Fónagy Béla cikke az eredeti megjelenésben	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Fónagy Béla: Bihari Sándor
	Oelmacher Anna: Bihari Sándor (1856-1906)
	Székely Zoltán: Bihari Sándor emlékkiállítás
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Fónagy Béla: Bihari Sándor

A népszerűségből bőven kijutott Biharinak. Munkácsy képeit s Zichy Mihály néhány rajzát kivéve, alig lett olyan általánosan ismert magyar művész képe, mint a "biró előtt", s többé-kevésbbé a "programmbeszéd" és "az ő nótája". Főleg a "biró előtt" népszerűsége egy időben már magát az alkotóját is féltékennyé tette erre az első talán legigazibb sikerére. Olyan szerepet kezdett játszani nála, mint a "parasztbecsület" Mascagninál. Az átlagközönséget kedvenceinek megválogatásában rendesen nem művészi szempontok vezetik. Legtöbbször a tárgy az irányadó, valami érzelgős história vagy találós mese, egy egy "kedves" fej az ő szája íze szerint festve, bizonyos, a művészi alkotáson kívül fekvő "érdekes" körülmények, ritkábban az újság varázsa, mert a többség általában maradi. Mi vonzotta hát a közönséget a Bihari említett képeinél? Nem egészen a tárgyuk, noha tagadhatatlan, hogy ennek nagy része volt benne. De magyar életképeket előtte is, utána is sokat festettek anélkül, hogy hasonló népszerűségre tettek volna szert. Az ok máshol keresendő. A mindennapi élet a maga egyszerűségében, természetességében az ő képein jelent meg először ünneplő ruha és etnográfiai érdekesség nélkül. A közönség mindegyik alakot ismerni vélt és örömét lelte bennük.

Az egyszerű parasztokban, furfangos cigányokban, "jó vidékiek"-ben, amint éppen a festő gyöngéd humorával összeszedegette őket. Ezek az alakok nem voltak többé a közönséges felöltöztetett modellek, akik műteremről műteremre vándorolnak, hanem emberek, akiken a művész szeme fönnakadt s akiket úgy látott, hogy mikor őket a vászonra vitte, valami a magyar humusból is került oda velük. Tehát újság is volt e képeken. Nem forradalom, mely átgázol a múlton, és a múlt romjain építi az újat. Csak egy lépés előre: a színpadról az életbe. Az osztályozás a realizmus nevet adta neki. Egyike azon fogalmaknak, melynek értelme az idők folytán folyton változik. Amit a közönség tudtán kívül fogadott el, a festőknek komoly művészi programm volt. Innen a festő sikere a művészeknél. Biharinak azonban a siker nem jelentett megállapodást, nem épített a közönség megbízhatlan kegyeire, hanem keresett tovább. Sőt keresése közben oly utakra is tért, melyek nem vezették az igéret földjére. A plein-air később az impresszionizmus tárgyainak új felfogására, új kézírásra bírták. Műveinek halála után rendezett gyűjteményes kiállítása minden hiányos volta mellett is tanúságot tett ezen törekvéseiről. A kiállított képek még a más művészi felfogásúakat is meggyőzték arról, hogy alkotójuk igazi művész volt. A nagyközönség mindvégig hű is maradt hozza és a magyar föld hivatásos festőjét látta benne, ha belső küzdelmeiről kevésbbé is vett tudomást. A művészek érdeklődéssel kisérték megújhodását, átalakulásait, melyek rugói tisztán művészi indokok voltak, így történt, hogy mikor 50 éves korában, a legtöbb művészre a legkritikusabb korban, hirtelenül halt meg, a halál nem a lefelé vezető lejtőről ragadta el, hanem még mindig az úton fölfelé találta.

Élete csendes folyású volt, mintegy a természetének megfelelőleg, mely a szorgalmas munkában kereste kielégítését. Csak a kezdetét színezi a művésznyomor romantikája. 1856-ban született Rézbányán, egy biharmegyei faluban. Szegény szobafestőnek volt a fia, s még egész kicsiny volt, mikor szülei Nagyváradra költöztek. Gyermekéveinek naiv emlékei ide fűzték, úgy hogy pár évvel halála előtt írt önéletrajzában, mely egyéniségének érdekes dokumentuma, maga is tévesen Nagyváradot mondja szülőhelyének. Ilyen emléke volt bámulatának első tárgya, az a korcsmacégér, pirosra sült csirke salátával, melyet valaha Böhm Pál festett, s melynek "realizmus"-át nem győzte eléggé csodálni. A templomi szent képek pedig valósággal elbűvölték, nem is akarta hinni, "hogy azokat emberek csinálták". "Én csak azt éreztem, hogy egy képet esetleg le lehet másolni. Hisz én is minták után rajzoltam - s én művésznek azt képzeltem, aki a másolást a legmagasabb fokra bírja vinni." Véleménye a művészetről csak akkor változik meg, mikor 18 éves korában Pestre jön. Hogy itt megélhessen, beáll Kozmatához retusőrnek. A művészet számára csak az estéje marad. Egy másik társával belopódzik a mintarajziskola esti tanfolyamára, melyet akkor Székely Bertalan vezetett. A rongyos vendégeket egyideig, míg észre nem vették, tűrték, de egy szép napon kiadták nekik az útlevelet. Maradt a retusőrség, amely legalább kenyeret adott. Pár év telt így el, míg végre néhány forintjával Bécsbe utazott azon reményben, hogy az akadémiára mehet (1876). Három forinttal érkezett Bécsbe, így tehát ismét a retusőrség várt reá. Most már az volt a szándéka, hogy fél napot tölt a fényképésznél s felet az akadémián. Talált is ilyen alkalmazást havi 50 forint fizetéssel. Rövid idő alatt belátta azonban, hogy így célt nem érhet. Maga a fényképész (dr. Székely) látva a fiatal ember komoly törekvését, tette neki az ajánlatot, hogy inkább egész napra alkalmazza évi 1200 forint fizetéssel, amiből l-2 év alatt annyit megtakaríthat, hogy azzal "gondtalanul" léphet az akadémiára, így történt. "Két év alatt képes voltam 600 forintot szerezni. Ezzel az összeggel zsebemben búcsút mondtam a fényképésznek és bevonultam mint rendes látogató az akadémiába. Vágyaim vágya, álmaim álma teljesült! Igazi művésznövendék lettem! Lehetett-e abban a korban nálam boldogabb ember? A Rothschild vagyonával nem cseréltem volna, nem is bíztam volna reá az én 600 forintomat sem ő reá, sem pedig senkire a világon! Olyan vagyona senkinek sem volt a földön az én szememben, mint nekem akkor!" Két évig volt a bécsi akadémián, ahol kedvelt tanára Karl Wurzinger volt. Ez alatt letette az összes vizsgákat. Sokat azonban most sem tudott, mert "a festés a bécsi akadémián mellékes volt, fődolog a theoria". Pénze se volt, haza ment tehát Nagyváradra (1880). Azt remélte, hogy ott pár arcképrendeléssel szerezhet annyit, hogy tanulmányait folytathassa. Otthon festette első életképét, "a falusi orvos"-t (1880), aki egy beteg asszonynál van látogatóban. A képet felküldi Pestre a kiállításra, de a zsűri visszautasítja. Pár év múlva Pesten Gutlohn Mór vette meg 50 forintért, kis fényképét a művész haláláig ereklyeként őrizte.

Három küzdelmes évet töltött Nagyváradon, mire 1883-ban ismét feljön Pestre. Ismét arcképeket gyárt a napi kenyérért. De a véletlen egyszerre csak nagyot lendít sorsán. A nyár folyamán egy kis kompozícióba fogott, melyhez a tanulmányt a városligeti tavon csinálta. Ámor egy kagylóban, melyet hattyúk húznak. A képet nem festette meg soha, de hisz akkor meg se tudta volna festeni. Érdekes, hogy egyik utolsó munkája, mely befejezetlenül maradt hagyatékában, táncoló amoretteket ábrázol. Ama bizonyos ámorképet látta meg egy finom lelkű ember, hivatalnok, akinek magának sem volt fölöslege, de aki hitt a tehetségében és aki ettől fogva a művész haláláig művészetének jó szelleme volt. Egy képet rendelt nála. Nagy boldogan ment ki Rákospalotára, ahova korábban is járt rajzolgatni, hogy ott a vidéki csendben fesse meg. Tárgya is volt: libatolvaj a bíróság előtt. Pár hónap múlt el, a kép csak nehezen haladt előre. "Szégyenemre be kellett vallanom, amit különben megrendelőm már kezdetben észrevett, hogy én ilyen feladatra képes még nem vagyok. Barátom, szólt hozzám egy napon az én jóságos megrendelőm, magának tanulnia kellene még, ha így folytatná, zsákutcába kerülne, ezt én a maga érdekében nagyon sajnálnám. Menjen Párisba!" A "megrendelő" érezte, hogy nincs sok vesztegetni való idő, Bihari ekkor már 27 éves volt, a párisi tartózkodásra tehát saját tárcáját ajánlotta fel, úgy hogy festőnk még 1883 decemberében útnak indulhatott Párisba. Mielőtt külföldre ment azonban, övéit akarta látni, főleg atyját, aki iránt különös gyöngéd szeretettel viseltetett. Engedelmet kért hát pártfogójától, hogy az első pénzből beteges édesapjának vehessen téli kabátot. Ennek a látogatásnak emlékét őrizte a hagyatéki kiállításban egy senkitől figyelembe sem vett kis ceruzarajz (335. sz. alatt a katalógusban), mely atyjának vonásait örökítette meg, rajta a dátum: Nagyvárad 11/12 83.

