Pierre semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy már vége legyen ügyének minél hamarabb. El is határozta, hogy másnap megkezdi a harcot. De valami bizonytalanság fogta el: kihez kopogjon be először, melyik személyiségnél kezdje meg látogatásai sorát, hogy elkerüljön minden hibát ebben a bonyolult, hiú világban? És amint ajtaját kinyitva, véletlenül éppen meglátta don Vigiliót, a bíboros titkárát, megkérte, jönne be egy pillanatra hozzá.

- Nagy szívességet tehetne nekem, abbé úr. Önhöz fordulok teljes bizalommal, tanácsra van szükségem.

Nagyon beavatottnak, mindenben illetékesnek tudta magát ez a sovány kis ember, sáfrányszínű arcával, örökös lázas borzongásával, a maga túlzott és félénk tartózkodásában, és mindeddig szinte menekülni látszott Pierre elől, nem másért, mint hogy elkerülje a kompromittálás veszedelmét. De egy idő óta mégis kevésbé volt vad, fekete szeme fölvillant, valahányszor szomszédjával találkozott, mintha őrá is átragadt volna a türelmetlenség, amely a másikat égethette, hogy ily hosszú napokon keresztül tétlenségre van kárhoztatva. Nem is próbált kibújni a beszélgetés alól.

- Bocsásson meg - kezdte Pierre -, hogy ebben a rendetlenségben fogadom. Ma reggel érkezett fehérneműm Párizsból, meg téli holmim... képzelje, egészen kis csomaggal jöttem, két hétre, és mindjárt három hónapja, hogy itt vagyok, anélkül hogy többre jutottam volna, mint ahogyan megérkezésem reggelén állottam.

Don Vigilio alig észrevehetően bólintott:

- Igen, igen, tudom.

Pierre elmondta - beszámolva monsignor Nani üzenetéről, hogy lépjen a tettek mezejére, és járjon el mindenkinél könyve védelmében -, hogy nagy zavarban van, mert nem tudja, milyen sorrendet állapítson meg látogatásaiban, hasznossági szempontból. Menjen vajon legelőször monsignor Fornaróhoz, a tanácsadó prelátushoz, hiszen úgy hallotta, ő van megbízva azzal, hogy könyvéről jelentést tegyen?

- Ó - kiáltott föl Vigilio és megborzongott -, monsignor Nani odáig ment, hogy kiadta az illető nevét?! Ó, egészen különös! Sokkal különösebb, mint gondoltam.

És megfeledkezett magáról, szabad folyást engedett feltörő szenvedélyének.

- Nem, nem! Ne kezdje monsignor Fornarónál. Látogassa meg előbb, kellő alázatossággal, az Index-kongregáció prefektusát, Sanguinetti bíboros őeminenciáját, mert a bíboros nem bocsátaná meg, ha megtudná egyszer, hogy előbb másnál tette tiszteletét.

Elhallgatott, majd halkabban folytatta, miközben újra megborzongott a láztól:

- És megtudná, mert minden kitudódik...

Aztán, mintha valami hirtelen föllobbanó rokonszenvnek engedne, megfogta a fiatal pap mindkét kezét.

- Kedves Froment úr, esküszöm, hogy nagyon örülnék, ha valamiben hasznára lehetnék önnek, mert ön egyszerű lélek, és már kezdem sajnálni... De nem szabad lehetetlenséget kívánnia tőlem. Ha tudná, ha elmondanám bizalmasan mennyi veszély vesz körül minket!... De annyit azt hiszem, már ma is megmondhatok, hogy ne számítson a gazdámra, Boccanera bíboros őeminenciájára. Már többször a legteljesebb mértékben helytelenítette előttem az ön könyvét... De ő szent ember, nagyon becsületes, és ha nem is védi önt, támadni bizonyosan nem támadja, semleges marad, unokahúgára, a contessinára való tekintettel, akit imád, és aki pártfogolja önt... Tehát, ha találkozik vele, ne védje előtte ügyét, mert úgysem érne vele semmit, és esetleg fölingerelhetné.

Pierre-t nem szomorította el túlságosan ez a bizalmas közlés, hiszen már az első találkozásnál és a későbbi néhány tiszteletteljes látogatásnál megértette, hogy a bíboros soha nem lesz ellenfele.

- Meglátogatom mégis - mondta -, hogy megköszönjem semlegességét.

De don Vigiliót elfogta a rémület:

- Nem, nem! Világért se tegye, mert megtudná, hogy szóltam, rettenetes volna számomra... Nem mondtam semmit... nem mondtam semmit! Látogassa meg előbb a bíborosokat, az összes bíborost. Tekintsük úgy, hogy nem mondtam semmit.

És aznap már nem is akart tovább beszélgetni, borzongva ment ki a szobából, jobbra-balra kémlelve a folyosón nyugtalan, villogó szemével.

Pierre azonnal elindult Sanguinetti bíboroshoz. Tíz óra volt, valószínű, hogy még otthon találja. A bíboros a francia San Luigi dei Francesi-templom mellett lakott; egy sötét, szűk kis utcában, egy kis palota első emeletén, egészen polgári lakásban. Környezete nem a szomorú hercegi pompa hatalmas romja volt, melyhez Boccanera bíboros olyan makacsul ragaszkodott. A régi szokásos dísz le volt egyszerűsítve, valamint az egész háztartás. Nem volt trónterem, sem baldachin alatt függő nagy piros kalap, sem a fal felé fordított, pápai látogatást váró karosszék. Két egymásba nyíló helyiség szolgált előszoba gyanánt, egy szalon, amelyben a bíboros fogadott, és mindez minden fényűzés, sőt kényelem híjával, empire ébenfa bútorokkal, poros kárpittal és a használatban elkopott szőnyegekkel.

A látogatónak sokáig kellett csöngetnie, és mikor végre egy lakáj fölvette nagy kényelmesen egyenruháját, hogy ajtót nyisson, arról kellett értesülnie, hogy őeminenciája tegnap óta Frascatiban van.

Akkor eszébe jutott Pierre-nek, hogy valóban: Sanguinetti a római egyházmegye egyik püspöke. Rezidenciája Frascatiban volt, egy villában, néha ott töltött néhány napot, ha pihenni vágyott, vagy valami politikai ok kényszerítette rá.

- Visszajön hamarosan őeminenciája?

- Ó, azt nem lehet tudni... őeminenciája gyöngélkedik, meghagyta, hogy senki se háborgassa ott lenn...

Az utcára érve Pierre egészen elvesztette a talajt lába alól erre az első balsikerre. Menjen-e most, minden késlekedés nélkül, minthogy a dolog sürgős, monsignor Fornaróhoz, a Navona térre, alig pár lépésnyire? De eszébe jutott don Vigilio tanácsa, hogy vegye először sorra a bíborosokat; egy hirtelen támadt ötletre elhatározta, hogy azonnal elmegy Sarno bíboroshoz, akivel donna Serafina hétfői estélyein ismerkedett meg. A bíborost, önkéntes visszavonultsága ellenére is, mindenki a Szentszék legbefolyásosabb és legfélelmetesebb tagjának ismerte, ami nem akadályozta meg unokaöccsét, Narcisse-t, abban a kijelentésében, hogy nem ismer embert, aki oly közömbös lenne a foglalkozásán kívül álló dolgok iránt, mint a bíboros. Ha nem is vesz éppen részt az Index-kongregációban, azért adhat valami jó tanácsot, sőt talán hathat kollégáira nagy befolyásával.

Pierre egyenesen a Propaganda-palotába ment, mert tudta, hogy ott található a bíboros. Ez a palota, amelynek nehézkes homlokzata a Spagna térre nyílik, hatalmas, kopár, tömör épület, amely a tér egyik oldalát - két utca között - egészen elfoglalja. Pierre, fogyatékos olaszságával, teljesen eltévedt benne, fölment emeletekre, majd ismét lejött, bolyongott a lépcsőházak, termek, folyosók valóságos labirintusában. Végre éppen a bíboros titkárával akadt össze véletlenül, egy kellemes, fiatal pappal, akivel már találkozott a Boccanera-palotában.

- Azt hiszem, őeminenciája szívesen fogadja önt. Nagyon jól tette, hogy ilyenkor jött, mert minden délelőtt itt van... Kövessen, kérem, legyen szíves.

Újabb utazás következett. Sarno bíboros sokáig volt a Propaganda titkára, és mint bíboros, ma is elnöke az Európa, Afrika, Amerika, Óceánia országaiban - a katolicizmusnak legújabban meghódított területeken - a vallás ügyeit szervező bizottságnak, és ezen a címen irodája, egész adminisztrációs berendezése és nagy hivatala volt a palotában. Megszállott bürokrata volt, bőrszékében öregedett meg, anélkül hogy valaha is kilépett volna zöld könyv-tékáinak szűk köréből, anélkül hogy mást ismert volna a világból, mint a szűk utcában, ablaka alatt, eléje táruló gyalogosok meg kocsik látványát.

Hosszú, sötét folyosó végén, ahol nappal is gázlámpa égett, egy padra ültette le a titkár Pierre-t, majd jó negyedóra múlva visszajött, fontoskodó, udvarias arccal.

- Őeminenciája el van foglalva, értekezlete van útra induló misszionáriusokkal, de nemsokára vége lesz az értekezletnek, és azt mondta, vezessem be önt addig is a dolgozószobájába, ott méltóztassék megvárni.

Amint Pierre egyedül maradt a dolgozószobában, kíváncsian szemügyre vette a berendezést. Elég tágas szoba volt, minden fényűzés nélkül, zöld papírkárpitozással, fekete fájú, zöld damasztbútorokkal. A szűk mellékutcára nyíló két ablak komor fényt vetett a szomorú falakra és kopott szőnyegekre; két konzol meg az egyik ablak mellett álló, egyszerű fekete fa íróasztal volt minden bútorzat, az íróasztal posztója már régen kilyukadhatott, de majdnem teljesen beborította a sok akta és papír. Pierre egy pillanatra odalépett, szemügyre vette a besüppedt karosszéket, a fázósan meghúzódó védőellenzőt meg a régi tintapecsétekkel borított tintatartót, aztán türelmetlen lett a fojtó, nyomasztó levegőben, a nyugtalanító nagy csöndben, melyet csak az utca tompított lármája zavart meg néha.

Le-föl sétált a szobában, s egy térkép ötlött szemébe a falon, és ez egész sor gondolatot keltett életre benne, úgyhogy minden másról megfeledkezett. Ez a színes térkép a katolikus világ, az egész Föld térképe volt, kiterített atlasz, és különböző színek tüntették föl rajta az abszolút uralkodó vagy a hitetlenekkel mindig harcban álló katolicizmus területeit, az utóbbiak vikariátusokra vagy prefekturákra voltak fölosztva. Ott volt előtte rajzban a katolicizmus évszázados küzdelme, általános uralomra való törekvése, melyet első perctől fogva célul tűzött ki, és nem tévesztette szem elől, és nem fáradt ki a küzdelemben. Isten az egyháznak adta a világot, de birtokba kell vennie, mert a tévelygés konokul uralkodik rajta. Ezért vívják az örökös harcot az ellenséges vallásoktól elvitatott népekért, éppen úgy, mint az apostolok, mikor elhagyták Júdeát, hogy terjesszék az evangéliumot. A középkorban minden törekvés arra irányult, hogy megszervezzék a meghódított Európát, s így meg se kísérelhették a kibékülést a disszidens keleti egyházakkal. Azután kitört a reformáció, újabb szakadárság a meglévő mellé, és vissza kellett hódítani a protestáns fél Európát meg az egész ortodox Keletet. De az Újvilág felfedezésével fölébredt a harci vágy, Róma most már azt akarta, hogy övé legyen a földgömb másik fele is, missziókat alapítottak, és elindultak, hogy Isten uralma alá vessék eddig ismeretlen népeit, akiket a többi néppel együtt teremtett. Így alakult ki önmagától a kereszténység mai nagy megosztottsága; egyfelől a katolikus nemzetek, ahol csak fönn kell tartani a hitet, és amelyeket teljes szuverenitással kormányoz a Vatikánban székelő államtitkárság, másfelől a szakadár vagy egyszerűen pogány nemzetek, amelyeket be kell terelni az akolba, vagyis meg kell téríteni. Ezek fölött iparkodott uralkodni a Propaganda-kongregáció. Ez a kongregáció is kénytelen volt később két ágra szakadni, hogy munkáját el tudja látni, a keleti ágra, amelyre a keleti disszidens szekták voltak bízva, és a latin ágra, amelynek hatalma kiterjed a misszió összes többi országaira. A hatalmas, hódító szervezet az egész nagy világra kivetette óriás, szoros, erős szemű hálóját, amelyből egyetlenegy léleknek sem szabad kihullnia.

Pierre-nek csak akkor, ott, a térkép előtt, támadt az az érzése, hogy egy hatalmas gépezet működik itt évszázadok óta, hogy elnyelje az emberiséget. Egyszerre rájött, hogy a pápák által gazdagon javadalmazott, tekintélyes költségvetéssel rendelkező Propaganda valami különálló erő, pápaság a pápaságban, és megértette, hogy a kongregáció prefektusát a vörös pápának nevezik, mert hiszen korlátlan hatalmat élvez, a hódítás és leigázás embere, kinek keze a Föld egyik végétől a másikig ér. Ha a bíboros államtitkáré Közép-Európa, a földgömbnek ez a szűk kis foltja, akkor a kongregáció prefektusáé a végtelenség minden többi része, a távoli, ismeretlen földrészek. És ott állottak a számok is. Róma csak kétszáz-egynéhány millió apostoli, római katolikus fölött uralkodik vitathatatlanul, míg a szakadárok, a keletiek és a reformáltak együttvéve máris fölülmúlják ezt a számot; és milyen óriási szaporulatot jelentenek a hitetlenek, akiknek meghódítása még hátra van?! Hirtelen megütötte a számok nagysága, annyira, hogy megborzongott. Körülbelül ötmillió zsidó, majdnem kétszázmillió mohamedán, több mint hétszázmillió brahmanista meg buddhista, nem is számítva a százmillió többi pogányt, összesen egymilliárdnyi más vallású, akikkel szemben csak négyszázmillió keresztény áll, és ezeket is kettéválasztja az örökös harc, fele Rómáért, fele Róma ellen! Lehetséges-e, hogy Krisztus tizennyolc századon keresztül nem hódította meg még az emberiség harmadrészét sem, és hogy Róma, az örök, a mindenható, csak az emberiség egyhatod részét számíthatja alattvalójának? Egyetlenegy megmentett lélek esik hat másra, milyen megdöbbentő arány! De a térkép kíméletlenül beszélt. Róma uralmát vörös szín jelezte, és ez a színfolt elenyésző kicsiny volt a más istenek uralmát jelző sárga részekhez viszonyítva. Határtalan nagy földrészek vártak még a Propaganda hódítására. És fölmerült a kérdés, hány évszázad kellene még, amíg beteljesül Krisztus ígérete, és az egész föld meghódol az ő törvényeinek, amíg az egyházi társadalom födi a polgárit, és egy hitben, uralomban egyesül minden földön?! Elgondolkozva ezen a kérdésen, felmérve az elvégzendő iszonyatos munkát, Pierre ámulva eszmélt Róma derűs nyugalmára, türelmes makacsságára: soha nem kételkedett, ma kevésbé kételkedik, mint valaha, püspökein és misszionáriusain keresztül szüntelenül tevékenykedik, fáradhatatlanul, megállás nélkül végzi munkáját, mint ahogy a végtelen kicsiny kezek felépítették a világot, és feltétlen biztos abban, hogy egy napon a világ egyetlen ura lesz!

Ó, Pierre látta ezt az örökké mozgó hadsereget, hallotta most is, a tengereken túl, földrészeken át, amint előkészíti és biztosítja a vallás nevében a politikai hódítást. Narcisse elmondta, milyen aprólékos gonddal kell Rómában a nagykövetségeknek ellenőrizniük a Propaganda tevékenységét, mert a missziók igen gyakran egy-egy döntő hatalom nemzeti eszközei a távolban. A szellem biztosítja az evilágit, a meghódított lelkek alkotják a hadsereget. Meg nem szűnő harc ez, melyben a kongregáció előnyt ad az olasz vagy szövetséges nemzetek misszionáriusainak, őket látja legszívesebben a győzelmes foglalkozásban. Ellenben mindig féltékenykedik francia vetélytársára, a Lyonban székelő Hitpropagandára, amely éppen olyan gazdag, mint ő maga, éppen oly hatalmas, de több energikus, bátor emberrel rendelkezik. Nem elégedett meg azzal, hogy tekintélyes adóval sújtotta, hanem ellene dolgozott, föláldozta mindenütt, ahol diadalát féltette tőle. Több ízben kergették el a francia misszionáriusokat, francia rendeket, hogy olasz meg német szerzeteseknek adják át helyüket. És Pierre most megsejtette a politikai intrika hálózatát, mely a hit civilizáló buzgalma mögött húzódik, ebben a komor, poros dolgozószobában, melyet sohasem ragyog be a nap. Ismét megborzongott, mint ahogy az ember megborzong, mikor egy régóta sejtett dolgot egyszerre felismer a maga rettenetességében. Hiszen a legbölcsebb ember is földúltnak érezhette a lelkét, a legbátrabb is elsápadhatott ettől a hódító, leigázó, egyetemesen megszervezett gépezettől, amely az örökkévalóság makacsságával dolgozik időben és térben, és egyáltalán nem elégszik meg a lelkekkel, hanem a minden emberre kiterjedő, eljövendő uralmán munkálkodik, és mivel egyelőre nem kerítheti hatalmába valamennyit, úgy rendelkezik róluk, hogy átengedi őket evilági uruknak, őrizze meg őket számára. Milyen csodálatos álom a mosolygó Róma, amely nyugodtan várja az évszázadot, amikor fölszívhatja a kétszázmillió mohamedánt, a hétszázmillió brahmanistát meg buddhistát, és egyesítheti őket egyetlenegy néppé, melynek ő lenne lelki és világi ura a diadalmaskodó Krisztus nevében!

Pierre hátrafordult valami köhögésre, és összerezzent, amint Sarno bíborost meglátta, mert nem hallotta belépni. Úgy érezte magát, mintha rajtakapták volna valami vétken; a térkép előtt állott, titkok után fürkészve. Élénk pirosság futotta el az arcát.

De a bíboros, miután erősen szemügyre vette vendégét színtelen szemével, íróasztalához ment, és szó nélkül székébe vetette magát. Egy mozdulattal fölmentette látogatóját a pásztorgyűrű megcsókolása alól.

- Tiszteletemet óhajtottam tenni eminenciádnál... Talán rosszul érzi magát eminenciád?

- Ó, nem, csak az az átkozott hűlés nem akar elmúlni. És aztán annyi dolgom van most.

Pierre végignézett a bíboroson az ablak gyönge fényénél, sovány, nyomorék embernek látszott, bal válla magasabban állott, mint a jobb, semmi életteljes sem volt rajta, még a tekintetében sem, arca zöld színű, ványadt. Eszébe jutott egy párizsi nagybátyja, aki harminc évet töltött egy minisztériumi irodában, annak volt ilyen halott tekintete, pergamenszerű arcbőre, ilyen fáradt, ernyedt lénye. Vajon igazán ez a kis, kifáradt, fekete-pirossal szegélyezett reverendájában csak úgy imbolygó aggastyán a világ ura, ez az, aki annyira hatalmában tartja a kereszténység ütőkártyáit - bár soha nem mozdult ki Rómából -, hogy a Propaganda-kongregáció prefektusa egyetlen lépést sem tesz meghallgatása nélkül?

- Üljön le egy pillanatra, abbé úr... Hát eljött hozzám látogatóba? Kíván tőlem valamit?

És miközben nekikészülődött, hogy meghallgassa Pierre-t, sovány ujjaival az előtte fölhalmozott akták között turkált, futó pillantást vetett minden darabra, mint valami hadvezér, nagy tudású taktikus, kinek hadserege messze van, de ő vezeti diadalra dolgozószobája mélyéből, anélkül hogy elvesztegetne egyetlenegy pillanatot is.

Pierre kissé zavarba jött, amint ilyen határozottan eléje tárult látogatásának önző célja, de elhatározta, hogy nyersen nekivág a dolognak.

- Valóban tanácsot jöttem kérni eminenciád mély bölcsességétől. Eminenciád tudja bizonyára, hogy könyvem megvédéséért jöttem Rómába, és nagyon örülnék, ha eminenciád kegyesen útba igazítana, segítene nagy tapasztalatával.

Röviden elmondta, hogyan áll az ügy, megvédte álláspontját, de minél jobban belemelegedett a beszédbe, annál inkább látta, hogy nem érdekli a bíborost, gondolatai elkalandoznak, már nem is követte előadását.

- Ó, igen, ön írt egy könyvet, szó esett egyszer róla donna Serafinánál... Nagy hiba. Papi ember ne írjon. Mire jó az afféle? És ha az Index-kongregáció üldözi, bizonyára igaza van. Mit tehetek önért? Én nem vagyok a kongregáció tagja, nem tudok semmiről, egyáltalán semmiről.

Hiába próbálta Pierre fölvilágosítani, meghatni, kétségbeesetten látta, mennyire elzárkózik, milyen közömbös. És rájött, hogy ez az intellektus, amely hatalmas, átható abban a munkakörben, ahol negyven év óta dolgozik, bedugul, mihelyt ki akarják emelni szakmájából. Nem volt sem kíváncsi, sem hajlékony. Szeméből végül már kihalt az élet leghalványabb fölvillanása is, mintha koponyája még jobban összenyomódott volna, sötét hülyeség ült az arcán.

- Nem tudok semmit, nem tehetek semmit - ismételgette. - És sohasem ajánlok senkit. - Mégis megerőltette magát.

- De Nani benne van. Mit tanácsol önnek Nani?

- Monsignor Nani volt olyan kegyes, hogy megnevezte az előadót, monsignor Fornarót, és azt üzente, hogy tegyek nála látogatást.

A bíboros meglepődött, és mintha fölébredt volna. Valami kis fény csillant föl szemében.

- Ó, valóban, ó, valóban... Hát ha Nani ezt mondta, akkor ő tudja, miért. Menjen, látogassa meg monsignor Fornarót.

Fölállott karosszékéből, elbúcsúzott látogatójától - akinek mély meghajlással kellett megköszönnie kegyét -, aztán anélkül hogy kikísérte volna, azonnal visszaült székébe, és nem hallatszott más zaj körülötte a halott szobában, mint az akták zörrenése, amint csontos ujjaival lapozgatta őket.

Pierre engedelmesen megfogadta a tanácsot. Elhatározta, hogy hazafelé menet a Giulia utcába, átmegy a Navona téren. De monsignor Fornarónál azt mondta egy szolga, hogy gazdája éppen most ment el, és korán reggel, tíz óra tájban kell jelentkeznie, ha otthon akarja találni. Tehát csak másnap reggel fogadhatta. Addig gondosan tájékozódott. Megtudta a prelátusról, amit tudnia kellett, hogy Nápolyban született, a barnabitáknál kezdte tanulmányait, ugyanabban a városban, majd Rómában fejezte be, a Szemináriumban, végül hosszú ideig tanárkodott a Gregoriánus-egyetemen. Ma több kongregáció tanácsadója, a Santa Maria Maggiore kanonokja, és ég a vágytól, hogy minél előbb megkapja a Szent Péter kanonokságát. Arról is ábrándozik, hogy valamikor konzisztóriumi titkárrá nevezik ki; ez a bíborosi munkakör meghozza aztán a bíbort. Kiváló teológus; az egyetlen kifogás ellene, hogy időnként az irodalomnak szenteli magát, és vallási folyóiratokba írogat cikkeket, nagyon okosan - és névaláírás nélkül. Nagyon világiasnak is mondták.

Másnap, amint Pierre leadta a névjegyét, azonnal fogadta. Pierre azt gondolhatta volna, hogy várták, ha a fogadtatás nem árul el némi nyugtalansággal vegyes őszinte meglepetést.

- Froment abbé úr, Froment abbé úr - mondogatta a prelátus, miközben a még mindig kezében levő névjegyet nézte. - Tessék bejönni... Éppen be akartam zárkózni, mert nagyon sürgős dolgom van... De nem baj, üljön le, kérem.

Pierre el volt ragadtatva, és nem győzte csodálni a gyönyörű, erős, magas, viruló, ötvenöt éves férfiút. Rózsás, beretvált arcú, fürtjei alig őszültek, kellemes orra volt, nedves ajka, simogató tekintete, a legelragadóbb, legdekoratívabb római prelátus. Igazán fenséges volt lila galléros fekete reverendájában, a jól ápolt ember egyszerű előkelőségével. Hatalmas fogadószobájába vidám fény áradt be a Navona térre néző két ablakon át; a szoba a római papságnál ma már igen ritka, kiváló ízléssel volt bebútorozva, és illatos, kedves, vidám keretet szolgáltatott a jóindulatú fogadtatáshoz.

- Üljön le, kedves Froment abbé úr, és mondja el, minek köszönhetem nagyra becsült látogatását.

A prelátus leült, naiv, egyszerűen szívélyes arccal, és Pierre hirtelen zavarba jött erre a természetes kérdésre, amelyet előre sejthetett volna. Pendítse meg azonnal a dolgot? Mondja meg nyíltan látogatásának kényes okát? Érezte, hogy még ez lenne a legjobb, hozzá legméltóbb módszer.

- Istenem, monsignore, tudom, hogy nem szokás úgy eljárni, mint ahogy én teszem, de azt tanácsolták, és úgy gondoltam, hogy becsületes emberek között sohasem lehet rossz, ha valaki jóhiszeműen keresi az igazságot.

- Hogyan, hogyan? - kérdezte a prelátus teljesen őszinte arccal és még mindig mosolyogva.

- Nos, egyszerűen megtudtam, hogy az Index-kongregáció önnek adta át Az új Róma című könyvemet, azzal a megbízással, hogy áttanulmányozza. És bátor voltam tiszteletemet tenni, hogy ha talán szüksége volna néhány magyarázatra.

De monsignor Fornaro látható módon nem akart többet hallani az ügyről. Fejéhez kapott két kezével, és máris hátrább húzódott, bár a legnagyobb udvariassággal.

- Nem, ne, ne beszéljen erről, ne folytassa, nagyon nagy szomorúságot okozna vele... Tegyük föl, hogy becsapták önt, mert nem szabad tudni semmiről, nem tudnak semmit, a többiek éppoly kevéssé, mint én... Nagyon kérem, ne beszéljünk többet erről.

Szerencsére Pierre már észrevette, milyen nagy hatással volt az Inkvizíció ülnökének neve, és az a jó ötlete támadt, hogy következőképpen válaszol:

- Ó, monsignore, természetesen nem volt szándékomban a legkisebb kellemetlenséget is okozni önnek, és ismétlem, világért sem vettem volna annyi bátorságot, hogy alkalmatlankodjam, ha maga monsignor Nani nem közli velem az ön nevét és címét.

Most is azonnal megvolt a kellő hatás. Csakhogy monsignor Fornaro, mint általában mindent, a megadást is könnyed kellemmel bonyolította le. Nem adta be mindjárt a derekát, különben is nagyon rosszmájú volt, finom árnyalatokban beszélt.

- Ugyan! Monsignor Nani indiszkrét volt! Majd megrovom! Ezért még kikap!... És mit tud ő? Nem tagja a kongregációnak, lehet, hogy megtévesztették... Mondja meg neki, hogy téved, hogy én egyáltalán nem játszom szerepet az ön ügyében, legalább megtanulja, hogy ne áruljon el olyan titkokat, amelyeket mindenki tisztel.

Aztán kedvesen, elbájoló tekintettel, virágos szavakkal így folytatta:

- Nos, minthogy monsignor Nani kívánja, szívesen beszélgetek pár percig önnel, kedves Froment abbé úr, azzal a kikötéssel, hogy tőlem nem tud semmit a jelentésemről, sem arról, amit esetleg mondtak vagy tettek a kongregációban.

Most Pierre mosolygott, mert csodálkozott, hogy milyen könnyű lesz minden, ha vigyáznak a formákra. És ismét elkezdte magyarázni a maga esetét, hogy milyen nagy meglepetéssel fogadta a könyv ellen megindított pört, hogy még mindig nincs tisztában azzal, milyen hibákat követett el, és hiába kutat, nem tudja megtalálni őket.

- Igazán, igazán! - ismételgette a prelátus, és megdöbbent ekkora ártatlanságtól. - A kongregáció bíróság, és csak feljelentésre cselekedhetik, ha belevonják a dolgokba. Az ön könyvét egészen egyszerűen azért üldözi, mert följelentették.

- Igen, tudom, följelentették.

- Természetesen három francia püspök emelt vádat, megengedi, hogy elhallgassam nevüket, és a kongregáció kénytelen volt vizsgálatot indítani az inkriminált mű ellen.

Pierre ijedten nézett rá. Három püspök jelentette föl! Vajon miért és mi célból?

Aztán eszébe jutott pártfogója.

- Bergerot bíboros elismerő levelet írt nekem, és ezt mint előszót tettem a könyv élére. Ez nem elég garancia, nem elégedhetett volna meg ezzel a francia püspöki kar?

Monsignor Fornaro finoman megcsóválta fejét, mielőtt rászánta magát, hogy szóljon.

- Ó, valóban, őeminenciája levele nagyon szép levél... De azt hiszem, sokkal jobban tette volna, ha nem írja meg, a saját, de főleg az ön szempontjából.

És amint Pierre egyre növekedő csodálkozással válaszra akarta nyitni a száját, hogy bővebb magyarázatot kérjen, a monsignore újra megszólalt:

- Nem, nem, nem tudok semmit, nem mondok semmit... Bergerot bíboros őeminenciája szent ember, akit mindenki tisztel, és ha vétkezett, csak szívét lehet vádolni érte.

Pillanatnyi csend állott be, Pierre előtt örvény nyílt meg. Nem mert erőszakoskodni, de némi hevességgel mondta:

- Hát miért éppen az én könyvem? Miért nem a többieké? Nem akarok följelentőként szerepelni, de hány könyvet ismerek, amelyek fölött szemet huny Róma, és amelyek sokkal veszedelmesebbek, mint az enyém!

Ezúttal örömmel kapott az alkalmon monsignor Fornaro, hogy a maga malmára hajtsa a vizet.

- Igaza van, nagyon jól tudjuk, hogy nem érhetünk el minden rossz könyvet, kétségbe is vagyunk esve miatta. Gondolja el, milyen megszámlálhatatlan sokaságú könyvet kellene elolvasnunk. Azért tehát elítéljük, ugyebár, a legrosszabbakat egy tömegben.

Szíves magyarázatokba bocsátkozott. Elvben nem volna szabad kinyomtatni egy könyvet, mielőtt a püspöknek be nem nyújtották jóváhagyás végett, de ma, a nyomdaipar ijesztő termelőképessége mellett, érthető, milyen rettenetes zavarba jutnának a püspökségek, ha a nyomdatulajdonosok hirtelen eleget tennének ennek a szabálynak. Nincs se idő, se pénz, sem elég ember ehhez az óriás föladathoz. Ezért aztán általánosságban ítél el az Index-kongregáció - vizsgálat nélkül - minden olyan megjelent vagy megjelenendő könyvet, mely egy bizonyos kategóriába tartozik, elsősorban azokat, amelyek veszedelmesek az erkölcsökre, minden erotikus könyvet, minden regényt, a köznyelven írt bibliákat, mert a szent könyveket nem szabad minden válogatás nélkül kiadni, végül a "boszorkánykönyveket", a dogmával ellenkező tudományos, történelmi vagy filozófiai műveket, az eretnekeknek vagy csupán az egyszerű papoknak a vallást vitató könyveit. Bölcs törvények ezek, a pápák sora alkotta meg, és a tiltott könyvek katalógusának bevezetéséül tette közzé a kongregáció, különben a teljes katalógus maga is egy egész könyvtárt töltene meg. Szóval a katalógusban lapozgatva, azt láthatja az ember, hogy főképpen a papok munkáit sújtja az esetenkénti tilalom, Róma csak azt tartja különlegesen szem előtt ennek a súlyos és hatalmas föladatnak a megoldásánál, hogy gondosan őrködjék az egyház kellő rendje fölött. És ez az eset forog fönn most Pierre művénél is.

- Megérti - folytatta monsignor Fornaro -, hogy nem akarunk reklámot csinálni egy csomó egészségtelen könyvnek azzal, hogy külön tilalommal tiszteljük meg. Egész légió ilyen könyve van minden népnek, és nem lenne sem elég papirosunk, sem elég tintánk, hogy sorra vegyük őket. Megelégszünk azzal, hogy időről időre lecsapunk egyre-egyre, ha valami híres, jó író neve van rajta, ha igen nagy port ver föl, vagy ha nyugtalanító támadások vannak benne a hit ellen. Ez elég arra, hogy eszébe juttassuk a világnak: élünk és védekezünk, és nem engedünk egy jottányit sem jogainkból és kötelességeinkből.

- De a könyvem, a könyvem! - kiáltott föl Pierre. - Miért üldözik a könyvem?

- Megmagyarázom, amennyire szabad, kedves Froment úr. Maga pap, könyvének sikere van, olcsó, nagyon kelendő kiadásban jelent meg, nem is beszélve jelentékeny irodalmi értékéről, igazi költészet árad belőle, amely engem is elragadott, és amelyhez őszintén gratulálok önnek... Hogyan kívánja, hogy szemet hunyjunk egy mű fölött, amely végső következtetésül lerombolná Rómát, és megsemmisítené szent vallásunkat?

Pierre elképedt, elkábult a meglepetéstől.

- Róma lerombolását! Szent Isten! De hiszen azt akarom, hogy újra ifjú legyen és örökkévaló, ismét a világ királynője!

És ragyogó ékesszólással védekezett, hitet tett megint az ősi egyházhoz visszatérő katolicizmus mellett, amely Jézus testvéri katolicizmusából merítene friss erőt. A pápát föl kell szabadítani minden földi uralomtól, uralkodjék könyörülettel és szeretettel az egész emberiség fölött, mentse meg a világot a fenyegető, rettenetes társadalmi válságtól, vezesse Isten valódi országába, az összes népek egyetlen néppé egyesült keresztényi közösségébe.

- Megtagadhat engem a Szentatya? Nem ezek-e a legtitkosabb eszméi, melyeket maga is sejtetni enged?! Az én egyetlen bűnöm, hogy korán és igen szabadon fejeztem ki őket. Vajon ha megengednék, hogy színe elé kerüljek, nem kapnám-e meg tőle azonnal a fölmentést minden üldözés alól?

Monsignor Fornaro egy szót sem szólt, csak a fejét csóválta, nem haragudott meg a fiatal pap ifjúi felbuzdulásáért. Sőt ellenkezőleg, egyre növekedő szívélyességgel mosolygott, mintha nagyon mulattatná ekkora naiv álmodozás. Végül vidáman azt mondta:

- Menjen, menjen a Szentatya elé, én nem fogom föltartóztatni, nekem nem lehet szólanom. De a világi hatalom... a világi hatalom...

- Nos, mi van a világi hatalommal? - kérdezte Pierre.

A prelátus ismét hallgatott. Ég felé emelte kedélyes arcát, szépen mozgatta fehér kezét, aztán folytatta:

- És aztán ott van az ön új vallása... Mert kétszer is előfordul a szó, az új vallás, az új vallás. Ó, istenem...

Ismét a kezét rázta, annyira izgalomba jött, hogy Pierre türelmetlenül kiáltott föl:

- Nem tudom, milyen lesz az ön jelentése, monsignore, de biztosíthatom, hogy nem akartam megtámadni a dogmát. És jóakarattal nézve, ez világosan ki is tűnik könyvemből, én a könyörület és az üdvösség művének szántam a munkámat. Ha igazságosak akarnak lenni, tekintetbe kell venniük az intenciót is.

Monsignor Fornaro nagyon nyugodt, nagyon jóindulatú lett ismét.

- Ó, az intenció, a szándék...

Fölállott, hogy elbúcsúzzék látogatójától:

- Legyen meggyőződve róla, kedves Froment úr, hogy nagyon megtisztelve érzem magam, amiért hozzám fordult, természetesen nem mondhatok semmit jelentésemről, máris igen sokat beszéltünk, el kellett volna tulajdonképpen zárkóznom az ön védekezése elől is. Mindig szívesen állok rendelkezésére mindenben, ami nem ellenkezik kötelességemmel... De nagyon félek, hogy könyvét el fogják ítélni.

Pierre megint elvesztette a fejét.

- Igen, igen... - szólott ismét a monsignore. - A tények szerint ítélnek, nem a szándék után. Fölösleges minden védekezés, ott van a könyv, és olyan, amilyennek megírta. Hiába magyarázgatja, megváltoztatni nem tudja... Azért nem hívja meg soha a kongregáció a vádlottakat, csak az egyszerű, tiszta visszavonást fogadja el tőlük. Önre nézve is ez volna a legokosabb, vonja vissza könyvét, vesse alá magát a kongregációnak... Nem akarja? Ó, milyen fiatal még ön, kedves barátom!

Hangosan fölnevetett az önkéntelen heves taglejtésre, amely, amint ő nevezte, "fiatal barátja" törhetetlen büszkeségéről, lázadó szelleméről tett tanúságot. Aztán az ajtónál ismét megnyilatkozott, halkabban mondván:

- Látja, barátom, szeretnék tenni valamit önért, adok egy jó tanácsot... Én alapjában véve nem számítok... Leadom a jelentést, kinyomtatják, elolvassák, esetleg nem is hederítenek rá... Míg a kongregáció titkára, Dangelis atya, mindent megtehet, még a lehetetlent is... Menjen, látogassa meg a dominikánusok zárdájában, a Spagna tér mögött... Ne hivatkozzék rám. És viszontlátásra, barátom, viszontlátásra!

Pierre szédülve állott megint a Navona téren, azt sem tudta, mit higgyen, mit reméljen? Egy gyáva gondolat kezdett úrrá lenni rajta: miért folytassa ezt a küzdelmet az ismeretlen, megfoghatatlan ellenfelekkel? Miért makacskodjék tovább ebben a szenvedélyekre lázító és csalódást okozó Rómában? Elmenekül, még este visszautazik Párizsba, ott eltűnik, és a legalázatosabb irgalmasságot gyakorolva, elfeledkezik a keserű csalódásokról. Annyira erejét vesztette ebben az órában, a régóta megálmodott feladat egyszerre megvalósíthatatlannak tetszett neki. De csüggedése ellenére is járni kezdett, sőt tovább indult célja felé. Mikor a Corsón találta magát, aztán meg a Condotti utcában, végül meg a Spagna téren, elhatározta, hogy valóban látogatást tesz Dangelis atyánál. A dominikánus kolostor ott van a Trinita dei Monti alatt.

Ó, ezek a dominikánusok - soha nem tudott rájuk gondolni félelem és tisztelet nélkül. Hosszú évszázadokon keresztül milyen hatalmas támaszai voltak a tekintély, a teokrácia eszméjének! Nekik köszönhette az egyház a jól megalapozott tekintélyt, ők voltak győzelmének dicsőséges katonái. Míg Szent Ferenc az egyszerű népet hódította meg, Róma számára Szent Domonkos az intelligenciát, a hatalmasokat sorozta be zászlói alá, a magasabbrendűeket. Mégpedig szenvedéllyel, a hit lobogásával, bámulatos akaraterővel, minden lehető eszközzel, prédikációval, könyvvel, a rendőrség és igazságszolgáltatás kényszerítő erejével. Ha nem is ő létesítette az Inkvizíciót, de fölhasználta; szelíd, testvéries szíve vérrel, tűzzel küzdött az eretnekség ellen. Ő és szerzetesei a gőgös, kicsapongó században nagy erényeket, szegénységet, tisztaságot és engedelmességet gyakoroltak, városról városra vándorolt, kiprédikálta a bűnösöket, megpróbálta visszatéríteni őket az egyháznak, vagy igénybe vette a vallási hatóságokat, mikor a szép szó már nem használt. Megtámadta a tudományt is, magának akarta kisajátítani, arról álmodozott, hogy az ész, az emberi tudás fegyvereivel védi meg Istent. Az "angyali" Szent Tamásnak, a középkor fáklyájának őse volt, aki mindent fölhasznált a Summá-ban, pszichológiát, logikát, politikát és erkölcstant. Így árasztották el a világot a dominikánusok, minden híres szószékről hirdették Róma dogmáit, majdnem mindenütt harcban állva az egyetemek szabad szellemével. Mint a dogma éber őrei, a pápa vagyonának fáradhatatlan kovácsai, a művészet, a tudomány és az irodalom legjelentékenyebb munkásai, ők építették föl a katolicizmus hatalmas épületét, úgy, ahogy még ma is áll.

De ma - amikor úgy érezte, hogy omladozik ez az épület, amelyről azt hitték, hogy erőssé építették, az örökkévalóság számára - Pierre azon tűnődött, mire valók ma ezek a régi korszakokból itt maradt alakok, a maguk sivár, megvetéstől sújtott rendőrségével, hatóságaikkal, pusztába kiáltott szavukkal, olvasatlan könyveikkel, a tudományban és civilizálásban már régen eljátszott szerepükkel, szemben a mai tudománnyal, amelynek igazságai egyre jobban összeroppantják a dogmát. Igaz, hogy még mindig virágzó és befolyásos a rendjük, de messze tűnt a kor, mikor generálisuk uralkodott Rómában, mint a szent palota ura, és egész Európában mindenütt voltak iskoláik, zárdáik, alattvalóik! Ebből a nagy örökségből csak néhány szerzett hivatal maradt meg számukra a római kúriában, többek között az Index-kongregáció titkársága, az Inkvizíció egy régi függvénye, ahol szuverénül uralkodtak ma is.

Pierre-t azonnal bevezették Dangelis atyához. Tágas, üres, fehér, napsugártól ragyogó terembe lépett. Nem volt benne más, mint egy asztal, magas zsámolyok, meg egy nagy rézfeszület a falon. Dangelis atya az asztal mellett állott, mintegy ötven év körüli, nagyon sovány férfiú volt, ridegen fogta körül szikár alakját a bő fekete-fehér reverenda. Hosszúkás aszkétaarcában, keskeny szája, keskeny orra, keskeny, makacs álla fölött kellemetlenül merev tekintettel villogott szürke szeme. Különben nagyon kimért, egyszerű volt, fagyasztóan udvarias.

- Froment abbé úr, ugyebár, Az új Róma szerzője?

Leült egy zsámolyra, és egy másikra mutatott kezével.

- Legyen szíves, abbé úr, ismertesse látogatásának célját.

Akkor Pierre ismét elölről kezdte magyarázatát, védekezését, beszéde csakhamar őt magát is kínosan érintette, mert szavai süket csöndben, halotti hidegségben hangzottak el. Az atya meg sem mozdult, térdén összekulcsolt kézzel, a fiatal papra szegezett átható, éles tekintettel figyelt.

Végre, mikor Pierre elhallgatott, lassan megszólalt:

- Abbé úr, nem akartam félbeszakítani, de nem kellett volna meghallgatnom mindezt. Könyvének ügyét tanulmányozzuk, és a világon semmilyen hatalom nem akaszthatja meg a folyamatot. Nem látom tehát egész világosan, mit vár tőlem.

Pierre remegő hangon kockáztatta meg:

- Jóságot várok, és igazságot.

A dölyfös alázatosság halvány mosolya suhant el a szerzetes ajkán.

- Legyen nyugodt. Isten mindig kegyesen megvilágította elmémet minden működésemben. Különben nem oszthatok semmilyen igazságot, egyszerű hivatalnok vagyok, én csak osztályozom és rendezem az ügyeket, és kizárólag őeminenciáik, a kongregáció tagjai nyilatkoznak az ön könyvéről. Bizonyára a Szentlélek segedelme lesz velünk; önnek nem marad más hátra, mint meghajolni az ítélet előtt, ha Őszentsége ellátta kézjegyével.

Elhallgatott, fölállott, és ezzel Pierre-t is fölállásra kényszerítette. Majdnem ugyanazokat a szavakat hallotta tehát, mint monsignor Fornarónál, csakhogy kimért rövidséggel, bizonyos nyugodt bravúrral. Mindenütt ugyanabba a névtelen erőbe ütközött, a hatalmas fölszerelésű gépezetbe, amelynek kerekei nem akarnak tudni egymásról, de amely elgázol, megőröl mindent, ami útjába kerül. Sokáig fogják még valószínűleg egyik helyről a másikra küldözgetni, anélkül hogy rátalálna a fejre, a gondolkozó és cselekvő akaratra. És meg kell hajolnia.

Mégis, mielőtt elment, eszébe jutott, hogy még egyszer kiejti a Nani nevet; már jól ismerte hatását.

- Bocsásson meg, hogy ok nélkül zavartam. Csak monsignor Nani jóindulatú tanácsát követtem. Őeminenciája kegyesen érdeklődik irántam.

Egészen váratlan hatás következett. Dangelis atya sovány arcát mosoly sugározta be, de egy ajakrándulása ironikus megvetésről beszélt. Még jobban elsápadt, és élénk, okos szeme fölvillant.

- Ó, monsignor Nani küldte ide... Nos, ha azt hiszi, hogy pártfogásra van szüksége, fölösleges is máshoz fordulni, mint őhozzá, mert ő mindenható... Menjen hozzá, menjen hozzá...

Pierre látogatásának egyetlen eredménye ez a bátorítás volt, hogy menjen vissza ahhoz, aki ide küldte. Érezte, hogy elveszti a talajt lába alól, elhatározta, hogy hazamegy a Boccanera-palotába, hogy gondolkozzék, és megértse a dolgokat, mielőtt még egy lépést tenne. Először is meg akarta kérdezni don Vigiliót - és a szerencsés véletlen úgy hozta, hogy még aznap este, vacsora után, találkozott a titkárral a folyosón, gyertyával a kezében a szobájába tartott.

- Olyan sok mondanivalóm lenne! Kérem, kedves uram, jöjjön be egy pillanatra hozzám.

A titkár egy mozdulattal elhallgattatta, csak aztán válaszolt nagyon halkan:

- Nem vette észre Paparelli abbét az első emeleten? Utánunk jött!

Pierre gyakran találkozott a házban az uszályhordozóval, de sosem nyerte meg tetszését lágy arca, fürkésző, kíváncsi tekintete, megjelenésének fekete szoknyás vénleány jellege. Igaz ugyan, hogy az öreg csöppet sem nyugtalanította, ezért most nagyon meglepte a titkár kérdése. Don Vigilio azonban nem várta be a feleletet, hanem a folyosó végére sietett, és sokáig hallgatózott, aztán ismét visszajött lábujjhegyen, eloltotta gyertyáját, hogy egy pillanatra csakugyan benézzen Pierre-hez.

- Nos, itt vagyunk - suttogta, miután betette az ajtót. - És ha egyetért velem, ne maradjunk ebben a szalonban, menjünk át az ön lakószobájába. Két fal többet ér, mint egy.

Mikor végre az asztalon állott a lámpa, és mind a ketten ott ültek a fakó szoba mélyén, melynek lenszürke kárpitja, kopott bútorzata, csupasz padlója és fala a régmúlt búskomorságát árasztotta magából, Pierre észrevette, hogy a papot a szokottnál nagyobb láz gyötri. Sovány kis alakja remegett, és szénfekete szeme sötétebben égett szegény elnyűtt, sárga arcában, mint valaha.

- Rosszul érzi magát? Nem szeretném fárasztani.

- Rosszul? Ó, de mennyire égek. De azért beszélni akarok... Nem bírom tovább, nem bírom tovább. Valamikor meg kell hogy könnyebbüljön az ember...

Csak betegségében keres valamit, ami eltereli a figyelmét? Vagy meg akarta törni a hosszú hallgatást, nehogy megfojtsák a titkok? Azonnal elmondatta magának az utóbbi napok eseményeit, és még izgatottabb lett, mikor megtudta, hogyan fogadta Pierre látogatását Sarno bíboros, monsignor Fornaro és Dangelis atya.

- Igen, ez az! Éppen ez az! Már nem csodálkozom semmin, de föl vagyok háborodva ön miatt! Semmi közöm hozzá, de beteg vagyok tőle, mert eszembe juttatja minden bajomat... Nem beszélek Sarno bíborosról, mert ő másfelé él, messze, nagyon messze, és sohasem segített senkin. De Fornaro, az a Fornaro!

- Nagyon kedvesnek találtam, egész jóindulatúnak, és komolyan hiszem, hogy beszélgetésünk hatása alatt legalábbis mérsékelni fogja jelentését.

- Az! Annál inkább vádolja, minél melegebbnek mutatkozott. Megeszi magát, és meghízik a könnyű prédán. Ó, nem ismeri! Kiválóan kedves ember, és mindig résen van, hogy megcsinálja a maga szerencséjét a szegény nyomorultak szerencsétlenségéből, akikről tudja, hogy bukásuk kellemes lenne a hatalmasoknak... Jobban szeretem még a másikat, Dangelis atyát, rettenetes ember, de nyílt, őszinte legalább és magasabb rendű intelligencia. Megjegyzem, ő is megégetné magát, mint egy marok szalmát, ha a hatalmában állana... És ha elmondhatnék mindent, ha bevezethetném ennek a világnak rettenetes szövevényébe, a borzalmas, féktelen érvényesülési vágy, az utálatos bonyodalmak, a gyávaság, a megvásárolhatóság, az árulás, a bűnök világába!

Pierre, látva, hogy don Vigilio ennyire izgatott lett, és így föllobbant benne a bosszúvágy, megpróbálta kiszedni belőle az információkat, amelyeket eddig nem sikerült megtudnia.

- Csak annyit mondjon, hogyan áll az én ügyem! Mikor érdeklődtem iránta önnél, mindjárt megérkezésem után, azt mondta, hogy még egyetlenegy akta sem érkezett a bíboroshoz. De az aktacsomó már együtt van, önnek tudnia kell a dolgot, ugyebár?... És monsignor Fornaro három francia püspökről beszélt, akik följelentették volna könyvemet, és kívánták a vizsgálatot. Három püspök... Lehetséges ez?

Don Vigilio hevesen vállat vont.

- Ó, maga a megtestesült ártatlanság. Én csodálkozom, hogy csak három volt... Igen, az ön ügyének több aktája van kezünk között, különben is jól sejtettem, miben állhat ez az ügy. A három püspök: először a tarbes-i püspök, aki valószínűleg a lourdes-i atyák bosszújának eszköze, azután a poitiers-i és az évreux-i püspökök, mindkettő törhetetlen ultramontán elveiről ismeretes, és szenvedélyes ellenfelei Bergerot bíborosnak. A bíboros, amint tudja, rosszul áll a Vatikánban, gallikán eszméi, túlságosan liberális gondolkozása valóságos dührohamokat vált ki... Ne is kutasson másfelé, az egész ügy abban áll, hogy a mindenható lourdes-i atyák kívánnak egy kivégzést a Szentatyától, eltekintve attól, hogy az ön könyve által akarják kitörni a bíboros nyakát, könnyelműen megírt elismerő levelének alapján, melyet ön előszóképpen közzétett... Egyházi körökben az Index ítéletei már régóta csak sötétben osztott bunkócsapások. Csupa árulás tartja fenn az uralmat, és a törvény: az emberek kénye-kedve. Hihetetlen tényeket sorolhatnék föl önnek, ártatlan könyveket, csak úgy véletlenül, száz közül egyet, amellyel meg akartak ölni egy eszmét vagy egy embert, mert a szerző mögött majdnem mindig messzebb céloznak, valami távolabbi, magasabban álló személy felé. Olyan intrikahálózat van itt, a visszaéléseknek olyan bő lehetősége, a kicsinyes személyi bosszúszomjnak olyan bő forrása, hogy valójában összeomlott már rég az egész Index-intézmény, és még itt, a pápa közvetlen környezetében is föltétlen szükség van valami újabb rendszabályra, különben teljesen hitelét veszti. Megértem, hogy görcsösen ragaszkodnak a teljes hatalomhoz, hogy uralkodni akarnak minden fegyverrel, de mégis fontos, hogy ezek a fegyverek elfogadhatók legyenek, hogy ne okozzanak általános fölháborodást szemérmetlen igazságtalansággal, és ne adjanak okot kivénhedt gyermekességükkel mindenféle gúnyolódásra!

Pierre szívét fájdalmas csodálkozás fogta el. Mióta Rómában tartózkodott, mióta megértette a tisztelt és félelmetes lourdes-i barlang atyáinak hatalmát, melyet a hatalmas összegű Péter-fillérek révén szereztek, érezte, hogy ők állanak az üldözés hátterében, sejtette, hogy meg kell fizetnie könyvének Lourdes-ra vonatkozó soraiért, melyekben megállapította, hogy a lourdes-i jogtalanságok, visszaélések, rettenetes csalások egyenesen megingatják az Istenbe vetett hitet, folytonos, belső háborúságot szítanak - de mindez megszűnnék a jövő igazán keresztény társadalmában. Megértette most már azt is, hogy milyen botrányt kavarhatott föl az ő nyíltan bevallott öröme, melyet az egyház világi hatalmának elvesztése miatt érzett, és az a szerencsétlen kifejezés, az "új vallás", amely önmagában is elég éles fegyvert adott a feljelentők kezébe. De legjobban meglepte és kétségbeejtette az a hallatlan fölfedezés, hogy Bergerot bíboros levelével van baj, hogy könyvét azért jelentették fel, és azért ítélik el, mert ezen a réven akarnak orvul lesújtani a tiszteletre méltó főpapra, akit nem mernek szembe megtámadni. Rettenetes gondolat volt, hogy bánatot okozott a szent embernek, hogy ő az oka, ha buzgó irgalmasságában is csalódás éri. És milyen kétségbeejtő fölfedezés, hogy ezeknek a bonyodalmaknak a hátterében a legvisszataszítóbb gőg áll és pénzkérdések, holott tisztán a szegények iránti szeretetnek kellene küzdelemre lépnie, és nem a szabadjára engedett érvényesülési vágynak, kegyetlen önzésnek.

Aztán fölháborodott Pierre az ostoba, gyűlöletes Index ellen is. Most már tisztán látta működését a följelentéstől egészen az elítélt könyvek nyilvános megbélyegzéséig. Látta, hogy a följelentés Dangelis atyának, a kongregáció titkárának a kezeihez érkezik, ő vizsgálja ki az ügyet, fogalmazza meg a jelentést, a tanult és uralkodni vágyó szerzetes szenvedélyével, és arról álmodozik, hogy úgy kormányozza a lelket és szellemet, mint az inkvizíció hőskorában! Meglátogatott egyet a tanácsadó prelátusok közül is, monsignor Fornarót, akit megbíztak, hogy könyvéről jelentést tegyen. Szívélyes, ambiciózus, finom teológus, és nem jön zavarba akkor sem, ha egy algebrai értekezésben kell a hit ellen intézett támadásokat kimutatnia, ha így kívánja személyes előhaladása. Aztán kerül sor a bíborosok néhány ülésére; akik szavazással tipornak el egy-egy ellenséges könyvet, szomorú kétségbeeséssel, mert nem tiporhatják el valamennyit; és végül a pápa, aki elfogadja, aláírja a határozatot, ami tiszta formalitás úgyis, mert hiszen minden könyv bűnös! De milyen különös, fájdalmas bástyája a múltnak az elavult, roskatag, elgyermekesedett Index-intézmény! Érezni, milyen félelmes hatalma lehetett a múltban, mikor még ritkaság volt egy-egy könyv, és az egyház még rendelkezett véres, tüzes törvényszékkel, melyen át végrehajthatta ítéleteit. De aztán annyira elszaporodtak a könyvek, az írott, nyomtatott gondolat olyan széles és mély folyam lett, hogy elsodort, elárasztott mindent. A munkával túlterhelt, tehetetlenné vált Index most már hiábavaló tiltakozásra kényszerült, csak egyetemlegesen ítélhette el a hatalmas, modern termelést, cselekvéseinek terét mindinkább az egyházi írók munkáinak vizsgálatára szorította, és szerepe még ott is korrupcióba fulladt, megrontották a leggonoszabb szenvedélyek, és az intrika, a gyűlölet, a bosszú eszközévé lett. Ó, ez a nyomorúságos romlás, bevallása az aggkori gyengeségnek, ez az általánosan növekvő elerőtlenedés, a népek gúnyos közönye közepette! Ide jutott a katolicizmus, a civilizáció egykori dicsőséges bástyája! Halomszámra dobja pokla tüzébe a könyveket, válogatás nélkül, és mennyit! Szinte az egész irodalmat, történelmet, filozófiát, az elmúlt és a mi századunk tudományának nagy eredményeit. Kevés könyv jelenik ma meg, amelyet ne sújtana az egyház villáma. Ha látszólag behunyja szemét, az csak azért van, hogy elkerülje a lehetetlent: mindent üldözni, mindent lerombolni! És mégis makacsul ragaszkodik hozzá, hogy megtartsa a szellemen korlátlanul uralkodó tekintély látszatát, mint valami nagyon régi királynő, akit már megfosztottak államaitól, és mégis, bírák, hóhérok nélkül is, tovább hozza hiábavaló ítéleteit, nevetséges rendeleteit, amelyeket egy elenyésző kisebbség fogad csak el. De képzeljük el egy pillanatra ismét diadalmasnak, valami csoda által a modern világ urának - és kérdezzük meg, ítéletmondó bíróságai, ítéletvégrehajtó csendőrsége birtokában, mit kezdene az emberi gondolattal?! Tegyük fel, hogy szigorúan alkalmaznák újra az Index-szabályokat. Minthogy a nyomda semmit sem vihetne sajtó alá a püspök jóváhagyása nélkül, minden könyv a kongregációhoz idomulna, a múlt meg volna tisztogatva, a jelen gúzsba kötve, és alávetve a szellemi zsarnokság terrorjának. Hiszen ez a könyvtárak bezárását, az írott gondolat örökségének bebörtönzését, a jövő elzárását, minden haladás és hódítás teljes megszüntetését jelentené. Napjainkban olyan már Róma, mint ennek az irtózatos kísérletnek borzalmas példája, talaja megfagyott, életnedve kiszikkadt, megölte az évszázadokig tartó pápai uralom. Róma terméketlen lett, annyira, hogy az ébredés óta eltelt huszonöt év sem szülhetett falai között egyetlen férfit, egyetlen művet sem. És ki törődne bele ilyesmibe, nem is csak a forradalmár lelkek, de a bizonyos műveltséggel és látókörrel rendelkező vallásos szellemek közül is? Szertehull minden, gyermekességbe és képtelenségbe.

Hallgatva ültek. Pierre lelkét fölkavarta ez a gondolatsor, és kétségbeesett mozdulatot tett, a hallgató don Vigilióra pillantva. Egy pillanatig mindketten némán ültek a régi, alvó palotából fölszálló halálos mozdulatlanságban, a bezárt, nyugodt fényű szobában. Don Vigilio hajolt előre először, csillogó tekintettel és futó, lázas borzongással suttogta:

- Tudja, minden mögött ők vannak, mindig ők...

Pierre nem értette, és elcsodálkozott, nyugtalan lett ettől a minden látható átmenet nélkül odavetett mondattól.

- Kik azok az ők?

- A jezsuiták!

A kis sovány, sárga pap ebbe a szóba öntötte ki egész felgyülemlett, kirobbanó szenvedélyét. Mit bánja, ha újabb baklövést követ el, végre kimondta a szót! Mégis nyugtalan, bizalmatlan, eszeveszett tekintetet vetett a falakra. Aztán megkönnyebbült, szorongása visszafojthatatlan szóáradatban oldódott fel, amely annál nagyobb erővel tört elő, mert gondolatait évekig fojtotta magába.

- Ó, a jezsuiták, a jezsuiták!... Azt hiszi, ismeri őket - és valójában sejtelme sincs utálatos működésükről, kiszámíthatatlan hatalmukról. Csak ők léteznek, ott vannak mindig, mindenütt. Mindig erre gondoljon, mikor nem ért meg valamit, és meg akarja érteni. Ha bántják, ha valami csapás éri, ha szenved, ha sír, gondolja mindjárt: ezek ők, itt vannak! Nem vagyok biztos afelől sem, nincs-e itt az egyik az ágy alatt vagy a szekrényben... Ó, a jezsuiták, a jezsuiták! Fölfaltak engem is, és egyre falnak, nem hagynak meg semmit sem húsomból, sem csontomból.

Akadozó hangon mondta el élettörténetét, reményteljes ifjúságát. Vidéki kisnemesi családból származott, vagyonos, élénk, kulturált eszű ifjú volt, mosolyogva várta a jövőt. Ma egész biztosan prelátus lehetne, útban magasabb tisztségek felé, de elkövette azt az ostoba hibát, hogy rosszat beszélt a jezsuitákról, ellenük dolgozott két vagy három esetben. Azóta - mint mondja - mindenféle elképzelhetetlen szerencsétlenséget zúdítottak rá: apja, anyja meghalt, bankárja megszökött, a magasabb tisztségeket elkapkodják orra elől, mihelyt elfoglalni készül egyet-egyet, a legkellemetlenebb balesetek üldözik a szent szolgálatban, annyira, hogy már majdnem tilalom alá helyezték. Csak azóta van egy kis nyugalma, mióta Boccanera bíboros megsajnálta balszerencséjében, és magához vette.

- Itt béke van, ez menedékhely. Gyűlölik őeminenciáját, mert semmiben sem tartott velük, de nem merték még eddig megtámadni sem őt, sem embereit. Ó, nem csapom be magamat, úgyis utolérnek megint. Lehet, hogy fülükbe jut a ma esti beszélgetésünk, és drágán fizettetik meg velem, mert rosszul teszem, hogy beszélek, szívem szerint nem is beszélnék... Ellopták a boldogságomat, mindenféle szerencsétlenségbe döntöttek, értse meg: százféle, ezerféle szerencsétlenségbe!

Pierre egyre rosszabbul érezte magát. Közbevágott, igyekezve tréfára fordítani a dolgot:

- Ugyan, ugyan, csak nem a jezsuiták okozták a lázát is?

- Dehogynem! Bizony ők - mondta don Vigilio hevesen. - A Tevere partján kaptam, amikor egy este odamentem, hogy kisírjam mérhetetlen bánatomat, mert elkergettek a kis templomból, amelynek papja voltam.

Pierre mindeddig nem hitt a jezsuitákról keringő rettenetes legendákban. Abból a nemzedékből származott, amely megmosolyogja a farkasembereket, és kissé ostobának találja a derék polgárok félelmét a híres fekete embertől, aki ott rejtőzködik a falban, és minden családot terrorizál. A vallásos és politikai szenvedélyek túlzásainak, dajkamesének gondolta mindezt. Megütközve nézett don Vigilióra is, attól félt, hogy valami mániákus emberrel van dolga.

De a jezsuiták különös története hirtelen föléledt lelkében. Assisi Szent Ferenc meg Szent Domonkos a középkor lelkét és szellemét jelentik, annak a mesterei és nevelői. Egyik az egyszerű emberek buzgó, könyörületes hitét képviseli, a másik pedig a dogma védelmezője, a műveltek és a hatalmasok számára rögzíti a doktrinát. Loyolai Ignác azonban azért jelenik meg a modern kor küszöbén, hogy megmentse a veszélyben forgó sötét örökséget, hogy az újabb társadalmakhoz alkalmazza a vallást, és ismét kézbe kaparintsa a hatalmat a születendő új világ fölött. Mert akkoriban már úgy látszott, hogy megtörtént a kísérlet, és Isten alulmarad a bűn ellen folytatott meg nem alkuvó harcban, már bizonyosnak tetszett, hogy a régi törekvés - elnyomni a természetet, megölni az emberben magát az embert, étvágyával, szenvedélyével, vérével, szívével - csak borzalmas bukáshoz vezethet, amelyben az egyház menthetetlenül elsüllyed. A jezsuiták húzták ki ebből a veszedelmes helyzetből; visszavezették a hódítás útjára, mivel elhatározták: most majd az egyház közeledik a világhoz, minthogy a világ, úgy látszik, már nem hajlandó az egyházhoz menni. Erejük abban volt, hogy kijelentették: meg lehet egyezni az éggel, meghajoltak a szokások, az előítéletek, sőt még a bűn előtt is. Mosolygósak, megértők, nincs bennük semmi szigor, kedvesen diplomatikusak, és készek a legrettenetesebb undokságot is Isten nagyobb dicsőségére fordítani. Ez a jelszavuk, ez az erkölcsük nyitja. Erkölcsük, amelyet bűnükül rónak föl, abban áll, hogy a cél szentesíti az eszközt, mikor a cél maga az Isten országa - amelyet természetesen egyháza képvisel. És milyen káprázatos sikereket értek el! Megsokasodtak, csakhamar elárasztották a földet, és ők lettek mindenütt az urak. A királyok gyóntatói hallatlan vagyonra tesznek szert, olyan erejük van a diadalmas hódításra, hogy még jóformán be sem teszik a lábukat egy országba, akármilyen szerény is a föllépésük, máris hatalmukba kerítették a lelkeket, a testeket, a vagyont és az uralmat is. Elsősorban iskolákat alapítanak, páratlan ügyességgel gyúrják az agyakat, mert megértették, hogy a hatalom a holnapé, a fölnövekvő nemzedéké, és felettük kell úrrá lenni, ha örökké akarnak uralkodni. Akkora hatalmuk van - mivel szükségszerűen lepaktálnak a bűnnel -, hogy már közvetlenül a tridenti zsinat után átalakítják a katolicizmus szellemét, belehatolnak és azonosítják magukkal, a pápaság nélkülözhetetlen katonáivá lesznek, amely értük és belőlük él. Azóta Róma az övék, az a Róma, ahol olyan sokáig parancsolt az ő generálisuk, ahonnan olyan hosszú ideig indultak világgá a zseniális és homályos taktika jelszavai, amelyeket vakon követett megszámlálhatatlan seregük. Tudományosan felépített szervezetük vashálózattal fonja át a földgömböt gyöngéd kezük bársonya alatt, amely igen gyakorlott a szegény, szenvedő emberiséggel való bánásmódban. Legcsodálatosabb azonban mindebben a jezsuiták bámulatos szívóssága: szüntelenül üldözik, elítélik, kivégzik őket, és mégis talpon állanak. Ahogyan megerősödik hatalmuk, úgy vált mind egyetemesebbé népszerűtlenségük az egész világon. A szidalmak egész áradata zúdul rájuk, rettenetes vádak, botrányos pörök, amelyekben mint bűnösök, mint megrontók szerepelnek. Pascal közmegvetésnek adja át nevüket, parlamentek máglyára ítélik könyveiket, az egyetemek megbélyegzik erkölcsüket, tanításukat, mint valami mérget. Minden országban olyan zavarokat idéznek elő, olyan harcokat, hogy meg kell szervezni üldözésükét, és csakhamar el is kergetik őket mindenhonnan. Több mint egy századon keresztül bolyonganak száműzötten, aztán visszahívják őket. Átlépnek és ismét visszatérnek a határokon, gyűlöletordítás közepette vonulnak ki egy-egy országból, hogy aztán hamarosan visszatérjenek, mihelyt lecsillapodtak a kedélyek. Végre elnyomja őket egy pápa - ez a legnagyobb szerencsétlenség -, de hatalmukat aztán visszaállítja egy másik, azóta nagyjából megtűrik őket. És a diplomatikus elvonultságban, az önkéntes árnyékba húzódásban, ahogyan ma élnek - nagyon okosan -, nem kevésbé diadalmasak. Lerí róluk a nyugalom, a biztos fölény, mint a katonákról, akik örökre meghódították a földet.

Pierre tudta, hogy ma, ha csak a látszatot nézzük, elvesztették Rómát. Nem az övék már a Jézus-templom, nem igazgatják a Collegium Romanumot, ahol annyi lelket gyúrtak át; nincs rendházuk, idegenek vendégszeretetére szorulnak, szerényen meghúzódnak a Collegium Germanicumban, ahol egy kis kápolnájuk van. Ott prédikálnak, gyóntatnak még, de minden pompa, a Jézus-templom minden vallásos fényűzése, a Collegium Romanum minden dicsőséges sikere nélkül. Nem kell-e feltétlenül elismerni felsőbbrendű ügyességüket, csodálatos ravaszságukat, hogy így eltűntek, és mégis a helyzet titkos, de mindenható urai maradtak; a rejtett akarat birtokosai, amely mindent kormányoz? Azt rebesgették, hogy a pápa csalhatatlanságának kinyilatkoztatása az ő munkájuk volt, önmagukat fegyverezték föl vele, miközben úgy tettek, mintha a pápaságot erősítenék meg az eljövendő és döntő feladatokra, melyeknek küszöbön levő gondjait előre látta lángelméjük a nagy társadalmi fölfordulások előestéjén. Nagyon is meglehet tehát, hogy igaz az a titokzatos mindenhatóság, melyről don Vigilio beszélt borzongva, az, hogy az egyházi kormányzatot a jezsuiták tartják a kezükben, s titkon, de teljhatalmúan uralkodnak a Vatikánban.

Pierre fejében valami homályos eszmetársulás futott át, és hirtelen megkérdezte:

- Monsignor Nani is jezsuita?

Erre a névre ismét kitört Vigilióból a rejtett szenvedély. Keze megremegett.

- Ó, ő sokkal erősebb, sokkal ügyesebb, semhogy fölvette volna a csuhájukat. De a Collegium Romanumban végzett, ott gyúrták át nemzedékét, merített a jezsuiták lángelméjéből, amely nagyon vág az övéhez. Megértette ugyan a veszélyt, amely egy népszerűtlen, terhes egyenruhában rejlik, és szabad óhajtott maradni, de azért jezsuita ő, jezsuita egész lényében, testben, lélekben, velejéig, és méghozzá nagyszerű jezsuita. Nyilvánvalóan meg van győződve róla, hogy az egyház csak úgy diadalmaskodik, ha az emberek szenvedélyét kihasználja, emellett őszintén szereti egyházát, alapjában véve nagyon jámbor ember, kitűnő pap, minden gyöngeség nélkül szolgálja Istent a teljes hatalom fejében, melyet szolgáinak ad. Azonkívül olyan kedves, hogy képtelen lenne bármilyen nyersességre vagy modortalanságra, amiben segítségére van velencei nemes őseinek hosszú sora. A nagyvilági élet azonkívül is alaposan kicsiszolta, élénk részt vett benne Bécsben és Párizsban, a nunciatúrákon; mindent tud, mindent ismer, hála a kényes pozíciónak, melyet - mint az Inkvizíció ülnöke - tíz év óta betölt. Ó, monsignor Nani nagyhatalom, nem bujkáló jezsuita, akinek fekete reverendáját bizalmatlanság kíséri, hanem vezér, külön egyenruha nélkül, ő a fej, az agy!

Pierre elkomolyodott, mert most már nem falakban rejtőző emberekről volt szó, nem egy romantikus szekta sötét összeesküvéseiről. Ha szkepticizmusa elutasította is magától ezeket a meséket, azt be kellett látnia, hogy az opportunus erkölcs, mint amilyen a jezsuitáké is, amely a létért való küzdelem szükségszerűségeiből született, beoltódott az egész egyházba, és vezetőerejévé vált. Eltűnhetnek a jezsuiták, de szellemük túléli őket, mert harci fegyver, győzelmi remény az egyetlen taktika, amely ismét Róma fönnhatósága alá hajthatja a népeket. A küzdelem valóban abban a folytonos alkalmazkodási kísérletben merült ki mindig, amely szüntelenül fönnállott a vallás és a világ között. Most már megértette, miért juthattak döntő, hatalmas befolyáshoz az olyan emberek, mint monsignor Nani.

- Ó, ha tudná, ha tudná! - folytatta don Vigilio. - Mindenütt, ott van, benne van a keze mindenben. Látja, egyetlenegy ügy sem folyt le itt Boccaneráéknál, hogy ő ott ne lett volna a háttérben, bogozva vagy összecsomózva a szálakat, ahogyan a szükség - amelyet csakis ő ismer - kívánja.

És ebben a kimeríthetetlen közlékenységi lázban, amely égette lelkét, a titkár elbeszélte, hogyan dolgozhatott monsignor Nani Benedetta válásán. A jezsuiták, békülési szellemük ellenére is, mindig hajthatatlan ellenségeskedéssel voltak Itáliával szemben, lehet, hogy azért, mert nem tettek le a reményről, hogy egyszer még visszahódítják Rómát, de lehet, hogy azt az órát várták, mikor az igazi győzővel tárgyalhatnak. Donna Serafinával is bizalmas barátságban volt már régóta Nani, és segítette őt abban, hogy ismét magához vegye unokahúgát, és gyorsítsa a szakítást Pradával, mihelyt Benedetta elvesztette anyját. Ő volt az, aki, hogy kitúrja Pisoni abbét, ezt a hazafias plébánost, a lány gyóntatóját és a mendemondák szerint a házasság szerzőjét, rábírta Benedettát, hogy nagynénje gyóntatóját, Lorenza jezsuita atyát válassza ő is gyóntatójául, egy ragyogó szemű, jóindulatú, szép embert, aki a Collegium Germanicum kápolnájában szokott gyóntatni. Egész bizonyosra vehető, hogy ez a sakkhúzás volt a döntő az egész eseményben - amit egy plébános tett Itáliáért, azt egy jezsuita atya Itália ellen fordította. Most az a kérdés, miért vonta vissza az érdeklődését látszólag az ügytől Nani, miután megtörtént a szakítás, annyira, hogy veszélyben hagyta forogni a házasság megsemmisítésére vonatkozó kérést? És aztán miért foglalkozott vele ismét, miért vásároltatta meg monsignor Palmát, miért vitte bele a küzdelembe donna Serafinát, és miért hatott ő maga is a zsinati kongregáció bíborosaira? Mindezek homályos pontok, amilyenek előfordulnak minden dolgában, mert Nani főleg a hosszú távú bonyodalmak embere. De föltételezhető, hogy siettetni akarta Benedetta és Dario egybekelését, hogy véget vessen a fehér világ utálatos pletykálkodásának, mert azzal vádolták az unokatestvéreket, hogy közös ágyuk van a palotában, és nagybátyjuk, a bíboros, elnézően szemet huny a dolog felett. Az is lehetséges, hogy ez a pénzzel kierőszakolt válás, amelyben a legnevesebbek befolyása és nyomása érvényesült, készakarva fölidézett botrány volt, egy darabig elhúzták, azután siettették, hogy magának a bíborosnak ártsanak vele, mert meg akartak szabadulni tőle a jezsuiták, egy küszöbönálló esemény miatt.

- Valószínűnek találom ezt a föltevést - folytatta don Vigilio -, annál is inkább, mert megtudtam ma este, hogy a pápa gyöngélkedik. Egy nyolcvannégy éves aggastyánnál mindig bekövetkezhetik a hirtelen katasztrófa, és ha csak meghűl a pápa, máris talpon van a Szent Collegium meg a prelátusság, fölkavarja őket a becsvágyak váratlan összeütközése... A jezsuiták pedig mindig küzdöttek Boccanera bíboros jelölése ellen. Tulajdonképpen mellette állhatnának, rangja, Olaszország ellen tanúsított meg nem alkuvása miatt, de a jezsuitákat nyugtalanítja egy ilyen pápa gondolata, egész tompítatlanul nyersnek, hevesen hivőnek tartják, nem elég hajlékony, és ma, a diplomácia korában, igen veszedelmesnek hiszik az ilyesmit... Egy csöppet sem lepne meg, ha rossz hírét igyekeznének kelteni, ha elgáncsolnák jelölését a legtitkosabb, legaljasabb eszközökkel.

Pierre-t hirtelen a félelem borzongása fogta el. Hatott rá a titokzatosság, a homályba burkolt sötét intrikák dagálya, az éjszaka csöndjében, ebben a Tevere partján épült palotában s ebben a legendás tragédiákkal telített Rómában. Hirtelen visszatért önmagára, saját esetére.

- De én, én!... Hogy kerülök én bele mindebbe?! Miért látszik irántam érdeklődni monsignor Nani? Hogyan keveredett bele a könyvem ellen indított hajszába?

Don Vigilio széles taglejtéssel felelte:

- Ó, azt nem lehet tudni, soha nem lehet tudni. Azt bizonyossággal állíthatom, hogy csak akkor jutott tudomására a dolog, mikor már Dangelis atyának, az Index titkárának kezei között voltak a tarbes-i, poitiers-i és az évreux-i püspök följelentései. Azt is megtudtam, hogy akkor megpróbálta megállítani a pört, mert fölöslegesnek és valószínűleg politikailag is helytelennek találta. De ha már mozgósították a kongregációt, majdnem teljesen lehetetlen megállítani az ügyet, annál kevésbé, mert bizonyára összeütközött Dangelis atyával, aki mint hű dominikánus, szenvedélyes ellensége a jezsuitáknak... Akkor íratott levelet a contessinával de la Choue úrnak, hogy mondja meg önnek, siessen ide, védekezzék, és ittléte alatt élvezze ennek a palotának a vendégszeretetét.

Ez a fölfedezés egészen fölizgatta Pierre-t.

- Biztos ön ebben?

- Ó, egészen bizonyos, hallottam, mikor önről beszélt egy hétfői napon. Mondtam is már, azt hiszem, hogy egészen jól ismeri önt, mintha már aprólékosan tanulmányozta volna. Úgy hiszem, olvasta könyvét, és nagyon foglalkoztatta.

- Azt hiszi tehát, hogy egyetért eszméimmel, őszinte lenne és magát védené, mikor engem próbál védeni?

- Ó, nem, világért sem... Egész biztos, hogy elítéli az ön elveit, könyvét és önt magát is. Ismerni kell nyájas kedvessége mögött a gyengeség iránti megvetését, a szegények gyűlöletét, a tekintély, az uralkodás imádatát. Lourdes-ot még csak elnézné valahogy - bár az a kormányzás csodálatos fegyvere. De azt sohasem bocsátja meg, hogy ön a világ kisembereivel tart, és a világi hatalom ellen nyilatkozik. Ha hallaná, milyen gyöngéd kegyetlenséggel gúnyolódik de la Choue úron, akit különben a neokatolicizmus elégikus fűzfájának nevez!

Pierre halántékához kapott, és kétségbeesetten szorította tenyerébe homlokát.

- Hát akkor miért? Miért? Mondja meg, nagyon kérem... Miért hozat ide, miért tart itt, ebben a házban, kénye-kedvére... Miért sétáltat három hónapja itt Rómában, hogy lépten-nyomon akadályokba ütközzem, belefáradjak mindenbe, mikor igazán könnyű lenne hagyni, hadd nyomja el az Index a könyvemet, ha nem tetszik neki? Igaz, nem folyt volna le valami csendesen a dolog, mert el voltam szánva, hogy nem vetem alá magam, hogy hangosan meg fogom vallani új hitemet, még a római határozatok ellen is.

Don Vigilio fekete szeme villogott sárga arcában.

- Ej, talán épp ezt nem akarta. Tudja ő jól, hogy maga nagyon okos, nagyon lelkes, sokszor hallottam megjegyzését, hogy nem kell szemtől szemben harcolni az intelligens és lelkes emberekkel.

Pierre fölállott, már nem is hallgatott oda, le-föl járkált a szobában, mintha zavaros gondolatai ragadnák magukkal.

- Lássuk csak, lássuk csak! Kell hogy mindent tudjak, értsek, ha folytatni akarom a harcot. Nagy szolgálatot tenne, ha az ügyemben szereplő minden személyiségről részletes felvilágosítást adna... Jezsuiták, jezsuiták mindenütt! Istenem! Talán igaza van. De mondjon még részleteket... Ez a Fornaro például?

- Monsignor Fornaro?! Ő egy kicsit olyan, amilyennek lennie kell. De ő is a Collegium Romanumban nevelkedett, és legyen meggyőződve, hogy jezsuita, jezsuita nevelésénél, állásánál, ambíciójánál fogva. Ég a vágytól, hogy bíboros legyen, és ha egyszer már bíboros lesz, égni fog a vágytól, hogy pápa legyen. Mind pápajelöltek ezek már a szemináriumban!

- És Sanguinetti bíboros?

- Jezsuita, jezsuita... Értsük meg egymást, az volt, megszűnt az lenni, és valószínűleg most ismét az. Sanguinetti kacérkodott már mindenféle hatalommal. Sokáig azt hitték, hogy a Szentszék és Olaszország békéltetésén fáradozik, azután romlott a helyzet, és hirtelen a bitorlók ellen fordult. Hasonlóképpen többször összeveszett XIII. Leó pápával is, aztán kibékültek; ma a diplomatikus tartózkodás álláspontját képviseli a Vatikánban. Alapjában csak egy célja van: a tiara, de nagyon is kimutatja a foga fehérét, és ez nem fog használni a céljának... Most, úgy látszik, a harc Boccanera bíborosra és őrá korlátozódik. Ezért békült ki a jezsuitákkal, kihasználja vetélytársa iránti gyűlöletüket, arra számít, hogy mivel ellenfelét meg akarják semmisíteni, kénytelenek lesznek őt támogatni. De én kételkedem benne, mert a jezsuiták igen finnyásak, habozni fognak egy ilyen kompromittált jelölt mellé állni... aki kelekótya, szenvedélyes, gőgös, és nem fél semmitől... Azt mondja ön, hogy Frascatiban van, nos, én meg vagyok győződve róla, hogy magasabb taktikából futott oda bezárkózni, mert megtudta, hogy beteg a pápa.

- Nos és maga a pápa, XIII. Leó?

Don Vigilio kissé habozott, szempillája kissé megrebbent.

- XIII. Leó? Ő is jezsuita, jezsuita!... Tudom, azt mondják róla, a dominikánusokkal tart, és talán igaz is, mert azt hiszi, az ő szellemük él benne, Szent Tamás a kedvence, az egész egyházi tanítást a doktrinára vezette vissza. De vannak önkéntelen, öntudatlan jezsuiták is, és a mostani pápa a leghíresebb példa rá. Vizsgálja meg cselekedeteit, vessen számot politikájával, bőségesen megtalálja benne a jezsuita szellem kisugárzását, sőt tetteit. Át van vele itatva tudtán kívül, meg aztán minden befolyás, amely hat rá, egyenesen vagy közvetve, ebből a forrásból indul ki... Miért nem hisz nekem? Ismétlem, meghódítottak mindent, fölszívtak mindent, Róma az övék, a legjelentéktelenebb írnoktól magáig Őszentségéig.

Tovább beszélt. Akármilyen új nevet vetett föl Pierre, csökönyös, szinte mániákus kiáltással vágta rá: jezsuita, jezsuita! Úgy látszott, hogy már más nem is lehetséges az egyházban, hogy ez derül ki minden tagjáról ennek a klérusnak, amely arra kényszerül, hogy lepaktáljon az új világgal, ha meg akarja menteni Istenét. A katolicizmus hőskora letelt, most már csak diplomáciából, ravaszkodásból élhet meg, engedményekből és alkalmazkodásból.

- És az a Paparelli is jezsuita, jezsuita... - folytatta Don Vigilio, önkéntelenül lehalkított hangon. - Ő az alázatos és rettenetes jezsuitákból való, a legalávalóbb munkát vállaló jezsuita, a kémkedő, a romlott. Esküdni mernék, hogy azért tették ide, hogy őeminenciája után kémkedjék. Látni kell csak, milyen zseniális hajlékonysággal, agyafúrtsággal teljesíti föladatát, annyira, hogy most már szinte teljhatalmú lett itten, annak nyit ajtót, akinek neki tetszik, úgy bánik gazdájával, mint saját tulajdonával, befolyásolja minden elhatározásában, és végül teljesen hatalmába keríti szakadatlan, lassú munkájával. Ő, a rovar, hódítja meg az oroszlánt! A végtelen kicsi a végtelen nagyot! Ez az egyszerű, gyönge kis abbé, az uszályhordó, akinek az a szerepe, hogy mint a hű kutya üljön bíborosa lábainál, valójában uralkodik rajta, arra taszítja, amerre akarja... Ó, a jezsuita, a jezsuita! Óvakodjék Paparellitől, mikor nesztelenül suhan el kopott reverendájában, mint valami fekete szoknyás öregasszony, puha, alázatosságtól ráncos arcával. Nézze meg, nincs-e az ajtó mögött, a szekrényben, az ágy alatt. Mondom, hogy fölfalják önt is, ahogy fölfaltak engem; láz, pestis vár magára is, ha nem vigyáz!

