Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Önarckép (1883)
"Kedves barátomnak
Bánóczi Józsinak emlékül"
ez a bensőséges ajánlás olvasható
az apró kép felső jobb sarkában.

ÉLETRAJZI ADATOK
 
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Oelmacher Anna könyvéből
Végvári Lajos írásából
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Deák-Ébner Lajos (Pest, 1850. júl. 18. - Budapest, 1934. jan. 20.): festő. Münchenben és Párizsban tanult. Első képét (Gyermekek szülővel) 1873-ban állította ki Bécsben. Itt ismerkedett meg a francia festészettel, s ennek hatására Párizsba költözött. Barbizonban Paál Lászlóval és Munkácsy Mihállyal szoros barátságot kötött. Munkácsy, a francia J. Bastien-Lepage és J. F. Millet nagy hatással volt fejlődésére. 1874-től több mint egy évtizedig a nyarat Szolnokon, a telet Párizsban töltötte. A szolnoki művésztelep kiemelkedő képviselője. Ez időszakban jelenik meg művészetében az alföldi paraszttípusok friss, valószerű ábrázolása. Festői kvalitásai és a külföldnek szokatlan témák itthon és a nyugati fővárosokban is elismert művésszé tették. Művészetének legnagyobb ereje a realisztikus környezetrajz, a barbizoni iskolától tanult objektív ábrázolás volt. Monumentális, dekoratív jellegű műveinek minősége nem érte el életképeiét. 1887-1922 között Budapesten a Női Festőiskola vezetője. 1889-90-ben Lotz Károllyal és Székely Bertalannal együtt a tihanyi apátság freskóit, 1895-99-ben a Műcsarnok előcsarnokának falképeit festette. 1918-ban gyűjteményes kiállítása volt az Ernst Múzeumban. - Fő munkái: Kofák; Hazatérés a tanyáról; Nászmenet; Húsvéti körmenet; Szolnoki vásár; Fifine; Paál László képmása; Gólya a háztetőn a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
             http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC03014/03146.htm




1850-1934

A XIX. században a felsőfokú művész-oktatás nálunk még nem volt a megfelelő szinten. Ezért a művésznövendékek többsége - csaknem a 90-es évekig - külföldi akadémiákra járt, jelesül Bécs és München voltak a leginkább látogatottak. Ennek okát nem egyszerűen a földrajzi közelségben, hanem a szabadságharc leveretése utáni német, ill. osztrák terjeszkedésben kereshetjük. A városi lakosság nagy része német anyanyelvű volt, mert a szabadságharcban részt vett s ezért leváltott magyar értelmiségi és közigazgatási posztokra túlnyomóan osztrákokat helyeztek. Más kérdés, hogy a németesítő szándék visszafelé sült el és nagyon sok német származású család beolvadt, és jó magyar hazafi lett. Ez történt az Ébner családdal is, amelybe művészünk született. Anyja Deák Fanny, Deák Ferenc közeli rokona volt s így érthető, hogy a gyermek Ébner otthonában magyar szót és magyar gondokat ismert meg. Eredeti családnevéhez a 90-es években vette fel anyja családnevét s míg korai képein csak Ébner aláírás szerepel (gyakran csak monogram), kései munkáin a kettős nevet használja.

