Oláh Gusztáv: Második Varázsfuvola megoldásomhoz
A Varázsfuvola az
operairodalom legszebb műve! Sokan merész meghatározásnak tarthatják,
mégis azt hiszem, hogy így van. Ismerek megrázóbb operákat, vannak meghatóbb
dalművek, szenvedélyesebbek, romantikusabbak, talán egységesebbek is,
de ha a szép fogalmát tesszük meg mértéknek, akkor Mozart utolsó színpadi
műve szerintem az első helyen áll. A Varázsfuvolában megtaláljuk a mese
szépségét és költői szimbólumait, a legnemesebb és legszebb emberi érzések
fellobbanását és a legszebb zeneformák és stílusok egységes megjelenését
a klasszikus operakórusoktól a zenei középkor polifóniáján át a népzenéig
és mindezt Mozarttól, a legszebb zene komponistájától megálmodva. Mint
egy végső betakarításnál, Mozart mindent beleadott ebbe a művébe, amit
életén át felhalmozott, átélt és egyéniségével átnemesített. Szövege is
remek, maga Goethe a legjobb operaszövegnek tartotta, sőt annyira foglalkozott
vele, hogy folytatást is írt hozzá.
Kitűnő szöveg és
mennyei muzsika. És mégis a legnehezebb színpadi feladatok egyike. Éppen
sokfélesége miatt igen nehéz és bonyolult rendezési és képzőművészeti
megoldása. Ha az előadás a fantasztikumot hangsúlyozza, akkor elveszti
közvetlenségét és méltóságát, ha reálisan próbálják megoldani, akkor kárbavész
meseszerűsége. Nehéz földrajzi és történelmi miliőrajza is. Schikaneder,
a szövegíró egyiptomi környezetet ír elő. A mű a XVIII. század utolsó
évtizedében keletkezett, amikor a szabadkőművesség új eszméje már áthatotta
egész Európát. Mozart és Schikaneder is tagja volt a Nagy Páholynak. Mi
sem természetesebb, hogy az “emberi” fogalmának egész tartalmát
felölelő mű az emberi eszmény felső fokát a szabadkőművesség kiválasztottjaihoz
hasonló közösségben látja. Maga a szabadkőművesség szertartásainak stílusában
sokat vett át az ó-egyiptomiaktól. A Varázsfuvolában is ehhez hasonló
feltételekkel, különböző szimbolikus próbákkal lehet bejutni a kiválasztottak
közé. Mindenütt a hármas szám és a háromszög dominál, akár csak a szabadkőművességnél.
 |
|
 |
A tűz- és vízpróba
csarnoka az 1948-as és az 1956-os előadásban |
Az egyiptizálásás különben nagy divat
volt a XVIII. század felvilágosult szellemei között. Éppen ezért érthetetlen
előttem, hogy a legtöbb színháznál miért térnek el az egyiptomi színhelytől.
Csak nem félnek attól, hogy valami Aida-szerű monumentális romantikába
esnek? Milyen gyönyörűen oldotta meg K. F. Schinckel, a múlt század legnagyobb
díszlettervezője a Varázsfuvola színpadképeit egy neoklasszikusan egyiptomias
mesestílusban! Annyira rajongok ezekért a tervekért, hogy nem álltam meg,
hogy egyet fel ne használjak az Éj királynője első megjelenésénél, Schinckel
iránti hódolatom jeléül.
Sok Varázsfuvola-megoldást láttam már életemben Bécsben,
Salzburgban, Münchenben és Budapesten. Egyik sem volt meggyőző a számomra
(beleértve az 1933-beli saját megoldásomat). Bánffy-Hevesi rokokó-színpada
idegen a mű klasszikus és emelkedett hangulatától. A legtöbb német színpad,
hogy elkerülje az egyiptomi stílust, különös hindu, vagy azték reminiszcenciákba
esik, ami egészen téves asszociációkra utal. Ha pedig a szabad fantáziával
próbálkoznak a díszletek építészi stílusánál, akkor keletkezik a legnagyobb
baj, mert vagy valami szecesszió-szerű badarság születik meg belőle, vagy
valami soha nem látott, vagy képzelt különösség, ami természetesen diametrikusan
ellenkezik azzal, amit Mozart zenéje a hallgatók fantáziájára szuggerál.
 |
|
 |
| Pamina szobája az 1948-as
és az 1956-os előadásban |
Kiváncsi vagyok, hogy új megoldásunkat hogyan fogadja
a kritika és a közönség. Ha csak néhány fokkal is sikerült közelednem
ahhoz az eszményi harmóniához és egységességhez, amely e mű előadásának
első feltétele, akkor nem dolgoztam hiába.
(Pesti Műsor, 1948. 9. sz. 2. p.)
 |
|
 |
Képek az 1956-os előadásból |
A
lap tetejére
|