Pierre hirtelen megállott a pap előtt. Elvesztette a talajt lába alól. Harag és félelem vett erőt rajta. Végtére is, miért ne lehetne igaz ez a sok különös történet?

- De hát adjon tanácsot! - kiáltott föl. - Éppen azért kértem, hogy jöjjön be hozzám ma este, mert már nem tudtam, mit tegyek, és éreztem, hogy szükségem van némi útbaigazításra.

Elhallgatott, ismét hevesen járkált le-föl, mintha fékevesztett szenvedélye kergetné.

- Vagy nem, ne mondjon semmit. Jobb, ha elmegyek. Már gondoltam erre, de egy gyáva órámban, és úgy képzeltem el, hogy eltűnök, békességben élek a fészkemben. De ha most elmegyek, mint bosszuló, igazságot tevő megyek el, hogy kikiáltsam Párizsban, amit Rómában láttam, hogy mit csináltak ott Jézus kereszténységéből, hogy a Vatikán széjjelmállik, hullaszag árad belőle, és ostoba illúzió azt remélni, hogy egy napon majd megújhodó modern szellem száll ki ebből a kriptából, amelyben évszázados rothadás alszik... Ó, nem fogok engedni, nem vetem alá magam, megvédem a könyvem egy új könyvvel. És biztosítom önt, hogy az majd nagy lármát fog csapni a világban, mert egy haldokló vallás haláltusájáról fog szólani, amelyet sietve el kell temetni, ha nem akarjuk, hogy maradványai megmérgezzék a népeket.

Ez már sok volt don Vigilio agyának. Fölébredt benne az olasz pap, a maga szűk hitével, az új eszméktől való félelem. Rémülten kulcsolta össze kezét.

- Hallgasson, hallgasson! Ez istenkáromlás... Nem mehet el így, anélkül hogy megpróbálna Őszentsége színe elé kerülni. Csakis ő a mindenható. És tudom, hogy csodálkozni fog, de Dangelis atya adta minden csúfondárossága mellett is az egyetlen jó tanácsot. Menjen el újra monsignor Nanihoz, mert csak ő nyithatja meg ön előtt a Vatikán kapuját.

Pierre-t ismét elöntötte a méreg.

- Hogyan? Elmentem monsignor Nanitól, és most térjek vissza hozzá? Miféle játék ez? Labda vagyok én, hogy jobbra-balra ütögessenek? Hiszen már a bolondját járatják velem!

Izgatottan, kétségbeesve rogyott vissza székére, szemben a mozdulatlanul ülő abbéval, akinek a túl hosszú virrasztástól ólomszínű volt az arca, és folyton reszketett a keze. Hosszú csönd állott be. Azután don Vigilio megmagyarázta, hogy van egy más ötlete, ismeri futólag a pápa gyóntatóját, egy egyszerű franciskánus atyát, Pierre talán ahhoz fordulhatna. Talán - bármily jelentéktelen is - hasznos lehet ügyében a szerzetes. Meg kell próbálni. Ismét csönd lett. Pierre révedező szemmel nézte a falat, míg végül tekintete megakadt a régi képen, amely annyira meghatotta érkezése napján. A lámpa sápadt fényében úgy látta lassanként, mintha kiemelkedne a képből, mintha saját esetének, hiábavaló kétségbeesésének megtestesülése lenne az az alak, az igazság és jog brutálisan bezárt ajtaja előtt. Ez az elutasított asszony, ez a makacs szerelmes, amint ott zokog, hajába takarva arcát, mennyire hasonlít hozzá, amint fájdalomtól űzve lerogy a palota lépcsőjénél, a kegyetlenül bezárt kapu előtt! A nő didergett vékony kis ingében, nem árulta el titkát, bűnét vagy szerencsétlenségét, az elhagyatottság végtelen fájdalmát, de a kezével elfedett arc mögött a maga vonásait látta, testvére lett, mint minden hajléktalan, menedék nélküli teremtés, aki sír, mert egyedül van, mert meztelen, aki szétroncsolja öklét a hatalmasak ajtajának döngetésében. Nem tudott soha részvét nélkül ránézni, és annyira meghatotta ma este, hogy mindig itt találja ismeretlenül, név és arc nélkül, a legborzasztóbb könnyek özönében, hogy hirtelen megkérdezte don Vigiliótól:

- Nem tudja, ki festette ezt a régi képet? Úgy megrendít, mint valami remekmű.

A papot meglepte ez az átmenet nélküli, váratlan kérdés, fölemelte fejét, a képre nézett, és még jobban elcsodálkozott, mikor megvizsgálta a megfeketedett vásznat, a szegényes keretet.

- Honnan való, nem tudja? - kérdezte ismét Pierre. - Miért száműzték ebbe az elhagyott szobába?

- Ó - mondta don Vigilio közönyös kézmozdulattal -, nem jelent semmit, mindenütt vannak ilyen értéktelen régi képek. Ez bizonyára mindig itt volt. Nem tudom, nem is láttam még eddig.

Végre óvatosan fölállott, de ez az egyszerű mozgás is olyan borzongást váltott ki belőle, hogy fogai megvacogtak, alig tudott elbúcsúzni.

- Nem, ne kísérjen ki! Hagyja a lámpát ebben a szobában... És mindent összevéve, még az lenne a legjobb, ha monsignor Nanira bízná magát, mert ő legalább magasabb rendű. Megmondtam rögtön, amikor megérkezett, hogy akár akarja, akár nem, végül azt fogja tenni, amit a monsignor akar. Akkor hát mire való kapálózni?... És soha egy szót sem ma éjszakai beszélgetésünkről. A halálom lenne.

Halkan kinyitotta az ajtót, gyanakodva nézett jobbra-balra a sötét folyosón, aztán nekibátorodott, eltűnt, olyan csöndesen lépett be szobájába, hogy még a lépte neszét sem lehetett hallani az antik palota síri álmában.

Másnap Pierre-t ismét elfogta a küzdés vágya, meg akart próbálni mindent. Don Vigilio által beajánltatta magát a pápa gyóntatójához, ahhoz a franciskánus baráthoz, akit a titkár futólag ismert. De igazi szerzetesre talált benne, félénk emberre, akit valószínűleg azért választottak, mert nagy szerénységében, egyszerűségében, minden befolyástól való mentességében nem élhet vissza a Szentatya melletti, mindenható állásával. A kiválasztásában mindenesetre volt valami affektált alázatosság a pápa részéről is, hogy a legegyszerűbb szerzetest, a szegények barátját, az utak szent koldusát tette gyóntatójává. A barát azonban lelkes szónok hírében állott, a pápa részt vett prédikációin, előírás szerint lefátyolozva, mert mint szuverén főpap, nem fogadhatott el tanítást egy paptól sem, de mint ember - belátták -, mégis hasznára válhat a jó szív. Természetadta ékesszólása nélkül igazán csak egyszerű lélekfehérítő lett volna ez a szerzetes barát, gyóntató, aki meghallgat és fölold, anélkül hogy emlékeznék a lemosott szennyre vagy a penitencia vizére. Mikor Pierre látta, hogy igazán annyira szerény és jelentéktelen, nem erőszakolta a közbenjárást, mert érezte, haszontalan volna.

Azon a napon Pierre gyakran gondolt a szegénység igénytelen barátjára, a bűbájos Ferencre - ahogy Narcisse Habert nevezte. Gyakran csodálkozott ennek az új Jézusnak az eljövetelén, aki olyan szelíd volt emberekkel, állatokkal, tárgyakkal, kinek szívében olyan lángoló könyörületesség égett a nyomorultak iránt, ebben az önző, élvező Olaszországban, ahol csak a szépség öröme maradt királynő. Persze, most más idők járnak, de a régi időkben, a középkor nagy szenvedéseinek közepette, milyen erős szeretet kellett ahhoz, hogy az alázatosaknak ez a vigasztalója, aki a nép porából jött, prédikálni kezdjen: adjuk önmagunkat másoknak, mondjunk le a gazdagságról, irtózzunk az erőszaktól, legyünk egyenlőek, és engedelmeskedjünk, mert ez biztosítja a világ békéjét. Járta az utakat, úgy öltözködött, mint a legszegényebbek, kötél szorította csípőjéhez szürke ruháját, mezítelen lábán szandállal, bot és tarsoly nélkül járt. Ő és rendtestvérei lelkesen beszéltek, költői üdeséggel, a mindenható igazság merészségével, igazságot tett mindenütt, támadta a gazdagokat, a hatalmasokat, merészelte leleplezni a rossz papokat, a kicsapongó, a szimóniás, hamisan esküvő püspököket. A megkönnyebbülés hatalmas kiáltása üdvözölte őket, tömegesen ment utánuk a nép, barátot, szabadítót látott bennük minden szenvedő kisember. Eleinte nyugtalanították Rómát ezek a forradalmárok, a pápák haboztak, hogy megerősítsék-e a rendet, és mikor végül engedtek, bizonyára az a gondolat vezette őket, hogy kihasználják saját érdekükben ezt az új erőt, az alja nép, a mérhetetlen és ködös nép meghódítóit, amelynek tompa fenyegetése ott dübörgött fülükben folytonosan, századokon keresztül, még a legzsarnokibb korszakokban is. Így nyert mindig győztes hadsereget a pápaság Szent Ferenc fiaiban, utakat, falvakat, városokat, mindent ellepő bolygó sereget, amely behatolt a munkások és parasztok otthonába, és megnyerte az egyszerű szíveket. El sem lehet képzelni a nép legbensejéből kiemelkedő rend demokratikus hatalmát! Nekik köszönhető a gyors föllendülés, néhány év alatt fölszaporodott a barátok nagy tábora, mindenfelé zárdák alakultak. A harmadrend elárasztotta a világi lakosságot, egészen átitatta és magába szívta. A föld termette őket, a plebejus rétegből jöttek eleven erővel - a legjobb bizonyság erre, hogy valóságos nemzeti művészet született közöttük; festészetben a reneszánsz előfutárai és maga Dante, Olaszország géniuszának lelke.

Most, néhány napja, világosan látta Pierre ezeket a hajdani nagy rendeket, beléjük botlott a mai Rómában. Még mindig ott voltak óriás, látszólag virágzó zárdáikban a franciskánusok és a dominikánusok, akik oly sokáig együtt harcoltak az egyházért, és ugyanaz a hit lelkesítette őket, mint vetélytársakat is. De úgy látszott, hogy a franciskánusokat egészen háttérbe szorította nagy alázatosságuk. Vagy talán az is oka volt, hogy megszűnt a népet felszabadító, népbarát szerepük, hogy a nép egy idő óta önmaga szabadítja föl önmagát politikai és társadalmi győzelmeiben. Valójában hát csak a jezsuiták meg a dominikánusok maradtak a küzdőtéren, a prédikálók meg a nevelők, mindketten megtartották még makacs törekvésüket, hogy saját hitük képére alakítsák a világot. Szinte hallani lehetett küzdelmük tompa zúgását, óráról órára állott a harc, és Róma, a vatikáni legfelsőbb hatalom állott örökké minden összecsapás középpontjában. De hiába volt Szent Tamás a dominikánusok táborában, érezték, hogyan omlik össze régi, dogmatikus tudományuk, kénytelenek voltak naponként átengedni egy talpalatnyi területet a jezsuitáknak, akik a századdal diadalmaskodtak. Aztán ott vannak még a karthauziak, fehér posztó reverendájukban, a nagyon tiszta és nagyon szent némák, az elmélkedők, akik elmenekülnek a világból csöndes zárkájú klastromaikba, a kétségbeesettek és vigasztalódok, akiknek száma megfogyatkozhatik, mégis örökké élnek, mint a fájdalom és a magányra vágyódás. A bencéseknek, Szent Benedek gyermekeinek bámulatos szabályai a munkát szentelték meg a maguk idejében, az irodalom és a tudomány szenvedélyes munkásai voltak ők hosszú századokon át, a művelődés hatalmas tényezői, nagyarányú történelmi és kritikai munkásságukkal sokat lendítettek a közművelődésen. Pierre szerette őket, két évszázaddal ezelőtt szívesen vonult volna vissza közéjük, de most elcsodálkozott, mikor látta, hogy tágas otthont építenek az Aventinuson, XIII. Leó milliós áldozataiból, mintha a mai meg a holnapi tudomány mezején még lehetett volna valami aratnivalójuk. Mire való ez? Hiszen a munkások megváltoztak, a dogmák meg csak elzárták annak az útját, aki tisztelettel akar elhaladni mellettük, de nem dönti le őket végleg. Aztán elszaporodtak a kisebb rendek. Százával voltak. A karmeliták, trappisták, a minoriták, a barnabiták, a lazaristák, eudisták, a misszionáriusok, az obszerváns ferencesek, a keresztény doktrina testvérei, a szentbernátrendiek, augusztinusok, teatinusok, a szigorú ferencesek, a celesztinusok, a kapucinusok, nem is számítva a megfelelő női szerzeteket, a klarisszákat, a különböző apácarendeket, a kálváriás meg a vizitációs nővéreket. Minden zárdának megvolt a maga szerény vagy pompás berendezése, Rómának bizonyos részeiben kizárólag csak kolostorok álltak, és a néma homlokzatú épületek zsongtak az izgatott lakók intrikáitól, az érdekek és szenvedélyek folytonos harcától. Az egykori szociális fejlődés, amely létrehozta őket hajdan, már régen nem indokolta létüket, de mégis csökönyösen ragaszkodtak az élethez, egyre fölöslegesebbek, gyöngébbek lettek, a lassú haldoklás martalékai, míg végül majd elvesztik a talajt meg a levegőt az új társadalomban.

Most újrakezdődő útjai, intézkedései során természetesen legtöbbször nem az egyszerű szerzetesekbe botlott, hanem főként a világi papsággal akadt dolga, azzal a római papsággal, melyet végül is tökéletesen megismert. Még mindig szigorú, merev hierarchia tartotta fönn közöttük az osztályokat és rangokat. A tetőponton, a pápa környezetében, uralkodott a pápai család, a bíborosok és prelátusok, nagyon magas rangú, nagyon előkelő személyiségek, és nagyon gőgösek, minden látszólagos családiasságuk mellett. Alattuk húzódott a plébánosok rétege, mintegy a polgárságot alkotva, nagyon kiváló, bölcs és mérsékelt férfiak, akik között sok hazafias érzelmű is akadt. Az olasz megszállásnak az a különös eredménye lett mintegy negyedszázad alatt, hogy egész sereg hivatalnokot, erkölcsbírót állított föl a római papok magánéletének megtisztítására, amelyben valaha olyan nagy szerepet játszott a nő, hogy Róma, szó szerint véve, az agglegényi háztartásban élő cselédszeretők városa volt. Végül a klérus plebséhez jutunk, amelyet nagy érdeklődéssel tanulmányozott Pierre, egész falkája a nyomorult, piszkos, félig meztelen papoknak; mint a kiéhezett állatok ődöngenek, misét koldulva, vagy megbújnak gyanús kocsmákban, koldusok és tolvajok társaságában. Még jobban érdekelték Pierre-t a világ egész kereszténységéből idetülekedő papok, a kalandorok, a becsvágyók, hivők, bolondok, akiket Róma úgy vonzott magához, mint ahogyan a lámpa fénye vonzza éjjel a rovarokat. Volt ott minden nemzetiségű, minden rangú, minden korú; futkostak, ahogyan becsvágyuk korbácsolta őket, reggeltől estig ott tolongtak a Vatikán körül, hogy elkapják a prédát, amelyért idejöttek. Ott lehetett találni őket mindenütt - és Pierre szégyenkezve vallotta be önmagának, hogy ő is közéjük tartozik, hogy ő is szaporítja eggyel az utcákon nyüzsgő reverendák végtelen sorát. Ó, a reverendáknak ez az apálya-dagálya, ez a folytonos fekete ruhafolyam Rómában, ez a sokféle színű csuha! A különböző nemzetiségű szemináriumokkal folyót lehetett volna rekeszteni, amint hosszú sorban sétáltak növendékeikkel: a franciák feketében, a dél-amerikaiak feketében kék cingulussal, az észak-amerikaiak feketében vörös cingulussal, a lengyelek feketében zöld cingulussal, a görögök kékben, a németek vörösben, a rómaiak lilában, és annyian mások még, a többiek százféle hímzéssel, szegéllyel. Aztán ott voltak a vallási egyesületek, a bűnbánók, a fehérek, a feketék, a kékek, a szürkék, csuklyában, különböző színű, szürke, kék, fekete, fehér köpennyel. Így aztán gyakran úgy tetszett, hogy újra föléledt a pápai Róma, ismét erősnek, életteljesnek érezte az ember, amely még küzd, nehogy eltűnjék a jelenlegi kozmopolita Rómában, a közömbös színű, egyforma szabású uniformisok és ruhák tengerében.

De hiába rohant Pierre egyik prelátustól a másikig, hiába tett látogatásokat papoknál, járt templomokba, nem tudott hozzászokni a római kultuszhoz, ehhez az ájtatossághoz, amely meghökkentette, de sértette is. Egy vasárnapi esős reggelen bement a Santa Maria Maggiore templomba, és azt hitte, valami váróterembe lépett, olyan hallatlan pompa vette körül, oszlopai és mennyezete, mint egy antik templomban, pápai oltárának gazdag baldachinja, hitvallási oltárának pazar márványa, főleg azonban Borghese-kápolnája csodálatos benyomást tett rá - de mintha Isten nem lakott volna itt. A főhajóban nincs se pad, se szék, folytonosan jönnek-mennek a hivők, mint valami pályaudvaron, nedves cipőjükkel bepiszkítva az értékes mozaikpadlót, fáradt asszonyok, gyermekek ülnek az oszlopok lábánál, mint ahogy a pályaudvarokon szoktak, nagy csoportokban várva a vonat indulását. És ennek, a jövő-menő köznapi tömegnek, amely egy-egy futó pillantásra néz be, csendes misét mond egy pap, egy oldalkápolna mélyén, előtte egyetlen sorban állnak az emberek, egymás hegyén-hátán szorongva, mint ahogyan színházi pénztáraknál szokás, és keresztben elzárják a templomhajót. A fölmutatásnál mindnyájan buzgó arccal borulnak le, aztán szétoszlanak a csoportok, vége a misének. És minden templomban ugyanaz a kép, a napfény országának közönsége siet, nem szeret padokban ülni, csak rövid, futó látogatásokat tesz Istennél, kivéve a nagy, parádés fogadásokat, a Szent Pál és a San Giovanni in Laterano templomokban, minden régi bazilikában, mint például magában a Szent Péterben. Csupán a Jézus-templomban talált Pierre véletlenül, egy vasárnap reggelen, olyan nagymisét, amely az északi ájtatos tömegekre emlékeztette: ott padok voltak, az asszonyok ültek, és enyhe nagyvilági melegség áradt az aranytól, szobroktól, festményektől roskadozó pazar boltívek ragyogó, kékes pompája alatt, az idő megenyhítette a rikító barokk ízlést. De mennyi üres templom, a legrégibb, legtiszteletreméltóbbak között is, a Szent Kelemen, Szent Ágnes, a Jeruzsálemi Szent Kereszt, ezekben alig látni mise idején másokat, mint a negyed szomszédos lakói közül néhányat. Négyszáz templom még Rómában is túl sok benépesítendő hajót jelent, és voltak olyanok, amelyeket csak bizonyos meghatározott napok szertartásán látogattak, sok pedig csak évenként egyszer nyitotta meg kapuját, szentjének búcsúján. Némelyik abból a szerencsés körülményből élt, hogy volt valami fétise, az emberi nyomorúságot állítólag enyhítő bálványa. Az Aracoelinek volt egy csodatevő kis Jézusa, a Bambino, amely meggyógyította a beteg gyermekeket. A Szent Ágostonnak volt egy Madonna del Partó-ja, amely szerencsés szülést biztosított. Mások szenteltvizükről lettek híresek, mécseseik olajáról, valamelyik fából faragott szent vagy márvány Madonna csodatevő hatalmáról. Mások elhagyottan álltak, a turistáknak maradtak, kiszolgáltatva a sekrestyések kis üzelmeinek, mint valami holt istenekkel benépesített múzeumok. Mások megint egész zavarólag hatottak, mint például a Santa Maria Rotonda a Pantheonban, egy cirkuszféle, kör alakú terem, ahol a Szent Szűz szemmel láthatóan az Olümposz lakója maradt. Pierre érdeklődött a szegényebb negyedek templomai iránt is, bejárta a Sant'Onofriót, a Santa Ceciliát, a Santa Maria in Trasteverét, anélkül hogy megtalálta volna a remélt buzgó hitet, az odaözönlő népet. Egy délután az egyik teljesen üres templomban éneket hallott, valami siralmas éneket zengett tele torokkal néhány énekes. Máskor bement a San Crisogonóba, s a templomot földíszítve találta, valószínűleg a másnapi ünnepre készítették elő. Az oszlopok piros damasztba voltak burkolva, a kapukat kárpit és sárga-kék meg piros függönyök takarták el, és Pierre iszonyodva menekült a rettenetes vásári cifraság elől. Ó, milyen messze került azoktól a katedrálisoktól, melyekben gyermekkorában hitt és imádkozott! A San Luigi del Francesi-templom ízléses egyszerűsége tetszetős volt, de Pierre-t csak a padló alatt, az idegen földben nyugvó nagy halottak, a hősök és szentek emléke hatotta meg. Gótikát keresett, megnézte tehát a Santa Maria sopra Minervát, amelyről azt mondták, hogy a gót stílus egyetlen remekműve Rómában. Elszörnyülködött rajta. Azok a márvánnyal födött, beépített, visszafojtott oszlopok, azok a lendület nélküli ívek, a kikerekedő bolthajtások, alárendelve a kupola fenséges súlyának. Nem! Nem! A hit, amelynek langyos hamuja itt maradt, nem abból az izzó zsarátnokból származott, amely behatolt az egész kereszténységbe, és izzásba hozta. Monsignor Fornaróval találkozott éppen a Santa Maria sopra Minerva kijáratánál. Fornaro kikelt a gótika ellen, tiszta eretnekségnek mondta. Az első keresztény istenháza a pogány templomból származott bazilika volt. Ennek a hagyománynak a megszentségtelenítése a gótikus székesegyház, mert a gótika a rettenetes angolszász szellemnek és Luther lázadásának a képviselője! Pierre hevesen akart válaszolni a prelátusnak, de aztán elhallgatott, mert félt, hogy igen sokat talál mondani. De nem volt-e döntő bizonyíték a monsignore kirohanása is rá, hogy a katolicizmus Róma talajából sarjadt növényzet, és nem más, mint kereszténység által átformált pogányság? Máshol más szellemben fejlődött, úgyhogy forradalomba ment át, sőt az anyaváros ellen fordult a szakadárság idejében. A távolság egyre nőtt, ma egyre szembeötlőbbek a különbségek az új társadalmak fejlődésében, minden egyezségre törekvő, elkeseredett erőfeszítés ellenére is, annyira, hogy az újabb szakadás elkerülhetetlennek látszik a közeljövőben. De még valamiért neheztelt jámbor és érzelmes gyermekkorából a bazilikákra: a harangok hiánya miatt; nem voltak szép, nagy harangjaik, amelyeket annyira szerettek az egyszerű emberek. A haranghoz torony kell, és Rómában nincsenek tornyok, csak kupolák. Nem, Róma egész határozottan nem Jézus városa már, nem a csengő harangjátékos város, ahonnan zúgó hullámokban szállna föl az ima, a varjúk és fecskék keringő röptével.

Pierre folytatta ügyében a megkezdett lépéseket, dacra serkentette valami tompa ingerültség, látogatásokat tett, kitartott szándékában, hogy ellátogat az Index-kongregáció minden bíborosához, nem törődve a kapott sebekkel. Így történt, hogy lassanként a többi kongregációval is kapcsolatba lépett. A kongregációk, a régi pápai kormányzat minisztériumai ma kevesebben vannak ugyan, de az egész együtt még mindig a kerekeknek egészen különösen bonyolult szerkezete. Minden kongregációnak egy-egy bíboros a prefektusa, bíboros tagok ülnek a tanácsban, tanácsadó prelátusok és nagyszámú hivatalnokvilág. Többször volt kénytelen Pierre megfordulni a kancellárián, ahol az Index-kongregáció székel; mindig eltévedt itt a lépcsők rengetegében, folyosók, termek labirintusában, már az udvarba belépve megborzongatta a régi falak jeges hangulata, és egyáltalán nem tudta megszeretni ezt a palotát, Bramanténak ezt a fő művét, a római reneszánsz legtisztább alkotását, a maga meztelen, hideg szépségében. Már ismerte a Propaganda-kongregációt, ott fogadta Sarno bíboros, és véletlenül kialakuló látogatásai közben, amint egyik helyről a másikra küldték, ebben a befolyások utáni vadászatban ismerte meg a többi kongregációt, a püspökökét és a szerzetesekét, a Rítus-kongregációt meg a zsinatit. Sőt belátott a konzisztóriumba, a pápai kiadványozó szolgálatba, és a szent penitenciába. Az egyházi adminisztráció hatalmas gépezete volt ez, arra hivatott, hogy kormányozza az egész emberiséget, kiszélesítse a hódításokat, intézze a meghódított országok ügyeit, ítéljen a hit kérdéseiben, az erkölcsök és emberek dolgában, megvizsgálja és megbüntesse a bűnöket, megadja a fölmentéseket, és osztogassa a kegyeket. El sem lehet képzelni, milyen ijesztően nagyszámú ügy került mindennap a Vatikánhoz, súlyos, kényes, bonyolult kérdések, amelyek megoldása sok tanulmányozást, kutatást igényel. Válaszolni kell a mindenfelől összesereglett látogatók tömegének, akik elárasztották Rómát, a levelekre, kérésekre, ügyiratokra, amelyek áradata felhalmozódott az irodákban. És csodálatos, milyen nagy csöndben, titokban történt ez az óriási munkálkodás; nesz nem hallatszott ki az utcára: a törvényszékek, a tanácskozások termeiből, a szenteket és nemeseket gyártó műhelyekből nem hatott ki még a munka lüktetése sem. Olyan olajozottan futott a gépezet, hogy évszázados rozsdája, a használatban elkopott kerekek javíthatatlan, lényeges romlása mellett is úgy működött az egész, hogy még csak sejteni is alig lehetett a létét. Hiszen ebben állott az egyház egész politikája: hallgatni, minél kevesebbet írni, várni. De milyen csodálatos gépezet, amely ennyi idő után is még mindig olyan tökéletes! Pierre-t bámulatba ejtette a kongregációk összessége, ez a vashálózat, amelyhez hasonlót sohasem szervezett még abszolút hatalom az emberek leigázására. Hiába állapított meg repedéseket, hézagokat, közelgő romba dőlést jelző elaggulást, mégis a magáénak érezte valahogyan, mióta belevetette magát, és meg volt fogva, törve, elragadta ez a bonyolult hálózat, a befolyások és intrikák végtelen labirintusa, amelyben hiúság és bűn, romlottság és becsvágy dolgozik; és mennyi nyomorúság, mennyi nagyság! És milyen messze került attól a Rómától, amelyről álmodott, és milyen düh fogta el időnként kimerültségében, vágyában, hogy megvédje magát!

Hirtelen megvilágosodtak előtte olyan dolgok, amiket azelőtt nem értett. Egy ízben, mikor meglátogatta Sarno bíborost a Propaganda épületében, a bíboros olyan hideg dühvel beszélt a szabadkőművességről, hogy Pierre-nek egyszerre kinyílt a szeme. Eddig mosolygott a szabadkőművességen, annyira hitt bennük, mint a jezsuitákban, azaz nevetségesnek, gyermekesnek találta a róluk keringő meséket, a legendák világába sorozta ezeket a titokzatos, homályban élő embereket, akiknek titkos, kiszámíthatatlan hatalma kormányozná állítólag a világot. Különösen azon csodálkozott, hogy milyen vak düh fog el némely embert, mihelyt kiejtik előtte a "szabadkőműves" szót. És íme, egy prelátus, mégpedig egyike a legkülönb, legintelligensebb prelátusoknak, azt állította Pierre-nek a legmélyebb meggyőződés hangján, hogy minden szabadkőműves-páholyban legalább egyszer évenként ott elnököl az ördög, látható személyiségképpen. Itt aztán megáll az ész. És most megértette a versengést, a római katolikus egyház dühödt harcát a másik, a szemben álló egyház ellen. Hiába hitte magáról a katolikus egyház, hogy övé a diadal, mégis erős versenytársat, régi ellenséget érzett a másikban. Az összeütközés főleg onnan származott, hogy ugyanegy becsvágy fűtötte mindkettőt: az egyetemleges uralom. Egyforma nemzetközi szervezettel rendelkeztek, egyforma titokzatosságból, dogmákból és rítusokból szőtt hálót vetették ki a népekre. Isten isten ellen, hit hit ellen, győzelem győzelem ellen, és ezért, mint az egy utcában épült két ellenséges ház, örökké útjában voltak egymásnak, az egyik meg kell hogy ölje a másikat. De ha Pierre úgy látta is, hogy a katolicizmus elgyengül, romba dőlt, azért a szabadkőművesek hatalmában is éppúgy kételkedett továbbra is. Kérdezősködött, adatokat gyűjtött, hogy fogalmat alkothasson ennek a hatalomnak a valóságáról itt, Róma városában, ahol egymással szemben állott a két hatalom; a nagymester ott trónolt a pápával szemben. Elbeszélték Pierre-nek, hogy az utolsó római hercegek úgy érezték, kénytelenek belépni a szabadkőművesek közé, mert nem akarták túlságosan megnehezíteni életüket, nem akarták súlyosbítani amúgy is nehéz helyzetüket, nem akarták elzárni a jövőt fiaik elől. De vajon nem csupán a jelenlegi társadalmi fejlődés ellenállhatatlan erejének engedtek? Nem nyeli-e majd el a szabadkőművességet is a maga sikere, az igazságosság, az értelem és az igazság eszméinek diadala, amelyeket a történelem sötétségében és viharaiban oly sokáig védelmezett? Mindig így van: az eszme győzelme megöli a szektát, amely terjeszti. Fölöslegessé és kissé nevetségessé teszi a gépezetet, amellyel a szekták tagjai kénytelenek voltak körülvenni magukat, hogy a képzeletre hassanak. A carbonarók mozgalma nem tudta túlélni a követelt politikai szabadságok diadalát, és akkor, amikor a katolicizmus összeomlik, mert betöltötte civilizációépítő tevékenységét, eltűnik önmagától a másik egyház, a szabadkőművesség is, mert elvégezte felszabadító szerepét. Szegényes hódítási eszköz lenne ma a páholyok hírhedt mindenhatósága, önmagát merevítené, rontaná meg tradícióival, szertartásaival, amelyekből gúnyt űznek. Legfeljebb az a szerepe maradhatna meg, hogy a kölcsönös segítség és egyetértés köteléke legyen - ha a tudományok hatalmas szele nem ragadná el a népeket, hogy segítsenek az idejétmúlt vallások lerombolásában.

Pierre-t összetörte a sok lótás-futás, látogatás, de makacssága nem csappant meg. Semmiképp nem akarta elhagyni Rómát, amíg a végsőkig meg nem küzdött, mint a megtörhetetlen reményű katona, aki nem akar hinni a vereségben. Meglátogatta az összes bíborosokat, akiknek befolyása valamiképpen használhatott az ügyének. Volt a vikárius bíborosnál, a római egyházmegye fejénél. Az irodalmilag művelt férfiú Horatiusról beszélgetett vele, de kissé zavaros politikusnak bizonyult, amint kikérdezte Franciaországról, a köztársaságról, a hadi és a tengerészeti költségvetésről, és egyetlenegy szóval sem említette az üldözött könyvet. Meglátogatta a főpenitenciárius bíborost, akit már a Boccanera-palotában látott. Sovány, száraz, aszkétaarcú aggastyán volt, aki csak korholásra nyitotta a száját, és a fiatal papokra szórt szigorú szavakat, hogy elrontja őket a század, és megvetendő műveket írnak. Meglátogatta végül a Vatikánban a bíboros államtitkárt, Őszentségének mintegy a külügyminiszterét, a Szentszék nagyhatalmasságát, akitől távol tartották mostanig, s egy sikertelen látogatás kellemetlen következményeivel ijesztgették. Mentegetőzött, hogy csak most jött - és a legkedvesebb emberre akadt. Jóakaratú diplomáciájával a bíboros igyekezett enyhíteni kissé durva külsejét; miután leültette Pierre-t, aprólékosan kikérdezte, és érdeklődő arccal hallgatta meg, még bátorította is. De a Szent Péter térre kiérve, rájött Pierre, hogy ügye egy lépéssel sem haladt előre, és ha egyszer sikerül kierőszakolnia egy pápai kihallgatást, az nem az államtitkárság útján fog megtörténni. Azon az estén a sok látogatástól kimerülve, nyugtalanul, zúgó fejjel ért haza a Giulia utcába. Elvesztette a fejét, úgy érezte, hogy lassanként elkapja egészen a százkerekű gépezet. Rémülten tűnődött, hogy mit csinál másnap, minthogy már nincs semmi tennivalója? Nem marad más hátra, mint az őrület.

Az egyik folyosón don Vigilióval találkozott össze, éppen szerette volna ismét kikérni tanácsát, valami jó tanácsot kapni tőle, de a titkár elhallgattatta egy izgatott jellel, anélkül hogy Pierre sejtette volna az okát. Szemében rémület volt, majd halkan fülébe súgta:

- Volt-e már monsignor Naninál? Nem?!... Nos, menjen hozzá. Ismétlem, nincs más mit tennie.

Pierre engedett, miért is állt volna ellent? A buzgó könyörületesség mellett, amely arra ösztönözte, hogy megvédje könyvét, az is célja volt, hogy tapasztalatokat gyűjtsön Rómában. Mindent meg kell kísérelnie.

Másnap igen korán ért a Szent Péter-templom oszlopsora alá, így ott kellett vesztegelnie egy ideig. Még sohasem érezte ennyire, hogy milyen hatalmas a négysoros, félköríves szép oszlopsor, az óriási kőtörzs-erdő, ahol különben sohasem sétál senki. Lenyűgöző, zordon pusztaság ez, az ember nem érti, mire való egy ilyen hatalmas oszlopcsarnok? Kétségtelenül csak magáért a nagyszerűségért, a díszért, pompáért. Pierre megint meglátta benne egész Rómát. Aztán a Santi Uffizi utcán át a sekrestye mögötti Inkvizíció-palota elé ért, egy csöndes, elhagyatott városrészbe, ahol csak nagy ritkán hangzik kocsirobogás vagy léptek zaja. Csak a nap sétál lassú fényfoltokkal az apró, megfehéredett kövezeten. Az ember megérzi a bazilika közelségét, a tömjénszagot, a százados alvásba zárt békét. Az egyik sarkon az Inkvizíció palotájának nyugtalanító, súlyos kopársága, magas, sárga homlokzat, melyet mindössze egyetlen sor ablak szakít meg, míg a másik homlokzata a szomszédos utcában még sivárabb, keskenyebb ablaksorával és a homályos üvegű kémlőlyukakkal. A ragyogó napban aludni látszik a százszínű hatalmas építmény, kívülről alig hatolhat belé valami világosság, zárt és titokzatos, mint a börtön.

Pierre megborzongott, és aztán elmosolyodott önnön gyermekességén. A szent római és egyetemes Inkvizíció, a Santi Uffizi szent kongregációja, ahogy ma nevezik, már nem az a legendás, máglyatápláló, titokzatos, föllebbezés nélküli bíróság, amelynek halált osztó hatalma kiterjedt az egész emberiségre. És mégis megtartotta működése titokzatosságát, minden szerdán gyűltek össze tagjai, ítéltek és elítéltek, anélkül hogy valami, a legkisebb suttogás is kihatolt volna a falak közül. De ha a testület folytatta is az eretnekség bűnének ostorozását, és ha nem is maradt meg a műveknél, hanem az embereket is sújtotta, nem volt már fegyvere, börtöne, vasa, tüze, csak a tiltakozás szerepére szorítkozhatott, és a maga embereit, az egyház férfiait is csak fegyelmi büntetéssel sújthatta.

Mikor Pierre bement, és bevezették monsignor Nani szalonjába, aki mint ülnök, a palotában lakott, kellemes meglepetés érte. A déli fekvésű, tágas szoba vidám napsugárban fürdött, valami finom szelídség áradt el a merev bútorzaton, bár a kárpit sötét volt, mintha asszony élt volna itt, és véghezvitte volna a csodát: lénye báját belevitte volna a komor tárgyakba. Nem volt ott virág, mégis kellemes illat lengett. Valami kedvesség kapta meg az ember szívét mindjárt a küszöbön.

Monsignor Nani rögtön elébe ment Pierre-nek, mosoly ült rózsás arcán, élénk kék szemében; finom szőke haját berizsporozta az idő. Két kezét nyújtotta látogatójának:

- Ó, drága fiam, milyen kedves, hogy meglátogat... Üljön le, beszélgessünk mint jó barátok.

Kérdéseket intézett vendégéhez, meg sem várva, hogy szóljon, látszólag különös vonzalom vezette.

- Hogy áll? Mondja el, beszéljen el mindent, amit tett. Pierre meg volt hatva, don Vigilio bizalmas közlései ellenére is rokonszenvet vélt érezni, és meggyónt mindent, nem hallgatott el semmit. Elbeszélte Sarno bíborosnál, monsignor Fornarónál, Dangelis atyánál tett látogatásait, elmondta a többi lépéseket is, amiket a befolyásos bíborosoknál tett, az Indexhez tartozóknál, a főpenitenciáriusnál, a vikárius bíborosnál meg a bíboros államtitkárnál; részletesen kitért hiábavaló szaladgálásaira egyik ajtótól a másikig, Róma egész papságánál, az összes kongregációkon keresztül, abban az óriási, dolgos és csöndes méhkasban, ahol végül is kifáradt a lába, összetört a teste, és eltompult az agya.

Monsignor Nani olyan arccal hallgatta mindezt, mintha el lett volna ragadtatva, föl-fölkiáltott, és a szegény pártfogást kérő kálváriájának minden állomásánál így szólt:

- De hiszen ez kitűnő. Nagyszerű! Ó, hiszen a maga ügye jól halad! Nagyszerűen, nagyszerűen halad!

El volt ragadtatva, anélkül hogy a legkisebb rosszakaratú gúny érzett volna szavaiból. Csak szép, fürkésző tekintettel nézte a fiatal papot, hogy megtudja, vajon eljutott-e már az engedelmességnek arra a fokára, melyet ő óhajtott. Elég fáradt-e, elég kiábrándult, eléggé ismeri-e már a dolgok valódi mivoltát, hogy végezhessen vele? Háromhónapi római tartózkodás elég volt-e arra, hogy bölccsé formálja, vagy legalábbis rezignálttá tegye az első napok kissé őrült lelkesedése után?

Hirtelen megkérdezte:

- De kedves fiam, ön nem beszél Sanguinetti bíboros őeminenciájáról!

- Monsignor, őeminenciája Frascatiban van, nem látogathattam meg.

Akkor, hogy elodázza a kibontakozást, a diplomácia művészetének titkos élvezetével kiáltott föl a prelátus, felemelte kövér kis kezét, és nyugtalan arccal, mint aki veszve lát mindent, mondta:

- Ó, meg kell látogatnia őeminenciáját, meg kell látogatnia! Föltétlenül szükséges. Gondolja el, az Index prefektusa! Csak a látogatás után cselekedhetünk, mert nem volt senkinél, ha nála nem volt... Menjen, menjen Frascatiba, kedves fiam.

És Pierre, mit tehetett, meghajolt:

- Elmegyek, monsignore.

Csak tizenegy óra felé jelentkezhetett Pierre Sanguinetti bíborosnál, de azért a reggeli vonattal ment ki, és már kilenc órakor leszállott a kis frascati állomáson. Egyszer már járt itt, egy kényszerpihenőnapon, megtette a klasszikus kirándulást a római kastélyokhoz, Frascatitól a Rocca di Papáig és Rocca di Papától a Cave-hegyig, és el volt ragadtatva. Két órája maradt most is, jó alkalomként egy megnyugtató sétára az Albai-hegyek első dombjain, ahol Frascati épült, csipkebokrok, olajfák és szőlők között, és mint valami magas fok csúcsáról, úgy láthatta a Campagna óriási, rozsdavörös tengerét, egészen a jó hat mérföldnyire márványszigetként fehérlő Rómáig.

Ó, ez a Frascati! A zöldellő dombon, Tusculum erdőkoszorúzta magaslatainak lábánál, híres teraszával, ahonnan a világ legszebb kilátása nyílik, büszke és elegáns homlokzatú, reneszánsz patrícius-villáival, gyönyörű kertekkel, bennük örökké zöld ciprusokkal, fenyőkkel, tölgyekkel! Milyen kedves, derűs kép, Pierre bele nem fáradt volna soha a megejtő élvezetbe. Már több mint egy órája, hogy elragadtatottan bolyongott a görcsös olajfákkal szegélyezett, tekervényes, a szomszédos telkekről kinyúló fákkal szegett árnyékos antik utakon, az illatos ösvényeken, minden fordulónál a Campagna végtelen síksága bontakozott ki szeme előtt, mikor váratlanul találkozott valakivel, s ez a találkozás eleinte kellemetlenül érintette.

Az állomás felé sétált éppen, az alacsonyabban fekvő szőlőskertek között, ahol az utóbbi években új építkezések indultak meg, mikor nagy és nagyon szabályszerűen fölszerelt kétlovas fogatot látott Róma felől előrobogni. A fogat megállott mellette, és nagy meglepetésére nevén szólította valaki:

- Hogyan, Froment abbé úr, ön itt sétál ilyen korán?

Akkor ismerte meg Prada grófot. A gróf leszállott kocsijáról, és üresen küldte tovább, maga pedig gyalog tette meg a hátralevő néhány száz méternyi utat. Szívélyes kézszorítás után megmagyarázta, miért jött így.

- Nagyon ritkán utazom vonaton, mindig kocsin jövök. Legalább megjáratom a lovakat... Tudja, hogy érdekeltségem van itt, egész építkezési ügylet, ami, sajnos, nem megy valami jól. Ezért kell ebben az évszakban is többször kijönnöm, mint ahogy szeretném.

Pierre hallott a dologról. A Boccaneráknak el kellett adniuk káprázatos villájukat, melyet a tizenhatodik század második felében egy bíboros ősük építtetett Giacomo della Porta tervei szerint: egy királyi nyárilakot, csodálatos árnyékos parkkal, lugasokkal, tavakkal, vízesésekkel. A villának különösen híres volt a terasza, amely, mint egy kiugró fok, uralkodott a Campagna végtelen, a Szabin-hegyektől a Földközi-tenger homokos partjáig húzódó síkságán. Az osztozásnál Benedetta nagy szőlőskerteket kapott anyjától, Frascati alatt, ezeket vitte hozományul Prada grófnak, abban az időben, mikor a kő őrülete Rómából a vidékre is átáramlott. Pradának is az az eszméje támadt, hogy egy egész polgári villanegyedet építtet ott, a Párizs körül fekvő nyaralók mintájára, de kevés vevő akadt, bekövetkezett az anyagi összeomlás, csak nagy bajjal tudta nyélbe ütni a fölszámolást, miután kielégítette feleségét különköltözésük után.

- Aztán kocsin akkor indul, akkor érkezik az ember, amikor akar, míg vonaton a menetrend rabszolgái vagyunk. Ma reggel is vállalkozókkal, szakértőkkel, ügyvédekkel van találkozásom, és nem tudom, mennyi időt fog igénybe venni... Csodaszép vidék, ugye? Joggal vagyunk rá büszkék Rómában. Még most is, mikor kellemetlenségeim vannak itt, hangosabban dobog a szívem örömömben, ha idejövök.

Azt nem vallotta be, hogy, amint mondani szokta, barátnője, Lisbeth Kauffmann, az egyik új villában töltötte a nyarat, ott rendezte be finom művészettel műtermét, amelynek csodájára jártak az idegen kolóniabeliek, szemet hunyva az asszonynak férje halála óta tartó, rendezetlen helyzete fölött, amit vidámságának és éppen a szabad élethez elégséges festőművészetének köszönhetett. Még állapotosságán sem botránkoztak meg, így aztán november közepén visszatért Rómába, és nagy, egészséges fiúnak adott életet. A kisfiú megérkezése szenvedélyes pletykát szított a fehér és fekete szalonokban, Pradának és Benedettának hamarosan bekövetkező válásáról. Prada nagy szeretete Frascati iránt bizonyára az odafűződő gyöngéd emlékekből és a fia születésével járó büszke örömből fakadt.

Pierre állandóan zavarban volt Prada jelenlétében. Valami rossz érzés fogta el, ösztönösen gyűlölte a pénzembereket és zsákmányolókat, de viszonozni akarta Prada tökéletes udvariasságát, és megkérdezte, hogy érzi magát apja, az öreg Orlando, a hódító hős.

- Ó, leszámítva a lábát, kitűnően érzi magát. Száz évig fog élni szegény apám, mennyire szerettem volna egyik itteni házacskában elhelyezni a nyáron, de nem akarta a világért sem. Makacsul ragaszkodik Rómához, mintha attól félne, hogy távollétében ismét elveszik tőle.

Prada jóízűen fölnevetett, jót mulatott magában a függetlenségi harcok letűnt hőskorán. Aztán hozzátette:

- Még tegnap is önről beszélt, abbé úr. Csodálkozott, hogy oly rég nem jött el.

Ez elbúsította Pierre-t, mert tiszteletteljes, gyöngéd szeretettel viseltetett Orlando iránt. Kétszer is volt már nála első látogatása óta, és az öregúr mindkét ízben azt mondta, hogy addig ne beszéljenek Rómáról, amíg ifjú barátja nem látott, nem érzett, nem értett meg mindent. Akkor majd ráérnek, mikor mindketten levonhatják a következtetéseket.

- Nagyon kérem - kiáltott fel Pierre -, mondja meg neki, hogy nem felejtettem el, és ha megvárattam a látogatásommal, az csak azért volt, mert eleget óhajtok tenni kívánságának. De nem utazom el, míg meg nem mondom neki, mennyire meghatott, ahogyan fogadott.

Lassú léptekkel folytatták útjukat az emelkedő úton, az új villák között, melyek legtöbbje nem volt még befejezve. És mikor Prada megtudta, hogy a fiatal pap Sanguinettinél óhajt tisztelegni, ismét fölnevetett, kedves farkasnevetéssel villogtatva meg fehér fogait.

- Igaz, itt van, mióta a pápa gyöngélkedik... Ó, lázas izgalomban fogja találni.

- Ugyan miért?

- Mert Őszentsége egészségi állapotáról rossz hírek érkeztek ma reggel. Mikor eljöttem Rómából, azt hallottam, hogy rettenetes éjszakája volt.

Megállottak egy útfordulónál, egy régi kápolna előtt, egy szomorú, elhagyatott, de mégis bájos kis templom előtt, az olajfaerdő tisztásán. Tőszomszédságában egy omladozó épület állott, valószínűleg a régi plébánia. Magas, csontos, széles arcú pap jött ki onnan, kétszer fordította meg nagyon erélyesen a kulcsot a zárban, aztán továbbment.

- Lám - mondta a gróf gúnyosan -, íme, itt is van valaki, akinek hevesebben dobog a szíve. Valószínűleg az ön bíborosához igyekszik ő is, hírekért.

Pierre meglepetten nézte a papot.

- Ismerem - mondta. - Ha nem csalódom, őt láttam megérkezésemet követő napon Boccanera bíborosnál, egy kosár fügét hozott neki, és erkölcsi igazolást kért öccse számára, akit hevessége, gondolom, valami késszúrás, börtönbe juttatott; a bíboros azonban kereken megtagadta az írást.

- Ő az, ne is kételkedjék benne, mert azelőtt bejáratos volt a Boccanera-villába, kertész volt ott az öccse. Ma a Sanguinetti bíboros híve és kreatúrája. Ó, különös alak ez a Santobono, meg vagyok győződve róla, hogy ilyen nincs Franciaországban. Egyedül él ebben az omladozó házban, ennek a nagyon régi Santa Maria in Campitelli-kápolnának a papja, ahova évenként legföljebb háromszor ha jönnek misét hallgatni. Igazi szinekúra, úgy élhet itt ezerfranknyi fizetéséből, mint egy parasztfilozófus, művelheti ezt az idetartozó, fallal körülkerített kertet.

Valóban, a dűlőig húzódott az elzárt terület a plébánia mögött, minden oldalról gondosan el volt kerítve, mint valami szigorú menedékhely, ahova még a tekintet sem hatolhat be. Nem látszott ki más, mint baloldalt a kerítés fölött, egy hatalmas fügefa, egy csodálatosan szép fa, melynek nagylevelű lombsátra feketén rajzolódott ki a világos égboltra.

Prada folytatta útját, és tovább beszélt Santobonóról, aki nyilvánvalóan érdekelte. Hazafias, garibaldista pap! Nemiben, az Albai-hegyek egyik vad zugában született, a nép fia, még közel a földhöz, de tanult, és elég sokat tudott a történelemből ahhoz, hogy ismerje Róma nagy múltját, és hogy a római birodalom visszaállításáról álmodozzék, a fiatal Olaszország győzelméről. Erős meggyőződéssel hitte, hogy csak egy kiváló pápa valósíthatja meg az álmot, kezébe ragadva a hatalmat, és meghódítva valamennyi nemzetet. Mi sem egyszerűbb, hiszen a pápa katolikusok millióinak parancsol. Fél Európa, ugye, az övé? Franciaország, Spanyolország, Ausztria nyomban meghódol, ha látni fogják, hogy hatalmat és törvényt diktál a népeknek. Ami Németországot, Angliát és az összes protestáns államokat illeti, egész bizonyosan behódolnak ők is, mert a pápaság az egyetlen gát a tévedések ellen, amelyek egy napon meg fognak törni rajta. Politikai szempontból mindazonáltal Németország pártjára állott, kijelentvén, hogy Franciaországot előbb meg kell törni, csak azután fog a Szentatya karjaiba kerülni. Ellentmondások, őrült képzelődések kergetőztek Santobono ködös agyában, eszmék lobogtak benne, és fajtája primitív durvaságában hamarosan erőszakká váltak; az evangélium barbárja volt, a szegények és a szenvedők barátja, egy a szektahivők lázas családjából, nagy erények és nagy bűnök lehetőségének hordozója.

- Igen - folytatta Prada. - Teljes odaadással állott Sanguinetti mellé, mert benne látja a nagy pápajelöltet, a holnap pápáját, akinek feladata, hogy Rómát a népek egyetlen fővárosává tegye. Természetesen ilyesmi nem megy alacsonyabb törekvések nélkül, például, ugye, kanonoki cím elnyerése vagy az élet apró-cseprő kellemetlenségeihez kieszközölt segítség nélkül, mint például mikor fivérét kellett kiszabadítani a csávából. Az ember egy bíborosra bízza a sorsát, éppen mint ahogy ternót remél a lutrin: ha a bíborosból pápa lesz, az ember vagyont nyert... Azért megy most is olyan hosszú léptekkel, olyan izgatottan, mert kíváncsian lesi, hogy vajon XIII. Leó meghal-e, és megcsinálja-e a ternót, Sanguinetti bíboros nyeri-e el a tiarát?

Pierre némi nyugtalansággal és érdeklődve kérdezte:

- Olyan betegnek hiszi a pápát?

A gróf mosolygott, és széttárta a karját.

- Tudja az isten... mindig betegek, ha érdekük úgy kívánja... Most azonban azt hiszem, hogy csakugyan gyöngélkedik... állítólag bélzavarokkal küzd, és az ő korában a legcsekélyebb rosszullét is végzetessé válhatik.

Hallgatva haladtak néhány lépést, azután a pap tovább kérdezősködött:

- Ha a szent szék megüresedne, csakugyan olyan nagy reménységeket fűzhet elnyeréséhez Sanguinetti bíboros?

- Nagy reményeket! Nagy reményeket! Ez is olyan dolog, amit senki sem tudhat. Annyi bizonyos, hogy a lehetséges jelöltek között emlegetik. Ha a vágyódás önmagában elég lenne, akkor egész bizonyosan pápa lenne Sanguinetti, mert hallatlan buzgalmat és akaraterőt fejt ki a csontjait égető legmagasabb vágy beteljesülése érdekében. És ez egyszersmind a gyengéje is, lejáratja magát, és ezt érzi is... Nyugodt lehet, hogy ha ebben a válságos pillanatban bezárkózott ide, csak azért teszi, hogy jobban irányíthassa a küzdelmet messziről, miközben a visszavonulás vágyát színleli, és ezzel is hatást igyekszik kiváltani.

Prada gróf kimerítően beszélt Sanguinettiről. Szerette intrikáit, mohó győzni vágyását, rendkívüli, bár kissé zavaros tevékenységét. Azóta ismeri, mióta a mindenben járatos bíboros a bécsi nunciaturától visszatért, amikor elhatározta magában, hogy fejére teszi a pápai tiarát. Ez a törekvés mindent megmagyaráz: összezördüléseit és kibéküléseit a jelenlegi pápával, Németországhoz való ragaszkodását, majd fellobbanó szeretetét Franciaország iránt, Olaszországgal szemben tanúsított változó magatartását: előbb megegyezést óhajtott, azután a meg nem alkuvás álláspontjára lépett, semmi engedmény, míg Rómát ki nem ürítették. Azontúl látszólag ehhez a véleményhez ragaszkodott. XIII. Leó ingatag uralkodása fölött bánatot színlelt, és lelkes csodálatát kizárólag IX. Pius hősies ellenállásának szentelte, akinek jó szíve nem zárta ki a megingathatatlan szilárdságot. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy veszedelmes politikai engedmények nélkül óhajtja helyreállítani az egyház gyengeségtől mentes jóságát. Pedig a lelke mélyén kizárólag politikáról álmodott, határozott program érlelődött meg benne, melyet, bár akarattal, kissé rejtelmesen, hívei, kreatúrái buzgón terjesztettek, titokzatosan lelkesült arccal. A pápa tavaszi betegsége óta halálos aggodalomban élt, mert híre járt, hogy a jezsuiták, habár Boccanera bíboros nemigen szerette őket, végül mégis őt fogják támogatni. Kétségkívül Boccanera bíboros merev és szigorú maradt az elnézés századában is, viszont a patríciusokhoz tartozik, és megválasztása mintegy kifejezésre juttatná, hogy a pápaság sohasem mond le a világi uralomról. Ettől az időtől kezdve Sanguinetti félelmes versenytársnak tartotta Boccanerát, majd meghalt aggodalmában, és máris kifosztottnak érezte magát, órák hosszat töprengett, hogy milyen úton-módon tudna megszabadulni mindenható ellenfelétől; maga is terjesztette a bíboros bűnpártolásáról, a Benedettáról és Darióról keringő utálatos mendemondákat, és Antikrisztusnak tüntette föl vetélytársát, akinek uralma végleg romlásba döntené a pápaságot. Hogy megnyerje a jezsuiták kegyét, most már azt is elhíresztelte bizalmasai útján, hogy nemcsak csorbítatlanul magáévá teszi a világi uralom elvét, de kötelezi magát a hatalom visszaszerzésére is. Tervei máris közszájon forogtak; biztos győzelmi tervek, melyek látszólagos engedmények mellett is le fognak sújtani végeredményben a nemzeti hatalomra: a katolikusoknak nem fogják megtiltani a jövőben, hogy a választásokon részt vegyenek, és jelöltessék magukat. Száz képviselőt, majd kétszázat, háromszázat fognak küldeni a parlamentbe, azok majd megbuktatják a Szavojaiak uralkodóházát, és az olasz provinciák föderációba fognak lépni, és a Szentatya ismét Róma ura lesz, felséges és mindenható elnökük.

Prada nevetve fejezte be szavait, ragadozó fehér fogai, amelyek sosem szokták elengedni a zsákmányt, villogtak.

- Láthatja, hogy erősen kell védekeznünk, ha nem akarjuk kidobatni magunkat. Szerencsére némi akadály is útjukat állja. Csakhogy az ilyen álmok mindenesetre igen nagy hatást gyakorolnak a Santobonóhoz hasonló egzaltált agyú emberekre... Látja, ezt az embert Sanguinetti a világon mindenre rábírhatná egy szavával, ha akarná... Jó lábú ember... látja, már fölért a bíboros kis palotájához, ahhoz a faragott erkélyű, fehér villához, amott...

Csakugyan előtűnt Frascati első házainak egyike, modern építkezésű, reneszánsz stílusú, csinos kis palota, ablakai a végtelen római Campagnára nyíltak.

Tizenegy óra lehetett; Pierre elbúcsúzott a gróftól, hogy maga is fölmenjen a palotába, látogatóba. Prada néhány pillanatig kezében tartotta a pap kezét:

- Nagyon kedves volna, ha velem ebédelne... Akar? Mihelyt szabadul, keressen föl itt, ebben a rózsaszínű homlokzatú vendéglőben. Egy óra alatt én is elkészülök a dolgaimmal, és nagyon örülnék, ha nem kellene egyedül ebédelnem.

Pierre eleinte szabadkozott, de tulajdonképpen semmi komoly mentséget nem tudott fölhozni, és azonkívül hatott reá a gróf szeretetre méltó egyénisége is. Megadta hát magát. Mikor elváltak, csak egy utcán kellett fölhaladnia, és máris ott volt a bíboros kapuja előtt. A bíboros kapuja, egyrészt mert a külvilággal való érintkezést szükségessé tette, másrészt számításból, hogy megjátssza a népszerű embert, könnyen megnyílt a látogatók előtt. Különösen Frascatiban, szárnyas ajtaja kétfelé tárult a legegyszerűbb reverenda előtt is. Természetesen Pierre-t is azonnal bevezették, amin nem győzött csodálkozni, eszébe jutott a római szolga rosszkedvű tanácsa, mellyel ugyancsak lebeszélte az utazásról, erősítvén, hogy őeminenciája nem szereti, ha zavarják, mikor gyöngélkedik. Ami azt illeti, egyáltalán nem látszott a derűs termeken, hogy beteg tartózkodnék a ragyogó, kedves villában. A várószalon, ahol Pierre magára maradt, valami rémséges vörös bársonybútorral volt berendezve, se kényelem, se fényűzés sehol, azonban a világ leggyönyörűbb fénye ragyogott be az ablakon, mely a sík, kopár, csodálatos, páratlan szépségű Campagnára nyílott, csupa álom volt, a múlt soha el nem tűnő délibábja. Pierre az egyik erkélyre nyíló ablakhoz lépett, míg fogadására került a sor, és bámulva ölelte körül tekintetével a végtelen fűtengert, Róma távolban fehérlő látképéig, melyben a Szent Péter kupolája kicsiny foltnak tűnt föl, akkora sem volt, mint a kisujj körme. Így állott elmerülve, mikor hirtelen élénk beszélgetés ütötte meg fülét. Kihajolt és meglátta őeminenciáját a szomszédos erkélyen, amint egy pappal beszélgetett, akinek azonban csak reverendáját láthatta. Nemsokára azonban fölismerte Santobono hangját. Azonnal tapintatosan vissza akart húzódni, de azután a hallott szavak mégis ott tartották.

- Nemsokára mindent megtudunk! - szólalt meg őeminenciája. - Eufemiót Rómába küldtem, csak benne bízom, már hozza is vissza a vonat.

Csakugyan vonat érkezett, lenn a síkon messziről kicsinek látszott, mint a játékszer.

Bizonyára a vonatot lesve könyökölt künn az erkélyen Sanguinetti bíboros, Róma felé figyelve.

Santobono szenvedélyes hangon mondott néhány szót, Pierre nem értette jól, a bíboros azonban hangosan válaszolt:

- Igen, igen, barátom. Nagy szerencsétlenség lenne most reánk nézve egy katasztrófa. Bár sokáig megtartaná az Isten Őszentségét.

A bíboros nem képmutatóskodott, be is fejezte gondolatát:

- Legalábbis egyelőre tartsa meg. Nagyon rossz idők járnak reánk. Szörnyen aggódom. Az Antikrisztus hívei az utóbbi időben tért nyertek.

Santobono fölkiáltott:

- Ó, eminenciád működésbe lép, és diadalmaskodni fog!

- Én? Ugyan, hova gondol? Mit tehetnék? Barátaimra van bízva sorsom, azokra, akik hisznek bennem és a Szentszék diadalában. Nekik kell dolgozniuk, mindenkinek a maga módja szerint, hogy útját állják a rossznak, és győzelemhez segítsék a jót... Ó, ha az Antikrisztus kerül uralomra...

A gyakran ismétlődő "Antikrisztus" szó kellemetlenül érintette Pierre-t. Hirtelen eszébe jutottak a gróf szavai: Boccanera bíborost nevezték így.

- Gondolja meg, barátom, ha az Antikrisztus kerül a Vatikánba, végső pusztulásba viszi a vallást, büszkeségével, akaratosságával, megsemmisülési őrületével; semmi kétség, ő a próféták által megjósolt halálállat, aki magával fog ragadni mindent, a sötétség, a pusztulás útján száguldva... Jól ismerem - konokságról és vakmerőségről álmodik: meg fogja rázni a templom oszlopait, és önmagával együtt a katolicizmust is a romok alá temeti. Nem adok neki hat hónapot, és kiűzik Rómából, összevesz valamennyi nemzettel, Itália gyűlölni fogja, s ő végigvonszolja majd az egész világon az utolsó pápa bolygó fantomját.

Santobono nehezen elfojtott szitkokkal fogadta a rettenetes jóslatot. De a vonat beérkezett az állomásra, és a leszálló utasok kis csoportjában Pierre észrevett egy papocskát, aki úgy nyargalt máris az úton fölfelé, hogy reverendája lobogva verdeste a combját. Eufemio tisztelendő jött, a bíboros titkára. Amint meglátta az erkélyen álló bíborost, minden emberi méltóságról megfeledkezve, futni kezdett fölfelé a domboldalon.

- Ni, Eufemio! - kiáltotta őeminenciája, izgalomtól remegve. - Végre megtudunk mindent!

A titkár bezuhant a kapun, és egy szempillantás múlva lélekszakadva keresztülfutott a várószalonon, azután eltűnt a bíboros dolgozószobájában. Sanguinetti bement az erkélyről, és hírnöke elé sietett; nemsokára azonban élénk beszélgetések és fölkiáltások között tárgyalva a kedvezőtlen híreket, visszatért.

- Csakugyan igaz! Őszentségének nagyon rossz éjszakája volt. Egy másodpercig nem aludt... Azt mondják, hogy erős bélgörcsökben szenvedett, de hiszen az ő korában ilyesmi végzetessé válhatik, két óra alatt elviheti... Mit mondanak az orvosok?

Pierre nem hallhatta a választ, de megértette a bíboros beszédéből:

- Ó, az orvosok sohasem tudnak semmit... Egyébként, ha semmit sem szólnak, az a halál közeledését jelenti... Istenem! Milyen szerencsétlenség lenne, ha nem lehetne katasztrófáját néhány napig késleltetni!

Elhallgatott, és Pierre szinte érezte, hogy nagyravágyó aggodalmában tekintete újra Rómát keresi, a Szent Péter-templom kupolájának ragyogó kis foltját - alig nagyobb a kisujja körménél -, a határtalan vörhenyes síkság közepén. Milyen izgalom, milyen kavarodás, ha a pápa meghal! Ó, ha kitárt karja elérhetné az örök várost, a szent várost, és tenyerébe vehetné... Innen messziről akkorának látszik csak, mint egy kis rög, amelyet gyermek ásója hányt föl. Sanguinetti bíboros már a konklávéról álmodozott, mikor a többiek baldachinja lehull, csak az övé áll bíborában fenségesen, mozdulatlanul.

- Igaza van, barátom! - mondta a bíboros Santobonónak. - Cselekedni kell, az egyház üdve kívánja... meg aztán lehetetlen, hogy az ég ne legyen velünk, hiszen csakis a diadalát akarjuk. Ha úgy akarja, a kellő pillanatban majd lesújt az Antikrisztusra.

Pierre most hallotta először határozottan Santobono nyers, vadul határozott hangját:

- Ha késlekedik az ég, lehet azon segíteni!

Azután már csak kusza szavak ütötték meg a fülét. Az erkély kiürült, és ő tovább várt a napsütéses, nyugodalmasan és bűbájosan vidám szobában. A dolgozószoba ajtaja hirtelen kinyílt, és egy szolga bevezette a bíboroshoz, aki legnagyobb meglepetésére, teljesen egyedül volt, a másik két pap már távozott egy oldalajtón.

Sanguinetti bíboros az egyik nyitott ablaknál állott, az élénk, szőke fényben. Színes arca, erős orra, vastag ajka, fiatalos, erőteljes megjelenése nem árulta el, hogy már elmúlt hatvanéves. Arcán a szokott atyai mosoly jelent meg, amellyel, okos politikából, a szegényeket fogadta. Pierre meghajolt, megcsókolta a pásztorgyűrűt. A bíboros rögtön hellyel kínálta.

- Üljön le, kedves fiam, üljön le... Ugye, abban a szerencsétlen könyvügyben jön... Nagyon örülök, hogy beszélhetek róla önnel.

Maga is leült a Rómára nyíló ablakkal szemben, amelytől, úgy látszik, sohasem tudott megválni. Pierre észrevette, hogy nem is igen hallgat reá, szeme a távolban kalandozik, a hőn óhajtott zsákmány felé, míg ő mentegetőzik az alkalmatlankodásért. Mindenesetre tökéletesen színlelte a szeretetre méltó figyelmet, és Pierre bámulta önuralmát, nyugodt, a mások dolga iránt oly nagy érdeklődést eláruló arckifejezését, holott bizonyára valóságos vihar dúl a lelkében.

- Megbocsát eminenciád...

- Nagyon is jól tette, fiam, hogy eljött, ha már kissé gyönge egészségi állapotom miatt itt kell tartózkodnom... Ma már azonban sokkal jobban érzem magam, és nagyon természetesnek találom, hogy magyarázatokat, felvilágosításokat óhajt adni könyvéről, hogy megvilágítani óhajtja ítélőképességemet. Tulajdonképpen csodálkoztam is, hogy eddig nem mutatkozott, mert tudom, hogy hite erős, és nem sajnálja a fáradságot bíráinak meggyőzésére... Beszéljen, fiam, figyelemmel hallgatom, és örülni fogok, ha föloldhatom.

Pierre beugrott a jóindulatú szavaknak. Megint reménykedett, hogy meg tudja majd nyerni ügyének az Index mindenható prefektusát. Máris ritka intelligenciájú, rendkívül barátságos embernek látta a hajdani nunciust, aki előbb Brüsszelben, majd Bécsben tanulta meg a világi művészetet, hogy úgy küldjön el embereket, hogy el legyenek tőle bűvölve, rászedje őket, és mindent ígérjen, de semmit se nyújtson. Pierre-ben újból föllobbant az apostoli lelkesedés, és égő szavakkal ecsetelte a holnap Rómáját, azt a Rómát, amelyről álmodott, amely megint a világ királynője lehet, ha visszatér a krisztusi kereszténységhez, és forró szeretettel öleli keblére a kisembereket, a szenvedőket.

Sanguinetti mosolygott, szelíden csóválta a fejét, és elragadtatva kiáltott föl:

- Nagyon jó, nagyon jó... kitűnő... Kedves fiam, éppen úgy gondolkozom, mint ön! Igazán nem lehet szebben kifejezni ezeket a gondolatokat... Oly nyilvánvaló az egész, azt hiszem, hogy ebben minden jó lélek egyetért.

Azt is mondta, hogy a mű költői szépsége is mélyen meghatja. Kétségkívül, tisztán a versengés kedvéért, szerette, ha jó latinistának tartják, mint XIII. Leót, és határtalanul sok gonddal, gyöngédséggel tanulmányozta Vergiliust.

- Emlékezem, emlékezem, háromszor is elolvastam könyvének azt a részét, amelyben a tavasz visszatérését hirdeti minden szegény számára, vigaszt hozó erejét a fagyos tél után. És tudja-e, hogy nagyon sok latinos fordulattal dolgozik? Ötvennél több kifejezést jegyeztem meg könyvében, amelyeket az Eclogákban is meg lehet találni. Elragadó a könyve, igazán elragadó!

Sanguinetti nem volt ostoba ember, és minthogy Pierre-ben rendkívüli szellemet látott, nagy érdeklődéssel kutatta - nem a fiatal papot, hanem azt, hogyan lehetne felhasználnia az abbét a maga céljaira. Állandó szorongással, lázas izgalommal leste, milyen hasznot húzhat az emberekből, az Isten által elébe hajtott teremtményekből, saját diadala érdekében. Egy pillanatra elfordította tekintetét Rómáról, látogatója szemébe nézett, figyelmesen hallgatta szavait, és azon töprengett, vajon mire használhatná föl most mindjárt, válságos helyzetében, vagy később, ha pápa lesz. De Pierre megint elkövette azt a hibát, hogy megtámadta az egyház világi hatalmát, és kiejtette a szerencsétlen szót, hogy új vallás.

A bíboros egy mozdulattal elhallgattatta. Szeretetre méltó mosolya most sem halványult el, habár régi elhatározása most még inkább megszilárdult, véglegessé vált.

- Kedves fiam, mindenesetre sok tekintetben igaza van, és a magam részéről sok mindenben osztom véleményét... Csakhogy, ugye nem tudja, hogy én Lourdes pártfogója vagyok itt... Mármost azok után, amit ön néhány oldalon át a barlangról írt, nem kívánhatja, hogy az atyák ellen és ön mellett foglaljak állást.

Pierre-t lesújtotta ez a tény. Sanguinetti kapcsolata Lourdes-dal, amelyről valóban nem tudott. Senki sem volt olyan körültekintő, hogy előre közölje vele. A világ minden katolikus intézményének van egy bíboros szószólója Rómában, akit a Szentatya nevez ki, és megbíz egyúttal az illető ügy képviseletével és védelmezésével.

- A szegény jó atyáknak - folytatta Sanguinetti szelíden - ön igen sok bánatot okozott... és kezünk meg van kötve, nem növelhetjük fájdalmukat... Ha tudná, hogy hány misét küldenek nékünk... Ismerek nem egy szegény papot, aki éhen halna nélkülük.

Pierre nem tehetett mást, meghajolt. Megint anyagi kérdés állotta útját, a kényszerűség, hogy a Szentszék, akármi történjék, biztosítsa költségvetését. Róma elvesztése ugyan fölszabadította a pápát az uralkodás gondja alól, de mégis szolgaságba került, mert a kötelező hála a kapott adományokért hatalmas szegekkel verte a földhöz. Olyan nagy volt a szükség, hogy a pénz uralkodott, a pénz lett a mindenható hatalom, és a római udvarban mindenki meghajolt előtte.

Sanguinetti fölállt, és elbúcsúzott látogatójától.

- Azért ne csüggedjen, kedves fiam! - mondta melegen. - Természetesen csak a magam szavazatával rendelkezhetem, de ígérem, nem tévesztem szem elől a nagyszerű magyarázatokat, amelyeket adott... És ki tudja? Ha Isten önnel van, ellenünk is megvédheti.

A bíboros szokott taktikája szerint ügyelt, hogy senkit se kergessen a végletekig, és ne küldje el az embereket teljesen reménytelenül. Miért mondta volna meg ennek a papnak is, hogy könyvének elítélése már befejezett tény, és az egyetlen okos cselekedet az lenne, ha visszavonná? Csak a Boccanerához hasonló vadember fújta haragját a tüzes lelkekre, és kergette őket a zendülésbe.

- Reméljen, reméljen! - mondogatta, és mosolya olyasmit árult el, mintha már sok kedvező dolgot tudna, amiről azonban nem szabad beszélnie.

Pierre mélyen meg volt hatva, valósággal újjászületett. Még a véletlenül meghallott beszélgetést, a bíboros buzgó nagyratörését, félelmes versenytársa ellen irányuló dühöngését is elfelejtette. Meg aztán a hatalmasoknál az ész helyettesíti a szívet. És ha Sanguinetti elnyeri a tiarát - és ha jól értette szavait -, vajon nem ő lesz-e a várva várt pápa, aki vállalja a feladatot, hogy megszervezze az egyháznak, a világ szellemi urának Európai Egyesült Államait. Meghatottan mondott köszönetet, mélyen meghajolt, és aztán magára hagyta a bíborost álmaival a Rómára nyíló ablak előtt, ahonnan az örök város drága, csillogó ékszernek, drágakövekkel kirakott aranytiarának látszott a távolból, az őszi nap ragyogó fényében.

Már egy óra lehetett, mikor Pierre és Prada gróf ebédhez ültek, a vendéglő egyik kis asztalánál. Mindkettőjüket késleltették ügyeik. A gróf azonban nagyon vidámnak látszott, úgy látszik, előnyösen oldott meg nehéz kérdéseket; Pierre is újra remélt, és átadta magát az utolsó szép nap örömének. A kékre és rózsaszínre festett, világos étteremben kellemesen telt az idő. Ebben az évszakban kevés vendég kereste föl ezt a helyet. A mennyezeten ámorok röpködtek, és római kastélyokra emlékeztető freskók díszítették a falakat. A két férfi üdítő ételeket evett, zamatos frascati bort ivott, amelynek égető földíze mintha a régi vulkánok tüzét őrizte volna.

Sokáig beszélgettek az Albai-hegyekről, amelyeknek vad bája oly szerencsésen uralkodik a római Campagna síkján, elragadó látványt nyújtanak a szemnek. Pierre kocsin tette meg múltkor a klasszikus kirándulást Frascatitól Nemiig, és most is lelkesen beszélt róla, olyan nagy hatást gyakorolt reá az út. Milyen gyönyörű a Frascatitól Albanóba vezető, hol emelkedő, hol lejtős út, a nádas, szőlős domboldalakon, olajfák szép sorai között, ahonnan minduntalan kilátás nyílik a végtelenbe hullámzó Campagnára! Balról a Rocca di Papa falu fehérlett amfiteátrálisan, egy dombon a Cave-hegy alatt, nagy, évszázados fákkal koszorúzva. Ahol az út Frascati felé fordult, nagyon magasan, egy píneaerdő tisztásán nagy, vörhenyes romok látszottak, évszázados nap perzselte őket... Ormukról fölséges kilátás nyílhatott, semmi nem állta a tekintet útját. Azután át kellett haladni Marino nagy, lejtős utcáján, hatalmas temploma mellett, a Colonnák megfeketedett és félig elmállott palotája előtt. Zöld tölgyfaerdő következett, és utána az Albanói-tó páratlan látványa. Szemközt Alba Longa romjai, túlsó oldalon a fényesen tükröző, mozdulatlan vizek, balról a Cave-hegy, Rocca di Papával és Palazzolával, és jobbról Castel Gandolfo, mintegy sziklafalszerűen uralkodva a tó felett. A kialudt kráterben, mint valami óriás, mély kupa mélyén, halálos, nehéz álmát aludta a tó, olvasztott ércabroszhoz hasonlított, egyik felét bearanyozta a nap, a másik árnyékban maradt, feketén. Az út fölfelé haladt, egészen Castel Gandolfóig, mely úgy gubbasztott szikláján, mint egy fehér madár, a tó és a tenger között. Enyhe szellő üdítette a levegőt még a legforróbb nyári napokon is. Itt állott a pápák hajdani híres kastélya, ahol IX. Pius szívesen időzött pihenőnapjain, de ahová XIII. Leó sohasem jött ki. Azután lefelé haladt az út. Megint zöld tölgyfák következtek, híres, óriás tölgyfák, girbegurba ágakkal; voltak közöttük két-háromszáz évesek is. Végül Albanóba vezetett az út. A kisváros talán kevésbé tiszta és kevésbé modernizált volt, mint Frascati, egy zug, amely megtartott valamit régi vadságából. Azután következett Arricia a Chigi-palotával, erdőborította dombokkal, mélyen sötétlő szorosokkal, átugró hidakkal, majd a sziklák és fák között félig elveszve a vad Genzano és Nemi.

Milyen feledhetetlen emléket őrzött Pierre az elragadó, gyönyörű fekvésű, bűbájos tóparti Nemiről! Régi legendák életrekeltője, vízmélyi tündérvárosok titkának őrzője ez a hely. De ha az ember közelebb megy, visszataszító piszok és szenny árad mindenfelől, minden omladozik, és az Orsiniak tornya még mindig úgy uralkodik itt, mint a régi idők rossz szelleme, amely ma is igyekszik elhinteni a vad erkölcsök magvát, és pártfogásába veszi az erőszakos szenvedélyeket és késszúrásokat. Idevalósi Santobono is, akinek fivére ölt, s akinek magának is gyilkos láng csap ki parázsként szikrázó, bűnös szeméből. És a tó! A kerek tó olyan, mint a kráter mélyére zuhant hold. Itt szűkebb a medence, mint az Albanói-tónál, és mélyebb is. Partját mesésen sűrű és erőteljes fák borítják. A fenyők, a szilfák, a füzek egymásba kapaszkodó, zöld ágaikkal egészen a folyóig érnek. Az irtózatos termékenység titka a vízből fölszálló párában rejlik, a nap heve váltja ki a mélységben, mint kohóban, összefutó sugaraival. Nedves, nehéz melegség száll föl, a szomszédos kertek útjait belepi a moha, reggelenként néha sűrű köd tölti be a hatalmas medencét fehér párával, mintha a boszorkányok galád tettekre használt teje füstölögne. Pierre-nek eszébe jutott, milyen kellemetlen érzés fogta el itt a tó előtt, amelyben talán régi erőszakoskodások áldozatai alszanak, utálatos praktikákhoz folyamodó, titokzatos vallás emlékei, a bámulatosan szép díszlet közepette. Este látta a tavat, az erdők sötét árnyával övezetten, feketén, ezüstösen, nyomasztó mozdulatlanságban; vize világos és mély, elhagyatott, halott, se bárka, se csónak rajta, halott víz, fenséges és sírszerű... Leírhatatlan szomorúságot keltett a látvány Pierre szívében, halálos mélabút, a nagy magányos párzások kétségbeesettségét... És a csírázás néma fájdalmában duzzadó föld és a vizek nyugtalanító termékenységről beszéltek... Micsoda szakadékos, fekete partok, micsoda komor tó, ott lenn a mélyben!...

Prada gróf nevetett Pierre benyomásain.

- Igaza van. A Nemi-tó nem mindennap jókedvű. Láttam hűvös időben: ólomszíne van. Olyankor még a napsütés sem élénkíti föl. Meg vagyok győződve, hogy megölne az unalom, ha örökösen ott kellene élnem a sivár víz mellett. Viszont költők és regényes hajlamú nők, akik tragikus végű szenvedélyekért rajonganak, vonzódnak hozzá.

A két férfi fölállott az asztal mellől, és künn a teraszon itták meg feketekávéjukat. Beszélgetésük tárgya is megváltozott.

- Elmegy ma este Buongiovanni herceg estélyére? - kérdezte a gróf. - Pompás látványban lesz része, önt mint idegent, bizonyára nagyon fogja érdekelni, el ne mulassza megnézni.

- Igen, kaptam meghívót - felelt Pierre -, egy barátom, Narcisse Habert úr, nagykövetségünk egyik attaséja eszközölte ki számomra, és ő fog elkísérni.

Aznap este csakugyan fényes estélyre készültek a Corsón emelkedő Buongiovanni-palotában. Ilyen díszes estélyeket nagyon ritkán, alig kétszer-háromszor rendeznek egy télen. Azt rebesgették, hogy a mai estély minden eddigi pompát fölül fog múlni, mert a kis Celia hercegnő eljegyzését ünneplik. A herceg hirtelen, egész váratlanul engedett a fiatal leány szelíd és kitartó konokságának, holott azelőtt állítólag meg is verte egyszer szenvedélyes haragjában, és majdnem gutaütést kapott a méregtől, végül azonban beleegyezett a házasságba, leányának és Attilio főhadnagynak, Sacco miniszter fiának házasságába. Róma minden szalonja, a fehérek éppúgy, mint a feketék, csakis erről beszéltek mostanában.

Prada megint nevetett.

- Gyönyörű látványban lesz része, biztosíthatom. El vagyok ragadtatva Attilio unokaöcsémtől. Igazán nagyon kedves, derék fiú. Világért sem mulasztanám el Sacco nagybátyámnak, az újdonsült földművelésügyi miniszternek a bevonulását a Buongiovanni-palota ódon termeibe. Érdekes, nem mindennapi látvány lesz. Apám, aki mindent nagyon komolyan fog föl, azt mondta reggel, hogy egész éjszaka le nem hunyta a szemét...

Egy pillanatig hallgatott, azután megint folytatta:

- Ugye, most már nincs semmi dolga? Ez idő szerint azonban csak fél három, és a legközelebbi vonat öt órakor indul. Jöjjön be velem kocsin Rómába.

- Nem, nem, köszönöm! - tiltakozott Pierre. - Habert barátom vár a vacsorához, nem késhetem el.

- Szó sincs késésről. Ellenkezőleg! Háromkor indulunk, öt óra előtt Rómában leszünk. Elragadóbb sétakocsizást el sem képzelhet, és ma különösen gyönyörű naplementét jósolok.

Pierre nem tudott ellenállni Prada szeretetre méltó, jókedvű erőszakoskodásának. Kellemes órát töltöttek együtt Rómáról, Olaszországról, Franciaországról beszélgetve. Rövid időre visszamentek Frascatiba is, ahol a gróf egy vállalkozóval kívánt beszélgetni. Három óra tájban végre útnak indultak. A nyitott hintó puha vánkosain kellemesen rángatózva haladtak végig a Campagnán. A két ló könnyed léptekkel ügetett, és a tiszta ég alatt, a legenyhébb, verőfényes őszi nap alkonyulatánál igazán elragadó volt az útjuk.

A kocsi eleinte a frascati lejtőkön haladt végig, végtelen szőlők és olajfaerdők között. A kanyargós kövezett úton gyér forgalom volt, alig néhány paraszt haladt el, öreg fekete nemezkalapban; egy-egy fehér öszvér, taligát húzó szamár; csak vasárnap népesedtek be a borkimérések, s jöttek ki a kézművesek kecskehúsra a környékbeli kocsmákba. Egy műemlék-kút előtt haladtak el az egyik útfordulónál. Juhnyáj vonult el előttük, és néhány pillanatra elzárta az utat. A végtelenbe nyúló Campagna lassú, vöröses hullámzásán túl, a távolból mindig Róma látszott az est lilás párájában, és egyre sötétebbnek látszott, ahogy közeledett a kocsi. És egyszer már egészen eltűnt, a láthatár szélén csak egyetlen keskeny, szürkés vonal volt, amelyet csillagokkal szórtak tele a fehér, napsütötte homlokzatok. Azután a föld ösvénybe süllyedt, egészen elnyelte a végtelen mezők tengere.

A kocsi most puszta síkságon robogott végig, maga mögött hagyva az Albai-hegyeket, míg jobbról, balról és szemközt rétek, szalmatetős kunyhók végtelensége vette körül őket. A gróf kihajolt a kocsiból és fölkiáltott:

- Nézze csak, ott elől a mi emberünk, Santobono, akit reggel is láttunk. Derék fickó! Milyen gyorsan jár! A lovaim alig bírják utolérni.

Pierre is kihajolt. Csakugyan a Santa Maria in Campitelli plébánosa haladt előttük, tagbaszakadt, csontos alakjával, hosszú fekete reverendájában. Ahogy rávetődött a szőke napfény, nagy, fekete tintafoltnak látszott. Olyan szabályos, hatalmas léptekkel járt, mint maga a végzet. Jobb karjáról lelógott valami, amit messziről nem lehetett jól látni.

Mikor a kocsi utolérte végre, Prada megparancsolta a kocsisnak, hogy lassítson, és megszólította a papot.

- Jó napot, főtisztelendő úr, hogy van?

- Köszönöm, jól, gróf úr.

- Hova, hova ily sietve?

- Rómába igyekszem, gróf úr!

- Hogyan? Ilyen későn Rómába?

- Körülbelül akkorra érek oda, mint ön. Nem félek az úttól. Időt és pénzt takarít meg az ember...

Egy pillanatra sem lassította járását, alig fordította fejét a kocsi felé, csak úgy felelgetett a grófnak, aki Pierre-hez fordult:

- Meglátja, hogy milyen jó mulatság lesz!

- Minthogy Rómába igyekszik - folytatta Santobonóhoz fordulva -, üljön föl, van hely az ön számára is.

A pap nem mondatta magának kétszer.

- Ezer köszönet! Legalább a cipőjét nem rongálja az ember.

Nyomban fölszállott, és a felhajtható ülést foglalta el, goromba alázattal visszautasítva a gróf melletti helyet, amelyet Pierre udvariasan fölajánlott. Csak most vették észre, hogy a karján egy kosár csinosan elrendezett fügét visz, zöld levelekkel letakarva.

A lovak újra ügetni kezdtek, most már gyorsabban, a kocsi tovább gördült a szép, sima úton.

- Szóval: Rómába megy? - kérdezte ismét a gróf, hogy megszólaltassa a papot.

- Igen, Boccanera bíboros őeminenciájának viszem az utolsó fügetermést. Megígértem neki.

Térdére vette a kosarat, és nagy, csontos kezével gondosan, vigyázva fogta, mintha valami törékeny kincset őrizne.

- Ó, híres fügefáinak gyümölcse! Igaz, hogy édes, mint a méz?... De helyezze el kényelmesebben; csak nem fogja Rómáig az ölében tartani! Adja ide, beteszem a csomagtartóba.

Santobono azonban élénken tiltakozott, sehogy sem akart megválni kosarától.

- Ezer köszönet... Ezer köszönet... Igazán nem alkalmatlan, nagyon jó helyen van itt. És így legalább bizonyos vagyok benne, hogy nem éri semmi baleset.

Prada nagyon mulatságosnak találta, hogy Santobono ilyen féltékenyen vigyáz kertjének termésére, és titkon meglökte Pierre-t.

- A bíboros szereti a fügét? - kérdezte újból.

- Ó, gróf úr, a bíboros őeminenciája rendkívül szeretni kegyeskedik. Régebben, mikor itt töltötte a nyarakat, a villában, nem is evett soha más fáról fügét. Természetesen, igyekszem örömet szerezni neki, minthogy ismerem ízlését.

De beszéd közben éles pillantást vetett Pierre-re, s ezzel eszébe juttatta a grófnak, hogy még nem mutatta be őket egymásnak.

- Froment abbé úr éppen a Boccanera-palotában lakik - szólt Prada -, már három hónapja.

- Tudom, tudom! - jelentette ki Santobono nyugodtan. - Láttam az abbé urat őeminenciájánál, amikor éppen az első fügét vittem neki. Csakhogy akkor még nem volt egészen érett a gyümölcs, ez pedig már tökéletes.

Gyönyörködő pillantást vetett a kis kosárra, és még jobban magához szorította karmos, hosszú ujjaival. Csönd állott be, kis ideig némán haladtak a végtelen Campagnán. A házak már régen eltűntek, sehol egyetlen fal, egyetlen fa, csak a hatalmas földhullámok, amelyeket a közeledő tél sovány, gyér fűfoltokkal kezdett tarkítani. Egy-egy félig beomlott torony vagy rom az út bal oldalán egyszerre olyan fontos lett a tiszta ég alatt, a látóhatár végtelenbe nyúló sima vonala felett. Jobbra, egy nagy parkban, amelyet karók vettek körül, ökrök és lovak távoli árnyképei rajzolódtak ki; messzebb fáradt, még igába fogott ökrök haladtak hazafelé lassan a munkából, ösztöke szúrásaitól buzdítva, míg egy majorosgazda lóháton nyargalta még körül a földet, megnézni, rendben van-e minden. Aztán egy biroccino - könnyű, kétkerekű kocsi, tengelyén egyetlen ülés - haladt el mellettük, mint a szélvész. Néha elhagytak egy-egy carrotinó-t, alacsony szekeret, melynek élénk színű sátra alatt egy paraszt a római kastélyok vidékének borát, gyümölcsét, zöldségét szállította Rómába. Messziről lovak halk szavú csengettyűje hallatszott. A parasztok mélyen aludtak szekereiken, lovuk úgyis jól ismerte az utat. Fekete hajú asszonyok tartottak hazafelé, vállukon vörös kendővel; a szoknyájukat feltűrték, a fejükön semmi. Azután lassanként kihalt az út, egyre nagyobb lett a magány, kilométernyi távolságban sem akadt sem emberi lélek, sem állat a kerek, végtelen ég alatt, amelyen ferdén lehanyatlott a nap a sivár, egyhangú, szomorú mezőtenger szélén.

- Hát a pápa, tisztelendő úr? - kérdezte hirtelen Prada. - Nem halt még meg?

Santobono nem vesztette el hidegvérét.

- Remélem - válaszolta egyszerűen -, hogy Őszentsége még sokáig él az egyház diadalára.

- Szóval, jó híreket hallott ma reggel püspökénél, Sanguinetti bíborosnál?

A plébános ezúttal nem tudta leplezni meglepetését. Tehát látták ma reggel? Persze, ő nem vette észre nagy sietségében a háta mögött járó férfiakat.

- Ó - felelte tüstént, leküzdve zavarát -, az ember sohasem tudhatja, hogy mi a jó és mi a rossz hír... Úgy hírlik, hogy Őszentségének rossz éjszakája volt, kívánom, hogy a következő éjszakája jobb legyen.

Egy darabig gondolataiba merült, aztán hozzáfűzte még:

- Egyébként, ha az Úr elérkezettnek látja az időt, hogy magához szólítsa Őszentségét, akkor sem hagyja pásztor nélkül nyáját, bizonyára kiválasztotta és megjelölte a holnap legfőbb papját.

A válasz nagyon tetszett Pradának.

- Igazán, tisztelendő úr, maga érdekes ember! Azt hiszi, hogy csakugyan Isten kegyelméből lesznek a pápák? Ott fönn nevezik ki a holnapi pápát, ugye? Aztán csak várja, hogy üssön az órája. Tudja isten, én azt hiszem, hogy némiképpen az emberek is beleavatkoznak a dologba... Vagy talán ön már tudja, hogy kit jelölt pápának az isteni kegy?

Tovább tréfálkozott könnyedén, a hitetlen emberek módjára, de tréfái csöppet sem zavarták a pap nyugalmát, sőt még nevetett is, mikor a gróf a római nép játékszenvedélyére célozva elmondta, hogy minden konkláve alkalmával nagy tétekben fogadnak, és ugyancsak meggazdagodhatna, ha be volna avatva az Isten titkaiba. Azután a Vatikán egyik szekrényébe zárt három különböző ünnepélyes fehér reverenda került szóba, vajon ezúttal a nagyméretűre, a kicsire vagy a közepesre kerül sor? Az uralkodó pápa legcsekélyebb rosszulléte már nagy viharokat kavart föl, nagyravágyó törekvéseket szított, intrikákat élesztett, úgyannyira, hogy nemcsak a fekete világ, de az egész város egyébről sem beszélt, más iránt sem érdeklődött, semmi mással nem foglalkozott, csak azon vitázott, ki ér majd célhoz a bíborosok közül.

- Úgy látszik, hogy ön már tudja - folytatta Prada. - Nagyon szeretném, ha megmondaná nekem is... Vajon Moretta bíboros következik?

Santobonót, minden látható igyekezete ellenére is, hogy megtartsa méltóságteljes közönyét, elragadta a belső láng, s nem bírt ellenállni a kérdezősködőnek:

- Moretta! Szó sincs róla! Egész Európának eladta magát.

- Talán Bartolini bíboros?

- Csak nem gondolja komolyan!? Bartolini!... Lejáratta magát azzal, hogy mindig mindent akart, és soha semmit sem tudott elérni.

- Akkor bizonnyal Dozio bíboros?

- Ó, ha Dozio lenne a győztes, szegény egyházunk ugyancsak megsínylené... Nincs alacsonyabb és gonoszabb lelkű ember a világon.

Prada olyan mozdulatot tett, mintha nem jutna eszébe más komoly jelölt. Már csak azért sem akarta említeni Sanguinettit, a plébános nyilvánvaló jelöltjét, hogy kissé bosszantsa a papot. Aztán hirtelen, mint aki végre eltalálta az igazit, fölkiáltott:

- Már tudom, hogy ki a jelöltje! Boccanera bíboros!

Santobonót haragjában, hazafias hitében szíven találta a kijelentés. Már-már dühös tiltakozásra nyitotta a száját, hogy teli torokkal nemet kiáltson, de még idejekorán visszafojtotta fölindulását - az ölében tartott és erősen szorított fügéskosár némaságot parancsolt; az erőfeszítéstől azonban úgy remegett, hogy idő kellett, míg nyugodtan felelni tudott:

- Boccanera bíboros őeminenciája kétségtelenül szent ember, méltó a trónra, de attól tartok, hogy háborút idézne föl, ha trónra jut, annyira gyűlöli a mai Olaszországot.

Prada azonban meg akarta forgatni a kést a frissen ütött sebben.

- De őt mindazonáltal elfogadja, hiszen sokkal jobban szereti, semhogy ne örülne szerencséjének. Azt hiszem, hogy most eltaláltam az igazit, mert mindenki meg van győződve róla, hogy a konkláve nem nevezhet ki mást. Mivel a bíboros magas ember, a legnagyobb reverendát fogják elővenni.

Santobono mintegy önkéntelenül mormolta:

- A nagy reverendát... a nagy reverendát... hacsaknem...

Nem fejezte be a gondolatát, újra legyőzte szenvedélyét. Pierre néma csodálkozással hallgatta, és eszébe jutott a Sanguinetti bíborosnál meghallott beszélgetés. A füge kétségtelenül csak ürügy, hogy megnyissa a Boccanera-palota kapuját, ahol valamelyik bizalmastól, kétségtelenül Paparellitől, hajdani iskolatársától fölvilágosítást akar megtudni. De milyen önuralmat tanúsít ez az egzaltált Santobono, lelke rendezetlen zűrzavarában is!

Az út két oldalán még mindig a Campagna mérhetetlen füves abrosza terült szét. Prada a messzeségbe nézett, és komolyan elgondolkozott. Hangosan fejezte be gondolatait:

- Tudja, tisztelendő úr, ha most meghal a pápa, hirtelen, bélgörcsökben... mit mondanak?... Gyanús a hirtelen betegség, a bélgörcs, meg az, hogy úgy titkolják a híreket... azt fogják mondani megint, hogy őt is megmérgezték, mint a többit.

Pierre megdöbbenve kiáltott föl:

- Hogyan?... Megmérgeznék...

Rémülten meredt két társára. Még mindig méreg... mint a Borgiák idejében, mint egy romantikus drámában, most, a tizenkilencedik század végén is! Rettenetesnek és egyben nevetségesnek találta a föltevést.

Santobono mozdulatlan, kifürkészhetetlen arcot öltött, és nem felelt. De Prada megcsóválta a fejét Pierre szavaira, és azontúl csak ketten beszélgettek, a gróf és Pierre.

- Igen, méreg, még mindig... Rómában ma is nagyon félnek tőle. Mihelyt érthetetlennek tűnik föl a halál, ha igen gyorsan vagy tragikus körülmények között következik be, először mindenki, egyhangúan, mérget kiált. És meg kell jegyeznem, hogy nincs a világon olyan hely, ahol a hirtelen halál gyakoribb lenne, mint nálunk. Nem tudom bizonyosan, hogy miért. Talán a láz... Igen, a méreg legendája mindig él, tudja, a villámgyorsan ölő és semmi nyomot nem hagyó méreg... A kitűnő recept korról korra öröklődik, a császárok és pápák alatt éppen úgy, mint napjainkban a polgári demokráciában.

A gróf mégis mosolygott: kissé szkeptikus volt, de származásánál, neveltetésénél fogva tompa félelem élt benne. Tényeket sorolt föl. A római nők vörös varangy mérgével szabadultak meg férjeiktől vagy kedveseiktől. Locusta gyakorlatiasabb volt, a növényekhez fordult segítségért, állítólag sisakvirágot főzött. A Borgiák után Toffana árusított Nápolyban, Szent Miklós képével díszített kis üvegcsékben, egy híres folyadékot, amelyben kétségkívül arzén volt. Furcsa történeteket rebesgettek gombostűkről is, amelyek szúrása végzetes, továbbá boros serlegről, amelyet rózsával mérgeznek meg, vagy mérgezett késről, amellyel egy szalonkát vágtak ketté, és a késsel érintett rész megölte az egyik vendéget.

- Magam is emlékszem, hogy fiatal koromban, egy barátom esküvőjén holtan rogyott össze a menyasszony, mert éppen hogy csak megszagolt egy csokor virágot... Miért kételkedik abban, hogy a híres recept megmaradt, és néhány beavatott jól ismeri?

- A kémia azóta sokat haladt - válaszolt Pierre -, a régiek azért hittek titokzatos mérgekben, mert nem ismerték az analízis módjait. Ma a Borgiák szere egyenesen esküdtszék elé vinné az együgyűt, aki használni merné. Mese az egész, azt hiszem, hogy az emberek ma már csak regényekben tűrik az ilyesmit.

- Én elhiszem - mondta a gróf kissé zavart mosollyal. - Bizonyára igaza van. De mondja el házigazdájának, Boccanera bíborosnak, akinek karjai között halt meg múlt nyáron, két óra leforgása alatt, egy régi, igen jó barátja, monsignor Galo.

- A vértolulás az agyban két óra alatt végezhet az emberrel, az ütőérdaganat két perc alatt is.

- Az igaz... De kérdezze meg a bíborost, mit érzett, látva, hogy barátjának arca ólomszürkévé válik, borzong, szeme beesik, és a félelmesen eltorzult arcban nem ismer rá a régi vonásokra. Szent meggyőződése, hogy monsignor Galo méreg áldozata lett, mert legkedvesebb bizalmas barátja volt, tanácsadója, akire mindig hallgatott, akinek bölcs figyelmeztetései biztos győzelmet jelentettek.

Pierre megdöbbenése nőttön-nőtt. Egyenesen Santobonóhoz fordult, mert ingerelte közönyös hallgatása.

- Ostobaság... hihetetlen... Plébános úr, ön is hisz ezekben a borzalmakban?

A papnak a szeme se rebbent. Ki nem nyitotta vastag, dühös ajkát, és le nem vette lángoló fekete szemét Prada grófról, aki folytatta a példák felsorolását. Monsignor Nazarellit egészen megkisebbedve és valósággal elmeszesedve találták az ágyában, olyan volt, mint egy darab szén, monsignor Brando, a Szent Péter-templom sekrestyéjében halt meg, vecsernyén, miseruhában.

- Ó, végül magam is remegni kezdek, annyi rettenetes dolgot mesél - sóhajtotta Pierre -, és egyebet sem merek majd enni lágy tojásnál a maguk rettenetes Rómájában.

Ezen a tréfán aztán nevettek, ő és a gróf. Pedig beszélgetésükből csakugyan egy rettenetes Róma bontakozott ki, a bűn, a méreg, a tőr Rómája, ahol az első fal fölépítése óta, több mint kétezer éve, a hatalmi düh, a birtoklás és az élvezés dühödt étvágya fegyvert adott a kezekbe, vérrel itatta az utcákat, áldozatokat dobott a Teverébe, vagy küldött a föld alá. Gyilkosságok és mérgezések a császárság alatt; gyilkosságok és mérgezések a pápák alatt, mindig ugyanazok az utálatos, vadállati történetek ezen a tragikus talajon, a dicsőségesen pompázó napsütés alatt.

- Mindenesetre - folytatta a gróf - nem lehet rossz néven venni, ha sokan elővigyázatosak. Azt mondják, hogy nem egy bíboros retteg és bizalmatlankodik. Ismerek egyet, aki soha semmi mást nem eszik, csak olyan húst, amit szakácsa vásárol és készít el. És ha a pápa is nyugtalankodik...

Pierre újra fölkiáltott rémületében:

- Hogyan?... A pápa is?... A pápa is fél a méregtől?

- Igen, kedves abbém, legalábbis azt mondják. Vannak bizonyára napok, amikor úgy érzi, őt fenyegeti legjobban a veszély. Ha nem tudná, Rómában azt tartják, hogy a pápának nem szabad nagyon sokáig élnie, és ha nem akar meghalni, segítenek neki. A helye természetesen az égben van... mert ha a pápa infantilis lesz, nemcsak alkalmatlan, de egyenesen veszélyes az egyházra nézve. Egyébként nagyon ügyesen végzik a dolgot, a legcsekélyebb nátha is elég ürügy ahhoz, hogy a Szentatya ne felejtkezzék ott túl sokáig Szent Péter trónusán.

Prada ismét érdekes részleteket mesélt. Amint mondják, egy prelátus meg akarta nyugtatni Őszentségét, és egész sorozat óvintézkedést talált ki, többek között - egy lezárható kiskocsit, a pápai asztalra kerülő ételeknek. De a kocsi csak terv maradt.

- Elvégre - folytatta nevetve -, egyszer úgyis meg kell halni, különösen ha az egyház javára hal meg valaki... Ugye, tisztelendő úr?

Santobono egy idő óta mereven a fügéskosárra szegezte tekintetét, amelyet olyan nagy gonddal tartott ölében, mint valami szentséget. Most, hogy a gróf ilyen élénken és közvetlenül fordult hozzá, kénytelen-kelletlen fölemelte tekintetét, de nem válaszolt, csak hosszan bólintott.

- Ugye, tisztelendő úr, egyedül az Isten és nem a méreg okozza az emberek halálát?... Azt mondják, hogy szegény monsignor Galónak ez volt az utolsó szava, mikor barátjának, Boccanera bíborosnak a karjaiban kilehelte lelkét.

Santobono megint szótlanul bólintott, és most mind a hárman elgondolkozva hallgattak.

A kocsi szüntelenül tovább robogott a mérhetetlen, kopár Campagnán. Az út mintha egyenesen a végtelenségbe vitt volna. Minél közelebb ért a nap a láthatárhoz, annál élénkebb árny- és fényjátékok rajzolódtak az óriási barázdás földre, hol rózsászöld, hol lilásszürke színben, a távoli égaljig. Jobbra és balra az út mentén szárazbogáncs és sárga szirmú ánizs. Azután megint négyes ökörfogat tűnt föl egy pillanatra, későn tért haza a földekről, fekete foltként a fakó földön, s a szokottnál nagyobbnak látszott a komor magányban. Távolabb juhok barna foltjai a kizöldült fűben, a szél idáig hozta a nyáj savanykás zsírszagát, a mély csend borzongásában csak egy kutya ugatása hallatszott olykor a néma pusztaságon, amelyen mintha a halottak fenséges békéje uralkodna. De könnyed dal is hangzott, pacsirták röpültek föl, egyik közülük majdnem a kristálytiszta, átlátszó ég magasságáig szállt. Szemközt, a tiszta ég mélyén, egyre növekedett Róma, tornyaival, kupoláival, mint valami fehér márványváros, amely egy elvarázsolt kert zöldjében születik meg a délibábból.

- Matteo - kiáltott oda kocsisának Prada -, állj meg az Osteria Romana előtt!

Azután társaihoz fordult:

- Bocsássanak meg, de szeretném megkérdezni, nincs-e friss tojás apám részére... Nagyon szereti tudniillik.

Odaértek az útszéli, egyszerű kis fogadó elé és megálltak. Büszke fölírás hirdette: Antica Osteria Romana. Tulajdonképpen csak a szekerek szoktak betérni ide, vagy olykor vadászok merészkedtek be egy kancsó fehér borra, és ettek hozzá rántottat, sonkát. Néha azonban, vasárnap, a római kispolgárok is kirándultak ide szórakozni, de hétközben napok is elteltek, hogy egy teremtett lélek bevetődött volna a hatalmas Campagnáról.

A gróf fürgén leugrott a kocsiról és hátraszólt:

- Csak egy pillanatra... Rögtön visszajövök.

Az osteria hosszú, alacsony, egyemeletes épület volt, napégette külső kőlépcső vezetett föl az emeletre. Az egész épületet aranyszínűre perzselte a nap. A földszinten egy közös terem nyílt, meg kocsiszín, istálló és fészerek. Egy ernyős píneacsoport lugasában - ez a fa bírta csak a kegyetlen talajt - öt vagy hat összeeszkábált asztal állott. A szegényes, komor zug hátteréül egy antik vízvezeték romja szolgált, amelynek félig beomlott, tátongó boltívei némi változatosságot adtak a végtelen síkságnak.

A gróf hirtelen visszajött:

- Mondja, tisztelendő úr, elfogad egy pohár fehér bort? Tudom, hogy ért a szőlőhöz, és itt van valami borocska, amit okvetlenül ismernie kell.

Santobono nem kérette magát, a legnagyobb lelki nyugalommal leszállott.

- Ismerem, ismerem! Marinói bor! Még soványabb talajban termett, mint a frascati borok.

Elindult befelé, egyre szorongatva a fügéskosarat; a gróf kissé türelmetlenül rászólt:

- Ugyan, mi szükség van arra? Hagyja a kocsiban.

A pap nem válaszolt, egyenesen ment tovább. Pierre szintén leszállott, látni akart egy ilyen osteriát, a kisemberek kocsmáját, amiről már hallott.

Pradát ismerték már, magas, száraz öregasszony sietett elébe. Rongyos szoknyájában is királyi megjelenés. Legutóbb hat friss tojást adott a grófnak: most nem ígért semmit, mert maga se tudta, hányadán áll a szanaszét tojó tyúkokkal.

- Jó, jó, nézze meg, addig iszunk egy kis fehér bort.

Beléptek a közös terembe. Már egészen besötétedett. A nyár elmúlt ugyan, a falakon mégis zümmögtek a legyek. Savanyú bor és avas olaj szaga terjengett. Ahogy szemük megszokta a sötétséget, a piszkos, füstös teremben durva, alig legyalult fából készült padokat és asztalokat láthattak. Előbb teljesen üresnek hitték a szobát, mert a légyzümmögésen kívül semmi más nesz nem hallatszott. Pedig két vendég ült némán, mozdulatlanul a teli pohár előtt. Az ajtó mellett, alacsony széken, a beszivárgó fényben ült a ház leánya, láztól remegve, tétlenül, összekulcsolt kézzel.

A gróf érezte, hogy Pierre-re kellemetlenül hat a hely, és azt ajánlotta, hogy üljenek le künn.

- Sokkal jobb lesz, olyan enyhe a levegő!

Míg az anya tojásokat keresett, az apa pedig az egyik fészerben egy kerékkel bajlódott, a beteg, sovány leány vacogva fölállott, hogy egy kancsó bort és három poharat vigyen a lugas asztalára. Azután zsebre tette a kancsóért járó hat krajcárt, és szótlanul, bosszús arccal, amiért fáradnia kellett, visszaült a helyére.

Mind a hárman letelepedtek az asztal mellett, Prada vidáman töltött a poharakba, hiába tiltakozott Pierre, hogy étkezéseken kívül sohasem szokott bort inni.

- No, no, csak koccint velünk? Ugye, tisztelendő úr, jó kis bor?... Igyunk a pápa egészségére, ha már beteg...

Santobono egy hajtásra kiürítette poharát, és csettintett nyelvével. Maga mellé helyezte a kosarat a földre, óvatosan, atyai gondoskodással; azután letette kalapját, és mélyen magába szívta a friss levegőt. Igazán nagyszerű este volt, az ég bámulatosan tiszta és halvány aranyszínű a Campagna végtelen tengere fölött. Mozdulatlanul, felséges békében aludt a táj. Az enyhe szellő vadvirág- és fűillatot hozott szárnyán a néma csöndben.

- Istenem! Milyen jó itt! - mormolta Pierre elragadtatva. - Milyen elhagyatottság és örök nyugalom... Itt aztán elfelejtheti az ember az egész világot.

Prada azonban újból megtöltötte a kiürült poharakat, és titkon igen jól mulatott valamin. Nemsokára intett Pierre-nek is, és attól kezdve mind a ketten feszült figyelemmel lesték a szemük láttára lebonyolódó drámai jelenetet. Néhány sovány tyúk lézengett körülöttük a vöröses fűben, szöcskéket kerestek. Az egyik, egy kis, fekete tyúk - finom, csillogó állatka -, észrevéve a fügéskosarat, nagy merészen, hetykén közeledett hozzá. Mikor azonban közel ért, megijedt és visszahőkölt. Kinyújtotta nyakát, fejét forgatta, szeme szikrázott... végül a vágy erősebbnek bizonyult, és az egyik, levelek közül kikandikáló fügét lassú mozdulattal kihúzta, és belevájta a csőrét.

Prada úgy örült, mint a gyermek, és harsogó nevetésben tört ki.

- Vigyázzon a fügéjére, abbé!

Santobono éppen második pohár borát ürítette ki, és kényelmesen hátradőlve székében, nagy megelégedéssel nézett az égre. Most fölugrott, tekintete a tyúkra esett, és mindent megértve, éktelen haragra lobbant. Heves mozdulatokkal rontott a tyúkra, kegyetlenül szidta, de az nem engedett, csőrével még egyszer belemart a fügébe, csapkodó szárnnyal elragadta, olyan fürgén és mulatságosan, hogy Pradának és Pierre-nek a könnye is kicsordult nevettében, kivált mikor Santobono tehetetlen dühvel, öklével fenyegetőzve üldözőbe vette a tyúkot.

- Látja, mondtam, hogy hagyja a kosarat a kocsin! - nevetett a gróf. - Ha nem figyelmeztetem idejekorán, a tyúk mindet megeszi!

A plébános nem felelt, csak morogva szitkozódott. Az asztalra tette a kosarat, fölemelte a leveleket, és igyekezett művésziesen elrendezni a fügét, hogy a hézagot pótolja, azután visszarakta a leveleket, és megnyugodva leült.

Ideje volt távozni, a nap már majdnem teljesen leszállt, közeledett az éj. A gróf türelmetlenkedni kezdett:

- No, hol a tojás?

Az asszony még mindig nem tért vissza, és Prada elindult, hogy megkeresse. A ház mögé került, hogy benézzen a fészerekbe. Hirtelen váratlan látvány állította meg. A kis fekete tyúk holtan feküdt a földön. Szájából lilás vér szivárgott.

A gróf eleinte csak csodálkozott. Lehajolt, megérintette. Az állat langyos, könnyű és puha volt, mint valami rongy. Minden bizonnyal gutaütés. De a gróf hirtelen halálsápadt lett, az igazság megfagyasztotta ereiben vért. Agyán végigvillámlott a gondolat, hogy XIII. Leó beteg, Santobono ijedten rohant ki Sanguinettihez, és azután Rómába igyekezett, hogy Boccanera bíborosnak fügét vigyen ajándékba. Eszébe jutott Frascati óta folytatott beszélgetésük, a pápa esetleges halála, a jelöltek reménysége a tiarára, a Vatikán körül keringő mérgezési legendák, és látta a plébánost, amint nagy gonddal szorongatja térdén a fügéskosarat, majd a kis tyúkot, amint belekap a kosárba, aztán csőrében a fügével elmenekül. Most itt fekszik elterülve, élettelenül.

Meggyőződése szilárd volt. Azonban ideje sem maradt arra, hogy meggondolja a teendőket, egy hang kiáltotta háta mögött:

- Ni, hiszen ez a kis tyúk! Vajon mi történt vele?

Pierre, míg Santobono fölszállott a kocsira, szintén megkerülte a házat, hogy közelebbről megtekintse a vízvezeték romjait, az ernyős píneák között.

Prada megremegett, mintha ő lenne a tetten ért bűnös, szinte ösztönszerűen, minden előzetes megfontolás nélkül, hazugsággal válaszolt:

- Szegény elpusztult... abban a pillanatban, mikor ideértem, az a másik tyúk, amott, rávetette magát erre a fügéért, és csőrével kihasította a koponyáját... Láthatja, hogy vérzik...

Miért hazudott? Maga is csodálkozott, mikor kitalálta. A helyzet ura akart maradni, senkit sem akart beavatni a rettenetes titokba, hogy aztán kedve szerint cselekedhessék. Egyszersmind restellte is a dolgot egy idegen előtt; másrészt meg bámulattal töltötte el az erőszak, habár tisztességes ember lévén, meg is botránkozott rajta; mindenesetre szükségét érezte annak, hogy alaposan kifürkéssze a dolgot, saját érdekei szempontjából is, mielőtt határozottan állást foglalna. Az nyilvánvaló, hogy tisztességes ember nem hagyhat megmérgezni senkit.

Pierre, mint az állatok barátja, részvéttel nézett a tyúkra, az élet váratlan elmúlása mindig kellemetlen érzéseket keltett benne. Természetesnek találta a gróf meséjét és elhitte.

- Ó, ezek a tyúkok! Sokkal vadabbak egymás között, mint az emberek. Nekem is volt egy kis farmom, és ha az egyik csirke megsértette a lábát, és a többiek meglátták a vért, csontig csipdesték és marták.

Prada rögtön eltávozott; a gazdasszony éppen kereste, és átadott négy tojást, melyeket nagy üggyel-bajjal szedett össze a ház különböző sarkaiban. A gróf sietve kifizette, és odaszólt a késlekedő Pierre-nek:

- Siessünk, siessünk! Késő éjszaka lesz, mire Rómába érünk!

Santobono nyugodtan várakozott a kocsiban. Megint elfoglalta helyét a felhajtható ülésen, a bakhoz támasztva hátát, hosszú lábait maga alá húzva. Megint ölében tartotta a kis kosár fügét, csontos ujjaival gondosan védve művészi elrendezését, mintha valami kincset vinne, amelynek megárthat a kocsizökkenés is. Reverendája komoran sötétlett. Vastag, parasztosan durva arcában, melyet csöppet sem finomított meg a néhány évi teológiai foglalkozás, csak emésztő szenvedélyben égő szeme élt.

Prada megborzadt, amint ilyen nyugodtan és kényelmesen elhelyezkedve megpillantotta. Amint a kocsi megindult az egyenes, végtelen hosszúnak látszó úton, megszólalt:

- Nos, tisztelendő úr, az a néhány korty bor most legalább megvéd a hűs levegő ellen. A pápának is menten elmúlnának a görcsei, ha ilyesmit inna!

Santobono csak mormogott felelet helyett. Nem akart beszélni többet. Néma csöndbe zárkózott, mintha őt is elnyelte volna a leszálló éj. Prada is elhallgatott, szemét a plébánosra függesztette, és azon gondolkozott, mitévő legyen.

Az út fordult egyet, és a kocsi gördült, gördült tovább a hosszú úton, amelynek fehér kövezete mintha egyfolytában menne a végtelenbe. Az út fehérsége mint hószalag világított a sötétben, míg kétoldalt a Campagna beláthatatlan síkja lassan, puhán homályba merült. A hatalmas földhullámok mélyedéseiben megsűrűsödött a sötétség, mintha lilás áradat öntené el, mindent beborított kurta fűözönével, és ameddig a szem ellát, kiszáradt tengerré tágította a síkságot. Minden összeolvadt a látóhatár egyik szélétől a másikig szétömlő sötétségben. A pusztaság megint kihaltnak látszott, még egy utolsó szekér haladt el lomha közönnyel, a távolban utolsó csengettyűszó hangja halódott, és többet sem állat, sem ember nem tűnt föl, színek és hangok meghaltak, minden élet álomba zuhant, a megsemmisülés derűs békességében. Jobb oldalon helyenként vízvezeték-maradványok emelkedtek, mint óriási százlábúak törzsei, balról magas torony mutatott feketén az ég felé, aztán újabb vízvezetékromok szegődtek az úthoz, és a lenyugvó nap fényében erről az oldalról különös élességgel rajzolódtak ki. Gyönyörű, páratlan esti óra, künn a római Campagnán, mikor minden homályba fúl, minden eggyé olvad... Határtalan mezítelenség és végtelen egyszerűség. Semmi sem látszik, csak a láthatár kör alakú síkja, imitt-amott egy-egy folt: elhagyatottan álló rom... És a nagy üresség mégis csupa fenség, csupa fejedelmi nagyszerűség.

A nap már eltűnt baloldalt, a tenger felé. Izzó gömbként, vakító vörösen csúszott alá az áttetsző égen, s lassan elmerült a láthatár mögött. Az égen néhány tűzvörös párafelhő úszott, mintha a távoli tenger hirtelen felforrt volna a királyi látogatás lángjától. Ahol a nap eltűnt, az ég sarkában tüstént tűzvörös tenger keletkezett, míg a Campagna egészen elszürkült. A színtelen rét szélén csak bíbor tenger ragyogott, azután lassanként elhalványodott a vízvezeték fekete ívei mögött, a másik oldalon szétszórt többi ív még rózsaszínű volt, világosan fúródott bele az ónszínű égbe. Végül szétoszlott a tűzvörös pára, az alkonyat halálra sápadt a vad mélabúban. Lassanként csillagok gyúltak a hamukék, megbékélt égen, és Róma távoli lámpái is szikrázni kezdtek a messzeségben, mint világítótornyok.

Prada egyre azon töprengett mélyen hallgató társai mellett, a határtalanul mélabús estében - őt magát is kimondhatatlan bánat fogta el -, hogy mitévő legyen. Szemét le nem vette Santobonóról, akinek nyugodt arca néha tűnt csak fel a sötétben, ahogyan himbálózott a kocsiban. Prada egyre ismételgette magában: nem tűrheti, hogy embereket mérgezzenek meg tudtával. A fügét kétségkívül Boccanera bíborosnak szánták... Tulajdonképpen mit bánja, hogy egy bíborossal több vagy kevesebb van-e a világon... Főként olyan valakivel, akinek jövendő magatartását, ha a pápai trónusra kerülne, nehéz előre sejteni. Prada, akinek keserű nézetei voltak a hódításról, és akinek eleme volt a harc az életért, úgy érezte, hogy nem kell útját állni a sorsnak, meg aztán hadd egye meg egyik pap a másikat, ez csak öröm volt ateizmusának. Tulajdonképpen veszedelmessé is válhatnék, ha beleavatkozna ebbe az egész ügybe, a fekete világ szennyes és kifürkészhetetlen intrikáiba... Viszont, ha az ember meggondolja, a bíboros nem egyedül lakik a Boccanera-palotában, a füge esetleg olyanokhoz kerülhet, akiknek nem szánták. A felháborító eshetőségek gondolata zaklatta. Önkéntelenül maga előtt látta Benedetta és Dario alakját, és hiába erőlködött, hogy elterelje róluk gondolatait, nem tudott képüktől szabadulni. Hátha Benedetta és Dario ennének a gyümölcsből? Benedetta nyomban kiesett a számításból, eszébe jutott, hogy külön étkezik nagynénjével, és semmi közösség nincs a két háztartás között. Dario azonban minden reggel nagybátyjával reggelizik. Lelki szemeivel már látta, hogy erős roham fogja el Dariót, és nagybátyja karjaiba omlik, szürke arccal, beesett szemmel, mint szegény monsignor Galo, aki két óra leforgása alatt pusztult el.

Nem, nem, rettenetes volna! Nem engedhet meg ilyen borzalmakat. Most már elhatározta, hogy mihelyt egészen besötétedik, megragadja a kosarat, fölkapja a pap térdéről, és szétszórja a homályban, minden szó vagy magyarázat nélkül. A plébános megérti majd. A másik, a fiatal pap, talán észre sem venne semmit az egész kalandból. Egyébként, ha észrevenné is, mindegy... Úgyse ad magyarázatot senkinek! Most már teljesen megnyugodott, és arra gondolt, hogy mikor a kocsi áthalad a Furba-kapun, Róma előtt néhány kilométernyire, akkor fogja kidobni a kosarat. A kapu homályában éppenséggel semmit sem lehet majd látni.

- Kissé elkéstünk! - fordult Pierre-hez. - Hat óra előtt nem leszünk Rómában. Azért lesz annyi ideje, hogy átöltözködjék, mielőtt felkeresi barátját.

Választ nem is várva, odafordult Santobonóhoz:

- Későn érkezik majd a fügéje.

- Ó - mondta a plébános -, őeminenciája este nyolc óráig fogad. És különben sem ma estére hoztam. Senki sem eszik fügét este... Holnap reggelre hoztam.

Megint mély hallgatásba merült. Egy szót sem szólt többet.

- Igen, igen, holnap reggel - mondta utána Prada -, akkor csakugyan élvezheti majd őeminenciája, ha ugyan addig nem segít neki valaki!

Pierre kissé elhamarkodottan szólt közbe:

- Egészen bizonyosan egyedül fogja megenni a bíboros, Dario herceg ma elutazott Nápolyba, üdülni ment, miután kiheverte a kis balesetet, mely jó hónappal ezelőtt érte.

Hirtelen elhallgatott, csak most jutott eszébe, hogy ki előtt beszél. A gróf észrevette zavarát:

- Ugyan, ugyan, kedves Froment úr... Nem okoz semmi kellemetlenséget nekem! Már rég elmúlt dolog az egész... Csakugyan elutazott a herceg?

- Igen, hacsak el nem halasztotta útját. Úgy hiszem, hogy most már nem is találom majd a palotában.

Pár percig ismét csak a kerekek dübörgése hallatszott. Prada hallgatott. Kellemetlen, kusza gondolatok foglalkoztatták. Ha Dario elutazott, akkor minek avatkozzék a dologba? Gondolatai ránehezedtek agyára. Végül is hangosan kezdett gondolkozni:

- Ha elutazott, az illem kívánta úgy, hogy ne kelljen részt vennie a Buongiovanni-estélyen, mert a kongregáció ma reggel ült össze, hogy döntsön a grófnő pörében ellenem... Igen, nemsokára meg fogom tudni, hogy a Szentatya aláírja-e házasságunk megsemmisítését.

Hangja kissé rekedt lett, a régi seb fölnyílt és vérzett... A seb, melyet férfiúi büszkeségén ejtett az asszony, aki az övé volt, és mégis megtagadta magát tőle, hogy végül mégis másé legyen. Hiába ajándékozta meg gyermekkel barátnője, Lisbeth, az impotenciának férfiasságát sértő vádja szüntelenül bántotta, és vak haragot keltett szívében. Hirtelen dühösen megborzongott, mintha jeges áramlat járná át testét, és igyekezett másra terelni a beszélgetést:

- Igazán, nincs valami meleg ma este... Ez a legkellemetlenebb órája Rómának, a naplemente. Könnyen lázat kaphat az ember ilyenkor, ha nem vigyáz... Húzza a takarót jól a lábára, és burkolózzék be alaposan!

Amint közeledtek a Furba-kapuhoz, nehéz csönd ereszkedett le közéjük, akár az éjszakába fulladó Campagnára az elringató álom. Végre föltűnt a kapu a csillagok élénk fényében. Az Acqua Felice egyik árkádja volt ez, alatta haladt el az országút. A vízvezetékmaradvány olyan volt messziről, mint valami óriási akadály, amely elzárja az utat, félig beomlott hatalmas falaival. Azután, amint közeledtek, tátongó mélység várta őket: a hatalmas kapu; teljes sötétségben, feldübörgő kerekekkel haladtak keresztül rajta.

Mikor a túlsó oldalra értek, a kosár füge még mindig ott volt Santobono térdén, és Prada fölindulva nézegette, egyre azon tűnődve: vajon miért bénult meg hirtelen a keze, miért nem ragadta meg, és miért nem dobta ki a sötétségbe a kosarat? Pedig határozottan el volt szánva néhány másodperccel azelőtt, hogy behatoltak a boltozat alá. Sőt még egy utolsó pillantást is vetett reá, hogy kiszámítsa a mozdulatot, amelyet tennie kell. Mi történt lelkében? Egyre növekvő határozatlanság fogta el, immáron nem tudott döntően cselekedni, halogatta a pillanatot, várnia kellett még, hiszen tompán élt benne a gondolat, hogy mindenekelőtt önmagának szerezzen teljes elégtételt. Egyébként miért is sietne, mikor Dario kétségkívül úgyis elutazott, és a fügét úgysem eszik meg holnap reggel előtt? Ma este még megtudja, hogy a zsinati kongregáció megsemmisítette-e a házasságot, akkor legalább tudni fogja, milyen mértékben hazug és ártalmas az isteni igazság. Azt nem fogja tűrni, hogy megmérgezzenek valakit, még Boccanera bíborost sem, pedig igazán nincs sok köze hozzá. Azonban mióta eljöttek Frascatiból, mintha a sors járna velük a kis fügéskosár képében. Teljesen hatalmában áll megakadályozni, vagy pedig szabad folyást engedni a halál művének. Sötét harc dúlt a lelkében, már nem gondolkodott, úgy érezte, hogy keze meg van kötve, és nem cselekedhetik másképpen; azzal biztatta magát, hogy este, lefekvés előtt figyelmeztető levelet fog bedobni a palota levélszekrényébe - aztán azonnal örömmel gondolt arra is: ha érdeke úgy kívánja, hogy ne tegye meg, akkor egyszerűen nem teszi.

Csöndben tették meg az út hátralevő részét, a fáradt csendben, az este hűvös borzongásában, amely mintha megdermesztette volna mind a három férfit. Hiába igyekezett a gróf olykor - hogy menekülhessen gondolatai elől - részleteket mesélni a Buongiovanni-estélyről, és képet adni a fényről, pompáról, szavai gyéren, zavartan és szórakozottan hangzottak. Azután Pierre-t igyekezett bátorítani, reményt ébresztett benne, dicsérte Sanguinetti bíborost, beszélt kedvességéről és ígéreteiről. Pierre boldogan gondolt vissza a kapott biztatásokra, remélte, hogy könyvét nem ítélik el, és talán mégiscsak diadalmaskodni fog, ha segítik. Mindazonáltal, nemigen szólt, teljesen belemerült álmodozásaiba. Santobono szintén hallgatott, nem mozdult, mintha teljesen eltűnt volna a sötétben. Róma fényei megsokasodtak, ismét házak tünedeztek föl jobbról, balról előbb csak gyéren, azután szakadatlan sorokban. A külvárosban még nádmezők, élő-sövénykerítések sorakoztak, a kőfalak fölé magasló olajfák, nagy, oszlopos kapuk, vázákkal, de végre a város volt már, kis, szürke házsoraival, szegényes boltokkal, zugkocsmákkal, amelyekből csak imitt-amott hallatszott kiabálás, veszekedés zaja.

Prada mindenáron el akarta vinni társait a Giulia utcáig, a palotától mintegy ötven méternyire.

- Nekem igazán nem kellemetlen... Biztosítom önöket... Úgyis sietnek, nem engedhetem, hogy gyalog tegyék meg a hátralevő utat.

A Giulia utca már teljesen elhagyatottan, magányos szomorúságában aludta évszázados békességének álmát, a gázlámpák két komor sora között. Mikor a kocsiról leszálltak, Santobono nem várta meg Pierre-t, aki különben is mindig a mellékutca kis kapuján járt be.

- Viszontlátásra, tisztelendő úr!

- Viszontlátásra, gróf úr, és ezer köszönet!

Mindketten Santobono után néztek, míg a Boccanera-palota nagy, fekete, még mindig nyitott kapujához ért. Hatalmas alakja egy pillanatig árnyékot vetett a kapura, azután eltűnt kis kosarával. Vitte magával a végzetet.

Tíz óra lehetett, amikor Pierre és Narcisse, a Café de Romá-ban vacsorázva, befejezték hosszú beszélgetésüket, és útnak indultak a Corsón át a Buongiovanni-palota felé. Alig tudtak eljutni a palota kapujához. Zárt sorokban érkeztek a kocsik, és kíváncsi járókelők szorongtak a járdán, a rendőrök tiltakozása ellenére is, olyan sűrűn, hogy a lovak nem tudtak mozogni tőlük. Fényesen ragyogott a hosszú, monumentális homlokzat, az első emelet tíz magas ablakából valóságos nappali fény áradt a csillárokból az utcára, a kocsisorokra, a kiabáló, hadonászó kíváncsiak tömegére.

Nem csupán az egyenruhákra és az estélyi öltözetekre volt ezúttal kíváncsi a tömeg, hanem - amint Pierre hamarosan megtudta - a király és királyné jöttét lesték, akik szintén megígérték, hogy megjelennek Buongiovanni herceg leányának, Celiának, Attilio Sacco főhadnaggyal, őfelsége miniszterének fiával tartandó eljegyzésén. Az elbűvölően érdekes házasság szerencsés megoldását jelentette a szerelmi regénynek, amely sokáig izgatta az egész várost. Mindenki tudott a villámcsapásszerű szerelemről, ismerték a csinos fiatal párt, makacs hűségüket, amely végül minden akadályt legyőzött, a legromantikusabb körülmények között. Szájról szájra jártak a részletek, könnyeket csaltak a szemekbe, és megdobogtatták a szíveket.

Narcisse ennek a történetnek a részleteit mesélte el tíz óráig Pierre-nek, aki már tudott egyet-mást a dologról. Azt mondták, hogy a herceg egy viharos jelenet után azért engedett a fiatalok kívánságának, mert attól tartott, hogy Celia egy szép napon elszökik hazulról kedvese karján. Nem fenyegetőzött ugyan ilyesmivel, de szűziesen tudatlan nyugalmával olyan megvetést tanúsított minden iránt, ami szerelmén kívül esett, hogy a herceg a legnagyobb bolondságok teljes ártatlanságban való elkövetésére is képesnek tartotta. Felesége, a még mindig szép hercegné, mint flegmatikus angol nőhöz illik, nem sokat törődött a dologgal. Úgy érezte, teljesen eleget tett kötelességének azzal, hogy ötmilliót hozott a házhoz, és férjének öt gyermeket szült. A herceg erőszakosságában is gyönge és határozatlan volt. Római vérét már megrontotta az idegen fajtával való keveredés, minden cselekedetét az a félelem vezette, hogy háza és vagyona esetleg összeomlik, holott a patríciusság nagy bukása idején érintetlen épségben maradt. Végül azért is engedhetett leányának, hogy a házasság segítségével megvethesse egyik lábát a Quirinaléban, míg a másikkal még mindig szilárdan állott a Vatikánban. Igaz, szégyenkezett a dolog miatt, büszkesége vérzett a gondolatra, hogy rokoni kötelékbe kerül a Sacco családdal, ezekkel a senkiháziakkal. Azonban Sacco már miniszter, és olyan gyorsan emelkedik, sikert sikerre halmoz, hogy még magasabbra is fel kell jutnia; a földmívelésügyi tárca után most a rég óhajtott pénzügyi tárcát reméli. A vele való összeköttetés királyi kegyet is jelent egyszersmind ha a pápa egy napon eltűnne. Azután a herceg tudakozódott Attilio felől, s szépsége, jelleme, őszintesége lefegyverezte. Benne látta a jövőt, a holnap dicsőséges Olaszországát. Katona lesz, magas ranghoz fogják segíteni. A rossz nyelvek azt is suttogták, hogy a fukar herceg nehezen tudja rászánni magát, hogy vagyonát öt gyermeke között megossza, és elhatározását így igen nagy mértékben befolyásolta az is, hogy Celiának nevetségesen kis hozományt adhatott. Miután beleegyezését adta a házassághoz, nagy fénnyel akarta megülni az eljegyzést, olyan fénnyel, amelyhez hasonlót csak ritkán látni Rómában. Álljanak nyitva az ajtók mindenki előtt, meghívta az uralkodópárt is, a palota úgy ragyogott, mint hajdani fénykorában. Azt se bánta, ha féltve őrzött vagyonából valamit fel is kell áldoznia, de hadd lássa mindenki, hogy nincs legyőzve, hogy Buongiovanni hercegnek nincsen rejtegetnivalója, nem kell pirulnia senki előtt. Tudni vélték azonban sokan, hogy az impozáns vitézkedés gondolatát is a nyugodt, ártatlan Celia sugalmazta, hogy megmutathassa boldogságát Attilio karján egész Rómának. A város pedig készségesen tapsolt a szerelmi história szép tündérmesékhez hasonló befejezéséhez.

- Az ördögbe is! - kiáltott föl Narcisse, aki megrekedt a tömegben. - Sohasem jutunk így föl! Meghívták, úgy látszik, az egész várost!

Pierre meglepődött azon, hogy egy prelátus haladt el mellettük kocsin.

- Ó, többet is fog ott találni! Ha a bíborosokat vissza is tartja az uralkodó jelenléte, a prelátusok minden bizonnyal ott lesznek. Semleges szalonról van szó, ahol a fekete és fehér világ fraternizálhat. Egyébként nem adódnak ilyen estélyek mindennap, ezért oly nagy a tolongás.

És elmagyarázta, hogy az udvar minden télen két nagy estélyt ad, a patriciátus azonban csak rendkívüli alkalmakkor rendez hasonló, nagyszabású fogadásokat. Két-három fekete szalon is megnyílik farsang vége felé. Azonban leginkább kisebb családi összejövetelek pótolják a fényes estélyeket mindenütt. Néhány hercegnő egyszerűen fogadónapot tart. A kevés fehér szalon is megőrizte többé-kevésbé vegyes, bizalmas jellegét, egyetlenegy háziasszony sem lett az új világ elvitathatatlan királynője.

- No, végre idáig jutottunk! - fohászkodott Narcisse a lépcsőn.

Pierre nyugtalanul válaszolt:

- Ne hagyjuk el egymást. Nem ismerek senkit a menyasszonyon kívül, és szeretném, ha bemutatna.

Nagy üggyel-bajjal törtek maguknak utat a széles lépcsőn, az érkezők tömegében. Még a legrégibb időkben, a viaszgyertyák és lámpák ezreinek idejében sem ragyogott itt ilyen pazar világítás. Villanylámpák ontották fehér fényüket a lépcsőházat díszítő gyönyörű bronz kandeláberekből. A falak rideg stukkóit magas hímzett faliszőnyeg mögé rejtették; Ámor és Psyche históriájának óriás gobelinjét a reneszánsz óta őrizte a család. Vastag szőnyeg borította a kopott lépcsőt, és zöld növényzet, terebélyes fa nagyságú pálmák díszítették a sarkokat; új vér áradt az ódon lakásba és fölmelegítette; újjászületett életet hoztak magukkal a mosolygó, illatos asszonyok, meztelen vállukkal, tündöklő gyémántjaikkal.

Amint felérkeztek, az első szalon bejáratánál azonnal megpillantották Buongiovanni herceget és hercegnét, amint egymás mellett állva fogadták vendégeiket. A magas, karcsú herceg haja már őszbe vegyült; bágyadt szemét északi anyjától örökölte; erélyes arcvonásai a pápák régi kapitányaira emlékeztettek. A hercegné kerek, finom kis arcával alig látszott harmincévesnek, habár már túl volt a negyvenen; még mindig csinos volt, és derűs mosolyát soha semmi sem tüntette el; boldog volt önimádatában. Rózsaszín selyemruhát viselt, ragyogó rubinokkal, amelyek mintha apró lángokat gyújtottak volna hajában és finom bőrén. Öt gyermeke közül csak Celia volt jelen. A legidősebb, a fiú, utazott, a három fiatalabb, intézetben nevelt leány, még nem jelent meg társaságban. A nagy, ártatlan szemű, üde szájú, szűziesen kifürkészhetetlen, liliomszerűen zárkózott, szőke Celia könnyű fehér selyemruhában jelent meg a vendégek között. A Sacco család most érkezett, és Attilio egyszerű főhadnagyi egyenruhájában jegyese mellett állva, őszintén, leplezetlenül ragyogott a nagy boldogságtól; csinos arcából, gyengéden ívelt szájából, élénk szeméből fiatalság és erő sugárzott. Ahogy egymás mellett állottak a bejáratnál, győzelmes szenvedélyükkel, mintha az öröm, az élet egészsége, a holnapok ígéreteinek határtalan reménye öltött volna bennük testet; a meghívottak, amint beléptek és megpillantották őket, önkéntelenül elmosolyodtak és meghatódtak; egészen megfeledkeztek fecsegő, gonoszkodó kíváncsiságukról, és tiszta szívvel közeledtek a gyönyörű és boldog párhoz.

Narcisse előrelépett, hogy bemutassa Pierre-t. Celia azonban nem várta meg. Elébe sietett a fiatal papnak, és ő maga vezette szüleihez.

- Pierre Froment abbé úr, drága Benedettámnak jó barátja.

Szertartásos üdvözlés következett. Pierre-t nagyon meghatotta a fiatal leány elragadó kedvessége.

- Benedetta is eljön nagynénjével és Darióval! - mondta Celia. - Nagyon boldog lehet ma este! Majd meglátja, hogy milyen szép lesz.

Pierre és Narcisse kifejezték szerencsekívánataikat, de nem időzhettek ott sokáig, a tömeg árja elsodorta őket. A herceg és neje csak annyi időt szakíthattak maguknak, hogy mindenkit üdvözöljenek barátságos és állandó fejbólintásokkal. Celia Attilióhoz vezette a két jó barátot, azután - mint az ünnep kis királynője - visszatért szüleihez.

Narcisse futólag ismerte már Attiliót. Újabb szerencsekívánatok, újabb kézszorítások következtek. Azután mind a két férfi kíváncsian igyekezett egy darabig az első szalonban maradni. A látvány igazán megérte a fáradságot. Az aranyvirágos, zöld bársonnyal bevont, úgynevezett fegyverteremben érdekes gyűjtemény volt: vértek, kardok, bárdok, majdnem valamennyi a tizenötödik és tizenhatodik századbeli Buongiovanniaké volt. A komor harci eszközök között múlt századbeli csodaszép hordszék állott, finom aranyozással és festéssel díszítve. A mostani Buongiovanni dédanyja, a legendás szépségű Bettina, abban vitette magát templomba. A falakon csupa történelmi kép, ütközetek, szerződéskötések, királyi fogadások, amelyeken a Buongiovanniak is részt vettek; számtalan családi arckép, büszke, magas alakok, szárazföldi és tengerészkapitányok, magas egyházi méltóságok, prelátusok, bíborosok; középen, a díszhelyen, a pápa Buongiovanni, fehér öltözékben; az, hogy ő eljutott a főpapi trónig, gazdaggá tette a leszármazottak hosszú sorát. A fegyverek között, a kecses hordszék mellett, a hajdani családi arcképek alatt állottak Saccóék is; férj és feleség, néhány lépésnyire a ház uraitól, és ők is kivették részüket a szerencsekívánatokból és üdvözlésekből.

- Nézze csak! - súgta Narcisse halkan Pierre-nek. - Az a kis fekete ember és mellette a mályvaszínű ruhás asszony, az a Sacco házaspár.

Pierre ráismert Stefanára, akivel az öreg Orlandónál találkozott, nyílt arcáról, kedves mosolyáról, kissé hízásnak indult, csinos vonású arcáról. A férj érdekelte különösen. Száraz, barna ember, sárgás arcbőrű, előrehajló állú, keselyűorrú figura, olyan, mint a nápolyi paprikajancsi vidám maszkja, aki táncol, kiabál, és jókedve átragad a körülötte állókra is. Sacco rendkívül bőbeszédű volt, és hangja elragadott és meghódított mindenkit. Aki megfigyelte, hogy itt, ebben a szalonban is mily gyorsan elbűvöli az embereket, az előtt rögtön érthetővé vált óriási sikere a közepes tehetségű, gyakorlatlan politikusok között. Ritka ügyességgel viselkedett fia házassági ügyében is. Sértett érzékenységet színlelt mind Celiával, mind Attilióval szemben. Kijelentette, hogy nem adja beleegyezését a házassághoz, nehogy hozomány- és rangvadászattal vádolják. Csak a Buongiovanniék beleegyezése után engedett, és előbb tudni kívánta a hős és tisztességéről országszerte ismert Orlando véleményét; annál is inkább, mert nagyon is jól tudta, hogy helyesléssel találkozik. Az öreg hős nyíltan hangoztatta véleményét: Buongiovanniék szerinte örülhetnek, hogy unokaöccsét, a csinos, bátor szívű, egészséges lelkű fiút családjukba fogadhatják; legalább felfrissíti kimerült vérüket, és szép gyerekeket csinál lányuknak. Sacco nagyszerűen fölhasználta Orlando legendás nevét ebben az esetben; erősen hangoztatta a rokonságot, fiúi rajongást mutatott a dicső honalapító iránt, és úgy tett, mintha sejtelme se lenne róla, hogy az öreg hős mennyire megveti, gyűlöli őt, és mennyire kétségbe van esve hatalomra jutása miatt, abban a meggyőződésben, hogy ő, Sacco, pusztulásba és szégyenbe fogja kergetni az országot.

- Ó - jelentette ki Narcisse, Pierre-hez fordulva -, praktikus, rugalmas ember, akit nem zavarnak a pofonok. Úgy látszik, hogy politikai, pénzügyi és erkölcsi válságba jutó államnak kellenek az ilyen gátlástalan emberek. Azt mondják, hogy ez az ember semmitől vissza nem riadó egyéniségével, leleményességével, szívós kitartásával teljesen megnyerte a király kegyét. Nézze csak... nézze... az ember azt hinné, hogy máris ő a ház ura, úgy körülveszi az udvaroncok serege.

Csakugyan, a vendégek, akik Buongiovanniékat köszöntötték, Sacco körül gyülekeztek, mert hatalmat, állást, évjáradékot, kitüntetést jelentett; és ha sokan mosolyogtak is rajta, hogy ott találják a viharzó, fekete, sovány férfit a ház őseinek képei alatt, mégis bálványozták, mint az új hatalmat, a demokratikus erőt, mely még zavaros ugyan, de mindenünnen, még a vén római talajból is felfakad, a patríciusok világa pedig már romba dőlt.

- Szent isten, micsoda tömeg! - mormolta Pierre. - Ki ez a sok ember? Ki ez a sok ember?

- Ó - válaszolta Narcisse -, nagyon vegyes társaság. Sem a fehér, sem a fekete világhoz nem tartoznak, hanem a szürkéhez. Feltartóztathatatlan a fejlődés, végül is Boccanera bíboros makacsságát nem követheti az egész város, a nemzet. Csak a pápa mond örökösen nemet, csak ő marad mozdulatlan. Körülötte azonban minden mozgásba jön, és legyőzhetetlenül átváltozik, hiába minden ellenállás, néhány év múlva Róma egészen olasz lesz... Tudja, ugye, hogy ez idő szerint, ha egy hercegnek két fia van, egyik a Vatikánban marad, másik a Quirinaléba megy. Élni kell, ugye? A halálos veszedelemben forgó nagy családok nem elég hősiesek ahhoz, hogy makacsságukat az öngyilkosságig vigyék... Mondtam azt is, ugye, hogy itt semleges területen vagyunk, mert Buongiovanni herceg a legelsők között értette meg a kibékülés szükségességét. Vagyonát holtnak érzi, nem meri kockáztatni sem az iparban, sem üzletben: szinte előre látja, hogy öt gyermeke között szét fog morzsolódni; azért állott tulajdonképpen a király pártjára, habár óvatosságból a pápával sem akart szakítani... Figyelje meg, ez a szalon nagyon jól visszatükrözi a herceg gondolataiban és nézeteiben uralkodó összeomlást és kavarodást.

Félbehagyta fejtegetéseit, és megnevezett néhány belépő vendéget:

- Nézze! Amott azt a generálist nagyon szeretik legutóbbi afrikai hadjárata óta. Ma sok katona lesz itt; valamennyi föllebbvalója Attiliónak; azért hívták meg őket, hogy a dicsőség koronáját vonják a fiú köré... Íme, a német nagykövet! Valószínűleg megjelenik az egész diplomáciai testület, mivel őfelségeik is eljönnek... Viszont, ellentétképpen, látja ott azt a kövér embert? Nagyon befolyásos képviselő, az újburzsoázia egyik meggazdagodott embere. Mintegy harminc évvel ezelőtt Albertini herceg bérlője volt, afféle mercante di Campagna, akik puhakalappal és vastag csizmával járták a római Campagnát... És most... látja azt a prelátust, aki belép?

- Ismerem - válaszolt Pierre -, monsignor Fornaro!

- Csakugyan! Nagy személyiség! Igaz, említette, hogy könyvének ő az előadója... Elragadó főpap! Látta, milyen tisztelettel köszöntötte a hercegnét? Milyen nemes előkelőség és báj a lila selyemköpeny alatt!

Narcisse tovább sorolta a hercegek és hercegnők, arisztokraták és hölgyeik, politikusok és tisztviselők, diplomaták és miniszterek, polgárok és katonatisztek nevét, a leghihetetlenebb összevisszaságban, nem is említve az idegen kolóniákat: angolokat, amerikaiakat, németeket spanyolokat, oroszokat - a régi Európát és a két Amerikát. Azután hirtelen visszatért a Sacco házaspárra, és elmondta a kicsi asszonyról, milyen hősies erőfeszítéssel igyekezett férje törekvéseit előmozdítani azáltal, hogy szalonját megnyitotta. A szelíd, szerény modorú asszony alapjában véve nagyon ravasz teremtés, és amellett rendelkezik a jellegzetes piemontei tulajdonságokkal: türelmes, szívós, rendes, takarékos. A háztartást is egyensúlyba hozta, pedig Sacco szertelen élete ugyancsak felborította egyensúlyát. Férje sokat köszönhet neki, senki nem is sejti. Eddig azonban minden igyekezete kárba veszett, hogy akár a legutolsó fekete szalonnal is egyenrangú, irányadó fehér szalont nyisson. Csak az ő osztályabeli emberek keresik föl, soha egy herceg sem látogatta meg. Minden hétfőn este éppen úgy táncolnak nála, mint húsz más polgári szalonban, minden fény és hatalom nélkül. Az igazi fehér szalon, amely Róma embereit, ügyeit irányítaná, és a város ura lenne, ez ideig csak álomkép maradt.

- Figyelje csak meg szerény mosolyát, miközben mindent szemügyre vesz! - szólott Narcisse. - Bizonyos vagyok benne, hogy most tanul és tervezget. Most, hogy végre hercegi családdal kerül összeköttetésbe, reméli, hogy meghódítja az előkelő társaságot is.

A tömeg úgy ellepte az elég nagy termet, hogy majd megfulladtak, és egészen a falhoz szorultak a nagy tolongásban. A nagykövetségi attasé magával vitte a fiatal papot, hogy megmutassa neki Róma legpompásabb, fogadótermeiről híres palotájának első emeletét. A képteremben táncoltak. Királyi, húsz méter hosszú terem, műremekekkel zsúfolva, nyolc ablaka a Corsóra nézett. A büfé a márvány antik teremben állott, amelyben a Tevere mellett fölfedezett Venus volt: versenyzett a capitoliumi Venusszal. Egész sor pompásan berendezett, legritkább szövetekkel tapétázott szalon következett, egy-egy páratlan darab a hajdani bútorzatból, amelyet már lestek a régiségkereskedők, abban a biztos hitben, hogy a család anyagi tönkremenése elkerülhetetlen. A szalonok között híres volt a kis kerek tükörterem, XV. Lajos stílusában, faragott keretekben álló, gazdag, pompás, rokokó díszítésű tükrökkel.

- Majd mindjárt látni fogja ezeket is! - mondta Narcisse. - De menjünk ide, itt legalább szippanthatunk egy kis levegőt... Ide hozták a szomszédos képterem karosszékeit a szép hölgyek részére, akik le akarnak ülni, és mutogatni, szerettetni óhajtják magukat.

A hatalmas termet csodálatos genovai bársonykárpit díszítette, halvány selyem alapon ragyogó virágú bársony, amelynek zöld, kék és vörös színe istenien megfakult, hervadtan bájos lett, mint a szerelem régi virágai. Az óriás tükörasztalokon, a vitrinekben, a palota legremekebb művű tárgyait halmozták össze, elefántcsont, faragott, festett és aranyozott fából készült ládikák, ezüst tárgyak, a legcsodálatosabb dolgok mindenfelé. A sok széken, kis csoportokban már sok hölgy ült, mindazok, akik menekülni kívántak a tömeg elől, és vidáman csevegtek, nevetgéltek néhány férfival, akik már fölfedezték a bájosan bizalmas, meghitt sarkot. Elképzelni sem lehet szebb látványt, mint a lámpák fényében ragyogó, meztelen, selyempuha vállakat, a karcsú nyakakra hulló rugalmas barna és szőke fürtöket. A meztelen karok, mint a test élő virágai bújtak ki a szívvidító öltözékek bűbájos összevisszaságából. Lassú ritmussal mozdultak a legyezők, mintha élénkíteni akarnák a drágakövek szikrázó fényét, és minden egyes legyezőcsapás főleg ibolyaparfümös női illatot vitt szét a levegőbe.

- Nézze - kiáltott fel Narcisse -, ott a mi barátunk: monsignor Nani! Éppen az osztrák nagykövet nejét köszönti!

Amint Nani észrevette Pierre-t és barátját, hozzájuk sietett. Mind a hárman egy ablakmélyedésbe vonultak, hogy néhány pillanatig zavartalanul beszélgethessenek. A prelátus kedvesen mosolygott, mint aki el van ragadtatva az ünnepségtől, de megtartja háromszoros ártatlansággal vértezett lelkének derűjét a nézők elé tárt meztelen vállak sokaságában is, mintha észre se venné őket.

- Mennyire örülök, kedves fiam, hogy láthatom - mondta Pierre-nek. - Nos, mit szól Rómához, mikor estélyt rendez?

- Fölséges látvány, monsignore!

A prelátus meghatottan beszélt Celia vallásosságáról, és általában úgy tett, mintha csak a Vatikán híveit látná a hercegi családban, mintha a pápaságnak hódolnának a káprázatos estéllyel is, és arról tudomása sem lenne, hogy a királyt és a királynét várják.

- Egész nap önre gondoltam - folytatta, minden átmenet nélkül. - Hallottam, kedves fiam, hogy meglátogatta Sanguinetti bíboros őeminenciáját is könyve ügyében... Nos, hogy fogadta?

- Atyai jósággal... Először is megértette velem, hogy mint Lourdes védnöke, kínos zavarban van. De elragadó kedvesen megígérte azt is, mikor búcsúztam, hogy segítségemre lesz. Tapintata igazán meghatott.

- Ugye, kedves fiam? Egyébként nem lep meg. Őexcellenciája nagyon jóságos!

- Meg kell jegyeznem, monsignore, hogy könnyű szívvel jöttem el tőle, megint reményekkel telve. Úgy érzem, félig nyert ügyem van.

- Nagyon természetes, értem!

Nani még mindig finom gúnnyal mosolygott, de ironikus élét észre sem lehetett venni. Rövid szünet után egyszerűen kijelentette:

- A baj csak az, hogy könyvét tegnapelőtt, az Index külön e célra a titkár által összehívott ülésén elítélték, és a végzést már holnapután el is viszik aláírásra Őszentségéhez.

Pierre megdöbbenve bámult rá. Ha az ódon palota a fejére omlik, az sem hatott volna így reá. Tehát mindennek vége! A római utazás, a kísérletezés megbukott, és ilyen váratlanul tudta meg, az estély kellős közepén. Még csak nem is védekezhetett, vesztegette hiába a napokat, anélkül hogy bárkivel beszélhetett volna, valaki előtt védhette volna ügyét. A harag vadul fellobbant szívében, nem állhatta meg, hogy keserűen, kereken ki ne jelentse:

- Ó, hogy kijátszottak! A bíboros azt mondta ma reggel: "Ha Isten önnel van, megmenti még önmaga ellen is!" Értem most már... Játszott a szavakkal, a pusztulásomat kívánta, hogy megalázkodásommal elnyerjem az ég kegyelmét... Nem, nem tudok megalázkodni. Túlságosan megtelt a szívem méltatlankodással és bánattal.

Nani kíváncsian hallgatta, és tanulmányozta Pierre-t:

- Kedves fiam, még semmi sem végérvényes, amíg a Szentatya alá nem írta. Még maga előtt áll a holnapi nap és a holnapután délelőtt... Csodák mindig történhetnek.

Azután közel hajolt hozzá - és míg Narcisse, mint elragadtatott széplélek, szemlélte a hajlékony nyakak, a gyermeki keblek sorát -, s Pierre fülébe súgta halkan:

- Figyeljen ide! Közölnöm kell önnel valamit. Igen bizalmasan. A cotillon alatt jöjjön oda hozzám a tükörterembe, ott zavartalanul beszélgethetünk.

Pierre bólintott, a prelátus tapintatosan eltávozott, a tömeg közé vegyülve. A pap füle azonban zúgott, nem tudott remélni már. Mit érhetne el egy nap alatt, mikor három hónap óta hiába igyekezett kihallgatást kieszközölni a pápánál? Elmerültségéből Narcisse megjegyzései zavarták föl:

- Érdekes, hogy a női test mennyire elromlott a demokrácia szörnyű világában. Elhízik, rémesen átlagossá válik mind. Nézze csak... Egyetlenegyet sem talál, akinek firenzei vonalai lennének, kis melle, magas, királyi nyaka!

Hirtelen azonban fölkiáltott:

- No, mégis találtam egyet, aki elég szép! Az a kis szőke, ott, pántokkal a hajában... Monsignor Fornaro éppen most szólítja meg.

Monsignor Fornaro csakugyan hódító arccal járta sorra az asszonyokat. Kitűnő megjelenésű volt, magas, dekoratív alakú, rózsás arcú, diadalmasan bájos. Egyébként egyetlen mendemonda sem keringett felőle. Elfogadták mint udvarias prelátust, aki szereti a női társaságot. Megállott, beszélgetett, a meztelen vállak fölé hajolt, lehelete, reverendája érintette őket, nedves ajka és mosolygó szeme áhítatos elragadtatással mosolygott.

Megpillantotta Narcisse-t, akivel már néhányszor találkozott. Néhány lépést tett feléje. A fiatalember sietett köszönteni:

- Hogy érzi magát, monsignore, mióta a nagykövetségen találkoztunk?

- Köszönöm, köszönöm, nagyon jól!... Mit szól ehhez az elragadó estélyhez?

Pierre is meghajolt a férfi előtt, akinek a jelentése alapján ítélték el könyvét. Főleg behízelgő, nyájas modoráért, szeretetre méltó fogadtatása alkalmával tett hazug ígéreteiért neheztelt reá. A rendkívül finom érzékű prelátus, úgy látszik, megérezte, hogy Pierre már megtudta a kongregáció határozatát. Mindazonáltal jobbnak látta nem megerősíteni a föltevést, csak mosolyogva biccentett.

- Mennyi ember - mondta még egyszer -, és mennyi szép nő! Nemsokára majd mozdulni sem lehet a szalonban.

A hölgyek elfoglalták már az összes székeket, és a forró, parfümös, illattal telt teremben már tikkasztó lett a levegő. A legyezők élénkebben mozogtak, csengő nevetések hallatszottak az egyre növekvő zsivajban, s a morajló társalgásban a különböző helyekről ugyanazok a szavak hangzottak. Kétségkívül valami újságot hozott valaki, azt suttogták lázasan csoportról csoportra.

A jól értesült Fornaro maga akarta elújságolni a hírt, amelyet még senki sem mondott el fönnhangon:

- Tudják, hogy miért izgatott mindenki?

- Talán a Szentatya egészségi állapota? - érdeklődött Pierre nyugtalanul. - Talán állapota ma estére rosszabbra fordult?

A prelátus csodálkozva nézett reá, aztán kissé türelmetlenül válaszolt:

- Dehogy, dehogy! Őszentsége, hála istennek, sokkal jobban van! Éppen most beszéltem valakivel a Vatikánból, aki azt mondja, hogy ma délután már föl is kelt, és szokás szerint fogadta bizalmasait.

- Pedig mindenki nagyon aggódott! - szólott közbe Narcisse. - A nagykövetségen, bevallom, féltünk, mert egy konkláve ez idő szerint igen súlyos dolog lenne Franciaországra nézve. Nem lenne semmi befolyása! A mi köztársasági kormányunk rosszul teszi, hogy semmibe veszi a pápaságot... De hát sohasem tudhatja az ember, hogy a pápa beteg-e valóban, vagy sem? Biztos forrásból hallottam tavaly, hogy majdnem ráment valami betegségre, és senki nem tudott egy árva szót sem, míg legutóbb, mikor az összes lapok már elparentálták, és súlyos bronchitiszt emlegettek, magam láttam ezzel a két szememmel, igen vidáman, élénken... Azt hiszem, hogy Őszentsége csak akkor beteg, ha kell!

Monsignor Fornaro igyekezett gyorsan elterelni a beszélgetést a kellemetlen tárgyról.

- Nem, nem... Már nem is beszélnek a betegségéről... mindenki megnyugodott. Ezeket a hölgyeket az lelkesíti ma olyan nagyon, hogy a zsinati kongregáció ma reggel megszavazta, méghozzá nagy szótöbbséggel, a házasság megsemmisítését a Prada-ügyben.

Pierre-t nagyon meghatotta a dolog. Mikor Frascatiból visszatért a Boccanera-palotába, nem volt ideje beszélni senkivel, és attól tartott, hogy hátha a hír csak alaptalan mendemonda. Fornaro azonban szavát adta rá.

- Egészen bizonyos! A kongregáció egyik tagjától hallottam! - mondotta, azután hirtelen mentegetőzéssel távozott: - Bocsánat! Egy hölgyet pillantottam meg, akit még nem köszöntöttem!

Azonnal odasietett. Nem ülhetett le melléje, csak föléje hajolt magas alakjával, mintha az üde, meztelen asszonyt, aki olyan kedvesen nevetett a lila selyemköpeny suhanó érintése alatt, egészen be akarná borítani udvarló lovagiasságával.

- Ismeri ezt a hölgyet? - kérdezte Narcisse Pierre-től. - Nem? Igazán? Prada gróf barátnője, a bájos Lisbeth Kauffmann, aki most hozott a világra egy erőteljes fiút, és azóta először jelenik meg társaságban... Tudja, ugye, hogy német asszony, férje itt halt meg, és nagyon csinosan festeget. Az idegen kolónia hölgyeinek sok mindent elnéznek, őt különösen szeretik, mert rendkívül kedves estéket rendez Principe Amedeo utcai lakásában. Képzelheti, hogy mennyire mulat a házasság megsemmisítéséről keringő híreken.

Lisbeth csakugyan nagyon finom megjelenésű asszony volt; rózsás, szőke, nevetős, selymes bőrű, tejfehér arcú, gyöngéd kék szemű, híresen elragadó mosolyú. Arannyal díszített fehér selyemruhájában csak úgy sugárzott róla az életöröm, a függetlenség érzésének biztos boldogsága, a boldog szerelem, hogy a legyezők mögött suttogott gonoszkodó megjegyzések mind az ő diadalát hirdették. Minden szem rászegeződött egy-egy pillanatig. Szájról szájra járt a híres mondás, melyet az egyház szerint impotens Pradának mondott, amikor terhes lett a gróftól: "Szegény barátom... szóval, én egy kis Jézust fogok a világra hozni." Visszafojtott nevetéssel rebesgettek halk illetlenségeket, míg Lisbeth sugárzó derűvel fogadta monsignor Fornaro udvarlását, amint bókokat mondott az egyik kiállításon látott Liliomos szűz című festményéről.

A házasság megsemmisítésének a kérdése, amely idestova egy év óta foglalkoztatta Róma botránykrónikáját, milyen nagy port ver föl megoldásával a bálon! Mind a fehér, mind a fekete világ már régóta úgy tekintette, mint harcmezőt, hogy kicserélhessen vele kapcsolatban minden megszólást, pletykát, légből kapott képtelenséget. De most már vége: a megingathatatlan Vatikán ki merte jelenteni a házasság megsemmisítését, mivel a férj tehetetlensége miatt nem valósulhatott meg. Egész Róma nevetett ezen, szabad szkepszisével, különösen mivel pénzkérdést csinált belőle az egyház. Mindenki ismerte a küzdelem részleteit, tudták, hogy Prada fölháborodva vonult vissza, és a Boccanerák eget-földet megmozgattak nagy nyugtalanságukban, és nem sajnálták a pénzt a bíborosok embereitől, hogy befolyásukat megvásárolhassák. Monsignor Palma kedvező jelentése is közvetve hatalmas összegbe került. Több mint százezer frankról beszéltek, és nem is találták olyan soknak, egy francia grófnő válása egymilliónál is többe került. Istenem - a Szentatyának annyi mindenre van szüksége! Egyébként senki se vette rossz néven a dolgot, csak gúnyosan tréfálkoztak rajta. A legyezők még most is ütemesen lengedeztek a növekvő hőségben, és a hölgyek jóleső borzongást éreztek a levegőben röpködő, meztelen vállukra lehelt halk szavak hatása alatt.

- Milyen boldog lehet a contessina! - kiáltott fel Pierre. - Nem értettem, hogy miért mondta kis barátnője, hogy ma este milyen boldog és szép lesz... Bizonyára ezért is jön el ma, mert hiszen mióta a pör tart, úgy élt, mintha gyászolna.

De Lisbeth rámosolygott Narcisse-ra, aki kénytelen volt üdvözölni, mert régóta ismerte, akár az egész idegen kolóniát, járt már műtermében. Mikor visszatért Pierre-hez, éppen egy újabb izgalom remegtette meg a gyémánt és virág fejdíszeket. Összehajoltak a fejek, a zsibongás erősebb lett.

- Nini, Prada gróf! - suttogta Narcisse csodálkozva. - Akárhogy is, de szép jelenség! Képzelje el őt bársony és arany öltözékben... szerintem valóságos tizenötödik századbeli kalandor lenne, aki aggályok nélkül kóstolgatja az élvezeteket.

Prada jókedvűen, szinte diadalmas mosollyal lépett be. A frakk fekete keretében világító fehér ingelő felett csakugyan büszke, zsákmányszerző fej magaslott: nyílt és kemény tekintet, erélyes arc, sűrű, barna bajusz. Farkasfogai érzékibb mosollyal villogtak ragadozó szájában, mint valaha. Gyors tekintete végigsiklott a nőkön, valósággal levetkőztette őket. Amint megpillantotta a gyerekesen pajkos, rózsás, szőke Lisbethet, tekintete megenyhült, nyíltan feléje tartott, mit sem törődve a mozdulatait leső, kíváncsi szemekkel. Lehajolt Lisbethhez, és halkan beszélgetett vele, amint monsignor Fornaro átengedte helyét. A fiatalasszony nyilván megerősítette a futótűzként terjengő hírt, mert a gróf kissé erőltetetten nevetve egyenesedett föl.

Azután megpillantotta Pierre-t, odalépett hozzá, és egy ablakmélyedésbe vonta. Kezet szorított Narcisse-szal is, azután rögtön a dologra tért:

- Emlékszik, mit mondtam ma este, mikor Frascatiból visszatértünk?... Úgy látszik, hogy csakugyan megsemmisítették a házasságomat... Olyan lehetetlen, szemérmetlen ostobaság, hogy mind ez ideig kételkedtem benne...

- Egészen bizonyos pedig! - jelentette ki bátran Pierre. - Monsignor Fornaro éppen az imént erősítette meg a hírt, a kongregáció egyik tagjától hallotta. Állítólag nagy szótöbbséggel ment keresztül.

Pradát újabb nevetés rázta meg.

- Hallatlan komédia! Ennél hatalmasabb pofont még nem kapott az igazság és a józan ész. Ha a polgári hatóság is fölbontja a házasságot, és ha kis barátnőm, akit amott lát, szintén úgy akarja, akkor igazán jó mulatságot fogunk szerezni Rómának. Természetesen nagy pompával fogok megesküdni vele a Santa Maria Maggiore-templomban. És az esküvőn ott lesz a vendégek körében egy drága kis teremtés is, a dajkája karján.

Túlságosan hangosan, túlságosan nyersen nevetett, a gyermekre, férfiasságának eleven tanúbizonyságára célozva. De talán mégis szenvedett, azért jelent meg fölhúzott ajka körül egy futó, keserű vonás, amely kivillantotta fehér fogait? Szinte látszott rajta, hogy leküzdhetetlen, be nem vallott szenvedély föllobbanásától remeg.

- Hallotta a másik újságot is, kedves abbé? - folytatta nagy hévvel. - Azt mondják, hogy a contessina is eljön.

Szokásból nevezte így Benedettát, egészen megfeledkezve arról, hogy már nem a felesége.

- Hallottam! Igen! - felelte Pierre.

Egy pillanatig habozott, azután, hogy kellemetlen meglepetésektől megóvja a grófot, hozzáfűzte:

- Kétségkívül Dario herceget is látni fogjuk, mert nem utazott el Nápolyba, mint ahogyan hittem. Gondolom, az utolsó pillanatban megakadályozta valami.

Prada most már nem nevetett. Hirtelen elkomolyodó arccal mormolta:

- Úgy! Az unokafivér is itt lesz! Majd meglátjuk! Meglátjuk mind a kettőjüket!...

Azután elhallgatott, komor gondolatokba merülve, elmélkedve, míg Pierre és Habert tovább beszélgettek. Aztán bocsánatot kért, beljebb ment az ablakmélyedésbe, egyik zsebéből kivette jegyzőkönyvét, kitépett belőle egy lapot, és kissé elváltozott betűkkel ráírta: "A legenda szerint Júdás fügefája újra kihajtott Frascatiban, és halált hoz mindenkire, aki pápa akar lenni! Ne egyék a mérgezett fügéből, és ne adjon belőle se embernek, se állatnak!" Azután összehajtotta a lapot, bélyeget ragasztott rá, és megcímezte: "Illustrissime et Reverendissime Boccanera bíboros őeminenciájának." Fellélegezve tette az írást vissza a zsebébe és felnevetett.

Valami megfoghatatlan, kellemetlen érzés fogta el, rémület dermesztette meg. Anélkül hogy tudatosan kialakult volna benne a gondolat, szükségét érezte, hogy biztosítsa magát a gyávaság, az elkövethető aljasság kísértése ellen. Nem tudta volna megmondani, milyen képzettársításból írta meg azt a néhány sort rögtön, itt helyben - mintha csak nagy szerencsétlenség fenyegetné. Most csak arra gondolt, hogy mikor az estélyről távozik, bedobja a levelet a Boccanera-palota levélszekrényébe. Ez a gondolat megnyugtatta.

- Mi baja, kedves abbém? - kérdezte újra a társalgásba vegyülve. - Rosszkedvűnek látom.

Pierre elmondta, hogy rossz hírt hallott. Könyvét elítélték, és most már csak egy napja marad a cselekvésre, ha nem akarja, hogy római utazása kudarccal végződjék. A gróf hevesen fölkiáltott, mintha szükségét érezné valami elterelő indulatnak és kábulatnak.

- Ne csüggedjen! Annyi erőt pazarol az ember! Egy nap még sok idő! Annyi minden történhetik egy nap alatt! Sokszor egy óra, egy pillanat elég ahhoz, hogy a sors győzelemre változtassa a bukást.

Szinte lázasan folytatta:

- Jöjjön, menjünk a bálterembe! Úgy látszik, hogy valóságos csoda!

Még gyöngéd pillantást váltott Lisbethtel, azután Pierre és Narcisse társaságában nagy üggyel-bajjal kifurakodott a szomszédos képterembe, keresztül a szoknyák, vállak tömegén, melyekből életet, szerelmet, halált adó szenvedély áradt.

Páratlan fényben úszott a tíz méter széles, húsz méter hosszú, a Corsóra néző nyolcablakos terem. A függönytelen ablakok fénybe vonták a szemközti házakat is. Vakító fényt sugárzott a hét pár óriási márvány kandeláber, amelyeket hatalmas fáklyákká, égitestekké varázsoltak a villanykörték bokrai; fent, a párkány mentén, világos színű virágokba zárt villanyégők lángoló virágú, csodálatos füzéreket alkottak, bazsarózsákat, rózsákat. A falak régi arannyal szegélyezett vörös bársonya csillogott, mint a parázs. Az ajtók és ablakok kárpitja színes selyemmel hímzett csipkéből készült, és élénk színű virágokat ábrázolt. Az aranyrózsás, keszonokkal ékes pompás mennyezet alatt páratlan gazdagságú, a világon egyedülálló remekművek gyűjteménye töltötte meg a falakat. Egy múzeumnak is büszkeségére vált volna a gyűjtemény. Raffaello, Tiziano, Rembrandt, Rubens, Velasquez és Ribera képei, valamennyi között a leghíresebbek tündököltek diadalmas örökifjúságukban. Őfelségéik csak éjfél utánra ígérték jövetelüket, de a bált már most megnyitották. Keringő dallamára repültek a könnyű öltözékek, nagyszerű pompával, ékszerek, arannyal hímzett egyenruhák, gyöngyös báli toalettek, bársonyok, selymek, lenge szövetek áradásában.

- Valóban csodálatos! - jelentette ki Prada fellelkesedve. - Menjünk abba az ablakmélyedésbe. Sehol sem láthatunk jobban és kényelmesebben.

Útközben elvesztették Narcisse-t, és már csak ketten maradtak, mikor végre elérték a kiszemelt ablakmélyedést. A terem végében az emelvényen játszó zenekar éppen befejezte a keringőt. A táncosok lassú léptekkel sétálgattak, kábultan a szédületes forgatagban, amikor újabb vendég érkezésére mindenki megfordult. Donna Serafina lépett be karmazsinszínű selyemruhában, mintha fivére színeit viselné, a konzisztóriumi ügyvéd: Morano karján. Derekát karcsúbbra fűzte, mint valaha, vénkisasszonyos, kemény, ráncos arca, amelyet alig tett lágyabbá a fehér haj, sohasem fejezett ki diadalmasabb győzelmet. Halk helyeslés moraja kelt minden oldalról, mintha az egész közönség megkönnyebbült volna, mert a római előkelő világ nagyon elítélte Morano méltatlan viselkedését, hogy megszakította a harmincéves viszonyt, amelyet úgy megszokott a társaság, mint valami törvényes házasságot. Rebesgették, hogy az ügyvéd titkos szenvedélyt táplál egy kis polgárlány iránt, ezért használta fel a szakítás dőre ürügyéül donna Serafinával való nézeteltérését Benedetta válópörével kapcsolatban. A harag majdnem két hónapig tartott, Róma legnagyobb megbotránkozására, mert a város nagy tisztelettel veszi körül a tartós, gyöngéd hűséget. A kibékülés is meghatotta a szíveket, mint a zsinati kongregáció előtt megnyert pör legszerencsésebb következménye. A bűnbánó Morano karján ismét megjelenő donna Serafina ezen az estélyen a diadalmas szerelmet, a megmentett erkölcsöket, a rend helyreállását képviselte.

Még nagyobb izgalom keletkezett, mikor nagynénje mögött megjelent Benedetta is, Dario oldalán. Hogy éppen a házasság megsemmisítésének napján jöttek el a szokásos konvenciókkal szemben érzett nyugodt közönnyel megragyogtatni bevallott szerelmük teljes diadalát - ezt senki sem vette rossz néven tőlük, és általános elragadtatással bámulták nagyszerű merészségüket, fiatalságuk bátor erejét, és az általános csodálat moraja a rögtön megadott bocsánatról tanúskodott. Meleg szeretet repült feléjük a szívekből, éppen úgy, mint Celia és Attilio felé, tündöklő szépségük, arcukról sugárzó ragyogó boldogságuk láttára. Dario a hosszas gyengélkedéstől még sápadt arcával, nagy, gyerekesen, tiszta szemével, fiatal, istenhez illő barna, jól ápolt szakállával a régi Boccanerák megelevenedett mása volt. Benedetta, a nagyon fehér bőrű, sötét hajú, mindig nyugodt és okos Benedetta gyönyörűen nevetett, és ez a nála oly ritka, de ellenállhatatlanul csábító nevetés egész arcát átszellemültté tette, kissé duzzadt ajka virághoz hasonlított, nagy, sötét, kifürkészhetetlenül mély szeme a mennyország végtelen ragyogásával telt meg. Jóságos, nevető, visszatérő gyermekességében, ösztönszerűen fehérbe öltözködött, teljesen csukott, fiatal leányos ruhával jelképezve, hogy megőrizte szüzességét, tiszta liliomságát annak, akit férjül választott. Semmit sem mutatott meg testéből, az annyira elfogadott nyakkivágás viselését sem engedte meg magának. Maga volt a kifürkészhetetlen, félelmetes szerelem, fenséges női szépség, amelynek mindenhatósága fehérbe burkolva szunnyadt. Semmi ékszert nem viselt, sem kezén, sem fülében. Ruháján mindössze egy királyi nyakék ragyogott, a Boccanerák híres nyaklánca, amit anyjától kapott, és amit egész Róma ismert; a mesés méretű gyöngyszemek odavetve hevertek a nyakán, és az egyszerű ruha ellenére is királynőivé tették termetét.

- Ó - suttogta Pierre elragadtatva -, milyen boldog és milyen gyönyörű!

Nyomban megbánta, hogy ilyen hangosan adott kifejezést gondolatainak, mert fájdalmasan vad nyögést, önfeledt morgást hallott maga mellett, és ez azonnal eszébe juttatta a gróf jelenlétét. Prada igyekezett visszafojtani sértett önérzetének följajdulását, és uralkodott annyira indulatán, hogy nyers vidámságot színlelhessen.

- Az ördögbe is! Milyen merészek ezek ketten! Remélem, hogy előttünk fogják összeadni és lefektetni őket!

Azután megbánta a durva tréfát, érezve, hogy elárulja vele a vágyódó, kielégítetlen hím szenvedését, és igyekezett közönyösnek látszani.

- Igazán nagyon szép ma este! Mondhatom, hogy neki van a legszebb válla a világon, és még nagyszerűbb, hogy szebbnek látszik, amikor nem mutatja.

Fesztelenül beszélt tovább Benedettáról, apró eseteket mondott el róla, s makacsul contessinának nevezte. Mindazonáltal még mélyebbre vonult az ablakfülkében, hogy észre ne vehessék arca sápadtságát, ajkának fájdalmas remegését. Nem tudott küzdeni, nem tudott szenvtelenül nevetni a fiatal pár naivan kirakatba tett boldogsága láttára. Örült, mikor e pillanatban hírül adták a király és a királyné érkezését.

- Itt vannak őfelségeik! - kiáltott, az ablakhoz fordulva. - Nézze, milyen tolongás van az utcán!

A zárt ablaktáblákon keresztül is felhallatszott az utcai tömeg zsivaja. Pierre a fényesen kivilágított ablakok alatt emberi fejek mezejét pillantotta meg a járdán és a hintók körül. Már több ízben látta a királyt a Borghese-villában tett mindennapi séták alkalmával. Teljesen polgáriasan, szerényen kocsizott, őrök és kíséret nélkül, csak szárnysegéde ült mellette a nyitott hintóban. Máskor meg egyedül volt, maga hajtotta együléses, félfedelű kocsiját, csak egy fekete ruhás inas ült hátul. Egy ízben a királyné is vele volt, mint jó házaspár ültek egymás mellett, és kocsiztak, szórakozásból. És az utcákon sürgő-forgó nép, a kertek sétáló közönsége mindössze szeretetteljes mozdulattal köszöntötte az elvonuló párt, nem zavarták éljenzéssel, és a leghevesebbek is csak közelebb léptek, és rájuk mosolyogtak. Pierre-ben még a hagyományos kép élt a királyokról - őrzik őket, és katonai pompa közepette vonulnak fel -, ezért különösen meglepte és meghatotta a királyi pár kedves jósága, hogy kedvük szerint, szépséges biztonságban járnak, népük mosolygó szeretetétől övezve. Mindenünnen fülébe jutottak részletek a Quirinale életéről, hogy a király jóságos és egyszerű ember, hogy békét akar, hogy szenvedélyes vadász, imádja a magányt és a szabad levegőt, és hogy a hatalomtól megundorodva sokszor álmodozik a szabad életről, távol az uralkodás parancsolást kívánó munkájától, amelyhez semmi tehetsége nincs. Még jobban szerették a királynét, aki természettől fogva oly becsületes, oly derűs lelkű volt, hogy egyedül ő nem tudott semmit Róma botrányairól; mint nagyon művelt és finom ízlésű asszony, ismert minden irodalmat, boldogan érezte intelligenciáját, azt, hogy fejjel kimagaslik környezetéből, ezt jól tudta maga is, és szívesen, minden erőltetettség nélkül, tökéletes bájjal mutatta is.

Prada, éppen úgy, mint Pierre, az ablaktáblához támasztotta fejét, és egy mozdulattal lemutatott a népre.

- Most, hogy látták a királynéjukat, boldogan fognak lefeküdni. Biztosítom, hogy nincs rendőr a közelben. Ó, ha szeretik az embert... ha szeretik...

Fájdalma újra megelevenedett, és a terem felé fordulva tréfálkozott:

- Vigyázzon, barátom, nehogy elmulassza őfelségeik belépését! Az egész estélyen ez a legszebb!

Néhány pillanat telt el. A zenekar hirtelen abbahagyta a polkát, és lelkesen, a rézfúvókat harsogtatva, rázendített a királyi himnuszra. A táncosok szétrebbentek, a terem közepe kiürült. A király és királyné belépett a Buongiovanni házaspár kíséretében, akik a lépcső aljáig eléjük mentek. A király egyszerűen frakkban volt, a királyné szalmaszínű selyemruhát viselt, csodálatosan szép, hófehér csipkével. Gyönyörű szőke haját díszítő briliánsdiadémjával, kerek, üde arcával, szeretetre méltó, szelíd, szellemes arckifejezésével rendkívül fiatalnak látszott. A zene lelkesen tovább játszotta a lángoló fogadtatás muzsikáját. Celia szülei mögött jött, a tolakodó kíváncsiak tömegében, azután Attilio, Saccóék, rokonok, hivatalos személyiségek. Míg a királyi himnuszt be nem fejezték, a hangszerek csengésében, a lámpák fényében csak üdvözlések, tekintetek, mosolyok röpködtek, a meghívottak pedig lökdösődtek, lábujjhegyre álltak, a nyakukat nyújtogatták, csillogtak a szemek, a drágakőtől csillogó fejek és vállak hulláma felcsapott.

A zenekar végre elhallgatott, következtek a bemutatások. Őfelségeik ismerték már Celiát, és atyai jósággal fejezték ki szerencsekívánataikat. Sacco, úgy is mint miniszter és úgy is mint apa, súlyt vetett rá, hogy fiát bemutassa. A kis ember meggörbítette hajlékony gerincét, és választékos szavakkal úgy intézte a dolgot, hogy ő a király előtt hajoljon meg, a királyné előtt pedig a szenvedélyesen szeretett szép fiatalember fejezze ki hódolatát. A felséges pár újból a legmesszebbmenő jóindulatot tanúsította, még Saccónéval szemben is, aki szerényen és igénytelenül viselkedett, és a háttérbe vonult. A következő pillanat eseménye szájról szájra járt, egyik teremről a másikra, mindenhol tárgyalták. A királyné rámosolygott Benedettára, akit Prada gróf annak idején bemutatott az udvarnál, és akinek szépsége, elragadó varázsa most mély hatást tett reá. A fiatal nő nem térhetett ki a királyi kegy elől, néhány pillanatig szeretetre méltó módon beszélgetett vele a királyné, a körülállók füle hallatára. A felséges asszony nyilván még nem értesült a nap legnagyobb eseményéről, Prada házasságának megsemmisítéséről és a Darióval kötendő házasság nyilvánosságra hozataláról. Nem tudta, hogy a mai estélyen kettős eljegyzést ünnepelnek. Mindazonáltal kitüntető kegye igen nagy hatást gyakorolt, senki nem beszélt egyébről, csak arról, hogy milyen kedves bókokat mondott a legerényesebb és legokosabb királyné Benedettának, akinek diadala így egyre fokozódott, még szebb, még büszkébb, még diadalmasabb lett tőle, és sugárzott a boldogságtól, hogy végre a kiválasztott jegyesé lehet.

Prada kimondhatatlanul szenvedett. Míg a királyné a köszöntésére siető hölgyekkel beszélgetett, és a király tisztekkel, diplomatákkal, fontos személyiségek egész sorával foglalkozott, Prada le nem vette szemét Benedettáról, akit körülrajongtak, ünnepeltek, gyöngédséggel és dicsőítésekkel halmoztak el. Dario mellette állt, vele ragyogott, sugárzott. Érettük volt az egész estély, érettük fénylettek a lámpák, érettük játszott a zenekar, érettük vetkőztek félmeztelenre Róma szép asszonyai, keblükön tündöklő ékszereikkel, a szerelem vadító illatában, és érettük vonult a felséges pár a királyi himnusz hangjai mellett, érettük vált az ünnepély lelkes dicsőítéssé, rájuk mosolygott az imádott királyné, jelenlétével megajándékozva eljegyzésüket, mint a tündérmesék tündére, aki eljövetelével szerencsét hoz az újszülötteknek. És Prada itt, az általános ragyogás, mámoros elragadtatás kellős közepén, csak azt a nőt látta, akinek a szépsége az övé volt, de nem bírhatta, és a férfit, aki most elveszi tőle... és olyan kihívónak, fölháborítónak érezte ezt a nyilvánosságra hozott diadalt, mintha égető, fájdalmas arculütést mértek volna rá. Ezenkívül nemcsak szenvedélye és büszkesége szenvedett sérelmet, hanem Saccóék diadala anyagi csapást is mért rá. Csakugyan igaz-e, hogy Róma csodálatos éghajlata korrumpálja a rideg északi hódítókat, azért érzi olyan fáradtnak, kimerültnek magát, mintha félig már fölfalták volna? Aznap Frascatiban, a kellemetlen építkezési ügyből kifolyólag, szinte recsegni-ropogni hallotta millióit, bár még nem akarta bevallani, hogy ügyei nagyon rosszul állnak, amint már rebesgették is; és ma este, itt, a mulatság zajában, győzni látta a Délt, fölülkerekedni Saccót, napsütötte tájon szerzett falánkságával. Milyen arculütése egyszerre hiúságának és mohó ügyességének, az élvezeteket hajszoló férfi ragadozó étvágyának, hogy őt kiszorítják a terített asztal mellől, míg Sacco, a miniszter, a király bizalmasa, fia házassága által a legelőkelőbb római arisztokráciával összeköttetésbe kerülve, egy napon Róma és Olaszország urává lesz, és már most zsebeli a pénzt, és dróton rángatja a népet! Minden összeomlik, kicsúszik a keze közül! Sacco elrabolja millióit, és Benedetta örökre megsebzi testét, benne hagyja húsában a kielégítetlen vágy soha be nem gyógyuló szörnyűséges sebét.

Pierre fülét újra megütötte a vadállati, önkéntelen és kétségbeesett nyögés, amely már annyira fölzaklatta szívét.

- Szenved? - kérdezte, a grófra tekintve.

Már meg is bánta indiszkrét kérdését, olyan emberfölötti erőfeszítéssel igyekezett fegyelmezni indulatát az előtte álló, sápadt férfi. De nem kapott választ. Hogy hibáját helyrehozza, hangosan mondta el az estély pompája által fölkeltett gondolatait:

- Apjának igaza volt! Mi, franciák, mélységesen katolikus nevelésünkkel, a mai egyetemes kételkedés napjaiban is még mindig a pápák évszázados Rómáját látjuk Rómában, anélkül hogy tudnók vagy értenők az évről évre bekövetkező mélységes átalakulást, amely Rómát ma olasszá teszi. Ha tudná, hogy milyen közömbös és jelentéktelen volt előttem, mikor idejöttem, a király és kormánya, a világváros teremtésére törekvő fiatal nép! Igen... egyiket sem vettem figyelembe, mikor Róma újjászületéséről álmodtam, mikor elképzeltem az új, keresztény evangéliumi alapon álló Rómát, amely a népek üdve lehet.

Nevetett együgyűségén. Egyetlen mozdulatával a teremre mutatott, ahol Buongiovanni herceg e pillanatban hajolt meg a király előtt. A hercegné Sacco bókjait hallgatta. A pápai arisztokrácia vereséget szenvedett, a tegnap parvenüi udvarképesek lettek, a fekete világ és fehér világ annyira összevegyült, hogy ma már csak alattvalók vannak, és a teljes egyesülés előestjén állanak. Hiszen a Quirinale és a Vatikán meg nem valósuló összebékülése is végzetesen megmutatkozik a tényekben, sőt az elvekben is, csak látni kell a mindennapi fejlődést, ezeket az örvendező, mosolygó, felékesített, a vágy viharától hevített férfiakat és nőket! Hiszen élni kell, szeretni, szerelmet kapni, életet kelteni örökösen! Attilio és Celia házassága így válik a szükséges egység jelképévé, régi gyűlöletek fölött győzedelmeskedik a fiatalság és szerelem, a civódások feledésbe merülnek, a gyönyörű fiatalember ölelésében, aki megjelenik, és elragadja a nyakába csimpaszkodó meghódított lányt hogy folytatódjék a világ.

- Nézze - folytatta Pierre -, milyen szépek, fiatalok, jókedvűek a jegyesek, milyen nevetve néznek a jövő elé! Megértem, hogy a király eljött, hogy örömet szerezzen miniszterének, és hogy végleg trónjához kössön egy régi római családot: igazán jó, atyai és derék politika. Hinni szeretném, hogy megértette e házasság jelentőségét: a régi Róma az elragadó, ártatlan és szerelmes leány személyében odaadja magát a fiatal Itáliának, ennek a lelkes és hű ifjúnak, aki olyan délcegen viseli egyenruháját. Legyen nászuk végleges, termékeny, és szülessék belőle nagy birodalom, tiszta szívemből kívánom, most, hogy megismertem önöket.

Az evangéliumi és örök Rómáról szőtt régi álmának fájdalmas összeomlásában Pierre olyan mély meghatottsággal fejezte ki jókívánságait az örök város új szerencséjének, hogy Prada nem állhatta meg viszonzás nélkül.

- Köszönöm! Olyan kívánságot fejezett ki, amely minden jó olasz szívében benne él.

A gróf hangja elfúlt. Míg a beszélgető és mosolygó Celiát és Attiliót nézte, tekintete a hozzájuk közeledő Benedettára és Darióra esett, azok is ragyogtak a végtelen boldogságtól. Az összetalálkozó diadalmas, boldog párok láttára nem volt ereje tovább ott maradni, hogy lássa őket és szenvedjen.

- Szomjan halok! - jelentette ki nyersen. - Jöjjön a büfébe, igyunk valamit.

Igyekezett észrevétlenül elsiklani a tömeg mögött, az ablakok mentén, úgy érte el az antikvitások termét, a galéria túlsó szélén.

Pierre követte, de a tömeg elválasztotta a gróftól, és a két fiatal pár felé sodorta. Azok gyöngéden beszélgettek. Celia, meglátva a fiatal papot, barátságosan intett feléje. A lány rajongva állott Benedetta előtt, két liliomkezét összekulcsolva, mintha a Madonnát látná, úgy gyönyörködött szépségében.

- Ó, abbé úr, legyen szíves, és mondja neki, hogy nagyon szép... a világon minden szépnél szebb... még a napnál, a holdnál is, a csillagoknál is szebb!... Ha tudnád, kedvesem, milyen szép vagy... megremegek tőled, szép vagy, mint a boldogság!... Szép, mint a szerelem!

Benedetta és a két férfi nevetett.

- Te is szép vagy, drága... Azért vagyunk szépek, mert boldogok vagyunk!

Celia szelíden ismételte:

- Igen, igen, boldogok!... Emlékszel, amikor egy este azt mondtad, hogy nemigen sikerül a király és a pápa összeházasítása? Attilio és én azonban összeházasítjuk őket... és olyan boldogok vagyunk!...

- Dario és én azonban nem házasítjuk össze őket, sőt ellenkezőleg! - nevetett Benedetta. - Én is azt felelem, amit te válaszoltál akkor este: elég, ha szeretjük egymást, azzal megmentjük a világot.

Pierre végre mégis bejutott az antikvitások termébe, a büféhez. Prada mozdulatlanul, mintegy gyökeret verve állott, mintha szemét most is ugyanaz a kegyetlen látvány töltené meg, amely elől elmenekült. Vissza kellett fordulnia, hogy újra és újra lássa a párokat. Így nézte végig vérző szívvel az újrakezdődő táncot, a négyes első figuráját, míg a zenekar a rézfúvók teljes erejével játszott. Benedetta Darióval, Celia Attilióval állt szemben. Milyen elragadó a két boldog fiatal pár, amint a fehér fényben, fényűzésben, a szerelem mámoros illatában táncol! A király és királyné is érdeklődve ment közelebb hozzájuk. Elragadtatás, tetszésnyilvánítás hangzott, minden szívből szeretet és gyöngédség áradt.

- Szomján halok! - ismételte Prada, és végre kiragadta magát a gyötrő látványból.

Jeges limonádét hozatott magának, egy hajtásra kiitta, mint az égő szomjúságtól kínzott lázbeteg, aki nem tudja csillapítani testének égető belső tüzét.

A nagy, mozaikpadlós, stukkókkal díszített teremben, a fal mentén, híres váza-, szobor- és reliefgyűjtemény állott. Legtöbbnyire márványdarabok sorakoztak, de akadtak bronzok is, többek közt egy páratlan szépségű haldokló gladiátor. Legcsodálatosabb azonban a híres Venus volt, a capitoliumi Venus párja, de finomabb, könnyedébb, bal karját gyönyörteljes odaadással nyújtja ki. Most hatalmas villanyreflektor világította meg a szobrot, és a márvány, isteni, tiszta meztelenségében, mintha emberfölötti, örök életre elevenedett volna.

A terem mélyében, a fal mellett állott a büfé: hímzett abrosszal leterített hosszú asztal, telerakva gyümölcsöstálakkal, süteménnyel, hideg sülttel. Virágcsokrok díszítették az asztalt, pezsgősüvegek, égő puncs és jeges sörbet között; rengeteg pohár, teáscsészék, levesescsészék, gazdagon ragyogó kristályüveg, porcelán, a fényben csillogó ezüst. A terem felében - szerencsésen új ötlettel - kis asztalokat helyeztek el, ahová a vendégek letelepedhettek, és úgy szolgálták ki őket, mint a kávéházban.

Pierre egy kis asztal mellett Narcisse-t pillantotta meg, egy fiatal nő társaságában. Prada, közelebb lépve, Lisbethre ismert.

- Amint láthatják, igen jó társaságban voltam! - mondta a nagykövetségi attasé udvariasan. - Mivel elvesztettük egymást, nem tehettem okosabbat, mint hogy a karomat nyújtottam őnagyságának, és ide vezettem.

- Jó ötlet volt! - jegyezte meg Lisbeth kedves mosollyal. - Annál is inkább, mert nagyon szomjas voltam.

Jegeskávét hozattak, és lassan fogyasztották, aranyozott ezüstkanálkával.

- Én is majd szomján halok - jelentette ki a gróf. - Nem tudom csillapítani... Ugye megengedi, hogy ide üljünk, kedves uram?... Talán a kávé lehűt kissé... Kedves barátnőm, engedje meg, hogy bemutassam Froment abbét, a legkiválóbb fiatal francia papok egyikét.

Sokáig ültek négyesben, beszélgetve és a fölvonuló vendégeken derülve. Prada a barátnője iránt tanúsított szokott előzékenysége ellenére is magába merült, olykor egészen megfeledkezett róla, láthatóan szenvedett; szeme visszakalandozott a szomszédos képterembe, ahonnan zene- és tánczaj hallatszott.

- Mire gondol, barátom? - kérdezte Lisbeth kedvesen, amint egy ízben észrevette a gróf sápadt merengését. - Rosszul érzi magát?

A gróf hirtelen fölkiáltott:

- Nézze, ez az igazi szerelem és boldogság, az a két ember!

Montefiori márkinéra, Dario anyjára, és második férjére, Jules Laporte-ra mutatott, a svájci gárda régi őrmesterére, aki feleségénél tizenöt évvel fiatalabb volt; az asszony úgy horgászta ki a Corsón még mindig csodálatosan ragyogó szemével, azután Montefiori márkit csinált belőle, és most már diadalmasan egészen a magáénak tudta. Estélyeken, bálokon egy pillanatra sem engedte el magától, a szokás ellenére is egyre karján csüngött, a büfébe vezettette magát vele, és boldogan, büszkén mutogatta a szép fiút! Mind a ketten pezsgőt ittak, szendvicset ettek állva, az asszony még mindig szép volt, bár ötvenéves is elmúlt már, a férfi felkunkorodó bajuszával büszke jelenség; szerencsés kalandor, vidám nyersesége tetszik a nőknek.

- Tudják, ugye - folytatta halkabban a gróf -, hogy az asszonynak csúnya kalandból kellett kihúznia a férfit, mert ereklyéket árult, belga és francia zárdáknak ügynökösködött, és egész csomó hamis relikviát hozott forgalomba; az itteni zsidók készítették báránycsont-töredékekből a relikviákat, lepecsételték és a legilletékesebb szaktekintélyekkel aláíratták. Végül is eltussolták az ügyet, mert három prelátus is kompromittálta magát benne... Szerencsés ember! Nézzék csak, az asszony majd fölfalja a szemével! Ő meg milyen nagyúri mozdulattal tartja a tányért, ahonnan a nő a csirke fehér húsát eszi!

A gróf azután csípős gúnnyal, durván beszélte tovább a római pletykákat. Az asszonyok tudatlanok, makacsok és féltékenyek. Ha a római nő meghódít egy férfit, egész életén át kezében tartja, valósággal a tulajdonává teszi, tárgyává, aki fölött minden órában rendelkezhetik saját gyönyörűségére. Viszonyok hosszú sorát idézte, többek között donna Serafina és Morano szerelmét, amelyek valóságos házassággá váltak; kigúnyolta a fantázia hiányát, a teljes és nehézkes odaadást, az elpolgáriasodott csókokat, amelyek csak a legkellemetlenebb katasztrófákkal tudnak befejeződni, ha valaha egyáltalában véget érnek.

- Mi baja, kedves barátom? - kérdezte Lisbeth nevetve. - Hiszen amit elmesél, mindaz, éppen ellenkezőleg, nagyon is kedves. Akik szeretnek, szeressék egymást mindig...

Elragadó volt, finom arany hajával, szőke meztelenségével. Narcisse, félig lehunyt, álmodozó szemmel, egy Firenzében látott Botticelli-képhez hasonlította. Késő éjszaka lett már, és Pierre visszaesett szomorú töprengéseibe, amikor meghallotta egy mellette elhaladó asszonytól, hogy bent már a cotillont táncolják. A zenekar rézfúvósainak harsogása hallatszott a távolból; Pierre-nek hirtelen eszébe jutott, hogy monsignor Nani találkát adott neki a kis tükörteremben.

- Elmegy? - kérdezte Prada, látva, hogy a pap búcsúzik Lisbethtől.

- Nem, még nem!

- Jó, ne menjen el nélkülem. Járni akarok egy keveset, elkísérem... Ugye, visszajön értem?

Pierre-nek két szalonon kellett áthaladnia, egy sárgán és egy kéken, míg a kis tükörterembe ért. A terem csodálatosan finom rokokó remekmű volt, gyönyörű aranyozott fa keretezte körös-körül a tükröket. Még a mennyezetre is felértek a hajlított tükrök, annyira, hogy a terem képe minden oldalról tükröződött, sokszorozódott a végtelenségig. Szerencsére tapintatból itt nem villannyal világítottak, mindössze két gyertyatartóban égtek rózsaszínű gyertyák. A kárpit és a bútorzat világoskék volt. A terem végtelenül szelíden, elragadóan hatott a belépőre, mintha a tündérek, forráskirálynők kastélyába érkezne, valami átlátszó vizű palota kellős közepébe, melyet csillagfürtök világítanak meg legeslegmélyéig.

Pierre azonnal megpillantotta monsignor Nanit. Alacsony pamlagon ült, és mint remélte, teljesen egyedül; mert a cotillon a képterem felé vonzotta a tömeget. Mély csönd uralkodott. A zenekar hangja is csak távolról, letompulva hallatszott, a fuvola halk sóhajával.

Pierre mentegetőzött, amiért megvárakoztatta a monsignorét.

- Dehogy, dehogy, fiam! - válaszolt a prelátus fáradhatatlan szeretetreméltósággal. - Igen jól megbújtam ezen a menedékhelyen! Mikor már igen veszedelmesnek éreztem a tömeget, ide menekültem...

Nem beszélt a felséges párról, de szavaiból érezni lehetett, hogy udvariasan kitért előlük. Csak Celia iránt érzett szeretete hozta ide és diplomáciai tapintat, nehogy úgy tűnjék fel, mintha a Vatikán teljesen szakítani akarna a pápaság idejéből oly híres, régi Buongiovanni családdal. A Vatikán nyilvánvalóan nem helyeselhette a házasságot, mely jelképesen egyesítette a régi Rómát és a fiatal olasz királyságot, de olyan látszatot sem akart kelteni, mintha visszahúzódnék, vagy közönyt mutatna, és szakítana legrégibb híveivel.

- Beszéljünk most önről, kedves fiam - folytatta a prelátus. - Mint mondtam, ha az Index el is határozta könyvének elítélését, a határozat csak holnapután kerül aláírásra a Szentatyához. Tehát még egy egész nap áll rendelkezésre.

Pierre fájdalmas élénkséggel szakította félbe:

- Monsignore, mit tehetnék? Már meggondoltam... Hiszen nem is adódhatik mód és alkalom rá, hogy védekezzem... Hogy kerülhetnék Őszentsége színe elé most, amikor beteg?

- Beteg... beteg... - mormolta Nani finoman. - Őszentsége már sokkal jobban érzi magát, hiszen fogadott engem is, mint minden szerdán. Mikor fáradt kissé, és azt híresztelik róla, hogy nagyon beteg, nem tiltakozik ellene; pihen és alkalma nyílik elbírálni bizonyos törekvéseket és türelmetlenségeket környezetében.

Pierre sokkal izgatottabb volt, semhogy figyelmesen hallgathatott volna. Tovább beszélt:

- Nem, vége mindennek. Kétségbe vagyok esve! Ön a csoda lehetőségéről beszélt! Nem hiszek csodákban. Minthogy vereséget szenvedtem Rómában, elutazom, visszamegyek Párizsba, és ott folytatom a harcot... A lelkem nem tud belenyugodni; reményem: hogy a szeretet üdvözíteni fog, nem halhat meg, új könyvvel fogok felelni, és megírom, milyen új földből sarjadhat ki az új vallás!

Csönd állott be. Nani acélosan éles, metsző tekintettel fürkészte a fiatal papot A kis szalon forró, nehéz levegőjében, a gyertyák fényét számtalanszor visszaverő tükrözésben most hirtelen csengőbben hallatszott fel a zenekar játéka, egy ringató keringő, azután megint elhalt.

- A harag rossz dolog, kedves fiam!... Emlékszik-e, érkezésekor megígértem, hogy ha hiába próbálkozik kihallgatást kieszközölni a Szentatyánál, akkor majd én teszek kísérletet?

És látva a fiatal pap izgalmát, így folytatta:

- Figyeljen reám! Ne legyen izgatott... Őszentségét, sajnos, nem csupa okos tanácsadó veszi körül. Vannak környezetében személyiségek, akiknek odaadása nem pótolja a kívánatos és szükséges intelligenciát. Figyelmeztettem magát, vigyázzon, ne tegyen elhibázott lépéseket. Ezért már három hete személyesen adtam át Őszentségének az ön művét, hogy kegyeskedjék átnézni. Sejtettem, hogy nem juttatták el hozzá. És megbízást kaptam annak a közlésére, hogy Őszentsége kegyeskedett könyvét elolvasni, és látni óhajtja önt.

Az öröm és a hála kiáltása tört föl Pierre ajkán.

- Ó, monsignore, monsignore!

De Nani sietve elhallgattatta, nagyon nyugtalan pillantással nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja őket.

- Csitt, csitt! Titok! Őszentsége különkihallgatáson kívánja fogadni önt, és senkit sem akar beavatni a titokba... Jól figyeljen reám. Most hajnali két óra, ugye? Tehát ma este kilenc órakor jelentkezzék a Vatikánban, és minden ajtónál Squadra urat keresse. Mindenütt keresztül fogják engedni. Fönn aztán Squadra úr fogadja majd és bevezeti. De egy szót se az egészről! Senkinek sem szabad sejtenie.

Pierre túláradó hálával, boldogan ragadta meg a prelátus finom, kövér kezét.

- Ó, monsignore, mivel fejezhetném ki hálámat? Ha tudná! Sötétség és lázadozás költözött lelkembe, mióta a hatalmas eminenciások játékszerének éreztem magam. Gúnyt űztek belőlem... De ön megment, ismét bizonyos vagyok benne, hogy győzni fogok, ha végre Őszentsége lábai elé borulhatok, minden igazság és igazságosság atyja elé! Föl kell oldania, hiszen szeretem, bámulom, és meggyőződésem, hogy sohasem küzdöttem egyébért, mint az ő legkedvesebb eszméiért és politikájáért. Nem... Nem! Lehetetlen, hogy aláírja... lehetetlen, hogy elítélje könyvemet!

Nani kiszabadította kezét, és atyai mozdulattal, alig látható megvető mosolyával igyekezett lecsillapítani Pierre lelkendezését. Végre sikerült célt érnie, és arra kérte a boldog papot, hogy távozzék. A zenekar megint rázendített a messzeségben. Mikor Pierre még mindig hálálkodva elbúcsúzott, a prelátus egyszerűen megjegyezte:

- Kedves fiam, emlékezzék rá, hogy csak az engedelmesség lehet nagy.

Pierre alig várta, hogy távozhassák a palotából. Pradát hamar megtalálta a fegyverteremben. A felséges pár éppen nagy szertartások között távozott. Buongiovanniék és Saccóék lekísérték. A királyné anyáskodva csókolta meg Celiát, míg a király kezet szorított Attilióval. Mind a két család ragyogott az elragadó királyi kegytől. De nagyon sok vendég követte az uralkodók példáját, és kis csoportokban távoztak. A gróf szerfelett idegesnek látszott, csípősebb és keserűbb volt, mint azelőtt, és ő is türelmetlenül várta, hogy elmenjenek végre.

- No, végre itt van! Már vártam! Szökjünk gyorsan! Jó? Honfitársa, Narcisse Habert úr, azt üzeni önnek, hogy ne keresse. Lekísérte barátnőmet, Lisbethet a kocsijához... Nekem feltétlenül levegő kell... Gyalogolni akarok... Elkísérem önt.

Amint mindketten átvették kabátjukat a ruhatárban, nem állhatta meg, hogy nyers hangján meg ne jegyezze:

- Éppen most láttam távozni négyesben jó barátait, jól is teszi, hogy gyalog megy haza, úgysem fért volna el a kocsiban... Milyen arcátlanság donna Serafinától, hogy az ő korában megjelenik itt Moranójával, és diadalt ül, hogy visszatért a hűtlen férfi. És a másik kettő... a két fiatal... bevallom, nehezemre esik nyugodtan beszélni róluk; hallatlan kegyetlenség és szemérmetlenség, ahogyan itt mutogatták magukat ma éjszaka.

Keze remegett, míg halkan mondotta:

- Szerencsés utat, szerencsés utat a fiatalembernek, ha Nápolyba megy!... Hallottam, amint mondta Celiának, hogy este hat órakor Nápolyba utazik! Jókívánságaim kísérik! Jó utat!

A két férfit kellemesen lepte meg a ragyogóan tiszta éjszaka hűvös levegője, a báltermek forrósága után. Gyönyörű holdas éj volt, olyan római éj, mikor a város elysiumi fényben alszik a határtalan ég alatt, mintha a végtelenség álma ringatná el. Nekivágtak a Corsónak, és onnan a Vittorio Emmanuele körútra tértek. Prada megnyugodott kissé, de tovább csipkelődött. Kétségkívül azért beszélt, hogy elterelje gondolatait; majdnem lázas bőbeszédűséggel tért vissza Róma asszonyaira, az estélyre, amelyet ragyogónak tartott, de azért kigúnyolt.

- Igen, szép ruhákat viselnek, de nem áll jól nekik... Próba nélkül hozatják Párizsból. Az ékszerekkel is éppígy áll a dolog. Vannak még gyémántjaik, főképpen gyöngyeik, de olyan nehézkesek a foglalatok, hogy végeredményben mind rettenetes. És ha tudná, milyen tudatlanok, milyen szegényesek látszólagos előkelőségük mögött... Minden csak külszín, még a vallásosságuk is: belül üresek... Figyeltem őket a büfében, ahogy faltak. Ó, az biztos, hogy hatalmas étvágynak örvendenek. Pedig ma este még jól viselkedtek a vendégek, nem zabáltak. Látna azonban egy udvari bált, valóságos fosztogatás, megrohanják a büfét, fölfalják a tálakat is, hallatlan mohósággal pusztítanak...

Pierre kurta válaszokat adott. A pápai kihallgatás reménye túláradó örömmel töltötte el, egyre arról álmodozott, minden várható részletet kiszínezett - de nem beszélhetett róla. A két férfi lépése végigkongott a világos, elhagyatott, széles utca száraz kövezetén, és a holdfényben éles árnyékot vetett alakjuk.

Prada hirtelen elhallgatott. Fecsegő kedve kimerült, és szinte dermedten engedte át magát a lelkében viharzó indulatoknak. Már két ízben benyúlt kabátja zsebébe, és megérintette a ceruzával írott cédulát, szinte gépiesen ismételve magában a szavakat: "A legenda szerint Júdás fügefája újra kihajtott Frascatiban, és halált hoz mindenkire, aki pápa akar lenni. Ne egyék a mérgezett fügéből, és ne adjon belőle se embernek, se állatnak." A papír ott volt, kitapintotta. Valójában azért akarta elkísérni Pierre-t, hogy a cédulát bedobja a Boccanera-palota levélszekrényébe. Meggyorsította lépteit. A levél tíz perc múlva bent lesz a postaládában. Emberi hatalom meg nem gátolhatja szilárd elhatározásában. Sohasem tudná elkövetni a bűnt, hogy emberek megmérgezését tudatosan eltűrje.

Kínzó gyötrelem emésztette, Benedetta és Dario a gyűlölködő féltékenység viharát kavarta fel benne. Elfelejtkezett Lisbethről, pedig szerette... és megfeledkezett a csöpp kis lényről is, gyermekéről, akire pedig büszke volt. A nők mindig a hódító hím pusztító vágyát ébresztették fel benne, és csak azokat vágyta mohón, akik ellenálltak. És ma van egy nő a világon, akit akart, akit házassággal vásárolt meg, és aki megtagadta magát tőle. A saját felesége nem volt az övé, és nem is lesz az övé soha! Régen talán fölgyújtotta volna érte Rómát, hogy magáévá tehesse - most azon töprengett, mivel akadályozhatná meg, hogy a másé legyen! Már a gondolatra is vérezni kezdett a régi seb, a másik leli majd gyönyörét abban, ami az övé. Hogy ki fogják majd gúnyolni őt, azok ketten, együtt. Milyen nevetségessé tették már akkor is, mikor impotensnek híresztelték; hiába adta bizonyságát férfiasságának, mégis kellemetlenül érintette a dolog. Nem hitt ugyan maga sem komolyan benne, de azzal vádolta őket, hogy már régóta viszonyuk van, éjszaka találkoznak, együtt alusznak, a legendás szerelmi históriákról híres, sötét Boccanera-palota mélyén... Most már mindenesetre megteszik, hiszen szabadok... legalább a vallási kötelék alól feloldották őket. Látta őket egymás mellett feküdni, égő víziók gyötörték, ölelik, csókolják egymást, mámoruk elragadja őket. Nem... nem... lehetetlen! Inkább omoljék össze a föld!

Azután, amikor letértek a Vittorio Emmanuele körútról, és régi, kanyargós, szűk utcákon haladtak a Giulia utca felé, látta önmagát, amint bedobja a levelet a palota levelesládájába. Elképzelte, hogy mi fog történni azután. A levél ott fog aludni reggelig a ládában. Don Vigilio, a titkár, aki a bíboros határozott parancsára magánál tartja a kulcsot, korán reggel lejön; megtalálja a levelet, átadja őeminenciájának, aki sohasem engedi meg, hogy más bontsa föl küldeményeit. Azután kidobják a fügét, a bűn nem történik meg, és a fekete világ hallgatni fog. És mi lesz, ha a levelet nem találják a ládában? Képzeletében látta az asztalra kerülő fügét az egyórai étkezésnél, a csinos kis kosárban, kacéran letakarva zöld levelekkel. Dario egyedül van a nagybátyjával, mint rendesen, minthogy csak este utazik Nápolyba. A nagybácsi és unokaöccse, vajon mindketten esznek-e fügét, vagy csak egyikük? És vajon melyik? A látomás összekuszálódott fejében, megint megindult a végzet, amellyel a frascati úton találkozott, amikor ismeretlen rendeltetése felé haladt annyi akadályon keresztül, és nem volt megállás. A kis fügéskosár ment, tovább haladt, szükséges rendeltetése útján, és nincs olyan erős kéz a világon, amely megakadályozhatná!

A Giulia utca hosszan, fehéren nyúlt el a holdfényben. Pierre fölocsúdott álmodozásából, mikor az ezüstös ég alatt feketén eléje tűnt a Boccanera-palota. Egy szomszédos templom toronyórája hármat ütött. Megborzongott, amikor meghallotta maga mellett a halálra sebzett vad fájdalmas sírását, a gróf ajkáról az irtózatos küzdelemben önkéntelenül feltörő morgást.

Ám Prada egyszerre csak gúnyosan felnevetett, és megszorította a pap kezét.

- Nem, nem megyek tovább... Ha valaki meglátna itt, azt hinné, hogy megint beleszerettem a feleségembe.

Szivarra gyújtott, és eltávozott a holdfényes éjszakába, anélkül hogy hátrafordult volna.

Pierre arra ébredt, hogy az óra a tizenegyet üti. Sokáig volt fenn, az estély fáradalmai után békés, gyermekien mély álomba merült, de mintha az álom nyugalmában is érezte volna boldogságát. Alig nyitotta ki a szemét, az ablakon beözönlő ragyogó napsütés ujjongó reménnyel töltötte el. A pápa volt az első gondolata, a pápa, akit még ma este megláthat, kilenc órakor! Mit fog csinálni még tíz óra hosszat, egész áldott nap? A tündöklő ég tisztaságát mindenesetre jó jelnek vette.

Fölkelt, kinyitotta az ablakot. Enyhe levegő áradt be, virágillatú és gyümölcsízű. Megérkezése óta hányszor érezte ezt a csodálatos enyheséget, de sohasem tudta megállapítani sajátosságát, narancs- és rózsaízét! Lehetséges-e, hogy már decembert ír a naptár? Milyen csodálatos ország, ahol tél elején is mintha májusi fuvalmat érezne az ember. Felöltözködött és amint kikönyökölt az ablakon, hogy az aranyszínű Teverén túl, a mindig zöld Gianicolóra nézzen, Benedettát pillantotta meg a palota elhagyatott kis kertjében, a kút mellett ülve. Pierre-nek nem volt nyugta a szobában maradni. Vidámságra, szépségre vágyott, s vágya levonzotta a kertbe.

Benedetta a várt örömkiáltással fogadta, és mindkét kezét feléje nyújtotta, ragyogó, boldog szépségében.

- Milyen boldog vagyok, kedves abbém, milyen boldog!

Gyakran töltötték a délelőttöket e nyugalmas, csendes zugban. De milyen szomorú délelőttök voltak azok, csupa reménytelenség mindkettőjük számára. Ma azonban végtelenül elragadó volt minden: a fűvel benőtt, elhagyatott utak, a feltöltött ódon medencében növekvő puszpángok, a szimmetrikusan elrendezett narancsfasorok, amelyeken kívül más már nem is emlékeztetett a virágágyak eredeti rajzára: álmodó, gyengéd bizalmasság áradt belőlük, és oly jó volt ide elhozni az örömet. És milyen enyhe a levegő a nagy babérfa alatt, a kút melletti sarokban. A víz meg nem szakadó vékony sugárban csörgedezett a tragikus kőálarc szájából, fuvalomszerű hangon. Üde frisseség áradt a nagy márvány szarkofágból, melynek reliefje őrült bacchanáliát tárt a szemlélő elé. Faunok ragadták el a nőket, és a földre terítették őket mohó csókjaikkal. Eltűnt a tér és az idő, elmúlt korok mélyén éltek, oly távol, hogy körülöttük minden eltűnt, a rakpart új építkezése, a feltúrt negyed, a törmelékek pora, s maga az új világgal vajúdó Róma is.

- Ó - ismételte Benedetta -, milyen boldog vagyok! Azt hittem, megfulladok a szobámban, le kellett jönnöm ide, sok helyre van szüksége a szívemnek! És levegőre, napsütésre, hogy doboghasson kedve szerint.

Ott ült a szarkofág mellett, a pad gyanánt szolgáló földűlt oszlopon, és mindenáron azt akarta, hogy Pierre melléje üljön. A fiatal pap még sohasem látta ilyen szépnek, tiszta, virágszerűen harmatos arcát koronázó súlyos, fekete hajával. Mélységes szeme szikrázott a napsütésben, mint aranyló parázs. Gyermeki, nyugodt, okos szája most boldogan nevetett, mint aki végre kedve szerint szerethet, anélkül hogy megsértené szerelmével Istent vagy az embereket. És terveket szőtt, hangosan álmodozva.

- Most, hogy már elértük a házassági közösség megszüntetését, keresztülviszem a polgárit is, hiszen az egyház megsemmisítette házasságunkat. És jövő tavasszal férjhez megyek Darióhoz, talán már hamarabb is, ha a formaságokkal előbb végzünk... Ma este hat órakor Nápolyba utazik Dario, valami üzleti ügyet kell elintéznie, még volt ott egy kis birtokunk, de el kellett adni, mert nagyon sok pénzbe került a dolog... De mit bánjuk, csak hogy végre egymáséi lehetünk!... Ha néhány nap múlva visszajön, milyen gyönyörű órákat töltünk majd együtt... Nevetni fogunk, jókedvűek leszünk... Egész éjjel nem aludtam a gyönyörű estély után, annyit tervezgettem. Gyönyörű terveket szőttem... Majd meglátja, mert azt akarom, hogy Rómában maradjon az esküvőmig.

Pierre-t elragadta a fiatalos jókedv és boldogság, és együtt nevetett a contessinával. Alapos megerőltetésébe került, hogy ne mondja el reménységét, óhajának nagyszerű beteljesülését, hogy a pápa fogadni fogja! De megesküdött, hogy senkinek nem szól.

A napsütötte kis kert csendjét egy madár éles hangja verte föl olykor. Benedetta tréfásan nézett az első emelet egyik ablakán függő kalitkára.

- Igen, igen, Tata, kiabálj csak, légy boldog... Legyen ma mindenki boldog a házban.

Aztán pajkos iskolásleány-arccal fordult Pierre-hez:

- Ismeri Tatát?... Hogyan, még nem ismeri? Bíboros nagybátyám papagája. Múlt tavasszal adtam neki, és rendkívül szereti. Megengedi, hogy a tányérjából csipegessen. Ő maga ápolja, ő viszi ki és hozza be, nagyon félti, nehogy megfázzék, és benn tartja az ebédlőjében, az a legmelegebb szobája.

Pierre is fölemelte tekintetét a selymes, hamvaszöld papagájra. A madár csőrével belekapaszkodott a kalitka rúdjába, hintázott, szárnyával csapkodott a vidám napsütésben.

- Beszél is? - kérdezte Pierre.

- Nem, csak kiabál - nevetett Benedetta. - Nagybátyám azonban azt mondja, hogy megérti, amit a madár mond, és így kitűnően elbeszélget vele.

Hirtelen másra terelte beszélgetését, mintha homályos gondolattársítás révén eszébe jutott volna másik bácsikája, a párizsi, aki házasodással került a családba.

- Bizonyára ön is kapott levelet de la Choue vicomte-tól. Azt írta nekem, hogy nagyon búsul, amiért ön nem tud kihallgatást kieszközölni Őszentségénél. Nagyon számított az ön győzelmére, eszméi diadalára!

Pierre csakugyan kapott leveleket a vicomte-tól, panaszkodott bennük, hogy ellenfele, Fouras báró, milyen nagy hatalomra tett szert legutóbbi, jól sikerült római zarándoklása, a nemzetközi Péter-fillérek gyűjtése óta. A régi, intranzigens katolikus párt újra megerősödött, a neokatolicizmus minden liberális vívmánya veszélyben forog, ha a pápa nem adja formális beleegyezését a kötelező korporációkhoz és a konzervatívok által támogatott szabad korporációk fölosztásához. Bonyolult terveket ajánlott Pierre-nek türelmetlenségében, hogy végre a pápa színe elé kerülhessen.

- Igen, igen! - mondta Pierre. - Vasárnap is kaptam levelet, és tegnap este is, Frascatiból hazajövet... Ó, olyan boldog lennék, ha jó hírt közölhetnék vele...

Túláradó örömmel gondolt megint rá, hogy este látni fogja a pápát, megnyithatja előtte szeretettől égő lelkét, meg fogja kapni a legfelsőbb biztatást, amely megerősíti szociális hivatásában, a kicsik és szegények nevében vallott testvéri felfogásában. Nem tudott tovább uralkodni érzelmein, hirtelen kimondta a szívét betöltő titkot:

- Ma este kihallgatásra megyek!

Benedetta előbb nem értette meg.

- Hogyan?

- Igen, ma hajnalban tudtam meg monsignor Nanitól, az estélyen, hogy a Szentatya, akinek átadta könyvemet, látni kíván... Már ma este kilenc órakor fogad!

Benedetta egészen kipirult, annyira magáévá tette az abbé örömét, akit oly őszinte barátsággal megszeretett. A boldogságával egybeeső szerencse, amely barátját érte, nagy jelentőségű eseménnyé vált szemében, biztosíték arra, hogy mindenki sikert arat. Babonás elragadtatással és örömmel kiáltott föl:

- Istenem, ez szerencsét hoz mindnyájunknak!... Kedves barátom, mennyire örülök, hogy a mi boldogságunkkal egyidőben kedvez önnek is a szerencse. Csak annál boldogabb vagyok... Nem is sejti, igazán mennyire boldog vagyok!... Most már bizonyos, hogy minden rendbe jön, mert áldott az a ház, amelyből valaki a pápát láthatja, oda már nem sújt le a villám.

Hangosabban nevetett, tapsolt kitörő jókedvében, annyira, hogy Pierre nyugtalankodni kezdett:

- Csitt, csitt... Titokban kell tartanunk... Könyörgök, ne szóljon róla egy szót sem senkinek, se nagynénjének, se őeminenciájának... Monsignor Nani nagyon megharagudnék.

Benedetta megígérte, hogy hallgatni fog. Meghatottan beszélt monsignor Naniról, mint jótevőjükről, mert hiszen ő is neki köszönheti, hogy házasságát megsemmisítették. Azután megint ujjongó örömben tört ki:

- Vallja be, barátom, hogy csak a boldogság jó... Ugye, ma nem kíván könnyeket tőlem még az éhező és fázó szegények részére sem?... Milyen boldogság élni! Mindent meggyógyít! És ha az ember boldog, nem szenved, nem fázik, nem éhezik.

Pierre megdöbbenve hallgatta a nyomor szörnyű kérdésének ezt a különös megoldását. Egyszerre megértette, hogy minden apostoli kísérletezése hiábavaló volt, a ragyogó ég alatt élő leány nem tagadhatta meg a sok évszázados, arisztokratikus hagyományokat. Tanítani akarta, hogy az igazi keresztény szeretet útjára vezesse, a szerencsétlenek és szegények megértésére; meg akarta nyerni az új Olaszországnak, melyről álmodozott, az új kornak, mely szánalommal telik meg minden dolog és minden teremtett lény iránt. Benedetta vele együtt érzékenyült el a nép szenvedésein, addig, amíg maga is szenvedett, és vérzett a szíve a kapott sebektől, de most, hogy szenvedése elmúlt, az egyetemes boldogságot hirdette újra, hiszen olyan égöv alatt él, ahol forró a nyár, és a tél enyhe, mint a tavasz.

- Nem mindenki boldog!

- De igen, de igen! - kiáltott fel a contessina. - Nem ismeri a szegényeket... Adják oda trasteverei leányainknak a fiút, akit szeretnek, és éppen úgy ragyog, mintha királynő lenne; esténként száraz kenyeret eszik, és édesnek találja. Az anyák, akik betegségtől mentik meg gyermekeiket, vagy a férfiak, ha győzedelmesen kerülnek ki egy küzdelemből, vagy számukat kihúzzák a lutrin, mindenki, mindenki csak szerencsét és élvezetet könyörög. Hiába akar ön igazságos lenni, és hiába szeretné jobban fölosztani a vagyont, csak azok lesznek igazán megelégedettek, akiknek szíve énekel, még ha nincsen is más okuk rá, csak hogy szépen süt a nap, mint például ma.

Pierre ráhagyta, nem akarta elszomorítani a sok szerencsétlen teremtés sorsával, akik e pillanatban is halódnak valahol, áldozataként a legszörnyűbb testi-lelki nyomorúságnak. A ragyogó enyhe légben hirtelen hatalmas árny suhant el. Pierre egyszerre megérezte az öröm borús szomorúságát, a napfény beláthatatlan reményvesztettségét, mintha láthatatlan valaki vetett volna árnyat a derűs kertre. Vajon a babérfa túl erős illata vagy a puszpángok és narancsfák keserű szaga szédítette el? Vagy talán az érzéki vágy lüktetett erősebben ereiben, itt, a romok között, a régi szenvedély zugában? Vagy talán a szarkofág vad bacchanálja ébresztette föl benne a közeli halál gondolatát, a szerelem titokzatos gyönyöreinek mélyén rejtőző halál, a be nem telő szerelmesek csókjainak tragikussága? Egy pillanatig zokogásnak hallotta a kút vidám énekét, és úgy érezte, hogy minden megsemmisül a láthatatlanságból lehulló árnyban.

Benedetta megragadta kezét, és visszavezette közelségének varázsába.

- A tanítvány engedetlen, ugye, barátom. És nagyon kemény a koponyája. Vannak eszmék, amelyek sehogy sem férnek fejünkbe... Nem, sohasem fogja római leánynak megmagyarázni a szomorúságot... Szeressen minket úgy, amilyenek vagyunk: minden erőnkkel szépek, olyan szépek, amilyenek lehetünk!...

Benedetta olyan elragadóan szép volt e pillanatban, ragyogó boldogságában, hogy Pierre megremegett, mint egy isten előtt, az egész világot vezérlő, mindenható hatalom előtt

- Igen, igen... - dadogta - a szépség... a szépség még mindig uralkodik... Ó, miért nem lehet szépséggel jóllakatni az örökké éhezőket!

- Ugyan... Olyan jó élni! - kiáltotta Benedetta. - Menjünk ebédelni, nagynéném bizonyára vár.

Egy órakor szoktak ebédelni, és ha Pierre ebben az időben nagy ritkán otthon volt, a hölgyek asztalánál terítettek neki is, az udvarra néző, komor második emeleti kis ebédlőben. Ugyanebben az órában az első emelet napsütéses, a Teverére néző ebédlőjében ült asztalhoz a bíboros is, és nagyon örült Dario jelenlétének, mert titkára, don Vigilio, másik asztaltársa, csak akkor nyitotta ki száját, ha kérdezték. A két háztartás egészen külön állott; se közös konyha, se közös személyzet; csak egy nagy helyiséget használtak lenn közösen tálalónak.

Hiába volt azonban komor a sötéten zöldellő udvarra néző, második emeleti ebédlő, a két hölgy és a fiatal pap ebédje ugyancsak vidáman folyt le. A rendszerint merev donna Serafina is megenyhült a belső boldogságtól. Kétségkívül még nem merítette ki egészen tegnap esti diadalát, melyet Morano karján élvezhetett, beszélni kezdett az estélyről, és nagyon dicsérte, habár, mint mondta, a király és királyné jelenléte nagyon feszélyezte. Elmesélte, hogy milyen taktikával igyekezett elkerülni a bemutatást. Egyébként remélte, hogy keresztleánya, Celia iránt érzett szeretete menteni fogja jelenlétét a bálon, a semleges szalonban, ahol a különböző hatalmak összekerültek. Mindazonáltal úgy látszott, mégis aggódott némileg, mert kijelentette, hogy ebéd után mindjárt elmegy a Vatikánba a bíboros államtitkárhoz, hogy mint valamilyen jótékonysági egylet védnöknője, beszélhessen vele. Elengedhetetlennek találta a jóvátételi látogatást a Buongiovanni-estélyt követő napon. Sohasem volt buzgóbb, és sohasem remélte jobban, hogy fivére eléri Szent Péter trónját; családjának egzaltáltságával kívánta a legmagasabb diadalt; nevének büszkesége szükségesnek és nélkülözhetetlennek sugallta a győzelmet. Az uralkodó pápa legutóbbi rosszulléte alkalmával már az új pápa címerével díszítendő kelengyére gondolt.

Benedetta ki nem fogyott a tréfálkozásból, mindenen nevetett, meghatottan beszélt Celia és Attilio szerelméről, mint ahogy minden szerelmes nő gyönyörködik a hozzá közel álló pár boldogságában. Amint a csemegét szolgálták föl, Benedetta csodálkozva fordult a komornyikhoz:

- Giacomo, hol a füge?

A komornyik lassú, mintegy alvó mozdulattal, értelmetlenül nézett reá. Szerencsére Victorine keresztülhaladt a szobán.

- Miért nem adják be nekünk a fügét? Victorine?

- Milyen fügét, contessina?

- Amit ma reggel láttam a tálalóban; arra mentem keresztül ma reggel a kertbe... Nagyszerű fügét láttam egy kis kosárban. Még csodálkoztam is, hogy ilyenkor érik füge... Nagyon szeretem... Már előre élveztem, hogy ebédnél enni fogok belőle.

Victorine nevetett:

- Tudom már, contessina, tudom már! A frascati plébános hozta tegnap este személyesen őeminenciájának. Háromszor is elismételte, hogy ajándékba hozta, és hozzá ne nyúljon senki, úgy tegyük őeminenciája asztalára, egy levelet se mozdítsunk el. Úgy is tettünk, ahogy mondta.

- Igazán kedves - zsémbelődött Benedetta tréfás haraggal. - Azok az ínyencek nélkülünk élvezik a pompás fügét! Bizony, osztozkodhattak volna.

Donna Serafina közbeszólt:

- Arról a plébánosról beszél, aki régen a villában gyakran meglátogatott bennünket?

- Igen, igen! Santobono plébánosról, a Santa Maria in Campitelli-templomból... Amikor jön, mindig Paparelli abbét keresi, azt hiszem, iskolatársak voltak a szemináriumban. Tegnap este is Paparelli abbé vezette be a tálalóba, kosarával együtt... Képzeljék, a tenger sok figyelmeztetés ellenére is elfelejtették az asztalra tenni, és senki sem evett volna belőle, ha Paparelli abbé személyesen föl nem hozza... Olyan óvatosan vitte, mint a szentséget... Igaz, hogy őeminenciája nagyon szereti.

- Ma reggel aligha fogja élvezni a fivérem - szólt közbe donna Serafina -, mert kissé gyöngélkedik, rossz éjszakája volt...

Paparelli nevének hallatára ideges lett. Nem szerette a puha, ráncos arcú, kövér, fekete szoknyás, vénleányos uszályhordozót, mióta észrevette, hogy milyen nagy befolyást gyakorol a bíborosra, minden szerény alázatossága mellett is. Alapjában véve csak szolga volt, semmitmondó megjelenésű, és mégis uralkodott. A hercegnő saját befolyását is inogni érezte, látta, hogy a titkár gyakran elrontja azt, amit ő épített bátyja diadalának megvalósulására. Legjobban az bántotta, hogy Paparelli már két ízben ösztönözte a bíborost olyan cselekedetekre, melyek donna Serafina véleménye szerint hibásak voltak. Elvégre lehet, hogy téved, mert meg kell adni, hogy érdemes ember, és példamutatóan vallásos.

Benedetta azonban tovább tréfált és nevetgélt. Mikor Victorine kiment a szobából, odahívta a komornyikot.

- Figyeljen ide, Giacomo, tegyen nekem egy szívességet.

Azután nagynénjéhez és Pierre-hez fordult:

- Érvényesítsük jogainkat, kérem szépen... Szinte látom őket, ahogy az asztalnál ülnek lent, hiszen éppen alattunk vannak. Bizonyára ők is a csemegénél tartanak. Nagybátyám fölemeli a zöld leveleket, mosolyogva vesz a fügéből, azután továbbnyújtja a kosarat Dariónak, az meg továbbadja don Vigiliónak. És mind a hárman jóízűen esznek... Látják őket? Látják?

Benedetta látta őket - a vágya, hogy Dariónál legyen, szüntelenül feléje szálló gondolatai megelevenítették előtte a bíboros ebédjét. Szíve állandóan Dariónál volt, látta, hallotta, érezte szerelme kifinomult érzékével.

- Giacomo, menjen le, és mondja meg őeminenciájának, hogy halálosan vágyódunk egy kis füge után, és nagyon kedves lenne, ha fölküldené, amit már nem esznek meg.

Donna Serafina azonban szigorú hangon szólt közbe:

- Ne menjen, Giacomo!

Azután húgához fordult:

- Elég a gyerekeskedésből!... Irtózom az ilyen csínyektől.

- Ó, néném, olyan boldog vagyok... - suttogta Benedetta. - Olyan régen nem nevettem tiszta szívemből.

Pierre eddig csak hallgatott, maga is mulatott Benedetta jókedvén. A donna szavaira azonban pillanatnyi feszes hidegség következett be, és Pierre, hogy áthidalja, elmondta, mennyire csodálkozott tegnap este, hogy még ilyen késő ősszel is lát fügét a híres frascati fügefán. Bizonyára azért, mert jó helyen áll, védi a magas fal.

- Ó, látta a híres fügefát? - kérdezte Benedetta.

- Igen, sőt együtt utaztam a fügével, amelyre olyan nagy étvágyat érez.

- Hogy lehetséges az?

Pierre már megbánta a száján kicsúszott szót, de azután jobbnak látta mindent bevallani.

- Találkoztam valakivel, aki kocsin jött Rómába, és mindenáron azt akarta, hogy vele tartsak. Útközben Santobono plébánost is fölvettük a kocsira. Gyalog indult útnak kis kosarával, nagy vitézül... Egy pillanatra egy osteriába is betértünk.

Azután elmondta friss benyomásait a Campagnán keresztül tett kocsiútról, alkonyatkor. Benedetta merőn nézett rá. Már mindent értett. Tudta, hogy Pradának gyakran van dolga birtokain az építkezések miatt.

- Valaki... valaki... - suttogta Benedetta - ugye, a gróf?

- Igen, asszonyom - felelte Pierre egyszerűen -, a gróf. Találkoztam vele éjjel is, nagyon izgatott volt. Sajnálni kell.

A két nő nem sértődött meg, olyan mély és természetes részvéttel beszélt a fiatal pap, túláradó szeretetében, amellyel mindent és mindenkit szeretett volna elárasztani. Donna Serafina meg se mozdult, mintha mit sem hallott volna; míg Benedetta olyan mozdulatot tett, mint aki azt mondja, hogy nem érez sem sajnálkozást, sem gyűlöletet egy ránézve teljesen idegenné vált ember iránt. Mindazonáltal elkomolyodott, és végül a Prada kocsiján hozott kis kosár fügére gondolva, megszólalt:

- Elment a kedvem már a fügétől, már nem is kívánom.

Feketekávé után donna Serafina sietve tette föl kalapját, és elindult a Vatikánba. Benedetta és Pierre, magukra maradva, még egy ideig az asztalnál ültek, vidáman csevegtek, mint meghitt, jó barátok. A pap megint az esti kihallgatásról beszélt, és boldog, lázas türelmetlenségéről. Most két óra sincs, még hét óra hosszat kell várnia; mit csináljon addig, mivel töltse el a végtelenül hosszú délutánt?

Benedettának kedves ötlete támadt:

- Tudja mit... mivel mind olyan boldogok vagyunk, maradjunk együtt... Dariónak itt a kocsija... Most már bizonyosan befejezték az ebédet, megüzenem neki, hogy jöjjön értünk, és vigyen kocsizni bennünket a Tevere partjára, jó messze.

Tapsolt örömében a jó gondolatnak. Abban a pillanatban don Vigilio lépett be ijedt arccal.

- A hercegnő nincs itt?

- Nem, a nagynéném elment. Mi történt?

- Őeminenciája küldött... A herceg rosszul érzi magát, mióta az asztaltól fölkelt... Ó, bizonyára semmi komoly baj...

Benedetta inkább csodálkozva, mint nyugtalanul kiáltott föl:

- Hogyan?! Dario!... Menjünk le mind. Jöjjön, abbé úr. Nem akarom, hogy beteg legyen, éppen mikor kocsizni szeretnénk.

A lépcsőn Victorine-nal találkoztak, őt is megszólította:

- Dario rosszul érzi magát, rád is szükség lehet.

Mind a négyen beléptek a tágas, egyszerűen és divatjamúlt bútorokkal berendezett terembe, ahol a herceg már egy hónapot töltött betegen, sebzett vállával. Egy kis szalonon kellett keresztülmenniök. A szomszédos öltözőszoba egy folyosóra nyílott, amely összekötötte a lakosztályt a bíboros lakosztályával: a viszonylag szűk ebédlő-, háló- és dolgozószobával, amelyet egy nagy teremből alakítottak át hajdan, falak húzásával. A kápolna ajtaja szintén a folyosóra nyílt; egyszerű, üres szoba, festett faoltárral, se szék, se szőnyeg benne, csak a kemény, hideg padozat, térdelésre és imádkozásra.

Benedetta, a szobába lépve, az ágyon fekvő, teljesen felöltözött Darióhoz futott. Mellette Boccanera bíboros állott apai gondoskodással. Vergődő nyugtalanságában is megtartotta büszke tartását, magasrendű, sebezhetetlen lelki nyugalmát és büszkeségét.

- Mi baj, Darióm? Mi történt veled?

A herceg mosolyogni igyekezett, hogy megnyugtassa Benedettát. Akkor még csak nagyon sápadt volt az arca, és különösen mámoros a tekintete.

Semmi... elszédültem... Úgy érzem magam, mintha ittam volna. Hirtelen elhomályosodott a látásom, és azt hittem, összeesem... Éppen csak annyi időm volt, hogy az ágyra vessem magam.

Nehezen lélegzett, mint aki nem kap levegőt. A bíboros szintén mondott néhány részletet:

Nyugodtan fejeztük be az ebédet. Rendeleteket adtam don Vigiliónak délutánra, és éppen távozni akartam az asztaltól, mikor láttam, hogy Dario föláll és megtántorodik... Nem akart visszaülni. Ingadozó, alvajáró léptekkel jött ide, és tapogatózva nyitotta ki az ajtókat... Nem értettük, hogy mi baja, és utána jöttünk. Bevallom, hogy hiába töröm a fejem, még mindig nem értem.

Meglepetését taglejtésekkel jelezte, és a szobára mutatott, mintha váratlan katasztrófa szele suhant volna át. Az összes ajtók tárva-nyitva maradtak, az öltöző, aztán a folyosó, annak a végén az ebédlő, amely mint a hirtelen elhagyott szobák, még rendetlen volt, a terítékek az asztalon, az asztalkendők ledobva, a székek hátrataszítva. Azonban még mindig nem ijedtek meg különösebben.

Benedetta hangosan mondta ki az ilyenkor természetes gondolatot:

- Remélem, nem ettek semmi rosszat.

A bíboros mosolyogva utalt mértékletes étkezésükre:

- Tojás, báránykotlett, sóskafőzelék, azzal ugyan nem terhelte meg a gyomrát. Én csak tiszta vizet iszom. Dario kétujjnyi fehér bort... Nem, nem, az ebéd nem okozhatott bajt.

- És különben is... akkor őeminenciájának és nekem is megártott volna... - jegyezte meg don Vigilio.

Dario egy pillanatra lehunyta szemét, azután megint kinyitotta, nehezen lélegzett, de mosolyogni próbált.

- Nem lesz semmi baj. Máris sokkal jobban érzem magam. Mozognom kell.

- Hallgasd meg a tervünket ma délutánra - szólt Benedetta. - Elviszel kocsizni, Froment abbé úrral kimegyünk nagyon messzire, a Campagnára.

- Szívesen! Nagyon kedves gondolat... Victorine, segítsen!

Kínos erőlködéssel, öklére támaszkodva fölemelkedett. Mielőtt azonban Victorine odaért volna, teste vonaglani kezdett, és hirtelen visszaesett, mintha ájulás sújtotta volna le. Az ágy szélénél álló bíboros fogta föl karjaiban. A contessina most már nagyon megijedt.

- Istenem, istenem! Kezdődik elölről!... Gyorsan orvost!

- Talán elszaladnék érte? - ajánlkozott Pierre, akit szintén kezdett nagyon megdöbbenteni a jelenet.

- Nem, nem, maradjon itt... Victorine sietni fog... Tudja a címet is... Giordano doktor, tudod, Victorine...

A cseléd elment. A szobára mélységes csönd ült, a félelem borzongása pillanatról pillanatra erősbödött. Benedetta sápadtan lépett az ágyhoz. A bíboros még mindig karján tartotta Dario hátrahanyatló fejét, és aggódó figyelemmel nézte. Borzalmas gyanú ébredt benne, eleinte mintegy csak véletlenül, határozatlanul. Ugyanezt az elszürkült, rémült arcot látta maga előtt, mint amikor legkedvesebb barátját, Galót tartotta karjában, két órával halála előtt; ugyanaz az ájulás, ugyanaz a rettenetes érzés, hogy egy szeretett lény hideg testét öleli, melyben már nem is dobog a szív. A méreg gondolata egyre határozottabban megerősödött agyában; homályból jött, homályból csap le, mint a villám, a környezetében. Sokáig hajolt unokaöccse, családja utolsó sarja fölé, kutatva, fürkészve és felismerve a titokzatos, leküzdhetetlen bajt, amely egyszer elragadta lelkének felét.

Benedetta azonban halkan könyörgött:

- Kifárad, bátyám... Engedje, hogy én is tartsam egy kicsit... Ne féljen... vigyázni fogok... Érezni fogja, hogy mellette vagyok, és talán magához tér.

A bíboros fölemelte fejét, Benedettára nézett, azután átadta helyét; előbb azonban könnyes szemmel, melegen megölelte és megcsókolta. A hirtelen izgalomban megenyhült rendes merev hidegsége, és feltört húga iránt érzett rajongó szeretete.

- Szegény gyermekem! Szegény gyermekem! - dadogta egy gyökerét vesztett tölgy remegésével.

A következő pillanatban már visszanyerte önuralmát, és fegyelmezte magát. Míg Pierre és don Vigilio tehetetlenségükben némán, mozdulatlan kétségbeeséssel várták, hogy végre valami hasznukat vegyék, a bíboros föl és alá sétált a szobában, melyet azonban néhány pillanat múlva szűknek talált viharzó fájdalmához. Előbb csak az öltözőszobáig ment, azután ki a folyosóra, egészen az ebédlőig. Komoly, sötét arccal, lehajtott fejjel, sötét gondolatokba merülve jött, ment. Mit érezhetett ez a hivő ember, ez a fölényes herceg, aki Istennek ajánlotta magát, és tehetetlenül állott a kikerülhetetlen sorssal szemben? Időről időre visszatért az ágyhoz, megállapította a baj előrehaladását Dario arcáról, leolvasta, meddig jutott a roham, azután ritmikus lépéseivel tovább járkált, elment, visszajött, mintha az erők monoton szabályossága, melyet ember föl nem tartóztathat, ragadta volna magával. Talán csalódott, talán csak egyszerű, múló bajról van szó, és az orvos mosolyogni fog rajta. Remélni kell és várni! Tovább járkált, és a félelmes csöndben ijesztően hangzottak a végzetet váró magas aggastyán ütemes léptei.

Az ajtó kinyílt, és Victorine lépett be lihegve.

- Itt az orvos, megtaláltam.

Giordano doktor fehér fürtös, rózsás feje mosolyogva jelent meg. Diszkréten atyáskodó megjelenése olyan volt, mint egy szeretetre méltó prelátusé. De amint átlépte a küszöböt, és megpillantotta a reá várakozó, rémült embereket, rögtön elkomolyodott, zárkózott, paposan titoktisztelő arcot öltött, amit az egyházi emberekkel való gyakori érintkezésben sajátított el. Amint tekintete a betegre esett, alig hallható szó csúszott ki a száján:

- Már megint?! Hát megint!

Kétségkívül a nemrégiben meggyógyított késszúrásra célzott. Vajon ki üldözi haragjával a szegény, ártalmatlan herceget? Érthetetlen, hacsak Pierre vagy Benedetta nem tudják magyarázatát adni, de a contessina oly lázas türelmetlenséggel várja az orvos megnyugtató szavát, hogy semmire nem figyel, semmit nem hall.

- Doktor, az istenért, könyörgök, nézze meg... vizsgálja meg... mondja, hogy nincs komoly baja... Lehetetlen... Az imént még egészséges és vidám volt! Ugye, semmi? Ugye, semmi?

- Bizonyára, contessina, nem lesz semmi baja. Mindjárt meglátjuk.

Megfordult és mélyen meghajolt az ebédlőből lassú, egyenletes léptekkel visszatérő, gondolatokba mélyedt bíboros előtt, aki most az ágy lábához állott, mozdulatlanul. Az orvos bizonyára halálos rémületet olvasott ki a bíboros mereven rászögezett tekintetéből, mert mit sem szólva, elkezdte vizsgálni Dariót, mint aki érzi, hogy minden perc drága. Nyájas optimizmusa egyre jobban lehervadt róla, ajka remegni kezdett a tragédiától. Annak idején monsignor Galót is ő ápolta a halálos rohamban, fertőző láznak írta be akkor a halotti jelentésbe a bajt. Kétségkívül ő is fölismerte a rettenetes tüneteket, az ólomszürkévé vált arcot, a mámor borzalmas kábultságát; és a hirtelen halálhoz hozzászokott római orvos máris megérezte a gyilkosság szelét, mielőtt még tudományosan megállapította volna, hogy a Tevere mérges lehelete vagy legendák évszázados mérge működik-e.

Fölemelte fejét, és tekintete megint találkozott a bíboros rászegeződő sötét tekintetével.

- Giordano úr... remélem, hogy nem nyugtalankodik túlságosan? - kérdezte a bíboros. - Ugye, csak emésztési zavar?

Az orvos másodszor is meghajolt. Kiérezte a hatalmas ember hangjának remegéséből a kegyetlen rémületet, hogy másodszor is legmelegebb érzéseiben sújt le reá a sors.

- Bizonyára igaza lesz eminenciádnak... Emésztési zavar. Sokszor azonban súlyos esetek is előfordulnak, különösen, ha lázzal párosulnak... Mondanom sem kell eminenciádnak, hogy teljes tudásomra és odaadásomra számíthat...

Egy pillanatra elhallgatott, azután orvosi határozottsággal mondta:

- A herceget azonnal le kell vetkőztetni, és gyorsan cselekedni! Az idő drága! Szeretném, ha magamra hagynának.

Victorine-t azonban maga mellett tartotta, hogy segítségére legyen. Ha még valakire szüksége lenne, majd hívja Giacomót. Nyilvánvalóan el akarta távolítani a családot, hogy feszélyező tanúk nélkül, szabadabban cselekedhessék. A bíboros elértette, szelíden átkarolta Benedettát, hogy átvezesse az ebédlőbe. Pierre és don Vigilio követték.

Alighogy betették az ajtókat, komor csönd állott be a téli nap sütötte, elbűvölően fényes és meleg szobában. Az asztalt még mindig nem szedték le, ott volt az elhagyott teríték, az abroszon morzsák, félig kiivott feketekávés csésze, középen a fügéskosár, szétszórt levelekkel, de csak két-három gyümölcs hiányzott belőle. Az ablak előtt Tata, a papagáj, kalitkájából kijőve, egy kis rúdon himbálózott, elragadtatva a sárga napsugártól, melyben porszemek táncoltak. A madár abbahagyta a sivítást, és csőrét sem dugta tollazatába, mikor a sok embert megpillantotta, okosan félrefordította fejét, és kerek szemével figyelmesen vizsgálgatta a belépőket.

Végtelen hosszú pillanatok teltek el, lázas várakozással tekintettek a szomszéd szobában történtek elé. Don Vigilio hallgatagon vonult egy sarokba, Pierre és Benedetta szintén némán álltak egymás mellett. A bíboros tovább folytatta a véget nem érő járkálást, az ösztönös elringató mozgást, mintha így akarná fékezni nyugtalanságát, és így akarná megtalálni a fölzaklatott gondolatok viharában a keresett megoldást. Ritmikus lépései gépies szabályszerűséggel ismétlődtek, sötét indulat háborgott lelkében, kétségbeesetten tépelődött, gondolatai összekuszálódtak, egyik szélsőségből a másikba csaptak. Már két ízben végignézte a terített asztalt, mintha kutatna valamit. Talán a kávémaradék? A kenyér, amelynek morzsái ott hevertek? A báránykotlett, melynek csontja most is ott van? Mikor harmadszor nézett az asztalra, szeme megakadt a fügéskosáron. Megállott, hirtelen világosság gyúlt agyában. A gondolat megragadta, és nem hagyta el többet. Nem tudta, hogy mitévő legyen, milyen módon szerezzen meggyőződést a föltevés helyességéről. Egy ideig tusakodva állott a kosár előtt, azután kezébe vett egy fügét, és közelről vizsgálgatta. Semmi különös nem látszott rajta. Éppen vissza akarta tenni a gyümölcsöt, mikor Tata, a papagáj, élesen fölkiáltott. Most már tudta, hogy milyen módon tegyen kísérletet.

Lassan, komor arccal lépett oda a papagájhoz, és habozás, sajnálkozás nélkül feléje nyújtotta a fügét. Gyönyörű kis állat volt, az egyetlen állat, melyet valaha szeretett. Előrenyújtotta karcsú kis nyakát, selymes, hamvaszöld tollán rózsásan ragyogott a napsugár. Kedvesen karmába kapta a fügét, és belevágta csőrét. Csak nagyon keveset evett belőle, leejtette a héját. A bíboros mozdulatlanul, szenvtelenül állott és várt. Három perc telt el. Egy pillanatra megnyugodott, megvakarta a madár fejét, a papagáj vidáman tűrte, gazdája felé forgatta nyakát, és ránézett rubinvörös szemével. És hirtelen lefordult, még a szárnyaival sem csapkodott, leesett, mint az ólom. Tata kimúlt, mintha villám sújtotta volna.

Boccanera ég felé emelte kezét borzalmában, most már mindent tudott. Nagy Isten! Ilyen bűn! Ilyen tévedés! A sors ilyen kegyetlen játéka! Nem tört föl ajkán fájdalom kiáltása, csak arca sötétült el vadul, feketén.

Annál nagyobbat sikoltott Benedetta, aki Pierre-rel és don Vigilióval előbb csodálkozva, azután rémülten figyelte a bíboros kísérletét.

- Méreg! Méreg! Ó, Dario, édes...

De a bíboros hevesen megragadta unokahúga kezét, és futó pillantást vetett a két papra, a titkárra és az idegenre, akik tanúi voltak a jelenetnek.

- Hallgass! Hallgass!

Benedetta tiltakozó fölháborodással szabadította ki magát, szenvedély és gyűlölet tört föl ajkán:

- Miért hallgassak? Prada műve! Le fogom leplezni, azt akarom, hogy haljon meg ő is. Mondom, hogy Prada... egészen bizonyos vagyok benne... Az abbé úr tegnap este az ő kocsiján jött vissza Frascatiból, Santobonóval és a fügéskosarával együtt... Igen... tanúim vannak... Prada a tettes! Prada!

- Megőrültél? Hallgass!

A bíboros megint megfogta a fiatal nő kezét, fölényes erejével igyekezett lecsendesíteni. Igen jól tudta, hogy Sanguinetti bíboros mennyire uralkodik Santobono szenvedélyes lelkén, és már érteni kezdte a dolgot... Talán nem cinkosa közvetlenül, de homályosan ösztönözte, felizgatta az állatot, aztán ráuszította az alkalmatlan vetélytársra, amikor azt hitték, hogy a pápai trón megürül. Valószínűnek, sőt hirtelen felismeréssel most már bizonyosnak látta a dolgot, ha nem is értett meg éppen mindent, ha maradtak is az összefüggésben homályos hézagok. Egészen bizonyosan így történt, mert érzi, hogy csak így történhetett.

- Nem, nem! Érted? Nem Prada volt! Annak a férfinak semmi oka sincs arra, hogy haragudjék rám... Énellenem irányult az egész... nekem küldték a fügét... Nézd, gondold meg... Csak mert előzőleg rosszul éreztem magam, azért nem ettem belőle mindjárt... tudják, hogy nagyon szeretem... és míg szegény Darióm egyedül kóstolgatta, tréfálkoztam, hogy a legszebbeket hagyja meg nekem holnapra... Nekem szólt a rettenetes terv... és ő az áldozat! Úristen, a véletlen legkegyetlenebb, legszörnyűbb ostobasága! Ó, Uram, elhagytál bennünket, Uram!...

Könnyek borították el a szemét, míg Benedetta remegve, még mindig hitetlenül figyelte.

- De bátyám, magának nincsenek ellenségei... miért gondolja, hogy Santobono az életére tört?

A bíboros egy pillanatig hallgatott, nem talált kielégítő feleletet. Hallgatni akart, megint végtelenül nagy volt. Azután eszébe jutott egy emlék, és hazugsághoz folyamodott.

- Santobono mindig fegyelmezetlen agyú ember volt, és haragszik rám, azóta, mióta fivérét nem mentettem ki a börtönből, nem adtam jó erkölcsi bizonyítványt hajdani kertészünknek, mert nem érdemelte meg... Halálos gyűlölködéseknek sokszor ennyi ok is elég. Bizonyára azt hitte, hogy bosszút kell állnia rajtam.

Benedetta megtörten rogyott egy székre, nem bírt vitatkozni tovább. Kétségbeesett mozdulatot tett.

- Istenem... Istenem... Nem tudom... És mit bánom az egészet... Most, mikor Dario... Mentsék meg!... Azt akarom, hogy mentsék meg... Milyen sokáig tart... Mit csinálnak odabenn ennyi ideig? Miért nem jön értünk Victorine?

Megint kínos csönd állott be. A bíboros szótlanul megragadta a fügéskosarat, betette egy szekrénybe, és kétszeresen ráfordította a kulcsot, azután zsebébe tette. Kétségkívül arra gondolt, hogy ha az éj leszáll, ő maga fogja eltüntetni a Teverében. Amint a szekrénytől visszafordult, észrevette a két papocskát, akik figyelemmel kísérték minden mozdulatát. Egyszerűen, méltóságteljesen fordult feléjük:

- Uraim, azt hiszem, titoktartásukra számíthatok... Az egyházat meg kell kímélni a botrányoktól, mert az egyház nem bűnös, nem lehet az. Ha kiszolgáltatunk valakit magunk közül a polgári törvényszéknek, mert bűnös, az egész egyházat sújtjuk vele, mert gonosz szenvedélyek hatalmukba kerítik a pört, és visszavezetik az egyházra a felelősséget. A mi kötelességünk csak az, hogy Isten kezébe adjuk a gyilkost, majd elnyeri méltó büntetését... Ó, ami engem illet, ha megtámadnak személyemben, legdrágább érzéseimben, családomban, a keresztfán meghalt Krisztus nevére mondom, hogy se haragot, se bosszúvágyat nem érzek; kitörlöm emlékezetemből a gyilkos nevét, és undorító tettét eltemetem a sír örök mélységébe.

Magas alakja valósággal megnövekedett, míg kezét széles mozdulattal fölemelve, kinyilatkoztatta fogadalmát, ellenségeit az Isten kizárólagos igazságszolgáltatásának átadva: mert nemcsak Santobonóra célzott szavaival, hanem Sanguinetti bíborosra, akinek felbujtó voltát felismerte. Végtelen gyötrődés, tragikus szenvedés zaklatta föl lelkét a büszke hősiesség mögött, a tiara körül tomboló sötét küzdelemre, a homályban működő mohó gonoszságra gondolva.

Amint Pierre és don Vigilio mély meghajlással ígértek hallgatást, nagy fölindulás vett erőt rajta, a visszafojtott zokogás feltört kebléből.

- Ó, szegény gyermekem! Családunk egyetlen fia! Szívemnek egyetlen szeretett reménysége! Így meghalni! Így meghalni!

Benedetta sikoltva ugrott föl.

- Ki hal meg? Dario?... Nem akarom! Menjünk, ápoljuk! Térjünk vissza hozzá. Karunkba vesszük megint és megmentjük. Jöjjön, bácsikám, jöjjön gyorsan... Nem akarom, nem és nem, hogy meghaljon!

Az ajtó felé indult, és a világon semmi sem akadályozhatta volna meg, hogy Darióhoz menjen, ha abban a pillanatban meg nem jelenik Victorine, szokásos derűje ellenére is tétova arccal, csüggedten.

- Az orvos úr kéreti őeminenciáját és a contessinát, hogy azonnal jöjjenek, azonnal!

Pierre megdöbbenve állt don Vigilióval a napfényes ebédlőben. Hogyan? Méreg?! Méreg, éppen úgy, mint a Borgiák korában, áruló homályból, gyümölcsben föltálalva, és még csak leleplezni sem merik a tettest?! Eszébe jutott, hogy miről beszélgettek Frascatiból visszatérőben. Párizsi kételkedéssel fogadta a legendás szerekről keringő mendemondákat, és azt állította, hogy ilyesmi csak egy dráma ötödik felvonásában fogadható el. Pedig a rémséges históriák, a mérgezett kés és csokor, mind igazak, az alkalmatlan prelátusok és más személyek, egészen föl a pápáig, könnyen eltűnnek az útból, olykor reggeli csokoládéjukat fogyasztva. A szenvedélyes és tragikus Santobono csakugyan méregkeverő, semmi kétség; maga előtt látta a tegnap történteket, most már rettenetes megvilágításban: a nagyravágyó és fenyegető beszélgetés Sanguinetti bíborosnál, a sietség, hogy cselekedjék, lehetőleg az uralkodó pápa halála előtt: a bűn szuggerálása az egyház üdvének nevében; azután a találkozás az országúton a plébánossal, a fügéskosár, melynek emléke lidércnyomásként zaklatja gondolatait; a Campagna alkonyatában, a hosszú úton, az ájtatos pap ölében vándorló füge - mindig borzongva fog visszaemlékezni alakjára, színére, szagára. Méreg! Méreg! Csakugyan igaz! Még létezik, ott kering a fekete világ titokzatosságában, a hódítási, az uralomvágy szövevényeiben.

Hirtelen Prada alakja is megelevenedett Pierre emlékezetében. Mikor Benedetta az imént olyan hevesen vádolta, egy pillanatig közbe akart szólni, hogy megvédje, és ki akarta kiáltani, hogy tudja, honnan jön a kosár, és ki az átnyújtója. Hirtelen azonban megdermesztette egy gondolat: ha Prada nem is követte el a bűnt, de nem is akadályozta meg. Élesen villant át agyán a kis fekete tyúk emléke, amint holtan feküdt a komor osteriában, a fészerben, a csőréből szivárgó, lilás vércsíkkal. Ugyanúgy fekszik a kis Tata is, puhán, langyosan, amint rúdjáról lebukott, csőrén parányi vérfolttal. Miért hazudta Prada a verekedést, ott, az osteria udvarán? Szenvedélyek és homályos titkok szálai bonyolódtak össze Pierre előtt, úgy érezte, inog a föld a lába alatt. Fogalma sem volt róla, milyen küzdelmet vívott önmagával a gróf, a báli éjszakán, de nem gondolhatott rettegés nélkül hazatérésére a reggeli órákban, a Boccanera-palotába. Sejtette, megértette, hogy a kapu előtt dőlt el Dario sorsa. Igen, Prada mindent tudott, Prada megállíthatta volna a sors útját - akár azt hitte, hogy a bíborosnak szól a méreg, akár azt remélte, hogy a csapás utat téveszthet, és bosszút állhat vetélytársán; ez a rettenetes valóság! Prada hagyta, engedte, hogy a sors vak, öldöklő munkája beteljesüljön!

Pierre hátrafordult, és megpillantotta don Vigiliót. A titkár mozdulatlanul ült székén, és olyan sápadt volt, mintha maga is beteg volna.

- Valami baja van?

A titkár torkát úgy szorongatta a félelem, hogy nem tudott válaszolni, csak pillanatok múlva súgta halkan:

- Nem, nem ettem belőle!... Istenem, ha elgondolom, hogy nagy kedvem lett volna enni, és csak őeminenciája iránti tiszteletből tartózkodtam, mert ő sem evett.

Egész teste megremegett a gondolatra, hogy csak alázatossága mentette meg. Arcán és kezén a közeli halál borzongása futott át.

Kétszer is felsóhajtott zihálva; kezével elhárító mozdulatot tett, és kínosan nyögte:

- Ó, Paparelli, Paparelli!

Pierre tudta, hogy mit gondol a titkár az uszályhordozóról. Fürkészve nézett don Vigilióra.

- Mit akar mondani? Vádolja? Azt hiszi, hogy ők biztatták fel a plébánost, hogy az ő munkájuk végeredményben?

Nem ejtette ki a jezsuiták nevét, és mégis, mintha nagy árnyék homályosította volna el a világos ebédlőt, fekete komorsággal.

- Ők, igen, ők! - kiáltott don Vigilio. - Mindenütt ők! Ahol sírnak, ahol meghalnak, az ő kezük van ott! Nekem készítették... Csodálkozom, hogy nem haraptam bele.

Azután megint remegő gyűlölettel, haraggal nyögte:

- Ó, Paparelli, Paparelli!

Azután elhallgatott, nem válaszolt többet, rémült szeme a terem falára tapadt, mintha várná, hogy kilépjen belőle a vénlányos, puha arcú uszályhordozó, lassú egérlépteivel, mindent elérő, titokzatos kezével, ahogy fölhozta az asztalhoz a tálalóban felejtett fügét.

A két pap azután visszatért a betegszobába, hátha szükség lesz rájuk. Pierre-t megrázta a szívet tépő látvány. A mérgezést sejtő Giordano már egy félóra óta eredménytelenül alkalmazza a szokásos szereket: hánytatót, égetett magnéziát. Még tojásfehérjét is üttetett Victorine-nal vízbe. A baj azonban ijesztő gyorsasággal rosszabbodott, és reménytelenné tett minden segítséget. Dario ijesztő állapotban volt; levetkőzve feküdt a hátán, vánkosokhoz támaszkodva, két karja a paplanon nyugodott. Aggasztó mámor, a titokzatos, félelmetes betegség legjellegzetesebb tünete tükröződött arcán, éppen mint annak idején monsignor Galónak vagy másoknak, akik méreg áldozatául estek. Szédült, szeme ijesztően beesett, egész arca szemlátomást sorvadt, megöregedett, szürke, földszínű árnyék borította. Szemét lehunyta, csak nehéz, hosszú sóhajhoz hasonlító, ziháló lélegzése árulta el, hogy még él.

Benedetta ott állott, a szegény haldokló arca fölé hajolva, együtt szenvedett vele; a tehetetlen fájdalom, a rémület eltorzította szép fehér arcát, mintha lassanként, Darióval együtt őt is magával ragadná a halál.

Boccanera bíboros az ablakhoz vezette Giordano doktort, és néhány szót váltott vele:

- Nincs segítség, ugye?

Az orvos kétségbeesett, legyőzött mozdulatot tett.

- Sajnos, nincs. Közölnöm kell eminenciáddal, hogy egy óra múlva vége.

Rövid szünet következett

- És ugye, ugyanaz a baja, ami Galónak volt?

Az orvos nem felelt. A bíboros elfordította szemét, és remegve kérdezte:

- Szóval, fertőző láz, ugye?

Giordano jól tudta, hogy mit ért ezen a bíboros. Hallgatnia kell; eltemetni a bűnt örökre, az anyaszentegyház jó hírnevéért. Milyen tragikus nagyságban állott a hetvenéves aggastyán, egyenesen, fenségesen, vigyázva, hogy szellemi családja ne bukjék el, és vér szerinti családját ne hurcolják meg egy nagy port fölverő pör elkerülhetetlen sarában. Nem, nem! Hallgatni kell, örök hallgatással, hogy minden elpihenjen, feledésbe merüljön!

Az orvos papi diszkrécióval hajtotta meg szelíd fejét.

- Kétségkívül fertőző láz, ahogy eminenciád helyesen mondja!

Boccanera szemébe két nagy könnycsepp szökött. Most, hogy megvédte Istent, az ember újra vérezni kezdett benne. Könyörgött az orvosnak, hogy tegyen még kísérletet, kísérelje meg a lehetetlent; de az orvos csak a fejét rázta, és remegő kézzel mutatott a betegre. Az apjáért, az anyjáért se tehetne már semmit. Itt a halál! Miért fárassza, gyötörje a haldoklót? Csak szenvedését növelné. A bíboros a nagy katasztrófa pillanatában Serafinára gondolt, és kétségbeesett, hogy meg se csókolhatja utoljára öccsét, ha sokat időzik a Vatikánban. Az orvos ajánlkozott, hogy lent várakozó kocsiján érte megy. Húsz perc az egész. Ha az utolsó pillanatokban szükség lenne rá, visszatér.

A bíboros, egyedül maradva az ablakfülkében, mozdulatlanul állott egy darabig. Könnyektől homályos szemmel nézett az égre. Buzgó könyörgéssel tárta szét remegő karját. Nagy Isten! Ha az emberi tudomány ilyen véges és hiábavaló, és az orvos is elment, örülve, hogy menekülhet tehetetlensége zavarából, nagy Isten, tégy csodát! Mutasd meg ragyogó, hatalmas végtelenségedet! Tégy csodát! Hivő lelke mélyéből könyörgött: a földi hatalmasság parancsoló imájával, abban a hitben, hogy az egyháznak szentelt életével nagy szolgálatot tett az égnek, és kérhet viszonzást.

Könyörgött családjának fönntartásáért, hogy az utolsó férfi ne vesszen el ilyen nyomorultul, hogy nőül vehesse forrón szeretett, síró, végtelenül szerencsétlen unokahúgát. Csodát, csodát! A két drága gyermekért! Csodát, hogy új életre keljen a család! Csodát, hogy a dicsőséges Boccanera név örökké éljen, és a fiatal házasok bátor és hivő nemzetség hosszú sorának adjanak életet.

A bíboros arca teljesen elváltozott, mire visszatért a szoba közepére. A hit fölszárította könnyeit, lelke megerősödött, és minden gyöngeségtől megszabadult. Isten kezébe tette le sorsát, és ő maga akarta az utolsó kenetet kiszolgáltatni Dariónak. Odaintette don Vigiliót, bevitte a szomszédos szobába, kápolnájába, melynek kulcsát mindig magánál hordta. A kopár helyiséget, ahová soha senki be nem lépett, ahol csak egy kis festett faoltár állott, és fölötte bronzkereszt, szentnek tartották a palotában, titokzatosnak és félelmesnek. Amint rebesgették, őeminenciája egész éjszakákat töltött ott térdre borulva, Istennel társalogva. Talán azért lépett be most ilyen nyilvánosan, azért hagyta nyitva az ajtókat, hogy kényszerítse Istent, hogy vele együtt jöjjön ki, csodát tenni.

Az oltár mögött szekrény állott, a bíboros fölvette a stólát és a miseinget. Ott volt a szent olajtartó is, egy régi ezüstdoboz, a Boccanerák címerével. Don Vigilio visszatért a bíborossal együtt a szobába, hogy segédkezzék. A latin szavak fölhangzottak:

- Pax huic domui.

- Et omnibus habitantibus in ea.[4]

A halál olyan gyorsan és fenyegetően közeledett, hogy meg kellett rövidíteni a szokásos formulákat. Sem a két gyertyát, sem a fehér abrosszal letakart asztalt nem hozták be. Don Vigilio nem hozta be a szenteltvíztartót és a tömjénezőt sem, és a bíboros csak a megfelelő mozdulatokat végezte, megáldva a szobát és a haldoklót a szertartás szavaival:

- Asperges me, Domine hyssopo, et mundabor: lavabis me, et super nivem dealbabor.[5]

Benedetta, amint megpillantotta a bíborost a szent olajjal, reszketve térdre hullott az ágy lábánál. A hátrább álló Pierre és Victorine szintén letérdelt, mélyen megindulva a látvány fájdalmas nagyszerűségén. A contessina hófehér arccal, kitágult szemmel nézett Dariójára; már rá sem ismert földszínű, ráncos, elaggott arcára!

És nagybátyjuk, az egyház mindenható hercege, nem az óhajtott házassághoz hozza a szentséget, hanem a végső szakításra, minden emberi büszkeség utolsó pillanatához; a nemzetségeket lezáró, elsöprő halálhoz... Mint ahogy a szél söpri el az út porát.

Nem késlekedhettek tovább. A bíboros gyorsan, halkan elmondta a credót.

- Credo in unum Deum...[6]

- Amen - felelte don Vigilio.

A szertartásos imádságok után a titkár litániákat mormolt, hogy az ég vegye irgalmába a nyomorult embert, aki megjelenik Isten színe előtt, ha isteni csoda nem könyörül rajta.

A bíboros azzal sem töltött időt, hogy ujját megmossa, kinyitotta a szent olajat tartalmazó dobozt, és ahogy sürgős esetekben megengedhető, csak egy kenetet adott fel, az ezüsttű végével éppen csak a halálosan fonnyadt, elszáradt szájra tett egy csöppet.

- Per istam sanctum unctionem, et suam piissimam misericordiam, indulgeat tibi Dominus quidquid per visum, auditum, odoratum, gustum, tactum deliquisti.^[7]

Milyen hittől égő szívvel ejtette ki a bocsánatkönyörgést, hogy az isteni irgalom tüntesse el az öt érzékkel, a lélekre nyíló öt kapu kísértésével elkövetett bűnöket! És még mindig remélte, hogy ha az Isten bűneiért sújtotta a szegény teremtést, talán visszaadja az életnek, ha megbocsátott neki. Életet, ó, Uram! Életet, hogy a Boccanera-nemzetség ősi ága még sokasodjék, és szolgálhasson időtlen időkig, harcokban és az oltár előtt!

A bíboros remegő kézzel nézte a haldokló néma arcát, lehunyt szemét, úgy várta a csodát. De semmi sem történt, nem gyúlt világosság. Don Vigilio vattapehellyel letörölte a haldokló száját, de a megkönnyebbülés sóhaja nem szállt föl. Azután elmondták az utolsó imát, és a bíboros, a segítővel együtt, visszatért a kápolnába. Félelmes csönd borult rájuk ismét. Mindketten térdre borultak, a bíboros buzgó imába merült a meztelen kövön. Szemét a bronzkeresztre emelte, semmi mást nem látott, nem hallott, teljes odaadással könyörgött Jézusnak, hogy őt vegye el unokaöccse helyett, ha már emberáldozatot kíván, és amíg Darióban még lélegzik az élet, és ő itt térdelhet, imádságba merülve Istennel, nem adta föl a reményt egy pillanatra sem, hogy kibékítheti az ég haragját. Alázatos és fönséges volt egyszersmind. Egy Boccanera és az Isten ne köthetnének szövetséget? Ha az ódon palota összeomolna, nem érezné, hogy rászakadnak a gerendák.

A szobában ezalatt semmi nem mozdult, a szertartás tragikus fenségének hatására még mély csönd honolt benne. Dario kinyitotta a szemét. Kezére nézett, sorvadtnak, ráncosnak látta, szemében a halál szomorúsága tükröződött. Kétségkívül, e világos pillanatban, ahogy a méreg kábító mámorából fölocsúdott, érezte először súlyos állapotát. Ilyen fájdalommal, ilyen nyomorultul meghalni, milyen fölháborító irtózat, a könnyed, önző, szépségért, vidámságért és fényért rajongó embernek, aki nem tudott szenvedni! A kegyetlen sors túlságosan keményen büntette benne a kihaló nemzetséget. Borzadt önmagától, kétségbeesés fogta el, s a gyermeki félelem erőt adott neki, fölült és rémülten körülnézett a szobában, mintha látni akarná, nem hagyta-e el mindenki? Amint tekintete az ágy lábánál térdeplő Benedettára esett, végső erőfeszítéssel feléje nyújtotta karját, önző vágytól égve, hogy magával vigye.

- Ó, Benedetta, Benedetta... Gyere, gyere... Ne hagyj egyedül meghalni...

Benedetta mozdulatlanul várakozva, egy pillanatra sem vette le szemét szerelmeséről. Mintha őt is magával ragadta volna a rettenetes kór. Amilyen mértékben gyöngült Dario, úgy tört össze, úgy pusztult ő is. Anyagtalanul fehérré lett, világos szeme nyílásából már látni lehetett lelkét. Amint észrevette, hogy Dario éled, hogy feléje nyújtja karját és hívja, fölállott, közelebb lépett az ágyhoz.

- Jövök, Darióm... Itt vagyok, itt vagyok!

Pierre és Victorine, akik még mindig ott térdeltek, olyan fönséges és lesújtó jelenetnek lettek tanúi, hogy ott maradtak mozdulatlanul a földön, mint valami földöntúli élmény előtt, amelybe a halandóknak már nincs beleszólásuk. Benedetta maga is úgy beszélt, úgy cselekedett, mint aki fölszabadult már minden megszokott társadalmi kötelék alól, mint aki kívül áll az életen, és csak messziről, a mindent elnyelő ismeretlenségből látja az embereket és a dolgokat.

- Ó, Darióm, el akartak bennünket választani. Igen, hogy ne lehessek a tiéd, hogy sohase lehessünk egymás karjaiban boldogok, azért kívánták halálodat; tudták, hogy a te életed az enyémet is magával viszi. Az az ember ölt meg... igen, ő a gyilkosod, még ha más sújtott is le rád. Ő az oka mindennek, ő rabolt el tőled, mikor a tiéd akartam lenni. Elpusztította mindkettőnk életét, ő okozta halálunkat az irtózatos méreggel... Ó, hogy gyűlölöm! Hogy gyűlölöm! Szeretném összezúzni, mielőtt elmegyek veled együtt.

Halk hangon mondta a rettenetes szavakat, egyszerűen, szenvedélyesen. Ki sem ejtette Prada nevét, alig fordult a mozdulatlanul mögötte térdelő Pierre-hez, míg hozzá szólt parancsoló hangon:

- Ön találkozni fog az apjával! Megbízom önt, hogy mondja meg neki, hogy megátkoztam a fiát! A hős Orlando nagyon szeretett engem, és ez az üzenet gyötrelmet fog okozni neki. De azt akarom, hogy mindent tudjon... tudnia kell mindent, a valóság, az igazság nevében!

Dario halálos félelemmel, zokogva nyújtotta ki megint karját, öntudatlanul is érezve, hogy Benedetta elfordította róla sugárzó szemét.

- Benedetta, Benedetta... Gyere, gyere... Olyan rettenetes ez a fekete éjszaka, nem akarok egyedül belemenni...

- Jövök, jövök, Darióm! Itt vagyok!

Közelebb hajolt hozzá, szinte ráborult, az ágy mellett állva.

- Fogadalmat tettem a Madonnának, hogy sohasem leszek senkié, még a tiéd sem, Isten beleegyezése, papi áldás nélkül! Isteni felsőbbséggel szeplőtelen, érintetlen akartam lenni, mint a Szűz; semmit sem akartam tudni a test szennyéről, ocsmányságról... És nagyszerű, megbecsülhetetlen szerelmi ajándékot akartam adni szívem választottjának, hogy örökre ura legyen testemnek, lelkemnek... Büszke voltam a szüzességemre, foggal, körömmel védtem meg a másik ellen, ahogy farkas ellen védekezik az ember; és megvédtem ellened is - könnyekkel, hogy tisztán őrizzem meg a kincsemet, ne szennyezd be szentségtörő lázban, a megengedett gyönyörök szent pillanata előtt... Ha tudnád, milyen rettenetes küzdelmet folytattam önmagam ellen is, hogy ellenálljak! Szerettem volna sikoltani, hogy végy el, tégy a magadévá, ragadj magaddal. Mert egészen akartalak... s téged akartalak... és egészen neked adtam magam, mindent tudó, elfogadó, követelő asszonyi szívvel, fönntartás nélkül, hitvest és anyát teremtő teljes szerelemmel... Ó, milyen kínnal tartottam meg a Madonnának tett fogadalmat, az ősi vér hogy viharzott a szívemben... és most... minden romba dőlt...

Közelebb lépett, és hangja még szenvedélyesebbé vált:

- Emlékszel... akkor este, mikor válladban késszúrással érkeztél haza... Azt hittem, meghaltál... Sikoltottam a rémülettől, hogy elmész, hogy elvesztelek, mielőtt megismertük volna a boldogságot. Szemrehányásokat tettem a Madonnának, megbántam, hogy nem kárhoztam el veled, hogy nem halhatok meg veled összeölelkezve, hogy együtt temessenek el... És a rettenetes figyelmeztetést semmibe vettem! Vakon és ostobán nem értettem meg az intést! Most megint lesújtottak reád, elrabolnak tőlem, és elmész anélkül, hogy a tied lettem volna még idejekorán... Ó, én nyomorult, büszke, ostoba álmodozó!

Elfúló hangjában a józan, okos asszony önmaga ellen fordult haragja égett. Az oly anyai Madonna vajon az egymást akarók szerencsétlenségét kívánja? Miért méltatlankodott vagy szomorkodott volna azon, hogy boldogan, rajongva feküsznek egymás karjában? Nem, nem! Az angyalok nem sírnak, ha két szerelmes, akár papi áldás nélkül is, szereti egymást a földön, sőt ellenkezőleg: mosolyognak, vidáman énekelnek. Irtózatos csalás, hogy nem hagyják a szerelem fényes örömeit fényes napsütésben élvezni, mikor az élet vére lüktet az erekben.

- Benedetta, Benedetta! - suttogta a haldokló gyermekes rémülettel, hogy egyedül kell az örökös, sötét éjszakába lépnie.

- Itt vagyok, itt vagyok, Darióm! Jövök már!

Hirtelen úgy érezte, hogy a térdelő cseléd meg akarja akadályozni szándékát.

- Hagyd, hagyd, Victorine! A világon semmi sem tántoríthat el, mert szerelmem mindennél, a halálnál is erősebb. Az előbb, ahogy térdeltem, valami felserkentett, idelökött. És ugye megesküdtem a késszúrás estéjén? Ugye megígértem, hogy csak az övé leszek... a föld alatt is, ha másképp nem lehet... Hadd csókoljam meg, és vigyen magával!... Meghalunk és mégis egybekelünk örökre.

Megint odahajolt a haldoklóhoz és megérintette:

- Darióm, itt vagyok, itt vagyok!

Leírhatatlan percek következtek. Emberfeletti izgalommal, szerelemben lángolva, Benedetta lassan vetkőzni kezdett. Előbb a ruhaderék hullott le róla, és felragyogott fehér karja, fehér válla, azután a szoknyák siklottak le; fehér bokája, fehér lába ott tündöklött a szőnyegen; és egyenként hulltak le róla az utolsó ruhadarabok, csodálatos fehér virágzással bontakozott ki fehér hasa, fehér melle, fehér combja. Minden leplet lerántott magáról, öntudatlan merészséggel, királyi nyugalommal, mintha teljesen egyedül lenne. Fölegyenesedve állott ártatlan meztelenségében, mint a liliom, felséges semmibevevésével mindennek, mit sem törődve a tekintetekkel. Testének szépségével, a legcsodálatosabb márványok eleven és tökéletes szépségével beragyogta és illattal töltötte meg a komor szobát, nyaka királynői, melle, mint a hadak istennője; büszke hajlékony vonal vállától a sarkáig, tagjai és csípői megszentelten domborultak. Fehér volt, fehérlett, mint a márványszobrok, a galambok, fehérebb, mint a hó.

- Darióm, itt vagyok, itt vagyok!

Pierre és Victorine elvakult, káprázó szemmel csodálták, mint valami szent látomás diadalmas lobogását, mint valami tüneményt. Victorine meg se mozdult, hogy visszatartsa rendkívüli tettétől. A szenvedély és a hit szent őrületének tisztelete földhöz szögezte. Pierre-t teljesen megbénította a látomás, a nagyszerű jelenet, bámuló borzongáson kívül semmit sem érzett. Nem ütközött meg a hófehér, liliomszerű meztelenségen, a szűzies, nemes ártatlanságon, a lelki tisztaságban ragyogó testen, a hatalmas szerelem lángolásán. Éppoly kevéssé ütközött meg rajta, mintha lángeszű művész örökítette volna meg a képet.

- Darióm, itt vagyok, itt vagyok!

És Benedetta lefeküdt, karjaiba zárta a haldokló Dariót, akinek már éppen csak annyi ereje volt, hogy átölelje. Benedetta ezt akarta, látszólagos nyugalmában, elszántságának liliomos fehérségében, amely alatt tűzvészes lángolás tombolt. Legnyugodtabb óráiban is mindig ez a tűz emésztette. Most, hogy az irtózatos sors elrabolja kedvesét, nem akart belenyugodni, hogy elveszítse, mielőtt az övé lehetett volna, ha már ostobán visszautasította, mikor mindketten mosolygó szerelemmel, sugárzó erőben lehettek volna egymáséi. És őrületében a természet tiltakozása is kitört, a nő ösztönszerű sikoltása, hogy nem akar, nem akar terméketlenül meghalni, haszontalanul, mint a mag, amelyet elsodor a szerencsétlenség szele, és többé nem csírázik belőle élet.

- Darióm, itt vagyok, itt vagyok!

Meztelen tagjaival, egész meztelen lelkével átölelte a haldoklót. Pierre e pillanatban a falon, az ágy fejénél a Boccanerák címerét pillantotta meg, arannyal és színes selyemmel kihímezve, lila bársonyon. A lángokat lehelő szárnyas sárkányt, az égő és félelmes fölírást: Bocca nera, alma rossa - fekete száj, vörös lélek; az üvöltéstől elsötétülő száj, a hit és a szerelem izzásától lángoló lélek. A tragikus legendákkal övezett szenvedélyes, erőszakos fajta újjászületett ebben a pillanatban, hogy az utolsó, elragadó leányt ijesztő és csodálatos, halálos eljegyzésbe taszítsa. A hímzett címer Cassia Boccanera emlékét költötte fel Pierre-ben, a szerelmes és igazságszolgáltató leányét, aki fivérével, Ercoléval, és kedvese, Flavio Corradini holttestével a Teverébe vetette magát. Ugyanaz a kétségbeesett ölelkezés igyekszik győzedelmeskedni most is a halálon, ugyanaz a vad elszántság ugrik a mélységbe az egyetlen, kiválasztott férfival. Úgy hasonlítottak egymásra, mint a nővérek, az, akinek a képe ott volt fent a régi vásznon, és az, aki belehal szerelmese halálába, mintha az élő csak a másiknak volna visszajáró lelke, vonásaik egyaránt gyermekesen finomak, szájuk egyformán vágyódó, nagy szemük egyképpen álmodozik kicsi, kerek, bölcs és makacs arcukban.

- Darióm, itt vagyok, itt vagyok!

Örökkévalóságig, talán csak egy pillanatig tartott az ölelkezésük. Benedetta lázas rajongással adta oda magát, szent láza földöntúlian lángolt, az előttük megnyíló ismeretlenség fekete végtelenjében. Szinte belemerült a férfiba, eltűnt benne, rettegés nélkül, nem undorodva attól, hogy az irtózatos kór fölismerhetetlenné tette kedvesét. A férfi görcsösen ölelte magához, a végre beteljesült, nagy boldogság üdvözülésében megsemmisülve, mintha magával akarná ragadni. És akkor, talán a félig valóra vált birtoklás fájdalmában, hiábavaló, soha meg nem termékenyülő szüzességére gondolva, vagy talán az őrületes boldogságban, hogy egész valója szenvedélyes akaratából, mégis beteljesült házassága, a tehetetlen halál ölelésében olyan vérhullám tódult Benedetta szívébe, hogy megölte. Ott halt meg halott kedvese mellén, szorosan összeölelkezve vele, mindörökre a karjaiban.

Tompa sikoltás hallatszott, Victorine, aki mindent megértett, odament. Pierre is fölállott, remegve a csodálattól, a könnyektől, a fennköltség varázsában.

- Nézze, nézze! - nyögte a cseléd halkan. - Nem mozdul, nem lélegzik. Szegény, szegény gyermekem! Meghalt!

- Istenem! Milyen gyönyörű szépek! - suttogta a pap.

És valóban: soha halottak arcán nem ragyogott még ilyen magasztos szépség. Dario földszínű, megöregedett arca márványsápadttá merevedett; vonásai megnyúltak, leegyszerűsödtek valami kimondhatatlan vidámság lendületében. Benedetta komoly maradt, ajkára a rajongó akarat barázdája vésődött, átszellemült teste végtelen és fájdalmas áhítatot fejezett ki csodálatos hófehérségében. Hajuk összefolyt, és nagy, nyitott szemükkel egymás szemébe néztek, a végtelen, örök gyöngédség szelídségével. Örökre összeölelkezett a pár, úgy mentek az örökkévalóságba, egyesülésük elragadtatásában, legyőzve a halált, a halhatatlan, győzelmes szerelem elragadó szépségével.

Victorine panaszos sikoltását nagy kavarodás követte. Pierre meg se értette, hogy a szoba miképpen telik meg hirtelen rémült és kétségbeesett emberekkel. A bíboros befutott kápolnájából don Vigilióval, Giordano is megérkezett donna Serafinával, akinek szólt unokaöccse várható haláláról, aki lesújtva torpant meg a családra zúduló villámcsapásoktól. Az orvos is csodálkozó izgalommal nézte a tragédiát, mint a nagyon öreg orvosok, akiknek a tapasztaltsága mindig megretten a tények előtt. Igyekezett magyarázatot adni, habozva emlegetett valamit az ütőértágulatról, esetleges embóliáról.

Victorine fájdalmában egyenrangúnak érezve magát gazdáival, közbekiáltott:

- Ó, doktor úr, túlságosan szerették egymást! Nem elég az ahhoz, hogy együtt haljanak meg?

Donna Serafina homlokon csókolta a drága gyermekeket, és azután le akarta zárni szemüket. De hasztalan próbálkozott, a szemhéjak fölnyíltak, mihelyt ujját levette róluk, és a szemek újra egymásra mosolyogtak, dédelgetve egymást örökkévaló tekintetükkel. Donna Serafina igyekezett az illendőség kedvéért szétválasztani testüket.

- Ó, asszonyom! Ó, asszonyom! - kiáltott újra Victorine. - Hamarabb eltöri a karjukat... Nézze, mintha ujjuk behatolt volna egymás vállába, sohasem fogják elhagyni egymást.

A bíboros is közbelépett. Isten nem tett csodát. Ólomsápadtan, könnytelen szemmel, dermedt kétségbeesésében alakja még nagyobbnak látszott. Fenséges mozdulata feloldozást adott és szentesített, mintha egyházfejedelemként rendelkezne az ég akaratával, és így fogadta az összeölelkezett szerelmeseket a legfelsőbb törvényszék előtt; megvetéssel sújtotta a társadalmi szokásokat a magasztos szerelem láttára; lelke mélyéig megrázta a fiatal pár életének szenvedése és haláluk szépsége.

- Hagyja, hagyja őket, testvérem. Ne zavarja álmukat... Hadd maradjon nyitva a szemük, ha nézni kívánják egymást, fáradhatatlanul, az idők végezetéig... És csak aludjanak egymás karjában, hiszen életükben nem vétkeztek, és csak azért egyesültek az ölelésben, hogy a földben aludjanak!

A római hercegek vére lángolt fel benne, még forrón a csaták és szenvedélyek régvolt kalandjaitól. Büszke hangon folytatta:

- Két Boccanera alhatik így! Egész Róma bámulni és siratni fogja őket!... Hagyja, hagyja őket egymásnak, húgom... Isten ismeri őket, és vár reájuk már.

A jelenlevők mind térdre hullottak. A bíboros maga mondotta el a halottak imáját. Az éj leszállt, növekvő sötétség borult a szobára, aztán nemsokára fellobbant két viaszgyertya csillogó fénye.

Pierre maga sem tudta, hogyan került a palota elhagyott kertjébe, a Tevere partjára. Fáradtságtól, fájdalomtól megtörve, levegőre vágyott. Homályba borult a kedves kis zug, az antik szarkofág, ahol a tragikus álarcos szájából hulló víz dalolta fuvoladalát, és a babérfa árnyas koronája, a keserű puszpángok, a virágágyak, narancsfák sötét, alaktalan tömegeknek látszottak a kékesfekete ég alatt... Milyen kedves és vidám volt ma reggel az elragadó, mélabús kert, s most Benedetta nevetése kétségbeejtő visszhangot hagyott benne, a közeli boldogság csengő örömét, amely most odafent van a dolgok és lények megsemmisülésében. Fájdalmas szorongás fogta el Pierre szívét, zokogásban tört ki. Leült arra a helyre, ahol reggel Benedetta ült: a fölborított oszlop töredékére, és magába szívta a levegőt, amelyet Benedetta szívott magába, és mintha megőrizte volna az imádni való nő tiszta illatát.

Egy távoli óra hatot ütött. Pierre hirtelen fölugrott, eszébe jutott, hogy a pápa még aznap este, kilenc órakor fogadni fogja. Még három óra van hátra. A rettenetes szerencsétlenség alatt egyszer se gondolt rá, és most úgy érezte, mintha hónapok teltek volna el azóta, mintha hosszú távollét után megöregedve, szomorú eseményekkel terhes, megtört szívvel és aggyal kellene a találkozásra mennie. Kínosan felállt. Három óra múlva megy a Vatikánba, és végre látni fogja a pápát...

Fél kilencet ütött egy óra az elsötétült és alvó városnegyed mély csöndjében, amikor Pierre a Borgóból a Vatikán elé ért. Korán jött. Elhatározta, hogy vár még húsz percet, és pont kilenckor, a kitűzött időben ér majd a lakosztályok ajtaja elé.

A haladék valami megkönnyebbülést szerzett szívének végtelen szomorúságában és izgalmában. Testben-lélekben összetörve, rettenetes fáradtan jött el a tragikus események után a halottasszobából, amelyben Dario és Benedetta aludták örök álmukat, egymás karjában. Enni sem tudott. Egy pillanatra sem szabadulhatott a két szerelmes fájdalmas és vad képétől; annyira tele volt velük, hogy önkéntelen sóhajok szálltak föl melléből, és szemét minduntalan elborították a könnyek. Hogy szeretett volna elrejtőzködni, kedvére sírni, hogy kielégítse a könnyek fullasztó kényszerét! A két szerelmes borzasztó halálán érzett megrendülése összeolvadt könyve miatti szomorúságával; még nagyobb részvét fogta el, mélységes aggódás a világ minden nyomorultja és szenvedője iránt; kétségbeesetten töprengett a szegények erkölcsi és fizikai nyomorán, szenvedésén. Mennyi igazságtalanságot és szörnyűséges szenvedést látott Párizsban és Rómában! Minden lépésnél attól félt, hogy zokogásban tör ki, és karját kitárja a fekete ég felé.

Lassan sétálgatott a Szent Péter téren, hogy csillapodjék kissé. Az éjszakai órában végtelen csönd és magány borított mindent. Mikor az imént a térre érkezett, azt hitte, elmerül a sötétség tengerében. Lassanként azonban hozzászokott a szeme. A széles térséget csak négy, hétágú kandeláber világította meg az obeliszk négy sarkán, és néhány gyéren elszórt lámpa, jobbról és balról, a bazilikát körülvevő épületek mentén. Az oszlopsor kettős íve alatt is árasztott valami sárgás fényt néhány lámpa a négy-négy sor oszlop irdatlan erdejében, és furcsán rajzolták ki az oszlopok törzsét. A téren csak a tüneményszerűen emelkedő fehér obeliszk látszott. A Szent Péter-templom homlokzata, alig kivehetően, mintegy álomban, de zárt egészben, holtan rajzolódott fel az égre, álomszerűen, hihetetlenül nagy volt, mozdulatlan és hallgatag. A kupolát nem is láthatta, csak sejtette monumentális kerekségét az ég magasságában. A rejtelmes sötétségben valahonnan a kutak vizének csobogása hallatszott; azután lassanként kiváltak a sötétből a vízsugarak mozgó fantomjai. Az óriási tér fölött sötét-bársonyosan húzódott az ég, a csillagok úgy ragyogtak, mint a karbunkulusok. Nem sütött a hold, a Göncöl szekere, arany kerekeivel, arany rúdjával éppen a Vatikán tetőzete fölött állott, és a ragyogó Orion, övének három égitestével, éppen a Giulia utca fölött.

Pierre a Vatikánra emelte tekintetét, de csak kusza homlokzatokat látott; a pápa lakosztályának emeletén két lámpa fénye csillogott. Csak a Szent Damasus-udvarban a belső és bal oldali homlokzatot világította meg az üvegházak nagy tábláinak visszfénye. Még mindig sehol semmi nesz, semmi mozgás, még csak az árnyak sem változtak. Két alak haladt át a végtelen téren, azután egy harmadik is megjelent, és nemsokára eltűnt, ütemes lépése sokáig hallatszott a távolból. Teljes elhagyatottság uralkodott, se sétáló, se járókelő, még csak ácsorgók árnya sem jelent meg az oszlopsor alatt, a pillérek erdejében, amely olyan üres volt, mint letűnt korok százados erdői. Milyen ünnepélyes pusztaság! A fenséges vigasztalanság nagy csendje! Pierre-re sohasem nehezedett sötétebb, mélységesebb álom, nemesebb, magasztosabb halál.

Kilenc óra előtt tíz perccel a bronzkapu felé indult. Egyik szárnya még nyitva volt, a jobb oldali oszlopsor végén, sötétségben rejtőzve. Eszébe jutott monsignor Nani pontos utasítása; minden ajtónál Squadra urat kell keresnie, azonkívül egy szót sem szabad szólnia, és minden ajtó megnyílik majd, csak tovább kell vezettetnie magát. Senki a világon nem tudhatta, hogy ide kell jönnie, minthogy Benedetta meghalt. Alighogy átlépett a bronzkapun, megpillantotta a mozdulatlanul álló, álmos arcú svájci gárdistát. Egyszerűen mondta, az utasítás szerint:

- Squadra úr...

A svájci gárdista nem mozdult, nem állotta útját. Pierre tehát tovább ment, és jobbra fordult, a Pia-lépcső nagy előcsarnokába, a Szent Damasus-udvarba vezető, óriási négyszögbe zárt kőlépcső felé. Sehol egy lélek, csak elfojtott léptek zaja és az alvó gázlángok, amelyeknek kopott üvege lágyan, fehéren szórta a fényt.

Mikor keresztülhaladt az udvaron, eszébe jutott, hogy látta már ezt a képet Raffaello loggiáiból, az oszlopsorral, kútjával, fehér kövezetével, forró napsütésben. Most azonban nem látta az öt-hat veszteglő kocsit, a veszteglő lovakkal, a mereven ülő kocsisokat, magány uralkodott a sötét, széles, négyszögű térségen, síri álom a lámpák komor világa alatt, amelyeknek feje a három homlokzat üvegablakaira vetett fehér világosságot. Pierre megborzongott az ürességtől és a csendtől, kissé nyugtalanul sietett jobbra, a lakosztály lépcsőihez vezető üvegtetős lépcsőfeljáró felé.

Díszbe öltözött csendőr állott a bejáratnál.

- Squadra urat keresem!

Az őr szótlanul mutatott a lépcsőre.

Pierre fölment a sárga falak között sorakozó széles, fehér márványkorlátos, alacsony fokú lépcsőn. A kopott üveggömbökben égő lámpákat már félig lecsavarták takarékosságból. Szomorúan ünnepélyesebb látványt elképzelni sem lehet, mint ez a sápadt, meztelen és hideg fenségesség. Minden lépcsőfordulónál svájci gárdistát látott, alabárdosan, a palotára boruló mély álomban csak az ő lépéseik hallatszottak; nyilván sétálgatással akartak menekülni a rájuk nehezedő álmosság elől.

A mindent elnyelő homályban, a borzongató nagy csendben végtelennek tetszett az út felfelé. Minden emeletet több lépcsőforduló előzött meg, és még egyre következtek egymás után. Mikor végre a második emeletre ért, úgy érezte, hogy legalább száz éve megy fölfelé. A Kelemen-terem üveges ajtajának egyik szárnya nyitva állott; egy svájci gárdista őrizte.

- Squadra úr!

Az őr utat engedett.

A félhomályban mérhetetlen nagynak látszott a Kelemen-terem. A gazdag dekoráció, a sok faragás, festmény sejtelmes, sötét tüneményképpen hatott. Álmodó falakon drágakövek, ékszerek visszfénye szunnyadt. Egyébként semmi bútor, csak a félhomályba vesző, vég nélküli padlózat.

A terem túlsó szélén, egy ajtó mellett, Pierre végre három alakot pillantott meg egy padon. Szunnyadozó svájci gárdisták voltak.

- Squadra úr!

Az egyik őr lassan fölállott és eltűnt. Pierre megértette, hogy várnia kell. Mozdulni sem mert, még lépteinek zaja is izgatta volna. Körülnézett és igyekezett képzeletben megeleveníteni a tömegeket, amelyek valaha megtöltötték a termet. Még ma is nyitva áll mindenki előtt, és minden látogatónak át kell haladnia rajta; ez a gárdisták terme, örökös jövés-menés zajlik itt. Hogy rásúlyosodott az éjszaka halálos csendje, mintha ki akarná pihenni a nappal látott fárasztó eseményeket és embereket!

A gárdista végre visszatért, a szomszédos szoba küszöbén egy feketébe öltözött, körülbelül negyvenéves férfi jelent meg: éppen úgy lehetett volna főúri lakáj, mint valamelyik katedrális sekrestyése. Csinos, beretvált arcú, kissé hajlott orrú, éles tekintetű, nagy szemű ember volt.

- Squadra úr! - mondta Pierre utoljára.

A férfi meghajolt, mintegy jelezve, hogy ő a keresett. Újabb meghajlással szólította föl Pierre-t, hogy kövesse. Sietség nélkül, egyik a másik háta mögött, elindultak a termek hosszú során át.

Pierre már ismerte a szertartásrendet, gyakran beszélgetett róluk Narcisse-szal is, így hát fölismerte minden egyes terem rendeltetését, és gondolatban megtöltötte a személyiségekkel, akik itt tartózkodhatnak. Bizonyos ajtók küszöbét csak rangjuk szerint léphetik át az egyes méltóságok, így aztán ha valakit kihallgatáson fogad a pápa, kézről kézre jár a cselédség kezéből a nemes testőrökhöz, azután a tiszteletbeli kamarásokhoz, azután a titkos kamarásokhoz, míg végre a Szentatyához jut. Nyolc óra után azonban kiürülnek a termek, gyéren égnek a lámpák a tükrös asztalokon, s csak szunnyadó, elhagyatott szobák sorakoznak abban a fenséges megsemmisülésben, amely elnyeli a palotát.

A személyzet termében bussolanté-k - pápai címerrel hímzett, vörös bársonyruhás egyszerű ajtónállók - tartózkodtak, ők vezetik a látogatót a díszelőszobához. Ebben a késői órában csak egyetlen alak ült még a szobában, bíbor ruhája feketének látszott a félhomályos zugban. Fölemelve fejét, némán engedte áthaladni az érkezőket a homályban, amely kioltotta a fényes nappalok ragyogó pompáját. Azután a csendőrszobába értek, ahol szabály szerint a bíborosok és más magas személyiségek titkárai várták uruk visszatértét; most ez is üresen állott, egyetlen szép, kék, bivalybőr szíjas egyenruha, egyetlen finom reverenda sem tűnt föl benne, mint a rendes fogadások idején. Üresen állott a következő, kisebb szoba is; a palotaőrség szobája, a római polgárságból sorozott katonaságé, akik fekete zubbonyt, arany válldíszt és vörös tollas csákót viseltek. Azután jobbra tértek, újabb termek felé, melyek közül az első: a Gobelin-terem, csodálatosan szép várakozóterem volt, magas mennyezettel, pompás gobelinekkel; Jézus csodatevéseinek és a kánai menyegző jeleneteinek művészi ábrázolása, Audran kézjegyével. A nemes testőrök terme is üresen állott fazsámolyaival, jobb oldali tükrös asztalával, mely fölött kereszt van, két lámpa között. A teremből egy kis fülke nyílik, oltár áll benne, a Szentatya szokta itt elmondani miséit; teljesen egyedül, míg a hallgatóság a nagy terem padozatán térdel, és a nemesi testőrök ragyogó egyenruhájától csillog minden. És üres végül a nagy díszelőszoba, a trónterem is, amelyben a pápa tömeges kihallgatásokat ad, egyszerre két-háromszáz embernek. Az ablakkal szemközt, alacsony emelvényen áll a trón, vörös bársonnyal borított aranyozott karosszék, ugyancsak vörös bársony baldachin alatt. Előtte a vánkos lábcsókoláshoz, jobbról és balról, szemtől szemben, két tükrös asztal, egyiken óra, a másikon kereszt, két aranyozott lábú magas gyertyatartó között. A XIV. Lajos-stílusú vörös damasztkárpit egészen a pompázatos frízig ér, azon túl a mennyezet allegorikus alakjai és jelképei vonulnak végig. A pompás, hideg márványpadlót csak közvetlenül a trónus előtt borítja szmirnaszőnyeg. A magánkihallgatások napján azonban, mikor a pápa a kis trónteremben vagy pedig saját szobájában tartózkodik, a trónterem csak díszelőszobaként szerepel, ahol a prelátusok, magas egyházi méltóságok, nagykövetek és minden rendű és rangú polgári személyek várakoznak. A szolgálatot két tiszteletbeli kamarás teljesíti ilyenkor, egyik violaszínű ruhában, a másik csuklyában, karddal; ők veszik át a bussolanték kezéből a megtisztelő kihallgatásra bocsátható személyeket, és ők maguk vezetik a szomszéd szoba ajtajáig, a titkos előszobába, ahol a titkos kamarásoknak adják át őket. Ez a terem a legfényesebb, a legelevenebb. Káprázatos egyenruhák és öltözékek töltik meg, az "Egyetlen"-hez és a "Kiválasztott"-hoz való közeledés növekvő izgalmában. A szívek egyre erősebben dobognak, a termek végtelen során át a lélegzet elfúl a kiszámított közeledésre, az egyre fokozódó nagyszerűség és pompa láttára. Az éjjeli órában azonban még mindig sehol egy lélek, sehol egy mozdulat, semmi hang, csak a mennyezet homályából a vörös bársony trónra omló csend és egy füstölgő lámpa az egyik tükörasztal sarkában; a terem kihalt és néma.

Squadra úr még egyetlenegyszer sem fordult hátra. Lassú léptekkel, némán haladt, a titkos előszobánál megállt egy pillanatra, hogy mintegy időt engedjen a látogatónak, mielőtt a szentélybe behatol. Csak a titkos kamarásoknak volt joguk itt tartózkodni, és csak bíborosok várhatták itt, hogy a pápa fogadni kegyeskedjék őket. Mikor végre Squadra úr rászánta magát, hogy bevezesse Pierre-t, a fiatal pap megérezte az ideges emberek érzékenységével, hogy most lép be a kicsinyes, hétköznapi lét túlsó oldalára, a rettegett szentélybe. Nappal az ügyeletes nemesi testőr állott az ajtó előtt, most azonban az ajtó őrizetlen volt, a szoba - akár a többi - üres. Csak a képzelet tölthette meg magas rangú, nagyon hatalmas, teljes díszbe öltözött személyiségekkel a folyosószerűen kissé elkeskenyedő termet, az Angyalvár környékének új negyedére nyíló két ablakával. Egyetlen ablak nézett a Szent Péter térre, a kis trónterembe vezető ajtó mellett. Az ablak és az ajtó között egy kis asztalnál rendszerint egy titkár ült, természetesen azonban ebben az idő tájban ő sem volt ott. Mindenütt, egyforma aranyozott tükörasztalokon, egyforma keresztek, lámpák sorakoztak. Egy rézzel kivert ébenfa keretes, nagy óra lassú ketyegéssel mutatta az időt. Az aranyrózsás mennyezet alatt egyetlen feltűnő, rendkívüli látvány ragadta meg a tekintetet: a sárgás címerekkel behintett vörös damasztkárpit. Mindenfelé feltűnt a két kulcs, a tiara és a karmaival a világgömböt érintő oroszlán.

Squadra úr azonban észrevette, hogy Pierre egyre kezében tartja kalapját, ahelyett, hogy a szertartások szerint a bussolanték szobájában hagyta volna. Csak a bíborosoknak áll jogában a kalapot kézben tartani. Tapintatosan kivette tehát kezéből a kalapot, letette az egyik tükörasztalra, jelezvén, hogy legalábbis itten kell hagynia. Aztán még mindig szó nélkül, csak meghajlással adta értésére, hogy bejelenti Őszentségének, addig várakozzék itt.

Pierre, egyedül maradva, mélyen föllélegzett. Fulladozott, szíve megszakadásig dobogott. Értelme azonban megőrizte tisztaságát, a félhomályban is észrevette a pápa híres lakosztályának pompáját, a ragyogó szalonok hosszú sorát, a kárpittal bevont falakat, selyemtapétákat, az aranyozott és festett frízeket, freskókkal telefestett mennyezeteket. A tükörasztalokon, zsámolyokon és trónusokon kívül azonban sehol semmi bútordarab; a lámpák, órák, keresztek, még a trónusok is csak úgy kerültek ide, hogy ajándékba hozták a világ négy sarkából, a nagy jubileumok lázában. Semmi kényelem, minden nagyszerű, merev és hideg, és nem lakályos. A régi Olaszország képe elevenedett meg: mindig dísz és pompa, de semmi bensőség, semmi melegség. Szőnyegeket kellett teríteni a pompás márványpadlóra, amelyen jéghideggé vált az ember lába. Újabban fűtőkészülékeket helyeztek el, félve, hogy a pápa meghűl, de nem használták őket. Legjobban megdöbbentette Pierre-t, most, hogy végre itt állt és várt, a csontjáig ható, mélységes, síri csend, amilyet még sohasem tapasztalt; mintha az álomba hullott kolosszális Vatikán fekete üressége erre az emeletre költözött volna, az elhagyatott termek hosszú sorába, a pompás és halott termekbe, amelyekben mozdulatlanul égtek a lámpák apró lángjai.

Az ébenfa óra kilencet ütött. Pierre elcsodálkozott, hogy még csak tíz perc telt el, mióta átlépte a bronzkaput. Úgy érezte, hogy napok óta jön már. Azután igyekezett legyőzni fojtogató, ideges szorongását, mert sohasem lehetett biztos benne, nyugalma és józan esze nem tör-e ki könnyekben. Járni kezdett, elhaladt az óra előtt, a tükörasztalon álló keresztre nézett és a lámpa üvegburájára, amelyen az egyik szolga zsíros ujjnyoma látszott. A lámpa olyan sárgán és gyengén világított, hogy szerette volna kissé feljebb csavarni, de nem merte. Azután odalépett a Szent Péter térre néző ablakhoz. A rosszul összehúzott ablakszőnyegek nyílásán át elragadtatva nézte Rómát; ilyennek látta Raffaello loggiáiból, ilyennek képzelte el már akkor is, mikor a kis vendéglőben ülve azt hitte, hogy XIII. Leót látja szobája ablakában. Csakhogy most a sötétségbe vesző Rómát látta, amely olyan végtelen messzeségben, olyan határtalanul terült el, mint a csillagos égbolt. A feketén hullámzó határtalan tengerben csak a főbb útvonalakat lehetett felismerni, a villanyvilágítással megannyi tejúttá változott nagy utcákat: a Vittorio Emmanuele körutat, a Nazionale utcát, majd az őket metsző Corsót, amelyet viszont a Tritone utca keresztezett, amely a San Nicola da Tolentino utca folytatása, ez utóbbit a Termák terének távoli csillagárja kötötte össze a vasúti állomással. A Vittorio Emmanuele körút és a Nazionale utca túlsó oldalán, a régi Róma felől csak néhány tér és egy-két körút vége világított még, minden mást elnyelt a sötétség. Tovább már csak apró, sárgás fények villogtak, mintha a félig kihunyt égről csillagmorzsákat söpörtek volna a földre. Néhány pislogó csillagzat, amely titokzatos és nemes alakzatokat rajzolt ki, hiába igyekezett megküzdeni a sötétséggel, belefulladt a kusza összevisszaságba, mintha foszforeszkáló homokmaradványa lenne egy porrá omlott égitestnek, amely csak a dicsőségét hagyta itt. Milyen irdatlan sötétség, imitt-amott fénnyel behintve, milyen mérhetetlen homály és ismeretlenség; mintha az örök város huszonhét évszázada együtt szunnyadna romjaival, emlékműveivel, népével, történelmével, már azt sem lehetett volna megmondani, hol az eleje, és hol a vége, elnyúlt talán az árnyék korláttalan széléig, hordozta az egész éjszakát, és talán már oly kicsiny, annyira elenyészett, hogy a nap, majd ha visszatér, csak megmaradt hamvára vethet fényt!

Pierre azonban hiába igyekezett lecsillapítani magát, nyugtalan izgalma nőttön-nőtt, még itt a fenséges béke sötét óceánja előtt is. Eltávolodott az ablaktól, egész testében megremegett, halk léptek neszét hallva; azt hitte, hogy már jönnek érte. A zaj a szomszédos teremből hallatszott, a kis trónteremből. Csak most vette észre, hogy az ajtó nyitva maradt. A zaj elnémult. Lázas türelmetlenségében merészen bedugta a fejét és körülnézett. A szomszéd terem is éppen olyan vörös damaszttal volt tapétázva, vörös bársonnyal bevont aranyozott karosszék, ugyanolyan baldachin alatt, az elmaradhatatlan tükörasztal, magas elefántcsont kereszt, óra, két lámpa, gyertyatartók, két óriási sèvres-i váza a Szentatya arcképével. Mégis valamivel kényelmesebbnek látszott, a szmirnaszőnyeg az egész padlót befödte, néhány karosszék sorakozott a fal mentén, egy szőnyegekkel dekorált, tükörasztalnak használt hamis kandalló is állott benne. A pápa, akinek szobája ebbe a terembe nyílott, rendszerint itt fogadta azokat a személyiségeket, akiket nagyon meg akart tisztelni. Pierre még jobban megremegett arra a gondolatra, hogy már csak ez az egy szoba választja el XIII. Leótól, aki oly közel van hozzá, az egyszerű faajtó mögött. Vajon miért várakoztatják? Vajon itt akarják fogadni, hogy ne legyen túlságosan bizalmas a kihallgatás? Hallott már emlegetni titokzatos látogatásokat ilyen késői órában; ismeretlen embereket vezettek be ugyanilyen titokzatosan, magas rangú személyiségeket, akiknek csak halkan suttogták nevüket. Őt bizonyára kompromittálónak találták, és zavartalanul akarnak beszélni vele, minden kötelezettség nélkül, a környezet tudtán kívül. A tükörasztalon, a lámpa mellett, valami fogantyús fatálcát vett észre, és abban a pillanatban eszébe jutott, hogy honnan eredhetett az imént hallott zaj. Vacsora maradványai, evőeszköz, pohár, üveg, teríték állott rajta. Bizonyára Squadra úr, megpillantván a szobában a tárgyakat, ide kihozta őket, aztán visszament rendet csinálni. Pierre tudta, hogy a pápa milyen egyszerűen étkezik. Kis asztalkán egyszerre hoznak be mindent neki, ezen a kis fatálcán: húst, főzeléket, kétujjnyi bordeaux-it, orvosi rendeletre, főleg pedig húslevest kis csészékben. Öreg bíborosait szívesen kínálta meg levessel tea helyett: öreg legények gyomorjavító lakomája. XIII. Leó napi kiadásait nyolc frankban állapították meg. Ha az ember VI. Sándor pápa dorbézolásaira gondol, vagy II. Gyula és X. Leó lakomáira! A szomszéd szobában újra megmagyarázhatatlan nesz hallatszott. Pierre sietve húzta vissza fejét, megrémült tolakodásától, hirtelen úgy érezte, mintha a vörös kis trónterem hirtelen lángba borulna halott, békés álmában.

Halk léptekkel járkált tovább. Sokkal izgatottabb volt, semhogy egy helyen tudott volna maradni. Most már emlékezett reá, hogy Narcisse beszélt Squadra úrról; nagy személyiség, a legfontosabb, a legnagyobb befolyással bíró ember, Őszentsége kedvenc komornyikja. Csak egyedül ő tudta rábírni a pápát egyes kihallgatások napján, hogy tiszta, fehér reverendát öltsön, ha a rajta levőt beszennyezte már a dohány. Őszentsége konokul bezárkózott szobájába minden este, és nem tűrte, hogy bárki is szobájában aludjék; némelyek szerint, hogy bizonyos függetlenségét megtartsa, mások szerint, mert fukarságában egyedül akart lenni drága kincseivel; konoksága azonban bizonyos nyugtalanságot okozott, mert nem tartották tanácsosnak, hogy ilyen idős aggastyán bezárkózzék. Squadra úr így csak a szomszéd szobában alhatott, de mindig éber füllel hallgatózott, és a leghalkabb hívásra is felelt. Squadra lépett közbe tapintatosan, ha Őszentsége igen sokáig nem feküdt le és dolgozott. Ezen a ponton azonban nehezen lehetett bánni vele, álmatlan éjszakákon többször fölkelt, behívatta titkárát, jegyzeteket diktált neki és enciklika-tervezeteket. Ha egy enciklika különösen érdekelte, éjjel-nappal foglalkozott volna vele, mint hajdan is, mikor a szép latin versekért rajongott, sokszor a hajnal is egy-egy strófát csiszolva találta. Keveset aludt, folytonosan dolgozott, hallatlan élénk agyműködéssel; állandóan igyekezett régi törekvéseinek megvalósítására. Csak emlékezőtehetsége gyöngült meg kissé az utóbbi időben.

Lehetséges, hogy Squadra úr a megfeszített munka miatt találta Őszentségét kissé gyengélkedőnek; ezért mondták róla a minap is, hogy beteg, különben sem tartja méltónak, hogy egészségével törődjön.

Pierre-t egyre jobban foglalkoztatta a fenséges személyiség, amint a szobában sétálgatott. A pápa mindennapi életének részleteiről áttért szellemi életére, a nagy pápa szerepére, amit XIII. Leó játszani kívánt. A San Paolo fuori le Mura templomban, a végtelen hosszú frízen, kétszázhatvankét pápa arcképét látta Pierre, és most azon gondolkozott, hogy a közepes, szent, bűnös és lángeszű pápák sorából vajon melyikhez akart hasonlítani XIII. Leó? Vajon az első idők alázatos pápáihoz-e, akik három évszázadon át rejtőzködtek, és csak egyszerű főnökei voltak a temetkezési egyleteknek, testvérpásztorai a keresztény közösségnek? Talán Damasus pápához, az első nagy építőhöz, a tudóshoz, az erős hitűhöz kívánt hasonlítani, aki oly nagy kedvét lelte a szellem dolgaiban, és oly lángoló hit élt benne, hogy megnyitotta a katakombákat a hivők jámborsága előtt? Vagy talán III. Leóhoz, akinek merész keze, felszentelve Nagy Károlyt, véget vetett a nagy skizmának, a Kelettel való nagy szakításnak, a birodalmat Nyugatra hozta Isten és az egyház egyedülvaló és mindenható akaratából, amely attól kezdve koronák fölött rendelkezett? Vagy inkább a rettenetes VII. Gergelyhez, a templom megtisztítójához, királyok urához? Vagy III. Incéhez? VIII. Bonifáchoz? Lelkek, népek, trónusok uraihoz, akik a félelmes kiközösítéssel fegyverkeztek fel, és úgy uralkodtak a megrémült középkoron, olyan uralmat létesítettek, hogy a katolicizmus soha nem járt oly közel álma megvalósításához, mint akkor. Vagy II. Orbán, IX. Gergely vagy valamelyik másik pápa példája tüzelte törekvéseit, akiknek szívében a keresztes hadjáratok vörös szenvedélye égett, a tömegeket fölemelő szent kalandok vágya, amely az ismeretlen és isteni világ meghódítására vezette a népeket? Vagy talán a pápaságot a császárság ellen védelmező III. Sándor pápa lett volna eszményképe, aki a végsőkig küzdött, hogy az Istentől kapott legfelső hatalomból semmit ne engedjen, és végül győzedelmeskedett, és diadalmas lábát Barbarossa Frigyes fejére helyezte? Vagy talán II. Gyula, aki vértet viselt, és sokkal az avignoni szomorúság után megerősítette a Szentszék politikai hatalmát? Vagy X. Leó, a reneszánsz dicsőséges, pompában élő ura, aki a művészet nagy századának uralkodója volt, de szűk látókörű és rövid eszű, s Lutherrel úgy bánt, mint egyszerű lázadó szerzetessel? Vagy V. Pius, a sötét és bosszúálló reakciós, a pogánnyá vált földet megbüntető máglyák lángja, vagy talán a tridenti zsinat után uralkodó nagyhitű pápák valamelyike, akik a vallásnak visszaadták teljes integritását, az egyházat megmentették, meg nem alkuvó büszkeséggel, a dogmákhoz való konok ragaszkodással? Vagy talán a pápaság alkonyán, mikor már csak szertartások ura maradt, mint Európa nagy uralkodóinak ceremónia-mestere, XIV. Benedek, a nagyeszű, nagy tudású teológus, akinek meg volt kötve a keze, nem rendelkezhetett a világi birodalmak fölött, s ezért egész életét az égi dolgok rendezésének szentelte?

A pápák történelme, a legcsodálatosabb történelem bontakozott ki Pierre lelki szemei előtt, a legnagyszerűbb és legnyomorúságosabb sorsok, és a legdicsőbbek: konok élni akarás, mindenáron élni, tűzvész, vérfürdő, népek összeomlása fölött, mindig harcolva, mindig egyenesen állva; a pápák személyében az abszolút uralkodók rendkívüli sora vonul fel, hódítók, parancsolók - mind a világ urai, még a gyöngék, szerények is, mind az ég el nem múló dicsőségében sütkéreznek, ha itt eleveníti fel őket a képzelet, az évszázados Vatikánban, ahol árnyaik bizonyára kísértenek a végtelen csarnokokban, az óriási termekben, a síri csönd közepén, amely attól borzong, hogy lépteik könnyedén súrolják a márványpadlózatot.

Pierre arra gondolt, hogy talán tudja, melyik nagy pápa utóda akart lenni XIII. Leó. A katolikus hatalom legkezdetén uralkodó, hódító és szervező Nagy Gergely pápához akart hasonlítani, úgy képzelte. Régi római család sarja volt ez a pápa, némi császári vér dobogott szívében. A barbároktól megmentett Rómát kormányozta, megműveltette az egyházi dominiumokat, megosztotta a földi javakat: egy harmadrész jutott a szegényeknek, egy a papoknak, egy az egyháznak. Azután ő szervezte meg a Propagandát, papokat küldött, hogy civilizálják és békítsék meg a nemzeteket, és Nagy-Britanniát is Krisztus isteni törvénye alá rendelte. Vagy talán a századok múltán uralkodó V. Sixtus lett volna XIII. Leó mintaképe, a nagy bankár és politikus, a kertész fia, aki a tiarát viselve, mint a diplomaták korának egyik legtehetségesebb alakja tűnt fel? Vagyont gyűjtött, kegyetlenül fukar volt, uralkodó módra kormányzott, és ládáiban mindig készen állott a pénz, mind a háborúra, mind a békére. Éveket töltött alkudozásokban királyságokkal, és sohasem kételkedett diadalában. Nem is került ellentétbe korával, úgy fogadta el, amilyen volt, azután igyekezett a Szentszék javára alakítani, megegyezett mindennel és mindenkivel, európai egyensúlyról álmodozott, és azt remélte, hogy ő lesz a központja és ura. Amellett szent pápa volt, buzgón misztikus, de abszolút és uralkodó elme, politikus, aki minden cselekedetre kész, hogy Isten uralmát biztosítsa a földön.

Pierre hiába igyekezett nyugodt maradni, a lelkesedés elragadta, és elsöpörte minden józanságát, minden kételyét. Minek kutatni a múltat? XIII. Leó az ő könyvének pápája, a nagy pápa, akiről álmodott, akit szíve szerint festett le olyannak, amilyennek a lelkek várták és akarták. Lehet, hogy a kép nem hasonlít minden részletében, de nagy vonásokban kétségkívül hű, és az emberiségnek nincs oka kételkedni az üdvözülésében. Könyvének sok lapja eszébe villant most; újra úgy látta XIII. Leót, ahogy elgondolta: bölcs politikusnak, békítőnek, az egyház egységén dolgozónak, aki naggyá és erőssé akarja tenni az elkerülhetetlen közeli küzdelem idejére. Fölszabadultnak látta a világi hatalom gondjai alól, nagynak és tisztának, erkölcsi fényben ragyogónak, mint a nemzetek fölött álló, egyetlen tekintélyt, aki megértette a halálos veszélyt, amely akkor fenyegetne, ha a társadalmi kérdések megoldását a kereszténység ellenségeinek a kezében hagyják, aki határozottan közbelép, és rendet teremt a kor civakodásában, mint hajdan Jézus, a szerencsétlenek és szegények védelmében. Már látta, hogy a demokráciák mellé áll, elfogadja a köztársaságot Franciaországban, és a trónjukról elűzött királyokat meghagyja számkivetésükben, valóra váltja a jóslatot, amely ismét Rómának ígéri a világuralmat, amidőn a pápaság egyesítette már a hiteket, és a nép élén halad. Beteljesednek az idők, Caesar uralmát megdöntötték, a pápa egyedül marad a porondon, és a nép, a nagy hallgatag, amelyért a két hatalom oly sokáig harcolt, majd bizalommal fogadja a Szentatyát, mert könyörületesnek és igazságosnak fogja tudni, és látja, hogy szívében szeretet ég, hogy kinyújtja kezét, és fölemeli a kenyértelen dolgozókat, és útszéli koldusokat. A rothadó társadalmat fenyegető szörnyű katasztrófában, a városokat dúló irtózatos nyomorban ez az egyetlen lehetséges megoldás. XIII. Leó a predesztinált, a szükséges megváltó, a pusztulással fenyegetett nyáj megmentésére hivatott pásztor, aki visszaállítja a keresztény közösséget, az őskereszténység feledésbe merült aranykorát. És ha végre megint a méltányosság fog uralkodni, az igazság ragyogni fog, mint a nap, az emberek kibékülnek, békességben élő egyetlen néppé válnak, és csak a munka egyenjogúsító törvényének engedelmeskednek a pápa magas védnöksége alatt, és egyetlen kötelék fűzi őket össze, az irgalom és a szeretet!

Pierre-ben fellángolt a lelkesedés, vitte, lökte előre. Végre, végre láthatja a pápát, kiöntheti szívét, megnyithatja előtte lelkét! Milyen régóta kívánta szenvedélyesen ezt a pillanatot, és hogy küzdött minden erejével, hogy elérhesse! Eszébe jutottak a megérkezése óta egyre megújuló akadályok, és a hosszú küzdelem, a nem remélt végső siker még lázasabbá, még kétségbeesettebbé tette győzni akarását. Igen! Igen! Győzni fog, megzavarja könyve ellenségeit. Monsignor Fornarónak is mondta: megtagadhatja-e őt a pápa? Nem a pápa titkos gondolatait fejezte-e ki vajon? Lehet, hogy túl korán, de ez megbocsátható hiba! Eszébe jutott az is, amit monsignor Naninak mondott, mikor megesküdött, hogy sohasem vonja vissza könyvét, mert nem bánt meg semmit, és nem tagad meg semmit. Még ebben a pillanatban is megvizsgálta önmagát, és hitt benne, hogy teljes bátorsággal, csorbítatlan akarattal fog védekezni, hogy diadalra vezesse hitét. A hosszas várakozás ideges izgalmat keltett lelkében, a sötét és néma Vatikánon keresztülvezető hosszú út után. Izgalma egyre fokozódott, töprengett, elgondolta, hogy mit fog mondani, hogyan fog belépni. Kusza, súlyos dolgok nehezedtek lelkére, szorongó érzéseket okoztak, anélkül hogy számot akart volna adni róluk önmagának. Alapjában véve máris fáradt és törődött volt, már csak lelkesedése és a rémséges nyomor láttára feltörő kétségbeesése élt benne. Igen, igen, gyorsan fog belépni, leborul és túláradó szívvel úgy fog beszélni, ahogy tud. A Szentatya kétségkívül rámosolyog, és megnyugtatja, hogy nem írja alá a könyv elítélését, mert önmagát és legdrágább gondolatait látja benne.

Pierre úgy elgyöngült, hogy ismét az ablakhoz lépett, forró homlokát a hideg üvegtáblához támasztotta. Füle zúgott, lába remegett, és vére hevesen lüktetett agyában. Megfeszítette minden erejét, hogy ne gondoljon többet semmire. A sötétségbe merülő Rómára nézett, és vágyódott a mély álomra, melyben a város megsemmisült. Hogy elterelje a gondolatait, megpróbálta fölismerni az utcákat, az épületeket a fénycsoportokról. De a végtelen tenger láttára gondolatai még jobban összekuszálódtak, elsodródtak a fénnyel behintett ködös örvény előtt. Úgy érezte hirtelen, hogy csak a teljes, mindent jóvátevő éjszaka, az örök álom minden szenvedést és nyomorúságot meggyógyító éjszakája adhat nyugalmat neki. Egyszerre megsejtette, hogy valaki áll mögötte mozdulatlanul. Összerezzenve fordult hátra.

Csakugyan Squadra úr várakozott ott sötét libériájában. Egyszerűen meghajolt, némán kérve Pierre-t, hogy kövesse. Azután átment a kis tróntermen, lassan kinyitotta az ajtót, félreállott, beengedte Pierre-t, és becsukta mögötte az ajtót.

Pierre ott állt Őszentsége szobájában. Attól tartott, hogy megbénító vagy őrjítő hatást fog rá gyakorolni a pillanat izgalma. Beszélték, hogy asszonyok félholtan, sápadtan, mámoros arccal jöttek ide, vagy rohantak, táncoltak, mintha láthatatlan szárnyak repítenék őket. Pierre-nél a hosszú várakozás izgalma, iménti lázas lelkiállapota, reakciót váltott ki hirtelen. Összeszedte magát, nagyon nyugodt lett, szeme tisztán, pontosan látott. Belépve, azonnal tudatára ébredt a kihallgatás döntő fontosságának. Ő, az egyszerű kis pap, a főpapnál, az egyház fejénél, a lelkek uralkodójánál! Egész vallásos és erkölcsi élete ettől a pillanattól függ, talán ez a gondolat dermesztette meg a félelmetes szentély küszöbén, amely felé remegve közeledett, ahová csak mámoros szívvel lehet belépni, megszűnik az érzékszervek működése is, és az ember csak gyermekkori imáit mormolja.

Később, mikor összegezte emlékeit, eszébe jutott, hogy először is XIII. Leót pillantotta meg, de egyúttal tudomásul vette a környezetet is, amelyben látta: a sárgával kárpitozott óriási szobát, a nagy benyílót, amelyben az ágy egészen eltűnt, és a szerény bútorzatot: egy pamlagot, szekrényt, ládákat, a híres ládákat, amelyekben - mint mondják - a Péter-fillérek halmozódtak hármas lakatok alatt. Egy XIV. Lajos-stílusú íróasztal állott vele szemben, cizellált rézverettel, távolabb egy XV. Lajos-stílusú aranyozott és festett tükörasztal, rajta magas kereszt, mellette égő lámpa. A szoba egyszerű volt, csak három karosszék, négy vagy öt világos selyemmel bevont szék töltötte be a kopott szőnyeggel bevont teret. XIII. Leó egy karosszékben ült, kis tolóasztal mellett, amelyen szintén égett egy félhomályos lámpa. Három újság hevert előtte: két francia és egy olasz, alkalmasint abban a pillanatban tette le, hogy hosszú aranyozott ezüstkanállal megkeverjen egy pohár szirupot.

Pierre megfigyelte rögtön a pápa öltözékét is: fehér posztó reverenda, fehér gombokkal, fehér sapka, fehér körgallér, aranyrojtos fehér öv, rajta arannyal hímzett kulcsok. Fehér volt a harisnya is, papucsa vörös bársony, ugyancsak aranykulccsal hímezve. Az összeaszott arc, az alig fölismerhető kis alak végtelenül megdöbbentette Pierre-t. Most látta negyedszer. Egy szép őszi estén künn a kertben látta, barátságosan mosolyogva hallgatta kedvenc prelátusának fecsegését, és öregesen, a sebzett madár bicegésével sétálgatott. Azután a boldoggá avatás termében látta ismét, mint a körülrajongott, imádott és meghatott pápát, megelégedett, rózsás arccal, míg az asszonyok erszényeiket és ékszereiket dobták lábai elé, és szívesen kiszakították volna szívüket is, hogy odaadják neki. Azután látta a Szent Péter-templomban, hordszéken haladva, mint uralkodó pápát, mint a kereszténység imádott, szemmel látható Istenét, mint az aranyba és drágakövekbe zárt bálványt, szent mozdulatlanságban és felsőbbséggel. Most pedig itt látta karosszékében, bizalmas otthoniasságban, olyan törékenyen, soványan, hogy meghatottsággal vegyes aggódással nézhetett csak reá. Különösen a nyaka hatott sajátságosan: olyan volt, mint egy kis vékony madárnyak, hihetetlenül vékonyka szál, nagyon öreg és nagyon fehér. Az alabástromsápadt arc jellegzetesen átlátszó volt, a kiugró nagy orron szinte áttetszett a lámpa fénye, mintha teljesen vértelen lenne. A hófehér ajak hosszú keskeny vonalat vágott az arc alsó részén, csak szeme maradt szép és fiatal, bámulatosan ragyogó, nagy, fekete gyémánt szeme, melynek tüze és ereje megnyitotta a lelkeket, és hangos gyónásra kényszerítette. A fehér kis sapka alól kilátszott gyér haja, könnyed fehér fürtökkel koszorúzta a sovány, fehér arcot, melynek csúnyasága megtisztult a sok fehérségben, a csupa lélek fehérségben, amelyben a test mintha ártatlan liliomvirágzásban oldódna fel.

Pierre rögtön észrevette, hogy Squadra úr nem azért várakoztatta olyan sokáig, mintha tiszta reverendát adott volna a Szentatyára, mert bizony a rajta lévő erősen barna, dohányfoltos volt, különösen a gombok körül. A Szentatya térdén, polgáriasan, zsebkendő feküdt, hogy megtörölhesse magát benne. Egyébként egészségesnek látszott, tegnapi rosszulléte teljesen elmúlt, mint ahogy rendszerint gyorsan talpra állt, mert mértékletes és bölcs aggastyán volt, semmi szervi bajban nem szenvedett, s csak a természetes kimerültség viselte meg néha, mint ahogy a fáklya is pislog, ha fogyóban van.

Ahogy Pierre belépett az ajtón, érezte, hogy a két gyémántcsillogású szem merőn rátapad. Mélységes csend uralkodott, a lámpa mozdulatlanul, halvány fénnyel égett, az alvó Vatikán mérhetetlen nyugalmában az ember csak a messzeségből érezte az antik Rómát, sötétségbe fúlva, mintha tintatengerben néhány csillag fénylene. Közelebb lépett, szertartásosan háromszor térdet hajtott, azután megcsókolta a vánkoson nyugvó vörös bársonypapucsot. Még nem ejtettek egy hangot sem, egyetlen mozdulat vagy taglejtés sem történt. Mikor Pierre fölemelkedett, a két lángoló gyémánt, a csodálatosan fekete szem még mindig figyelmesen szegeződött reá.

XIII. Leó nem akarta megkímélni a lábcsókolás megalázkodásától, aztán tovább is állni hagyta, és fürkésző tekintettel igyekezett a lelke mélyére nézni.

- Látni kívánt, fiam - szólalt meg végre -, és nem tagadtam meg kívánságát.

Franciául beszélt, kissé bizonytalanul, olaszos kiejtéssel, olyan lassan, hogy le lehetett volna írni bátran minden szavát, mintha diktálná. Hangja erős, habár kissé dunnyogó volt. Az ember csodálkozott, hogy törékeny, vértelen testből hogyan törhet fel ilyen erőteljes hang.

Pierre szótlanul hajolt meg, mély hálája jeléül, tudta, hogy tisztelettel várnia kell a beszéddel, míg kérdezik.

- Párizsban lakik?

- Igenis, Szentatyám!

- A város valamelyik nagy plébániáját szolgálja?

- Nem, Szentatyám, csak a kis neuillyi templom kötelékébe tartozom.

- Ó, igen, tudom! A Bois de Boulogne oldalán!... Hány éves, fiam?

- Harmincnégy, Szentatyám!

Rövid szünet következett. XIII. Leó lesütötte szemét. Elefántcsontszínű keze megragadta a szirupos poharat, hosszú kanalával megkeverte, és ivott egy kortyot Szelíd, csendes és meggondolt volt minden mozdulata, úgy látszik, éppen olyan, mint cselekedetei.

- Olvastam a könyvét, fiam! Legalábbis igen nagy részét! Rendesen csak töredékeket tesznek elém, de valaki, aki érdeklődik ön iránt, egyenesen ideadta az egész kötetet, hogy fussam át. Így történt, hogy elolvashattam.

Kézmozdulatából Pierre olyasmit olvashatott ki, hogy tiltakozik az elszigeteltség ellen, amelyben környezete tartja. A rettenetes környezet, amely szigorúan őrködik, hogy semmi nyugtalanító ne jusson be kívülről - monsignor Nani szavai szerint.

- Köszönöm Szentségednek a megtiszteltetést, amelyben részesíteni kegyeskedett! - mondta Pierre. - Nagyobb és forróbban óhajtott szerencse nem is érhetett volna.

Boldogság járta át. Azt hitte, hogy megnyerte ügyét, minthogy a pápa nyugodtan, harag nélkül beszél a könyvről, mintha alaposan ismerné.

- Ugye, fiam, összeköttetésben áll Philibert de la Choue vicomte-tal? Eleinte meglepett, hogy eszméi mennyire hasonlítanak sokszor odaadó és eszének sok ízben tanújelét adó hívünk gondolataihoz.

- Igen, Szentatyám. De la Choue vicomte jóindulatával tüntet ki. Sokat beszélgettünk együtt, nem csoda, ha legkedvesebb gondolatait magamévá tettem.

- Kétségkívül... kétségkívül... többek között a korporációk kérdését is. Kissé túlságosan is sokat foglalkozik vele. Mikor a vicomte legutóbb itt járt, nagyon sokat beszélt róla. Legutóbb pedig egy másik honfitársa, a legjobb és legkitűnőbb ember: Fouras báró úr, aki a Péter-fillérek oly szép zarándoklatát vezette ide, nem nyugodott, míg nem fogadtam, és szintén egy óra hosszat beszélt a kérdésről. Meg kell jegyeznem azonban, hogy ők ketten nem értenek egyet, mert az egyik könyörög, hogy tegyem azt, ami ellen a másik tiltakozik.

Pierre látta, hogy a társalgás más irányt vesz, és messze eltér könyvétől, de eszébe jutott, hogy ünnepélyesen megígérte a vicomte-nak: ha a pápa színe elé kerül, és alkalom kínálkozik rá, mindent megkísérel, hogy végre döntő szót eszközöljön ki a korporációk ügyében, azazhogy szabad vagy kötelező legyen a belépés, mindenki számára nyitott vagy zárt szervezetek legyenek. Rómába érkezése óta egyik levelet a másik után kapta a szerencsétlen vicomte-tól, akit köszvénye Párizsban tartott, míg versenytársa, a báró, kihasználta az általa vezetett zarándoklat pompás alkalmát, hogy kierőszakolja a pápa helyeslését, melyet diadalmasan vitt volna haza. Pierre igyekezett lelkiismeretesen beváltani ígéretét.

- Szentséged mindnyájunknál jobban tudja, hogy hol rejlik a bölcsesség. Fouras úr úgy véli, hogy a munkáskérdést a régi, szabad korporációk helyreállításával lehet megoldani, míg de la Choue vicomte kötelezővé akarja tenni e korporációkat, az állam védelme alatt, új szabályoknak alávetve. Ez az utóbbi felfogás kétségkívül inkább megfelel a mai szociális eszméknek... Ha Szentséged ebben az értelemben kegyeskednék nyilatkozni, a fiatal katolikus párt Franciaországban gyönyörű eredményeket mutatna föl, és megnyerhetné a munkásmozgalmat az egyház dicsőségére.

XIII. Leó nyugodt hangon felelte:

- Nem tehetem. Franciaországban mindig olyasmit kérnek tőlem, amit nem tudok és nem akarok megtenni. Megengedem, hogy tudtul adja de la Choue vicomte-nak, miszerint nem tehetek eleget óhajtásának, viszont nem elégítettem ki Fouras urat sem. Ő is csak jóindulatom kifejezését vitte el kedves francia munkásaiknak, akik oly sokat tehetnek a hit helyreállítása érdekében. Értsék meg, kérem, hogy önöknél egyszerű részletkérdésről van szó, egyszerű organizációról, amelyekbe lehetetlen beleavatkoznom, ellenkező esetben olyan fontosságot tulajdonítanék a kérdésnek, amilyennel nem bír, kedveznék az egyik pártnak, és túlságosan elkedvetleníteném a másikat.

Halvány mosoly jelent meg ajkán, a békülékeny és szakavatott politikus mosolya, jelezve azt is, hogy csalhatatlanságát nem hajlandó kompromittálni hiábavaló kalandokkal. Ismét ivott egy korty szirupot, megtörülte száját, mint a napi reprezentációval elkészült uralkodó, aki most kedvére pihenhet, és a csönd és magány óráját választotta, hogy nyugodtan beszélgethessen, amíg kedve tartja.

Pierre igyekezett könyvére terelni a beszédet.

- De la Choue vicomte olyan jóságos ragaszkodást tanúsított irányomban, és olyan izgatottan várja könyvem sorsát, mintha személyes ügyéről volna szó. Azért érezném boldognak magam, ha Szentségedtől egy biztató szót vihetnék neki.

A pápa tovább törülte száját, és nem felelt.

- Bergerot bíboros őeminenciájánál ismerkedtem meg a vicomte-tal. Szintén erős szívű ember, akinek buzgó könyörületessége elég lenne a vallásos Franciaország újjáteremtéséhez.

Szavainak hatása azonnal érezhetővé vált.

- Igen, Bergerot bíboros úr! Olvastam levelét, könyve bevezetőjét. Rosszul inspirált levél és ön, kedves, fiam, bűnt követett el, mikor közzétette... Nem is hihetem, hogy Bergerot bíboros olvasta volna könyvének egyik-másik lapját, és úgy adta volna teljes helyeslését. Szívesebben vádolom tájékozatlansággal és fölületességgel. Hogyan helyeselhette volna az ön támadásait a dogma ellen, a forradalmi teóriákat, amelyek szent vallásunk teljes lerombolására irányulnak? Ha olvasta művét, nincs más mentsége, mint a megmagyarázhatatlan, hirtelen eltévelyedés... Igaz, hogy a francia papság egy részében rossz szellem uralkodik. Gallikán eszmék ütik föl fejüket, minduntalan, mint a gyom; a frondőrök liberalizmusa lázadás tekintélyünk ellen, szabad vizsgálatra és szentimentális kalandokra éhesek.

A pápa fölélénkült, olasz szavakat kevert habozó francia beszédébe, erős orrhangja érces csengéssel tört föl viaszsárga, törékeny testéből.

- Vegye tudomásul Bergerot bíboros, hogy letörjük aznap, mikor lázadó fiút látunk benne. Példaadó engedelmességgel tartozik; tudtára fogjuk adni elégedetlenségünket, és reméljük, hogy alárendeli magát. Kétségkívül, a könyörület és az alázatosság szép erények, és méltányoltuk is benne mindig. De nem szabad, hogy az erények lázadó szívben lakozzanak, mert mit sem érnek, ha nem társulnak engedelmességgel! Engedelmesség a nagy szentek leggyönyörűbb ékessége.