Már korán megnyilvánult nyelvtehetsége, kitűnő zenei hallása, főként rajzkészsége s így rögtön, a középiskolák befejezése után, 1868-ban Münchenbe ment tanulni. Öt évig küzdött a vaskalapos módszerekkel, de a mesterséget alaposan megtanulta. Első, a Képzőművészeti Társulat kiállítására 1872-ben beküldött képeivel díjat nyert. A rákövetkező évben a bécsi világkiállításon szerepelt egy kompozícióval, kevés sikerrel, de nagy haszonnal, mert megismerkedett az ott látható francia festészettel s az döntésre késztette: 1873-ban Párizsba, illetőleg Barbizonba utazott. Ott dolgozott akkor Paál László és Munkácsy Mihály, akiknek művészete mély nyomokat hagyott Deák Ébner egész életművében. Paál László barátsága az új látást jelentette s a müncheni műtermi zártság után a tágas természet ezer színét-fényét adta a fiatal festőnek. S minthogy nemcsak fiatalabb volt a melankolikus Paálnál, de temperamentuma is különbözött az övétől, képei - átmeneti hatás után - színesebb és rajzosabb megjelenésűek, az észlelhető valóság derűsebb szemléletére vallanak. A 70-es években festett, talán legszebb képein, a "Fifine" (1875) arcképén s a "Paál László temetésé"-t ábrázoló igen bensőséges kompozíción még az a barnás aláfestés az uralkodó, ami részben a müncheni tanultság, másrészt Paál és Munkácsy hatása. De áttelepülve Párizsba, átjárja a kortárs francia művészet színessége, elevensége s az akkor - és még soká - nagyhatású Bastien-Lepage finom naturalizmusa, ami a konkrét ábrázolást a plein air (teli fény), majd az impresszionizmus atmoszférateremtő színességével társítja. Művészetének alakulását mégis Szolnok döntötte el, ahová 1875-ben Párizsból hazatér, s ahová a szolnoki művésztelep úttörője, August von Pettenkofen, az osztrák festő híre vonzotta.

Az eleven élmény, a piros-tarkán hullámzó kisvárosi élet színe, hétköznap és ünnep, az alacsony horizontú táj, mindez szinte elsöpörte a sokféle, egymást fedő vagy keresztező hatást. A magyar népélet sűrűjébe toppant, olyanba, ami lehetetlenné tette, hogy akár a müncheni színpadias állókép, akár Paál sötét színvilága érvényesüljön festményein. A szolnoki első nyártól számít Deák Ébner pályájának legszebb íve. Az Alföld és Párizs között megosztott évek dús termést hoztak és az 1887-ben történt budapesti letelepedéséig igen magas színvonalat képviselnek. Ezekben az években sokat utazgatott Nyugat-Európában és képeivel sikert aratott Párizsban. Végül itthon marasztotta a női festőiskolában elnyert igazgatói megbízatása.

Beleilleszkedve az itthoni képzőművészeti életbe, freskó-feladatokat kap, amelyek bár mesterségbelileg hibátlanok, természetüknél fogva nélkülözik azt az intim bájt, ami szolnoki életképeire jellemző. A "Baromfivásár", a "Hazatérő aratók", a "Szolnoki parasztszoba" bensőségét lehetetlen a sok négyzetméteres falfelületeken megvalósítani s bármily kedvesek is puttói (angyalkák) vagy a Műcsarnok homlokzatán nemrég helyreállított és kiegészített freskója, a méret és az anyag szigorú kötelmeket ró a művészre. De az a jó évtized, amely alatt Szolnokra járt festeni, a festői eszközök gazdagodását, az atmoszféra fel- és megismerését, a táj és a rajta élő emberek sajátos és csak arra a darab földre jellemző vonásainak feltárását eredményezte. Igaz ugyan, hogy Pettenkofené a felfedezés érdeme, de a Tisza fényeit, a habos felhőket, az egyenes derekú szép asszonyokat Deák Ébner festette először, azt lehet mondani "magyarul". S bár a rajz rendkívül erős oldala volt, képei mégis a szín nyelvén szólnak, bármily részletező, leíró jellegűek is.

Szólni kell még arcképeiről, amelyekben az adott karakter leglényegesebb festői vonásaira talál, bár nem volt kimondottan portretista, nem is vállalt portrémegbízást. Ezért szabadon is engedte ecsetét, hiszen kötetlenül töltötte kedvét az ábrázolásban.

Tájképeiben előbb a barbizoni hatások érvényesülnek, a hangulati elemek vezető szólamával. De az alföld fényei, remegő párái festőibb, szélesebb megjelenítést követeltek és éppen szolnoki tájai között valóságos gyöngyszemek találhatók. Természethűségéből soha nem engedett jottányit sem; a századforduló utáni párizsi látogatása alkalmával látott posztimpresszionista műveket nem találja vonzónak és a fejlődés szerves állomásának. Ez azt jelenti, hogy ő maga kissé megmerevedett művészi szemléletében, és idős korára bizony nem tudott lépést tartani nemcsak az új irányzatokkal, hanem saját eredeti nívójával sem. Deák Ébner hervadhatatlan érdeme Szolnok felfedezése és művészi kiaknázása. De nem kevésbé az a tény, hogy Bihari Sándort is oda irányította, aki szintén Szolnokon bontakoztatta ki legjobb képességeit. Biharira az idősebb Deák Ébner barátsága, Fényes Adolfra pedig Bihari barátsága volt hatással emberi és művészi mivoltában. E három mester mintegy stafétában vette át egymástól az Alföld szeretetét, a folyók, a tanyák, a magas égbolt, fű és fa s nem utolsósorban az ember változatos, gazdag, sokoldalú, rokon és mégis más ábrázolásának a magyar művészetben oly fontos, korszakos feladatát.

