötésével járó felelősséget. - A magyar kormány helyzete nem könnyű. Világos ugyanis, hogy a román kormány, amikor a Szovjetunióval megállapodást kötött, és egy másik megállapodást szándékozik kötni Bulgáriával a status quo ante alapján, ugyanakkor elmulasztotta a magyar kormánynak hasonló javaslatot tenni, kétségkívül hátrányos megkülönböztetést tett Magyarország hátrányára, amelynek ezeréves joga van egész Erdélyre. Mégis a magyar nép, amely annyit szenvedett a trianoni diktátum következtében, tudja, hogy nem szabad hasonló szenvedést okozni annak a népnek, amellyel jó viszonyban akar élni, sőt azzal tartós és mindkét fél szempontjából hasznos együttműködésre törekszik. Ezek után remélhető, hogy legalább a megegyezésben kompenzációt fog találni.

Ez a cél vezeti a magyar kormányt, amikor a vitás terület megosztását bátorkodik javasolni Romániának. Az új határvonal, amelyet a magyar kormány javasolni bátorkodik, az idecsatolt térképen van feltüntetve. A magyar kormány reméli, hogy a román kormány tekintetbe veszi, hogy a területnek ipari, bányászati mezőgazdasági szempontból legértékesebb része román uralom alatt fog maradni. És ha helyesen alkalmazza az augusztus 10-i aide memoire-jában kifejtett elveket, amelyek lehetővé teszik a szükségesnek mutatkozó lakosságcsere végrehajtása után néprajzi szempontból, amennyire csak lehetséges, homogén két állam részére megfelelő élettér megteremtését, arra a következtetésre fog jutni, hogy a magyar kormány áldozatteljes javaslata több mint méltányos, és mindkét nép javát szolgálván, meg is valósítható.

A magyar kormány által eszközölt számítások szerint azon az elég szegényes területrészen, amely a vitás terület megosztása után Magyarországnak fog jutni, biztosítania kell mintegy két és fél millió magyar egzisztenciáját: azokét, akik jelenleg ott élnek, és ezen felül azokét, akik Erdély más részéből és a régi királyság (Románia) területéről fognak átköltözni. Ezekhez még hozzá kell számítani azokat, akik 1918-19-ben, illetve később is otthonukból kiűzettek, és akik, amikor a tömeges kiutasítási végzés ellen fellebbezni akartak, a román hatóságoktól azt a választ kapták, hogy »fellebbezzenek az Úristenhez«.

Minden félreértés elkerülése végett a magyar kormány már most kijelenti, hogy semmi keserűség nem hatja át, és mindazon románok jogait, akik magyar fennhatóság alatt akarnak maradni, éppen olyan gondosan tiszteletben fogja tartani, mint a magyarokét.

A magyar kormányt az a meggyőződés vezeti, hogy rövidlátó politika volna feléleszteni a múlt keserűségeit akkor, amikor fel akarja számolni a Románia és Magyarország közt felmerült összes problémákat. A magyar kormánynak nincs szándékában gyógyíthatatlan sebeket ejteni Románián, amikor barátságát keresi."

Pop Valér az emlékirat felolvasása és átadása után negyedórányi szünetet kért, majd így válaszolt:

"A román királyi kormány nevében sajnálattal állapítom meg, hogy a magyar királyi kormány nevében tett javaslatok szembeszökő ellentétben állanak az engesztelékenységnek augusztus 7-i és 10-i szóbeli jegyzékeiben kifejezésre juttatott szellemével, különösen az utóbbival, és ezért nem szolgálhatnak a tárgyalás alapjául egy nyugodt légkör és két szomszédos ország, Magyarország és Románia közti jövőbeli barátság, de még a jószomszédi viszony megteremtésének alapjául sem. Ennek dacára a román királyi kormányt az engesztelékenységnek azon szelleme hatja át, amelyet mostanáig egész magatartásával, különösen pedig augusztus 10-i szóbeli jegyzékével kifejezésre juttatott. A román kormány álláspontját és javaslatait az értekezlet legközelebbi ülésén szerencsém lesz előadni."

Hory András ragaszkodott a beterjesztett magyar javaslathoz, mire Pop Valér javasolta, hogy a tárgyalásokat egy hét múlva folytassák, tekintettel arra, hogy közbeesik Szent István napja, a magyarok nagy ünnepe. A válasz erre az volt, hogy a tárgyalások folytatását Szent István még saját ünnepén sem tiltaná.

A sajtónak a következő közös nyilatkozatot adták ki:

"Ma délben a magyar-román megbeszélések folytatásával megbízott delegátusok megnyitóülésre gyűltek össze. Az értekezlet a Turnu Severin-i Bibicescu-alapítvány palotájának nagytermében folyt le. A tárgyalások szerencsés kimenetelére irányuló óhajt kifejező beszédek és meghatalmazások cseréje után Hory András titkos kir. tanácsos, meghatalmazott miniszter, a magyar kormány delegátusa átnyújtotta Pop Valér meghatalmazott miniszter, volt államtitkárnak, a román kir. kormány delegátusának a magyar kormány javaslatait. A román álláspont és a román királyi kormány javaslatainak előadására a következő ülésen, folyó hó 19-én, hétfőn délelőtt 10 órakor a fenti helyen kerül sor. Hory, Pop."

Moldován György, értesülvén az első tárgyalás magyar követeléseiről, és ismerve a várható román válasz körvonalait, beszélgetésre hívta Bárdossy Lászlót, s elmagyarázta neki, a románok területi változtatásokba aligha mennek bele, de Erdélynek autonóm tartománnyá alakítása, amikor is a magyar érdek belsőleg és külsőleg is érvényesülhetne, érvényesíthető megoldást kínálna.

Bárdossy nem sokat ígért, de azt megtette, hogy a Zsófia fedélzetén elhelyezett rádión az autonómia kérdésében megkeresték Teleki Pál miniszterelnököt. Ő augusztus 18-án ezt válaszolta:

"Egy erdélyi autonómiára vonatkozó esetleges román ígéretet nem fogadhatnánk el. Erről 1919-ben, amikor még a magyarságot anyagilag nem tették tönkre, és számukat erőszakos úton nem apasztották le, lehetett volna beszélni. Azóta a helyzet minden tekintetben annyira megváltozott a magyarság hátrányára, hogy az autonómia nem volna megoldás, annyival is kevésbé, mert a két évtized tapasztalatai megmutatták, hogy mit jelent a román impérium a nemzeti kisebbségekre nézve. Ezzel kapcsolatban hivatkozni lehet a saint-germain-i kisebbségvédelmi szerződésben vállalt kötelezettségeik megszegésével kiadott román rendeletekre."

A tárgyalásról francia nyelvű jegyzőkönyvet vezettek, minthogy az eszmecserét franciául folytatták, noha Pop Valér, erdélyi lévén, jól beszélt magyarul, szintúgy a román delegáció többi tagjai is.

Az üresen hagyott napokat kölcsönös ebédmeghívásokkal töltötték ki, ezeken Pop Valér többször szóba hozta, hogy a Kárpátokban, valamely királyi kastélyban kényelmesebben folytathatnák a tárgyalásokat, s a lakhatás is komfortosabb lenne a magyar delegáció számára, mint a Zsófián.

Midőn Hory elutasította ezt a nagyrészt időhúzást szolgáló ajánlatot, másnap a Zsófia mellett horgonyt vetett a Regale Carol nevű hatalmas, minden technikai készséggel ellátott királyi yacht, olyan közel, hogy minden szó kölcsönösen áthallatszott. Erre a Zsófián nagy hangerővel működtetni kezdtek egy soklámpás rádiókészüléket.

Moldován újabb megbeszélést nem kezdeményezett, de vejétől, Trajantól hozzájutott az ülésekről felvett francia (majd német) nyelvű jegyzőkönyvek másolatához.

Második ülés.

A magyar kormány részéről az ülésen részt vettek: Hory úr, valamint a magyar delegáció tagjai.

Valeriu Pop úr a román delegáció tagjainak kíséretében, valamint:

Dinu Hiott úr, teljhatalmú megbízott, helyettes küldött,
Noti Constantinidi úr, követségi tanácsos,
A. Gavrilescu ezredes úr,
C. Niculescu százados úr,
Tomaziu úr, V. Pop úr első titkára,
Bartul úr, V. Pop úr másodtitkára.

Valeriu Pop úr az ülést 10 óra 15 perckor nyitja meg, és sajnálattal állapítja meg, hogy Hory úr megbízólevele nincs szabályszerűen kiállítva, és nem felel meg a román küldött meghatalmazásának. (Nem az államfő írta alá.)

Hory úr átveszi Pop úr észrevételeinek jegyzékét, amelyben mégis késznek mutatkozik a jelenlegi ülés napirendjének folytatására azzal a kikötéssel, hogy a megbízólevelet a Magyar Királyi Kormány a következő ülésig kiegészíti.

Megállapították, hogy a jelenlegi ülés időtartamára a megbízólevelet érvényesnek tekintik.

Azután Pop úr felolvassa a Román Királyi Kormány álláspontját tartalmazó memorandumot:

"Excellenciás uram, Uraim.

A román kormány küldöttsége nagymértékben meglepődött, amikor tudomást szerzett a magyar kormány küldöttsége által ismertetett memorandumról.

A román küldöttség egyetlen pillanatot sem mulasztott el, hogy kifejezze megdöbbenését egy olyan javaslat felett, amely, ha a román közvélemény megismerné, olyan érzéseket keltene, amelyek lehetetlenné tennék a megbeszélések folytatását.

Ezen érzések ellenére - melyeket a Román Királyi Kormány és küldöttsége is oszt - a román küldöttség kormánya utasítására ismerteti a magyar küldöttséggel a következő választ:

Az augusztus 16-i memorandum bevezetőjében célzás történt egyrészt Besszarábia és Észak-Bukovina a Szovjetunió javára történő kiürítésére, másrészt Dél-Dobrudzsa esetleges Bulgária javára történő átengedésére, hogy ebből az a következtetés szülessen, miszerint ebben a két esetben a »status quo ante«-hoz való visszatérésről van szó, ami bizonyos mértékben precedenst teremtene Magyarország számára.

A román delegáció szeretné megjegyezni, hogy a fentebb idézett két esetnek semmi köze ahhoz a problémához, amelyről jelenleg folytat vitát a magyar delegációval.

Ugyanis az első esetben - Besszarábia és Észak-Bukovina esetében - teljesen »sui generis« helyzetről van szó, amelyben Románia egy hirtelen nyomás következtében, amely egyenlő erejű volt egy háborúval, melynek eredményét - tekintettel a katonai erők jelenlegi egyenlőtlenségére - előre lehetett látni, kénytelen volt engedni, hogy területének egy részét elfogadják. Magyarországnak nem lett volna szabad ezt példaként felhozni, először is azért, mert a magyar kormány szándékai és hozzáállása, melyet kifejezett, amikor beleegyezett e konferencián való részvételbe, nagyon messze állt a kényszer alkalmazásától, és másodszor azért, mert a körülmények és a méretarányok mások, mint a fent említett esetben.

A második esetben - Dél-Dobrudzsa esetében - egy olyan vidékről van szó, melynek inkább stratégiai fontossága helyreállítja majd a Balkán-félszigeten az erőegyensúlyt - ez a kérdés mára elvesztette aktualitását.

Másrészt ez a vidék nem egyhangúan kinyilvánított népi csatlakozás következtében vált Románia részévé, mint ahogy ez Erdéllyel történt a románok Gyulafehérvárott megrendezett nagy nemzetgyűlésén, valamint a németek Medgyesen és Temesvárott tartott gyűlésén.

Más témára áttérve a román küldöttség megállapítja, hogy a Turnu Severin-i konferencia összehívása előtt a két kormány három memorandumot intézett egymáshoz.

Az elsőt augusztus 7-i keltezéssel augusztus 9-én Bárdossy úr, Magyarország követe ismertette Manoilescu úrral, Románia külügyminiszterével.

A második memorandumot augusztus 10-i keltezéssel ugyanaznap adta át Manoilescu úr Bárdossy úrnak.

A harmadikat augusztus 11-i keltezéssel Bárdossy úr ismertette Manoilescu úrral augusztus 12-én.

Az augusztus 11-i keltezésű, de a magyar Delegáció által augusztus 16-án Turnu Severinben átadott memorandumban az áll, hogy a román kormány magáévá tette azt a gondolatmenetet, amelyet a magyar kormány augusztus 7-i és 11-i memorandumaiban kifejtett.

A román delegáció szeretné megjegyezni, hogy a román kormány augusztus 10-i memorandumában - amelyben akkor csak a magyar kormány megelőző, augusztus 7-i memorandumára tudott reagálni - azt állította, hogy az augusztus 7-i magyar memorandumból előtűnni látszó általános koncepcióval szemben ismertetni szeretné saját elképzeléseit, abban a reményben, hogy az elkövetkezendő tárgyalások során meg fogjuk találni a két koncepció közelítésére szolgáló eszközöket.

Tehát teljesen világos volt, hogy két különböző elképzelésről van szó, és ez különben még nyilvánvalóbbá vált az augusztus 10-i memorandum után, ahol a román kormány kifejtette saját koncepcióját.

Ezen felül ebben a memorandumban a román kormány ismertette a - remélhetőleg mihamarabb összeülő - konferencián a magyar küldöttek feladatának közlését megkönnyítő célzó felfogását.

Miközben ezt a helyreigazítást teszi, a román delegáció kiemeli a magyar küldöttség által augusztus 16-án ismertetett memorandum által tartalmazott állítást, amelyből ítélve a magyar javaslat pontosan azokat az elveket alkalmazza, amelyeket a román kormány augusztus 10-i memorandumában szándékozott kifejteni.

Márpedig augusztus 10-i memorandumában a román kormány leszögezi, hogy e cél, amelyre a két félnek természetszerűleg törekednie kell, a nemzeti kisebbségek problémájának radikális megoldása, és az, hogy a két államot, Magyarországot és Romániát etnikai szempontból a lehető leghomogénebbé tegyék, hogy határainkon belül a lehető legnagyobb számú saját nemzetiségű állampolgárt tömörítsék.