Pierre megdöbbenve, megrázva hallgatott. Elfeledkezett mindenről, csak a jóságos, türelmes emberre gondolt, akire a mindenható harag kifakadását ráterelte. Tehát don Vigilio igazat mondott! Poitiers és Évreux püspökeinek denunciálása megtette a magáét, haragot zúdított a szelíd, jóságos Bergerot bíborosra, ultramontán makacsságuk ellenfelére, akinek lelke nyíltan állott a szegények és szerencsétlenek nyomorúsága mellett. Pierre kétségbeesett. A tarbes-i püspök denunciálását még értette, mert hiszen a barlang szerzeteseinek eszköze, és a Lourdes-ról írott lapokért ezzel válaszolt, de ez a denunciálás csak ellene irányult, míg a másik kettőnek alattomos harca kétségbe ejtette, fájdalmas méltatlankodást keltett szívében. És a törékeny aggastyán, vézna, öreg madárnyakával, aki nyugodtan issza szirupját, olyan haragos, határozott uralkodóvá lett egyszerre, hogy remegett előtte. Hogy is hihetett belépésekor annyira a látszatnak? Hogy is gondolhatta, hogy kimerült, békességre vágyó, minden engedményre hajló aggastyánt lát maga előtt? Mintha fagyos lehelet suhant volna át a szobán. Harcolnia kell megint, kétségei, aggodalmai újra feléledtek. Ó, olyannak találta a pápát, amilyennek Rómában lefestették, amilyennek nem akarta hinni; sokkal inkább okos, mint szentimentális, mérhetetlenül büszke, fiatal kora óta a legmagasabbra vágyó; diadalt ígért családjának, hogy a céljához szükséges áldozatokat meghozzák, mindenütt és mindenben csak egyetlenegy akaratot mutat, mióta a pápai trónra került: uralkodni, uralkodni, mindennek ellenére, abszolút és mindenható hatalommal uralkodni! A valóság ellenállhatatlan erővel alakult ki Pierre előtt, habár még harcolni próbált ellene, görcsösen ragaszkodva álmaihoz.

- Ó, Szentatyám, nagyon bánkódnék, ha őeminenciájának csak pillanatnyi kellemetlensége is lenne szerencsétlen könyvem miatt. Én vagyok a bűnös, a felelős a hibámért, őeminenciája csak szívére hallgatott, és a világ kifosztottjai iránt érzett nagy szeretetéből vétkezett.

XIII. Leó nem felelt. Újból Pierre-re emelte bámulatos szemét, mozdulatlan, alabástrom-halvány arcának eleven élettől égő tekintetét. Merőn nézett reá pillanatokig.

Pierre növekvő lázában ragyogóan hatalmasnak látta. Úgy érezte, mintha mögötte, korok messzeségében, elmerülne az imént fölelevenített pápák hosszú sora, a szentek és a felségesek, a harcosok és aszkéták, a diplomaták és teológusok, azok, akik vértet viseltek, és azok, akik kereszttel győztek, azok, akik úgy rendelkeztek a birodalmakkal, mint tartományokkal. És különösen Nagy Gergely pápa, a hódító és alapító, és V. Sixtus, a megalkuvó politikus, aki először ismerte föl a pápaság győzelmét a leigázott monarchiák felett. Mennyi nagyszerű herceg, uralkodó király, mindenható kar és koponya, ott, a mozdulatlan, sápadt aggastyán mögött! Micsoda tengere a kimeríthetetlen akaratnak, a konok lángésznek, a mérhetetlen uralomnak! Az emberi nagyravágyás történelme! Törhetetlen igyekezet, hogy a népeket egyetlen ember büszkeségének rendeljék alá; a legmagasabb erő, amely valaha meghódította, kiaknázta, alakította az embereket, boldogságuk nevében. És most, hogy földi királyságuk véget ért, micsoda szellemi szuverenitásra emelkedett a vézna, sápadt aggastyán, aki előtt - maga látta - asszonyok ájuldoznak, mintha az egyéniségéből sugárzó, félelmes istenség sújtott volna le reájuk. Nem csupán a harsogó győzelmek, a történelem uralmat teremtő diadalai sorakoznak fel mögötte, hanem maga az ég nyílik meg, a túlvilág ragyog a titok ragyogásában. Ott áll az ég kapujánál, kezében a kulcs, ő nyitja meg az eget a lelkeknek, az ősi jelkép új erővel kel életre, hiszen végre megszabadul a lenti, beszennyező uralomtól.

- Ó, Szentatyám, könyörgök, ha példát akar szolgáltatni, ne sújtson mást, csak engem! Eljöttem, itt vagyok, döntsön sorsom fölött, de ne növelje büntetésemet lelkifurdalásokkal, hogy miattam ártatlant ítélnek el.

XIII. Leó felelet nélkül nézett reá égő szemével. Pierre már nem XIII. Leót látta, nem a kétszázhatvanharmadik pápát, Jézus Krisztus helytartóját, az apostolok fejedelmének utódát, az egyetemes egyház legmagasabb főpapját, Nyugat pátriárkáját, Itália prímását, a római provincia hercegérsekét és metropolitáját, a szentegyház világi dominiumainak urát, hanem XIII. Leót, akiről álmodott, a várva várt Messiást, a megmentőt, akit azért küldtek, hogy elhárítsa a rothadó, régi társadalmat elnyelő szörnyűséges társadalmi katasztrófát. Látta a pápa hajlékony és hatalmas intelligenciáját, testvéri békítő taktikáját, amellyel elkerüli az összeütközéseket, az egység érdekében dolgozik, szívéből kicsordul a szeretet, egyenesen a tömegek lelkére hat, és az új szövetség jeleként ismét odaadja vére javát. Pierre magasra emelte, mint az egyetlen erkölcsi tekintélyt, mint az irgalom és a béke egyetlen lehető kötelékét, mint a végre elérkezett atyát, aki egyedül szüntetheti meg gyermekei körében az igazságtalanságot, aki elpusztítja a nyomort, megalkotja a munka felszabadító törvényét, visszavezeti a népeket az ősegyház hitéhez, a keresztény közösség szívességéhez és bölcsességéhez. A szoba mélységes csendjében ülő nagyszerű ember legyőzhetetlenül mindenható, rendkívülien fenséges lett.

- Irgalom, Szentatyám! Hallgasson meg! Ne sújtson le rám! Ó, ne sújtson le senkire, senkire! Se teremtményre, se dolgokra, semmire, ami szenvedhet a nap alatt! Legyen jóságos, Szentatyám, legyen jóságos, azzal a jósággal, amelyet a világ szenvedése oltott lelkébe!

Mikor látta, hogy XIII. Leó még mindig hallgat, és hagyja állni maga előtt, térdre borult, összeomolva, megsemmisülten a szívére nehezedő, növekvő izgalomban. Lelkének minden fájdalma, a kétségek, aggódások, a szomorúságok mind fojtogatták szívét, és ellenállhatatlan áradattal törtek föl belőle. A tragikus napnak: Dario és Benedetta szerencsétlen halálának rémült fájdalma is öntudatlan teherrel, ólomsúllyal nehezedett szívére. Minden szenvedése fölújult, amit Rómába érkezése óta átélt: a lassanként szétfoszlott reménységek, a gyöngéd érzéseit ért sérelmek, az emberek és dolgok valóságától arcul ütött fiatal lelkesedése és legmélyebben maga az emberiség nyomora, a sikoltó éhezők, kiapadt mellű anyák, akik zokogva csókolják csecsemőiket, a munka nélküli, lázadó apák, akik ökölbe szorítják kezüket, az irtózatos nyomor, amely éppoly régi, mint az emberiség, és a teremtés napja óta marcangolja a népeket; mindenütt jelen van, növekszik, fölfal mindeneket, és nem látszik rá remény, hogy valaha is elmulasszák, és végül, mindenekfölött, a mindennél gyógyíthatatlanabb, névtelen fájdalom, a meghatározhatatlan okú és mérhetetlen fájdalom, amelybe belehull, elmerül, fölolvad... talán az élet fájdalma.

- Ó, Szentatyám... én nem létezem... és a könyvem se létezik... Úgy vágyódtam látni Szentségedet, oly szenvedélyesen, hogy magyarázatot adjak... védekezzem... és nem tudom... nem találok egyetlen szót sem, amit mondani akartam... csak könnyeim vannak... fojtogató könnyeim... Igen... csak egyszerű, szegény ember vagyok, és csak a szegényekről akarok beszélni... A szegényekről, a megalázottakról, akiket két éve látok Párizs külvárosaiban, fájdalmas nyomorúságban... kisdedeket, akiket a hóból szedtem föl... szegény kis angyalok... sokszor két napja nem ettek... tüdővészes asszonyok, se kenyerük, se meleg szobájuk, szennyes viskókban... az utcára került munka nélküli férfiak, akik belefáradtak, hogy úgy kell koldulniuk a munkát, mintha alamizsnát koldultak volna... haragtól részegen térnek haza a nyomorult házakba, és bosszúvágyukban fölgyújtanák a városokat... És egy este... rémséges, szörnyűséges este, egy anyát láttam, aki megölte magát öt gyermekével... ott feküdt a szegényes szalmán, újszülöttjével mellén, és két kis szőke leányka aludta örök álmát mellette; távolabb két kis fiúcska... egyik a falhoz húzódva, a másik a földön, eltorzulva, a végső viaskodásban... Ó, Szentatyám, én csak az ő követük vagyok, a szenvedők és zokogok küldöttje, a nyomorúságban vergődő szegények szegény képviselője. Elhoztam Szentségedhez könnyeiket, és lábai elé rakom kínjaikat, tudtára adom kétségbeesésüket, a mélységből feltörő sikoltásukat, igazságért esedezem, ha nem akarják, hogy összeomoljon az ég... Legyen irgalmas, Szentatyám! Legyen irgalmas!

Kitárta két karját, mintha az isteni irgalomtól könyörögne segítséget, úgy folytatta.

- És Szentatyám, itt, az örök és ragyogó Rómában nem rémséges-e a nyomor? Hetek óta bolyongok, várakozva romok híres porain, és minduntalan gyógyíthatatlan bajokkal találkozom: rémület fogott el miattuk. Mennyi minden pusztul... halódik... mennyi dicsőség... és egy egész világ romba dől az éhségtől és kimerültségtől... Szentséged ablakai alatt láttam egy borzalmas városrészt, befejezetlen, átokkal sújtott palotákat, melyek, mint a nyomorék gyermekek, nem nőhetnek fel; még el sem készültek, és máris rommá váltak, Róma legszánalmasabb nyomora talált menedéket bennük. A nép éppúgy szenved itt is, mint Párizsban, sőt, itt még több a szemérmetlenség talán... Nyitva van a társadalom sebe, az eltűrt és mutogatott, emésztő seb, rettenetes öntudatlanságában. Családok élnek éhes tétlenségben a ragyogó nap alatt, az öregek elnyomorodtak, az apák várják, hogy munka pottyanjon az égből, a fiúk a kiszáradt fűben alusznak, koravén anyák és leányok fecsegő lustaságukat cipelik!... Ó, Szentatyám, nyissa ki ablakát holnap hajnalpirkadáskor, és ébressze föl áldásával a gyermeknépet, amely még tudatlanságban és szegénységben szunnyad! Adja meg hiányzó lelkét, az emberi méltóság tudatosságát, a munka szükségességének törvényét, igazság által irányított szabad és testvéries életet. Tegye néppé a nyomorúságos söpredéket, amelynek egyetlen mentsége, hogy oly sokat szenved testileg, lelkileg, hogy úgy él, mint a világra jövő és elpusztuló, öntudatlan, értelmetlen állat, melyet ide-oda rúgnak.

Zokogása fojtogatta, már csak akadozva, szenvedélytől elragadtatva beszélt.

- Szentatyám, ugye Szentségedhez kell fordulnom a nyomorultak nevében? Ugye Szentséged az Atya? És, ugye, az Atya elé kell a szegények és nyomorultak küldöttjének letérdelnie, mint ahogy én térdelek itt e pillanatban? És, ugye, az Atyához kell elhozni a szenvedések rettenetes terhét, tőle kell szánalmat, segítséget és igazságot kérni? Ó, az igazságot főképpen! Szentséged az Atya, tárja ki ajtaját, hogy mindenki bejöhessen, legkisebb gyermeke is... A hívek és a véletlenül idekerülök, még a lázadók, a megtévelyedettek is... akik bejönnek, talán megmenekülnek az elhagyatottság bűneitől. Legyen a rossz utak menedékhelye, az utasoknak kínálkozó enyhe pihenő, a mindig égő, vendégszerető lámpa, amelynek fénye messzire világít, és megment a viharoktól... És mert Szentséged a hatalom, Atyám, legyen az üdvösség is. Hiszen mindent tehet. Évszázados uralom áll a háta mögött, erkölcsi tekintélye a világ urává teszi... Úgy áll előttem, mint a termékenyítő, világító nap fensége. Ó, legyen a jóság és irgalom égiteste, a megváltó... Vegye magára Jézus munkáját, amelyet elrontottak a századok folyamán, mert a gazdagok és hatalmasok ragadták kezükbe, akik az evangéliumi műből a gőg és a zsarnokság irtózatos művét építették. Kezdje elölről az elhibázott művet, álljon a kicsinyek, a szegények és nyomorultak mellé, vezesse őket békességre, testvériségre, a keresztény közösség igazságának útjára... És mondja ki, Szentatyám... ó, mondja ki, hogy megértettem, hogy legkedvesebb gondolatait fejeztem ki, uralkodásának egyetlen, élő óhajtását. A többivel, a könyvemmel nem törődöm! Nem védekezem, csak Szentséged dicsőségét és az emberek boldogulását akarom. Mondja ki, hogy Vatikánja mélyén is meghallotta a régi, megromlott társadalmak recsegését, mondja ki, hogy remegett a meghatott szánalomtól! Mondja ki, hogy meg akarta akadályozni a megrázó katasztrófát, és őrültségtől sújtott gyermekeinek szívét meg akarta nyitni az evangéliumnak, visszavezetve őket a tisztaság és egyszerűség korához, mikor még az első keresztények úgy éltek, mint az ártatlan testvérek. Ugye, igaz? Ugye, ezért állott a szegények oldalára, ugye, nemhiába könyörgök szánalmat, jóságot, igazságot, egész lelkemmel, egész szegény emberi lelkemmel?

És ekkor határtalan izgalom fogta el Pierre-t. Földre vetette magát heves zokogással. Szíve kitört és túláradt. Hatalmas, véget nem érő zokogás rázta, lelkéből fakadó, ijesztő zokogás, amelybe belesírt a messze távolból minden nyomorult. Hirtelen elgyengült, mint az ideges gyermek. A szenvedés követe volt, az emberiség nyomorának könnyeit sírta a mozdulatlan, néma pápa előtt.

XIII. Leó pápa, aki maga is nagyon szeretett beszélni, és nem szívesen hallgatott másokat végig, két ízben is fölemelte sápadt kezét, hogy félbeszakítsa Pierre-t. Azután egyre jobban elámult, meghatottság fogta el őt is, és engedte, hogy Pierre zavartalanul tovább beszéljen, kiáltsa végig mélységes fájdalmát, az elragadtatás és szenvedély ellenállhatatlan sodrában. Vértelen, hófehér arcába némi pír szállt, ajka is színesebb lett, és fekete szeme egy árnyalattal még élénkebben csillogott. Amint így látta a papot elcsukló hanggal, megrázó zokogásba fúlva, mintha a szíve akarna kiszakadni, amint ott látta lába előtt heverni, nyugtalankodva hajolt le hozzá.

- Csillapodjék, fiam, keljen fel!

De Pierre zokogása nem ismert sem józan fegyelmet, sem kötelező tiszteletet, a megsebzett lélek sírt a szenvedő, elgyötört testből.

- Keljen fel, fiam... Nem illő... Üljön le, fiam...

Erélyes mozdulattal mutatott egy székre.

Pierre kínosan fölkelt, aztán leült, nehogy összeessék. Kisimította haját homlokából, letörülte égő könnyeit, dúlt arccal igyekezett fegyelmezni indulatait, maga sem értette, mi történt vele.

- A Szentatyához fordult, fiam! Legyen meggyőződve, hogy szíve tele van gyöngédséggel és szeretettel a szerencsétlenek iránt. De nem erről van szó, hanem szent vallásunkról... Elolvastam könyvét... Nagyon rossz könyv... megmondom nyíltan... a legveszedelmesebb és legelítélendőbb könyv, éppen a jó tulajdonságaiért, azokért a lapokért, amelyek engem is nagyon lekötöttek. Igen... gyakran lebilincselt olvasás közben, és talán abbahagytam volna, ha hitének és lelkesedésének ereje nem ragadott volna magával. Olyan szép tárgy, és úgy lelkesített: Az új Róma... Ó, minden bizonnyal gyönyörű könyvet lehetett volna alkotni ezen a címen, de egészen más szellemben, mint az öné... Azt képzelte, fiam, hogy megértett, hogy írásaim és cselekedeteim annyira áthatották, hogy legkedvesebb eszméimet fejezte ki. Nem, nem! Nem értett meg, és éppen azért óhajtottam beszélni önnel, hogy meggyőzzem, megmagyarázzam.

Most Pierre figyelt némán és mozdulatlanul. Pedig csak azért jött, hogy védekezzék. Három hónap óta lázasan várt erre a találkozásra, előkészítette érveit, és bizonyos volt győzelmében. Most azonban, hogy könyvét veszedelmesnek és elítélendőnek mondták, nem tud válaszolni, tiltakozni, az ellenállhatatlannak hitt érvekkel. Ólmos fáradtság vett rajta erőt, mintha felindulása teljesen kimerítette volna. De mindjárt visszanyeri a bátorságát - ebben reménykedett -, és akkor elmondja, amit mondani akart.

- Nem értenek meg! Nem értenek meg! - ismételte XIII. Leó ingerült hangon. - Különösen Franciaországban, szinte hihetetlen, hogy milyen fáradságomba kerül megértetnem magam... A világi uralom... például... Hogy is képzelhette, hogy a Szentszék valaha is megalkuszik ebben a kérdésben? Paphoz nem méltó beszéd! Egy tájékozatlan agyréme, aki nem vet számot azzal, hogy milyen körülmények között élt a pápaság mostanáig, és milyen körülmények között kell folytatnia életét, ha nem akar eltűnni a föld színéről. Nem érzi, hogy milyen szofizmát jelent ki, mikor azt állítja, hogy a pápaság annál magasabban áll, minél inkább megszabadul a földi uralom gondjaitól? Igen, szép elképzelés a tisztán szellemi uralom, a szeretet és a könyörület fensége! De ki fog nekünk tiszteletet szerezni? Ki ad nekünk alamizsnát, csak egy követ is, melyre lehajthatjuk fejünket, ha majd elkergetve, országutakon kóborolunk? Ki biztosítja függetlenségünket, ha az államok kénye-kedvére bízzuk magunkat?... Nem, nem! Róma földje a miénk! Örökségbe kaptuk sok-sok elődünktől ezt az örökkévaló, elpusztíthatatlan talajt, melyre a szentegyház épült, és ha elhagyjuk, összeomlik a római katolikus apostoli anyaszentegyház... Különben sem tehetjük... Köt az Isten és az emberek előtt tett esküvésünk.

Hallgatott egy darabig, hogy időt engedjen Pierre-nek a válaszra. A fiatal pap azonban megdöbbenve tapasztalta, hogy nincs semmi mondanivalója, mert a pápa úgy beszél, ahogyan beszélnie kell. A lelkében fölhalmozódott súlyos dolgok, melyeket a titkos előszobában várakozva kusza feltevésekben gyűjtött össze, most lassanként kialakultak, megérlelődtek benne tiszta gondolatokká. Minden, amit Rómába való megérkezése óta látott és megértett, kiábrándulása, a valóság, amely félig máris megölte az őskereszténység visszatéréséről szőtt álmát, tisztán állott előtte. Hirtelen eszébe jutott az óra, mikor fönn állott a Szent Péter-templom kupolájában, és most oly ostobának érezte, ahogy a tisztán szellemi pápáról képzelődött, ott a bíborba burkolt régi, dicső város fölött. Aznap a pápakirályt követelő, Péter-fillért hozó tömeg ordítása elől menekült. Tudta, hogy a pápát rabszolgai kötelékében tartja a pénz, és kényszerűségből el is fogadja, de azóta, mióta az igazi Rómát látta, minden összeomlott benne. Megismerte a gőgös és uralomra vágyó évszázados várost, amelyben a pápaság nem tud meglenni világi hatalom nélkül. Igen sok kötelék: a dogma, a hagyományok, a környezet, maga a talaj is örökre megmozdíthatatlanná tették. Csak látszólagos engedményeket tehet, és eljön majd az idő, mikor nem fog engedni tovább, mert megölné magát, ha még tovább menne. Az új Róma talán majd Rómán kívül fog megalakulni; valahol messze ébred majd újjá a kereszténység, mert a katolicizmus meghal Rómában, mikor a romok földjéhez szegezett utolsó pápa eltűnik, a Szent Péter-templom kupolájának összeomlásával. Mert összeomlik, mint ahogy összeomlott a capitoliumi Jupiter temploma. Ami a pápát illeti, hiába nincs királysága, hiába viaszbálványszerű, vértelen arcú, törékeny aggastyán, mégis a világuralom vágyának vörös lángjai lobognak benne, az ősök konok fia, a Pontifex Maximus, a Caesar imperátor - legalábbis az akar lenni, ereiben Augustusnak, a világ urának vére csörgedez.

- Helyesen ítélte meg - folytatta XIII. Leó -, hogy az egység buzgó vágya lelkesített mindig bennünket. Boldogok voltunk, amikor eggyé tettük a rítust, és az egész katolikus világra rákényszerítettük a római rítust. Ez a legdrágább győzelmünk, mert igen fontos, tekintélyünket illetőleg. Remélem, hogy további igyekezetünket is siker koronázza, és elérjük, hogy disszidens keleti testvéreink is visszatérnek hozzánk, valamint az anglikán szektákat illetőleg sem csüggedek, nem is beszélve a többi protestáns szektákról, amelyek kénytelenek lesznek szintén visszatérni az egyetlen egyház, a római és apostoli katolikus egyház kebelébe, amikor a Jézus által jövendölt idő beteljesül... De ön arról nem tett említést, hogy a katolikus egyház semmit sem engedhet dogmáiból. Sőt, ellenkezőleg, úgy látszik, olyasmit hitt, hogy egyezségre fogunk lépni, hogy innen is, túlról is engedményeket tesznek majd - és ez elítélendő gondolat, pap nem beszélhet így büntetlenül! Az igazság abszolút, az épületnek egyetlen kövén sem változtathatunk. A formákból engedhetünk mindent, amit akarnak! Készen állunk a legmesszebbmenő megegyezésre, ha csak arról van szó, hogy bizonyos nehézségeket elhárítsunk, hogy változtassunk a formán, hogy megkönnyítsük az összhangot!... Ugyanez a szerepünk a szociális elképzelésekkel szemben is... Meg kell érteni egymást. Igaza van abban, hogy akiket ön olyan helyesen a társadalom kifosztottjainak nevezett, sok gondot okoznak nekünk. Ha a szocializmus egyszerűen az igazságra való vágyakozást jelenti, állandó akaratot, amellyel a gyengék és szenvedők pártfogására kell sietni, akkor ki dolgozhatik többet és nagyobb erővel az érdekükben, mint mi? Az egyház nem volt-e mindig anyja a lesújtottaknak, a szegények segítője és jótevője? Minden józan előrehaladást támogatunk, elfogadunk minden új társadalmi formát, amely a békét, a testvériséget mozdítja elő... de el kell ítélnünk azt a szocializmust, mely működését azzal kezdi, hogy elüti az egyházat az uralomtól, és úgy akarja biztosítani az emberek boldogulását. Hiszen ez vad állapot, egyszerű visszaesés, amely csak tűzvészt, vérfürdőket, szerencsétlenségeket eredményez. Ezt sem mondta meg elég nyomatékosan, mert nem bizonyította be, hogy semmi előrehaladás nem történhetik az egyházon kívül, mert az egyház az egyetlen vezető, az egyetlen útmutató, amelyre félelem nélkül mindenki rábízhatja magát. Sőt, úgy tapasztaltam - és ez megint súlyos bűne -, hogy ön háttérbe helyezi Istent, hogy a vallást kizárólag lelkiállapotnak tekinti, a szeretet és irgalom virágának, és ha ebben a lelkiállapotban vagyunk, máris üdvözülhetünk. Irtóztató eretnekség, mert Isten mindenütt jelen van, testek és lelkek ura, a vallás az egyetlen kötelék, a törvény, az emberek kormányzata, amely nélkül csak a barbárság uralkodnék ezen a földön, és elkárhozás a túlvilágon... És még egyszer ismétlem, a forma nem számít, de a dogmának maradnia kell. A francia köztársaság mellett nyilvánított állásfoglalásunk is azt bizonyítja, hogy nem szándékozunk a vallás sorsát egyetlenegy, mégoly felséges és évezredes kormányformához kötni. A dinasztiák ideje véges, Isten azonban örökkévaló. Vesszenek a királyok, de éljen az Isten! Egyébként a köztársasági formában nincs keresztényellenesség, sőt, úgy tetszik, mintha a keresztény közösség újjáébredése lenne, amelyről ön olyan elragadóan írt. A baj az, hogy a szabadság csakhamar szabadossággá válik, és sokszor ugyancsak rosszul fizetnek engedékenységünkért... Ó, milyen rossz könyvet írt, fiam, legjobb szándékkal, elhiszem, de hallgatása is bizonyítja, hogy kezdi belátni hibája rettenetes következményeit.

Pierre megsemmisülve hallgatott. Valóban, éreznie kellett, hogy érvei egyenként porba omlanak, mintha süket és vak szikláról pattannának vissza, amelybe esztelenség volt megkísérelni a behatolást. Mire való is volt az igyekezet? Ezt a sziklát úgysem formálhatja át semmi. Most már csak az a kérdés foglalkoztatta, miképp lehetséges az, hogy ilyen nagyeszű, ilyen nagyravágyó ember nem alkotott magának határozottabb és pontosabb fogalmakat a modern világról. Kétségkívül mindent tud, mindenről értesült, kíváncsi mindenre, fejében tartja a kereszténység hatalmas térképét, és tudja, mire van szükség, mit remélhet, ismeri az eseményeket, tisztán és világosan, a diplomácia bonyolult küzdelmeit. Mégis, milyen hézagok mindenütt! Bizonyára csak annyit ismer közvetlenül a világból, amennyit - mint brüsszeli nuncius - rövid ideig láthatott. Azután perugiai püspök lett, ahol megismerkedett a fiatal Olaszország életével. De azóta tizennyolc éve él bezárkózva a Vatikánban, elszigetelve az emberektől, nem érintkezik a néppel, csak környezete útján, amely gyakran hazug, áruló és ostoba. Azonkívül olasz pap, nagy pontifex, babonás és zsarnok, köti a hagyomány, alá van vetve a faj és a miliő befolyásának, szívesen enged a pénz hatalmának, a politikai szükségszerűségnek, nem is beszélve végtelen büszkeségéről, a meggyőződésről, hogy ő az Isten, akinek mindenki engedelmességgel tartozik, ő az egyetlen törvényes és bölcs földi hatalom. Ez az oka a végzetes eltorzulásnak: rendkívül eszesnek kellene lennie, de téved; hézagok támadnak annyi kiváló tulajdonsága, élénk fölfogása, akarata mellett is. Pedig megérzése különösen csodálatos; önkéntes fogságában is ő, egyedül ő érzi meg a mai emberiségben lezajló átalakulást. Határozott tudomása van a fenyegető veszélyekről, a demokrácia dagadó tengeréről, a tudomány határtalan óceánjáról, amely elárasztással fenyegeti a kis szigetet, amelyen most még uralkodik a Szent Péter-templom kupolája. Nem is kell az ablakhoz állnia, a külvilág hangja keresztülhatol a falakon, és elhozza az új társadalmak születésének híreit. Egész politikájának kiindulópontja, hogy sohasem volt egyébre szüksége, csak győzelemre, hogy uralkodjék. Csak azért kívánja az egyház egységét, hogy erőssé, megingathatatlanná tegye az előre sejtett támadás idejére. Azért prédikál engedékenységet, türelmesen engedve a formai kérdésekben, azért nézi el az amerikai püspökök merészségeit, mert bevallatlanul ugyan, de fél az egyház megingásától, a pusztulást siettető szakadástól. Pedig éreznie kellett a szakadást a világ minden sarkából feléje áramló levegőben, mint valami közelről fenyegető, elkerülhetetlen halálveszedelmet, amely ellen tanácsos előre felfegyverkezni. Mennyire megmagyarázza ez a félelem időnkénti ellágyulását a nép, kíváncsi érdeklődését a szocializmus iránt, és azt, hogy keresztény megoldást kínál az evilági bajokra! Caesar porba hullott, ezért felesleges a régi vita, ki legyen az úr, a császár vagy a pápa, hiszen csak a pápa maradt a porondon, és a nép, a nagy néma, végre megszólal, és a pápának adja magát. Erről a félelemről beszél Franciaország iránti magatartása is. A pápa elhagyta a legyőzött monarchiát, és elismerte a köztársaságot, erősnek és diadalmasnak akarta, mert változatlanul az egyház legidősebb leányának tartotta, mint az egyetlen katolikus nemzetet, amely eléggé hatalmas ahhoz, hogy egy napon talán helyreállítsa a Szentszék világi uralmát. Uralkodni, uralkodni a francia köztársaság segítségével is, minthogy Németországgal lehetetlen uralomra jutni! Uralkodni a néppel, hiszen a nép lett az úr, a nép osztogatja a trónokat. Uralkodni az olasz köztársasággal, ha csak az - elszakítva a Szavojai-háztól - adhatja vissza neki Rómát! Föderatív köztársaságot teremteni, amely az Egyesült Olasz Államok elnökévé teheti a pápát, addig is, míg az Európai Egyesült Államoké lesz! És uralkodni mindenáron, az egész világon, ahogyan Augustus uralkodott, hiszen a hajdani császár vére tartja életben még most is a halódó aggastyánt, konok uralomvágyát!

- És, kedves fiam - folytatta XIII. Leó -, főbűne az, hogy új vallást merészel követelni! Ez szentségtörés, istenkáromlás, gyalázat! Csak egy vallásunk van: a mi szent apostoli római katolikus vallásunk, rajta kívül minden sötétség és kárhozat... Értem, hogy állítólag az őskereszténységhez óhajtott visszatérni. De a végzetes, bűnös, protestáns elszakadásnak is ez volt az ürügye! Mihelyt eltávolodnak a dogma szigorú figyelembevételétől, a hagyományok teljes tiszteletben tartásától, rémséges mélységekbe zuhannak... Ó, fiam, a szakadás, a szakadás megbocsáthatatlan bűn, az igaz Isten megölése, a hívek vesztére fölidézett pokoli kísértés gonosz szelleme. Ha semmi más nem lenne könyvében, már csak az új vallás szóért is meg kellene semmisíteni, el kellene égetni, mint a lelkek halálos mérgét.

Még sokáig beszélt. Pierre don Vigilio szavaira gondolt, a homályban mindenütt működő, hatalmas jezsuitákra, akik kormányozzák az egyházat. Csakugyan igaz volna, hogy a politikus pápa, talán öntudatlanul - hiszen Szent Tamás hívének érzi magát - szintén a jezsuitákhoz tartozik, mindig éber opportunizmusával? Igaz volna, hogy csak engedelmes eszköz a társadalmi hódításra vágyó markos kezek között?! Ő is lepaktál a századdal, a világ elébe megy, készségesen hízeleg neki, csak hogy birtokába vehesse. Pierre sohasem érezte ilyen kegyetlenül, hogy az egyház már csak diplomáciából és engedményekből él. Végre tisztán látta a római papságot, melyet francia lelkész oly nehezen ért meg eleinte - és tisztán látta az egyház kormányzatát, melyet a pápa és bíborosai, prelátusai képviselnek. Isten maga bízta meg őket azzal, hogy kormányozzák idelent az ő birodalmát, a földet és az emberiséget - de Istent félreteszik a szentély mélyébe, nem engednek vitát, a dogmákra isteni igazságokként hivatkoznak, de ők maguk nem sokat törődnek vele, egyáltalán nem szórakoznak már azzal, hogy hiábavaló teológiai vitákkal bizonyítgassák az Isten és az isteni igazságok létezését. Kétségkívül létezik, mivel az ő nevében kormányoznak! Ez elég. Következésképpen Isten nevében ők az urak; a forma kedvéért készséggel írnak alá egyezségeket, de figyelembe nem veszik őket. Csak az erő előtt hajolnak meg, de mindig bíznak a végső uralomban, az utolsó percekig is. A várakozás ideje alatt egyszerű diplomatákként működnek; előkészítik a lassú győzelmet, mint Isten szolgái, akik holnap bizonyára diadalmaskodni fognak. Ilyen körülmények között a vallás csak a tömegnek szóló nyilvános köszönetmondás, melynek egyetlen célja, hogy pompás szertartásaival elbűvölje a tömegeket, és a papság uralkodhassék a meghódított, elvakított emberiségen, Isten helyett természetesen, mert hiszen a pap Isten látható képviselője és megbízottja. A római jogból ered ez a világ, a római papság egyenes leszármazású gyermeke a régi, pogány Rómának. Azért tarthatta fönn magát eddig, és azért szándékszik fönntartani magát örökké, egyre várva a világuralom teljes megvalósulására, mert a Cézárok egyenes örököse, az ő bíborát ölti magára, mert Augustus vére él benne megszakítatlanul.

Pierre most már szégyellte könnyeit, előbbi lelkesedését, szentimentális odaadását! Szeméremérzése úgy szenvedett, mintha meztelenül mutogatta volna lelkét. Nagy Isten, mennyire ok nélkül! Ebben a szobában, ahol sohasem mondtak hasonlót, a királyi főpap előtt, aki sohasem értheti meg! A pápák politikai eszméje, hogy az egyház a szegények és ügyefogyottak által jusson uralomra, irtózást keltett benne. Nem a farkasok békülékenysége volna ez? Újra leigázni a régi uraitól megszabadult népet, hogy most a papság lakmározhassék húsából? Igen, őrült volt, amikor úgy képzelte, hogy egy római prelátus, egy bíboros, egy pápa, képes lenne visszatérni a keresztény közösséghez, és az őskereszténység megújításával törekedne összebékíteni a gyűlölettől pusztított kivénhedt népeket. Eszébe sem juthat ilyesmi olyanoknak, akik évszázadok óta uralkodnak a világon, és nyeglén megvetik a szegényeket és szenvedőket, és már nem is képesek irgalmat és szeretetet érezni.

XIII. Leó tovább beszélt zsíros, kifogyhatatlan hangján, és Pierre hallgatott.

- Miért írt Lourdes-ról olyan rossz szellemben, fiam? Lourdes igen nagy szolgálatokat tett a vallásnak. Sokszor kifejtettem a Barlang szinte mindennapos csodáit elbeszélő személyiségek előtt, hogy nagyon szeretném, ha a legszigorúbb tudományosság is megállapítaná ezeket a csodákat. Azok után, amiket olvastam, rosszindulattal sem kételkedhetik tovább senki, mert a csodák megdönthetetlen, tudományos alapon nyertek bizonyítást... A tudománynak is Isten szolgálatában kell állnia, fiam! Nem tehet semmit Isten ellen, és csak általa juthat igazsághoz. Mindazok a megoldások, amelyeket manapság hirdetnek, és amelyek látszólag megsemmisítik a dogmákat, egy napon óhatatlanul hamisaknak fognak bizonyulni, mert diadalra jut majd az Isten igazsága, ha majd az idők betelnek. Egyszerű bizonyosságok ezek, a gyermek is tudhatja, s igazán elegendő lenne az emberek üdvösségéhez, békességéhez, ha beérnék vele... Legyen meggyőződve róla, fiam, hogy a hit nem áll ellentétben az ésszel. Szent Tamás a bizonyítékunk reá, mindent előre látott, megmagyarázott, elrendezett. Az ön hite megingott a vizsgálódó ész támadásaitól, kétségek, aggódások fogták el... Ettől szerencsére megkíméli az ég papjainkat, akik itt élnek Rómának mártírok vérével áztatott, ősi hitű földjén. De mi nem félünk a vizsgálódás szellemétől. Tanuljon tovább, fiam. Olvassa el Szent Tamást alaposan, hite megerősödve, véglegesen és diadalmasan fog visszatérni.

A kábult Pierre-re úgy hatottak ezek a szavak, mintha rászakadt volna az égbolt. Ó, igazság Istene! A lourdes-i csodák tudományos bizonyítása! A tudomány Isten szolgálója! A hit összeférhet az ésszel! Az emberi tudományok érjék be Szent Tamással! Mit feleljen erre?! És miért feleljen?!

- Az új Róma című könyv, az ön műve, a legbűnösehbb, legveszedelmesebb könyv! - fejezte be fejtegetéseit XIII. Leó. - Egészében véve is hazugság és méreg, de annál is inkább elítélendő, mert stílusa elragadó, költői. Ha ilyesmit ír egy pap tévelygéseinek órájában, el kell égetnie nyilvánosan, ugyanazzal a kézzel, amely a botrányos és téves lapokat írta!

Pierre hirtelen fölállott. És a halott szoba körül húzódó mély csöndben, a kinti hatalmas és fekete, oly gyengén megvilágított Róma előtt szerette volna odakiáltani:

"Igaz, elvesztettem a hitemet, de azt hittem, hogy újat találtam a világ szenvedése iránt érzett nagy részvétben. Szentséged volt az utolsó reményem, a várva várt Megmentő, az Atya. De ez is csak álom! Szentséged nem lehet Jézus, nem békítheti ki az embereket a készülődő, rettenetes testvérháború előtt. Szentséged nem hagyhatja itt a trónt, nem járhatja az utakat a megalázottakkal és a szegényekkel, hogy a testvériség fennkölt munkáját mívelje. Vége a pápaságnak, vége a Vatikánnak és Szent Péter templomának! Minden összeomlik a fölkelő népek hadai előtt, a haladó tudomány világosságában. Ön is, és minden itt körös-körül, már csak rom, puszta rom!"

De nem mondta el e szavakat. Meghajolt és csak ennyit mondott:

- Szentatyám, alávetem magam ítéletének, és visszavonom könyvemet...

Hangja remegett a keserű utálattól, kitárt keze csüggedt mozdulatot tett, mintha lelkét szakította volna ki. A megadás formulája így szólt: Auctor laudabiliter se subjecit et opus reptobavit - a szerző dicséretesen megadja magát, és visszavonja könyvét. Nem lehet kétségbeesettebb elhatározás, mint a tévedés bevallása és a reménység öngyilkossága. Milyen rettenetes gúny. Megesküdött, hogy sohasem tagadja meg könyvét, szenvedélyesen küzdött győzelméért, és most megtagadja, visszavonja. És nem azért, mintha tévesnek, bűnösnek találná, hanem mert hiábavalónak, agyrémnek érzi, mint szerelmes vágyódást, költői álmot! Igen, igen! Csalódott, álom volt minden, nem találta meg sem az Istent, sem a papot, akiket az emberek boldogságáért kívánt! Mire való volna hát, hogy makacsul ragaszkodjék a lehetetlen ébredés ábrándjához? Inkább csapja földhöz a könyvét, inkább tagadja meg, vágja le magáról, mint meghalt testrészt, amelynek ezentúl nincs se értelme, se haszna.

XIII. Leó kissé meglepődött gyors győzelmén, és megelégedetten kiáltott föl:

- Jól van, fiam, nagyon jól van! Papi hivatásához csak ezek a szavak illenek.

A pápa, aki sohasem bízta magát véletlenre, aki minden egyes kihallgatásra szavakkal, mozdulatokkal előre felkészült, megenyhült és őszinte jóindulatot mutatott szemmel látható elégedettségében. Nem értette meg, sőt félreértette a lázadó pap hirtelen engedelmességét, de büszke örömmel élvezte, hogy ily könnyedén győzött a környezete szerint veszedelmes forradalmáron. A gyors megtérés hízelgett hiúságának is.

- Nem is vártam egyebet, fiam, kiváló eszétől. Belátni hibáját, vezekelni érte, engedelmeskedni, ez lesz legmagasabb öröme. - Fesztelen mozdulattal nyúlt a kis asztalon álló szirupos pohár után. Mielőtt az utolsó kortyot megitta volna, megkeverte a hosszú aranyozott ezüstkanállal. Pierre csodálkozott, hogy az uralkodói fenség eltűnt arcáról, és megint a nagyon öreg, polgárias arcú emberré lett, aki magányosan issza cukros vizét, mielőtt lefekszik. Az imént még lázasan sugárzó arc, amely a láthatár fölé emelkedő naphoz hasonlított, most mintha leesett volna zenitjéről, emberi középszerűségbe. Megint vézna, törékeny lett, sovány nyaka beteg kis madáréhoz hasonlított, szenilis csúnyaságával. Pierre-nek eszébe jutott, hogy a festett vagy fotografált arcképeken, aranyérmeken vagy márványszobrokon mennyi nehézséget okoz az ilyesmi, mert nem Pecci bíborost kell megörökíteni az utókornak, hanem nagyszerű képet kell hagyni XIII. Leóról, a nagyszerű pápáról. Most ismét feszélyezte a pápa térdén maradt zsebkendő, a dohánnyal bepiszkolt reverenda. Nem érzett már mást, csak meghatott szánalmat a tiszta és hófehér öregség iránt, s mély bámulatot a makacs életkedv iránt, mely a ragyogó, fekete szemekből sugárzott, tisztelte a hatalmas terveken dolgozó, a sokféle gondolattól és tennivalótól túláradó agyat.

A kihallgatás véget ért, Pierre mélyen meghajolt.

- Köszönöm Szentségednek az atyai fogadtatást, amelyben részesíteni kegyeskedett.

XIII. Leó még egy pillanatig visszatartotta, és Franciaországról beszélt neki: hogy szeretné virágzónak, nyugodtnak, erősnek látni az országot, az egyház nagyobb dicsőségére. És Pierre-nek az utolsó pillanatban sajátságos látomása támadt. Amint a Szentatya elefántcsont homlokára pillantott, és arra gondolt, hogy a legcsekélyebb hűlés elviheti az aggastyánt, önkéntelenül eszébe jutott a hagyományos, félelmes jelenet, mely XIII. Leó trónra lépését is megelőzte. IX. Pius - valódi nevén: Giovanni Mastai - két óra óta halott arcát fehér lepel födi, az izgatott pápai család körülállja, azután Pecci bíboros, a pápai bíboros kamarás közeledik a gyászágyhoz, ezüst kalapácsával háromszor érinti a halott homlokát és mindannyiszor azt kiáltja: "Giovanni! Giovanni! Giovanni!" A holttest nem felel, a bíboros kamarás néhány pillanat múlva azt mondja: "Meghalt a pápa!" Pierre e pillanatban Boccanera bíborost látta fölemelkedni a Giulia utcában, kezében az ezüst kalapáccsal; és elképzelte XIII. Leót - Giacomo Peccit - két óra óta halottan, arca fehér lepellel letakarva, ágyát prelátusok állják körül ugyanebben a szobában. És látta a pápai bíboros kamarást, aki félrehúzza a leplet, háromszor megérinti az elefántcsontszínű homlokot, és háromszor kiáltja: "Giacomo! Giacomo! Giacomo!" Azután, minthogy a holttest nem felel, vár néhány pillanatig, és megfordulva mondja: "Meghalt a pápa!" Vajon XIII. Leó emlékszik-e a három kalapácsütésre, amit IX. Pius homlokára mért? És vajon érzi-e homlokán a fagyos félelmet olykor, a három kalapácsütéstől... a kalapács halálos hidegét? Látja-e néha kérlelhetetlen ellenfelét, Boccanera bíborost, a pápai bíboros kamarást, a kalapáccsal fölfegyverzetten?

- Menjen békével, fiam! - mondta végül Őszentsége, utolsó áldásként. - Vétke megbocsáttatik, mert meggyónt, és mert borzalmat tanúsított bűne iránt.

Pierre felelet nélkül, csüggedt lélekkel távozott az előírt szertartás szerint. A megaláztatást úgy fogadta, mint megérdemelt büntetést lázas rémképeiért. Háromszor meghajolt mélyen, azután átlépte a küszöböt, anélkül hogy megfordult volna. XIII. Leó merőn követte tekintetével, azután fölvette az asztalról újságját, és folytatta a fogadásakor abbahagyott olvasást. Még mindig szerette a sajtót. Érdekelték az új hírek, habár elszigeteltségében sokszor tévedett a cikkek fontosságát illetően, olykor kelleténél nagyobb súlyt tulajdonított némelyik cikknek. A két lámpa szelíd, mozdulatlan fénnyel égett. A szoba mély csendbe és békességbe borult.

A titkos előszoba közepén Squadra úr várakozott feketén, mozdulatlanul. Mikor észrevette, hogy Pierre elmerült szórakozottságában ott felejtette kalapját a tükörasztalon, ahová tette, néma meghajlással tapintatosan átnyújtotta, azután sietség nélkül, éppen úgy, ahogy megérkezésekor fogadta, útnak indult előtte, hogy elkísérje a Kelemen-teremig.

Most visszafelé tették meg ugyanazt a hosszú sétát, a végtelen termek sorain át. Sehol egy lélek, se nesz, se lehelet. Minden üres helyiségben egyetlen, magányos lámpa égett itt-ott, mintha ott felejtették volna; halványan, sápadtan a mélységes csendben. Az elhagyatottság az éj előrehaladtával még növekedett; minden teremben ugyanaz a néhány bútordarab, az aranyozott, magas mennyezetek alatt trónusok, zsámolyok, tükörasztalok, keresztek, gyertyatartók. Így ment ez végig; a vörös damasztos díszelőszoba után a nemesi testőrök terme, még a reggeli mise óta megőrzött, könnyű tömjénillatban szunnyadva, azután a Gobelin-terem, a palotaőrség szobája, a csendőrök szobája és a bussolanték szobájában az utolsó szolgálattevő személy - aludt a padon, még csak föl sem ébredt. Lépteik zaja halkan kúszott a padlón, a zárt palota komor volt, mint a sír a megsemmisítő éjszakában. Végül a Kelemen-terembe értek, melyet a svájci gárda őre éppen elhagyott.

Eddig a teremig Squadra úr a fejét sem fordította hátra. Most is némán, mozdulatlanul állott félre Pierre útjából, és hagyta előrelépni. Még egyszer meghajolt előtte, azután eltűnt.

Pierre lement a második emeletről a széles lépcsősoron. Gázlángok égtek a kopott üvegburákban, és az éjjeli mécsesek tompa, álmos fényével világították meg a csendet. Még a svájci gárdisták léptei sem hangzottak a fordulóknál, olyan irtózatos volt a csend. Pierre keresztülhaladt az üres, kihalt Szent Damasus-udvaron, a feljárón, a Pia Scalán, a másik óriási lépcsőn, amely szintén üres és kihalt volt a félhomályban, végre kilépett a bronzkapun, s az lassan bezárult mögötte. Az érc csikorgott, mintha a kapu haragosan csukódott volna rá az összegyülemlett sötétségre, az alvó, mozdulatlan századokra, melyekre a hagyomány vigyázott; a múmiaszerűen őrzött dogmák elpusztíthatatlan bálványaira, a súlyos és elszakíthatatlan kötelékekre, a szolgaság apparátusára, a szuverén uralomra, mindez iszonyúan visszhangzott a kihalt, sötét termekből.

A Szent Péter tér komor végtelenségében teljesen egyedül állott meg Pierre. Sehol egy elkésett sétáló, sehol egy lélek. A szürke kövezet mozaikjából kiemelkedett az Obeliszk halvány alakja a négy kandeláber között. A bazilika homlokzata is, a négyszeres oszlopsor is álomszerű sejtelmességgel tűnt elő. Azonkívül semmi. Csak a kupola szertelen kereksége, amely alig látszik a holdtalan ég alatt. Csak a kutak csobogó vizének kísérteties omlása látszott halványan, és szomorú panaszt mormoló hang hallatszott, mintha titokzatos ködökből szállana föl. Milyen szomorú a hatalmas tér éjjeli szunnyadása, a Vatikánnál, a Szent Péter-templommal, sötétben, csöndben! Az óra lassú, erős ütéssel tízet ütött, mintha ünnepélyesebb, végzetesebb órát sohasem ütött volna a kifürkészhetetlen feketeségben.

Pierre megremegett a hatalmas térség közepén. Hogyan? Csak háromnegyed órát beszélgetett a fehér aggastyánnal, aki megölte a lelkét? Igen, végleg megölte hitét, vérző szívét! Megtörtént hát az utolsó kísérlet, és lelkében összeomlott a világ. Hirtelen monsignor Nanira gondolt. Belátta, hogy neki volt igaza. Megmondták előre, hogy azt fogja tenni, amit monsignor Nani kíván, és most megdöbbenve tapasztalta, hogy csakugyan azt tette.

Olyan mély kétségbeesés, olyan rettenetes csüggedés fogta el hirtelen, hogy a sötétben fölemelte remegő két karját, és hangosan beszélt:

- Nem, nem! Nem vagy itt, Isten! Szeretet, élet és üdvösség istene! Gyere, jelenj meg, gyermekeid meghalnak, mert nem tudják, ki vagy, hol vagy, a világ végtelenségében!

Az óriás térség fölött bársonyos sötétséggel feszült a csillagoktól reszkető, néma, végtelen égbolt. A Vatikán fölött egészen oldalt fordult a Göncöl, mintha arany kerekei eltévedtek volna az egyenes útról, arany kocsirúdja az égnek állt, a Giulia utca fölül éppen eltűnt az Orion, övét szegélyező három arany csillaga közül már csak egy látszott.

Pierre csak reggel felé aludt el, izgalomtól megtörve, lázban égve. A Boccanera-palotában újra megragadta lelkét Benedetta és Dario halálának gyásza. Mikor kilenc óra tájban fölébredt és megreggelizett, azonnal le akart menni a bíboros lakosztályába, ahol fölravatalozták a két halottat, hogy a család, a rokonok, barátok és ismerősek elbúcsúzhassanak tőlük.

Míg reggelijét fogyasztotta, Victorine, aki egész éjjel nem feküdt le, és kétségbeesésében is derekasan dolgozott, elmondta az éjszaka és a reggel eseményeit. Donna Serafina az illendőség iránti égő tiszteletből ismét megkísérelte a két holttest szétválasztását. Szemérmességét nagyon sértette a halálban is összeölelkező pár. De igyekezete elkésett; a két test már megmerevedett, s amit nem tettek meg az első pillanatban, most már nem történhetett volna meg borzalmas profanizálás nélkül. Ölelésük oly erős volt, hogy csak úgy lehetett volna szétválasztani őket, ha levágnak a húsukból, megtörik végtagjaikat. A bíboros, aki eleve megtiltotta, hogy zavarják halottainak álmát, majdnem összeveszett testvérével. A reverenda alatt büszke volt nemzetsége hajdani szenvedélyeire, a szép és heves szerelmekre, a pompás tőrdöfésekre, és hangoztatta, hogy a családját nemcsak két pápája és sok hadvezére tette híressé, hanem halhatatlan szerelmesei is. Nem engedi meg, hogy hozzányúljanak a tragikus sorsú, tiszta gyermekekhez, akiket csak a sír egyesített. Ő volt a palota ura, és azt kívánta, hogy varrják őket ugyanegy szemfedőbe, zárják ugyanegy koporsóba. A szomszédos San Carlo-templomban tartják meg a szokásos gyászistentiszteletet, ez az ő bíborosi temploma, ott is ő lesz az úr. És ha kell, elmegy a pápáig. Legfelsőbb akaratát olyan erélyesen fejezte ki, hogy mindenkinek meg kellett hajolnia előtte, egy hang, egy leheletnyi ellenvetés nélkül.

Ekkor donna Serafina elkészítette a végső öltözéket. Szokás szerint ott volt a cselédség is, Victorine segített a családnak, mint a legrégibb, legkedvesebb szolgáló. A két szerelmest először is Benedetta kibontott hajába csavarták be, a dús, hosszú, illatos királyi palástba; aztán egyazon fehér selyemlepelbe burkolták őket, a nyakukon összekötötték, így a két teremtésből egy lett a halálban.

A bíboros azt kívánta, hogy hozzák le a halottakat hozzá, fektessék díszes ágyra, a trónterem közepén, és részesítsék a két tragikus jegyest a legmagasabb hódolatban, mint a nemzetség utolsó sarjait, akikkel sírba száll a dicsőséges Boccanera név. Donna Serafina rögtön végrehajtotta a bíboros parancsát, mert azt sem találta illendőnek, hogy húgát, akár holtan is, egy férfi szobájában lássák ágyán fekve. Az eseményeket már elfogadható alakban fonták történetté; Dariót néhány óra alatt fertőző láz ragadta el, és Benedetta ott halt meg mellette, őrült fájdalommal ölelve át utoljára unokafivérét. Híre járt hamarosan annak is, hogy királyi pompában, gyászos nászünnepségben részesítik a halottakat, akik ugyanegy ravatalon fekve kezdik meg örök pihenésüket. Egész Rómát fölkavarta a halálos szerelmi történet, egész bizonyosan két hétig egyébről sem fognak beszélni.

Pierre még aznap este szívesen elutazott volna Franciaországba, annyira menekült volna már a szerencsétlenségek városából, ahol végleg elvesztette hitét. Mégis, meg akarta várni a temetést, így másnap estére halasztotta utazását. Úgy határozott, hogy az egész napot ott fogja tölteni az omladozó palotában, a halott contessina mellett, akit úgy szeretett, és igyekezni fog üres, halálra sebzett szíve mélyén imádságokat találni érte.

Mikor lement a széles előcsarnokba, a bíboros fogadóterme előtt eszébe jutott az első nap, mikor bemutatkozott. Ugyanúgy állott akkor is a hercegi terem, porral és pusztulással borítva. A három óriási előszoba ajtaja nyitva várakozott, ilyen kora reggel még senki sem volt a termekben. Az első előszobában, a cselédségében, Giacomo állt fekete libériában, mozdulatlanul, és a baldachin alá akasztott régi vörös kalapra, a félig elkorhadt bojtokra bámult, amelyen pók szőtte hálóját. A másodikban, ahol rendesen a titkár ült, Paparelli, az uszályhordozó, aki a komornyik szerepét is betöltötte, várta a látogatókat, és csendesen járt föl és alá; fekete szoknyájában, sápadt, ráncos arcával, hódító alázatosságával, ocsmány és meghunyászkodó mindenhatóságában vénlányosabb volt, mint valaha. A harmadik helyiségben, a díszes várakozóteremben, szemben a bíboros teljes díszben lefestett arcképével, a trónterem ajtajánál állott don Vigilio, aki elhagyta kis íróasztalát, és meghajtással köszöntötte a belépőket. A borús téli reggelen még komorabb, még siralmasabb volt a sok kopott terem, a foszladozó kárpitok, a korhadó, szúette faburkolat, csak az aranyozott és festett mennyezet tartotta meg valamennyire pompáját.

Paparelli mélyen meghajolt a belépő Pierre előtt, túlzott előzékenységében némi gúny érzett, mely a legyőzöttnek szólt. A fiatal papot azonban sokkal inkább megrázta a gyászteremmé változtatott előszobák komor, szomorú nagysága, hogysem ügyet vetett volna rá; milyen pompás halotti dísz, az utolsó, örök álomba merült két gyermek tiszteletére... A sarkig tárt ajtók, a kiürült termek, ahol hajdan tömegek sürögtek-forogtak, most a kihalt nemzetség utolsó gyászának nyíltak meg. A bíboros bezárkózott kis dolgozószobájába, ott fogadta családtagjait, a legbizalmasabbakat, akik részvétüket óhajtották kifejezni. Donna Serafina egy szomszédos szobában várta a részvétlátogató hölgyeket, akik késő estig egyre érkeznek majd. Victorine figyelmeztette Pierre-t a szertartásra, és így egyenesen a trónterembe lépett. Don Vigilio sápadtan és némán hajolt meg előtte a terem ajtajában, mintha nem is ismerné.

Pierre-t nagyon meglepte a szeme elé táruló látvány. Halottasszobát várt, úgy képzelte, hogy mély gyásszal lesz majd bevonva minden, és számtalan gyertya ég a ravatal körül. Azért ravatalozták föl a trónteremben a halottakat - mondták neki -, mert a palota földszinti kápolnája nincs használatban, már ötven éve zárva tartották, a bíboros magánkápolnája pedig igen kicsi lett volna a sok látogató befogadására. Oltárt állítottak a trónterembe, és reggel óta szünet nélkül követte egyik mise a másikat; egyébként egész nap állandóan miséztek a magánkápolnában is, és a dísz-előszobában is állítottak föl oltárt, továbbá a második előszobából nyíló fülkében is. Franciskánusok és szegény szerzetesrendekhez tartozó papok szünet nélkül, versengve tartották az istentiszteleteket a négy oltár előtt. A bíboros azt óhajtotta, hogy a szent vér szüntelenül keringjen együtt elszállt drága gyermekeinek megváltásáért. A gyászos palota szomorú termeiben más sem hangzott, mint az úrfelmutatás csengettyűje, latin szavak borzongató mormolása; tört az ostya, és ürült a kehely, hogy Isten egy pillanatra se távozzék a palota nehéz, halotti levegőjéből.

Pierre nagyon csodálkozott, hogy éppen olyannak találja a tróntermet, mint mikor első nap megpillantotta. Még csak össze sem húzták a négy nagy ablak függönyét, a téli reggel sápadt fénye akadálytalanul hatolhatott be, szürkén és hidegen. A mennyezet aranyozott, festett, faragott burkolata alatt a falak vörös kárpitja érintetlen volt, ott volt a régi trón is, fal felé fordítva, hasztalan várva arra, hogy a pápa elfoglalja valaha. Csak a trón mellett fölállított oltár változtatta meg némileg a terem képét, mert kivitték a székeket, asztalokat és tükörasztalokat. Középen alacsony emelvényre helyezték a gyászágyat, amelyen Dario és Benedetta feküdtek virágok között. Az ágy fejénél kétoldalt egy-egy gyertya égett, semmi más, és aztán sok virág, valóságos virágaratás, főképpen sok fehér rózsa, nagy csokrokban az ágyon, az ágy mellett, és rózsacsokrok az emelvény alacsony lépcsőjén, egészen le, a terem nagyszerű padlójáig.

Pierre mélyen megrendült lélekkel közeledett az ágyhoz. A gyertyák halvány fényének világa, a szomszéd szobából behallatszó mise moraja, a rózsa nehéz illata végtelen szomorú hangulattal töltötte el az ódon terem gyászát. Senki nem mozdult, senki nem beszélt, olykor egy-egy elfojtott zokogás hallatszott a jelenlévők ajkáról; a ház szolgái szüntelenül váltották egymást, négyen állandóan az ágy lábánál álltak mereven, mozdulatlanul, mint hűséges családi őrök. Időről időre Morano jött be sietve, a konzisztóriumi ügyvéd, lábujjhegyen, ő intézett mindent kora reggel óta. Az emelvény lépcsőjén minden belépő letérdelt, sírt és imádkozott. Pierre három nőt vett észre, zsebkendőbe rejtették arcukat. Egy öreg lelkész is volt ott, fájdalomtól remegett, lehajtotta fejét, arcát nem is lehetett látni. Legjobban meghatódott Pierre egy fiatal leány láttán, akit eleinte a házhoz tartozó cselédnek nézett. Fájdalomtól megtörten borult a padlóra szegényes ruhájában, mint a bánat és nyomor jelképe.

Pierre is letérdelt, és hivatásos gyakorlottsággal kezdte mondani a halottakért való imádság latin szövegét. A mondatok azonban összekuszálódtak fejében, egyre növekvő izgalommal merült el a halott szerelmesek isteni és iszonyatos látványában. A rózsatakaró alatt alig látszottak az összeölelkezett testek, csak a két fej emelkedett ki a nyakukat összefogó szemfedő alól. Milyen gyönyörűek voltak végre kielégült szenvedélyükben, ugyanazon vánkoson pihenve, ahogy a hajuk összevegyült! Benedetta megőrizte istenien mosolygó arcát, örökké hű szerelmes volt, akit mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy a szerelem csókjában lehelte ki lelkét. Dario fájdalmasabb benyomást tett az utolsó pillanat vidámságában, mint a sírkövek márványa, melyet a szerelmesek hiába igyekeztek életre melegíteni ölelésükkel. Szemük tágra nyílt, egymásba merült, nézték egymást gyengéden, örökre zavartalanul.

Hogy szerette Benedettát, tisztán, a vágy minden gondolatától mentesen! Pierre-t lelke mélyéig megrázta most az együtt töltött gyönyörű órák emléke. Milyen elragadó barátság fűzte őket egymáshoz, gyöngéd, mint a szerelem! Milyen szép, okos és szenvedélytől lobogó volt Benedetta mindig! És milyen boldogan álmodozott róla Pierre, hogy megnyitja ennek a csodálatos, lángoló lelkű, nemtörődöm, a régi Rómát tükröző teremtésnek a szívét a fölszabadító testvéri érzés előtt. Arról álmodozott, hogy tanítani fogja, kiszélesíti szívét és látókörét, megszeretteti vele a szegényeket és kicsiket, belecsepegteti a mai kor részvétét minden teremtett lény iránt. Talán most mosolygott volna maga is ábrándjain, ha nem borították volna könnyek a szemét. Milyen elragadó kedvesen igyekezett Benedetta érdeklődést mutatni a láthatatlan akadályok: a hagyományok, a nevelés, a környezet ellenére is. Szelíd, engedelmes tanítvány volt, de nem fejlődőképes. Egy napon azonban mintha mégis közelebb került volna hozzá, mikor a saját szenvedése megnyitotta a lelkét az irgalomnak. Azután jött a boldogság ábrándja, és akkor már nem értette meg a mások nyomorúságát, elragadta örömének és reményének önzése. Nagy Isten! Így kell befejeződnie a pusztulásra ítélt nemzetségnek, amely néha oly szép, oly nemes, de elfordul az ügyefogyottak szeretete, az irgalom igazsága elől, ahelyett hogy a munka megszervezésével megváltaná a világot.

Pierre-t újabb kétségbeesés fogta el, határozatlan dadogással folytatta kusza imádságait. Eszébe jutott a rettenetes erőszak, a természet lesújtó bosszúja, amelynek a két gyermek áldozatul esett. Milyen esztelenség volt Benedetta fogadalma, hogy csak kiválasztott férjének adja oda szüzességét! Szenvedett a fogadalom súlya alatt, mintha ciliciummal kínozná önmagát, teljes életében, hogy azután a halálban kedvese nyakába boruljon, megbánástól égő, odaadó vággyal. A végső tiltakozás hevével adta oda magát, a fenyegető elválás brutális ténye rádöbbentette a hazugságra, és visszavezette az egyetemes szerelem ösztönéhez. Újból legyőzetett az egyház, és a nagy Pán, a csírák elhintője, összegyűjti a párokat termékenységre intő örök mozdulatával. Ha az egyház nem omlott össze a reneszánsz korában, a Venusok és Herkulesek napfényre bukkanásakor, annál hevesebb küzdelem dúl ma. Az életkedvtől friss, erős, új népek minden órában hadat üzennek a halálvágyat hirdető vallásnak, elsöpréssel fenyegetik a katolicizmus régi épületét, melynek falai már omladoznak az ódon terméketlenségben.

E pillanatban Pierre úgy érezte, hogy az isteni Benedetta halála reá nézve a legnagyobb szerencsétlenség. Csak nézte a halottat, és könnyek égették szemét. Végleg szertefoszlott ábrándképe. Úgy érezte magát, mint előző este a Vatikánban, a pápa előtt, úgy érezte, hogy utolsó reménye is szétfoszlik; a régi Róma annyira óhajtott újjászületése, fiatal, erős várossá növekedése nem következik be soha. Mindennek vége. A katolikus, hercegi Róma meghalt; itt fekszik előtte a ravatalon, hidegen, mint a márvány. Nem találkozhatott az elesettek, a szenvedők tömegeivel, meghalt önző szenvedélyeinek tehetetlen sikoltásával, mikor már késő volt ahhoz, hogy szeressen, és gyermekeket teremjen. Soha többé nem lesznek gyermekei, üres és meddő marad az öreg római palota, az ébredés reménysége nélkül. Pierre úgy érezte, hogy megözvegyül a lelke a drága teremtés halálával, gyászba hullott nagy álma, mélységes fájdalommal nézte jeges mozdulatlanságát. Szédült. Talán a sápadt napvilág, a két gyertya sárgásan csillogó lángja, a rózsa halálosan nehéz illata kábította el? Talán a mögötte miséző pap tompa mormolása zúgott agyában, hogy imáit nem folytathatta tovább? Attól tartott, hogy összerogyik az emelvény lépcsőjén. Kínlódva fölkelt és eltávozott.

Azután egy ablakmélyedésbe vonult, hogy kissé lecsillapodjék. Legnagyobb csodálkozására Victorine ült ott félig elrejtőzve egy padon. Donna Serafina rendelkezett úgy, hogy ebből a sarokból őrködjék - amint mondta - a drága gyermekek fölött; le nem vette a szemét a belépő és távozó személyekről. Mikor látta, hogy Pierre közel áll az ájuláshoz, annyira sápadt, rögtön leültette maga mellé.

- Bár legalább meglenne az az örömük - mondta Pierre mély sóhajjal -, hogy másutt együtt vannak, új életet élnek egy más világban.

Victorine vállat vont, és nagyon halkan mondta:

- Ó, abbé úr, minek élnének tovább? Ha az ember meghal, akkor legjobb holtan maradni és pihenni. Szegény gyermekek, eleget gyötrődtek az életben, ne kívánjuk, hogy másutt elölről kezdjék.

A tanulatlan és hitetlen asszony naiv szavai borzongást keltettek Pierre-ben. Eszébe jutott, hogy sokszor a fogai vacogtak éjjelenként a rémülettől, ha a teljes megsemmisülésre gondolt. Valósággal hősnek látta ezt az asszonyt, hogy őt nem zaklatja az örökkévalóság és végtelenség gondja. Ó, ha mindenkiben ennyi nyugodt vallástalanság lenne, ilyen bölcs nemtörődömség, mint a francia népben, milyen boldog lenne az élet!

Victorine megérezte a pap rémületét.

- Mi lenne a halál után? Az ember megérdemelte a pihenést, ez legalább vigasztaló és kívánatos... Ha Istennek még akkor is meg kellene jutalmaznia a jókat, és megbüntetni a rosszakat, igazán sok dolga lenne. Hogyan is lehetne ítélkezni? Nincs-e minden emberben egyaránt jó és rossz elkeveredve?! Legjobb lenne felmenteni mindenkit.

- De ezek ketten - súgta Pierre -, a kedvesek, még nem is éltek! Miért ne örülhetne az ember annak a hitnek, hogy máshol megjutalmazzák őket, és folytatják életüket, egymás karjában, örökké?

Victorine a fejét rázta.

- Nem, nem! Mindig mondtam, szegény Benedettámnak, rosszul teszi, hogy túlvilági gondolatokkal gyötri magát, és visszautasítja kedvesét, mikor pedig mennyire kívánja. Ha akarta volna, én szívesen bevezettem volna a szobájába Dariót anyakönyvvezető meg pap nélkül is! Olyan ritkaság a nagy boldogság! Később, mikor már elmúlt az ideje, mennyire megbánja az ember! Szegény drága gyermekeknek ez a története. Már elmúlt az idejük, meghaltak, és hiába képzeljük őket akár a csillagokba is, ha meghaltak, végleg halottak, és ölelkezésük se nem hevíti, se nem csillapítja őket.

Az asszonyt is elfogta a zokogás.

- Szegény kicsikék! Szegény kicsikék! Egyetlen kedves éjszakát sem tölthettek együtt, és most már itt a végtelen nagy éjszaka!... Nézze, milyen fehérek... és gondolja el, hogy csak a csontjaik fognak megmaradni a vánkoson, de a karjuk csontjai még mindig átölelve tartják egymást... Ugyan! Aludjanak csak, legalább nem tudnak, nem éreznek többé semmit!

Elhallgattak mind a ketten. Pierre kétségek között, a túlvilág forró óhajtásában nézett az asszonyra, aki nem sokat törődött a papokkal, megtartotta Beauce-vidéki egyenes beszédét, és valójában derűs volt a jól végzett munkától, pedig egyszerű cseléd volt, huszonöt éve élt a farkasok országában, amelynek a nyelvét sem tanulta meg. Igen, hozzá szeretne hasonlítani, vágyik szép lelki egyensúlya után, irigyli a földi élettel beérő, egészséges korlátoltságát. Igen, ez az asszony elégedetten fekszik le este, ha elvégezte napi munkáját, és nem sokat törődik az örök élettel. Pierre megint a ravatal felé nézett, és megismerte a lépcsőn térdelő öreg papot, aki lehajtotta fájdalmas fejét, hogy vonásait alig lehetett felismerni.

- Ugye, ez Pisoni abbé? A Szent Brigitta-templom plébánosa, ahol néhány misét mondtam? Hogy sír szegény!

Victorine nyugodt hangon felelte:

- Van oka rá! Szép dolgot művelt, mikor fejébe vette, hogy szegény Benedettámat feleségül adja Pradához. Nem történt volna ennyi borzalom, ha a szegény gyermeknek rögtön odaadják az ő Darióját. De mindenki bolond ebben az ostoba városban, bolondok és gonoszak a politikájukkal együtt! Ez a derék ember is azt hitte, hogy csodát művel, és megmenti a világot, ha összeházasítja a pápát és a királyt, amint mondta bölcs, öreg nevetéssel, mert sohasem szeretett mást, csak a régi köveket, a régiségeket, meg - hiszen tudja - a százezer éves, hazafias eszméket. Látja, most meg kisírná a lelkét... A másik is itt járt, alig húsz perce, Lorenza atya, a jezsuita, aki Pisoni után a contessina gyóntatója lett, és aki fölbontotta, amit a másik megkötött. Szép ember, jó munkarontó, boldogságölő, alattomos bonyodalmakat kevert a válási históriába. Szerettem volna, ha az abbé úr is látja, hogyan vetett keresztet, hogy térdelt le. Nem sírt ó, nem! Mintha azt akarta volna mondani, hogy ha ilyen rosszul végződött az ügy, akkor Isten bizonyára elfordult tőlük, és hát akkor úgy kell a halottaknak.

Victorine halkan, folyamatosan beszélt, mintha megkönnyebbülne, hogy kiöntheti szívét a tegnap óta átélt, zavaros, nyomasztó órák után.

- És azt a leányt ott - folytatta halkan - nem ismeri meg?

Tekintetével a szegényesen öltözött leányra mutatott, akit Pierre cselédnek nézett, amint kétségbeesetten, összetörve borult rá a padlóra a ravatal előtt. Fájdalmas szenvedéssel vetette hátra rendkívül szép fejét, dús fekete haját.

- Pierina! - mondta Pierre. - Szegény!

Victorine szánakozó és elnéző mozdulatot tett.

- Mit tehettem volna? Megengedtem, hogy feljöjjön... Nem tudom, hogy honnan tudta meg a szerencsétlenséget. Igaz, hogy mindig a palota körül ólálkodik. Lehívatott... és csak hallotta volna, hogy könyörgött, hogy még egyszer láthassa hercegét... Istenem, nem vét vele senkinek... Már egy félórája itt van, térdel és könnyektől csillogó szép szerelmes szemével nézi őket. Megmondtam neki, hogy kizavarom, ha nem viselkedik rendesen. De hát okos teremtés, meg sem mozdul, hát csak hadd maradjon, és töltse meg a szívét az örökkévalóságra!

Csakugyan, a tudatlan, szenvedélyes, gyönyörű lány megsemmisülve bámulta a nászágyat, ahol az egymásba fonódó szerelmesek első és örökké tartó éjszakájukat aludták. Sarkán guggolt, két karja lehanyatlott, keze nyitva, fölemelt arccal, mozdulatlanul térdelt, mintegy halálos mámorba dermedve; le nem vette a szemét a tragikusan szép párról. Nem lehet szebb emberi arcot elképzelni, kitörőbb szerelmet és szenvedést, mint a fájdalomnak ezt az antik szobrát, amelyben élet remegett - királyi homlok, bájos és büszke vonások, istenien tökéletes szépség. Mire gondolt, mitől szenvedett, amíg nézte hercegét, vetélytársnője karjaiban? Talán a végtelen féltékenység dermesztette meg? Vagy talán azért szenvedett, mert most utolszor látja - és nem is érez gyűlöletet a nő iránt, aki hideg testével úgysem tudja fölmelegíteni soha a férfit? Könnybe borult szeme szelíden nézett, keserű ajkai körül gyöngédség látszott. Olyan szépnek, tisztának látta a virágok közt fekvő párt! A maga királynői szépségében, amelyről tudomást sem vett, sóhajtás nélkül állt ott, mint alázatos szolgálólány, szerelmes rabszolganő, akinek gazdái halála kitépte szívét.

Most már szüntelenül érkeztek a látogatók, lassú, óvatos léptekkel, gyászos arccal, letérdeltek, néhány pillanatig ott imádkoztak, aztán éppoly szomorúan és némán távoztak. Pierre-nek elszorult a szíve, mikor Dario édesanyja, a még mindig szép Flavia lépett be, férje: a szép Jules Laporte - most Montefiori márki - karján. Már tegnap este is eljött, amint értesítették a halálról, de most nagy gyászban jelent meg. A fekete szín igen jól illett kissé telt junói fenségéhez. Királyi léptekkel közeledett az ágyhoz, és ott állott néhány pillanatig. Két könnycsepp fénylett a szemében, de nem csordult ki. Oldalt nézett, mellette van-e a férje, azután rávillantotta szemét, és mind a ketten letérdeltek, meghajoltak az emelvény lépcsőjén, és a szokásos időig imádkoztak. Az asszony méltóságteljesen lesújtottnak látszott, a férfi becsületesen kétségbeesettnek, mint aki az élet minden helyzetében, még a legkomolyabban is tudja, mi az illendő viselkedés. Azután mind a ketten fölkeltek, és megindultak a szobák felé, amelyekben Serafina és a bíboros fogadták a családot és legbizalmasabb embereiket.

Öt hölgy lépett be most sorjában, miközben két kapucinus és Spanyolország szentszéki nagykövete távozott. Victorine néhány pillanatnyi hallgatás után újra megszólalt.

- Itt a kis hercegnő! Milyen szomorú! Nagyon szerette a mi Benedettánkat!

Pierre csakugyan megpillantotta Celiát. Ő is mély gyászba öltözött az irtózatos búcsúlátogatáshoz. Mögötte komornája állott, mindkét kezében nagy csokor fehér rózsával.

- Kedves kicsike! - suttogta Victorine. - Mindenáron azt akarta, hogy egyszerre esküdjenek... az ő szerelmük már pihen... és megelőzték... már alusszák első éjszakájukat.

Celia rögtön letérdelt, és keresztet vetett. Látszott azonban, hogy nem imádkozik, csak nézte a kedves szerelmespárt, és a porba sújtotta hideg mozdulatlanságuk, márványos szépségük. Hát néhány óra elég hozzá, hogy az élet örökre elszálljon, hogy az ajkak sohase csókolják már egymást? Még látta őket szerelmük diadalában, ragyogva az estélyen. Kétségbeesett tiltakozás szállt föl életre és napsütésre vágyó ifjú szívéből, fellázadt az ostoba halál ellen. Méltatlankodás, rémület tükröződött zárkózott liliomarcán a minden szenvedélyt megdermesztő megsemmisülés előtt. Fehér fogaira bomló ajka, ártatlan szája, világos és mélységes szeme most még titokzatosabb, még kifürkészhetetlenebb volt, mint máskor, amint felsejlett előtte a szenvedély még ismeretlen élete, ahová most készül, és amelynek már a küszöbén ebbe az oly gyengéden szeretett két halottba ütközik, akiknek az elvesztése felkavarta lelkét.

Behunyta szemét, igyekezett imádkozni, és arcán nehéz könnycseppek gördültek végig. A borzongó csöndben néhány perc telt így el. Csak a misék mormolása hallatszott. Fölkelt végre. Elvette komornája kezéből a két csokor fehér rózsát, ő maga akarta az ágyra helyezni. Tétovázva állt az emelvényen, végre odatette a virágot a vánkos jobb és bal oldalára, a két fej mellé; a virág, mint koszorú, odasimult a két fiatal homlokhoz, és édes, erős illatával beborította őket. Celia ott állott üres kezekkel; nem tudott elmenni; a pár fölé hajolt, és remegve töprengett, hogy mit mondhatna, mit adhatna magából örökre nekik. Végre még közelebb hajolt, szerelmes lelke legmélyéből feltörő hosszú csókot nyomott a férj és a feleség hideg homlokára.

- Ó, a kedves gyermek! - szólt Victorine könnyezve. - Látta? Megcsókolta mind a kettőt. Senkinek sem jutott eszébe, még az anyának sem! Szegény kis szíve bizonyára Attiliójára gondolt.

Mikor Celia megfordult, hogy lelépjen az emelvényről, megpillantotta Pierinát, aki még mindig ott térdelt néma, fájdalmas ámulattal. Rögtön ráismert, és nagyon megsajnálta, mikor látta, hogy istennői mellét, csípőjét, egész testét zokogás rázza. A szerelmi gyötrelem mélyen meghatotta, és halkan, a végtelen szánalom hangján mondta:

- Csillapodjék, kedvesem! Csillapodjék... Nagyon kérem, legyen okos.

Mikor Pierina a részvétteljes hangra még erősebben kezdett zokogni, úgy, hogy botránytól lehetett tartani, Celia fölemelte, két karjával támogatta, nehogy elvágódjon, úgy vezette ki, gyöngéd, kétségbeesett testvéri öleléssel és szelíd szavakkal biztatgatva.

- Menjen utánuk - kérte Victorine Pierre-t -, én nem akarok elmozdulni innen. Megnyugtat, hogy őrködhetem a drága gyermekek fölött.

A rögtönzött oltárnál éppen egy másik kapucinus kezdett új misét. A tompa latin mormogás megint elkezdődött, míg a szomszéd szobában most szólalt meg az úrfelmutatás csengettyűje. A virágillat már terhessé fokozódott, kábító szédület áradt a terem komor, mozdulatlan levegőjében. A szolgák nem mozdultak helyükről, mint valami díszes fogadásnál. A ravatal előtt sápadtan égett a két gyertya. A gyászoló látogatók fölvonulása szüntelenül tartott, asszonyok, férfiak nyomasztó csendben állottak ott egy darabig, azután eltávoztak, magukkal vive a két tragikus szerelmes örök álmának feledhetetlen képét.

Pierre követte Celiát és Pierinát a nemesi előszobába, ahol don Vigilio őrködött. Odavitték a trónterem székeit egy sarokba, és a kis hercegnő leültette a munkáslányt egy karosszékbe, hogy kissé magához térjen. Rajongással nézte a leány szépségét. Mindenkinél szebbnek találta. Azután a kedves halottakról beszélt, akiket szintén fenségesen és bámulatosan szépnek látott. Könnyei között is elragadtatva gondolt rájuk. Pierre megszólaltatta Pierinát, és megtudta, hogy fivére, Tito, kórházban fekszik, veszedelmes késszúrással. A nyomor rettenetesen megnövekedett az Angyalvár környékén, tél kezdete óta. Nagy bánat nehezedett mindenkire, boldog, akit a halál elragad. Celia azonban a megingathatatlan reménység mozdulatával igyekezett eloszlatni a szenvedést, eltávolítani a halál gondolatát

- Nem, nem! Élni kell, kedvesem. A szépség elég ok arra, hogy az ember éljen... Ne maradjon itt tovább... és ne sírjon... Örüljön életének és szépségének!

Kivezette a lányt, de Pierre olyan megtörten, olyan szomorúan ült az egyik karosszéken, hogy mozdulni sem tudott, és nem követhette őket. Don Vigilio minden érkezőt meghajlással köszöntött. Éjjel ismét lázrohama volt, most is remegett, arca sárga volt, szeme égő és nyugtalan. Folyton Pierre-re nézett, mintha beszélni kívánt volna vele, de nyilván a félelem, hogy Paparelli észreveheti a nyitott ajtón át, legyőzte vágyódását. Szeme minduntalan az uszályhordozót kémlelte. Végre Paparellinek távoznia kellett egy pillanatra, és ezalatt don Vigilio Pierre-hez lépett:

- Tegnap este volt Őszentségénél.

Pierre megdöbbenve nézett reá.

- Ó, mindent megtudnak itt, mondtam!... És mi történt? Ugye, egyszerűen visszavonta a könyvét?

Pierre növekvő álmélkodása minden feleletnél érthetőbben beszélt.

- Sejtettem... de bizonyos akartam lenni benne... Ez is az ő művük! Most már, remélem, elhiszi, és meggyőződött róla, hogy akit nem mérgeznek meg, azt eltapossák?

A jezsuitákra célzott. Közben kinézett, hogy lássa, Paparelli nem tért-e még vissza.

- És monsignor Nani mit mondott önnek?

- Még nem találkoztam monsignor Nanival! - válaszolt Pierre.

- Azt hittem... Az ön érkezése előtt haladt keresztül a termen. Azért nem látta a trónteremben, mert bizonyára bement donna Serafinához és őeminenciájához. Mindenesetre errefelé fog visszatérni, majd meglátja.

Azután a legyőzött, mindig rettegésben tartott gyöngék keserűségével folytatta:

- Megjósoltam, ugye, hogy azt fogja tenni, amit a monsignore kíván?!

Paparelli abbé tipegő lépéseit hallva, ijedten ment vissza helyére, és mély meghajlással köszöntött két idősebb hölgyet. Pierre félig lehunyt szemmel, lesújtva ült a helyén, míg végre feltűnt előtte Nani intelligens diplomata-alakja. Pierre arra gondolt, amit don Vigilio a vallomások emlékezetes éjjelén mondott erről az emberről, aki sokkal ügyesebb annál, semhogy népszerűtlenné váljék, egyébként szeretetre méltó prelátus, alaposan ismeri a világot, a nunciusi hivatalokban és az Inkvizíciónál betöltött állásainál fogva mindenben benne van, mindenről értesül, a modern fekete sereg egyik legerősebb vezére, aki opportunizmussal akarja diadalra vinni az egyházat. Pierre hirtelen világosan látta, hogy ez az ember milyen ügyes, könnyed taktikával kényszerítette őt arra a cselekedetre, amelyet látszólag szabad akaratából kívánt vele elkövettetni: könyvének egyszerű visszavonására. Nanit eleinte kellemetlenül érintette a könyv üldözésének híre, attól tartott, hogy a rajongó szerzőt nyílt lázadásba kergetik; azután terve hamar elkészült; tudakozódott a szakadásra is képes szerző felől, és Rómába csalta, méghozzá Róma egyik antik palotájába, amelynek már falai is dermesztően, elcsüggesztően hatnak. Azután egyre újabb akadályokat gördített eléje, hogy tartózkodását meghosszabbítsa, és hogy a pápai kihallgatást lehetetlenné tegye, megígérve azonban, hogy kieszközli a hőn óhajtott kihallgatást is, ha eljön az ideje. És megsétáltatta mindenfelé, belebotoltatta mindenkibe, monsignor Fornarótól kezdve Dangelis atyáig és Sarno bíborostól Sanguinetti bíborosig. Azt akarta, hogy az emberek és dolgok megingassák, kifárasszák, kétségeket támasszanak benne, elcsüggesszék, így készítette elő három hónapon át a kihallgatásra, hogy aztán a pápai látogatással végképp megölje reményeit, megtörje lelkes szívét. Pierre maga előtt látta Nani finom mosolyát, a bölcs politikus világos tekintetét, amint mulat a kísérletezésen; és hallotta kissé gúnyos hangját, amint megjegyzi, hogy örüljön, ha a késedelmek folytán jól megismerheti Rómát, és gondolkozhatik, megérthet sok mindent, tanulhat, fejlődhetik, és legalább elkerülheti a további hibákat. És ő, aki apostoli lelkesedéssel érkezett, harci vágytól égett, és megesküdött, hogy soha vissza nem vonja könyvét... íme, a legfinomabb, legmélyebb diplomácia következményeként megtette, visszavonta, megtörve, kifosztva, mert hasztalan és hamis lett volna a küzdelem. Azt akarták, hogy önként adjon számot magának a valódi Rómáról, hogy önként lássa be, milyen nevetséges volt egy új Rómáról álmodni.