Forrás: Oelmacher Anna: Deák-Ébner, Bihari, Fényes ("Az én múzeumom" sorozat 30.)
              Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1970, 7-8. oldal



Végvári Lajos: DEÁK-EBNER LAJOS
(részlet)


Száz évvel ezelőtt született, Budapesten, 1850 július 18-án. Apja korán elhúnyt, neveléséről anyja és nagyapja, Deák János szűcsmester gondoskodtak. A művészettörténetben ismert kettős nevét az 1890-es évektől kezdve használta, mindaddig mint Ebner Lajos vagy Louis Ebner szignálta műveit.

A jómódú iparos családban erős nacionalista érzelmek uralkodtak, nagyapja nyilván egyike volt azoknak az öntudatos ellentállóknak, akiknek szívósságán megbukott a Bach-korszak reakciós terrorja. Nevelése, környezete hatására korán megismerkedhetett a szabadságharc eseményeivel, céljaival s ez a nevelés vezette őt művészeti munkásságában is.

Gyermekkora szorgalmas, lelkiismeretes tanulással telt el. Életrajzírója írja, hogy "amikor a középiskolába bevezették a magyar tanítási nyelvet, ő volt az egyetlen az osztályban, aki folyékonyan és hibátlanul beszélt magyarul... Könnyen tanult nyelveket és kiváló érzékkel bírt a zene iránt." Legfejlettebb a rajzolásban volt, állandóan rajzolt, bátyját és féltestvéreit is oktatta. A Fővárosi Képtár grafikai gyűjteménye mintegy harminc darabot őriz az Ebner gyerekek rajztevékenysége emlékeiből, melyek közül Lajos rajzai, természetesen, messze kiválnak. 12-13 éves korában gipszmásolatok után készített rajzai vetekednek a Marastoni iskola ugyancsak a Képtárban őrzött lapjaival. A komoly studiumok mellett azonban számos érzelmes, romantikus fantázia-tájkép és Jókai illusztráció is látható gyűjteményünkben, melyekben polgári környezetének ízlése tükröződik.

Családja támogatásával iskolái elvégzése után a müncheni Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be, ahol mint ismeretes, majdnem minden számottevő magyar képzőművész megfordult. Straehuber tanítványa lett, aki a képzőművészet legfontosabb elemének a tiszta vonalat, a kifejező kontúrt tartotta. Ebner Lajos konok szigorúsággal dolgozott, igyekezett mindent megtanulni mesterétől, aki őt szorgalmáért és tehetségéért nagyra becsülte. Mivel azonban ösztönös természetlátása nem tudott beleilleszkedni az akadémia merev és elvont kompozíciós világába, de tanárai sem tartották alkalmasnak arra, hogy magasabb osztályba léphessen, kivált az akadémiáról, 1871-től saját műtermében dolgozott. Nemrégiben a Fővárosi Képtárba került 1872-ből származó önarcképe, melyen a körvonalak élessége, a színek bágyadt szürkés-okkeres tónusa jól mutatja, mit tanult Münchenben. A közvetlennek szánt arckifejezést az előadásmód keresetté teszi.

Először az 1873-ban rendezett bécsi világkiállításon állított ki, de "Gyermekek szőlővel" c. festménye csak gúnyos megjegyzéseket szerzett számára. A világkiállításon ismerkedett meg a francia festészettel, amely a müncheni akadémizmussal szemben a természeti valóságot ábrázolta. Ez a találkozás döntővé vált számára, Franciaországba költözött és 1887-ig megszakításokkal ott élt.