Kimondja továbbá - és ez a román koncepció lényege -, hogy a lakosságcsere felette áll a területi kérdéseknek olyan értelemben, hogy ez utóbbiak ésszerűen csak a lakosságcsere kérdésének függvényében merülhetnek fel. A továbbiakban pontosítja ezt a gondolatot, hozzátéve, hogy a határok áthelyezése csak annyiban célszerű, amennyiben ez növeli azon államok életterét, amelyek - egyébként más állam területén lakni kényszerülő - fajtestvéreiket saját területükre kívánják vezetni.

Az augusztus 10-i memorandum kifejezi azt a reményt, hogy ezt az elvet a magyar Kormány jóindulatúan fogadja, és hogy ez lehetetlenné teszi az alkudozást, valamint hogy elég gyorsan konkrét jelleget fog ölteni, ami lehetővé teszi mindkét állam számára, hogy teljes egészében határai mögé vonja saját nemzetiségét, és - már amennyire ez lehetséges - csak a sajátját.

Mi volt tehát az augusztus 10-i memorandumban kifejtett koncepció - egyébként elég világosan kifejezett - értelme? Az volt, hogy amilyen mértékben a jelenleg Romániában élő magyarok Magyarországra való repatriálása szükséges, úgy lehetséges, hogy számukra egy megfelelő életteret is kialakítsunk, amely lehetővé teszi, ahogy az augusztus 10-i memorandumban áll - hogy ezeket a magyarokat Magyarország területére telepítsék.

A román kormány célja elkerülni azt, hogy - a területek új rendszerezése következtében - rosszabb helyzet alakuljon ki, mint amelyet Magyarország hisz, hogy elszenvedett. Célja mindenekelőtt a két nép etnikai állományának felmérése és az volt, hogy a két állam, Magyarország és Románia lehető leghomogénebbé tétele útján jobb fejlődési lehetőséget nyújtson neki.

A román kormányt elgondolásában a Törökország és Görögország által nyújtott példa vezette, amelyek széles körű lakosságcsere után baráti és szövetséges országok lettek, vagy akár Németország és Olaszország nagyszerű példája, amikor ez a két nagy állam barátságosan megegyezett a lakosságcserében, amellyel egyszer s mindenkorra szabályozni kívánták kisebbségeik problémáját, és biztosítani a közös határ mentén az abszolút etnikai egyneműséget.

Széleslátókörűségében a román kormány előre felismerte, hogy Magyarország és Románia esetében ez a módszer - tekintettel arra, hogy a romániai magyar kisebbség jóval számottevőbb, mint a magyarországi román kisebbség (1:100-hoz) - maga után vonja az esetleges területi korrekció szükségességét is.

Hogyan néz ki ezen elképzelés fényében az augusztus 16-i memorandum által tartalmazott magyar javaslat?

A számok tükrében a Magyarország által visszakövetelt zóna területben és népességben a jelenlegi Erdély több mint kétharmadát tenné ki. Magában foglalná az 1930-as román népszámlálás nyomán több mint 3 900 000 lakost, akik közül több mint 2 200 000 román, és körülbelül 1 200 000 a magyar. Tehát egy hatalmas terület Magyarországhoz csatolásáról lenne szó, ahol abszolút román többség van, ahol a románok kétszer olyan sokan vannak, mint a magyarok. Fölösleges hangsúlyozni, hogy egy ilyen megoldást a román kormány és egyetlen román se vehet fontolóra, és hogy egyáltalán nem kapcsolódik a román kormány által augusztus 10-i memorandumában kifejtett koncepcióhoz.

Annyi érv közül, amelyet ezzel a különleges javaslattal szemben fel tudnánk hozni, elég egy is, hogy megmutassuk, mennyire összeegyeztethetetlen a román elképzeléssel.

Ténylegesen Erdély Romániánál maradandó részén - ha feltételezzük azt, ami elképzelhetetlen: hogy a magyar javaslatot elfogadjuk - összesen 162 000 magyar lenne. Márpedig, ahogy az augusztus 10-i memorandumban megfogalmazott, hangsúlyozott, kifejtett elv szól, a területi kérdések ésszerűen csak a lakosságcsere problémáinak függvényében merülhetnek fel: nyilvánvaló, hogy teljes lehetetlenség lenne az Erdély Magyarország számára visszakövetelt részén élő minimum 2 000 200 románt kicserélni a maradék Erdélyben élő 162 000 magyar ellenében.

Ebből következne, hogy több mint kétmillió románnak kellene beletörődnie abba, hogy elfogadja a magyar fennhatóságot, ami minden szempontból tarthatatlan helyzetet teremtene.

Tehát még ha el is tekintenénk attól, hogy figyelembe vegyük a történelmi igazságot, a népek önrendelkezésének elvét, valamint az összes érvet, amelyeket felhozva megmutathatnánk ennek a megdöbbentő javaslatnak a tarthatatlanságát, még úgy is világosan kitűnne, hogy a modern - a világ legnagyobb nemzetei által elfogadott és alkalmazott - eszmék szempontjából, amelyek az egységes nemzetállam kialakítását tűzik ki célul, ezt a javaslatot nem lehet számításba venni.

Ez a javaslat, amely távol áll attól, hogy alapjául a két állam egységes nemzetállamokká tételének elvét és megvalósításának eszközét: a lakosságcserét fogadja el, teljesen önkényes határt jelöl ki, amelynek elvi alapja nincs, és semmiféle kritikával szemben nem állja meg a helyét.

A magyar kormány felhozza ezen felül Magyarország Erdélyre vonatkozó ezeréves birtokjogát. A román kormány csodálkozik ezen, hisz ismeretes, hogy minden 1914 előtt megjelent magyar történészi munka és történelmi kézikönyv azt vallja és tanítja, hogy Magyarország Erdélyre vonatkozó állítólagos birtokjoga 1526-ban az elvesztett mohácsi csatával megszakadt, és hogy Erdély évszázadokon át független fejedelemségként Magyarországtól teljesen elválasztva létezett, és hogy Erdély Magyarországhoz csatolását csak 1867-ben, az erdélyi lakosság többségének, azaz a románoknak és a németeknek szilárd akarata ellenére kényszerítették ki.

A román kormány nem mehet el szó nélkül a magyar kormány tényekkel ellenkező állítása mellett, miszerint az erdélyi területen körülbelül 2,5 millió magyar él. Eltekintve az 1930-as általános román népszámlálás eredményétől, az 1910-es magyar népszámlálás szerint a jelenleg Romániához tartozó területen 1 664 296 magyar volt. Ebbe az adatba beleértendő az összes zsidó, a cigányok és az elmagyarosodottak (akik szívesebben beszéltek magyar nyelven), ami körülbelül ugyanazt az eredményt adja, mint az 1930-as román népszámlálás, beleszámítva a nagy háború okozta népességcsökkenést és a természetes szaporodást. Ily módon a magyar memorandumban előterjesztett adatot megcáfolták anélkül, hogy erre válaszolva a magyar népszámlálásra lehetne hivatkozni.

A magyar kormány azt állítja, hogy a Magyarország által visszakövetelt területek meglehetősen szegények, míg azok, amelyek Romániánál maradnának, természeti kincsekben bővelkednek és termékenyek. Elég felidézni Arad, Bihar, Szatmár és Szilágy megyék és a Mezőség síkságainak közismert gazdagságát, Nagybánya és a Nyugati-érchegység aranytermő vidékeinek kivételes fontosságát, Máramaros, Beszterce-Naszód, Maros, Háromszék, Brassó és Udvarhely csodálatos erdőrengetegét, csakhogy megingassuk a magyar állítás érvényességét.

Mindezen okok következtében a magyar kormány javaslata a román kormány számára olyan szokatlannak tűnik, hogy jogosan látja reménytelennek a Turnu Severin-i konferencia kimenetelét, és hasztalannak a tárgyalások folytatását.

Mégis, hogy még egyszer bizonyítékát adja megváltoztathatatlan őszinteségének, már ami a békével és a Magyarországgal való megegyezéssel kapcsolatos kívánságát illeti, a román küldöttség kész a megbeszélések folytatására, ha a magyar küldöttség közölné vele, hogy a magyar kormány nevében tárgyalási alapként elfogadja a lakosságcsere elvét. Akkor a vita célja az lesz, hogy megvizsgáljuk ezen elv alkalmazhatóságának körét csakúgy, mint az alkalmazás logikus következményeit, és megegyezést kössünk erről."

Hory úr átveszi Pop úrtól a memorandumot, és kéri őt, hogy a jelenlegi ülést délután öt óráig napolják el, lehetővé téve ezzel, hogy a magyar küldöttség áttanulmányozza a Román Királyi Kormány álláspontjának ismertetését.

Pop úr egyetért a magyar küldött javaslatával, az ülést 10 óra 40 perckor felfüggesztik.

Hory úr kérésére, amelyet 17 óra 40 perckor Bárdossy úr útján juttatott el, az ülést ismét elnapolták 20 óra 30 percre.

Pop úr az ülést 20 óra 25 perckor nyitja meg, és kéri Hory urat, hogy olvassa fel a magyar választ.

Hory úr Pop úr tudomására hozza, hogy az imént kapott Budapestről egy - a megbízólevél szövegét tartalmazó - sürgönyt, és a megbízólevelet különleges futár hozza.

Pop úr átveszi a sürgönyt.

Hory úr a következő szavakat intézi Pop úrhoz:

"Excellenciás uram, Uraim.

A magyar küldöttség a legnagyobb meglepetéssel szerzett tudomást a román küldöttség által ma reggel ismertetett memorandum tartalmáról.

A meglepetést az a tény magyarázza, hogy a román küldöttség, miután a reggelre ellenjavaslatainak átadását irányozta elő - ahogy ezt Valeriu Pop miniszter úr többször is kijelentette, és ahogy az előző ülés jegyzőkönyvében áll -, a kérdéses memorandumban meddő vitára szorítkozott, mindezt annak ellenére, hogy szándéka a két ország között függőben lévő kérdéseket »barátságosan, tétovázás nélkül, a lehető legrövidebb határidőn belül« rendezni.

A román memorandum ellenvetéseinek célja az volt, hogy helyettesítsék azon javaslataikat, melyeket a magyar küldöttség két és fél napos gondolkodási idő után joggal várt.

A román memorandum határozottan és véglegesen elveti a magyar javaslatokat, és mindezt anélkül, hogy akár egyetlen konkrét javaslatot vagy más, ezzel felérő dolgot is ismertetne.

A másik tényező, amit ki lehet emelni, az az augusztus 7-i magyar memorandumban előirányzott tárgyalási alap tökéletes felborítása.

A magyar küldöttség sajnálattal állapítja meg, hogy a román memorandum úgy tíz nap múltán újrakezdi a lakosságcsere eszméjének homályos ismertetését.

Mindamellett a magyar küldöttség igen komolyan tanulmányozta a román választ, amelyet az augusztus 16-án a román küldött előtt kormánya nevében ismertetett memorandum által tartalmazott javaslatokra kapott. Válaszában a román küldöttség felteszi a kérdést, hogy módjában áll-e a magyar küldöttségnek közölni vele, hogy a magyar kormány nevében kész tárgyalási alapként elfogadni a lakosságcsere elvét. Viszont a magyar kormány, mielőtt elkezdte volna a tárgyalásokat Romániával, hangsúlyozta, hogy mindenekelőtt az elvi egyetértést kell megteremteni az új határvonal ügyében. Nyilvánvaló, hogy ezen eljárás nélkül az egész vita nélkülözné a hasznos és komoly tárgyalás elengedhetetlen alkotóelemeit.

Azt a tényt, hogy a román kormány elhatározta, hogy Turnu Severinben tárgyalásokat kezdeményez, nem lehet másképp érteni, mint úgy, hogy elfogadta ezt a koncepciót.

Márpedig a mai román válasz egyenlő ennek az álláspontnak a felülvizsgálatával, másrészt utat próbál nyitni a nem túl kézzelfogható céllal folytatandó akadémikus vitáknak.

Röviden, a román válaszból kivilágló eszmék alapjukban különböznek még azoktól is, amelyek a magyar kormányt megihlették, azt mutatják, hogy:

- a román kormány nem tudván megszabadulni a trianoni szerződés szellemétől, kitart Magyarország hátrányos megkülönböztetése mellett. Pedig a román kormánynak meg kellene értenie, mit is jelent Magyarország számára még a részleges eltűrése is az olyan diszkriminációnak, mint amelyről a magyar delegáció augusztus 11-én kelt memorandumának 4. bekezdése szól.

- A román kormány nem érzi az Európa ezen részén élő nemzetek életének elengedhetetlen újjászervezésében való együttműködés szükségességét, és hogy

- a román kormány ahelyett, hogy hajlana egy becsületes kompromisszumra, amely konstruktív szellemben mindkét fél érdeklődésére számot tarthatna, ellenkezőleg, végeérhetetlenül el kívánja nyújtani ezt a helyzetet, hogy uralma alatt tarthasson hatalmas erdélyi területeket, mint például a Székelyföld, melynek lakossága kizárólag magyar.

Hozzá kell tennem, hogy Magyarország Királyi Kormánya minden bizonnyal meg lesz lepve, amikor megtudja, hogy Románia Királyi Kormánya mennyire nem értékelte az áldozatokat, melyekkel a magyar részről Romániának javasolt kompromisszum jár, mindannak ellenére, amit ez a kompromisszum a jelen és a jövő számára jelent.

Tekintettel a megelőzőkre, feltenném a kérdést a román küldöttségnek, nem kapott-e kiterjedtebb utasításokat?"

Pop úr kéri a magyar megbízottat, hogy adja át neki ezt a szöveget, és egyezzék bele az ülés felfüggesztésébe, lehetővé téve ezzel számára, hogy mielőtt a feltett kérdésre válaszolna, tanulmányozhassa azt.

Az ülést 20 óra 35 perckor felfüggesztik.

23 óra 40 perckor az ülést újra elkezdik.

Pop úr a következő nyilatkozatot olvassa fel:

"Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Román Királyi Kormány nevében a következő deklarációt közöljem Önökkel:

Teljes mértékben fenntartom az augusztus 18-i memorandumban kifejtett álláspontot csakúgy, mint az általa tartalmazott javaslatokat, melyeket a ma reggeli ülésen olvastam fel Önöknek.

A Román Királyi Kormánynak nincs mit visszavonnia, sem hozzátennie ahhoz, amit az említett memorandumban kifejtett, és amely változatlanul és következetesen mutatja a Román Királyi Kormány által az augusztus 10-i memorandumban, az augusztus 16-i nyilatkozatban, valamint a konferencia előtti és alatti eszmecserék folyamán minden megnyilvánulásával kifejezett álláspontját.

Kétségtelen, hogy a Magyar Királyi Kormány álláspontjával szemben, mely a területi rendezés követelésén alapul anélkül, hogy figyelembe venné az etnikai elvet, a Román Királyi Kormány álláspontja kétértelműség és fenntartás nélkül az etnikai elven alapult és alapul, melyet a gyakorlatba a lakosságcsere útján lehet átültetni, amely logikus következményként területi korrekciókkal jár, olyan mértékben természetesen, amilyen mértékben ezen elv alkalmazása megköveteli.

Egyáltalán nem akarván meddő, akadémikus vitákra szorítkozni, a Román Királyi Kormány - épp ellenkezőleg - logikus sorrendben előadott javaslataival olyan körülmények a lehető legrövidebb időn belül való megteremtésére törekszik, melyek kedveznek a két állam és a két nemzet közötti végleges megbékélésnek éppúgy, mint a tengelyhatalmak által javasolt, igazságosságon és méltányosságon alapuló új európai rendbe való beillesztésüknek.

Hogy ne vesztegessük az időt, nem marad más hátra, mint hogy a Magyar Királyi Kormány eldöntse, elfogadja-e vagy sem tárgyalási alapként az etnikai elvet, annak következményeivel együtt.

Ennek elfogadása lehetővé teszi, hogy a tárgyalásokat konkrét síkra helyezzük át, és hogy eredményre jussunk, ami a feladata ennek a konferenciának, amely a két nemzet közötti tartós és őszinte béke megteremtésének céljával ült össze."

Pop úr javaslata után, hogy a magyar küldöttség esetleges válaszát - tekintettel az idő előrehaladtára - halasszák el a következő ülésre, Hory úr néhány perces személyes beszélgetésre kérte a román küldöttet.

A két megbízott tíz perc múlva tér vissza az ülésterembe.

Azután Hory úr a következő bejelentést tette:

"Excellenciás uram, Uraim.

A magyar küldöttség, jóllehet forrón kívánta, hogy szerény erejével hozzájárulhasson a két nemzet kibéküléséhez, mély sajnálattal látja, hogy ilyen körülmények között tárgyalásaink folytatása szükségtelen.

Mindamellett, hogy legnagyobb jóakaratunknak bizonyítékát adjam, saját személyes felelősségemre a helyszínen hagyom a küldöttséget. Visszatérek Budapestre, hogy ismertessem kormányommal a helyzetet. Amint a helyzet lehetővé teszi, értesíteni fogom Excellenciádat visszatérésemről."

Pop úr jegyzőkönyvet vesz fel a Román Királyi Kormány nevében a magyar megbízott nyilatkozatáról, hozzátéve, hogy a román küldöttség is a helyszínen marad, és kijelenti, várni fogja Budapest véleményét, hogy folytathassák a tárgyalásokat.

Az ülést éjfélkor berekesztették.

Jelen voltak:

Hory András úr és a magyar küldöttség.
Valeriu Pop úr és a román küldöttség.

Az ülés 10 óra 50 perckor kezdődik.

Valeriu Pop úr:

"Excellenciás uram, Uraim.

Megnyitom a konferencia harmadik ülését, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy megosszam Önökkel azt, amiben a két delegáció vezetője megegyezett: a mai üléstől kezdve a konferencia hivatalos nyelveként a németet használjuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akármelyik, franciául már megfogalmazott nyilatkozatot ne lehetne franciául felolvasni, és hogy ha az urak közül valaki nem tudna németül, akkor ne beszélhetne franciául.

Ezenkívül a jegyzőkönyveket két példányban, németül és franciául fogalmazzuk meg. Mindenesetre a német példány lesz a mérvadó.

Kérem mindezeket tudomásul venni, mint a delegációk vezetőinek egyhangú határozatát.

Mindkét delegációvezető egyetért abban, hogy az eddigi jegyzőkönyveket és dokumentumokat már nem fordítjuk le, és hogy a későbbiek során franciául megfogalmazott dokumentumokat minden esetben ezen a nyelven fogjuk felolvasni, nemcsak a mai, hanem az elkövetkezendő üléseken is."

Hory úr átadta a megbízóleveleket Valeriu Pop úrnak, aki kijelentette, hogy azokat kellő formában állították ki, és mint ilyeneket elfogadja őket.

Hory úr:

"Excellenciás uram, Uraim.

Szeretném felolvasni a magyar kormány memorandumát:

A Magyar Királyi Kormány sajnálattal állapítja meg, hogy azok az aggályai, melyeket korábbi memorandumaiban és mindenekelőtt az augusztus 7-iben előre jelzett, beigazolódtak a román küldöttség Turnu Severin-i magatartása nyomán. Román részről semmit nem mulasztottak el, hogy lesiklassák a magyar küldöttséget arról a tárgyalási alapról, amely a magyar kormány számára küldöttségének Turnu Severinbe küldését egyedül lehetővé tevő elveken nyugszik. Értékes időt veszítettünk emiatt, ami annál is inkább sajnálatos, minthogy a vitatott kérdések napról napra éleződnek.

A román küldöttség augusztus 18-i előadásában azt a kevéssé meggyőző véleményt hangoztatja, hogy a magyar javaslatok nyilvánosságra hozatala a román közvéleményben olyan érzéseket keltene, amelyek lehetetlenné tennék a tárgyalások folytatását. A magyar kormánynak az a nézete, hogy ha a közzététel már megtörtént volna, még mielőtt Románia vezető orgánumainak az erdélyi román közvélemény felizgatását célzó, gyújtó propagandája tovább fokoztatnék - a nyilvánosság tájékoztatása nem befolyásolná a tárgyalások menetét. A román közvélemény már régóta tudatában van annak, hogy Romániának az egész ország jövőjének biztosítása érdekében komoly területi engedményeket kell tennie; lehet, hogy nem ismeri a magyar kormány pontos javaslatát. Egyébként közismert, hogy Magyarország részéről kiterjedtebb követeléseket vár. Hogy minden vitát elkerüljünk, a magyar kormány azt javasolja a román kormánynak, hogy hozzák nyilvánosságra ezeket a javaslatokat a jelen memorandum átadása után 24 órával.

A magyar kormány elégtétellel állapítja meg, hogy a román küldöttség, amikor memorandumában a Románia által Magyarország kárára és a Szovjetunió javára tett megkülönböztetésről beszél, megállapítja, hogy Magyarország Romániára soha nem gyakorolt nyomást, és soha nem fenyegette őt katonailag. Ez teljesen igaz. A román küldöttség azt is állítja, hogy a katonai körülmények mások, úgyhogy a román kormánynak Magyarország esetében nem kell olyan katonai jellegű jóslásokba bocsátkoznia, ahogy ezt a Szovjetunióval szemben megtette. Semmi nem lehet ennél pontosabb. Magyarország békés úton akarja követeléseit megszerezni. Ez az értelme egy kompromisszumnak.

Mindazonáltal a magyar kormány kötelességének tartja ráirányítani a román kormány figyelmét arra a tényre, hogy rosszul teszi, ha tévesen ítéli meg a magyar szándék határozottságát, már ami a követeléseket illeti.

Ami a román kormány által Magyarország kárára és Bulgária javára tenni szándékozott megkülönböztetést illető román reagálást illeti, azt nem érdemes komolyan megvizsgálni, minthogy - a magyar kormány véleménye szerint - nem más, mint kényszeredett kibúvó.

Amit azonban érdemes kiemelni, az az, hogy Románia Bulgáriával szemben nemrég azt az eljárást követte, amelyet Magyarország javasolt neki, vagyis a két küldöttség mindenekelőtt - legalábbis elvben - megegyezett az új határvonal megállapításában, hogy ily módon teremtsék meg a későbbi tárgyalások alapjait.

A magyar kormány tehát kénytelen meggyőződésének minden erejével azt állítani, hogy azok a súlyos, Magyarország számára hátrányos megkülönböztetések, amelyeket a román kormány szemére vetett, valóban megtörténtek.

Ami a Németország és Olaszország között csakúgy, mint a Török- és Görögország között lebonyolított lakosságcserét illeti, a magyar kormány rámutat, hogy a csere olyan országok között zajlott le, amelyek a kölcsönös határt előzetesen közös megegyezéssel rögzítették. A román érvelés tehát csak megerősíti a magyar álláspontot, vagyis: hogy minden hasznos vita esetében elengedhetetlen először egy határvonalat kijelölni, hogy azután megvitassuk a feltétlenül szükséges lakosságcserét.

A magyar kormány soha nem tagadta az etnikai elv értékét. Sőt, kiemelte, hogy ez az elv minden nemzet életterének egyik jellemző vonása, tény, hogy a román kormány augusztus 10-i memoranduma ezt elismerni látszik, miközben azt állítja, hogy minden államnak természetes szükséglete, hogy határai mögött tömörítse egész saját nemzetét, és - már amennyire ez lehetséges - csak a sajátját; olyan mondat ez, amelyet augusztus 11-i memorandumában a magyar kormány sem mulasztott el különösképpen kiemelni. A magyar kormány augusztus 7-i első memorandumában már készségesen beleegyezett abba, hogy vegyék figyelembe a lakosságcserét, ami mutatja, hogy mekkora fontosságot tulajdonít az állam etnikai szempontból történő lehető legnagyobb mértékű homogenizálásának. Az egész egynemzetiségű lakosság cseréjének valószínűségét számításba véve (lásd augusztus 11-i memorandumot), a magyar kormány már felismerte az államok alakulásánál az etnikai alkotóelem fontosságát, ami furcsa fényt vet a román küldöttség különös állítására, miszerint a magyar kormány elutasítaná az etnikai elv figyelembe vételét.

A román kormány korábbi politikájának emlékei által vezetve a propagandába menekül, így akarja elkerülni, hogy a lényegről beszéljen. A konkrét javaslatokat ellenvetésekkel helyettesíti.

Az a meglepő állítás, hogy a Magyarország fennhatóságát több mint kétmillió román fölé akarja kiterjeszteni, még egy ügyes propaganda céljait sem szolgálhatja. A román kormány nagyon jól tudja, hogy a magyar kormánynak az az etnikai koncepciója, amelyet korábbi memorandumaiban fejtett ki, lehetővé teszi a Magyarországnak visszaadandó terület etnikai szempontból történő csaknem teljes homogenizálását.

A magyar kormány úgy hiszi, fölösleges folytatni az egész, a román kormány által provokálni szándékozott meddő vitát a másod- vagy harmadrangú kérdésekről, azonban a magyar kormány hallgatását, amelyet egyes román állításokkal szemben tanúsít, nem szabad úgy felfogni részéről, mintha azokat hallgatólagosan elismerné.

Hogy a jövőben elkerüljünk minden félreértést és kétértelműséget, a magyar kormány ünnepélyesen kijelenti, hogy soha és semmilyen körülmények között nem kívánja a székelyeket földjük elhagyására kényszeríteni.

A magyar kormány sajnálattal kénytelen megállapítani, hogy a román kormány saját érvelése miatt, mely azt szolgálta, hogy időt nyerjen, ördögi körbe került. Valójában a két állam életterének szükségleteit a két kormány ismeri, tehát nyilvánvaló, hogy könnyebb barátian egy új határvonalat felállítani, mint eljutni ugyanahhoz az eredményhez mesterséges számítások és komplikált módszerek útján vagy csavaros taktikával, melyek csak arra szolgálnak, hogy meghosszabbítsák a vitát, és elmérgesítsék a sajnos már eléggé válságos helyzetet.

Jóllehet a román küldöttség magatartása kevéssé bátorítja fel a magyar kormányt a tárgyalások folytatására, amelyek inkább visszaesést mutatnak, mint előrehaladást, a magyar kormány a román politikusok józan eszéhez folyamodva még egy kísérletet akar tenni, és felteszi a kérdést, hogy a román kormány ki akarja-e jelölni vagy sem azokat a területeket, melyeket kész Magyarországnak visszaadni. Csak ez az eljárás teszi lehetővé, hogy befejezzük a folyamatban lévő tárgyalások legveszélyesebb szakaszát.

Abban az esetben, ha a két küldöttség megegyezne az új határvonal megállapításában, Turnu Severinben hasznos munkát végeznénk. Ellenkező esetben, vagyis ha a román küldöttség elutasítja, hogy kijelölje azokat a területeket, melyeket kész Magyarországnak visszaadni, a román küldöttségnek habozás nélkül negatív választ kellene adnia. Ebben az esetben a magyar küldöttség további itt-tartózkodása Turnu Severinben szükségtelenné válik és véget ér.

A magyar kormány eltelve a felelősségérzettel, amely Európa ezen részén rá hárul, a felelősségérzettől, melynek politikai és geopolitikai okai vannak, úgy hiszi, hogy még utoljára a román kormány történelmi érzékéhez kell folyamodni, kérve őt, hogy kerüljön minden olyan magatartást, amely csak a két szomszédos állam közti ellenséges indulatok felszítására képes egészen addig, hogy ezt könyörtelen gyűlöletté fokozza a saját akaratuktól függetlenül is egymásra utalt két nép között. A magyar kormány úgy véli, már hozzájárult a Magyarország és Románia közötti kapcsolatok felülvizsgálatához azzal, hogy kompromisszumot ajánlott, amelyet soha nem tett volna, és a magyar nép soha nem fogadott volna el, ha nem vezette volna az a remény, hogy a történelmi szükségszerűséget a másik fél is megérti, és hogy a kompromisszummal járó áldozatok ellenszolgáltatása a valódi, gyorsan megteremtett béke lesz, amely lehetővé teszi mindkét nemzetnek, hogy újra rátérjenek természetes fejlődésük pályájára.

Ellenkező esetben a magyar kormány kénytelen a felelősséget teljes egészében a román kormányra hárítani azért a magatartásért, amely csak arra képes, hogy még súlyosabbá tegye a Délkelet-Európában már amúgy is megrendült helyzetet."

A magyar memorandum felolvasása után Valeriu Pop úr javaslatára az ülést félbeszakították.

13 óra 25 perckor az ülést újra elkezdték.

