Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.
Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat agyamban: de amint egyszer megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt - halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként - nagyon lassú átmenetekben - elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétől örökre.
Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, mily okosan jártam el, mily óvatosan, mily előrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten - mielőtt megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja kilincsét, és kinyitottam - ó, egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha tudott volna egy őrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan - ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott -, kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett a keselyűszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át - minden éjjel pontosan éjfélkor -, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem, és vakmerően beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor, míg aludt.
Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra kismutatója nem mozog oly lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha azelőtt nem éreztem ennyire biztosnak erőmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimről! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna. Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a sűrű sötétségben - az ablaktáblákat szorosan bezárta, mert félt a betörőktől -, s így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra, tágabbra.
A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor a hüvelykujjam megcsúszott sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:
- Ki jár itt?
Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjről éjre, hallgatva a szú percegését a falban.
Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt - ó, nem! -, az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek fenekéből, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott. Tudtam, hogy ébren volt már a legelső csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nőtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél a kandallóban - mondta magának -, egér szaladt át a padlón", vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen, megpróbálta ily föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt megérezte, - noha se nem látta, se nem hallotta -, megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.
Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi - igen, igen kicsi - rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát - nem is képzelitek, milyen lopva, lopva -, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s teliben ráhullt a keselyűszemre.
Tárva találta - tágra, tágra tárva -, s amint ránéztem, fölgyűlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem - tompa kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velőt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az átkozott helyre irányoztam.
S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége? - most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa, sebes hang ütődött, amilyet egy vattába csavart óra adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona bátorságát.
De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam. Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a szív pokoli dobogása erősbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás, másodpercenként egyre hangosabb! - figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges vagyok: és úgy is van. És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szívem kettéreped. És most új félelem szállott meg - a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott - egyetlenegyet. Egy pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a falon. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen, mint egy kődarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem bosszant a szeme.
Amennyiben még mindig őrültnek hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan, de csöndben működtem. Először is szétdaraboltam a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.
Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem - még az sem - föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltűnőt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment - ha! ha!
Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt - még mindig sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát, az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyű szívvel mentem le kinyitni mert mitől félhettem most? Három férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendőrtisztek. Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy bűntény történhetett; feljelentést tett a rendőrségen, s őket küldték ki helyszíni szemlére.
Mosolyogtam - mert mitől félhettem? Üdvözöltem az urakat. A sikoltás, mondtam, éntőlem származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg mindent alaposan. Végre az ő szobájába vittem őket. Megmutattam értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam őket, pihenjék ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad vakmerőségében, a saját székemet pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt áldozatom hullája nyugodott.
A rendőrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyőzte őket. Feltűnően nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de ők még mindig ott ültek, és csevegtek. Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem, hogy megszabaduljak az érzéstől; de csak nem akart véget érni, s egyre hangosabb lett - míg végre úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben van.
Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erősbödött - és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang - amilyet egy vattába csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegő után - de a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a hang állandóan erősbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem csekélységekről magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal; de a zaj állandóan erősbödött. Mért nem akarnak elmenni?! Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve a látogatók megjegyzésein - de a hang állandóan erősbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam - dühöngtem - káromkodtam! Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erősbödött. Hangosabb lett - hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható Isten! - nem, nem! Hallották! - sejtették! - tudták! - gúnyt űztek borzalmamból! - gondoltam, és azt gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és most - újra! - figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb! hangosabb!
- Gazemberek! - sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! - szakítsátok föl a padlót! itt, itt! - ez a rettenetes szív dobog!
Fordította Babits Mihály
Nem törődöm azzal, hogy mások is elhiszik-e ezt az eszeveszett és számomra mégis természetes történetet, amelyet most papírra akarok vetni. Bolond is lennék, ha elvárnám, hiszen még a magam érzékei se hittek a maguk tanúbizonyságának. Pedig nem vagyok őrült, és holtbiztos, hogy nem is álmodom. De holnap meghalok, és ma könnyíteni akarok lelkemen. Egyetlen célom, hogy őszintén, szabatosan, kommentár nélkül a világ szeme elé tárjak egy és mást, úgynevezett házi ügyeimet. És mégis ezek az események, ezek a kisszerű ügyek kínoztak, tettek tönkre és rémítettek engem. De nem bocsátkozom külön fejtegetésekbe. Számomra nem jelentettek sokkal kevesebbet, mint borzalmat - lehet, hogy mások kevésbé borzalmasnak, inkább groteszknek fogják találni. De az is meglehet, hogy akad majd nálam nyugodtabb, logikusabb és kevésbé izgatott elme, aki az én fantazmagóriámat, olyan körülmények közt, amelyeket leírni is rettegek, egészen természetes okok és következmények magától értetődő egymásutánjának értékeli.
Gyermekkorom óta simulékonynak és emberszeretőnek ismertek. Kis pajtásaim sokszor ki is gúnyoltak, hogy "vajszívű" vagyok. Különösen az állatokat szerettem, és szüleim sok-sok új kedvenccel ajándékoztak meg. Időm java részét ezekkel töltöttem, és legboldogabb perceim azok voltak, amikor etettem és simogattam őket. Ahogy nőttem, úgy nőtt velem állatszeretetem is, és férfikoromban ez volt örömeim egyik fő forrása. Annak, aki valaha is örült egy hűséges és tanulékony kutya kedveskedésének, aligha kell sokat magyaráznom, hogy ebből milyen természetű és milyen mély öröm származik. Az állat önzetlen és önfeláldozó. Szeretetében van valami, ami szíven ragadja azt, akinek gyakran van alkalma az ember könnyelmű barátságával és nyomorúságos hűségével találkozni.
Korán nősültem, és nagyon örültem, hogy feleségemben sok rokon érzést találtam. Amikor megtudta, mennyire szeretem az állatokat, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy figyelmesen, kedvesen meg ne lepjen. Voltak madaraink, aranyhalunk, egy szép kutyánk, nyulaink, egy kis majmunk és egy macskánk.
A macska feltűnően nagy és gyönyörű állat volt, koromfekete, és meglepően okos. Olyan okos, hogy feleségem, aki csöppet sem volt babonás, gyakran emlegette azt a régi mesét, hogy minden fekete macska voltaképpen átváltozott boszorkány. Persze, sohasem mondta ezt komolyan, és most is csak azért említem, mert éppen eszembe jutott.
Plutó - ez volt a macska neve - volt a kedvencem és játszótársam. Magam etettem, és ő nyomon követett mindenütt a házban, bármerre is jártam. Nagy nehezen tudtam csak leszoktatni és visszatartani attól, hogy az utcán is el ne kísérjen.
Barátságunk ilyen formában évekig tartott. E hosszú évek alatt (el kell pirulnom, amikor ezt leírom) az iszákosság ördöge annyira elhatalmasodott rajtam, hogy természetemet és hajlandóságaimat teljesen megváltoztatta, és gonosz irányba terelte. Napról napra izgágább, ingerlékenyebb, komorabb, kíméletlenebb lettem, és mások érzéseivel semmit sem törődtem. Még feleségemmel is modortalan és kiállhatatlan voltam, szidtam, sőt végül meg is vertem. Persze, állataim is megérezték lényemnek e változását. Nemcsak hogy elhanyagoltam őket, de rosszul is bántam velük. De Plutóval szemben még mindig kíméletes voltam, és nem kínoztam úgy, mint ahogy minden lelkifurdalás nélkül kínoztam a nyulakat, a majmot, a kutyát, ha történetesen egyik vagy másik az utamba került. De szenvedélyem nőttön-nőtt - ó, van-e nagyobb csapás, mint az alkohol szenvedélye! -, és a végén már a macska, az öreg és öregségében zsémbes jó barát is megszenvedte gyilkos kedvemet.
Egy éjjel, amikor az egyik lebujból tökrészegen hazatántorogtam, úgy rémlett, hegy a macska kikerül. Elkaptam, és erőszakosságomtól úgy megijedt hogy védekezése közben fogával felsebezte kezemet. Pokoli düh fogott el. Nem bírtam uralkodni magamon, feledtem igazi mivoltomat, és minden porcikámat ittas, állati gonoszság kerítette hatalmába. Mellényzsebemből elővettem zsebkésemet, nyakon ragadtam szegény jószágot, a kést kinyitottam, és szándékosan kivágtam egyik szemét az üregéből. Odavagyok, égek a szégyentől, reszketek, mialatt ezt az átkozott gonosztettet leírom!
Amikor reggelre kelve józan gondolkodásom visszatért, és elszállt az éjszakai tivornya mámora, bűnömért félig borzalom, félig megbánás fogott el... valami bűntudatfélét éreztem gyengén és homályosan, de lelkem legmélye mozdulatlan maradt. Újra a tobzódás örvényébe vetettem magam, és cselekedetem minden emlékét borba fojtottam.
A macska lassan-lassan magához tért. Az üres szemgödör, mit tagadjam, borzasztó látvány volt, de az állat fájdalmai elmúltak. Úgy járt-kelt a házban és a ház körül, mint azelőtt, de közeledtemre, mint várható is, vad rémület fogta el, és menekült. Régi érzéseimből annyi még megmaradt bennem, hogy eleinte fájt nekem az, hogy egy lény, amelyet úgy szerettem egyszer, ennyire meggyűlölt. De ez az érzés nemsokára ingerlékeny keserűséggé fajult. Végül is feltartóztathatatlanul úrrá lett rajtam a csakazértis szelleme. Ezt a szellemet a filozófia nem tartja számon, holott szent meggyőződésem, amelyben úgy hiszek, mint abban, hogy lelkem van, hogy a csakazértis az emberi szív ősösztönei közül való, az érzések felbonthatatlan elemei közt foglal helyet, és irányt szab az ember jellemének. Van-e valaki, aki nem követett el százszor is gonoszságot vagy ostobaságot csak azért, mert tudta, hogy nem szabad? Nem bizgat-e örökké valami, hogy legjobb szándékunk ellenére megsértsük a törvényt csak azért, mert tudjuk, hogy törvény?! Mondom, a csakazértis buktatott el végül engem is. A lélek kiolthatatlan vágyódása, hogy kínozza önmagát, hogy természetén erőszakot tegyen, hogy rosszat cselekedjék, magáért a rosszért: ez... ez hajszolt engem odáig, hogy végül elkövessem azt, amit elkövettem a vétlen állat ellen. Egy reggel hidegvérrel hurkot vetettem a nyakára, és felakasztottam egy fára. Felakasztottam sírva, szememből csak úgy patakzott a könny, szívem tele volt fájdalmas megbánással, és mégis felakasztottam, mert tudtam, hogy szeretett, tudtam, hogy nem adott okot tettemre, mert tudtam, hogy ezzel bűnt követek el, halálos bűnt, amely azzal fenyegeti lelkemet, hegy kirekeszti - ha ez lehetséges - a legkegyelmesebb és legfélelmesebb Isten határtalan kegyelméből.
Annak a napnak az éjszakáján, amelyen kegyetlen gaztettemet elkövettem, álmomból tűzilárma vert fel. Ágyam függönye égett. Az egész ház lángolt, és a veszedelemből csak nagy nehezen menekülhetett feleségem, szolgám és jómagam. A pusztulás teljes volt. Minden földi javam elhamvadt, és én halálosan kétségbeestem.
Nem vagyok olyan gyenge, hogy összefüggést keressek a szerencsétlenség és kegyetlenségem között. De mert a tényeknek egy láncolatát bontom részleteire, nem akarok egyetlen szemet sem kihagyni. A tűzvészt követő napon megnéztem a romokat. A házfalak, egynek kivételével, leomlottak. Ez az egyik szobafal volt, nem nagyon vastag, a háznak mintegy a közepén. Itt állt az ágyam feje. Derekasan ellenállt a tűznek, én úgy véltem, azért, mert nemrég vakolták. Nagy sokadalom gyűlt össze a puszta fal alatt, és az emberek aprólékosan és feszült figyelemmel vizsgálgatták a fal egyik pontját.
- Furcsa!... Hallatlan!... - hangzott többfelől, úgyhogy felkeltették az én kíváncsiságomat is, és odaléptem.
Bas-relief[66] formájában a fal fehér felszínén egy óriási macska alakja domborodott ki. A dombormű bámulatosan pontos volt. Az állat nyaka körül kötél.
Első pillanatban, hogy erre a látományra (mert mi másnak nevezhetném?) esett a tekintetem, csodálkozásom és félelmem a végsőkig fokozódott. De azután gondolkozni kezdtem. Úgy emlékeztem, hogy a macskát a házzal szomszédos kertben akasztottam fel. A tűzilármára biztosan nagy tömeg özönlötte el a kertet, valaki levághatta az állatot a fáról, és a nyitott ablakon át szobámba dobta. Talán azért, hogy álmomból felverjen. A leomló falak belepréselték kegyetlenségem áldozatát a friss vakolatba; és a mész, a lángok meg az állati hullában levő ammóniák kerekítették ki a domborművet úgy, ahogy azt láttam.
Bár készségesen elhittem ezt az egyedül helyes és logikus magyarázatot, lelkiismeretemet mégsem tudtam ilyen könnyen megnyugtatni, és nem tagadhatom, hogy a dolog mély nyomot hagyott bennem. Képzeletem hónapokon át foglalkozott a macskával, és olyan érzéseket támasztott bennem, amelyek már-már a megbánással voltak határosak. Odáig jutottam, hogy már sajnáltam, hogy elvesztettem az állatot, és a lebujokban, ahol időmet eltöltöttem, mindig egy másik macskát kerestem, hasonlót az elpusztulthoz, hogy betöltse annak helyét.
Egy éjszaka, amint félkábulatban egy gyalázatosnál is gyalázatosabb lebujban üldögéltem, figyelmemet hirtelen nagy, fekete tárgy vonta magára. Ott trónolt a szobát szinte betöltő óriási hordón, amelyből gint vagy rumot mértek. Néhány percig meredten odabámultam, és főképpen azon csodálkoztam, hogy az előbb nem vettem észre ott azt a fekete valamit. Odatámolyogtam, és megérintettem. Fekete macska volt... Nagyon nagy... akkora, mint Plutó, amelyhez különben is rendkívül hasonlított. Csak éppen hogy Plutónak egy csöpp fehér szőre sem volt, míg ennek a macskának a mellén határozatlan körvonalú, nagy fehér folt világított.
Ahogy hozzányúltam, fölemelkedett, dorombolt, kezemhez dörgölődzött, és egyáltalán nagyon elégedettnek látszott. Ez volt hát az az állat, amelyet annyira kerestem. Fölajánlottam, hogy megveszem, de a kocsmáros semmit sem kért érte, nem is ismerte, soha nem is látta.
Eljátszogattam vele, simogattam, és amikor felkászálódtam, hogy hazamenjek, az állat magától követett. Hagytam, útközben meg-megálltam vele, lehajoltam, és megsimogattam. Alighogy hazaértünk, nyomban otthon érezte magát, és feleségem is mindjárt kegyeibe fogadta.
Ami engem illet, bennem rövidesen ellenszenv ébredt a macska iránt. Épp a fordítottja történt, mint amit vártam; nyilvánvaló szeretete - miért, miért nem - inkább undorított és bosszantott. Ez az undor és bosszúság végül keserű gyűlöletté vált. Kerültem a bestiát, és csak szégyenérzetem és az előbbi macskával elkövetett kegyetlenségem tartott vissza attól, hogy ne bántsam ezt is. Néhány hétig türtőztettem magam; nem rúgtam bele, nem bántottam, de napról napra fokozatosan növekvő utálattal néztem rá, és némán, mint a pestis leheletétől, menekültem gyűlöletes jelenlététől.
Kétségtelenül hozzájárult gyűlöletemhez, hogy már másnap reggel fölfedeztem: az új macska is félszemű, akárcsak Plutó volt. Feleségem ettől csak jobban szerette, hiszen ő - mint már említettem - csupa emberség, mint egykor én is voltam, és ez az emberség sok egyszerű, tiszta öröm forrása.
Én mind jobban és jobban megutáltam a macskát, az meg mind jobban és jobban szeretett. Olyan állhatatosan követte lépéseimet, hogy azt az olvasónak meg sem tudom magyarázni. Ha leültem, székem alá mászott, vagy a térdemre ugrott, és elárasztott kellemetlen hízelgésével. Ha felkeltem és elindultam, lábam közé tolakodott, és majdnem hasra estem. Vagy hosszú, hegyes körmével ruhámba kapaszkodott, és így szinte a mellemhez tapadt. Legjobban szerettem volna ilyenkor egyetlen ökölcsapással agyonvágni, de ettől visszatartott előbbi gaztettem emléke, de főképpen - be kell vallanom - az a rettenetes félelem, amellyel e bestia eltöltött.
Félelmem nem volt fizikai természetű - és mégsem tudom másképp magyarázni. Még itt... itt a siralomházban is szégyellem magam... szégyellem azt a rémületet és borzalmat, amelyet ez az állat keltett bennem, és amely a képzelhető legszörnyűbb rémlátássá fajult. Feleségem nemegyszer figyelmeztetett az állat mellén levő fehér foltra, amelyről már beszéltem, és amely az egyetlen különbség volt e furcsa állat és az elpusztított macska között. Az olvasó emlékszik, e fehér folt, bár nagy, de határozatlan körvonalú volt, később azonban szinte észrevétlenül formálódni, alakulni kezdett. Ez eleinte képzelődésnek, káprázatnak tetszett, de később határozott alakot és körvonalat öltött. Most is megborzadok, ha le kell írnom, hogy mihez hasonlított. Azért gyűlt bennem össze az idők folyamán az undor és a rémület, azért szerettem volna, ha mertem volna, megszabadulni a szörnyetegtől... azért... mert... kimondom... a mellén fehéren... elborzasztóan egy AKASZTÓFA rajzolódott ki!... AKASZTÓFA! Ó, a bűnnek és a rémületnek gyászos és irtózatos szerszáma... a haláltusának és halálnak eszköze!
És most igazán nyomorultnak, a nyomorultak legnyomorultabbjának éreztem magam. Egy oktalan állat... a társát megvetésre méltó módon pusztítottam el... egy oktalan állat okoz nekem, embernek, a nagy Isten képmásának ilyen elviselhetetlen fájdalmat! Jaj! Se nappal, se éjjel nem ismertem többé az áldott nyugalmat! Nappal a dög egy pillanatra sem tágított mellőlem, és éjjel óránként felriadtam kimondhatatlan félelmemben, hogy forró lélegzetét ott érzem az arcomon... egész rettenetes súlyával rám nehezedik... testet öltött lidércnyomás!... nincs erőm, hogy lelökjem magamról... örökre odafészkeli magát a szívem fölé.
Az efféle elviselhetetlen és gyötrő kínok nyomása elpusztította azt a kevés jót is, ami még bennem megmaradt. Gonosz gondolatok rajzottak körül magányomban - a legsötétebb, a legkísértetibb gondolatok. Meggyűlöltem és megutáltam az egész világot, az emberiséget; olykor kiszámíthatatlan dühroham vett rajtam erőt, teljességgel rabja voltam, és - jaj! - leggyakrabban panaszszót se ejtő, türelmesen szenvedő feleségemnek kellett mindezt elviselnie.
Egy nap valami házi munka úgy hozta magával, hogy lekísért a régi ház pincéjébe, ahol szegénységünkben laknunk kellett. A macska is velünk jött, és lefelé menet a lépcsőn belebotlottam, és majdnem elestem. Ez az őrületig feldühített. Felkaptam egy baltát, és megfeledkezve gyermekes félelmemről, amely eddig visszatartotta karomat, a macskára sújtottam. A csapás halálos lett volna, ha feleségem nem fogja le kezemet. A beavatkozás ördögivé fokozta dühömet. Kiszakítottam kezéből karomat, és ahogy csak tőlem tellett, fejbe vágtam. Egyetlen jaj szó nélkül holtan rogyott össze.
A szörnyű gyilkosság elkövetése után az volt minden gondom, hogy óvatosan és nyomtalanul elrejtsem a holttestet. Tudtam, hogy se nappal, se éjjel nem vihetem ki a házból, hogy valamelyik szomszéd meg ne lássa. Többféle terv merült fel agyamban. Arra gondoltam, hogy feldarabolom és elégetem, másik tervem az volt, hogy elásom a pincében. Azután azt gondoltam, hogy jobb lesz, ha a kútba dobom, vagy talán ládába csomagolom, mint valami kereskedelmi árut, és a rendes úton egy emberrel elvitetem otthonról. De végül mindezt elvetettem, és egy sokkal jobb megoldást választottam. Elhatároztam, hogy befalazom a pincébe, mint ahogy a barátok tették a középkorban áldozataikkal.