Rövid megszakítással Münchenen át utazik Párisba, ahol a Jean Paul Laurens iskolájába lép. Ott künn Révész, Ebner, Karlovszky az első ismerősei. Már az első hónapokban, hogy hazulról egy kis saját keresetű pénzt kaphasson, lemásolja a Louvreban Tiziano "sírbatételé"-t. A kép később a Benczúr-iskola másolatgyűjteményébe került. Az első, ami a Salon kiállításán megkapja, a plein-air és a francia egyszerűség a müncheni "Mache"-val szemben. Ő is ilyen egyszerűségre, realizmusra törekszik első képén, a "cilinderpróbá"-n. Egy ládát készít, hogy az interiőr világítást alaposan tanulmányozhassa. A képet éppen hogy elkészíti az őszi kiállításra (1884), beküldi és pályázik vele a 6000 frankos Munkácsy-díjra. A három jelölt közül (Bihari, Szobonya, Temple) Munkácsy Temple "Ebéd után"-jának ítéli oda a díjat. De az újonnan föltűnt tehetséget észreveszik és a kép vevőre (Weisz Berthold) is talál. Közben már egy második képet is fest, egy huszárjelenetet, a "Kereszttűzben"-t. Ismét a helyes világítás foglalkoztatja, "amit interieur nélkül nehéz eltalálni", s amit saját véleménye szerint, első képén sem tudott megoldani. Ezt a képét az országos kiállításra küldi (1885), s a király megveszi születésnapi ajándékul a trónörökösnek. Utána egy plein air kép eszméje merül föl benne: déli melegben az asszonyok ebédet hoznak az aratóknak. "Ez volna a tárgy, mely egyszerűségénél fogva minden elbeszélés nélkül, nagy hatású volna, hacsak egy kissé megközelíti az ember a természetet. Legjobb volna Szolnokon megfesteni." (Paris 85. június 7.) Tizenhét évig hordozta ennek a képnek eszméjét magában, míg végre tényleg megfestette Szolnokon. ("Ebéd" 1902-3. téli kiállítás.) Hasonló visszatérés egy bizonyos tárgyra sokszor évek multán, különben is gyakori nála. A fent idézett hely egyik utolsó párisi leveléből való, melyben már megpendíti a szolnoki tartózkodás eszméjét. A gondolat tulajdonképen Ebnertől származott, aki már akkor évek óta járt nyaralni Szolnokra.

Másfél évi párisi tanulás után (1885 nyarán) haza jön tehát és Ebnerrel együtt lemegy Szolnokra. Ő maga is érezte, hogy igazi magyar képet, mint amilyet ő szeretett volna festeni, csak itthon magyar környezetben, magyar típusok után festhet. Szolnok akkoriban még úgyszólván föl nem fedezett szigete volt a magyar művészetnek. Első fölfedezője a múlt század ötvenes éveinek közepén Pettenkofen volt, akit mint katona a forradalom hozott hozzánk magyar földre. Pettenkofen később még egy másik osztrák festőt is hoz magával Szolnokra Leopold Müllert, aki nem tévesztendő össze Müller Adolffal, az első szolnoki kolónia harmadik tagjával. Ez a Müller Adolf, kiszolgált honvédkapitány, később Szolnok város kapitánya, tulajdonképen művészlelkű dilettáns volt, aki főleg Pettenkofen útbaigazításai mellett egész kis múzeumot festett össze a régi Szolnokról. Spányi Béla, Kacziány Ödön is tőle nyertek művészi oktatást. A magyarok közül először a 70-es évek közepén Aggházy, majd Ebner, egy télen át Mednyánszky kereste föl Szolnokot. Mikor Ebner levitte Biharit Szolnokra, a festő szempontjából a viszonyok már kedvezőbbek voltak, noha műteremről még szó sem volt, szobában festettek, ha nem a szabadban. A legnehezebb azonban a modell kérdése volt, leginkább csak a cigányok voltak kaphatók e célra, azok között is jobbára csak a férfiak, így lettek a cigányok a magyar típus képviselői, sőt így kínálkoztak önként a cigány képtárgyak. Biharinak Szolnokon festett első képe is a "Bíró előtt" ezek közé tartozik. Egy évnél tovább egész 1886 őszéig marad Szolnokon, úgy hogy az 1886. őszi kiállításon egyszerre három, Szolnokon festett képével szerepel. A legnagyobb sikert a "bíró előtt" aratja, noha a kép a Munkácsy-díjtól ismét elesik. A zsűri első helyen jelöli ugyan Eisenhut "Gülbaba halála" és Koroknyai "a javíthatatlan"-ával, de a díjat Koroknyai viszi el. Helyette azonban megkapja vele a 600 frtos első társulati díjat, a képet magát pedig a király veszi meg. A másik két képet: "fürösztés" (gróf Zichy Nép. János tulajdona) és "kéjutazás a Zagyván "-t (Bischitz Matild tulajdona) szintén eladja. Pár hónapi pesti tartózkodás után, mi alatt talán legjobb arcképét (T. A. úrnőnek e helyen is közölt arcképét) festi, Velencébe megy.

Hideg januárban érkezik Velencébe, "jelenleg is oly hidegek vannak itt és olyan hóesések, hogy még Szolnoknak is becsületére válnék." "...atelier dolgában pedig oly rosszul vannak itt a piktorok, hogy majdnem mind szobában dolgoznak, úgy mint mi voltunk Szolnokon." (Deák-Ébnerhez 87. febr. 17.) Hazai művészek közül itt Nadler Róberttel találkozik, akihez ettől fogva bensőbb barátság fűzi és megismerkedik az akkor már Szolnokra nem járó nagy idegennel, Pettenkofen-nal. A Velencében töltött fél év alatt festett képein ["ahol nincs, ott ne keress" (Adler Gyula tulajdona); "szorgalmas" ablak mellett varró leány (Lánczy Leó tulajdona); "érdekes levél" két levelet olvasó velencei leány hátsó ablakvilágítással (megvették egy antwerpeni kiállításon)] modern olasz képek nem épen kedvező befolyása érvényesül. Az a kedvező hatás, melyet Ebner gyakorolt rá Szolnokon, távozva a hazai földről, oszladozni kezdett, mint ahogy más esetben is pl. későbbi müncheni tartózkodása alatt a külföldi befolyás inkább hátrányára volt. Ide vág Ébnerhez írt velencei levelének egyik részlete, melyet jellemző voltánál fogva, az élő művész szerény tiltakozása dacára nem akarok mellőzni: " - jól tudhatja, hogy ha valamikor valami becsületes dolgot fogok összehozni, nagy részben az Ön jó tanácsainak, s buzdításának a gyümölcse lesz. Sokat emlegetem Önt itt művészi körökben, s legyen meggyőződve, hogy nem fogom elfelejteni azt, hogy mily haszonnal volt reám nézve az Önnel való együttélés." (87. márc. 25.) A velencei hatástól hamar szabadul. Tarvisban, egy karinthiai üdülőhelyen, hol a nyarat tölti, egész fölfrissül a palettája. Ennek a tartózkodásnak emléke a többi között "tavasz" című képe, (1887. őszi kiállítás) mely tarka réten virágotszedő gyermekeket ábrázol.