Kezdetben Barbizonban telepedett meg, majd Párisba költözött. Barbizonban szoros barátságot kötött Paál Lászlóval, de ez a barátság művészetileg nem nagyon mutatkozott termékenynek. Elképzelhetetlen is, hogy a hűvösen leíró, objektív Deák-Ebner Lajos valamit is át tudott volna venni Paál László szenvedélyes, széles festéssel megjelenítő művészetéből. Mint legkorábbi képein is látjuk, Deák-Ebnert elsősorban a történet, a téma érdekli. Gondos részletezéssel adja elő mindig a jól megfigyelt külső eseményeket. Sokkal valószínűbb, hogy Millet, a paraszt élet áhítatos festője ragadta meg képzeletét. A halk, az objektív látszat mögé rejtett együttérzés művészi kifejezése sokkal közelebb állhatott ahhoz a félszeg, pedáns, hűvös pillantású művészhez - amilyennek Ebnert 1885-ös önarcképéről megismerhetjük - mint bárki más a barbizoniak közül. Millet hatásának több emlékét is felfedezhetjük Ebner későbbi műveiben. Ilyen átvétel a Hazatérő aratók című nagy képen a sorból kiváló, földre hajló női alak, melyet Millet "Kalászszedők" c. képével kell összevetnünk.

. . .

A párisi évekből származik Ebner Lajos alábbi levele, melyben igen jól megvilágítja a művészek akkori helyzetét és a kritikai realizmus feladásának okait.

"Amint látod nálam is a puszta érdek beszél. Annyi költsége van itt az embernek, hogy legjobb akarattal sem vállalkozhatom másra, mint olyan dolgok elkészítésére, melyek mindjárt elkelnek... az ember végtére is megfeneklik, kifogy az erőből és döglik mint a légy. A sok izgatottság, rossz levegő és örökös munka tönkretesznek."

A közönség az agyonreklámozott nagy neveket keresi. Az, aki nem juthat valamelyik képkereskedő menedzseléséhez, egész életében ismeretlen marad. Ezért aztán a művész kénytelen a lehető legsilányabb művészeti tömegcikket létrehozni és piacra dobni, hogy valamiképpen megéljen. "Nem hiszed, - írja barátjának - hogy milyen nehéz ismeretlen neveket eladni. Én magam is gyakran akadok meg. Ha nem volna egy csomó amatőröm, akikre reásózom gitscheimet, vajmi keveset és olcsó áron kellene mindent vesztegetnem." Ilyen körülmények között művészi fejlődése elején rögtön megakadt. A való élet ábrázolása helyett festett Munkácsy-utánérzések egyre kevésbbé keltek el, mert időközben népszerűvé vált a plain-air festészet és bevonult a műkereskedő kirakataiba is. Bastien-Lepage és tanítványai a Courbet-féle napfényábrázolás törekvéseket tovább vitték és a realista festészetet a helyes megvilágítás megoldásaival gazdagították. Ez a festészet megtartotta az alakok határozott körvonalát, a tárgyakat továbbra is önálló egységként fogta fel, ellentétben az impresszionistákkal, akik a jelenség egységes látszatára törekedtek. A színezésben teljesen eltűnt az úgynevezett műtermi homály, a galéria-tónus, amely egy ideig a XIX. század műkereskedelmi forgalmában a képek kelendőségének egyik főkritériuma volt.

A 25 éves Deák-Ebner megélhetési okokból tehát új példakép után nézett, 1875-ben készült Fiú-arcképén (Fővárosi Képtár tulajdona) megfigyelhető a Munkácsytól való eltávolodás és Bastien-Lepage hatása. A kép igen közvetlen, eleven ábrázolás.

. . .

Barátai hívására 1875 nyarán Szolnokra utazott, ahol nagy lökést kapott művészete s ennek segítségével kijuthatott a műkereskedelem okozta zsákutcából.