Valeriu Pop úr a következő választ olvasta fel:

"Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Román Királyi Kormány nevében a következő nyilatkozatot tegyem:

Miután az imént Hory András úr által a Magyar Királyi Kormány nevében felolvasott memorandum ugyancsak a területelcsatolás elvén alapul, anélkül hogy figyelembe venné az etnikai valóságot, a Román Királyi Kormány nevében kijelentem, hogy egy ilyen javaslatot még tárgyalási alapként sem fogadhatok el.

A Magyar Királyi Kormány memorandumának csaknem ultimátumszerű hangvétele ellenére, hogy még egyszer tanújelét adjuk a kölcsönös megértés szellemének, amely a román küldöttséget eltölti, valamint hogy bizonyítsuk megváltoztathatatlan akaratunkat a két államnak és népnek a tengelyhatalmak által kívánt új európai rendbe való beillesztését illetően, kitartok az augusztus 10-i szóbeli jegyzék, az augusztus 16-i nyilatkozat, valamint az augusztus 18-án felolvasott memorandum és nyilatkozat által tartalmazott és azokban kifejtett javaslatok mellett.

A román küldöttség a tárgyalások megszakításáért minden felelősséget elhárít magáról, minthogy a szakítás a román alaptételek, vagyis az etnikai elvek és ezek logikus következményei, a lakosságcsere és a területi korrekciók (magától értetődően olyan mértékben, amilyen mértékben a lakosságcsere végbemegy) visszautasítása folytán következik be, és mivel ez a megoldás jelentené az egyedüli lehetőséget arra, hogy a két állam és két nép között tartós békét hozzunk létre.

A román küldöttség fenntartja magának a jogot, hogy a konferencia következő ülésén előterjessze a teljes dokumentációját és indoklását a magyar alaptételek bizonyításának megcáfolása érdekében, valamint azért, hogy még egyszer és részletesebben megmutassa a román alapelvek gyakorlati érvényességét és teljesértékűségét."

Hory András úr:

"Excellenciás uram, Uraim.

Valeriu Pop úr nyilatkozatából kiviláglik, hogy a Román Királyi Kormány javaslatainkat visszautasította, és nem áll módjában, hogy ezen az alapon tárgyaljon.

Mivel - utasításaimnak megfelelően - más alapon nem tárgyalhatok, legnagyobb sajnálatomra ki kell jelentenem, hogy további tárgyalásokba nem bocsátkozhatom.

Ebben az utolsó pillanatban még meg szeretném kérdezni, nincsenek-e talán mégis más javaslatok az Ön birtokában?"

Valeriu Pop úr:

"Más javaslattal nem rendelkezünk.

Sajnálattal veszem tudomásul a nyilatkozatokat, melyeket Excellenciád a Magyar Királyi Kormány nevében tett.

Mindennek ellenére remélem, hogy a tárgyalások megszakítása ma még nem következik be, és egy meleg hangú felhívással fordulok a magyar kormányhoz, hogy gondolja meg a dolgot még egyszer, és ne szakítsa meg a tárgyalásokat, mert az egyedül lehetséges praktikus módszer, hogy a két állam és két nép között tartós békére jussunk, az a lakosságcsere módszere, amit mi becsületesen és fenntartás nélkül kívánunk végrehajtani.

Teljes szívünkből kívánjuk, hogy kölcsönös egyetértésre jussunk, és reméljük, hogy a magyar kormány is ezzel egyetértően nyilatkozik."

Hory András úr:

"Már magánbeszélgetésünk során is hangsúlyoztam, hogy legfőbb akaratunk egy alapos megoldást találni. Kompromisszumos javaslatot tettünk. Volt szerencsém magánbeszélgetésünk során is közölni, hogy számunkra ez nagy áldozat volt.

Nem ma van az első napja, hogy Románia tudomást szerzett a magyar kívánságokról. Húsz éven keresztül ismételtük őket.

Kompromisszumos javaslatot tettünk, és én meg vagyok győződve arról - és ez egyáltalán nem diplomáciai fogás -, a lelkem legmélyén meg vagyok győződve arról, hogy ez igazi kompromisszumjavaslat volt, amely mindkét felet képes lett volna kielégíteni.

Már a kezdet kezdetén megmondtuk, hogy egy új határ alapján fogunk tárgyalni. Mi mindig, kezdettől fogva azt mondtuk, hogy területi kérdésekről van szó, természetesen az összes etnikai következménnyel együtt. Soha nem volt kifogásunk az etnikai elv ellen, és érveket sem hoztunk fel ellene.

Ellenkezőleg. Csak a sorrend más. Úgy találtuk, hogy a kérdést csak területi alapon lehet rendezni.

Tárgyalni, vitázni, mindenféle statisztikai adatok alapján, melyeket Önök felhoznak, és utána azok a másik fél által megcáfoltatnak, ez semmilyen eredményre nem vezet.

Kár, és én vagyok a legelső, aki ezt őszintén sajnálja, hogy tárgyalásunkat sajnos nem folytathatjuk.

Visszatérek a memorandumra, és úgy vélem, ha a Román Királyi Kormány a magyar memorandum tartalmát közzétenné, a nagy román közvélemény meggyőződne arról, hogy mi semmi lehetetlent nem követelünk, és megváltozna.

Ma, sajnos, ebben a pillanatban nem látok más lehetőséget, mint amit már Excellenciádnak említettem.

Ez nem a mi hibánk. A mi javaslataink a Román Királyi Kormány előtt ismeretesek voltak, midőn mi Turnu Severinbe érkeztünk, hogy tárgyaljunk egy olyan alapról, melyet a román fél elfogadott. Ez olyan javaslat volt, amely megoldhatott egy területi problémát. Ezt a javaslatot visszautasították.

Ezt itt a Magyar Királyi Kormány nevében meg kell állapítanom."

Valeriu Pop úr:

"Engedje meg nekem Excellenciád, hogy az ülés berekesztése előtt még néhány szót szóljak.

Excellenciád hangsúlyozta, hogy a magyar küldöttség a Magyar Királyi Kormány nevében kompromisszumra tett javaslatot. Kénytelen vagyok megállapítani, mégpedig sajnálattal, hogy az Önök javaslatát nem lehetett kompromisszumjavaslatnak tekinteni és akként elfogadni, mégpedig a következő okok miatt:

Nekünk, románoknak nincs Magyarországgal megoldandó területi kérdésünk. Viszont hajlandóak és készek vagyunk népi és etnikai kérdéseket megoldani, mégpedig véglegesen. Egy olyan javaslat, amely területi, és kizárólag területi megoldást jelent, minthogy több mint kétmillió román kerül idegen uralom alá, és a lehetőség, hogy kicseréljük őket, ki van zárva, mivel a maradék Erdélyben csak 162 000 magyar marad - sajnálom, hogy még egyszer ezt kell mondanom -, ez nem kompromisszumjavaslat.

Ma sem, és a jövőben sem tudunk figyelembe venni olyan javaslatokat, melyek akár csak egyetlen románt is idegen uralom alá helyeznek. Azonban, mint ahogy egyetlen románt sem szeretnénk idegen uralom alá küldeni, úgy készek vagyunk elfogadni egy olyan javaslatot, amely egyetlen magyart sem hagy többé idegen uralom alatt.

Ezenkívül meg kell erősítenem, hogy a román közvélemény egy ilyen javaslatra egyáltalán nem volt előkészítve, és olyan javaslatra, amely kétmillió románt idegen uralom alá helyez, soha nem is lesz.

Egész szívemből sajnálom, hogy Excellenciádnak másban is ellent kell mondanom. Igaz, hogy az Önök javaslatát, amely nem volt kompromisszumjavaslat, és nem volt alkalmas arra, hogy a két állam és két nép között tartós békét hozzon létre, visszautasítottuk; viszont előterjesztettünk egy ellenjavaslatot, amely kifejtette az egyedüli lehetőséget arra, hogy a két állam és nép közötti többszázados harcnak véget vessünk, és tartós békét, valamint a jövőben tisztességes együttműködést hozzunk létre a két állam és két nép között. Önök azonban ezt a javaslatot elutasították. Az, hogy Önök ezt a javaslatot a Magyar Királyi Kormány nevében elutasították, a mi megegyezési szándékunkat nem változtathatta meg. Az teljes egészében tántoríthatatlan maradt azon okokból kifolyólag, melyeket alkalomadtán már közöltem Önökkel; kiváltképp Önnel és Bárdossy úrral folytatott magánbeszélgetéseim során.

Ez a szellem nálunk tartós lesz és mindig megmarad, mi a kölcsönös megértés alapja, és fenntartja a lehetőségét annak, hogy Önök nálunk mindig nyitott kapukra és nyitott szívekre találjanak.

Még egyszer sajnáljuk, hogy Turnu Severin-i összejövetelünk [szándékainknak] csak ezzel a plátói bizonygatásával végződhet."

Hory András úr:

"Szeretnék még egy kifejezésre visszatérni, amelyet Excellenciád használt, szó szerint Excellenciád a magyar memorandum ultimátum jellegéről beszélt."

Valeriu Pop úr:

"Azt mondtam: csak ultimátumszerű."

Hory András úr:

"Ugyanekkor Ön kölcsönös megértési szellemről beszélt. Itt meg kell jegyeznem, hogy a magyar kormány az utóbbi időben, sajnos, semmi bizonyítékát nem látta ennek a megegyezési szándéknak.

Egészen pontosan tudjuk, hogy Románia nemrégiben is Dobrudzsából Erdélybe jelentős katonai erőt vont össze. Alig hiszem, hogy ezt a megegyezési szándék jeleként lehetne felfogni.

Különben úgy vélem, Excellenciás uram, hogy hiábavaló lenne tovább beszélni erről a kérdésről.

Az Ön nyilatkozatának tartalmát kormányom tudomására fogom hozni, és ezzel egyidejűleg felkérem Önt, hogy zárja le a konferenciát."

Valeriu Pop úr:

"Csak még egy kérés. Nem fogok hosszú feleletet adni az Ön szavaira. Csak megjegyezni szeretném, hogy ha ilyen intézkedést tettünk volna, az csak teljes mértékben védekező jellegű lett volna, miután Magyarországon eleve a lehető legtámadóbb felállásban nagy erőket vontak össze a nyugati határon.

A román katonai erőknek ez a nyugati határon való állítólagos megerősítése, ha meg kellett is történnie, csak teljesen védekező jellegű lehetett.

Természetesen eleget teszek az Ön kívánságának az ülés berekesztésének kinyilvánítását illetően, a jegyzőkönyvek megfogalmazásának és azok aláírásának fenntartásával, hogy így mindkét küldöttség magával vihesse saját példányát."

Hory András úr:

"Magától értődik."

Valeriu Pop úr:

"Ezzel a fenntartással kijelentem, hogy a konferencia véget ért." Az ülést 2 óra 5 perckor rekesztették be.

V. Pop
Hory s. k.

*

Moldován György a reménykedésnek nagyon kicsiny szikrájával lelkében tért haza Vízaknára, mert tudta, hogy Turnu Severinben még nem fejeződtek, nem végződtek be az alkudozások. Arra még nemigen számított, hogy autonómiasugallatai - amelyeket egy vacsora alkalmával régi ügyvédkollégája, Valeriu Pop tudatába is beiktatott - aligha fognak érvényesülni. Mégis, miközben a rádióadók híradásait figyelte, hallgatta, valami ésszerű megoldás lehetőségét fenntartotta a közös jövőnek.

A rádióból tudta, hogy azoknak a megbeszéléseknek során, amelyek augusztus 29-én és 30-án Németország, Olaszország, Magyarország és Románia képviselői közt folytak, Magyarország és Románia felhatalmazásuk alapján felkérték a birodalmi kormányt és az olasz kormányt arra, hogy a Magyarország részére átengedendő területnek Magyarország és Románia közt függőben lévő kérdését döntőbírósági határozattal rendezzék, és kijelentették, hogy kormányaik ilyen döntőbírósági határozatot minden további nélkül magukra kötelezőnek ismernek el.

Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és Ciano Galeazzo, őfelsége Olaszország és Albánia királyának és Etiópia császárának külügyminisztere kijelentették, hogy készek a magyar királyi és román királyi kormány kérésének eleget tenni, és a mai napon, augusztus 30-án Bécsben, a Belvedere kastélyban a kért és mellékletével a jegyzőkönyvhöz csatolt döntőbírósági határozatot meghozták.

A magyar királyi külügyminiszter és a román királyi külügyminiszter a döntőbírósági határozatot és mellékletét tudomásul vették, és kormányaik nevében újból megerősítették azt a kijelentést, hogy a döntőbírósági határozatot végleges rendezésnek elfogadják, és kötelezik magukat annak fenntartás nélküli végrehajtására.

A rádió közölte az aláírók nevét: Ribbentrop, Ciano, Csáky, Manoilescu.

A bukaresti rádió még azt is hozzátette, hogy Manoilescu, miután aláírta beleegyezését, ájultan borult az asztalra.

Ezt Moldován nem hitte el, de gesztusértékűnek fogadta a jól megjátszott kollapszust.

Amikor visszakapcsolt a budapesti rádióra, maga is csodálkozott, milyen szokatlan szívműködést okoz a nagyon várt, de csalódást okozó hír.

Hihetetlennek és lehetetlennek tartotta, hogy Nagyszalonta, Nagyvárad, Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Cegei-tó, Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy lennének Magyarország új határvárosai Erdélyben.

Éjfél múlt, felkelt, papírt és ceruzát vett elő, s kiáltvány fogalmazásába kezdett: "Míg élek, tiltakozni fogok minden olyan megoldás ellen..."

Itt megszakadt a szöveg.

Fogalmazványára borulva holtan találta őt reggel öreg román szakácsnője.

A rádió a budapesti adóra csavarva harsány indulókat sugárzott a halottnak.

Temetésén magyar gyermekei közül csak Tünde vehetett részt. Csongor és Mikes az észak-erdélyi bevonulás miatt csak később értesültek gyászukról.

De ott volt Teodore Morariu, aki édesapjaként beszélt a görögkeleti szertartással sírba eresztett koporsó lakója fölött.

Dicsérte és átkozta apját, s átkozta a magyarokat: "noha - kiáltotta - testem rosszabbik része magyar".

Azt mondják, Titulescu hirtelen halála is összefügg a bécsi döntéssel: az örökös román külügyminiszter élete munkáját látta összeomolni ezekben a napokban.