Haza jőve ismét magyar képet akar festeni valami jó magyar vidéken, így jut 1887 telén le Hódmezővásárhelyre. Öröme telik a jellegzetes magyar típusokban, ennek tulajdonítható talán, hogy itt festett képe "a leánykérő" szinte szétesik a tanulmányfejektől. Különben a "biró előtt" csapására igyekszik benne visszatérni: "arra törekszem, hogy a kép technikája világos és egyszerű legyen, a színek átlátszók és az egész harmonikus'' (88. márc. 17.) A kép még úgy szólván munka közben kel el. Königswarter Móric báró, aki a bécsi Jubiläums-ausstellungon meglátja a "biró előtt"-et ír neki, hogy egy hasonlóan magyar tárgyú képet szeretne, s minthogy a készülő kép tárgya tetszik neki, megrendeli azt. Ez a kép azóta a Königswarter-féle képtár múlt tavaszszal tartott árverésén előttem ismeretlen tulajdonba ment át. Pénzhez jutva tavaszszal, egy kis tanulmányutat tesz Hollandia, Belgiumban. A nyarat azonban itthon tölti, mégpedig ezúttal hazamegy Biharba. Egy kis oláh faluból pár kilométerre Nagyváradtól, Budurászból írja: "gyermekkori emlékek ébrednek itt bennem. Ezért szeretnék itt egy képet festeni." (88. július.) Egy jelenet a szabadban, oszlott világításban a föladat, melyet maga elé tűz, s megfesti egyik legeredetibb képét az "oláh temetés"-t (felsőványi Baruch Jenőné tulajdona.) "A tárgy nem épen hálás, de eredeti" (88. aug. 7.) "Egy képet sem festettem még ily könnyen. - 17 alak van rajta, már csaknem miniatürfestés" (88. szept. 2.) A kép ugyanis egészen kisméretű (82X53). Az 1888-iki őszi kiállításon azonban nem érte el vele a várt sikert. Egyik müncheni levelében maga ír kritikát róla: "értem, miért nem tetszett a-kép Pesten. Bár olyan kvalitásai vannak, melyeket szeretek, egészben mégis, ha helyesen fejezem ki magam, hiányzik a képből a plaszticitás, mindenekfölött pedig árt neki a kis méret. Komoly tárgyú képet nagyban kell festeni, hogy hasson." (88. dec. 30.) Évekig függött a kép eladatlanul műtermében, miről humorosan emlékszik meg egy alkalmi könyvbe a modellről irt karcolatában. Itt írja, hogy az oláh pópa, kinek érdekes feje úgyszólván a képre inspirálta, nem akart ülni, mert félt, hogy elkárhozik, ha lefestik. Mi több, prédikációjában hasonló indokolással a népet is eltiltotta a modellüléstől. Megfestette hát a pópát emlékezetből. Alig vette azonban ennek neszét a pópa, eljött tiltakozni és perrel fenyegetőzött. "A pópa mai napig még nem perelt be. Elkárhozott-e? Nem tudom. De a képen átok van - még ma is birtokosa vagyok." A telet ismét komoly tanulmányra akarja fordítani és Münchenbe megy. "Egyelőre tanulmányokra vetettem magamat, minek nagyobb szükségét érzem, mint minden másnak. Egy férfi és női aktot festünk együtt (Nadlerrel), mely 3-4 hetet vesz igénybe". [89. febr. 2.] Befolyásolható egyéniségére München kedvezőtlenül hatott. Egyszerre csak benne volt a "Fliegende Blätter" ízű humoros novelliszti-kában. ["Te voltál" (Schwarz Jakab tulajdona Nagyváradon); "Figaro előadást tart" egy falusi bajor borbélyműhely jelenet (Richthofen báró tulajdona Denver-City (Colorado, Amerika)]. Egyébként Münchenben külső tisztességben sincs hijja, a régens herceg egy alkalommal meglátogatja műtermében.

Alig hagyja el Münchent, a müncheni levegővel együtt a befolyás is eloszlik. Biharban, egy gyapolyi birtokon, ahol vendégképen a nyarat tölti, ismét "egy darab hamisítatlan természetet" akar festeni, "minden elbeszélés nélkül". Ilyen képnek indult a "munka után" (1889. téli kiállítás). Egy parasztcsalád, amint napnyugtakor gulyást főz magának vacsorára. Tisztán festői hatásra, hangulatra törekedett az atmoszférikus hatások pontos tanulmányozásával. A kész kép azonban sehogy sem tetszett neki és egy ilyen elégedetlen pillananatában megsemmisítette azt. A vászonra pár évvel később egy másik képet festett, a "pusztai csendélet"-et [Szépművészeti múzeum tulajdona]. Télre ismét Pestre jön, itt festi a "falu rosszá"-t (Lautenburg Zsigmond színigazgató tulajdona Berlin), melylyel az 1890-iki téli kiállításon megkapja az 1000 frtos társulati díj felét, a díj másik felét Baditz "kihallgatás"-a nyeri el. A rákövetkező tavaszszal Olaszországba rándul le, mely alkalommal Flórencig jut, a nyarat azonban most már pár évi megszakítás után Szolnokon tölti (1890). Ismét a szabadban való világítás foglalkoztatja, a kívül tobzódó napsugár és az eresz alatti félhomály ellentéte ("Varróban" gelsei Guttmann Vilmos báró tulajdona), más képei, mint a "nap játéka", "szabad ég alatt'" már címűkben is elárulják ily irányú törekvéseit. A plein air érdekli a tárgyon kívül a következő évben festett nagy képén is a "programmbeszéd"-en [Első hazai takarékpénztár-egyesület tulajdona]. A tanulmányokat hozzá már Szolnokon készíti, de a képet ősszel künn festi a Városligetben. Finom, szürke őszi levegő borul az alakokra, csupa halvány szín, csak itt ott bukkan elő egy két mándli, piros szoknya az is tompítva, mint a hátteret képező ház sárga színe. De a sok alaknak mégis alig van helye a képen. E tél folyamán művészetének még egy régen parlagon hagyott ágát is újra fölveszi, az arcképfestést [Ágai Adolf arcképe]. Sőt egy rá nézve új technikában, a pasztellfestésben is megpróbálkozik [Rónáné Keményffi Gizella, Keszler József arcképe]. Ugyancsak ez évben egy bár rövid életű festőiskolát - alig tartott egy évig - is nyit Karlovszkyval.

Szolnoknak pár évre ismét búcsút mond. Körülbelül 1897-ig, amikor ismét megjelen Szolnokon, rendszeresen Törtelen, Pest közelében, egy ismerős családnál nyaral. Itt festi néhány arcképét és pár jelentékeny képét. ["A kútnál" (1892) Basch Gyula festő tulajdona; "az ő nótája" (1893) Mauthner Mihály tulajdona; "vasárnap délután" (1893) Pollá-kovics Mátyás tulajdona; "szegény ember gyermeke" (1894)]. Az 1893-iki téli kiállításon "az ő nótája" az állami aranyérmet nyeri el. A kitüntetés nem annyira a képnek, mint inkább a művész egész működésének szólott. Egészsége már ekkor megingott s a nyár elején bajának enyhítésére Trencsén-Téplicet kérési föl (1893). Közben Olaszországban is megfordul, sőt 1894 telén Rómában is. A millenniumi év újabb kitüntetést hoz számára, a Ferenc József-rendet és még előbb egy nagyobb szabású megbízást, melyet második szülőhelye, Nagyvárad ad neki.

"Zsigmond király a nagyváradi székesegyházban Szt. László sírjánál fogadja Jagelló Ulászló lengyel királyt." Történeti képre való megbízás az életképfestőnek. Szerencsére a kothurnus nem ártott meg a művésznek. Az őt jellemző komolysággal fog a képhez. Templominterieurt keres. Előbb Lützow tanácsára Nürnbergbe utazik a Sebaldus templom és síremlék végett, de azután a bécsi Szt. István templomot a III. Frigyes síremlékével találja alkalmasabbnak. A képnek már a millenniumi kiállításon kiállított vázlata, a különben szerencsétlen történeti vásznak egyik legjobbika volt [megvette Klotild főhercegnő, leányának Mária Dorottya orleansi hercegnőnek nászajándékul]. A kész kép pedig 1898-ban a Vaszary-díjat nyeri el. Úgy látszik, hogy e történeti képnek tisztességes sikere még egy megszokott tárgykörén kívül eső nagyobb föladatra sarkalta, egy bibliai képre. A "Krisztus temetése", ez volt ama bibliai kép, életének egyik nagy csalódása lett (1899). Óriás méretű kép, életnagyságú alakokkal. Fölfogásában elég eredeti volt, egyéniségének megfelelőleg az emberit igyekezett kiemelni. A kép központja úgyszólván a szegények és nyomorultak voltak, akik a csodatevő erőbe vetett hittel követték a halott Krisztust, mellettük mintegy párhuzamosan haladtak a sirató asszonyok, akik között az elalélt Mária alakja emelkedett ki. Egy évvel halála előtt ismét foglalkoztatta ez a nagy vászon, melyet egészen újra átfestett, úgy hogy az eredeti kép odaveszett. Az alakokat újra csoportosította: az asszonyokat előre helyezte, a nyomorultakat, kiknek számát jóval kisebbítette, hátra. Ez az új csoportosítás a menetet élénkebbé, elevenebbé tette és a teret erősen mélyítette, de az egész torzó maradt. Fájó dokumentuma az alkotás kínjának.

A "Krisztus temetése" különben is fordulópont a művész életében. 1900-ban egyike azoknak, akik megalapítják a szolnoki művésztelepet. Ettől fogva a nyarat ismét rendesen Szolnokon tölti, míg télen Pesten iskolát tart Knopp Imrével és kezdetben Glatter Árminnal. Ott Szolnokon keresi újra az ő "renaissance"-át, ahonnan első sikerei megindultak, habár hűtlenül első művészi programmjához. Fiatalok között maga is meg akar ifjodni. Meg is nősül közel az 50 felé járva. Általában sokat fest, ő a telep legszorgalmasabb lakója, a kiállításokon egész gyűjteménynyel jelenik meg. Új felfogást, új technikát keres s csak néha téved egy-egy régi csapásra. Ilyen alkotási hévben érte kiújult régi bajok következtében pár napi betegség után ez év március 28-án a halál.

Az a húsz év, amelybe a Bihari alakja berajzolódik a magyar festészet történetébe, nagy átmenetet képvisel, egy fejlődésnek a kialakulását, melynek ma sincs vége. A 70-es évek Pilotyzmusa festőinket főleg magyar történeti tárgyak felé terelte, a 80-as évek festészete jó részt Munkácsynak hatása alatt a paraszt életben kereste a magyarságot, s minthogy festőink nagy része külföldön, leginkább Münchenben tanul, egész sora támad az ilyen külföldön festett "magyar életkép"-eknek. A Munkácsy Párisba költözésével, főleg a Munkácsy-díjnak alapításával, Párisban egy második fiókja támad a magyar fesztészetnek. Az ott levőkre a Munkácsy nagy egyénisége nyomja rá bélyegét. Az első párisi magyarok között csakis Ebner az, aki először hoz igazi párisi hatást haza, a világos festést. A későbbi fiataloknak a 90-es évek hozzák meg ezt a "világosság''-ot, amikor Münchenben kevéssel előbb francia képek, főleg a Bastien-Lepage képei egész kis forradalmat idéznek elő. A magyarokat az új evangélium ekkor vonzza tömegesebben Párisba.

Biharinak második párisi képe a "Kereszttűzben" még egészen a Munkácsy stílusában készült, erre vall az egész csoportosítás, az erősen sötét háttér, csak a színszegénység nem. A "biró előtt", melyet már Szolnokon fest, egész ezüstös. Fehér háttérből válnak ki az alakok és a finom világítás a legapróbb részletekig kitűnően van tanulmányozva. Mindenek fölött egyszerű egészen a színtelenségig. Valóságot akar adni, a szigorú, egyszerű valóságot. A szinte túlzott egyszerűségre való törekvés a 90-es évek német irodalmi realizmusára emlékeztet (Hauptmann, Halbe). Hasonló fölfogást mutat a gyöngébb "fürösztés", amelyen ezen "objektiv realizmus", mely az utolsó szögig mindent vissza akar adni, korlátai is szembetűnőbbek. A mozgás, vagy hirtelen kifejezés, mint a nevetés merevséggé válik. A "kéjutazás a Zagyván", vízen csónakázó gyerekek, merész lépés az interieur világítástól a plein air felé. Finom valóságtanulmány a "leánynéző" is, noha elrendezésében kissé mesterkélt. Még az elbeszélés uralkodik a képen. Legközelebbi képén az "oláh temetés"-en ettől is szabadul. Ez plein air minden elbeszélés nélkül. Ha a világítás megoldása kevésbbé is sikerült, a kép egyszerű, komor méltósága kis mérete dacára a Courbet "ornansi temetés"-ét közelíti meg. Míg az "oláh temetés"-én, valamint későbbi képein ("programmbeszéd"; "pusztai csendélet" ; "kútnál") kerüli a napfényt és inkább a szürke atmoszférát keresi, máshol ("varróban") a napfényt igyekszik megrögzíteni, amint az egy interieurből nézve látszik. A "vasárnap délután", kártyázó társaság, festési modorának túlságos aprólékossága dacára, egyik legjobb interieur tanulmánya. Könnyedén burkolja a levegő körül az alakokat és a képből a sárgák és szürkék finom színharmóniája árad ki. Fokozatosan fejlesztett technikája egyszerre azonban csődöt mond. Egy napon csak azt veszi észre, hogy az ő képei bágyadtak, színtelenek. Friss szél illata csapja meg Nagybánya felől és azt látja, hogy a levegő tele van napfénynyel a fiatalok képein. Régi, pontos rajzának megtartása mellett ő is színességre törekszik, az eredmény inkább tarkaság lesz ("csalamádégyűjtés"). Majd a pontos rajzot is elhagyni igyekszik és folthatásra törekszik ("zivatarban"), olajos, nehézkes festés lesz belőle, az alakok laposak és elvesztik térbeliségüket. Ettől fogva sok tájképet fest, hogy a szabad természet gyorsan változó hangulatain gyakorolja az új technikát. Ha a föladatot végleg nem is oldja meg, pár ily irányban is figyelemreméltó képet alkot ("búcsúsok"; "vízért menő leány''; "libák"; mind a három 1903-ból). A foltokban való látás, a levegőnek formákat föloldó hatása most is a szoba zárt világításában, az Interieur képen sikerül neki legjobban ("öreg pár", "napsugarak"; "mézeshetek" (1903); "vasárnap délután" (1905) Jónás Károly tulajdona). Amint látjuk Bihari, pár képétől eltekintve, a szó legnemesebb értelmében magyar festő volt. Befolyásolható egyénisége bár az idegen hatások iránt nagyon érzékeny volt, de a környezetváltozással azok is egyszerre megszűntek. A magyar környezet, a magyar föld adta vissza igazi erejét. A témái, alakjai itthon önként kínálkoztak neki. Munkácsy mindenesetre nagyobb egyéniség volt, de nem magyarosabb nála. Egyedül a Mészöly tájképei szólnak hozzánk a Bihari képeihez hasonló magyarsággal. Itthon azután a fővárost sem igen szerette, inkább menekült falura, ahol hamisítatlanabbul vélte föltalálni az igazi magyar karaktert. Maguk az egyszerű emberek is inkább vonzották, az átlagemberek. Finoman jegyezte meg róla egyik művésztársa, Roskovics Ignác, "ha madarat festett volna, a szürke verebet festette volna". Az apró cseprő falusi ügyek érdekelték, ezek között is jobbára az élet derűs hangulatai. Humora ilyenkor mint valami szerető napsugár játszadozott az alakjai körül. Ezért szerette a cigányokat, akiket mindenféle komikus helyzetben vonultatott föl képein. A biró előtt, ahol a duhaj legényt panaszoljak be az eltört hegedűért. A csárdában, ahol a mulató legény füttyére kontráznak. Máskor ismét a prímást látjuk, amint a rajkókat tanítja a "művészet"-re. A vidéki élet "eseménye": a követválasztás is magára vonja figyelmét és bemutatja a nagyságos követ urat, amint a népnek szónokol. De a vidéki élet csendes folyása is vonzza: a falusi vasárnap csendje kártyázó uraival, kávézó asszonyaival. Asszonyok, akik olvasnak, varrogatnak magányos csendességben. Öregek, akik az emlékezetnek élnek és örülnek a jótékony napsugárnak. Valami a Gárdonyi novella hangulatából él ezekben a képekben. A falun kívül a magyar alföld is megjelenik képein. Aratók a napi munka után. Az alföldi róna nyájaival, libáival, legelésző barmaival, álmodozó pásztornépével. Éles szeme hamar meglátja a jellegzetest. Híres volt arról, hogy képeihez mindig a legjobb modellt találta meg, ha éppen nem a modell volt az, mely a témát sugalmazta. - Nemcsak a meglátásban, de a kivitelben is az éles megfigyelés jellemzi: a pontos rajz, a részletekbe való szeretetteljes elmélyedés. Nem a szellemes vázlatnak embere volt, a vázlat néha csak az első gondolat megrögzítésére szolgált, máskor ismét egész kisméretű kép lett belőle, nem is igen tulajdonított jelentőséget neki. Csak a kész képet becsülte és vázlatainak legnagyobb részét elégette. - Egy egy készülő képe sokszor egész valóját lefoglalta, szinte kierőszakolni szerette volna akaratai a természettől. Ilyen szempontból érdekesek, mert élénk fényt vetnek a művész lelki világára, s mintegy bepillantást engednek alkotási kohójába a következő levélrészletek. A levelek egy később megsemmisített képére, a "munka után''-rá vonatkoznak. 1889-ból valók és Gyapolyról keltek. "Hiszen tudja, hogy ezúttal nem típusokat keresek, hanem, mint már annyiszor említettem, csak hangulatot akarok festeni, egy becsületes darab természetet." (június 19.) "Képem tárgya, ha a mai fogalmak szerint ilyenről genre-képnél beszélhetünk" nagyon egyszerű; a fődolog a festői hatás legyen, párosulva a természet pontos tanulmányozásaval. Váljon sikerül-e ez nekem képességeim mellett, majd meg fogjuk látni." (Július 4.) "Keveset törődni a tárgygyál, inkább a festői hatással, ezt tűztem ki feladatul és ezt akarom elérni. Képem a nézőt se föl ne vidítsa, se gondolkozásra ne bírja. Csak nyugalom és harmónia által hasson a kedélyre. Egyszerű legyen a kompozicziója, egyszerűk a szinei. Semmit sem fog elbeszélni! Látni akarom, hogy tudok-e egy ilyen képet összehozni. Napnyugta felé forró nap után (tehát mikor már a levegő lehűlt) egy parasztcsalád a tűznél ül és bográcsban gulyást főz vacsorára. Egyik alak sem mozog, mindenki nyugodt, a mi a fárasztó napi munka után természetes is. Ez a tárgy! Reménylem, hogy eltalálom ezt a hangulatot, de nem számítok arra, hogy efajta kép Budapesten tetszeni fog. Megpróbálom, mert ezzel tartozom magamnak az eddigiek után." (Július 30.) "A legegyszerűbb tárgyú kép, melyet eddig festettem és aligha fog műkereskedőt vagy budapesti amatőrt a vételre csalni. A körülményekhez képest bizonyára elég baj, de nem bánnám, hacsak a feladatot megoldhatnám. A fődolog, hogy az esti hangulatot eltaláljam, mert erről van szó, a többi mellékes. A feladat nehéz, mert a mint a mozgó alaknál a mozgás csak rövid ideig tart, úgy itt a világítás. Este felé minden 5 perczben más a világítás, tehát úgy szólván bizonyos 5 perczet kellene festeni. Czélom nem a beálló sötétség festése volt, mert ez az alakok rovására volna, ilyen világításnál már csak körvonalakat látni. Még világosságot akarok festeni, s csak jelezni a közelgő estét. A feladat nehéz, hacsak az ember nem tanulmányozta sokszor az ilyen világítást." (Szept. 4.) "Tagadhatlan hogy a plein-air izgató egy feladat. Levegő, levegő és tiszta színek - de hogy hozza ki ezt az ember ? Azt hiszem sokat tanultam e képen. De, a mire törekedtem, tiszta lelkiismerettel csak azt mondhatom, hogy nem értem el." (Szept. 18.) "Hosz-szú vajúdás után azt írhatom, hogy a végzetes kép kész. Kész ? ha annak mondhatok valamit, a mi nem olyan lett, mint akartam. Nem hiszem, hogy ez a kép tetszeni fog, - észre sem fogják venni, mint a tavalyi temetést, ("Oláh temetés") minden komolyság daczára, melyet ráfordítottam. A temetésnél a tárgy volt érdekes legalább, itt mindent a hangulatnak áldoztam föl, a mely sajnos akkor csúszott ki az újjaim közül, mikor már azt hittem, hogy megragadtam. Részben a rossz időjárás is hozzájárult, de nem ez az oka - ez csak egy kis hazug vigasz, hogy az ember a képességeit ne kicsinyelje annyira." (Okt. 12.) Az idézett sorok nemcsak írójukat jellemzik. A küzdelem melyet itt egy részben régibb hagyományokon nevelkedett művész a maga egyéni körében tár elénk, a 90-es évek magyar festészetének küzdelme is volt. Festőnket ez a küzdelem inkább magával sodorta, mintsem vezető szerepet juttatott neki. Az ő művészetének súlypontja egy megelőző korba, a 80-as évekbe esik. Festészetünk e korszakát inkább az alaposság, többé kevésbbé akadémikus tudás, mint a merész geniálitás jellemzi. Ennek a korszaknak tipikus képviselője Bihari, mint a realizmus egyik szárnybontója nálunk. És mint ilyennek jutott hely neki a magyar festészet fejlődésében.

Forrás: Művészet (szer. Lyka Károly), 5. évf. 6. sz., 1906, 353-365. oldal
             http://www.mke.hu/lyka/05/353-365-bihari.htm

Oelmacher Anna: Bihari Sándor (1856-1906)

A szolnoki művésztelep szerepe a századforduló magyarosodó és izmosodó művészetében nagyjelentőségű művészettörténeti tény. Amit elkezdett Nagybánya a magyar művész-kolónia szellemi és földrajzi egységének kialakításában, folytatta Szolnok a 900-as évek elején.

Nem tagadható Pettenkofennek, a volt császári tisztnek szerepe a szolnoki művésztelep megszületésében azzal, hogy elsőnek fedezte fel Szolnok népét és földjét, az alföldi, alacsony horizontú tájat, mint festői témát. De állítom, hogy magának a kolóniának létrejötte, az igény, hogy legyen egy művészcsoport a Tisza partján, az inkább egy jó értelmű nemzeti szellem kialakulásának köszönhető. Már Munkácsynál kimutatható, hogy a legjobb műveinek inspirációját az otthon nyújtotta, a gyermekélményekben gyökereznek. Hollósy és Ferenczy pedig döntő módon bizonyították a hazai táj és hazai emberek művészetformáló erejét. Ez a felismerés vezetett arra, hogy a többnyire külföldi iskolákat járt magyar mesterek számára egy olyan kolóniát igyekeztek létesíteni, ahol az alföldi táj maga, a festői élmény és az életforma hasonlósága kialakíthat jó atmoszférát s jó műveket. Igyekeztek úgy csoportosítani a művészeket, hogy lehetőleg szemléletük rokonsága is támogassa ezt a programmot és sok változtatás után végül csak megszállták a festők Szolnokot. Az első és leglelkesebb honfoglalók egyike Bihari Sándor volt.

Bihari életpályája tipikus magyar művészsors a kapitalizmusban. Szegény szülők gyermeke, akik nem tudják taníttatni a fiúkat s a szobafestő apa mellett dolgozik. Korán megmutatkozó tehetsége sarkallja s 18 éves korában Nagyváradról Pestre jön, hogy tanulhasson. Eláll fényképész tanoncnak s a Mintarajziskola esti tanfolyamát látogatja, ahol Székely Bertalan korrigált rövid ideig, de a kis inas nemsokára megint irányítás nélkül maradt. Kétévi pesti tartózkodás után nagy elszánással Bécsbe utazik, hogy az Akadémiára iratkozzék, de itt is le kell küzdeni anyagi gondjait s újra állást vállal dr. Székely magyar fényképésznél. A jószándékú főnök beleegyezik, hogy félnapokat dolgozzék a tanulás érdekében, de ez a megoldás végül is nem bizonyult célravezetőnek. Így aztán egyelőre abbahagyta művészi tanulmányait, hogy szorgalmas munkával szerezhessen annyi pénzt, amennyivel aztán függetlenítheti magát.

1878-ban végre valóságos rendes növendék lehetett a bécsi Akadémián, ahol Wurzingertől és Blasstól kapta az első, módszeres irányítást. Nem egészen két évi komoly tanulás után a szegénység újra legyűrte - mert hiszen kemény birkózás volt a léte eddig is - s elhagyva az Akadémiát, visszatért Váradra. Itt festette első genre képét, melyet beküldött a Műcsarnok kiállítására, de visszautasították.

Három küzdelmes év következett ezután, portrézta a váradi polgárokat s ha az arcképfestés sok kellemetlen tapasztalattal járt is, fizettek érte s karakterérzékét is erősen fejlesztette. Mikor az arcképfestés, mint jövedelemforrás elapadt, ismét Pestre jött új életet kezdeni. Hihetetlen küzdelmekkel tartotta fenn magát, mígnem talált egy mecénást, aki felismerte tehetségét, bíztatta és anyagilag is támogatta. Pártfogója megbízásából egy kompozícióba kezd, de ezen a munkán keresztül rá kellett jönnie, hogy a tíz esztendei egyenetlen tanulás és önképzés még mindig nem nyújtotta számára a látás biztonságát és uralmat az anyag felett. De ez a rosszul sikerült munka - túl azon, hogy megismerte általa képességének korlátait, - azt eredményezte, hogy mecénása támogatásával elindult Párisba, ahol Jean Paul Laurens tanítványa lett.

S most álljunk meg ennél az első, küzdelmes tíz esztendőnél - 1874-1884 - s nézzük meg, hogy a kiegyezés utáni Magyarország mit nyújtott tehetségeinek? Bihari példája s még sok más példa azt mutatja, hogy semmit. A fiatal Munkácsy ekkor már óriási sikert aratott a Siralomházzal s bár ő művészbarátai közbelépésére kapott egyszer ösztöndíjat is, ez a siker a hivatalos Magyarországot csak annyiban érdekelte, amennyiben alátámasztotta azt a kötelességeiket elhárító közmondást, hogy "a tehetség kitör s eget kér." De, hogy a "kitörésnek", sőt, a módszeres fejlesztésnek meg kell teremteni a feltételeit, arra nem volt gondjuk. Mikor keserves huzavona után talpra állt a Mintarajziskola, ki törődött azzal, hogy a dolgozó nép fiai nem juthatnak oda, mert nincs miből tanulniok. Biharinál kivételes szívósságot látunk a nehézségek legyűrésében, de nem tudhatjuk, hány nagyszerű tehetség hullott el a pusztán létért való küzdelemben. Ha, mint Bihari esetében, akadt egy áldozatkész műbarát a polgárság körében s ehhez a fiatal óriási akaratereje párosult, úgy ment valamire a kezdő. De hivatalos támogatás, pláne intézményes védelme a nincstelen művészjelöltnek - ilyen nem volt.

Párisban is kenyérgondjai voltak Biharinak s ezért másolatokat készített műkereskedőknek a Louvre mesterműveiről. Egy Tizian másolata haza is került s a Benczur mesteriskola másolat gyűjteményében helyezték el. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a másolás komoly erőpróbája a művész mesterségbeli felkészültségének s amint látjuk, Bihari itt megállta a helyét. Közben szorgalmasan látogatta az Akadémiát s nagy lelkesedéssel a képtárakat. Az Akadémián Révész Imrével, Karlovszkyval és Deák-Ébnerrel találkozik s ez utóbbival őszinte barátságot is köt s később, másfél éves párisi tanulmánya után vele megy először Szolnokra. A kiállításokon pedig megismerkedik az impresszionistákkal, a pleinairrel s ez a francia világosság a német sötétséggel és "mache"-val szemben: meghódítja, magához vonzza. A nagy pátosz helyett, a jelenetezés, a teátralitás helyett az életszerűség, a természetesség lesz művészi programja. Első párisi kompozícióján, az Alkalmi cilinderpróbán (1884) már ezeket a tanulságokat igyekszik felhasználni. Már ezen az első munkán jelentkezik az az anekdotázó hajlam, ami bizony még német hatás s ami későbbi, kitűnő képein is szerephez jut. A kor levegőjében volt a problémák elütése, lehet hogy egyéni temperamentuma is alátámasztotta ezt a szépítő, derítő hajlamot, tény az, hogy őszinteségre, realitásra való törekvésének gyümölcsei csak nagysokára, az utolsó szolnoki évek alatt értek be. A realista életkép úttörő mestere Courbet s az Ornansi temetés, a Kőtörők, stb. indították el - a németalföldi mesterek tanulságait is felhasználó - a valóságszemléletre épült piktúrát. Munkácsy is Courbet hatása alatt indult el a realizmus útján s Munkácsy nyomában a fiatal magyar művészek.

Az anekdota azonban más eredetű. A müncheni, vagy bécsi "gemütlichkeit" szivárgott be Bihari piktúrájába s ez a mulattató készség kora irodalmát is jellemzi. Hogy pedig ez mennyire német hatás volt, igazolja Biharinak egy későbbi müncheni tartózkodása s igazolja az a siker, amit művészetével az osztrák császári ház tagjainál majd elér. S ez a művészet annyival volt érdekesebb az osztrák és német genrenél, mert egy vad és ellenséges világról "vom wilden Magyaren" - adott enyhült híreket, mint látszólag szelidültebb nép életéről. Munkácsy Siralomháza, vagy Éjjeli csavargói még a láncravert magyarságot mutatták be, mert a gyermek Munkácsy átélte a 48-as forradalmat s ami utána jött, a legmélyebb elnyomást.

Bihari a kiegyezés idején, 1867-ben 11 éves és későbbi egész életében a "loyalitás"-t zengi az egész hivatalos politika, loyalitást, mellyel a magyar nép tartozik az uralkodó osztállyal megegyezett királynak. Ez a loyalitás, melyet - lehet mondani - tűzzel-vassal égettek be a magyar köztudatba, ez lehetett Bihari anekdotázó kedvének legfőbb rúgója. "Nincs semmi baj", - ezt mutatta a felszín - hiszen a magyar visszanyerte kedvét, utcahosszat muzsikáltatja magát a Falurossza, Bíró előtt áll a primás, akinek a mulató legény összetörte hegedűjét, húzzák az Ő nótáját s pántlikás vőfélyek kérik a piruló leányzót. Ez a szellem hatja át Bihari fejlődésének első szakaszát s minthogy nem volt őszinte a magyar nép loyalitása s ettől nyert jókedve, épp úgy nem lehetett őszinte Bihari akkori piktúrája sem.

Visszatérve művészi fejlődéséhez, a Cilinderpróbát haza küldi az 1884-es őszi tárlatra s a Munkácsy-díjra pályázik. Díjat ugyan nem nyer, de a képet megvásárolják s ez is siker. Ezen a képen már megmutatkozik komponáló készsége s kiváló jellemző ereje. Az alakok elevensége, a parasztszoba részletes bemutatása, a valóban realisztikus ábrázolás nem hagynak kétséget a fiatal művész kvalitásai felől.

Közben már dolgozik a Kereszttűzben című képén, melyen még fejlettebben mutatkoznak azok a minőségi jelek, amelyek már az előbbi művet is figyelemre méltóvá tették. Ezt a képét 1885-ben az Orsz. Kiállításon a király veszi meg fiának születésnapjára. (Nehéz elképzelni, hogy a magyargyűlölő trónörökös számára mit jelenthetett a kép, amely ugyan K. u. K. huszárok ostromát ábrázolja - egy szép lány ellen, de a jobboldali csoport bizonyára nem nagyon illett a Burg falára.)

A siker új problémák és új megoldások kísérletei felé vezeti. Egy plein air kép izgatja, az aratók ebédje. Erről azt írja Párisból, 1885. június. 7-én: "Ez volna az a tárgy, mely egyszerűségénél fogva, minden elbeszélés nélkül nagy hatású volna, hacsak egy kissé megközelíti az ember a természetet. Legjobb volna Szolnokon megfesteni." A képet ugyan csak évek múlva festette meg, de Szolnokra még az év nyarán elmegy Deák-Ébnerrel, aki akkor már többször járt Szolnokon. Bihari tudta - s Munkácsy életműve erre is tanulságul szolgált, - hogy a magyar realista életképhez a magyar táj és a magyar nép szükséges. Ez nagyon egyszerű szabálynak látszik, de átvinni a gyakorlatba annál nehezebb volt. Szolnokon mindössze műterem és modell nehézségek merültek fel s ha a műtermet helyettesíthette egy világos szoba, a magyar típust nem nagyon a cigány. A cigány ráérőbb fajta volt, szívesen is keresett munka nélkül - mert a vályogvetésnél könnyebb a modellállás - és így adódott kényszerből a cigány tárgyú képek sora. Szolnoki első képe, a Bíró előtt, ennek a helyzetnek a következménye. Az 1886-os őszi tárlaton szolnoki képeivel megint pályázik a Munkácsy-díjra, de azt ismét - bár helyezett volt - más viszi el. Kap rá 600 Ft-os társulati díjat s a képet újból a király vásárolja meg. A Bíró előtt óriási sikere megalapozza hírnevét s másik két kiállított képe is, a Fürdetés, más néven Víziszony és a Kéjutazás a Zagyván szintén vevőre talál.

Ilyen anyagi és erkölcsi felkészültséggel 1887 januárjában Velencébe utazik. Velencében hideg van, havazik s erről, valamint műterem hiányról panaszkodik Deák-Ébnerhez írt levelében. Itt festett képeiből kisorvadt az az erő, amit számára Szolnok és Deák-Ébner ösztönzése jelentett. Deák-Ébner szerepét és jelentőségét művészetének kialakulásában Bihari így írja le egy Ébnernek szóló levelében: - "jól tudhatja, hogy ha valamikor valami becsületes dolgot fogok összehozni, nagyrészben az Ön tanácsainak és buzdításának gyümölcse lesz. Sokat emlegetem Önt itt művészkörökben s legyen meggyőződve, nem fogom elfelejteni azt, hogy milyen haszonnal volt rám az Önnel való együttélés." Velencét elhagyja s Karinthiában, Tarvisban tölti a nyarat, ahol újra a szabad természet impulzusa téríti a helyes útra. Itt készült a Tarvisi udvar, valamint a Tavasz című képe, melyekben közvetlenség és emberi meleg van. Hazatérve Karinthiából újra a magyar vidék vonzza és Hódmezővásárhelyre utazik, ahol megfesti a Leánykérőt. Erről azt írja: "Arra törekszem, hogy a kép technikája világos és egyszerű legyen, a színek átlátszók és az egész harmónikus." Azt merném állítani, hogy ez az egyszerű mondat a realista festészet "ars poetikájá"-t tartalmazza. Világos és egyszerű, tiszta színek, harmónia s ami már adva van: a téma a nép életéről szóló. A képet még befejezése előtt lekötötte, majd megvásárolta egy bécsi arisztokrata. Mihelyt zsebében pénzt érez Bihari, útra kél s most a tavaszt Hollandiában és Belgiumban tölti.

Nyárra haza jön s visszatér szülőföldjére Biharba, ahol megfesti az "Oláh temetést". Maga az a tény, hogy a témából kívülrekedt a humoros elem s hogy egy kisebbség szép szertartását (fehérruhás gyászolók) ábrázolja, már el is döntötték sikerének fokát. Ez nulla volt. S egyben fényesen rávilágít a monarchia s benne a magyar kormányzat nemzetiségi politikájára. "Oláh" is, "temetés" is, ez sok. Bihari maga mentegeti a sikertelenséget s úgy véli, festői megoldásában, valamint kis méretében (82 x 53 cm.) a hiba. Azt írja: "- komoly tárgyú képet nagyban kell festeni, hogy hasson". Ez persze nem az igazi ok. S itt gondoljunk az idős Brueghel képeire, ahol nem 17, de 107 apró figura is meg van festve a legnagyobb tárgyi hűséggel, jellemzéssel s vajjon az alakok mérete befolyásolja-e hatását?

1888 telét Münchenben tölti, mert úgy érzi, újra komoly tanulmányokra van szüksége. A német környezet nem használ s az anekdotázás most a legrosszabb formát ölti képein. Témái, amikbe azonban sok műgondot fektet, inkább vicclap illusztrációk, mint önálló művek.

Visszatérve újra Biharba megy ösztönzésért. Itt nagy lendülettel áll neki egy pleinair kompozíciónak; a "Munka után" című kép volt ez, melyet azonban elégedetlenségében megsemmisített, illetve átfestett s ez lett a "Pusztai csendélet." Kitarthatott volna az eredeti cím mellett is, mert a kép alkonytájban ülő parasztokat ábrázol, - feltehetően munka után - amint a vacsorát főzik. Ez a kép végre a magyar nép iránti eredendő szolidaritását és komoly vonzalmát tükrözi. Egyszerű, őszinte, emberi.

1890 telén Pestre jön, megfesti a "Falu rosszát" s újra díjat nyer. Meg kell mondani, hogy ez a kép minden művi kvalitása ellenére erősen népszínmű ízű. Ha azt gondolhatjuk is, hogy a kép címe már ítélet a mulató legény felett, mégis felmerül a kérdés, hogy nem inkább az elnéző jóakarat s főleg az érdekesség keresése volt szülőanyja e képnek. Nem kellett a publikumnak az "Oláh temetés", a "Pusztai csendélet" sem kapott semmiféle medáliát, rá kell tehát térni arra a kuriózitásra, amit tipikusnak akarnak elhitetni. Ez az a kép, amit népiesnek nevezünk sch-val.

1890 nyarát, hosszú idő után újra Szolnokon tölti Bihari s a plain-air, a szabadban való festés izgatja. Több, szabad ég alatt festett képe van ezidőből s a következő évben, 1891-ben festi a "Programbeszéd" című képét, melyen részben a plein air tanulságok, másrészt a loyális szellemmel ellentétes felfogás, a való helyzet felismerése mutatkozik meg. A képen szívére tett kézzel ígér mennyországot a követ úr. Szép és jellegzetes paraszti figurák állják körül a szónokot, de nem állíthatjuk, hogy túlságos bizalom tükröződne szemükből.

Néhány nyárra hűtlen lett Szolnokhoz s egy pestkörnyéki ismerős családnál dolgozik. Itt festi 1893-ban az "Ő nótájá"-t s a "Vasárnap délután"-t. Az előbbi visszaütés a népszínműves korszakra: kocsma, cigányok, mulató legény. De a "Vasárnap délután" már őszinte, a vidéki kispolgárok életformáját - s így a szellemi életformáját - mutatja be. Pipafüst, kártya, kávézó asszonyok, muzsikáló óra: minden kellék együtt van, hogy megmutassa az osztályt, - a hivatalt viselő középosztályt, - mely helyzeténél fogva a kizsákmányoltakhoz tartozott, de ambiciója szerint az uralkodó osztályhoz húzott s ettől volt oly felemás, de ingatagnak nem mondható, mert határozott ellensége parasztnak, munkásnak. (A jegyző úrnak büdös volt a paraszt, a malmosnak lázadó a gépész.) A kép mesteri bravúrral készült s éppen őszintesége folytán teremtett a művész olyan atmoszférát, hogy mindenki számára ismerőssé - tehát tipikussá - tette ezt a vasárnap délutáni társaságot. 1893-ban állami aranyérmet nyer. Később megbetegszik és Teplicen kuráltatja magát. 1894-ben újra Olaszországba megy s a telet Rómában tölti.

A millénium alkalmával kitüntetést kapott s még előbb szülőföldje, Nagyvárad megbízást ad neki egy történelmi kompozícióra. Komoly előtanulmányok után fejezte be a képet, "Zsigmond király a nagyváradi székesegyházban Szt. László sírjánál fogadja Jagello Ulászló lengyel királyt," Vázlatát már a milléniumi kiállításon bemutatja nagy sikerrel.

A siker újabb nagy feladatra sarkallta s egy hatalmas Krisztus kompozícióba kezd, de nem tud vele megbirkózni.

1900 a fordulat éve Bihari életében. Ekkor alakítják meg a szolnoki telepet s ettől kezdve rendszeresen ott tölti a nyarat. Az 50 felé járó mester megfiatalodik, képei megszínesednek s az élmény közvetlenségével hatnak. Lefoszlott róla teljesen a "mache," amit egész életében legyűrni igyekezett s mindenből, amit szeme meglát, elméje s keze képet alakít. Ezek a képek, mint a "Csalamádégyűjtés", "Varró asszonyok", az ,,Ebéd", már a közvetlen valóság tolmácsolói. Nincs többé jelenetezés, a munkában hajladozók mozgásának ritmusa a napfény, a magas ég, egy-egy kis paraszt gyermek: szolnoki dolgozó nép életét mutatja be egy hazatalált és magára talált művész mesteri tolmácsolásában.

Az "Őszi napsugár" dokumentálja, hogy megértette a plein air lényegét is. A "Pipára gyújtó paraszt" stílusának kötetlenebb formáját mutatja s azt, hogy szakított a teátrális parasztábrázolással. A "Rossznyelvű" és a "Varró asszony" c. képe a szegényparasztok életét reális közvetlenséggel mutatja be. Nem mosdatja többé a művész fehérre a fekete valóságot, nem mulattattak többé parasztjai, de nyugtalanították a polgári lelkiismeretet, - ha volt ilyen. A "Kecskepásztor", a "Dinnyét evő parasztfiú", a "Parasztlány" már mind élete utolsó esztendeinek termése s a témával egybevágó forma kitűnő példái. Ezek döntően bizonyítják, hogy a bensőséges együttélés egy tájjal s annak népével: a legközvetlenebb kifejezésmódra késztetik a művészt, Bihari is megtalálta az igazi tájban az igazi népet s hozzá a festő igazi nyelvét, a színnel való megjelenítés és jellemzés módját.

Ötvenéves korában, 1906-ban meghalt. Egész életműve oly jellemző a korra, melynek produktuma volt, hogy képeiből történelmet lehetne írni. A félszázadnak, melyet megélt, minden társadalmi mozgását tükrözi. Szíve és értelme az egyszerű emberekhez húzta, őszinteségre való hajlama elvezette a szolnoki képek tisztaságához és nagyszerűségéhez. De mindaz, ami közben volt, a nyomor, melyet adomázással gyűrt le, kitüntetések, melyeket szalonképes parasztjaiért kapott: élesen rávilágítanak kora társadalmának hazugságaira.

Engels szavaival zárom: "Egy ember történelmi szerepét azon kell lemérni, hogy mennyit használt a haladásnak." Bihari életművét lemértük s azt gondolom, betölti történelmi szerepét.

Forrás: Szabad Művészet, IV. évf. 1950. október, 376-385. oldal

Székely Zoltán
BIHARI SÁNDOR EMLÉKKIÁLLÍTÁS

A Fővárosi Képtár munkájának középpontjában képzőművészetünk haladó hagyományainak felkutatása és kiértékelése áll. Ezt a célt szolgálják a Képtár Fényes Adolf termében (VII., Rákóczi-út 30.) rendezett emlékkiállítások is. A Bihari Sándor műveiből rendezett emlékkiállításnak is az volt a feladata, hogy helyes képet adjon a haladás szempontjából értékes hagyományaink egyik képviselőjéről.

Bihari Sándor (1856-1906) a magyar életképfestészet egyik legtehetségesebb és a maga idejének igen jellemző képviselője. Hazánkban a múlt század utolsó harmadában és századunk elején az életkép a feudál-burzsoá társadalmi viszonyok között fontos szerepet játszott és sokrétűen tükrözte vissza ezeket az ellentétektől terhes társadalmi viszonyokat. A realista, élettükrözésre törekvő életképek pozitív jelentőségűek voltak a nagyburzsoáziával szövetséges arisztokrácia hatalmát kiszolgáló és azt eszmeileg alátámasztó történelmi és egyházi tárgyú festmények hazug idealizmusával szemben. Később, a burzsoázia hanyatlása idején, amikor "az izmusok" formaromboló és torzító irányzatai jelentkeztek, mint újfajta valóságellenes törekvések, az életkép a realista hagyományok megőrzésének fontos eszköze volt.

Természetesen az uralkodó osztályok és kultúrpolitikai szerveik mindent elkövettek, hogy az életképet, amely túlnyomórészt a parasztság életéről szólt, úgy csak a maguk uralmi céljaikhoz idomítsák. Életképfestőink legtöbbje a vagyontalan kispolgárság és értelmiség soraiból került ki és így - kiszolgáltatva az államhatalom kultúrpolitikai szerveinek és a feudál-burzsoá vásárlóközönség és műkereskedői piac társadalmi igényeinek és ízlésének -, sokan közülük több-kevesebb engedményt tettek. Az engedménytétel, helyesebben az uralkodóosztályok számára történő szolgálattétel abban állt és azt jelentette, hogy nem valósághűen, hanem többé-kevésbé megszépítve, a társadalmi ellentéteket, a szegénységet, az elmaradottságot elkendőzve, vagy nem ritkán azt dicsőítve, mutatták be a nép életét. Ennek a hamis érzelgősség és az adomázó humor volt a legkedveltebb és leghatásosabb eszköze.

Ösztönös realistáink - akik közé Bihari is tartozott - ilyen veszélyes zátonyok és örvények között vitték előre a magyar kritikai realizmus hajóját. Mind a társadalmi kritika, mind pedig a valósághűség hangja változó volt, aszerint, hogy az illető művész mennyire érezte, sejtette meg, vagy ismerte fel az életből nyert tapasztalatai folytán a társadalmi ellentmondásokat, vagy pedig mekkora erkölcsi ereje és bátorsága volt arra, hogy leplezetlenül feltárja a társadalmi valóságot, mert az igazmondás, sőt az állásfoglalás a nép mellett s elnyomói ellen, nemcsak a művész erkölcsi lehetetlenné tételének, de anyagi létének veszélyeztetésével járt. Akadtak számosan, akik - alig érdemelve meg a művész nevet, - készséggel kiszolgálták a feudál-burzsoá igényeket és így születtek a társadalmi hazugságokat hordozó festmények: a giccsek. De a fenti okok még becsületes és jószándékú művészeinket is arra késztették, hogy több-kevesebb időre és mértékben engedményeket tegyenek az uralkodóosztályoknak és így születtek meg a realista alkotások mellett a középutas, opportunista művek. Ez az opportunizmus abban állt, hogy a művész a valósághűen megragadott alakokat és környezetet olyan összefüggésben és cselekményben ábrázolta, amelyben elmosódott a társadalmi ellentmondás, elkendőződött a valósághűség leleplező ereje, vagyis úgy mutatta be a népet, amilyennek az uralkodóosztályok látták, vagy szerették volna látni őket. Tehát a kor életképfestőit végső fokon az ösztönösség, a társadalmi törvényszerűségek ismeretének hiánya és közvetlenül a feudál-burzsoá társadalomnak rájuk gyakorolt nyomása gyakran opportunizmusba sodorta: mondanivalójuk realista magvát és elemeit hamis burokba zárták és így elvették e művek forradalmi élét.

Ösztönös realistáink nem voltak forradalmárok, a néphez fűződő kapcsolatuk csak ritkán terjedt túl a jóindulatú érdeklődésnél és a becsületes rokonszenvnél - és ezért hiba volna - a kivételeket leszámítva ezeknél a művészeknél szocialista indítékokat keresnünk. Legjobb műveik azáltal váltak mégis forradalmiakká, hogy kendőzetlenül, valósághűen beszéltek a társadalomról, az életről; mert már csupán az igazság feltárása is leleplezte a hazai feudál-burzsoá társadalom ellentmondásait. Ebben van e művészek nagy jelentősége. De csak akkor őrizzük meg és hasznosítjuk életművüket helyesen, ha különválasztjuk valóban realista alkotásaikat a felemás, az opportunista műveiktől és ez utóbbiaknál rámutatunk az illető mű realista magvára és elemeire s kibontjuk azokat a hamis burokból. Bihari Sándorral kapcsolatban is élesen fel kell vetnünk ezt a problémát, mert igen megbecsülendő, a nép életéről őszinte szeretettel és valósághűséggel szóló képei mellett több jelentős művében megalkuvónak bizonyul.

A kiállítás rendezője a katalógus előszavában - igen helyesen - utal erre, de azonkívül, hogy amint megjegyzi, a társadalom "gyakran alkura késztette", nem fejti ki világosan és mélyrehatóan, hogy ez az alku egyes képein konkrétan miben állt és a társadalom hogyan késztette alkura a művészt. A bőséges életrajzi ismertetés helyett fontosabb lett volna kifejtenie, hogy mik voltak a társadalmi gyökerei Bihari "anekdotázó hajlam"-ának - semmi esetre sem a német "kedélyesség" -; miért állottak Münchenben festett képei "teljesen a mulattatás szolgálatában"? Bihari művészete társadalmi alapjainak marxista magyarázata elmulasztása következtében a Bíró előtt (kiállítva a Szépművészeti Múzeumban) című művének keletkezését a katalógus így magyarázza: "A nyári munkában elfoglalt parasztok nem értek rá modellt állni s így a ráérőbb cigányokkal kellett beérnie. Ez az előzménye a Bíró előtt című képnek." Ez a magyarázat felületes, prakticista és nem elvi magyarázat. Biharinak egyik főműve ez a kép és semmi esetre sem elégedhetünk meg ezzel a magyarázattal. Tény, hogy a képen cigányok is szerepelnek, de nem csak. A falusi bíró "hivatalszobájában" ott ül maga a bíró, az eseten kedélyesen mosolygó, pipázó jegyző, a sarokban öreg paraszt ül, az ajtóban menyecske áll, aki a szoba közepén délcegen álló "duhaj" legényt nézi, aki kissé rejtetten ugyan, de kétségtelenül főhőse a képnek. A festmény minden alakja - még a cigányok is - rokonszenvvel ábrázolt, kitűnően karakterizált, tipikus képviselői a századvégi magyar falunak. A környezet is jellemző. Az előadásmód konkrét, befejezett, életteli. A kép legpozitívabban jellemzett alakja az erőtől duzzadó szépszál parasztlegény. Ezt az egészséges, a maga erejében bízó népi típust állítja szembe a művész a feudál-kapitalista társadalom perifériájára taszított, elhanyagolt és megalázott cigányokkal, anélkül, hogy ő maga is megalázná őket a képen, mert inkább jóindulatú szánakozást éreztet elesettségük és toprongyosságuk iránt. A bíró és a jegyző leereszkedő jóindulattal hallgatja a prímás panaszát. Az egész képet "jóízű humor" hatja át, amely arra utal, hogy "minden elsimul, nem történt nagy baj, legyen békesség". Igen, "legyen társadalmi békesség". Ezt sugallja közvetlenül a kép a jótékony humorral és ez fedi el, tompítja le a mű kritikai élét. A parasztlegény a bíró előtt áll. Akármilyen kis, "bocsánatos" bűn terheli, mégis ő itt a bűnös: duhaj, garázda, stb. - tehát a kép azt bizonygatja a szelíd humor hangján, hogy szükség van a paraszt megrendszabályozására. S még azt az érvet is felhasználja, hogy "a cigány is ember" - tehát megindítóan "humanista". Kik állnak itt szemben egymással - a tényleges ellenfelek: a falu urai és a dolgozó paraszt vagy a parasztlegény és a cigány? Az ügyből nem lesz nagy baj, ez sugárzik az egész ábrázolásból. Nem lesz tehát igazságszolgáltatás sem - inkább a kölcsönös elnéző bocsánat jó hangulata oldja meg, higítja fel a fogas "problémát". A festő nem foglal állást, a kis civakodás ügyében sem, nemhogy a valóban döntő, valóságos bajokból éreztetni próbálna valamit. Hogy miért, arról fentebb részletesen beszéltünk.

A Bihari emlékkiállítás - a helyiség kicsinységéhez mérten - általában jól jellemzi a művészt. Ismert jelentősebb művei közül itt szerepel Az Ő nótája című, a Bíró előtt-höz hasonló problémákat felvető kép mellett a Programmbeszéd c. kép kis változata, amely Biharinak egyik legprogresszívebb műve. A földesúr, a burzsoá, a pap és a kulák áll itt szemben az elnyomott parasztsággal. Ha nem is a kibékíthetetlen osztályellentét érzése, de a fojtott bizalmatlanság megmutatkozik a programmbeszédet hallgató parasztok arcán. Ezen a képen is, mint legtöbb kompozícióján, a jelenetezés természetessége, hamis beállítástól való mentessége és mindenekelőtt az alakok realista jellemzése a legfőbb erény. Elsősorban ezért sorolhatjuk Bihari legjobb műveit haladó hagyományaink közé. Ezek a tulajdonságok avatják a Vasárnap délután-t is festészetünknek a nyárspolgárokról festett egyik legjellemzőbb és legtalálóbb képévé. A kiállítás néhány szép portréja (Gyászfátyolos nő, Kontyos, Önarckép) mellett ki kell emelnünk a Hazatérő csorda és a Libák című képeket, amelyek finom festői értékeikkel tűnnek ki és Biharit, mint elmélyülő lírikust mutatják be.

Az emlékkiállítás teljesebb lett volna és főleg pozitívabban mutatta volna be Biharit, ha a szolnoki képek közül többet, azonkívül a dolgozó parasztságot munka közben ábrázoló alkotásaiból is láthattunk volna néhányat, például a Munka után-t és a Csalamádégyűjtés-t. A Bihari emlékkiállítás hiányosságai ellenére is újabb jelentős lépés haladó hagyományaink feltárása terén.

Forrás: Szabad Művészet, IV. évf. 1950. december, 499-502. oldal