Szolnokon, a magyar Alföld egyik központjában igen nyüzsgő élet folyt, hatalmas vásárain a vidék, sőt az egész Alföld mindenféle típusa megfordult. Az 1853-as évtől kezdve August Pettenkofen vezetésével bécsi festők dolgoztak nyaranta Szolnokon. A város kezdetben, mint exotikum vonzotta a bécsi népéletkép erőltetett, hatásvadászó szemléletén felnövekedett festőket. Azonban a valóság ereje átalakította felfogásukat, különösen Pettenkofen művészetét. A valóság közvetlensége áradt be képeibe az akadémikus jellegű részlet-tanulmányokból történő megszerkesztés hivatalnok-munkáját legyőzve. A 70-es évek felé Pettenkofen nyomán kialakult Szolnokon a művésztelep sajátságos helyi plain-air-izmusa és valóságfestése.

Deák-Ebner hamarosan megismerkedett Pettenkofennal. Pettenkofen művészetének eredményei megerősítették Ebner Lajost hasonló törekvéseiben, úgyhogy ettől kezdve teljesen elhagyta a müncheni iskola utolsó csökevényeit is. Szemléletbeli fordulatát helyesen ábrázolja életrajz írója: "Ebner többé nem alkot előre kigondolt novellisztikus témára helyzeteket és jeleneteket, amelyekben az egyes alakoknak ő maga osztaná ki a szerepet, hanem csendesen üldögélve vázlatkönyvével a piactér sarkában megfigyeli, hogyan élik életüket a zöldséget áruló kofák, a lóra alkudó atyafiak." A sablonos akadémiai beállítás helyett a valóságot, az élet elevenségét keresi. Pettenkofenhez viszonyítva gazdagabb, sokrétűbb, szerencsésen be tudja kapcsolni a mellékesnek látszó részleteket a kép egészébe. Ebben a sajátosságában emlékeztet a XVII. század németalföldi életkép-festőire, akikhez hasonlóan, az események sokaságát helyezi el képein, állandóan mozgásra kényszerítvén a szemet. Fő alakjai viszonylagos nyugalma ellenére így foglalja magába művészete az élet mozgását, áradását. Ezzel a sajátosságával különbözik a francia barbizoni festőktől, akik emelkedettebbek ugyan nála, de alakjaik passzívnak tűnnek, az élet mintegy letompítva, poétikus fátyolon keresztül jelenik meg náluk. Szolnokon festette meg Deák-Ebner a Kártyázók, Pulykát cipelő cigánylegény, Terefere, Szerelmes levél, Falusi hirdetmény, Vasárnap délután című képeit.

Szolnoki kirándulása után visszatért Párisba, hogy szolnoki élményeit feldolgozza. Ekkor tervezte azt a néhány nagyszabású festményt, melyek főműveinek számítanak. Egy ideig ugyan reménytelennek látszott, hogy terveit megvalósíthatja, mert a mindennapi élet biztosítására apró, semmitmondó képeket kellett festenie nagy számban. Családja elszegényedett, neki kellett eltartania hozzátartozóit. Ezekről a viszonyokról így írt Aggházy Gyulához: "Kis képet, egy-két alakkal, valami érdekes motívum, szélesen kezelve és élénken színezve. És ami fő, világosan, amennyire csak lehet. A sötét képek itt nehezen kelnek. Holmi kis egyszerű scenát a szabadban, füvekkel, virágokkal, fákkal, érdekesen és ízléssel. Én magam is nagyobbrészt ilyen dolgokat csinálok és még egy sem maradt a nyakamon. A nagy dolgok még mind az atelierben hevernek..." Az e korban készült kisméretű képek közül ki kell emelnünk a Fővárosi Képtárba került Falusi temetőt, melyen a lombos fák által beárnyékolt temető melletti réten ragyogó megvilágításban játszó gyermekek láthatók. A kép rendkívül derűs hangulatú alkotás, melyben az alakokat és a tárgyakat gazdag fény ragyogja körül. Ez a kép a plain-air festészet első magyar remekei közé tartozik, akárcsak a Wolfner gyűjteményben lévő Szénakazlak, amely aranyló sárgákkal zománcos kék eget párosít össze, a tájkép a déli napsütés izzását közvetíti, messze távlatokba vezet s ragyogó, derűs színei ellenére a magyar tájnak olyasféle romantikus-mélabús képét adja, mint Paál László sokkal komorabb hangú festményei.