A pince erre a célra nagyon is alkalmas volt Nemrégiben vakolták, s a nyirkos levegőben a laza vakolat még meg sem szilárdult. Szerencsémre találtam egy kiugró szögletet, amely különösen alkalmas volt tervem kivitelére. Tűzhelyet vagy kéménynyílást akartak oda építeni, de azután újra elfalazták. Egy percig sem volt kétségem aziránt, hogy itt minden nehézség nélkül kivehetem a téglákat, és miután a holttestet elrejtettem, újra visszarakhatom, anélkül, hogy bárki is észrevenné.
Számításomban nem is csalódtam. Feszítővassal könnyen kiszedtem a téglákat, és miután a holttestet, ahogy a hely engedte, a belső falnak támasztottam, minden különösebb nehézség nélkül helyreállítottam az építményt, ahogy az eredetileg volt. Habarcsot, homokot szereztem, mindent ami csak kellett, és mindent elkövettem, hogy az új vakolatot ne lehessen a régitől megkülönböztetni. Nagyszerűen sikerült! Amikor elkészültem vele, nagyon meg voltam elégedve. A legélesebb szem sem vehette észre a falon, hogy valaha is kibontották. A hulladékot a padlóról aggodalmas gonddal összeszedegettem, és diadalmas pillantást vetve magam köré, megdicsértem magam: "Végre egy munka, amely igazán nem volt hiábavaló!"
Legközelebbi gondolatom az volt, hogy a bestia után nézzek, amely annyi gyötrelmet okozott nekem, és amelyet már rég el kellett volna pusztítanom. Ha most szemem elé kerül, rögtön utolérte volna végzete, de úgy látszott, a ravasz dög megijedt haragomtól, és nem mert szemem elé kerülni. Le sem tudom írni, el sem lehet képzelni a mély, az áldott nyugalmat, amely lelkemre szállott, mikor a macska csak nem került elő. Lefeküdtem, eleinte féltem, figyeltem, hogy valahonnan előbukkan, de nem!... sehol se volt, és ez volt az első éjszakám hosszú, hosszú idő óta, hogy nyugodtan és jóízűen aludtam - aludtam! lelkemen a gyilkosság súlyos terhével is.
Elmúlt a második és a harmadik nap, és az én lidércem csak nem jelentkezett. Szabadon lélegzettem! A szörnyeteg eltűnt; őrökre megszűnt a rémület! Nem tér vissza soha többé! Boldogságom határtalan volt. Sötét bűnöm alig zavart. A vizsgálat megindult ugyan, de a kérdésekre biztosan és könnyen megfeleltem.
Házkutatást is tartottak, de természetesen semmit sem vettek észre. Vidáman és bizakodva néztem jövőm elé.
A negyedik napon váratlanul újabb rendőri bizottság jelent meg, hogy újabb szigorú házkutatást tartson. Biztos lévén a dolgomban, és feltétlen tudatában annak, hogy a holttestre nem találhatnak rá, csöppet sem ijedtem meg. Még csak izgatott sem voltam. A rendőrtiszt felszólított, hogy kövessem. Egy szögletet, egy zugot sem hagytak ki. A végén, már harmad- vagy negyedízben, lementek a pincébe is. Egy arcizmom sem rándult meg. A szívem olyan nyugodtan vert, mint alvó, ártatlan kisgyermeké. Keresztül-kasul jártam a pincét. Nyugodtan sétáltam, karomat mellemen keresztbe fontam. A rendőrség megnyugodott, és már éppen menni készült. Örömöm túlságosan nagy volt ahhoz, hogy magamba tudtam volna fojtani. Égtem a vágytól, hogy legalább egy - diadalittas - szót szóljak, és ártatlanságomról teljes bizonyítékot szolgáltassak.
- Uraim - mondtam, mikor már a lépcső felé haladtunk -, boldog vagyok, hogy eloszlattam minden gyanújukat. Jó egészséget és valamivel több udvariasságot kívánok önöknek. De mindemellett meg kell jegyeznem, uraim, hogy ez nagyszerűen épített ház. (Eszeveszett vágyakozásomban, hogy magam előtt is hencegjek, szinte nem is tudtam, mit beszélek!) Sőt mi több, páratlanul épített ház. Ezek a falak... ne siessenek, uraim!... ezek a falak szilárdan állnak! - És elkapatva hencegésemtől, a kezemben levő pálcával rácsaptam a falra, amely mögött egykor annyira szeretett feleségem holtteste állott.
De jaj! - Isten irgalmazzon és védjen meg ősellenségem karmaitól! - még el sem hangzottak ostoba és kérkedő szavaim, amikor válasz érkezett a sírbolt mélyéből. Eleinte halk és töredezett hang, mint egy gyermek elfojtott sírása, de azután hirtelen elnyújtott, hangos, meg nem szűnő jajongássá dagadt... irtózatos, állati, embertelen hang - üvöltés! - szívszaggató sikoly... félig a borzadály, félig a győzelem vonítása - hang! amely csak a pokolból szabadulhatott ki, az átokvert torkok hangja, a halálra ítélt és halálküzdelmüket vívó démonok rémkiáltása.
Felesleges elmondanom, hogy mit éreztem, gondoltam. Tántorogva a szemközti falnak dőltem. A rendőrcsoport - rémületében és iszonyatában - egy pillanatra szinte megmerevedett a lépcsők alatt. A következő pillanatban egy tucat erőteljes kar dolgozott a falon. A fal lezuhant A már oszlásnak indult és alvadt vérrel lepett holttest ott állott a nézők szeme előtt. Fején vörösre tárt szájjal és tűzben égő, kimeresztett fél szemével ott ült az átkozott bestia, amelynek végzetes hatalma hajszolt a gyilkosságba, és amelynek áruló hangja juttatott a hóhér kezére. A szörnyeteget is befalaztam a sírboltba!
Fordította Pásztor Árpád
Son coeur est un luth suspendu;
Sitôt qu'on le touche il résonne.[67]
DE BÉRANGER
Egy egész, unalmas, ködös, hangtalan napon át, az esztendő őszén, mikor a felhők nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, utaztam egyedül, lóháton, egy különösen sivár tájdarabon; és végre, mire az est árnyai felvonultak, ott voltam a méla Usher-ház látkörében. Nem tudom, hogy történt, de az épület megpillantására elviselhetetlen szomorúság érzése járta át szellememet. Azt mondom: elviselhetetlen, mert ezt az érzést nem enyhítette semmiféle olyan, félig már kellemes, mert költői hangulat amilyenben rendesen fogadja a lélek a pusztaság vagy borzalom legkomorabb természeti képeit is. Úgy néztem az előttem nyúló látványra - a csupasz házra s a birtok egyszerű tájrajzára, a zordon falakra, a kifejezéstelen szemhez hasonló ablakokra, a néhány sor sásra és a néhány korhatag fa halvány törzsére, oly tökéletes nyomottságával kedélyemnek, amit semmi más földi érzéshez nem tudok hasonlítani, mint az ópiumszívó másnaposságához - a mindennapi életbe való keserű visszaesésnek, a fátyol lehullásának iszonyatával. Valami jegesség volt, valami süllyedő, émelyedő érzése a szívnek, valami könyörtelen zordsága a gondolatnak, amit a fantázia semmiféle ösztökélése nem tudott szárnyalásra sarkantyúzni. Mi volt az - s megálltam a gondolatra -, mi volt az, ami úgy felzaklatta idegeimet, mialatt az Usher-házat szemléltem? A rejtélyt nem tudtam megoldani; sem megbirkózni az árnyképekkel, melyek mindenfelől megszálltak, amint így tűnődtem. Vissza kellett térnem ahhoz a ki nem elégítő konklúzióhoz, hogy míg egyfelől kétségtelenül léteznek szimpla természeti objektumoknak oly kombinációi, melyeknek ily hatalmuk van érzéseink felett, addig másfelől e hatalom analízise azok közé a vizsgálódások közé tartoznék, melyek túlhaladják elménk mélységeit. Lehetséges, gondoltam, hogy e táj elemeinek, a festmény részleteinek pusztán különböző összeállítása módosítaná, vagy tán meg is semmisítené ezt a képességét arra, hogy ily fájdalmas impressziót keltsen; és, e gondolat hatása alatt cselekedve, megrántottam lovam zabláját egy halványfekete, komor tó meredek partjánál, mely töretlen fénnyel nyúlt a ház előtt, és lenéztem - de még didergetőbb borzongással, mint az imént - a szürke sás és a kísérteties fatörzsek és a kifejezéstelen szemekhez hasonló ablakok elváltozott és megfordított képmására.
Pedig a szomorúságnak ebben a házában szándékoztam én most tölteni pár hetet. Tulajdonosa, Roderick Usher, egyike volt gyermekkorom legjobb pajtásainak; de utolsó találkozásunk óta sok év telt el. Nemrég azonban egy levél ért hozzám az ország egy távoli zugában - egy levél őtőle -, mely vadul sürgető hangjával nem tűrt meg más választ, mint amit személyesen lehet adni. A kézirat ideges izgalomról tanúskodott. Írója heveny testi rosszullétről beszélt - s lelki zavarról, mely szellemét gyötörte -, s komoly kívánságáról, találkozni velem, mint legjobb, sőt egyetlen személyes barátjával abból a célból, hogy társaságom derűjében némi enyhülést próbáljon keresni bajára; A modor, ahogy mindezt, sok más dologgal együtt, megírta - az a szív, mely nyilvánvalóan kísérte kérését -: ez volt, ami nem engedett haboznom; s ehhez képest azonnal teljesítettem azt, amit pedig elég különös kívánságnak éreztem.
Ámbár, mint kisfiúk, egészen bizalmas pajtások voltunk, mégis igazában kevéssé ismertem barátomat. Túlzott és megrögzött módon tartózkodó volt mindig. Tudtam azonban, hogy rendkívül régi famíliája időtlen idők óta nevezetes volt temperamentumának különös érzékenységéről, mely hosszú korokon át egzaltált műalkotásokban nyilvánult meg, legutóbb pedig valami bőkezű s mégis diszkrét jótékonyságnak ismételt cselekedeteiben lelte kedvét, valamint a zenei tudománynak nem annyira ortodox és könnyen felismerhető szépségeiben, mint inkább útvesztőszerű bonyodalmaiban. Megtudtam azt a mindenképp említésre méltó tényt is, hogy az Usher-faj törzse, bármily tiszteletes régiségű, sose hajtott tartós ágat; más szóval az egész család egyetlen leszármazási vonalban nyúlt a jövőbe, és nagyon csekély, ideig-óráig tartó eltérésekkel így nyúlt már emberemlékezet óta. Ez a hiány lehetett - tűnődtem, míg gondolatban megállapítottam a hely tökéletes összeillését lakóinak köztudatban levő karakterével, s okoskodni kezdtem a lehetséges befolyásról, amelyet az egyik, századok hosszú során át, a másikra gyakorolhatott -, ez a hiánya az oldalági leszármazásnak, s a birtok és a név ebből következő töretlen egyenességű átadódása apáról fiúra, ez volt az, ami végre annyira azonosította a kettőt, hogy a birtok eredeti nevét egészen elsüllyesztette ebbe a kétértelmű és különös megjelölésbe: "Usher-ház" - amely elnevezés, úgy látszik, a parasztság nyelvhasználatában egyformán jelentette a családot és a családi házat.
Mint előbb mondtam, annak a - kissé gyermekes - kísérletemnek, hogy lenéztem a tóba, egyetlen eredménye az volt, hogy még mélyítette az első különös benyomást. Nem lehet kétség felőle, hogy előítéletem gyors erősödésének tudata - miért ne nevezném előítéletnek? - csak még inkább gyorsította ezt az erősödést. Régóta tudtam már, hogy ez paradox törvénye minden oly érzésnek, melynek alapja: félelem. S csak ez okból történhetett, hogy mikor újra felemeltem szememet magára a házra annak a vízben tükröző képéről, különös képzelődés támadt lelkemben - igazán oly nevetséges agyrém, hogy csak azért említem, mert mutatja az érzések eleven erejét, amelyek megleptek. Annyira felizgatta fantáziámat, hogy valósággal azt hittem, az egész házat és birtokot valami külön légkör veszi körül, amilyen nincs máshol, csak itt és a közvetlen szomszédságban; külön atmoszféra, aminek semmi köze az égi levegőhöz, hanem ami a korhadó fákból és a szürke falból és a néma tóból gőzölgött fel - fertőző és misztikus párakör, nehéz, lomha, halványan látható s ólomszínű.
Lerázva lelkemről azt, ami nem lehetett más, mint álom, pontosabban szemügyre vettem az épület valóságos képét. Fő-fő jellegének látszott valami szertelen régiség. Hatalmas korszakok fakították. Apró gombák fonták be az egész külsejét, mint összeszövődött, finom hálózat csüggve az ereszekről. De mindez nem jelentett semmiféle különösebb omlást. A kőművesmunkának egyetlen darabja sem hullt le; s szinte érthetetlennek tűnt fel az ellentét részeinek tökéletes állapota, s az egyes kövek porlatag mivolta között. Volt ebben valami, ami engem régi faművek tetszetős egészben maradására emlékeztetett, melyek hosszú éveken át valamely elfeledett pincében korhadtak a külső levegő minden leheletétől tökéletesen elzárva. De az általános bomlás e látszatán kívül az építmény alig adta jelét múlandóságának. Talán a kutató szemlélő tekintete felfedezett volna valami éppen hogy észrevehető hasadékot, amely a homlokzat tetőrészétől kiindulva, útját a falnak lefelé vette, zegzugos irányban, mígnem eltűnt a tó komor vizében.
Míg ezeket a dolgokat megfigyeltem, egy kurta, kavicsos úton a házhoz érkeztem. Egy várakozó szolga átvette lovamat, s én beléptem a hall gótikus íve alatt. Onnan egy halk léptű komornyik több sötét és tekervényes folyosón keresztül elvezetett gazdájának dolgozószobájába. Ezen az úton is sok olyasmit láttam, ami, magam sem tudom mivel, hozzájárult, hogy megerősítse azokat az érzéseimet, amelyekről már beszéltem. Bár körülöttem minden - a mennyezet faragványai, a falak sötét tapétái, a padlók ébenfeketesége és a fantasztikus címertrófeák, melyek minden lépésemre megcsörrentek - csupa olyan dolog volt, amikhez, vagy hasonlókhoz, gyermekkorom óta hozzászoktam; és, bár nem haboztam elismerni, mily ismerős mindez, mégis csodálkozva vettem észre, hogy ezek a meghitt képek mily idegenszerű képzeteket keltettek fel. Az egyik lépcsőfordulón találkoztam a család orvosával. Arckifejezése - úgy tűnt fel előttem - kicsinyes ravaszság és állandó zavar bélyegét viselte. Zavartan szólt hozzám, és továbbment. Az inas most kitárta az ajtót, s betessékelt gazdája színe elé.
A terem, amelybe léptem, rendkívül tág és magas volt Az ablakok hosszúak, keskenyek, csúcsosak s oly nagy távolságra a fekete tölgyfa padlótól, hogy belülről egyáltalán nem lehetett őket megközelíteni. Vörösre festett fény gyenge csilláma tört utat a rácsozott üvegtáblákon át, s jó volt arra, hogy a legkiemelkedőbb tárgyak körvonalait tűrhetően kirajzolja; de azon már hiába erőlködött a szem, hogy a szoba távolabbi szögleteit vagy a boltozatos és fafaragványos mennyezet rejtekeit elérje. Sötét drapériák csüggtek a falakról. A bútorzat általában pazar, kényelmetlen, antik és kopott volt. Sok könyv és hangszer hevert elszórva, de képtelen volt élénkíteni a színt. Éreztem, hogy a bánat atmoszféráját lélegzem. Zord, mélységes, könyörtelen ború hangulata borult mindenre és járt át mindent.
Amint beléptem, Usher felemelkedett egy szófáról, amelyen teljes hosszában feküdt, és élénk melegséggel üdvözölt, amiben, így gondoltam első pillanatban, volt valami túlzott szívélyesség, egy ennuyé[68] világfi keresett erőlködése. De egy pillantás arckifejezésére meggyőzött teljes őszinteségéről. Leültünk; s néhány másodpercig, míg ő szótlan maradt, én félig részvét, félig tisztelet érzésével néztem. Bizony, soha ember oly rettenetesen meg nem változott, s ily rövid idő alatt, mint Roderick Usher! Csak nehezen tudtam rávenni magamat, hogy elfogadjam ennek a sápatag lénynek, aki előttem állt, azonosságát kezdő kamaszkorom hű társával. Pedig arcának karaktere mindig különös volt. Valóságos hullaszerű arcszín; nagy, nedves és hasonlíthatatlanul fényes szemek; kissé keskeny és nagyon halvány, de páratlanul szép hajlású ajkak; finom, héber mintájú orr, de az ilyen formáknál szokatlanul széles orrlyukakkal; gyengéden rajzolt áll, melynek csapottsága az erkölcsi energia hiányáról beszélt; pókhálónál lágyabb és vékonyabb hajzat; mindezek együtt s még hozzávéve valami szabálytalan kiszélesedést a homlok környékén, oly kifejezést adtak, melyet nem egykönnyen lehet elfelejteni. De most éppen e vonások uralkodó jellegének s megszokott kifejezésüknek túlzott érvényesülése oly változást eredményezett, hogy kételkedtem: kivel beszélek? A bőrnek most már kísértetes sápadtsága és a szemnek most igazán csodaszerű ragyogása mindennél jobban meghökkentett, sőt megfélemlített. A selyem hajat is hagyta szabadon nőni, s ahogy az, mint őszi ökörnyál, vad, olvatag szövevényben inkább lengett, mint omlott az arc köré, ezt az arabeszk benyomást még erőltetve sem tudtam összekapcsolni a rendes emberi kifejezés fogalmával.
Barátom modorában az első pillanatra megütött valami szaggatottság, valami bizonytalanság; s nemsokára rájöttem, hogy ennek az eredete a gyenge és hiábavaló erőlködés folytonos ismétlődése volt, úrrá lenni egyfajta megszokott remegésen, a túlzott, ideges izgatottságon. Hiszen valami ilyesmire már el voltam készülve, egyrészt a leveléből, másrészt, mert visszaemlékeztem bizonyos gyermekkori jellemvonásaira, s következtettem is különleges fizikai alkatából és vérmérsékletéből. Mozgása fölváltva volt élénk és csüggeteg. Hangja gyorsan ment át valami reszketeg határozatlanságból - mely a kedély teljes lefokozottságára látszott vallani - az energikus kurtaságnak abba a fajtájába, abba a szaggatott, súlyos, sietség nélküli és tökéletesen tagolt kifejezésmódba, abba az ólmos, jól egyensúlyozott és tompán zengő torokhangba, amelyet a megrögzött iszákosnál, vagy az ópium javíthatatlan élvezőjénél figyelhetünk meg legintenzívebb mámorainak periódusában.
Ily hangon beszélt látogatásomnak céljáról, s hogy mily komolyan kívánt engem látni, s mennyire remélte, hogy jelenlétemben könnyebbülést talál. Bizonyos részletességgel terjeszkedett ki arra, hogy milyennek gondolja betegsége természetét. Szervi, családi bajnak mondotta, aminek gyógyíthatóságában nem bízott; pusztán ideges bántalom, tette rögtön hozzá, bizonnyal hamarosan elmúlik magától. Tünetei közt szerepelt a természetellenes érzések egész raja. Egyik-másik ezek közül, amint részletezte, érdekelt s megzavart; ámbár talán elbeszélésének szavai és általános modora is megtették ebben a maguk hatását. Sokat szenvedett érzékeinek valami beteges élességétől; csak a legsemlegesebb ízű ételt tudta megenni; csak bizonyos szövésű ruhát tűrt meg a testén; a legcsekélyebb virágillat számára nyomasztó volt; szemét még a gyönge fény is gyötörte, és csak kevés hang volt, bizonyos húros hangszerek hangja, ami nem okozott borzadást lelkének.
De különösen egy fonák neme a rettegésnek tette őt rabjává.
- El fogok pusztulni - mondta -, bele kell pusztulnom ebbe a siralmas bolondságba. Így, így, és nem másképpen fogok elpusztulni. Rettegek a jövő eseményeitől, nem önmagukban, hanem hatásukban. Borzadok a gondolatra, hogy valamely, bár csak a legközönségesebb történés is, fölrázza tűrhetetlenül izgatott lelkemet. Tulajdonképpen nem a veszélytől félek, hanem csak annak kikerülhetetlen hatásától - a rémülettől. Ebben a zaklatott, ebben a szánalmas állapotban, érzem, előbb-utóbb eljön az idő, amikor életemet és eszemet egyszerre kell elveszítenem valami kétségbeesett küzdelemben a vad fantommal, amelynek neve: FÉLELEM.
Megfigyeltem azonkívül, közben-közben, s tört és kétértelmű célzások alapján, lelkiállapotának egy másik jellemző sajátosságát is. Bizonyos babonás érzések láncolták a házhoz, melyben lakott, s amelyből hosszú évek óta egyetlenegyszer sem merészkedett kimozdulni; valami titkos befolyás, melynek állítólagos erejét sokkal ködösebb kifejezések jelezték, hogysem itt ismételni tudnám - befolyás, melyet a családi ház formájának és matériájának bizonyos sajátosságai nyertek, mint mondta, hosszú gyötrődés eredményeként, szelleme fölött; hatás, mellyel a szürke falak és tornyok fizikuma, a sötét tóval együtt, melyben mindenütt tükröződtek, idők folytán megbélyegezte lényének pszichikumát.
Mindazonáltal elismerte, bár némi habozás után, hogy a különös borúnak eredetét, mely lelkére szállott, vissza lehet vezetni egy természetesebb és kézzelfoghatóbb okra - s ez nővérének hosszú és súlyos betegsége, már láthatóan közelgő fölbomlása egy gyöngéden szeretett életnek -, aki egyetlen társa volt hosszú éveken át, utolsó és egyetlen rokona a földön.
- Az ő halála - mondotta oly keserűséggel, melyet sohasem tudok elfeledni - úgy hagyna engem, gyöngén, reménytelen, mint utolsót az Usherek régi törzsökéből.
Mialatt beszélt, Lady Madeline - mert ez volt a neve - lassan átment a terem egy távolabbi részén, s észre sem véve jelenlétem, eltűnt. A legnagyobb fokú bámulattal néztem, melyből nem hiányzott a félelemnek némi árnyalata sem, noha ez érzések okairól lehetetlen magamnak számot adni. Valami kábulásféle szállott meg, amint szemem követte visszavonuló lépteit. Mikor végre az ajtó becsukódott mögötte, tekintetem ösztönszerűleg s mohón leste a fivér arckifejezését - de ő fejét kezébe temette, s csak annyit figyelhettem meg, hogy a rendesnél még sokkal nagyobb sápadtság önti el vékonyult ujjait, melyeken keresztül szenvedélyes könnyek szivárogtak.
Lady Madeline betegsége régóta gúnyolta orvosainak tudományát. Valósággal állandósult apátia, a test fokozatos elsorvadása, s gyakori, bár múló rohamok, részben kataleptikus jelleggel: ez volt a szokásos diagnózis. Mindeddig állhatatosan ellenállt a betegség nyomasztó hatásának, s nem esett végleg ágynak; de a házba való megérkezésem estéjén - mint fivére az éj folyamán kimondhatatlan izgalommal elbeszélte - megadta magát a romboló hatalom erejének, s így megtudtam, hogy a futó pillantás, melyet lényéről nyertem, valószínűleg az utolsó volt, amit valaha nyerni fogok; hogy a ladyt, legalább elevenen, nem fogom látni többé.
A következő néhány napon át nevét sem Usher nem említette, sem én; s ez idő alatt buzgón törekedtem barátom mélabúját enyhíteni. Festettünk és olvasgattunk együtt; vagy, mintegy álomban, hallgattam beszédes gitárjának vad rögtönzéseit. S ekként míg egyre szorosabb és szorosabb bizalmasságunk mindjobban megengedte, hogy tartózkodás nélkül behatoljak lelkének rejtekeibe, csak annál keserűbben láttam be, mily hiábavaló a kísérlet fölvidítani egy lelket, melyből a sötétség mint egy lényegéhez tartozó pozitív tulajdonság árad ki az erkölcsi és fizikai világ minden tárgyára, a ború szüntelen kisugárzásával.
Mindig magamban fogom hordani azoknak az ünnepi óráknak emlékét, melyeket egyedül töltöttem az Usher-ház urával. De a kísérlet, hogy pontos fogalmat adjak a tanulmányok vagy foglalkozások természetéről, melyekbe belevitt vagy belebonyolított: nem sikerülne. Felcsigázott s nagy fokban beteges idealizmus vetett minderre valami kénes fényt. Hosszú, rögtönzött gyászdalai örökké fülemben zengenek. Többek közt fájdalmasan őrzök emlékemben egy különös változatot s továbbfejlesztést Von Weber utolsó valcerének vad dallamából. A festmények közül, amelyeken komplikált fantáziája pepecselt, s melyek vonásról vonásra valami olyan ködösségbe nőttek, hogy annál inkább borzadtam rájuk nézni, mert magam sem tudtam, mért borzadok; ezek közül a festmények közül - bármily élénken állnak ma is előttem - hiábavaló törekvés volna leírni többet, mint egypárat, ami az írott szó lehetőségeit túl nem haladja.
Végletes egyszerűségével s rajzának meztelenségével megállította és megbabonázta a figyelmet. Ha valaha halandó eszméket tudott festeni: ez a halandó Roderick Usher volt. Számomra legalább - és akkori környezetemben - ezekből a tiszta absztrakciókból, amiket ez a kedélybeteg ember vásznaira tudott varázsolni, a félelmes szuggesztiónak oly tűrhetetlen ereje áradt, amilyennek még árnyékát sem éreztem, mikor például Fuseli tagadhatatlanul izzó, de nagyon is konkrét fantazmagóriáit szemléltem.
Egyikét mégis barátom fantasztikus kompozícióinak - amelyben nem uralkodott oly mereven az absztrakció szelleme - megpróbálhatom, bármily gyengén is, szavakban visszatükrözni. Egy kicsi kép egy végtelen hosszú és szögletes pince vagy alagút belsejét ábrázolta alacsony, sima, fehér, töretlen és díszítés nélküli falakkal. Bizonyos járulékos részletei a rajznak azt a gondolatot keltették föl, hogy ez az üreg rendkívüli mélységben nyúlik a föld felülete alatt. Végeérhetetlen hosszának egyetlen pontján sem lehetett kijárást látni, és semmiféle fáklya vagy más mesterséges fényforrás nem volt felfedezhető; mégis mindenfelé erős sugarak árja hömpölygött, az egészet valami kísértetes és érthetetlen fényben fürösztve.
Az imént beszéltem a hallóidegnek arról a beteges állapotáról, amely minden zenét elviselhetetlenné tett a különös beteg fülnek, kivéve a húros hangszerek bizonyos effektusait. Talán éppen a szűk korlátok, amiket ez okból gitárjára parancsolt, okozták nagymértékben játékának fantasztikus karakterét. De impromptu-inek[69] izzó könnyűségét ez nem magyarázta. Ez, vad ábrándjainak zenéjében és szövegében egyaránt - mert játékát gyakran rímes költői rögtönzésekkel kísérte -, annak az erős szellemi feszültségnek és koncentráltságnak eredménye volt, amelyre már előbb céloztam, s amelyet csupán a legmagasabb mesterséges izgalom különös pillanataiban lehet megfigyelni. Egy ilyen rapszódiának szövegét könnyűszerrel megjegyeztem. Talán annál nagyobb benyomást tett rám, ahogy ő előadta, mert jelentésének misztikus áramában először véltem észrevenni Usher részéről teljes tudatát annak, hogy felséges értelme megingott trónusán. A vers, melynek címe A kísértetes palota, körülbelül, ha nem is tökéletes pontossággal, így hangzott:
I
Legzöldebb völgyünk ölében
- jó angyalok laktak ott -,
hajdan büszkén, büszke-szépen
drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
fölszökött!
Sohse lengtek szeráf-szárnyak
gyönyörűbb torony fölött.
II
Ormain zászlók lobogtak,
sárga, gőgös, víg-arany.
Mindez rég volt - tűnt koroknak
távolaiban!
Ahány enyelgő játszi szellő
ment arra át,
a dús, bokrétás bástya mellől
mint szárnyas illat szállt tovább!
III
Lantzenére ott a vándor,
ki e boldog völgybe jött,
láthatta, hogy szellem táncol
a lángablakok mögött,
egy trón előtt, amelyen ülvén
bíborbanszületett
királyuk trónolt, ki körül fény
árasztott méltó ünnepet.
IV
És gyönggyel a kastély kapuja
s rubinnal rakva volt,
melyen át egyre s egyre s újra
édes visszhangok árja folyt
szikrázva a terembe: - rájuk
egy munka várt,
s egy öröm: örökké királyuk
eszét zengni, a bölcs királyt.
V
De búruhás átkok sereggel
szállták meg a király honát:
sirassuk őt! mert soha reggel
nem süt már éjszakáin át!
s háza körül a halk dicsőség
ma már csak oly-
mód zengi őt, mint rege hősét,
kit elhantolt a kor.
VI
S csak rémes árnyak bálja, melyet
a véres ablakokon át
ma itt disszonáns zene mellett
az utas kavarogni lát,
a sápadt ajtóból ma rémek
folyója foly
örökké, s hova azok érnek,
van kacagás - de nincs mosoly.
Élénken emlékszem, hogy e ballada által sugallt gondolatok oly eszmemenethez vezettek bennünket, melyben Ushernek egy különös meggyőződése nyilvánult meg; nem eredetisége miatt említettem - hisz mások is gondolkoztak hasonlóan -, hanem mert megingathatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá. Ez a meggyőződés, általánosságban kifejezve, az volt, hogy minden tenyésző dolog egyúttal érző is. De az ő szertelen fantáziájában ez az eszme még merészebb formát öltött, s bizonyos feltételek mellett a szervetlen világ határait is átlépte. Nincs szavam leírni meggyőződésének teljes fokát, vagy a komolyságot, amellyel átadta magát neki. E hite azonban - mint már előzőleg céloztam rá - ősei házának szürke köveivel függött össze. Úgy képzelte, hogy itt az érzőképesség feltételeinek eleget tett e kövek elhelyezésének módszere - rendjük metódusa, éppúgy, mint a sok fungus,[70] amely bevonta őket, és a korhadó fák, melyek körös-körül álltak -, s mindenekfölött ez elhelyezés évszázadokon át zavartalan megmaradása s megkettőződése a tó csöndes vizeiben. S hogy ez nyilvánvaló - hogy érzőképességük nyilvánvaló -, az kitűnik - mondta, s itt összerezzentem szavaira - abból, hogy valami saját külön atmoszférájuk sűrűsödött a vizek és a falak körül. Az eredményt látni lehet, tette hozzá, abban a csöndes s mégis erőszakos és rettenetes befolyásban, ami századokon át alakította családja végzetét, s őt is azzá tette, aminek ma láttam - amivé lett. Ily meggyőződések nem szorulnak kommentárra, s nem is kommentálom.
Könyveink - a könyvek, melyek éveken át a beteg szellemi lényének nem csekély részét formálták - mint gondolni lehet, szoros összhangban voltak e fantasztikus karakterrel. Olyan munkák fölött görnyedeztünk együtt, mint a Gresset-féle Ververt et Chartreuse; a Machiavelli Belphegor-ja; a Menny és Pokol Swedenborgtól; Nicholaus Klimius földalatti utazása, Holberg műve; a Kézjóslás tankönyvei, Robert Flud, Jean d'Indaginé, De la Chambre művei; Utazás a kék messzeségbe Tiecktől; és Campanella Napváros-a. Egyik legkedvesebb kötetünk volt a Directorium Inquisitiorum-nak, Eymeric de Gironne dominikánus szerzetes munkájának egy kis nyolcadrét kiadása; s Pomponius Melának volt néhány passzusa, az ős afrikai szatírokról és aegipanokról, amelyek fölött Usher órákig tudott elülni álmodozva. De fő gyönyörűségét mégis egy rendkívül ritka és különös, negyedrétű, gót betűs könyv olvasásában lelte - egy elfeledett egyház manuáléjában - a Vigiliae Mortuorum secundum Chorum Ecclesiae Maguntinae-ben.[71]
Önkéntelenül ennek a könyvnek vad liturgiája jutott eszembe, s annak valószínű hatása kedélybeteg barátomra, mikor egy este hirtelen értésemre adva, hogy Lady Madeline nincs többé, szavakba foglalta azt a szándékát, hogy a holttestet, végleges eltemetés előtt, két héten keresztül az épület alapfalába vájt számos boltozott fülkék egyikében akarja őrizni. De a világi ok, amelyet e különös eljárás mellett fölhozott, olyan volt, hogy nem éreztem magamat följogosítva ellenvetést tenni. A halott fivérét erre az elhatározásra, mint mondotta, súlyos meggondolások vezették: a boldogult betegségének szokatlan jellege, orvosainak bizonyos feltűnő és nyomatékos kérdései, s a családi temetkezőhely távoli és exponált fekvése. Nem tagadom, hogy amint magam elé idéztem a baljós magatartású férfiút, akivel megérkezésem napján a lépcsőházban találkoztam, nem volt kedvem gátat vetni annak, amit legjobb esetben ártalmatlan, de semmiképpen sem természetellenes óvatosságnak tekintettem. Usher kérésére személyesen segítettem neki az ideiglenes sírbatétel körüli intézkedésekben. Mikor a testet magába zárta a koporsó, mi magunk vittük, kettesben, nyugvóhelyére. A fülke, amelyben elhelyeztük - s amelyet oly rég nem nyitott meg senki, hogy fáklyáink, félig elfojtva nyomott legében, alig adtak módot szemünknek, mélyébe hatni -, szűk volt, nyirkos, és semmiféle bejárást sem engedett a fénynek, minthogy meglehetős mélységben feküdt, közvetlen az épületnek azon része alatt, amelyben az én hálószobám. Régi feudális korokban nyilván a tömlöctartás legborzasztóbb céljaira alkalmazták, s későbbi időkben raktár gyanánt, puskapor vagy másvalami nagy fokban gyúlékony anyag számára, mert padlójának egy része s a mélyébe vezető hosszú ívbolt egész belső felülete gondosan rézzel volt borítva. A tömör vasajtót hasonló eljárás védelmezte. Óriási súlya szokatlanul éles, csikorgó hangot okozott, amint megfordult sarkain.
Letévén gyászos terhünket, állványain, ebben az ijesztő helyiségben, fölemeltük egy kissé a koporsónak még le nem szögezett födelét, s egy pillantást vetettünk a benne fekvőnek arcára. Most először ragadta meg figyelmemet a meglepő hasonlóság fivér és nővér közt; és Usher, talán kitalálva gondolatomat, néhány szót mormogott, melyekből megtudtam, hogy az elhunyt és ő ikrek voltak, s mindig szinte érthetetlen sajátosságú szimpátia volt közöttük. De pillantásunk nem soká pihent a hullán - mert nem tudtunk ránézni borzadály nélkül. A betegség, amely ezt az előkelő hölgyet érett ifjúságában sírba döntötte, mint a szorosan kataleptikus természetű betegségek legtöbbnyire, meghagyta valami halk pír gúnyképét a keblén és az arcán, s azt a gyanúsan sóvár mosolyt az ajk fölött, amely oly borzasztó a halálban. Visszatettük és rásrófoltuk a koporsóra a födelet, s a vasajtót lezárva, elindultunk, fárasztó lépcsőkön, a ház felső részének alig kevésbé homályos termei felé.
És most, ahogy lefolyt a keserű bánat első néhány napja, barátom szellemi betegségének arculatán észrevehető változás jelentkezett. Megszokott modora eltűnt. Rendes foglalkozásait elhanyagolta vagy elfeledte. Szobáról szobára bolyongott sietős, egyenlőtlen, céltalan léptekkel. Arcának halványsága, ha lehetséges, még kísértetibb árnyalatot öltött - de szemének fénye teljesen kialudt. Régi hangjának alkalmi rekedtsége többé nem jött elő; s kiejtését valami vibráló reszketegség jellemezte, mint a legnagyobb rémület hangját. Sőt voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy szüntelenül izgatott lelkét valami nyomasztó titok gyötri, amelyet kimondani önmagával küzd a szükséges bátorságért. Máskor ismét mindezt a tiszta őrület megfejthetetlen szeszélyeivel kellett magyaráznom, mert órák hosszat láttam őt bámulni a semmibe, a legmélyebb figyelem kifejezésével, mintegy valamely képzelt hangra fülelve. Nem csoda, ha állapota megijesztett - s egyúttal meg is fertőzött. Éreztem már, mint lopózik belém, lassú, de biztos fokokon keresztül, az ő fantasztikus, de szuggesztív babonáinak befolyása.
S kivált akkor tapasztaltam ennek az érzésnek teljes erejét, mikor hét vagy nyolc nappal azután, hogy Lady Madeline-t a pincefülkében elhelyeztük, késő éjjel nyughelyemre tértem. Álom nem jött ágyam közelébe - s az órák múltak, múltak. Erőlködtem, hogy kiokoskodjam magamból az idegességet, mely hatalmába ejtett. Küszködtem elhitetni magammal, hogy hangulatom oka nagy részben, ha nem is egészen, a szoba komor bútorzatának lenyűgöző hatása - a sötét és tépett függönyök, amelyek valami kezdődő vihar leheletétől mozgásba zaklatva, szeszélyesen lobogtak ide-oda a falakon, és kellemetlenül zizegtek az ágy díszítései körül. De fáradozásom eredménytelen maradt. Lassanként visszafojthatatlan félelem járta át egész valómat; s szívem közepére ült a teljesen oktalan rémület lidérce. Zihálva s minden erőmet megfeszítve leráztam ezt, fölemelkedtem vánkosaimon, és fürkészve a szoba tömött sötétjébe hallgatóztam - ok nélkül, csak valami ösztönös erő késztetett fülelni - bizonyos halk és határozatlan hangokra, melyek hosszú időközökben áttörtek a vihar szünetein, nem tudtam rájönni, honnan? Érthetetlen s mégis tűrhetetlen borzalom érzésétől leigázva, sietősen magamra hánytam ruháimat - mert éreztem, hogy az éjjel többet nem fogok aludni -, s azáltal iparkodtam kiragadni magamat a szánalmas állapotból, amelybe estem, hogy sebesen föl és alá jártam a szobában.
Alig fordultam ily módon néhányat, mikor a szomszéd lépcsőházból könnyű lépés zaja állította meg figyelmemet. Rögtön megismertem Usher lépéseit. Egy pillanat múlva halk érintéssel kopogott ajtómon, és belépett, lámpást emelve kezében. Arcszíne, mint rendesen, halotti sápadt volt - de valami őrült élénkség is jelentkezett a szemében - szemmel láthatóan elnyomott hisztéria egész magatartásában. Viselkedése megrémített, de akármit inkább el lehetett bírni, mint a magányt, mely oly sokáig nehezedett rám, s még az ő megjelenését is úgy fogadtam, mint valami fölszabadulást.
- És te nem láttad? - kiáltott hirtelen, miután pár pillanatig némán bámult maga köré. - Te eszerint nem láttad? de megállj! látni fogod.
Így szólva és gondosan beárnyékolva lámpáját, az egyik ablakhoz sietett, s azt szabadon kitárta a viharnak.
A berontó szélroham vad dühe majdnem levett lábunkról. Valóban zivataros, de komorságában is gyönyörű éj volt, vadul különös rettenet és szépség éjszakája. Szomszédunkban nyilván valami légörvény gyűjtötte erejét, mert gyakori és erős fordulatok voltak érezhetők a szél irányában; s a felhők rendkívüli sűrűsége - melyek oly alacsonyan csüggtek, hogy szinte a ház tornyait nyomták - nem gátolta, hogy észre ne vegyük az elevenforma gyorsaságot, amellyel minden oldalról egymásnak rohantak, és sohasem vesztek a távolba. Mondom, még rendkívüli sűrűségük sem gátolta, hogy ezt észrevegyük - pedig egy villanást se kaptunk holdból vagy csillagból -, s egyetlen villámfény sem lobbant föl. De a szélvert, nagy páratömegek alsó felülete, valamint minden földi tárgy körülöttünk, egy halvány fényű, de élesen látható gázexhaláció természetellenes fényében villogott, mely a ház köré tapadt, s azt beborította.
- Neked nem kell - nem szabad ezt nézned! - szóltam borzadva Usherhez, amint, gyöngéd erőszakkal, az ablakból egy székhez vezettem. - Ezek a látványok, amik téged megzavarnak, mind egészen közönséges elektromos tünemények - vagy meglehet, hogy kísértetes eredetük a tó poshadt miazmáiban fészkel. Csukjuk be az ablakot; a levegő hideg és veszedelmes a te egészségi állapotodban. Nézd, itt van egy kedves regényed. Én olvasok, te hallgatsz; s így töltjük el együtt a rémes éjet.
A régi könyv, amelyet fölvettem. Sir Launcelot Canning írása volt: Az őrült találka; de inkább szomorú tréfából mondtam Usher kedves regényének, mint komolyan; mert valójában ügyetlen és fantáziátlan terjengőssége kevés érdeket nyújthatott barátom magas és szellemes idealizmusa számára. De ez volt az egyetlen könyv éppen a kezem ügyében; és volt valami határozatlan reményem, hogy az izgalom, mely ezen az éjszakán egész testében rázta idegbeteg barátomat, enyhülést találhat - hisz a lelki zavarok története tele van hasonló különösségekkel - éppen abban a végletes csacsiságban, amit olvasni akartam. S csakugyan, ha a vadul megfeszült élénkség kifejezéséből ítélhettem, amellyel a mese szavaira figyelt vagy figyelni látszott, gratulálhattam magamnak szándékom sikeréhez.
A történetnek addig a jól ismert részéig értem el, ahol Ethelred, a találka hőse, hiába keresve békés bebocsátást a remete lakásába, erőszakhoz fordul, hogy beléphessen. Itt, sokan tán emlékezni fognak, az elbeszélés szövege így hangzik:
"És Ethelred, 'ki természettől bátor lelkű vala, 's annakfelette a' bűvös bort fölhajtván, hatalmat érze dagadni szívében, immár nem potsékola több időt és beszédet a' Remetére, 'ki is ugyantsak makats és gonosz kedvében volt, hanem, érezvén vállain a' záport 's rettegvén a' Zivatar jövetelét, rögvest fölemelé buzogányát, és sűrű dorongolásokkal rést tsinált az kapudeszkákon vaskeztyűs kezének; 's avval osztán konokul rángatva, összevissza tépte, hasíttá, repeszté, olly alapossággal, hogy az kiszikkadt 's a kongó fának zaja föllármázta az erdőség ekhóit..."
A mondat végére jutva összerezzentem, s egy pillanatnyi szünetet tartottam; mert úgy tűnt föl - bár azonnal megállapítottam, hogy csak izgatott fantáziám játszik -, úgy tűnt föl, mintha az épület valami nagyon távoli részéből, elmosódottan, oly hang érne fülemhez, mely tökéletesen hasonló jellegével, a Sir Launcelot által oly részletesen leírt hasadozó és kopogó zajnak valóságos visszhangja lehetne, noha mindenesetre csak fojtott és tompa. Nyilván csak a különös összeesés volt az, ami megragadta figyelmemet; mert az ablakszárnyak kereteinek zörgése s a folyton növekvő zivatar különböző természetes hangjai között magában a zaj karakterében bizonnyal semmi sem volt, ami érdekelhetett vagy megzavarhatott volna. Tovább folytattam a fölolvasást:
"Ám a' derék bajnok Ethelred, minekutána így az kapun béhatolt volna, nyomát sem látá a' gonosz Remetének; mi fölött nagy Düh és Tsodálat fogta el; mert az Remete helyén egy pikkelyes és rengeteg testű Sárkány ült őrt tüzes nyelvvel egy ezüstpallós aranykastély előtt: 's annak a' faláról egy tsillogó rézpajzs lógott, ilyetén fölírással:
Te ki belépsz itten, megvívtad az harcot;
Öljed meg a Sárkányt, megnyered a Pajzsot!...és Ethelred ismét fölemelé buzogányát, 's a Sárkány fejire üte, 'ki is rögvest elvágódott előtte, 's kiadta dögvészes lehelletét, olly rémes és harsány, és egyszersmind metsző sikolytással, hogy Ethelrednek muszáj vala fülét ujjával bédugaszolni a' vérfagylaló hang elül, amihez hasonlót senki azelőtt nem hallott volt a' földön..."
Itt megint hirtelen megálltam, s ezúttal vad döbbenet érzésével - mert semmi kétség sem lehetett, hogy most valósággal hallottam, bár képtelen lettem volna megmondani, mely irányból? egy halk és nyilván távoli, de harsány, nyújtott és teljesen szokatlan sikoltó vagy visító hangot -, tökéletes pendant-ját[72] annak, amit képzeletem éppen fölidézett, hogy a regényíró által leírt sárkány természetellenes visítását magam elé fesse.
De bár e második s oly rendkívül valószínűtlen összeesés ezer ellentétes érzést keltett bennem, melyek közt a bámulat s a legmagasabb fokú rémület voltak uralkodók, mégis eléggé megőriztem lélekjelenlétemet, hogy egyetlen megjegyzéssel se izgassam barátomnak érzékeny idegességét. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a szóban forgó hangokat ő is megfigyelte; bár az utolsó pár percben tagadhatatlanul különös változás állt be viselkedésében. Velem szemközt elfoglalt helyzetéből fokozatosan úgy húzta el a székét, hogy arcával a szoba ajtajának fordulva üljön; s így csak részben láthattam vonásait; mégis észrevettem, hogy ajka remegett, mintha ki nem vehető szavakat mormogna. Feje mellére csüggedt - de amint egy pillantással profilban elkaptam, szemének tág és merev nyíltságán láttam, hogy nem aludt el. Ennek a feltevésnek ellentmondott testének mozgása is, mert jobbra-balra hintázott, lassú, de állandó s egyenletes lengéssel. Hirteleniben megfigyelve mindezt, újra kezdtem Sir Launcelot elbeszélését, amely így ment tovább:
"És mostan a' Bajnok, megmenekülvén a' Sárkány borzasztó dühétől és megemlékezvén a' rézpajzsról, hogy a' személyén nehézkedő Varázst megtörné, elvonszolta útjából a Dögöt, 's az ezüst pallón át nagy-bátran az Kastély felé tartott, az holott a Pajzs lógott az falon; s bizony mondom, az Pajzs meg sem várta jövetelét, hanem lehulla lábaihoz az ezüst pallóra, hatalmas és rettenetes Tsöngésnek hangjával..."
Még el sem hagyták az utolsó szótagok ajkamat, mikor - mintha csakugyan épp ebben a pillanatban esett volna egy súlyos rézpajzs valami ezüstpadlóra - éles, mély, érces és zengő, de nyilván fátyolozott, visszhangos csendülésre lettem figyelmes. Teljesen elvesztve önuralmamat, talpra ugrottam; de Usher ütemesen hintázó mozgása zavartalan maradt. Odarohantam a székhez, ahol ült. Szemeit egyenesen maga elé szögezte, s egész tartásán valami megkövült merevség uralkodott. De amint kezem vállára helyeztem, erős borzongás futott át egész testén; ajkai körül bágyadt mosoly remegett; s láttam, hogy beszél valamit halk, sebes, hadaró mormogással, s mintha nem is tudna jelenlétemről. Szorosan föléje hajolva, végre sikerült fölszürcsölnöm szavainak rémséges tartalmát:
- Nem hallom? - de igen, hallom és hallottam. Régen - régen, régen - hány perce, hány órája, hány napja, hallottam! - de nem mertem - ó, szánj meg engem, oly nyomorult vagyok! - nem mertem - nem mertem beszélni! Elevenen tettük öt a sírba! Nem mondtam, hogy az érzékeim nagyon élesek? Most bevallom neked, hogy hallottam már az első gyönge mozdulatait is a mély koporsóban. Hallottam - hány, hány napja hallottam -, de nem mertem - nem mertem beszélni! És most - ma éjjel - Ethelred - ha! ha! ha! - a remete kapujának föltörése és a sárkány halálsikoltása és a pajzs csengése! - mondd inkább: az ő koporsójának fölszakítása és a vasajtó sarkainak megcsikordulása, s amint a pince rézzel bevont falíveihez csapódott! Ó, jaj, hova fussak? Nem lesz ő itt mingyárt? Nem siet-e, hogy szememre hányja sietségemet? Nem hallottam-e lépteit a lépcsőn? Nem tudom-e tisztán megkülönböztetni szívének nehéz, borzasztó ütését? ŐRÜLT! - ekkor tombolva fölugrott, s úgy sikoltotta ki szótagjait, mintha ebben az erőfeszítésben lelkét is kiadná: - ŐRÜLT! MONDOM NEKED, HOGY ITT ÁLL MOST AZ AJTÓ ELŐTT!
Mintha kijelentésének emberfölötti energiájában valami varázserő rejlett volna - a nagy, antik ajtószárnyak, melyekre szavai közben rámutatott, ebben a pillanatban lassan megfordultak súlyos ébentábláikkal. Ez csak egy betörő szélroham műve volt - de az ajtó előtt csakugyan ott állott Lady Madeline of Usher magas és elfátyolozott alakja. Fehér ruháin vér volt, s lesoványodott testének minden porcikáján a keserű küzdelem nyilvánvaló nyoma. Egy pillanatig remegve és ide-oda szédülve a küszöbön maradt, aztán, halk, nyögő kiáltást hallatva, teljes súlyával beesett bátyja karjaiba, s heves, s most végleges halálos agóniájában magával rántotta őt, mint egy holttestet, mint az általa előre látott borzalmak áldozatát.
Én rémülten menekültem ebből a szobából és ebből a házból. Künn, mikor ott voltam a régi kövezett út keresztezésénél, még a zivatar teljes dühe tombolt. Hirtelen az út mentén vad fény lövellt föl, s én megfordultam, hogy lássam, honnan jöhetett ez a szokatlan villanás; mert csupán a nagy ház és árnyékai voltak mögöttem. A sugár a lenyugvó, vérvörös teleholdból jött, amely élesen sütött keresztül azon a hajdan alig észrevehető hasadékon, amiről előbb elmondtam, hogy az épület tetejétől, zegzugos irányban, az aljáig terjedt. Mialatt rábámultam, a hasadás rohamosan tágult - s jött a forgószélnek egy dühös rohama -, egyszerre a földet kísérő égitest egész kövér kereksége meztelen tárult szemem elé - agyam elszédült, amint a hatalmas falakat szétesni láttam -, hosszú, viharos, robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna - s a mély és poshadt tó vize lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher-ház romjai fölött
Fordította Babits Mihály
Sub conservatione formae
specificae salva anima
RAYMOND LULLY[73]
Erőteljes fantáziájáról és lángoló szenvedélyességéről híres fajtából származom. Az emberek őrültnek mondtak; de még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e; vajon sok nagyszerűség, vajon minden mélyenjáró dolog nem a kóros gondolkodásból származik-e - olyan lelkiállapotból, amely felülemelkedik az általános értelmi képességen? Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára. Homályos látomásaiban megvillan előtte az örökkévalóság, és felébredvén, borzongva érzi, hogy a nagy titok határmezsgyéjén járt. Apránként megtanul valamit az olyan bölcsességből, amely javára válik, és még többet annak puszta megismeréséből, ami rossz neki. Ha kormányavesztetten vagy iránytű nélkül is, de bejárja a "kimondhatatlan fény" hatalmas óceánját; és mint a núbiai geográfus kalandorjai, agressi sunt mare tenebrarum, qui in eo esset exploraturi.[74]
Mondjuk hát, hogy őrült vagyok. Annyit legalábbis elismerek, hogy szellemi létemnek két határozott formája van: a világos értelem elvitathatatlan állapota, amely az életem első korszakát kialakító események emlékéhez kapcsolódik, és az árny és kétség állapota. Ez a jelenhez és annak emlékéhez tartozik, ami létem második nagy korszakát alkotja. Ezért mindazt, amit erről a korábbi korszakomról elmondok, higgyétek el; annak pedig, amit a későbbi időről elbeszélek, csupán annyi hitelt adjatok, amennyi netán kijár neki; vagy vonjátok kétségbe mindenestől; vagy ha nem tudtok benne kételkedni, a rejtély megoldásához hívjátok segítségül Oidipuszt.
Rég elköltözött anyám egyetlen nővérének egyetlen lánya volt, akit ifjúkoromban szerettem, és akiről nyugodtan és világos elmével vetem most papírra ezeket az emlékezéseket. Unokahúgom neve Eleonora volt. Mindig együtt laktunk, tropikus napfényben, a Tarka Fű Völgyében. E völgyön át sohasem húzódott eltévedt lábak nyoma: hatalmas dombok kiszögellő láncolata fogta körül nagy ívben, és zárta el a völgy legkedvesebb zugait a napfény elől. Közelében nem tapostak ösvényt, s hogy elérje boldog otthonunkat, senkinek sem kellett erőszakkal visszahajtani sok ezer erdei fa lombozatát, sem halálra gázolnia a milliószámra illatozó csodálatos virágokat. Így hát magunkban éltünk, mit sem tudva a völgyön kívül eső világról - én, unokahúgom és édesanyja.
A birtokunk felső végében húzódó hegyeken túl elterülő komor táj felől keskeny és mély folyó bukkant elő, amelynél fényesebb csak Eleonora szeme volt. Ide-oda kanyarogva végül is homályos szakadékban tűnt el, még azoknál is komorabb dombok között, ahonnan előjött. Mi a Csend Folyójának neveztük, mert hömpölygéséből mintha valami megnyugvás áradt volna. Agyából nem kelt mormolás, és oly gyengéden haladt tova, hogy a mélyében heverő gyöngyszemű kavicsok, amelyeket szívesen el-elnézegettünk, meg sem rezzentek, hanem mozdulatlan nyugalommal feküdtek, mindegyik a maga régi helyén, örökös ragyogásban.
A folyót és a medrében kacskaringósan surranó sok-sok tündöklő patak szegélyét, a kavicsos vízfenékig mélyen alányúló partmeredélyt, a folyótól a környező hegyekig terjedő völgyteknőt puha, zöld fűszőnyeg borította, sűrű, sima, vaníliaillatú pázsit, széltében-hosszában telehintve sárga boglárkával, fehér margarétával, bíborszínű ibolyával és rubinpiros aszfodélosszal, úgyhogy páratlan szépsége szinte hallhatóan szólt szívünkhöz Isten szeretetéről és dicsőségéről. És e pázsit felett, itt is, ott is kis ligetekké nőttek a fantasztikus fák. Karcsú törzsük nem meredt fel egyenesen, hanem kecses lejtéssel a fény felé hajolt, amely délidőben a völgy középpontját ragyogta be. Kérgüket, amelynél simább csak Eleonora orcája volt, ében és ezüst pettyezte váltakozó tündökléssel, úgyannyira, hogy már csak a koronájukról hosszan aláhullámzó és a zefírrel enyelgő hatalmas leveleik ragyogó zöldje miatt is szíriai óriáskígyónak képzelhette volna őket az ember, amint hódolatukat mutatják be uralkodójuknak, a Napnak.
Ebben a völgyben kóboroltam én Eleonorával kéz a kézben tizenöt éven át, mielőtt szívünkbe költözött a szerelem. Élete harmadik és az én életem negyedik lustrumának[75] vége felé történt, hogy egymást átölelve ültünk a kígyószerű fák alatt és a Csönd Folyójának vizében képmásunkat néztük. Több szót már nem is ejthettünk ennek az édes napnak további során. És még a holnapról is alig szóltunk pár félénk szót. Felidéztük Eros istent a habokból, és most éreztük, hogy felgyújtotta bennünk ősapáink tüzes lelkét. Mindent elárasztott a fajtánkat századok óta jellemző sajátos szenvedély és vele azok az ábrándok, amelyekről fajtánk ugyancsak hírhedett volt, és együtt lázas gyönyört leheltek a Tarka Fű Völgyébe. Egyszerre minden megváltozott körülöttünk. Furcsán tündöklő, csillag alakú virágok pattantak elő a fákon, ahol azelőtt semmiféle virág nem nyílt. Elmélyültek a zöld szőnyeg színárnyalatai; és amikor egymás után fonnyadtak el a fehér margaréták, helyettük tucatjával fakadtak a rubinpiros aszfodéloszok. És élet járt nyomunkban; az eddig sohasem látott karcsú flamingó, megannyi más, vidám színekben ragyogó madárral, meglebegtette előttünk skarlátszín tollazatát. Arany- és ezüsthalak tanyáztak a folyóban. Kebléből lassan-lassan mormolás kelt, végül andalító dallammá nőtt, és ez istenibb volt, mint Aiolos[76] hárfája, és nála csak Eleonóra hangja édesebb. És ugyanakkor egy terjedelmes felhő, amelyet hosszan figyeltünk Heszperosz[77] tájain, csupa karmazsin és arany, tovalebbent onnan, békésen megült felettünk, napról napra mélyebbre és mélyebbre szállt alá, amíg pereme a hegycsúcsokon nem nyugodott, hogy csodás ragyogásra váltva komor sötétségüket mintegy örökre bezárjon bennünket valami bűvös börtönbe, mely maga volt a megdicsőülés.
Eleonora szép volt, mint az angyalok, mégis oly természetes és ártatlan, mint rövid élete a virágok között. Semmiféle ravaszsággal sem leplezte a szívét éltető szerelem hevét, és e szív legmélyebb zugát is velem fürkészte át, amint ott jártunk együtt a Tarka Fű Völgyében, és a benne legutóbb esett hatalmas váltózásokról beszélgettünk.
Végül, miután egy nap könnyezve beszéltünk arról a végső és szomorú változásról, amely utolér minden emberi lényt, már csak ezen a bánatos témán rágódott, beleszőtte minden beszélgetésünkbe, mint ahogy a sirázi dalnok énekeiben mindegyre ugyanazok a képek jönnek elénkbe, a költői kifejezés valamennyi hatásos változatában. Látta, hogy a halál ujjai járnak keble fölött, és mint a tiszavirág, csak azért a báj tökélye, hogy utolérje a halál; de a sír borzalmát számára csak az a gondolat jelentette, amelyet egy este, ahogy a félhomályban ott ültünk a Csönd Folyójának partján, felfedett előttem. Kínozta az a gondolat, hogyha majd eltemettem a Tarka Fű Völgyében, örökre elhagyom a völgy boldog rejtekét, és szerelmemmel, amely most oly szenvedélyesen az övé, más leányt ajándékozok meg odakünn, a hétköznapi világban. És ekkor és ott hirtelen Eleonora lábai elé vetettem magam, és esküt tettem neki és az egeknek, hogy a földkerekség egyetlen leányával sem kötök soha házasságot, hogy semmi módon nem leszek hűtlen drága emlékéhez vagy annak az odaadó gyengédségnek emlékéhez, amellyel engem boldogított. És a világmindenség hatalmas urát hívtam kegyes és ünnepélyes esküm tanújául. És a tőle és Eleonorától kicsikart átok, ha ígéretemet megszegném, olyan borzalmas méretű büntetéssel volt súlyos, hogy azt leírni sem merem. És Eleonora ragyogó szeme minden szavamra még jobban felragyogott; és úgy sóhajtott fel, mintha gyilkos súly hullott volna le kebléről; és keservesen zokogva remegett, de elfogadta esküvésemet (mert hisz gyermek volt még), és ettől megenyhült halálos ágya. És alig pár nappal ezután, nyugodt haldoklása közben, azt mondotta nekem, hogy azért, amit lelki nyugalmáért tettem, elköltözése után ez a lélek fog őrködni felettem, és ha megengednék neki, látható alakban tér vissza hozzám éji őrködése idején, de ha ez nem állna a paradicsomban élő lelkek hatalmában, legalább jelenlétének adja majd gyakori jelét, elsóhajtva felettem az esti szélben, vagy az angyalok tömjénfüstölőjének illatával töltve meg a levegőt, amelyet belélegzek. És ezekkel a szavakkal az ajkán bevégezte ártatlan életét, véget vetvén az én életem első korszakának.
Eddig híven mondtam el mindent. De ahogy áthaladok az idő ösvényének azon a sorompóján, melyet szerelmesem halála állított elém, és folytatom létem második korszakával, úgy érzem, árny ereszkedik alá agyamra, és nem bízom e feljegyzések józan voltában. De hadd menjek tovább. Súlyosan vánszorgott egyik év a másik nyomában, és én még mindig ott laktam a Tarka Fű Völgyében - de újra, másodízben is, megváltozott minden. A csillag alakú virágok visszahúzódtak a fák törzsébe, és soha többé nem mutatkoztak. A zöld szőnyeg színárnyalatai elhalványultak, a rubinpiros aszfodéloszok egymás után hervadtak el, és helyükön tucatszámra fakadtak sötét, szem formájú ibolyák, amelyek mindig harmatterhesen, nyugtalanul vibráltak. És ösvényeinket elhagyta az élet; a karcsú flamingó immár nem lebegtette előttünk skarlát tollazatát, hanem a völgyből bánatosan visszarepült a dombok közé, mindazokkal a vidáman csillogó madarakkal, amelyekkel együtt érkezett. És az arany-, ezüsthalak tovaúsztak a völgyszoroson át birtokunk alsó végébe, és soha többé nem pompáztak a kedves folyóban. És lassan-lassan egyre mélyebb és mélyebb mormolásban halt el az az andalító dallam, amely lágyabb volt Aeolus szélhárfájánál, és amelynél csak Eleonora hangja volt istenibb, amíg végül teljesen visszatért a völgy eredeti ünnepélyes csendje. És azután, utolsóul, felkelt a terjedelmes felhő, és átengedve a hegycsúcsokat régi komorságuknak, visszaenyészett Heszperosz régióiba, és magával vitte a Tarka Fű Völgyéből megannyi aranyban pompázó csodáját.
Ám Eleonora ígérete nem merült feledésbe; hallottam az angyalok tömjénfüstölőinek suhogását, és a völgy felett folyvást szent illat áramai lebegtek; és magányos órákban, mikor súlyosan vert a szívem, lágy sóhajokkal terhesen lebbentek el felettem a homlokomat simogató szelek, és titkos értelmű mormolással volt telve gyakran az éjszakai lég, és egyszer - ó, csak egyetlenegyszer! - arra ébredtem halálosan mély álmomból, hogy szellemajkak nyomnak csókot ajkaimra.
De a szívemben támadt űrt ez sem tölthette be. Epedtem a szívemet azelőtt csordultig betöltő szerelemért. Ám végül gyötörni kezdett a völgy, melyben minden Eleonorára emlékeztetett, és a világ hívságaiért és zajos diadalaiért elhagytam mindörökre.
Egy idegen városban találtam magam, s ott mintha minden arra törekedett volna, hogy kitörölje emlékezetemből a Tarka Fű Völgyében sokáig álmodott édes álmokat. Egy díszes udvar pompája és temérdek látványossága, fegyverek vad zörgése és nők ragyogó szépsége megzavarta és megrészegítette elmémet. De lelkem mind ez ideig hű maradt esküjéhez, és Eleonora az éj csöndes óráiban még jeleit adta közelségének. Ám egyszerre csak megszűntek ezek a megnyilatkozások, szemem előtt elsötétült a világ, és döbbenten álltam szemben az égő gondolattal, amely hatalmába kerített, a szörnyű kísértésekkel, amelyek megszálltak; mert a király vidám udvarába, akit szolgáltam, valamely távoli, távoli és ismeretlen országból eljött egy leány, és szépsége egy csapásra megejtette hitszegő szívemet, és zsámolya elé minden küzdelem nélkül borultam le a leglángolóbb, legalávalóbb szerelem imádatával. Mi is volt valóban a völgy ifjú leánya iránt érzett szenvedélyem az imádatnak ahhoz a hevéhez, őrületéhez, lélekemelő önkívületéhez képest, amellyel egész lelkemet könnyekben ontottam ki a tündéri Ermengarde lába elé? Ó, ragyogó volt az angyali Ermengarde! És mert ezt tudtam, más számára már nem jutott bennem hely. Ó, isteni volt Ermengarde, az angyal, és ahogy szeme mélységeibe néztem, csak e mélységekre gondoltam - és csak reá.
Megnősültem: - nem féltem az átkot, amelyet én idéztem fel, és keserűsége nem bosszulta meg magát rajtam. És az éj csendjében egyszer, de csak egyetlenegyszer behatoltak ablakrácsomon a rég elmaradt lágy sóhajok, és egy meghitt, édes hanggá formálódtak, e szavakat ejtvén:
"Aludj békén! - mert él és uralkodik a Szerelem Szelleme és, égő szívedbe fogadván őt, Ermengardét, feloldoztatsz Eleonorának tett esküd alól. Hogy minő okból, majd megtudod ott fenn az egekben!"
Fordította Fóthy János
S benne lakozik az akarat, mely nem hal meg. Ki ismeri az
akarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy akarat, mely
szent feszültségével mindenen áthat. Az ember nem adná meg
magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még
a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán.
JOSEPH GLANVILL
Ha lelkem üdvössége függne tőle, akkor sem tudnék visszaemlékezni, hogyan, mikor, de még arra sem, hogy tulajdonképpen hol ismerkedtem meg először Lady Ligeiával. Hosszú évek folytak azóta el, s memóriám gyönge a sok szenvedéstől. Vagy talán azért nem tudom ma emlékembe hívni ezeket a részleteket, mert valójában kedvesem alakja, ritka tanultsága, különleges s mégis szende hatású szépsége s halk zenés nyelvének megborzongató és elbűvölő ékesszólása oly állandó és titkos fokokban tették meg útjukat szívembe, hogy lassú, de biztos hódításuk története észrevétlen és ismeretlen maradt. Mégis, azt hiszem, legelőször és legtöbbször a Rajnánál találkoztam vele, egy nagy, omladozó, régi városban. A családjáról - csakugyan, arról beszélt egyszer. Kétségkívül távolmúltba vesző régiségű család. Ligeia! Ligeia! Betemetkezve tanulmányaimba, melyek igazán oly természetűek, hogy minden másnál inkább alkalmasak eltompítani a külső világ benyomásait, csak ez az édes szó - Ligeia - hívja szemem elé fantáziámban annak a képét, aki nincsen többé. S most, mialatt írok, fölvillan bennem a csodálkozás, hogy sohase tudtam a vezetéknevét annak a leánynak, aki barátnőm és jegyesem volt, aki tanulmányaim társa s végtére szívem asszonya lett. Játékos parancs volt Ligeia részéről? vagy szerelmem erejének próbája, hogy erről a pontról sohase kérdezzem? vagy inkább a saját szeszélyem volt - vadul regényes áldozat szenvedélyes odaadásom oltárán? Csak magára a tényre emlékszem határozatlanul - s csoda-e, ha teljesen elfeledtem a körülményeket, melyek okozták azt vagy kísérték? Valóban, ha valaha a szellem, melyet a regény szellemének hívnak - a bálványimádó Egyiptom sápadt és ködszárnyú Ashtophet-je - lebegett baljós házasságok fölött, a szólásmód szerint, a mienk fölött minden bizonnyal ott lebegett.
Mégis van egy drága téma, amelyre nézve emlékezetem nem hagy cserben. Ez a téma Ligeia személye. Termetre magas volt, kissé inkább vékony, sőt későbbi napjaiban valósággal lesoványodott. Hiába próbálnám festeni tartása fenségét s nyugodt könnyűségét, vagy lépteinek érthetetlen súlytalanságát és rugalmasságát. Úgy jött s tűnt, mint egy árnyék. Ha belépett titkos dolgozószobámba, sohasem vettem észre, míg meg nem szólalt halk, édes hangjának drága zenéje, s vállamra nem tette márvány kezét. Arcának szépségét utol nem érhette más leányé. Egy ópiumálom sugárzása volt az - lélekröpítő, légies látomány, vadabb és istenibb azoknál, melyek Délosz lányainak szunnyadó lelke körül szállonganak. Pedig vonásait nem jellemezte a szabályos alkat, melyet helytelenül állítottak elénk mint tisztelnivalót a pogányok klasszikus műveiben. Igazán mondja Bacon, Lord Verulam,[78] mikor a szépség mindenféle formájáról és fajtájáról beszél: "Nincsen magas szépség, hol nincs valami különösség az arányokban." De, ámbár jól láttam, hogy Ligeia vonásai nem mutatnak klasszikus szabályosságot - habár éreztem, hogy szépsége igazi "magas szépség" s csupa "különösség" -, mégis hiába igyekeztem felfedezni benne a szabálytalanságot s megtalálni eredetét annak az érzésnek, mely a "különöset" érezte rajta. Vizsgáltam a magas és halvány homlok körvonalát - hibátlan volt (mily hideg ez a szó isteni fenségre alkalmazva!); a halánték fölötti részleteknek a legtisztább ivorral versengő bőrét, parancsoló arányait és nyugalmát, lágy kiszögellését; s a hollófekete, sima fényű, pompázó és természetesen hullámos fürtöket, "jácintos fürteit", melyek megértették e homéri jelző teljes erejét! S néztem az orr finom vonalait - sehol sem láttam ily tökéleteset, csak a héberek kecses érmein. Ugyanaz a kényes simasága a bőrfelületnek, az az alig észrevehető tendencia a sasorr felé, ugyanazok a harmonikusan rajzolt orrlyukak, melyek szabad szellemről beszéltek. S néztem az édes szájat. Itt igazán diadalt ült minden, ami égi - a rövid felső ajk fenséges hajlása, s az alsónak lágy, gyönyörittas álma; nevető gödröcskék és beszédes színek; a fogak, amelyek majdnem vakító fénnyel villogtatták vissza minden sugarát annak a szent fénynek, mely derűs, szelíd s mégis oly ragyogva ujjongó mosolyából, e mosolyok mosolyából rájuk esett. És kutattam álla képződését - s itt megtaláltam gyöngéd szélességét, puhaságát és méltóságát, teltségét és szellemiségét a görög mintáknak: annak a vonalnak, amelyet Apollón isten csak álmában tárt az athéni Kleomenész[79] elé. S végül Ligeia nagy szemébe néztem.
Szemekre nincs példánk a messze ókorból. S lehet is, hogy éppen a szemekben, hogy éppen kedvesem szemében rejlett a titok, melyre Lord Verulam céloz. Azt kell hinnem, hogy sokkal nagyobb volt, mint emberi fajtánk átlagos szemei. Tágabb volt még, mint a Nourjahad-völgybeli törzseknek legtágabb, legtelibb gazellaszeme. De ez alig tűnt föl Ligeiánál, csak néha, a feszült izgalom pillanataiban. S ilyen pillanatokban szépsége - legalább így látta hevült fantáziám - földfölötti vagy földöntúli lények szépsége volt, a török hurik mesés szépsége. A szemgolyók színe a legragyogóbb fekete, és messze fölöttük rendkívül hosszú, koromsötét szempillák ernyőztek. A körvonalában kissé szabálytalan szemöldök színe ugyanaz volt. A "különösség" azonban, amit e szemekben találtam, egészen más természetű, semmi köze formához, színhez, ragyogáshoz, s mindent összevéve, a kifejezés lapjára írandó. Ah, értelmetlen szó! Puszta hangzásod nagy szélessége mögött mennyi tudatlanságot sáncolunk el a lelki világ dolgaiban! Ligeia szemének kifejezése! Hogy tűnődtem hosszú órákon át rajta! Hogy küszködtem egész nyári éjjeleken, mélyébe hatolni! Mi volt az - az a Démokritosz kútjánál mélyebb valami -, mely kedvesem szembogarának mélyeiben rejlett? Mi lehetett? Rabbá tett a vágy, hogy fölfedezzem. Ó, azok a szemek! azok a nagy, azok a csillogó, azok az isteni szemgolyók! Léda ikercsillagává lettek számomra, s én legájtatosabb csillagászuk.
Nincs a lélek tudományának számos érthetetlen anomáliája közt megborzongatóbban izgató tény, mint az - amiről, úgy hiszem, sohase beszélnek az iskolákban -, hogy ha föl akarunk idézni emlékünkben valamit, amit régen elfeledtünk, sokszor egészen a küszöbén vagyunk az emlékezésnek, anélkül, hogy végre is képesek volnánk visszaemlékezni. S így mennyiszer, míg feszülten kutattam Ligeia szemeit, éreztem közel kifejezésüknek teljes megértését - egészen közel már - s mégsem birtokomban - közeledni s megint teljesen eltűnni! És - különös, ó, mindennél különösebb rejtély! - a világ legközönségesebb dolgaiban ezer meg ezer analógiát találtam erre a kifejezésre. Úgy értem, hogy abban az időben, mikor Ligeia szépsége lelkembe szállt, hogy ott mint egy oltáron lakozzék, az anyagi világ sok jelenségéből oly érzést szűrtem ki, mely távolról hasonlított ahhoz, amit az ő nagy, fényes szeme keltett mindig bennem. De azért ez nem segített arra, hogy ezt az érzést jobban meghatározni, vagy analizálni, vagy akár csak állandóbban szemlélni tudjam. Ráismertem, mondom, olykor egy hirtelen felnyúló szőlővessző megpillantásánál - egy moly, egy lepke, egy hernyóbáb, egy futó vízerecske szemléletében. Megéreztem az óceánban; vagy egy meteor zuhanásában. Megéreztem szokatlanul öreg emberek tekintetében. S van egy-két csillag az égen - egy különös, egy hatodrendű csillag, dupla és színjátszó, nem messze a Lyra alfájától -, amelynek teleszkópi vizsgálatánál mindig tapasztaltam ezt az érzést. Ez töltött el húros hangszerek némely hangjaira s nemritkán könyvek egyes helyeinek elolvasásánál. Számtalan más példa közül hadd említsek egy passzust Joseph Glanvill egyik kötetéből, mely - talán csak furcsasága által: ki tudja? - csalhatatlanul előidézte bennem ezt az érzést:
"S benne lakozik az akarat, mely nem hal meg. Ki ismeri az akarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy akarat, mely szent feszültségével mindenen áthat. Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán."
Évek hossza s későbbi elmélkedés ugyan képessé tett kinyomozni valami távoli kapcsolatot az angol moralisták e helye s Ligeia karakterének egy oldala között. A gondolatnak, cselekvésnek és beszédnek valami különös feszültségét tapasztaltam benne, s ez lehet, hogy eredménye vagy legalább jele volt annak a hatalmas akaratnak, mely hosszú ismeretségünk folyamán nem adta más közvetlenebb bizonyságát létezésének. Minden nő közt, akit valaha ismertem, ő, a külsőleg nyugodt s mindig szelíd Ligeia volt legviharosabban zsákmánya a zord szenvedély vad keselyűinek. De szenvedélyének nagyságáról nem alkothattam fogalmat, csak szemének abból a csodálatos kitágulásából, ami gyönyör és rémület volt nekem egyszerre - csak rendkívül halk hangjának majdnem bűvös lejtéséből, tisztaságából, melódiájából és édességéből - csak vad szavainak kitörő energiájából, amiket rendesen használni szokott, s amiknek erejét megkettőzte nyájas beszédmódjának kontrasztja.
Szóltam már Ligeia tanultságáról; rendkívüli volt az - amilyent sohasem láttam még asszonyban. Mélyen behatolt a klasszikus nyelvekbe, s ameddig az én ismereteim terjedtek Európa modern nyelvjárásaiban, sohasem értem őt hibán. De hát egyáltalán értem-e valaha Ligeiát hibán, a kérkedő akadémikus erudiciónak akár legabsztrúzabb tárgykörében is, amit legjobban bámul, egyszerűen mert legkevésbé ismer, a laikus? Mily különösen - mily megborzongató módon kényszerítette ki figyelmemet később, igazán csak később, ez az egy pontja feleségem karakterének! Azt mondtam, hogy tudása olyan volt, amilyent sohasem ismertem asszonyban - de él-e férfi is, akinek szelleme átjárta, és nem gyümölcstelenül járta át, a morális, fizikai és matematikai tudományok minden tág mezejét? Akkor nem láttam még, amit most tisztán megállapíthatok: hogy Ligeia ismeretei gigásziak, megdöbbentőek voltak; mégis eléggé tudatában voltam végtelen fölényének arra, hogy valóságos gyermeki bizalommal engedjem át magam vezető irányításának a metafizikai kutatásnak abban a kaotikus világában, melyet házasságunk korábbi éveiben valódi szenvedéllyel tanulmányoztam. Mekkora diadallal, mily éles gyönyörrel, minden éteri reménységnek micsoda fölfokozásával éreztem, amint fölém hajolt, míg elvesztem a tudományokban, amelyeket kevesen tanulnak, még kevesebben tudnak valaha, fokonként tárulni elibém azt a csodálatos diadalpályát, amelynek hosszú, pompás és teljesen járatlan ösvényén valami Isteni Tudás célja felé haladhatok... Ó, sokkal istenibb, hogysem ne lenne tilos!
Mily szívbe markolónak kellett hát lenni a fájdalomnak, amellyel néhány év múltán azt láttam, hogy nem alaptalan reményeim - váratlan szárnyra kapnak s elröpülnek! Ligeia nélkül csak tapogatózó gyermek voltam, kit meglepett az éj. Csak az ő jelenléte, csupán az ő olvasottsága tudott élénkebb fényt vetni a transzcendentalizmus ezer rejtélyére, melyben elmerültünk. Szemének sugárzó csillogása híján a lobogó és aranyos betűk szürkébbek lettek, mint Szaturnusz ólma. S e szem most mind ritkábban világította meg a lapokat, melyek fölött görnyedeztem. Ligeia beteg lett. A vad szempár nagyon is - túlontúl glóriás sugárban villogott; a halavány ujjak a sír átlátszó viaszszínébe öltöztek, s a kék erek a magas halántékon a leggyengébb emóció árapályával is földagadtak, és mélybe horpadtak. Láttam, hogy halnia kell - s kétségbeesve küzdöttem lelkemben a szörny Azráellel.[80] De szenvedélyes asszonyom küszködése, nagy bámulatomra, még hevesebb volt a magaménál. Kemény természetében sok olyan vonás rejlett, ami azt a hitet keltette bennem, hogy ő félelem nélkül fogadja a halált - de nem úgy lett. A szó képtelen rá, hogy fogalmat adjon a kétségbeesett ellenállásról, amellyel ő az Árnyék ellen harcolt. Kínokban nyögtem a gyötrelmes látványra. Vigasztaltam volna, érveltem volna félelmei ellen; de vad vágyának feszültségében - élni, élni, csak élni - vigasz és érv egyként a legképtelenebb őrültségnek hatott. Ám egész az utolsó pillanatig, egzaltált lelkének leghevesebb vonaglása közt is, modorának külső nyugalma meg nem rendült. Szava még lágyabb lett, halkabb lett, de a nyugodtan kiejtett szavak vad jelentésén nem szívesen időzik emlékem. Agyam szédült, amint bűvölten figyeltem ajkáról valami halandó zenénél zenébb melódiát - és oly sejtelmeket és vágyakat, amiket halandó lélek még nem ismert.
Hogy engem szeretett, abban nem kételkedhettem; s könnyen gondolhattam, hogy oly kebelben, mint az övé, a szerelem nem közönséges szenvedélyként uralkodhatik. De ragaszkodásának teljes erejét csak a halállal szemben ismertem meg. Kezem kezében tartva, hosszú órákon át öntötte ki előttem szíve áradását, melynek több mint szenvedélyes odaadása a bálványimádásig emelkedett. Hogyan érdemeltem, hogy ily vallomások üdvözítsenek? Hogyan érdemeltem, hogy kedvesem elvesztve kárhozzam el abban az órában, amikor ezeket megtette? De elviselhetetlen volna számomra e tárgynál időznöm. Hadd mondjak csak annyit, hogy Ligeiának több mint asszonyi belefeledkezése ebbe a jaj! semmiképp meg nem érdemelt, teljesen méltatlanra pazarolt szerelembe, végre megértette velem, mért tapadt oly vad vággyal az élethez, mely most oly rohamosan szállt el belőle. Ez a vad vágyakozás, az élet sóvárgásának ez a mohó heve - élni! csak élni! -, ez az, amit nincs hatalmam rajzolni - nincs szavam kifejezni.
Azon az éjfelen, mikor elszenderült, parancsolólag oldalához intett, s arra kért, hogy mondjak el előtte egy verset, amit ő maga írt pár nappal azelőtt. Engedelmeskedtem. És a vers pedig ez volt:
Imitt egy gála éj
a vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben-ázva, mély
fátyol közt, szárnyasan
színházban ül, drámát akar,
reményt és rémeket,
míg szférák zengnek, büszke kar,
szeszélyes éneket.
Ezer isten-formájú báb
súg-búg a színpadon,
s ling-leng idébb-odább,
jő, s puszta bábként megy vakon,
amint formátlan odafönt
nagy erők mozgatják a színt;
kesely-szárnyuk csapkodva önt
láthatatlan kínt!
Ó, bolond dráma! nem feled
örökre, aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg.
s nem éri, fantomát,
és körben űzi, s visszatér,
nem éri sohase;
bűn, őrület, és szenvedély:
ebből áll a mese!
De ím, egy csúszó rémalak,
mint vérpiros gomoly,
előgyűrűz a színfalak
magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
a Csuszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
emberek vérével veres.
A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
formákra, zúgva, mint a vihar,
a függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll,
s szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
s a Győztes Féreg a hős."
- Nagy Isten - kiáltott Ligeia félsikollyal, talpra ugorva s görcsös mozdulattal nyújtva karjait az ég felé, amint e soroknak végére értem. - Nagy Isten! Mennyei Atya! Így lesz ez mindig, menthetetlenül? ezt a győztest senki se győzi le? Nem vagyunk-e mind a te részeid és darabkáid? Ki ismeri - ó, kicsoda ismeri az akarat titkait s erőit? Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán...
S most, mintegy kimerülve az izgalomtól, hagyta fehér karjait lehullni, s ünnepélyesen visszatért halálos ágyába. S mikor kilehelte utolsó sóhaját, valami halk suttogás keveredett velük ajkain. Föléjük hajtottam fülemet, s tisztán kivehettem, újra, a Glanvill passzusának zárószavait:
"Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán..."
Ligeia meghalt; s én, szinte porba sújtva fájdalmamtól, nem bírtam ki tovább sivár lakásom magányát a Rajna borús és omló városában. Amit a világ gazdagságnak nevez, nem hiányzott nekem. Ligeia hozománya nagyobb volt, sokkalta nagyobb volt, mint amennyit közönséges halandók asszonyukkal kapnak. Így párhónapnyi lankadt és céltalan bolyongás után megvásároltam s valamelyest kitataroztattam egy régi klastromházat, melyet nem fogok megnevezni, a szép Angolország egyik legvadabb s legkevésbé ismert részében. Az épület sötét és komor fensége, a birtoknak valósággal elvadult képe, s a sok idő szentelte méla emlék, mely e házhoz és birtokhoz fűződött, sok tekintetben hozzáillettek a teljes elhagyatottság érzéséhez, mely az ország e távoli és lakatlan tájára kergetett. De, habár a klastrom külseje, fali zöldellő omladozásában, csak kevés változást szenvedett, belül gyermekes perverzitással engedtem teret - s tán halvány reménnyel is, hogy enyhíti bánatom - oly fényűzésnek, mely különb volt, mint a királyoké. Ily kéjelgésekre szinte már legkorábbi éveimben bizonyos hajlam ivódott lelkembe, s most azok újra föltámadtak bennem, mintha megint gyermekké tett volna a bánat. Sajnos, hogy valósággal a kezdődő őrület csíráit lehetett volna fölfedezni pompás és fantasztikus függönyeimben, ünnepélyes egyiptomi faragványaimban, szobáim vad párkánydíszeiben és bútorzatában, s aranybojtos szőnyegeim bolondházba való mintáiban! Az ópium nyűgeivel hálózott rab voltam, munkám s napirendem az álmok színeit öltötte. De nem szükség részleteznem e fonákságokat. Hadd beszéljek csak arról az egyetlen s örökre átkozott szobáról, ahova a lelki zavar egy pillanatában mint ifjú asszonyomat vezettem be az oltár mellől - mint a soha nem feledett Ligeia utódját - a szőke hajú és kék szemű Lady Rowena Trevanion of Tremaine-t.
Nincs olyan apró részlete e nászszoba architektúrájának és dekorációjának, amely ne állna ma is tisztán szemem előtt. Hol volt az esze menyasszonyom gőgös famíliájának, mikor elvakítva az arany szomjától, megengedték, hogy lányuk - ily bálványozott fiatal leány - átlépje egy ily módon bútorozott szoba küszöbét? Azt mondtam, hogy aprólékosan emlékszem a szoba részleteire - viszont fő fontosságú motívumait sajnosan elfeledtem -, s itt nem volt rendszer, nem volt összhang e hivalkodó fantasztikumban, mely fogózót adna az emlékezetnek. A szoba a kastéllyá alakított monostor egy magas tornyában feküdt, formája ötszögű, s térfogata nagy volt. Az ötszög egész déli oldalát elfoglalta az egyetlen ablak - óriási, töretlen üveglap, velencei üveg -, csak egyetlen tábla, s ólomszín árnyalattal, úgyhogy, akár a nap, akár a hold sugára hatolt át rajta, kísértetes fénnyel esett a szobában levő tárgyakra. E hatalmas ablak felső részét egy vén vadszőlő ágainak kacskaringós szövedéke borította, fölkúszva a torony masszív falaira. A mennyezet, sötét és komor tölgyfából, túlzottan magas volt, bolthajtásos, és aprólékosan telecifrázva valami félig gótikus, félig a druidáktól származó vonalvezetés legvadabb és leggroteszkebb példányaival. E komor bolthajtás legközepének rejtekéből hosszúkás láncszemekből font egyetlen aranyláncon egy hatalmas tömjéntartó függött, ugyancsak aranyból, arab mintájú rajzzal, sűrűen s oly mesterkélt módon lyuggatva, hogy részeiből ki és be örökösen, mintha kígyók élete volna bennük, felemás színű lángok új meg új lövellései vonaglottak.
Körös-körül egynéhány keleti formájú ottomán s aranykandeláber állott különböző zugokban elhelyezve - és ott volt az ágy is - a menyasszonyi ágy -, indus mintájú, s alacsony s tömör ébenből faragott, palástos mennyezettel. A szoba mindenik sarkában pedig egy-egy gigászi feketegránit szarkofág állt, a luxori királysírokból való, vén fedelük tele emberemlékezetet meghaladó régiségű domborművekkel. De ó! a terem kárpitozásában tetőzött ez a különös fantázia. A magas falakról - rengeteg, sőt arányavesztett magasságból - nagy ráncokban tetőtől padlóig súlyos és tömött hatású kárpitok csüggtek, és e kárpitok anyaga ismétlődött a padozat szőnyegzetében, az ottománok és az ébenágy takaróiban, az ágy palástos mennyezetében s a függönyök pompás tekervényeiben, melyek az ablakot részben beárnyalták. Ez az anyag a leggazdagabb aranyszövet volt. De egész felületét szabályos közökben körülbelül egy láb átmérőjű arabeszkfigurák pettyezték, a legfeketébb koromszín mintákban dolgozva bele a szövetbe. Ám e figurák csak akkor mutatták a valóságos arabeszk karakterét, ha egy bizonyos szemszögből nézték őket. Valami furfanggal - mely manapság már elég közönséges, s tulajdonképp a régiségnek egészen távoli koraiba nyomozható vissza - úgy voltak készítve, hogy hatásukat folyton változtatták. Aki belépett a terembe, az egyszerű torz alakoknak látta őket; de közelebb lépve, ez a látszat lassanként eloszlott; s lépésről lépésre, amint a látogató helyzetét változtatta, kísérletes formák vég nélkül egymásra tolongó sokaságával látta magát környezve, amilyenek a normannok babonáiban szerepelnek, vagy szerzetesek bűnös álmaiban kelnek életre. A fantazmagória hatását nagyban növelte, hogy állandó erős széláramot vezettem be mesterségesen a drapériák mögé - ami az egésznek valami borzongató és barátságtalan elevenséget adott.
Ilyen termekben - ilyen nászszobában - töltöttem Lady of Tremaine-nel házasságunk első hónapjának átkozott óráit - s alig éreztem nyugtalanságot. Hogy új asszonyom riadozott kedélyemnek vad szeszélyességétől - hogy már-már került s nemigen szeretett -, észre kellett vennem; de az nekem inkább örömöt okozott, mint ellenkezőjét. Én is utáltam őt, nem annyira emberi, mint ördögi gyűlölettel. Emlékem visszaszállt - s ó, micsoda erejével a bánatnak! - a szeretett, a szép, a fenséges, a sírba fektetett Ligeia felé. Tobzódtam az ő tisztaságának, okosságának, magasztos, éteri jellemének, szenvedélyes, bálványimádó szerelmének idézgetésében. S most égett csak föl szellemem teljesen, szabadon az ő tüzének minden lángjaiban. S ópiumálmaim izgalmában - mert a szokás e kábítószer béklyóiba láncolt - hangosan kiáltottam nevét az éjszaka csendjében, vagy nappal vad völgyek árnyékos rejtekeiben, mintha a halott hölgy iránti vágyam vad mohósága, ünnepi szenvedélye, emésztő lobogása visszahozhatná őt földi útjára, amelyet elhagyott - lehet-e igaz, hogy örökre?
Házasságunk második havának elején Lady Rowenát hirtelen betegség támadta meg, és felépülése lassú volt. A láz, mely sorvasztotta, nyugtalanná tette éjeit; s félálmainak zavaros állapotában valami hangokról és mozgásokról beszélt, a toronyszobában s a toronyszoba körül, melyek, úgy gondoltam, csak rendetlen képzeletéből, vagy talán magának a szobának fantasztikus benyomásából erednek. Végre lábadozott - fölgyógyult. De csak rövid idő múlt el, s egy második, még hevesebb betegség döntötte újból a szenvedés ágyába; s ezt a rohamot elejétől fogva gyenge alkata soha teljesen ki nem heverte. Rosszullétei ez időtől kezdve ijesztő jellegűek lettek, s még ijesztőbb volt gyakoriságuk, úgyhogy orvosainak minden tudásával s nagy igyekezetével dacoltak. A krónikus baj növekedtével - amely sokkal jobban befészkelte magát szervezetébe, hogysem emberi eszközökkel ki lehetett volna irtani - lehetetlen volt észre nem vennem kedélye ideges izgatottságának párhuzamos fokozódását. Jelentéktelen okok mindinkább megmagyarázhatatlan félelmet keltettek benne. Megint azokról a hangokról beszélt, s most még sűrűbben és makacsabban - azokról a halk, gyenge hangokról -, azokról a szokatlan mozgásokról a kárpitok és függönyök között, melyekre az imént céloztam.
Egy éjjel, szeptember vége felé, a szokottnál még nagyobb nyomatékkal kényszerítette figyelmembe ezt a nyugtalanító témát. Éppen valami hánykódó álomból riadt, s én félig aggodalom, félig határozatlan rémület érzéseivel figyeltem kiaszott arcának rándulásait. Ott ültem mellette, ébren ágya mellett, az indiai ottománok egyikén. Félig fölemelkedett fektéből, s komoly és halk suttogással beszélt hangokról, amiket hallott, de amiket én nem voltam képes hallani, mozgásokról, amiket ő látott, s én nem voltam képes észrevenni. A szél hevesen áramlott a kárpitok mögött, s én meg akartam mutatni neki - amit, bevallom, magam sem hittem egészen -, hogy ezek a szinte tagolatlan leheletek s a falak figuráinak e könnyed változásai csak a szél megszokott áramlásának természetes következményei. De halálos sápadtság öntötte el arcát, s láttam, hogy minden igyekezetem, mellyel meg szerettem volna nyugtatni, hiábavaló. Úgy tetszett, mintha elájulna, és senki sem volt közel, hogy segítséget hívjak. Eszembe jutott, hol találhatok egy palack könnyű bort, amit az orvosok rendeltek neki, s átsiettem a szobán, hogy elhozzam. De amint a tömjénszóró fényébe értem, két riasztó természetű körülmény vonta magára figyelmemet. Úgy éreztem, hogy valami tapintható, bár láthatatlan tárgy suhan el könnyedén mellettem, s úgy láttam, hogy aranyszőnyegen, a gazdag fénykéve kellős közepén, amelyet a tömjéntartó vetett, egy árnyék hever - egy halvány, határozatlan és angyali lengeségű árnyék - egy árny árnyékának képzelhettem volna. De épp mértéktelen ópiumadag izgalma hevített, s alig vetettem ügyet mindezekre, nem is szóltam róluk Rowenának. Megtalálva a bort, újra átmentem a szobán, kitöltöttem egy teli serleggel, s az ájuló hölgy ajkaihoz vittem. De ő most némileg magához tért, és maga átvette a serleget, míg én a mellettem álló ottománra hulltam, szemem a beteg testére nyűgözve. Ekkor történt, hogy határozottan észleltem valami könnyű lépést a szőnyegen s az ágy közelében; s a következő másodpercben, amint Rowena épp ajkaihoz emelte a bort, láttam, vagy talán álmodtam, hogy látom, mintegy a szoba egének valami láthatatlan fellegéből, egy fénylő és rubinszín folyadék három-négy nagy cseppjét hullani a serlegbe. Én láttam - Rowena nem. Habozás nélkül fölhajtotta a bort, s én nem akartam szólni neki olyan valamiről, ami végre is, úgy gondoltam, nem lehetett más, mint heves képzeletem szuggesztiója, melyet a beteg hölgy félelme, az ópium s az éji óra kórosan aktívvá tett.
De nem zárhattam el a saját észleletem elől azt a körülményt, hogy közvetlen azután, mikor a rubincseppek lehulltak, gyors rosszabbodás állott be feleségem állapotában; úgyhogy a rájövő harmadik éjszakán szolgálói már a sír számára öltöztették föl őt, s a negyediken egymagam ültem halotti lepelbe burkolt testével abban a fantasztikus szobában, mely egykor mint menyasszonyomat fogadta. Ópium szülte vad víziók lebegtek árnyakként előttem. Nyugtalan szemmel néztem a terem sarkaiban álló szarkofágokat, a drapéria változó figuráit, s a felemásszín lángok vonaglását fönn a tömjéntartóban. Majd amint ama minapi éjszaka körülményei villantak elmémbe, tekintetem arra a pontra esett, az illatszóró fénykévéje alatt, ahol az árny tűnő nyomait láttam. De az árny már nem volt ott; s nagyobb és szabadabb lélegzettel pillantásomat az ágyon fekvő sápadt és merev alakra fordítottam. Ekkor ezer emlék tolult felém - Ligeiáról -, s egy áradás viharos erejével tért vissza szívembe az az egész kimondhatatlan fájdalom, amivel őt néztem valaha halotti leplében. Az éj fogyott; s még mindig - keblem tele keserves gondolatokkal egyetlen és legfőbb szerelmemről - ott ültem, Rowena holttestét bámulva.
Éjfél lehetett, vagy talán előbb, vagy később még, mert nem törődtem akkor az órával, hogy valami zokogás, halk, lágy, de nagyon határozott, vert föl ebből az álmodozásból. Éreztem, hogy az ébenágyból jön - a halál ágyából. Babonás félelem gyötrelmében hallgatóztam - de a hang nem ismétlődött. Erőltettem szemem, nem fedez-e föl mozgást a hullán - de legcsekélyebb sem volt észrevehető. Pedig nem csalódhattam. Hallottam a hangot, akármily gyöngén is, és lelkem fölriadt rá. Elszántan s makacsul csüggesztettem figyelmemet a holttestre. Több perc múlt el, mielőtt bármi történt volna, ami fényt vethetett a rejtélyre. Végre nyilvánvalóvá lett, hogy némi halvány, nagyon-nagyon gyenge, alig észrevehető színárnyalat lobbant föl arcán, s lehullott szemhéjainak apró erein. Valami kimondhatatlan borzalom és rémület között, amilyenre halandók nyelvének nincs elég erős kifejezése, éreztem, hogy szívem megszűnt verni, s tagjaim megmerevedtek ültömben. De végre bizonyos kötelességérzet föltámasztotta lélekjelenlétem. Nem kételkedhettem többé, hogy intézkedéseinket elhamarkodtuk - hogy Rowena még él. Szükségesnek látszott, hogy azonnal tegyünk valamit; de a torony nagyon is távol volt a kastélynak a szolgák által lakott részeitől - senki, aki kiáltásom hallja, s nem volt módom segítséget hívni, anélkül, hogy a szobát percekre el ne hagyjam, ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Így hát egyedül kísérleteztem, küszködve, hogy életre hívjam a halál küszöbén tétovázó szellemet. De rövid idő múlva bizonyossá lett, hogy visszaesés állt be; a szín eltűnt a szemhéjról és az arcról, márványnál fehérebb halványságot hagyva; az ajkak duplán összehúzódtak és megzsugorodtak a halál kísérletes kifejezésében; visszataszító nyirkos hidegség öntötte el rohamosan a test felületét; s tüstént bekövetkezett az ismert, kérlelhetetlen merevség. Megborzadva hullottam vissza a heverőre, amelyről oly hökkenéssel riadtam föl, s ismét átadtam magam éber látomásaimnak, melyek szenvedélyesen idézték Ligeiát.
Egy óra múlt így el, mikor - lehetséges volt ez? - másodszor észleltem valami határozatlan hangot, mely az ágy tájáról jött. Füleltem - végletes borzadályban. A hang ismétlődött - egy sóhaj volt. A holttesthez rohanva, láttam - határozottan láttam - valami remegést az ajkán. Egy perc múlva megnyíltak az ajkak, gyöngysorfogak csillogó vonalát tárva föl. Most bámulat küzdött keblemben a mély rémülettel, mely eddig ott egyedül uralkodott. Éreztem, hogy látásom elsötétül, értelmem meginog; s csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült megemberelnem magamat a feladatra, amit a kötelesség most még egyszer elém írt. Némi pír látszott már a homlokon, az arcon és nyakon; észrevehető melegség öntötte el az egész testet; sőt a szívben is gyenge dobogást lehetett érezni. A Lady élt; s én kettőzött hévvel láttam az ébresztés feladatához. Halántékát és kezét dörzsöltem, megnedveztem, s minden módot fölhasználtam, amit némi tapasztalat s nem jelentéktelen orvostudományi olvasottság szuggerálhat. Egyszerre a pír eltűnt, a dobogás megszűnt, az ajkak megint halotti kifejezést öltöttek, s egy pillanat alatt az egész test magára vette azt a jeges hidegséget, azt a kékes színt, azt a feszült merevséget, azokat a horpadt körvonalakat s mindazokat az irtózatos tulajdonságokat, melyek a sírok többnapos lakóit jellemzik.
S megint elmerültem álmaimba Ligeia felől, és megint - csoda-e, ha borzadok leírva? -, megint fülemhez ért a halk zokogás az ébenágy tájáról. De miért részletezzem aprólékosan ennek az éjszakának leírhatatlan borzalmait? Miért időzzek, elbeszélve, hogyan ismétlődött a megelevenedésnek ez a rémdrámája időnként, szinte a szürke hajnalig? Hogyan süllyedt a halott minden rettenetes visszaesésnél csak még zordabb s látszólag még menthetetlenebb halálba? hogyan tűnt föl minden új agónia valóságos harcnak valami láthatatlan ellenséggel? S hogyan eredményezett minden ily küzdelem nem tudom micsoda rejtelmes változást a halott nő arcán és személyén? Hadd siessek a befejezéshez.
A félelmes éj legnagyobb része letelt már, és ő, aki annyiszor meghalt, még egyszer megmozdult - s most élénkebben, noha teljesebb reménytelenségből, ijesztőbb bomlásból kelve, mint eddig bármikor. Most már én régóta nem küszködtem vele, sőt meg se mozdultam, hanem meredten ülve maradtam az ottománon, gyámoltalan zsákmánya vad indulatok forgószelének, melyek közül talán még kevésbé volt rémes és emésztő a végletes rettenet. A hulla, ismétlem, megmozdult, és most élénkebben, mint azelőtt. Az élet színei szokatlan energiával lobogtak föl az arcon - a tagok megereszkedtek -, s ha a szemhéjak nem nyomódtak volna most még súlyosabban egymásra, s a sír kötelékei és leplei nem adtak volna az egész alaknak halotti jelleget, azt álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan lerázta a halál bilincseit. De ha ezt a gondolatot még ekkor sem fogadtam volna el teljesen, nem kételkedhettem tovább, midőn az, akire már halottruhát adtak, fölkelve az ágyról, tántorogva, erőtlen léptekkel, lecsukott szemekkel s valami nyugtalan álmodó módján bátran és tagadhatatlan előrehaladt a szoba közepéig.
Meg se rezzentem - meg se moccantam -, mert elmondhatatlan képzelmek tömege tolult egyszerre agyamba, melyek mind e különös alaknak termetével, tartásával, arckifejezésével álltak kapcsolatban - s megbénították - kővé dermesztették! Nem moccantam - csak bámultam a jelenséget. Őrült zavar volt gondolataim közt - lecsöndesíthetetlen tumultus. Lehetséges-e, hogy csakugyan az élő Rowena áll előttem? De hát egyáltalán Rowena ez - a szőke hajú, kék szemű Lady Rowena Trevanion of Tremaine? Miért, miért kell kételkednem ebben? A kötés súlyosan simult szájára - de hát nem lehet-e tényleg a lélegző Lady of Tremaine szája? És az arc - rózsák nyíltak rajta, mint élete delén -, igen, ez valóban a lélegző Lady of Tremaine bájos arca lehet... S az áll, a gödröcskékkel, mint legegészségesebb korában, nem lehet-e az övé? - de hát magasabb lett Rowena a betegsége óta? Mily kifejezhetetlen őrület ragadott meg evvel a gondolattal? Egy ugrás, és lábaihoz értem! Visszahúzódva érintésemtől, föloldotta és lehullatta fejéről a szemfedő kísértetes kötelékét, s a szoba áramló atmoszférájába nagy tömeg hosszú, zilált haj áradt ki; s e haj feketébb volt az éjfél hollótollainál! És most lassan megnyíltak az előttem álló alak szemei is. S hangosan kiáltottam:
- Itt már semmi - semmi tévedés nem lehet, ezek a teli, fekete, vad szemek - ezek elvesztett szerelmem szemei -, ezek a Lady - LADY LIGEIA szemei!
Fordította Babits Mihály
Önmaga önmagától való önmagával
való egyalakú örökkévaló.
PLATÓN: A LAKOMA
Mélységes, de nagyon különös rokonszenv érzésével néztem barátnőmre, Morellára. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mindaddig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó felismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan jelentőségét, sem kormányozni kiszámíthatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; s a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyről, sohasem gondoltam szerelemre. Ő azonban kerülte a társaságot, s egyedül hozzám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez álmodni való.
Morella mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél - elméjének ereje óriás. Éreztem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amiket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, kedvence s állandó tanulmánya - s hogy idő folytán ez lett nekem magamnak is, a példa és szokás egyszerű, de hatékony befolyásának kell tulajdonítani.
Mindebben, ha nem tévedek, értelmemnek kevés szerepe volt. Meggyőződésemre, amennyire emlékszem, semmiféle formában nem hatott az ideál, amelyről olvastam, s a miszticizmusnak, hacsak nagyon nem csalatkoztam, leghalványabb árnyalata sem volt észrevehető sem cselekedeteimben, sem gondolataimban.
Meg lévén erről győződve, lényegben átadtam magamat feleségem irányításának, s hátrálást nem ismerő szívvel léptem az ő tanulmányainak útvesztőibe. És akkor - akkor, míg tiltott könyvekre hajolva valami tiltott érzést éreztem gyűlni magamban Morella hideg kezét a kezemre tette, s valami halott filozófiának hamvaiból egynémely halk, különös szavakat piszkált föl, melyeknek idegenszerű jelentése mélyen beleégett emlékezetembe. Ilyenkor órák hosszat időztem oldalán, és csüggtem ajkai zenéjén, míg végre a melódiát borzalom színezte, s árny esett lelkemre, s elsápadtam és megremegtem ezektől a nagyon is nem földi hangoktól. S így az öröm hirtelen rémületbe hervadt, és a legszebb lett legrémesebbé, mint ahogy lett Hinnonból Ge-Henna.
Szükségtelen itt megállapítani pontos karakterét a bölcselkedésnek, amely az említett könyvekből kinőve, oly hosszú időn át majdnem az egyetlen beszédtárgy volt köztem és Morella közt. Akik járatosak abban, amit teologikus moráltudománynak lehetne nevezni, azoknak máris fogalmuk lesz róla, s a tanulatlan mindenképp csak kevésbé értené. Fichte[81] vad pantheizmusa; a pythagoraeusok[82] által módosított palingenesis,[83] és mindenekfölött, az identitás tanai, mint Schelling[84] hirdeti, voltak rendesen a vitapontok, melyek legtöbb varázst nyújtottak a tárt képzeletű Morellának. Azt az identitást, melyet személyi azonosságnak neveznek, Mr. Locke,[85] gondolom, helyesen definiálja, mikor azt mondja, hogy valamely értelmes lény önmagával való egységben áll. S mivel személyen nem mást értünk, mint ésszel rendelkező, intelligens lényt, s mivel a gondolkodást mindig valami tudat kíséri, ez az, ami minket magunkká tesz, azzá, amit magunknak nevezünk, megkülönböztetve ezáltal magunkat egyéb gondolkodó lényektől, és megadva magunknak személyi azonosságunkat. De a principium individuationis-t,[86] az identitás tudatát, melyet a halálban vagy elvesztünk, vagy nem vesztünk el örökre - én mindig mélységes érdeklődéssel tanulmányoztam; s nem is annyira konzekvenciáinak hökkentő és izgató természete miatt, mint a jelentőségteljes és nyugtalan modor hatása folytán, amelyben Morella beszélt róla.
De valóban, eljött most az idő, amikor feleségem modorának rejtélye valóságos bűvöletként nehezedett rám. Nem tudtam többé elviselni halvány ujjainak érintését, sem zenés nyelve halk hangjait, sem mélabús szemének fényét. S ő mindezt tudta, de nem tett szemrehányást; ismerni látszott gyengeségemet vagy balgaságomat, és mosolyogva sorsnak nevezte. Ismerni látszott tekintetem fokozatos elidegenülésének okát is, mely előttem ismeretlen volt; de nem adott jelet, nem tett célzást annak természetére. S mégis: asszony volt ő is, s napról napra jobban emésztődött. Idővel a piros folt állandóan arcára ült, s a kék erek a sápadt halántékon szembetűnők lettek; s lelkem egyik pillanatban szánalomba olvadt, de a következőben találkoztam szemének jelentőségteljes pillantásával, s akkor lelkem elémelyedett és elszédült az olyan ember szédületével, aki lefelé néz valamely komor és kikutathatatlan mélységbe.
Azt kell hát mondanom, hogy áhítoztam, komoly és emésztő vágyakozással, Morella halálának pillanatára? Áhítoztam; de a törékeny szellem ragaszkodott porlakásához sok hosszú napon át - sok hosszú héten és terhes hónapon át -, míg megkínzott idegeim felülkerekedtek értelmemen, őrjöngővé tett e végtelenbe nyúlás, s egy ördög szívével átkoztam a napokat és az órákat és a keserves pillanatokat, melyek nyúlni és nyúlni látszottak, amint a nemes élet hanyatlott - mint árnyékok, ha a nap haldoklik.
De egy őszi este, mikor a szelek csöndesen pihentek az égen, Morella odahívott ágya mellé. Sötét köd terült a földön és meleg villogás a vizeken, s az erdő dús októberi lombjai közé bizonnyal szivárvány hullt a mennyboltozatról.
- Napok napja ez - szólt Morella, amint közeledtem -, minden napok napja, élni vagy meghalni. Szép nap ez a föld és élet fiainak... ah, még szebb az ég és halál lányainak!
Homlokon csókoltam, s ő folytatta:
- Meghalok, és mégis élni fogok!
- Morella!
- A napok nem is léteztek, amikor szeretni tudtál - de akitől az életben irtóztál, azt a halálban imádni fogod.
- Morella!
- Még egyszer mondom, meghalok. De bennem van záloga a szerelemnek - ah, annak a kevés szerelemnek! -, amellyel engemet szerettél, Morellát. S amikor szellemem elköltözik, élni fog a gyermek - a tiéd és az enyém, Morelláé. De napjaid bú napjai lesznek; a bánaté, mely legtartósabb az érzelmek között, mint a ciprus a legszívósabb fa a fák között. Mert boldogságod óráinak vége, örömöt nem lehet kétszer aratni egy életben, mint Paestum rózsáit kétszer egy esztendőben. Nem játszod hát tovább az idővel a teioszi[87] játékot, hanem feledve a mirtuszt és szőlőt, már a földön magaddal hordod szemfedődet, mint a mozlimok Mekkában.
- Morella! - kiáltottam. - Morella! hogy tudod ezt? - de ő elfordította arcát a vánkoson, s gyenge remegés szállván tagjaira, meghalt, és többé nem hallottam hangját.
De, amint előre megmondta, gyermeke - akinek haldokolva adott életet, s aki nem lélegzett, míg anyja nem lélegzett utolsót -, gyermeke él: egy leány. S különös módon nőtt, testben s értelemben, s tökéletes mása volt az elköltözöttnek, és én szerettem, égőbb szeretettel, mint amit lehetségesnek hittem érezni földi lakó iránt.
Ámde nemsokára e tiszta szeretet ege elsötétült, s ború és borzalom és bánat felhői vonultak át rajta. Mondtam, a gyermek nőtt, különös módon, testben s értelemben. Csakugyan, különös volt gyors növekvése testi nagyságában - de rettenetesek, ó! rettenetesek voltak a zajló gondolatok, melyek rám tolultak, mialatt szellemi lénye fejlését figyeltem! Lehetett-e másként, mikor napról napra felfedeztem a gyermek gondolataiban az asszony érett erejét és képességeit? mikor a zsengeség ajkairól a tapasztalat leckéi hullottak? s mikor az érett kor bölcsességét vagy szenvedélyeit láttam, óráról órára, kivillanni telt és vizsgálódó szeméből? Amint, mondom, mindez nyilvánvaló lett hökkent megértésem előtt, amint nem rejthettem el többé lelkemtől, nem rázhattam ki gondolataimból, melyek remegtek befogadni maguk közé - lehet-e csodálni, hogy félelmes és izgató természetű gyanú lopózott lelkembe, s eszmemenetem döbbenve esett vissza a sírba tett Morella vad történeteihez és hátborzongató teóriáiba? Kiragadtam a világ kémszeméből a lényt, kit a sors imádnom kényszerített, s otthonom szigorú zárkózottságában szenvedéssel telt szorongással figyeltem mindenre, ami szeretetem tárgyával összefüggött.
S amint az évek hömpölyögtek tova, s én csüggtem nap nap után az ő szent, szelíd és ékesszóló arcán, s el-elnéztem zsendülő alakját, nap nap után új hasonlóságokat fedeztem föl a gyermek és anyja, a mélabús, halott anya között. S óráról órára sötétebbé sűrűsödtek az egyformaságnak ez árnyékai, s teltebbé és határozottabbá s zavarba ejtőbbé, s iszonyatosabban ijesztővé megjelenésükben. Mert, hogy mosolya hasonló volt az anyjáéhoz, azt elviseltem volna; de hogy tökéletesen ugyanaz volt, borzalomba ejtett; hogy szeme, emlékeztetett Morella szemére, csak kiálltam volna; de túl gyakran nézett lelkem mélyeibe magának Morellának feszült és fölzaklató szándékosságával. És a magas homlok körvonalában és a selyem hajzat fürteiben s a halvány ujjakban, melyek beletemetkeztek, és beszédének szomorú és zenés hangjaiban, és mindennél inkább - ó! mindennél inkább! - a halottnak szavaiban és kifejezéseiben az élő és szeretett lány ajkán, táplálékot lelt bennem valami emésztő gondolat, a borzalom - egy féreg, amely nem akart meghalni.
Így folyt el életének két lustruma, és mégis, leányomnak nem volt még neve e földön. "Gyermekem" s "szerelmem": ezek voltak az elnevezések, melyeket az apa érzése, szokás szerint sugallt, s napjainak merev visszavonultsága kizárta bárki másnak társaságát. Morella neve vele halt, amikor ő meghalt. Az anyáról sohasem beszéltem a lánynak; lehetetlen volt róla beszélni. Sőt, míg életének rövid napja tartott, a lányhoz alig jutottak a külső világ benyomásai: csak amit elzártságának szűk korlátai megengedtek. De végre is a keresztség szertartása ígért szellememnek, ideges és izgatott állapotában, gyors szabadulást sorsom rémeitől. S a keresztelőkútnál haboztam - a név miatt. Bölcsek és szépek, ős és modern idők, hazám és idegen föld sok-sok neve tolongott ajkamon, nemesség, boldogság, jóság szépséges nevei. Mi sugallhatta hát megzavarnom az eltemetett halottnak emlékét? Mely démon ösztökélt, kilehelni a szót, amely már puszta emlékezetével patakokban szokta a bíbor vért halántékomból szívem mélységébe apasztani? Micsoda ördög szólt ki lelkemnek rejtekéből, amikor, abban a sötét templomhajóban és az éj csöndjében, a szent ember fülébe ezeket a szótagokat susogtam:
- Morella?!
S kicsoda, ördögebb még az ördögnél, torzította el gyermekem vonásait, s hintette el rajtuk a halál színét, amint megrezzenve alig hallható hangomtól, földről az égre fordítá üveges szemét, s előrebukva őseink sírboltjának fekete kockáira, felelte:
- Itt vagyok!
Határozottan, hideg, nyugodt határozottsággal hulltak ezek az egyszerű szavak fülembe, s onnan, mint olvadt ólom, sisteregve zúdultak agyvelőmbe. Évek - évek tűnhetnek, múlhatnak, de ennek az időnek az emléke, soha! S bőviben volt, igazán, a virág és a szőlő - de üröm és ciprus vetették rám árnyékukat éj és nap. S nem tartottam számon sem időt, sem helyet, s lehervadtak az égről végzetem csillagai, és a föld sötét lett, s alakjai úgy suhantak el mellettem, mint lengeteg árnyak, s mindannyi közt csak egyet láttam én - Morellát. Az égbolt minden szelei egy szót súgtak fülembe, s a tenger minden hullámai azt mormolták örökké - Morella. De meghalt; s magam kezével vittem őt a sírba; s csak nevettem hosszú, keserű kacajjal, mikor nyomát sem leltem az elsőnek, a kriptában, hová befektettem most a második Morellát.
Fordította Babits Mihály
VELENCE
Várj ott reám! Majd ott leszek
a síri mélyben én veled!
(HENRY KING,
CHICHESTER PÜSPÖKE [1592-1669]:
REKVIEM FELESÉGE HALÁLÁRA)
Szerencsétlen és titokzatos férfiú! Elkápráztatott fantáziád tündöklése, és tulajdon ifjúságod lángjába hullottál! Képzeletemben újra látlak! Megint felmerült előttem alakod! - nem, ó, nem aminő vagy, a hideg völgyben és a homályban! - hanem aminőnek lenned kellene - nagyszerű gondolatokban gazdag életedet a komor látomások ama városában, a te Velencédben tékozolva el, a tenger csillagszerelmű Elysiumában, ahol Palladio[88] palotáinak széles ablakai mélységes és keserű jelentőséggel tekintenek alá a hallgatag vizek titkaira. Igen! Ismétlem: aminőnek lenned kellene. Bizonyára más világ is van, nemcsak ez - más gondolat is, mint a tömeg gondolatai -, más elmélet is, mint a szofistáké. Kicsoda kifogásolhatná hát életmódodat? Ki vádolhatna látomásos óráidért vagy bélyegezhetné az élet elherdálásának foglalatosságodat, amely csupán örök energiáidnak volt túlcsordulása?
Velencében történt, a Ponte dei Sospiri-nek[89] nevezett bolthajtásos átjáró alatt, hogy harmadszor vagy negyedszer találkoztam azzal a férfival, akiről beszélek. Zavarosan térnek vissza emlékezetembe ennek a találkozásnak körülményei. Mégis emlékezem - ó, hogy is feledhetném? - a mélységes éjfélre, a Sóhajok Hídjára, a női szépségre és a regényes géniuszra, aki méltóságteljesen lépdelt fel és alá a keskeny csatorna mentén.
Szokatlanul sötét éjszaka volt. A Piazza nagy toronyórája az olasz este ötödik óráját ütötte el. Csendesen és elhagyottan terült el a Campanile tere, és gyors egymásutánban hunytak ki a dózsék ódon palotájának fényei. A Canale Grandén át hazatérőben voltam a Piazzettáról. De amint gondolám a Canalénak a San Marco-csatornával szemben fekvő pontjához érkezett, ennek egyik zugából egy női hang vad, hisztériás, hosszan elnyújtott sikolya törte meg az éjszaka csendjét. A hangtól megriadva talpra ugrottam, a gondolás kezéből pedig kicsúszott egyetlen evezője, és úgy eltűnt, hogy a vak sötétben semmi módon sem volt megtalálható, és így a víz sodrának kedve szerint haladtunk tovább, a nagyobb csatornáról a kisebbek felé. Mint valami hatalmas, gyászfekete tollazatú kondorkeselyű, lassan-lassan sodródtunk alá a Sóhajok Hídja felé, amikor a Dózse-palota ablakaiban és alsó lépcsőházában ezernyi fáklya lángja lobbant fel, a mély sötétséget hirtelen kékes fényű és természetfeletti nappallá változtatva.
A magas épület egyik felső ablakából kicsúszott anyja karjából egy gyermek, s a mély és sötét csatornába zuhant. A nyugodt vizek szelíden zárultak össze áldozatuk felett, és habár az enyémen kívül nem akadt több gondola a láthatáron, már nem egy bátor úszó volt a vízben, hiába keresve felszínén a kincset, mely - ó, jaj! - csak odalenn, a mélyben volt fellelhető. A palota bejáratának széles, fekete márványpadozatán, pár lépésre csak a víz felett, ott állt egy nőalak, kit soha senki el nem feledhet, aki akkor látta. Marchesa Aphrodite volt - egész Velence imádatának tárgya -, a vidámak legvidámabbja, minden szépségek legszebbike, de mégis a vén és ármányos Mentoni ifjú hitvese, és annak a szőke gyermeknek, az elsőnek és egyetlennek anyja, aki most mélyen alant, a sötét vízben keserű szívvel gondolhatott édes öleléseire, míg kicsiny életét felőrölte a küzdelem, hogy anyja nevét kiálthassa.
Egymagában állt. Alant, a fekete márványtükörben megcsillant kicsiny, meztelen és ezüstös lába. Haját még félig sem bontották ki éjszakára báli díszéből, s gyémántok zuhatagában hullámzott klasszikus feje körül göndör fürtökben, miként a tavaszi jácint virága. Gyengéd alakját mintha fátyolszerű, hófehér köntös fedte volna csupán, ám a nyárközépi éjfél levegője forró volt, súlyos és csendes, és maga a szoborszerű alak sem rebbentette meg egyetlen mozdulattal sem légies öltözékének redőit, amely úgy övezte körül, ahogy a súlyos márvány övezi Niobét. Ám nagy, ragyogó szeme - furcsa módon! - nem lefelé fordult, ama sír felé, mely legfénylőbb reménységét temette magába, hanem egészen más irányba meredt. A régi köztársaság börtöne úgy vélem - egész Velence legimpozánsabb épülete, de hogy bámulhatja oly mereven ez a hölgy, amikor mélyen alatta fuldokolva fekszik egyetlen gyermeke? Amott az a sötét, komor falmélyedés is éppen szobája ablakával szemben tátong - mi lehet hát arányaiban, építészetében, repkény koszorúzta, ünnepélyes párkányzatában, amit Marchesa di Mentoni ne csodált volna meg már ezelőtt is ezerszer? Ostobaság! Ki ne tapasztalta volna, hogy az olyan percekben, mint ez, a szem, akár a törött tükörcserepek, megsokszorozza bánatának képeit, és számtalan távoli helyen látja a közeli szomorúságot?
Több lépéssel a Marchesa felett, a vízikapun belül, ott állott díszöltözetben Mentoni szatírszerű alakja. Meg-megpendítette egy gitár húrjait, és halálosan ennuyé-nek látszott, amint időközönként parancsokat adott gyermeke felkutatására. Nekem magamnak döbbenetemben és rémületemben nem volt erőm kimozdulni a sikoltás hallatára elfoglalt merev állóhelyzetemből, és bizonyára baljóslatú és kísérteties jelenésnek tűnhettem az izgatottan nyüzsgő csoportosulás szemében, amint sápadtan és merev tagokkal lebegtem el közöttük gyászos gondolámban.
Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. A vízbe zuhant gyermek legbuzgóbb keresői is sorra alábbhagytak erőfeszítéseikkel, és sötét bánat lett úrrá felettük. Úgy látszott, alig van már remény akár a gyermek, akár az anya számára. De íme! a már említett falmélyedésből, a Marchesa szobájának ablakrácsával szemben, egy köpenybe burkolt alak lépett ki a fáklyafénybe, és pillanatra megállva a szédítő lejtő szélén, fejest ugrott a vízbe. Mikor egy pillanat múlva, karjában a még élő és pihegő gyermekkel, felbukkant a márványpadlaton, a Marchesa mellett, átázott, súlyos köpenye meglazult vállán, lábához hullt alá, és a csodálkozástól megdermedt nézősereg egy fiatal, kecses férfialakot pillantott meg, akinek nevétől akkortájt fél Európa visszhangzott.
