A már ismert "Werktagsheiligkeit" címen változatlan kiadásban jelenik meg e könyv, mely az 1937. évi első nyomtatása óta széles olvasóközönséget hódított meg.

A Nemzetközi Schönstatt Mozgalom 1968-ban meghalt alapítójának, Kentenich József atyának egy előadássorozatához szorosan kapcsolódóan jött létre. Az alapításon belül aszkétikus kézikönyvnek tekintik, melyben az olvasó Schönstatt lelkiségének alapvonásait ismerheti meg bibliai, hittani és lelkipásztori szempontok szerint.

Az 1937/38. évi évforduló alkalmával a pallottinus rend főtisztelendő rendfőnöke, Páter Dr. Hoffmann Károly átnyújtotta a Szentatyának és Pacelli bíboros államtitkárnak a "Szentség a hétköznapokban"-t. Erre a következő választ kapta:

A Vatikánból, 1938. február 20-án

Főtisztelendő Atya!

Örömmel közölhetem Veled, hogy a Szentatyának az általad ajándékként küldött mű, a "Szentség a hétköznapokban", nagy örömet okozott.

Őszentsége szívből köszöni az értékes ajándékot, és gratulál az érdemes szerzőnek, mert alapos és vonzó fejtegetéseivel hatékonyan rá tudja vezetni a hívőket, hogy törődjenek saját és mások lelki üdvével, és szent elhatározásokkal, jámbor gondolatokkal és jócselekedetekkel a hétköznapokat is megszenteljék.

A Szentatya Neked és Tieidnek, különösen a nagyra becsült könyv szerzőjének, apostoli áldását küldi.

Miközben szívből köszönöm az egyidejűleg nekem is ajándékba küldött könyvet, maradok megkülönböztetett nagyrabecsüléssel és őszinte tisztelettel

Pacelli Jenő bíboros

Kentenich atya gyakran utalt nyomatékosan erre a könyvre, amelynek nagy témái Istennek az üdvösségre vonatkozó terve és a világnak Krisztus által történt megváltása, amelyet konkrétan alkalmaz életünk hétköznapjaira. Bevezet az Isten és az ember – Isten és az ember világa és alkotása – és az ember és ember közötti, az Istennek tetsző szeretet által meghatározott kapcsolatának valóságába.

Ismételten kérték Kentenich atyát életének utolsó szakaszában, hogy intézkedjen a könyv újra-átdolgozásáról, de minden esetben az első kiadás változatlan utánnyomása mellett döntött. A kortól független tartalmával, egyszerű nyelvezetével ma is utat tud mutatni a világban élő keresztényeknek, valamint papoknak és szerzeteseknek az Istennel való mély egyesülésre az imádságban, munkában, az emberek szolgálatában.

Schönstatt, 1974.

A "Szentség a hétköznapokban" egy előadássorozat közérthető rögzítése, mely évekkel ezelőtt hangzott el, és amelynek sok hallgatójában felmerült az óhaj, hogy könyv alakban is jelenjen meg. Ezért sem felépítésének egészében, sem megjelenítésében nem tagadja meg eredetét.

Talán alkalmas arra, hogy széles körök számára a korszerű aszkétikus ismeretszerzés kézi- és munkakönyve legyen. Elsősorban ugyan a világban élő buzgó keresztényeknek szól, de bizonyára szerzeteseknek is szolgálatára lehet, mert – s amennyiben – igyekszik mindenben a végső elvekre rávezetni.

A schönstatti csodálatos Istenanya, akinek oltalma alatt e könyv létrejött, áldjon meg mindenkit, aki ezt a könyvet olvassa és életében értékesíti!

Schönstatt, 1937. májusában.

A mű, melynek magyar fordítását, kedves Olvasó, a kezedben tartod, Kentenich József atya, a katolikus Schönstatt Mozgalom alapítója előadásai alapján készült.

Szívből kívánom, hogy tudd magad a Szentlélek vezetésére bízni. Ha a Szentlélek arra indít, hogy foglalkozz e könyvvel, Ő fog általa tanítani. Ha pedig a Szentlélek indítása nélkül láttál volna hozzá az olvasásához, élessze Ő föl Benned a könyv által az Ő indítása és vezetése utáni vágyakozást. Meggyőződésem, hogy aki az életre váltható és váltandó igazságot keresi, ebben a könyvben megtalálja, amit keres.

Gondold meg, hogy személyes fejlődésed egy bizonyos szakaszában vagy éppen. Vannak megtapasztalásaid, érzed a jelen pillanat konkrét kihívását, és egy nagy életcél vonzza törekvésedet. S mindez eredeti, megismételhetetlen, mint amilyen Te magad is vagy. A múltnak, jelennek és jövőnek ebben a személyiségedhez és sorsodhoz kötődő együttműködésében éled át olvasmányodat is. Itt igazolja vagy kiigazítja eddigi tapasztalataidat, amott azért érint meg, mert éppen a megfelelő eligazítást adja, míg másutt eszményképedet erősíti és világosítja meg.

A több mint fél évszázada megtartott előadásokban az akkori világ körülményei néznek szembe velünk. A hétköznapok szentje és az azzá válni akaró azonban nem akad fönn ezen, hanem alkotó képzeletével végigjárja a mai körülményeket, és azokra meg saját életére alkalmazza a ma már talán nem aktuális illusztrációval megjelenített időtlen értékű útmutatást.

Találsz a könyvben kifejezéseket, mint például a kötődés szó, melyek nem megszokottak se a német, se a magyar vallásos szövegekben. Talán nem fogsz tőlük idegenkedni, hanem inkább hagyod, hogy elgondolkoztassanak.

Szentté válásod útján sok sikert kívánok.

1. A szentség a hétköznapokban nem a szent vasárnapot, a hét egyik napjának a szentségét jelenti, amikor zúgnak a harangok és ünneplőbe öltöznek az emberek. Nem, itt a többi hat nap szentségéről van szó, amikor nem érzékelhető semmilyen ünnepi hangulat, egyhangú, köznapi munkát kell végezni. A hétköznapok szentje a mindennapjait alakítja szent módon, egész héten át életszentségre törekedve él, és minden cselekvésére rányomja a szentség pecsétjét. Örömét és bánatát, munkáját és pihenését, imádkozását, beszédét és járását: szeretetből mindent rendkívül jól, azaz szent módon tesz.

A természetet és a természetfölöttit egy egésznek látja és éli meg, és mint egy egészet szereti, mint egy élő, egyetlen nagy szervezetet. Számára a természet alap, melyre a természetfölötti épül, és így minden teremtmény által hagyja magát felfelé vezetni, a teremtés híd és iránymutató számára Istenhez. Ezért ha Isten akarata valamilyen módon megvilágosodik előtte, akkor azt azonnal életre váltja, s mihelyt az életben valamilyen megfigyelésre vagy megtapasztalásra tesz szert, az égre irányítja a szemét és azt kérdezi, vajon mit akar Isten ezzel neki mondani. Megismerés, szeretet és élet nála mindig egymáshoz kapcsolódik. Ő valóságos életművész, mestere az életnek, és ezért Isten ritka ajándéka korunk emberisége számára. Amit az öreg Eckehard mester a saját korára vonatkozóan mond: "Az élet egyetlen mestere több az olvasás ezer mesterénél", ma érvényesebb talán, mint valaha. A hétköznapok szentje tudja ezt.

A hétköznap szentje becsülettel törekszik arra, hogy megfogadja ezt a tanácsot. Ismeri és éli, amit a Szentírás mond: "Aki az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy" (Jn 3,21), s egy másik helyen: "Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát" (Mt 7,21), vagy: "...mindig azt teszem, ami tetszésére van" (Jn 8,29). Ezért gondoskodik arról, hogy tudása és képessége ne maradjon terméketlen az életben, és hogy a fejét ne fejlessze egyoldalúan a szív és az akarat és a cselekvés rovására. Hisz a természetben is így van. Egy egészséges szervezetnek minden részét ki kell bontakoztatnia. Így a kertész se elégedett, ha egy gyümölcsfa törzse erőteljesen fejlődik, megnő a koronája, talán virágzik is, de gyümölcsöt nem hoz.

Így érthető, ha tudós emberek a szentséget a hétköznapokban úgy határozzák meg, hogy az az Istenhez, alkotáshoz és emberhez való lelkes kötődés Istennek tetsző harmóniája minden élethelyzetben.

2. Mindenkinek – aki belátással van – világos, hogy korunkban létjogosultsága van egy ilyen életszentségnek. Sőt, a pillanatnyi Egyházon belüli és kívüli áramlatok igényt tartanak rá, és a kor bajaitól való szabadítást várják tőle.

Milyen irányba törekszik a jelenkor katolikus élete?

A mai katolikus nagyon igényli a megélt kereszténységet. Számára a legértékesebb "biblia" a kereszténységüket élő keresztények. Ezért egyre jobban érti és értékeli a szentek jól megírt életrajzát. Istent nemcsak a mennyben és a tabernákulumban keresi, hanem az emberekben is, és mindenekelőtt bennük.

Ez a mai vallásos emberek vágyódása: Az istenit földi alakban akarják látni, a megélt életszentséget keresik. A szentség a hétköznapokban erre a vágyódásra ad világos választ.

Ezenfelül helyre tudja állítani a helyes viszonyt az isteni cselekvés és az ember saját cselekvése között is. Ez a viszony korunk mélyreható kulturális válságai közepette erősen megrendült.

Tanquerey így írja le a szentséget: "Részesedés az isteni életben, melyet a bennünk lakó Szentlélek Jézus Krisztus érdemei által tesz lehetővé számunkra, s melyet védenünk kell a vele ellentétes hajlamainkkal szemben." (A. Tanquerey: Az aszkétikus és misztikus teológia alapjai. Párizs, 1931, 64. old.) Isten által válunk tehát szentekké, de nem a saját közreműködésünk nélkül. Isten cselekvése és saját cselekvésünk harmonikus kölcsönhatásban van egymással.

Krisztus által kapjuk ajándékba az isteni életet. Ő érdemelte ki számunkra a megváltás kegyelmeit, melyeket a vele való bensőséges – a szőlővesszőt a szőlőtőkével összekötőhöz hasonló – kapcsolat által kapunk meg. Ő megnyerő és magával ragadó módon elibénk éli az igazi szent életet is. Tehát Isten teszi a fődolgot, ezt nem akarjuk szem elől téveszteni.

A mi cselekvésünk csak mellékszerepet játszik ugyan, de az is szerepet játszik. A mi közreműködésünk nélkül nem tehetünk szert igazi életszentségre. Nekünk védenünk, gyarapítanunk és gyümölcsözővé kell tennünk az isteni életet.

Védeni kell, mert sok és hatalmas ellenség fenyegeti. A rajtunk kívüli ellenség az ördög és a világi szellem, a bennünk levő pedig a bír-, hatalom- és élvezetvágy. Ezen ellenségek ellen helyénvaló és hatékony önmegtagadással védekezünk.

Gyarapítanunk is kell azonban az isteni életet azzal, hogy jót teszünk és a szentségekhez járulunk. Gyümölcsözővé akkor válik, ha apostolkodással hozzájárulunk ahhoz, hogy másokat is megragadjon és eltöltsön. Isten várja a közreműködésünket. Sőt, örül neki, mint ahogy az anya örül, aki egy nehéz kosarat cipel, s pici gyereke a kosárra teszi a kezét, és szeretetreméltó gyengeségében vinni segíti.

Az igazi szentség a hétköznapokban jól el tudja osztani a fő- és mellékszerepet; a szükségnek és a körülményeknek megfelelően a gyakorlati életben egyszer inkább az Isten, másszor a saját közreműködésére helyezi a hangsúlyt.

Megőrzi az ígéretes és széles körben elterjedő liturgikus jámborságot is a széplelkű felületességtől. A liturgikus jámborság célja, hogy a liturgiához kapcsolódóan Krisztus által a Szentlélekben az Atyához menjünk. Mindenekelőtt arra törekszik, hogy létrehozza az alapvető keresztény lelkületet. Mint Guardini mondja, ahhoz akarja az embert hozzásegíteni, "hogy az Istenhez fűződő helyes, lényegi kapcsolatba helyezkedjen, hogy az imádásban, az Isten iránti tiszteletben, a hitben és a szeretetben, a bűnbánatban és az áldozatosságban bensőleg igazzá váljon. S amikor eljön a cselekvés ideje, ebből a lelkületből kifolyólag azt fogja tenni, ami helyes." (R. Guardini: Vom Geist der Liturgie, Freiburg 1922, 87. old.)

A szentség a hétköznapokban gondoskodik arról, hogy a Krisztushoz fűző titokzatos kapcsolat ténylegesen kihasson a lelkületre és az életre. A Krisztushoz fűző kapcsolat a hétköznapok szentje számára folytonos ösztönzés, hogy hozzá hasonlóvá váljon a mindennapokban. A Krisztus tagjává válás számára nem csak a megdicsőült, hanem a szenvedő és halálba menő Üdvözítő életében való részesedést is jelenti. Naponta felmegy a szentmisében Krisztussal a keresztre, szívós aprómunkával küzd nap mint nap az Isten és az erkölcsiség által áthatott szellemi és lelki ember eszményéért.

A ma katolikusa tehát nyitott a hétköznapok szentsége iránt.

Mi van viszont azokkal az emberekkel, akik a mai kulturális válság következtében a naturalizmus vagy a kollektivizmus karjaiba kerültek?

A modern kulturális válságok ugyanis mind ezen "izmusok" valamelyikéhez sorolhatók.

A naturalizmus mint filozófiai felfogás minden létezést és történést csak természetes és természeti törvényszerűségre akar visszavezetni, tagadja a természetfölöttit. A természetet teszi a kegyelem helyére. Az ember saját maga meg tudja váltani magát. Csakhogy az isteninek ezt a kizárását követi az emberi kizárása is; a kegyelem ugyanis védi és gyógyítja a természetet. Ha az embert megfosztják az istenitől, a természetfölöttitől, akkor hamarosan lelketlen géppé válik. De nem bírja ki sokáig Isten nélkül. Nagyon találóan mondják ezért modern filozófusok, hogy a mai, Istentől megfosztott ember a pusztai farkashoz hasonlóan üvölti ki Isten utáni éhségét a világba, és amikor eljön az éjfél órája, meggyilkolt Istenének sírja körül ólálkodik.

Naturalista behatásokkal nem ritkán találkozunk langyos keresztényeknél is. Nem tagadják ugyan a kinyilatkoztatás Szentháromságát s az Ő természetfeletti működését az emberben, de azt már nem engedik meg, hogy egészen befolyásolja őket és életüket. A hétköznapjuk már nem megszentelt, hanem hideg és józan, mert elvesztette az Istennel való eleven érzékelést.

A hétköznapok életszentsége által Isten a mindennapi életünk kellős közepébe kerül, imádjuk mindenütt, ahol megtalálható, a testvéreinkben és az egész teremtésben is.

A kollektivizmus antropológiai eretnekség, azaz egy, az ember ellen irányuló tévtan. Nemcsak azt teszi mint a naturalizmus, hogy elválasztja az embert a természetfölöttitől, a Szentháromság Istenhez való kötődéstől. Ezenkívül még kimondottan rombolja is a természetet, amennyiben ugyanis kíméletlenül széttépi a családhoz és a földhöz való, a természeti törvényeken alapuló kötődést, és így létrehozza a szélsőséges, minden Isten szándékai szerinti kötődéstől teljesen elszakított tömegembert, az Istentől, erkölcstől, személyiségétől megfosztott embert.

A hétköznapok szentje bensőleg úrrá tud és úrrá akar lenni a kollektivizmuson, mert szembe tudja állítani a teljes, természetellenes szétszakítással azt az embert, aki kötődni tud Istenhez, az alkotáshoz és a másik ember személyéhez. Ez az ember viszont nem tömegember, hanem az Istennél lehorgonyzott, személyiségében kibontakozott és természetfölötti közösségi ember.

Akinek ezért füle van, hogy halljon, és szeme, hogy lásson, nem zárkózhat el azon meggyőződés elől, hogy a mai, a hétköznapok problémáin úrrá lenni képtelen kor szükségszerűen igényli a szentséget a hétköznapokban mint azt a nagy erőt, mely megment és megvált a kor zűrzavarától.

3. A hétköznapok szentségét a gyakorlati életben mindig szerves egésznek kell látnunk és élnünk. Az ábrázolásnál azonban lehet, hogy itt-ott szét kell választanunk, ami összetartozik, hogy az egyes részek annál világosabban elénk tárulkozzanak, és jobban át tudjuk őket vinni az életbe.

Ezért három szempont szerint szemléljük a szentséget a hétköznapokban: mint az Istenhez, az alkotáshoz és az emberekhez való kötődést.

Korunk oly mozgalmas és nyughatatlan. Forrongás és harc, kuszaság és hajsza mindenütt, ahová csak tekintünk. Ez – még inkább, mint régen – arra indít bennünket, hogy nyugalmat keressünk Istenben, hogy szívünk minden szálával kötődjünk hozzá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy visszavonuljunk egy lakatlan szigetre, és magára vagy szent vallásunk ellenségeire hagynánk a világot. Nem, korunknak olyan emberekre van szüksége, akik békét hordoznak magukban, benső és külső világukban megállták a helyüket, és felülemelkedtek az elbizonytalanodáson és kétségeken, és akik az Istenhez fűződő bensőséges kapcsolatukból megkapják ahhoz az erőt, hogy a heves ellenkezés ellenére is rányomják a korra Krisztus arcvonásait. Ők a nagy életművészek, akikre ma talán nagyobb szükség van, mint bármikor, s akiket a hétköznapok szentjeinek nevezünk. Minél nehezebb időket élünk és minél nehezebb feladatok elé állít bennünket a kor, annál komolyabban és bensőségesebben küzdenek ők azért, hogy életüket és munkásságukat erős és szilárd alapra helyezzék: Az Istenhez való mély kötődésre.

Az Istenhez való kötődést általában Isten iránti szeretetnek nevezzük. Azt, hogy milyen tulajdonságai legyenek, könnyen kiolvashatjuk a hétköznapok szentsége fogalmának meghatározásából. Ezen utóbbit már úgy ismertük meg, mint az Istenhez, az alkotáshoz és az emberhez való lelkes kötődés Istennek tetsző harmóniáját minden élethelyzetben.

1. Eszerint az Istenhez való kötődés először is felettébb Istennek tetsző, illetve magas fokú kell, hogy legyen. Nem elég, hogy engedelmeskedik a bűn terhe mellett kötelező parancsnak. Istennek leginkább az tetszik, amit az ember azért tesz, mert szabad, és nem azért, mert kell tennie; tehát az, amivel Isten kívánalmának és tanácsának engedelmeskedik. Ugye mindnyájan ismerjük azt a részt a Szentírásból, ahol a gazdag ifjú az Üdvözítőhöz jön és megkérdezi, mit kell tennie ahhoz, hogy elnyerje az örök életet. Az Üdvözítő megnevezi a parancsokat. Azokat ifjúkora óta ismerte és betartotta. Többre vágyik. Ekkor – mondja az Írás – Jézus szeretettel fordította feléje tekintetét és azt mondta: "Valami hiányzik még belőled... Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt..., aztán gyere és tarts velem" (Mk 10,21k.). Előbb a parancsait nyilatkoztatja ki az ifjúnak, majd a kívánságait.

Gyakran fordul Isten hozzánk is hasonlóan kéréssel, kívánságának kifejezésével. Mintegy azt mondja: Ez és az nagyon kedvemre van. Nem parancsolom. De ha megteszed, nagy örömet szerzel nekem, és én jutalmul a kegyelmek egész láncolatát adom neked.

Nem azt tette maga az Üdvözítő is mindig, ami Istennek tetsző volt? Hiszen életprogramja az Atya akarata volt. Mondhatta magáról: "...mindig azt teszem, ami tetszésére van." (Jn 8,29).

Mindaz, ami Istennek tetsző, magában foglalja először is a parancsoknak való engedelmességet, de ezen túlmenően arra irányul, ami hősies. Mozgatórugója az erős, bensőséges szeretet. A szeretet, ugye, nem ismer határokat. Az Istenhez való kötődés a hétköznapok szentségének értelmében akkor Istennek tetsző, ha annyira magas fokú, hogy Isten tanácsoló és kívánó akarata felé nyújtózik. A szentek ebben tündöklő példaképek számunkra.

2. Istenhez való kötődésünknek továbbá harmonikusnak kell lennie. Világítsa meg valamennyire egy kép ezt a fogalmat. Ha a zongorán hármashangzatot játszanak, akkor ez a harmónia kellemesen és jólesően hat a fülünknek. Viszont, ha három tetszőleges, egymáshoz nem illő hangot ütnek le, az ilyen diszharmóniát zavarónak érezzük. Vagy figyeljünk meg egyszer egy triót. Három különböző hangszer szól egyszerre. Feltéve, hogy mind a három jól játszik, abban az esetben is csak akkor lesz teljes a harmónia, ha az egyes hangszerek hangereje is egymásra van hangolva. Ha valamelyik hangszeren a többihez viszonyítva túl hangosan játszanának, az nem lenne harmonikus.

Összhangnak kell lennie tehát az Istenhez, az alkotáshoz és az emberhez való kötődés között. Ha ez így van, akkor az Istenhez való kötődés nemcsak hogy nem akadályozza az alkotáshoz és az emberhez való kötődést, hanem megalapozza, és állandó hatékonysággal elő is mozdítja azt.

A harmónia ellentétét diszharmóniának mondjuk. Vegyünk erre is egy példát a gyakorlati életből. Abból talán még jobban kitűnik, milyen is a hétköznapok szentjének az Istenhez való harmonikus kötődése.

Ez a kötődés Istenhez teljesen diszharmonikus, mert az emberhez és az alkotáshoz való kötődés nagymértékben elsatnyult. Az élet megformálása elmarad.

Hol itt a hiányosság? Kétségtelenül az Istenhez való kötődésnél. Az nagyon lemaradt a fejlődésben az alkotáshoz és az emberhez való kötődéshez viszonyítva. Ez diszharmonikus.

3. Istenhez való kötődésünknek ezenkívül lelkesnek kell lennie, nem szabad csupán eszmeinek maradnia. Át kell hatnia az akaratunknak és az érzelmünknek is, úgy, hogy kapcsolatunk bensőségessé váljon, Isten magával ragadjon bennünket.

A Jóistenhez való kötődésünk tehát akkor lelkes, ha akaratunkkal és érzelmünkkel ragaszkodunk hozzá.

Az ehhez a célhoz vezető úton azonban óvakodnunk kell a következő két veszélytől. Nem szabad kikényszeríteni akarnunk a lelkesedést és az érzelmi melegséget. Résen kell lennünk az önámítás veszélyével szemben is, idegen érzelmek másolásától, melyeket könnyen átveszünk gépiesen, s amelyek aztán hamar hamis önértékelésre csábítanak. Ezek az érzelmek nem fejlődtek ki bennünk, hanem csak ránk ragadtak, és az első fuvallat el is fújja őket.

Az Isten iránti egészséges és erőteljes odaadás csak olyan fokban jön létre és olyan mértékben növekszik, ahogy a lélek imádkozva fáradozik azért, hogy egyre közelebb kerüljön Hozzá, és hogy mindattól, ami rendetlen, elszakadjon. Ez az odaadás ezért nem jár homályos, rajongó, szentimentális szeretettel. A nyugodt és mély elmélkedés által fényt és táperőt merít, az Isten kívánalmához igazodó elszakadás pedig az igaziságát bizonyítja.

4. Istenhez való tartozásunknak kell még egy negyedik tulajdonsággal is rendelkeznie. "Minden élethelyzetben", megtalálhatónak, azaz állandónak kell lennie. Az az ember szent, aki lehetőleg mindig, a legközönségesebb ténykedései közepette is szoros kapcsolatban van Istennel. Ő a Vinctus Christi, a Krisztus megkötözöttje, aki sohasem szakad el tőle.

1. Don Bosco, a múlt század nagy olasz nevelője írta egyszer egy levélben lelki fiainak: "Az én pedagógiám a szeretet gyermeke." Ezért szívesen is adta a tanácsot: "Ha azt akarod, hogy engedelmeskedjenek neked, gondoskodj arról, hogy szeressenek... Azt akarjátok, hogy szeressenek benneteket? Jó, akkor szeretnetek kell. De ez magában még nem elég. Még egy lépést kell tennetek: Nemcsak az kell, hogy szeressétek a tanítványaitokat, hanem az is, hogy ez be is kerüljön a tudatukba. S hogy történjék ez? Kérdezzétek meg a szíveteket, az tudja."

Ezekkel az elvekkel sikerült Don Boscónak neveletlen, részben lezüllött fiúkból olyan embereket formálnia, akik később Isten akarata szerint tudtak úrrá lenni az élet nehézségein.

Bizony, Istentől, minden nép és kor legnagyobb pedagógusától tanulta Don Bosco ezt a nevelési módot az imádság csendes óráiban, és így talált rá az isteni nevelői bölcsesség legfőbb tételére: "A legnagyobb a szeretet" (1Kor 13,13). Miért szeressük tehát Istent? – Szent János megmondja nekünk: "Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket" (1Jn 4,19). Miért kötődjünk Istenhez? – Mert ő kötődik hozzánk emberekhez, azaz, mert szeret bennünket – szabad jóságából fakadóan.

Istenhez való kötődésünk forrása eszerint Istennek az emberhez való kötődése. Mely titka a szeretetnek! Csak tudnék magamnak ezúttal angyalszájat kölcsönvenni, hogy minden emberrel megértessem és a szívükbe véssem: A nagy Szentháromság Isten, a világ teremtője és bírája, szeret téged! Micsoda pólusok: Ő és én! Mi vagyok én? – Egy porszem, egy "csepp a tengerben", egy fűszál, ami ma él, holnap meg elszárad! És mi az Isten? Ki mer erre választ adni!

A tudósok azt mondják, hogy az ember értelemmel és akarattal ellátott érzéki lény. Az ember fölött áll az egész szellem- és angyalvilág. Ez a világ felettébb nagy és ragyogó adottságokkal kell, hogy rendelkezzen. Szent Ágoston azt mondja, hogy akkor lesz vége a világnak, amikorra annyi igaz halt meg, ahány ahhoz szükséges, hogy elfoglalják a bukott angyalok helyét. Feltételezhetjük viszont, hogy több angyal maradt a mennyben, mint amennyi a kárhozatba zuhant. S most képzeljük el az angyaloknak ezt a nagy seregét. A tudósok kilenc karba, meghatározott rangsorba csoportosítják őket Isten trónja körül. Milyen magas ranglétra ez a legkisebb angyaltól, át mind a kilenc karon egészen fel a legfelsőbb szeráfig! E legfőbb angyal hatalmát és nagyságát megközelítőleg sem tudjuk elképzelni. Mégsem végtelen a nagysága. Isten azonban végtelen. – Az angyaloknál szebb, nagyobb és hatalmasabb az Istenanya. Gábor arkangyal "kegyelemmel teljes"-nek magasztalja. A hittudósok azt mondják, hogy őt több kegyelem tölti el, mint az összes angyalt és szentet. De ő is végtelen távolságban van az örök Istentől. S ez a végtelen, örök Isten szeret minket, kicsi embereket. Ezt akkor se fognánk fel, ha életünk végéig csak ezen gondolkodnánk.

2. Milyen az Ő szeretete közelebbről? A Szentírás azt mondja nekünk: "Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat" (Jer 31,3). – "Örömöm, hogy az emberek között lehetek" (Péld 8,30).

Örök szeretettel szeret engem! Öröktől fogva, amikor még senki más nem ismert és nem gondolt rám, és senki sem érdeklődött irántam, Isten már szeretett, éltem már a lelkében, hasonlóan ahhoz a képhez, amely a művész lelkében él, mielőtt megalkotná azt. Szeretett engem, amikor a valóságban még nem léteztem, csak mint lehetőség "voltam".

Ily módon szeretett Isten, a nagy művész, engem, mielőtt még léteztem volna! És mindörökre szeretni akar engem. Arra teremtett. Éppen engem rendelt arra, hogy isteni, túláradó szeretetének tárgya legyek.

Isten szeretete örök, de mérhetetlenül nagy és bensőséges is. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy irgalomból vonzott magához, hogy öröme telik abban, hogy az emberek között legyen, arra akar ezzel utalni, hogy a mi Isten iránti lelkesedésünket megelőzte Isten lelkesedése az emberek iránt, a mi Istenhez való bensőséges közeledésünket megelőzte Isten bensőséges kötődése az emberhez, röviden, hogy Isten egészen bensőségesen szeret minket.

Mondják, hogy Isten-áldotta művészek annyira tudják szeretni a művészetüket, hogy más szeretet iránt nincs már érzékük. Mintegy teljes szeretetre való képességüket kiadják a művészet iránti szeretetükben. Ha Isten nem volna végtelenül gazdag a szeretetben, valóban, tartanunk kellene attól, hogy hamarosan kifogy belőle, annyira pazarolja ránk a szeretetét. Valaki egyszer azt mondta, hogy Isten több szeretettel tekint egyetlen emberi lélekre, mint az összes többi teremtményre.

Ha érzékletesen akarjuk felfogni, hogy milyen nagy és bensőséges a szeretete, akkor adományai nagyságán kell azt felmérnünk. A legnagyobbat, egyszülött Fiát adta nekünk, hogy az nagy-nagy szeretetből fakadóan megváltson minket.

Isten engem kimondhatatlanul önzetlen szeretettel szeret. Nem lesz általam gazdagabb, engem akar gazdaggá tenni. Nem lesz általam boldogabb, engem akar boldoggá tenni. Üres edényeket keres, csak hogy szeretetének egész gazdagságát beléjük árassza. Bárcsak lenne bennünk egy kevés ebből a nagy, szívélyes, önzetlen szeretetből!

"Azt akarjátok, hogy szeressenek benneteket?... Nemcsak az kell, hogy szeressétek a tanítványaitokat, hanem az is, hogy ez be is kerüljön a tudatukba..." – mondta Don Bosco. Hogyan tudatosítja Isten bennünk, hogy szeret minket? Azzal, hogy érzékelhetően elhalmoz bennünket természetes és természetfölötti adományokkal.

Először Istennek az emberhez való természetes kötődését szemléljük, tehát azokat a jótéteményeit, melyeket a természet rendjében nyújt az egész teremtésnek.

E kötődését naponta és óránként kinyilvánítja háromszoros tevékenységével: szeretetből teremt, szeretetből fenntart és szeretetből kormányoz.

1. Ha láthatnánk egyszer, mennyi életet teremt Isten egyetlen pillanatban! Csak emberi életet is, de mennyit!

Minden teremtő pillanatban a szeretet örök eszméi válnak valósággá. S hányféle életet teremt Isten! Mennyi csírát és mennyi képességet! Vajon miért? – Szeretetből! Mily szerető tiszteletet és tiszteletteljes szeretetet kellene e ténynek felélesztenie bennünk minden teremtett lény iránt, embertársaink adottságai és alkata iránt is!

2. A teremtő Isten a teremtés után sem hagyja magukra keze műveit. Fenn is tartja őket. Az Üdvözítő mondta egyszer: "Atyám mindmáig munkálkodik, ezért én is munkálkodom" (Jn 5,17). Ezen Isten fenntartó tevékenységét érthetjük. Szeretetből teremt, és szeretetből tart fenn.

Ha Isten abbahagyná fenntartó tevékenységét, abban a pillanatban, bizony, az egész világ nemcsak porba süllyedne, hanem a semmibe; mert még a padló porszemének is Isten segítségére van szüksége ahhoz, hogy fennmaradhasson. Isten keze tartja a büszke hatalmasokat és a szellem kiválóságait is mind, életük másodperceinek minden töredékében. Milyen alázatossá kellene, hogy tegyen ez a felismerés!

3. Egész világosan és egyszerűen fejezi ki a katekizmus: Isten teremtette, fenntartja és kormányozza a világot. Tehát kormányozza is a világot, és azt ismét csak szeretetből teszi. Mindenről gondoskodik, a nagy világfolyamatról és a tiszavirágról a levegőben. Mindent elrendez és elirányít. Semmi se túl csekély számára. Ezt a szeretetből fakadó kormányzó tevékenységet szívesen nevezzük isteni gondviselésnek. Az isteni gondviselés nagyon határozottan jelenik meg sok helyen a Szentírásban.

Nem szeretnénk egyszer mi is utánanézni a saját életünkben? Mennyire javunkra vált eddigi életünkben a legkisebb körülmény is! Isten szeretettel kormányozza a világot! Csak szeretnünk kell őt, s akkor minden, de minden a javunkra válik. "Diligentibus Deum omnia cooperantur in bonum. – Az Istent szeretőknek minden a javukra válik." (Róm 8,28)

Mindent a Gondviselő szerető keze irányít. Ha öröm ér bennünket, akkor az a mennyei atya üdvözlete, hálás gyermekekként köszönünk neki vissza. Ha keresztet vagy szenvedést küld, úgy fogjuk fel, hogy állítja számunkra a váltót. Most is, sőt éppen most akar jót nekünk, mert ezzel jelezni akarja: Állj, irányt kell változtatnod, ezen a vágányon a vesztedbe rohansz!

A szeretetteljes isteni gondviselésbe vetett rendíthetetlen hitük által tudnak a szentéletű emberek gyakran olyan nyugodtak és munkabírók lenni minden élethelyzetben. Számukra minden jól történik, mert soha semmi se történik Isten akarata ellenére.

Borgia Szent Ferenc szokta mondani, miután megtette a magáét: "Mindig jól prédikálok", akkor is, amikor nem jól ment, mert hisz mindig úgy prédikált, ahogy az az isteni Gondviselő tervében volt.

Isten tehát szeret engem, naponta és óránként kimutatja irántam szeretetét. Teremt, fenntart és kormányoz, szeretetből. Szeretet a hétköznapok életszentségének a forrásvidéke. Szeretetével Isten mindig közel van az emberekhez és a dolgokhoz. Isten közelebb van hozzánk, mint a levegő a madárhoz, mint a víz a halhoz. "Benne élünk, mozgunk és vagyunk" – mondja Szent Pál (ApCsel 17,28).

A hétköznapok szentjét áthatja Isten közelsége. Finom érzékszerve van Isten tulajdonságai iránt, különösképpen az iránt, hogy Isten mindenütt jelen van. Ez a gondolat teszi a szenteket annyira tiszteletteljessé.

Ha Istenhez való kötődésünk forrását keresve mélyebbre akarunk ásni, az emberhez való természetfölötti kötődéshez, illetve azokhoz a természetfölötti javakhoz jutunk, melyekkel Isten szeretetből megajándékoz minket.

A természet rendjében Isten mint teremtő, fenntartó és kormányzó bennünk és mindenütt van, minden az övé. A természetfölötti világ rendjében, azaz a kegyelem által, szeretetétől indíttatva lehetővé tette, hogy az emberi lélekben "lakjon" – egész egyedülálló módon. Mit jelent ez a "lakjon"? Azt jelenti, hogy úgy lakik bennem, ahogy én lakom egy szobában? A szoba az mindig egy tőlem teljesen különálló valami marad. Ha azt mondom, hogy a Szentháromság bennem lakik, az nemcsak azt jelenti, hogy bennem van, hanem azt is, hogy titokzatos módon bevon engem az ő isteni életébe. Vajon kötődik-e hozzám a nagy Isten? Szeret-e engem? Hát lehetne a szeretete még ennél is nagyobb? És mi milyen gyakran vagyunk hidegek vele szemben! Szent Ágoston panaszolja egyszer: "Istenem, Te bennem voltál, én pedig magamon kívül voltam" – az élet piacán voltam és nem figyeltem Rád. Az őskeresztényeket sokkal jobban megragadta az az igazság, hogy Isten bennük lakik. Szállóigévé vált náluk: Ha a testvéredet láttad, akkor az Urat láttad! És ugyanezzel a lelkülettel lépett esténként Origenész apja alvó fiacskájához, hogy mély tisztelettel megcsókolja, mert a gyermek szívében lakó Szentháromságot akarta imádni.

A hétköznapok szentjét áthatja ez az igazság. Minden kegyelmi állapotban leledző ember szemének ragyogása az örökmécsesre emlékezteti. És ahol ég az örökmécses, ott az Oltáriszentség van. A kegyelem állapotában levő ember lelkében Isten mint atya és barát, mint munkatárs és megszentelő él és munkálkodik.

A kegyelem állapotában leledző lélekben a Szentháromság Isten ütötte fel trónját és ott munkálkodik mint atya. Ő a mi atyánk, mi az ő gyermekei vagyunk. Ezt hangsúlyozza Szent Pál újra és újra. "Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis,... hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa szólítjuk: Abba, Atya!" (Róm 8,15). Szent János is azt mondja nekünk: "Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk." (1Jn 3,1) Valóban mondhatjuk tehát: Isten az atyánk.

Tehát igazából Isten gyermeke vagyok, odaállhatok az Üdvözítő mellé, és az ég és föld hatalmas Urának azt mondhatom, hogy "kedves Atyám". Persze nem oly módon – nemzés útján – vagyok gyermeke, mint Krisztus, hanem Isten ajándékozó rendelkezése következtében.

S ez az atya atyai módon szeret engem. Az én "Abba, kedves apám"-ra az ő isteni "Fili, Filia – kedves gyermekem"-mel válaszol. Hisz Ő maga mondja nekünk a próféta szájával, hogy atyai melegséggel, sőt, anyai gyengédséggel szeret bennünket:

Milyen keveset tudnak a mai emberek, még mi keresztények is, erről a vigasztalással teli igazságról! Hogyan érezhetnénk különben ennyire elhagyatottnak és magányosnak magunkat, és hogy házalhatnánk ajtóról ajtóra menve, hogy mennyei Atyánkról elfeledkezve, segítségért és vigasztalásért kolduljunk! Nem az apjához megy egy gyerek, ha valami baja van? És nem ébreszti fel a gyermek, és kiváltképpen a kicsi és gyámoltalan, az apa egész segítőkészségét és adakozó kedvét? Az Atyaisten közlékeny, szeretve akarja odaajándékozni magát, és ajándékozva szeretni akar, hisz ő a szeretet. Nagy szeretni akarásából leheli a Szentlelket. Ez a nagy, magát kiárasztani akaró erő nem hagyta őt azonban nyugodni. Ezért Fiát egy áldott emberi természettel kötötte egybe. Majdhogynem azt szeretném mondani, hogy az atya nem akar gyermek, minél több gyermek nélkül lenni. Hiszen Ő maga a szeretet, és ezért közölni akarja magát. Deus quaerit condiligentes se. Isten szellemi lényeket akar, akiket szerethet, és akik vele együtt szeretik azt, amit ő szeret, és úgy, ahogy ő szeret. Ezért akarta, hogy Egyszülöttje emberré legyen, és minket a szent keresztség által az ő tagjaivá tett. Valóban az ő gyermekei lettünk. Az Atyaistennek van egy sajátos "gyengéje", nem tud ellenállni gyermeke felismert és elismert gyámoltalanságának. Gyermekség a nagy Isten "tehetetlenségét" és másfelől a kis ember "mindenhatóságát" jelenti. Ebben rejlik a legmélyebb oka annak, hogy Isten országában az alázat olyan gyümölcsöző. A Szűzanya ezért ujjongva imádkozta a Magnificátban: "Az alázatosakat fölemelte" (Lk 1,52), és az isteni Üdvözítő ismételten igazolja anyjának szavait, amikor ezeket mondja: "...aki magát megalázza, azt felmagasztalják" (Lk 14,11), és "Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek" (Mt 20,26).

A nagy Szentháromság Isten nem csupán a gyermeki szeretetünket akarja, hanem szeretetünk minden fajtáját, s azt végső soron mind magához akarja kötni, a baráti szeretetünket is. Ő isteni Barátunkként van bennünk. "Nem nevezlek többé szolgának benneteket... Barátaimnak mondalak benneteket." (Jn 15,15) Ez Isten kijelentése, és ezt szó szerint kell vennünk. Mivel azonban a barátság feltételezi, hogy az érintettek természetüket illetően egyenrangúak legyenek – állat és ember között pl. nem beszélhetünk valóságos barátságról –, ezért megosztotta velünk isteni életét. Itt nem áll fenn ugyan tényleges egyenlőség, hisz akkor istenek lennénk, hanem egy bizonyos teremtett hasonlóság. Ez elég arra, hogy bizalmas kapcsolat jöhessen létre.

Isten igazi barátsággal cseréli velem a javait. Fiát adja nekem és Szentlelkét. Megengedi, hogy részt vegyek Fia feladatában és küldetésében, aki a kereszt alatt ünnepélyesen anyjára bízott engem.

Viszont az isteni Barát is igényt tart az én javaimra. Egy tulajdonom van csupán, mégpedig az akaratom, a szeretetem. Ezt kell és szabad neki felajánlanom, mint baráti ajándékot. Hogy is mondja az Üdvözítő? "Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem." (Jel 3,20) Egy ilyen csodálatosan bizalmas kapcsolatot sohase mertünk volna kívánni magunknak, ha nem Ő, az isteni Barát ajánlotta volna ezt föl nekünk. Meghív asztalához, tanítva és ösztönözve szól hozzám, ahogy egy jó barát szokta.

Aki ápolja a benne lakó Szentháromság Istennel a baráti kapcsolatot, az fölfedez majd összefüggéseket, és belát igazságokat, melyek mások előtt rejtve maradnak. De a barátság gyümölcseként a komoly elhatározásokhoz újra és újra átütőerőt is kaphat. Sajnos a világ zaja gyakran olyan erősen hatol a fülünkbe, hogy emiatt meg se halljuk barátunk hangját és kopogását.

A hétköznapok szentje finom hallású, és nyitott Istennel szemben. Emberi hangok és a munkazaj nem nyomják el isteni Barátjának a szavait. Meghallja mindenütt, mint a gyermek, aki ismeri anyja hangját, és kihallja azt az utca zsivajából is.

A bennünk élő Barát nem tétlen, hanem mint hatalmas munkatárs tevékenykedik. Jól tudja, hogy nélküle nem vagyunk képesek az isteni életet ápolni, nem tudjuk az istengyermeki életet megvalósítani, ezért támogatja a mi gyengeségünket segítő kegyelmeivel. Világosságot ad, hogy értelmünk tisztán lássa a célokat, és erőt önt belénk, hogy életünket a felismert végső célra irányítsa. Ha bűn és szenvedélyek korbácsolják, és már-már elnyelik hajócskánkat, ha bátorság és bizalom meg akarnak inogni, akkor közbelép Ő, "aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi" (Fil 1,6). Egyszóval sohasem vagyunk egyedül, kegyelme mindig velünk van, csak utána kell nyúlnunk.

Így van ez néha velünk is. Úszunk az isteni Munkatársunk által felajánlott kegyelmek tengerében, mégis sokszor közel vagyunk ahhoz, hogy szomjan vesszünk, mert nem merítünk. Nem vagyok képes mindenre "abban, aki erőt ad"? (Fil 4,13)

Munkatársunk egyúttal a megszentelőnk is. Azáltal, hogy Isten bennünk lakik, lelkünk a Szentlélek, sőt a teljes Szentháromság temploma lett, fel van szentelve. Ezáltal egy bizonyos megszentelésben részesül a testünk is. "Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az." (1Kor 3,17) Milyen nemesnek kellene, hogy érezzük magunkat mindnyájan annak tudatában: mozgó Szentháromság-templomok vagyunk!

Ha a háromszor szent Isten bennünk lakik, akkor világos, hogy jelenléte csak megszentelő lehet. Ő a mi megszentelőnk, azaz szentekké tesz bennünket.

Ha már megkérdezzük magunktól, hogy miben áll az életszentség, akkor a hétköznapok szentjének felfogása szerint azt kell mondanunk: Életszentség a gyermek egyszerű válasza az Atya szeretetére, a barát válasza, a Barát kérő kopogtatására. Az életszentség nem holt tudás, hanem élet, mégpedig élet a Szentháromság Istenben. A hétköznapok szentje ezt a lüktető életet mutatja újra meg újra az imádás, a bűnbánó, bensőséges és nagylelkű szeretet és Isten utánzása csendes tettei által. Hiszen a szeretet nemcsak arra ösztönöz, hogy egyesüljünk a szeretett személlyel, hanem arra is, hogy hasonlóvá váljunk hozzá.

Nagy jelentősége van a meggyőződésnek: Isten bennünk lakik. Ez a rövidke mondat a minket érintő titkok egész világát tartalmazza. Mindaz, amit a hit fényénél az istengyermekségből láthattunk és arról elmondhattunk, csak gyenge kísérlet arra, hogy egy kicsit megvilágítsuk ezt a nagy titkot. Felkeltette bennünk a vágyat, hogy még jobban fellebbentsük róla a fátylat.

Mózeshez így szólt egykor a hang az égő csipkebokorból: "Vedd le a sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld." (Kiv 3,5) Bizony, mi is szent földön állunk, ahol csak félénk tisztelettel és tiszteletteljes félénkséggel merhetünk néhány lépést tapogatózva előre menni. Emberi értelmünk akkor is egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy felfogja annak nagy titkát, hogy Isten bennünk lakik, ha megvilágítja a hit fénye.

1. A Szentháromság Isten bennem lakik, ez azt jelenti: Ő bennem van és titokzatos módon bevon az isteni benső élet sodrába. "Isten magába fogadja az embert, és engedi, hogy részt vegyen az ő benső életében. Nemcsak hogy a természetfölötti kinyilatkoztatás által megismerő bepillantást enged az emberi szellemnek az Ő legszentebb lényébe, hanem maga az ember az ő természetével beléphet a Legszentebb-be, oda, ahol – ahogy Krisztus mondta az apostoloknak – az Atya sok lakása van. Isten egészen új módon költözik be az emberbe, és kibontakoztatja annak lelkében az Ő háromszemélyes életét. A szellemileg nemző önközlés gyümölcseként él Isten kebelében az isteni, Istennel lényegében azonos Fiú. Ezen önközlés élő módon kialakul a természetfölötti emberben, aki ezáltal a szó különleges értelmében az isteni Logosz képmása, és – nem természeténél fogva ugyan, hanem kegyelemből történő meghívás által – Isten gyermeke, az isteni Logosz testvére lesz. A Fiúban felragyogó isteni dicsőség átsugárzik az emberre és elárasztja lényét az örök világosság hasonmásával. A szeretet egyetlen közös lehelete, melyben találkozik az Atya és a Fiú, és melynek gyümölcse, mint valljuk, az isteni Lényeg harmadik hordozója, a Szentlélek, hasonlóképpen kiformálódik a természetfölötti ember lelkében, amennyiben a fellobbanó isteni szeretetláng mintegy átkap az értelmes teremtményre és ott hasonló tüzet gyújt. A természetfölötti ember sajátos léte, lelki alkata így abban áll, hogy a háromszemélyes benső isteni élet ily módon megnyilatkozik és kiformálódik benne." (Bichlmair)

A Szentháromság Isten kegyelemből háromszemélyes benső életének teremtményi, valóságos és Istennel egyesült mását ajándékozta nekem.

Ez először a szent keresztségben történt meg, mely a lélek újjászületése. Az első születésemnél a természetes életet kaptam, testet és lelket. Az újjászületésnél a lélek visszakapta mindazt, amit az első emberek a paradicsomban a bűnbeesés előtt ajándékba kaptak, s amit mindenkinek meg kellett volna kapnia, de az áteredő bűnnel elveszett. Az isteni Üdvözítő Nikodémussal beszél erről és megerősíti: "Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát." (Jn 3,3) Azt akarja ezzel mondani: Ha a mennyországba akarsz jutni, akkor valaminek még történnie kell veled, még egyszer meg kell születned. Ez nem a testből, hanem a vízből és a Szentlélekből való születés. Ez egy igazi, valóságos, szellemi születés. A lélek megtisztul és gazdagodik általa, egy új létezés: az isteni élet, illetve a megszentelő kegyelem részesévé lesz. Akiben nincs meg ez a lét, nem juthat a mennyországba.

A szent keresztségben az isteni életnek ez a tüze kerül a lélekbe. Nem kellene hozzászoknunk ahhoz, hogy többre becsüljük, és jobban megünnepeljük a keresztelő napját, mint a születésnapot, és hogy egész életünk folyamán ápoljuk azt a szent tudatot, hogy meg vagyunk keresztelve? Hisz a születésnap csak a természetes életet adta nekünk, a keresztelő napja viszont az isteni életben való részesedést! És nem kellene mindennapi életünkben az isteni életet jobban értékelnünk? Sajnos gyakran becsüljük többre a megtiszteltetést, a szépséget, a gazdagságot, az okosságot, a jólétet, mint a kegyelmi állapotunkat.

A hétköznapok szentje helyes értékítélettel rendelkezik. Legnagyobb gondja az, hogy az isteni életet megőrizze és ápolja. Minden más értéknek alárendelt jelentőséget tulajdonít. Az őskereszténységben az isteni élet volt egészen a gondolkodás és a törekvés középpontjában. Az volt az eszményük, hogy a keresztségi kegyelemben haljanak meg. A katakombákban ezért gyakran találjuk sírköveken a feliratot: In albis decessit – a keresztségi kegyelemben hunyt el.

2. Az új lét, melyet a lélek az újjászületés által kap, annyira Istenhez hasonlóvá teszi őt, hogy azok a szentek, akik láthattak a megszentelő kegyelem állapotában leledző lelket, azt állítják, hogy Isten után a kegyelem állapotában levő lélek a legszebb, ami csak létezik.

Az új lét, a megszentelő kegyelem által képes lesz a lélek arra, hogy Istenhez hasonló módon már itt a földi életben tökéletlenül, és egykor az örökkévalóságban lehetőség szerint tökéletesen megismerje és szeresse Istent, és ezáltal elérje természetfölötti célját. Enélkül az új isteni élet nélkül sohase tudná ezt a célt elérni.

A természetfölötti élet, hasonlóan a természeteshez, képes fejlődni. Tökéletességét az örökkévalóságban éri el. Ezért mondja az apostol is: "Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre" (1Kor 13,12). Minél inkább bennünk van az isteni élet, annál hasonlóbbak leszünk Istenhez már evilági életünkben. Az isteni élet akkor mintegy átsugározza a test leplét és megdicsőíti azt. Ez az oka annak, hogy öreg emberek, akik egy tiszta, Istennek tetsző életet éltek, gyakran olyan természetfölöttinek, megdicsőültnek látszanak, és hogy szentéletű emberek tisztán külsőleg is úgy tűnnek néha, mint egy másik világból jött lények.

3. De a természetfölötti életet végül is azért kapjuk ajándékba, hogy maga a nagy Szentháromság Isten egyesülhessen velünk. Ez a titok megkoronázása és tökéletes bizonyítéka annak, hogy Isten kötődik az emberhez, hogy szeret minket. A teremtett, Istenhez hasonló lét, a megszentelő kegyelem, melyet a keresztségben kapunk, Istenhez hasonlóvá tesz bennünket, de egyesít is Istennel; mert ahol a megszentelő kegyelem van, ott a Szentháromság lakik. A megszentelő kegyelem mintegy a híd, melyet a Jóisten arra használ, hogy bevonuljon hozzánk, az eszköz, melyet arra használ, hogy titokzatos módon kötődjön a lélekhez.