1881-ben festi meg az előző tájképhez színhangulatában igen közeli felfogású nagyszabású festményét a Hazatérő aratókat. ... A művészettörténet gyakorta összehasonlította ezt a képet Jules Breton "Hazatérő aratók" című képével (Páris, Louvre). Breton képén az aratók szétszórt csoportokban helyezkednek el, ami a kép egyensúlyának rovására megy. Breton alakjai is Millet fennkölt figuráira emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy Millet sokkal kevesebb figurát festett vásznára s azokat sokkal világosabban, művészibben és elhitetőbben komponálta a kép egészében. Millet-nél s Deák-Ebnernél is a táj és az ember közvetlen kapcsolatban és eggyé fonódva jelenik meg, míg Breton legtöbb festményén a táj a nagyon közelről nézett nagyméretű alakoknál vagy teljesen mellérendelt szerepet játszik, vagy pedig önálló életet él. A Breton-hatás legendáját, mint indokolatlant, el kell vetnünk. Deák-Ebner Barbizonban közvetlenül megismerte Millet művészetét, nem volt szüksége arra, hogy közvetítsék ezt számára. A Hazatérő aratók Deák-Ebner humanista szemléletének eredménye, élő alakokban, részletekben és festői megoldásokban gazdag alkotás. ... Ez időben készült vásári jelenetei segítségével fogalmat alkothatunk a kép ábrázolási módjáról. Ilyen például a Szépművészeti Múzeumba került Vásári jelenet, a Cserepes vásár vagy a Baromfivásár stb. Ezekben a művekben Deák-Ebner egyre közelebb kerül a falu dolgozó népéhez. Nem az anekdotázás kedvéért, hanem a falu való helyzetének megrögzítése érdekében munkálkodik. Ennek az érdeklődésnek az emlékei a Hajóvontató asszonyok és a Balatoni halászok című képek, melyek jelenleg ismeretlen tulajdonosok kezében lappanganak. A 80-as évek második felében festette meg Húsvéti körmenet című nagyméretű vásznát, melyben a falusi lakosság hatalmas csoportját foglalja össze. A menet derékszögben kanyarodik ki a falusi házak közül.

. . .

A 80-as évekből származnak legjobb kisméretű képei. Ezek főleg a Fővárosi Képtár gyűjteményében találhatók. Ilyen a "Vízhordó leány a Tisza partján", amely a kivágás ötletességével, a távlatok párába vesző finomságaival ragad meg, vagy a "Faluvége" kellemes hangulatával, és az "Alföldi táj" merészen felrakott mélytüzű, kifejező színeivel. A Wolfner gyűjteményben ebből az időből két kiváló műve látható, a "Tájkép napernyős nőkkel" és a "Zalaegerszegi táj".

1887-ben hazahívták Deák-Ebnert és Mészöly Géza utóda lett a női festőiskolán. A népszerű és tekintélyes művészt a hazai burzsoázia hamarosan a maga számára igyekezett meghódítani. Hatalmas falfestmény megbízásokkal látták el, melyeknek megvalósítása mély nyomokat hagyott Deák-Ebner realista művészetében. A Tihanyi apátságot, a Királyi vár lépcsőházait, a Bazilika és a Műcsarnok dekorációját szolgáló falfestményeknél igen nagy művészi engedményeket tett. Az élet megfigyelésén alapuló művészi ábrázolás helyett, itt allegorizálni és eszményíteni kellett. Ezen a téren azonban Deák-Ebner Lajos Lotz Károly könnyed, fantáziadús művészete mögött messze elmaradt, művei a kínlódás nyomát viselik magukon, s eszmei kifejezése helyett inkább akadémikus jellegű ujjgyakorlatnak hatnak. A monumentalitásra való állandó törekvés, valamint egyre erősödő szembaja az 1900-as években készült képei nívócsökkenésére vezettek. "Csirkevásár" , "Lacikonyha", vagy a Szépművészeti Múzeumban őrzött "Vásári jelenet" épp úgy a hanyatlásról beszélnek, mint a Fővárosi Képtárban lévő "Aratók" című képe.

Élete végén egyre inkább művészet-adminisztrációs kérdésekkel foglalkozott, elsősorban a Műcsarnok ügyeivel. Mint zsüritag és az ifjúság irányítója becsületes, jószándékú és emberséges volt. 1934-ben halt meg. ...

Forrás: Szabad Művészet, 1950. 3-4. sz., 111-120. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére