P. Horváth László BOGYÓ MESÉI Illusztráció: Szecskó Tamás A bevezetést elmondja: Kállai Ferenc

TARTALOM

BEVEZETÉS

Mert itt még nincs mese. Csak néhány megjegyzés a tudnivalókról.
Ez nagyon fontos, hogy ne legyen semmi meglepetés.

A nevemet már ismeri, aki akarja, mert itt van a könyv legelején. Meg a rajz is, ami, azt hiszem, eléggé hasonlít rám. Bár ha egészen őszinte akarok lenni, még ennél is helyesebb vagyok. Ugyanis láttam magam a tükörben. Először meg is lepődtem.

- Jé, itt van egy helyes kis aranyhörcsög! - mondtam.

De aztán mindjárt rá is jöttem, hogy én vagyok az. Vagyis az én tükörképem. Azonnal el is neveztem magam Bogyónak a két szememről. Először a jobbról, aztán a balról. Mert mind a kettő tökéletesen egyforma. A jobb is meg a bal is. Mind a kettő tökéletesen hasonlít egy fekete bogyóhoz. Illetve két fekete bogyóhoz. Két tökéletesen egyforma fekete bogyóhoz. Most már legalább ezt is tudja, aki akarja. Hogy ne legyen semmi meglepetés.

Ebben a könyvben én fogok mesélni annak, aki akarja. Mert az állatok állati sok mesét tudnak. Ezeket aztán elmondják az embereknek, az emberek pedig leírják. Mivel az állatok nem biztos, hogy tudnak írni. De az is lehet, hogy tudnak. Az aranyhörcsögök eddig még nem próbálták. Viszont mesélni biztosan tudnak. Így ebben a könyvben én fogok mesélni annak.

Bocsánat! Most jut eszembe, hogy ezt már mondtam.

Tehát folytatom, hogy ne legyen semmi meglepetés. Vagyis tudja meg, aki akarja, hogy ki és mi tartozik hozzám ebben a pillanatban. Úgy, ahogy itt sorban következik.

Első:

Egy majdnem vadonatúj lakótelep, sok-sok négyemeletes szürke házzal. A házak azért szürkék, hogy ne legyenek szürkék a piszoktól. Mert az emberek borzasztóan előrelátóak és okosak. Talán még az aranyhörcsögöknél is okosabbak. Főleg ha azokat nem Bogyónak hívják.

Második:

A sok szürke ház közül a legszebb szürke ház tartozik hozzám. Egészen a harmadik emeletig bezárólag. Az erkélyeket kékre meg sárgára festették. Talán mivel a házak is szürkék, meg az egerek is szürkék, és az emberek nem akarják, hogy a házakat összetévessze valaki az egerekkel.

Harmadik:

Egy tizenkét éves lány, úgy hívják, hogy Évi. Ő tartozik legesleginkább hozzám. Évinek van két bátyja, egy kisebb meg egy nagyobb, van egy papája meg egy mamája. Kicsit ők is hozzám tartoznak. De nem nagyon. Aztán hozzám tartozik még egy óriás skót juhászkutya, a Dux. Szerencsére ő sem tartozik nagyon hozzám. Mert azt végképp nem szeretném, ha a Dux nagyon hozzám tartozna. Esetleg akkor, ha olyan kicsi lenne és olyan szépen énekelne, mint Fütyüri, a kanári - mert Fütyüri is hozzám tartozik.

Negyedik:

Hozzám tartozik még egy lakás itt a harmadik emeleten. Két szoba, konyha, fürdőszoba. Nekem ez bőven elég. Sőt a fürdőszoba már felesleges is, mert én úgy mosakszom, hogy megnyálazom a két mellső mancsomat, és alaposan végigdörzsölöm velük a bundámat. Az emberek azonban nem ilyen ügyesek. Nekik még szükségük van vízre és szappanra is. Ami elég különös ízlés, mert én sem a vizet, sem a szappant nem szeretem.

Hát ennyi minden tartozik hozzám ebben a pillanatban. Talán még több is, csak most nem jut eszembe. Ezért be is fejezem a bevezetést, és rátérek az első mesére.

ELSŐ MESE

A karácsonyról, a sárga ketrecről, a sötét éjszakáról, a nagy lihegésről meg a Szörnyetegről

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy karácsony, amelyről csak akkor derült ki, hogy ő a karácsony, amikor a karácsonyfán meggyújtották a gyertyát. A karácsonyfa alatt az ajándékok között volt egy kalitka. A kalitkában ott ugrált egy sárga kanári, vagyis Fütyüri, a második számú meglepetés. A kalitka mellett volt egy sárga ketrec, de a sárga ketrecben nem volt semmi. Ugyanis az első számú meglepetés ügyesen kibújt a ketrec rácsai között, és leült egy távoli homályos sarokban.

Ebből már ki is találhatja, aki akarja, hogy az első számú meglepetés egy igen-igen helyes aranyhörcsög volt, és Bogyónak hívták.

- Hát ez meg hova lett? - kérdezte Évi papája.

De ez teljesen felesleges kérdés volt, mert a többiek kint várták a konyhában, hogy megkezdődjék a karácsony. Így nem is tudtak a kérdésre felelni.

- Egy kis türelmet kérek! - kiabált ki a konyhába Évi papája, és keresni kezdte az első számú meglepetést.

- Meddig várjunk még?! - kiabáltak a konyhából a többiek, amikor már elfogyott a türelmük.

A szobából azonban senki nem válaszolt. Erre megindultak szépen sorban, és benyitottak az ajtón. A fényes karácsonyfa alatt négykézláb állt Évi papája, és idegesen tekingetett mindenfelé.

- Mi történt? - kérdezte ijedten Évi mamája.

- Képzeld, megszökött - mondta Évi papája.

- Mi szökött meg? - kérdezte kíváncsian Évi.

- A te első számú meglepetésed - mondta Évi papája.

Erre Évi először a kisebbik bátyjára nézett, aztán a nagyobbikra. - Na, ugye, megmondtam? - súgta egyszerre mindkettőnek.

- Jó vicc, könnyű volt megmondani, amikor én már megmondtam - súgta vissza a kisebbik, akit egyébként Csabának hívnak.

A nagyobbik báty, a Laci ezzel szemben nem súgott semmit. Valószínű azért, mert ő már nagyfiú volt, és gimnáziumba járt. A gimnazisták pedig nem szoktak sugdolózni, ha éppen karácsony van, és égnek a gyertyák. Viszont ő is négykézlábra ereszkedett, hogy a többiekkel együtt keresse az első számú meglepetést.

Így már az egész család négykézláb mászkált ide-oda a szobában. Csak a skót juhászkutyának, a Duxnak nem kellett négykézlábra ereszkedni, mert ő mindig négykézláb mászkál a szobában. Meg mindenütt.

- Dux, te is keresd! - mondta Csaba.

- Hogyne! Hogy megegye?! - kiáltott aggodalmasan Évi.

- Dux, ülj le! - mondta Évi mamája.

- Ne féljetek, nem fogja bántani - mondta Évi papája.

Erre a Dux ugatni kezdett, közben a farkával gyorsan söprögette a levegőt.

- Dux, hallgass - mondta Évi mamája -, halálra ijeszted a szomszédokat!

- Főleg engem - mondta Bogyó, az első számú meglepetés a homályos és távoli sarokban.

- Csönd! - mondta Évi papája.

- Valami kerreg - mondta Laci, a nagyfiú.

- Hát persze hogy kerreg - mondta Bogyó a sarokban. - Az aranyhörcsögök általában kerregni szoktak, ha nagyon megijesztik őket.

- Megvan! - mondta Csaba. - Itt van a sarokban.

- Hát persze hogy megvagyok! - kerregett dühösen Bogyó. - Az aranyhörcsögök mindig meg szoktak lenni. Ezt jól jegyezd meg, hogy el ne felejtsd! - harapott bele villámgyorsan Csaba ujjába.

- Hű, ez harap! - kapta el az ujját Csaba.

De az emberek nyelvén ez azt is jelenti, hogy megjegyzik, amit az aranyhörcsögök mondanak. Sajnos a megjegyzés után Bogyót visszatették a sárga ketrecbe. Aztán megcsókolták egymást, és örültek az ajándékoknak meg a karácsonynak. Bogyó is örülni akart a többiekkel, ezért hozzáfogott, hogy ismét kimásszon a ketrecből.

- Nézzétek, itt a tetején fér ki - mondta Évi.

- Majd holnap teszünk rá egy hálót. Addig tegyetek rá egy könyvet - mondta Évi papája. - Most pedig menjünk vacsorázni.

A vacsora után még egy darabig tovább örültek az ajándékoknak, aztán kezdtek elálmosodni, és lefeküdtek. Ezzel meg is kezdődött a sötét éj szaka.

De Bogyónak nem is volt olyan sötét. Mert egy rendes aranyhörcsögnek nem kell a szomszédba menni, ha tájékozódni akar a sötét éjszakában. Bogyó pedig a legeslegrendesebb aranyhörcsög volt a világon. Azonkívül borzasztóan ügyes. Hiszen egyszer már megtalálta a kiutat a sárga ketrecből, amely különben a sötétben általában nem szokott sárga ketrec lenni. Csak egyszerűen ketrec, sárgaság nélkül.

A tetején viszont ott volt egy nagy, nehéz könyv:

"Vajon mit lehet ilyenkor csinálni? - gondolkozott Bogyó. Mert az aranyhörcsögök nagyon tudnak gondolkozni, ha ketrecben vannak. - Jó, hát akkor gondolkodjunk" - mondta csak úgy magának.

Ennek aztán meg is lett az eredménye.

"Azt hiszem, rájöttem a legfontosabbra - mondta ismét. - Vagyis arra, hogy ki kell jutnom a ketrecből. Mivelhogy még mindig bent vagyok. Igen, ezt kell most csinálni. Na de hogyan, amikor a ketrec tetején ott van az a nehéz könyv? Jó, de ezzel szemben az oldalán nincs. Az oldalán csak rácsok vannak. Hosszú, vékony vasrácsok. Pillanatnyilag sárgaság nélkül. Hm. Mi lenne, ha kidugnám a fejem a két rács között? Vagy ha nem a fejemet, legalább az orromat? Aztán ha az orrom kifér, utána küldhetném a fejem is. A fejem után a két mellső mancsom, a hasam és így tovább és így tovább, a rövid farkamig bezárólag. Bizony, ezt meg kell próbálnom. Méghozzá minden késedelem nélkül. Legfeljebb csak annyit késlekedhetek, hogy kifújom a hasamból a levegőt. Hogy ezzel is vékonyabb legyek."