Mindez valami egészen nagy, valami titokzatos, amit csak a hit szeme lát, homályosan. A természetes szemünk ehhez túl bamba és zavaros, legfeljebb hatásait észleli valamennyire annak, hogy Isten az emberben lakik, olyan embereken, akik tartós és bensőséges kapcsolatban vannak Istennel. Ezért olyan nagyon fontos számunkra az, hogy hitünk szemeit tisztítsuk és élesre állítsuk, hogy a hit gyermekeivé váljunk. Mindenekelőtt azt kell megkísérelnünk, hogy hitünk e nagy titkának megfelelően éljünk. Vivas ut intelligas – éld, hogy beláthasd, így mondja a keresztény életbölcsesség. Más szóval: Ha a hit valamely titkát mélyebben fel akarod fogni és be akarod látni, akkor élj mindenekelőtt egészen aszerint, akkor majd megkapod értelmed számára az óhajtott és elérhető világosságot is.

De hogyan éljünk aszerint? Ez nagyon egyszerű. Tekintsünk a szentekre! Hogyan csinálták ők? A hitben gyakran szemlélték a bennük lakó Szentháromság Istent, gyermeki módon társalogtak vele a hála, az imádás, a szeretet és a tisztelet kifejezésével – kis, többnyire maguk készítette röpimával – és gyakran hoztak áldozatot érte. Amennyiben így tehát élték a nagy igazságot, hogy Isten bennünk lakik, egyre jobban be is látták azt a hitben, sőt, néhányan abban a kegyelemben részesültek, hogy titokzatos, beléjük oltott fény által egyedülálló mélységben szemléljék.

Mindazt az igazságot, melyről eddig elgondolkodtunk, vonzó módon foglalja össze a következő "Imádság Istennek a lélekbe történő beköltözéséért":

A Szentháromság Isten kötődik az emberhez. Szeret minket, teremtményeit és gyermekeit, és bizonyítja nekünk a szeretetét természetes és főleg pedig természetfölötti módon, úgy, hogy bennünk lakik és részesedni enged isteni természetében.

Még tovább is megy szeretetében. János, a szeretett tanítvány mondja nekünk: "Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást" (1Jn 4,9-11). A második isteni személy felvette a mi természetünket. Emberré lett. Mióta az Istenanya kimondta az igen-jét és a megtestesülés nagy titka valósággá vált, az Istenember az ő életében, szenvedésében, halálában és működésében Isten irántunk való szeretetének legszemléletesebb bizonyítéka.

Ennél a szeretetnél gyújtja meg a hétköznapok szentje nap mint nap a viszontszeretetét. Nem fárad bele, hogy szemlélje és viszonozza a szeretet nagy tetteit, melyekkel az Üdvözítő életében és halála után bőségesen elárasztotta.

"Amint én szerettelek titeket – mondta egyszer övéinek az Üdvözítő –, úgy szeressétek ti is egymást" (Jn 13,34). Aki részleteiben szeretné tudni, miként szeretett az Üdvözítő, annak csak a Szentírást, Istennek a gyermekeihez írott levelét kell felütnie. Hamarosan örömmel hajol majd meg azelőtt az előzékeny, együttérző és hősi szeretet előtt, mely az Üdvözítő szavaiban és tetteiben kifejezésre jut.

1. Szeretete előzékeny. Ezért tud oly jóságosan hívni: "Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket" (Mt 11,28). Jó pásztornak nevezi magát, aki az eltévedt bárány után megy, hogy megtalálja és a vállain hazavigye, nem félve a puszta tüzétől és a tövistől, aki az életét is kész odaadni.

2. Az a tény, hogy milyen megértő minden testi-lelki bajjal szemben, amelyikkel csak találkozik, bizonyítja, mennyire szívélyes és együttérző a szeretete. Visszaadja a síró anyának a fiát, meggyógyít egy béna kezet, vagy kiűz egy ördögöt, táplálja a sokaságot, amely három napon át ment utána hűségesen. S amikor egy házasságtörő, gyalázattal terhelt asszonyt visznek eléje, még a bűn szennyén és baján át is meglátja a lélek mélyén a tisztaság és a jóság utáni vágy szikráját és – nem ítéli el. Jótéteményeket osztva járta útjait.

3. Nagylelkű szeretete még tovább megy: "szeretett és feláldozta magát értem" (Gal 2,20). "Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Ha valamennyire meg akarjuk érteni az Üdvözítő szeretetét, akkor itt meg kell állnunk.

Sok modern ember számára az Üdvözítő szenvedése elvesztette vonzerejét, mert a mai embernek magának is sokat kell szenvednie s ezért nem érzi már a passió tragikumának gigászi súlyát. Viszont gondoljuk csak meg, hogy az Üdvözítő egész életében Isten boldogító látásában élt, s Istenben minden kor és az egész világ bűnét látta. A világba lépésétől kezdve örömteli igent mondott minden kínra, mely várt rá, amikor elérkezik az ideje, hogy isteni természete visszahúzódjon, hogy emberi természete a végsőkig elmerülhessen a szenvedés szakadékaiban. Ezért tudta, hogy Atyja a legnehezebb órában a Golgotán meg fogja tőle vonni a vigasztalást, és hogy háromórás halálos gyötrelem után a legszörnyűbb fájdalmak közepette kell elvéreznie.

Misztikus kegyelmekkel megáldott lelkekről mondják, hogy szenvedéseik közepette néha az az érzésük, mintha a világ összes bűne rájuk nehezedne. Így képzelhetjük el, hogy az Üdvözítő is, a legtisztább és legszentebb, miután magára hagyta őt az isteni természet, a "bűnök testének" érezte magát, akit elleptek a legrondább és legocsmányabb bűnök, a káini testvérgyilkosságtól kezdve egészen a világ vége előtti utolsó gaztettig. Így megértjük, hogyan volt lehetséges, hogy pórusaiból vércseppek buggyantak ki. És akkor nem hajlunk olyan könnyen arra, hogy saját szenvedésünket – bármilyen nagy is legyen az – az Üdvözítő szenvedésével egyenlőnek tekintsük. Véljük és valljuk Pallotti Vincével, Róma nagy apostolával és a pallottinus kongregáció alapítójával: "Az Isten Fia megtestesülésekor irántunk való szeretetből föláldozta magát és mindenét. A tökéletes áldozatkészség lelkületével lépett a világba. És ez a lelkület élt és működött benne egészen a kereszthaláláig. Szembesülve a megfeszített Üdvözítővel, értelmesen senki se zárhatja ki magát Krisztus követéséből, legyen az illető szegény vagy gazdag, előkelő vagy alacsonysorsú, tanult vagy tanulatlan, hatalmas vagy gyámoltalan. Minden más áldozat, függetlenül attól, ki hozza azt és milyen súlyos áldozatról van szó, semmi Jézus Krisztus áldozatához képest, aki értünk, bűnösökért, odaadta magát a keresztfán." (Lucas: Vinzenz Pallotti, Limburg a.d.Lahn. 314. o.)

Mindazt, amit az Üdvözítő elviselt, szeretetből vette magára. Szeretetből viselte úgy a lelki, mint a testi szenvedést.

Mit tettek a becsületével! Júdás eladta harminc ezüstért, ami akkor egy tehén ára volt. Nem mélységes meggyalázás-e ez? S aztán ahogy Pilátus bánt vele! Egy Barabás mögé helyezi. Heródes bohócruhába öltözteti. Végül pedig nyújtják neki a megvetett keresztet, melyet mint a legutolsó gonosztevőnek kell felcipelnie a hegyre, s amely kemény halotti ágya lesz.

És mindezt irántunk, emberek iránt való szeretetből tette, hogy uralomvágyunkért elégtételt adjon, és az Atya jóindulatát ismét felénk fordítsa. Mégsem lettünk mindmáig se mentesek a rendetlen uralomvágytól. Túlságosan ragaszkodunk még az irántunk való tisztelethez és a tekintélyünkhöz, és túl keveset gyakoroljuk a megvetés iránti szeretetet, pedig erre kellene, hogy indítson bennünket az igazi viszontszeretet a maga egyesítő és hasonlóvá tevő erejével. Ezért van, hogy mihelyt a megalázásnak vagy mellőzésnek akárcsak árnyéka is érint bennünket, már imádkozni és aludni is alig tudunk. Akit a Krisztus iránti igaz szeretet hatott át, az, ha érzéseivel vissza is hőköl, amikor megalázzák vagy rágalmazzák, akaratával egy erőteljes igent mond rá, és nem hagyja magát megingatni a mindennapi munkák és kötelességek teljesítésében, mert magától értetődő számára: vele is úgy bánhatnak, ahogy az Üdvözítővel tették. De csak kevesen jutnak el oda, hogy necsak az igenjüket mondják ki, hanem szeressék és keressék is a megvetést. Az ilyenek magukról a kevésbé jót mondják, míg másoknál a jót hangsúlyozzák. Örülnek, ha silánynak és hibásnak nézik, és annak megfelelően kezelik őket.

A hétköznapok szentje mindig a szeretetnek erre a magas fokára törekszik.

Mérhetetlenül nagynak kellett lennie az Üdvözítő lelki kínjának, mert olyan világosan látta maga előtt a bűn gonoszságát és az emberek iszonyú hálátlanságát, és tudta, hogy sokak számára hiábavaló lesz a szenvedése. Látta, hogy sokan azok közül is, akiket kedvencei körébe hívott meg, szeretetét hidegséggel viszonozzák. Másoknál látta, hogy romlásukba rohannak, és a pokol szakadékába zuhannak. Ezt a szenvedést is az irántunk való szeretetből hordozta mind, váltságdíjként a bűneinkért. Tudja ezt a hétköznapok szentje, és szívből jövő, tetterős viszontszeretettel valamint apostolkodással gondoskodik arról, hogy az Üdvözítő szenvedése minél gyümölcsözőbb legyen.

Szeretetteljesen elmerül azokban a fájdalmakban is, melyeket az Üdvözítő a testén szenvedett el. A mi érzékiségünk és kényelemszeretetünk, a szeretet utáni vágyunk eltévelyedései, az élvezetek rendetlen hajhászása miatt állt mezítelen az oszlopnál, ahol megostorozták. A tiszták között a Legtisztább, a Szeplőtelen szűzi méhéből nőtt Liliom ki volt itt szolgáltatva nők és gyermekek pillantásainak, a durva katonák kéjes tekintetének, és hagyta, hogy szíjakkal és hegyes vasakkal kínozzák és marcangolják, hogy a mi gonosztetteinkért bűnhődjön. Ki kételkedhet itt még az Üdvözítő emberek iránti nagylelkű szeretetében? Nem kevésbé volt gyalázatos és fájdalmas, hogy tövissel koronázták. Szentek mondják erről, csoda, hogy az Üdvözítő eközben fegyelmezett és nyugodt maradt; hisz fejének teljes felületét egészen a halántékáig átjárták a tövisek.

A hétköznapok szentjét megragadják az istenemberi szeretet ezen bizonyítékai, és nem fárad bele, hogy Pál apostollal ismételje: "szeretett és feláldozta magát értem" (Gal 2,20).

A nagy, istenemberi szeretet még nem merült ki a Golgotán hozott áldozattal. Amikor az Üdvözítő a kereszten meghalt, második Ádámként eltépte az adósságlevelet, mely az emberiséget évezredeken keresztül szomorú száműzetésben tartotta, és ezzel újra megnyitotta mindenki számára az istengyermekség birodalmát.

1. Ebbe a birodalomba azonban csak az Üdvözítőbe való titokzatos beépülés révén jutunk be, mely által bevon minket saját, az Atyához fűző gyermeki kapcsolatába. Csak Krisztusban juthatunk el az Atyához. Mivel ez a beépülés oly nagy titok, ezért beszélünk Corpus Christi mysticumról, Krisztus titokzatos testéről.

Az Isten gyermeke és a Krisztus közötti kapcsolat bensőségesebb a testvérek közötti kapcsolatnál. A Szentírás jegyesi kapcsolatnak nevezi. Szent Pál például így írja a korintusiaknak: "eljegyeztelek benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz" (1Kor 11,2).

Minden, a megszentelő kegyelem állapotában levő lélek, úgy is mondhatjuk, Isten minden gyermeke, akár férfi, akár nő, ilyen értelemben Krisztus menyasszonya, tehát állandóan titokzatos kapcsolatban, mély élet- és sorsközösségben él Krisztussal. Aki a szüzesség állapotát választók közé tartozik, e jegyesi kapcsolatát kizárólagossá tette.

A hétköznapok szentje tudja mindezt, és gondoskodik arról, hogy a Krisztussal való életközössége egy bensőséges szeretetközösségben teljesedjen és hasson ki.

2. De hogy fáradozása és törekvése számára teherbíró alapot teremtsen, szívesen olvassa a Szentírásban a szőlőtőkéről és a szőlővesszőről, valamint a fejről és a tagokról szóló mély hasonlatokat. Olyan nagy titkokról van itt szó, hogy világos fogalmakkal nem is lehet őket pontosan körülhatárolni. Ezért beszél Jézus és apostola, Pál is hasonlatokban, mert azok adják vissza a leginkább a titok homályból felvilágló jellegét.

Az Üdvözítő ünnepélyes pillanatot választott hasonlatának. Az apostolok éppen az első szentáldozásban részesültek és meghatódottan hallgatták Mesterük búcsúszavait – közvetlenül a halálba menetele előtt. Korábban vajon nem voltak képesek ezt a nagy üzenetet befogadni? Most talán felkészültebbek és ráhangoltabbak? Az Üdvözítő kijelenti: "Én vagyok a szőlőtő, s Atyám a szőlőműves... Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem... Aki bennem marad és én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik mint a szőlővesszőt és elszárad... Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok..." (Jn 15,1-8)

A nyugodt megfontolás felfedezi az Úr beszédében a hasonlat magvát, tagjait és a következtetéseket.

A hasonlat magva, vagyis az, amit az Üdvözítő a szomorkodóknak mondani akar abban a pillanatban, amikor elbúcsúzik az apostoloktól, hogy visszamenjen az Atyához, akitől jött, az a titokzatos, szerves életközösség közte és köztük – hasonlóan a szőlőtő és a szőlővessző közöttihez –, mely akkor is megmarad, ha ő elment.

A hasonlat tagjai az Üdvözítő és mi vagyunk. Ő, a valóságos Isten, az örök Atyával egylényegű örök Fiú, aki az időben értünk emberré lett, mi, a megkereszteltek, a megváltottjai. Életközösséget alkotunk vele.

Hogy mennyire fontosnak tekinti az Üdvözítő ezt az életközösséget, azt az általa levont következtetésekkel tudatja velünk. Aki nincs vele összeköttetésben, terméketlen lesz; ezért használja a kemény kifejezést: "Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem" (Jn 15,4k.). Mi több, a lélek elszárad és a pokol tüzére vetik. "Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz (az Atya)..." (Jn 15,6 és 2). Aki viszont közösségben marad az Üdvözítővel, az "bő termést hoz". Az Atya keresztet és szenvedést küld neki, "megtisztítja" a szőlővesszőt, "hogy még többet teremjen".

A hittudósok elgondolkodva időznek el ennél a hasonlatnál és igyekeznek felderíteni, milyennek kell gondolni a Krisztussal való életközösséget, melyről itt szó van. Erkölcsi jellegű-e csak, mint két egymást szerető ember közössége? Sokan ezt túl kevésnek tartják. Viszont fizikai sem lehet az életközösség a lényegek valóságos egybeolvadása értelmében. Ez túl sokat fejez ki. Nem hasonlók lennénk akkor az Istenemberhez, hanem egyenlőek vele. Így csak egy következtetés marad: titokkal állunk szemben, melyet nem tudunk felderíteni. Még áthatolhatatlanabbá lesz a titok, amikor a következő szavakat halljuk az Üdvözítő szájából: "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik... Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él" (Jn 6,55-58). Szent Pál pedig nyugodt bizonyossággal mondja magáról: "már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem" (Gal 2,20). Ugyanebben a szellemben imádkozott Pallotti Vince is: "Semmisüljön meg az életem, és Jézus élete legyen az én életem. Jézus élete legyen az elmélkedésem, a tanulmányom... Krisztus imája legyen az imádságom, Krisztus tanítása a tanításom, Krisztus szeretete a szeretetem, Krisztus Mária iránti szeretete az én iránta való szeretetem." (Lucas a m.h. 313. o.)

Innen nézve a Szentírás ismert részei talán mélyebb értelmet kapnak. Amikor az Üdvözítő azt mondja Saulnak Damaszkusz előtt: "Miért üldözöl engem?", vagy amikor egy másik alkalommal kinyilvánítja: "amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek", úgy azzal többet mond minthogy "úgy akarom felfogni és beszámítani, mintha nekem tettétek volna"... A korai keresztények között el is terjedt a mondás: "Testvéredet láttad, tehát Krisztust láttad."

Elmélyül ez a felfogás, ha Szent Pál iskolájába megyünk, hogy ő vezessen be a fejről és tagokról szóló kedvenc hasonlatának értelmébe. "A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy lélek itatott át... Ti Krisztus teste vagytok s egyenként tagjai" (1Kor 12,12-15.27).

Krisztus titokzatos testének feje maga az Istenember. Ahogy a fej a testben elsőbbséget élvez, ahogy az egyesítő központ és élő erőforrás az egész ember számára, úgy kell Krisztusnak az Egyházban elfoglalt helyét és működését felfogni. Elsősége van minden teremtmény előtt. Ő az Elsőszülött mindenféle teremtést megelőzően, és minden erény tökéletes példaképe. Benne, "Jézus Krisztusban", zárt egységként állunk az Atya előtt. Titokzatos testének tagjait mindig friss táplálékkal táplálja, különösen a szentségek által.

Minden élő testnek szüksége van lélekre is. Az Egyház lelke a Szentlélek. Az Üdvözítő imádkozza főpapi imájában: "De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem" (Jn 17, 20kk). Az Atyát és Fiút összekötő kapocs a Szentlélek. Azért ugyanezt kell az Egyházban is tennie: A Lelke kell, hogy legyen. Ami a természetes test számára a lélek, az a Szentlélek Krisztus titokzatos teste számára. Azért imádkozzuk a szentmise hitvallásában: "Et in Spiritum Sanctum, Dominum et vivificantem – és a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben."

Krisztus titokzatos testének tagjai mi vagyunk, a megkereszteltek. Szent Pál ezt egész világosan kifejezi: "mindnyájan egy lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok" (1Kor 12,13). A tagok együtt egy egészet alkotnak, mindnyájuknak mindene közös. "Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele" (1Kor 12,26). Az egész test húz hasznot egy tag gazdagságából, s fordítva, egy beteg, sérült tag árt a többieknek. Ez a gondolat az egymás iránti felelősség nem sejtett mélységeit tárja fel.

3. Krisztusban való létünk elválaszthatatlanul kötődik a szentségekhez. A keresztség által Krisztus tagjai leszünk; a többi szentség a maga módján tökéletesíti ezt a nagy ajándékot. A hétköznapok szentje ért hozzá, hogy ebből a boldogító tényből józan valóságérzékelésével gazdag hasznot húzzon. Szívesen gondol a szent keresztségre, melyben gyermekként részesült, és igyekszik a keresztség kegyelmét élővé és hatékonnyá tenni azáltal, hogy gondosan ápolja megkeresztelt voltának tudatát.

A bérmálást katonaavatásnak, ünnepélyes nagykorúvá nyilvánításnak fogja föl, melyből komoly felelősség származik számára a benne és a körülötte levő Isten országával szemben, melynek minden eszközzel – a legnagyobb áldozatok árán is – igyekszik megfelelni.

Számára a szentgyónás a kegyelem, a bűnbánat és a nevelés eszköze, mellyel gyakran és hatékonyan él.

A keresztény házasságot a Krisztus és az Egyház közötti titokzatos kapcsolat képmásának fogja fel. A keresztény családot kis egyháznak és a keresztény társadalom csírasejtjének tekinti. Ezért a család megújulásának szól egész szeretete és tettereje.

Különös szeretetét ajándékozza a legszentebb Oltáriszentségnek, mert benne az Üdvözítő különösen megfogható módon nyilatkoztatja ki és hozza állandóan tudomásunkra a szeretetét. Az eucharisztia az ő számára "egy haldokló Isten bosszúja". Amikor az emberek nekiláttak, hogy megöljék az Istenembert, megalapítja a szeretet szentségét, hogy mindig velük lehessen mint áldozat, mint étel és barát.

A hétköznapok szentjének élete és szeretete mindenekelőtt az áldozati oltár körül kering. A szentmise egész napjának közép-, kiinduló- és gyűjtőpontja. Nap mint nap a legnagyobb esemény számára, és forró vágya, hogy a nap miséje élete miséjévé váljon. Nem nyugszik, míg a hétköznap a reggeli szentmise folytatása és betetőzése nem lett, állandóan ismétlődő felajánlással, átváltozással és egyesüléssel. Különös erővel cseng fülében a szentpáli szó: "Mortem Domini annuntiabitis..." (Hirdessétek az Úr halálát!) Valahányszor szentmisét ünnepeltek vagy áldoztok, hirdessétek az Úr halálát! Hisz reggel a szentmisében a Megfeszítettel együtt titokzatos módon őt is a keresztre szegezték. A nap folyamán minden alkalmat kihasznál arra, hogy ehhez méltónak bizonyuljon. Ezért megérti azt is, amit az első keresztényektől oly szívesen idéznek: "Az oltártól az arénába!" Az ő arénája a mindennapi megszokott munkája, melyet a lehető legtökéletesebben igyekszik végezni. A múlttal és a jövővel kapcsolatosan nem ismer felesleges aggodalmakat. A múlt el van temetve az isteni irgalom kebelében. A jövő egy atyai-jóságos Gondviselő kezében van. Egész törődése és tettereje csak a következő 24 óráé, melynek a szentmise ad keretet. "De sacrificio in sacrificium" – "Szentmisétől szentmiséig!", ez a jelszava. Elsősorban csak a szentmisétől a szentmiséig él és gondolkodik. Számára minden napnak megvan a maga baja, de a kegyelme is, s ez kapcsolódik reggel a napi szentmiséhez. Keresztjét mindig csak egy napig kell hordoznia, mindig csak egy napig kell hűségesen teljesítenie kötelességeit, és erősnek, bátornak és vidámnak lennie. Hiszen holnap új kegyelmeket merít az erőforrásból, mely az oltárból tör elő. Nem zavarja szorongató éngörcs, hisz gondolkozásával és akaratával az Üdvözítőben és az Üdvözítővel állandóan az Atya körül kering. Korlátoltsága miatt nem gyötri kínzó nyugtalanság, hiszen az Atyának tetszéssel kell rátekintenie az Istenember miatt, akihez oly szorosan kötődik. Borúlátó hangulatok különösképpen nem nyugtalaníthatják. Hiszen minden reggel eggyé válik nemcsak a szenvedő és haldokló, hanem a megdicsőült Üdvözítővel is, aki angyalaival és szentjeivel boldog diadallal vonul el már minden földi baj fölött, és ujjongva dicséri és magasztalja az Atyát. Ezen az alapon állva tanulja meg az Üdvözítő szemével látni és megítélni a kor és a világ eseményeit. Számára a szentmiséhez nemcsak a felajánlás és az átváltozás tartozik, hanem a szentáldozásban történő egyesülés is. Ezért alapelve: Ne legyen szentmise szentáldozás nélkül!

Napközben is szívesen megy el isteni Barátjához a templomba. Úgy érzi, Ő érti meg a legjobban, és a leghatásosabban Ő vezeti az Atyához és mutatja meg az Atya akaratát.

1. A Szentháromság Isten akarja, hogy szeressük őt. Ezt az Üdvözítő elég világosan kifejezésre juttatta, amikor azt kérdezték tőle, melyik a főparancs. A válasz nagyon világosan és határozottan hangzik: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből" (Mk 12,30). Aztán megerősítésül még hozzáfűzi: "Ez az első és legfőbb parancs." Eszerint az Isten iránti szeretet életünk leglényegesebb kötelessége. Pál apostol ezt jól megértette. Ezért lelkesen zengi a szeretet dicséretét:

2. Kötelességünk szeretni, de ha csak az Üdvözítő szeretetparancsa és a népek apostolának szeretethimnusza állna rendelkezésünkre, gyámoltalanul állnánk e kötelességünkkel szemben.

Isten azonban ismeri az ember szívét. Tudja, hogy akkor gyúl a leggyorsabban és legmélyebben szeretetre, ha azt tapasztalja, hogy szeretettel veszik körül. Ezt már a régi rómaiak is felismerték. Ezért szokták mondani: "Ha azt akarod, hogy szeressenek, akkor szeress!" A szeretet minden megnyilvánulása ezért rendkívül hatásos eszköz a szeretet élesztésére. De ki bizonyította jobban és szemléletesebben irántunk való szeretetét, mint a Szentháromság Isten és az Istenember Jézus Krisztus? Az isteni és istenemberi szeretet minden állomása, melyet eddig megismertünk, mindmegannyi viszontszeretetet ébresztő kiáltás.

3. Célját azonban csak akkor éri el, ha figyelünk rá, ha finom érzékenységgel felkutatjuk életünkben az isteni szeretet nyomait, mígnem mélységes meggyőződéssel vallhatjuk a kedves Istenanyával: "nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve" (Lk 1,49). Aki rosszul értelmezett alázatból nem akarja meglátni Isten jótéteményeit, sohase fogja Istent nagyon szeretni.

A hétköznapok szentje nem lesz ilyen egyoldalúságok áldozata. Mindennapi eledele, hogy szemléli és viszonozza Isten nagy tetteit.

A szeretetnek, mellyel mi emberek ajándékozzuk meg Istent, különböző fokai vannak. Az aszkétikus írók ezekre találó kifejezéseket leltek.

1. A szeretet legalacsonyabb fokát a kívánó szeretetnek nevezik. Ezen a fokon magam miatt szeretem Istent. A szeretet következményeként kielégült és boldog, vagy erős, érett és tiszta szeretnék lenni. Tehát először is és mindenekelőtt a magam számára kívánok valamit.

2. Tökéletesebb a tetszésből fakadó szeretet. A kifejezés világosan mutatja, mit kell érteni alatta: Isten tetszik nekem. Sokat foglalkozom Vele, és ezért örömöm telik benne és tulajdonságaiban. Ez a szeretet megszabadít saját énünktől. Lassanként elveszi a más dolgokhoz való ragaszkodásunkat. Milyen nagy ma annak a veszélye, hogy mintegy valamiféle keringési betegségben állandóan magunk körül keringünk, és folyton tömjént szórunk az én-bálványnak. Ha elmélkedésem és gondolkodásom Istenre irányul, és ha növekedve egyre inkább kedvem lelem Őbenne, csak akkor lesz valóban az én Istenem és mindenem. Akkor majd én is azon leszek, hogy tetsszem neki, mindig azt teszem, ami örömet okoz az Atyának, ahogy ez az Üdvözítő életprogramja volt.

3. A szeretet magasabb foka a jóindulat-szeretet. Önmagáért szeretem Istent, jót akarok neki. Ha tehát Istennek nem lenne már meg minden jótulajdonsága végtelen tökéletes mértékben, akkor forrón kívánnám ezt neki, de mindenesetre azon fáradozom, hogy minden eszközzel előmozdítsam tiszteletét és növeljem dicsőségét.

A hétköznap szentjei egészen otthon vannak ebben a világban. Ezért vetik be magukat olyan önzetlenül, bátran és kitartóan, hogy környezetükben elismerjék Istent. Csak ismerjék el és szeressék jobban az emberek Istent! Ez életük nagy gondja. Az ő szájukban kapja csak meg teljes értelmét az ismert imádság, amit sok keresztény imádkozik:

"Mindent Istenem dicsőségére, munkában és pihenésben, hogy Isten dicséretét, tiszteletét gyarapítsam, ezt kívánom, ezért mindent megteszek. Egyedül Istennek akarom adni testem-lelkem, egész életem! Add, ó Jézus, ehhez kegyelmedet!"

Minden munka, az is ami nem elégít ki, magán viseli a hétköznapok szentjénél az Isten dicsőségének pecsétjét. Hisz nem az fontos neki, hogy az énje, érvényesülési vágya, támaszkeresése és szeretetéhsége kielégüljön, hanem hogy Istent megdicsőítsék, hogy az Ő tisztelete és elismerése növekedjen. Ez elvesz minden önzést, önimádatot és "az isteni szeretet bolondjává" teszi. Ezért mindegy neki, mit tesz, értékmérője Isten tisztelete és megdicsőítése. Ha Isten nagyobb dicsőségét szolgálja, hogy sikert arat, akkor hálásan elfogadja azt. Ha pedig Isten úgy akarja, hogy felsüljön vagy megalázzák, akkor örömmel ért egyet azzal is. S ha Isten dicsőségét Afrika valamelyik magányos szögletében növelheti, ahol senki se látja és senki se veszi észre, akkor ott is kitart csendesen és készségesen. Ha imájában ő is felmehet Tábor magaslatára, hálásan megy. Ha elhagyottan és vigasztalanul sínylődik a Getszemáni-kertben, akkor ott is szívesen hű marad. Ha van rá alkalma, hogy Istenért szóval és tettel síkra szálljon, gondosan kihasználja azt. Sokat imádkozik, szorgalmasan tanul és elmélkedik, hogy Isten dicsőségét jobban felfogja és másoknak hirdetni tudja. Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére! Ez a jelszava!

4. Mivel a szeretet erő, mely egyesít és hasonlóvá tesz, az Isten iránti igaz szeretetnek az azonosulás szeretetévé kell válnia, azaz akaratát Isten akaratához kell igazítania. A hétköznapok szentje ezért minden dologban az isteni akarathoz igazodik, legyen az akár parancsoló, mint a parancsokban: Tedd, ne tedd, vagy tanácsoló, ahogyan a gazdag ifjúhoz fordult, akire az Üdvözítő szeretettel nézett, amikor azt mondta neki: "Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere és kövess engem" (Mt 19,21).

Így akarja Isten, maradj ezért csendben! Ez számára a megváltoztathatatlan szabály akkor is, amikor Isten rendelkező és megengedő akaratáról van szó. Isten némely rendelkezése közönséges embernek gyakran elviselhetetlenül nehéz: Itt meghal egy kedves ember, ott egy sorscsapás hirtelen az élet minden reményét megsemmisíti. Még súlyosabb lehet időnként az, amit Isten megenged: keserű félreismerés és rágalom, személyes kudarc vagy sötét bűn. A hétköznapok szentje is keserűnek érzi ugyan azt, ami ezekben a dolgokban rázúdul, de szíve és akarata nyugodt marad abban a meggyőződésben: Semmi sem véletlen, minden Isten jóságából fakad!

5. A barátságszeretet az Istennel való szívélyes, kedves érintkezést jelenti számára. A barátok egymásban élnek. Az egyik szíve lakása a másiknak. Igazi barátokra érvényes: Totum pro toto! Mindent mindenért! Az Istenember a léleknek fölöttébb gazdag ajándékot ad, amennyiben az nyitott tud lenni: az életét, a szeretetét, a tudását, a lelkét, a küldetését, az atyját, az anyját. És a hétköznapok szentje Neki adja mindenét, amije csak van: szeretetét, erőit, tehetségét, idejét, elvárásait, reményeit. Mivel az örök Isten a barátja, hűsége a szenvedés és a szükség idején sem szűnik meg. Mivel az önzetlen Isten a barátja, folyvást a vigasztalás Istenét s nem annyira az Isten vigasztalását keresi. És mivel azt nevezi barátjának, aki a kereszten mindent odaadott érte, ő se tartja túl nehéznek szíve egyetlen áldozatát sem. Ő, akinek szeretete nap mint nap felülmúlja magát, szent elégedetlenséget és sürgető vágyat éleszt a hétköznapok szentjében, aki nem pihen és nem nyugszik, amíg el nem érte a viszontszeretet legmagasabb fokát, és amíg el nem mondhatja magáról: Semmi mást nem kívánok az égben és nem keresek a földön csak Téged, ó Te nagy, kedves és szerető Istenem!

A szeretet először is szellemi természetű, olyan valami, ami mélyen a szív bensejében izzik. Viszont tettekre is indít. Azt teszi, ami a szeretett személynek örömet okoz, és kerüli azt, ami annak nem tetszik.

Figyeljünk meg egyszer egy gyereket, aki szívből, bensőségesen szereti anyját. Milyen lelkiismeretesen vigyáz, nehogy megszegje anyja parancsait és utasításait! Mennyire szeretné kiolvasni szeméből legkisebb óhaját is! Így tesz a hétköznapok szentje!

1. Mélyen utálja a bűnt. Ez az utálat nem csak akaratából fakad, hanem gyakran a szívéből is. Ez megmutatkozik még a kis vagy a félig önkéntes bűnöknél is. Minél bensőségesebben kötődik az ember Istenhez, annál érezhetőbb ez az utálat. Ahogy a természetben vannak állatok, melyek megérzik és megszimatolják a földrengés közeledtét, a hétköznapok szentje is megérzi mindazt, aminek köze van a bűnhöz, és menekül tőle, mint a legnagyobb bajtól. Ha egyszer mégis hibázik, akkor olyan nagy a szégyene, olyan mély a bánata, hogy szeretete azáltal újból és még erősebben fellángol. A szentek nem azért váltak szentté, mert sohasem estek el, hanem azért, mert minden esés után alázatos bizalommal rögtön újra fölkeltek. Minden esetben növekedett szeretetük, és nagyobb lett a készségük arra, hogy mindent odaadjanak, és inkább elviseljék a tűz vagy a kéngőzös mocsár kínjait, minthogy akár csak egy bocsánatos bűnt is elkövessenek, még ha a világ minden dicsőségét is kapnák érte. A szentek Isten mértékével mérnek. És Isten mércéje szerint a bűn a legnagyobb baj.

2. Ha meg akarjuk érteni a bűn lényegét, vissza kell gondolnunk arra, amit Istennek az emberhez való kötődéséről mondtunk. Akkor rájövünk, mekkora hálátlanság, mekkora sértés és hűtlenség az, ha egy ember bűnnel bántja meg a Teremtőjét és Fenntartóját, szerető, hű Atyját, aki a lélekben lakik, és az életéből ad neki.

A súlyos bűn kiűzi a Szentháromságot lakásából és megsemmisíti az új, természetfölötti szervezetet. Lázadás az ellen, akinek hatalma van rá, hogy az embert egy pillanat alatt a semmibe hagyja süllyedni, az ellen, aki saját Fiát küldte, hogy váltságdíj legyen a bűnös emberekért. Mintegy Isten trónfosztása és az ember trónra-emelése, a gyermek pengeváltása atyjával. A teremtményke saját gonosz, gyenge, buta akaratát szembe meri állítani a Teremtő jóságos, mindenható, bölcs akaratával. Ismerjük és naponta mindnyájan átéljük e vétkes cselekvés következményeit. Az ember a paradicsomban inkább hitt a kígyó szavának, mint az Istennek. Isten azt mondta: "A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz" (Ter 2,17). Jött az ördög és kétkedésre indította Éva szívét Isten atyai szeretetével szemben. Így szólt: "Semmi esetre; nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat" (Ter 3,4-5). Így beszélt a kígyó. Ősszüleink pedig ettek és szemeik kinyíltak, de másképp, mint ahogy az ördög ígérte. Az ember nem hitt Isten szeretetében és elbukott. Mi volt az első következmény? "Észrevették, hogy meztelenek" (Ter 3,7). Azonnal el kellett hagyniuk az éden kertjét. Gyámoltalanul és tapasztalat nélkül álltak egy idegen világban. És csakhamar határozottan észrevették, hogy Isten átka nehezedett rá. Csak sok verejtékcsepp árán adta meg a föld a termését az embernek. Mindenütt tövist és bogáncsot termett. Miután a lélek az első bűnnel megtagadja az engedelmességet Istennek, büntetésül a test fellázad a lélek ellen. Azóta beszélünk a gonosz vágyakról. Hamarosan meglátja Ádám és Éva az első halottat, a testvérkéztől meggyilkoltat. Járványok, háborúk, mindenféle szenvedés és nyomorúság éri az embereket. A világ nagy temetővé, a siralom völgyévé változott. És mindez a bűn büntetése és következménye!

Ha még érzékletesebben akarjuk látni, mit jelent a bűn, akkor lélekben követjük az Üdvözítőt szenvedésének útján, és minden állomás alá odaírjuk: Ezt a bűn tette! Nem szörnyű titok a bűn?

Bár a súlyos bűn a legnagyobb baj, azért a bocsánatos bűnt se szabad alábecsülnünk. Tompítja a lelkiismeretet, ólomsúllyal nehezedik a lélekre és bénítja lendületét. Így csinál utat a súlyos bűnnek.

3. De hogyan lehet a bűnt jóvátenni? Isten egyszülött Fia lejön a mennyből a földre. Mert az ősszülők a paradicsomban nem hittek Isten szeretetében és engedetlenek voltak, azért a Megváltó szeretetből maradéktalanul kiszolgáltatja magát a mennyei Atya akaratának. Bajban és halálban gyermekien hisz szeretetében. "Abba – kedves Apu", ez volt az Istenember szívében az egyetlen nagy érzés. Természete ellenkezik ugyan a szenvedés kelyhével, a kereszten felkiált ugyan az Istentől elhagyatottság kínjaiban, de hite nem inog meg, szeretete nem alszik ki. Utolsó leheletéig azt teszi, ami az Atyának tetszik.

S hogyan csinálta Mária, a szűzi Istenanya? Sokhelyütt ábrázolják mint lehajtott fejű Madonnát. Ez azt jelenti: Alig hallja meg a mennyből jövő üzenetet, már alázatosan le is hajtja fejét és mondja "igen"-jét arra, amit az Atya akar. Miként az Üdvözítő eledele volt, hogy mindig tegye, ami Istennek tetsző, úgy volt anyjának és jegyesének a személyes eszménye: "Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek be hát rajtam szavaid" (Lk 1,38). Istennel egyesült lelkében soha se merült fel a leghalkabb kétség sem Isten szeretetével szemben.

Mi is vezekelhetünk így bűneinkért, és segíthetünk teljessé tenni saját megváltásunkat: úgy, hogy Jézus Krisztusban hittel és tetterővel átadjuk magunkat a mennyei Atya szeretetének.

A keresztáldozat a szentmisében jelenvalóvá lesz. Egyszerű hittel megragadjuk és felajánljuk a mennyei Atyának nemcsak mint dicsérő, hálaadó, könyörgő és imádó áldozatot, hanem mint engesztelő áldozatot is. Egyúttal magunkévá tesszük az Istenember lelkületét és megtanulunk vele a következő törvény szerint élni és imádkozni: Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is! Ezáltal könnyűvé válik számunkra, hogy megértsük a bűnbánat szentségét, és helyesen éljünk vele, és komoly, szeretettől áthatott áldozatos és bűnbánó élettel Szent Pállal testünkben kiegészítsük "ami Krisztus szenvedéséből hiányzik" (Kol 1,24).

Erről az azonosulásról már szóltunk. Mivel azonban a hétköznapok szentjének a mindennapi gyakorlati életben annyira szüksége van rá, még közelebbről is foglalkoznunk kell vele.

Az Isten iránti igazi szeretet örömmel kész arra, hogy megtegyen és elszenvedjen mindent, amit Isten akar, és ahogy Isten akarja. E készség oka megint csak a szeretet lényegében rejlik. Aki szeret, annak a szeretett személy leghalkabb bíztatása is fontos, legkisebb kívánsága is jelentős. A szeretet nem ismeri a közömbösséget, mert minden szeretettel, szeretetből történik. A hétköznapok szentje a végsőkig kötődik Isten akaratához – szeretetből. S minél messzebb ér törekvésében, annál világosabban mutatkozik meg ez nála.

1. A hétköznapok szentje Krisztusban látja eszményének megtestesülését. Az Üdvözítő feladata az volt, hogy az Atya dicsőségét tökéletesen helyreállítsa. Ezért kellett megtennie a legnagyobbat is, ami égen és földön létezik: "Nézd, megyek Istenem, hogy teljesítsem akaratodat" (Zsid 10,7), így hangzott életének reggeli imája. És a keserves szenvedése előtti estét ezzel a tanúsággal zárja: "Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem" (Jn 17,4). Teljes szenvedélyességgel ragaszkodik az Üdvözítő az Atya akaratához. Hogy azt megismerje, befogadja és szeresse, erre fordította gazdag képességeit. Mi mindent vihetett volna végbe tehetségével a földkerekségen! Hogy megtermékenyíthette volna a tudományt, felvilágosíthatta volna a népet, hisz ismert minden bajt, megvolt minden képessége! De ebből semmi sem lett. Abban a pillanatban kezdi életét, amikor az Atya akarja. Azt mondja, amit az Atya akar. Azt teszi, amit az Atya megvalósítottnak akar látni, csodákat tesz, az Atya műveit. Diadalmenete közben látszólagos kudarccal fejezi be életét, mert így akarja az Atya. Haldokolva átadja magát a "kereszt balgaságának", mert ez volt az Atya tervében. Mennyi port kavartunk volna fel mi az ő helyében a kis Izraelben az alatt a harminc év alatt, amit ő az Atya kívánságának megfelelően csendes magányban az anyjánál töltött. Az Üdvözítő azonban a háttérben maradt, gazdag tehetségét látszólag parlagon hagyva. Nem azt kérdezte: Hova irányulnak a szívem kívánságai? Utolsó támaszpontja az volt: Atyám, a te akaratod! Nagysága kívánságainak és tetteinek tökéletes Istenre-irányultságában van. Önzetlenül törekedett arra, és az volt forró vágya, hogy élete egy legyen az Atya akaratával.

Vajon mi is mondhatjuk egy nap vagy hónap végén vagy életünk alkonyán: Azt a művet és csak azt a művet vittem végbe, amelyet az Atya rám bízott; szolgáltam neki a természet és a kegyelem minden képességével, amit kaptam. Megkíséreltem, hogy ezt külsőleg-belsőleg tökéletesen megtegyem, tekintet nélkül beteg természetem kedvenc kívánságaira, külső hírnévre, dicséretre és elismerésre. Akkor úton vagyunk a hétköznapokban megélt szentség felé.

2. Isten nem hagy bennünket bizonytalanságban akarata felől. Parancsaival engedelmességet követelő törvényhozóként lép fel. A tanácsokkal, mindenekelőtt a belső sugallataival, az elöljárók kívánságaival és hivatásbeli feladatainkkal mint Atya fordul felénk. Ezekkel nem parancsol, hanem nagylelkű szeretetünkre hivatkozik. Amögött, amit rendel vagy megenged, a bölcs isteni Nevelő van. "Azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen" (Jn 15,3).

Így a hétköznapok szentje élete végén nem áll ott üres kézzel, de az idegei se zilálódtak szét. Rendet tartott a munkájában és az életében, mert mindig otthon volt Isten akaratában. És ez az Istenben megalapozott rend megnyugtatóan, feszültségoldó módon és erősítően hatott idegeire. Olyan sok ember szaladgál egyszer ide, másszor oda, és ma itt, holnap ott aprózza el erőit. Felkavarják a környezetüket, mert mindent csinálnak és semmit. Ezzel ártanak saját és mások idegeinek: mindezt azért, mert munkájukat nem Isten akaratára hangolva végzik.

A szeretetnek van még egy utolsó ismertetőjele: a hősiességre, a heroizmusra való hajlam. A közönséges hétköznapokon a hősies vágyakból és hősies tettekből él.

1. Ez különösen erősen mutatkozik meg a kedves Istenanya életében. Csendes visszavonultságban élt ugyan, de nagy vágyakat táplált magában Istenre és Isten országára vonatkozóan. A hétköznapi egyszerű utat járni, ez nem azt jelentette számára, hogy alacsony célt tűzött volna maga elé. Nem, ő a vágyakozás gyermeke volt. Feltételezhetjük, hogy vágyakozásának bensőséges kifejezésével erősen befolyásolta az Üdvözítő születését és a Szentlélek eljövetelét, és ezzel a világ megváltását.

Hasonlóan a szentek is vágyakozó emberek voltak. A Szentlélek nagy vágyakat gyújtott bennük Isten és Isten ügye iránt.

Hogy hogyan hat ki pontosabban ez a vágyakozás, nagyon szemléletesen megmutatkozik Pallotti Vince lelki életében.

A Szűzanyánál a szív vágyai életének tetteivé is váltak. A megtestesülésnél kimondta az igent, és soha többé nem vonta vissza. Se Simeon jövendölése: "Ez sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, a te lelkedet is tőr járja át" (Lk 2,34k), se ennek a jövendölésnek a beteljesülése az egyiptomi meneküléskor és az Üdvözítő szenvedésénél és halálánál meg nem rendíthették az igent. Ezért számolhat be a Szentírás sokatmondón: "Jézus keresztje alatt ott állt anyja" (Jn 19,25). Mint a Fájdalmak Anyja és a Vértanúk Királynője nem csupán külsőleg állt, nem, a lelke is nyugodtan és szilárdan állt az egyszer kimondott igen talaján. Remegő anyai szíve reszketve ismételte még akkor is, amikor baráti kezek Fiának eltorzított, véres holttestét gyengéden az ölébe fektették. Hasonlóképpen telített a szentek élete is sajátos küldetésükhöz illő nagy tettekkel.

2. Sok nemes lelkű és buzgó kereszténynél nem hiányoznak ugyan a nagy vágyak, de nem teszik meg a szükséges erőfeszítéseket, hogy meg is valósítsák azokat, ahol alkalmuk van rá. Vágyakozásuk terméketlen lelkesedés és álmodozás. Álomvilágot alkotnak maguknak, ahová menekülnek, ha az élet túl keményen és durván bánik velük. A hivatásukban nem teljesítenek sokat, nem szeretik és nem ismerik el ott őket eléggé. Ezért álomvilágukban keresnek maguknak kárpótlást, ahol kis énjükkel mindig a központban lehetnek. Sose tanulnak meg úrrá lenni az életen, sohasem válnak a hétköznap szentjeivé.

Mi is gyakran elfutunk Istentől, aki minket a kudarc által nevelni akar, alázatossá és segítségre szorulóvá akar tenni, magához akar vonni, és a kis dolgokban tanúsított hűség által szentté akar tenni bennünket, és mi egyenesen énbálványunk karjaiba rohanunk. Nagymértékben élünk pótkielégülésből és lekicsinylésből, rendkívüli élethelyzetekbe és hősies elhatározásokba lovaljuk bele magunkat, nagy, feltűnést keltő tettekről, akár vértanúságról is álmodunk, a gyakorlati életben pedig kudarcot vallunk a legköznapibb dolgokban, mert Istennek tetsző, hősies vágyakat összetévesztünk veszélyes képzelgések önámításával, melyekben nagy restségben élvezzük jóllakatott öntudatunkat.

A hétköznapok szentje megmenekül ezektől a veszélyektől, mert vágyainak világát megtisztította, nemes célokra irányította, és hivatása gyakorlása közben kipróbálta.

Igen, nagy vágyait folyvást összeköti nagy, hősi tettekkel. Persze mindig csak a kis, szürke mindennapok nagy tetteiről van szó. Nem tartozik azok közé az emberek közé, akikről Szalézi Szent Ferenc így szól: "A szeretet ragyogó tetteit szeretnék végrehajtani és mégis mennyire menekülnek a sokkal könnyebb keresztektől, melyeket a jelen tesz a vállukra." Ellenkezőleg. Ismeri és szereti az agere contrát: kívánsága és hajlama ellen cselekedni, szeretetből, hogy mindig képes és kész tudjon lenni arra, hogy elfogadja Isten kívánságait.

Teszi, amit nem szívesen tesz.

Elhagyja, amit nem szívesen hagy el.

Elszenvedi, amit nem szívesen szenved el.

Ez megvédi az önbecsapástól, kiüresedik önmagától és gazdag Isten előtt. Lépcsőről lépcsőre halad fölfelé.

Az ilyen mindennapi hősies küzdelem és törekvés hajtóereje és fokmérője csak az Isten iránti nagy szeretet lehet.

Hogy ez az agere contra hogyan nézhet ki, mutatja a Schönstatt-mozgalom egy ifjú hősének az élete. Engling Józsefnek hívják. Mindazok, akik ismerik őt, a hétköznapok modern szentjeként tisztelik, anélkül, hogy az egyház ítéletének elébe akarnának vágni. Különösen erős volt benne a hősiességre való hajlam. Csodálatra méltó a folyamatos, erőteljes agere contrája, céltudatos cselekvése minden rendetlen hajlamával szemben a közönséges, szürke hétköznapokon és a világháború kimerítő csatái közepette. Csak két apró példát ragadok ki. József ezt írja egyszer:

Tudjuk a világháború egy másik szentéletű katonájáról, a jezsuita atya W. Doyle-ról, hogy ő a lemondás iránti szeretetében még tovább ment, egészen az önkínzásig. Ha mi azt, amire őt Isten kegyelme indította, és amit nemes, magasra lángoló Istenszeretetből tett, nem is utánozhatjuk, mert hiányzik hozzá a kegyelem és a szeretet, mégis ösztönözve kellene magunkat éreznünk általa, hogy az Isten által a számunkra kijelölt úton hűségesen, bátran és következetesen végigmenjünk. A következő elveket fogalmazta meg magának:

Egyébként sok szentről tudjuk, hogy hasonlóképpen gondolkodott és cselekedett. Alacoque Szent Margit a következőt fogadta meg:

Nem szabad hagynunk, hogy a szentek e kemény, majdhogynem embertelenül hangzó szavai elriasszanak bennünket. Aki tudja, hogy önmegtagadás szeretet nélkül és szeretet önmegtagadás nélkül nem létezhet, annak fülébe cseng mindenütt, ahol az agere contrával élnek, az idetartozó másik szó is: de mindezt szeretetből, és a kegyelem segítségével!

Mi nem akarunk ezekbe a szédítő magasságokba merészkedni, amíg nem kapunk hozzá hivatást és kegyelmet. De azért így is van alkalmunk, hogy már most is gyakoroljuk az agere contrát: Az egyik vagy másik munka nehezemre esik: Deo gratias! Most bizonyíthatom Istennek a szeretetemet azzal, hogy különösen jól végzem el. – Ellenemre van, hogy egy ellenszenves emberrel kell együtt lennem és dolgoznom; vagy másokat jobban megbecsülnek és elismernek, tehetségesebbek és sikeresebbek nálam; vagy sztrájkolnak az idegeim és a gyomrom, vagy rágalmaznak és megvetnek: ki tudná egy lélegzettel felsorolni mindazokat az alkalmakat, melyek nap mint nap kihívják hősiességünket!