Mikor Pierre megpillantotta a trónteremből jövő monsignor Nanit, nem érzett olyan fölindulást és haragot, mint várta volna. Sőt ellenkezőleg, örült, mikor a prelátus odajött hozzá, és kezét nyújtotta. De monsignor Nani nem mosolygott, mint rendesen, nagyon komoly, és fájdalmas megdöbbenés ült az arcán.

- Ó, kedves fiam, milyen megrázó katasztrófa. Őeminenciájától jövök... Könnyezik!... Borzalmas!... Borzalmas!...

Leült egy székre, és intett Pierre-nek, hogy üljön melléje. Egy pillanatig némán, az izgalomtól kifáradva ült, bizonyára szükségét érezte annak, hogy elsimuljanak kissé arcának gondterhelt vonásai. Azután olyan mozdulatot tett, mintha el akarná űzni az árnyakat, és újra megtalálta lekötelező szeretetreméltóságát.

- Nos, kedves fiam, volt Őszentségénél?

- Igen, monsignore, tegnap este, és nagyon köszönöm jóságát, hogy segített nekem.

Nani merően nézett rá, és az alig észrevehető mosoly visszatért ajkára.

- Megköszöni?... Úgy látom, hogy nagyon okosan viselkedett, Őszentsége lábai elé helyezte engedelmes megadását. Bizonyos voltam benne, és nem is vártam egyebet az ön értelmességétől. Egyszóval, nagyon örvendek, hogy nem csalódtam önben.

Közlékenyebben folytatta:

- Sohasem vitatkoztam önnel. Mire való lett volna? Tudtam, hogy a tények meggyőzik. Most hogy visszavonta könyvét, minden vita fölöslegessé vált. Gondolja meg azonban, hogy ha ön visszavezetné is az egyházat a kezdetekhez, a keresztény közösséghez, amelyet oly gyönyörűen festett le könyvében, az egyház újból csak azon az úton indulna el, amelyen Isten először vezette, annyira, hogy ugyanannyi évszázad múlva megint csak oda jutna, ahol ma áll... Nem, Isten jól tette azt, amit tett, az egyháznak úgy kell kormányoznia a világot, ahogyan teszi, és csakis ő tudhatja, hogyan fogja végül felépíteni uralmát ezen a földön. Azért megbocsáthatatlan hiba az ön támadása a világi hatalom ellen, valóságos bűn; mert ha a pápaságot megfosztja uralmától, kiszolgáltatja a népek kegyének... Az ön új vallása a régi teljes összeomlását jelentené, erkölcsi anarchiát, az egyházszakadás szabadságát, egyszóval a lerombolását az isteni épületnek, a bámulatosan bölcs és szilárd katolicizmusnak, amely elegendő volt idáig az emberiség üdvözülésére, és amely megmenti holnap is és mindörökké.

Pierre érezte, hogy őszintén, áhítattal beszél, hite megrendíthetetlen, hálás fia szeretett egyházának, szilárd meggyőződése, hogy az egyház a legszebb, az egyetlen társadalmi szervezet, amely boldoggá tudja tenni az emberiséget. És azért akarja kormányozni a világot, mert egyrészt élvezi a kormányzás gyönyörűségét, másrészt bizonyos abban, hogy senki nem tudná jobban kormányozni a világot.

- Természetesen, lehet vitatkozni az eszközökön, és én szeretném is, ha az eszközök lehetőleg kedvesek, emberiesek volnának, megegyezők a századdal, amely úgy látszik, átmenetileg kisiklik az egyház hatalma alól, éppen azért, mert egyszerű félreértés van közöttük és közöttünk. De visszavezetjük, nem kétlem... Azért örülök, édes fiam, hogy visszatért a nyájhoz, hogy úgy gondolkozik, mint mi, és kész küzdeni velünk!

Pierre újra ráismert XIII. Leó valamennyi érvére. Nem akart egyenesen felelni - bár nem haragudott, de a frissen ütött seb felsajgott lelkében -, csak egyszerűen meghajolt hát, és igyekezett legyőzni hangjának keserű remegését.

- Köszönöm még egyszer, monsignore, hogy kigyógyított oktalan tévedésemből, tökéletes sebészi kézzel. Holnap, ha majd nem fogok már szenvedni, örökös hálát fogok érezni érte.

Monsignor Nani még mindig mosolyogva nézett reá. Jól tudta, hogy a visszavonuló fiatal pap nagy veszteséget jelent az egyházra nézve. Vajon mit fog tenni ezután? Kétségtelenül valami új ostobaságot. De a prelátus beérte azzal, hogy rávehette az első tévedés helyreigazítására - a jövőt pedig nem láthatja előre. Finom mozdulattal jelezte, hogy minden nap elegendő e feladat elvégzéséhez.

- Befejezésül, kedves fiam, engedje meg, hogy bölcsességre intsem. Legyen bölcs: papi és emberi boldogsága az alázatosságban rejlik. Rettenetesen szerencsétlennek fogja érezni magát, ha Isten ellen használja föl Istentől kapott szép tehetségét.

Végül egy elhárító mozdulattal befejezte az egész ügyet, amellyel fölösleges volna tovább foglalkozni. A másik, tragikusan befejeződött nagy esemény, a szomszéd teremben pihenő két gyermek halála megint elszomorította.

- Ó, szegény hercegnő... szegény bíboros... nagyon megrázták szívemet... Sohasem sújtott le katasztrófa kegyetlenebbül egy házra... Nem, nem... igen sok a szerencsétlenségből, az emberi lélek tiltakozik ellene...

Abban a pillanatban hangok hallatszottak a második előszobából, és Pierre legnagyobb megdöbbenésére Sanguinetti bíboros jelent meg. Paparelli kettőzött meghunyászkodással fogadta.

- Kegyeskedjék követni, eminenciád... bevezetem!

- Igen... tegnap este érkeztem Frascatiból... A szomorú hír hallatára azonnal el akartam jönni, hogy részvétemet kifejezzem.

- Kegyeskedjék eminenciád egy pillanatig a holttestek mellett időzni, azután bevezetem őeminenciájához.

- Igen, szeretném, ha tudomásul vennék, milyen nagy részvéttel vagyok a nemes ház iránt.

A bíboros eltűnt a trónteremben, és Pierre elámult ennyi nyugodt vakmerőségen. Kétségkívül nem gyanúsította azzal, hogy egyenesen cinkosa volt Santobonónak, de nem merte felmérni azt sem, hogy meddig terjed az erkölcsi cinkosság. Amint azonban meglátta Sanguinetti emelt homlokát, hallotta határozott beszédjét, ahogyan áthaladt a termen, hirtelen megérezte, hogy a bíboros mindent tud. Hogyan? Ki által? Nem tudta volna megmondani. A bűnök kitudódnak titokzatos homályosságukban is... és leghamarabb azok tudják meg, akiknek közük van hozzá. Minden érzését megdermesztette a bíboros modora. Így akarja talán elejét venni a gyanúsításoknak? Tisztán politikából igyekszik a nyilvánosság előtt kifejezni tiszteletét és ragaszkodását versenytársának?

- A bíboros itt?! - mormolta önkéntelenül.

Monsignor Nani leolvasta Pierre gyermekesen nyílt tekintetéből gondolatait, de úgy tett, mintha másképp értelmezné a fölkiáltást.

- Igen, hallottam, hogy tegnap este visszatért Rómába. Nem akart távol maradni, mert a Szentatya már egészséges, és szüksége lehet reá.

Monsignor Nani ártatlan arckifejezése és hangja nem tévesztette meg Pierre-t egy pillanatra sem. Figyelmesen nézett a prelátusra, és meggyőződött róla, hogy ő is mindent tud. Hirtelen még rettenetesebbnek látta ezt a bonyodalmas, vad kegyetlenséget, melynek tanúja lehetett a sors szörnyű akaratából. Nani, a Boccanera család régi, bizalmas barátja, nem szívtelen ember, és kétségkívül nagyon szerette az elragadóan bájos Benedettát. Ezzel lehet magyarázni, hogy a házasság megsemmisítésének ügyét diadalra vitte. Viszont don Vigilio szerint a pénz által és a legbefolyásosabb emberek igénybevételével elért válás mégis botrányos dolog volt, hiszen eleinte monsignor Nani is húzta-vonta az ügyet, és azután ugyancsak ő siettette a nagy port fölverő befejezést, hogy így megingassa a bíboros helyzetét, és eltávolítsa a tiarától a valószínűen közelgő konkláve esetére. Az intranzigens és egyáltalán nem diplomatikus Boccanera bíboros semmi esetre sem lehetett a könnyed és általános megegyezésre vágyódó Nani jelöltje; úgyannyira, hogy hosszas fáradozásával a ház körül a kedves contessina boldogságát igyekezett ugyan elősegíteni, másrészt azonban lehetetlenné akarta tenni donna Serafina és fivére égő törekvését, hogy családjukból harmadszor is pápát kapjon az egyház. Az bizonyos azonban, hogy ha Nani ebben az értelemben működött is, és valójában a Sanguinetti bíboros híve volt, mégis, Pierre sohasem hitte volna, hogy bűnre vetemedjenek, hogy méreghez forduljanak, amely célját tévesztve ártatlanokra sújtson le. Nem, nem! Amint ő maga mondta, ez igen sok! Az emberi lélek tiltakozik ellene. Nani sokkal szelídebb fegyvereket használt, és az ilyen brutalitástól irtózott, fölháborodott. Jól ápolt rózsás arcán most is méltatlankodás tükröződik, a könnyező bíboros és a helyette lesújtott két szerelmes láttára.

Pierre azt hitte, hogy Sanguinetti bíboros még mindig a prelátus titkos jelöltje, mégis gyötörte a vágy, hogy megtudja, meddig terjed Nani cinkossága a szörnyű esetben. Ezért tovább beszélt:

- Azt mondják, hogy Őszentsége haragszik Sanguinetti bíboros őeminenciájára. Az uralkodó pápa kétségkívül rossz szemmel nézi a jövendő pápát.

Monsignor Nani őszintén felnevetett.

- Ó, a bíboros már három-négy ízben is összeveszett és megint kibékült a Vatikánnal. A Szentatya egyébként tudja, hogy semmi oka sincs posztumusz féltékenységre, és ettől ugyan még jól fogadhatná őeminenciáját

Nyomban megbánta határozott kijelentését, és így folytatta:

- Csak tréfáltam! Őeminenciája kétségkívül méltó a nagy kitüntetésre, amely reá vár esetleg.

Pierre azonban most már bizonyosan tudta, hogy Sanguinetti bíborost már nem jelöli a monsignore. Bizonyára úgy találja, hogy a bíboros már lejáratta magát türelmetlenségével, és veszedelmes azért is, mert lázas kapkodásában egyezségre igyekezett lépni az egész világgal; még a fiatal, hazafias Itáliával is. A helyzet tisztán állott előtte; Sanguinetti bíboros és Boccanera bíboros elnyomják, megsemmisítik egymást. Az egyik szüntelenül intrikákba vegyül, nem riad vissza kompromittáló dolgoktól sem, és arról álmodozik, hogy szavazás útján hódítja vissza Rómát. A másik pedig mozdulatlanul áll, meg nem alkudva semmivel, kiközösíti a világot, és egyedül Istentől várja az egyházat megmentő csodát. Miért ne hagynák, hogy a két szemben álló teória a szélsőséges nyugtalanságban megsemmisítse egymást?! Ha Boccanera meg is menekült a méregtől, házának tragédiája mégis lehetetlenné tette jelöltségét; Róma borzongó suttogása megölte máris minden lehetőségét. Viszont Sanguinetti, aki azt hiszi, hogy megmenekült vetélytársától, nem látja-e be, hogy önmagát is lesújtotta? Megölte saját jelöltségét is hatalmi szenvedélyében, az eszközök aggodalmaskodás nélkül való megválogatásával, mely nagyon is veszedelmessé tette mindenkire nézve. Monsignor Nani láthatólag örült, hogy elestek mindketten. Tiszta maradt a terep, mint a mesebeli farkasok küzdelme után, amelyek fölfalták, összemarcangolták egymást, hogy semmi sem maradt meg belőlük, még a farkuk sem. A prelátus diszkrét megjelenésében, világos szemében most már csak titokzatos állásfoglalás tükröződött a végleges jelölt mellett, akit az a hatalmas sereg is támogatni fog, amelynek ő az egyik, legügyesebb vezére. Ilyen ember sohasem vonul vissza. Mindig kész megoldást kínál. Vajon ki lesz a holnap pápája?

Fölállott és barátságosan búcsúzott Pierre-től:

- Kedves fiam, azt hiszem, hogy nem találkozunk többet. Szerencsés utat kívánok...

Azonban nem ment még el. Élénk szemével érdeklődve fürkészte Pierre-t, és még egyszer leültette, ő maga is leült.

- Ugye, ha visszatér Franciaországba, minden bizonnyal fölkeresi Bergerot bíborost... Kérem, idézzen tisztelettel emlékezetébe. Ismerem abból az időből, mikor itt járt Rómában a kalapért. A francia papság egyik legnagyobb világossága ő. Ó, ha egy ilyen intelligenciájú ember a szentegyház egyetértése érdekében dolgozna! Sajnos, attól tartok, hogy faji és környezetbeli előítéletek visszatartják... Nem segíti törekvéseinket mindig...

Pierre-t meglepte, hogy most, az utolsó pillanatban, először beszélnek előtte ilyen hangon a bíborosról. Most már nem jött zavarba, nyíltan megfelelt:

- Igen, őeminenciájának nagyon határozott nézetei vannak régi francia egyházunk felől. Irtózik a jezsuitáktól.

Monsignor Nani csodálkozó és a lehető legnyíltabb arccal kiáltott föl:

- Irtózik a jezsuitáktól? Mennyiben nyugtalanítják a jezsuiták? Hiszen jezsuiták már régen nincsenek. Vagy talán látott jezsuitákat Rómában? Feszélyezték-e valamiben azok a szegény jezsuiták, hiszen már semmijük sincs a világon, még egy kövük sem, amelyre fejüket lehajthatnák?... Nem, nem, dajkamese az egész! Gyerekesség ellenük dolgozni.

Pierre most azon csodálkozott, hogy a prelátus milyen könnyedén, milyen merész nyugalommal beszél erről az égető kérdésről. Monsignor Nani nem fordította el tekintetét Pierre-ről, úgy tartotta eléje arcát, mint az igazság könyvét.

- Ó, ha jezsuitákon a bölcs papokat értik, akik nem kezdenek terméketlen, veszedelmes harcot a modern társadalommal, hanem igyekeznek emberiesen visszaterelni a népeket az egyház kebelébe, édes istenem, akkor többé-kevésbé valamennyien jezsuiták vagyunk, mert őrültség lenne nem számolni a korral, amelyben élünk... Egyébként nem akarok szavakon nyargalni. Elvégre, ha úgy akarja, mondjuk, jezsuiták! Igen, jezsuiták!

Megint mosolygott, finom, kissé gúnyos, szellemes mosolyával.

- Nos tehát, ha meglátogatja Bergerot bíborost, mondja meg, hogy esztelenség Franciaországban a nemzet ellenségeinek tekinteni a jezsuitákat, mert az nem igaz! A jezsuiták Franciaországgal tartanak, mert gazdagság, erő és bátorság a törekvésük mindig. Franciaország ma az egyetlen fennálló nagy katolikus állam, az egyetlen, amelyre a pápaság támaszkodhatik. A Szentatya is, miután előbb a diadalmas Németországgal kívánt szövetségre lépni, végül Franciaországgal, a tegnap legyőzöttjével kötött szövetséget, megértvén, hogy Franciaország nélkül nem üdvözülhet az egyház. És ebben a kérdésben a jezsuiták politikájának engedelmeskedett... A borzalmas jezsuitáknak, akiket Párizs gyűlöl... Mondja meg azonkívül Bergerot bíborosnak, hogy szép lenne tőle, ha igyekeznék lecsillapítani a kedélyeket, és megértetné, hogy a maguk köztársasága nagyon helytelenül cselekszik, mikor nem támogatja a Szentatyát kibékítési munkájában. A köztársaság úgy tesz, mintha semmibe sem venné a pápaságot, holott ez igen veszélyes hiba a kormányzat részéről, mert ha az egyház meg is van fosztva ez idő szerint a politikai működéstől, mindazonáltal hatalmas erkölcsi tényező, amely bármely pillanatban tud hatni a lelkekre, és beláthatatlan horderejű vallási agitációt fejthet ki. Még mindig rendelkezik a népekkel, miután rendelkezik a lelkekkel, és a köztársaság könnyelműen cselekszik, saját érdekei ellen vét, ha úgy tesz, mintha mindezt nem tudná... És mondja meg azt is, hogy igazán rettenetes, hogy milyen módon választja ki a köztársaság a püspökeit, mintha ezzel is gyöngíteni akarná szántszándékkal a püspöki kart. Néhány szerencsés kivételtől eltekintve, az önök püspökei igen korlátolt agyú emberek, következőleg bíborosaik is igen közepesek, semmi befolyásuk sincs itt, és nem játszanak szerepet. Milyen szomorú látványt fognak nyújtani a legközelebbi konklávénál! Nos tehát, miért kezelik olyan ostoba és vak gyűlölettel a jezsuitákat, akik tulajdonképpen az önök politikai barátai? Miért nem használják fel az önök rendelkezésére álló nagy buzgalmat? Miért nem veszik igénybe szolgálataikat, hogy biztosítsák önöknek a jövendő pápa segítségét? Önöknek és önökért szükséges, hogy folytassák XIII. Leó helytelenül megítélt, sokat támadott munkáját, amely nem törődik a ma kis eredményeivel, hanem elsősorban a jövő érdekében dolgozik, a népek egyesítésén az anyaszentegyház kötelékében. Mondja meg... mondja meg Bergerot bíborosnak, hogy tartson velünk, hogy értünk dolgozva dolgozzék hazájáért. A holnap pápája! Ez a legfontosabb kérdés! És jaj Franciaországnak, ha a holnap pápája nem lesz a folytatója XIII. Leó művének!

Újból fölkelt, és ezúttal valóban távozott. Sohasem volt ilyen közlékeny. Mindazonáltal egész bizonyosan csak annyit mondott, amennyit mondani akart, ő egyedül tudja, hogy mi célból, de határozottan, megfontoltan, az ember érezte, hogy minden szót megérlelt, mérlegelt eleve.

- Isten vele, kedves fiam. Gondolkozzék minden fölött, amit Rómában látott és hallott, legyen okos, ne rontsa el az életét.

Pierre meghajolt, és megszorította a prelátus kövér, könnyed kezét.

- Ismételten köszönöm jóságát, monsignore. Legyen meggyőződve, hogy semmit sem fogok elfelejteni itt szerzett tapasztalataimból.

A prelátus eltűnt finom reverendájában, könnyű és hódító lépéseivel, mintha a jövő győzelmei felé indulna. Nem, nem! Pierre nem fogja elfelejteni útját! Felismerte már, mit jelent a népek egyesítése az anyaszentegyház kebelében - ahol Krisztus törvénye a világuralom vágyának diktatúrájává válik. Nem kételkedett benne, hogy a jezsuiták szeretik Franciaországot, az egyház legidősebb leányát, az egyetlent, aki segíthetné anyját a világuralom visszahódításában; de csak úgy szeretik, mint a fekete sáskafelhők a termést, lecsapnak reá és fölfalják. Végtelen szomorúság tért vissza szívébe; és tompán érezte, hogy a lesújtott, ódon palotában, a gyászban és összeomlásban is ők voltak a fájdalom és pusztulás kikovácsolói.

Amint megfordult, don Vigiliót pillantotta meg a bíboros arcképe előtt, a szekrényhez dőlve, tenyerébe rejtett arccal, mintha megsemmisülésre vágyódnék, és szeretne eltűnni örökre. Minden tagja vacogott a láztól és a félelemtől. Amikor egy pillanatra elfogytak a látogatók, rémült kétségbeesés rohanta meg.

- Szent isten! Mi baja? - kérdezte Pierre. - Beteg? Segítségére lehetek?

De don Vigilio eltakarta szemét, fuldoklott, dadogott, és csak azt kiáltotta dermedt rémületében:

- Ó, Paparelli, Paparelli!

- Mi baj? Mit vétett önnek? - kérdezte Pierre csodálkozva.

A titkár levette kezét arcáról, és engedett a vágynak, hogy kiönthesse szívét valakinek.

- Hogy mit vétett? Nem érez semmit, nem lát semmit? Nem vette észre, hogyan fogadta Sanguinetti bíborost, hogy őeminenciájához vezesse? A gyanúsított, utált versenytársat őeminenciájához, éppen most! Milyen szemtelen merészség! És néhány pillanattal előbb milyen gonosz alattomossággal utasított el egy öreg hölgyet, őeminenciája régi jó ismerősét, aki csak éppen meg akarta csókolni kezét... Pedig egy kis őszinte gyöngédség milyen jólesett volna őeminenciájának!... Mondom önnek, hogy ő itt az úr! Kedve szerint nyitja és csukja az ajtókat, kezei között tart mindnyájunkat, mint a szélbe szórt csipetnyi homokot.

Pierre nyugtalankodva látta, hogy a titkár milyen sárga, és mennyire remeg.

- Talán túloz!...

- Túlzok!... Tudja, hogy mi történt itt az éjjel? Tudja, hogy milyen jelenetnek voltam önkéntelen tanúja? Ugye, nem?

És elbeszélte, hogy donna Serafina milyen megtört lélekkel jött haza a Vatikánból a szörnyű szerencsétlenségbe, mert rossz híreket hallott. A bíboros államtitkár és prelátus ismerősei azt mondták, hogy fivérének helyzete nagyon inog, egyre több az ellensége a Szent Collegiumban, annyira, hogy a múlt évben még bizonyosra vehető megválasztása most már teljesen kilátástalan. Életének álma, legfőbb törekvése összeomlott, a porban hever. Miért? Hogyan? Kétségbeesetten töprengett az okok fölött, és megtudta, hogy a bíboros sok hibát követett el merevségével, kedvezőtlen megnyilatkozásaival, nem mutatkozott elnézőnek, embereket megsértett szóval, cselekedettel, egyszóval oly kihívó magatartást tanúsított, mintha szántszándékkal akarná elrontani ügyét. A legtöbb kérdésben viszont olyan ügyetlenségekről volt szó, amelyekről donna Serafina eleve lebeszélte volt fivérét, és amelyeket a bíboros mégis elkövetett konokul, Paparelli be nem vallott befolyása alatt. Az ügyefogyott, alázatos uszályhordozóban rossz szellemet sejtett az éber és alázatos hercegnő is, gonosz hatalmat, aki mindent tönkretesz befolyásával. A családi gyász ellenére is azonnal el akarta távolíttatni az árulót, annál is inkább, mert az uszályhordozó régi barátsága az irtózatos Santobonóval, a titokzatos fügéskosár, amely a plébános kezéből a titkáréba vándorolt, rettenetes gyanút keltett szívében, mindazonáltal ennek nem adott kifejezést. Az első szónál azonban, amelyet fivérének Paparelliről mondott, és követelte, hogy távolítsa el maga mellől, megdönthetetlen ellenállásra talált. A bíboros hallani sem akart róla, mindent elsöprő vad haragra lobbant, és testvérének szemére vetette, hogy egy ilyen szerény, szent életű embert meggyanúsít, sőt azzal vádolta donna Serafinát, hogy ellenségei kezére játszik, és miután megölték monsignor Galót, most ki akarják ölni szívéből az utolsó szeretetet is, amelyet a szegény és igénytelen pap iránt érez. Utálatos koholmánynak nevezte az egész históriát, megesküdött, hogy magánál tartja az uszályhordozót, már csak azért is, hogy a rágalmak iránt érzett megvetését kimutassa. Donna Serafinának hallgatnia kellett.

Don Vigilio újra remegni kezdett, és újra eltakarta kezével arcát:

- Ó, Paparelli, Paparelli!

Halk szidalmak törtek föl ajkán: aljas hipokrita, alázatosnak és szerénynek mutatkozik, és gonosz kém, akit megbíztak, hogy mindent kilessen, kihallgasson és megrontson a palotában, tisztátalan és kártékony rovar, a legnemesebb zsákmány ura, felfalja az oroszlán sörényét, szolga és zsarnok jezsuita! Jezsuita, förtelmesen aljas és diadalmaskodó féreg!

- Csillapodjék, az istenért, csillapodjék! - kérlelte Pierre, akit szintén elfogott valami titokzatos, félelmes érzés. Fenyegető és rejtelmes erőket érzett a háttér homályában.

Don Vigilio azonban, amióta majdnem evett a mérgezett fügéből, és látta a közvetlen közelébe lesújtó villámot, állandóan reszketett rémületében, és a világon semmivel sem lehetett megnyugtatni. Még éjszaka, egyedül, zárt ajtók mögött is rémület szállta meg, takarója alá rejtőzve igyekezett elfojtani félelmét, mintha emberek lépnének elő a falakból, hogy megfojtsák.

Lihegve, elgyöngült hangon folytatta, mint a küzdelem végén:

- Megmondtam akkor este, mikor szobájába bezárkózva, háromszorosan ráfordítva a kulcsot, beszélgettünk... Rosszul tettem, hogy nyíltan beszéltem róluk, hogy kiöntöttem szívemet, hogy elmondtam, mi mindenre képesek. Bizonyos voltam benne, hogy megtudják... és látja, hogy meg is tudták... azért akartak megölni... Látja, most is rosszul teszem, hogy mindezt elmondtam, meg fogják tudni, és ezúttal nem tévesztenek célt... Ó, mindennek vége, meghaltam, és ez az ódon palota, amelyben biztonságban éreztem magam, ez lesz a sírom!

Pierre mély szánalmat érzett a beteg iránt, akinek lázas agyában rémképek keltek, és megrontották elhibázott életét az üldöztetési rögeszme rémületeivel.

- El kell menekülnie innen! Ne maradjon itt, jöjjön Franciaországba vagy bárhová.

Don Vigilio megdöbbenve nézett rá, és egy pillanatig megnyugodott:

- Menekülni?... Ugyan minek? Hiszen Franciaországban is ott vannak, mindenütt ott vannak, menekülhetek akárhová, mindig köztük leszek! Nem... nem... inkább itt maradok... és haljak meg rögtön, ha őeminenciája nem tud megvédeni.

Könyörgő, reményteljes pillantással nézett a bíboros vörös moáré reverendás arcképére. A roham azonban újra feltörő erővel fogta el.

- Hagyjon, hagyjon, kérem... Ne beszéltessen tovább! Ó, Paparelli, Paparelli... ha visszajönne, látna bennünket, és hallaná, hogy beszélek... Soha többet nem beszélek. Megkötöm a nyelvemet, vagy kivágom!... Hagyjon el, kérem! Mondom, hogy megöl... Paparelli visszajön, és az lesz a halálom! Menjen el, kérem, menjen el!

Don Vigilio a fal felé fordult, hogy beleverje a fejét, hogy befalazza száját síri hallgatással. Pierre, attól tartva, hogy jelenléte még komolyabb rohamot idézhet elő, eltávozott.

A trónteremben megint a család jóvátehetetlen gyászának képe fogadta Pierre-t. Egyik mise a másikat követte; az imádságok egyre-másra könyörögték az isteni irgalmat, hogy jóindulattal fogadja a drága, elröppent lelkeket. A hervadó rózsák haldokló illatában, a gyertyák sápadt fényű csillagában a Boccanera család végső összeomlására gondolt. Dario volt a név utolsó viselője. Vele eltűnt a Boccanerák eleven történelmi neve. Érthető a bíboros ragaszkodása a fiúhoz, az utolsó sarjhoz, az utolsó csírához, amely még felvirágoztathatta volna a nevet. Nevének büszkesége volt a bíboros egyetlen bűne. Donna Serafinával együtt azért akarták a válást és a házasságot, mert nemcsak a botránynak igyekeztek véget vetni, hanem mert remélték, hogy szép gyermekek, új és erős sarjak születnek a házasságból, mert Benedetta és Dario kijelentették, hogy semmi esetre sem kötnek házasságot mással, ha nem lehetnek egymáséi. Halálos ágyon, terméketlen ölelkezésben feküdt a két fiatal test, ragyogó hercegek, hadvezérek és prelátusok hosszú sorának utolsó maradványai. A sír magába öleli majd őket. És velük mindennek vége. Az öreg leány, a donna, már nem nő, és az öreg pap már nem férfi. Meddők maradnak, mint az eltűnt erdő két utolsó tölgye, halálukkal teljesen kopár marad a talaj. Milyen rettenetes fájdalom túlélni mindent, elgondolni, hogy bennük van a vég, magukkal viszik a sírba a holnap életét és reménységét! A misék mormolásában, a rózsák ájult illatában, a két gyertya sápadt fényében Pierre érezte a kő súlyát, amely ránehezedik örökre a kihalt családra, megsemmisült világukra.

Tudta, hogy mint a ház lakójának, kötelessége látogatást tenni donna Serafinánál és a bíborosnál. Nyomban bevezették a szomszéd szobába, ahol a hercegnő fogadott. Donna Serafina még soványabbnak, még egyenesebbnek látszott feketébe öltözve. Lassú méltósággal emelkedett föl karosszékéről, úgy fogadta a belépők köszöntését. Meghallgatta a részvétnyilvánításokat, egy szóval sem válaszolt, merev arca legyőzte a fizikai szenvedést. Pierre azonban jól ismerte már, és beesett arcán, üres tekintetén, szájának keserűségén jól látta a rettenetes belső vihart, lelkének reménytelen összeomlását, minden jóvátétel lehetetlenné válását. Nemcsak a családfa halt ki, de fivéréből sem lesz soha pápa, pedig milyen sokáig hitte, hogy odaadásával eléri célját. Lemondott mindenről, odaadta eszét és szívét az ábrándnak, minden gondját, vagyonát, elvetett asszonyi és anyai életét. A sok rom között talán ez a csalódás okozott lelkének legtöbb szenvedést. Fölkelt helyéről, mikor vendége, a fiatal pap belépett, mint ahogy mások fogadására is fölkelt. Fölállásának módjába azonban apró megkülönböztetéseket tudott bevinni, és Pierre megérezte, hogy a hercegnő számára ő most is az a jelentéktelen kis francia pap, aki lemaradt Isten szolgálatában, mert a prelátusi címig sem tudott eljutni. A hercegnő leült, és fejbólintással fogadta Pierre szavait. Néhány pillanatig még ott állott Pierre udvariasságból. Semmi nesz nem zavarta a szoba komor békéjét, pedig négy-öt hölgy is ült ott kétségbeesett mozdulatlansággal, némán. Legjobban csodálkozott Pierre Sarno bíboroson, a ház régi jó barátján, aki félig fekvő helyzetben, behunyt szemmel dőlt hátra karszékén. Részvétének kifejezése után ott felejtkezett, azután a nyomasztó csöndben, a levegő fojtó melegségében elaludt. Mindenki tisztelte álmát. Vajon most is a kereszténység térképéről álmodott, a tompa agyába vésődött térképről? Sápadt, öreg hivatalnokarca mögött, félszázados, szűk látókörű, hivatali munka után vajon álmában is folytatja e hódítási tervezgetéseit, hogy az egész földet leigázza és kormányozza a Propaganda sötét irodájából? A hölgyek tiszteletteljes pillantásokat vetettek reá; szelíden megrótták már, hogy igen sokat dolgozik. Tehetségének és buzgalmának tanújelét látták abban, hogy az utóbbi időben elszunnyad mindenütt. Pierre ezt a képet vitte magával búcsúzóul a mindenható eminenciásról: kimerült aggastyán, aki ártatlan gyermeki álommal alussza ki a gyáva izgalmát és nem lehet tudni, hogy vajon a kezdődő imbecillitás, vagy munkában töltött éjszaka, mellyel Isten uralmát igyekezett megszilárdítani valamely távoli kontinensen, okozzák-e alvását.

Két hölgy távozott, három érkezett. Donna Serafina fölállott, köszönt, azután leült, mereven, egyenesen, kemény és kétségbeesett arccal. Sarno bíboros még mindig aludt. Pierre szédült, szíve hevesen dobogott. Mélyen meghajolt és kiment. Amint áthaladt az ebédlőn, hogy Boccanera bíboros dolgozószobájába menjen, Paparellivel találkozott, aki féltékenyen őrizte az ajtót.

Az uszályhordozó megérezte, hogy nem állhatja útját Pierre-nek. Különben is, holnap leverve, legyőzve távozik a betolakodó. Nincs miért tartani tőle.

- Őeminenciáját óhajtja látni? Jó, jó... mindjárt! Tessék várni.

Paparelli úgy találta, hogy Pierre igen közel áll az ajtóhoz, azért hátrább tolta, nehogy egy szót is meghalljon a bíboros beszédéből.

- Őeminenciájánál most Sanguinetti bíboros tesz látogatást... Várjon, kérem, itt!

Sanguinetti valóban sokáig időzött a trónteremben a ravatalnál, tüntetően ott térdelt, azután hosszabb időt töltött donna Serafinánál is, hogy ezzel is hangsúlyozza a gyászoló család iránt érzett részvétét. Most több mint tíz perce volt már benn a bíborosnál, beszélgetésükből néha-néha kihallatszott egy-egy szó.

Pierre-nek azonban, Paparelli láttára, megint eszébe jutott don Vigilio kitörése. Figyelmesen nézte az alacsony, vastag, puha, ráncos arcú embert, aki negyvenéves korában olyan volt koszos reverendájában, mint egy vénkisasszony, akit félig meghülyített a szüzesség. Csodálkozott rajta, hogy Boccanera bíborosra, a nagyszerű, hercegre, aki olyan magasan hordja fejét, és olyan büszke nevére, befolyást gyakorolhat egy ilyen rettenetes lény, akiről lerí az aljasság. Bizonyára az abbé fizikai leromlottsága, mély erkölcsi megalázkodása lepte meg, zavarta, majd hódította meg a bíborost, mintha mindez az üdvösség rendkívüli adománya lenne Paparellinél. Hiszen Paparelli személye valósággal arculütése volt a bíboros tiszta szépségének, büszkeségének. Ő sohasem lehet ennyire eltorzulva, sohasem tudta leküzdeni dicsőségre való törekvését, de talán odáig jutott hitének erőfeszítésével, hogy irigyli a végtelen csúnya, végtelen jelentéktelen teremtést, bámulja és a penitencia magasabb erejével tűri, mert azt hiszi, hogy az emberi leromlás föltárja az ég kapuit. Ki tudhatná, milyen hatalmat gyakorol a szörnyeteg a hősre, hogyan hat a férgekkel borított, mindenkitől utált szent a világi hatalmasokra, akik attól rettegnek, hogy az örök tűzben kell fizetniük a földi élvezetekért? Az oroszlánt itt is felfalták a férgek, az erőt és a ragyogást megsemmisítette a láthatatlan. Olyannak lenni, mint ez a paradicsomot biztosan elnyerő gyönyörűséges lélek, amely a maga javára kerül a tisztátalan test börtönébe, oly boldogan alázatosnak lenni, mint ez az értelem; ez a kiváló teológus, aki minden reggel megvesszőzi magát, és aki kész arra, hogy az utolsó legyen a bíborosi cselédek között!

Paparelli sápadt, kövér arcával, szürke, hunyorgó szemével, ezer ráncával figyelmesen nézte Pierre-t, aki kellemetlen érzésekkel töprengett azon, hogy vajon a két eminenciás miről beszélhet ilyen sokáig a zárt ajtók mögött. Milyen találkozás lehet az, ha Boccanera gyanítja, hogy Santobono Sanguinetti híve? Milyen derűs vakmerőség az egyiktől, hogy el mert jönni, és milyen lelkierő, milyen önfegyelmezés a másiktól, hogy a vallás szent nevében, a botrány elkerülése végett hallgat, és úgy fogadja a látogatást, mint a ragaszkodó tisztelet kifejezését. Vajon mit mondhatnak egymásnak? Milyen izgató lehet őket egymással szemben látni, hallani, a diplomatikus szavakat, amelyeket ilyen körülmények között mondani lehet, míg szívükben lángol a forró gyűlölet!

Az ajtó hirtelen kinyílott, Sanguinetti bíboros megjelent, nyugodt arccal, egy csöppet sem pirosabban, mint rendesen, sőt talán inkább sápadtabban. Annyi szomorúságot mutat, amennyit éppen illendőnek és helyesnek talált. Csak ragyogó, élénk szeme árulta el örömét, hogy megszabadult egy elég súlyos kötelezettségtől. Reményteljesen távozott, azzal a meggyőződéssel, hogy most már csak egyedül ő a számba vehető pápajelölt.

Paparelli eléje sietett.

- Ha eminenciád követni kegyeskednék... Kikísérem eminenciádat...

Pierre-hez fordult:

- Most bemehet, kérem!

Pierre látta, hogy eltűnnek, egyik alázatosan meghajolva, diadalmasan a másik. Azután rögtön belépett a dolgozószobába, amelynek bútorzata egyszerű asztalból és három székből állott. Boccanera bíboros magasan, előkelően állott a szoba közepén, ahogy elbúcsúzott a rettegett, gyűlölt versenytárstól. Kétségkívül Boccanera bíboros is önmagát gondolja az egyetlen pápajelöltnek, akit a holnap konklávéja megválaszt.

Mikor az ajtó becsukódott, és megpillantotta a fiatal papot, házának vendégét, aki látta drága gyermekei halálát, hirtelen ismét leküzdhetetlen izgalom, gyöngeség fogta el, és fölemésztette egész erejét. A természetes érzések végre fölülkerekedtek rajta, most, hogy a versenytárs már nem láthatta. Megingott, mint az öreg fa a fejszecsapások alatt, lerogyott egy székre, és görcsös zokogásba tört ki. Pierre az előírt szertartás szerint meg akarta csókolni gyűrűjének kövét, de a bíboros fölemelte, leültette, szemben magával, és elfúló hangon mondta:

- Nem, nem... kedves fiam... üljön ide, várjon... Bocsásson meg... csak egy pillanatig, megszakad a szívem.

Összekulcsolt kezébe hajtotta arcát és zokogott. Nem tudott uralkodni magán, nem tudta visszafojtani fájdalmát, hiába szorította erőteljes ujjait arcára, halántékára.

Könnyek ragyogtak Pierre szemében is, átélte újból a rettenetes tragédiát, és megremegett a zokogó magas aggastyán, a máskor oly fölényes, fegyelmezett, szent herceg láttára, aki most fájdalmában szenvedő és gyönge lett, mint a gyermek. Ő is zokogásba fúló hangon fejezte ki részvétét, néhány jó szóval igyekezett lecsöndesíteni a nagy kétségbeesést.

- Könyörgök eminenciádnak, higgye el, hogy mélységes bánattal veszek részt gyászában. Eminenciád annyira elhalmozott jóságával, meg akartam mondani, hogy a pótolhatatlan veszteség...

A bíboros heves mozdulattal elhallgattatta:

- Nem, ne mondjon semmit! Kérem, ne mondjon semmit...

Csönd állott be. A bíboros még mindig sírt, megrázta a belső küzdelem, várta, hogy visszanyerje erejét, hogy úrrá legyen magán. Végre leküzdötte felindulását, kiszabadította arcát, lassanként lecsillapodott, úrrá vált rajta a hit és a megnyugvás Isten akaratában. Ha Isten nem tett csodát, és ilyen keményen sújtotta házát, kétségkívül oka volt reá, és földi udvarának nagyméltóságú szolgája nem tehet másként, meghajol akarata előtt.

A csönd még néhány pillanatig tartott, azután a bíboros fegyelmezetten mondta:

- Holnap elhagy minket, kedves fiam?

- Igen, holnap tisztelettel búcsút veszek eminenciádtól, még egyszer megköszönve kifogyhatatlan jóságát.

- Tehát tudja, hogy az Index-kongregáció elítélte könyvét, amint nem is tehetett másként?

- Igen, Őszentsége abban a kiváló kegyben részesített, hogy előtte visszavonhattam könyvemet, és alárendelhettem magam akaratának.

A bíboros nedves szemében fény csillogott.

- Ó, ezt tette, fiam? Helyesen cselekedett! Papi kötelessége volt, de manapság oly kevesen teljesítik kötelességüket!... Mint a kongregáció tagja, megtartottam ígéretemet, elolvastam könyvét, gondosan tanulmányoztam, különösen a megvádolt lapokat. És ha ezután semleges maradtam, ha úgy tettem, mintha nem érdekelne a dolog, és még csak el se mentem arra a gyűlésre, amelyen elítélték, az csak drága unokahúgom kedvéért történt, aki nagyon szerette és védelmezte nálam...

Újra zokogás fogta el, nem folytatta beszédét tovább, érezve, hogy ha Benedetta drága emlékét fölidézi, nem tud uralkodni magán. Néhány pillanat múlva folytatta csak, ismét lecsendesedve:

- Milyen rettenetes könyvet írt, kedves fiam! Ne vegye rossz néven, hogy megmondom. Azt állította, hogy tiszteletben tartotta a dogmát... Én meg azon töprengtem, hogyan tudott ennyire tévedni, ennyire elvakulni, hogy még csak tudatára sem ébredt bűnének. Tisztelte a dogmát! Nagy Isten! Az egész könyv nem egyéb, mint szent vallásunk megtagadása... Nem érezte-e, hogy új vallást követelve, teljesen elítéli a régit, az egyedül igaz, egyedül jó, egyedül örökkévaló vallást! Halálos méreggé vált ezáltal a könyve; régen hóhér kezével égették el az ilyen könyveket, sajnos, manapság büntetlenül forgalomban maradhat, s ha elítélték, csak fölkeltik iránta az aljas érdeklődést, ezért terjed századunkban olyan gyorsan a fertőző métely. Mennyire ráismertem kedvelt költő-rokonunk, Philibert de la Choue vicomte gondolataira! Íróember, igen, író! Irodalmi munkát alkot, csak irodalmit! Kérem Istent, hogy bocsásson meg neki, mert nem tudja, hogy mit tesz, milyen úton jár, elégikus kereszténységével, mikor szép szavakat mond munkásokért, mindkét nembeli fiatalságért, akiknek lelkét a tudomány megzavarta. Csak Bergerot bíborosra haragszom, mert ő tudja, hogy mit tesz, és mit akar! Ne szóljon, ne védje, ő a forradalom az egyházban. Istentől elfordult!

Pierre föltette ugyan magában, hogy nem felel, nem vitatkozik, mégis önkéntelenül tiltakozó mozdulatot tett, mikor hallotta a kirohanást az ellen az ember ellen, akit a világon legjobban tisztelt és szeretett. De most meghajolt, engedelmeskedett.

- El sem tudom mondani - folytatta keményen Boccanera -, hogy mennyire irtózom, igen, irtózom az új vallás álomképeitől, a szenvedélyek felszításától, amely a szegényeket a gazdagok ellen tüzeli, osztozkodást és ma keresztülvihetetlen közösséget ígérve. Irtózom az aljas hízelgéstől, mellyel a népet körülveszik, és egyenlőséget, igazságot ígérnek neki, anélkül hogy valaha beválthatnák ígéretüket, mert az igazság Istentől jön, és csak ő juttathatja uralomra, mikor idejét elérkezettnek találja. Irtózom az önző könyörületességtől, ahogyan az éggel is visszaélnek, közönnyel, igazságtalansággal vádolják; irtózom a siránkozó könyörületességtől, mely nem méltó bátor, erős szívekhez. Mintha az emberi szenvedés nem volna fontos az üdvözülés szempontjából, mintha nem lennének nagyobbak, tisztábbak, a végtelen boldogsághoz közelebb állók, minél jobban szenvedünk!

A bíboros tűzbe jött. Gyásza miatt vérzett a szíve, de talpra állt, kihívó erővel letiporva a fájdalmat, makacsul hitt a mindenható Istenben, az emberek urában, aki csak kiválasztottainak adja meg az üdvösség gyönyörét.

Igyekezett nyugodtabban, de erőteljesen beszélni.

- Édes fiam, az akol mindig nyitva áll, és ön visszatért, mert megbánta tettét. Nem is képzeli, hogy mennyire örvendek.

Pierre minden önuralmát összeszedte, hogy engedékenynek mutatkozzék, nem akarta tovább sebezni a bíboros erőszakos, fájdalmas lelkét.

- Higgye el, eminenciád, hogy egyetlen jóságos szavát sem fogom elfelejteni, éppoly kevéssé, mint XIII. Leó Őszentsége atyai szavait sem.

Boccanera e szavakra megint izgatottabb lett. Eleinte csak tompa, elfojtott szavakban adott kifejezést indulatának, mintha küzdene magával, hogy meg tudja állni, és ne kérdezze ki, ne faggassa ki a fiatal papot.

- Igen, látta Őszentségét, ugye? És önnek is, mint minden idegennek, azt mondta, hogy megegyezést, békét akar, ugye? Én csak elkerülhetetlen alkalmakkor látom Őszentségét, már egy év óta nem fogadott magánkihallgatáson...

A kegyvesztettség bizonyítéka, a tompa küzdelem, amely annak idején ugyanígy folyt le IX. Pius és a pápai bíboros kamarás között, keserűséggel töltötte el Boccanera szívét.

Most nem tudott tovább uralkodni magán, nyíltan beszélt, kétségkívül abban a megnyugvásban, hogy bizalmas, föltétlenül megbízható ember előtt beszél, aki különben is elutazik holnap.

- Béke és engedékenység... Szép szavak, sokszor hasznosak, de gyakran nélkülözik az igazi bölcsességet és bátorságot... Annyi, sajnos, igaz, hogy XIII. Leó tizennyolc évi engedékenysége megingatta az egyházat, és ha még sokáig uralkodik, a katolicizmus összeomlik, romba dől, mint az épület, ha kiragadják alóla oszlopait.

Pierre érdeklődve tett néhány ellenvetést, hogy tudomást szerezzen a helyzetről.

- Hiszen a pápa nagyon bölcsnek mutatkozott, és a dogmát félrezárta egy bevehetetlen erődbe! Ha engedett is bizonyos pontokban, mindig csak a külsőségeket illetőleg történt.

- Külsőségekben! - kiáltott a bíboros növekvő szenvedéllyel. - Azt mondta önnek is, amit másoknak szokott, hogy alapjában véve nem alkuszik meg, de a formaságokban szívesen enged. Kétértelmű diplomácia, elítélendő beszéd, ha ugyan nem egyszerű és aljas képmutatás. Lelkem tiltakozik az ilyen opportunizmus, jezsuitizmus ellen, amely ravaszkodik a századdal, és csak arra való, hogy kétségeket támasszon a hívekben, a "meneküljön, aki tud" fejvesztettségét, a jóvátehetetlen összeomlások indítóokát. Gyávaság, aljas gyávaság eldobni a fegyvereket, hogy annál könnyebb legyen a visszavonulás, gyávaság álarcot viselni abban a reményben, hogy csak önmaga lehet, hogy ámíthatja a világot, behatolhat az ellenséghez, hogy árulással győzze le! Nem, nem! Hagyományos, megváltozhatatlan vallásban, amely tizennyolc század óta fönnáll, és időtlen időkig Isten törvénye marad, igenis a forma minden!

Nem tudott ülve maradni a helyén, fölkelt, járkált a keskeny szobában, amelyet magas termete csaknem megtöltött. Szenvedélyesen vitatta és elítélte XIII. Leó uralmát és politikáját.

- Az egység, a híres egység, amelynek visszaállítására törekszik, és amelyet nagy dicsőségéül rónak föl, csak dühös és elvakult törekvés. Olyan hódító törekvése, aki igyekszik birodalmát kiterjeszteni, és nem kérdi, hogy a leigázott új népek nem fogják-e felbomlasztani, megrontani, tévelygéseikkel megmételyezni a régi népet, amely addig hű volt. És ha a keleti vagy más országokban élő szakadárok visszatérnének is a katolikus egyházhoz, akkor végzetesen át is alakítják majd, annyira, hogy megölik, és új egyházat csinálnak belőle! Csak egy bölcsesség van: maradjon az ember annak, ami, de szilárdan maradjon! És vajon nem veszedelem és egyszersmind szégyen az állítólagos szövetkezés a demokráciával is, azzal a politikával, amely elítéli a pápaság évezredes szellemét? A monarchia isteni jog, aki elhagyja, Isten ellen fordul, és forradalommal paktál; erről a szörnyűséges megoldásról álmodozik, kihasználván az emberek őrületét, hogy hatalmát annál inkább visszaállítsa föléjük. Minden köztársaság anarchikus állapot, a legbűnösebb hiba, örökre megingatja a tekintély, a rend, a vallás eszméjét. Bűn elismerni a köztársaság legitimitását, csak azért, hogy a lehetetlen megegyezés álmát dédelgessük... Nézze, hogy mit csinált XIII. Leó a világi hatalommal. Még mindig igényeli, és úgy tesz, mintha Róma visszaszerzése kérdésében hajthatatlan lenne. A valóságban azonban vesztét okozta, mert végérvényesen lemondott róla, minthogy elismeri, hogy a népek rendelkezhetnek önmaguk felett, a királyokat elkergethetik, és szabadon élhetnek, mint állatok a vadonban!

Egy pillanatra elhallgatott, és méltatlankodással emelte karját az ég felé.

- Ó, ez az ember az egyház vesztét okozza hiúságával, sikervágyával, ő lesz az egyház romlása! Mindent megront, szétzúz, morzsára aprít, hogy uralkodhassak a világon, mert azt hiszi, hogy így visszahódíthatja. Mindenható Isten, miért nem vetted még magadhoz?

Halált hívó kitörése oly őszintén hangzott, gyűlöletét annyira fokozta a vágy, hogy a veszélyben forgó Istent itt lenn a földön megmentse, hogy Pierre megdöbbent. Most végre látta Boccanera bíborost, aki vallásosan, szenvedélyesen gyűlölte XIII. Leót, látta, hogy sötét palotájából évek óta lesi a pápa halálát, a halált, amelyet bíboros kamarási méltóságában ő fog megállapítani. Milyen lázas türelmetlenséggel várhatja a boldog órát, mikor a kis ezüst kalapáccsal rámérheti a három szimbolikus csapást XIII. Leó homlokára, mikor már mereven fekszik az ágyán, és a pápai udvar körülállja. Igen! Végre lecsapni a koponya falára, és tudni, hogy nem felel, hogy semmi más nincs benne, csak éjszaka és csönd! És kiáltani fogja háromszor: "Giacomo! Giacomo! Giacomo!", a holttest nem felel, és a bíboros kamarás néhány pillanatnyi várakozás után kinyilatkoztatja: "A pápa meghalt!"

- Mégis - felelte Pierre, aki szerette volna a mához visszavezetni -, az engedékenység a század fegyvere, és a Szentatya a biztos győzelem tudatában kész engedni formai kérdésekben.

- Nem fog győzni! Őt fogják legyőzni! - kiáltotta Boccanera. - Az egyház sohasem győzött másképp, csak ha megmaradt sértetlennek, isteni lényegének megrendíthetetlenségében! És biztos: ha egyszer eltűri, hogy épületének egyetlen kövét is bántsák, összeomlik... Gondoljon csak vissza, hogy milyen rettenetes pillanatokat élt át a tridenti zsinat idején. A reformáció veszedelmesen megingatta, a fegyelem és az erkölcs megbomlott, a gonosz szellem új eszméket lehelt, a szabadjára engedett emberi gőg gonosz terveket nemzett. Magán a zsinaton is fellázadt sok tag, készen állottak reá, hogy a legőrültebb változtatásokat is megszavazzák, valóságos skizma állott csatlakozásra készen a többiekhez. Nos, ha ilyen válságos időkben, ilyen nagy veszély fenyegetése ellenére is megmenekült a katolicizmus a pusztulástól, az csak úgy történhetett, hogy Isten megvilágosította a többséget, amely az öreg épületet érintetlenül tartotta meg, és isteni makacssággal bezárkózott a dogmákba, és nem engedett semmit, semmit, sem a formában, sem a lényegben... Ma sem rosszabb a helyzet, mint a tridenti zsinat idejében. Tegyük föl, hogy éppen olyan. Mondja meg őszintén, hogy nem lenne-e nemesebb, bátrabb és biztosabb az egyház szempontjából, ha bátran és hangosan kinyilatkoztatná, hogy ma ilyen, ilyen volt, és ilyen lesz? Csak elvitathatatlan és teljes szuverenitással üdvözülhet, és miután mindig hajthatatlansága által győzött, egyenesen megöli, aki azt kívánja, hogy alkudjék meg a századdal.

Tovább járkált, hatalmas, töprengő lépéseivel.

- Nem, nem! Semmi alkalmazkodás, semmi módosítás, semmi gyengeség! Maradjon csak meg az utat elzáró ércfal, a világot határoló gránitoszlop!... Mondtam önnek, megérkezése napján is, fiam, hogy aki a katolicizmust az új korral akarja összeegyeztetni, az sietteti a végét, ha az egyházat csakugyan halál fenyegeti, mint ahogy az ateisták állítják. De szégyenteljesen és csúnyán fog meghalni, ha egyezkedni akarna, ahelyett hogy egyenesen állna, és büszkén, méltóságteljesen halna meg, semmit sem tagadva meg múltjából, és az utolsó percig a jövőért küzdve, megvallva teljes hitét!

A hetvenéves aggastyán még nagyobbnak látszott, nem félt a végső megsemmisüléstől, és a hős gőgös megvetésével kicsinyelte le a jövendő századokat. Hite békés derűt ajándékozott lelkének, mindent isteni törvénnyel magyarázó megnyugvást, a kielégítő bizonyosság békéjét. Hitt, tudott, és nem kételkedett a halál utáni dolgokban, nem is félt tőlük. Hangját azonban most fennkölt szomorúság fogta el.

- Isten mindent tehet! Lerombolhatja saját művét is, ha rossznak látja. Holnap minden összeomolhatik, az anyaszentegyház eltűnhet a romok között, a legáhítatosabban tisztelt szentélyek is tönkremehetnek az égitestek hullásában, de akkor is meg kell hajolni Isten előtt és imádni, mert az ő keze, ha megteremtette, meg is semmisítheti a világot saját dicsőségére. Várok... Előre is alárendelem magam Isten akaratának, mert semmi sem történhetik akarata nélkül. Ha a templomok csakugyan meginogtak, ha a katolicizmusnak holnap porba kell omolnia, ott leszek, hogy szolgáljam halálát, mint ahogy életét is szolgáltam. Sőt bevallom, hogy vannak órák, mikor rettenetes jelek döbbentenek meg. Lehet, hogy közeledik az idő vége, és végig kell néznünk világunk összeomlását, amellyel fenyegetnek. A legméltóbbak, a legnagyobbak sújtatnak le, mintha az ég tévedésből őket büntetné a föld bűneiért; nem éreztem-e én magam is a mindent elnyelő mélység veszedelmét, mióta házamat olyan vétkekért, melyekről mit sem tudok, ilyen rettenetes gyász sújtotta, és örökre sötét éjszaka mélységébe veti.

Gondolatai a szomszéd szobában fekvő két drága halotthoz szálltak. Zokogás fojtogatta torkát, keze remegett, nagy teste megingott az utolsó tiltakozásban a fájdalom ellen, nagy igyekvésében, hogy alárendelje magát Isten akaratának. Igen, ha Isten ilyen kegyetlenül sújtotta, így megsemmisítette faját, és legnagyobb, leghűségesebb szolgáján kezdi a büntetést, annak nem lehet más oka, csak az, hogy a világ visszavonhatatlanul halálra van ítélve. És szuverén hercegi és papi büszkeségében a végső megadás kiáltása tört föl ajkán.

- Hatalmas Isten, legyen meg a te akaratod, pusztuljon minden, omoljon össze minden, térjen minden vissza a káosz éjszakájába! Én itt állok e palota romjai között, hogy temessenek maguk alá törmelékei. És ha akaratod azt parancsolja, hogy szent vallásod felséges sírásója legyek, nyugodt lehetsz, nem fogok méltatlanságot elkövetni, hogy néhány nappal meghosszabbítsam életét. Utolsó percig megtartom éppoly büszkén, mint magamat, és éppoly hajthatatlanul, mint mindenhatósága korában. Nem fogok engedni semmit, sem fegyelméből, sem szertartásaiból, sem dogmájából. És ha üt az óra, eltemetem magammal együtt, inkább egészen elviszem a föld alá, semhogy bármit is engedjek belőle. Dermedt karomban fogom tartani, hogy átadjam a te ismeretlenednek, éppen úgy, ahogy te bíztad egyházad őrizetére... Hatalmas Isten, mindenható úr, rendelkezz velem, tégy, ha úgy akarod, a romlás, a pusztulás pápájává.

Pierre félelemtől és csodálattól remegett a katolicizmust temető, utolsó pápa felidézett alakja előtt. Megértette, hogy Boccanera bíborosnak milyen álmai lehetnek! Látta villámsújtotta Vatikánjában, Szent Péter templomában, egyenesen állva, egyedül az óriási termekben, melyet rémült és gyáva főpapi udvara elhagyott. Fehér reverendába öltözve, fehérben gyászolva az egyházat, lassú léptekkel halad utolszor a szentélyig, hogy ott várja az idők estéjén a földet széttipró lezuhanó eget. Háromszor fölemeli a keresztet, amelyet a rengő talaj feldöntött. És mikor az utolsó recsegés meghasítja a márványokat, magához öleli, és megsemmisül vele a beomló boltozatok alatt. Királyibb, félelmesebb nagyságot Pierre el sem tudott képzelni.

Boccanera bíboros egyenesen és megingathatatlanul intett búcsút, hangtalan mozdulattal. Pierre lehajolva csókolta meg kezét, úgy érezte ebben a pillanatban, hogy egyedül a kardinális igazán nagy, és csak egyedül neki van igaza.

Este a trónteremben, mikor a látogatók elmaradtak, bezárták az ajtókat, és koporsóba tették a halottakat. A misék befejeződtek, az úrfelmutatás csengettyűje elhallgatott, a latin szavak mormolása elnémult, miután tizenkét óra hosszat zümmögött a drága, halott gyermekek fülében. Csak a rózsák illata ereszkedett súlyosan a levegőre a csendben és a két viaszgyertya meleg szaga. Lámpákat hoztak a terembe, minthogy a gyertyák fénye nem világított eléggé. Mint valami égő fáklyákat, úgy tartották kezükben a lámpákat a szolgák. Szokás szerint a ház egész személyzete összegyűlt, hogy utolsó istenhozzádot mondjon gazdáinak, akiket örökre átadnak a halálnak.

Némi késés történt. Morano reggeltől estig szaladgált, hogy az ezer, aprólékos részletkérdést elintézze, és még mindig kétségbeesve futkosott, mert nem hozták a hármas koporsót. Végre a szolgák megjelentek vele. Elkezdhették. A bíboros és donna Serafina egymás mellett állottak, az ágy közelében, Pierre is jelen volt, úgyszintén don Vigilio. Victorine varrta össze a szemfödelet, a széles, fehér selymet, amely nászruhaként borította tiszta vidámságával a két halottat. Azután két szolga, Pierre és don Vigilio segítségével, befektették őket a rózsaszín selyemmel bélelt fenyőkoporsóba. Nem volt szélesebb a rendes koporsóknál, a két fiatal teremtés karcsú teste úgy összeölelkezett, hogy nem foglaltak el egy testnél több helyet. A koporsóban tovább aludták most már örök álmukat, fejüket elborította egymásba kuszálódó illatos hajuk. Az első koporsót egy második ólomkoporsóba fektették, azután egy harmadik tölgyfa koporsóba, és amikor a födelekkel lezárták és becsavarták, akkor is látni lehetett a szerelmesek arcát a vastag üveggel borított kerek nyíláson át, amelyet római szokás szerint mind a három koporsón alkalmaztak. Örökre elválasztva az élőktől, a hármas koporsó mélyén, tovább mosolygott egymásra a két halott. Végtelen szerelmük örökkévalósággá lett.

Másnap, a temetés után, a temetőből visszatérve, Pierre egyedül reggelizett szobájában. Délután szándékozott búcsút venni a bíborostól és donna Serafinától. Este tíz óra tizenhét perckor indult a vonatja Rómából, ahova már semmi sem kötötte, még csak az öreg Orlandónál, a szabadsághősnél akart búcsúlátogatást tenni, miután határozottan megígérte, hogy addig nem utazik Párizsba, amíg nem beszél vele még egyszer. Két óra felé kocsiért küldött, és a Venti Settembre utcába hajtatott.

Egész éjjel esett, és az eső finom, szitáló nedvessége ködös párát borított a városra. Az eső már elállt, de az ég borús maradt, a Venti Settembre utca palotái, a magas homlokzatok sorai, egyforma balkonjaikkal, tömérdek ablakaikkal szomorúan álldogáltak a decemberi ég alatt. Főleg a pénzügyminisztérium hatalmas épület- és szoborhalmaza látszott halott városból valónak, mérhetetlen szomorúság áradt a nagy alkotásból, amelyből mintha elfolyt volna a vér, kihalt volna az élet. Az eső enyhébbé tette a levegőt, szinte langyos, lázas meleg volt.

Pierre négy vagy öt úrral találkozott a Prada-palota előcsarnokában, éppen vették fel felöltőiket. Az egyik szolga azt mondta, hogy a grófnak megbeszélése van vállalkozókkal, minthogy azonban az abbé úr csak a gróf apjával óhajt találkozni, menjen föl a harmadik emeletre, a lépcsőháztól jobbra eső kis ajtóhoz.

Pierre az első emeleten váratlanul szembetalálkozott Pradával, a gróf éppen vállalkozóit fogadta. Amint megpillantotta Pierre-t, arca halálsápadt lett. A rettenetes dráma óta nem találkoztak. A pap nagyon jól értette, hogy megjelenése milyen izgalmat okozhat a grófnak, mint erkölcsi bűnrészesnek, és milyen halálos nyugtalanságot kelthet benne a gondolat, hogy ismerik szerepét.

- Hozzám jön? Valami mondanivalója van?

- Nem, elutazom és búcsúzni szeretnék édesapjától.

Prada még sápadtabb lett, arca megremegett.

- Igen... az apámhoz... kissé gyöngélkedik... Nagyon kérem, lehetőleg kímélje.

Akarata ellenére is elárulta rémületével, hogy fél egy elejtett szótól, talán egy utolsó üzenettől, annak a férfinak és nőnek az átkától, akiket megölt. Apja bizonyára belehalna.

- Igazán sajnálom, de nem mehetek föl önnel. Ezek az urak várnak... Istenem, mennyire sajnálom! Mihelyt szabadulok, fölmegyek én is! Azonnal, azonnal!

Nem tudta megakadályozni, hogy a pap ne találkozzék négyszemközt apjával, míg ő egyre rosszabbra forduló anyagi ügyeivel kénytelen foglalkozni. Kétségbeesett tekintettel nézett a pap után, valami esedező arckifejezéssel. Apja az egyetlen, igazi szerelme, élete igazi, nagy, tiszta és hű szenvedélye!

- Ne engedje sokat beszélni, és vidítsa föl; ugye megteszi?

Fönn nem Batista, az öreg, hűséges katona nyitott ajtót, hanem egy fiatalember, akit Pierre eleinte észre sem vett. A kis szoba éppoly csupasz, fehér volt, mint eddig. A falon kék virágos fehér tapéta, a spanyolfal mögött egyszerű vaságy, négy deszka a falon, megrakva könyvekkel, fekete faasztal és két szalmaszék. A széles, függönytelen, világos szobából Róma gyönyörű panorámája látszott az ólmos, szomorú ég alatt, egészen a Gianicolo távoli facsoportjáig.

Az öreg Orlando azonban, fehér fürtös oroszlánfejével, hatalmas orrával, fiatalos szemével, amelynek tüzes tekintete elmúlt szenvedélyek lobogásáról beszélt, mit sem változott. Ugyanabban a karosszékben ült, ugyanazon asztal mellett, körülötte most is lapok hevertek, lábait fekete pokróc takarta... és az ember úgy érezte, hogy hónapok, évek múlva mindig ugyanazon a helyen fogja találni, erőteljes, okos arcával, mert béna lábai mozdulatlanságra kárhoztatják.

Ma azonban, ezen a szürke napon, arca szomorú volt és levert.

- Ó, kedves Froment abbé, már három napja gondolok önre. Tudom, hogy rettenetes napokat élhetett át a szerencsétlen Boccanera-palotában. Istenem! Milyen borzalmas gyász! A szívem majd meghasad, és az újságok is fölizgatnak az aprólékos részletekkel.

Az asztalon heverő lapokra mutatott. Azután olyan mozdulatot tett, mintha el akarná űzni a komor történetet, Benedetta képét lelki szemei elől.

- És mi történt önnel?

- Ma este utazom, de nem akartam elhagyni Rómát, anélkül hogy önnel kezet ne szorítsak.

- Elmegy? És a könyve?

- A könyvem... Őszentsége fogadott... Visszavontam a könyvemet, és alárendeltem magam a Szentatya ítéletének.

Orlando vizsgálódva nézett rá. Rövid szünet következett, amely alatt tekintetük elmondott minden elmondhatót az esetről. További magyarázatnak nem érezték szükségét. Az öreg mindössze ennyit mondott:

- Jól tette! Könyve álomkép volt.

- Igen, álomkép, gyerekesség, magam is elítéltem az igazság és az ész nevében.

Fájdalmas mosoly jelent meg a béna hős ajkán.

- Szóval látott, megértett és tud mindent?

- Igen, tudok! És azért nem akartam elmenni, anélkül hogy nyíltan és őszintén beszéljek önnel, amint megígértem.

Orlando örvendezett. Hirtelen eszébe jutott a fiatalember, aki Pierre-nek ajtót nyitott, és azután szerényen félreült az ablak mellé. Alig lehetett húszéves, szőke és bajusztalan; Nápolyban lehet találkozni olykor hasonló szőke fürtű, liliombőrű, rózsás ajkú, végtelen szelíd és bágyadtan álmodó szemű fiúkkal. Az aggastyán atyáskodó jósággal mutatta be: Angiolo Mascara, egyik régi bajtársának unokája, az ezrekből való Mascarának, aki száz sebből vérezve, hősi halált halt.

- Azért hívattam, hogy megszidjam! - folytatta nevetve. - Képzelje, ez a fickó a lányos arcával, egészen új eszmék útján halad. Anarchista! Alig lehet Olaszországban három-négy tucat anarchista, de ő köztük van. Alapjában véve derék gyerek. Csak anyja támogatja; valami kis állása is van, de egy szép napon el fogják kergetni onnan... Bizony, bizony, fiam! Ígérd meg, hogy okos leszel.

A kopott, de tiszta ruhába öltözött Angiolo, akiről lerítt a tisztes nyomor, komoly, melodikus hangon felelt:

- Okos vagyok... de ők, a többiek, azok nem okosak. Ha minden ember okos lenne, és igazságot, jogot akarna, boldog lenne a világ.

- Hát azt hiszi, hogy ez a kis csökönyös enged valaha?! - kiáltott Orlando. - Édes gyermekem, kérdezd meg az abbé urat, tudhatja-e az ember, hol a jog és az igazság? Majd ha eleget éltél, meglátod te is, és megérted, hogy igazam van.

Nem törődve többet a gyermekkel, Pierre-hez fordult. Angiolo ott maradt a sarokban, szemét okosan a beszélgetőkre függesztette, és fülét hegyezve figyelt, nehogy egy hangot is elveszítsen beszélgetésükből.

- Ugye, megmondtam önnek, kedves Froment úr, hogy felfogása hamarosan megváltozik, hogy Róma megismerése minden szónál jobban meggyőzi az igazságról, és helyesebb nézetekre vezeti? Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy jószántából visszavonja a könyvét, mihelyt az embereken és az intézményeken keresztül megismeri a Vatikánt... És, ugye, a Vatikánnal nincs mit csinálni?! Hagyjuk összeomlani lassú és biztos pusztulással. Jobban érdekel az olasz Róma, a mi Rómánk, amelyet lelkesedve szereztünk meg, lázasan támasztottunk föl, és amelyet ön nem vett tekintetbe. De most, hogy látta és megismerte, azt hiszem, úgy beszélhetünk róla, mint akik ismerik egymást.

Orlando beismerte, hogy súlyos hibát követtek el, az anyagi helyzet nagyon szomorú. Nagy akadályok tornyosulnak minden oldalról. A küzdelemtől távol, bénán, egész napokat szentelhetett a töprengésnek, az aggódásnak Róma sorsán. Az imádott Itália, amelyért most is odaadná szívesen utolsó csepp vérét, milyen halálos nyugtalansággal és kimondhatatlan szenvedésekkel küzd. Jogos büszkeségből vétkeztek, mikor igen gyorsan, úgyszólván varázsvesszővel akarták megteremteni a nagy népet, a modern fővárost, az antik Rómából. És az új negyedek őrülete, az esztelen spekuláció a telkekkel és az építkezésekkel a csőd szélére juttatta az országot.

Pierre szelíden félbeszakította, hogy elmondja tapasztalatait, amelyekre Róma tanulmányozása és megismerése során szert tett.

- Ó, az a láz, az első idők zsákmányszerző dühe, a pénzügyi zavar még semmi. A pénz pótolható. Sokkal súlyosabb azonban az, hogy Olaszországot még meg kell teremteni. Nincs már arisztokrácia, még nincs nép, és a tegnapról mára lett polgárság falánk, és a jövendő gazdag termését már fű korában learatja.

Csend lett. Orlando szomorúan csóválta oroszlánfejét. Pierre kemény fogalmazása szíven találta.

- Igen, igen! Helyesen figyelte meg. Miért hazudjunk? Miért tagadjunk, mikor a tények nyilvánvalóak? A polgárság, ez a középosztály, amelyről már beszéltem önnek, éhes az állásokra, kitüntetésekre, és amellett fukar, bizalmatlan a pénzével, és inkább bankba helyezi, mint földművelésbe, iparba, kereskedelembe. Csak élvezni akar, és semmit sem dolgozik, nem látja, hogy megöli hazáját munkakerülésével; megveti a népet, csak a napon szeret sütkérezni, és büszke rá, ha hivatalnok lehet... A haldokló arisztokrácia, a koronájuktól megfosztott patríciusok tönkrementek, elkorcsosodtak, legnagyobb részük nyomorba került, és a kevesek, akik még megtartották vagyonukat, súlyos adók terhe alatt nyögnek. Vagyonuk halott, nem fejlődőképes, elapadt a folytonos osztozkodások következtében, nemsokára eltűnik a hercegekkel és az immár fölöslegessé vált, romladozó palotákkal együtt... És a nép, a szegény nép, mely annyit szenvedett és szenved, és úgy megszokta már a szenvedést, hogy ki sem akar kerülni belőle, se lát, se hall, és talán a régi szolgaságot is visszakívánja, úgy él szemétdombján, mint az állat, tudatlan és rettenetes tudatlansága okozza reménytelen nyomorát: meg sem érti, hogy Olaszország és Róma az övé, csak az övé; érte hódítottuk vissza, érte igyekszünk feltámasztani régi dicsőségét... Igen, igen! Már nincs arisztokrácia, még nincs nép, és a polgárság magatartása aggasztó. Nem csoda, ha levertség, rémület fogja el olykor az embert. Nem csoda, hogy néha elhisszük az örök kételkedőknek, hogy még nagyobb szerencsétlenségek elé nézünk, ezek csak az első jelei fajtánk megsemmisülésének, és a végleges halált jelzik.

Két remegő karját az ablak felé nyújtotta; Pierre arra gondolt, hogy Boccanera bíboros ugyanilyen mozdulattal hívta tegnap az isteni hatalmat. Mindketten, habár ellentétes nézeteket vallottak, egyformán nagyok voltak és kétségbeesésükben félelmesek.

- Pedig, megmondtam már önnek az első nap, csak a logikus és a különben is elkerülhetetlen dolgokat akartuk. Lehetetlen volt nem Rómát választanunk fővárosunkul, bármennyire is reánk nehezedik régi fénye és uralma; Róma volt az egyetlen kötelék, az egység egyetlen élő szimbóluma, s az örökkévalóság ígérete, föltámadásunk és dicsőségünk álmainak megújhodása.

Beismerte azt is, hogy Rómának, mint fővárosnak, rettenetes a helyzete. Tisztán dekoratív város, kimerült talajjal, távol a modern élettől, egészségtelen, se kereskedelmi, se ipari lehetőségei nincsenek, a halál legyőzhetetlenül veszi körül, a meddő Campagna kellős közepén. A többi város féltékenykedik. Firenze közönyös és boldog nemtörődömségben él, ami érthetetlen, véres történelmét, lobogó szenvedélyét ismerve. Nápoly még mindig beéri napsütésével; nem is tudja az ember, hogy sajnálja-e gyermekes népét nyomoráért és tudatlanságáért, hiszen lusta örömét leli benne. Velence nem is akar más lenni, mint a régi művészetek csodája, üveg alá kellene tenni, hogy sértetlenül tartsák meg évkönyvei pompájában; Genova lármás és aktív kereskedelmű, a Földközi-tengernek, a ma tóvá süllyedt egykori óceánnak utolsó királynője, ahol a világ minden gazdagsága hajdan megfordult. Torinó és Milánó főleg kereskedelmi és ipari városok, annyira, hogy az utasok megvetik, nem is tekintik olasz városoknak; mind a kettő felébredt a romok álmából, bekapcsolódott a modern nyugati fejlődésbe, amely előkészíti a jövő századot. Ó, hát a régi Olaszország összeomlását úgy kell tűrni, mint egy művészlelkek élvezetére szolgáló múzeum elpusztulását - mert pusztulnak Magna Graecia, Umbria és Toscana kis városai, mint a régiségek, amelyeket nem mernek megigazíttatni, nehogy jellegüket elrontsák. Vagy a közeli, kikerülhetetlen halál - vagy pedig a rombolók kapája, földre zúzott falak, munkás, erős, egészséges új városok alkotása a régiek hamvaiból, az új emberiség új civilizációja számára.

- Miért essünk kétségbe? - folytatta erőteljesen. - Akárhogy ránk nehezedik is Róma, mégis ő a vágyaink csúcspontja. Benne vagyunk, és benne maradunk! Várjuk az eseményeket... Egyébként, ha a népesség nem is szaporodott tovább, de állandóan megmaradt négyszázezernyi, és ha eltűnnek a beözönlést akadályozó okok, megint növekedni fog. Igaz, tévesen azt hittük, hogy Rómából lehet Berlint vagy Párizst csinálni, a társadalmi, történelmi, néprajzi okok azonban nem engedik. Ki tudhatná, hogy mit hoz a holnap? El lehet-e tiporni a reményt, a régi világhódítók vérében élő hitet? Én, aki nem mozdulok ki a szobámból halott lábaimmal, néha úgy hiszek Rómában, mint édesanyámban. Megingathatatlan, hajthatatlan... és várom a kétmillió lakost, hogy benépesítsék a szomorú, új és máris összeomló városrészeket, amelyeket ön is meglátogatott. Kétségkívül eljönnek! Meglátja... benépesedik minden, sőt építkezni is kell majd... És őszintén szólva, lehet-e szegénynek mondani a nemzetet, amelynek Lombardia a tulajdona? És délvidékünk gazdagsága, ugye, kimeríthetetlen? Csak legyen békesség Észak és Dél között, olvadjanak össze, és serdüljön fel az új munkásnemzedék! A talaj termékeny, egy napon meg kell érnie az aratásnak a perzselő nap fényében!

A lelkesedés magával ragadta az aggastyánt, fiatalos szenvedély lángolt szemében. Pierre meghódítva mosolygott, és amikor szóhoz jutott, megjegyezte:

- Alulról kell kezdeni a probléma megoldását, a népnél. Embert kell csinálni belőlük!

- Úgy van! - kiáltott Orlando. - Nem győzöm ismételni, meg kell csinálni Itáliát. Mintha valami keleti szél messze sodorta volna városunktól az erő és az akarat csíráját! A mi népünk nem ember- és pénztartály, mint a francia, amelyből tele marokkal meríthetnénk, pedig ezt a kifogyhatatlan tartályt szeretném nálunk is! Azért kell alulról kezdeni! Iskolákat mindenüvé, elkergetni a tudatlanságot; könyvekkel legyőzni a durvaságot és lustaságot; erkölcsi és szellemi tanítás által olyan dolgozó népet teremthetünk, amilyenre szükségünk van, ha nem akarunk eltűnni a nagy nemzetek sorából. És kinek dolgoztunk, mikor visszafoglaltuk Rómát, hogy harmadszor is dicsőségessé legyen, ha nem a holnap demokráciájának? És minden összeomlik, semmi sem fejlődik erőteljesen, ha nincs gyökeres demokrácia!... Igen... Igen! A kérdésnek egyetlen megoldása: népet és demokráciát teremteni Olaszországban!

Pierre már megbékélt, de most újra nyugtalan lett, nem merte megmondani, hogy a népet nem olyan könnyű átalakítani, és hogy Itáliát a talaj, a történelem, a hagyományok tették azzá, ami, és a hirtelen változás veszedelmes vállalkozás lehet. A népeknek is, mint a teremtményeknek, tevékeny fiatalságuk, ragyogó érett koruk és többé-kevésbé lassú, halállal végződő öregségük van. Modern, demokratikus Róma! Istenem! A modern Rómákat Párizsnak, Londonnak, Chicagónak hívják. Azonban mindössze csak ennyit mondott óvatosan:

- A nép megújhodásának művére várva, okosan kellene viselkedniük. Anyagi helyzetük olyan rossz, és olyan nagy társadalmi és gazdasági nehézségeket kell leküzdeniük, hogy komoly szerencsétlenségek fenyegetik, még mielőtt emberük és pénzük lesz! Milyen okos miniszter lenne, aki azt mondaná: "Büszkeségünk félrevezet, rosszul tettük, mikor egy nap alatt nagy nemzetté akartunk lenni; több idő, több munka, több türelem kell hozzá, és egyezzünk bele, hogy egyelőre csak fiatal, erőinket gyűjtő nemzet legyünk, amely visszavonultan dolgozik, hogy erősödjék. Hosszú ideig ne igyekezzünk uralkodó szerepet játszani, szereljünk le, csökkentsük a katonai, tengerészeti költségvetést és minden elkerülhető költekezést, és csak belső fejlődésünkön fáradozzunk; az oktatáson, a testi és erkölcsi nevelésen, így aztán remélhetjük, hogy ötven év múlva nagy nemzet leszünk!" Fékezni, fékezni! Ez önöknél a legfontosabb!

Orlando lassanként elszomorodott, és aggódó álmodozásba merült. Fáradt, lassú mozdulattal mondta:

- Nem, nem! Kifütyülnék azt a minisztert, aki ilyesmit merne mondani. Nem lehet egy néptől sem ilyen kemény önismeretet kívánni. Meghasadna a szívünk. Meg aztán a veszély sem csökkenne, ha egyik napról a másikra lerombolnók mindazt, amit építettünk. Mennyi kudarcot vallott remény, mennyi rom, mennyi kárba veszett anyag! Nem, minket csak a türelem és a bátorság menthet meg! Előre! Mindig előre! Még nagyon fiatal nép vagyunk, és ötven év alatt akartuk megvalósítani az egységet, amelyen más népek kétszáz évig dolgoznak. Nos, meg kell fizetni a sietséget, kétségkívül, várni kell valamit, míg a termést betakaríthatjuk, és megtölti magtárainkat.

Széles mozdulattal fejezte ki, hogy szilárdan ragaszkodik reménységéhez.

- Tudja, hogy mindig elleneztem a szövetséget Németországgal. Megjósoltam, hogy tönkre fog tenni bennünket. Nem tarthattunk még lépést egy ilyen gazdag és hatalmas állammal, és a kilátásba helyezett közeli háború miatt szenvedünk ez idő szerint olyan keservesen, nagy nemzetekhez való, terhes költségeinkért. Ó, az a be nem következett háború hogy szívta a vérünket, mennyi pénzünkbe került, és semmit nem hozott! Ma nem marad más hátra, mint szakítani az olyan szövetségessel, akinek kezében csak játékszer volt a büszkeségünk, és soha nem volt hasznunkra, csak bizalmatlanságot és rossz tanácsokat kaptunk tőle. De mindez elkerülhetetlen volt, és ezt nem akarják megérteni Franciaországban. Nyíltan beszélhetek, hiszen mindenki tudja, hogy Franciaországnak barátja vagyok, sőt némelyek rossz néven is veszik tőlem. Magyarázza meg honfitársainak, mivel sehogy sem akarják megérteni, hogy Róma meghódításának hajnalán, égő vágyakozásunkban, hogy régi rangunkat elfoglaljuk, föltétlenül szerephez kellett jutnunk Európában, meg kellett szilárdítanunk hatalmi állapotunkat, hogy ezután számoljanak velünk. Nem maradt habozásra idő. Minden érdekünk nyilvánvalóan Németország felé taszított. A létért való küzdelem törvénye éppen olyan nehezen súlyosodik a népre, mint az egyénre, ez magyarázza meg, ez igazolja a két testvér szakítását, annyi közös kötelék elfelejtését, a faj, kereskedelmi kapcsolatok, sőt a kölcsönösen tett szolgálatok semmibevevését... Igen... És a két testvér most marja egymást. Úgy gyűlölködnek, hogy minden józan meggondolás teljesen kútba esett. Szegény öreg szívem vérzik a fájdalomtól, mikor olvasom az egymás ellen írt, mérgezett újságcikkeket! Mikor lesz vége ennek a testvéröldöklésnek? Melyik fogja hamarabb belátni a kettő közül a béke szükségességét? A nemzetek szövetségének magától értetődő kényszerét, ha élni akarnak a többi népek áradatában?

Vidáman, a kor által lefegyverzett, álmokba menekülő ember kedvességével mondta:

- Ígérje meg, kedves Froment úr, hogy segít majd rajtunk, ha visszamegy Párizsba. Ígérje meg, hogy környezetében, bármilyen szűk is legyen munkaköre, dolgozni fog a békés megegyezésen Franciaország és Olaszország között, nincs szentebb föladat, higgye el! Három hónapig élt közöttünk, mondja el őszintén, hogy mit tapasztalt itten. Ha vannak is hibáink, nyilván önök sem hibátlanok. És elvégre a családi perpatvarok nem tarthatnak örökké.

Pierre kissé feszélyezve felelte:

- Kétségkívül. Csakhogy, sajnos, azok a legtartósabbak. A családokban, ha vér vér ellen támad, késhez és méreghez folyamodnak. Nincs megbocsátás.

Nem merte elmondani minden gondolatát. Mióta Rómában volt, és mindent megfigyelt, Franciaország és Itália veszekedései egy tragikus, szép történetet juttattak eszébe. Volt egyszer két királykisasszony, a világ leghatalmasabb királynőjének leányai. Az idősebb, aki a birodalmat örökölte anyjától, titokban rossz szemmel nézte, hogy húga, aki egy szomszédos országba került, hogy gyarapszik erőben, vagyonban, dicsőségben, míg ő annyira megfogyatkozott, úgy kimerült, hogy vereséget szenvedett, mikor végső erőfeszítéssel még egyszer vissza akarta hódítani a világuralmat. És milyen keserűséget okozott neki, hogy húga a legnagyobb megrázkódtatásokat is könnyedén kiheverte, ragyogó pompában élt, ereje, szelleme és kedvessége az egész világot elbűvölte. És soha meg nem fog bocsátani irigyelt nővérének, bármilyen kedvesen is viselkedjék vele szemben. Itt van elrejtve a méreg, ez a gyógyíthatatlan seb. Az egyiknek az életét megmérgezi a másiknak az élete; az öreg vér gyűlölete a fiatal vér iránt csak a halállal szűnik meg. És ha történetesen ki is békülnének, az idősebbik szíve mélyén mindig haragot tart diadalmas húgával, és nem fogja kiheverni, hogy idősebb létére ő lett a vazallus.

- Számíthat rám! - jelentette ki Pierre szeretettel. - Igazán nagy fájdalom és nagy veszedelem a két nép szenvedélyes egyenetlenkedése... Én mindenben el fogom mondani önökről az igazat. Egyebet úgysem tudnék mondani... De attól tartok, hogy önök nem szeretik az igazságot, temperamentumuknál, a megszokásnál fogva nincsenek elkészülve rá. Minden nemzet költője és művésze, ha meglátogatja Rómát, olyan elragadtatással dicsőítette antik kultúráját, hogy azt hiszem, önök sem szívesen hallanak más véleményt a mai Rómáról. Pedig föltétlenül el kell jutniuk a valóság szempontjáig, el kell fogadniuk a dolgok realitását, bárhogyan tiltakoznak is ellene; szeretik a szépet, és nagyon érzékenyek, de nem szabad úgy tenniük, mint mikor az asszonyok érzik, hogy szépségük hervad, és kétségbeesnek a ráncaikra tett legcsekélyebb megjegyzésért is.

Orlando gyermekesen nevetett.

- Kétségkívül, mindig szépíteni kell egy kicsit. Minek beszéljünk rút arcokról? Mi csak a szép zenét, szép táncot, szép darabokat szeretjük a színházban is... és ami kellemetlen... istenem, azt legjobb elrejteni!

- De - folytatta a pap - szívesen meggyónom mindjárt könyvem főtévedését. Az az olasz Róma, amelyet elhanyagoltam a pápai Róma kedvéért, az utóbbi föltámadásáról ábrándozva - egyszóval, az olasz Róma él, hatalmas és máris diadalmas, annyira, hogy a jelekből következtetve, idővel a másikra vár elkerülhetetlenül a letűnés sorsa. Ahogy megfigyeltem, a pápa hiába ragaszkodik makacsul hozzá, hogy őt ki nem lehet mozdítani egyre repedezettebb, romba dőléssel fenyegető Vatikánjából, minden fejlődik körülötte, a fekete világból már szürke világ lett, amint összevegyült a fehér világgal. Sohasem éreztem ezt jobban, mint Buongiovanni herceg estélyén, amelyet leánya és az ön unokaöccse eljegyzése alkalmából adott. Egészen elragadtatva távoztam, ez az estély megnyert az ön föltámadási elméletének.

Az öregúr szeme fölragyogott.

- Ó, ott volt ön is? Ugye, felejthetetlen látványban volt része? És már nem kételkedik életképességünkben, a népben, amellyé fejlődnünk kell, ha majd legyőzzük a ma elénk tornyosuló akadályokat? Mit jelent egy negyedszázad? Mit egy egész század? Itália újra föléled a régi dicsőségben, mihelyt a holnapi nagy nép kinő a földből!... Igaz, hogy gyűlölöm ezt a Saccót, mert az én szememben az intrikusok, az ínyencek megtestesülése, akiknek étvágya mindent késleltet, a mi diadalunkon kérődzik, amely annyi könnyünkbe és vérünkbe került. De újra élek az én szeretett Attiliómban, ez az igazán húsomból való hús gyöngéd és értékes, ő a jövő, az eljövendő derék nemzedék jövője, ők fogják műveltté tenni, megtisztítani az országot... Ó, bár életet adnának az új nemzedéknek, ő meg a bájos kis Celia hercegnő, akit unokahúgom, Stefana, ez az alapjában józan asszony elhozott ide a minap. Ha látta volna, hogyan borult nyakamba a kedves gyermek, a leghízelgőbb nevekkel becézett, azt mondta, hogy én leszek első fiának keresztapja, hogy az én nevemet viseli majd, és megmenti másodszor is Itáliát... Igen, igen! Béke lengje körül ezt az eljövendő kis bölcsőt, legyen ezeknek a gyermekeknek egyesülése Róma és az egész nemzet között kötött fölbonthatatlan házasság, legyen minden jóvátéve, és viruljon föl minden az ő szerelmükben!

Könnyek ragyogtak szemében. Pierre-t nagyon meghatotta ez az olthatatlan hazaszeretet, mely ott égett a villámsújtotta hős szívében. Örömet akart szerezni vendéglátójának.

- Ezt kívántam magam is eljegyzésük ünnepén, és majdnem ugyanazt mondtam fiának, amit ön mondott most nekem. Úgy van, legyen a nászuk végleges és termékeny, származzon tőlük a nagy ország, melynek születését tiszta szívből kívánom, mióta megismertem önt!

- Ezt mondta! - kiáltott föl Orlando. - Ezt mondta! Akkor megbocsátom könyvét; végre megértette, hogy itt az új Róma! A mi Rómánk, melyet dicsőséges múltjához méltóvá akarunk tenni, hogy harmadszor is a világ királynője legyen!

Széles taglejtéssel, amelybe maradék életerejét beleadta, a világos, függönytelen ablakra mutatott, az eléje táruló hatalmas panoráma felé. A látóhatár egyik végétől a másikig Róma terült el előttük a messzeségben. A palaszürke égbolt alatt, ebben az oly ritka téli gyászban, még valami fönségesebb méltóságot öltött magára a város, nagyszerű, királynői melankóliájában, mert ma még bukott volt, de némán, mozdulatlanul várta a szomorú környezetben a ragyogó ébredést, királyi hatalmát, amelyet megígértek, és amelyet senki nem vitat el tőle. Mint valami hatalmas tenger, olyan volt a Viminale új negyede, a távoli Gianicolo fáival, a Capitolium rozsdás teteje a Pincio zöld facsúcsaival, a hullámos teraszok, a harangtornyok, kupolák, a véget nem érő, mélységes szürke hullámok ringása.

De Orlando hirtelen elfordította fejét, atyai fölháborodás vett erőt rajta, amint a fiatal Angiolo Mascarához fordult:

- És te, gazfickó, arról álmodol, hogy bombával rombolod le a mi Rómánkat, arról beszélsz, hogy elsöpröd, mint valami öreg, omladozó, roskatag házat? Hogy örökre megszabadítsd tőle a földet!

Angiolo mindeddig hallgatott, de szenvedélyesen figyelte a beszélgetést. Sima, szép, szőke, leányos arcán hirtelen pírt vetett a legkisebb izgalom is; de különösen nagy, kék szeme tűzben égett, mikor az eljövendő nagy népről hallott beszélni.

- Igen - mondta csöndesen, csengő, dallamos hangon -, igen! Lerombolni, egyetlenegy kövét sem hagyni meg! Lerombolni, hogy újjáépíthessük!

Orlando nevetéséből gyöngéd gúny csengett ki:

- Ó, újjá akarod építeni! Nagyon szép!

- Újjáépítem! - ismételte az ifjú és fölállott. Hangja a föllelkesült próféta izgalmától remegett: - Föl fogom építeni, nagy lesz, szép, nemes! Hiszen kell egy város, a frigyszekrény, egy világközpont, a holnapi egyetemes demokrácia, a végre fölszabadult emberiség számára. És Rómát jelölték ki, Rómát nevezték el öröknek, halhatatlannak a próféták, ahol beteljesedik a népek sorsa. De ahhoz, hogy örökös szentéllyé váljék, hogy a lerombolt királyságok fővárosa legyen, ahol összejönnek évenként egyszer minden ország bölcsei, meg kell előbb tisztítani tűzzel-vassal, semmit sem szabad meghagyni benne a régi mocsokból. Aztán, mikor a nap már fölitta az ősi talaj fertőzését, fölépítjük tízszer olyan szépre, tízszer olyan nagyra, mint amilyen valaha volt. Milyen város lesz ez a Róma! Az igazság városa, a háromezer év óta várt, csupa arany, csupa márvány; megtölti a Campagnát az óceántól a Szabin-hegyekig, az Albai-hegysorig, milyen gazdag, milyen bölcs lesz, húszmillió lakosa tiszta örömben fog majd élni benne, ha majd megszavazták a munka törvényét. Igen, igen, csak Róma, az Anya, a Királynő áll egymaga a föld színén, az örökkévalóságig.

Pierre csodálkozva hallgatta. Mi az? Ez lett Augustus dicsőségéből? A középkorban a pápák nem lehettek Róma urai, anélkül hogy múlhatatlan szükségét ne érezték volna a város újjáépítésének, világuralmi vágyukban. Most, mihelyt hatalmába kerítette az ifjú Itália Rómát, azonnal erőt vett rajta is a világuralom ősi őrülete, most ő akarta a legnagyobb várossá fejleszteni, egész negyedeket épített föl olyan lakosság számára, amely még ott sem volt. És íme, még az anarchisták is, minden fölforgatási tébolyuk mellett, ugyanazon konok, ősi ábránd megszállottai, képzeletükben már gigantikus méreteket ölt a negyedik Róma, elővárosai már földrészeket ölelnek magukba, hogy elhelyezhessék benne a fölszabadított emberiséget, egyetlenegy családdá egyesítve! Ez már fölülmúlt mindent, ékesen szóló bizonyítéka a gőgtől és hatalmi vágytól égő vérnek, amely ennek a fajnak az ereiben kering, amióta Augustus örökségképpen ráhagyta a világuralom vágyát. Dühödt ösztönnel még mindig kész elhinni, hogy a világ törvény szerint az övé, és az a hivatása, hogy visszahódítsa. A talajból árad ez a hit, a történelmi föld minden gyermekét megrészegítette ez a nedv, arra ösztönözte mindnyájukat, hogy városukból a Várost fejlesszék, azt, amelyik uralkodott, és uralkodni fog, ragyogón, a jósok által előre bemondott időben. És Pierre-nek eszébe jutott a régi, dicsőséges Róma négy fatális betűje: S. P. Q. R.,^[8] a mai Rómában is megtalálta őket mindenütt, mintegy a sorsnak megadott végső diadalmi rendelkezést, minden falon, minden fölíráson, még a városi köztisztasági kocsikon is, amelyek reggelenként összeszedték a szemetet. Pierre megértette ennek a népnek termékeny hiúságát, az ősök nagysága kísértette őket. Rómájuk múltja tartotta igézetében lelküket, hogy kijelentsék, hogy mindent magában foglal, hogy még ők maguk sem tudják megismerni, hogy ő a szfinx, amely kimondja egyszer majd az egyetemes vezényszót, hogy olyan nagy, olyan nemes, hogy megnagyít, megnemesít mindent, és végül, az egész föld imádattal határos tiszteletét követelik számára, abban az állandó, eleven illúzióban, melyben a legendák tartják őket, kibogozhatatlan kuszaságában annak, ami nagy lehetett, de most nem az.

- Ismerem a te negyedik Rómádat - szólalt meg Orlando ismét fölvidulva. - A nép Rómája ez, az egyetemes köztársaság fővárosa, melyről már Mazzini is álmodott. Igaz, hogy ő hozzávette a pápát is... Látod, fiam, ha mi, öreg köztársaságiak, egyesültünk, az azért volt, mert féltünk, hogy forradalom esetén veszedelmes bolondok kezébe kerül az ország, akik megzavarták a te eszed is. És, istenemre, beletörődtünk a monarchiába, amely alig különbözik lényegében a jó parlamentáris köztársaságtól... Nos, viszontlátásra, légy okos, gondold meg, hogy szegény anyád belehalna, ha valami bajod esnék. Gyere, hadd csókoljalak meg.

Angiolo elpirult, mint egy fiatal lány, a hős gyöngéd csókjától, aztán elment a maga szelíd, eleven, gondolkozó arcával, miután minden szó nélkül, udvarias fejbólintással üdvözölte a papot.

Csönd állott be, és miután az öreg Orlando tekintete az asztalon szétszórt lapokra esett, a Boccanera-palota rettenetes gyászáról kezdett beszélni. Ezt a Benedettát, kit úgy szeretett, mint legdrágább gyermekét, mikor nála lakott szomorúsága napjaiban, milyen lesújtó, tragikus halállal ragadta el a sors, azzal a férfival együtt, akit szeretett! De különösnek találta az újság közleményeit, szívét fájdalmasan kínozta a homály, amit mögöttük sejtett, és részletek iránt érdeklődött, mikor hirtelen belépett fia, Prada, izgalomtól égő arccal, kifulladva, mert igen gyorsan jött föl a lépcsőn. Türelmetlen nyerseséggel küldte el vállalkozóit, nem törődve a súlyos helyzettel, a vagyonát fenyegető összeomlással, csak egy vágy élt benne, hogy fönn legyen apja mellett - nem is hallgatott rájuk, nem sokat törődött azzal sem, hogy összedől-e a ház a feje fölött. És amikor fölérkezett az aggastyán elé, első aggódó pillantásával azt kutatta, vajon nem sújtotta-e halálos csapással a papnak valami meggondolatlan szava.

Megremegett, mikor apját reszketve, könnyekig meghatva találta a rettenetes tragédia hatása alatt, melyről beszélgettek. Egy pillanatig azt hitte, már későn jött, nem tudja már elhárítani a szerencsétlenséget.

- Szent isten, apám, mi baja, miért sír?

És apja lábai elé vetette magát, ott térdelt előtte, kezébe fogta kezét, és olyan szenvedélyes imádattal nézett rá, mintha szíve vérét ajánlaná föl, hogy a legkisebb szomorúságtól is megkímélje.

- Ennek a szegény asszonynak halála indított meg - mondta Orlando szomorúan. - Mondtam Froment úrnak, mennyire kétségbeejtett a dolog, és nem is értem az egész tragédiát... A hírlapok hirtelen halálról beszélnek, az pedig mindig különös.

Prada halálsápadtan állott föl. A pap nem beszélt. De milyen izgalmas pillanat. Ha felelne, ha beszélne!

- Ön ott volt, ugye? - folytatta az öreg. - Mindent látott... Beszélje el, hogyan történt a dolog.

Prada Pierre-re nézett. Tekintetük mereven összekapcsolódott, keresztülhatolt egymáson. Minden elölről kezdődött közöttük. Megint a végzet haladt előre. Santobonóval találkoztak a frascati lejtőn, amint kis kosarával ment Róma felé. Jöttek a szomorú Campagnán, a méregről beszélgettek, miközben a kis kosár továbbhaladt, csöndesen himbálózva a plébános ölében. Aztán főleg a pusztában alvó osteria, a csirke, amely hirtelen, lilás vércsíkkal csőrén pusztult el. Aztán ugyanazon az éjszakán a Buongiovanni-bálon - csupa asszonyillat, valóságos szerelmi diadal! Végül a sötét Boccanera-palota előtt, a hold ezüstös fényében egy férfi szivarra gyújt és elmegy, anélkül hogy hátrafordulna, hadd végezze a sötét sors a maga halálos munkáját. Mindketten ismerték ezt a történetet, újra átélték, nem is kellett elmondani, úgyis biztosak voltak benne, hogy mindent tudnak egymásról.

Pierre nem felelt mindjárt.

- Ó - mormolta aztán -, borzasztó dolgok, borzasztó dolgok!

- Sejtettem - mondta Orlando. - Elmondhat nekünk mindent... Fiam megbocsátott annak a szerencsétlen asszonynak halála előtt.

Prada tekintete ismét a Pierre-ét kereste, forró könyörgés sugárzott belőle a pap felé. Pierre megrendült. Visszaemlékezett, milyen fájdalmat állott ki ez az ember az estélyen, a kegyetlen féltékenység minden kínját elszenvedte, mielőtt a sorsra bízta bosszúját. És elképzelte, mi mehetett végbe lelkében később, a rettenetes kibontakozás után: először iszonyat a sors vadsága, a bosszú láttán, amelyet nem kívánt ennyire kegyetlennek; azután a jó játékos fagyos nyugalma, aki várja az eseményeket, olvassa a lapokat, és nincs több lelkiismeretfurdalása, mint egy hadvezérnek, akinek sok emberébe került a diadal. Mindjárt megértette, hogy a bíboros eltemeti a dolgot az egyház kedvéért. Csak szorongás maradt a lelkében; talán sajnálta a nőt, akire annyira vágyott, és aki nem volt az övé soha, és talán nem is lett volna, talán egy utolsó rettenetes féltékenység, amelyet be sem vallott magának, amelytől örökké szenvedni fog, mert ott a sírban örökre egy másik férfi karjában tudja. És íme, ebből a nagy nyugalomra törekvésből, ebből a hideg, lelkiismeretfurdalás nélküli várakozásból, amelyet a bűnhődés épített föl magának, a félelem csap föl, hogy a mérgezett fügével cselekvő sors még nem állott meg útjában, és most apjára sújt. Még egy villámcsapás, még egy áldozat, a legváratlanabb, a legimádottabb. Minden ellenállóereje összeomlott egy pillanat alatt, ott állott a sorstól való rettegésében, remegőbben, mint egy gyermek.

- De - mondta Pierre vontatottan, mintha keresné a szavakat - a lapokból tudja, hogy előbb a herceg esett áldozatul, a contessina a fájdalomba halt bele, míg utolszor csókolta meg... A halál oka... istenem, hisz tudja, hogy még az orvosok sem mernek határozottan nyilatkozni.

Elhallgatott. Hirtelen fölcsendült benne a haldokló Benedetta hangja, amint kimondja a rettenetes parancsot: "Maga elmegy apjához, megbízom, mondja meg neki, hogy megátkoztam a fiát. Akarom, hogy tudja, kell hogy tudja, az igazság kedvéért." Szent isten, szót fogadjon-e? Vajon ez is egyike a szent parancsoknak, amelyet teljesítenie kell minden könny- és véráradaton keresztül? Néhány pillanatig a legfájdalmasabb tusát vívta a halálban fölidézett való igazság és a személyes megbocsátás ösztöne között. Iszonyodott attól a gondolattól, hogy megölheti az aggastyánt, ha tekintet nélkül bárkire, eleget tesz könyörtelen küldetésének. És a másik, a fiú, valószínűleg megértette, milyen végső küzdelem megy végbe lelkében, hogy apja sorsa függ ettől a küzdelemtől, mert tekintete még súlyosabb, még könyörgőbb lett.

- Először azt hitték, hogy a gyomrát rontotta el, de a baj hamar elhatalmasodott, és ijedten orvosért küldtek...

Ó, azok a szemek, Prada szemei! Olyan kétségbeesett kifejezést öltöttek, tele a legmeghatóbb, legerősebb könyörgéssel, hogy a pap kiolvasta belőle az összes végső okokat, melyek miatt hallgatnia kell. Nem, nem! Nem sújt le az ártatlan aggastyánra, nem ígért meg semmit, úgy érezte, bűnnel terhelné meg az elhunyt emlékét, ha engedne utolsó gyűlöletének. Prada a néhány percnyi tusa alatt egy teljes, fájdalmas életet szenvedett át, annyira, hogy valami igazságszolgáltatás mégis történt.

- Aztán - fejezte be Pierre -, mikor az orvos megjött, határozottan megállapította, hogy ragályos lázeset áll fönn. Minden kétséget kizárólag... Ott voltam ma reggel a temetésen, nagyon szép volt, nagyon megható.

Orlando nem firtatta a dolgot. Megelégedett azzal, hogy egy taglejtéssel kifejezte, mennyire meghatott volt ő is egész délelőtt, miközben a temetésre gondolt. Aztán, mialatt az aggastyán elfordulva, még mindig remegő kézzel rendezgette a napilapokat asztalán, Prada halálos verejtéktől kivert testtel, tántorogva támaszkodott hozzá egy szék hátához, nehogy elessék, és ismét Pierre-re nézett, határozott, de nagyon szelíd, hálatelt köszönetet rebegő tekintettel.

- Elutazom ma este - ismételte Pierre. Szeretett volna már véget vetni a beszélgetésnek. - Elbúcsúzom. Nincs semmi megbízása számomra Párizsban?

- Nincs semmi - mondta Orlando.

Aztán hirtelen hozzátette:

- De igen, van egy megbízásom... Emlékszik régi háborús bajtársam, Théophile Morin könyvére? Egyike volt az ezernek, Garibaldi seregének. Ezt az érettségire előkészítő könyvet szeretné lefordíttatni és terjeszteni nálunk. Nagyon örülnék. Már meg is ígérték, hogy bevezetik az iskoláinkba, de olyan föltétellel, hogy bizonyos változtatásokat eszközöl rajta... Luigi, add csak ide azt a könyvet onnan a polcról.

És amikor fia átadta a könyvet, megmutatta Pierre-nek ceruzával beleírt széljegyzeteit, megmagyarázta a szerzőtől kívánt módosításokat a mű általános tervezetében.

- Legyen olyan kedves, vigye el személyesen ezt a könyvet Morinhez, címe ott van a fedél belsején. Megtakarítanék ezzel egy hosszú levelet, ön többet mondana tíz perc alatt, és tökéletesebben, mint én tíz oldalon... És üdvözölje Morint nevemben, mondja meg, hogy még mindig szeretem. Ó, egészen a régi szívvel, mint mikor még ép volt a lábam, és úgy verekedtünk mindketten, mint az ördögök, a golyózáporban.

Pillanatnyi csönd állott be, a távozás előtti meghatott, zavart csönd.

- Nos, hát isten vele! Csókoljon meg helyette és maga helyett, csókoljon meg melegen, mint ahogy a kis Angiolo csókolt meg az imént... Olyan öreg vagyok, végem van már, kedves Froment úr, megengedheti, hogy fiamnak szólítsam, és megcsókoljam, mintha nagyapja volnék, békét és bátorságot kívánok magának, hitet az életben, mert csak az segít élni.

Pierre annyira meg volt hatva, hogy könnyek tolultak szemébe, és mikor teljes szívből megcsókolta a villámsújtott öreg mindkét arcát, érezte, hogy az is sír. Erőteljes kézszorítással tartotta még egy pillanatig tolószéke mellett, míg a másikkal, fenséges mozdulattal, még egyszer Róma felé mutatott: hatalmasan állott ott, gyászában, a hamuszürke ég alatt. Hangja elhalkult, remegett és könyörgő lett:

- És kérem, esküdjék meg, hogy mégis szeretni fogja, mindenek ellenére, mert ő a bölcső, az anya. Szeresse azért, ami már nem lehet, és azért, ami lenni akar!... Ne mondja, hogy vége, szeresse, hogy éljen, hogy örökké fennmaradjon.

Pierre nem tudott válaszolni, csak megcsókolta még egyszer az öreget. Egészen megzavarta a nagy szenvedély. Úgy beszélt városáról, mint ahogy harmincéves korukban beszélnek a férfiak az imádott asszonyról. És olyan szépnek, nagynak találta Orlandót oroszlánsörényével, a közeli feltámadás makacs akaratával, hogy ismét föléledt benne a másik nagy öreg, Boccanera bíboros képe, az is makacsul ragaszkodott hitéhez, nem lett hűtlen álmához, inkább kész lett volna elviselni, hogy ott helyben szakadjon rá az ég. Megint ott álltak egymással szemben, a város két végén, magas termetükkel, a jövendőt várva, egyedül uralkodtak a látóhatáron.

Aztán, mikor Pradától is elbúcsúzott Pierre, és künn találta magát a Venti Settembre utcában, egyetlen gondolata maradt, minél előbb hazamenni, a Giulia utcai palotába, összecsomagolni és utazni, utazni. Elvégezte összes búcsúlátogatásait, már csak donna Serafina és a bíboros voltak hátra, hogy megköszönje nekik szíves vendégszeretetüket. Egyedül Pierre-nek nyíltak meg ma az ajtóik, mert a temetésről visszatérve bezárkóztak, azzal az elhatározással, hogy senkit sem fogadnak. Szürkület beálltával egyedül képzelhette magát Pierre a nagy palotában, csak Victorine maradt vele. Mikor kifejezte abbeli óhaját, hogy don Vigilióval szeretne vacsorázni, Victorine azt felelte, hogy az abbé is bezárkózott szobájába; Pierre megpróbált kopogni szomszédja ajtaján, hogy legalább még egyszer búcsúzóul kezet szorítson vele, de választ sem kapott. Sejtette, hogy a titkárt láz- és bizalmatlanságroham gyötri, és fejébe vette, hogy többé nem találkozik Pierre-rel, félt, hogy még jobban kompromittálhatná magát. Ezzel mindent elintézett Pierre, megegyeztek Victorine-nal, hogy mivel a vonat csak tíz óra tizenhét perckor indul, szobájában költi el vacsoráját, kis asztalán, nyolc órakor, mint rendesen. Victorine maga hozott be lámpát, fölajánlotta, hogy becsomagolja fehérneműjét, de Pierre semmiképpen sem akarta igénybe venni segítségét.

Vett egy kis ládát, mert táskájában nem fért volna el minden fehérneműje, ruhája, amiket maga után küldetett Párizsból, amint ott-tartózkodása hosszabbodott. De azért nem sok időt vett igénybe az egész munka, a szekrény csakhamar kiürült, a fiókokat átvizsgálta, a kis láda meg a táska ott állottak, teletömve és bezárva. Még csak hét óra volt, egy órája volt vacsoráig, mikor tekintete még egyszer végigsiklott a falon, hogy megbizonyosodjék, nem hagyott-e mégis ott valamit, és szeme megakadt a régi képen, az ismeretlen mesterművén, mely annyiszor meghatotta ittléte alatt. A lámpa fénye egészen megvilágította élénk, éles fényével, és most is megdobbant a szíve, annál is inkább, mert római bukásának szimbólumát látta most a fájdalmas, tragikus nőalakban, amint félmeztelenül ott ült a kastély küszöbén, melyből elkergették, összekulcsolt kezébe temetve arcát. Ez a megszállott nő, ez a kitartott szerető, aki így zokogott, akiről nem lehetett tudni semmit, sem hogy milyen az arca, sem hogy honnan származik, mit csinált, nem volt-e valóságos megtestesülése az igazság kapuján hiába zörgetőknek, az irtózatos elhagyatottságnak, melybe az ember belezuhan, mihelyt az ismeretlent körülzáró falba ütközik? Hosszan elnézte, és szomorúság szállotta meg, hogy elmegy, anélkül hogy az arany hajtengerbe merülő arcot látta volna, ezt a fájdalmas szépségű arcot, melyet ifjúságtól sugárzónak képzelt el a maga titokzatosságában. És már-már azt hitte, hogy ismeri, hogy végre megnyílt a titok, mikor kopogtak az ajtón.

Meglepetésére Narcisse Habert lépett be; három napja utazott el Firenzébe. A fiatal követségi attasénak nagy kedve telt az ilyen művészi kirándulásokban. Mindjárt azon kezdte, hogy mentegetőzött, amiért így berontott.

- Látom, hogy becsomagolt, tudom, hogy elutazik ma este, de nem akartam elengedni Rómából egy búcsú-kézszorítás nélkül... És mennyi rettenetes dolog történt utolsó találkozásunk óta! Csak ma délután érkeztem vissza, nem vehettem részt a ma reggeli gyászszertartáson... De elképzelheti, mennyire megrendített, mikor a kettős halálról értesültem.

Kérdezősködni kezdett, sejtette, hogy valami borzalmas dráma játszódott le titokban, minthogy ismerte a sötét Róma legendáit. De nem erőltette a dolgot, sokkal okosabb volt alapjában annál, semhogy kétes titkokkal terhelte volna meg magát. Megelégedett a pap elbeszélésével, föllelkesedett, mikor hallotta, hogy szellemült át emberfölötti szépségben a két szerelmes, amint átölelték egymást a halálban is. És szerfelett haragudott is, hogy senki sem készített róluk vázlatot.

- Saját magának kellett volna, barátom. Az nem baj, hogy nem tud rajzolni, előszedte volna minden találékonyságát, és talán remekművet alkotott volna.

Aztán lecsillapodott:

- Ó, a szegény contessina! Szegény herceg! Látja, minden összeomolhat ebben az országban, de nem baj, övék maradt a szépség, és a szépséget nem lehet lerombolni.

Pierre-t megdöbbentette ez a kijelentés. Sokáig beszélgettek Itáliáról, Rómáról, Nápolyról, Firenzéről. - Ó, Firenze! - mondta Narcisse vágyódva. Cigarettára gyújtott, beszéde lassúbb lett, és szeme végigsiklott a szobán.

- Jó lehetett itt önnek ebben a csöndben. Még sohasem voltam ezen az emeleten.

Szeme tovább keresgélt a falon, és egyszer csak megakadt a régi vásznon, amint a lámpa rásugározta teljes fényét. Pislogni kezdett, arcán meglepetés ült. Aztán hirtelen fölállott és odament.

- Hogyan? Hogyan? De hiszen ez nagyszerű, nagyon szép!

- Ugye? - mondta Pierre. - Nem vagyok szakértő, de megfogott az első naptól kezdve, ó, hányszor álltam itt előtte csordultig megtelt, dobogó szívvel.

Narcisse nem szólt többet, a szakértő alaposságával vizsgálta meg közelről a képet, a gyakorlott hozzáértő szemével, akinek egy pillantása dönt a hitelesség kérdésében, és megállapítja az áru értékét. A legmagasabb elragadtatás ült szőke, átszellemült arcára, ujjai remegtek.

- Botticelli! Botticelli! Semmi kétség... Nézze a kezeket, a drapéria ráncait. És a haj árnyalatát és az egész kompozíció szárnyalását, ezt a megformálást!... Botticelli! Istenem, egy Botticelli!

Magánkívül volt, egyre növekvő csodálat vett erőt rajta, minél jobban belehatolt az egyszerű, de megkapó témába. Hiszen kiáltó jövőbe látás volt benne. A művész megsejtette egész szomorú századunkat, nyugtalanságunkat a láthatatlan miatt, csalódásunkat, mert nem tudunk áthatolni a titok örökre lezárt ajtaján. És milyen örökös szimbóluma ez a világ nyomorúságának, ez a láthatatlan arcú asszony, amint szívettépőn zokog, és nem lehet letörülni könnyeit! Egy ismeretlen Botticelli, mely még egyetlen katalógusban sincs benne! Micsoda fölfedezés!

Félbeszakította áradozását és megkérdezte:

- Ó, tudta, hogy ez Botticelli?

- Hitemre, nem tudtam. Megkérdeztem egyszer don Vigiliót, de nem sokat törődött az egész képpel. És Victorine-nal is beszéltem róla, ő meg azt mondta, hogy ezek az ócskaságok csak porfészkek.

Narcisse megbotránkozva kiáltott föl:

- Hogyan?! Ebben a házban van egy Botticellijük, és nem tudnak róla?! Ó, mennyire ráismerek erről az én római hercegeimre, legtöbbje nem ismeri föl a remekműveket, ha nem ragasztanak rá cédulát... Egy Botticelli, ha meg is van viselve egy kicsit, de egyszerű tisztítással remekművé lehet varázsolni, nagyszerű vászon, nem becsülöm túl sokra, ha azt mondom, hogy egy múzeum megadna...

Hirtelen elhallgatott, nem mondta ki a számot, és bizonytalan taglejtéssel fejezte be mondatát. Az idő telt, és Victorine bejött Giacomóval, hogy megterítsék a kis asztalt, akkor Narcisse háttal fordult a képnek, és nem szólt többé egy árva szót sem. De Pierre-nek már fölkeltette figyelmét, és megsejtette, mi megy végbe az ifjú attasé lelkében, hogy most olyan hidegnek látta szürkéből acélkékre vált szemét. Már nem volt titok előtte, hogy az angyali külsejű fiúban, a Firenze-rajongóban furfangos kalmárlélek lakozik, aki bámulatosan gazdálkodik vagyonával, sőt, amint mondják, kissé fösvény is. Egy tizennyolcadik századbeli kép rossz másolata függött a remekmű mellett, egy rémséges Szűz, Habert most ez elé a silányság elé lépett. Pierre elmosolyodott.

- Lám, nem rossz! - mondta az attasé mű-elragadtatással! - Egy barátom megbízott, hogy vegyek részére néhány régi képet... Mondja, Victorine, most, hogy egyedül maradtak, donna Serafina meg a bíboros, mit gondol, vajon megszabadulnának néhány értéktelen régi képtől?

Victorine fölemelte mindkét kezét, mintha azt akarta volna ezzel jelezni, hogy ha rajta állna, elvihetnék mind.

- Ó, uram, kereskedőnek nem adnák semmi esetre sem, mert csúnya pletyka kerekednék mindjárt belőle, de egy barátnak, meg vagyok róla győződve, hogy szívesen szereznének örömet velük. Sokba kerül a háztartás, jó volna egy kis pénz.

Pierre hiába próbálta ott tartani Narcisse-t vacsorára. A fiatalember becsületszavát adta, hogy várják. Sőt, már el is késett. És elsietett, miután két kézzel szorongatta a pap kezét, és kellemes utat kívánt.

Nyolcat ütött az óra. Mihelyt Pierre egyedül maradt, leült a kis asztalhoz. Victorine ott maradt, hogy kiszolgálja, miután elküldte Giacomót, aki fölhozta egy kosárban az edényt meg az evőeszközöket.

- Megőrjítenek ezek az emberek a lassúságukkal - mondta. - Meg aztán, abbé úr, nagy öröm nekem fölszolgálni utolsó vacsorájánál. Látja, egy kis francia diner-t állítottam össze, kirántott halat és sült csirkét.

Pierre-t meghatotta a kedves figyelem, örült, hogy mellette maradt étkezés alatt honfitársnője, az óriás, elhagyatott és csöndes palotában. Még rajta volt egész kövér, gömbölyű lényén a nagy gyász, a drága contessina elvesztésének fájdalma, de már talpra állította mindennapi megszokott munkája, visszaadta mozgékonyságát, mint aki beletörődik a világ legrettenetesebb katasztrófáiba is. Szinte vidáman beszélgetett, miközben rendre kínálta a tálakból.

- Ha meggondolom, abbé úr, hogy holnapután reggel Párizsban lesz! Tudja, úgy tetszik nekem, mintha csak tegnap jöttem volna el Auneau-ból. Ó, milyen szép a föld arra! Kövér és sárga, mint az arany, igen, nem olyan, mint az ő itteni sovány, kénszagú földjük. És a kedves, friss fűzfák a patak partján! Meg a kis erdő a sok mohával. Nincs ezeknek afféle. Csak bádog fájuk van ez alatt az ostoba nap alatt, amely kiégeti a füvet. Istenem, eleinte nem tudom, mit adtam volna egy jó kis esőért, hogy jól lemosson, letisztogasson a piszkos poruktól. Még ma is dobog a szívem, ha a mi szép reggeleinkre gondolok, mikor előtte való nap esett az eső, és olyan csöndes, kellemes a vidék, mintha nevetne sírás után... Nem, nem! Sohasem szokom meg ezt a sátáni Rómát! Milyen emberek! Miféle ország!

Pierre-t mulattatta az asszony makacs ellenségessége. Huszonöt évi itt-tartózkodás után is idegen maradt, nem hatott reá Itália, mert irtózott az éles fényű, fekete növényzetű várostól, ő, a kedves, mérsékelt vidék leánya, ahol minden mosolyog a reggel rózsaszínű ködében. Maga sem gondolhatott meghatottság nélkül arra, hogy nemsokára viszontlátja a Szajna gyönyörű, gyengéd partjait.

- De most - kérdezte -, hogy fiatal asszonya már nem él, mi tartja még itt, miért nem ül vonatra velem?

Az asszony őszinte bámulattal nézett rá.

- Hogy én elmenjek oda, önnel? Ó, nem, abbé úr, az lehetetlen. Először is nagy hálátlanság lenne tőlem, mert donna Serafina már nagyon hozzám szokott, és nagyon rosszul cselekedném, ha elhagynám őket, őt meg őeminenciáját, mikor ilyen szomorúságuk van. Azután mit csináljak máshol? Már nekem csak itt van a fészkem.

- Hát akkor nem látja meg soha többet Auneau-t?

- Nem, soha, az bizonyos.

- És azt sem bánja, hogy itt lesz eltemetve, itt fog aludni ebben a kénszagú földben?

Az asszony szívből nevetett.

- Ó, ha már meghaltam, mindegy nekem, hogy hol leszek... Az ember mindenhol jól alszik, abbé úr. Furcsa, hogy önt annyira foglalkoztatja, mi lesz a halál után. Hát semmi! Engem megnyugtat, mulattat, ha elgondolom, hogy vége lesz mindennek örökre, és kipihenhetem magam. Ezzel tartozik nekünk a Jóisten, nekünk, akik annyit dolgozunk... Tudja, hogy én nem vagyok nagyon buzgó, igazán nem! De azért tisztességesen viselem magam, és olyan igaz, mint ahogy itt lát, hogy sohasem volt szeretőm. Ostoba dolog ilyeneket mondani az én koromban, de azért mégis megmondom, mert ez a tiszta igazság.

Vidáman nevetett, becsületes, őszinte nevetéssel, mint aki nem hisz a plébánosnak, de semmi bűn nem nyomja a lelkét. És Pierre megint elgyönyörködött a szorgalmas, hűséges teremtés egyszerű életfelfogásában, egészséges, józan eszében; Franciaország hitetlen népének megtestesülését látta benne, akik már nem hisznek, és nem is fognak hinni soha. Ó, aki olyan lehet, mint ő, elvégzi napi munkáját, aztán örök álomra tér, minden gőgös lázadozás nélkül, eltelve a bevégzett munka fölötti örömmel.

- Hát akkor, Victorine, ha valaha elkerülök Auneau-ba, üdvözlöm maga helyett a mohás kis erdőt.

- Igen, igen, abbé úr, mondja meg, hogy szívembe van zárva, és magam előtt látom, ahogy zöldell, mindennap.

Pierre befejezte a vacsorát, és Victorine kivitette Giacomóval a csemegét. De még csak fél kilenc volt, azt tanácsolta tehát a papnak, hogy pihenjen még egy órát szép csendesen a szobában. Minek menne ilyen korán fagyoskodni a pályaudvarra? Fél tízkor elküld kocsiért, és mihelyt lent lesz a konflis, értesíti és leszállíttatja poggyászát. Egész nyugodt lehet, ne nyugtalankodjék semmiért.

Mikor Victorine elment, és Pierre egyedül maradt, valóságos űr támadt benne, valami egész különös szakadás. Poggyásza, bőröndje, kis ládája ott állottak már a földön, a szoba egy sarkában; és milyen néma, üres, kihalt volt már a szoba, milyen idegenül hatott már reá! Most már csak indulnia kell, már el is utazott, Róma már csupán kép körülötte, emlékezetében magával viszi. Végtelen hosszúnak tetszett még az az egy óra. Alatta az öreg, sötét palota elhagyatottan aludt a mélységes csöndben. Leült és várt, és mélyen elgondolkozott.

Könyve, Az új Róma, éledt föl benne, úgy, ahogyan megírta, ahogy megvédte. És visszaemlékezett az első reggelre a Gianicolón, a San Pietro in Montorio terasza szélén, előtte Róma, az ifjúnak álmodott, a tiszta, hatalmas égbolt alatt, szinte röpült a reggeli üdeségben. Ott tette föl a döntő kérdést: fölújulhat-e a katolicizmus? Visszatérhet-e az ősi keresztény eszméhez? Lehet-e a demokrácia vallása, a hit, melyet halálos veszedelmek között vár a világ, hogy megnyugodjék és tovább éljen? Szíve lelkesedéssel és reménnyel volt tele akkor, alig tért magához nemrég a lourdes-i csalódásból, és végső kísérletként Rómától kérdezte, mi lesz a válasz? És most, íme, a kísérlet megbukott, ismerte Róma válaszát, melyet a romok közül küldött hozzá, épületei, földje, népe, prelátusai, bíborosai és pápája által. Nem! A katolicizmus nem újulhat meg, nem, nem tud visszatérni az őskereszténységhez, nem, nem tud a demokrácia vallásává lenni. Nem, nem a katolicizmus lesz az az új hit, amely megmenti a régi, összeomlással fenyegető társadalmat, halálos veszedelmében. Ha demokratikus eredetűnek látszik is, ehhez a Róma királyi talajához van már szegezve, kénytelen csökönyösen ragaszkodni a világi hatalomhoz, hacsak nem akar öngyilkos lenni, megköti a tradíció, láncba veri a dogma, csak látszólagosan fejlődik, a valóságban olyan mozdulatlanságra van kárhoztatva, hogy a Vatikán bronzkapuja mögött a pápaság a rab, mint tizennyolc század poros hagyományainak hazajáró lelke, amely csak a világuralomról álmodozik. Ott, ahol papi hite, a szegények és szenvedők iránti szeretettől lelkesedve, az életet kereste, ott, ahol a keresztény közösség föltámadását remélte, ott a halált találta, egy romba dőlt világ porát, minden további fejlődés lehetősége nélkül, egy kimerült talajt, amelyből már csak a zsarnok pápaság nőhet ki; a test ura, ahogy a lelkek ura volt valamikor. Új vallást követelő kétségbeesett kiáltására Róma azzal felelt, hogy elítélte könyvét, mint eretnekséggel mocskolt művet, és ő maga vissza is vonta, a kiábrándulás keserű fájdalmával. Látta, megértette, hogy minden összedőlt. És ő, az ő lelke, szíve feküdt a romok alatt.

Pierre fuldoklott. Fölkelt, sarkig kitárta a Teverére nyíló ablakot, és kikönyökölt egy pillanatig. Az eső ismét megeredt estefelé, de aztán megint elállt. Nagyon enyhe, nedvesen langyos, nyomasztó volt a levegő. A hamuszürke égen éppen fölkelhetett a hold, mert sejteni lehetett a felhők mögött, amint sárga, mocskos, végtelen szomorú fénnyel megvilágította őket. Éjjeli mécsese alvó világánál egész feketének látszott a széles látóhatár, kísértetiesen emelkedett a Gianicolo s a Trastevere, egymásra zsúfolt házaival, a Palatinus kusza épülettömege felé, míg a Szent Péter kupolája jobbra emelkedett, uralkodó félgömbjével a sápadt égen. Nem láthatta a Quirinalét, de tudta, hogy ott van mögötte, és elképzelte, amint elzárja az ég egy sarkát végtelen homlokzatával az álomszerűen határozatlan, szomorú éjszakában. Milyen más ez a pusztuló Róma, amint félig elnyeli a sötétség, mint az a fiatal, ábrándokkal tele Róma, melyet az első napon látott a Gianicolo tetejéről, és szenvedélyesen megszeretett! Egy másik emlék is fölújult benne, a három sarkalatos pont, a három szimbolikus csúcs, amely e naptól kezdve Róma évszázados történelmét foglalta össze szemében, az antik, a pápai meg az olasz Rómát. De ha a Palatinus ugyanaz a puszta tetejű hegy maradt is, amelyen csak az ős, Augustus császár és főpap, a világ urának szelleme kísért, más szemmel látta a Szent Péter-templomot meg a Quirinalét, mintha csak helyet cseréltek volna. A királyi palota, melyet akkor semmibe vett, és csak lapos, alacsony kaszárnyának látott, ez az új kormányzat, melyet csak mint valami modern, szentségtörő kísérletet tekintett egy város ellen, mint azt Orlandónak is kifejtette, tekintélyes, egyre növekvő szerepet kapott képzeletében. A nemzeti kormány még a háttérben vesztegel ugyan, de nemsokára betölti majd az egész látóhatárt; míg a Szent Péter-bazilikát, ezt az akkor diadalmasnak tetsző kupolát égszínével, amint hatalmas királyként uralkodik a városon, ledönthetetlenül - most repedezettnek látta, összezsugorodottnak, mint azokat az óriási régiségeket, melyeknek tömege néha egyetlen csapásra széjjelhull a titkos elkopás, a láthatatlan széjjelmorzsolódás folytán.

Tompa mormolás, morajló panasz szállott föl a megdagadt Teveréből, és Pierre megborzongott az arcába csapódó hideg áramlattól. Ez a három csúcs, a jelképes háromszög eszméje fölkeltette benne a nagy néma, a nép, a kicsik és szegények szenvedéseinek gondolatát, akiknek birtoklása fölött pápa és király mindig civakodtak. Régen kezdődött ez, azon a napon, amikor Augustus öröksége kettészakadt, a császárnak meg kellett elégednie a testtel, és a lelket át kellett engednie a pápának, aki ettől a perctől fogva égett a vágytól, hogy visszahódítsa azt a világi hatalmat, melytől Istent fosztják meg az ő személyében. Ez a viszály fölforgatta, vérbe borította az egész középkort, anélkül hogy egyház és állam megtudtak volna egyezni a darabokra szaggatott prédán. Végre a nagy néma belefáradt a nyomorúságba, zaklatásba, szót kívánt, lerázta a pápai igát a reformáció idején, később ledöntötte a trónokat is 89-es kitörésében. Ettől a naptól kezdődik a pápaság különös kalandja, amint azt Pierre megírta könyvében, egy újabb szerencse, amely megengedte a pápának, hogy megvalósítsa évszázados álmát; a pápa már nem érdeklődött a levert trónok iránt, hanem a nyomorultak felé fordult, és azt remélte, hogy meghódítja a népet, és végre egészen magához láncolja. Nem volt-e ügyes lépés XIII. Leó részéről, hogy megfosztva birodalmától, szocialistának híresztelte magát, hogy megnyerje a kitagadottak csapatát, akik a király ellen fordultak, a negyedik állam, a jövő század államának tervezésében? Az örökös harc éppoly elkeseredetten folyt tovább a nép birtoklásáért Rómában is, és még szűkebb területen. A Vatikán és a Quirinale szemben állottak, király és pápa mindennap láthatták egymást ablakaikból, egyre verekedve, hogy kié lesz az uralom, szemük előtt pedig ott húzódott a régi város sok rozsdás tetője, a megfogyatkozott lakosság, amelyen veszekedtek, mint ahogy a vércse meg a kánya veszekednek az erdő madarain. Pierre szemében a katolicizmus felett itt mondották ki az ítéletet, a végzetes romlás lett a sorsa, mert lényege szerint monarchikus, és az apostoli és római pápaság soha nem mondhat le a világi hatalomról, különben megváltozik és eltűnik. Hiába tett úgy, mintha visszatérne a néphez, hiába mondta magát csupa léleknek, a mi demokráciáink körében nincs hely az ő, Istentől kapott totális és egyetemes szuverenitása számára. Pierre mindig az imperátort látta megújulni a pontifex maximusban, és főleg ez ölte meg álmát, semmisítette meg könyvét, hordta össze a sok romot, amelynek láttán erőtlenül, bátorságát vesztve, tébolyultan meghátrált.

Ez a hamuba merült Róma, elmosódott épületeivel, végül úgy összeszorította Pierre szívét, hogy elment az ablaktól, és lerogyott székére, csomagjai mellé. Még sohasem érzett ilyen csüggedést, mintha lelke haldokolna. Visszaemlékezett, hogyan adódott a római utazás, ez az újabb kísérlet lourdes-i bukása után. Nem azért jött, hogy gyermekes, naiv hitet kérjen, hanem a szellem felsőbbséges hitét, felülemelkedve jelképeken, rítusokon, és hogy az emberiség elérhető legnagyobb boldogságán munkálkodjék a bizonyosság vágya alapján. De ha ez megdől, és a megifjodott katolicizmus nem lehet az új nép vallása, ha a pápa Rómában és Rómával már nem az Atya, a frigyszekrény, a szellemi vezető, akire hallgatnak, és akinek engedelmeskednek, ez számára a végső kísérlet kudarca, az utolsó összeomlás, amelybe belepusztulnak a jelenlegi társadalmak. A szegények hosszú szenvedése lángba borítja a világot. Az egész katolikus szocialista tákolmány, melyet olyan szerencsésnek látott régebben, s olyan diadalmasnak - az öreg egyház támaszának -, most a földön hevert előtte. Egyszerű átmeneti kísérletnek ítélte az egészet, most, hogy szigorúbban nézte, amely csak néhány évig támaszthatja még alá a romba dőlni készülő épületet, mert szándékos tévedésen épült föl, ügyes hazugságokon, diplomácián, politikán. Nem, nem! Milyen szomorú, utálatos látvány a nép becsapása, a hízelgés, hogy kihasználják! Utálatos az egész mesterkedés, és veszedelmes, időleges, mert csak azért készült, hogy eltolja a nagyobb katasztrófák kitörését. Akkor hát itt a vég, nem marad épen semmi, az öreg világnak el kell tűnnie a véres válságban, melynek közeledését biztos jelek jelzik. És neki ebben a káoszban nem maradt lelke, elvesztette hitét ismét ebben az utolsó kísérletben, amelyet döntőnek hitt! Mindjárt érezte, mikor Rómába indult, hogy ez döntő lépés lesz, vagy megerősödve kerül ki belőle, vagy örökre lesújtva. És a villám lesújtotta. Most, szent Isten, most mit tegyen?

Annyira fojtogatta a kínos félelem, hogy fölkelt, föl s le járkált a szobában, egy kis nyugalmat keresve. Szent Isten, mit csináljon most, hogy ismét erőt vett rajta a rettenetes kétség?! Reverendája súlyosan nehezedett a vállára. Visszaemlékezett fölkiáltására, mikor visszautasította monsignor Nani fölszólítását, hogy adja meg magát. Azt válaszolta, hogy az ő lelke nem tud megalkudni, reménye a szeretet üdvösségében nem halt még meg, és egy másik könyvvel fog felelni, meg fogja mondani, milyen új talajból kell kinőnie az új vallásnak. Igen, lángoló könyvet írni Róma ellen! Megírni mindent, amit látott, amit hallott, legyen benne az igazi Róma, az irgalom és szeretet nélküli Róma, a bíbora gőgjében haldokló város! Vissza akart menni Párizsba, kilépni az egyházból, és elmenni akár az eretnekségig is. Nos, poggyásza itt van, elutazik, meg fogja írni az új könyvet, nagy eretnek lesz belőle! Ó, az eretnekség! Hát nem minden jel erre mutatott? Nem látszott-e szükségszerűnek a szellem termékeny mozgalmában, ahogy belefáradt az elavult dogmákba, és mégis az istenire éhezett? XIII. Leó halványan megsejtette, mert egész politikája, az egységes kereszténységre való törekvése, színlelt demokratikus törekvései, mind csak azt célozza, hogy kiszélesítse, megerősítse a pápaságot, családot gyűjtsön köréje az eljövendő küzdelem idejére. De eljött az idő, a katolicizmus rövidesen eléri az engedmények határát, nem engedhet tovább, mert belehal. Mozdulatlanná dermed Rómában, mint valami öreg papi bálvány, holott máshol tovább fejlődhetne, a Propaganda országaiban, ahol harcban állana a többi vallásokkal. Ezért mondták ki az ítéletet Róma fölött, ráadásul a világi hatalom megszűnése - ami a lelkeket hozzászoktatta a földtől megszabadult, csak a lelkek pápájának eszméjéhez - látható módon kedvez az ellenpápa eszméjének, míg Szent Péter utóda kénytelen lenne makacsul kitartani császári és római ábrándképe mellett. Támad talán egy püspök, egy pap valahol, ki tudná megmondani?! Talán ott Amerikában, ahol a szabadságban a megélhetésért küzdő papok meggyőződéses szocialisták lettek, ott támadnak buzgó demokraták, akik haladni képesek a következő századdal! És míg Róma nem tud elhagyni semmit múltjából, sem a titokzatosságot, sem a dogmát, ez a pap elejt majd mindent, ami porrá, hamuvá vált úgyis. Ilyen papnak lenni, ilyen nagy reformátornak, az új társadalmak megmentőjének, milyen hatalmas álom ez, a nyomorgó népek hívására megérkező messiás föladata ez! Pierre egy pillanatra elkábult tőle, remény és diadal szele emelte fel lelkét, és vitte magával; és ha nem lehet Franciaországban, Párizsban, lehet valahol messzebb, akárhol a világban, az óceán másik oldalán, csak termékeny talajon, hogy az új vetés gazdag aratásba szökjön. Új vallás! Így kiáltotta Lourdes után is, új vallás, amely ne a halálnak kedvezzen, hanem valósítsa meg végre itt a földön Isten országát, melyről az evangélium beszél, ossza meg igazságosan a vagyont, uralkodjék a munka törvénye által, az igazság és az igazságosság révén.

Izgalmában Pierre már látta lobogni következő könyvének lapjait, amelyben végleg romba dönti a régi Rómát, az új, megifjodott, fölszabadító kereszténység törvényeit hirdetve, mikor tekintete egy, a széken felejtett tárgyra esett, és egészen meglepődött. Az is egy könyv volt. Théophile Morin könyve, az öreg Orlando bízta rá, hogy átadja szerzőjének; bosszankodott magára, mikor fölismerte, hogy majdnem elfelejtette. Mielőtt kinyitotta volna táskáját, hogy beletegye, kezében tartotta egy pillanatig, lapozott benne, és gondolatai hirtelen megváltoztak, mint valami jelentékeny felfedezéstől, amely hirtelen és váratlanul döntő eseménnyé vált számára. Az igénytelen, érettségire szánt, klasszikus kézikönyv csak éppen a tudomány elemeit foglalta magában, de minden tudomány képviselve volt benne, és elég jó összefoglalásban számolt be a tudományok jelenlegi állásáról. A tudomány tört be Pierre álmodozásába egész hirtelenül, már mennyiségének, energiájának ellenállhatatlan tömegével is, és mindenható, fölényes erővel. Nemcsak hogy elseperte benne a katolicizmust, mint valami romhalmazt, de elsepert minden vallásos fölfogást, az istenségre vonatkozó minden feltételezést. Íme, ez az iskolás könyv, ez az egyszerű kis könyv, a tudás puszta vágya, a folytonosan terjeszkedő művelődés hatalmába ejti a népet, és a misztériumok lehetetlenné válnak, a dogmák összeroppannak, és semmi sem marad meg az ősi hitből. Az a nép, amelyet tudománnyal tápláltak, amely nem hisz többé a misztériumokban, sem a dogmákban, a szenvedés és jutalom álnok kiegyenlítő rendszerében, az a nép elvesztette hitét örökre; és hit nélkül nincs katolicizmus. Itt vág elevenébe a kés, lesújt és kettéhasítja. Ha egy század kell, ha kettő - a tudomány eléri célját. Csakis a tudomány örökkévaló! Bolondság azt mondani, hogy a józan ész nincs ellentétben a hittel, és a tudománynak Isten szolgájává kell lennie! Az az egy bizonyos, hogy mától fogva hitelét vesztette az Írás, és hogy csak egy-egy töredéket is meg lehessen menteni, hozzá kellett alkalmazni őket az új, tudományos megállapításokhoz, annyira, hogy pusztán szimbolikus értékűvé váltak. És milyen nevetséges magatartás, hogy az egyház megtiltja, hogy bárki is végleges álláspontra helyezkedjék, ha a szent könyvvel ellentétes igazságot fedez föl - hátha egyszer rájönnek, hogy fölfedezése téves volt. Csak a pápa csalhatatlan - a tudományt bizonytalannak hirdetik, fölhozzák ellene a folytonos tapogatózást, lesben állanak rá, hogy a mai fölfedezéseket ellentétbe hozzák a tegnapi igazságokkal. Mit számít egy katolikusnak a sok szentségtörő megállapítás, mit számítanak a dogmákat eltemető tények? Hisz ő bizonyos abban, hogy az idők végezetével a tudomány és a hit összefonódik, mégpedig úgy, hogy a tudomány a szó szoros értelmében alázatos rabszolgája lesz a vallásnak. Milyen világos példája a szántszándékos vakságnak, a szemérmetlenségnek, letagadnának mindent, még a nap fényét is. De ez a jelentéktelen kis könyv, az igazságnak ez a kis kézikönyve folytatja munkáját, lerombolja a tévedéseket, és fölépíti a jövendő földet, mint ahogy a végtelen kicsiny porszemek fölépítették lassanként a szárazföldeket!

A hirtelen támadt nagy világosságban Pierre végre szilárd talajt érzett a lába alatt. Meghátrált valaha is a tudomány? A katolicizmus hátrált meg folytonosan előtte, és kénytelen meghátrálni még tovább is. A tudomány nem áll meg soha, lépésről lépésre hódítja meg a világot, az igazság feltartóztathatatlan erejével, szemben a tévedéssel! Azt állítani, hogy csődbe kerül majd, mert nem képes egyszerre megmagyarázni az egész világot, egyszerűen esztelenség! Ha meghagy is - és meg fog hagyni mindig - egy mindenesetre folytonosan kisebbedő területet a titokzatosságnak, azért mégis igaz, hogy óráról órára lerontja a régi hipotéziseket, amelyek összeomlanak a megállapított igazságok súlya alatt. Ez a valóság a katolicizmus esetében is, és holnap még inkább, mint ma! Mint minden vallás, a katolicizmus is csak világmagyarázat volt lényegében, egy felsőbb társadalmi és politikai kódex, amely a dolgok egyetemleges értelmezésével foglalkozott, és lehetőleg békét, boldogságot akart teremteni a földön. Éppen ezért a katolicizmust, ezt a dolgok egyetemességét magába foglaló kódexet sem lehet kivonni a haladás törvénye alól, nem lehet külön állítani, mondván, hogy a katolicizmus önmagában létezik egyfelől, míg másfelől hadd fejlődjék a tudomány. Túlságosan emberi már ahhoz, haladó, mint minden, ami emberi. A tudomány általános, mindent átfogó, ezt már alaposan megmutatta a vallásnak, és még jobban is meg fogja mutatni azzal, hogy állandóan réseket tör rajta, és egy szép napon elsöpri a kézzelfogható igazság egy utolsó támadásával. Nevetséges dolog kiosztani a tudomány szerepét, megtiltani, hogy csak egy bizonyos területre hatoljon be, előírni, hogy tovább ne haladjon, és kijelenteni, hogy ennek a századnak a végén kifáradva le fog omlani! Ó, kisemberek! Szűk agyvelők, rosszul berendezett elmék, kísérletező politikusok, kétségbeesett dogmatikusok, makacsul a régi álmokhoz ragaszkodó tekintélytisztelők! A tudomány átsuhan felettük, és elsöpri mindnyájukat, mint a száraz falevelet!

Pierre tovább lapozott az igénytelen kis könyvben, figyelte, hogyan szól hozzá az uralkodó tudomány. Nem mondhat csődöt, mert nem ígér abszolút eredményeket, minthogy lépésről lépésre hódítja meg az igazságot. Sohasem hirdette, hogy egy csapásra megadja az egész igazságot. Ilyet csak a metafizika, a kinyilatkoztatás, a vallás mond. A tudomány szerepe éppen ellenkezőleg az, hogy lerontsa a tévedéseket, amilyen mértékben előrehalad, és egyre több világosságot árasszon. De ahelyett hogy csődöt mondana, föltartóztathatatlanul halad előre, és megmarad az egyetlen, lehetséges igazságnak az egészséges emberi értelem számára. Akiket ez nem elégít ki, akik eszeveszett szükségét érzik az azonnali és teljes megismerésnek, azok szabadon menekülhetnek bármilyen vallási feltételezésbe, persze azzal a feltétellel - ha úgy akarnak tenni, mintha igazuk volna -, hogy csak megszerzett bizonyosságokra építik ábrándképeiket. Mindaz, ami bebizonyított tévedésen épült föl, összeomlik. Ha fönnmarad az emberben a vallásos érzés, ha a vallás szükségessége örök volna is, abból még nem következik, hogy a katolicizmus örök legyen, mert végeredményben csak egy vallásos forma, amely nem volt mindig, megelőzték más vallásos formák, és követhetik még mások is. A vallások eltűnhetnek, a vallásos érzület még a tudomány korában is újakat teremthet. Pierre a tudomány állítólagos kudarcára gondolt, amely állítólag a miszticizmus újjászületésének következménye; az okokról könyvében szólott: a szabadság eszméje hitelét vesztette a nép előtt, amelyet az utolsó osztozásnál rászedtek, az elit rosszul érzi magát, kétségbeejti az űr, amelybe felszabadult értelme, kitágult értelme taszítja. Újjászületik az ismeretlentől való szorongás, de ez csak természetes és pillanatnyi reakció annyi munka után, az első pillanatban, amikor a tudomány még nem csillapítja sem igazságszomjunkat, sem biztonságvágyunkat, sem a boldogságról, a túlvilági életről, az élvezetek örökkévalóságáról kialakított évszázados eszméinket. Hogy a katolicizmus újraéledhessen, mint ahogy hirdetik, ahhoz meg kellene változni a társadalmi talajnak, és ez a talaj nem változhatik meg, nincs meg többé a szükséges ereje egy esendő formularendszer megújításához, amelyet az iskolák és laboratóriumok mindennap jobban és jobban megölnek. Más lett a talaj, más tölgy nő nagyra rajta. Legyen meg tehát a tudománynak a maga vallása, ha már születnie kell új vallásnak, mert nemsokára ez a vallás lesz az egyetlen lehetséges, a holnap demokráciáié, az egyre műveltebb népek számára, akik előtt a katolikus vallás már csak hamu.

És Pierre egyszerre csak az Index-kongregáció ostobaságára gondolt. Lesújtott a könyvére, és valószínűleg le fog sújtani a következőre is, amelynek eszméjét már átgondolta, ha ugyan megírja valaha. Pompás igazságosztó munka! Ó, a lelkes ábrándozók szegény könyvei, ábrándképek harcolnak ábrándképek ellen! Ostoba volt az Index-kongregáció! Ez a kis iskolai könyv az ellenség, amelyet a kezében tart, ez az egyetlen félelmes, diadalmas ellenség, amely egész bizonyosan romba dönti az egyházat! Hiába olyan szerény ez a könyv, hogy tankönyv képében jelenik meg, a veszedelem az ábécénél kezdődik, a gyermekek silabizálásánál, és nő olyan mértékben, ahogyan a tanterv halad előre az ismeretek lépcsőin, és a fizikai, kémiai és természetrajzi eredményekkel éri el tetőpontját, amelyek kétségessé teszik az Írás isteni eredetét. Ezeket az egyszerű, iskolai könyveket nyomja el, pusztítsa el a fegyvertelenné vált Index, ha tudja, ha meri! Az igazságnak ezeket az egyszerű, de rettenetes katonáit, a hit lerombolóit! Ugyan mit ér a sok pénz, amit XIII. Leó feláldoz Péter-filléreiből, hogy fönntartsa a katolikus iskolákat, abban a tévhitben, hogy a jövő hivő nemzedéket ott nevelik föl, amelyre a pápaságnak szüksége van győzelméhez! Mit számít az értékes pénzadomány, ha csak arra szolgál, hogy ezeket az egyszerű és rettenetes könyveket vásárolják meg rajta, amelyeket soha nem lehet eléggé megtisztítani, amelyekben mindig sok tudomány lesz, túlságosan sok abból a gyarapodó tudományból, amely egy napon felrobbantja a Vatikánt és a Szent Péter-bazilikát! Ó, az ostoba, hiábavaló Index! Milyen nyomorúságos és milyen nevetséges!

Aztán, mikor poggyászába tette Théophile Morin könyvét, ismét kikönyökölt az ablakba, és rendkívüli látomása támadt. A szelíd, szomorú éjszakában, a felleges ég alatt, amelyet a hold sugarai sárgára, rozsdásra festettek, lebegő ködök úszkáltak, és helyenként elfedték a háztetőket lebegő foszlányaikkal. Egész épületek tűntek el a láthatárról. És Pierre elképzelte, hogy az idő beteljesedett, az igazság elseperte a Szent Péter-templom kupoláját. Száz vagy ezer év múlva így dől majd romba, eltűnik a fekete égbolt aljáról. Hogy ingott, repedezett alatta azon a lázas napon is - érzése szerint -, mikor egy órát töltött benne, és kétségbeesve látta, onnan felülről, milyen makacsul ragaszkodik a pápai Róma a cézári bíborhoz! Igen, akkor látta már, hogy a katolikus Isten temploma éppúgy összeomlik, mint ahogy összeomlott Jupiter temploma a Capitoliumon. Látta a kupolát szétesett romokban, már nem állott egyenesen, csak apszisa maradt fönn. A templomhajó öt oszlopa szomorúan támogatta a párkány egy részét, de ég felé emelkedett még a kupolát tartó nagy oszlop, a küklopszi pillérek fenséges erővel állottak még mindig, a lerombolhatatlanság jelképei, a környező pusztulás közepén. Lebegett tovább a sűrű köd, eltelt újra ezer év, és semmi nem maradt. Ledőlt az apszis, az utolsó oszlopok, a hatalmas pillérek, minden! A szél elhordta a port, föl kellett volna ásni a talajt, hogy találni lehessen a csalán és a cserjék alatt néhány összezúzott szobormaradványt, föliratos márványtáblát, amelyek értelmén nem tudnak majd megegyezni a tudósok. Mint azelőtt a Capitoliumon, Jupiter templomának romjai között, kecskék mászkáltak, táplálkoztak a bokrok között, a magányban, a nyomasztó nyári nap nagy csöndjében, amelyet csak a legyek zümmögése tölt be.

Pierre ekkor érezte meg a végső összeomlást. Igen, vége lesz mindennek, semmi sem marad a régi világból, és a tudomány diadalmaskodik, hatalmasan! Eretnekké lenni, az egyház nagy reformátorává - mire volna ez jó? Felépíteni egy újabb ábrándot? Nem - a tudomány örökös harca az ismeretlen ellen, nyugtalanító kutatásvágya, amely mindjobban csillapítja az ember Isten utáni vágyát, most csak ez a fontos, arra vár, hogy megtudja, vajon győzedelmeskedik-e a tudomány annyira, hogy egy napon elegendő lesz az emberiség számára, kielégíti-e minden szükségletét. És őt, a kétségbeesett apostolt, akinek összeomlott mindene, ami életének tartalmat adott, akinek meghalt a hite, aki elvesztette a reményét, hogy a régi katolicizmus felhasználható a társadalmi és erkölcsi üdv érdekében, most csak a józan ész tartotta fenn. Egy pillanatig még ez is megingott. Hogy megírta könyvét, hogy keresztülment ezen a második, borzalmas válságon is, mindez csak azért történhetett meg, mert fölülkerekedett benne egy pillanatra az érzelem a józan ész fölött. A szerencsétlenek szenvedését látva, ellenállhatatlan vágy vett erőt rajta, a segítés vágya, és olcsó könyörületessége rossz útra, az ábrándok útjára vezette. Anyjának gyöngédsége zokogott akkor a szívében, de most apja hangját hallotta, a józan és szigorú értelmet, melyet elháríthatott magától egy pillanatra, de most annál diadalmasabban visszatért. Miképpen Lourdes után, most is az ellen tiltakozott, hogy dicsőítsék a lehetetlent, a józan ész megcsúfolását. Most ő volt az értelem. Az emberi értelem emelte fel lelkét, egyenesen, határozottan emelkedett ki a hit romjai közül, még a tudomány homályosságain és tévedésein keresztül is. Ó, az értelem! Csak miatta szenvedett, és mégis csak az hozhat megelégedést, békét; megesküdött, hogy mindig eleget tesz parancsainak, mint az egyetlen úrnőnek, aki boldogságot adhat.

Hogy mit kellene tennie? Igazán, maga is szerette volna tudni ebben a pillanatban. Előtte a nagyvilág, még zsúfolva van ugyan a múlt romjaival, de lehet, hogy már holnap megszabadul tőlük. Ott messze, a szomorú negyedben, viszontlátja a jó Rose abbét, még a napokban is írt, hogy jöjjön vissza minél hamarabb szegényeihez, gondoskodjék róluk, szeresse, mentse meg őket, ha az a messziről olyan ragyogó Róma süket maradt. És a jó, csöndes pap körül ott találja majd a szegények növekvő tömegét, a fészekből kiesett kicsinyeket, akiket az éhségtől sápadtan, hidegtől reszketve szed föl, a rettenetes nyomorban sínylődő családokat, ahol az apa iszik, az anya prostituálja magát, a fiúk és lányok bűn és gonoszság martalékai lesznek, talál majd egész házakat, melyeken át csak úgy süvít az éhség, a legszégyenteljesebb keveredésben, bútor, fehérnemű nélkül, piszokban, állati létben tengődnek, úgy keresnek megkönnyebbülést és élvezetet, ahogy tudnak, a véletlen meg az ösztön szeszélyei szerint. Aztán a tél keserve, a munkanélküliség nyomorúsága, a tüdővész pusztító rohamai - de az erősek ökölbe szorítják kezüket, és bosszúról álmodnak. Aztán egy este talán ismét belép egy borzalmas szobába, ahol az anya öngyilkos lett, és megölte öt gyermekét, és karjába szorítja még, üres emlőjéhez, a legkisebbet, a többiek meg ott feküsznek a puszta padlón, boldogok, jóllakottak végre a halálban. Lehetséges ez, lehetséges, az öngyilkossággal végződő sötét nyomor, a gazdagságtól duzzadó Párizsban, amelynek urai részegek az élvezetektől, és milliókat dobnak az utcára mulatságért?! Nem, már nem. A társadalom épülete alapjában rothadt meg, minden széthull a sárba és vérbe! Még sohasem érezte ilyen mértékben, milyen nevetségesen hiábavaló minden könyörületesség. És most megértette, villámfénynél világosabban hasított bele, hogy a várt szó, a nagy, évszázados némaság feltörő kiáltása, a megkötözött nép feltörő szava: az igazság! Ó, igen! Igazság és nem könyörületesség! A könyörületesség csak örökkévalóvá teszi a nyomorúságot. Igazságra éheznek az elnyomottak, csak az igazság ereje söpörheti el a régi világot, hogy újat építsen helyébe. A nagy néma nem lesz sem a Vatikáné, sem a Quirinaléé, sem a pápáé, sem a királyé. Hosszú évszázadokon át készülődik már, hol titkos, hol nyílt küzdelemben a pápa és császár elleni védekezésben, hogy magához térjen, hogy kinyilatkoztathassa akaratát, hogy senkié sem akar lenni. És közeleg a nagy nap, amikor igazságért fog kiáltani. Vajon holnap virrad-e föl az igazság és igazságosság napja? Pierre nagy szorongásában, az embert kínzó isteni vágyódás és az uralkodó józan ész között csak azt tudta biztosan, hogy fogadalmát megtartja. Hitetlen pap létére, ő fog mások hite fölött őrködni. Teljesíti kötelességét, tisztességesen, emberi becsülettel. Csak annyit érzett még, fennkölt szomorúságában, hogy sohasem fog lemondani az értelemről, mint ahogy lemondott teste szerelméről és ábrándjairól, hogy megmentse a népeket. És megint, éppen úgy, mint Lourdes után, várni és készülődni fog.

Ott az ablakban, a sötétbe burkolt, ködbe futó Róma előtt annyira elmélyedt gondolataiban, hogy nem hallotta a hívó szót, míg egy kéz meg nem érintette vállát.

- Abbé úr, abbé úr!

Mikor végre megfordult, Victorine-t látta maga előtt:

- Fél tíz. A kocsi lenn van, Giacomo már levitte a poggyászt... Indulni kell, abbé úr.

Mikor Victorine látta, hogy a fölriasztott pap még mindig bizonytalanul pislog maga elé, elmosolyodott:

- Rómától búcsúzik? Sötét az ég nagyon.

- Igen, nagyon sötét - mondta Pierre.

Aztán lementek. Pierre egy százfrankos bankjegyet adott át Victorine-nak, hogy ossza meg a cselédséggel. A jóasszony bocsánatot kért, hogy előremegy a lámpással, de olyan sötét van a palotában, hogy alig lehet látni.

Ó, ez az elutazás. Ez az utolsó levonulás az üres, sötét palotán keresztül! Pierre-nek elszorult a szíve. Még egy búcsúpillantást vetett szobájára, mert az ember szenvedése színhelyéről is fájó szívvel távozik. Azután don Vigilio szobája előtt mentek el. Borzongó csönd áradt ki a szobából, és Pierre elképzelte, hogyan fekszik párnájába fúrt fejjel, visszafojtott lélegzettel don Vigilio, félelmében, hogy még a lélegzete is beszélhet, és bosszúra ingerelheti a jezsuitákat. De különösen a második meg az első emeleten remegett meg donna Serafina és a bíboros csukott ajtaja előtt, hogy nem hallott semmit, még egy lélegzetet sem, mintha sírok mellett menne el. Mióta visszajöttek a temetésről, a bíboros és nővére nem adtak életjelt magukról, bezárkóztak, eltűntek; mozdulatlanságba dermedt velük együtt az egész ház, még suttogás sem hallatszott sehol, sem egy szolga halk lépte. Victorine tovább haladt lefelé, kezében a lámpával, Pierre utána, arra a két emberre gondolva, akik olyan egyedül maradtak az omladozó palotában, egy már félig romba dőlt világ utolsó alakjai, az új világ küszöbén. Dario és Benedetta magukkal vittek innen minden életet, csak az öreg leány s a magtalan pap maradtak ott, a föltámadás, az élet minden reménye nélkül. Ó, azok a gyászos sötétségbe burkolt végtelen folyosók, az a hideg, óriási lépcsősor, mintha a semmibe vinne le, azok a hatalmas, repedezett falú termek, a maguk szegénységében és elhagyatottságában; és a belső udvar, mintha temető volna, fűvel benőtt, kedves bejáratánál Venus és Apolló torzói porladoznak; és ez elhagyatott kis kert, az érett narancs balzsamos illata, ahová soha senki sem lép többé, most már nem találkozik többé a bájos contessinával a babérfa alatt, a szarkofág mellett! Minden eltörpült a rettenetes gyászban, a halál csöndjében, ahol a két utolsó Boccanerának nincs más föladata, mint várni a maguk irgalmatlan nagyságában, amíg a palota, csakúgy, mint Istenük, összeomlik fejük fölött. Pierre nem hallott mást, csak valami egész halk zörgést, bizonyára egy egér munkálkodásának zaját, a roncsoló fogak munkáját - Paparelli is így rágja valahol a régi épület alapját, hogy siettesse összeomlását.

A kocsi a kapu előtt várakozott. Két lámpása két sárga sugárkévével vágott rést a sötétségbe. A poggyászt már fölrakták, a kis láda a kocsis mellett, a táska a kis ülésen. A pap gyorsan fölült.

- Ó, van még ideje - mondta Victorine, a járdán állva. - Minden rendben van, örülök, hogy ilyen kényelmesen utazik.

Pierre-nek jólesett, hogy az utolsó pillanatban mellette van ez a derék honfitársnője, aki megérkezésekor fogadta, és most elbúcsúztatja.

- Nem mondom, hogy a viszontlátásra, mert nem hiszem, hogy egyhamar visszajönne ebbe a sátáni városba. Isten vele, abbé úr!

- Isten vele, Victorine. És szívből köszönök mindent!

A kocsi már indult is, a ló gyors ügetéssel vitte a szűk, kanyargó Vittorio Emmanuele körútra. Nem esett, a kocsi födelét nem húzták föl; de a nedves, enyhe levegőben is érezte Pierre, hogy átjárja a hideg, mégsem akart időt vesztegetni, hogy megállítsa a kocsist, aki hallgatagon ült bakján, s látszott rajta, hogy szeretne sietve megszabadulni utasától.

Mikor a Vittorio Emmanuele körútra értek, Pierre csodálkozva látta, milyen elhagyatott, pedig még nem lehetett éjszakának mondani az időt; a házak kapui bezárva, a járdák üresek, csak néhány villanylámpa égett a szomorú magányban. Tulajdonképpen nem volt valami meleg, a köd egyre nőtt, és mindinkább ellepte a házak homlokzatát. Elhaladva a kancellária előtt, úgy rémlett Pierre-nek, mintha eltűnnék, elhalványodnék - mintegy álomba merülve - a hatalmas, szigorú épület. Tovább jobbra, a kevés gázlámpával világított Aracoeli utca végén, a Capitolium teljes sötétségben aludt. A széles körút most szűkebb lett, a kocsi a homályos Jézus-templom és a súlyos Altieri-palota között robogott, és a napsütésben is nyirkos, fojtott levegőjű sikátorban ismét álmodozásba merült Pierre, míg a hideg átjárta testét, lelkét.

Hirtelen eszébe ötlött egy gondolata, mely már azelőtt is gyakran nyugtalanította, hogy az Ázsiából származó emberiség mindig a nap járásának irányába haladt előre. Mindig keleti szél fújt, és vitte nyugatra az emberi vetés magvait, az eljövendő aratáshoz. És már régóta sújtja rombolás és halál a bölcsőt, mintha az emberiség csak lépésről lépésre haladhatna, maga mögött hagyva a kimerített földet, az összeomlott városokat, az elsatnyult, megtizedelt lakosságot, ahogy keletről nyugat felé halad előre az ismeretlen cél felé. Ott van Ninive és Babilon az Eufrátesz partján, Théba és Memphisz a Nílus mentén, porba omolva, összeestek az aggságtól és fáradtságtól, halálos merevségbe rogytak, a föltámadás lehetősége nélkül. Innen a Földközi-tenger partjára vonult az összeomlás, porba temetve Türoszt és Szidont, még tovább haladt, örök álomba ringatta Karthágót, ragyogása teljében sújtva öregséggel. Ez a vonuló emberiség, melyet így görgetett magával a civilizáció titkos ereje keletről nyugat felé, romokkal jelezte útját; milyen ijesztő meddőség, hogy a történelem bölcsői, Ázsia, Egyiptom visszatértek a gyermeki gügyögéshez, megdermedtek a tudatlanságban, a hanyatlásban, a régi fővárosok romjain, amelyek hajdan a világ urai voltak.

Álmodozása közben Pierre úgy látta, hogy a sötétségbe burkolt Venezia-palota összeomlik valami láthatatlan támadás nyomán. A köd ellepte csipkés oromzatát, magas, kopár falait, amelyek megtörtek az egyre növekvő sötétség hatalma alatt. Azután a Corso hatalmas vágása következett balról, szintén elhagyatottan a villamoslámpák ködös fényében, jobbról a Torlonia-palota tűnt föl, a bontást végző munkások ásóitól üreges szárnyával, majd ismét balról, a Colonna-palota komor homlokzata emelkedett ki lezárt ablakaival, gazdái elhagyták, kihalt a régi pompa, mintha maga a palota is csak lebontásra várna.

Azután a kocsi meglassította menetét, fölfelé haladva a Nazionale utcán. Pierre folytatta álmodozását. Vajon nincs-e Róma is megtámadva már? Nem ütött-e az ő végső órája is ebben a rombolásban, amelyet az előrehaladó népek hagynak folytonosan maguk után? Görögország, Athén, Spárta alusznak dicső emlékeikben, nem számítanak a ma világában. Az itáliai félsziget egész alsó fele már a fölfelé törő bénulás áldozata lett. És Nápollyal együtt egész biztosan Rómára is rákerül a sor. Róma a ragály határvonalán áll, a halálos folt szélén, amely végigvonul a régi kontinensen, a határvonalon áll, ahol már nyilvánvaló a haldoklás, ahol az elszegényedett föld nem akarja többé táplálni és fönntartani a városokat, ahol mintha magukat az embereket is öregség sújtaná születésüktől kezdve. Két évszázad óta hanyatlik Róma, lassanként kiesik a modern életből, nincs ipara, kereskedelme, tudományos életre is képtelen, és művészetre, irodalomra is. És nemcsak a Szent Péter-bazilika fog összeomlani, mint hajdan a capitoliumi Jupiter temploma. Szomorú, komor álmodozásában egész Róma összeomlik egy végső roppanással, és romokkal borítja el a hét halmot, templomok, paloták, egész negyedek tűnnek el, alusznak majd a csalán meg a bozót alatt. Mint Ninive és Babilon, mint Théba és Memphisz, Róma is sík mező lesz egyszer, amelyen csak egy-egy rom púposodik föl, de hiába próbálják megtalálni köztük a régi épületek helyét, csak kígyók meg egerek tanyáznak rajta.

A kocsi befordult, és Pierre fölismerte jobbról Trajanus oszlopát. De most feketén emelkedett égnek, mint valami óriás fa kihalt törzse, amelynek az idő letördelte ágait. Majd följebb, a háromszögű téren átvágva, igazi fára esett tekintete, az ólomszürke háttérben, az Aldobrandini-villa óriás ernyős fenyője úgy állott ott, mint Róma megtestesült szépsége és büszkesége, de most csak piszkos foltnak látta Pierre, az összeomló városból fölszálló porfelhőn keresztül.

Tragikus álma végéhez érve, szomorúság fogta el testvérien nyugtalan szívét. És mikor a fölfelé haladó pusztulás, amely egyre terjed a kivénült világon, elhagyja Rómát, Lombardia kerül hatalmába. Genova, Torinó, Milánó alusznak el, mint ahogyan már alszik Velence, és azután Franciaországra kerül a sor. Áttör az Alpokon, Marseille kikötői homokba merülnek, mint Türoszé meg Szidoné, Lyon elhagyatott, magányos álomba merül, míg Párizs meddő kőtengerré válik a legyőzhetetlen pusztulás martalékaképpen, és egyenlő lesz a halálban Rómával, Ninivével, Babilonnal, míg a népek tovább vándorolnak keletről nyugat felé, az örök nappal. Egy nagy kiáltás hasította át a sötétséget: a latin fajok halálordítása. A történelem, amely, úgy látszik, a Földközi-tenger medencéjében született, tovább vonul, és ma az óceán a világ közepe. Hol tart most az emberiség a maga útján? Elindult keleten, az emberiség bölcsőjétől, lépésről lépésre haladt, romokkal szórva be útját, vajon a nap felén túl van-e már, elérte-e már a lángoló delet? Akkor hát most kezdődik az idők második fele, új világ születik a régi után. Amerika új városaiban kialakul a demokrácia, ott sarjad a holnap vallása, azok a városok, amott, túl az óceánon, az új század diadalmasan uralkodó királynői, vagy ha visszatérünk a bölcső felé, akkor a földgömb másik felén ott van a mozdulatlan Távol-Kelet, a titokzatos Kína és Japán, ahol fenyegetően burjánzik a sárga faj.

De amint tovább haladt a kocsi a Nazionale utcán, Pierre előtt szétfoszlott a rémkép. Enyhébb szellő lengett itt, több remény és bátorság éledt benne. De a Bank épülete, a maga modernségével, krétafehér, óriás méreteiben, olyan volt, mint egy fehér lepelbe burkolt kísértet, míg a Quirinale, fönn, a szétszórt kertek között, az eget lezáró egyetlen fekete vonalnak látszott. Az utca egyre emelkedett, szélesedett, és végül a Viminale tetején, a Termák terén, mikor Diocletianus termáinak romjai mellett haladtak el, tele tüdővel fellélegzett. Nem, az ember útjának nem lehet vége, az ember útja örök! Mit törődik a keleti széllel, amely nyugat felé gördíti a népeket, mintegy a nap szekerébe fogva! Ha kell, visszajönnek a földgömb másik felén, többször megteszik a föld körüli utat, amíg végre megállapodhatnak, igazság, béke és igazságosság között. A legközelebbi civilizáció után, amely az uralkodó városokkal szegélyezett Atlanti-óceánt teszi a világ közepévé, újabb civilizáció születik meg majd, ennek középpontja talán a Csendes-óceán lesz, más parti fővárosokkal, de azokat még sejteni sem lehet, csírái még ott alusznak az ismeretlen partokon. Aztán más és ismét más civilizáció jön, és elölről kezdődik minden. És ebben a végső pillanatban egy megnyugtató, bizakodó gondolat szállotta meg Pierre-t, hogy a nemzetek nagy mozgása ösztönös, a népek életének szükségszerűsége nyilvánul meg benne: visszatérni az egységhez. Egyetlen családból indultak ki, aztán széjjelváltak, szétszóródtak, később törzsekbe csoportosultak, testvérgyilkos gyűlölet marcangolta őket, és mégis egyetlen családdá törekszenek egyesülni ismét. A provinciák népekké egyesültek, a népek fajokká, a fajok végül egyetlen halhatatlan emberiséggé tömörülnek. Végül az emberiség határok, háborúk nélkül, becsületes munkából élve, az összes javak együttes élvezetében egyesül. Vajon nem ez a fejlődés, a munka célja, a történelem végkifejlődése? Legyen Itália népe erős, egységes, fűzze egyetértés Franciaország népéhez, és a latin népek testvérisége legyen az egyetemes testvériség kezdete. Ó, az az egyetlen haza, a boldog, békés föld, vajon hány század múlva valósul meg! Ó, micsoda álom!

Aztán a pályaudvaron, a nagy tolongásban nem tépelődött többé. Jegyet váltott, föladta poggyászát, és azonnal fölszállott kupéjába. Két nap múlva, hajnalban, Párizsban lesz.

7. Ezzel a szent kenettel, és az Ő végtelen irgalmával, bocsássa meg neked a mi Urunk mindazt, amit látással, hallással, szaglással, ízléssel, tapintással vétkeztél. (latin) ^[VISSZA]