Ki is fújta. Viszont levegő nélkül még egy aranyhörcsög sem élhet sokáig. Még akkor sem, ha történetesen Bogyónak hívják. Ilyenkor aztán azonnal el kell dönteni, hogy újból levegőt vesz-e, vagy kibújik a rácson. Bogyó az utóbbit tette. Vagyis minden késedelem nélkül kibújt a rácson, egészen a rövid farkáig bezárólag.

- Na, ez megvan - mondta, miközben leült a hátsó felére, hogy mellső mancsával rendbe szedje a bundáját.

- Mi van meg? - kérdezte izgatottan Dux, a skót juhászkutya, és ezzel kezdetét vette a nagy éjszakai lihegés.

- Krrrr! - mondta erre Bogyó.

- Nana! - hőkölt hátra Dux.

- Ha idedugod azt a hosszú orrodat, te is kapsz egy alapos megjegyzést!

- Mint Évi testvére? - kérdezte Dux.

- Mint akárki - válaszolt magabiztosan Bogyó.

De ez a magabiztosság csak látszólagos volt abban a sötét éjszakában.

- Mit szólnál hozzá, ha megennélek? - kérdezte Dux.

- Ha megennél, akkor én nagyon-nagyon mérges lennék rád. Ráadásul Évi is nagyon-nagyon mérges lenne rád. Sőt Évi papája is nagyon-nagyon mérges lenne rád. Talán ő lenne a legmérgesebb, amiért elrontottad Évi első számú meglepetését, vagyis engem - akarta kiáltani fenyegetően Bogyó, de a kiáltásból csak valami halk, ijedt suttogás sikeredett.

Dux azt hitte, hogy Bogyó azért suttog, mert nem akarja, hogy az emberek felébredjenek. Most már ő is komolyan megijedt, és egy pillanatra még lihegni is elfelejtett.

- Gondolod, hogy kikapnék? - kérdezte kis idő múlva.

- De még mennyire! Sőt nagyon-nagyon kikapnál - mondta Bogyó egyre magabiztosabban, mert érezte, hogy jó úton halad.

El is indult ezen a jó úton a sötét éjszakába. Bár egyelőre csak a fal mellett.

- Hé! Állj meg! Hová mégy? - kérdezte Dux.

Bogyó azonban nem állt meg. Ellenkezőleg, egyre jobban sietett, mert a feje fölött ismét hallotta az izgatott nagy lihegést.

A szobaajtót nyitva találta. Innét az előszobába jutott. Az előszobából pedig a konyhába. Közben kénytelen volt mégis megállni, mert egy hatalmas szőrös láb finoman a hátára nehezedett.

- Csak azt akarom mondani - lihegte Dux -, hogy a konyhában...

- Krrrr! - mondta Bogyó. - Vedd le a lábadat a hátamról, mert az aranyhörcsögök akkor nem hallanak semmit, ha skót juhászkutyák állnak a hátukon.

- Ami azt illeti, le is vehetem - mondta Dux.

- Hálásan köszönöm - mondta Bogyó. - Csak azt akarom mondani...

De Bogyó erre már megint messze járt. Így egyenesen a Szörnyeteg karjába futott.

- Na tessék! - lihegte Dux, merthogy éppen a Szörnyetegre akarta Bogyót figyelmeztetni.

A Szörnyeteg négyszögletes volt és fehér. Kint a telep fölött kibújt a felhők közül a hold, hogy megvilágítsa a Szörnyeteget. Csakhogy ez Bogyónak már nem segített. Fogoly volt. A Szörnyeteg karmába került.

Ebből aztán tudhatja, aki akarja, hogy a Szörnyeteg egy nagy, négyszögletes, fehér jegesmedve volt. Az emberek ugyan úgy hívták, hogy jégszekrény meg frizsider, de Bogyót ilyesmivel nem lehetett megtéveszteni. Főleg akkor nem, amikor ennek a nagy, négyszögletes és fehér jegesmedvének a karmai között tartózkodott.

- Krrrrr! - mondta.

- Tessék? - kérdezte a nagy, négyszögletes és fehér jegesmedve.

- Semmi, semmi, csak azt mondtam: krrr! - mondta Bogyó.

- Ezek szerint kissé mérges vagy - állapította meg a négyszögletes és fehér jegesmedve.

- A... aaazt hiszem, hogy ki... kicsikét meg vagyok ijedve - mondta Bogyó. Mert az aranyhörcsögök akkor is azt mondják, hogy: krrr, ha kicsit meg vannak ijedve. - A... az lenne a legjobb, sőt a legeslegjobb, ha most azonnal, vagyis tüstént elengednél.

- Majd ha fagy! - mondta a nagy, négyszögletes és fehér jegesmedve.

- Majd ha fagy? - kérdezte Bogyó.

- Igen. Majd ha fagy.

- Értem. És hálásan köszönöm. Akkor hát megyek is...

- Majd ha fagy!

"Úgy látszik, ez nem is tud mást - gondolta Bogyó. - Az ilyen nagy, négyszögletes és fehér jegesmedvék esze állandóan a fagypont körül jár."

Óvatosan és nagyon ügyesen fészkelődni kezdett, hogy kimásszon a Szörnyeteg alkatrészei közül, de a fészkelődés azt eredményezte, hogy még jobban belegabalyodott. Sajnos úgy is maradt reggelig.

Reggel aztán elkezdődött a nagy keresés.

- Én tudom, hol van - mondta Dux. - Ha akarjátok, megmutatom.

- Hallgass, Dux! Felvered az egész házat - mondta Évi mamája.

- Nézzétek meg a kalitkámban! Lehet, hogy ide bújt - mondta Fütyüri, de senki sem figyelt rá.

A nagy, négyszögletes és fehér jegesmedve pedig egykedvűen morgott tovább: - Majd ha fagy, majd ha fagy!...

Aztán egyszer csak hirtelen elhallgatott. Csönd lett.

- Krrr! - mondta Bogyó.

Az emberek hallgatózni kezdtek.

- Krr-s-krrr-ó-krrr-s! - mondta Bogyó.

Vagyis SOS! Vagyis segítség! Vagyis segítséget kérek!

Az emberek rögtön a jégszekrényhez rohantak, mert ők még mindig nem tudták, hogy a jégszekrény nem is jégszekrény, hanem egy nagy, négyszögletes és fehér jegesmedve. Ami ebben az esetben tiszta szerencse volt. Ugyanis ha tudták volna, féltek volna. Talán ki sem merték volna szabadítani szegény Bogyót.

Bár ezt sohasem lehet tudni. Mert az emberek olykor a félelmüket is legyőzik egy aranyhörcsög kedvéért. Főleg ha azt az aranyhörcsögöt Bogyónak hívják.

Megjegyzés

Most jut eszembe, hogy a sárga vasketrec is hozzám tartozik. Amiből ebben a mesében kiszabadultam. Sajnos. De nem mindig. Bár Évi elég gyakran kinyitja a ketrec ajtaját, és én kimászhatok belőle. Sőt Évi papája is meg Csaba is kinyitják. Meg a többiek is. Csak a Dux nem nyitja ki. De azt nem is tartom túlságosan fontosnak.

Így aztán rá is térek a következő mesére.

MÁSODIK MESE

A barlangról, a fekete csörgőkígyóról, a négyszögletes tengerről,
a függőleges kék hegyről meg a síkos földgömbről

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy barlang. Amiről az emberek csak akkor tudták meg, hogy barlang, amikor Bogyó eltűnt benne. Addig ugyanis könyvállvány volt a kisebbik szobában. Ez a kisebbik szoba Évi papájáé és mamájáé volt. Éppen ezért Laci, Csaba, Évi ebben a szobában tartózkodott legszívesebben.

Laci jobban szeretett a papája íróasztalánál tanulni, mint a nagy szobában a saját asztaluknál. Valószínűleg azért, mert az íróasztal a legkomolyabb asztal az asztalok között. Az íróasztalon mindenféle komoly dolgokat lehet írni. Olykor még meséket is.

Bár Laci akármilyen komoly nagyfiú volt is, még meséket nem tudott inni, csak fogalmazást irodalomból meg matematikából a házi feladatot. Egyenleteket meg ilyesmit. Ami szintén komoly dolog, ha nem is annyira, mint egy mese, amelyet egy aranyhörcsög diktál az embereknek. Főleg ha azt Bogyónak hívják.

Csaba ebben a szobában szokott sakkozni a papájával, Évi pedig itt tanult hímezni meg horgolni a mamájától. Azonkívül mindenféléről beszélgettek, vagy hallgatták a felnőttek beszélgetését.

Mert az emberek tudják, hogy a gyermekekből csak akkor lesznek igazi felnőttek, ha lassan-lassan megtanulnak úgy gondolkozni és beszélni, ahogy a felnőttek gondolkoznak és beszélnek. Ha megismerik a problémákat meg a gondokat is.

Ugyanis az embereknek ruha is kell, cipő is és rengeteg olyan dolog, amire egy aranyhörcsögnek semmi szüksége nincsen. Azonkívül az emberek nem tudnak a pofazacskójukban annyi élelmet összegyűjteni; mint egy aranyhörcsög. Főleg ha azt Bogyónak hívják.

Talán még pofazacskójuk sincs.

Ebből aztán tudhatja, aki akarja, hogy az aranyhörcsögök pofazacskó tekintetében sokkal szerencsésebbek az embereknél. Sőt abban is, hogy egyes aranyhörcsögök nyugodtan eltűnhetnek a barlangban, amely azelőtt csak egy könyvállvány volt, és ott csodálatosan jól érezhetik magukat.

Még saját maguk elől is eltűnhetnek. Ami nagyon-nagyon izgalmas dolog.

- Figyeltétek, hogyan csinálta? - kérdezte Évi papája.

- Figyeltük - mondta Évi.

- Én nem figyeltem. Hogyan csinálta? - kérdezte Laci, mert tudta, hogy a könyvszekrény lábai vasból vannak, és egy hörcsög lecsúszik róluk.

- De Bogyó nem. Bement a sarokba, a hátát nekitámasztotta a falnak, és úgy mászott fel - magyarázta Évi.

- Jópofa - mondta elismerően Laci.

Ami egy őszinte elismerés. Vagyis Bogyó okos és nagyon-nagyon leleményes aranyhörcsög.

- Édes kis állat - mondta Évi mamája.

- Nézzétek, már ott van az értelmező szótár tetején! - mondta Csaba.

- Még beleszagol a filozófiába is - mondta Évi papája.

- És a művészettörténetbe - mondta Évi mamája.

- Meg a mitológiába. Meg Shakespeare drámáiba - mondta Laci nevetve.

Nevettek a többiek is. Mindenki nevetett, de Bogyó nem értette, miért nevetnek. Hiszen az emberek között is vannak, akik éppen csak beleszagolnak a könyvekbe.

"Talán beléjük kellene rágnom magam - gondolta Bogyó. - Lehet, hogy akkor az emberek nem nevetnének rajtam. Vagy akkor is nevetnének?" - tűnődött.

Mert az embereken néha nagyon nehéz eligazodni.

"Ráadásul a könyvek olyan vastagok" - mondta Bogyó csak úgy magának.

Szerencsére eszébe jutott, hogy neki nem is olyan fontos ez a rágási probléma, hiszen ő most nem is egy könyvállványon van, hanem egy olyan barlangban, amelyben saját maga elől is eltűnhet, ha éppen akar. Ebben aztán meg is nyugodott, és folytatta útját a barlang keskeny folyosóin meg lépcsőin egyre feljebb, feljebb.

- Hol van? Ti látjátok? - kérdezte Évi papája.

- Nem - mondták a többiek.

Ami nem is csoda. Mert aki eltűnt, az általában nehezen látható. Bár ez nem is olyan biztos. Különösen az aranyhörcsögöknél.

- Szerintem a telefonnál fog kibukkanni - mondta Csaba.

"Vagyis a fekete csörgőkígyónál - gondolta Bogyó. - Tudom, amit tudok. Ha egyszer valami hosszú és csörög, akkor az egy hosszú csörgőkígyó. Ha fekete, akkor az egy hosszú, fekete csörgőkígyó. A csörgőkígyók mellett pedig nem tanácsos kibukkanni. Hacsak... nem alusznak."

- Ugye, mondtam? - mondta Csaba. - Bogyó mindjárt telefonálni fog.

- Na tessék! Már csörög is! - mondta Bogyó, és villámgyorsan visszabújt a barlang egyik folyosójába.

- Halló! - emelte fel a fekete csörgőkígyó farkát Évi papája. - Halló, tessék! Te vagy az?

- Hát persze hogy ő - mondta Bogyó aggodalmasan a barlangi folyosóban.

- Ti is vettetek? - folytatta Évi papája. - Ennek örülök. Olyan, mint a mienk? A mienk lány. Igen, igen. Nem. Igen. Nem. Nem. Igen. Nemigen. Igen is meg nem is. Na igen. Természetes.

"Úgy látszik, megmarta a fekete csörgőkígyó, és már félrebeszél - gondolta Bogyó. - Valahogy segíteni kellene rajta."

De a többiek csak ültek és hallgattak.

- A nagybácsid telefonált - mondta Évi papája Évinek. - Azt mesélte el, hogy ők is vettek egy aranyhörcsögöt. Majdnem pontosan olyan, mint a mienk.

- Olyan kicsi? - kérdezte Évi.

- Olyan kicsi - mondta Évi papája.

- Ráadásul fiúhörcsög - mondta Évi papája Évi mamájának.

"Az még nem olyan nagy baj - mondta Bogyó csak úgy magának. - Néha a fiúhörcsögök is egész jópofák tudnak lenni. Majdnem olyan jópofák, mint a leányhörcsögök."

- Mikor mutatjuk meg Bogyónak? - kérdezte Évi.

- Majd egyszer. Egyelőre még ráér.

"Hát persze hogy ráérek - mondta Bogyó. - Legalábbis ebben a pillanatban. Mert itt van ez a barlang a rengeteg folyosóval. Hopplá! Hát ez meg mi a csoda? Ó, ez egy tenger! Egy négyszögletes tenger. Üveggel bekerítve. Az emberek ugyan azt mondják, hogy ez egy akvárium, de én biztosan tudom, hogy ez egy tenger. Sőt egész biztosan tudom. Ez egy olyan tenger, amelyiknek a tetején üveg van. Ami roppant szerencse. Mert így felülről láthatom a cápákat, a csigákat meg a tengeri kagylókat. Jaj, hiszen ezen egy lyuk van! Na igen, ezen a lyukon etetik a cápákat meg miegymás. Phü! Most majdnem belecsúsztam. Sőt a farkam bele is csúszott, egészen odáig, ahol kezdődik az aranyhörcsög."

- Na gyere, elég volt a barangolásból - mondta Évi mamája.

- Talán a barlangolásból! - mondta Bogyó. - A tengeri barlangolásból.

- Vigyétek a helyére! - mondta Évi mamája.

- Vagyis abba a ronda sárga ketrecbe - mondta Bogyó. - Köszönöm szépen. De nem hálásan.

- A mi szobánkban hadd mászkáljon még egy kicsit - mondta Évi.

- Jó, amíg olvastok. Csak el ne feledjétek visszatenni. Nehogy megint a jégszekrényben kössön ki.

Bogyó nem is kötött ki a jégszekrényben, mert tudta, hogy az nem kikötő, hanem még mindig egy nagy, négyszögletes és fehér jegesmedve. Viszont alighogy elengedték a nagy szobában, és a gyerekek olvasni kezdtek, azonnal nekifogott az új vállalkozásnak.

"Milyen szép hegy az a kék függöny" - mondta csak úgy magának.

"És teljesen függőleges meg satöbbi. Ráadásul telis-teli van szép hosszú barázdákkal, egészen odáig, ahol függ. Biztosan azért függőleges, mert függ. És ebből lett a füg-göny. Na, ezt jól kitaláltam - dörzsölte össze a két mellső lábát elégedetten. - Most mindjárt megmosakszom, mert a hegymászás előtt az aranyhörcsög általában mosakodni szokott. Főleg ha Bogyónak hívják" - mondta ismét csak úgy magának.

Mert Bogyó saját magának is meg szokta mondani, ha valami mondanivalója van. Különösen akkor, ha senki sincs a közelben.

Most pedig nem volt. Ami ismét csak tiszta szerencse, mivel így teljesíteni tudta a kitűzött feladatot. Ráadásul a legteljesebb mértékben. Farkát nekitámasztotta az egyik barázda fenekének, két hátsó lábát a barázda oldalának, mellső lábával pedig ügyesen, nagyon-nagyon ügyesen kapaszkodott. Egészen addig, amíg fel nem ért a hegy tetejére. "Tehát fent vagyok - mondta. - Ezzel én is alpi... alpi... alpinista lettem. Vagyis hegymászó. Hé, gyerekek, így néz ki egy alpi... egy hegymászó! - akarta büszkén kihúzni magát, de majdnem leesett. Nocsak, nocsak - mondta kissé ijedten. - Lássuk csak, lássuk csak mit tesz ilyenkor egy alpi... egy alpi... egy hegymászó? Hát először is körülnéz. Jó, akkor nézzünk körül. De miért néz körül a hegymászó? Mert látni akarja, hogy fent van a hegyen. Csakhogy nekem erősen kell kapaszkodnom, mert ha nem kapaszkodom, leesem. Jaj! Meg hű!... Máris!... Majdnem! Legjobb, ha most azonnal leme... leme... lemegyek. Csak hogyan? Hogyan is? Aha! Már tudom! Kötéllel. Mint az alpinisták: Viszont az nincs. Mármint kötél. Kötelet elfelejtettem hozni magammal. Úgy látszik, még nem vagyok egész alpi... alpi... hegymászó. Csak fél. Hű, de mennyire fél! Sőt fél... félek! Azt hiszem, a fél alpinisták mindig félnek. És meg kell menteni őket. Mondjuk helikopterrel. Vagy ha az nincs, kutyával."

- Hahó, Dux! Nem volna kedved egy kicsit megmenteni?

- Lehet róla szó - mondta Dux.

- Természetesen csak egészen kicsit. De a dolog meglehetősen sürgős.

- Viszont előbb nekem is meg kell tanulnom a függönyön mászni - mondta Dux.

- Mikor tanulsz meg? - kérdezte Bogyó.

- Talán jövőre - ásított Dux.

- Addig én nem várhatok - mondta Bogyó.

- Nézzétek, hol van! - mondta Évi. Erre aztán mindenki nézte. Meg csodálkozott.

- Ugye, milyen ügyes? - kérdezte Évi olyan büszkén, mintha ő maga mászott volna fel a függönyre.

- Nagyon ügyes - mondta Laci. - Most lássuk, hogyan jön le!

- Hogyne! Hogy leessen! - mondta Évi.

- Miért? Aki felmegy valahova, annak le is kell jönnie - mondta Laci.

- Hacsak nem fél. Hacsak nem fél hegymászó! Mint én - mondta Bogyó, és nézett, nézett le a magasból először az egyik, aztán a másik szemével.

Úgy nézett, hogy Laci megsajnálta.

- Na, gyere - állt fel egy székre.

Mert Laci, ha felállt egy székre, akkora volt, mint egy torony. Ami pontosan akkora, mint egy hegy, ami függőleges. Viszont Laci nem függött, mint a füg-göny. Csak a papájától függött. Meg Csaba is meg Évi is. Ebből aztán tudhatja, aki akarja, hogy az emberek is függnek, csak nem úgy, mint a füg-göny.

- Tessék, itt van a te híres hegymászód és felfedeződ - mondta Laci Évinek.

- Felfedező? Helyes. Bogyó, a felfedező - mondta Évi. - Akkor ráültetem erre a földgömbre.

Mert az asztalon volt egy földgömb, amit forgatni is lehetett. Csak az volt a hiba, hogy a földgömb gömbölyű volt és borzasztóan síkos.

- Puff! - mondta Bogyó. - Azt hiszem, ma már semmi esetre sem akarok hegymászó meg felfedező lenni.

- Pedig éppen el akartam énekelni neked a felfedező énekét - mondta Fütyüri, a kanári.

- Gondold azt, hogy már elénekelted - mondta Bogyó kissé mogorván, mert sejtette, hogy Fütyüri nem a felfedező énekét akarja elénekelni, hanem valami egészen mást.

Arra pedig nem volt kíváncsi.

Megjegyzés

Most már néhány tanulság is hozzám tartozik. Amit le kell vonni. Meg miegymás.

Azért inkább rátérek a következő mesére.

HARMADIK MESE

A vasárnapról, a félig megtalált lyukról, a szalagos tetejű pici házról,
a nagy rángásról meg a második Szörnyetegről

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vasárnap. Amiről viszont mindenki tudta, hogy ő a vasárnap. Mert akkor az emberek általában nem dolgoznak, csak örülnek a vasárnapnak.

Bogyó is örült a vasárnapnak. Nagyon-nagyon örült a vasárnapnak. Ugyanis vasárnap sokkal többet lehetett ketrecen kívül, mint más napokon. És ő nagyon szeretett ketrecen kívül lenni. Sőt még a nagyonnál is jobban szeretett. Különösen ha a kisebbik szobában a rengeteg zöld virág között kereshetett valami új felfedeznivalót.

Ebből kifolyólag minden alkalommal felmászott a könnyezőpálma szárán, ameddig csak tudott. Vagy annál is tovább.

- Hopplá! - mondta ilyenkor, mert egy kicsit leesett. - Most jut eszembe, hogy ott fönt már felfedeztem a felfedeznivalót.

De azért ebben sohasem volt teljesen biztos. Ami nem is lett volna jó. Mert egy aranyhörcsögöt mindig érhet valami izgalmas meglepetés. Főleg ha Bogyónak hívják.

"Vagy ha nem fönt, akkor lent - mondta csak úgy magának. Nézzük meg, mi van ebben az óriási cserépben. Mi van, mi van? Na igen, föld van. Jó sok fekete föld. Ahol föld van, ott lyuknak is kell lennie. Bár egyelőre nem látok itt semmiféle lyukat. Pedig biztosan van itt egy lyuk. Legalább akkora, amekkorába egy kicsi aranyhörcsög belefér."

És elkezdte keresni a lyukat, először csak szagolgatott mindenfelé, aztán a két mellső mancsával kaparni kezdte a földet.

- Valahol itt kell lennie - mondta. - Aha! Itt is van. Mintha egy kicsi már látszana belőle. Minél jobban kaparom, annál több látszik a lyukból. Ha elég szorgalmasan dolgozom, nemsokára az egész lyuk látszani fog.

- Csakhogy így a nyakamba szórod a földet - mondta Évi papája, aki a heverőn olvasott. A zöld növények pedig a heverő végénél a virágállványon voltak.

- Különben is, vasárnap még egy aranyhörcsögnek sem illik dolgozni, hanem...

De ezt már Bogyó nem hallotta, mert a füle bent volt a lyukban. Csak a hátsó fele meg a rövid farka látszott ki, amint ásott szorgalmasan.

- Elég legyen, Bogyó! - mondta Évi papája, és kiemelte Bogyót a lyukból.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Bogyó.

- Úgy értem, hogy hagyd abba - mondta Évi papája.

- Nem akarod, hogy megkeressem az egész lyukat?

- Nem akarom.

- Nagyon sajnálom - mondta Bogyó. - Mert ez a lyuk borzasztóan érdekes. Ebben a lyukban nemcsak sötétség van, hanem sok-sok fehér gyökér is. És én azt mind elrághatnám az éles fogaimmal.

- Na látod, éppen ezt nem akarom - mondta Évi papája.

- De miért nem?

- Mert akkor meghalnak a növények. Mivel gyökerek nélkül nem bírnak sokáig élni.

Ebből aztán tudhatja, aki akarja, hogy az emberek nagyon-nagyon fontosnak tartják a gyökereket. És nem hagyják elrágni még az aranyhörcsögöknek sem. Főleg vasárnap.

Tehát Bogyónak ott kellett hagyni a félig megtalált lyukat, amit Évi papája sajnos egészen betemetett. Bogyót pedig Évi ismét átvitte a nagy szobába, hogy végre ő is örüljön a vasárnapnak.

Mert ott már mindenki örült.

Az asztalon sütemények voltak meg málnaszörp meg a picike szürke ház, amit az emberek magnónak hívtak. Ennek a picike háznak a tetején volt egy nagy tekercs szalag, és az állandóan forgott. Közben a pici házból emberek kiabáltak meg énekeltek, meg mindenféle különös zajokat csaptak.

És ezt az egészet általában tánczenének nevezték.

Bogyó viszont nem tudta, mi az a tánc meg a zene. Sőt azt sem tudta, mi az a nagy rángás, amely kitört Évin meg a fiúkon meg a fiúk és Évi barátain. De nem is nagyon érdekelte. Mert mindenki úgy örül a vasárnapnak, ahogy tud. Meg ahogy engedik.

Szerencsére Bogyót is engedték. És ő egyre inkább örült annak, hogy örülhet a vasárnapnak. Egészen addig, amíg szembe nem találkozott a második Szörnyeteggel.

Az is nagy volt és szögletes. De nem fehér.

- Állj! Ki vagy?! - mondta Bogyó.

- Senki - mondta a Szörnyeteg.

- Senki? Az nem lehet - mondta Bogyó.

- Jó, hát akkor megmondom - mondta a Szörnyeteg. - Én vagyok a konvektor. Legalábbis azt hiszem.

- Konvektor? Az mi? - kérdezte Bogyó.

- Fűtőtest - mondta a Szörnyeteg.

- Aha! Tehát ezen az álnéven lopakodtál be az emberek közé - mondta Bogyó.

- Dehogy lopakodtam. Engem ide szereltek - mondta a Szörnyeteg.

- Ugyan! És miért? - kérdezte Bogyó.

- Hogy fűtsek - mondta a Szörnyeteg.

- Vagyis tűz van benned - mondta Bogyó.

- Meg gáz. Ha a gázt meggyújtják, akkor tűz - mondta a Szörnyeteg.

- Helyben vagyunk - mondta Bogyó. - Te vagy a tüzet fújó sárkány.

- Gondolod, hogy én sárkány vagyok? - kérdezte a Szörnyeteg.

- Sőt biztos vagyok benne - mondta Bogyó.

Erre a Szörnyeteget jóleső melegség járta volna át, ha már nem lett volna különben is tüzes. Ugyanis titokban mindig tüzet fújó sárkány szeretett volna lenni. És most erre jön valaki, ráadásul nem is akárki, hanem Bogyó, az aranyhörcsög, és szemébe mondja, hogy ő tüzet fújó sárkány.

- Hm - mondta.

Mert hirtelen nem jutott más eszébe.

- Egy tüzet fújó sárkány nem mondja azt, hogy: hm - mondta Bogyó.

- Hát mit mond? - kérdezte a sárkány.

- Mást - mondta Bogyó.

- Jó. Hát akkor: hm, hm!

- A sárkányok ordítani szoktak és elrabolni a szép lányokat. Meg miegymás - mondta Bogyó. - Aztán egyszer csak jön a sárkányölő vitéz.

- Csakhogy a sárkányölő vitézek általában fiúk szoktak lenni. Legjobb tudomásom szerint - mondta a sárkány.

- Igen. Az embereknél. De az aranyhörcsögöknél ez másként van. Te csak rabold el a szép lányokat. A többit meg bízd rám - mondta Bogyó.

- Sajnos már hazamentek. Mert vége van a nagy rángásnak. Meg a tánczenének. Most már csak Fütyüri énekel. Fütyürit viszont nem tudom elrabolni, mert bent van a kalitkában - mondta a sárkány. - Legfeljebb Évit rabolhatom el.

- Azt már nem! - mondta Bogyó.

- Miért nem? - kérdezte a sárkány.

- Mert nem engedem. És kész! Ha ilyen alattomos szándékaid vannak, akkor megkezdődik a nagy legyőzés - mondta Bogyó.

- Milyen legyőzés? - kérdezte a sárkány.

- A te legyőzésed. Ennyit már igazán kitalálhattál volna - mondta Bogyó.

Erre már Fütyüri is elhallgatott a kalitkában. A szobában óriási csend keletkezett.

- Bogyó megint eltűnt - mondta Évi.

- Ott van a fűtőtest háta mögött - mondta Fütyüri. De senki sem hallgatott rá.

- Ne izgulj, majd előjön - mondták a fiúk.

- Hátha megint bajba keveredett - mondta Évi. - Lehet, hogy megint a jégszekrényben van.

- Ide nem jött - mondta Dux a konyhában. - Nekem aztán elhiheted. Egyébként is be volt csukva az ajtó.

Évi tehát visszament a nagy szobába, és módszeresen nekilátott Bogyó megkeresésének.

Így jutott el a fűtőtestig.

- Itt van - mondta ijedten. - Megint beszorult.

- Tévedés! Én nem itt vagyok, hanem ott. Azaz nem ott, hanem itt - mondta Bogyó magabiztosan.

És igaza volt. Mert amit Évi Bogyónak vélt, az nem Bogyó volt, hanem Dux néhány szál szőre csomóban meg némi por. Viszont az egész valóban úgy nézett ki, mintha Bogyó lenne.

Évi ijedtében sírva fakadt.

- Mi baj van már megint? - kérdezte Évi papája.

- A Bogyó beszorult a fűtőtest mögé.

- Miért nem vigyázol rá jobban?! - mondta Évi papája dühösen. - Azt hiszed, nincs más dolgom, mint állandóan a Bogyóddal foglalkozni?!

És lecsavarta a gázt, aminek következtében a tűz nyomban kialudt. Aztán leszerelte a fűtőtest bádogborítását is, hogy jobban hozzáférjen a nagy sárkányölőhöz.

De erre már nem volt szükség, mert Bogyó előjött magától is. Igaz, tetőtől talpig porosan, piszkosan, ahogy egy valódi sárkányölőhöz illik.

- Hát itt vagyok - mondta, és mosakodni kezdett.

- Mit csináltál már megint? - kérdezte Évi szemrehányóan.

- Nem látod? Legyőztem a tüzet fújó sárkányt - mondta Bogyó nyugodtan. - El akart téged rabolni. De én nem engedtem.

- Hol van itt sárkány? Itt csak egy fűtőtest van, amit szét kellett szerelni. Miattad - mondta Évi.

- Ráadásul vasárnap! - mondta Évi papája.

Ebből aztán tudhatja, aki akarja, hogy az emberek nem szeretik, ha az aranyhörcsögök vasárnap sárkányt ölnek. És vasárnap nem szeretik a rendetlenséget sem. Ami eléggé elgondolkoztató...

Megjegyzés

Amikor hétköznap van, mint például ma is, akkor Évi már nagyon-nagyon büszke rám, hogy megmentettem őt a tüzet fújó sárkánytól. Meg hogy megöltem a tüzet fújó sárkányt. Így a tüzet fújó sárkány halálából kifolyólag vagyok az ő hőn szeretett Bogyója. Vagyis én vagyok a hőn szeretett, a forrón szeretett hős. Legalábbis ez a meggyőződésem. Hogy mostan se legyen semmi meglepetés.

Ezért rá is térek a következő mesére.

NEGYEDIK MESE

A kis darab szép tavaszi napról, a vidám ugatásról, a divatról meg a szomorú temetésről

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan mese, amelyik nem úgy kezdődött, hogy hol volt, hol nem volt. Sőt talán több is. De mégis mind mese volt.

Tehát egyszer volt egy szép tavaszi nap. Ami sajnos, elég hamar eltört, így az egész már tulajdonképpen nem is volt szép. Sőt szomorú. Viszont akkor még senki sem tudta. Mert Bogyót Évi levitte a lakásból egészen a földszintig. És annál is tovább.

A telepen a sok szürke ház körül nagy négyszögek voltak fűvel bevetve. Meg bokrok is voltak, meg fák is. A fákkal azonban egy aranyhörcsögnek már nem is érdemes foglalkozni, mert a fák még a függőleges kék hegynél, a füg-gönynél is magasabbak. Olykor. Vagyis általában.

A négyszögletes füves térségek mellett újabb, de kisebb négyszögletes térségekben virágok voltak mindenféle színekben. Pompáztak. Pontosan úgy, ahogy a virágoknak pompázni kell a színekben.

Különösen tavasszal.

Amikor Bogyót kivitték a tavaszba, hogy élvezze a tavaszi nap sugarait meg a szellőt, amely azért van, hogy lágyan simogasson, és vigye a virágok illatát. Meg miegymás.

Még a telepen a virágok és füvek mellett utak is voltak apró kavicsokkal beterítve, meg játszótér, piros hintákkal meg mászókákkal. De sajnos a mászókák vasrudakból voltak. Viszont ebből kifolyólag Bogyót már nem is érdekelték.

Hanem a füves térségek annál inkább. A legteljesebb mértékben. Szinte minden szál füvet, virágot megszagolt, ami csak útjába került. Kereste az újabb és újabb felfedeznivalót.

Egyszer csak megjelent Dux is a nagy szőrös lábaival. Őt meg Csaba hozta le, hogy ő se maradjon ki a szép tavaszi napból.

- Uh! Hát te is itt vagy? - kérdezte Bogyót.

- Persze hogy itt vagyok, amikor itt vagyok - mondta Bogyó, és két hátsó lábára állt, hogy ne legyen semmi tévedés. - De ha rám lépsz, akkor mindjárt nem leszek itt. Vagyis itt leszek, de kicsit másként. Viszont azt nem szeretném.

- Menj innen, Dux, mert még bajt csinálsz - mondta Évi.

- Ugyan, ugyan! Csak megkérdeztem tőle; hogy itt van-e - mondta Dux. - Ahogy az emberek szokták.

És vidáman ugatni kezdett, amiért ő is olyan okosan tud kérdezni, mint az emberek. De az is lehet, hogy egyszerűen csak jól érezte magát. Mert néha az ilyen nagy kutyákon is nehéz eligazodni.

Közben egy másik szürke házból kijött Évi barátnője. Kezében egy zöld bádogdoboz volt.

- Lehoztam Mókit - mondta.

Móki is aranyhörcsög volt, csak nem olyan szép zsemlyeszínű, mint Bogyó, hanem barna meg vörös, a szája körül fehér foltok. Mintha tejfölt nyalogatott volna, és elfelejtette volna letörölni.

- Jaj de mókás! - mondta Évi.

- Inkább morcos - mondta Évi barátnője.

- Szóval te vagy a morcos Móki - mondta Bogyó.

- Hogyne lennék morcos, amikor állandóan bent csücsülök ebben a ronda zöld bádogdobozban.

- Nem szeretem, ha a szobában összevissza mászkál - mondta Évi barátnője.

- Akkor miért vettétek? - kérdezte Évi.

Erre Évi barátnője megvonta a vállát. - Csak - mondta.

- Ó, igen, én a divat áldozata vagyok - mondta Móki Bogyónak.

- Divat? Olyan Szörnyeteggel még nem találkoztam - pislogott Bogyó először az egyik, aztán a másik bogyószemével. - Pedig már két Szörnyeteggel is találkoztam.

És gyorsan elmesélte a tüzet fújó sárkányt meg a nagy, négyszögletes és fehér jegesmedvét. Aztán futólag megemlítette a fekete csörgőkígyót is. Sőt azt is, hogy a fekete csörgőkígyó szerint nemsokára meg fog ismerkedni egy fiúhörcsöggel. Ami nem olyan nagy baj, mert néha a fiúhörcsögök is egészen jópofák tudnak lenni. Majdnem olyan jópofák, mint a leányhörcsögök. Vagyis mint ők most ketten, Bogyó és Móki, aki szintén leányhörcsög.

- Gondolod, hogy én is jópofa vagyok? - kérdezte Móki.

- A legeslegteljesebb mértékben - mondta Bogyó. - De most nem erről van szó. Hanem a divatról, amelynek te áldozata vagy. Áruld el, hol tartózkodik az a Szörnyeteg, és én megvívok vele. Esetleg te is segíthetsz egy kicsit, ha éppen akarsz.

- Csakhogy a divat nem Szörnyeteg - mondta Móki.

- Hát micsoda? - kérdezte Bogyó.

- Azt nem tudom, hogy micsoda, de nem Szörnyeteg, abban biztos vagyok - mondta Móki.

- Hiszen azt mondtad, hogy a divat áldozata vagy - mondta Bogyó. - Ezt itt mások is hallották.

Amiben viszont tévedett, mert nem hallotta senki. A lányok egymással beszélgettek, a fűszálak meg a virágok némán élvezték a szellő simogatását.

- Hát persze, hogy a divat áldozata vagyok - mondta Móki, és gondosan fésülködött és mosakodott a tavaszi napsugarakban. - Eszembe sem jutott, hogy ezt letagadjam. Mert ez tény.

- Csak a Szörnyetegeknek vannak áldozataik - mondta Bogyó határozottan, mert tudta, hogy ilyenkor milyen fontos a határozottság. - És a Szörnyetegek borzasztóan veszedelmesek. Nekem ebben már bőséges tapasztalatom van.

- Csodálatos - mondta Móki elismerően. - De a divat akkor sem Szörnyeteg.

- Hát micsoda? - kérdezte Bogyó kissé türelmetlenül.

- Más. Ezt alighanem csak az emberek tudják.

- Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy a divat, az az utálatos ször... jó, szerinted nem szörnye... és én tiszteletben tartom a mások véleményét meg miegymás. Így visszatérve, remélem, nem azt akarod mondani, hogy a divat az emberek között is szedi az áldozatait?

- A világért sem! - mondta Móki őszinte meggyőződéssel. - Az emberek annál okosabbak.

- Végre valamiben egyetértünk - mondta Bogyó békülékenyen. - Majd legközelebb elárulod, hol tartózkodik az az utálatos szörnye... vagyis a divat. Mert most biztosan megfélemlített meg miegymás. Igen, igen, majd legközelebb elárulod, de én akkor szembeszállok vele.

De sajnos nem volt legközelebb. Mert akkor a szép tavaszi nap eltört. És odalett a helyes, mókás Mókival együtt.

Ugyanis a lányok beszélgetés közben nem vették észre, hogy egy kisfiú - lehetett úgy ötéves - arra szaladt, és véletlenül, de igazán tiszta véletlenül rálépett szegény Mókira. És ő a továbbiakban már nem morcos Móki volt vagy esetleg mókás Móki, hanem egyszerűen csak halott Móki.

És ezen már nem lehetett változtatni.

- A Móki! Jaj, a Móki! - kiáltotta Évi, és azon nyomban keserves sírásra fakadt.

Hirtelen sírni kezdett az ötéves kisfiú is meg Évi barátnője is.

- Krrrr! - mondta Bogyó ijedten, nehogy őrá is rálépjenek a nagy szomorúságban. - Ilyenkor nem sírni kell, hanem gondolkozni. Nagyon-nagyon erősen gondolkozni!

De ebben alighanem tévedett. Mert gondolkodni addig kell, amíg a baj, a szerencsétlenség be nem következik. Mert utána már csak a következtetések levonása marad. Meg miegymás. Ami hasznára válhat ugyan Bogyónak, viszont szegény kis Mókin már semmiképpen nem segít. Sajnos.

A lányok megkeresték Mókinak azt a lyukat, amelyikbe végleg belefér. Hogy abban feküdjön örökké a ronda zöld doboz helyett.

- Segíthetek? - kérdezte Bogyó szomorúan, de nagyon-nagyon készségesen. - Itt rengeteg lyuk van, és én pillanatok alatt megtalálom a legeslegjobbat. Nekem igazán elhihetitek.

Nem hitték el. Sőt félreértették Bogyó segítő szándékát.

- Szégyellhetnéd magad - mondta Évi -, hogy ilyenkor is a szórakozáson jár az eszed. Hát nem látod, mi történt?

Látta. Bogyó látta, hogy mi történt. Látta, hogy hirtelen eltört a szép tavaszi nap, és a fényes napsugarak elszíntelenedtek. Még a füvek meg a virágok sem pompáznak színekben. Ahogy eddig. Még a szellő sem simogat, a virágok illatát is elejti, elbújik egy bokorban, és meg se mozdul.

És eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen nem is mindig szeret nagyon nagyon ketrecen kívül lenni.

- Legalábbis ebben a pillanatban - mondta Évinek. De Évi nem figyelt rá. Senki sem figyelt rá.

- Most már nem bánnám, ha a szobában összevissza mászkálna - mondta őszintén Évi barátnője.

A többiek hallgattak.

- És nem is volt morcos.

A többiek hallgattak.

- Csak olyan mókás.

A többiek hallgattak.

- És olyan aranyos volt.

Ami igaz is. Mert egy aranyhörcsög általában aranyos szokott lenni. Főleg ha azt...

Főleg ha azt Mókinak hívják.

Megjegyzés

A temetés után magammal vittem Móki emlékét. Csak nem a pofazacskómban, mint az ennivalót, hanem a fejemben. Hogy sokáig megmaradjon.

Viszont Fütyüri azt akarta, hogy a fejem maradjon meg sokáig. És nem az emlék. De ez nem is csoda, mivel Fütyüri csupán egy énekesmadár. Azaz kanári. Tehát neki megbocsátható.

Ezért aztán rá is térek a következő mesére.

ÖTÖDIK MESE

Az iskoláról, a kötelekről, a szellemről, a megmutatásról, a rozsdás hörcsögökről és a próbáról

Egyszer Bogyót Évi elvitte az iskolába. Az általánosba. Ami azért általános, mert általában minden gyerek oda szokott járni. Sőt ez kötelező.

- Bár én sehol sem látom itt a köteleket - mondta Bogyó Évinek, amikor beléptek a nagy zöld kapun.

- Milyen köteleket? - kérdezte Évi.

- Hát amivel köteleznek - mondta Bogyó. - Tudtommal a kötelezéshez kötelek kellenek. És lehetőleg jó vastagok, hogy el ne szakadjanak.

- Kötelek itt csak a tornateremben vannak. A kötélmászáshoz. Meg ugrálókötelek - mondta Évi kissé türelmetlenül.

Bogyó ezen elgondolkozott.

"Úgy látszik, valami rosszat kérdeztem - mondta csak úgy magának. - Lehet, hogy a kötelezéshez való köteleket nem mindig szeretik a gyerekek. Talán még Évi se mindig szereti. Csak azokat, amelyek mászáshoz valók. Meg azokat, amelyek ugrálnak."

Közben felértek a második emeletre, ahol Évi osztálya volt. És nem sokkal ezután megszólalt a folyosón a hosszú csengetés. De Bogyó akkor még nem tudta, hogy ez a csengetés az iskola szelleméhez tartozik.

Sőt azt sem, hogy az iskolának szelleme van. Ezt csupán akkor tudta meg, amikor már a történelemtanár is az osztályban volt, és egy fiú jóval utána dugta be a fejét meg a többi részét is a keskeny ajtónyíláson át.

Kiderült, hogy a fiú már korán reggel verekedett, és ebből kifolyólag borzasztóan maszatos volt, ráadásul még a ruháján is volt egy jókora repedés.

Hát ennek a fiúnak mondta a történelemtanár, hogy az nem méltó az iskola szelleméhez. Meg ilyesmit.

Bogyó nagyon szerette volna látni azt a szellemet, de csak azt látta, hogy a fiúk meg a lányok kettesével ülnek a padokban, és figyelnek arra, amit a tanár mond, meg írnak a táblára meg a füzetbe vagy egy kis papírdarabra, amit aztán gondosan összehajtogatnak, és azt mondják: add tovább!

De a szellemet sehol sem látta.

"Valószínű, ez egy egészen különös szellem - mondta csak úgy magának. - Ami abból is kiderül, hogy nappal sétál az iskola folyosóin, és nem láncokkal csörög, hanem villamos csengővel."

- Na végre - mondta Évi padtársa.

És örültek mások is, amikor meghallották a csengetést. Ebből aztán Bogyó arra következtetett, hogy a gyerekek közül elég sokan akadnak, akik az óra végén szívesen hallják az iskola szellemét. Viszont óra elején már kevésbé. De az is lehet, hogy ebben tévedett.

- Ide nézzetek, mit hoztam! - mondta Évi azoknak, akik éppen körülötte voltak.

És kivette Bogyót az iskolatáskájából, aztán a pad tetejére tette.

- Feleslegesnek tartom az ilyen megmutatásokat - mondta Bogyó Évinek.

Bár tudta, hogy amit mond, az is felesleges. Mert hirtelen olyan zsivaj támadt, mintha egy óriási veréb-csorda csivitelne.

- Vagyis inkább veréb-sereg - javította ki magát Bogyó.

Ugyanis tőle telhetőleg ragaszkodott a pontossághoz. De a túlzott lármához már annál kevésbé. És a sok feléje nyúlkáláshoz sem ragaszkodott. Amit a gyerekek simogatásnak neveztek. Csakhogy ez nem mindig sikerült.

Különösen egy fiú tévesztette el gyakran a simogatást. Keze állandóan Évi ujjaihoz ért. Amíg csak Bogyó a pad tetején tartózkodott. És amíg meg nem szólalt a csengetés. Sőt még annál is tovább. Mindaddig, amíg be nem lépett az osztályba a biológia-tanárnő. Mert akkor aztán vége szakadt a simogatásnak, és a lányok meg a fiúk újra kettesével ültek a padokban, és írtak a táblára meg a füzetbe vagy egy kis papírdarabra, amit gondosan összehajtogattak, és azt mondták: add tovább! Hogy méltók legyenek az iskola szelleméhez.

Közben hallgatták a biológia-tanárnőt, aki alapos magyarázatba fogott a rágcsálókról. De főleg a közönséges hörcsögökről. Amelyek azért közönségesek, mert vadon élnek, és egyáltalán nem olyan aranyosak, mint az aranyhörcsögök. Ráadásul a bundájuk is rozsdaszínű.

"Biztosan azért rozsdásodtak meg, mert sokat esik rájuk az eső - mondta Bogyó csak úgy magának. - Viszont pofazacskó tekintetében nekik sincs okuk panaszra. Ha elég okosak is hozzá."

De a magyarázatból kiderült, hogy a közönséges hörcsögök túlságosan is okosan használják a pofazacskójukat. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy egyáltalán nem használják okosan a pofazacskójukat. Mert sokkal több élelmet halmoznak fel a télire készített lakásaikban, mint amennyire valójában szükségük lenne. Így rengeteg gabonát, babot meg egyéb hasznos terményt pazarolnak el. Mindezt a gyűjtőszenvedélyükből kifolyólag.

Bogyó borzasztóan sajnálta a közönséges és rozsdás hörcsögöket, hogy olyan buták. Meg miegymás. És nagyon örült, hogy ő az emberek között élhet, sőt még iskolába is járhat olykor-olykor, ahol megtanulhatja, hogyan kell egy rendes hörcsögnek használni a pofazacskóját.

- Vagyis okosan. De nem túlságosan - mondta. - Legalábbis remélem - tette hozzá a biztonság kedvéért.

- Mit remélsz? - kérdezte Évi szórakozottan.

- Hát, amit kell - mondta Bogyó kitérően, mert látta, hogy Évi már egészen másra gondol.

A nagyszünetben aztán ki is derült, hogy mire. A próbára. Ugyanis Évi osztálya egy műsoros teadélutánra készült, a műsort pedig Évi állította össze a papája segítségével.

Ebben a műsorban szerepelt egy mese az okos szűcslegényről, aki háromszor is rászedi az ördögöt. És az okos szűcslegényt annak a fiúnak kellett játszani, aki gyakran eltévesztette a simogatást, és keze állandóan Évi ujjához ért, amíg csak Bogyó a pad tetején tartózkodott. De ezt Évi papája nem tudta.

A próbát az osztályban tartották meg, a katedra előtt. Ahol abban a pillanatban az ördög kútja volt a játék kedvéért.

Hogy ezzel is méltók legyenek az iskola szelleméhez.

Megjegyzés

Még az is lehet, hogy nemcsak az iskolának van szelleme. Hanem ennek a háznak, a harmadik emeletig bezárólag. Vagy tovább. Meg ennek a lakásnak. Meg az én sárga ketrecemnek is van szelleme. Meg rengeteg dolognak van szelleme ezen a világon. De ez nem biztos. Ezen még nagyon-nagyon gondolkodnom kell. Általában.

HATODIK MESE

A nagy sárga dobozokról, a sétáról, Domonkosról, a fiúhörcsögről, a kőrengetegről meg arról, ami van

Hát az úgy volt, vagyis úgy kezdődött, hogy Bogyót ismét becsomagolták. De ezúttal nem az iskolatáskába, még csak nem is a sárga ketrecbe, hanem egy közönséges kartondobozba, amelynek tetején lyukak voltak, hogy a levegő szabadon sétálgathasson. Ha éppen akar. Viszont Bogyó már annál kevésbé.

Szerencsére Évinek eszébe jutott, hogy ablakok is vannak a világon. Vagy legalábbis lehetnek. Még egy kartondobozon is. Ha csinálnak rá. Hogy az aranyhörcsögök akkor is kinézhessenek, ha véletlenül bent vannak.

Így aztán Bogyó kinézhetett. Miközben a kartondoboz elindult Évi meg Évi mamája, továbbá Évi papája társaságában. Laci és Csaba ellenben nem indultak el, mert nekik más dolguk akadt. Akárcsak a Duxnak meg a Fütyürinek.

- És most hova? - kérdezte Bogyó a kartondobozból.

- Aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik - mondta Évi sejtelmes hangon.

- Úgy! - mondta Bogyó, csakhogy mondjon valamit.

- A türelem rózsát terem - tette még hozzá Évi vigasztalásul.

- Sőt egy egész dombot! - mondta Bogyó.

- Milyen dombot?

- Rózsadombot.

- Ó, hát kitaláltad?! - csodálkozott Évi.

- Semmi az egész - mondta Bogyó szerényen. - Vagyis megyünk a Rózsadombra a nagybácsidhoz. Kíváncsian várom a fejleményeket. Meg miegymás. Egyébként a tévedés ténye áll fenn abban, amit mondtál. Mármint a kíváncsiságra meg az öregségre vonatkozóan. Ugyanis az aranyhörcsögök minél inkább kíváncsiak, annál kevésbé öregszenek meg. Ha tudni akarod. Lehet, hogy az embereknél is hasonló a helyzet. Olykor.

- Jó, jó, hagyd már abba! - mondta Évi. - Ha sokat beszélsz, még le talállak ejteni. Az pedig árt az egészségnek.

Ebben Bogyó egyetértett Évivel. A legteljesebb mértékben. Hallgatott hát, ameddig csak tudott, és némán nézett kifelé a dobozból.

Hanem amikor Éviék behelyezték az ő kis dobozát egy nagy sárga dobozba saját magukkal együtt, akkor mégiscsak megszólalt.

- Köszönöm ezt a nagy szoli... daritást. Azaz együttérzést. A legnagyobb hálával - mondta.

De Évi nem értette, miről van szó. Meg is kérdezte: - Miről beszélsz?

- Hogy ti is dobozban utaztok. Akárcsak én.

- Ó, te oktondi! Ez nem doboz. Ez egy villamos - mondta Évi.

- Aha! Értem - mondta Bogyó jóindulatúan. - Ez nem doboz, hanem villamos. És főleg nem sárga.

Magában pedig azt gondolta, hogy az emberek is tudnak szerények és figyelmesek lenni az aranyhörcsögök kedvéért. Különösen ha az illető aranyhörcsögöt Bogyónak hívják. Ezért aztán az út hátralevő részében azt sem mondta, hogy mukk. Ami igazán szép teljesítmény, ha valaki alaposan megvizsgálja.

A Rózsadombon Éviék már ismét gyalog mentek. Bogyót kivették a dobozból, és a továbbiakban Évi kezében tartózkodott. Végig, amíg csak a szép séta tartott. Meg a felfedezések.

- Nézd, Bogyó, milyen gyönyörű kutya! - mondta Évi. - Majdnem olyan gyönyörű, mint a Dux.

- De csak majdnem - mondta Évi mamája.

- Igen, majdnem - mondta Évi papája egyetértve.

Mert a majdnem olyan gyönyörű kutya is egy nagy skót juhászkutya volt.

Aztán még sok más, majdnem olyan gyönyörű kutyával találkoztak. Nagyobbakkal is, kisebbekkel is. Foxikkal, pulikkal, agarakkal, vizslákkal, mindenféle majdnem olyan gyönyörű kutyával. És azok a majdnem olyan gyönyörű kutyák békésen nézegették meg szagolgatták egymást. Gyakran együtt keresték a felfedeznivalót. Amit rendszerint meg is találtak, egy hátsó lábemeléssel jelezve.

Közvetlen az út mellett, a kerítések mögött a zöld fűben vagy a fákon fekete tollú, sárga csőrű madarak ugráltak. Nekik is majdnem olyan gyönyörű hangjuk volt, mint Fütyürinek. Pedig ők nem is voltak kalitkában.

- Ezek a feketerigók - mondta Évi tájékoztatásul.

- Tudom, tudom - mondta Bogyó. - Amelyiknek csőre van, ugrál, meg szépen énekel, az a feketerigó, viszont amelyik fekete, hosszú és csörög, az a fekete csörgőkígyó.

Közben megérkeztek a célhoz. Évi nagybácsija egy kétemeletes kertes társasházban lakott a családjával, a második emeleten. Két lányuk volt, Jutka meg Csilla. De főleg volt egy fiú aranyhörcsögük is. Erről már történt némi említés az előző mesékben. Csak éppen a nevéről nem, pedig az is fontos.

- Különösen ha valakit egyenesen Domonkosnak hívnak. Ráadásul okos Domonkosnak - mondta Bogyó elismerő tisztelettel.

- Én egy kicsit hosszúnak találom - mondta Domonkos. - Nem gondolod?

- Ó, nem! - mondta Bogyó. - Egyébként is egészében is hosszabb vagy, mint én. Ahogy illik. Általában. Ó, igen! Okos Domonkos! Nekem nagyon-nagyon tetszik.

- Úgyszintén nekem is nagyon-nagyon tetszik a helyes Bogyó - mondta Domonkos. - Talán kimehetnénk az erkélyre.

- Helyes. Vigyétek ki őket az erkélyre - mondta Évinek a nagybácsija. - Aztán hagyjátok őket, hadd ismerkedjenek össze.

Ami rendkívül okos gondolat volt Évi nagybácsijától. Ebből is kiderült, hogy Évi nagybácsija az okos Domonkoshoz tartozott.

- Hát hogy tetszik? Hogy tetszik? - kérdezte Bogyót Domonkos az erkélyen.

- Úgyszintén - mondta Bogyó kissé elfogultan.

- Úgyszintén?

- Vagyis hasonlóképpen.

Mert Bogyó igyekezett választékosan beszélni az okos Domonkos társaságában.

- Örvendek - mondta Domonkos. - Milyennek találod a várost innét fentről?

- Lenyűgöző kőrengeteg. Meg satöbbi - mondta Bogyó.

- Kő... micsoda?

- Kőrengeteg.

- Miért mondod, hogy kőrengeteg?

- Mert rengeteg kőből van. És ami rengeteg kőből van, az kőrengeteg. Nemdebár?

- Aha - mondta Domonkos nem valami nagy meggyőződéssel. Bogyó érezte Domonkos hangján ezt a nem valami nagy meggyőződést. Amitől kissé kedvét is vesztette. Jó darabig hallgattak hát mind a ketten, és bundájuk rendbe szedésével foglalatoskodtak.

Közben kisebb-nagyobb felhők úsztak a nap elé. Árnyékuk érdekes foltokban simult rá a kőrengetegre. Vagy ha úgy tetszik, a városra. Az árnyékok rései között a pásztázó napsugarakban egy-egy szép épület, vagyis ház kiemelkedett, és egészen közelinek látszott. Viszont a távolban minden, de minden finom kék párába burkolózott. Még a messzeség is. Amiről csak sejteni lehetett, hogy ott van. Valójában. De azt mindenki tudja, aki akarja, hogy a messzeségnek az a tulajdonsága, hogy ott legyen a finom kék párába burkolózva. Általában.

- És mi van a messzeségen túl? - kérdezte Bogyó, amikor végzett a fésülködéssel meg a mosakodással.

- Újabb messzeség - mondta Domonkos.

- És a messzeségen túli messzeségben talán még erdők is vannak. Meg hegyek. Meg mezők. A mezőkön pedig rengeteg vadhörcsög lakik.

És igyekezett nagyon-nagyon okos képet vágni. De rögtön érezte, hogy a vágás lehetne tökéletesebb is. Ebben az esetben. Hogy az okos Domonkos teljesen tisztában legyen a helyzettel.

- Sajnos ez nem olyan könnyű, mint egyébként - kezdte újra. - Te viszont nagyon-nagyon okos vagy. Így aztán minden lehetséges. Különösen ha találkoztál a nagy, négyszögletes és fehér jegesmedvével.

- Semmiféle jegesmedvével nem találkoztam - mondta Domonkos.

- Nem?

- Nem.

- Ugyanis az egy Szörnyeteg - magyarázta Bogyó. - Az emberek frizsidernek hívják. Vagy jégszekrénynek. Egyébként is többféle Szörnyeteg van. A másodikat már én is legyőztem a saját személyem által. Azt úgy hívják, hogy fűtőtest, vagyis tüzet fújó sárkány. De a divatnak is a szeme közé nézek hamarosan. Mivel megígértem a szegény Mókinak.

- Bocsánat - szakította félbe Domonkos -, a magyarázatodban itt-ott akad némi hiányosság. Ezért megkérnélek, kezdd el újra, és nyugodtan menj a dolgokon végig.

- Igazad van - mondta Bogyó -, mivel a fekete csörgőkígyót is kifelejtettem. Bár azon nem szeretnék végigmenni. Legfeljebb a négyszögletes tenger tetején, amely a barlangban van. Ha éppen úgy esik. Mert azt is kifelejtettem. Sőt az okos szűcslegényt is kifelejtettem. Az iskolából. A próbából kifolyólag. Amikor ott voltam. Mármint az iskolában Évivel. Ami általános és kötelező. De kötelek csak a tornateremben vannak, és borzasztóan ugrálnak. Te legutóbb mikor voltál az általános iskolában?

- Oda csak a Jutka jár. Aki már első osztályos. De a Csilla még nem jár oda. Meg én sem. Viszont nálam ez természetes - mondta Domonkos.

- Na igen! Mert te olyan elképesztően okos vagy - mondta Bogyó. - Különben is az aranyhörcsögöknél ez az ügy másként van, mint az embereknél.

- Milyen ügy?

- Hát az iskola. Meg miegymás.

- Aha!

- Véleményem szerint azért is tartoznak hozzád. Mármint a Jutka meg a Csilla. Hogy olyan okosak legyenek, mint te - mondta Bogyó. - Hogy őket is okos Jutkának meg okos Csillának hívják. Legalábbis idővel. Ahogy erről meg vagyok győződve. Általában.

- Korántsem - mondta Domonkos.

- Korántsem? De miért? - kérdezte Bogyó.

- Mivel nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy megtanítsam őket, hogyan kell gondoskodni rólam, hogyan kell nekem enni adni, kitisztítani a helyemet. Meg minden egyéb - mondta Domonkos. - Ez a valóság meg az igazság. Amely most egybeesik.

- És mi az az egy, amelybe esik? - kérdezte Bogyó.

De Domonkos nem reagált. Folytatta:

- Viszont a te esetedben, kedves és még mindig helyes Bogyó, nagyon messze van egymástól az igazság meg a valóság. Olyan messze, hogy nem is látszanak se innen, se onnan. És közöttük ott van, amit elmondtál. A magyarázat. A Szörnyetegek, a sárkány, a fekete csörgőkígyó, az okos szűcslegény. Ha jól értettem.

- Rosszul értetted. Egészen biztos, hogy rosszul értetted, okos Domonkos - mondta Bogyó. - Az okos szűcslegény igenis létezik. Még ha nem is olyan okos, mint te, de azért ő is nagyon-nagyon okos, mert legyőzte az ördögöt ott az iskolában. Ahogy említettem. Többször. Mint én a második Szörnyeteget. Továbbá Móki is létezik abban a szörnyű lyukban; pontosabban a fejemben, habár ott nincs lyuk... meg... meg miegymás.

Itt már Bogyó nagyon szomorú volt. De szomorú volt Domonkos is, mert érezte, hogy kissé túllőtt a célon.

- Én csak fel akartalak világosítani - mondta. - Ámbár lehet, hogy túlságosan. Tudvalevően sajnálom.

És békülékenyen közeledett Bogyóhoz.

- Örvendek a belátásodnak - mondta Bogyó.

Aztán ő is közeledett. Hogy ne legyen többé semmi nézeteltérés.

Megjegyzés

Évi nagybácsija holnap eljön hozzám látogatóba. És eljön hozzám a Csilla, a Jutka, sőt az okos Domonkos is.

Ebből aztán mindenki tudhatja, aki akarja, hogy a látogatásokat vissza kell adni, hogy senkinél se maradjon. Végleg. Sőt azt is mindenki tudhatja, aki akarja, hogy ez egy egészen jó játék. Olykor.

Most pedig rátérek a következő, egyben az utolsó mesére.

HETEDIK MESE

Az álomról, a hosszú bolyongásról, a gyülekezésről, a virágkoszorúkról és a legkedvesebb elnevezésekről

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy álom. Amiről csak akkor derült ki, hogy ő egy álom, amikor Bogyó felébredt a sárga ketrecben. Amikor kinyitotta először az egyik bogyószemét, aztán a másik bogyószemét - de az álmot már nem látta sehol.

Viszont kezdeten ott volt.

- Pontosabban én voltam benne az álomban. És ez nagy különbség. Végső fokon - mondta Bogyó Évinek.

- Na igen - mondta Évi. - Na igen. Végső fokon.

- Természetesen te is benne voltál - mondta Bogyó. - Sőt!...

- Sőt?

- Bizony hogy sőt!

- Vagyis még valaki?

- Vagyis több valaki. Ahogy már lenni szokott egy ilyen szép álomban. De ő aztán igen! - mondta Bogyó sejtelmesen.

- Ő? Kicsoda?

- Mintha nem tudnád!

- Tudom. Csak tőled szeretném hallani.

Bogyó azonban hallgatott.

- Most miért hallgatsz? - kérdezte Évi bosszúsan.

- Mert szeretnék visszamenni az álomba - mondta Bogyó Évinek.

- Szó sem lehet róla! Egy álomba nem lehet csak úgy visszamenni!

- Csak úgy nem?

- De nem ám!

- És csak úgy nélkül? Úgy esetleg?... Vagy talán?...

- Úgy sem!

Bogyó ezen aztán hosszan elgondolkozott. Aminek meg is lett az eredménye. Mármint a gondolkozásnak. Mert Bogyó, ha úgy igazán elgondolkozik, annak mindig megvan az eredménye.

- Van egy eredeti javaslatom - mondta.

- Ó, eredeti? Na, erre kíváncsi vagyok - mondta Évi.

Mert csakugyan kíváncsi volt.

- De még mennyire eredeti! - húzta ki magát büszkén Bogyó. - Ugyanis valahonnan biztosan ered. És ami valahonnan biztosan ered, az eredeti.

- Tehát?

- Bocsánat! Szerintem nem azt kell mondani, hogy tehát, hanem azt, hogy halljuk az eredeti javaslatot.

- Jó. Halljuk az eredeti javaslatot.

- Így már más. Csak az a baj, hogy közben elfelejtettem. Valószínű azért, mert annyira sürgettél.

Erre Évi határozottan haragos képet vágott.

- Még hogy én?! Hát tudd meg, hogy amit itt művelsz...

- Már tudom. Ugyanis közben eszembe jutott - mondta Bogyó, nehogy megint elfelejtse. - Tegyünk úgy, mintha még mindig álmodnék. Mintha most kezdődne el az álom. Akkor aztán mind a ketten jól járunk. Sőt még többen is.

Évit kissé váratlanul érte ez a valahonnan eredő javaslat, amely most éppen Bogyótól eredt. De hamarosan összeszedte magát.

- Ami azt illeti, megpróbálhatjuk - mondta.

- Örvendek az egyetértésnek - mondta Bogyó.

ÉVI: Csak az a baj, hogy nem látok semmit. Semmi különöset.

BOGYÓ: Mert be van hunyva a szemed. Először mindenki csak a sötétet látja. Aztán jön az álomba lépés. Meg miegymás. De már lépünk is. Vigyázat! Hopp! Ez megtörtént. Szerencsésen.

ÉVI: Ez meg.

BOGYÓ: Hát mit szólsz?

ÉVI: Na igen!

BOGYÓ: Vagyis?

ÉVI: Hát olyan hogyishívják! Meg hogyismondjam!

BOGYÓ: Hajszálra ugyanaz. Sőt hasonlóképpen. Lenyűgöző ez a kőrengeteg! Nemdebár?

ÉVI: Miféle kőrengeteg?

BOGYÓ: Hát afféle, amilyen általában. Vagyis pontosan olyan. A lehető legpontosabban. De az a fontos, hogy kijussunk belőle. Akkor már következik a messzeségen túli messzeség.

ÉVI: Te ismered az utat?

BOGYÓ: Okos Domonkos ismeri.

DOMONKOS: Tudvalevően.

BOGYÓ: És az okos szűcslegény is ismeri.

SZŰCSLEGÉNY: Üdvözletem az egész társaságnak!

ÉVI: Úgyszintén.

SZŰCSLEGÉNY: Még hiányoznak egyesek.

FEKETE CSÖRGŐKÍGYÓ: Halló! Halló! Itt a fekete csörgőkígyó! Kivel beszélek?

FŰTŐTEST: Itt a fűtőtest. Vagyis a konvektor. Vagyis a tüzet fújó sárkány!

FEKETE CSÖRGŐKÍGYÓ: És milyen ügyben?

FŰTŐTEST: Tüzet fújási ügyben.

BOGYÓ: Ilyenkor, tavasz végén, amikor kezdődik a nyár?

FEKETE CSÖRGŐKÍGYÓ: Ilyenkor, tavasz végén, amikor kezdődik a nyár?

NAGY ÉS NÉGYSZÖGLETES FEHÉR JEGESMEDVE: Majd ha fagy! Majd ha fagy!

DUX: Ahogy parancsoljátok. Esetleg pacsit is adhatok. Bár egy ilyen nagy kutya, mint én...

BOGYÓ: Mi nem parancsoltunk semmit. Hova gondolsz?

ÉVI: Én parancsolok.

SZŰCSLEGÉNY: Én is parancsolok.

ÉVI: Hogyha velünk jössz, ne lépj senkinek a lábára!

BOGYÓ: És főleg a hátára! Mert nem szép, ha a nagy kutyák rálépnek a kisebbekre. Következésképpen.

SZŰCSLEGÉNY: Vagy következetesen.

DOMONKOS: Ebben maradunk.

FÜTYÜRI: Nem ebben, hanem a kalitkában. Mivel ez egy repülő kalitka. Mostan. Ahol énekelek folyton-folyvást. Ide mindenki berepülhet egy szállásra.

ÉVI: Vagy beszállhat egy repülésre. Ámbár...

BOGYÓ: Ámbár most inkább a saját lábunkon repülünk.

DOMONKOS: A messzeségbe.

BOGYÓ: A messzeség tündöklő kék páráiba.

ÉVI: Ahol sokáig bolyongunk.

BOGYÓ: Repülünk!

ÉVI: Bolyongva! Bolyongva repülünk.

BOGYÓ: És elérjük a messzeségen túli messzeséget.

ÉVI: Már el is értük.

BOGYÓ: Itt vannak az erdők, a hegyek, a mezők.

ÉVI: A virágos mezők!

BOGYÓ: A virágos mezőkön rengeteg vadhörcsög lakik!

ÉVI: Annyit szedünk belőlük, amennyit csak tudunk!

BOGYÓ: Ez lesz a legnagyobb gyülekezés!

ÉVI: Koszorút fonunk belőlük!

BOGYÓ: Beszédet intézünk hozzájuk!

ÉVI: A fejünkre meg a nyakunkba akasztjuk őket!

BOGYÓ: Megmagyarázzuk nekik, hogy vigyázzanak a pofazacskójukra meg az esztelen gyűjtögetésre!

ÉVI: Tudtommal a virágoknak nincs pofazacskójuk!

BOGYÓ: De a vadhörcsögöket sem lehet koszorúba fonni és a nyakunkba akasztani!

ÉVI: Ezek szerint te a vadhörcsögökről beszélsz.

BOGYÓ: Te pedig a vadvirágokról.

ÉVI: Na igen!

BOGYÓ: Végül is. Meg miegymás.

ÉVI: Eltévesztettük az álmot.

BOGYÓ: És majdnem beleestünk az ördög kútjába. Amely itt valóság. Az igazság bele is esett.

ÉVI: Az ördög kútjába?

BOGYÓ: Abba. Többször is.

ÉVI: Jaj!

BOGYÓ: De mindig kimászott.

ÉVI: Szerencsére.

BOGYÓ: Az okos szűcslegény.

ÉVI: Hol van?

BOGYÓ: Lovagol az ördög hátán. A fekete csörgőkígyó csörög, a tüzet fújó sárkány tüzet fúj, a nagy és négyszögletes fehér jegesmedve jeget csinál, a vadhörcsögök gyűjtögetnek és rozsdásodnak. Dux Lacival és Csabával focizik, ahelyett hogy a függönymászást tanulná; Fütyüri énekel, mint mindig; Jutka iskolába jár; Csilla óvodába jár; okos Domonkos pedig rám gondol; én meg arra, ha lányom lesz, Mókinak nevezem. És ez lesz a legszebb elnevezés.

- Te tréfálsz? - kérdezte Évi.

- Ó, nem! - mondta Bogyó. - Ó, nem! Végül is.

Mert hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy álom. Amiről csak akkor derült ki, hogy ő egy álom, amikor Bogyó felébredt a sárga ketrecben. Amikor kinyitotta először az egyik bogyószemét, aztán a másik bogyószemét - de az álmot már nem látta sehol.

Így hát nem maradt más hátra, mint elkezdeni a befejezést.

BEFEJEZÉS

És itt már nincs mese. Csak néhány utolsó megjegyzés a tudnivalókról.
Ez nagyon fontos, hogy ne legyen semmi félreértés

Hogy mennyi minden tartozik hozzám ebben a pillanatban, az most mind eszembe jut. Remélem, nem hagyok ki semmit. Hogy mindenki tudja meg, aki akarja, ahogy itt következik:

Első:

Hozzám tartozik egy lakás. Két szoba, konyha, fürdőszoba. Nekem ez bőven elég. Sőt a fürdőszoba már felesleges is, mert én úgy mosakszom, hogy megnyálazom a két mellső mancsomat, és alaposan végigdörzsölöm velük a bundámat. Ahogy ezt már mindenki tudja. Az emberek azonban nem ilyen ügyesek. Nekik még szükségük van vízre és szappanra. Ami elég különös ízlés, mert én sem a vizet, sem a szappant nem szeretem.

Második:

Egy tizenkét és fél éves lány, vagyis Évi. Még mindig ő tartozik leginkább hozzám. Évi két bátyja, Csaba és Laci, Évi mamája és papája is kicsit hozzám tartozik. De nem nagyon. Aztán hozzám tartozik még a Dux, az óriási skót juhászkutya. Szerencsére ő sem tartozik nagyon hozzám. És hozzám tartozik még Fütyüri, a kanári a kalitkában. Amely folyton-folyvást énekel meg miegymás. Aztán hozzám tartozik még a sárga vasketrec, de csak nappal. Éjjel viszont sárgaság nélkül. És most már kezdem megszeretni, mert nemsokára hozzám tartozik a kicsi Móki és a kicsi Domonkos is. Úgyszintén. Sőt remélhetőleg.

Harmadik:

A sok szürke ház közül a legszebb szürke ház tartozik hozzám. Egészen a harmadik emeletig bezárólag. Az erkélyeket kékre meg sárgára festették. Talán mivel a házak is szürkék, meg az egerek is szürkék, és az emberek nem akarják, hogy a házakat összetévessze valaki az egerekkel.

Negyedik:

A majdnem vadonatúj lakótelep, a sok szürke házzal. Tudvalevően a házak azért szürkék, hogy ne legyenek szürkék a piszoktól. Mert az emberek borzasztóan előrelátóak és okosak. Talán még az aranyhörcsögöknél is okosabbak. Főleg, ha azokat nem Bogyónak vagy Domonkosnak hívják.

Ötödik:

A majdnem vadonatúj lakótelepen túl egy háromemeletes régi általános iskola. Ami azért általános, mert általában minden gyerek oda szokott járni. Sőt ez kötelező. Bár a kötelek csak a tornateremben vannak. Amelyekre fel lehet mászni. De vannak olyanok is, amelyek ugrálnak. Olykor. Aztán hozzám tartozik még egy kicsit az okos szűcslegény is, amiért tévedésből állandóan Évi ujjához ért, amikor engem simogattak. Meg a próba miatt is.

Hatodik:

A Duna másik partján a domb a rózsákkal, Évi nagybácsija Csillástul, Jutkástul, mindenestül. De főleg Domonkos miatt. Általában.

Hetedik:

Hozzám tartozik a kőrengeteg, vagy ha úgy tetszik, a város. Amely lenyűgöző és egyre csodálatosabb. Nekem. És különösen akkor gyönyörű, ha kisebb-nagyobb felhők úsznak a nap elé, és a felhők árnyéka rásimul. Aztán az árnyékok rései között a pásztázó napsugarakban egy-egy szép épület, vagyis ház kiemelkedik, és egészen közelinek látszik. Viszont a távolban minden, de minden finom kék párában lebeg. Még a messzeség is. Amiről csak sejteni lehet, hogy ott van valójában. De azt mindenki tudja, aki akarja, hogy a messzeségnek az a tulajdonsága, hogy ott legyen a finom kék párába burkolózva. Továbbá hozzám tartozik a messzeségen túli messzeség. A legteljesebb mértékben. És hozzám tartoznak a mesék. Na igen! Most már a mesék is hozzám tartoznak. Meg a szellemek. Az én sárga ketrecem szelleme, ennek a lakásnak a szelleme meg a házé, a harmadik emeletig bezárólag. Vagy tovább. A telepé, a kőrengetegé, vagyis a városé. A messzeségé. A messzeségen túli messzeségé. A meséké. És mindenféle nagyon szép dolog szelleme is hozzám tartozik. De erről többet most nem akarok mondani.

Hát ennyi minden tartozik hozzám. Végül is.

Hogy mindenki megjegyezze, aki akarja.