A hétköznapok szentje erre felettébb fogékony, és mindenekelőtt a napi szentmise kegyelmeit hasznosítja, hogy minden, még a legkisebb tettére is rányomja a tökéletesség bélyegét. Ez jelenti számára: a napi misét az élet miséjévé tenni!

1. A növénynek fényre és levegőre van szüksége. Ha ezt nem kapja meg, elveszíti színét és üdeségét. Aztán lassan elhal.

Így van az állatoknál is. A sasnak szárnyakra van szüksége, azok a legnagyobb magasságokba viszik. Ha visszanyírják őket, akkor a lapályokon és a völgyekben kénytelen élni, és nem szállhat a Nap felé.

Istenszeretetünknek is szüksége van fényre, levegőre és szárnyakra. Táplálék nélkül el kell halványulnia és meg kell halnia. Mihelyt megfosztják szárnyaitól, nem tud a magasba repülni. Imádság és önmegtagadás a szárny és a táplálék, melyekre Isten iránti szeretetünknek szüksége van, hogy élni és növekedni tudjon. Ha hiányoznak, hamarosan kihűl és elhal a szeretet.

A hétköznapok szentje tudja ezt. Ezért rendületlenül fáradozik azon, hogy az imádság és az önmegtagadás mesterévé váljon.

2. E nemes törekvésre új ösztönzést ad neki az, hogy tudja, mekkora jelentősége van az imádságnak és az önmegtagadásnak a mai tévtanok legyőzésénél. XI. Pius pápa mondja erről 1932. május 3-i körlevelében (Caritate Christi):

Állt valahol az erdőben egy régi, elhagyott, Szent Rókusnak szentelt kápolna. Minden évben, amikor Szent Rókus ünnepe közelgett, eljött a szomszéd falu sekrestyése és kisöpörte, kidíszítette a kis szentélyt. Az ünnep előestéjén meghúzta az öreg harangkötelet, hogy a harangszóval közelből és távolból mindenkit a kápolnába hívjon. A harang fenn a magas tornyocskában, az egy éven át tartó csendben mindenféle sötétséget kedvelő állat menedéke lett. Denevérek és baglyok fészkelték be magukat kényelmesen. Mihelyt azonban az első harangszó felcsendült, mind kimászott és kiszállt onnan.

Hasonlóképpen van ez a mi lelkünkkel is. Ahol az imádság harangjai hosszan hallgatnak, oda minden, ami csak akar, akadálytalanul behatolhat és megtelepedhet. És a rejtett szögletekben rejtőző bálványok csakhamar diadalünnepet ülnek: a bírvágy, a hatalomvágy, az élvezetvágy bálványai. Mihelyt az imádság harangzúgása csendül elő a lélekből, az elűz mindent, ami szemben áll Istennel.

1. A vallásos élet minden tettét a szó igaz értelmében imádságnak nevezhetjük. Ha tehát vallásos indítékból állapotunknak megfelelően élünk, ha vallásos életünk által, azáltal, amit a gyakorlati életünkben teszünk vagy nem teszünk, az Istentől való függőségünket és az iránta való odaadásunkat fejezzük ki, akkor imádkoztunk. "Imádkozzatok szüntelenül" – szólít fel Szent Pál bennünket (1Tesz 5,16). Szent Ágoston megmagyarázza nekünk ezt az intelmet. Úgy véli, ha a nap folyamán hűségesen teljesítjük kötelességeinket Isten iránti odaadásból, Neki alávetve magunkat, és ezt néha itt-ott egy röpimával vagy a jószándék felindításával kimutatjuk, akkor egész nap imádkoztunk. Ez vigasztalás azoknak közülünk, akiknek napközben olyan sok a munkájuk. Amikor este fáradtan és kimerülten hazajövünk, és a nap terhét és forróságát hűséges munkában viseltük el Istenért, anélkül, hogy emellett megfeledkeztünk volna arról, hogy rövid, bensőséges pillantásokat küldjünk Istenhez, akkor úgy érezhetjük, hogy éppen a templomból jövünk; mert egész napi munkánk egyetlen nagy imádság volt.

2. A hittudósok imádság alatt a szó szoros értelmében a lélek és az érzelem Istenhez való felemelését, az Istennel való beszélgetést értik. Azt is mondják, hogy az imádkozás az, amikor beleküzdjük magunkat Isten értékvilágába. Ha tehát küzdök azért, hogy a Miatyánk kérései az én saját kéréseimmé váljanak, ha fáradozom azon, hogy necsak a számmal, hanem az akaratommal és a szívemmel is mondhassam: "Legyen meg az akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is" (Mt 6,10), akkor bedolgozom magam Isten értékvilágába. Lehet, hogy közben az érzéseim hallgatnak, az nem mindig fontos; de az szükséges, hogy azokat az értékeket, melyeket Isten a legfőbbeknek tart, az akaratom maga is teljesen a magáévá tegye.

Az imádság megszabadítja a szívet a földiekhez való rendetlen ragaszkodástól, egyesíti Istennel és feltárja előtte az isteni mindenhatóság és könyörületesség gazdagságát.

1. Ha az imádságot a lélek Istenhez való felemelésének nevezzük, akkor a "felemelés" szó kettős értelmét halljuk ki: A lélek elszakadását a pusztán földi dolgoktól és Istenhez való kötődését. E kettő igényli és segíti egymást. A földi béklyók lazítása és a tőlük való elszakadás elősegíti az Istenhez fűző kapcsolatot. S az Istenhez fűző kapcsolat ápolása meggyorsítja az elszakadás folyamatát. Ezért nyilatkozza XI. Pius Caritate Christi kezdetű körlevelében:

Az igazi imaélet elmélyíti továbbá az Istenhez fűző kapcsolatot is. Hiszen Isten imádkozó gyermeke nem fárad bele, hogy mindenekelőtt a három isteni erényt: a hitet, a reményt és a szeretetet gyakorolja, melyek a lelket állandóan a legbensőségesebb kapcsolatba hozzák Istennel. "Mondd meg, hogy kivel érintkezel, és én megmondom neked, ki vagy!" Aki sokat érintkezik Istennel, annak idővel Istenhez hasonlóvá kell válnia.

Azt, hogy az imádkozó ember rendelkezésére állnak Isten kincsei, nagyon világosan kimondja a Szentírás, és igazolja a szentek és a jámbor keresztények élete.

2. Az Üdvözítő maga a nagy Imádkozó volt. Imádkozott élete kezdetén és a végén. Egész munkája és fáradozása imádság volt. Mégis, a Szentírás tanúsága szerint, gyakran vissza is vonult munka után egy magányos helyre, hogy kizárólag az imának szentelje magát.

Az Istenanya szintén nagy imádkozó volt. Nem is lehet ez másként, hisz ő az Üdvözítő tökéletes mása. Ifjúságát imádságban és munkában töltötte a templomban. Esdeklő könyörgésével lehívta a Megváltót a mennyből. A keresztény művészet szívesen ábrázolja őt nekünk ima közben, amint éppen belépett hozzá az angyal. A Szentlélek pünkösdi eljövetelekor Jézus anyja volt a fiatal egyház imádkozó középpontja. S mi pedig, katolikusok, szívesen képzeljük el Máriát térden állva, összetett kézzel: mint a közbenjáró mindenhatóságot.

A hétköznapok szentje, aki mindenben az Üdvözítő és az Istenanya nyomdokait követi, ezért szintén kedveli az imát. Számára az ima az Isten iránti szeretetének megszokott kifejezése és a legfontosabb eszköz arra, hogy munkáját gyümölcsözővé tegye Isten országa számára. Hisz egészen a Szentírás szelleméből él, mely újra meg újra imádkozásra buzdít: "Virrasszatok és imádkozzatok hát szüntelenül" (Lk 21,36); "Legyetek kitartóak és éberek az imában" (Kol 4,2); "Imádkozzatok szüntelenül" (1Tesz 5,17).

3. Ezért nem is esik sok keresztény végzetes tévedésébe, akik azt hiszik, az apostolkodás pótolja az Isten iránti összpontosított odaadást. Van, aki elveszett időnek tekinti az imádkozást, éjjel-nappal fáradozik, állandóan csak ad, de elfelejt odamenni az imádság forrásaihoz, hogy ő maga is merítsen. Aztán egyszer csak egy nagy ürességet fedez fel magában. Figyeljük csak meg egyszer az óra ingáját. Éjjel-nappal mozog, de nem szüntelenül, még ha úgy is tűnik. Mielőtt elindul, hogy újra kilengjen, tart egy kis szünetet, bár alig egy másodperc töredékéig. Minél nagyobb az inga, annál kivehetőbb az "alkotó szünet". Így a mi lelkünknek is szüksége van a nap folyamán az imádság "alkotó szüneteire". Semmi, a felhalmozódott hivatásbeli munkánk sem szabad, hogy visszatartson az imádkozástól.

Ha ma imádságról beszélnek, gyakran megkülönböztetik az imádságos lelkületet és az imagyakorlatot.

1. Igaz ugyan, hogy az imádságos lelkület, az ima szelleme a legfontosabb. Nem szabad emellett azonban elfelejtenünk, hogy a lelkület gyakorlás nélkül nem létezhet. Az imádságos lelkület imádkozásra ösztönöz, az imádkozás által pedig elmélyül és erősödik a lelkület. Ezért fektet a hétköznapok szentje olyan nagy súlyt az imagyakorlatokra. A reggeli imagyakorlattal kezdi a napot. Ide tartozik például mindjárt ébredés után egy reggeli köszöntés a személyes eszmény és a különleges jófeltétel megújításával, a reggeli ima, rövid elmélkedés és a szentmise szentáldozással. Az esti imagyakorlattal: a lelkiismeretvizsgálattal, az elmélkedésre való felkészüléssel és az esti imával zárja le a napot. S egész napi tevékenységét megtűzdeli az összeszedettség és az imádság rövid pillanataival. Ismételten feltekint Istenre, néhány szívélyes szót vált vele, és egyik vagy másik áldozatát odaajándékozza neki, úgy, hogy állandóan Isten jelenlétében él a szorgos munka ellenére is. Itt található a szentéletű emberek termékenységének titka. Isten közeléből jönnek és Istennel eltelt létükkel könnyen odavezetik az embereket Istenhez. Rendszeres ájtatossági gyónással számot adnak törekvésükről, s új indíttatásokat és kegyelmeket szereznek lelki életükhöz.

2. A hétköznapok szentjének figyelmét az sem kerüli el, hogy mennyire ingatagok vagyunk. Ma elhatározunk valamit, és holnap már mindent elfelejtettünk. Ezért szilárd lelki napirenddel igyekszik védekezni feledékenysége, szeszélyessége és hangulatának változásai ellen. Hibáiért és kudarcaiért megfelelő vezeklést szab ki magára, hogy elmélyítse bűntudatát, bizonyítsa fokozott szeretetét, és hogy a következő reggel megfelelő állapotban vegyen részt a szentmise nagy engesztelő, dicsőítő és imádó áldozatán. Sokszoros tapasztalatból tudja: Aki rendet tart imaéletében, kevesebb bűnt követ el, és többet dolgozik; mert az Istennel való érintkezés lassanként kiapasztja a bűn forrásait, felettébb frissé és teherbíróvá tesz a komoly és tartós munkához.

3. Azt, hogy hogyan tudjuk lelki gyakorlatainkat a hétköznapok életszentségének egészségesen felfogott értelmében kiválasztani, biztosítani és lélekkel áthatni, megtanulhatjuk Engling Józseftől. Törekvésének magva és vezérlő csillaga, és egyúttal lelki gyakorlatainak mércéje és lelke is, személyes eszménye vagy "kis titka" volt. Lassú fejlődés folyamán alakult ki. Így hangzik: "Mindenkinek mindene, Máriáé teljesen!" Ez az egyszerű vezérgondolat a legnemesebb hajtóerők kifejezője és ébresztője volt a fiatal hősben. Napközben gyakran átimádkozta, és gondoskodott arról, hogy a gyakorlati életben hatékonnyá váljon. Ehhez mindenekelőtt két eszközt használt – kérlelhetetlen következetességgel: a részleges lelkiismeret-vizsgálatot és a lelki napirendet. A részleges lelkiismeretvizsgálat főszenvedélyének tisztán látó és hatékony nemesítését jelentette számára személyes eszménye szolgálatában. Ezt írta egyszer: "A részleges lelkiismeretvizsgálat által szentté akarok válni. Szolgáljon főszenvedélyem megnemesítésére, vagyis jelszavamnak: »Mindenkinek mindene, Máriáé teljesen«, kivitelezésére." Főszenvedélye az odaadó képesség volt. Ezért is érezte a sürgetést, hogy mindenkinek mindene legyen.

E nemes önfeláldozásra való komoly nevelés már reggel a felkeléssel kezdődött. Jófeltételét világosan megfogalmazta: "Hogy ma Anyám szolgálatában mindenkinek mindene legyek, valamennyit (kb. öt percet) olvasni akarok Isten Anyjáról, és valakivel beszélni akarok Róla." Vagy: "Naponta négyszer fel akarom magamat ajánlani a Szűzanyának." Vagy: "Óránként akarok arra gondolni, hogy a legszentebb Szentháromság egészen nálam van, akár alszom, felébredek, gondolkozom, cselekszem" stb. Ezután égi segítségért könyörgött, amit felújított a szentmisén, ahol minden törekvésével és nyomorúságával odahelyezte magát a paténára. Délben és este gondos lelkiismeretvizsgálat következett, melynek eredményét röviden lejegyezte, és később a szentgyónásnál a gyóntatóatyjának bemutatta.

A világban élő törekvő lelkek sokszor cselekednek hasonló módon. Csak részleges lelkiismeretvizsgálat helyett gyónási jófeltételnek nevezik azt, amit gyónásról gyónásra felújítanak és gyakorolnak, ahogy azt Engling József tette a különleges jófeltételével.

Hozzá hasonlóan ők is ismernek lelki napirendet, azaz a napi lelki gyakorlatok meghatározott rendjét. Ifjú hősünkről mondja életrajzírója:

A szenteket és a szentéletű embereket meg kell csodálnunk, de nem szabad mindenben utánoznunk őket. Ez itt is érvényes. Nem mindenkinek való, hogy ennyi imagyakorlatot építsen be napi tevékenységébe. Egy azonban biztos: Az imádság a vallásos lélek lélegzetvétele. Ezt mi, mai emberek, elfelejtettük. Ezért mindnyájunknak többet kell imádkoznunk, és be kell biztosítanunk, hogy egészséges mértékben legyenek imagyakorlataink. Különben a korszellem áldozataivá válunk, és sohase találjuk meg a hétköznapok igazi, megélt szentségéhez vezető utat.

A szóbeli ima, különösen a kérő imádság

A hétköznapok szentje ismeri és szereti az imádság minden fajtáját. Alázattal és tisztelettel imádja Istent, dicséri és magasztalja jóságát, és nem fárad bele, hogy hálát adjon minden jótettéért és dicsőségéért. Közben a kérő imádságot sem felejti el. Semmi sem rendítheti meg abbeli meggyőződésében, hogy a Mennyei Atya megad neki mindent, ami javára válik, ha helyesen imádkozik.

1. Mindenekelőtt alázatosan kell imádkoznia. Isten előtt mindig nyomorúságos koldusnak kell tekintenünk magunkat. Segítő kegyelmére semmiféle jogos igényünk sem lehet, teljesen az irgalmára vagyunk utalva. A koldusi lelkület viszont alázatos lelkület, és az alázatos lelkület lényegében gyermeki lelkület. A gyermek pedig biztos lehet, hogy atyja meghallgatja kérését, ha az, amit kér, Isten dicsőségét és saját maga javát szolgálja. A Szentírás gyakran figyelmeztet minket, mennyire szükséges és hatásos ez a gyermeki alázatos lelkület.

2. Alázatunknak mindig bizalommal kell párosulnia. Alázat és bizalom mindig összetartoznak. Alázat bizalom nélkül tompa kétségbeesésbe sodor. Bizalom alázat nélkül pedig vakmerőség vagy könnyelműség. Ha csak jobban értenénk ahhoz, hogy nyugodtan magunkra nézzünk, ahol annyi nyomorúságot, gyengeséget, kudarcot és bűnt látunk, és hogy ugyanakkor feltekintsünk a mindenható, jóságos Atyához, aki csak gyermeki bizalommal hozzáforduló kérésünkre vár, hogy Krisztus érdemeiért segítsen rajtunk. Tiszteljük és örömöt okozunk neki, ha mi, az Ő gyermekei, egyrészt a tehetetlenségünk börtönében fekszünk, másrészt viszont mérhetetlen bizalommal nyújtjuk karjainkat feléje ebből a börtönből. Ez irgalmának és mindenhatóságának a dicsőítése. Ezért int bennünket az Üdvözítő újra meg újra, hogy ezt a bizalmat minél tökéletesebben gyakoroljuk. "Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek... Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki?" (Lk, 11,9kk) Egy másik alkalommal azt mondja az Üdvözítő: "Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok" (Mt 21,22). Hisz Ő maga az, aki kér bennünk! Nem jelent-e bizalmatlanságot Istennel szemben, ha mi, akik bele vagyunk oltva Krisztusba, nem bízunk fenntartás nélkül? Igazi istengyermekek lévén, az alázat csodája és a bizalom csodája kellene, hogy legyünk. Minél egyszerűbb és magától értetődőbb ez a gyermeki bizalom, annál kedvesebb Istennek, annál biztosabb a meghallgatás.

Mindannyian megtanultunk életünk első éveiben imádkozni, többnyire egy jámbor édesanya ölében. Összetette kis kezünket és megtanított rá, hogy a mennyei Atyával, az Üdvözítővel és az Ő Édesanyjával gyermeki módon beszéljünk, és előadjuk kéréseinket. Ez főképp külső, szóbeli imádkozás volt, ahogy még ma is szívesen imádkozunk. De van egy másik imádkozás is. Itt nem az ajkunkkal szólunk Istenhez, hanem csak, vagy majdnem csak belső képességeinkkel. Ez a benső vagy elmélkedő imádság.

1. Némelyek azt hiszik, hogy az elmélkedő imádság csak papok és szerzetesek számára van. Világban élő emberek, különösen egyszerű munkásemberek nem lennének erre sem képesek, sem hívatottak. Ez azonban nagy tévedés. Hétköznapok szentjei nemcsak kolostorok falai mögött, nemcsak papi öltözetben találhatók, hanem kiváltképpen világi öltözékben is, a mindennapok forgatagában és küzdelmeiben. Megtalálhatók minden hivatásban és minden társadalmi rétegben. Mindannyian mesterei a benső imádkozásnak. Az imában mélyen bensőséges érintkezésbe kerülnek Istennel. Ez szilárd kolostorfalat jelent számukra az élet forgatagában, mely mindenütt körülveszi és megóvja őket a káros szétszórtságtól. Ebben többnyire saját módszerük van, amit nem könyvből tanultak. Némely egyházközségben az a szokás, hogy néhány csendes imádkozó kora reggel elgondolkozva, a maga módján végigjárja Urunk és Üdvözítőnk keresztútját. Anélkül, hogy ennek igazán tudatában lennének, így tartják meg a szentmise előtti "elmélkedésüket" – szerzetesekhez hasonlóan, hisz szívüket és lelküket megváltásunk üdvözítő igazságaira irányítják, értelmükkel, akaratukkal és érzelmeikkel egyre mélyebben beleküzdik magukat Isten értékvilágába és szeretetébe. Mások talán hosszú, magányos utat tesznek meg a templomba, és lassan, elgondolkozva imádkozzák az Úrangyalát, miközben feléjük csendül a harangszó:

Ha el is hangzott az utolsó harangszó, az imádkozó szívében még tovább zengnek az angyali üdvözlet gondolatai. Ő így végzi csendesen reggeli elmélkedését.

2. Mivel az elmélkedő imádság az ember belső képességeit: értelmét, akaratát és érzelmét Istenre irányítja, különös jelentősége van az emberi élet megszentelésében. Így érthető számunkra, hogy a lelki élet tanítómesterei már korán kidolgoztak külön módszereket az elmélkedésre.

Először is mindnyájan gondos előkészületet kívánnak.

A távolabbi előkészület egész nap tart. Abból a törekvésből áll, hogy minél összeszedettebbek legyünk, és az érzékeinktől tagadjunk meg néha egy-egy megkívánt és megengedett élvezetet is. A közelebbi előkészület már az elmélkedés anyagával foglalkozik. Kiválasztjuk azt – esetleg a misekönyvből –, egy kis beosztást készítünk, és a jófeltételt is meghatározzuk már valamennyire. Mivel az elmélkedésre többnyire a reggelt választjuk, a közelebbi előkészület már előző este kezdődik. A közvetlen előkészület magával az elmélkedés idejével veszi kezdetét. Felkeresem a számomra megfelelő helyet, Isten jelenlétébe helyezem magam, és kérem a Szentlélek segítségét.

Azután kezdődhet maga az elmélkedés. Az értelem kiragad egy gondolatot az előzőleg előkészített anyagból és nyugodtan, tárgyilagosan végiggondolja. Ha eközben a lélek világos, a szív melegebb lesz, átengedjük magunkat kis szívből jövő röpimáknak, melyek kifejezik szeretetünket, hálánkat, bánatunkat és vágyakozásunkat. Mindaddig ízlelünk egy gondolatot, amíg az érzelemvilágunknak táplálékot nyújt. "Mert nem a sok tudás, hanem az isteni dolgok ízlelése és megízlelése táplálja a lelket" – mondja nekünk a lelki élet tapasztalt mestere, Szent Ignác.

Az akarat odafordul Istenhez és gondoskodik arról, hogy a szív lehetőleg maga-formálta érzelmekkel beszéljen Istenhez, és hogy az értelem és a képzelet ne foglalkozzon idegen dolgokkal és képekkel. Az akarat azon is dolgozik, hogy létrejöjjön egy meghatározott, világos jófeltétel, mely kapcsolódik a pillanatnyi törekvés, azaz a személyes eszmény és a részleges lelkiismeretvizsgálat vonalához, s melyet a nap folyamán majd könnyen meg lehet valósítani.

A szív érzelmeit és az akarat elhatározásait nem mindig szükséges vagy előnyös szavakba önteni. El tudunk embereket képzelni, akik egymás mellett ülnek anélkül, hogy egyetlen szót is szólnának, és mégis folyamatosan növekszik és elmélyül az egymás iránti szeretetük. Miért ne hathatna ki hasonló módon az Isten iránti szeretetünk?

Az elmélkedés végén ne felejtsünk el röviden visszapillantani elmélkedésünk lefolyására, hogy az esetleges hanyagságot és a hibákat megbánásunkkal jóvá tegyük, és a későbbiekben elkerüljük, vagy hogy szívből köszönetet mondjunk azért, hogy növekedtünk Isten megismerésében és az iránta való szeretetben. Mert végtére a Szentlélek volt az, aki "szavakba nem önthető sóhajtozásokkal" (Róm 8,26) imádkozott bennünk. Saját, Isten által ösztönzött tevékenységünk csupán utat nyitott az azt követő isteni tevékenységnek.

Mindenkinél előfordulnak időszakok, amikor nagyon kimerült, és bénító fáradtságot él meg, s ezt nem tudja rögtön megszüntetni. Ilyen helyzetben olyasmit tehetünk, mint a kezdők a lelki életben. Egy bevált, ismert imaszöveget választunk ki – mint a Miatyánk vagy a Hiszekegy, vagy az Úrangyala vagy a keresztút stb. – vagy egy elmélkedési könyvet veszünk kézbe, és nyugodtan mondatról mondatra vagy szakaszról szakaszra megfontoljuk. Közben segíthet, ha három kérdésre válaszolunk:

a.) Mit mond Isten nekem ezzel az igazsággal?

b.) Mit mondok magamnak? Hogyan vettem figyelembe és hogyan éltem eddig ezt az igazságot?

c.) Mit mondok Istennek?

A lélek közben nyugodt, természetes módon utat engedhet érzelmeinek.

3. Aszkétikus könyvekben és a szentek életében gyakran olvashatjuk a "szív imája" és az "egyszerűség imája" kifejezéseket. Ha vallásos gondolatok viszonylag gyorsan, hosszas fontolgatás nélkül szeretetre gyújtják a szívet és az akaratot, akkor van szó a szív imájáról. Ha a szeretet egész gyorsan gyúl lángra, és az érzelmek mélyek és hosszantartóak, azt az "egyszerűség imájának" nevezik.

Idővel nekünk is el kellene jutnunk a lelki élet eme egyszerűségéhez. Ha gyermekien kérjük Tőle, benső sugallataira hűségesen hallgatunk, és kegyelmének segítségével egyre jobban megszabadulunk minden beteges ösztönösségtől és önzéstől, úgy miért ne ajándékozna meg Isten minket is ezzel a boldog állapottal, amikor talán Isten közelségének tudatából fakadóan sok szó nélkül boldogok és otthon vagyunk az egyetlen igazságban: "Abba – kedves Atyám!"

A lelki vigasztalanság vagy szárazság

A lelki élet bővelkedik zátonyokban. Az egyik legveszélyesebb a szárazság állapota. Ez a hétköznapok szentjét is gyakran nagyon megviseli. Lelke olyankor üres, mint a ciszterna a sivatagi forróságban, értelme tompa, nincsenek már élénk gondolatai. Bensejében minden lohol, semmi sem akar megállapodni. Szíve kiszáradt és tiltakozik minden imádkozás ellen.

1. Ha a hétköznapok szentje hibásnak érzi magát ezért az állapotért, akkor megszünteti az okokat; pl. lelkiismeretesebb lesz ismét kötelességei teljesítésében, vagy jobban figyel a belső sugallatokra, ha eddig hanyagságból átsiklott fölöttük.

2. Ha ártatlan, akkor állapotát a mennyei Atya különleges kegyelmi ajándékának tekinti, aki elő akarja készíteni lelkében az alázatosság, a bizalom és a szeretet növekedését. Hiszen az egész vonalon fölöttébb mélyen átéli tehetetlenségét és gyámoltalanságát. Kívül-belül siralmas szegénység és nyomorúság. Olyan lesz ezáltal, mint egy gyermek, aki segítségre szorul és alázatos, és aki bizalommal keres menedéket az Atya karjaiban. Így tetszünk neki, mert ezáltal megdicsőítjük isteni hatalmát és szeretetét. Ez az állapot végül egészen kiváló eszköz arra, hogy a vallásos lélek az Isten iránti szeretetben naggyá és erőssé váljon, mert teljesen lehámozza róla mindazt, ami kellemes neki, és bőséges alkalmat nyújt annak bizonyítására, hogy Istent valóban önmagáért szereti. Ennek a szeretetből fakadó elszakadásunknak a foka pedig mutatja az életszentségünk fokát. A hétköznapok szentje nem felejti el az őt körülvevő sötétségben, hogy Isten atyai szeretete – ha néha rejtve is – állandóan törődik vele. Abból a meggyőződésből él, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

3. Szeretete mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy erős belső ellenkezése ellenére az utolsó percig megtartja és kihasználja a tervezett imaidőt. Értelme komolyan és nyugodtan azon van, hogy rendes munkát végezzen. Néha egy könyv némi támaszt nyújt neki. Mert a szíve mintegy kiaszott, akarata csak nehezen tud egy kis érzelmet előidézni. De ha nem képes rá, hogy azt mondja: Megváltóm, szeretlek!, úgy felkelti magában a szeretet utáni vágyat: Megváltóm, szeretnélek szeretni! Vagy pedig: Megváltóm, szeretném, ha szeretni tudnálak! Ez olyan, mintha a vőlegény a fal mögött állna – ahogy az Énekek Énekében olvassuk – és nézné a menyasszonyát. Itt van ugyan, de megvonja tőlünk szent jelenlétének vigasztaló tudatát. Minden, ebben az állapotban tett erőfeszítésünket kétszeresen értékeli. Nem nehezebb-e orgona nélkül, vagy különösen ha hamisan szól az orgona, ünnepélyes "Ite missa est"-et énekelni, mint amikor biztos és szilárd kíséret támogatja a pap hangját? Így van ez azzal a kísérettel is, amit az érzelmeinktől kapunk. Nagy erő jele, ha a lélek kibír ilyen állapotot, s közben kifelé mindig jóságosnak, higgadtnak és vidámnak mutatkozik. Ebben igazi nagyság rejlik.

Isten nem zsarnok. Ezért nem hagyja gyermekei lelkét állandóan az elhagyatottság és vigasztalanság sötét pincéjében sínylődni. Hiszen Ő egészen édesapa, aki övéit szívesen és gyakran ajándékozza meg bőséges lelki vigasszal.

1. A hétköznapok szentjei közül nem bánik mindenkivel úgy, mint Szent Terézzel, aki 18 évig szenvedett lelki szárazságban. De nem is ajándékoz meg mindenkit oly mértékben a legnagyobb ima-kegyelmekkel, mint Terézt, miután közel két évtizedig hűségesen kitartott az imádkozásban a sötétség és az éjszaka ellenére is. Vigasztalást különösképpen azoknak ad szívesen, akik kezdők a lelki életben. Isten azt akarja, hogy az isteni megtetsszen nekik, és kedvüket leljék benne. Mint ahogy kisgyerekeknek könnyű ételt, néha édességet adnak, s csak később kapnak kemény, szemcsés táplálékot, úgy tesz a mennyei Atya is gyermekeivel. De a felnőttektől sem vonja meg magát.

Milyen is a vigasztalás állapota? Az értelem ilyenkor világos, tiszta fény, a szív örömét leli az odaadásban és benső jóllakottságot érez. Az értelem és a szív boldogan ölelik magukhoz az igazságot. A lélek úgy érzi magát, mint egy békés, csendes remetelakban; nem hatol be lárma vagy szétszóródást előidéző zaj. Az ösztönök hallgatnak. Isten szent csendje veszi körül az embert.

2. Szabad törekednünk erre az állapotra, kereshetjük azt, de egyetértésben az Atya szent akaratával. Ha megkapjuk, ragyogó fény világít bennünk, és az értelemnek nem kell sokáig fáradoznia. Megmaradunk ebben a fényben. Ha másként tennénk, az azt jelentené, hogy saját nem időszerű tevékenységünkkel zavarjuk a Szentlélek tevékenységét. Hadd örüljön a szívünk, és élvezze egészen Isten érezhető közelségét; szeretetet lélegző, bensőséges felemelő érzelmeket élesszen fel a lélek, amennyit és amilyen hosszan csak tud. Vigyáznia kell, hogy el ne űzze a fényt és a melegséget, pl. mert nem figyel a belső sugallatokra, egyúttal pedig készüljön föl az eljövendő "terméketlen évekre". Egyelőre azonban, amíg szól az érzelem orgonája, élvezet marad az éneklés.

Ahogy a madár egy szárnnyal egyáltalán nem vagy csak alacsonyan tud repülni, úgy a lélek se képes csak az imádsággal az Isten iránti igazi, nagyfokú szeretetre eljutni. Ha lehetőleg mélyen be akar jutni Isten szívébe, akkor erősítenie és használnia kell a másik szárnyat is: az önmegtagadást. Az önmegtagadás szellemét valamint az imádság vagy szeretet szellemét nem szabad egymástól elszakítani. Az önmegtagadás szeretet nélkül könnyen vezet önemésztéshez és önmarcangoláshoz; a szeretet önmegtagadás nélkül fellegekben járóvá, rajongóvá tesz.

1. Ezért élte elénk és tanította annyira komolyan és nyomatékosan az Üdvözítő az önmegtagadó életet. Egész élete egyetlen gondolatra vezethető vissza: Magamnak földi javakból, érzéki élvezetekből és emberi dicsőségből a legkevesebbet; egyúttal azonban a legtöbbet a mennyei Atya és a halhatatlan lelkek iránti szeretetből. Szent Pál, áttekintve az istenemberi életet, megállapítja: Exinanivit semetipsum – kiüresítette önmagát... Ez volt a mennyei Atya kívánsága: Az Üdvözítő keresztútja legyen a mennybe vezető út. Ezért nyilváníthatta ki az Üdvözítő: "Én meg, ha majd fölemelnek a földről (a kereszten) mindenkit magamhoz vonzok" (Jn 12,32). Tanítványainak pedig ezt mondja: "Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen" (Lk 9,23).

Az apostolok jól értették és adták tovább ezt az útmutatást. Péterrel vallják, hogy az Üdvözítő azért szenvedett, hogy magával ragadjon bennünket: "Hiszen Krisztus is értünk szenvedett, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait." (1Pt 2,21); Pállal kérlelhetetlenül hangoztatják az alapelvet: "Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaival együtt" (Gal 5,24); s Jánossal meg vannak győződve: "Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete" (1Jn 2,15).

Mesterükhöz hasonlóan ők is mind, akik hűek maradtak hozzá, élték, amit tanítottak. Pál megzabolázta és engedelmességre szorította a testét, nehogy míg másokat tanít, ő maga tönkremenjen (1Kor 9,27). Mindnyájan súlyos üldöztetéseket szenvedhettek el és – János kivételével – vértanúhalált haltak. Így megvalósították az Üdvözítő eszményét: "Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak... S eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem" (Jn 15,20 és 16,2k).

Mindebből következik, hogy az önmegtagadás a keresztény élet ábécéjéhez tartozik. Jámborság, bármilyen nevet is adjanak neki, nem élhet önmegtagadás nélkül. Szalézi Szent Ferencet a lelki élet legszelídebb tanítójának tartják. És mégis a következőket mondja gondolkodás- és életmódjának egyik jó ismerője: "Sosem volt jámborság olyan szelíd, mint az övé; ezt mindenki tudja; de olyan lelkület se volt még, mely ilyen szigorú lett volna saját magával szemben, és oly kérlelhetetlen abban, hogy semmi (csupán) természeteset és emberit meg nem engedett magának: ezt viszont nem mindenki tudja vagy akarja felfogni."

Ha szem előtt tartjuk, hogy az önmegtagadás a szeretetből fakad, és a szeretetet táplálja, akkor meggyőződésünkké tehetjük a Krisztus követése c. könyv szavait: "Oly mértékben fogsz előrehaladni, amilyen mértékben erőszakot alkalmazol magaddal szemben" (I,25).

Erre minden szent élete megcáfolhatatlan bizonyíték.

Aki szent akar lenni mint a mennyei Atya, ezt a nagy célt csak komoly önmegtagadás drága árán érheti el. És még sohasem lett valaki úgy szent, hogy szívós aprómunkával meg ne zabolázta volna ösztöneit, vagy ne hagyta volna, hogy Isten biztos atyai kezei megmetssze azokat.

Hasonlóképpen az életszentség virágai és gyümölcsei csak a szeretet és önmegtagadás fáján nőnek. Aki szervesen gondolkodik és érez, sohasem fogja a két erényt elszakítani egymástól. Az önmegtagadás a szeretet kifejeződése, és nem akar mást, mint a szeretetet növelni. Összetartoznak, mint "a tiszta levegő be-, és a rossz levegő kilélegzése", vagy mint az ember két lába, vagy egymást mosó két keze.

2. A mai embernek nem sok érzéke van az önmegtagadáshoz. Elég keserűen panaszkodik emiatt XI. Pius a már ismert körlevelében. Először ezt emeli ki:

Majd így folytatja:

Mi itt a tennivaló? A pápa kijelenti:

Hogy az egész egyházat magával ragadja egy önmegtagadási mozgalomban, hatékonyan tudatosítja vele a Szentatya az önmegtagadás és a vezeklés jelentőségét az erkölcs fennmaradása és a népek békéje számára. Azt mondja:

Az egyes ember és a közösség megújulása elképzelhetetlen mélyreható, az áldozatot megfelelően értékelő és vállaló törekvés nélkül. Így volt ez a keresztény időszámítás minden korszakában. Ennek kell bekövetkeznie ma is, ebben a rendkívüli méretű korfordulóban. Különben ahhoz az evangéliumi emberhez hasonlítunk, aki tornyot épít anélkül, hogy előtte meggondolta volna, hogyan is csinálja.

Az önmegtagadást kettős szempontból szemlélhetjük. A múlt hibáiért való engesztelésként leginkább bűnbánatnak nevezik, míg az ösztönéletünk megzabolázásának a jelenre és jövőre vonatkozó eszközeként önlegyőzésnek akarjuk nevezni.

1. Bűnbánat alatt azt értjük, hogy az akarat Isten kedvéért elfordul a rossztól vagy kevésbé jótól azzal a szándékkal, hogy jóvá tegye, és ezután elkerülje a hibát.

A bűnbánat három dolgot foglal magában: A bűntől és a tökéletlenségtől való elfordulást, elégtételt mindenekelőtt a kötelezőn túlmenő cselekedetekkel, és a jövőre vonatkozó komoly jófeltételt. A keresztény bűnbánat "Isten kedvéért" történik. Istent bántottuk meg a hibánkkal. Őt kell ezért a bűnbánatunkkal engesztelnünk. Közben nem szabad megfeledkeznünk a boldogító hitigazságról, hogy Urunk Jézus Krisztus megváltott minket, és hogy csak általa részesedhetünk a megváltás gyümölcseiben. A keresztény engesztelést ezért Jézus Krisztus engesztelésében való részvételnek kell tekintenünk és ilyen értelemben kell rá törekednünk. Erejét a kereszten megszerzett megváltó kegyelmekből kapja, ezért nem szabad úgy felfognunk, mint a kizárólagos önmegváltással való próbálkozást.

2. A bűnbánat megokolásával már nem kell különösen fáradoznunk. XI. Pius ezt már hathatós módon tudatosította bennünk. De felfoghatjuk úgy is, mint ami saját lelki elmélyülésünkre is szolgál, és gyakorolhatjuk, mint az igazságosság és méltányosság követelményét, és mint az egészséges keresztény önszeretet és felebaráti szeretet kifejeződését.

A bűnbánat az igazságosság tette. Isten a rend Istene. Viszont minden hiba a rend megsértését jelenti, rendetlenséget, ami jóvátételt követel. Bűnbánatot tartani ezért nem más, mint a megsértett rendet helyreállítani. Hisz mennyi minden jóvátenni valónk van Istennél!

De a bűnbánat a méltányosság tette is. Az Üdvözítő, a bűntelen és tiszta, vezekelt a mi bűnünkért. Ő a fej, mi a tagjai vagyunk; és akkor tudnánk vétkezni, vagy más vétkét elnézni, vagy abban még közre is működni anélkül, hogy mint Krisztus tagjai éreznénk, hogy sürgősen bűnbánatot kell tartanunk?

Az egészséges önszeretet arra figyelmeztet, hogy bűnök és hibák elkövetése után – ha megbocsátást nyertek is – megmarad egy bizonyos hajlam az elkövetett hiba irányában. Ha pl. a táplálkozási ösztön kielégítésénél ismételten rendetlenek voltunk, ilyen esetben saját megtapasztalásunkból tudjuk: Megmarad bennünk egy bizonyos gyengeség az effajta hibával szemben. Csak vezekléssel, mégpedig olyannal, amelyik éppen ellentétes az adott hibával, tudjuk magunkban valamennyire megszüntetni a kárt. Ilyen esetben jól tesszük, ha Isten iránti szeretetből valamilyen ételt megtagadunk magunktól, anélkül, hogy ártanánk az egészségünknek.

Krisztushoz fűző titokzatos kötődésünkből eredően a bűnbánat a felebaráti szeretet cselekedete is. Mit figyelünk meg, ha egy nyugodt, sima tóba követ dobunk? Hullámgyűrű hullámgyűrűt követ, egyre tovább, egyre szélesebben, egészen a túlsó partig. Vagy figyeljünk meg egy testet, amelyen valamelyik tag beteg. A többi tag többé-kevésbé mind szenved ettől. Így van ez minden cselekedetünkkel, a jókkal és a rosszakkal is. Embertársainknak, legyenek bár mégoly távoliak és ismeretlenek, áldást vagy átkot jelentenek. Hiszen mindnyájan tagjai vagyunk egy titokzatos testnek, melynek feje Krisztus!

3. Megkülönböztetünk egy belső és egy külső bűnbánatot. A lényeges a belső bűnbánat. Háromféle aktust rejt magában. Először is a hibák és eltévelyedések fájdalmas tudomásul vételét. Aztán egy mély szégyenérzetet és bűntudatot, és végül az önmagunktól való félelmet. Hiszen bőséges tapasztalatból tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, ha Isten nem tart, és nem hordoz bennünket. Szent Pál mindannyiunk nevében panaszolja és megvallja: "Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok" (Róm 7,19). "Tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen" (Róm 7,23).

Manapság az egészséges szégyenérzet és bűntudat széles rétegekből a legnagyobb mértékben kiveszett. Ahol nincs bűntudat, ahol nem érzik, hogy mi a bűn, ott nem érzik, hogy szükségük van megváltásra, és akinek nincs szüksége megváltásra, annak megváltóra sincs szüksége. Így történik meg aztán, hogy a talaj, mely a kereszténységnek mint megváltó vallásnak és a keresztények Istenének mint megváltó Istennek az elutasítását és leértékelését táplálja, saját sorainkban nagyobb mértékben elő van készítve, mint sokan hiszik. Aki látja az összefüggéseket, az az önnevelésben és a nevelésben súlyt fog fektetni, annak súlyt kell fektetnie az egészséges és mély bűntudat gondos ápolására. Mert éppúgy igaz: Ahol igazi bűntudat van, ott mélyen érzik a megváltás szükségességét, ahol mélyen érzik a megváltás szükségességét, ott erősen vágyakoznak a Megváltó után. A lelkiismeretvizsgálat és a szentgyónás ezáltal mélyebb, nagyon időszerű jelentőséget kapnak.

Azért, hogy megtaláljuk a középutat az aggályosság és a lelkiismeretlenség között, megkülönböztethetünk egy erkölcsteológiai és egy aszkétikus bűntudatot. Az erkölcsteológiai akkor jelentkezik, ha a lélek bűnt, az aszkétikus pedig akkor, ha tökéletlenséget, hibát követett el.

A hétköznapok szentje gyakran jobban szenved a hibái és tökéletlenségei miatt, mint mások, amikor bűnt követtek el. Lelkiismerete amellett nagyon érzékeny, de egy cseppet sem aggályos. Ahhoz nagyon is egészséges. Ami bűn, azt bűnnek ítéli, ami hiba, azt pedig hibának. S mindkét esetben tudja, hogy Szent Pállal együtt dicsekedhet szegénységével, mert Krisztus ereje azáltal annál jobban nyilvánvalóvá lesz; hogy mindenre képes azáltal, aki őt megerősíti, s hogy elég neki Krisztus kegyelme. Ezért Miserere- és De-profundis-hangulata mindig átmegy Magnificat- és Te Deum-hangulatba. A napi szentmisében az Üdvözítő vezekel benne az ő "számtalan bűnéért, hibájáért és hanyagságáért". Katolikus népünk sok egyszerű gyermeke szokta, ahogy azt szüleitől és nagyszüleitől tanulta, nap mint nap az Úrfelmutatás után az Üdvözítő vérét a mennyei Atyának felajánlani engesztelésül a saját és az egész világ bűneiért, és mint dicsérő és könyörgő áldozatot.

Mivel testből és lélekből álló lények vagyunk, ezért belső bűnbánó lelkületünknek a bűnbánat külső cselekedeteiben is meg kell mutatkoznia. Ezek lehetnek mindennapi vagy rendkívüli cselekedetek. Mindennapinak akkor nevezzük őket, ha elválaszthatatlanul kapcsolódnak szokásos napi kötelességeink teljesítéséhez. Ide tartoznak tehát a fáradtság, az időjárás-változás és a kudarc elviselése, belső nyugtalanság, ellenszenves emberekkel való együttélés, kisebb lemondások és a gyónás. A bűnbánat rendkívüli cselekedeteinek szokták nevezni a böjtölést, a virrasztást és az ostorozást. A hétköznapok szentje ismeri és szereti az életszentségre való törekvés ezen segédeszközeit is, de sose feledkezik meg arról, hogy nem ez a lényeg. A lényeg számára a bűnbánat lelkülete. Ezért mindig okosan jár el. Kikéri gyóntatója tanácsait, gondoskodik arról, hogy egészsége ne károsodjon, és különösen óvatos a szükséges alvás megvonásának dolgában. Életközeli gondolkodásmódja azt mondja neki: Ha nem aludtam eleget, akkor cserben hagynak az idegeim az imádságban és a munkában, nem lehetek élő Gloria Patri, és se magamnak, se embertársaimnak nem vagyok hasznára.

Ami rendkívüli bűnbánati cselekedetet magára vesz, erőt ad neki, hogy a mindennaposakat hűségesen végbevigye, és naggyá váljon a hétköznapokban.

1. Mivel az ember az érzéki és a szellemi élet hordozója, és a kegyelem állapotában az isteni életé is, mintegy magában hord egy állatot, egy angyalt és egy istengyermeket. Az állatnak vannak alacsonyabbrendű érzékszervei és ösztönei, szüksége van táplálékra, tud növekedni és szaporodni. Az angyalnak értelme és akarata van, az istengyermek pedig az isteni megismerésben és akaratban részesedik. A paradicsomban a bűnbeesés előtt csodálatos harmónia volt az állat, az angyal és az istengyermek között. Az angyal uralkodott az állaton; állat és angyal örömest vetette alá magát az istengyermeknek. S akkor megtörtént a bűn. Az angyal az emberben szembeszegült az istengyermekkel, és megtagadta neki az engedelmességet. Büntetésül Isten megengedte, hogy az állat is felmondja az engedelmességet az angyalnak. Aki ismeri és értelmezni tudja a vallásos élet titkait, az megfigyelheti, hogy Isten az angyal engedetlenségét az istengyermekkel szemben még ma is a bennünk lakozó állat lázadásával bünteti. Az engedetlenség gyakran vonja maga után a test zendülését. Ezzel szemben ott biztosított a leginkább, hogy az ösztönélet aláveti magát a szellemnek és Istennek, ahol a szellem legmélyebb meggyőződéséből mondja, hogy "íme az Úr szolgálója".

Ha azt akarjuk, hogy meghibásodott, az áteredő bűn következményeivel terhelt természetünkben a lázadást mértéktartóan újra rend és harmónia váltsa fel, akkor Isten kegyelme mellett a saját cselekvésünkre is szükség van, mely legyőzi bennünk az állatot és uralomra segíti az angyalt és az istengyermeket. Ezt a tevékenységet nevezik önlegyőzésnek vagy önmegtagadásnak. Az ember megtagadja önmagát, elszánt nemet mond mindenre, ami rendetlen és betegesen ösztönös. A "Krisztus követése" egy általános emberi megtapasztalást foglal össze a következőkkel: "Nem lehetsz tökéletesen szabad, ha teljesen meg nem tagadod önmagad" (III,32). "Ha azonban valóban arra törekszel, hogy lelki ember váljék belőled, le kell mondanod arról is, ami távol van tőled, arról is, ami a közeledben van, és senkitől nem kell jobban óvakodnod, mint önmagadtól" (III,53).

2. Az önmegtagadás a teremtményekhez fűző kapcsolatban kétféle magatartást határoz meg a hétköznapok szentjében.

Először is nem használja őket Isten ellen, azaz nem használja bűnre – pl. a képzeletét, emlékezőtehetségét, értelmét és akaratát, testét, a használati tárgyakat vagy embertársait. A belőlük sugárzó ingereken a küzdelem pozitív vagy negatív módjával tud úrrá lenni.

A negatív harcmodor azt jelenti, hogy mintegy köddel próbálja a bűnre csábító dolgot körülvenni. A pozitív pedig azt, hogy túlragyogja. Hasonlóan van ez, mint a csillagokkal, melyek eltűnnek a szemünk elől. Lehet, hogy sűrű köd ereszkedik eléjük, vagy a sokkal erősebb napfénynek kell engedniük. Hasonlóan győzhetjük le a mulandó örömök utáni vágyat is azzal, hogy megvetjük őket, újra meg újra tudatunkba vésve mulandóságukat, vagy pedig az Istenszeretet tiszta örömei után való vágyakozással. Hasonlóképpen kell harcolnunk az emberek kegyére számító hiú reménnyel szemben. Ilyen esetben a következőt mondhatom Szalézi Szent Ferenccel magamnak: "Ó, balga ember, milyen alapra építed a reményeidet! Nem látod, hogy ez a nagy ember, akiben reménykedsz, éppoly közel áll a halálhoz, mint te magad? Nem ismered az emberi szellem állhatatlanságát, gyengeségét és szegénységét? Ma a tiéd ez a szív, holnap más nyeri meg magának. Mire építed hát a reményedet?" De szembeállíthatom a hiú reménységgel a remény isteni erényét is, és ugyanezen szenttel így bátoríthatom magam: "Istenben remélj lelkem, még senki se maradt szégyenben, aki Benne reménykedett."

Az Üdvözítő, mint az emberi szívek bölcs ismerője, alkalmazta mind a két módszert. Egyszer pl. szomorúsággal próbálja legyőzni a hamis örömöket, a következőképpen: "Jaj nektek, akik nevettek, mert sírni fogtok." Egy másik alkalommal az alacsonyabbrendű örömökkel egy magasabb rendűt állít szembe: "Ne annak örüljetek, hogy a gonosz szellemek engedelmeskednek nektek, hanem annak, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyben." Így tesz a hétköznapok szentje is. Ért a módszerek alkalmazásának bölcs elegyítéséhez és váltogatásához. Nagyon sok esetben azonban a pozitívat alkalmazza, mert arra nevelte magát, hogy jobban szeresse az erényt, mint félje a bűnt. Különösen akkor tartja magát ehhez, ha olyan kísértésekről van szó, melyek – mint a harag és az érzékiség esetében – testi elváltozásokkal járnak, mert ilyen esetekben a negatív módszer az érzelmeket és az ösztönöket akaratlanul is rögzíti és erősíti, és újabb s erősebb kísértéseket készít elő.

A hétköznapok szentje azonban nem elégszik meg azzal, hogy a teremtett világot ne használja Isten ellen, hanem éppoly magától értetődő számára, hogy nem is használja, szereti vagy gyűlöli önmagáért. Ő a szent előszeretet-nélküliség vagy indifferencia embere. Előszeretet-nélküliség alatt a középkori misztikusok azt értik, hogy hagyjuk magunkat mélyen belesüllyedni, elmerülni Istenben, mint az őstalajunkban. Seuse Henrik ennek értelmében egyszer a következő tanácsot adja:

Az "indifferencia" szót egyszer azonosulással, másszor Isten akaratában való megnyugvással fordítják. Mindenesetre mindkettőt tartalmazza. Ezért nem szabad a közömbösséggel vagy a lagymatagsággal összetéveszteni. Szent Ignác pontosabban körülírja híres lelkigyakorlatos könyvecskéjében, hogy miről van szó:

Brentano Kelemen ugyanazt akarja mondani, amikor így bíztatja magát:

Egyedül a szent előszeretet-nélküliség kezeskedik Szalézi Szent Ferencnek "a nagyon szeretett istengyermekek azon lelkületéről", amely mindig és minden körülmények között kész és törekszik arra, hogy teljesítse Isten akaratát, mihelyt azt fölismerte. Ezért igényli határozottan:

A hétköznapok szentje Isten kegyelmével sikeresen küzd ezért a szent előszeretet-nélküliségért. Azon fáradozik, hogy a hit fényében minden dolgot helyesen értékeljen, és helyesen, azaz Istennek tetszően éljen vele. Arra neveli magát, hogy időnként mondjon le róla, és helyesen felfogott, szeretettől áthatott agere contra által uralkodjon fölötte. Ezért is olyan független a világtól és a világ eseményeitől, ezért tud nyugodt és derűs, környezete számára pedig napsugár lenni – Szent Erzsébethez hasonlóan, aki Te Deumot énekeltetett és énekelt, amikor gyermekeivel a hideg éjszakában hontalanul bolyongott, vagy mint egy Assisi Szent Ferenc, a Semmijesincs és Örökvidám testvér, aki Naphimnuszát költötte, amikor betegen és nyomorultan feküdt San Damiano mellett egy kerti viskóban.

A vándor, aki hosszú utat tesz meg, megáll néha és visszatekint, hogy még egyszer átélje eddigi élményeit, és ezzel további bátor vándorlásra buzduljon. Egy ilyen vándorhoz hasonlítunk mi is. Hosszú útszakasz van már mögöttünk. A hétköznapok megszentelésének világa már nem idegen ország nekünk. Lapról lapra egyre jobban megismertük és megszerettük.

Ha most újra fellapozzuk az első oldalakat és az Isten iránti szeretet tulajdonságairól olvasunk, minden szó mélyebbre hatol. A kifejezések, mint "magas fokú", "lelkes" vagy "szíves" és "tartós" erős visszhangot keltenek a lelkünkben.

Kevésbé világosan és ismerősen cseng a negyedik tulajdonság: harmonikus. Elméletben tudjuk ugyan, hogy az Istenhez való kötődésünknek szerves-harmonikus kapcsolatban kell lennie az alkotáshoz és az emberhez való kötődéssel, hogy az Isten iránti igazi szeretet szükségszerűen éleszti hivatás- és emberszeretetünket, és hogy másfelől a hivatás és a felebarát iránti szeretet Isten iránti szeretetünk kifejeződése és eszköze kell, hogy legyen. Különben nem beszélhetünk a hétköznapok megszenteléséről, melyet úgy ismertünk meg, mint az Istennek tetsző összhangot az Istenhez, az alkotáshoz és az emberekhez való lelkes kötődés között minden élethelyzetben. Ez az ember egész életét művészi alkotássá teszi, az embertársakat pedig megnyeri. Ezért érezzük ellenszenvesnek, ha a gyakorlati életben olyan keresztényekkel találkozunk, akik sokat imádkoznak ugyan, de nem törődnek azzal, hogy hivatásukban jók és az embertársaikkal való kapcsolatukban szívélyesek legyenek. Nietzschének biztosan igaza van, ha kijelenti: "Ha ezek a megváltottak megváltottabban élnének, inkább hinnék a Megváltójukban." Éppúgy mondhatta volna azt is: Ha a keresztények a hétköznapok egészséges megszentelésének megfelelően birkóznának meg a gyakorlati élettel, akkor erőteljesebben és hathatósabban tudnának vallásuk igaz voltának elismerést szerezni.

De akárhogy is ismertük ezeket az összefüggéseket, ettől nem kaptuk meg az átütőerőt ahhoz, hogy a hétköznapok megszentelésének eszményét az egész vonalon komolyan vegyük. Ezért vegyük magunknak a fáradságot, hogy az egyik alappillér – az Istenhez való kötődés – mellett a másik kettőt: az alkotáshoz és az emberhez való kötődést is megingathatatlanul megszilárdítsuk, és mindhármat Istennek tetsző módon összekapcsoljuk egymással.

Most tehát először az alkotáshoz való kötődéssel foglalkozunk.

Tulajdonságait már ismerjük.

1. Az alkotáshoz való odaadásunknak mindenekelőtt harmonikus kapcsolatban kell lennie az Istenhez és az emberhez való odaadásunkkal. Hogy ez hogyan történhet, két példán akarom kifejteni.

Mindkét esetben könnyen látható az Istenhez, az alkotáshoz és az emberhez való kötődés közötti harmónia.

A gyakorlati életben azonban elég gyakran találkozunk szembetűnő diszharmóniával is.

Ha ezeket az apró képeket számtalan megsokszorosításban gondoljuk, megértjük azt az összbenyomást, amelyet az indus világbölcs Rabindranath Tagore egy hosszabb európai utazása végén így foglalt össze: "Egy vasárnapi kereszténységgel és egy hétköznapi pogánysággal találkoztam Európában. Ott nincs már összefüggés a vallás és az élet között... Túl sok ember számára jelenti a vallás csupán az élet többé-kevésbé szép bekeretezését. Tiszteletreméltó, mint talán egy régi, örökölt bútordarab, de nem erőforrás, mely áthatja és tartja az egész életet. Az ilyen embereknél lehetségessé válik az ellentmondás: Isten és a mammon szolgálata!"

A vallás és az élet szétválasztása a mai kultúrvilág fő tévedése. XI. Pius a laicizmus pestisének nevezi. XIII. Leó a "naturalizmus" kifejezést használja rá. Azt mondta 1879. december 8-án a bíborosokhoz intézett beszédében: "Korunk fő tévedése, mely mindenkit érint, az a hideg naturalizmus, mely a közélet minden megnyilvánulásába belopta magát, és a magánélet minden szférájába behatolt, az a naturalizmus, mely az emberi értelmet helyezi az isteni tekintély, a természetet a kegyelem helyébe, hogy Jézus Krisztust mindenünnen elűzze, és megváltásának gyümölcsözőségét meghiúsítsa."

Gyakran nem is tudjuk, hogy vezető katolikus körökben is mennyire meglazult – legalábbis – a kapcsolat vallás és élet, hit és tudás, természet és kegyelem között.

Vajon mit mondana Eberschweiler, aki e szavakat hosszú évekkel ezelőtt írta, ha a mai viszonyokat kellene jellemeznie? E háttért ismerve mindenesetre megértjük, miért prédikálja az ateista kollektivizmus nemcsak a vallás és az élet közötti föllazulást és szakadást, hanem a vallás elleni fanatikus gyűlöletet is.

A hétköznapok szentje ezekből az ismeretekből ösztönzést merít arra, hogy még inkább felfedezze Istent a mindennapjaiban. Hisz nemcsak a jámbor könyvekben, hanem mindenekelőtt a gyakorlati életben keresi Őt. Így fogja fel az alkotáshoz való harmonikus kötődést.

2. Az alkotás iránti szeretetének, hasonlóan az Isten iránti szeretetéhez, magas fokúnak, állandónak és lelkesnek kell lennie. Munkájához tehát teljes szívvel szabad és kell is ragaszkodnia. Hiszen Isten bízta meg vele, és általa magához akarja vonni, és meg akarja szentelni. Ezért nem is szabad, hogy kénye-kedve szerint végezze, elmulassza vagy rosszul csinálja munkáját. Amíg és mert Isten akarja, nagyfokú kihívást jelent teljes figyelme és ereje számára, hogy külsőleg és bensőleg is tökéletes legyen, azaz, hogy bensőséges szeretetből Istennel és Istennek tegye, és így dicsérje és magasztalja a mennyei Atyát. A hétköznapok szentje szívesen felteszi magának a kérdést: Hogyan okoz a munkám leginkább örömet Istennek? Hisz az Üdvözítőhöz hasonlóan ő is mindig azt szeretné tenni, "ami az Atyának kedvére van". Ezért is bizonyul mindenütt megbízhatónak, és ezért kedvelik. Ha kellemetlen a munka, nem menekül el, és nem bújik ki alóla. Nem halasztja az utolsó pillanatra. Sanctus est, qui sancte vivit. Szent nem az, aki rajong és képzelődik, hanem aki valóban szent módon él, aki minden dolgára igyekszik rányomni a külső és a belső tökéletesség pecsétjét. Ilyen emberek azonban nem sokan vannak közöttünk, még a buzgó vallásosak között sem. Nem kevesen vannak, akik szívesen és sokat imádkoznak; ha azonban sürget a hivatásbeli kötelesség, hamar találnak kifogást: Ez vagy az nem nekem való, nem elégít ki!

A hétköznapok szentje a nevezett dolgokban kérlelhetetlen. Teljes szívvel ragaszkodik Istenhez, de Isten kedvéért az alkotásához is. Alkotás alatt a munkát, a dolgok használatát és a szenvedést érti. Így az alkotáshoz való kötődés számára a munkához, a dolgokhoz és a szenvedéshez való kötődés.

Az emberi természethez szétválaszthatatlanul hozzátartozik a boldogságvágy. Befolyásol mindent, amit teszünk vagy nem teszünk. Pénzre, vagyonra, dicsőségre, tekintélyre és élvezetre törekszünk: mert boldogok akarunk lenni. Szeretjük Istent, és hűek maradunk hozzá, ismét azért – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy boldogok legyünk. A boldogságnak számtalan forrása van. Vannak, amelyek igaziak és tiszták, s vannak zavarosak, romlottak. A tiszta források között van a munka. Milyen gyakran tapasztaltuk ezt meg magunkon, és figyeltünk meg másokon! Mikor voltunk a legboldogabbak? Olyan időszakokban, amikor nem vagy csak kevés munkánk volt, és egészen magunknak, gondolatainknak és álmodozásainknak engedtük át magunkat? Környezetünk akkor sokat szenvedett miattunk. Magunknak is és a többieknek is terhére voltunk, elégedetlenek és élvezhetetlenek voltunk, és másokban is elégedetlenséget élesztettünk. Így van ez a közösségek és a népek életében is. A nyugalom és a munkanélküliség időszakai mindig a forradalom melegágya volt. A lustaság – így a közmondás – az ördög párnája! Ha ez már így van az egyes emberek életében, milyen pusztító hatású a munkanélküliség, ha tömegessé válik! Az emberi társadalom jobban gyarapodik, boldogabb és elégedettebb a túl sok, mint a túl kevés munka mellett. A leghasznosabb a munka és a pihenés közötti egészséges váltakozás. Ez azt sugallja, hogy a munkának a boldogság valóságos és pótolhatatlan forrásának kell lennie.

Nem félek attól, hogy komoly ellentmondásba ütközöm, ha azt állítom, hogy a munka egy darab paradicsomi és mennyei boldogság.

Vannak ugyan sokan, akik először így válaszolnának: Hát ősszüleink élete a Paradicsomban nem volt valóságos eldorádó? Biztosan nem kellett dolgozniuk, hisz akkor ma nem beszélhetnénk paradicsomi átokról. A Szentírás pedig, mely Isten szava, oly világosan kimondja: "A föld átkozott lesz miattad..." – "Tövist és bojtorjánt terem számodra... Arcod verítékével eszed kenyeredet..." – "Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet..." (Ter 3,16 kk).

Erre azt felelem: Kétségkívül igaz, hogy az áteredő bűn állapotában végzett munka feltételezi az átkot. Az ember erői már nem olyan töretlenek, test és lélek legyengültek, és a teremtett világ nagyobb ellenállást tanúsít az ember alkotó akaratával szemben. Isten átka sújtott embert és teremtést. Utóbbitól csak fáradsággal és verítékkel tudja az ember megszerezni annak gyümölcseit. Jégeső és vihar, fagy és szárazság gyakran megsemmisítik hosszú fáradozásából és munkájából fakadó reményeit. A munka mint olyan, nincs átok alatt, hanem csak az ember és a föld. Könnyű megérteni, hogy a munka inkább paradicsomi boldogság, mint paradicsomi átok. Ádám és Éva az ősbűn előtt is dolgozott. Ez persze nem volt egy kemény szükségszerűség számukra, hanem szent lehetőség, paradicsomi boldogságuk része. A szellemtörténet folyamán gyakran találkozunk a ténnyel, hogy erősen eltúlozzák az ősbűn következményeit. Ez itt is érvényes. A Szentírás, első lapjain, jól kivehetően énekli nekünk a paradicsomi munka dalát. Nem tudjuk, meddig élt Ádám és Éva az eredeti romlatlan állapotban. A Szentírás tanúsítja azonban, hogy a munka Isten tervében volt, és azt is megmondja, miféle munkájuk volt. Így mondja: "Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze" (Ter 2,15). Ezzel nemcsak a munka tényére, hanem már a munka mibenlétére is történik egy első utalás. Nyilván földművelésről van szó. Ahol viszont földművelés folyik, ott előbb vagy utóbb szerszámokra is szükség van, melyek elkészítése a kézműves feladata. S nem volt-e vajon ipar is tervbe véve? Így hangzik ugyanis: "Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt. Az egyiknek a neve: Pison; ez átfolyik Havilla egész földjén, ahol arany található. Ennek az országnak az aranya kiváló, van ott még bdellium és onixkő is" (Ter 2,10 kk). Biztos, hogy Isten azért helyezte a természeti kincseket a Föld mélyébe, hogy az ember azt onnan kibányássza. A testi munka tehát része volt a paradicsomi boldogságnak.

Ádámnak és Évának szellemi munkát is kellett végezniük, a fejükkel is dolgozniuk kellett. A teremtéstörténetben olvassuk, hogy Isten minden állatot odavezetett Ádámhoz, hogy nevet adjon nekik. A név egy dolog lényegét fejezi ki. Ádámnak tehát meg kellett figyelnie az állatokat, hogy felfedezze valamennyire a lényüket, s csak azután adhatott nekik megfelelő nevet. Ez értékes szellemi munka volt.

Ismerjük továbbá Isten nagy, a munkára vonatkozó parancsát: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai, és minden állat fölött, amely a földön mozog" (Ter 1,28). Amit ma a modern kultúra és technika művel, az semmi más, mint annak a hatalmas programnak a kivitelezése, melyet maga Isten adott a paradicsomban az emberiségnek. Ennél nagyobbat és átfogóbbat egyetlen munkaügyi miniszter se gondolhatott volna ki.

Még többre becsüljük a munkát, ha a mennyei boldogsággal hasonlítjuk össze.

Miben is állhat ez a boldogság? A népszerű ábrázolások ezen a téren nagyon különbözőek. Amit az ember az egyes korszakokban a legnagyobbra tart, azt várja a mennyországtól fokozottabban és tökéletesebben. A hajszolt az élet vesződségeit pihenné ki, az éhező számára a mennyország terített asztal a lakoma minden örömével.

Mindez csupán a mennyei boldogság lényege, Isten boldogító látása jelképének tekinthető. Egyedülálló, boldogító módon részt vehetünk Isten életében. Isten élete viszont megismerés és szeretet, azaz tevékenység.

Amikor az elhunytaknak örök nyugodalmat kívánunk, akkor az élet nyugtalanságától és azoktól a rossz kísérőjelenségektől való megszabadulásra gondolunk, melyek itt a Földön a munkával járnak. Requiescant in pace! Nyugodjanak békében – így imádkozunk. Pax est tranquillitas ordinis – mondja Szent Ágoston. "A béke az Isten szándékának megfelelő rendből fakadó nyugalom." A mennyországban élőkre alkalmazva ez így hangzik: Nyugalom, mely az Istennel való közösségből és abból fakad, hogy részt veszünk az Ő szerető és megismerő tevékenységében. A mennyei boldogság tehát abban áll, hogy a lélek sajátos módon részt vesz Isten teremtő és önmagát ajándékozó tevékenységében.

Mily nemességre tesz szert ezáltal a munka! A munka is tevékenység, ahhoz hasonlóan, ahogy az üdvözültek az égben megismernek és szeretnek. Sőt: a munka – természetesen sokkal kevésbé tökéletes és nem ritkán más módon – maga is részvétel az Isten teremtő és önmagát ajándékozó tevékenységében.

Isten mint Teremtő mindenütt működik teremtő, fenntartó és kormányzó tevékenységével. A kegyelem állapotában levő ember lelkében is Ő hozza létre és tartja fenn az isteni életet. Amit pedig tesz, azt szeretetből teszi. Szeretet a világ nagy alaptörvénye. Isten mindent szeretetből, szeretettel és a szeretetért tesz. Szeretetből akarja az embert szeretetének szemléletes bizonyítékaival a saját magával – Istennel – való mély szeretetközösségbe vezetni.

Vajon nem az-e minden emberi tevékenység és munka legmélyebb értelme, hogy értelemszerűen utánozzuk Isten e sokoldalú tevékenységét, és részt vegyünk abban? Ezért van benne annyi öröm és boldogság, amit az nem ismer, aki csak vagy főleg kenyérkeresetnek fogja föl. És minél több alkalmat nyújt arra, hogy alkossak és ajándékozzak, annál boldogítóbb, akkor is, ha a legcsekélyebb gazdasági előnyöm sem származik belőle. Az ember testét-lelkét egészségessé és üdévé teszi, és abban meg is tartja. Sok kísértéstől és bűntől megóv, és megkönnyíti az Istennel való érintkezést. Kibontakoztatja a személyiség magvát, és éleszti, valamint elmélyíti az egészséges öntudatot.

A mai munkaviszonyok között sajnos számtalan ember van ráutalva arra, hogy gyárban és irodában ilyen pusztán gépies munkát végezzen. Csak kevesen vannak, akik hivatásukat és foglalkozásukat szabadon választhatják meg. Csak a szent tud úrrá lenni azokon a veszélyeken, melyek a munkafolyamat mechanizálásával járnak. "Szentek", mondja jogosan a Rembrandt-német, "fontosabbak, mint gőzgépek. Gépekre szükség van, de a lelkeknek kell uralkodniuk rajtuk."

Itt nemcsak a vallásos elit, hanem egyáltalán a népnevelés egyik legfontosabb problémája van előttünk.

Ha nem sikerül a munkának visszaadnunk az igazi értelmét, általa az emberben alkotó és ajándékozó erőket éleszteni és kibontakoztatni, még akkor is, ha az adott munka ehhez az első pillantásra nem is tűnik alkalmasnak, az összes többi reformtörekvés aligha fogja elérni a célját. Nem tudjuk a gazdaságot visszafordítani a középkorba. Úgy kell vennünk a mai gazdasági viszonyokat, amilyenek, és legalább kicsiben meg kell kísérelnünk, hogy a nem kielégítő munka kemény sziklájából az élet, a szeretet és az öröm tiszta, üde vizét fakasszuk.

Ennek sokféle útja-módja van. Elméletileg ezeket könnyű felfogni, de gyakorlatilag komoly akarást és az erőteljesen áldozatos élet iránti érzéket igényli a tartós alkalmazásuk.

Így be lehet illeszteni a gépies munkát gondolatban és élményszerűen a közjó keretébe. A dolgozó tudatosíthatja magában, hogy az ő részmunkája nélkül az állam és az emberi társadalom nem tud se befelé, se kifelé gyümölcsözően fejlődni, vagy, hogy a pénzzel, melyre keze munkájával tesz szert, családját jobban ki tudja bontakoztatni, esetleg gyermekeinek jobb nevelést és képzést tud adni. A munka mindkét esetben alkotó módon válik hatékonnyá egy közösség számára, és kétségkívül képes arra, hogy a dolgozóban magában felélessze az alkotó erőket, és kialakítsa benne azt a tudatot, hogy ő nem csak egy szám, nem csupán személyes önérték nélküli áru, hanem ellenkezőleg, jelenthet valamit mások számára. Hasonló esetekben, ha a körülmények és képességek azt megengedik, a lélekölő munkát össze lehet kapcsolni egyéb kedvenc foglalatosságokkal.

Nincs mindenki abban a szerencsés helyzetben, hogy hasonló módon segítsen magán, mert nincs hozzá tehetsége vagy alkalma. Ők megkísérelhetik ezt a szabadidejükben pótolni, esetleg apostolkodással, szeretetszolgálattal vagy tanulmányokkal. Sportoljanak módjával vagy járjanak tanfolyamokra. Mindenesetre szüksége van az embernek arra, hogy nemes módon alkosson és ajándékozzon, különben elzüllik. A természete túl erősen kiált pótkielégülések után.

Dolgozó asszonyaink és lányaink egészsége érdekében jó volna, ha otthon, a gyerekszobában vagy a kertben rendszeresen keresnének serkentő munkát. Ott megtanulják, hogy a munkába újra lelket leheljenek, és tudatossá válhat bennük, hogy értékesek és mások számára jelentenek valamit.

Aki a nevelésben vagy a lelkipásztorkodásban olyan emberek között tevékenykedhet, akik szenvedélyeik, különösen az érzékiség áldozatai lettek, sose mulassza el, hogy azok foglalkozásbeli munkája után érdeklődjön. Ha az ember teremtő és magát ajándékozó képessége nem tud a helyes síkon érvényesülni, akkor az nem ritkán válik alacsonyabb szinten pusztító orkánná. Ezekben az esetekben se mulasszuk el soha, hogy vagy – ha ez lehetséges – kielégítő és felszabadító munkát szerezzünk neki, vagy legalább rávezessük arra, hogy lélekkel hassa át az egyik vagy másik említett módon a munkáját.

Efféle megfontolások és megfigyelések késztetik a pogány országokban a hittérítőket arra, hogy a munkára való nevelést mint hatékony és természetes eszközt használják fel az emberek erkölcsi fölemelésére és a keresztségi kegyelem megőrzésére.

A vallásos embernek ezeken a természetes eszközökön kívül még egy másik, természetfölötti is a rendelkezésére áll, mely nagyon hatékony lehet. Ez azonban az Isten iránti szeretet oly magas fokát igényli, mint amit a hétköznapok szentjénél tételezhetünk föl. Ő mélyen meg van győződve az istengyermekség és a Krisztushoz tartozás nagy igazságáról, és belőlük alakítja és formálja életét. Ez magasabb szintre emeli, állandóan ébren tartja és növeli alkotó és ajándékozó képességeit. Bármily kevéssé kielégítő is legyen a hétköznapok szentjének munkája – álljon akár folyton a futószalag mellett –, abban az áldozatban, melyet azzal hoz, hogy lemond jogos természetes szükségleteinek a kielégítéséről, annak nagy eszközét látja és keresi, hogy "saját testén pótolja, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik", és hogy Isten országát a Földön terjessze, védje és bensőségessé tegye. "Ha majd a kereszten felmagasztalnak, mindent magamhoz vonzok", így jövendölte meg az Üdvözítő szenvedésének gyümölcsözőségét. A hétköznapok szentje számára is, mint minden ember számára kereszt, mégpedig szerfelett súlyos kereszt a munkanélküliség és a nem kielégítő munka. Ha ezen a kereszten felmagasztalják, akkor élete nagyon értékessé válik, akkor az Üdvözítővel együtt az Atyához vonzza a világot. Így valóban nincs híján az alkalomnak, hogy alkotó és ajándékozó módon tevékenykedjen. "Több lelket ment meg a szenvedés, mint a legragyogóbb szentbeszédek" – mondta Kis Szent Teréz. És a tiszteletre méltó Olivaint atya kinyilvánítja: "Mióta a keresztet a Golgotán felállították, nincs többé természetfölötti áldás, amely nem a kereszt lábánál fakadna."

Ebben és ebből a természetfölötti világból él a hétköznapok szentje. Csak azt sajnálja, hogy nagyon kevés ember, a katolikusok közül is csak nagyon kevés van elevenen meggyőződve a munkanélküliségben és a nem kielégítő munkában rejlő áldozat és lemondás csodálatos teremtő és önelajándékozó erejéről és hatékonyságáról. Ezért mindenütt, ahol csak teheti, azon van, hogy ezt a felismerést és meggyőződést szóval és tettel terjessze, embertársait minél gyakrabban odavigye az oltárhoz, hogy ott világosságot és erőt merítsenek, és sikerüljön neki és nekik is a munka problémáját mint lelki problémát fontos alapelvek megsértése nélkül, Istennek tetsző módon megoldani.

A kor minden ismerője tapasztalatból és az élet megfigyeléséből tudja, milyen súlyos a felvetett probléma. Eddigi megfontolásaink megadják ennek mélyebb okát. Hallottuk és bizonyítást nyert, hogy az emberi természet nem volt munka nélkül a Paradicsomban. Tudjuk, hogy a kegyelmesen felemelt ember örök boldogsága abban áll, hogy részt vesz Isten megismerésében és szeretetében. Ha beletekintünk a bűnbe esett ember természetébe, meggyőződhetünk, hogy az alkotó ösztön, melynek rendes és magától értetődő érvényesülése a munkában történik, szétválaszthatatlanul kötődik az emberi természethez.

Mindebből az a magától értetődő következtetés adódik, hogy a természet törvényének felel meg, hogy az ember munkát követel, és hogy a munkához való jog általános és elidegeníthetetlen emberi jog, és mindezek következtében magát a munkát általában a boldogság pótolhatatlan forrásának kell tekinteni.

Ezzel egy olyan álláspontra tettünk szert, amelyről átfogóbban és mélyebben áttekinthetjük a mai élet birodalmát. Mindenekelőtt megértjük most már, hogy a tömegesen fellépő, a munkával kapcsolatos súlyos gond Isten szörnyű ostora, hasonlóan a régebbi éhínségekhez és járványokhoz. Isten hű marad önmagához! Amiben vétkezik az ember, abban kapja büntetését. A gazdasági bajok gazdasági okait itt nem akarom megnevezni. Nem illenek jól bele megfontolásaink keretébe. Annál inkább szeretném viszont kihangsúlyozni, hogy a modern emberiség kiszakította a munkát az Isten akaratának megfelelő összefüggésből, és megfosztotta mélyebb értelmétől. Némelyek könnyű és olcsón eladható árunak tekintették és kezelték, míg mások bálványként imádták. És most megsuhogtatja ostorát a mindenekfölött igazságos és irgalmas Isten.

Aki nem érti meg ezt a belső összefüggést, az aligha fogja érzékelni a mai embert, és nemigen hallja ki Isten szavát a kor viharos zivatarából. A legkevésbé sem sejti, hogy lehetnek a munkanélküliségnek és a munkával kapcsolatos nehézségeknek hősei, akik Istennek tetsző módon élik meg a munka súlyos válságát. A hétköznapok szentje sikeresen nyújtja ki kezét ezután a hősiesség után, ha Isten a körülmények által ezt kívánja tőle.

A hétköznapok szentjét felettébb józan valóságérzék jellemzi. Ezért neki is szívügye, hogy küzdelmeiben és törekvésében a természetes és természetfölötti valóság egészére építsen. Az objektív létrend mindenben a normát jelenti erkölcsi élete számára. Mivel az objektív rendben a munka részvétel Isten teremtő és önmagát ajándékozó tevékenységében, ezért nem nyugszik, amíg az nem válik valóban azzá, aminek lennie kell: állandó munkálkodás Istennel és Istenért. Mindkettő lényeges eleme életszentségre való törekvésének: Az Isten iránti szeretet gyakorlása a kemény hétköznapokban, a szív e klauzúrája, mely a nagyváros forgatagában megőrzi őt összeszedettségben és külső behatások elleni védettségben, és ezért nagyobb védelmet jelent számára, mint a kolostor falai által nyújtott csupán külső védelem.

Érdeklődjünk nála először az Istennel együtt végzett munkájának alapjai, mibenléte és kihatásai után.

Azt a tanítást nevezi a hétköznapok szentje alapnak, mely Istennek a teremtett világban való jelenléte és működése módozatairól szól.

Mélyen megérinti, hogy Isten mindenütt jelen van. Isten mindenütt van, tanítja ugye a katekizmus: a mennyben, a Földön és mindenhol. A zsoltáros arra tanít: "Hova futhatnék lelked elől? Hova menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana" (Zsolt 138,7-10).

Isten mindenütt jelen van a lényével, a tudásával és a hatalmával. A világmindenség minden részecskéjében tökéletesen jelen van egész létével. Mindent tud, mert "minden föl van fedve és nyitva van" előtte (Zsid 4,13). "Az embereknek minden útját látja, s a legrejtettebb zugba is behatol" (Sir 23,19). Mindent tart és vezet fenntartó és kormányzó tevékenységével. Isten tartja fenn és kormányozza a világot! Semmit, egyáltalán semmit sem tehetünk fenntartó és együttműködő tevékenysége nélkül. Ő bennünk és velünk cselekszik, akár eszünk, alszunk, imádkozunk, dolgozunk vagy bármi mást teszünk. Isten közelségét nem tudjuk elég közelinek képzelni. Erről ismét Szent Pál világosít föl bennünket: "Isten nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,27). Jeremiáson keresztül pedig így szól az Úr: "Vajon nem én töltöm-e be az eget és a földet?" (Jer 23,24). Isten tehát nemcsak körülöttünk van, hanem bennünk is.

Igen, oly erősen és bensőségesen szeret minket, hogy szinte kimerítené egész mindenhatóságát, hogy minden elképzelhető módon nálunk legyen. Ezért még lakást is vett a kegyelmet nyert ember lelkében. Odaajándékozza, megtartja és növeli a lélekben az isteni életet és az isteni erényeket: hitet, reményt, szeretetet, a Szentlélek ajándékait és a sarkalatos erényeket. A Segítő kegyelmei által jótettekre tanítja a lelket, megerősíti a jóban és minden vészen át szerencsésen elvezeti az örök boldogságba. Így mondja a Szentírás: "Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten lelke lakik bennetek? ...Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az" (1Kor 3,16k). "Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus Jézust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által" (Róm 8,11).

Ilyen és hasonló szentírási helyekhez kapcsolódva főként és különösen a Szentléleknek tulajdonítjuk Isten bentlakását. Tudjuk azonban, hogy a valóságban Istennek minden kifelé irányuló műve mind a három személynek együttesen tulajdonítandó. Így Szent János is azt mondja: "Aki szeret engem, megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni" (Jn 14,23).

Szent Ágoston nagyon szívesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a Szentháromság Isten a lelkünkben lakik. Egyszer ezt emeli ki: "Azt mondod nekem: Mutasd meg az Istenedet! Én pedig azt mondom neked: Figyelj egy kicsit a lelkedre!" Másszor így figyelmeztet: "Istent a lélek titkos rejtekeiben, az ember bensejében kell keresni, és ott kell hozzá könyörögni, mert azt választotta templomául." Majd ismét: "Térj vissza a szívedbe és nézd, mit érzel ott Istenből. A benső emberben lakik Krisztus, a benső emberben újulsz meg Isten képe szerint, ismerd meg képében annak alkotóját."

Van Isten jelenlétének még egy harmadik módja is, amit szentséginek szoktunk nevezni: Az Istenember jelen van a tabernákulumban testtel-lélekkel, testével és vérével, istenségével és emberségével. Meghív bennünket: "Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket... Az én igám édes és az én terhem könnyű" (Mt 11,28 és 30). Fáradhatatlanul szól hozzánk a tabernákulumból: "Örömöm telik abban, hogy az emberek között vagyok!"

Ezeken a megbízható alapokon nyugszik a hétköznapok szentjének Istennel együtt végzett munkája. Isten állandóan munkálkodik vele, mi mást tehetne hát, minthogy igyekszik, hogy ő is állandóan munkálkodjon Istennel! Isten vele és benne él. Ő Istenben és Istennel él. Követi Szalézi Szent Ferenc intelmét:

A hétköznapok szentjének magától értetődő, hogy munkája közben is gyakran a Jóistenre néz. Ezt egyszerűen illendőségből kötelességének érzi. Hogy vonhatná meg hosszabb időre figyelmét attól az Istentől, aki szeretetből nála és benne van, és benne működik és benne munkálkodik! Ez rosszabb lenne, mint ha egy kedves embernek, akivel együtt van úton, együtt dolgozik, és aki jótéteményekkel halmozza el, állandóan hátat fordítana! Hisz olyan világos nála a hit fénye, olyan meleg és bensőséges az Isten iránti szeretete! Ezért is veszi olyan könnyen észre a jelenlévő Istent. Amikor munkája megengedi, örömmel gondol jelenlétére és szeretetére. Mint ahogy a napraforgó állandóan a Nap felé fordítja arcát, úgy van otthon az ő lelke is Istennél: a mindenütt jelenlevő teremtő Istennél, a benne lakó, magát kinyilatkoztató Szentháromság Istennél és a tabernákulumban rejtőző Istenembernél. Ezért nem esik nehezére, hogy megfogadja az utasítást, melyet Isten Ábrahámnak adott egykor: "Én vagyok a Mindenható Isten: járj előttem és légy tökéletes" (Ter 17,1). És ha kiejti e szavakat: "Ahol vagyok, és amit teszek, azt Isten, az Atyám, látja!", vagy arra int: "Gondolj arra, bárhol is légy, hogy nálad van Isten, az Atyád!", akkor ez másként hangzik mint olyanok szájából, akiket nem hat át ennyire Isten jelenléte és szeretete. "Zengő érc és pengő cimbalom", mondaná az apostol, hallva némely keresztényt, akik ezeket az igazságokat szokásból és csupán gondolati síkon adják tovább.

Aki a hétköznapok megszentelésének iskolájába jár, annak szakítania kell ezzel a felületességgel. Szavak, mint "Isten", "Isten jelenléte" és "szeretet" nem maradhatnak elcsépelt fogalmak számára. Hisz elég kegyelem áll rendelkezésére. Ha lelkiismeretesen együttműködik, idővel új világ tárul ki előtte, és felkiálthat Jákob pátriárkával: "Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam. Valóban itt van az Isten háza és az ég kapuja" (Ter 28,16).

Idővel aztán könnyű lesz neki, hogy a hétköznapok szentjéhez hasonlóan mindenütt a kis életében és a világ nagy eseményeiben találkozzon Isten atyai szeretetének nyomaival. "Isten atya, Isten jó, amit Ő tesz, minden jó!" – Így gondolkozik, szeret és él a hétköznapok szentje a Gondviselés egyszerű gyermekeként és mint az örök Bölcsesség szerelmese. Minden eseményben, a csalódásokban és a sorscsapásokban is, észreveszi, hogy Isten váltót állít számára, vagy köszönti őt, és a köszöntés viszonzására vár, amit meg is kap.

Ez a viszonzás egyszerű, bensőséges röpimákból áll, melyek hol az oltárok Istene, hol a jóságos, bennünk lakó Atyaisten körül keringenek.

Ezek megkoronázása és megerősítése abban áll, hogy elszánt és bátor igent mond minden áldozatra, melyet Isten kér tőle, hogy lelkét az Ő tökéletes képmásává tegye.

Különben hasonlóan cselekszik a hétköznapok szentje a foglalkozása körében is: Azzal, hogy Istenre tekint a hit szemével, szívből szól Hozzá és kis áldozatokat hoz Érte – melyeket munkája éppen megkíván tőle – magától értetődően kifejezi a szeretetét és lélekkel hatja át minden, még a gépies tevékenységét is.

Vajon azzal, hogy valaki ily módon él és dolgozik Istennel, nem lesz-e tudathasadásos és nem árt-e az egészségének, különösen az idegeinek? Ilyen veszélyektől akkor nem kell félni, ha olyan munkákról van szó, melyek nem igényelnek erős figyelmet, és nem igénylik az ember minden lelki erejének bevetését. Ahol pedig a szeretet már fényesen lángoló tűzzé lett, megóvja a hétköznapok szentjét az oktalanságtól, mert a szeretet nemcsak sürgető, hanem felettébb bölcs vezető is a lelki életben. Ha a szeretet viszont még nagyon alacsony fokon van, jó lesz, ha az ember egész óvatosan jár el. Először tartsa be az imaidőket, melyeket kitűzött magának, és használja ki azokat hűségesen, mint a szeretet iskoláját. Egyúttal keresse meg és használja ki gondosan azokat az időszakokat a megszokott mindennapjaiban és munkaidejében, amikor különösen fogékony az Istenhez fűző kapcsolatának mélyebb és bensőségesebb ápolására. Ez lehet valamilyen munkájának vagy egész napjának a kezdetén vagy a végén. Nagy haszna van annak, ha az ilyen alkalmakat alaposan megízleli, Isten jelenlétében összeszedetté válik, és nagy nyugalommal és bensőséggel átadja magát neki. Ha az ember egyedül van, tiszteletteljes, esetleg térdeplő testtartással támogathatja a benső izzást és melegséget.

A legtöbb vallásos emberrel Isten úgy veteti észre magát, hogy keresztet és szenvedést küld, vagy ha az ember önszántából hoz áldozatot. A hétköznapok szentje ezért mindenféle sorscsapást – hibákat és kísértéseket is – értelemszerűen úgy fog fel, hogy az Isten szeretetadománya, hogy Isten meg akarja nyerni magának a szívét.

Mások különösen akkor érzik magukat közel Istenhez, ha nagy öröm éri őket. Az ilyen és hasonló csatlakozási pontokat ki kell jól használnunk, hogy igazán mélyen és hosszan nézzük Istent, beszéljünk vele, és áldozatot hozzunk neki. Ezek az alkalmak egyre inkább az egész napra eloszlanak, különösen a mai megbolygatott és zaklatott világban. A folyvást növekvő szeretet aztán magától gondoskodik arról, hogy a szünetek, amennyire elfoglaltságunk megengedi, egyre kisebbek legyenek. Aki ezt értelmesen és okosan teszi, annak nem kell félnie, hogy ezek a rövid odafordulásai Istenhez munkája kárára lesznek.

Aki Istent ily módon egyre inkább működésének és munkájának központjává teszi, az lélekben soha nincs egyedül. A jelenlevő Isten iránti tisztelet megőrzi a bűntől, és arra ösztönzi, hogy a hétköznapok szentjéhez illő hőstetteket hajtson végre.

Hány keresztényt őrizhetett meg hasonló módon a bűntől a gondolat: Isten lát és szeret engem!

Ahányszor csak látom a fiatal "szerencsefiát", Lippert szavai jutnak eszembe: "Végeredményben nem az számít, milyen nevet, milyen reverendát vagy világi ruhát viselünk..., hacsak valahol egy lámpácska lehetünk, mely körül egy kis világosság sugárzik az emberélet éjszakájába."

A hétköznapok szentje él, amennyire csak tud, az egész objektív valóság adta lehetőségekkel. Számára a munka valóban részvétel Isten teremtő és önelajándékozó tevékenységében. Viszont mindennek, amit Isten teremtve és szeretve tesz, legfőbb és végső célja magának Istennek a dicsősége és megdicsőítése. Ezért szeretne a hétköznapok szentje is mindent Istenért, azaz az Ő dicsőségére és megdicsőítésére véghezvinni.

Erős alapot nyújt ehhez a hétköznapok szentje számára a keresztény exemplarizmus. Ez azt mondja neki, hogy minden dolog Istennek egy-egy teremtett gondolata, és akkor dicsőíti meg leginkább Istent, és vezeti az embert a legjobban Istenhez, ha minél tökéletesebben kibontakozik. Ez a fejlődésre és kiteljesedésre való törekvés benne van minden élőlényben, az emberben is. Ezt akarja a költő mondani, amikor így énekel:

A hétköznapok szentje az embereken, a dolgokon és a velük való munkában a nagy, Istentől rendelt eszközt látja, mely arra szolgál, hogy a bennük megalapozott isteni eszmét tökéletesen megjelenítsék. Azon a véleményen van, hogy az isteni eszmének és az emberi műnek egymáshoz hasonlóvá kell válniuk, különben – így következtet – Isten, aki maga az Igazság, nem találhatja benne igazán tetszését. Szemléltetésül idecsatolok néhány, a gyakorlati életből vett példát:

1. A hétköznapok szentje azonban nem elégszik meg azzal, hogy fölismerje az őskép és a képmás közötti belső összefüggéseket; hiszen az életszentség mindenekelőtt a szeretetben áll. Ezért a képmáson keresztül szereti az ősképet: Istent, és az ősképben a képmást. Amíg komolyan fáradozik azon, hogy pl. Isten tisztaságát a kitakarított szobával szemléltesse, egyidejűleg szívvel-lélekkel Isten tisztaságán, egyáltalán magán Istenen csüng.

Ez a fajta Istenért végzett munka állandó imaéletnek felel meg. Kétszeres előnye van. Megőrzi az embert a tudathasadástól, és szeretetének egész eleven erejét összpontosítja a mindenkori konkrét dologra, ami ily módon minél tökéletesebb, azaz minőségi munka lesz.

A hétköznapok szentje mindenütt érett, egységes személyiségnek bizonyul. Age quod agis! Amit teszel, egészen tedd, ami vagy, egészen légy, úgy is mint állampolgár és katona. Igen, a hétköznapok szentje erejéhez és tehetségéhez mérten a legjobb állampolgár, a legjobb katona szeretne lenni. Ezért is érti meg jól Szent Ágoston szavait:

2. A szeretet munkához kapcsolódó, azt megnemesítő ismételt felindítását szívesen nevezik jószándéknak. Ez elsősorban tehát nem értelmi, hanem akarati aktus. Ezt mindnyájunknak tudomásul kell vennünk, akik könnyen beleesünk abba a hibába, hogy összetévesztjük a vallási ismereteket a vallásos szeretettel és élettel. "A legnagyobb pedig a szeretet." Ahogy a leveleken és virágon, a termőn és porzókon határozzák meg a növényt, úgy lehet leolvasni a jószándékon hétköznapi életszentségünk milyenségét és fokát. Ez mutatja rendkívüli értékét. Ami nagyot és jelentékenyet a Szentírás és a szentek a szeretetről mondanak, az áll a jószándékra is.

Mivel a jószándék az Isten iránti szeretet egy aktusa, ezért – mint ahogy az aranygyűrű is értékesebb lesz, ha gyémánttal díszítik – a jótettek még tökéletesebbé válnak általa, és így még inkább dicsérik és dicsőítik Istent. A hajlamainknak megfelelő jó cselekedetek megtisztulnak a beteges, önző indítékoktól.

Ezt a hatást a jószándék azonban csak olyan mértékben éri el, amennyiben természetfölötti, tiszta, általános, és elszakadással jár. Elszakadás nélkül nincs tiszta szeretet. Szeretet és elszakadás egyszer s mindenkorra összetartoznak itt a földön. Szeretet a fölfelé való kötődés. Ez pedig nem lehetséges az alulról való elszakadás nélkül.

Ha megbízható jelét akarjuk annak, hogy igazi-e a szeretetünk vagy szeretetszándékunk, csak azt kell magunktól kérdeznünk, hogyan viselkedik a lelkünk, ha a munkánk sikertelen volt, vagy ha megszégyenültünk, vagy hirtelen elszakítottak egy megkedvelt munkánktól, és áthelyeztek bennünket. Az emberi szív akkor elégedett, ha azt találta meg, amit keresett. Amennyiben az ilyen eseményeknél valóban nagyon szerencsétleneknek érezzük magunkat, talán elkeseredünk, vagy kisebbségi érzések nyomasztanak, akkor ez nyilvánvalóan bizonyítja, hogy Isten dicsősége és tetszése mellett még a magunk számára is kerestünk valamit: saját dicsőségünket és kielégülésünket. Az, hogy ilyen áldozatoknál szegény érzelemvilágunk megrendül, természetes és magától értetődő, ezért ez nem a hétköznapi életszentség hiányosságának a jele. Hiszen így volt ez az Üdvözítővel is az Olajfák hegyén. Még vért is izzadott nagy belső szorongattatásában. De az akaratunknak közben – Hozzá hasonlóan – Istenben kell szilárdan állnia, és egyre mélyebben belenőnie Isten kívánságaiba. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is! Ez, és ez is marad a hétköznapok szentjének fő mozgatórugója minden élethelyzetben.

Aki komolyan törekszik arra, hogy elszakadjon a saját dicsőség- és élvezetvágyától, és hogy cselekvésében, és akarásában és gondolkodásában együgyű legyen, azaz csak egy ügyet ismerjen: Isten dicsőségét és szeretetét, az sok gátló lelki mellékzörejtől szabadul meg, és nemigen kell idegi zavaroktól félnie. Igazuk van az orvosoknak, akik azt mondják, hogy idegbetegségek ellen, ha azok nem szervi jellegűek, kiváló szer lenne ez a mély, Istenben gyökerező alázat és szeretet.

A hétköznapok szentje ezt számtalanszor megtapasztalja az életében. Munkában és szenvedésben bizony nem szenved hiányt. Sok más embernek az idegei összeroppannának hasonló helyzetben. Ő talpon marad. Lehet, hogy gyengék az idegei, de ellenállóképesek és teherbírók maradnak, nem azért, mert szalad egyik orvostól a másikhoz, hanem mert ő a hétköznapok szentje, aki az életszentségre való egészséges, komoly és mély törekvésével, és Isten iránti meleg szeretetével és alázatával megoldja életének problémáit, míg mások, akik egészségesek és erősek, nem tudnak felülkerekedni a kor őrlő nehézségein. Aquinói Szent Tamásról, a szellemóriásról, tudjuk pl., hogy a legkiemelkedőbb hittudományi művek hatalmas köteteit írta, miközben majdnem folytonos, fájdalmas fejgörcs gyötörte.

A hétköznapok szentje életfeladatot lát és keres abban, hogy megszokott hétköznapjait kapcsolatba hozza az istenszeretettel, és ezáltal nemesítse és tökéletesítse őket. Abban, hogy egész nap kora reggeltől késő estig viselje a szeretet és a tökély pecsétjét. Csak akkor hiszi, hogy megvalósította eszményét.

Napi ténykedése azonban nemcsak imádságból és munkából áll, egy egész sor napi használati tárgyra, mint amilyen a táplálék és a ruházat, is rá van utalva. Ezeket és a hasonló tárgyakat "dolgok"-nak akarjuk nevezni, és mindazt értjük ezalatt, amit eddig nem emeltünk ki különösképpen, és a következőkben sem fogunk külön megnevezni: tehát mindent, amit nem Istennek, munkának, szenvedésnek és embernek neveznek.

Aki tudja, hogy kivétel nélkül mindnyájan nap mint nap milyen gyakran kerülünk kapcsolatba ilyen dolgokkal, az sejti, milyen súlyt fektet – és kell, hogy fektessen – a hétköznapok szentje arra, hogy Istennek tetsző módon rendezze az ezekhez a dolgokhoz való kötődését. Nem nyugszik addig, amíg a dolgokhoz fűződő kapcsolata nem válik az Isten iránti nagy szeretet, az élet problémái erőteljes megoldása és a világ fölötti férfiasan erős uralom ösztönzőjévé és kifejeződésévé. Hisz egész mindennapi életét egyetlen Gloria Patrivá akarja tenni, kedvenc imájának megtestesítőjévé: Mindent szeretetből az örök szeretetért és az Ő megdicsőítésére! Ezért sikeresen fáradozik a dolgokhoz való prófétai, papi és hősies kötődés megvalósításáért.

A hétköznapok szentje világos és határozott vallási tudással rendelkezik, és azt gyakorlatiasan és következetesen alkalmazza.

1. Tudja, hogy e világ dolgainak nemcsak önértékük, hanem jelkép-értékük is van. Mind-mind Istennek kis prófétái, akik Isten megbízásából az örömhírt hozzák Róla, tulajdonságairól és szándékairól, hogy azáltal még nagyobb szeretetre gyújtsanak bennünket Isten iránt. Ezért nevezi őket Szent Ágoston "nutus Dei"-nek, azaz Isten üdvözletének vagy integetésének. Szent Bonaventura pedig "manutergium Dei"-ről beszél. Ezzel azt akarja mondani: Isten a dolgok által szeretetteljesen kézen fog bennünket, megmutatja mindenütt az Ő nyomait és kívánságait, és így atyai szívébe vezet bennünket. Nem jutnánk egykönnyen a végére, ha fel akarnánk sorolni mindazokat a kis prófétákat, akikkel a nap folyamán találkozunk. Azért, hogy megtanuljuk Isten követeit és üzeneteit a saját életünkben jobban meglátni és meghallani, felsorolok tarka összevisszaságban néhány példát:

2. A hétköznapok szentje nemcsak mesteri módon meghallja és megérti Isten számos prófétáját, akikkel találkozik, hanem válaszol is az üzenetükre szívélyes viszontszeretettel és tökéletes élettel. Hiszen azt tartja fontosnak, hogy mindennapi életének minden cselekedetét és rezdülését lehetőleg az istenszeretet és az istenszolgálat egyetlen nagy cselekményévé érlelje.

Szalézi Szent Ferenc Filoteájában gyakorlati kézikönyvet írt arról, hogyan szenteljük meg a hétköznapokat a világban.

Aki odakint él a világban, nem térhet ki a teremtmények, a dolgok elől. Lépten-nyomon találkozik velük. Befolyásuknak jobban ki van téve, mint a szerzetesek, a maga részéről pedig alakítania és befolyásolnia kell őket. A dolgokhoz való prófétai kötődés ezért az egyik legfontosabb követelmény a hétköznapok világban élő szentje számára. Szalézi Szent Ferenc tudja ezt. Ezért helyez oly nagy súlyt erre a nemes művészetre. Miközben gondosan megkülönbözteti azt, hogy Istenre gondolunk, attól, ami abból fakad, hogy szeretetteljesen felsóhajtunk Istenhez.

A sok ösztönző példa, melyeket utána az egyház- és üdvtörténelemből idéz (lásd Filotea II,13), mind mutatja, hogyan gyújt szeretetet és életet a lélekben, ha így Istenre, az Ő tulajdonságaira és szándékaira gondolunk.

Csak egy része, talán csak a kisebbik része a dolgokhoz való prófétai kötődésnek tehát, ha a teremtmények Istenre és az istenire emlékeztetnek bennünket; egyidejűleg a szívünket és az akaratunkat is meg kell nyerniük Istennek.

1. A pap feladata, hogy Istent dicsérje. E dicséretet az egyház és az egész teremtés nevében ajánlja fel a Szentháromságnak. Igen, a természetnek is részt szabad és kell vennie Isten dicséretében. Ezért énekli a Szentírás: "Minden, mi él és mozog, dicsérje az Urat!" A teremtés viszont csak annyiban tölti be feladatát, amennyiben az ember hagyja magát általa Isten dicséretére ösztönözni. Aki a teremtésnek ezeket a néma és mégis oly hangos kéréseit felvállalja, és a teremtett világban mozogva papi »Benedicite«-jét imádkozza, annak a dolgokhoz való kötődése papi. Álltál-e már egyszer zivataros, viharos éjszakában az ablaknál, és szemlélted a természetnek ezt a színjátékát? Ahogy a fák koronáit tépi a szél, és a földig hajlítja őket, ahogy száguldanak a felhők, és a kékesfekete eget tüzes villámok szaggatják? Minden mozgásban van, minden forrong, tompa mennydörgés kíséretében süvít a szélvihar. – Vagy egyszer a tenger partján kinyitottad-e szemed, füled és szíved a csodálatos, leírhatatlan látványnak? Beittad-e magadba a megfoghatatlan távolságot, a hullámok csobogását, bugyogását és tajtékzását, a ragyogó és csillogó fényt, mely számtalan színben törik meg? – Megízlelhetted egyszer talán egy magányos, áhítatos csendbe burkolt rengetegben a természet hatalmát? Feletted a hatalmas bükkfák lombsátra, melyben a szél játssza melódiáit, körötted madárdal és bogárzümmögés, lépteid itt-ott őzet vagy félénk nyulat riasztanak fel. Nem úgy érezted magad ezekben az órákban, hogy ujjongó Te Deumot, hálás Gloria in excelsis Deo-t kellene énekelned, mert valami arra kényszerít, hogy add kölcsön a természetnek a hangodat, a nyelvedet?

Igen, a zivataros éjszaka, a morajló tenger és a zúgó erdő zengjék, akarják zengeni a jóságos, bölcs és mindenható Teremtőt dicsérő éneket, bennünket pedig mintegy arra kérnek, legyünk közvetítők, hogy betölthessék létük értelmét.

Hasonlóan magával ragad bennünket, ha a nagyvárosban sok templomtoronyból egyszerre kezdenek szólni a harangok, hogy valamelyik nagy ünnepet beharangozzák. Egyik szeretné a másikat fölülmúlni Isten dicséretében. A teremtés embereket keres, akik a papi Benedicitét helyettük az ajkukra veszik. Csak így elégedett Isten velünk és a teremtett világgal.

De nemcsak csillagok, erdő és virágok vannak azért, hogy Istent dicsérjék és megdicsőítsék, nemcsak a tenger és a szélvihar szeretnék, hogy emberi nyelvre fordítsák le őket. A kultúra és az ipar termékeinek is ugyanez a vágyuk. A kohó, az autó, a telefon és a rádió is szeretnének dicsérő éneket énekelni a bölcs és mindenható Istennek! Nekünk, a műszaki civilizáció embereinek meg kellene tanulnunk, hogy a kopogó írógépnek, a gyárak szirénáinak is adjuk kölcsön a hangunkat, hogy ezeknek a civilizációs termékeknek is a papi közvetítői legyünk a Teremtőhöz. Csak így teljesül az ő létük értelme is!

Ég és Föld és tengerek tele vannak Isten dicsőségével! Ezért nem szabad bekötött szemmel járnunk a természetben. Sokkal inkább lássuk és keressük mindenütt szabad, nyílt tekintettel Isten nyomait, és dicsérjük érte a Mindenhatót!

2. Szent Ferenc, Isten dalnoka, így értette meg a teremtés könyörgését, és mint a dolgokhoz való papi kötődés mestere felelt rá. Ezt tanúsítja Naphimnusza:

Amit Ferenc Istenhez kötődő szívéből költői lendülettel megénekelt, az a Benedicite néhány versének ragyogó körülírása, azé a Benedicité-é, melyet szívesen imádkozunk a szentmise után a pappal:

A hétköznapok szentje a természet és a kultúra területén járva segít minden teremtett dolognak, hogy dicsérje és magasztalja Istent. De azt is tudja, hogy a dolgokhoz való prófétai és papi kötődését nem gyakorolhatja a hősies kötődés nélkül. A dolgokhoz való hősies kötődés pedig egyet jelent a személyes, világ fölött álló Isten dolgoktól való szabadságával. A teremtmények Istennek tetsző használata nem képzelhető el az Istennek tetsző lemondás nélkül.

Nem ritkán esik szó az isteni igénytelenségről. Ez alatt azt értjük, hogy valaki hasonlóvá lesz Istenhez, aki teljesen független a teremtményektől, mindenekelőtt a használati tárgyaktól.

Az Üdvözítő életével szemléltette velünk ezt az isteni igénytelenséget, és ezáltal utat mutatott, hogyan legyünk először is bensőleg függetlenek a dolgoktól, de azután adott esetben hogyan válhatunk meg tőlük külsőleg is. A dolgokhoz való hősies kötődés alatt ezért a teremtményekről való, az Istenember – a szegény, megalázott és keresztre feszített Üdvözítő – példája szerinti, Istennek tetsző lemondást értjük, vagy a fogadalom szellemét, ami az anyagi javakhoz, a tekintélyhez, hírnévhez és az érzéki örömökhöz való rendetlen ragaszkodástól való belső függetlenség. Amennyiben igazi ez a függetlenség, akkor alkalomadtán külső tettekben is meg kell nyilvánulnia.

1. Az Üdvözítő elénk élte földi élete folyamán ezt a belső és külső szabadságot, és sokszor buzdított minket, hogy kövessük őt ebben. Izrael nem értette meg őt. A választott nép oly nagy vágyakozással várt megváltójára. Amikor pedig megjelent, nem ismerte fel, elvetette és megölte. Hamis képe volt az üdvözítőről. Politikai Messiást várt, a római szolgaságból való szabadítót. Kulturális üdvözítőre vágyott. Az Istenember azonban egyik sem akart lenni. Az Ő célja a bűntől való megváltás és az isteni élet átadása volt.

Hogy elérje ezt a célt, szegény, alázatos és tiszta életet élt elénk. "A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania" (Mt 8,20) – mondta saját magáról.

A gazdasági javakkal szemben a szegény, az élvezetekkel szemben a keresztre feszített, a dicsőséggel szemben az alázatos és megvetett Üdvözítő volt. Valóban a dolgoktól való isteni függetlenség! Ez jellemezte a jászolt, amikor anyja a hideg istállóban gyermeke finom kis tagjait kemény szalmára fektette; így volt a kereszten: csupasz gerenda volt a Megváltó halotti vánkosa, kis ágyékkötő halotti ruhája, és csúfolódó, gúnyos szavak hatoltak fülébe a haldoklók imája helyett.

Annak okait, hogy miért választotta ezt a szegény, alázatos, megfeszített megváltó-életet, nem nehéz megtalálni. A végső ok az Atya akarata. Az Atya akarta, hogy Egyszülötte a dolgoktól való mélyreható függetlensége által engesztelést nyújtson, amiért mi a dolgok rabszolgáivá váltunk, hogy nincstelenségével bizonyítsa személyének és küldetésének isteni voltát, és szemléletesen megmutassa szeretetének hősiességét.

Minél inkább a földi dolgoktól megfosztottan áll előttünk az Üdvözítő, annál nagyobbnak látjuk Őt isteni nincstelenségében és igénytelenségében. Semmi szüksége nem volt ezekre az emberi eszközökre, hogy érvényesüljön és művét megvalósítsa. Opera Dei ex nihilo! Isten, amikor tetteit végrehajtja, a legszívesebben nem él semmilyen eszközzel, hogy ezáltal bizonyítsa isteni eredetüket. Ami által egyháza természetes módon naggyá válhatott volna, azt figyelmen kívül hagyta az alapításkor. Apostolaivá és tanítványaivá nem választott gazdasági szakembereket, a tudomány egén tündöklő géniuszokat vagy befolyásos politikai nagyságokat. Azok sem rendelkeztek ezekkel a földi előnyökkel, akiket az apostolok elsőkként nyertek meg az Úrnak.

A mennyei Atyának volt még egy másik oka is, hogy Egyszülöttét ennyire kiszolgáltatta a nélkülözésnek és a szenvedésnek: az emberek szeretetét akarta megnyerni. Ezt a leghatékonyabban a szeretet kézzelfogható bizonyítékaival tudta elérni. Az Atya azt akarta, hogy a szegény, alázatos, megfeszített Istenember legyen szeretetének legnagyobb és legmegfoghatóbb bizonyítéka. Mindig az áldozatban mutatkozik meg, mennyit ér valakinek a szeretete. A legnagyobb szeretet ezért az áldozat szeretete. "Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Ezért mondhatta az Üdvözítő Nikodémusnak is: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16).

2. Amit élt az Üdvözítő, azt tanította is. Szent Máté evangéliumának 5. fejezetében röviden összefoglalja a kereszténység alaptörvényét. Mindjárt az eleje, az alapvonások ábrázolása, a nyolc boldogság, nem hagy kétséget Krisztus igazi lelkülete felől. A dolgoktól való belső, szeretetből fakadó elszakadás, önfeláldozás és önmegtagadás nélkül nem lehetséges a szegénységnek, a bűnbánatnak és a szelídségnek az itt óhajtott lelkülete. Az igazságosság, a szív tisztasága, az irgalom és a béketűrés utáni éhség és szomjúság állandó kísérőnek igénylik az állandó elszakadást. Az örömteli belenyugvás, amikor üldöznek és rágalmaznak bennünket, és mindenféle igazságtalanságokat szenvedünk el, a dolgoktól való sokoldalú függetlenséget tételezi föl.

Még világosabban beszél az Üdvözítő, amikor azt akarja, hogy ezeket az általános irányelveket az egyes hétköznapi cselekedetekben alkalmazzuk:

Azt, hogy mennyire komolyan gondolja az Üdvözítő a belső elszakadás követelményét, a farizeusok igazságával való éles szembeállítással hozza tudomásunkra:

A farizeusok és az írástudók külső vallásossága és a törvényhez való hűsége nem hagyott kívánni valót maga után. Az Üdvözítő azonban a kereszténység lelkületét, a szeretet és lemondás lelkületét állítja szembe ezzel. Ezt kívánja meg övéitől.

3. Különös hangsúlyt fordít itt a szegénység lelkületére:

Nem esik nehezünkre, hogy kihalljuk ezekből a figyelmeztetésekből, hogy mulandók a földi dolgok – rozsda és moly emészti meg őket – és abba a veszélybe sodornak bennünket, hogy megosztjuk a szívünket és odaadásunkból valami lényegeset elvonunk Istentől. Épp azért, mert nem szolgálhatunk Istennek úgy, hogy egyúttal a Mammon rabszolgái maradunk. Ezért a következő magatartásra törekedjünk: Mértéktartóan fordítunk gondot a gazdasági alapokra és a jólétre, s ezt összekapcsoljuk a rendetlen ragaszkodástól való belső függetlenséggel és az Isten atyai jóságába vetett nagyfokú bizalommal. Ahol megvan ez a bizalom, Isten kész akár csodát is tenni, mintsem megengedje, hogy az övéi nélkülözzék, amire szükségük van.

A bőkezűség a bizalom különösen nagy bizonyítéka, és ezért kiváló eszköz is arra, hogy Isten atyai gondoskodását elindítsa.

Ezért int az Úr:

Mindebből megértjük, miért követeli meg olyan komolyan a szegénységet az Üdvözítő, amikor az ő tökéletes követéséről van szó. A gazdag ifjúnak kertelés nélkül jelenti ki: "Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között. Aztán gyere és kövess engem!" (Mt 19,21) – Amikor apostolait megbízta, hogy hódítsák meg a világot, egyetlen szóval sem adott arra utasítást, hogyan szerezhetik meg maguknak a földi segédeszközöket, az anyagi javakat az egyháznak, és hogyan biztosíthatják befolyásukat e világ hatalmasainál. Sokkal inkább a teljes lemondást kívánja tőlük:

Annál gazdagabban látja el őket viszont természetfölötti erőkkel. Jellemző, amit Péter a templom bejáratánál alamizsnáért könyörgő bénának mondott: "Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom" (ApCsel 3,6). És élt a csodatevő erővel, amit kapott, és meggyógyította.

A hétköznapok szentje azon fáradozik, hogy állapotának megfelelően és értelemszerűen kövesse az Üdvözítőt a gazdasági javakkal szembeni magatartásában. Erre ösztönzi Isten iránti szeretetének tüze és ereje.

A legnagyobb számára a szeretet. Az erkölcsi erényeket az Isten iránti szeretet kifejezési formáinak látja. A szeretet "a tökéletesség köteléke" (Kol 3,14), vagyis az a kötelék, ami minél tökéletesebben összekapcsol Istent és embert, embert az emberrel és az egyes erényeket az emberben. Az erények királynőjének kell tekintenünk. Ezért nyilváníthatja ki Pál: "Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem" (1Kor 13,3). Amikor az Üdvözítő a farizeus kérdésére a szeretetet nevezi meg mint főparancsot, az így felel: "Valóban jól mondtad, Mester, hogy ő az egyetlen (Isten), és hogy rajta kívül nincs más. Meg hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy bármi más áldozatnál." Jézus az okos beszéd hallatára megdicsérte: "Nem jársz messze az Isten országától" – mondta neki. Több kérdést már nem mertek neki föltenni" (Mk 12,32-34).

Az igazi jámborságnak és a Jézushoz tartozásnak nem az önmegtagadás az ismérve, még csak a vértanúság sem, a szegénység sem, hanem a szeretet, ami minden erényt életre kelt, és lélekkel kell, hogy áthasson.

Ez a szeretet képessé teszi a hétköznapok szentjét, hogy lelke mélyéig felülkerekedjen minden visszaélés forrásán, a bírvágyon, melegséget ad neki, hogy lelket vigyen közelebbi és tágabb környezetébe, az állami és a társadalmi életbe, és megóvja igénytelensége és nincstelensége mellett is érzelemvilágát az eldurvulástól.

1. A birtoklás vágyát, a bírvágyat, Pál "minden baj gyökeré"-nek nevezi (1Tim 6,10). A mohók pedig a Szentírás szerint "telhetetlen kutyák, nem lehet őket jóllakatni" (Iz 56,11). A bírvágy a kapitalizmus szellemét, vagy a szerzésre irányuló zabolátlan törekvést jelenti, és ez okozza, mint a Mammon modern szolgálatának szülőanyja, a világ jelenlegi válságainak jelentős részét.

Csak a szeretet mélyreható és átfogó lelkülete hozhat változást ezen a téren.

Mivel a hétköznapok szentje sikeresen törekszik arra, hogy szeresse Istent, hogy erős és bensőséges kapcsolatban legyen Vele, nem válik a szerzés korlátlan ösztönének áldozatává, ha a vagyonos réteghez tartozik.

Az igaz szeretet abban áll, hogy megosztjuk egymással javainkat. Ezért a hétköznapok szentje visszaadja Istennek, akitől mindent kapott, a javai fölötti tulajdonjogot és magát csupán azok gondnokának tekinti. Ezért minden gazdagsága mellett is szerényen függőségben marad minden jó adományozójától. Mivel pedig az Isten tulajdonának lehet a gondnoka, különös gondot fordít annak megőrzésére és gyarapítására, hasonlóan a kertészhez, aki a király kertjét hűségesebben és gondosabban ápolja, mint a sajátját. Hogy azonban természetének csapdái ellen védekezzen, beosztottainak nemcsak szívesen megfizeti, ami jogszerűen jár nekik, hanem bőségéből gazdag ajándékokat is ad, és örül annak, ha időnként hiányt szenvedhet mindabban, ami szükséges vagy ami kellemes számára, pl. ha nincsenek iránta kellő figyelemmel a kiszolgálásnál, utazás közben vagy a hivatalban.

Az ilyen és hasonló körülményeket örömmel használja ki a hétköznapok szentje, hogy elmélyítse magában az Istennel szembeni gyermeki és koldusi lelkületet.

Mivel lélekben szegény, különös örömet okoz neki, ha a valóban szegényekkel érintkezhet. Bennük tiszteli és szereti Krisztust, aki ünnepélyesen kijelenti: "Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40). Itt magához hasonlók közt érzi magát. A lélekben szegény jól érzi magát a ténylegesen szegények között. Még inkább megtisztelve érzi magát, ha személyes szolgálatot tehet a szegényeknek, pl. betegség vagy szerencsétlenség esetén. Ilyenkor egészen rokonnak érzi magát az Üdvözítővel és szent anyjával. Az Üdvözítő megmosta apostolainak a lábát, és közben azt mondta: "nektek is meg kell mosnotok egymás lábát..." (Jn 13,14). Mária, az Ő áldott anyja, sietve kelt át a hegyeken, hogy segítségre szoruló nagynénjének szolgáljon. A következő történet bizonyítja, hogy milyen komolyan vették a középkorban az Üdvözítő szavait:

A hétköznapok szentje nem hagyja, hogy az ilyen magatartástól és cselekvéstől eltérítsék természetének beteges sugallatai, melyek azzal áltatják, hogy nem veszélyeztetheti egészségét és társadalmi rangját, hogy gyermekei számára több vagyont kell szereznie, vagy nem tudni, milyen idők jönnek még, ezért jó lesz előre gondoskodnia magáról is. Hisz Isten is át akarja vállalni, és át is kell vállalnia, még biztonságos körülmények között is, gondjaink egy részét. Ez megóvja a hétköznapok szentjét attól, hogy túlértékelje a földi dolgokat, melyeket mint hasznos eszközöket használ fel, hogy megvalósítsa életfeladatát: szeresse és megdicsőítse Istent.

Így védi meg magát a gazdagság veszélyeitől. Nagy és gazdag lesz Isten előtt, nem gazdagsága miatt, hanem annak ellenére. Hiszen az Üdvözítő egy alkalommal ezzel a kemény kijelentéssel élt: "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába" (Mt 19,24).

A szentek ugyanígy gondolkoznak. Keresztes Szent János azt mondja: "Ha meg akarnánk nevezni a hátrányokat, melyek a lelket érik, ha vonzódik az ideiglenes javakhoz, kevés lenne a tinta és a papír, és nem lenne rá elég idő." – Szent Ágoston meg van győződve: "Méreg a szeretet számára, ha valaki az ideiglenes javak megszerzésében és birtoklásában reménykedik." – Szalézi Szent Ferenc pedig szeretne aszkézisével utakat mutatni arra, hogyan lehet méreg a birtokunkban anélkül, hogy megmérgeznénk magunkat.

Így csinálja a hétköznapok szentje, ha vagyonos. Sőt. A méreg az ő kezében orvosság lesz mások bajára, és a megszentelődés eszköze saját lelke számára, a Szentháromság dicsőségére. Így hirdeti nyomatékosan tettekkel azt, amit XI. Pius komolyan követel:

Amennyiben a hétköznapok szentje a kitagadottak, a vagyon- és munkanélküliek közé tartozik, ismét Isten iránti szeretetének melege és tüze az, ami tekintetét a magasabb javak és az Istenbe vetett fenntartás nélküli bizalom felé fordítja. Nemcsak a gazdagságnak, a szegénységnek is megvannak a veszélyei. Ezért is imádkoztatja velünk a Szentírás: "Ne adj nekem se nyomort se gazdagságot! Hadd egyem kimért kenyeremet, nehogy jóllakva megtagadjalak, s azt mondjam: »Ki az az Úr?«" (Péld 30,8k).

A hétköznapok szentje Isten iránti szeretetének bensőségességével úrrá lesz minden nehézségen. Irigységet nem ismer. Istenhez viszonyítva mit ér minden földi jó? S ezt a legfőbb jót senki sem rabolhatja el tőle. S mert nála a külső szegénység belső elszakadásának kifejeződése, szabad marad szíve "az ő szeretetére".

Azért, hogy ebben a szeretetben növekedjen, gondosan ápolja a hálát, az elégedettséget és a bizalmat. Minden kis adományért, még ha a létfenntartáshoz leginkább szükséges dologról is van szó, gyermekien hálás. Úgy tesz, mint Assisi Szent Ferenc.

Ugyanezt a lelkületet öltöztette költői formába Elisabeth Steidle-Drießen:

Különösen nagy hálát érez a hétköznap szegény és elszegényedett szentje a szegénységéért, ha a halálra gondol. Másoknak nehezükre eshet a gazdagságuktól való elszakadás, neki könnyű a búcsúzás. Nincs sok mindene, amihez ragaszkodhatna a szíve. A halálban pedig mindnyájan egyenlőek vagyunk. Meztelenül és gyámoltalanul születtünk, még gyámoltalanabbul költözünk el a halálban. Az egész gazdagságunkból úgyse marad nekünk akkor már semmi.

Külső nehéz helyzete nem veheti el a hétköznapok igazi szentjétől derűs megelégedettségét. Szegénysége bizonyára megfelel Isten akaratának, mert különben nem így rendelte volna. Ez benső örömmel tölti el. Neki is – mint az Üdvözítőnek – étele, hogy annak akaratát tegye, aki küldte őt. Mert környezete sohase látta másnak mint szegénynek, nem csinál ebből ügyet. Magától értetődőnek tartja. Szegénysége így nem viseli magán, mint pl. a szerzeteseké, a hősiesség dicsfényét, és környezetében nem is kelt mindjárt különös figyelmet. Ha lelke nyugtalanná válna, nyugalmat és felüdülést talál az imádságban.

Mivel a hétköznapok szentjének elégedettsége egészen az Istenben gyökerezik, ezért nem rendítheti meg semmi.

A hétköznapok szentje becsülettel törekszik arra, hogy legyen munkája és keresete. S ha megtalálta mindkettőt, akkor helytáll. Kisebbségi érzések nem tévesztik meg, mert tudja, hogy Isten szeretete és oltalma veszik körül. "Munkára született az ember, akár a madár a repülésre" (Jób 5,7). – "Aki nem dolgozik, ne is egyék" (2Tesz 3,10). – Az ilyen szavak magától értetődően fejezik ki saját meggyőződését – azzal a megszorítással ugyan, amire XI. Pius figyelmeztet, amikor mondja:

Ha munka és kereset nélkül marad, akkor, mint minden élethelyzetben, megrendíthetetlen bizalmát abba helyezi, "aki a madarakat táplálja és a liliomot öltözteti, akinek akarata nélkül még egy veréb se esik le a háztetőről", és aki azt mondotta nekünk: "Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá" (Mt 6,33).

Már az Ószövetségben megígérte: "Áldott az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye... Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni." (Jer 17,7k). "Bízd gondjaidat az Úrra, ő majd megerősít" (Zsolt 54,23).

A hétköznapok szentje így minden bajában is egészen otthon van Istenben. Isten igazából a mindene: "Kenyér, ha éhezik; víz, ha szomjazik; fény a sötétségben; ruha, ha meztelen" (Szent Ágoston).

Isten iránti szeretete nem is hagyja nyugton, míg nem teljesíti az Üdvözítő utolsó kívánságát: "Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe" (Lk 6,38).

Szívesen osztja meg embertársaival szegénységének szűkös kenyerét. Ezzel a Keresztelő szavának engedelmeskedik: "Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen" (Lk 3,11). Közben tudatában van annak, hogy az, "aki egy rászoruló testvérét megsegíti, Jézust fogja kézen", az elsőszülöttet sok testvér közül (Kempis Tamás). Pál apostollal mondhatja: "Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad" (Fil 4,12k).

2. Mert a hétköznapok szentjét a szeretet hajtja, tartozzon bár a vagyonos vagy a nincstelen réteghez, melegség és világosság árad belőle, bárhol jár-kel. Ez gazdasági kapcsolatait is átmelegíti. Az Üdvözítő és a szentek iskolájában megtanulta, hogy nem az igazságosság önmagában, hanem az igazságosság és a szeretet a társadalmi és a gazdasági jólét alapja. Így egészen abból a lelkületből él, és az határozza meg törekvését, melyet XI. Pius annyira kíván a mai kor számára:

3. A szeretet minden rejtélyt megold. Nem kevesen félnek attól, hogyha valaki szegényes berendezések között él és szegényes ruhát hord, annak rossz lesz az ízlése és durva az érzelemvilága. Bizonyítékul a mindennapi életből vett gyakorlati példákra mutatnak rá. És azt a véleményt is hangoztatják: Jobb egy ízléses szoba és a szép ruhák és berendezések fölötti öröm, minthogy ösztönéletük váljon szabadossá és pótkielégülést keressenek más, sokkal veszedelmesebb területeken.

Aki így beszél, nem tudja, hogy mit jelent lélekben szegénynek lenni. Nem számol a szeretettel, és a gyakorlati életben még biztosan nem ismert meg Krisztus lelke szerinti szegényeket. Aki szilárd Isten iránti szeretetében, az belsőleg elszakadt mindattól, ami csak részben vagy csak látszólag értékes. Egyszerűsége, szerénysége és igénytelensége kifejezi és védi nagy lelki gazdagságát, ami visszahat és visszasugárzik szívére-lelkére, és megvédi azt az eldurvulástól és a megerőszakolástól, házát, gazdaságát, házi tűzhelyét megóvja az elhanyagolástól, ridegségtől és kosztól.

A világ megremeg és megrendül a megoldatlan társadalmi kérdések súlyától és sürgősségétől. Ha Isten a hétköznapok több szentjével ajándékozna meg bennünket a társadalom minden rétegében, a foglalkozási ágakban, munkás- és vállalkozói körökben, akkor könnyebben és gyorsabban úrrá tudnánk lenni az emberi társadalom megrázkódtatásain. Egy angol közmondás így szól: "A keresztények az egyetlen Biblia, amit a világi emberek még olvasnak". Így a hétköznapok szentjei ma még inkább, mint bármikor a Föld sója és a világ világossága. Nem beszélnek sokat, de sokat tesznek, imádkoznak, dolgoznak Istennek tetsző módon. Így először a lelkület megváltozását érik el saját maguknál és a környezetükben, ami lassan előkészíti, lélekkel áthatja és gyümölcsözővé teszi az állapotok megváltozását. Derűlátóak, mert Istenhez tartoznak és tudják, hogy a győzelem végül is Isten oldalán kell, hogy legyen. Kovászként hatnak a környezetükre. Adjon nekünk Isten jósága sokat belőlük!

P. Doyle szívesen imádkozta: "Mindenható Isten, csinálj belőlem egy nagy szentet, és ne kíméld gyenge természetemet!" Merészelhetem-e felszólítani Isten mindenhatóságát, aki nélkül önző természetem nem változtatható meg, és mondhatom-e: Mindenható Isten, tégy engem is a hétköznapok szentjévé, ne kímélj, és segíts, hogy én se kíméljem szegény, gyenge természetemet! Ehelyett kíméld szegény népünket, és áldd meg és védelmezd szent egyházunkat és drága hazánkat!

Mindenesetre csakis szentek, a hétköznapok valódi, hús-vér szentjei menthetik meg korunkat. Mint Illés a Kármel hegyén, úgy lép most az Úr népe elé, és azt kérdezi: "Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr az Isten, akkor őt kövessétek; ha meg Báál, akkor kövessétek azt!" (1Kir 18,21)

Ma minden, ami csak félmegoldást jelent, kudarcra van ítélve. Csak az a szellemiség állja meg a helyét, ami az egészre tör. És ha nincsen bátorságunk, hogy kinyújtsuk mi magunk a kezünket ezután az egész után, a hétköznapok szentjének eszménye után, akkor legalább teremtsük meg imádkozásunkkal, áldozathozatalunkkal és küzdelmünkkel azt a légkört, melyben nagy férfiak és nők nőhetnek föl és bontakozhatnak ki, legyünk hálásak azért, ha egy kis kavics lehetünk azon a talapzaton, melyen egyszer a hétköznapoknak a mi korunkból való szentjei fognak állni.

1. Régi életbölcsesség formálta ki a mondatot: Ora et labora – imádkozzál és dolgozzál! Ezzel keresztény életfeladatunknak a két lényeges alkotórészét akarja röviden összefoglalni, és kitörölhetetlenül az emlékezetünkbe vésni. Miért hagyhatták ki belőle vajon a szenvedést? Elfelejtették? Hiszen embernek lenni annyit jelent, mint szenvedést hordozni, és a szenvedés művészete egy rendkívül nehéz és ritka művészet! Kereszt és szenvedés egyedülálló és kiemelkedő szerepet játszanak az emberi életben. Így van ez már a bűnbeesés óta. Ma a szenvedés kelyhe azonban sokak számára megtelt, sőt csordultig van. Mindenesetre a munka és az imádság mellett a szenvedést is keresztény életfeladatunk lényeges alkotórészének kell tekintenünk. Ez a régiek számára magától értetődő volt, ezért gondolták, hogy nem kell a közmondással még külön is emlékeztetni rá.

Kereszt és keresztény oly mélyen összetartoznak, hogy a kettő itt a Földön külön el sem képzelhető. Ezért beszél az Üdvözítő is olyan magától értetődő módon a keresztről és a szenvedésről, mint a keresztények normális állapotáról. Minden megszorítás nélkül jelenti ki: "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint a mestere, s a szolgának, ha olyan, mint ura" (Mt 10,24k).

Ugyanezen a jogon mondhatjuk: Minden kereszténynek a kereszten a helye. Ezért a keresztény ember élettörténete egyúttal az ő szenvedéstörténete, és már nem csodálkozunk, hogy Pál milyen magától értetődően közli a korintusiakkal szenvedésének jegyzékét:

Csak kevés keresztény szenvedhetett annyit, mint Pál, de mindenkinek megvan a maga keresztje, amelyen függ.

Azt, hogy milyen mélyek a barázdák, melyeket a szenvedés ekéje szánt az emberi társadalomban, megkapóan mutatja be Jób könyve, és a népek és nemzedékek, a családok és egyes személyek szerencsétlenségének krónikája. A Jelenések könyve bemutat nekünk egy sereg megváltottat minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket senki se tud megszámolni. És a bárány trónja előtt álló vének közül egyik azt mondja róluk: "Ezek a nagy szorongatásból jöttek,... ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében... Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket... az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet" (Jel 7,9.14 kk).

Időtlen idők óta kérdik az emberek, akiket magukkal ragadtak a szenvedés sötét hatalmai, hogy mi a szenvedés oka? Vannak pogány filozófusok, akik azt hiszik, hogy egy külön hatalmas, majdhogynem mindenható elvet kell feltételezniük Isten mellett. A Szentírás azonban jobb megoldásra tanít bennünket. Amit Szent Pál a halálról ír, az áll minden szenvedésre is. A trentói zsinat azt hirdeti, "hogy Ádám, aki bemocskolta magát az engedetlenség vétkével, kiárasztotta az egész emberi nemre a halált és a test büntetésből származó szenvedéseit; és nem csak ezt, hanem ezenkívül a bűnt magát és átörökítette. Mert aki ezt tagadja, ellentmond az apostol szavainak: »Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek« (Róm 5,12)."

Gyermekkoruktól tudják a keresztények, hogy a kereszt és szenvedés az eredeti bűn következménye. A szent keresztségben Krisztus vére által megszabadultunk ugyan magától az eredeti bűntől. A következményei azonban megmaradnak. Ezek annál erősebbek lesznek, minél több személyes bűn gyengíti az emberi természetet. A bűn, ugye, nyomorúságot hoz a népekre. Keresztény népek is követhetnek és követtek el bűnt, éppúgy mint az egyes keresztények. Így érthető, hogy mindegyik elmerülhet a tengernyi szenvedésben. Ide tartozik aztán a Krisztussal való egységünk nagy titka. Mindannyian tagjai vagyunk, mindaddig, amíg Isten gyermekei maradunk. Ezért illő, hogy saját testünkön pótoljuk azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből. Az egyháznak hasonlóvá kell válnia vőlegényéhez, aki szenvedésével megváltotta a világot. Minden korban magán viseli a haldokló Üdvözítő vonásait. De vannak a történelemnek olyan korszakai, melyekben ezek a vonások különösen élesen rajzolódnak ki, amikor a világegyháznak és egyes tagjainak rendkívül sok keresztre kell számítaniuk. Ilyen korban élünk mi is. Ezt bizonyítja, hogy az egyház sok országban van nagy üldözésnek kitéve. Erre utal az is, hogy kinn a világban és a kolostorokban sok buzgó lélek érez indíttatást a vezeklő szenvedésre.

Lehet a hétköznapok szentje kiváló az imádkozásban, és példakép a hivatásbeli hasznos és derekas helytállásban: Ha nem válik egyúttal a szenvedés hősévé is, akkor napi munkájának egy jelentős részét befejezetlenül hagyta. Ordinaria extraordinarie – a megszokott dolgokat rendkívül jól csinálni! Isten akaratát nemcsak megtennünk kell, hanem el is kell szenvednünk. Legyen kivétel nélkül minden minél tökéletesebb. Különben vasárnapi vagy ünnepi kereszténységről beszélhetünk, de valódi szentségről a hétköznapokban nem. Ezért fektet a hétköznapok szentje olyan nagy súlyt arra, hogy megtanulja a szenvedés művészetét.

2. Mindenekelőtt elég bátor és becsületes ahhoz, hogy a szenvedést szenvedésnek ismerje el. Az indián láthatja abban saját nagyságát, hogy szenvedést és fájdalmat érzéketlenül el tud viselni. Durva érzésűvé válik. Puhány keresztények kényesen sajnálhatják magukat minden kicsiség miatt, és kereshetik mások sajnálkozását; a hétköznapok szentje mesterien találja meg a középutat. Az Üdvözítő is keserűnek élte meg a szenvedést az Olajfák hegyén, és panaszkodva fohászkodott Istenhez: "Atyám, kerüljön el ez a kehely!" Nem találta méltóságán alulinak azt sem, hogy bajában – mértéktartóan – az apostoloktól kérjen vigasztalást és bátorító szót. Persze hiába.

Így tesz a hétköznapok szentje is. Ezért áldott a szenvedés a maga és a hozzá tartozók számára. Lehetővé teszi számára az Üdvözítő és a szentek lelki életének mély megértését, és emberileg egészen közel kerül általa azokhoz, akik keresztet hordoznak.

Szenvedésnek nevezi mindazt, ami a természetes vagy a természetfölötti javakban való hiányt jelenti számára. XIV. Benedek egyszer egy jegyzéket állított össze azokról a szenvedésekről, melyekről a szentté avatási perekben tárgyalni kell. Amit ő ír, az pontos megfogalmazása annak, amit hiánynak és ezért szenvedésnek érezhetünk:

Az nem szorul külön említésre, hogy a háború és az azt követő kor által nem lett kevesebb a testi betegség, hogy a mélyreható szellemi megrázkódtatások következtében nagyon sokan váltak lelkileg gyökértelenné, és abból fakadóan pedig embermilliók lelki beteggé. Gondoljunk csak a megbecstelenítettek, kifosztottak és derékba tört sorsúak seregére. Mennyien szenvednek ma lelki kényszertől, üldözéstől és elnyomástól!

Mit mondott volna a szerzetes, ha a mai szellemi és gazdasági zűrzavarok vették volna körül? Sokkal több lelki nehézséggel kellett volna vesződnie, keresztjét és szenvedését nehezebben hordozta volna.

3. A hétköznapok szentje mondhatja magának: Semmi, ami emberi, el nem kerül. Mindaz a szenvedés, ami az emberi, a keresztény léthez, ami az emberek társadalmi helyzetéhez, neméhez és hivatásához, sorsához és gonoszságához kapcsolódik, bőven osztályrésze lesz. Különböző lelkiállapotai, melyek az évszakok változásaival változnak, nem hagyják lelkét egykönnyen megnyugodni. Üldöztetések, megvetés, különféle rágalmazások akarják lelki nyugalmát elrabolni. Depressziós állapotok és olajfák-hegyi órák lüktetnek halántékán és kalapálnak szívében, s lelkét féktelenül és minden akadály nélkül kiszolgáltatják a szenvedésnek. Mivel pedig Isten különösen hasonlóvá akarja tenni saját Fiához, ezért sokszor rendkívül fájdalmas módon "tisztítja a szőlővesszőt". Az érzékek és a lélek sötét éjszakáiba vezeti, és hagyja, hogy összecsapjanak fölötte az Istentől való elhagyatottság érzésének hullámai.

A XIV. század német misztikusainak és jámborainak egy szöveggyűjteményében van egy párbeszéd Jézus Krisztus és egyik hűséges szolgája között. A szolga panaszkodik, mert Isten kedvenceinek olyan nehéz a sorsuk itt a Földön.

Ugyanebben a könyvben olvashatjuk, hogyan szabadult meg boldog Seuse Henrik a szenvedéstől való félelmétől.

Ma sokak számára annál a kérdésnél, hogy honnan van a szenvedés, fontosabb az a kérdés, hogy mi a célja és az értelme a szenvedésnek. Olyan korban élünk, amikor a szenvedés valóságos csatáit kell vívni.

Nem vagyunk ugyan mindnyájan arra hívatottak, hogy hasonló rendkívüli körülmények között a szenvedés hőseiként álljuk meg a helyünket, de egyikünket se kerüli el a kereszt és a szenvedés jól megrázott és jól tömött mértéke.

Szent Jakab erre figyelmeztet: "Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket" (Jak 1,2). Aki érti ezt a beszédet, boldog lehet. Bár mindig könnyebb, amint Szalézi Szent Ferenc mondja egyszer, beszélni a keresztről, mint függeni a kereszten. Jaj annak azonban, aki ilyen helyzetben elveszítette a hitnek azt a lelkületét, melyből Szent Jakab szavai fakadtak!

Aki a hit igazi lelkületét megőrizte, az vak sok olyan dologgal szemben, melyek az evilági embereknek a legnagyobb boldogságot jelentik. Annál világosabban lát viszont Isten szemével minden teremtményt, s nagy örömmel és hálával ismeri fel a keresztből sugárzó rejtett ragyogást.

A kor áramlatai mutatkozhatnak mégoly magabiztosnak is, és megpróbálhatják elhomályosítani ezt a ragyogást, gúnyolhatják a keresztet a gyalázat és a gyengeség, az elkorcsosodás és a pusztulás jelének, az igazi keresztényt ez nem zavarja. Hát még a talpig keresztény, a hétköznapok szentje! Ő az ilyen ellenvetésekre a kereszt még nagyobb szeretetével válaszol.

A hétköznapok szentje is szereti hazáját, és kész érte mindent odaadni. Szükség idején örömmel énekeli a dalt, amit egy keresztény harcos és költő, a kazánkovács Lersch H. szerzett a nagy világháborúban:

Igen, a hazának élnie kell! A hétköznapok szentje is így gondolkozik és cselekszik. Éppen ezért oly szívesen kívánja, koldulja, kiszenvedi neki a Golgota keresztjének teljes áldását. A hétköznapok szentje nemcsak megáldott életművész, hanem a szenvedés keresztény hőseként is megállja a helyét, aki a csendes hordozásban és elviselésben éppúgy meglátja a nagy teljesítményt és erőkifejtést, mint az előretörésben és támadásban. Ismeri és gyakorolja nemcsak az aktív, hanem a sokak által nem eléggé becsült passzív erényeket is.

Nap mint nap átéli a szentmisében a keresztáldozat megújítását. Itt magától kitágul a tekintet, a szív és az akarat: a nagy világfolyamat és a felkavaró világkatasztrófák közepette magasan kiemelkedik a kereszt, mint az egyetlen és feltétlenül győztes hatalom a világban és az emberi életben meglévő istenellenes hatalmak között. Regnavit a ligno Deus. A keresztről kormányozza Isten a világot. És ez a kereszt megingathatatlanul és áldást osztva marad állva, még ha minden más meg is rendül. Stat crux dum volvitur orbis terrarum.

A hétköznapok szentje szüleitől és nagyszüleitől hasonló szokásokat vett át, nagy szeretettel ápolja, és lélekkel hatja át azokat. Egész élete hathatós ismétlése az intelemnek, amit a költő a következő szavakba öltöztet:

A Golgota keresztjéből kiáradó áldás készteti a hétköznapok szentjét, hogy saját élete keresztjének és szenvedésének mély értelmét felismerje, törekedjen rá és átélje.

Amitől mások félnek és menekülnek, azt ő hordozza, szereti és keresi mint kiváló eszközt a vezeklésre és a megtisztulásra. Örül neki, mint a szeretet és a helytállás hatékony, pótolhatatlan tüzének.

Szellemi és érzéki képességeink eltévelyedésükben gyakran szereztek maguknak tilos élvezeteket. Ezt nemcsak az egyszerű hétköznapi embernek kell megvallania magáról, a hétköznapok szentje is tudja és szenved amiatt, hogy naponta követett és követ el egész sor, ha csak apróbb hibát is. Mivel pedig a kereszt és a szenvedés a lelki képességektől vagy a testtől élvezetet, kellemetességet von meg, ezért értelemszerű vezeklést lát bennük. A hit fénye ezenfelül az Üdvözítő szenvedését kimondottan engesztelő szenvedésként tárja eléje. S mivel Pálhoz hasonlóan ő is annyira Krisztusban és Krisztussal él, szeretné megengedni, hogy Krisztus folytassa benne engesztelő szenvedését. Nem kevés szent és szentéletű embernek volt szabad, és szabad manapság is, egész különös módon részt vennie az Üdvözítő engesztelő szenvedésében. Biztosítéknak tekinthetjük őket arra, hogy Isten a mai világot ismét nagyobb mértékben akarja szeretetével és kegyelmével megajándékozni. A Jézus Szíve tisztelete és a szentórák el akarják mélyíteni, és erősödő imádságos lelkületben és a szenvedés fölötti fáradhatatlan örömben hatékonnyá akarják tenni a mai kereszténységben az engesztelés gondolatát. Így vigasztalják Urukat és Mesterüket, aki szenvedésének óráiban, különösen az Olajfák hegyén, tudott ezekről a nemes törekvésekről, vigaszt és erőt merített belőlük, hogy úgy járja a szenvedés útját mint egy óriás. E törekvések mintegy lefogják az isteni igazságosság karját, hogy kivegyék kezéből a bosszú kardját, és irgalmat hívjanak le az eltévelyedett és megtévesztett emberiségre.

Ha több keresztény lenne, aki kifelé kevesebbet háborogna a visszás állapotok és eltévelyedések miatt, hanem ehelyett a háttérben komolyan, okosan, erőteljesen és Krisztussal egyesülve vezekelne, jobb lenne a mai kereszténység állapota.

A hétköznapok szentje a maga módján komolyan vezekel és engesztel az Üdvözítőben és az Üdvözítővel úgy a maga, mint mások bűneiért is.

Az Üdvözítő felhívja egyszer a figyelmet arra, hogy az Atya megtisztítja a szőlővesszőt, hogy az több termést hozzon. Ezzel megad egy második feladatot, melyet a szenvedésnek Isten szándéka szerint meg kell oldania.

Ha hibáink és bűneink megbocsátást nyertek is, visszamarad a lélekben egy erős ragaszkodás mindahhoz, ami Istentől távol, vagy Isten ellen van. Már az eredeti bűn folytán sok méreg került a természetünkbe, ami a személyes bűnök következtében még több lett. Ha tehát az ember Istenhez hasonlóvá akar válni, és az Üdvözítő nyomdokaiba akar lépni, el kell kezdődnie egy erőteljes tisztítási és tisztulási folyamatnak.

Ahogy az arany megtisztul a kohóban, a kemény földréteget az eke föllazítja, és így befogadóképes lesz a jó vetőmag számára, ahogy a szőlőt ledarálják és kipréselik, hogy nemes, tüzes bor legyen belőle: Így kell, hogy mindenféle szenvedés érje a lelket is, különben nem szabadul meg a földi javak igája alól, és nem válik meg a beteges önimádattól. Eckehard mesternek igaza van, amikor azt mondja: "A leggyorsabb paripa, mely a tökéletességhez visz bennünket, a szenvedés!" Így aztán elérhető, hogy az ember lelki fejlődése során az Isten és a kereszt iránti szeretet mindig lépést tartanak egymással.

"Megfenyíti az Úr, akit szeret" – ezt mondja Pál a Zsidóknak írt levelében. Mivel pedig Isten minden embert szeret, senki se kerüli el a szenvedést, legkevésbé a keresztények. Ezért folytatja Pál: "megostoroz mindenkit, akit fiává fogad... Hol van olyan fiú, akit az apja nem fenyít? Ha nem részesültök a fenyítésben, ami mindenkinek kijár, akkor fattyak vagytok, nem fiak" (Zsid 12,6kk). S minél inkább Isten kedvence valaki, annál inkább hagyja őt Isten szenvedni. Ezt bizonyítja nap mint nap a tapasztalat, ezt mondják a lelki élet tanítói is. Egyikük így nyilatkozik:

Mindezek után vajon milyen tervei lehetnek Istennek a mai kereszténységgel, melyet egy ilyen erőteljes tisztítási és tisztulási folyamatnak vet alá? A rajta átsöprő vihar a keresztény időszámítás első három évszázadára emlékeztet. Talán meg kell fiatalítani az egyházat? Vajon egy nagy, új felvirágzás vár rá? Le kell rázni a rothadt gyümölcsöt, el kell választani a búzát a pelyvától, meg kell tisztítani a szérűt? Amit mi a részleges lelkiismeretvizsgálattal, gyónással, különféle vezekléssel és elmélkedéssel soha el nem értünk, Isten azt a kor orkánerejű viharával könnyen megvalósítja. Csak értenénk a beszédét és válaszolnánk neki!

A keresztben és a szenvedésben egyedül álló módon ragyog fel a kegyelem. Ritkán érzi magát az ember olyan közel az örökkévalósághoz, Istenhez és mindahhoz, ami Istené, mint a szenvedés óráiban. Ragyogó fény világítja meg az értelmet, mintha hályog hullana le a szeméről. Világosan látja és átéli minden földi dolog mulandó voltát. És teljes meggyőződéssel képes kimondani: Vanitas vanitatum et omnia vanitas! – Hiúságok hiúsága és minden csak hiúság! Az akarat és az érzelem eddig nem volt rá képes, hogy elszakadjon a veszélybe sodró és fölösleges dolgoktól. S ha most Isten az ő jóságában közbeavatkozik, és hagyja, hogy az emberek és a dolgok csalódást okozzanak, az nagyon fölgyorsítja a lelki elszakadás és fejlődés folyamatát. Milyen kicsinek látszik ma, amit tegnap még imádtunk, ha Isten egyik napról a másikra szétzúzza alkotásainkat, melyekbe legjobb erőinket fektettük be, vagy ha azok az emberek, akikért mindent föláldoztunk, akik eddig újra meg újra dicshimnuszokat zengtek nekünk, hirtelen elárulnak bennünket és az ügyet, amit képviseltünk, és minden hangnemben azt kiabálják ránk és mindenre, amit szentnek tartottunk, hogy: Crucifige, crucifige! Ha csökken vagy elvész a mozgásszabadságunk, a közéleti befolyásunk vagy az anyagi biztonságunk, akkor könnyebb lesz az élet dolgait valódi értéküknek megfelelően látnunk és átélnünk.

Minél erősebb ez a tisztítás és tisztulás, annál átfogóbban és megbízhatóbban megy egyidejűleg végbe a vele összefüggő helytállás az erkölcsi és isteni erényekben. Valami olyasmi történik a lélekkel, mint a fiatal tölggyel a viharban. Ha tombol a vihar, és durván ide-oda rángatja, tépi és cibálja, akkor a föld alatt a nedvek és az erők dolgoznak, hogy megerősítsék a karógyökereket, melyek egyre mélyebben hatolnak a földbe, mígnem a fa törzse és koronája képes lesz győztesen ellenállni az időjárás viszontagságainak. Így teszik a szenvedés viharai az embert méllyé, erőssé és termékennyé. Lelkének gyökérkéit mélyebben süllyesztik Istenbe. És ha egyszer már szilárdan gyökerezik Benne, nincs hatalom a Földön, ami meg tudná törni, és le tudná teríteni.

Valóban, a szenvedés kegyelem, termékennyé tesz, gazdaggá és méllyé! Ezen nem is lehet csodálkozni. A lélekben csendben és szerényen szendergő, vagy már rossz irányban fejlődő erénycsírák tömegét kényszeríti állandó gyakorlással egészséges és erőteljes kibontakozásra. Mit ért meg az, aki még nem esett át kísértésen! Végeredményben csak az az erény képes hősies fokra kiérlelődni, és csak azt tekinthetjük – már amennyire ez egyáltalán lehetséges – biztosan a sajátunknak, amelyik a viharban helytállt. A keresztet és a szenvedést szívesen hasonlítják a pontyok között úszkáló csukához. Ahogy a csuka állandó mozgásra kényszeríti a pontyokat, úgy tesz a szenvedés is a lélekkel. Állandóan Istenre figyelmezteti és emlékezteti. Arra sarkallja, hogy szakadjon el a világtól és a testi dolgoktól, és kerüljön a legbensőségesebb kapcsolatba Istennel.

Isten szándéka szerint a sokféle kísértésnek és bűnnek is az a rendeltetése, hogy az Ő karjaiba vezessenek bennünket. Ezért engedi meg őket. Ilyen esetekben nincs rá okunk, hogy csodálkozzunk, vagy zavarba jöjjünk és elcsüggedjünk. Ellenkezőleg: egészen erős fölfelé törekvő mozgásnak kell ezáltal a lélekben bekövetkeznie. Pál felteszi egyszer a kérdést, miért engedte meg Isten a világban a bűnt? És azt a merész választ adja: Azért, hogy annál inkább tudjon irgalmat gyakorolni velünk (vö. Róm 11,32). Hogy ezzel mit akar mondani, megmagyarázza egy másik alkalommal, ahol saját magára vonatkoztatja ezt a gondolatot: "Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém" (2Kor 12,9).

Az egyház húsvét éjszakáján szintén felhívja figyelmünket a mysterium iniquitatisra, a bűn titkára, amikor azt mondja nekünk: "Ó Ádám boldog bűne, mely ilyen Megváltót adott nekünk!"

Kísértések és bűnök először is szegény bűnös voltunk tudatát növelik bennünk, és elmélyítik ezzel alázatunkat. Alázatot tudvalevően nem annyira elmélkedés útján, mint megaláztatás által tanulunk. És a nemes lelkű ember aligha érez valamit megalázóbbnak saját erkölcsi eltévelyedéseinél és kisiklásainál. Az igazi alázat viszont az Isten irgalma és Krisztus vére iránti bizalomra indít. Az pedig, hogy megéljük saját nyomorúságunkat, egyidejűleg erősíti bennünk a türelmet embertársaink hibáival szemben. Saját gyengeségünkben megtanuljuk mások gyengeségét és nyomorúságát megérteni, és helyesen értékelni. Így tud Isten mindent jóra fordítani. Igaza van Szent Ágostonnak, amikor Szent Pál szavait, miszerint "az Istent szeretőknek minden a javukra válik", kiegészíti: "A bűn is!" Így mindenben megnyilatkozik Isten szeretete, mely a mi meleg viszontszeretetünket elő akarja csalogatni.

Nem ritkán engedi meg Isten, hogy éppen azokban az erényekben legyünk erős kísértésnek kitéve, melyekben egyszer majd a leginkább ki kell, hogy tűnjünk, részben azért, hogy másokat jobban megértsünk, és tanácsot tudjunk adni nekik, másrészt azért, hogy Őt különleges módon kövessük és megdicsőítsük. Ez nagy vigasz mindazok számára, akiknek pl. sok hitbéli nehézséget kell átélniük, vagy küzdeniük kell szívük tisztaságáért, a türelemért, a szelídségért és bizalomért.

A hétköznapok szentje csendes elmélkedései és személyes megtapasztalásai alapján ismeri ezeket az összefüggéseket.

A hétköznapok szentje tisztában van a szenvedés nagy értékével, ezért is fáradozik sikeresen azon, hogy türelmes és hálás legyen, amikor Isten szenvedésre méltatja.

Kedvenc erénye először is a türelem, melyben Szent Tamással nemcsak valaminek a csendes elviselését látja, hanem a bátorság és tetterő megnyilatkozását is. Jól megértette az Üdvözítő szavát: "Türelmetek által nyeritek meg lelketeket" (Lk 21,19), és azért az eszményért küzd, melyet Pál a következőképpen ír körül: "szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység" (Róm 5,3). Ezzel Péter és Jakab apostolok intelmére hallgat:

A hétköznapok szentjének türelme igazi és okos. Nyugodt és erőslelkű marad, anélkül, hogy hibás pótkielégülések által kétes könnyebbségeket szerezne magának. A természet követeli ugyan, ha túl hosszú a szenvedés, hogy legyen rövidebb az imádságra fordított idő, és hogy adjuk át magunkat az evés örömeinek, hogy így oldódjon bennünk a feszültség; vagy szívesen hagyja, hogy sajnálják és csodálják, amiben több vigaszt lel, mint saját panaszaiban. Az ilyen finom önámításnak a hétköznapok szentje nem esik olyan könnyen áldozatul.

Másfelől viszont van annyira okos is, hogy nem feszíti túl a húrt. Szenvedése idején nemcsak arra törekszik, hogy természetfölötti eszközökkel az Istenhez fűző személyes kapcsolatát elmélyítse, hanem arra is, hogy – amennyiben a szeretet és a kegyelem nem tanácsol kimondottan és határozottan valami mást – időnként természetes eszközökkel is szerezzen magának Isten akaratának megfelelő könnyebbséget. Szerény és fegyelmezett panaszkodást Istennél és egy nemeslelkű embernél – az Olajfák hegyén szenvedő Jézushoz hasonlóan – időnként megengedettnek és tanácsosnak tart. Mielőtt valamilyen szenvedésnek, pl. betegségnek, aláveti magát, megpróbálja először megengedett eszközökkel távol tartani magától, vagy enyhíteni, de kezdettől fogva kész arra, hogy minden körülmények között engedelmeskedik Istennek, ha a szenvedés valóban az Ő szándékában áll. Társaságot, olvasmányt és a humort mértékletesen igénybe veszi mint Isten teremtményeit, hogy megvédje magát a bénító mélabú veszélyétől, vagy attól, hogy betegesen beleszeressen saját szenvedésébe.

Testi kimerültség esetén nem halmoz magára imagyakorlatokat, hanem sokkal inkább magát a szenvedését teszi imává. Azt, hogy ez hogyan történhet, Szalézi Szent Ferenc magyarázza el egy alkalommal egyik levelében. Ezt írja:

Különösképpen óvatos és alázatosan tartózkodó a hétköznapok szentje, ha arról van szó, hogy esetleg direkt kérjen magának új szenvedést. Ezért az okos és óvatos szent egyháztanítóhoz, Bellarminhoz tartja magát, aki az angliai és japán keresztényüldözés idején felhívta saját rendtársai figyelmét arra, hogy milyen sok keresztény lesz gyenge; fel kellene készülni a vértanúság kegyelmére például éhezéssel, szomjazással és a szemrehányások csendes elviselésével. Csak miután elég sok próbát állt ki valaki, és a gyóntatója sem tartja belső indíttatásait veszélyes önámításnak, hanem Isten akaratának ismeri el, akkor gondol a hétköznapok szentje arra, hogy továbblépjen ezen a téren.

Ha pedig Isten maga küld neki szenvedést, akkor nem szalad jajveszékelve az egyik ajtótól a másikig. Vallásos gondolkodásának és törekvésének következetessége arra készteti, hogy szívből hálát adjon. Jótettekre hála a felelet. S minél nagyobbak a jótettek, annál nagyobb a hála. A hétköznapok szentje a keresztet és a szenvedést élete legnagyobb jótéteményeinek tekinti. Tudja, hogy Isten ezzel – mint ahogy a lelki élet tanítói mondják – biztosan eléri célját, hogy az ember megtisztuljon és megszentelődjön, ha csendben elviseli a szenvedést. És azért, hogy Isten szándékát meg ne hiúsítsa, kellemetlenségekre válaszul a legszívesebben gondosan ügyel arra, hogy hálás legyen.

Ha azokra az erényekre gondolunk, melyeknek a szenvedésben ki kell állniuk a megbízhatóság próbáját, nem szabad elfeledkeznünk fejedelemasszonyukról és királynőjükről, a szeretetről. A szenvedés iskolája egyúttal a szeretet iskolája is. A szeretet hozta létre, és a szeretet ösztönöz arra, hogy szorgalmasan látogassuk. Ez minden nemes lelkű keresztény felfogása. Ezt akarja ez az egyszerű vers is mondani:

Minden bajban, amit Isten küld nekünk, van Tőle egy ilyen levél és benne sok érték és vigasztalás. Bárcsak a levelet keresnénk mindig, mintsem háborognánk! Ha megértjük egyszer a kereszt titkát, akkor már nem lesz nyomasztó, akkor Isten kedves üdvözlete lesz, kegyelem, kitüntetés.

Fejlődésének érettebb szakaszában a hétköznapok szentje számára a kereszt a szeretet lobogó tüze lesz majd. Egy olyan tűz, melyet magas fokú isteni szeretet gyújtott meg, és melyet állandóan izzó emberi viszontszeretet táplál. Bensőséges szeretet küldi a szenvedést, szívélyes viszontszeretet fogadja mint az örök szeretet ajándékát, mely a lelket hasonlóvá akarja tenni az Egyszülött képéhez.

Az Üdvözítő a kereszten az Atya és az emberek iránti szeretet legnagyobb diadalait aratta. "Nagyobb szeretete senkinek sincs – mondja ő maga –, mint annak, aki életét adja barátaiért." Azzal, ahogyan ezt tette, megrázó módon szolgáltatta ki magát szeretetből az Atyának. Amit korábban mondott: "Íme, Atyám, jövök, hogy teljesítsem akaratodat" és "az én eledelem, hogy annak az akaratát teljesítsem, aki küldött", azt a Golgotán rendkívül szemléletes módon valósította meg. A Golgota keresztje a keresztény ember számára azóta a feltétlen feláldozás és odaadás jelképe: A test és a lélek minden képességének feláldozása és azok odaadása az Atya kívánságának és akaratának. A hétköznapok szentjének legforróbb törekvése arra irányul, hogy az érdekeknek és javaknak ezt a közte és Isten közt történő tökéletes cseréjét, amit a kereszt legmélyebb, eredeti értelmének fog fel, a gyakorlati életben megvalósítsa. A legcsekélyebbet sem akarja már magának megtartani, hanem mindent Istennek akar adni, és Tőle függővé tenni, hogy azáltal megkapjon mindent, azaz Istent. Hisz így csinálta az Istenanya is. Nemcsak mondta, hanem élte is a »legyen«-jét. A kereszt alatt pedig a vértanúk királynője lett.

A lelki élet tanítói ezt "teljes áldozat"-nak mondják. Da totum pro toto! Add az egészet az egészért! Aszkétikus könyvekben többször használnak erre más kifejezéseket is, mint pl. önmagunk megsemmisítése, önmagunk gyűlölete, indivisa Dei (aki osztatlanul Istené), véres és engesztelő áldozat, vagy egyszerűen a kereszt szeretete. Mind ugyanazt akarják mondani, csak a teljes áldozat egy-egy vonását erősen kiemelik, persze könnyen félreérthető módon.

Egy ilyen teljes áldozatot nemcsak vértanúsággal vagy súlyos kereszttel és szenvedéssel lehet hozni; ez egészséges napokban is megtehető. A léleknek ebben az esetben komolyan kell fáradoznia csakis szeretetből azért, hogy attól, ami lent van, teljesen elszakadjon, és teljesen kötődjön fölfelé, Istenhez. Akkor joggal mondhatja – teljes egészségnek örvendve és békeidőben is – Ignáccal, a szent vértanúval:

Ennek a magatartásnak a magvát Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója, lelkigyakorlatainak a végén ebben a találó imában foglalta össze:

Ez a hétköznapok szentjének az eszménye. Szalézi Szent Ferenccel mondhatja: "Ha tudnám, hogy a lelkemben a szeretetnek akárcsak egyetlen egy szála is van, mely nem Istentől és Istenért lenne, azt én azonnal széttépném. Sokkal inkább lenni sem szeretnék, minthogy létezzem és ne tartozzam fenntartás nélkül Istenhez."

Nem könnyű neki a gyakorlatban végrehajtani ezt a hősies lelkületet. Hasonló fájdalmas tapasztalatokra tesz szert mint Szent Ágoston, aki kíméletlen őszinteséggel vallja be magáról:

Sziénai Szent Katalinnal állítja a hétköznapok szentje: "Semmi... ne kösse szívemet ehhez a világhoz, semmiféle vonzalom már bármihez is, amit a világ szeret. És ha ezer világ úrnője lennék is, mindről teljesen lemondanék, azért, hogy szívem fölött Isten legyen egészen az úr."

Annyira szeretne mindentől elszakadni, hogy arra a kérdésre: "Kié vagy? Honnan jössz? Hova mész?" Raimundus Lullusszal azt felelheti: "A szereteté vagyok; a szeretetből való vagyok és a szeretet vezetett ide." – Nem nyugszik, míg nem nevezheti sajátjának az istenáldotta léleknek azt a beállítottságát, mely arra a kérdésre, hogy hány óra van, szívesen válaszol így: "Éppen itt az ideje, hogy szeressük Istent." Seuse Henrikkel így imádkozik: "Örök Bölcsesség, és ha minden fölött, amit kívánni lehet, hatalmam lenne, nem tudok más tanítást, amit ebben az életben kívánhatnék, mint azt, hogy magamnak és minden dolognak meg tudjak halni, és csak neked élhessek, teljes szívemből szerethesselek, szeretettel befogadhassalak és méltón dicsérhesselek."

Az ehhez a nagy eszményhez vezető út hosszú és nehéz. A hétköznapok szentje azonban nem riad vissza ettől. Szívesen járja ugyan józan, életközeli beállítottságánál fogva az ún. "tehenek útját" a lelki életben, vagyis úgy csinálja mint a tehén, amelyiknek fel kell jutnia egy hegy csúcsára. Nem fut neki egyenesen a csúcsnak, hanem nyugodt és szilárd lépésekkel megy a biztos utakon, melyek körülveszik a hegyoldalt. Ezzel nem mond le sem a nagy célokról, se arról, hogy a célravezető eszközök alkalmazásánál belső melegséggel, lendülettel és erőteljesen járjon el. Erejéhez és a kapott kegyelmekhez alkalmazkodva mindenben a végsőre, a legnagyobbra, a legmélyebbre törekszik. Ezért nem elégszik meg azzal, hogy általában felfogja a kereszt értelmét, szeretne annak legbensőbb értelméig hatolni.

Ha közben csak lassan halad előre, az apostolok példájával vigasztalódik. Meddig tartott, amíg azok megértették az Üdvözítőt! Megmagyarázta nekik ugyan egyszerű szavakkal a kereszt mély értelmét: "Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja" (Mt 16,25).

Az Üdvözítő azonban süket füleknek prédikált. Akkor még nem értették meg igazán az apostolok ezt a hősi nagyságot. Már a kereszthalál első megemlítésére heves elutasítással válaszoltak, úgy hogy az Üdvözítőnek azt kellett keményen rendreutasítva a szemükbe vágnia, hogy "Sátán!" (Mt 16,21-23). Taníthatta őket, hogy nap mint nap kell a keresztet hordozniuk (Lk 9,23) – nem értették meg. Magyarázhatta nekik: "Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre" (Jn 12,24-25) – mit sem használt. Megmoshatta a lábukat annak kifejezésére, hogy keresztáldozatának végső indítéka a határtalan szeretete; szenvedéssel teli életében fenntartás nélkül odaajándékozhatta magát az Atya akaratának, mindhalálig, sőt a kereszthalálig engedelmesen: mindez nem volt elég ahhoz, hogy feltárja előttük a kereszt értelmét. Csak amikor pünkösd ünnepén a Szentlélek lejött rájuk, és bevezette őket mindenbe, amire szóval és tettel tanította őket. Ekkor mintha hályog esett volna le a szemükről. Egy új világ tárul ki előttük. Örülnek, ha méltók lehetnek arra, hogy Krisztusért szenvedjenek. Pállal így nyilatkoznak: "A megfeszített Krisztust hirdetjük" (1Kor 1,23) és: "Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak" (Gal 6,14). És örömmel vállalhatták – Szent János kivételével – a vértanúhalált, hogy minél hasonlóbbá váljanak a megfeszített Üdvözítőhöz.

Aki elmélyül a kereszt titkába, nagy csodálattal hajt fejet annak bölcsessége és ereje előtt. De Szent Pállal panaszkodik is egyúttal: "Hiszen – mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom – sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei" (Fil 3,18). Vele együtt a Golgota keresztje ellenségeinek két fajtája fölött szomorkodik és sajnálkozik. "A zsidóknak – mondja a népek apostola – botrány a kereszt, a pogányoknak meg balgaság" (1Kor 1,23). Ma sokak számára balgaság Krisztus és a kereszt, mert úgy vélik, hogy saját magukat meg tudják váltani. Mások megbotránkoznak rajta, nem akarják, hogy sok közük legyen hozzá, mert túl nyers és komoly nekik a kereszt nyelve. Nekünk azonban, a "meghívottaknak – folytatja az apostol – a kereszt Isten ereje és Isten bölcsessége" (1Kor 1,24). Az Üdvözítő, ugye, nem akart politikai világbirodalmat alapítani, hanem az emberek szívét akarta magának meghódítani. És ehhez a legalkalmasabb és leghatékonyabb eszköz, ha szeretetből fenntartás nélkül odaadja a saját életét. Az ember szíve a leginkább és legszívesebben akkor hajol meg, amikor azt tapasztalja, hogy érzékelhető módon és mélyen szeretik.

Legyen a kereszt sok keresztény számára az élet könyve, amiből újra meg újra olvassa az örömhírt Isten mérhetetlen szeretetéről és a kereszt és a szenvedés jelentőségéről. Így majd könnyen meg fogja oldani az élet problémáit, és egyre közelebb kerül a nagy eszményhez, a hétköznapok megszenteléséhez.

A hétköznapok szentje mindenben igazodik az objektív létrendhez, annak utolsó és legfinomabb szerteágazódásáig. Igazi realista úgy a természetes, mint a természetfölötti dolgokban. Ahogyan a természet, hivatás, nemi hovatartozás és haza Isten kívánságait közvetítik számára, és fölélesztik nagyszívűségét, úgy igazodik állandóan a Szentírásban részletesen ábrázolt természetfölötti létrendhez is. Ezért az Istenember személyének kiemelkedő befolyást enged személyes küzdelmében és törekvésében, imádkozásában és munkásságában. Az Üdvözítő, ugye, ezt vallotta önmagáról: "Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben" (Jn 8,12). "Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza" (Jn 6,44). – "Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust" (Jn 17,3). És maga Isten nyilatkoztatta ki ünnepélyesen: "Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok" (Mt 17,5). Az apostolok hűségesen engedelmeskedtek ennek a parancsnak. Az Üdvözítőre, a "szegletkőre", építették föl az Egyházat. Forró odaadással szerették, és életét saját életük mércéjévé tették. Számukra a keresztény élet nem jelentett mást, mint krisztusi életet. Pallotti Vince mondja egyszer röviden és tömören: "Modellum nostrum Christus est." – Életünk és jellemünk formázásához, alakításához a modell, a minta, a példakép Krisztus. Így gondolkoztak és cselekedtek az apostolok.

Ez a hétköznapok szentje számára is megváltoztathatatlan norma. Krisztus áll gondolkodása, szíve és cselekvése középpontjában. Nagy előszeretettel őrzi szívében – a Szűzanyához hasonlóan – minden szavát és mindent, ami őt érinti.

1. A hétköznapok szentje naponta magára veszi keresztjét, mert Mestere azt mondta: "Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen" (Mk 8,34). Gondolkodása, beszéde és akarása világos és igaz a következő tanács értelmében: "Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem..." (Mt 5,37). Mindenben a természetfölöttit, a Szentháromság Istent keresi, ahogy írva van: "Elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek" (Mt 6,33). Azért küzd, hogy alázatossá és szelíddé váljon, mert arra inti példaképe: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű" (Mt 11,29). – A földiek miatt nem aggodalmaskodik, mert azt hallja, hogy az Atya arról gondoskodik, neki csak a szükséges bizalommal kell törődnie. Az engedelmességet szereti, mert az Istenember engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Az állapotának megfelelő tisztaság és szegénység nagy eszményt jelentenek számára, mert a világ Megváltója mindkettőt annyira komolyan ajánlotta, és oly hűségesen élte. Szilárdan kitart a hit és a keresztség mellett, mert tudja, mit mondott az Úr: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül" (Mk 16,16). "Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába" (Jn 3,5). Élete az oltár körül forog, híven az utasításhoz: "ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek" (Jn 6,53). Az egyházra és annak szolgáira szívesen hallgat, mert az Üdvözítő olyan világosan kifejezésre juttatta a követelményt: "Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos" (Mt 18,17). "Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött" (Lk 10,16). Röviden: minden erényt szeret és gyakorol, ahogy és mert az Üdvözítő szerette, gyakorolta és melegen ajánlotta.

2. De vajon nem zavarja-e meg, és nem nyomja-e el értelmét szükségképpen ez a sokféle előírás és kívánság? Igény szerint, ugye, nem válogathat köztük, mert akkor érvényes lesz rá a kemény rendreutasítás: "Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában" (Mt 5,19). "Aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, mindegyik ellen vét" (Jak 2,10). És a Jelenések könyvében azt mondja az Úr: "S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek a szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyekről ebben a könyvben szó van" (Jel 22,19), azaz kitörli az élet könyvéből.

Mit tegyen tehát a hétköznapok szentje, hogy egyöntetűen megfeleljen az összes parancsnak és tanácsnak, egyidejűleg pedig vidám és minden jóra nyitott maradjon? Maga az Üdvözítő adja meg erre a választ. Egy olyan kötelékre utal, amelyik könnyen és biztosan egyesíti az összes erényt egy értelmes egésszé (Kol 3,14); egy kézikönyvre, ami az összes parancsot röviden, könnyen érthetően összefoglalja (Mt 22,40): a szeretetre. A szeretet az első parancs (Mk 12,30); minden törvény értelme és célja (1Tim 1,5) és tökéletes teljesítése (Róm 13,10).

Egy fölöttébb ünnepélyes alkalom volt. Az Üdvözítő éppen szeretetének nagy bizonyságát adta a lábmosással. Majd azt mondta: "Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek." (Jn 13,13-17) Ez azonban még nem elég neki. Hisz ő maga nyilvánítja ki: "Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Ezzel a hősies bizonyítékkal is akart még szolgálni nekik. Megalapította a legméltóságosabb Oltáriszentséget, titokzatos módon magát adta eledelül az övéinek, hogy aztán rögtön utána a Golgotára menjen, és véres halált haljon. Ebben az ünnepélyes pillanatban összekapcsolta szeretete legnagyobb tettével a szeretet nagy parancsát: "Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,34k).

Ezzel az Üdvözítő megadja, hogy az ő tanítványainak leglényegesebb jellegzetessége, tulajdonképpeni, semmi által nem pótolható ismertetőjele a felebaráti szeretet. Persze csak akkor, ha ez az igazi Isten iránti szeretetből fakad, és állandóan abból táplálkozik. Mindkettő: az Isten és a felebarát iránti szeretet egyenlő értékű főparancs. "A másik" – a felebaráti szeretet parancsa – "hasonló ehhez" – az Isten iránti szeretet parancsához. A tökéletesség tehát lényegileg mindkettőből áll, de – Szent Tamás szerint – úgy, hogy az Isten iránti szeretetet elsődleges, a felebarát iránti szeretetet másodlagos elemnek kell tekinteni. A szeretetről szóló dicshimnuszok értelemszerűen úgy az Isten- mint a felebaráti szeretetre is érvényesek. "Az Isten iránti szeretet hozza létre a felebaráti szeretetet, és a felebaráti szeretet táplálja az Isten iránti szeretetet" (Nagy Szent Gergely). "Aki tudni akarja, milyen nagy az Isten iránti szeretete, vizsgálja meg, mekkora a felebaráti szeretete. A kettő egyforma nagy; együtt születnek, együtt növekednek, együtt válnak tökéletessé, együtt élnek és halnak" (Pergmayer). Ha minden erénnyel rendelkezne valaki, de szeretete nem lenne, semmi se lenne, "csak zengő érc... vagy pengő cimbalom" (1Kor 13,1). Fordítva viszont minden erénye megvan, ha az igaz szeretetet mondhatja magáénak. Mert így tanít bennünket az apostol: "A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny" (1Kor 13,4).

Sőt, bizonyos szempontból a felebaráti szeretet még fontosabb, mint az istenszeretet. A felebaráti szeretet látható tárgyat ad az istenszeretetnek. Ezért mondhatja Szent János: "Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is" (1Jn 4,19-21).

A lelki élet tanítói arra figyelmeztetnek, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet közötti belső összefüggés jó alkalmat nyújt, hogy felebarátainknál lerójuk adósságunkat az Istennel szemben.

3. Ha semmit se tudna a hétköznapok szentje ezekről a nagy igazságokról, akkor is becsülettel törekedne arra, hogy szeresse felebarátait. Sajátossága, hogy mindennapi találkozásaira, körülményeire és tetteire a belső és külső tökély pecsétjét nyomja rá. Napi munkájának nagy részét nem érintené a mély istenszeretet, ha mindazon közvetlen és közvetett emberi kapcsolatot, melyeket nap mint nap létesít és létesítenie kell, nem vonná be ebbe a körbe. Tudja, milyen nagyra tartja és mennyire ajánlja a felebaráti szeretetet az Üdvözítő. Ezáltal világosabban látja annak jelentőségét az egész lelki élet számára. Beállítottsága a lényegre és a megfoghatóra egyaránt irányul. Ezért éppen az emberhez való Istennek tetsző kötődés ápolásában látja életszentségre való törekvésének legjavát.

A felebaráti szeretet nagyrabecsülésének mélyebb okát maga az Üdvözítő nevezte meg, amikor így nyilatkozott: "Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást" (Jn 13,34).

1. A szeretet volt az ő életében a nagy hajtókerék, mely a test és a lélek minden képességét állandóan mozgásban tartotta. A szeretet, mely Isten életében és működésében a világ nagy alaptörvénye, számára az élet nagy alaptörvénye volt. János adta meg nekünk a legrövidebb képletet, melyre minden isteni és istenemberi cselekvés visszavezethető: "Isten a szeretet" (Jn 4,8).

Ez azt akarja mondani, hogy minden isteni tevékenység fő mozgatórugója az Ő szeretete. Minden mást – mint az igazságosságát és mindenhatóságát – a szeretet hozza mozgásba. Isten végeredményben mindent szeretetből, szeretettel és a szeretetért tesz. Szeretetből teremtett bennünket, szeretetből küldte nekünk a Megváltót is: "úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda" (Jn 3,16). Szeretetből küldi nekünk a Szentlelket. Életünk minden eseményét irántunk való szeretetből akarja, küldi vagy engedi meg.

Isten a szeretet! Ez a szó megoldja számunkra az Istenember életének a titkait is. Hiszen Ő Isten örök, emberré lett szeretete, de mint ember is tökéletes módon testesíti meg a világ alaptörvényét.

Ha mármost az Üdvözítő szeretetet követel meg tőlünk követésének jellegzetes ismertetőjeleként, akkor ez azt jelenti: a szeretet, a világ nagy alaptörvénye Isten országában és életében, váljon számunkra is az élet és a nevelés alaptörvényévé.

2. Ez a világos felismerés mély bepillantást enged a hétköznapok szentjének a bibliai igazságok belső összefüggéseibe. A nyolc boldogságban felfedezi a világ alaptörvényének alkalmazását Isten földi országára. Így válik a világ alaptörvénye birodalmi alaptörvénnyé.

Ha nyugodtan megvizsgáljuk a pedagógiának az Üdvözítő által felállított alaptörvényeit, abban is megtaláljuk a világ alaptörvényét. Az isteni Nevelő figyelmeztet: "Hagyjátok csak a gyermekeket, ne akadályozzátok meg őket, hadd jöjjenek hozzám, hisz ilyeneké a mennyek országa" (Mt 19,14). "Aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék" (Mt 18,6). "Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem" (Mk 9,37).

Mindezek után nem kell csodálkozni, ha a világ alaptörvénye az idők végezetén a szétválasztás lényegi törvénye lesz. Az emberek szétválasztását meghatározó végső és legmélyebb mérce az utolsó ítéletnél nem a rangjuk és a teljesítményük lesz. Akárhány csodát művelt, ördögöt űzött ki vagy jövendölt is valaki az életében, ha a világ alaptörvénye nem lett életének alaptörvényévé, Isten azt a kemény ítéletet fogja kimondani: Sohasem ismertelek benneteket. Távozzatok tőlem, gonosztevők... Hiányzik ugyanis tanítványainak leglényegesebb vonása, pótolhatatlan ismertetőjele.

Aki viszont hűségesen és állhatatosan ragaszkodik a szeretethez mint a nevelés és az élet alaptörvényéhez, azt az Úr az ítéletnél a jobb oldalra állítja, és szívélyesen üdvözli.

Az Üdvözítő tanításának ebből a világos vonalvezetéséből megérti a hétköznapok szentje, miért nevezi a főpapi ima a világ elevenen megtestesített alaptörvényét a kereszténység nagy megigazulási törvényének.

Mindenki, aki a szeretetet élete alaptörvényévé teszi, bekerül ezek szerint a nagy szeretet-áramlásba, ami összeköti az Atyát és a Fiút. Mert kettejük között az egység köteléke a személlyé lett szeretet: a Szentlélek. Röviddel előtte az Üdvözítő előadta már az Atyának ugyanezt a kérést:

Azáltal, hogy így belekerülünk a Szentháromság szeretetáramlásába, kiemelkedő módon hasonlók leszünk Ahhoz, aki maga a szeretet.

3. Az apostolok jól megértették az Üdvözítőt. Ezért a maga módján mindegyikük a világ e nagy alaptörvényének ékesszóló hirdetője lett, mindenekelőtt János és Pál.

Evangéliumához kísérő iratként írt Szent János egy levelet, mely szerint a Krisztusba vetett hit főként szent életben és a szeretet gyakorlásában kell, hogy kihasson. Így nem lehet csodálkozni rajta, hogy itt a világ alaptörvényéről csodálatosan egyszerű és mély fejtegetéseket találunk, melyeket minden további nélkül könnyen megértünk, de azáltal, hogy tartalmukba mélyebben behatolunk, meg kell tanulnunk egyre inkább szeretni és élni azokat.

Aki a világ alaptörvényét életének alaptörvényévé tette, vagy tenni próbálja, azt rögtön megérinti János intelme: "Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet" (1Jn 4,7k).

János még tovább megy. Nemcsak Mestere szívbéli kívánságát értelmezi, hanem egyúttal saját gazdag személyes megtapasztalását is kifejezi, amikor azt írja: "Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad" (1Jn 3,14).

Péter ismeri az igaz szeretet egy további kihatását is. Így int: "Mindenekelőtt szeressétek egymást hűségesen." Majd megokolja: "Mert a szeretet leplet borít a rengeteg bűnre" (1Pt 4,8).

Az Üdvözítő szeretetével az áteredő bűn következményei által oly nagyon szétforgácsolódott embereknek lehetővé akarta tenni, hogy egy szent életközösségben újra eggyé váljanak. Bármennyire is hangsúlyozták a zsidók az igazságosságot, és követelt Keresztelő János tanítványaitól szigort: az Üdvözítő értékeli ezeket az erényeket, és tanítja övéit ezekre és még sok más erényre, de számára mindennek a magva az Isten iránti természetfölötti szeretetből fakadó felebaráti szeretet.

Az első keresztények, akik az Üdvözítőhöz időben közelebb álltak, mint mi, ezt jól megértették. "A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt" (ApCsel 4,32). Tertullianus arról számol be a 200-as év körül, hogy a keresztények a pogányoktól tényleg messzemenően különböztek kölcsönös szeretetük által, olyannyira, hogy a pogány városlakók körében az a mondás járta: "Nézzétek, mennyire szeretik egymást!" A szeretet minden keresztény és minden keresztény közösség jellemző ismertető jele akar lenni, és kell is, hogy legyen; ahol pedig kiemelkedő módon küzdenek a kereszténységért – mint a szentek, szentéletű emberek vagy vallási közösségek – ott a szeretetnek kell a legerősebb köteléknek, a mindent átható alaptörvénynek lennie a tanításban és az életben egyaránt.

A kor és az élet jó ismerői panaszolják, hogy a kereszténység ma minden fokozatában és ágazatában veszített életerejéből, mert nemigen érti és gyakorolja a szeretet parancsát. Ma minden pénzért kapható, a szeretet is. Meg lehet vásárolni, legalábbis külsőleg, mint kiszolgálást; pénz nélkül pedig jégverem a világ és részben az Egyház is.

Mivel a hétköznapok szentje a saját korában és korával együtt él, igyekszik ezt a rossz korszellemet magában és másokban is határozottan legyőzni. Madarat tolláról, embert barátjáról! Ennek értelmében különös szeretettel foglalkozik a szentek életével. Minden szentnek megvan a maga eredetisége. Ami azonban közös bennük, az a hősies szeretetre való nemes, buzgó törekvés. Ez a hősies szeretet mindnyájuk életének és tanításának alapja és megkoronázása.

1. Ki merné magára vállalni, hogy mindent összegyűjtsön, amit szent és szent életű emberek mesterük szelleméből merítve írtak a szeretet jelentőségéről! Én képtelen vagyok rá, mert ez olyan sok. S minél többet olvasom és tanulmányozom, s így megismerem őket, annál inkább képtelennek érzem rá magam. Ezért arra szeretnék kérni minden buzgó katolikust, hogy ő maga próbálkozzon meg egyszer vele. Egy új világ fog előtte kitárulkozni. És bizonyosan szívesen besegítenek mindnyájan, hogy begyógyítsuk Krisztus titokzatos testének gennyesedő sebét, mely sokhelyütt elterjedt a szeretet parancsával szembeni – a tömegnyomor által okozott – növekvő eltompultság következtében. Csak néhány vallomást idézek:

2. Az igazi Krisztustanítványok arra törekedtek, hogy amit tanítanak, azt éljék is. A szentek élén a Szűzanya áll. Az ő igenjét az angyali üdvözletre, csendes kitartását a kereszt alatt és az egész szenvedésteli úton, az Isten és a felebarát iránti szeretet hősies cselekedeteként kell értékelni. Szíve alatt az Üdvözítővel sietve megy át a hegyvidéken, hogy nagynénjének mint dajka segítségére legyen. A kánai menyegzőn finom anyai érzékével kisegíti a fiatal házasokat kínos zavarukból.

Azt, hogy Páli Szent Vince fejedelem a szeretet birodalmában, minden katolikus tudja. Két nagy szerzetesközösség akarja felebaráti szeretetből fakadó szellemiségét maradandóvá tenni az Egyházban. Oly nagyra becsülte a királyi erényt, hogy volt hozzá bátorsága, és szakított a szerzetesi élet szokásos formájával, és egy új típusú rendet hozott létre, hogy erőket szabadítson föl a felebaráti szeretet számára. Leányait, az Irgalmas Nővéreket, akiktől azt akarta, hogy lemondjanak a szigorú klauzúráról, hogy jobban tudják a felebaráti szeretet cselekedeteit végezni, megtanítja arra a művészetre, hogy Isten kedvéért hogyan hagyhatják el időnként magát Istent. Ezért így inti őket:

Az Üdvözítő újnak nevezi a felebaráti szeretet parancsát. "Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást" (Jn 13,34). Önkéntelenül is felvetődik bennünk a kérdés: Eddig hát nem létezett szeretet a világon? Maga az Üdvözítő válaszol azzal, hogy röviden, de fölöttébb tartalmasan hozzáfűzi: "Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!" Tehát nem önmagában a szeretet új, hanem a szeretetnek az a fajtája, melyet Krisztus és a kereszténység tanít és gyakorol. Ez lényegesen különbözik attól a természeti és természetes szeretettől, melyet a kereszténységen kívül ismernek és gyakorolnak.

Az életfolyamatot, melyről itt szó van, szívesen nevezik ösztönösnek. Ha és amennyiben az embereket a vér köteléke vagy természetes lelki rokonság köti egymáshoz, az természeti szeretet. A másik az a világos, megtisztult, átszellemült szeretet. E kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint hajlam és erény, mint ösztön és akarat.

A hétköznapok szentje nem abban látja feladatát, hogy ezt az elemi, természeti szeretet-ösztönt kiirtsa, hanem hogy megnemesítse, megtisztítsa és átszellemítse.

A természeti szeretetnek három jellemző vonása van. Eleve primitív, szűkkeblű és önző. A hétköznapok szentje számára ez három nagy munkaterületet jelent.

1. Könnyen érthető, hogy miért primitív a természeti szeretet. A különböző nemek közötti szeretetre, az apa, anya, gyermek, barát, vagy a honfitársak iránti szeretetre gondolunk például. A természet vagy egy vak természetes hajlam vagy ösztön hajtja bizonyos körülmények között egymáshoz ezeket a csoportokat, anélkül, hogy előzőleg felismeréshez és világos akarati döntéshez igazodtak volna. Az ösztönélet környékén természeti módon jön létre, és onnan táplálkozik ugyan a szeretet vak, primitív hajlama, mégis messzemenő befolyást gyakorol a szellemiek világára, és nagy, értékes célokat tűz a nevelés elé. Az emberi lét fenntartása, gyarapítása, kiteljesedése és lélekkel való átitatása számára pótolhatatlan alkotó erőt jelent. Mi lenne pl. az emberi nem szaporodásával és a kisgyermekekről való gondoskodással enélkül a hajlam nélkül?

2. A hétköznapok szentje úgy fogja fel, mint Isten kopogtatását, mely felebaráti szeretetének irányát és fokát lényegesen befolyásolja. Egyúttal azonban egy rendkívül termékeny, viszont műveletlen és gazzal benőtt szántóföldnek is tekinti, ami egész nevelőmunkáját kihívja, és gazdagon meg is jutalmazza, ha a megfelelő természetes és természetfölötti eszközöket alkalmazza. Boldog, akinek erős és szerteágazó szeretet-ösztöne van. Súlyos válságokra kell ugyan felkészülnie, de Isten kegyelmével és saját okos és hűséges közreműködésével élete fölöttébb gazdag és termékeny lehet.

Ez a meggyőződés különös erővel mutatkozik meg Szalézi Szent Ferenc gondolkodásmódjában és tanításában. Éppen olyan jól tudja, mint a lelki élet többi tanítója is, hogy az ösztönélet megtisztítása és megnemesítése mértékletes lemondás nélkül nem lehetséges. Közben viszont gondosan ügyel arra, hogy megkeresztelje, és a keresztény felebaráti szeretet szolgálatába állítsa a természetes ösztönökben rejlő melegséget és erőt. Korunk nagyon ki van téve a tömegtársadalom fenyegetésének, és így állandóan annak a veszélynek, hogy lelketlenné, érzéketlenné és ezáltal személytelenné váljon és eltömegesedjen. Ezért ne szégyellje, hogy tanulni menjen a szenthez, és legalábbis felülvizsgálja, hogy eddig milyen módszert alkalmazott az új, személyiségét kibontakoztató ember nevelésére és formálására. A hétköznapok szentje ehhez a legjobb előfeltételekkel rendelkezik. Számára a hétköznapok megszentelése az Istenhez, az alkotáshoz és az emberhez való lelkes kötődés Istennek tetsző harmóniája minden élethelyzetben. Lelkes legyen tehát nemcsak az Istenhez és az alkotáshoz, hanem az emberhez való kötődése is. Ez ma szükségesebb, mint valaha. A tőkés és ipari társadalomban az életérzésünkben egy gép lecserélhető alkatrészeivé, áruvá váltunk, sokkal inkább, mint gondolnánk. Ezért van az, hogy teljesítményeink ellenére is üresek vagyunk belül, és fogékonyak a tömegpszichózisra, és arra, hogy mindent számmal mérjünk. Ahol a kollektivizmusé a kormánypálca, ott napról napra hidegebb lesz a világ, és az ember egyre inkább "szőke bestiának" vagy "csordalénynek" bizonyul.

Aki látja ezeket az összefüggéseket, az sejti, milyen nagy jelentősége van ma az emberek közötti érintkezésre vonatkozóan, hogy helyesen neveljük az ösztönéletünket és az érzelemvilágunkat. Mindannyian hálásak lehetünk, hogy a jelenkor szellemi bizonytalanságában Szalézi Szent Ferenc személyében van egy megbízható vezetőnk. Ő mindkettő egyszerre: szent és egyháztanító. A többi csillag az életszentség és a tudomány egén a maga módján ugyanezt az utat mutatja. Szent Ignác például a lelkigyakorlataival nem csak arra vezet rá, hogy gondolatilag fölfogjuk az igazságokat, hanem mindenekelőtt arra is, hogy ízleljük és megízleljük az isteni dolgokat. Szalézi Szent Ferencnek azonban, úgy tűnik, ez irányban különleges küldetése van.

Isten iránti szeretetét az érzelem fűti. Egész lelki beállítottságából könnyen érthetővé válik, hogy felebaráti szeretetét is – a felebaráti szeretet ugye ugyanazon a fokon van mint az Isten iránti szeretet – az érzelem hatja át, és a természet lényegesen befolyásolja. Nem zavarja, ha ebben nem követi más szentek gyakorlatát.

Talán nem való mindenkinek, hogy ilyen szorosan összekapcsolja egymással mindkettő javára a természeti szeretetet és az Istenre hagyatkozás e lelkületét. Lehetnek, akik joggal félnek ösztöneik veszélyes kitöréseitől, s ezért szorosabbra kell fogniuk a gyeplőt. Szalézi Ferencnek mindenesetre ragyogóan sikerült e kettőt összekapcsolnia. Ezért állhat a hétköznapok világában élő szentjének klasszikus példaképeként előttünk. Aki ért hozzá, hogyan kell az ösztönös, természeti szeretetet Istenben megtisztítani, és lélekkel áthatni, az nemcsak egy új, megváltott embert hoz létre, mint amilyent korunk ma követel tőlünk, hanem segít is egyúttal, hogy megvédjük a kereszténységet a szemrehányástól, hogy embertelen, természetellenes és mesterkélt.

Mint az ösztönélet, úgy a pusztán ösztönös, primitív szeretet is szűk korlátok közé van szorítva. Saját magától nem képes egy bizonyos kereten túljutni. Ezzel ismét egy új munkaterület nyílik meg a hétköznapok teljes tökéletességre törekvő szentje számára. És sokáig eltarthat, amíg igazi keresztény módon árnyalt szeretettel ölel át minden embert.

1. A mindennapi tapasztalat megtanít rá, hogy mennyire szűk a primitív szeretet minden fajtája. Ha nem vigyázunk, akkor bizony az a kör, melyen belül szellemünk és szeretetünk él, elég kicsi lesz. Gondoljunk csak a pusztán primitív anyai szeretetre. Így, ennyire tisztán önmagában, nem is találkozunk vele olyan gyakran; mert ha sokan el is utasítják a kereszténységet, beállítottságukban és szokásaikban még azért erősen a befolyása alatt állnak. Ha azonban találkozunk valahol ilyen anyai szeretettel, a nép szája azt majomszeretetnek nevezi, hogy kimutassa elutasítását, mert az ilyen szeretetet egészségtelennek, szűknek, kicsinek és kicsinyesnek, egyoldalúnak és betegesen önzőnek tartja.

Ahol és amennyiben a gyermeki, baráti vagy házastársi szeretet egyoldalúan primitív, végtelen félreértéseket, féltékenykedést és veszekedést idéz elő. És minél korlátoltabb az ösztön, és minél inkább kizárólagosságra van beállítva, annál ingerlőbben és sértőbben hat. Ezért adja Nietzsche a tanácsot: "Ne akadjunk fönn egyetlen személyen, a legkedvesebben sem. Minden személy börtön, egy sarok." A tapasztalat arra tanít, hogy olyan emberek, akik szeretetükből fiatal korukban csak keveseknek juttattak, idővel olyan korlátoltakká válnak, hogy később lélekben kiüresednek, és ezért pl. rossz házastársak és szeretni nem képes szülők lesznek. Csak az Isten akaratának megfelelő és Istennel rokon szeretet teszi az embert szabaddá, boldoggá és termékennyé. Szeretete egyre jobban részesül Isten kimeríthetetlenségéből és gazdagságából, aki állandóan ad anélkül, hogy azáltal szegényebb lenne.

A pogány ókor népközössége egyoldalúan erre a primitív szeretetre volt beállítva. Ezért csak a saját népét ismerte el. Aki nem tartozott közéjük, idegennek számított, és ellenségként, később barbárként kezelték, mindenesetre nem voltak jogai, kiszolgáltatottnak és értéktelennek tekintették. Izrael annyiban képezett kivételt, hogy legalább az országban lakó idegenekre ugyanazokat a törvényeket alkalmazták, mint a saját népükre. A pogányoknál az egyes személy polgárjog nélkül semmi sem volt. Nem ismerték el személyiségénél fogva meglévő értékét. Csak az állam számított. Csak általa és benne volt létjogosultsága és érvényesülési lehetősége az egyes embernek. Arisztotelész példájára az ókori filozófusok fáradhatatlanul társas lénynek, animal sociale-nak ábrázolták az embert. Ha ma vesszük a szánkra ezt a kifejezést, azt akarjuk mondani, hogy az emberben természeténél fogva megvan a hajlam, hogy keresse embertársai társaságát. Az ókoriak úgy gondolták, hogy az ember természetében levő kényszerítő erőről és törekvésről van szó, ami létrehozza az államot, és az egyedet a tömeg alá rendeli.

2. A kereszténység szétfeszíti mindenféle primitív szeretet szűk keretét. Felülemel a szűklátókörűségen azáltal, hogy különbségtétel nélkül minden emberre odairányítja a hit fényét, és Istennel rokon nagyságukban és méltóságukban mutatja őket. Kicsinyesség és szűkkeblűség elolvad mint jég a meleg napsugártól, ha az Isten, aki mindent szeret és semmit sem gyűlöl abból, amit csinált, birtokba vette a keresztény ember lelkét.

Mindez az egyes keresztény személyiség pajzsra emelését és egy új keresztény közösségi eszmény kikiáltását jelenti, mely a legszentebb Szentháromság ősképe alapján a következő képletre hozható: A lehető legtökéletesebb személyiségekből álló lehető legtökéletesebb közösség, s mindkettőt kiváltképpen a szeretet elemi alapvető ereje hordozza. Az, hogy a művelt világ ezen a téren mit köszönhet a kereszténységnek, ma már elmosódott a köztudatban. Mindenekelőtt azt tanítja, hogy az ember közvetlen kapcsolatban van Istennel, és hogy természetes és természetfölötti létében Isten képmása, és ezáltal sérthetetlen személyes méltóságot és belső függetlenséget biztosít számára, anélkül, hogy kiszakítaná természetadta vagy szabadon választott, Istennek tetsző közösségeiből. Ágoston arra figyelmeztet, hogy a keresztény számára az egyik legsúlyosabb sorscsapás a hazájából való száműzetés. Az ember a kereszténység tanítása szerint elsősorban Istené, majd – Istennek alárendelten – részben önmagáé, részben a közösségé. Ezért int Pál: "Nagy váltságdíjat fizetett értetek, ne legyetek azért emberek rabszolgáivá" (1Kor 7,23). "Szolgák, engedelmeskedjetek mindenben földi uratoknak, ne látszatra szolgáljátok őket, mint akik emberek tetszését keresik, hanem egyenes lélekkel, az Úr félelmében" (Kol 3,22). Mint szabad, Krisztushoz tartozó személyiségek mindnyájan egyenlőek. Minden egyéb különbség ehhez képest alárendelt jelentőségű. "Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban" (Gal 3,26-28).

Mióta az egyes ember személyiségnek érzi és adja magát, csak azóta lehetséges igazi felebaráti szeretet és igazi közösség.

Akit a közösség teljesen magába szív, csak addig közösségi ember, amíg igénybe veszik az energiáit. Ha magára marad, újra előjön nagyfokú önzése. Az egyénnek – külön a tömegtől – nincs már személyes értéke és jelentősége. Ezért nem is jár neki tisztelet. A felebarát iránti tulajdonképpeni szeretet itt képtelenség.

A keresztény személyiség méltóságának elismerése által a keresztény engedelmesség, az egymással való érintkezés, valamint a parancsolás és a kormányzás sajátos méltóságot kap.

A beosztott mélyből fakadó királyi szabadsággal hajol meg Isten előtt, aki a rendezett tekintély mögött áll. Az elöljáró Isten helyettese, nem pótisten. Ezért az engedelmesség nem az ember, hanem Isten szolgálata. A régi misztikusok azt mondják nekünk:

Így odakiálthatja Pál kora rabszolgatársadalmának: "Bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek" (Kol 3,23).

Bárcsak sikerülne elültetni a munkások mai világában a szolgálat és engedelmesség ilyetén felfogását! Akkor a modern élet minden baja mellett is könnyebb lenne, hogy "Krisztus megkötözöttjének" (Fil 1) tekintsék magukat, akinek igája édes és a terhe könnyű (Mt 11,30), és az a hatalmas munka, amit ma véghezvisznek, egyetlen Gloria Patri lenne.

A hétköznapok szentje ért ahhoz a művészethez, hogy megszentelje és istentiszteletté alakítsa minden kapcsolatát. Mint beosztott tudja a hit világosságában, hogy elöljáróin keresztül Isten szól hozzá, vezetni és megszentelni akarja. Mindenben a legnagyobbra törekszik. Nem elégszik meg azzal, hogy pontosan, gyorsan és tökéletesen végrehajtja, amit jogszerűen parancsolnak neki vagy kívánnak tőle, az se elég neki, hogy akaratával lélekben is igent mond a megbízatásra, az engedelmesség legmagasabb fokáért küzd, az értelem engedelmességéért, az egészséges vak engedelmességért. Ezért eleve abból indul ki, hogy amivel elöljárói megbízzák, az helyes. Ha pedig felismeri, hogy az nem elég célszerű, tiszteletteljes nyíltsággal figyelmeztet erre. Ha ez nem használ, háttérbe helyezi természetes értelmének belátását – vakon engedelmeskedik –, közben annál inkább hagyja, hogy a hit erős fénye ragyogjon a lelkébe, s ez világosan megmutatja neki, hogy Isten mindent, az elöljárók ügyetlenségeit is, gondviselő terveinek megfelelően jóra tud fordítani, ha az emberek arra törekszenek, hogy szeressék őt. S elkeseredés és a kölcsönös viszony megromlása nélkül megy tovább az útján. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy ha később ő maga dönthet ugyanazon ügyben, a kérdést úgy oldja meg, úgy kezelje, ahogy ő azt Isten előtt jónak látja. Így kapcsol össze nyíltságot, kezdeményezést és tiszteletteljes engedelmességet egymással.

Mivel elismeri és tiszteli Istent és az istenit az emberben, kiváltképpen elöljáróiban, az érintkezésben egész lényét erős tisztelet hatja át. "Otthon arra neveltek – nyilatkozta egy tanítónő egyszer –, hogy minden pappal úgy bánjak, mint egy szentségtartóval vagy felszentelt templommal." A hétköznapok szentje minden emberrel szemben így viselkedik. Erről a magatartásról mondja Goethe: "Van valami, ami egy gyerekkel se születik vele, s mégis ettől az egytől függ egészen, hogy valaki a szó teljes értelmében emberré legyen: a tisztelet." Mivel a hétköznapok szentjének egész személyét áthatja a szent tisztelet, ezért olyan tökéletes a tevékenységében és cselekedeteiben. De segít a környezetének is a sarkaiból kifordult világot újra rendbe hozni. Shakespeare szerint a tiszteleten múlik a világ sorsa. Nyilván azért forrong ma ennyire a világ, mert hiányzik a tisztelet, először is az Isten iránti tisztelet, és emiatt aztán az ember iránti tisztelet is.

A tiszteletteljes magatartás mindenhol jellemző a hétköznapok szentjére, a vele egyenrangúakkal való érintkezésben is, akárkinek is hívják őket és akárhogyan is néznek ki. Mindnyájukat egyszerű, szinte magától értetődő keresztény tapintattal kezeli. Életérzésébe olyan mélyen behatolt a természetfölötti gondolkodás, hogy nemcsak jól ismeri a felebarát iránti természetfölötti szeretet okait., hanem finom belső és jó gyakorlati érzéke van ahhoz is, amit a szeretet az adott pillanatban követel. Keresztény tapintat nem más, mint a pillanatnyi viszonyokhoz való finom alkalmazkodó képesség. Állandóan abból a természetfölötti tudatból él, hogy ő Krisztus testének tagja, és sohasem szakítja el a "szálat", ami összeköti a másik ember méltóságával, nemességével és kívánságaival, akivel tagja Isten nagy, kereszténységében összetartozó családjának. Sohasem tapintatlan, ezért nem is ütközik könnyen bele másokba, és nem is taszít el másokat. Nem gázol önfejűen, önkényesen és öntelten át a világon, nem törődve mások érdekeivel. A tapintatos ember belül gyakran vizsgálja, hogy jól csinál-e mindent; ezért tud kifelé a cselekedeteiben olyan biztos és megbízható lenni. Tudja, hogy mikor kell hallgatnia, mikor és mit mondania és tennie. A tapintatlan viszont biztosságának és méltóságának teljes tudatában jár-kel, a gyakorlati életben ellenben gyakran úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban. A tapintat feltételezi a felületesség, önelégültség és önzés elleni állandó harcot. Igényli az értelem folytonos belső figyelmességét, az érzelem és az akarat hajlékonyságát és a magas fokú önzetlenséget. Enélkül megrekedünk a szabályok és törvények puszta ismereténél. Sok ember, sok nevelő is, ragyogóan tud beszélni ezekről a dolgokról, maga pedig kudarcot vall az illendőség legelemibb szabályainál.

A minden oldalra, fölfelé és lefelé, balra és jobbra irányuló tapintatos magatartás iskolapéldája Pál, a világ misszionáriusa. Igazán nyílt tudott lenni nemcsak az alárendeltjeivel és a munkatársaival, hanem a feljebbvalókkal is. Gondoljunk csak arra, ahogy szembeszállt Péterrel. Közben azonban mindig igyekezett megfelelően tapintatosnak lenni. A korintusiaknak megvallja, hogy amikor náluk volt, tudatában volt gyöngeségének, félt és nagyon elfogódott volt (1Kor 2,3).

Nyilván az a gond gyötörte, hogyan tudná az atyai jóságot és szigort összeegyeztetni anélkül, hogy valakit is fölöslegesen megsértene vagy megbotránkoztatna. Az óvatos, előrelátó, beleérző és helyesen cselekedni tudó szeretet mestere volt. Olvassuk csak őszinte önjellemzését:

Finom tapintatról tanúskodik az is, amit a húsevés kérdésében tanácsolt. Az áldozati húst kínáló piacról származó húsról szólt a vita. Azt írja:

A Szentírás nem ad sok hírt a Szűzanyáról. De nem csodálkozunk rajta, hogy a kánai menyegzőt részletesebben ábrázolja, és mély bepillantást enged abba, hogy milyen tapintatosan érez és cselekszik az Áldott az asszonyok között.

A hétköznapok szentje igyekszik a Szentírás és a szentek iskolájában elsajátítani ezt a tapintatos, tiszteleten és szereteten alapuló viselkedést az embertársakkal szemben. Ezért mindenkivel belső feszélyezettség nélkül és külső, állapotához illő tartózkodással érintkezik. Mindenkire, barátaira, gyerekeire, házastársára is úgy tekint mint egy szent szalagra, melyet Isten szeretete eresztett le a Földre, hogy átkösse őt és fölhúzza Isten szívére és szívébe. Azt is tudja azonban, hogy emberek könnyen fogva tarthatják, rabul ejthetik, és ezzel az Istenhez való továbbvezetés szerves folyamatát akadályozhatják. Ezért gondoskodik egész lényének állapotához illő érintetlenségéről. Az igazi szeretet mindig mindkettőt lényegileg magában foglalja: az odavezető és a visszavezető vonalat. Az odavezető az az ember és ember közötti meleg oda-vissza áramlás, saját magunk nagylelkű odaajándékozása; a visszavezető pedig a tartózkodó tisztelet és önmagunk hűséges megőrzése.

Mély tisztelet hatja át a hétköznapok szentje viselkedését, ha mint elöljárónak van dolga a beosztottaival. Tudja, hogy ebben a minőségében a mennyei Atya képmásának kell lennie, aki teremtő atyai mivoltánál fogva mindent szeretetből, szeretettel és szeretetért tesz. Egészséges érzéke megőrzi őt attól, hogy az erőteljes atyai mivoltot összetévessze a nagyapai mivolttal. Ahogy maga Isten is erős kézzel bánik velünk, úgy ő is tud fájdalmat okozni. De minden tiszteletteljes szeretettel történik. Hiszen Isten egy olyan értékes drágaságot bízott rá, mely nagyon sokba, Jézus Krisztus vérébe került, ezért számot kell majd adnia róla. A beosztottjaiban méltán nem fadarabokkal vagy rabszolgákkal van dolga, hanem Isten szabad gyermekeivel, Isten nagy családjának tagjaival. Mély tisztelettel áll minden ember, minden emberi sors és minden emberi sajátosság előtt. A kölcsönös kapcsolatot nemcsak a szigorú igazságosság, hanem a meleg, tiszteletteljesen visszafogott szeretet is szabályozza. Bár férfias erővel tart mindenütt fegyelmet, nem becsüli túl, amit a rend vonalán szigorúság és rossz érzések által el lehet érni. Többre értékeli a rendre nézve a figyelmesség és nagylelkűség hatásait. Tiszteletteljesen határozott vezetési módszere így elsőrangú szociális tényezővé is válik.

Amennyiben a hétköznapok szentje egy vallási közösség vezetője, úgy szüntelenül ahhoz igazodik, ahogy az Üdvözítő érintkezett az apostolaival. A szentség hírében elhunyt Ginhac atya egy nagy rendház igazgatója volt. Hivatalának elfoglalása előtt felállította azokat az irányelveket, melyek szerint kormányozni akarja a házat. Mivel ezeket az Üdvözítő lelkületéből leste el, idézem őket. Ha a hétköznapok szentjeivé akarunk válni, elöljárókként hasonló módon kell ellátnunk hivatalunkat.

Minden földi szeretet önös, önmaga körül forog. Amíg pedig csupán természeti marad, az önszerelem és önmegszállottság pecsétjét viseli. A hétköznapok szentje sikeresen törekszik arra, hogy az egészséges önszeretetet megóvja az önzéstől, és Isten szolgálatába állítsa.

1. Az önzés ábrázolásánál nem kell sokáig elidőznünk. Önző például az az anyai szeretet, mely nem tud lemondani a gyermekéről, pedig az hasznos vagy szükséges lenne ahhoz, hogy a gyermek kibontakoztathassa képességeit, vagy önálló egzisztenciáját felépítse, élethivatását megtalálja, vagy valami nagyobb, jelentős feladatot megoldjon. Hasonló módon a baráti vagy gyermeki szeretet is lehet rendkívül önző, és állandóan azt sürgetheti, hogy vele foglalkozzanak, beszélgessenek vagy vele legyenek, tekintet nélkül a másik egészségére, hivatására és munkájára. Különösen rombolóan hat a primitív szeretet a közösségi életre, akár a gyermekség, az apai vagy anyai mivolt vagy a barátság köntösét ölti magára. Megosztottság, elégedetlenség, érzékiség, fegyelmezetlenség, erőtlenség és terméketlenség az önző szeretet következményei. Mennyi jó maradt már el miatta a világban és az Egyházban! Minden lehetséges módon jelentkezik: egyik helyen egyéni, a másikon közösségi önzésként. Szokták például a szerzetesrendi önzést említeni. Mindenhol megtalálja a bejáratot: királyi palotákban, kolostorokban és a szegények kunyhóiban. Jó emberismerő volt, aki ezt írta: "Kevés a jótevő, aki nem úgy beszél mint az ördög: Ha leborulsz és imádsz engem..." Az öreg Aischylos a "szeretetlen szeretet" kifejezést alkotta erre. A modern élet egyik jó megfigyelője ebben az összefüggésben ostorozza a jótékonykodás nyugaton már régóta szokásos módját.

2. A hétköznapok szentje helyesen tudja Szalézi Szent Ferenc szavait értelmezni. Három elv vezérli, amikor önszeretetét neveli.

Először is leszögezi, hogy a rendezett önszeretet egy nagy erény, és hogy itt a földön nem létezik teljesen érdek nélküli szeretet. Ismeri persze a szeretet magasabb fokait is. A kegyelem segítségével mindegyikre törekszik, de azért nem veti meg a megkívánó szeretetet, akár erkölcsi küzdelmünk és törekvésünk céljaként, akár annak kísérőjelenségeként fogható fel. Sok embernél – átmenetileg vagy tartósan – aligha érhető el egy magasabb fok. Már azzal is sokat tesznek, ha szeretik Istent, megtartják parancsait, hogy azáltal gazdagabbá, érettebbé, teljesebbé, tisztábbá és erősebbé váljanak. A szent természete is tökéletesedik Isten iránti odaadása által, ha nem is törekszik erre mindig kimondottan. Az Üdvözítő az önszeretetet a felebaráti szeretet mércéjévé tette. Ezért mondja Szalézi Szent Ferenc:

Az Istenember gyakran használta föl földi élete során beszédeiben a mozgatórugót, mely saját magunk fejlesztésének és saját boldogságunk megvalósításának lehetőségében rejlik. Ügyesen és hatékonyan tudta övéit az erkölcsi törekvésre buzdítani azzal, hogy felhívta a figyelmet a jutalomra, sőt a százszoros jutalomra, vagy arra, hogy az ő igája édes, vagy hogy vele együtt ítélkezhetnek a világ fölött, vagy elnyerik a békét, amit megígért. Apostolai mindenben az ő nyomdokait követték.

Amíg az ember teremtett és behatárolt lény, addig nem találja meg önmagában a boldogságát, mint a Szentháromság Isten. A létét, szeretetét, cselekvését előmozdító minden ösztöne igyekszik kibontakozni, kiteljesedni és boldog lenni, törekszik vissza az ősforráshoz, vissza Istenhez. Ezek a lélek őserői, melyek óriási átütőerőt mozgósítanak az Isten iránti odaadásra.

Ezért a hétköznapok szentje, aki mindig mindkét lábával a földön marad, az önnevelésénél mértéktartóan fölhasználja, mások nevelésénél pedig a lélek mindenkori állapotához alkalmazkodva érvényesíti azokat. Így megéli Ágoston szavainak igazságát: Ó, Isten, Te magadnak teremtetted a szívünket, és nyugtalan mindaddig, amíg Benned meg nem nyugszik.

Amikor ezeket az elveket a gyakorlati életre alkalmazza, nem mond le eleve és általános érvényűen arról, hogy rendezett módon szeressen és szeressék. Először Istennek a körülmények és a belső sugallatok által félreérthetetlenül nyilvánvalóvá kell tennie számára, hogy Ő akarja tőle ezt a lemondást. Hiszen az örök szeretet szeretetre állította be az emberi természetet, és a szeretet ösztönét alapvető ősösztönnek alkotta. Ezt akarja Szent Ambrus is mondani, amikor kinyilvánítja: "Semmi se olyan hasznos, mint az, hogy szeretnek bennünket, másrészt semmi se haszontalanabb annál, mintha valaki le akarna mondani a szeretetről." Ennek legalább addig érvényben kell így lennie, míg Isten világosan ki nem fejezte, hogy ennek az ellenkezőjét akarja.

A hétköznapok szentje azonban gondosan vigyáz arra, hogy ne táplálja magában az emberek különös szeretete utáni vágyat, azaz ne vágyakozzon olyan szeretetre, amiről nem tűnik ki a közösségben elfoglalt helyünk vagy a kölcsönös kapcsolat alapján, hogy Isten akarja. Így érti a lelki élet egyik tanítójának tanácsát:

Világosabban és kevésbé félreérthetően fejezi ki magát Szalézi Szent Ferenc. Camus püspök összeállította egyszer a szent egyháztanító itt számításba jövő elveit. Ezt írja:

A hétköznapok szentje egyúttal változhatatlan törvénynek tekinti: Minden szellemi együttlét azokkal a személyekkel, akikhez természetes szívbéli vonzalom hajt bennünket, az Ahhoz való mélyebb kötődésbe cseng ki, akinek gyenge visszfénye a szeretett személy, s aki minden tökéletességet mint egy tengerben egyesít magában, és minden teremtett szeretetreméltóság csak egy apró csepp ebből a tengerből.

A külső érintkezést a tapintat, a belső elfogulatlanság és a külső, az illető személyek állapotának megfelelő érintetlenség elvei szabályozzák. Elkerüljük az időt és erőt rabló vagy az elpuhulást elősegítő beszélgetéseket. Az igazi szeretet hiányaként értékelünk mindent, ami akadályoz a tanulásban és a munkában vagy abban, hogy csendben és erőteljesen építsük Istenhez fűző kapcsolatunkat.

Végül is a hétköznapok szentje az egyes konkrét esetekben nem tartja magát méltónak arra, hogy szeressék, és kész róla lemondani, ha Isten azt kívánja. Ez akkor is áll, ha Isten minden fogható emberi szeretetet megvon tőle, hogy megtisztítsa, és kizárólagosan az Övé legyen.

Azért, hogy felkészüljön ezekre a megpróbáltatásokra, erőteljesen küzd azért, hogy elszakadjon a teremtmények iránti minden bűnös szeretettől. János irányt mutat neki ebben a figyelmeztetésével: "Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége" (1Jn 2,15-16).

Ez azonban még nem elég neki. Tisztán természeti és természetes szeretetet sem tűr meg a szívében: akár szülőkről, testvérekről, rokonokról vagy elöljárókról, beosztottakról vagy lelki értelemben vett testvérekről is legyen szó. Azáltal, hogy sokat imádkozik az igazi önismeretért, világosan látja a sokrétű önzés egészen finom megnyilatkozásait is. Önzésnek érzi, ha a jócselekedetek gyakorlásánál nem annyira Istent és az istenit keresi, hanem inkább saját természetes kielégülését, ha esetleges vezető beosztásával visszaél, és először saját magáról gondoskodik és beosztottjai érdekét elhanyagolja, vagy ha – akármilyen beosztásban is – saját előnyét keresi felebarátja hátrányára.

A mindennapi életben bőven van erre alkalom, különösen a közösségi életben. Keresheti valaki a jobb szobát, a jobb helyet, a jobb szerszámot, és átengedheti a többieknek a rosszabbat. Ide tartozik az is, ha megterhelünk másokat kevésbé szép szokásainkkal, ha nem tartunk rendet és tisztaságot. Túl kényelmesek vagyunk ahhoz, hogy mindezekben a dolgokban döntő változást eszközöljünk, és hagyjuk, hogy a többiek szenvedjenek emiatt.

A hétköznapok szentje abban igyekszik egész nagynak lenni, hogy a megfelelő módon éljen ezekkel az apró alkalmakkal. Azért, hogy hamar úrrá legyen önző hangulatain, szorgalmasan gyakorolja az agere contrát: szíves örömest elviseli az embertársak csipkelődését, és keresi olyanokkal az érintkezést, akik nem rokonszenvesek neki vagy megsértették.

Mindez azonban általában nem vezet célra. Istennek magának kell beavatkoznia és csalódásokat küldenie. Különben nem éri el a lélek az önzetlenségnek azt a fokát, amelyre szüksége van, hogy egészen Istenhez tartozhasson.

A természetes szeretetet könnyű megkülönböztetni a természetitől is és a természetfölöttitől is. A tisztán természeti szeretet mint a szív homályos vágyakozásának fellobbanása nyilatkozik meg. A természetes szeretet valódi erény. A homályos vágyat és ösztönt világos felismerés alapján szilárd akarattal vezeti és alakítja. Mivel azonban az alap, a mozgatórugó és a célok a természetből vannak, természetes erényről beszélünk. A természetfölötti szeretetet mindenben a hit és a kegyelem irányítja.

1. Nagy általánosságban azt nevezzük természetesnek, amit természetes erőkkel és természetes indítékokból teszünk. Eszem és iszom, gondoskodom mozgásról és emésztésről, a munka és pihenés közötti egészséges váltakozásról... Szorgalmasan tanulok, hogy jól vizsgázzam... Mindezekben az estekben természetes eszközökkel és természetes indítékokból a természeten belüli értékes cél elérésére törekszem.

Így a felebaráti szeretetem is természetes, ha és amennyiben arra, hogy szeressem a felebarátomat, olyan okok indítanak, melyeket a józan értelem a hit világossága és a kegyelem segítsége nélkül tár elém: pl. természetes jótulajdonságok vagy természetes előnyök vagy természetes baj.

A természetes kiválóságok lehetnek testiek, szellemiek vagy vegyesek. Testi kiválóság pl. kellemes külső, egyenletes arcvonások, vonzó termet vagy szép ruhák. A szellemi kiválóságok közé soroljuk a világos értelmet, a szilárd akaratot és gazdag érzelemvilágot. Művészi alkotókészség, lenyűgöző szórakoztató készség a vegyesek közé sorolható.

A természetes előnyök, melyek miatt szeretünk valakit, elég különbözőek. Gondolok itt a nagyobb tekintélyre a társadalomban vagy a gazdasági biztonságra vagy a tudásban való gyarapodásra és hasonlókra, melyekre szert tehetünk.

A természetes szeretetre vonatkozóan általában az Üdvözítő megállapítása érvényes: "Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is?" (Mt 5,46-47). A természetes szeretetet a pogány ókorban mindenütt tanították és gyakorolták. Ha és ahol a keresztény népek elveszítették a természetfölötti szeretetet, visszanyúltak a természeteshez, és annak segítségével kísérelték meg, hogy áttörjék a szűk nemzeti korlátokat. Hol az emberi lét általános eszméje, vagy a nagy sorközösség vagy feladatközösség tudata mint pl. a föld átalakítása szenvedésmentes paradicsommá; hol pedig a közös emberi jogok: szabadság, egyenlőség, testvériség, lett volna arra hívatva, hogy egyesítse a népeket és nemzeteket.

2. A hétköznapok szentje képes helyesen megítélni és értelemszerűen alkalmazni ezt a természetes szeretetet.

Először is nem becsüli le átmeneti erejét és hatékonyságát.

Ennyit el tudott érni a természetes szánalom egy emberben. Ahol a természetes indítékokat a tömeglélektan szabályainak megfelelően hozzáértő módon be tudják fogadtatni egy egész néppel, s ahol ezen felül képesek a nép pusztán természeti ösztöneit szövetségesnek megnyerni, és végül ha a kor viszonyai olyanok, hogy a természetfölötti szeretet az érte felelősek határozatlansága és tunyasága miatt kiszáradt és erejét vesztette, ott a természetes szeretet elsőrangú nagyhatalomként léphet színre.

Vajon képes-e azonban hosszabb időn keresztül ezen a magas szinten maradni?

A hétköznapok szentje, mivel ismeri saját magát és az életet, és hitéből él, tudja, hogy mennyire korlátozott az ember. Ismeri az emberi szív veleszületett önzését és az emberi természet gyakran nem éppen vonzó eltorzulásait.

Már a régiek is ismerték ezt az önzést. Olyan férfiak, mint Arisztotelész és Cicero, dicsérik, ajánlják és igyekeznek elsajátítani is a természetes szeretetet mint államfenntartó és embereket összekötő erőt, mégis elismerik, hogy a gyakorlati életben a túl nagy önzés szinte lehetetlenné teszi; sőt, a felebaráti szeretet szerintük többé-kevésbé az önzés egyik megnyilvánulási formája.

Élesebben fejezik ki magukat későbbi bölcselők. A természetes erényt képmutatásnak és butaságnak mondják. Meggyőződésük, hogy senki sem szereti a barátját, ha nincs haszna belőle. Nietzsche így gúnyolódik: "Isten előtt minden egyenlőek vagyunk. Isten előtt! Most viszont meghalt ez az Isten. A csőcselék előtt pedig nem akarunk egyenlőek lenni!"

Nem csekély átütőerőt kap az önzés azok által a korlátok által, melyeket a természet eltorzulásai, elkorcsosodása vagy mélyen tátongó szakadékai állítanak az emberek közé, amíg azok csupán természetes alapon gondolkodnak.

A kereszténység tudja, miért és hogyan veszett el az összhang az emberi természetből. Az áteredő bűn előtt olyan erős volt az emberben az istengyermeki élet, hogy természetének állati és angyali része teljesen alávetették magukat az istengyermeknek. Ezért volt olyan csodálatos kettős összhang a test és a szellem – vagy állat és angyal –, valamint a szellem és a kegyelem – vagy angyal és istengyermek – között. A bűnnel az ember galád módon megtörte az összhangot az angyal és az istengyermek között. Isten pedig büntetésül lerombolta az összhangot az állat és az angyal között. A természetes ember ugyan még ma is, bukott állapotában is egy mikrokozmosz, egy külön kis világ, melyben megtalálható minden teremtett létforma és tökéletesség: a növények vegetatív, az állatok érzékelő és az angyalok szellemi élete. Az ember valódi értelemben központ, az egész teremtés királya, uralkodásra termett. Bukásába és az átokba magával rántotta sajnos Isten egész látható teremtését. Igaza van ezért Pálnak, amikor hallja, hogy az egész teremtés sóhajtozása és jajgatása egybecseng az emberi természet megváltás utáni vágyakozásával. A népek apostola azonban az emberben levő mély belső meghasonlottságot is ékesszólóan kifejezésre tudja juttatni. "Hiszen nem a jót teszem, amit akarok – panaszolja –, hanem a rosszat, amit nem akarok" (Róm 7,19).

Nem a kereszténység hozta létre ezt a meghasonlottságot. Ez az eredeti bűn műve. Ezért fakadtak a régi pogányok is Pálhoz hasonlóan megrendült panaszdalokra.

Plátó két paripáról beszél, melyek be vannak fogva a lélek elé; az egyik nemes és kormányozható, a másiknak szikráznak a szemei, csupa csökönyösség és alattomos ravaszság. – Xenophon határozottan két lelket észlel magában. Az egyik a jó, a másik a rossz felé húz. Ez önkéntelenül is Goethe versére emlékeztet: "Két lélek lakik, ó, a lelkemben, az egyik el akar szakadni a másiktól!" – Arisztotelész megvallja, hogy más az, amit az ember gondol, és más, amit tesz. – Epiktétos úgy gondolja, hogy minden bűn harccal jár; aki hibázik, az nyilvánvalóan nem teszi azt, amit tennie kellene. – Maga a könnyelmű Ovídius is megvallja:

Hasonlóan nyilatkozik Terentius:

Euripides azt vallja, hogy gondolataink, melyek jobbak mint az akaratunk, vereséget szenvednek a harcban, a gonosz akarat pedig győz. – A cinikus thébai Krates szerint minden rossz cselekedetért a rosszra való hajlamaink a hibásak, melyek bennünk vannak, mint a gránátalmában a rothadt magok.

A kereszténység a maga világos valóságérzékével mindig látta és fájlalta ezt a természetben rejlő meghasonlottságot. Gyakran erőteljes kifejezésekkel is illette. Alexandriai Kelemen egy kentaurhoz hasonlítja az embert, a mondabeli lényhez, melynek fele ember, fele állat. Az erőteljes középkor emberbőrbe bújt állatnak nevezi, és ezt énekli: "Állat és ember én, emberbőrben." Mindez azonban nem akadályozza az igazi keresztényt abban, hogy mélyen tisztelje az embert, akiben minden eltorzulás és formátlanság ellenére is még tisztán felismerhető Isten képmása, melyet komoly, a kegyelem által támogatott nevelőmunkával egyre inkább meg kell tisztítani, és szellemmel kell áthatni. Hallgassuk, mit tudnak a misztikusok mondani nekünk az állati természet megszelídítéséről:

Az Egyházon kívül viszont egy olyan humanizmus jött létre, mely először az ember istenítésének a talajára helyezkedett, hogy aztán az ember borzalmas megvetésénél kössön ki. Csupán néhány tényt ragadok ki az elmúlt századok szellemtörténetéből.

És az emberiesség egészen az ember bálványozásáig jutott. Csak egy isten van, mondják, s ez az emberi szellem. És istennek egyetlen kibontakozása van, s ez az emberiség művelődése és történelme. Aki annyira megfeledkezik erejéről és méltóságáról, és képes rá, hogy higgyen egy gondviselésben, és Isten segítségét kérje, vagy a kegyelmét megköszönje, az vadember vagy félművelt. Miután az emberség lett az ember istene, természetszerűleg az istenné lett embernek saját törvényhozójává is kellett válnia. Ezért merik énekelni:

Schäfer Lipót így ujjong:

Egy új eszmény ragyog föl a láthatáron. Különböző nevekkel illetik, de minden árnyalatában a bábeli toronyépítésre hasonlít. Egyszer titáni mivoltnak, másszor szellemóriásnak, vagy – mint Carlyle – heroizmusnak nevezik. A titán nem ismer természetesen se Istent, se bűnt, se megváltót, se Krisztust.

Mi lett végül is az embernek ebből a bálványozásából? Képviselői mindenesetre fáradhatatlanul hirdetik, mennyire utálják ezt a karikatúrát, az embert. Egyfelől kinyilvánítják, hogy annak az embernek, aki az eddigi értelemben vett vallásra esküszik, kevésbé van rendben az agya mint egy házőrző kutyának vagy legelésző csikónak. Ezért eljött az ideje, hogy kiirtsák ezt a ragályos agybajt, nem erőszakkal ugyan, hanem egy, a régitől teljesen különböző képzéssel. Csak világosan tudomására kell hozni az embernek az igazságot, hogy ő maga milyen csodálatos és hatalmas, akkor majd magától eltűnik az eddigi vallás (Bebel). Másfelől Schopenhauerrel az erkölcstan központjába azt a tanítást helyeznék, hogy az emberben gyökeresen a rossz van hatalmon, és ezzel úgy tekintik az emberrel való érintkezést, mint egy fertőzést. Charronnal azon a véleményen vannak, ahhoz, hogy a balga embert észre és bölcsességre térítsék, vadállatként kell kezelni, csodálatot vagy félelmet kell benne kelteni, vagy tekintéllyel és pompával kell elvakítani és megfélemlíteni. Charron tanítványa, Montaigne, még tovább megy. Szerinte az embert nem lehet érdeme szerint eléggé megvetni. Csak esztelenségünk és makacs gőgünk adják az ötletet, mintha jobbak lennénk az állatnál, miközben azok talán ugyanazt vélik rólunk. Mefisztó vádolja az embert a Teremtő előtt:

Így meg lehet érteni, amit a párizsi állattemető egyik síremlékén olvashatunk: Minél inkább megismerjük az embereket, annál jobban megszeretjük az állatokat.

Nyilvánvalóan kiváló történelem- és emberismerettel rendelkezett, aki azt mondta: Humánusság vallásosság nélkül brutalitássá válik. Hozzáfűzi még a fejlődéslánc utolsó szemét is: a brutalitás pedig bestialitássá lesz. A világtörténelem találó példákkal tud szolgálni. Egy történelembölcselő így foglalja össze tanulmányainak eredményét:

A hétköznapok szentje nem hagyja, hogy az ilyen és hasonló szomorú tapasztalatok az emberiséggel általában és az egyes emberekkel – még ha a legközelebbi környezetében fordulnak is elő – megzavarják ítéletében és cselekvésében. Mindennek ellenére hisz az emberben levő természetes jóban, melyet minden szemeten és torzuláson át is újra meg újra fel tud fedezni. A legnagyobb védelmet azonban az ellen a kísértés ellen, hogy megvesse az embert, keresztény felfogásában leli, mely által az embert mindig és mindenek előtt Istenhez való természetfeletti vonatkozásában látja, és ezért szereti. Nem ismer csak és kizárólagosan természetes szeretetet. Ezt mindig meg kell keresztelni. És a keresztség bizony hogy nincs kárára az egészséges, természetszerűen működő felebaráti szeretetnek. Szeretetünk azért olyan gyenge és vérszegény sokszor, mert nem eléggé természetfölötti. Bizony túl gyakran és nagyon is a természetes indítékok vezetnek bennünket. Ezért megéri a fáradságot, hogy szakemberekhez menjünk tanulni és megtanuljuk tőlük az igazi, valódi felebaráti szeretetet.

Mindezen megfontolások alapján szereti a hétköznapok szentje a felebarátját Isten és Krisztus kedvéért.

Isten kedvéért kétféle módon ajándékozza meg szeretetével. Először mert és amennyiben Isten tökéletességei tükröződnek benne és így Isten képmása. A nemes és még nemesebb tulajdonságok nem önmagukért vonzzák, hanem mert tökéletesebben ábrázolják és utánozzák Istent. Aztán azért is szereti még a felebarátját, mert Isten úgy akarja és Istent dicsőíti meg vele.

Mint egész életében, úgy felebaráti szeretetét illetően is nagy szerepe van Krisztusnak. Ismeri az Üdvözítő kijelentéseit: "Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám" (Mt 12,50). "Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40). "Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be" (Mt 18,5). Röviden: egészen az istengyermekségre és a Krisztushoz tartozásra vonatkozó nagy igazságokból él. Ezért öröme telik abban, hogy szolgálja az Üdvözítőt a felebarátjában. A legszívesebben szeretné neki állandóan "megmosni a lábát" azáltal, hogy embertársainak a legalacsonyabb szolgálatokat teszi. Megvallhatja Eberschweiler atyával:

Az irgalmasság testi vagy lelki cselekedeteit végezheti s közben becsaphatják: mégis örömmel szolgálja az Üdvözítőt a szegényekben és a rászorultakban. Különös szeretettel fordul azokhoz a szegényekhez, akik nem önként vállalt szegénységben élnek. Bánatosan észleli, hogy sok helyütt nagy áldozatokat hoznak pusztán természetes indítékoknál fogva, hogy mindenütt kiirtsák a szegénységet. Ez elmélyíti benne a meggyőződést, hogy az egyház és a keresztény társadalom sorsa nagy mértékben attól függ, hogy ápoljuk-e a szegénység keresztény eszményét.

Tudja ugyan, hogy mindig érvényes lesz az Üdvözítő megállapítása: "Szegények mindig lesznek köztetek", de amit a többiek ezen a téren csinálnak, megszégyeníti. Mert a nem önként vállalt szegénységben nagy veszélyt lát az érintettek üdvösségére nézve, harcol ellene, munkát és keresetet szerez, ahol csak tud. Egyidejűleg pedig, ha szerzetes, azon van, hogy nagy áldozatok árán és számára teljes gazdasági bizonytalanságot jelentő körülmények között is hű maradjon a szegénység eszményéhez, melyre fogadalmat tett. Ezzel igyekszik azoknak a szemrehányását lefegyverezni, akik a szerzetesek szegénységét "a gazdagság különösen rafinált formájának" nevezik, "vagyis a dologi javaktól való mentesség, de védettség is minden ínségtől és minden kényelmetlenségtől". Önkéntes szegénységével segít úgy a vagyonosoknak mint a nem önként vállalt szegénységben élőknek, hogy megértsék, milyen csekély értéke van az anyagi javaknak.

Gondoskodik azonban minden körülmények között, akár mint világban élő keresztény, pap vagy szerzetes, hogy a szegényeket megint úgy értékeljék, és úgy bánjanak velük, mint az egyház legnagyobb kincseivel és értékeivel. Hisz bennük Krisztust szereti és szolgálja. És vajon többek között nem éppen azért vannak és kell, hogy legyenek mindig szegények köztünk, hogy bebizonyíthassuk, igazán szeretjük Krisztust! A régi Egyházban a szegények az Úr asztaláról, az oltárról éltek. Az adományokat a Krisztust jelképező oltárra tették. Tehát Neki ajándékozták azokat, és Tőle kapták a szegények. Ezáltal a szükséget szenvedők személyes szolgálatának mozzanata erősen előtérbe került. S ezt a személyes szolgálatot nem lehet évi járulék fizetésével megváltani.

A hétköznapok szentje nemcsak feleslegéből ad, hanem komoly személyes áldozatok árán is. Ami az övé, azt Krisztus tulajdonának tartja, s igyekszik becsületesen megosztani a Krisztushoz tartozókkal. Mai füleknek elég keményen cseng, amit Aranyszájú Szent János mondott erről. A hétköznapok szentje azonban ezt fogadja el irányadónak. Ahol a nagy egyháztanító Krisztust mond, többnyire keresztényekre gondolunk. Ezt írja a gazdagokhoz:

Vajon szükség van-e még rá, hogy külön fejezetet írjunk a felebarát iránti igazi keresztény természetfölötti szeretetről? Azzal, hogy folyamatosan és részletekbe menően szembe állítottuk a természeti és a természetes szeretettel, már világosan és könnyen felismerhetően kirajzolódtak a vonásai. Nagy jelentősége folytán azonban mégis kívánatos lehet, hogy jellemzőit néhány erőteljes vonással külön kiemeljük.

Eddigi megfontolásaink már világosan mutatják, hogy a jellegzetesen keresztény felebaráti szeretetben az eredeti, az új, abban keresendő, hogy ki mindenkit érint, milyen fokú és mik az indítékai.

Mert Isten mindent szeret, amit teremtett, és mert az Istenember kivétel nélkül minden emberért adta életét, senkit se zárhat ki a természetfölötti szeretet: se keresztényt, se zsidót, se pogányt, se gazdagot, se szegényt, se jótevőnket, se ellenségünket, se rokonszenves, se ellenszenves embereket.

Amikor az Üdvözítő arra int: "Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek és rágalmaznak titeket", ezt Atyja példájával okolja meg: "Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is" (Mt 5,44-45). Pál azt mondja nekünk: "Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, s egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,4-6).

Az Üdvözítő maga pedig így nyilatkozik: "Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett... Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsik közül" (Mt 18,11.14). Az viszont, hogy mindenkit kivétel nélkül szeretünk, nem jelenti azt, hogy mindenkinek ugyanazt a szeretetet ajándékozzuk. A szeretetnek is megvan a rendje.

1. Első helyen mi magunk állunk. Az Üdvözítő ezt egyszerűen feltételezi, amikor az önszeretetet a felebaráti szeretet mértékének teszi meg. Aztán azok jönnek, akiket a vér, a szimpátia vagy a szellemi rokonság köteléke köt hozzánk. A természetes kötelékeket már korábban is úgy jellemeztük, hogy Isten kopogtat általuk, s mely hatással van szeretetünk fokára és módjára. Ugyanez áll a lelki rokonságra is.

Egy angol közmondás szerint "a szeretetnek otthon kell elkezdődnie". Ezt különösen azoknak kellene megjegyezniük, akik odakint sokat tevékenykednek a szeretetszolgálatban, apostolkodnak és más közhasznú dolgot csinálnak, miközben a legközelebbi felebarátjukról megfeledkeznek. Rájuk gondol Szalézi Szent Ferenc is, amikor figyelmeztet: "Azok közül, akikre a felebarát kifejezés vonatkozik, senkinek sincs nagyobb joga erre a névre, mint akikkel együtt lakunk."

2. Felebarátaink azok is, akik rosszat tettek velünk. Ez lehetett szeretetlenség, mint megbántás vagy sértés, vagy igazságtalanság, mint lopás vagy becsületsértés. Akik ilyet tesznek velünk, azokat ellenségeinknek nevezzük.

Mivel az emberi természet könnyen védekező állásba megy ilyen emberekkel szemben, és ezért visszariad a következetes gondolkodástól, az Üdvözítő maga alkalmazta a szeretet parancsát az ellenségekre (Mt 5,44). Példájával egyúttal annak értelemszerű teljesítésére buzdít. A Szentírás beszámol arról, hogy imádkozott ellenségeiért, sok jót tett velük, szenvedett és meghalt értük. Aki hasonlóan cselekszik, annak szól az ígéret: "Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket" (Mt 6,14-15).

A hétköznapok szentje az egyszerű mindennapi életben az Úrnak e szavaihoz igazodik. Komolyan veszi a megbocsátást.

Az önkéntes ellenszenvet és bosszúvágyat a kegyelem segítségével igyekszik – sikerrel – legyőzni.

Ha a kísértés ellenszenvet akar benne ébreszteni, meggondolja, nem képzelődés áldozata-e. Hisz gyakran előfordul, hogy vallásos emberek a megbántásokat vagy igazságtalanságokat túl erősen és fokozottan érzékelik, vagy egyszerűen csak beképzelik. Ha kétségtelen tény az igazságtalanság, akkor a hétköznapok szentje eltereli róla a figyelmét, vagy igyekszik a hála érzését feléleszteni, mert arra méltatták, hogy részesedjen az Üdvözítő gyalázatában, vagy felidézi "ellenségének" jó tulajdonságait. A külső érintkezésben pedig mindig jóságos és előzékeny.

Ha megsértettek bennünket, nem viszonozhatjuk a rosszat rosszal. Nemes indítékból szabad ugyan rosszat kívánni az ellenségünknek. Keresztet és szenvedést lehet neki kívánni, hogy megjavuljon és ne okozzon több kárt. Meg lehet azt is követelni, hogy tegye jóvá a kárt, amit a becsületben vagy az anyagi javakban tett, azért például, hogy a jóhírünket tisztán megőrizzük vagy nagyobb kár ellen védekezzünk.

A hétköznapok szentje ez irányban azonban – főként, ha becsületsértésről van szó – nem különösen érzékeny. Sok idő eltelik, míg valóban rászánja magát a védekezésre, részben, mert eleve örül annak, hogy a megvetett Üdvözítővel őt is megvetik. Ha pedig a körülmények által Isten azt jelzi és kívánja, hogy igazolja magát, akkor méltósággal tud ezen fáradozni. Egyidejűleg pedig jót tesz ellenségével. Imádkozik érte, köszön neki és kisebb figyelmességekkel kedveskedik neki.

János kertelés nélkül mondja: "A szeretetet arról ismerjük fel, hogy életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért" (1Jn 3,16). Ezzel levonja a következtetést az Üdvözítő szavaiból: "Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." A felebarát iránti természetfölötti szeretet tartalmazza tehát a szeretet legfelső fokát: saját életünk föláldozását.

1. Ebben valami jelentősen új van. Az Ószövetségben a mérhetetlen gazdagságából bőkezűen osztogató Atyaisten a felebaráti szeretet példaképe és zsinórmértéke. Az Újszövetségben melléje lép az Istenember, aki szolga alakját öltötte és élete odaadásával szállt síkra az emberekért. Az Atyaistennél megtanuljuk, hogy a szeretet mindenkire vonatkozik; az Istenember szavaival és az életével mindenekelőtt annak fokát mutatja meg nekünk. Márk ezért emeli ki: "Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért" (Mk 10,45). Pál azt mondja: "Szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,7-8). Máté ebből így következtet: "Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek" (Mt 20,27).

2. A szentek élete a magát önzetlenül odaadó, áldozatkész szolgálat csodás példáit tárja elénk. Sokan szó szerint odaadták az életüket felebarátjukért, akár a betegápolásban akár a lelkekkel való törődésben. Mások a rendes körülmények között emésztették fel testük és lelkük összes erejét ebben a szolgálatban. Imájukat, tanulmányaikat, pihenésüket, érdeklődésüket, szeretetüket: mindent, de mindent az embertársaiknak ajándékoztak. Némelyek megfogadták, hogy örökösen szolgálni fognak. Ezzel arra kötelezték magukat, hogy minden felebarátjukat felettesüknek tekintsenek, és készségesen alávessék magukat jogos kívánságainak.

3. Aki ilyen magas fokra akar emelkedni, annak először és egyidejűleg a szeretet általános belső és külső gyakorlásáért kell fáradoznia.

A belső gyakorláshoz tartozik a felebarát mélyreható nagyrabecsülése, mert ő Isten természetes és természetfölötti képmása, és mert Isten szereti őt; továbbá a jóakaró és a felebarátban kedvét lelő szeretet.

A természetfölötti szeretet tetszését leli embertársai természetfölötti erényeiben és sikereiben, mert azok Istent dicsőítik. Ezért testi-lelki jókat kíván nekik, imádkozik szándékaikra, és szomorkodik hibáik és kudarcaik miatt, mert és amennyiben ezek nem növelik Isten dicsőségét és az iránta való szeretetet. Ezzel az apostol intelmére hallgat: "Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet" (Kol 3,12).

Ezek a belső aktusok készítik elő és kísérik állandóan a szeretet külső gyakorlásának minden fajtáját. Ezért int Szent János bennünket: "Fiacskáim, ne szóval vagy nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal szeressünk" (1Jn 3,18).

Maga az Üdvözítő világosít fel bennünket átfogó módon felebaráti szeretetünk indítékáról az írástudónak adott válaszában, aki az első és legfontosabb parancs iránt érdeklődött nála. Megmutatja a forrást, amelyből fakad, és utal hatékonyságára.

Röviden és határozottan mondja az Üdvözítő: A másik (parancs) hasonló hozzá: szeresd felebarátodat... Tudjuk, hogyan kell e szavakat értelmezni. Az Isten és a felebarát iránti szeretet egészen egyek, ikertestvérek. Ahogy a hittudósok mondják, lényegükben egyformák, Istenre vonatkoznak, csak konkrét megnyilatkozásukban különbözőek. A felebaráti szeretet tehát az Isten iránti szeretetből fakad.

Megkíséreljük, hogy ezt az igazságot nagyobb összefüggésbe állítsuk.

1. Tapasztalatból tudjuk, hogy a mindennapi életben az, hogy hogyan ítéljük meg a viszonyokat, dolgokat és embereket, mennyire függ attól az állásponttól, amelyre helyezkedtünk. A Nap ugye 1.300.000-szer akkora, mint a Föld. Mégis alig látjuk egy tányérnyi korongnál nagyobbnak, míg egy kis darab föld, ahol állunk, annyira magára vonzza egész tekintetünket és látásunkat, hogy rendkívül nagynak tűnik, és meg sem engedi, hogy mást is meglássunk. Hasonlóképpen saját személyes, tehát legközelebbi érdekeink is, melyek egész figyelmünket és erőnket annyira igénybe veszik, olyan nagynak tűnnek, hogy embertársaink más, sokkal fontosabb és jelentősebb érdekszférái teljesen elkerülik a figyelmünket, vagy csak kicsinek és jelentéktelennek látszanak.

Itt csak az hozhat változást, ha semleges álláspontra helyezkedünk, amely kiszélesíti a szűk, önzés által meghúzott látóhatárt, és ahonnan igazi nagyságukban látjuk a dolgokat. Semlegesnek kell lennie az álláspontnak. Ezért nem találhatjuk meg se magunkban, se embertársainkban. Túl kell lépnünk mindkettőn, és közvetlenül Isten talajára kell állnunk. Tőle kapja meg minden dolog a mértékét és a súlyát. Hisz Ő mindennek a mértéke, embertársaink elbírálására és értékelésére vonatkozóan is. Gyermekeivé fogadta, Krisztus tagjaivá és a Szentháromság templomaivá tette őket. Így az isteni szeretet csodálatos új teremtményeiként állnak előttünk. És minél közelebb kerülünk értelmünkkel, akaratunkkal és szívünkkel a szeretet Istenéhez, annál inkább megváltozik minden a tekintetünk előtt. Hiszen világosság és szeretet az Ő életelemei. Mindkettő egyre inkább a mienk is lesz, és egyúttal elirányítanak művei megítélésénél és értékelésénél. Isten úgy szereti az embereket gyengeségük ellenére is, mint a szeme világát. Ezért drága áron, Egyszülöttének vérével váltotta meg őket. Isteni életével folyton táplálja őket, hogy majd fölvehesse őket örök élet- és szeretetközösségébe.

Ő a szeretet! Alexandriai Kelemen hívja fel rá a figyelmünket, hogy Isten azért élt mindenhatóságával és teremtette a világot, hogy kiáraszthassa rá jóságát és szeretetét. S hogy mi, a gyermekei, foglaljuk el a teremtésben a legjobb és legbiztosabb helyet. És "minden másnál jobban szereti az embert... legszebb alkotását... ahogy apa és anya bensőséges örömmel nézik gyermeküket... úgy néz a mennyei Atya is jámbor gyermekeire. Szereti, támogatja, óvja és gyengéden Fiacskáimnak szólítja őket... Tudnunk kell, hogy övéi vagyunk, mindene közt a legszebbek. Ezért rá kell bíznia magát az embernek Istenre, szeretnie kell az Úristent, és ezt életfeladatának kell tekintenie." Isten szeret bennünket. "Nézd, a tenyeremre rajzoltalak" (Iz 49,16). "A föld tele van jóságoddal" (Zsolt 119,64). – Pogány káromlás, ha valaki azt állítja, hogy Isten nem törődik már az emberekkel, azok boldogságával és bajaival. Hiszen egyetlen hajszál se esik le a fejünkről az Ő jóságos gondviselése nélkül. És mindig kész arra, hogy megbocsásson nekünk. "Ha olyanok volnának is bűneitek – üzeni –, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú" (Iz 1,18).

A hétköznapok szentje szereti felebarátját, mert és ahogy Isten is szereti. Ezért a szeretete istenien nagy, mély és tág. Olyan, mint magának Istennek a szeretete: tartós, segítő, megértő, gondoskodó, békülékeny és megbocsátó. Saját kis bajai és szükségletei eltűnnek Isten nagy földi családjának gondjai láttán. Hihetetlen távlatok és nagy törvényszerűségek új világa tárul fel előtte. A végtelen Isten világosságánál és szereteténél kicsinek és jelentéktelennek látszanak a természetes hiányosságok és gyámoltalanságok, erkölcsi tökéletlenségek, vétkek és bántások, sőt maga az ellenségeskedés is. A végtelenül Irgalmas nem vonja meg az embertől mindezen dolgok miatt a szeretetét. Hisz az Ő szeretete se nem kicsi, se nem kicsinyes, felöleli az eget és a földet. Most érti csak meg a hétköznapok szentje is a János által írt szavak egész mélységét: "Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket" (1Jn 3,14). Az, amit és ahogy akkor látott és szeretett, mielőtt Istenben kezdett látni és értékelni, úgy tűnik neki most már, mintha a halál árnyékában tett-vett volna. Csak most kezdődik számára az igazi élet, hogy felebaráti szeretete az Isten iránti szeretet egyik kifejeződése lett, és megerősíti, amit Páli Szent Vince mondott egyszer: "A felebaráti szeretet nélküli keresztény nem igazi, hanem csak festett keresztény."

Ügyel persze az emberben megnyilvánuló egyedi saját értékekre. Mivel azonban tudja, hogy a teremtmény végeredményben nem önmagában, hanem Istenben létezik, s hogy minden egyes teremtmény eredeti módon jeleníti meg Isten egy külön tökéletességét, ezért az egyeseket személyesen, eredeti módon és szívélyesen szereti, hasonlóan ahhoz, ahogy az üdvözültek a mennyországban szívélyesen szeretik egymást, de mégis mindnyájan Istenben és Istenért szeretnek.

2. Az Üdvözítő a szeretetet az első és legfontosabb parancsnak nevezi. Ezért a legnagyobb gonddal kell ápolnunk. Azért, hogy ezt a munkát megkönnyítse nekünk, Isten a természetnek bukott állapotában is meghagyta a szeretetösztönt, a legalapvetőbb ősösztönök egyikét. Ezt akarja Szent Ágoston mondani, amikor kinyilvánítja: "Szeretet a lélek nehézségi ereje", és Szalézi Szent Ferenc is, amikor hangsúlyozza: "Ahogy a test a lélekért, úgy a lélek a szeretetért van... Isten, aki az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, azt akarja, hogy úgy, ahogy Őbenne, az emberben is minden a szeretet által és a szeretetért történjen... Az emberek Isten iránti szeretete Istennek az emberek iránti örök szeretetétől kapja eredetét, fejlődését és kiteljesülését."

Mivel a szeretetre való képességünket leginkább a szeretet jelei hozzák mozgásba, ezért Isten az Ő jóságában számos testi és lelki jótéteménnyel halmozott el bennünket. Elvárja tőlünk, hogy adományait felismerjük és elismerjük, és higgyük, hogy úgy szeret bennünket, mint a szeme fényét.

A hétköznapok szentje finom alkalmazkodó készséggel fogadja el Isten kívánságait és szándékait. Fáradozásában és törekvésében a szeretetre helyezi a főhangsúlyt. Vallási ismereteit és tanulmányait is tudatosan arra használja, hogy növekedjen a szeretetben. Nem úgy tesz, mint sok keresztény, akik ugyan sok vallásos könyvet olvasnak, gondolkoznak és vitatkoznak is valamelyest vallási kérdésekről, de ettől még alig hagyják magukat szeretetre ösztönözni. Egy olyan művészhez hasonlíthatók, aki maga csinálja szerszámait, melyekkel művét készíteni akarja, de aki egy életen át a szerszámaival bajlódik, és sohase jut el igazán a művészi alkotásig. Vagy hasonlóan cselekednek, mint a sivatagi vándor, aki már majdnem szomjan hal. Nagy bajában végre egy oázisra bukkan. Ahelyett azonban, hogy inna a forrás üdítő vizéből, leül és bölcselkedik a víz lényegéről. A szerszám és a forrás a vallási gondolkodás és tudás. Mindkettőnek a szeretetet kell táplálnia. Pál a legnagyobbnak nevezi: "A hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet" (1Kor 13,13). Ezért kéri övéit: "Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke" (Kol 3,14). Mindkét esetben az Isten és a felebarát iránti szeretetre gondol az apostol. Péter és Jakab ugyanezt a hangot ütik meg. Péter inti a közösségét: "Mindenekelőtt szeressétek egymást" (1Pt 4,8). Jakab (2,8) királyi törvénynek nevezi a szeretetet.

A hétköznapok szentje egész életét a szeretet e szelleméből alakítja. Az egész vonalon igazán komolyan veszi a főparancsot. Minden tettének fő mozgató ereje a szeretet, bár egyéb indítékok is közrejátszhatnak. Életének nagy gondja és kérdése azonban az marad: Mi okoz Istennek örömet? Ezért lelkének alaphangja a nagyszívűség és a nagylelkűség. Tudja Szalézi Szent Ferenccel, hogy Isten szeretetének királyi hajóján nincsenek gályarabok, csak önkéntes evezősök. Ugyanezzel a szenttel együtt a legfőbb elvnek tartja: Annak a szívnek, amelyik szeretni akarja Istent, egyedül az Isten iránti szeretettel kell törődnie. Számára a lélek egészsége egyenlő a szeretettel. Istent szeretné teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejével szeretni. Ezért szívesen hallgat a tanácsra, melyet Szalézi Szent Ferenc egy Istent szerető léleknek adott: "Vizsgálja meg gyakran, hogy valóban mondhatja-e: Szerelmesem az enyém, és én az övé vagyok. Nézzen utána, nincs-e a lelkében valamilyen erő, a testében valamilyen érzék, ami nem Istené. És ha észrevesz egy ilyen pontot, akkor vonja vissza a vonzódását... és adja Istennek. Ön egészen, egészen az Övé..."

A szeretet egyesítő és hasonlóvá tevő erő. A tapasztalat azt mutatja, hogy szeretetünk tárgyához hasonlókká válunk. Egyetlen másik erény sem tesz minket jobban Istenhez hasonlóvá, mint az Isten iránti szeretet. Sok nemes keresztény dolgozik magán szorgalmasan, a kegyelem segítségével minden erkölcsi erény megszerzésére törekednek. Mivel azonban elfelejtik, hogy életükben a szeretetnek megadják az Isten akaratának megfelelő helyet, ezért nem alakulnak át eléggé, és a későbbi években közelebbi környezetük azon csodálkozik, milyen kevéssé hatotta át lényüket az Isten és az erkölcs.

A hétköznapok szentje talán nem játszik különös szerepet a közéletben. Szűkebb körben azonban igazi nagysága nem leplezhető el tartósan. Mint tűz a vasat, úgy formálja és alakítja egész személyiségét a szeretet. Csendben és szerényen, feltűnés és tolakodás nélkül járja a maga útját. Igaz, hogy a szeretet még nem szüntetett meg minden hibát benne, de a belőle áradó visszafogott erő, egész lényének harmóniája, az érintkezésben megnyilvánuló jósága és szolgálatkészsége által egész környezetének a lelkévé lesz.

Isten iránti szeretetének csendes és mély tüze mindenütt arra indítja, hogy csendes hősiességgel és áldozatkészséggel szeresse felebarátait. Lehet, hogy sok nyomorúságot, korlátozottságot és gyengeséget cipel magával, egy képesség és erő azonban nagyon fejlett benne: fáradhatatlan, meleg szeretete, mely nem hagyja nyugodni, míg az őt körülvevő világot kis paradicsommá nem változtatta. Számtalan ember számára elviselhetőbbé teszi az áteredő bűn átka és személyes bűneinek az utóhatásai által terhelt életét. Békítő, jóságos lényével oldja a feszültséget igazságtalanság és igazságosság között, és bizonyos könnyedséggel vezeti vissza a bűnösöket a Jó Pásztorhoz. Amit az angol oratóriánus szerzetes Faber a jóindulatról mond, a legteljesebb mértékben áll a szeretetre is: "A jóindulat több bűnöst térített meg, mint a lelki buzgalom, beszédkészség és tudomány. S ez a három tulajdonság soha senkit se térített meg, ha nem volt velük a jóindulat is. Röviden, a jóindulat kölcsönösen istenekké tesz bennünket. De mialatt ily magasra emel, szelíden féken is tart bennünket, mert a jóindulatú szívnek állandóan az az érzése, hogy maga is rá van utalva a jóindulatra, s ez megtartja az alázatban. Nincs olyan szív, melynek annyira feltétlenül szüksége van a jóindulatra, mint az, amelyik maga is túlárad a jóindulattól."

Az igazi szeretet olyan, mint a meleg nap. Minden, az emberben nyugvó csírát feléleszt, előcsalogat, hogy kibontakozzék. Sokan lettek lelkileg és erkölcsileg nyomorékok, mert hiába vártak a szeretet hőn vágyott napsütésére. Másokban megvan ugyan a hősiességre való hajlam, sasként emelkedhetnének törekvésükben a nap felé: de lent maradnak az élet alsó régióiban, mert túl kevés szeretetet kaptak.

A hétköznapok szentje sok szeretetet kap Istentől és bőségesen ad a drága ajándékokból embertársainak. Ha élete folyamán hiányt szenvedett az Istenben megmerítkezett emberi szeretetben, akkor annál gazdagabban osztja szeretet-adományait. Útját leginkább jóságos, felemelő megértése jellemzi. Észre lehet venni rajta, hogy hisz az emberben rejlő jóban és az ember küldetésében. Ezért nem fukarkodik a biztatással és a dicsérettel. Tiszteletteljes és tartózkodó dicsérő és élesztő biztatás nélkül nagyon sok nemes képesség csökevényesedik el az emberben. Sajnos kevesen tudják, hogy mennyire ismerte az emberi szívet az, aki a következőket írta: "A szeretet legkisebb kötelessége az együttérzés. A legnagyobb pedig, hogy dicséretet osztogasson. Mert sokan vannak, akik akármilyen mélyre is süllyedtek, nem akarják magukat sajnáltatni, míg minden ember, akármilyen magasra is jutott, szívesen hallja, hogy dicsérik."

A hétköznapok szentjének példaképe az a mód, ahogy az Üdvözítő annak idején Péterrel bánt. Első földi helytartója kimondta a többiek nevében az első hitvallást, azt, hogy hisz Jézus istenségében. Mindjárt így válaszolt: "Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám." Ezekben a szavakban egyidejűleg mindkettő benne van: Péter hallgatólagos elismerése, és a dicséret azonnali visszavezetése Istenhez. Azért pedig, hogy az ezáltal felélesztett erőt megfelelően feszültségben tartsa, utal a Mester az új nagy életfeladatra: "Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat."

Ha meg kell a hétköznapok szentjének dorgálnia valakit, ezt mindig tapintatosan és tiszteletteljesen teszi. Nemcsak a gyerekekre, hanem a felnőttekre is áll: "A szidásnak nincs nevelő értéke. Nem javítanak, még csak meg se aláznak. Legfeljebb visszafogott, de annál mérgesebb gyűlöletre ingerelnek a nevelő ellen, akinek nem szabad ugyanazokkal a szavakkal válaszolni." Így járja a hétköznapok szentje az élet útját: csendben, visszafogott tűzzel és megszelídített erővel. Igazi értékét legtöbbször csak halála után ismerik föl.

3. Az sem esik nehezére, hogy felebarátai iránti szeretetében ahhoz a mértékhez tartsa magát, amit maga az Üdvözítő adott meg. "Szeresd felebarátodat – mondja az írástudónak – mint önmagadat." A felebaráti szeretet mértéke tehát az egészséges önszeretet. Az önszeretethez hasonlóan három tulajdonsággal kell rendelkeznie. Becsületesnek, találékonynak és áldozatkésznek kell lennie. A hétköznapok szentjének nincs nyugta, míg szeretetét nem díszíti ez a hármas korona.

Pál azt írja a rómaiaknak: "Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is megtartja. Hiszen a parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet" (Róm 13,8-10). Amit az apostol az utolsó mondatban mond, így fejezhetjük ki: A szeretet foglalat, a kereszténység minden parancsának és tanácsának rövid összefoglalása, teljesítése.

Ugyanezt az igazságot köti az Üdvözítő a törvénytudó lelkére is. Miután bemutatta neki az Isten és a felebarát iránti szeretetet mint a legfontosabb parancsokat, a következő határozott megjegyzéssel zárja a beszélgetést: "Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták" (Mt 22,40). A hittudósok azóta Szent Tamással az élükön egész általánosan a keresztény élet tökéletességét egyes-egyedül a szeretet tökéletességébe helyezik. Így értjük meg Szalézi Szent Ferenc szavait: "Ahol nincs szeretet, ott az egész erénykészlet egy haszontalan kőhalmaz." Ezzel a szent a maga módján Szent Pál szavait igazolja: "a szeretet a tökéletesség köteléke". Szent Ágoston még ilyet is mer mondani: "Szeress és tégy amit akarsz." Ismerte az igaz szeretet egyesítő és hasonító erejét. Ezért magától értetődő volt számára, hogy az, aki szereti Istent, akaratát pontosan Isten akaratához igazítja. Szeress és tégy amit akarsz, így azt jelenti: Szeress csak, s akkor úgyis azt teszed magadtól, amit Isten akar. Ágoston ezzel a szállóigéjével csak azt fejezte ki röviden, amit Pál a szeretet himnuszában részletesen ír le: "A szeretet türelmes... A szeretet mindent elhisz... mindent remél... A szeretet soha el nem múlik..." Az erényeket itt a szeretet megnyilatkozásaiként ábrázolja. Pál ezzel nem akar semmit se az egyes erények motivációjának öntörvényűsége ellen mondani. De úgy látszik, nagyon fontosnak tartja, hogy közérthető módon ábrázolja a szeretet gyümölcsözőségét az életszentségre való törekvés számára. Ha követnénk őt, ebben az összefüggésben az egész keresztény életet fel kellene gombolyítanunk a szeretettel való kapcsolatában. Ez azonban túl messzire vezetne. Meg kell ezért elégednünk néhány, a gyakorlati életünk számára jelentős utalással. Mindenekelőtt arra kellene törekednünk, hogy a jövőben minden cselekedetünket és tevékenységünket még inkább a szeretet irányítson. Akkor talán mi is megismételhetjük egyszer az Üdvözítővel a szavakat: "Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami tetszésére van."

Azt, hogy ez hogyan történhet, néhány példán akarom megmagyarázni.

Két olyan dolgot állítunk itt egymás mellé, melyek örök ellenségekként állnak egymással szemben. A bűn meg akarja sebezni és ölni a szeretetet, a szeretet pedig kerüli és irtja a bűnt. Ezért nyilvánítja ki az Üdvözítő: "Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem" (Jn 14,21). János ugyanezt a gondolatot eleveníti fel, és azt mondja: "Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait" (1Jn 5,3).

1. A katekizmusból tudjuk, hogy a szeretet bűnt eltörlő erő. A szeretetből fakadó tökéletes bánat még a súlyos bűnt is eltörli, de magában foglalja a kötelezettséget és a szándékot, hogy az elkövetett bűnöket alávessük az Egyház bűnbocsátó hatalmának. Minél bensőségesebb a szeretet, egyidejűleg annál több ideiglenes büntetés elengedését is kieszközli. Így értelmezik a hittudósok, amit az Üdvözítő Mária Magdolnáról mondott: "Sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett" (Lk 7,47), és Szent Péter kijelentését: "A szeretet leplet borít a rengeteg bűnre" (1Pt 4,8).

A hétköznapok szentje komolyan veszi ezeket az igazságokat. Ő a szeretetből fakadó tökéletes bánat mestere és apostola. Nemcsak hogy gyakran és szívesen fölindítja saját magában, hanem terjeszti is, ahol alkalma van rá: Gyerekeknél és felnőtteknél, különösen pedig betegeknél és haldoklóknál.

2. Szeretete olyan erős és hatalmas is, hogy sok hibától és bűntől óvja meg, különösen az ellenszenv, az irigység és a féltékenység burkolt megjelenésétől.

Maguk között a jámbor emberek között is csak kevesen vannak, akik a szeretetlenség e három fajtáján felül tudnak kerekedni. A legtöbben áldozataikká válnak anélkül, hogy észrevennék. A nép egészséges megérzése azonban nem bírja, ha keresztények, akik például gyakrabban járnak gyónni és áldozni, »kitüntetik« magukat ilyen szeretetlenségekkel. Megvető kifejezésekkel illeti az ilyesmit: szenteskedőknek, szentfazekaknak nevezik. Azokat a »jámborokat« ostorozzák így, akik sok vallási gyakorlaton vesznek részt, de nem törődnek komolyan azzal, hogy jobbá váljanak, mindenekelőtt a szeretetlenségen úrrá legyenek.

Sok kárt okoz mindenütt az ellenszenv. Az ellenszenv elsősorban érzelmünk védekezése az ellen, amit kevésbé szépnek, amit csúnyának, visszataszítónak, gyűlöletesnek érzünk. Ez lehet egy testi hiba, viselkedés, erkölcsi hiba, valami korlátozottság vagy egyoldalúság abban, ahogy tesz-vesz valaki, valami vélt vagy valóságos igazságtalanság.

Mindaddig, amíg egy ilyen ösztönszerű indulat az értelmet, az akaratot és a cselekvést nem, vagy az Isten akarata szerint megengedettnél vagy kívánatosnál nem jobban befolyásolja, nem beszélhetünk erkölcsi hibáról. Az ösztönös ellenszenv azonban elég gyakran, ha nem mindig, veszedelmes tanácsadóvá és vezetővé lesz. Elferdíti az ítéletet, oly módon, hogy az értelem egyrészt eltúlozza a meglévő okokat, másrészt újakat költ, s mindkettőt elszakítja attól a természetfölötti értéktől, ami az embert hibái ellenére is szeretetreméltóvá teszi. Az ilyen hamis értékelések érzelmünk és akaratunk hibás megnyilatkozásaihoz, jogtalan és Istennek nem tetsző bosszankodáshoz, rosszakarathoz, rossz beszédhez és rossz tettekhez vezetnek.

Sőt, vannak mélyen vallásos, jószívű emberek is, akik szeretettel ölelik át az egész emberiséget, és mégsem képesek rá, hogy közvetlen környezetükben konkrét személyekkel jóindulatúan és jóságosan bánjanak. Rengeteg áldozatot hoznak, de eltaszítanak mindenkit, aki gyakran érintkezik velük. Úgy hatnak mint egy tűzokádó hegy, s állandóan mozgásban és rettegésben tartják a szomszédokat. Alig bírja ki valaki hosszabb ideig a közvetlen közelükben, kivéve, aki kedvező alkalmat keres a hősies szeretet gyakorlására. Közben azonban meg vannak győződve, hogy náluk minden rendben van: ennyire nélkülözik még az önismeret legprimitívebb megnyilatkozásait is. Egész érzésviláguk és cselekvésük annyira hatása alatt van a leküzdhetetlen védekező érzéseknek, hogy minden pillanatban várható náluk a robbanás. Ezért jelzik romok az életútjukat. Különösen bomlasztóan és rombolóan hatnak a közösségi életben. Egy vallásos közösségnek, különösen, ha ilyen valaki vezeti, beláthatatlan károkkal kell számolnia, hacsak a többiek hősies törekvése el nem hárítja a veszedelmet.

Ha nem is tartozunk a szerencsétlen emberek ezen jellegzetes fajtáihoz, mégis valószínűleg jobban függünk az ellenszenvtől, mint gondoljuk.

Ahhoz, hogy szembeszálljunk vele, először is az okait kell felkutatnunk. Lehet, hogy ami így hat ki, az egy bizonyos fokú szellemi korlátoltság, mely képtelen valamit tárgyilagosan megítélni, vagy a hit lelkületének a hiányossága, amely nem veszi számításba az ember Istenhez való viszonyát. Majdnem mindig nagy szerepet játszik azonban bizonyos finoman palástolt irigység vagy beteges önimádat. Egyes esetekben a veleszületett és erősen kifejlődött lelki adottság vagy az idegrendszer meghatározott alkata a hibás.

Aki ismeri egy lelki betegség okait, már eleve rendelkezik bizonyos, a megfelelő gyógyszerre vonatkozó információval. A mi esetünkben először is az értelemnek kell megtanulnia világosabban látni. Nem is kell olyan nagyon élesnek lennie ahhoz, hogy nyugodt megfontolással a salak mögött sok drágakövet fedezzen fel az embertársaknál. Gyakran maga a salak se lesz olyan veszélyes látvány, ha történetét jobban megismerjük. Végül pedig a józan, világos gondolkodás következetessége megköveteli tőlünk, hogy az önszeretet mércéjét alkalmazzuk embertársunk hibáinak és tökéletlenségeinek megítélésénél. Hisz úgy kellene őt szeretnünk, mint saját magunkat. Tehát kijárnak neki is azok az érvek, melyekkel megmagyarázzuk és kimentjük a saját dolgainkat. Ha olyan jól értünk hozzá, hogy elrejtsük mások szemei elől a hibáinkat, nem kellene akkor azon lennünk, hogy az övéi fölé is a szeretet palástját borítsuk?

Mindenesetre gondoskodnunk kell arról, hogy az Üdvözítő parancsát: Szeresd felebarátodat mint önmagadat, gyakorlati életünkben megvalósítsuk.

Nekünk, keresztényeknek, kétszeresen könnyű kell, hogy legyen ez a cselekvési mód, mert a hit fényében tudjuk, Isten gyengeségeik ellenére is szereti embertársainkat, és gyermekeiként bánik velük.

Az értelem természetes és természetfölötti tisztánlátásával lépést kell tartania érzelmi életünk megtisztulásának. Aki a kegyelem segítségével nem képes rá, hogy itt egy hatékony agere contrára, az ösztönével és a hajlamával ellenkező cselekvésre rászánja magát, az sohase lesz igazán szent.

Ezért nem elégszik meg a hétköznapok szentje azzal, hogy mások gyengéit türelmesen elviselje, hanem a legmagasabb fok, a hősiesség után nyújtja ki a kezét.

A türelmes elviselésre vonatkozóan Pál apostol két mondása mérvadó számára. Az egyik a szeretet himnuszában olvasható. Így hangzik: "A szeretet türelmes,... mindent elvisel." Nem ideges, nem kicsinyes és nem szűkkeblű. A másikat a Galatákhoz írt levélben találja: "Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét" (Gal 6,2). Krisztus törvénye a szeretet és a szeretetből történő napi kereszthordozás törvénye. Kereszt alatt érthetjük életünk minden baját, amit hordozunk, de azt a keresztet is, melyet hibáik által embertársaink raknak ránk. Ha hordozzuk ezt a terhet, azaz, ha szeretetben és alázatban arra törekszünk, hogy kijavítsuk hibáinkat, de egyidejűleg szenvedünk is felebarátunk korlátoltsága és gyengesége miatt, és azt csendben odatesszük a saját terhünk mellé, akkor teljesítjük az Úr kettős parancsát.

Normális körülmények között gyakran nem is tudjuk, hogy mi emberek mennyire rá vagyunk utalva a kölcsönös együttérzésre. Rabok, akiknek sokáig kell börtönben sínylődniük, leginkább az állandó egyedüllét és az emberi részvét hiánya miatt szenvednek.

Hasonló módon válaszol az irigység és a féltékenység megnyilatkozásaira is.

Az irigység valakinek a szomorúsága amiatt, hogy a másiknak van valamije, ő maga pedig azáltal személyesen megrövidül és károsodik. Két ismertetőjegynek kell tehát egyszerre meglennie. Az irigy először is szomorú, bosszús, lehangolt embertársának valamilyen java, előnye miatt. Pl. vagyona, tehetsége, sikerei, szépsége miatt, vagy hogy felettesei és beosztottai szeretik, tisztelik... Ezt a szomorúságot aztán táplálja a félelem amiatt, hogy ő maga háttérbe szorul, károsodik, megrövidül.

Féltékenységről beszélünk, amikor valaki fél a károsodástól, ha és mert meg kell másokkal osztania azt az értéket, mely birtokában van, pl. egy ember szeretetét, vagy ismereteket, hatalmat, tekintélyt.

Az irigységet és féltékenységet nem szabad összetévesztenünk a szomorúsággal, hogy nekünk nincsenek hasonló javaink, ha nem irigyeljük emiatt a másikat; a versengéssel sem, melyre az ösztönöz, hogy felebarátunknak van valamije; a jogos méltatlankodással sem amiatt, hogy és ahogy valaki méltatlan személy javakat szerzett.

A hétköznapok szentjének ugyan világos fogalmai és nézetei vannak mindezekről a dolgokról, egyidejűleg azonban ismeri is magát annyira, hogy tudja, mennyire ki van téve a szegény emberi természet éppen ezekben a pontokban a megtévesztésnek, mert ezek ugye mind közvetlenül finom önzésből és nagyravágyásból fakadnak. Az sem ismeretlen számára, hogy a lelki tanítók azon a véleményen vannak, hogy "miután legyőzte valaki a szenvedélyeit, még két ellenség marad talpon: a paráznaság mellett az irigység, mert sajnáljuk a többiektől, hogy Isten tetszését leli bennük", és hogy az irigység számos gondolatban, szóban és tettben elkövetett bűn forrása. Ebből a zavaros forrásból szeretetlen, gyűlölködő és igazságtalan gondolatok, becsületsértő, rágalmazó szavak és barátságtalan, sőt gonosz tettek folynak. Ezért mondja a Szentírás: "A sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják" (Bölcs 2,24). "Az irigység és harag rövidíti az életet" (Sir 30,24). "Az irigység olyan mint a csontszú" (Péld 14,30).

Aki úrrá akar lenni efölött a hatalmas és ravasz ellenfél fölött, annak az ellenség rohamait alkalomnak és felszólításnak kell tekintenie a hősies szeretet belső felindítására és külső gyakorlására. Keresztelő János azt mondta a tanítványainak, akik féltékenyek voltak az Üdvözítőre és az ő sikereire: "Neki növekednie kell, nekem kisebbednem!" Ez az a lelkület, mellyel a hétköznapok szentje mindenkivel szembeszáll, aki irigységet és féltékenységet ébreszt benne. Így valósítja meg Pál szavait: A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.

Azért nevezik az erényeket, melyekről itt szó van, kicsinek, mert a világ nem becsüli és értékeli őket különösképpen. A hétköznapok szentje viszont különös figyelmet szentel nekik, mert segítségére vannak, hogy a megszokott mindennapi életét megszentelje.

1. Roberti atya Szalézi Szent Ferenc nyomán egy külön könyvecskét írt a kis erényekről. Ebben először azt fejti ki, hogy hogyan is néznek ki azok. "Sokan vannak – mondja –, röviden felsorolom őket: Más hibáival szemben elnézőnek lenni és késznek arra, hogy megbocsássuk azokat akkor is, ha nem várhatjuk el, hogy velünk is hasonlóan bánnak; bizonyos tettetése annak, mintha nem vettünk volna észre valamilyen feltűnő hibát, ami, mint látod, egészen az ellenkezője annak a szomorú érdemnek, hogy a rejtett hibát felfedezzük; bizonyos együtt szenvedés, mely sajátjának tekinti a szerencsétlenek és szorongatottak szenvedését, és egyfajta örvendezés, mely osztozik a boldogok örömében, hogy növelje azt; a szellemnek egy bizonyos hajlékonysága, mely ellenkezés nélkül feltételezi társa nézeteiben, ami értelmes és helyes, még ha nem is látta át mindjárt, és amely féltékenység nélkül elismeri a jobb felismerést; bizonyos gondos figyelmesség, mely idejekorán észreveszi a többiek szükségleteit és segít, hogy ne kelljen azok fájdalmát érezniük, vagy megalázó módon segítséget kérniük; nagyszívűség, mely mindig megteszi, amit tud, hogy segítsen és szívességet tegyen, és amely, ha csak keveset tesz is, szívesen tenne sokat; barátságos szívesség, mely meghallgatja azokat, akik terhére vannak, anélkül hogy éreztetné, hogy elege van belőlük, és tanítja a tudatlanokat bántó megjegyzések nélkül; egy bizonyos udvariasság, mely a kötelező illendőség megadásában nem a világ fiainak hamis udvariasságát nyújtja, hanem őszinte és keresztény szívélyességet."

2. Azért van nagy jelentőségük a kis erényeknek, mert közösségi, biztonságos, mindennapi és értelmes erényeknek kell őket tekinteni. Közösségiek, mert lélekkel hatják át a közösségi életet, sőt, nélkülük nem is lehetne élni azt. Biztonságosak, mert nem hoznak sok dicsőséget, s ezért nem tesznek egykönnyen büszkévé. Mindennapiak, mert a közönséges hétköznapokon számtalan alkalom van a gyakorlásukra. Fölöttébb értelmesnek kell nevezni őket, mert mindenki tudja tapasztalatból, hogy mások miattunk szenvednek, mi pedig mások miatt.

3. A kis erények könnyen félreérthetőek, s puha, férfiatlan önneveléshez és neveléshez vezethetnek. Ezzel egy olyan szemrehányást érintünk, amit ma könnyen tesznek a kereszténységnek általában, különösen pedig a keresztény szelídségnek. Ha utóbbit úgy fogjuk föl, mint erős szereteten alapuló türelmet az embertársaink hibáival, akkor a kis erények gyűjtőfogalma lehet. A szemrehányást ebben az esetben a kis erényeket elutasító ítéletnek is kell értenünk.

A nehézségek abban állnak, hogy a szelídség mint a szeretet kihatása, valamint az igazságosság és igazságszeretet között könnyen jöhet létre feszültség.

Először is el kell ismernünk, hogy a szelídséget bizonyos körökben nem ritkán az egészséges mértéken túl gyakorolják. Továbbá meg kell hagyni, hogy a lelki élet némely tanítója, kiváltképpen Szalézi Szent Ferenc, azt tanácsolja, hogy egyáltalán ne haragudjunk. Ennek fő oka egyrészt az a veszély lehet, hogy könnyen visszaélhetünk ezzel a természeti erővel, másrészt – legalábbis Szalézi Szent Ferencnél – a saját heves vérmérséklete, melyet meg akart nemesíteni az agere contrával, vagy – Arisztotelésszel szólva – oly módon, ahogy egy görbe botot kiegyenesítenek. Talán önkéntelenül is közrejátszott a szeretetnek, mint az emberi természet alapvető ösztönének a túlhangsúlyozása, annak figyelembe vétele nélkül, hogy a haragot, ha kisebb mértékben is, de mégiscsak az alapvető ösztönök közé kell sorolni. Jakab ezért arra int: "Legyen minden ember... késedelmes a haragra" (Jak 1,19). Nem tiltja meg tehát a haragot, hanem korlátozza a kitörését.

Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Üdvözítő a tanításában tényleg nagyon erősen kiemeli a szelídséget. Ezt így kellett tennie, mert egy olyan üzenetet hirdetett, melyet ebben a formában és ilyen mértékben a zsidók és a pogányok nemigen ismertek.

Az Üdvözítő ez irányú utasításai, tanácsai és parancsai még ma is gyakran botránykövet jelentenek. Szelídséget követel azok iránt, akik megsértettek bennünket és bocsánatot kérnek, személyes ellenfeleink és a nép ellenségei iránt.

A megbocsátó szeretet lelkületének mindig ott kell lennie, ha a bűnös bocsánatot kér. Ez a könyörtelen szolgáról szóló példabeszéd értelme.

A személyes ellenfél iránt a szelídség a következő követelményhez igazodjon:

Ha ezzel nem is a nyilvános bíráskodást akarta az Üdvözítő megakadályozni, se a jogtalanság előtt az ajtót kitárni, hanem egy nagy eszményt állított föl, amihez a tanítványoknak okosan kell igazodniuk, mégse szabad elsiklanunk egy ilyen nagy eszmény hatalmas távlata fölött.

A kortársak még kevésbé értették az Üdvözítő utasítását a nemzet ellenségeivel való bánásmódra vonatkozóan. Az irgalmas szamaritánusról szóló ismert példabeszédben azt a követelményt állítja föl, hogy a szeretet egyszerűen lépje át a nemzeti korlátokat, és ajánlja fel minden szenvedőnek a segítségét.

Amit az Üdvözítő tanított, azt élte is, de nem olyan egyoldalúan, mint ahogy azt gyakran ráfogják. Megtalálta a középutat a szelídség (szeretet) és az igazságosság valamint a szelídség és az igazságszeretet között. Rejtett élete és szenvedése kiemelkedő módon mutatják szelídségét. Ő maga hősiesen teszi meg mindazt, amit másoknak parancsolt vagy tanácsolt. Élete a nyilvánosságban azonban a tettek, a nagy küzdés és az igazságos harag emberének mutatja. Közben érvényesül újra meg újra a szelídsége is: sokáig kitér ellenségei elől, jóságos a bűnösökkel szemben – pedig azok őt, mint Istent, a bűneikkel személyesen megbántják –, és keservesen megsiratja Jeruzsálemet. Ha azt mondja: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű", akkor nem a szelídségre, mint passzív erényre gondol, hanem az ajándékozó szeretet aktív gyengédségére. Ez kitűnik abból az összefüggésből, melyben ez a szöveg található. Mert – fűzi hozzá a Mester – "az én igám édes, az én terhem könnyű". Azt akarja ezzel mondani: Az az iga és teher, melyet más urak raknak rátok, nehéz. Amit én követelek tőletek, az a teherbírásotokhoz szabott.

Mindent összevetve azonban úgy áll előttünk, mint népének kiemelkedő, nagy vallási vezetője. A Szentírás tanúsága szerint helyesli és gyakorolja a harag megnyilvánulásainak legkülönbözőbb formáit.

Máté és Lukács olyan példabeszédekről számolnak be, melyek főhőse haragra gyúl vagy erőteljesen közbelép anélkül, hogy az Üdvözítő ezt egy szóval is helytelenítené. Ezt olvassuk a házigazdáról, aki vendégeket hívott lakomára, és mindenütt visszautasították: "Megharagudott a házigazda... Mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem eszik lakomámon" (Lk 14,21-24). Hasonlóan viselkedett az a király, aki fia lakodalmát tartotta, és meghívta rá alattvalóit: "Azok nem törődtek vele, az egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után nézett. A többiek a szolgáknak estek, összeverték, sőt meg is ölték őket. A király ennek hallatára haragra lobbant. Elküldte csapatait, a gyilkosokat felkoncoltatta, városaikat pedig fölégette" (Mt 22,5-7). A később megjelent vendégek között azonban észrevett egyet, aki hétköznapi öltözetben volt. Újra fölháborodott és így szólt: "Barátom, hogy kerültél ide, amikor nem vagy menyegzőre öltözve? Az elnémult, a király pedig megparancsolta a szolgáknak: Kötözzétek meg kezét-lábát, s dobjátok ki a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz" (Mt 22,12-13). – Az úr, aki könyörtelen szolgájának elengedte az adósságát, és megtudta, hogy az egyik szolgatársának egy kisebb adósság miatt nekitámadt és fojtogatta, így fakadt ki: "Te gonosz szolga! Kérésedre minden adósságodat elengedtem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én megkönyörültem rajtad? Ezzel az úr haragjában átadta a poroszlóknak, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott" (Mt 18,32-34). – Az Üdvözítő kimondottan helyesli ezt az eljárást. Ezért hozzáteszi: "Így tesz mennyei Atyátok is veletek, ha mindegyitek meg nem bocsát szívből felebarátjának" (Mt 18,35). Hisz Isten teremtette a harag erejét. Ha jól hasznosítják, akkor jó kell, hogy legyen.

És maga az Üdvözítő? Egyszer haragosan otthagyja a farizeusokat, miután rendreutasította őket. Kérdőre vonták a Jeruzsálembe való bevonulásnál történt hozsannázás miatt. A válasz: "Nem olvastátok sose: »Gyerekek és csecsemők ajkával hirdetted dicsőségedet?« Ezzel otthagyta őket, s a várost elhagyva Betániába ment, és ott töltötte az éjszakát" (Mt 21,16-17). – Egy másik alkalommal bement Isten templomába, "kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait felforgatta. »Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek«" (Mt 21,12-13). – Aztán így szólt rá a farizeusokra: "Mit kísértetek, képmutatók?" (Mt 22,18). "Viperák fajzata!" (Mt 12,34) "Kígyók, viperák fajzata!" (Mt 23,33) Péternek el kell viselnie a kemény szemrehányást: "Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak" (Mt 16,23). A leprásra, aki túl hangosan juttatta kifejezésre gyógyulása feletti örömét, Jézus "szigorúan ráparancsolt és elküldte" (Mk 1,43). "Haragosan végignézett rajtuk" (Mk 3,5), azokon, akik nem akarták megérteni, hogy a szombaton történő gyógyítás nem gyalázza meg a szombatot. Szörnyen hangzanak a "jaj"-fenyegetések Korozain és Betszaida (Lk 10,15), a farizeusok és írástudók ellen (Mt 23,13). Az erő és a súlyosság képe még teljesebb lesz, ha az utolsó ítéletnél figyeljük meg az Üdvözítőt. A balga szüzeket elküldik a menny ajtajából. A lusta és lelkiismeretlen szolgákat átadják kínzóiknak, és az istenteleneknek azt a szörnyűséget kell hallaniuk: Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre!

Így tanúsítja az Üdvözítő az életével, hogy a szeretet mellett az igazságosságnak is van helye. Korábban mondtuk már egyszer, hogy az apai mivoltból nem szabad nagypapáskodást csinálni.

Az igazságos és erőteljes fellépés szükséges és hasznos bizonyos körülmények között, főleg ha közösségi életről van szó. Nagy nevelők a nyilvánosság előtt gyakran nagyon szigorúnak mutatkoztak, a személyes érintkezésben aztán szelídségükkel bizonyították szándékuk tisztaságát. A harag sohasem ölheti meg a szeretetet, sokkal inkább a szeretet megnyilatkozásának és bizonyítékának kell lennie. Ezért sohase szabad, hogy ellenszenvből vagy önzésből fakadjon.

Ez áll az egyedi nevelésre is. Isten úgy neveli a lelkeket, hogy mindig egyidejűleg érvényesül a szelídség és a szigorúság. Ezért nekünk is azon kell lennünk, hogy a kettőt összekapcsoljuk, természetesen mindig szeretetből, hogy olyan emberek felnevelésében segédkezzünk, akik meg tudnak birkózni az élet nehézségeivel.

A körülmények határozzák meg, hogy adott esetben milyen legyen a szigor. Ahol mélyebb, belső személyes kapcsolatok léteznek, ott elég egy pillantás vagy egy szó vagy valamilyen jótétemény megvonása. Nyilvánvaló, hogy egy rendkívül mély lelki kapcsolat jele volt, hogy Don Bosco neveltjei a legsúlyosabb büntetésnek azt érezték, ha megvonta tőlük az esti elköszönést. Nem mindig könnyű itt eltalálni, hogy mi a helyes, és ezzel engedelmeskedni Pál apostol intelmének: "Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket" (Kol 3,21).

Legjobb, ha Szalézi Szent Ferenc tanácsát fogadjuk meg: "A dorgálást nehéz megemészteni. Testvéri szeretetnek (ugyanez áll az atyai szeretetre) tudnia kell enyhíteni rajta, hogy ne legyen olyan kemény, különben hasfájást okozó éretlen gyümölcshöz hasonlít. A szeretet nem keresi saját előnyét, hanem csak Isten dicsőségét. Keserűség és keménység csak indulatból, hiúságból és büszkeségből fakad."

Ha pedig csupán személyes megbántásról van szó, anélkül, hogy támadás érte volna Isten dicsőségét vagy az embertársak javát, akkor az életszentségre törekvő ember nagylelkűségében szívesen válaszol egyszerű, szótlan szelídséggel. Hacsak lehetséges, érvényesüljön itt egy öreg rabbi mondása: "Beszélni egy ezüstöt ér, hallgatni azonban kettőt!"

Még találóbban mondja Szalézi Szent Ferenc: "Értelmes hallgatás mindig jobb a szeretetlen igazságnál..."

Hasonlóképpen oldja fel a hétköznapok szentje a szelídség és az igazságérzet közötti feszültséget. Adott esetben szabad és kell is a tévedéssel szemben fellépni. Bizonyítja ezt a népek apostolának példája, aki védekezett Péter tisztasággal kapcsolatos követeléseivel szemben. Ő maga számol be erről: "Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe. – Amikor tehát láttam, hogy viselkedésük nem egyezik az evangélium tanításával, mindnyájuk előtt megmondtam Péternek: »Ha te zsidó létedre pogány módon és nem zsidó szokás szerint élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?«" (Gal 2,11-14). – Az egyháztörténelem sok hasonló esetről tud, amikor szentek vallási, tudományos és gyakorlati kérdésekben nagyon komoly szemrehányásokat tettek egymásnak.

Ahhoz, hogy a tévedés és a valótlanság ellen való ilyen bátor fellépés és harc a szeretetet ne csak meg ne sértse, hanem növelje és erősítse, Szent Ágoston elvét kell követni: "Interficite errores, diligite homines!" – "Halál a tévedésre! Szeretet a tévedőnek!"

Eszerint őrizkedjünk először is a személyes érzékenységtől és sértettségtől. Mindkettő elvakítja az ítéletet és elvezet a lényeges állásponttól úgy, hogy végül már nem az igazság győzelméért, hanem a személyes önigazolásért és öntömjénezésért folyik a harc. Ne tételezzünk fel továbbá az ellenfélnél rossz szándékot vagy tudatos hazugságot, míg csak az be nem bizonyosodik. Végül az ellenérveinknek megbízható, nem zavaros forrásokból közvetlenül beláthatóknak és mérlegelhetőknek kell lenniük, a tévedésben rejlő értéket pedig nyíltan el kell ismernünk.

Az igazságért való bátor kiállásnak nagy jelentősége van egy olyan korszakban, amelyre a szellemi elbizonytalanodás és a valótlan feltevések elszaporodása jellemző. Aki eközben nem követ el hibát a szeretet ellen, az nagy tettet hajtott végre. Hisz a szeretet mindig a legnagyobb, és az is marad.

X. Pius, akit síremlékén egyként bátornak és szelídnek neveznek, az 1903. október 4-én, kormányzásra lépésének alkalmából írt körlevelében megmutatja a hétköznapok szentjének a helyes utat:

Szent Ambrus a lelkekért való buzgóságot a szeretet parazsának nevezi. Ezzel találóan jellemzi a szeretet és az apostolkodás közötti belső összefüggést. Szeretet nélkül nem létezik a lelkekért való buzgóság; és a lelkekért való buzgóság nélkül nem létezik igazi szeretet. Vagy el tudunk képzelni egy lángoló tüzet parázs nélkül? Így mélyreható Isten iránti szeretet sincs a lelkekért való buzgalom nélkül. Ezért mondja ugyanaz a szent: "Aki nem izzik a lelkek iránti buzgóságtól, abban nincs szeretet." – Párizsi Vilmos a lelkekért való buzgóságot lobogó lángnak nevezi, mely az isteni tűzhelynél gyullad ki, átjárja a szívet, majd újra felcsap belőle, hogy a többi szívet is lángra lobbantsa. – Szent Bernát a "szeretet által való komoly ösztönzést" lát benne, "mely szent módon bíztat bennünket, hogy embertársaink üdvének előmozdítása által Isten tiszteletére és dicsőségére cselekedjünk".

Így aztán magától értetődő, hogy a szeretet mértéke határozza meg a lelkekért való buzgóság mértékét. Szent Ignác szokta mondani: "Ha egy nap alatt ezerszer meg tudnék halni, úgy szívesen állnám ki a halált ezerszer, hogy egyetlen léleknek segíthessek." – Nagy tanítványa, Xavéri Szent Ferenc egyszer egy kisgyereket keresztelt meg annak halála előtt. Örömmel mondta: "Ez egymaga kárpótol engem a hosszú és fáradságos indiai utazásért." Pazzi Magdolna így imádkozik: "Annyira vágyom arra, ó Istenem, hogy lelkeket vezessek hozzád, hogy kínná válik ez a vágyam, és ez a kínom olyan nehéz, hogy szinte pokollá válik, mert vágyódásomat nem tudom valóra váltani." – Lelkében szeretetre gyúlva panaszolja Limai Szent Róza: "Ó, bárcsak ne lennék nő. Ciliciummal a derekamon és mezítláb szeretnék futni, hogy mentsem a lelkeket, hogy hirdessem az evangéliumot a szegényeknek, és így felcsókoljam Krisztus vérét a legtávolabbi földrészeken."

Ebből következik, hogy mindazok, akik a lelkeknek akarnak szolgálni, nem becsülhetik eléggé nagyra a szeretet értékét és jelentőségét. Nem szabad csupán csatornának lenniük, amely átengedi az igazság, a szeretet és a kegyelem vizét, hanem nekik maguknak tartályoknak is kell lenniük, melyek túláradó mértékben sajátjuknak mondhatják azt, amit továbbadhatnak.

XI. Pius, aki szeretné az egész Egyházban lángra lobbantani a lelkekért való buzgóságot, fáradhatatlanul mutat rá erre az összefüggésre.

1934. szeptember 25-én ezt mondja francia munkásnőknek:

Sziénai Katalin, aki apostoli tevékenységével nagyon sok jót tudott tenni Isten országáért, azt mondja magáról: "Tűz az én természetem."

A hétköznapok minden szentje alkalmazhatja ezt magára, mert olyan nagy súlyt fektet a szeretet növekedésére és egészséges következményeire. Azt eleve megmondja neki egészséges érzéke, hogy felebaráti szeretete a lélek szeretete kell, hogy legyen. Hisz nagy áron váltották meg a lelkeket. Lényegesen megerősíti e törekvésében a szent keresztségről alkotott felfogása, mely által "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet" lettünk (1Pt 2,9), a szent bérmálás értelmezése, mint a katonává vagy lovaggá avatás szentsége, és XI. Pius hivatalos megnyilatkozásai.

Ahogy a tűz világít, melegít és fölfelé tör, úgy áll a hétköznapok szentje is, mint világító torony a kor homályában, mint egy tüzes kályha a jelen hidegében és sivárságában, és mint egy eleven sursum corda – föl a szívekkel – egy egyoldalúan evilági beállítottságú világban.

1. Az Üdvözítő azt mondja magáról: "Én vagyok a világ világossága." A világ, a nem-keresztény világ is, nem sejti, mit veszít, ha ezt a világosságot kioltják. "Krisztuson kívül – mondja Pascal – nem tudjuk se azt, mi az életünk, se azt, hogy mi a halálunk, azt sem tudjuk, hogy mi az Isten, se azt, hogy mi vagyunk mi magunk."

Minden keresztény, az is, aki nem pap, legyen világossággá, és vigyen világosságot a sötét világba felvilágosító, éltető és bíztató szavával.

Így volt ez az ősegyházban is. Péter, mint az első pápa, így int körlevelében: "Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek" (1Pt 3,15). A népek apostola ugyanazt mondja: "A kívülállókkal való érintkezésben legyetek okosak. Az időt jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, akkor majd helyesen meg tudtok felelni mindenkinek" (Kol 4,5-6). Az Apostolok Cselekedetei részletesen beszámol az első keresztényüldözésről, mely Jeruzsálemben tört ki, és István életébe került (ApCsel 8,1-11,21). Az apostolok a városban maradtak, a többiek elmenekültek a legkülönbözőbb helyekre. "Eljutottak egészen Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, az evangéliumot azonban csak a zsidóknak hirdették" (ApCsel 11,19). Liturgián kívül történt igehirdetésük témája Krisztus volt, és rendkívül gyümölcsöző volt. "Hirdették nekik Urunkat, Jézust. Velük volt az Úr segítsége: sokan hívők lettek, és megtértek az Úrhoz" (ApCsel 11,20-21). Az Apostolok Cselekedetei később három világi apostolt külön meg is nevez: Aquilát, Priscillát és Apollót.

"Közben egy alexandriai származású, Apolló nevű zsidó érkezett Efezusba. Ékesszóló és az Írásokban igen jártas ember volt. Már kapott valami oktatást az Úr igazságairól, buzgón és helyesen beszélt és tanított Jézusról, de még csak János keresztségéről tudott. Bátran elkezdett tanítani a zsinagógában. Priszcilla és Aquila meghallották, elhívták magukhoz és pontosabban elmagyarázták neki az Isten útját. Mivel Achájába szándékozott utazni, a testvérek biztatták, és írtak a tanítványoknak is, hogy fogadják szívesen. Megérkezve tehetsége nagy szolgálatot tett a hívőknek, mert a nyilvánosság előtt ügyesen megcáfolta a zsidókat: az Írásokból bebizonyította, hogy Jézus a Messiás" (ApCsel 18,24-28).

A mai körülmények számtalan alkalmat adnak arra, hogy szóval hirdessük Krisztust: a munkahelyen, a családban és az utcán. "A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem ismerte föl." A Krisztust, a kereszténységet és annak állapotát illetően ijesztően nagy a tudatlanság még keresztény körökben is úgy bel- és külföldön, itthon és a missziókban.

Aki a mai világnak a hétköznapok szentjeit ajándékozza, azzal a szó világosságát adja neki, melyet ők okosan, tartózkodóan, de mégis magával ragadó módon tudnak mindenütt szóban és írásban hirdetni. Abból a lelkületből cselekszenek, mint egy Xavéri Szent Ferenc és Rodriguez Alfonz.

Mivel Isten szava oly sok fényt és erőt áraszt, ezért a hétköznapok szentje szívesen tevékenykedik a Szentírás terjesztéséért és megértetéséért. Pál azt mondja egyszer az ő erőteljes modorában: "Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit" (Zsid 4,12). Ez számtalanszor beigazolódott a történelemben és az életben. Csak egy példa rá:

2. A hétköznapok szentje az életével még nagyobb hatást ér el, mint a szavaival. Maga az Üdvözítő figyelmeztetett rá: "a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat" (Mt 5,16). A melegség, mely belőle árad, sokakat vonz és visszavezeti őket a meleg, élő keresztény életbe. Jégcsappal nem lehet tüzet gyújtani! Ez így igaz. Éppoly igaz a következő is: A tűz erejének a jég sem tud sokáig ellenállni.

Péter tudatosítja az első keresztényekkel, hogy ők egy királyi papság. Aztán a feladatukra mutat rá: "annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára... Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent" (1Pt 2,8-12). "Ugyanígy az asszonyok is engedelmeskedjenek férjüknek, hogy ha némelyek közülük nem hisznek is az Isten szavának, a feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket, amikor látják tiszteletet érdemlő, tiszta életeteket" (1Pt 3,1).

A jó példa hatalma minden korban nagy és magával ragadó volt. Nem lehet elég nagyra becsülni egy olyan korszakban, amelyik az apostolkodás oly sok más módját teszi hatástalanná vagy lehetetlenné. Tudunk egy De Sonis nevű francia tábornokról, akinek megjelenése úgy hatott a katonáknál, mint egy népmisszió. Ha Reichensperger élne még, sokakra alkalmazná a "katolikus Piepmeier" kemény jelzőjét. Fél keresztényeket ért ezalatt, akik még csak pisszenni se mernek, ha támadás éri Krisztust vagy az Ő Egyházát. A Szentatya azt szeretné, ha minél több nagykorú és diaszpóraképes katolikust nevelnénk, akik példájukkal pótolják a közéletben hiányzó katolikus légkört, és környezetüket magukkal emelik. A "Tökéletesség tükre" c. művében mondja el Assisi Szent Ferenc, hogyan képzeli el a jó példa hatásmódját:

Különös súlyt fektet a Szentírás a példaadásra és a szeretetszolgálat által történő apostolkodásra. Lukács mondja el, hogy Jézus járta a vidéket és prédikált: "Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla" (Lk 8,1-3). Az Úr példája nyomán az apostolok is gyakran vittek magukkal asszonyokat kísérőül, akik anyagi javaikkal az ellátásukról gondoskodtak. Ha ez valamilyen oknál fogva nem volt lehetséges, azoknak a jótékonyságából kellett erről gondoskodni, akikért az apostoli munka folyt. Mert "éppen így rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek" (1Kor 9,14).

Ma nagyon sok lehetőség van rá, hogy jótékonykodjunk akár egyes szegényekkel vagy együtt az egyházzal és a vallási közösségekkel. Amit az előbbiekben a szegénység jelentőségéről a mai kereszténység számára mondtunk, azt egy az egyben alkalmazhatjuk a szeretetszolgálatra.

3. A leggyümölcsözőbb apostolkodás az imádkozás és az áldozathozatal. Aki ezt teszi, állandó eleven Sursum cordát (Föl a szívekkel!) fog jelenteni környezetének. Maga az Üdvözítő hangsúlyozza, hogy az imádság apostolkodás, amikor arra szólít fel: "Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra" (Lk 10,2). Megígérte ugyan, hogy velük marad az idők végezetéig. Arra is szavát adta, hogy a pokol kapui nem fognak erőt venni Egyházán. Miért szólít fel akkor mégis az imádkozásra? Mert Isten az Ő jóságában és bölcsességében úgy határozott, hogy az egyesek ne részesüljenek Krisztus megváltó kegyelmében emberi közreműködés nélkül. Ez nyilvánvalóan főleg az ima útján történik. Ezért írja Pál Timóteusnak: "Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért... Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére" (1Tim 2,1-4). A Kolosszeiekhez írt levélben azt kéri: "Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy az Isten tárja fel előttünk az ajtót, hogy beszélhessünk, s Krisztus titkát, ami miatt bilincsbe is vertek, hirdethessem kötelességemhez híven" (Kol 4,3-4). A Tesszalonikaiakat így inti: "Végül, imádkozzatok értünk, testvérek, hogy az Úr szava terjedjen és dicsőségre jusson, mint nálatok is" (2Tesz 3,1).

A hétköznapok szentje egészen a Szentírás szelleméből él. Ezért tudja, hogy nem az számít, aki ültet vagy öntöz, hanem aki a növekedést adja, Isten. Isten pedig szívesen kapcsolja kegyelmét a szavunkhoz, tanításunkhoz, fáradozásunkhoz, legszívesebben pedig az imánkhoz.

Sziénai Szent Bernát azon gondolkodik, vajon miért imádkozhatott a Szűzanya, az apostolok királynője, itt a Földön. Ezt válaszolja: "Vágyai és óhajai között a leggyakoribbak azok voltak, melyekkel az emberek megmentéséért és megváltásáért könyörgött. El se tudjuk képzelni azt a mennyei áhítatot, mellyel állandóan ezért fohászkodott." – Pazzi Magdolna arra intette lelki leányait: "Annyi lelket kérjünk Istentől, ahány lépést teszünk a kolostorban. Kérjük Istent, hogy térítsen meg annyi lelket, ahány szót kimondunk, amikor imádkozunk, vagy ahány tűszúrást végzünk varrás közben." Ha úgy látta, hogy lankadt a nővéreknél a lelkek iránti buzgóság, bosszúsan intette őket: "Talán nem szeretitek Istent? Miért nem imádkoztok a lelkek üdvéért? Ki tudja, nem azért vesznek-e el sokan a lelkek közül, mert olyan keveset imádkozunk értük, mert Krisztus vérét olyan ritkán ajánljuk föl Istennek, az Atyának." – Egy szerzetes testvér nagyon ügyesen tudott lelkeket megnyerni Istennek. A módszere felől kérdezték. Egyszerűen válaszolt: "Ahány szót váltok az emberekkel, annyiszor százat váltok az Istennel."

Az imádság hatása nagyobb lesz, ha szenvedéshez és áldozathoz kapcsolódik. Azt, ami az egyháztörténelem során számtalanszor beigazolódott, Tertullianus így fogalmazta meg: "A vértanúk vére az a mag, melyből új keresztények nőnek ki." Különbséget szoktak tenni véres és vértelen mártíromság között. Mindkettő által részt vesz a kegyelem állapotában levő lélek Krisztus szenvedésében, aki éppen ezzel váltotta meg a világot.

Nagy apostoli lelkek ezt mindig tudták, és ezért szerették a szenvedést, mint a lelkek megmentésének fontos eszközét. Mindannyian vagy egy az egyben, vagy értelemszerűen Aquaviva Rudolfhoz hasonlóan csinálják. Ő sokáig dolgozott Indiában említésre méltó eredmény nélkül. Ekkor azt mondta magának: "Ezt a köves talajt először meg kell öntöznünk a vérünkkel, hogy teremjen." Hamarosan megölték kísérőivel együtt, és ettől fogva csodálatos módon terjedt a hit.

Fernandez, Xavéri Szent Ferenc egyik munkatársa Japánban, nagy tömeg előtt tanított egy köztéren. Egyik hallgatója hirtelen arcul köpte a hittérítőt. Ez szó nélkül letörölte az arcát és nyugodtan folytatta a tanítást. Ez olyan mély benyomást tett a japánokra, hogy egy tekintélyes tudós hamarosan megkeresztelkedett.

A japán keresztényüldözés idején egy tekintélyes keresztényt felszólítottak, hogy vesse el a Krisztusba vetett hitét, és térjen vissza atyái felfogásához. A férfi késznek nyilatkozott, egy feltétellel: az ország legnevesebb tudósai bizonyítsák rá a tévedését. Amennyiben nem lennének képesek erre, úgy hagyják békén és engedjék szabadon. A kegyetlen Xoguasama belement a feltételbe. Nem esett nehezére a kereszténynek, hogy úgy megcáfolja ellenfeleit, hogy a bírák is elismerjék a győzelmét. A pogány papok azonban bosszúsan azt állították: "Ez mind csak szóbeszéd volt, ami semmit se bizonyít. Ha be akarod mutatni hited igazságát, akkor csináld tettekkel. Mutass egy csodát nekünk, és elismerjük, hogy legyőztél bennünket." A keresztény azt felelte: "Nemcsak egy csodát akarok nektek mutatni, hanem mindjárt kettőt. Először is van egy kérdésem: Nem gondoljátok, hogy házam és családom jóléte éppoly kedves az én szívemnek, mint Xoguasama szívének az övéi jóléte?" A kérdésre egyöntetű igen volt a válasz. "Én pedig – folytatta a keresztény –, kész vagyok az enyéim jólétét és minden földi boldogságát föláldozni Krisztusért. Ez az első csoda. Ha ti azonban készek vagytok arra, hogy ugyanezt tegyétek a ti isteneitekért, Xaca-ért, Chamis-ért és Amidas-ért, akkor hajlandó vagyok azt csodának elismerni. A másik csoda pedig az legyen, hogy vonakodás nélkül kész és elszánt vagyok arra, hogy inkább az életemet veszítsem el mint a hitemet. Ti is meg meritek ezt tenni a ti isteneitekért?" Senki se válaszolt. El kellett ismerniük, hogy legyőzte őket, nem annyira a szavaival, hanem sokkal inkább hősies áldozatkészségével.

A hétköznapok szentje a lelkekért való buzgóság minden módját gyakorolja. Minél jobban belenő ebbe a világba, annál erősebben éli meg a következő szavak igazságát: "Az a legistenibb, ha Isten munkatársai leszünk a halhatatlan lelkek üdvéért folyó munkában."