A megmentő egy szót sem szólt. Ám a Marchesa! Most majd visszakapja gyermekét - szívére szorítja -, kis testéhez tapad, és elborítja csókjaival. De jaj! Másvalaki karja vette el az idegentől - másvalaki vitte el észrevétlenül a palotába. És a Marchesa! Ajka, gyönyörű ajka remeg, könnyek öntik el szemét, ezt a szemet, amely, akár a Plinius akantuszlevele, "lágy és szinte olvadó". Igen! Könnyek öntik el e szemet - és íme! -, a nőt remegés járja át, és a szobor életre kel. Arcának márvány halványságát, hullámzó márvány keblét, lába márvány fehérségét hirtelen és fékezhetetlen rózsapír önti el, enyhe borzongás fut át gyengéd alakján, mint szelíd szellő a fű közt viruló pompás ezüst liliomok között Nápolyban.
Miért pirulhatott el a hölgy? Erre a kérdésre nincs válasz - hacsak nem az, hogy az anyaszív lázas sietségével és borzadályával hagyva el hálószobája magányát, elfelejtette kicsiny lábát papucsba bújtatni, és még inkább vállára vetni kötelező velencei leplét. Micsoda más oka lehetett, hogy ennyire elpiruljon? Vadul könyörgő tekintete, szokatlan hévvel ziháló keble, remegő kezének görcsös szorítása, amellyel e kéz, miután Mentoni befordult a palotába, véletlenül az idegen ifjú kezére hullt - mindez miért? Mi oka lehetett, hogy a hölgy oly halk, oly különösen halk hangon rebegett felé érthetetlen búcsúszavakat? "Legyőztél" - mondotta... vagy csak a víz mormolása tévesztett meg? - "Legyőztél! Egy órával napfelkelte után... találkozunk... így legyen!"
A zűrzavar elült, a palotában kihunytak a fények, és az idegen, akit most már én is felismertem, egyedül állt a padlaton. Elképzelhetetlen izgalomtól remegett, és pillantása körbejárt, gondolát keresve. A legkevesebb, amit tehettem, az volt, hogy felajánljam neki a magamét, és udvariasságomat el is fogadta. Miután a vízikapunál evezőt kaptunk, együtt folytattuk az utat szállásáig, miközben hamarosan visszanyerte önuralmát, és régebbi futólagos ismeretségünket szemmel látható szívélyességgel emlegette.
Vannak bizonyos témák, amelyekről örömest beszélek aprólékosan. Az Idegen személye - hadd nevezzem őt így, aki az egész világ számára idegen volt -, az Idegen személye e témák egyike.
Termete inkább alacsonyabb volt a közepesnél, semmint magasabb, ha voltak is oly heves szenvedélyű percei, amikor testalkata valósággal megnyúlt, és megcáfolta ezt az állítást. Alakjának könnyed, szinte karcsú szimmetriája többet árult el gyors tettrekészségéről, amelyet ott a Sóhajok Hídjánál mutatott, mint herkulesi erejéről, melyet veszedelmesebb szükséghelyzetekben - mint ezt tudták róla - nem kellett különösebben megfeszítenie. Szája és álla egy istené - furcsa, vad, kifejezésteljes szemének árnyalatai a tiszta világosbarnától a ragyogó feketéig váltakoztak, fürtös, fekete, dús haja alól szokatlanul széles, időnként az elefántcsont fehérségében világító homlok tűnt elő - olyan arc, amelynél klasszikusabbat sohasem láttam, kivéve tán Commodus császár márvány arcvonásait. És mégis, arca azon arcok egyike volt, amelyekkel mindenki találkozik élete egy-egy szakaszában, aztán nem látja többé soha. Nincsen rajta semmi különös - nincs olyan megrögzött kifejezése, amely emlékezetünkbe véshetné ezt az arcot; az ember meglátja, aztán elfelejti - elfelejti, igen, de mindig él benne valami homályos és sosem szűnő sóvárgás, hogy emlékezetében fölidézze. Nem mintha a sebes szárnyon suhanó szenvedély képe nem rajzolódott volna ki az arc tükrén - de ez a tükör, akár a valóságos, nyomát sem őrizte meg a szenvedélynek, ha már a szenvedély maga a semmibe tűnt.
Mielőtt e kalandunk éjszakáján elváltunk, megkért, keressem fel másnap reggel igen korán - azt hittem, valami sürgős ügyben. Így hát, kevéssel napkelte után már palazzó-jában voltam, azoknak a komor, de mégis fantasztikus pompájú épületeknek egyikében, amelyek ott tornyosulnak a Canale Grande vize felett, a Rialto közelében. Mozaikkal kirakott széles és kanyargó lépcsőházon át kísértek fel egy szobába, amelynek hasonlíthatatlan pompája ajtónyitáskor valósággal elkápráztatott.
Tudtam, hogy ismerősöm gazdag. Vagyonának méreteiről olyan hírek járták, hogy ezeket addig nevetséges túlzásnak minősítettem. De ahogy most körülnéztem, nem tudtam elhitetni magammal, hogy Európa bármely gazdag embere is kifejthetett volna hasonló fejedelmi pompát, mint amilyen itt körös-körül szikrázott és tündökölt.
Habár, mint mondottam volt, már felkelt a nap, a szoba mégis fényárban úszott. Ebből éppúgy, mint a barátom arcán tükröződő kimerültségből, arra következtettem, hogy egész éjszaka nem feküdt le. A szoba építkezésének és díszítéseinek nyilvánvaló célja volt, hogy elkápráztasson és meghökkentsen. Kevés figyelmet szenteltek a díszítés szoros értelmű egységének vagy a nemzeti sajátosságoknak. Tárgyról tárgyra vándorolt a szem, de egyiken sem pihent meg - sem a görög festők groteszkjein, sem az Olaszország legjobb idejéből való szobrokon, sem az ősi Egyiptom hatalmas faragványain. Az egész szobát beborító dús drapériák mélységesen mélabús zenére hullámzottak, amelyről nem lehetett tudni, honnan jön. Súlyosan nehezedtek az érzékekre a keveredő és ellentétes illatok, ahogy különös formájú füstölőkből, smaragd- és ibolyaszínben lobogó lángnyelvekkel szálltak fel. Az ablakok skarlátszín üvegtábláin át az imént felkelt nap sugarai árasztották el a szobát. A karnisokról mint megannyi olvadt ezüstzuhatag omlottak alá a függönyök; a természetes fény sugarainak ezernyi csóvája elkeveredett a mesterséges világossággal, és táncolt a dús, szinte áttetsző szőnyegen, melyet mintha chilei aranyból szőttek volna.
- Ha-ha-ha... ha-ha-ha! - kacagott a házigazda, amint beléptem a szobába. Székkel kínált, majd végigvetette magát egy díványon.
- Látom - mondotta, észrevéve, hogy nem tudok azonnal megbarátkozni az ilyen furcsán könnyed fogadtatással. - Látom, mennyire meglepődött a szobámtól... szobraimtól... képeimtől... eredeti elképzeléseimtől építkezésében és kárpitozásában - tökéletesen megrészegült a pompámtól, mi? Bocsásson meg, kedves uram (hangja itt maga volt a szívélyesség), bocsásson meg tapintatlan nevetésemért. Ön oly kimondhatatlanul meglepődöttnek látszott. Van, ami mellesleg oly tökéletesen nevetséges, hogy az embernek kacagnia kell vagy belehal. Nevetve meghalni minden dicső halál között a legdicsőbb lehet. Hiszen emlékezik, Sir Thomas More - márpedig ő igazán nagyszerű ember volt! - nevetve halt meg. Ravisius Textor Abszurditásai is hosszú listáját közlik olyan személyeknek, akik ugyanezt a nagyszerű véget érték. Tudja-e egyébként - folytatta eltűnődve -, hogy Spártában (amelyet ma Palaccherinek hívnak), Spártában, mondom, a fellegvár nyugati oldalán, alig látható romok káoszában, valami talapzatféle áll, amelyen ma is ezek a betűk olvashatók: ΛΑΣΜ. Ezek kétségtelenül ennek részei: ΓΕΛΑΣΜΑ. Nos hát, Spártában ezernyi különféle istenség ezernyi temploma és szentélye állt. Mily hallatlanul különös, hogy a nevetés oltára túlélte mind a többit! De a mi esetünkben - folytatta furcsán megváltozott hangon és modorban - nincs jogom az ön rovására mulatni. Ön bizonyára alaposan meghökkent. Európa nem tud ehhez fogható szépséget produkálni, mint az én kis fejedelmi lakószobám. Többi lakosztályom korántsem ilyen - a divatos jelentéktelenség valóságos non plus ultrá-ja.[90] Ez itt különb a divatosnál, igaz? És mégis, ha csak látja is valaki, elönti a düh az ellen, aki erre egy vagyont költött. Én azonban megőriztem minden ilyen profanizálástól. Egyetlen kivétellel ön az egyedüli emberi lény, magamat és inasomat nem számítva, aki betekintést nyert e fölséges környezet rejtelmeibe, amióta így agyoncicomázták.
Helyeslően bólintottam, mert ez a lenyűgöző pompa és illat és zene, mindezekkel együtt pedig beszédének és modorának váratlan szertelensége, lehetetlenné tette számomra, hogy szavakban fejezzem ki elismerésemet, amit legfeljebb egy semmitmondó bókban sűríthettem volna össze.
- Nézze csak - kezdte újra, felállt, belém karolt, majd fel-alá járkált velem a szobában. - Nézze csak ezeket a festményeket. A görögöktől egészen Cimabue-ig[91] és Cimabue-tól a mai napig. Amint látja, a képeket úgy válogattam össze, hogy jó néhányuk bizony csak alig tartja tiszteletben az erényt. Mindazonáltal egy ilyenfajta szoba számára megfelelő kárpit valamennyi. Itt van néhány ismeretlen nagyság chef d'oeuvre-je[92] is; itt pedig olyan, a maguk korában ünnepelt művészek befejezetlen rajzai, akiknek a körültekintő akadémikusok még a puszta nevét is átengedték a feledésnek és... nekem... Mi a véleménye erről a Madonna della Pietà-ról? - kérdezte hirtelen felém fordulva.
- Hiszen ez eredeti Guido![93] - kiáltottam szívem mélyéből fakadó lelkesedéssel, mert valósággal lenyűgözött a mű elibém táruló szépsége. - Hogy juthatott hozzá? Ez a Madonna a festészetben kétségtelenül ugyanaz, ami a Vénusz a szobrászatban.
- Áh! - mondotta eltűnődve. - A Vénusz... a gyönyörű Vénusz... a Mediciek Vénusza?... parányi fejével és aranyozott hajával? Bal karjának egy része (hangja itt annyira elhalkult, hogy alig volt hallható) és az egész jobb kar restaurált, s e jobb kar kacérságában ott rejlik szerintem minden affektáltság kvintesszenciája. Jobban szeretem Canova[94] Vénuszát. Az Apolló is másolat, efelől semmi kétség, micsoda elvakult bolond vagyok, hogy látni sem bírom az Apolló annyit magasztalt zsenialitását Uram bocsá', nem tehetek róla, de jobban szeretem az Antinoust. Nem Szókratész mondotta volt, hogy Antinous szobrát a márványtömbben találta a szobrász? Akkor hát Michelangelo semmiképp sem nevezhető eredetinek, amikor ezeket a verssorokat írta:
Non ha l'ottimo artista alcun concetto
Che un marmo solo in se non circonscriva.[95]
Megjegyeztük már, vagy meg kell jegyeznünk, hogy az igazi úr viselkedésén mindig észrevesszük, hogy más, mint a közönséges emberé, ha nem tudjuk is azonnal pontosan meghatározni, miben áll ez a különbség. Ha ezen az eseménydús reggelen teljes mértékben ismerősöm külső magatartására vonatkoztattam is e megfigyelést, még teljesebben vonatkoztathattam volna vérmérsékletére és jellemére.
Szellemének azt a sajátosságát, mely láthatólag annyira eltávolította a többi emberi lénytől, nem tudtam pontosabban meghatározni, mint hogy elneveztem az elmélyült és szakadatlan gondolkodás szokásának, hisz áthatotta még leghétköznapibb tetteit is, rátört léha pillanataiban, megfelhőzte legvidámabb felvillanásait, mint ama viperák, amelyek Perszepolisz templomának párkányzatán tekergőznek elő a vigyorgó maszkok szemgödréből.
Ismételten megfigyelhettem, hegy azt a váltakozón könnyed és ünnepélyes hangnemet, amelyben jelentéktelen apróságokat tárgyalt meg hosszasan, különös izgalom fűti át, szavaiban és cselekedeteiben idegesség vibrál, viselkedése nyugtalan, izgékony, ami mindig megmagyarázhatatlan volt számomra, sőt olykor meg is riasztott. Gyakran az is megtörtént, hogy szünetet tartva egy mondat közepén, melynek elejét nyilván elfelejtette, mélységesen figyelni látszott valamire, mintha hirtelen látogatót várt vagy olyan hangokat hallott volna, amelyek csakis képzeletében éltek.
Egyik ilyen elábrándozó, szórakozott vagy éppenséggel néma pillanatában történt, hogy Polizianónak,[96] a költőnek és tudósnak Orfeo című szép tragédiájába (az első eredeti olasz tragédia) lapoztam bele, amely ott feküdt mellettem a díványon, és egy ceruzával aláhúzott részt fedeztem fel. A harmadik felvonás vége felé található ez a rész, tele fojtó izgalommal, és ha tisztátlanságok mocskolják is be, egyetlen férfi sem olvashatja úgy, hogy szokatlanul izgalmas indulatok ne hatnák át, és egyetlen nő sem, sóhajtás nélkül. Az egész oldal friss könnyektől volt nedves, és a szemközti beékelt papírlapon a következő angol nyelvű sorok álltak, amelyeknek betűi olyannyira különböztek ismerősöm különös keze vonásától, hogy csak nehezen ismerhettem fel bennük az ő írását:
Te voltál minden, édes,
miért törődtem én,
forrás a szirten, édes,
sziget a víz színén,
csupa gyümölcs, csupa virág,
s minden virág enyém.
Ah, csillagos remény!
Túlfényes álom, mely csupán
leszállni tűnt elém.
"Tovább! tovább a fény után!"
kiált jövőm felém.
S múltam vak mélyein sután
némán vergődöm én.
Mert jaj! jaj! mécsesem kimúl
és életem lejár.
"Már vége - vége már!"
(így szól, míg parthomokba fur,
a pompás tengerár),
villámütött fa nem virul,
nem száll a lőtt madár.
És napjaim csak álmok,
és éjjel álmaim
lábad nyomába járnak,
holott táncába hí
valamely égi árnak
valamely légi rím.[97]
Hogy ezeket a sorokat angol nyelven írták, nem lepett meg különösen, holott nem hittem, hogy szerzőjük bírja ezt a nyelvet. Jól ismertem szellemi képességeit, és tudtam, milyen öröme telik ezek elrejtésében, nem lepett hát meg ez a felfedezés; de a vers születésének helye, megvallom, alaposan meghökkentett. Eredetileg Londont írták a vers alá, de ezt utólag gondosan áthúzták, ám mégsem annyira, hogy rejtve maradhatott volna a kutató szem előtt. Ez, mondom, nem csekély meglepetést okozott nekem, mert jól emlékszem, hogy egy korábbi beszélgetésünk során különösképpen az iránt érdeklődtem barátomnál, hogy találkozott-e valamikor Marchesa Mentonival Londonban, ahol pár évvel házassága előtt lakott. És ha nem tévedek, barátom értésemre adta, hogy sohasem járt Nagy-Britannia e metropolisában. Azt is meg kell itt említenem, hogy nemegyszer hallottam (hinni persze nem hittem a valószínűtlenségektől hemzsegő híresztelést), nemegyszer azt is hallottam, mondom, hogy akiről itt szólok, nem csupán születésére nézve, hanem neveltetésében is: angol.
- Van itt egy festmény - szólt barátom, észre sem véve, hogy én belepillantottam a tragédiába -, van itt még egy festmény, amelyet nem látott. - És egy leplet félrehúzva, felfedte előttem Marchesa Aphrodité életnagyságú arcképét.
Nincs emberi művészet, amely tökéletesebben ábrázolhatta volna a hölgy emberfeletti szépségét. Újból az a légies alak állt előttem, akit az éjjel a Dózse-palota lépcsőin láttam. De mosolytól sugárzó arcán (minő érthetetlen visszásság!) ott bujkált a mélabúnak az a röpke árnya is, amely a tökéletes szépségtől elválaszthatatlan. Jobb karja keblén nyugodott. Bal karjával alámutatott egy különös alakú vázára. Csak egyik tündéri kis lába látszott, és az alig érintette a földet; a tündöklő légkörben, mely szépségét körülövezte, leheletfinoman megfestett szárnyak lebegtek alig észrevehetően. Pillantásom a festményről barátom alakjára esett, és ösztönösen Chapman[98] Bussy d'Ambois-jának erőteljes szavai tolultak ajkamra:
Mint római szobor, ott áll. És ott fog állni,
míg márvánnyá nem válik a halálban!
- Jöjjön! - szólalt meg végre, és egy dúsan zománcozott tömör ezüstasztal felé fordult, amelyen néhány fantasztikus festésű serleg állt, két nagy etruszk váza, ugyanolyan különös alakú, amilyen az arckép előterében látható, színültig töltve rajnai bornak tűnő itallal.
- Jöjjön! - mondta hirtelen. - Igyunk! Korán van még, de igyunk! Valóban korán van még - folytatta eltűnődve, mikor egy angyalfigura súlyos aranykalapáccsal a napfelkeltét követő első órát jelezte - valóban! korán van még, de mit tesz az? Igyunk! Ürítsünk áldozati kelyhet az ünnepélyes nap tiszteletére, amelyet ezek a cifra lámpák és füstölők oly irigyen igyekeznek elhomályosítani!
És teli serlegét áldomásra emelve, gyors egymásutánban több serleggel ivott meg a borból.
- Álmodni - kezdte újból rendszertelen társalgását, és egy füstölő dús fénye felé emelte az egyik pompás vázát -, álmodni, az volt a dolgom az életben. Ezért hát, amint látja, megformáltam magamnak ezt az álomkamrát. Emelhettem volna-e különbet Velence szívében? Igaz, hogy az építészeti díszítések valóságos egyvelegét láthatja maga körül. Az ión stílus szűziességét vízözön előtti holmik éktelenítik el, s az egyiptomi szfinxek aranyszőnyegeken terpeszkednek. De a harmóniát csak a félénk tekintet hiányolja. A lakóhely és különösen az idő konvenciói: megannyi mumus, amelyek az emberiséget visszarettentik, hogy elmerüljön a nagyszerűség szemléletében. Valamikor magam is díszítőművész voltam, de a túlfinomult ostobaságokra csakhamar ráunt a lelkem. Mindaz, amit itt lát, jobban megfelel nekem. Mint ezek az arab füstölők, lelkem is lángokban gyötrődik, és e környezet mámora hozzáformál a valóra vált álmok országának vadabb látomásaihoz, amelyek felé kisvártatva útra kelek.
Itt hirtelen elhallgatott, fejét mellére ejtette, és úgy tűnt, mintha egy hangra figyelne, amelyet én nem hallhatok. Végül kinyújtózkodott, a mennyezetre tekintett, és Chichester püspökének e szavait kiáltotta:
Várj ott reám! Majd ott leszek
a síri mélyben én veled!
Egy pillanat múlva, a nehéz bor hatására hanyatt vágta magát a díványon.
A lépcsőházból sietős lépések hallatszottak, majd hangos kopogás az ajtón. Igyekeztem megelőzni, hogy barátomat másodszor is felzavarják, de a Mentoni ház egyik apródja máris berontott a szobába, és felindulástól elfulladt hangon ezeket az összefüggéstelen szavakat dadogta:
- Úrnőm!... Úrnőm!... Megmérgezte magát!... Megmérgezte magát!... Ó, gyönyörű, gyönyörű Aphrodite!
Megdöbbenve szaladtam a díványhoz, és megpróbáltam az alvót eszméletre téríteni. De tagjai merevek voltak, ajka szederjes - az imént még oly ragyogó szemét a Halál zárta le. Visszatámolyogtam az asztalhoz, kezem egy repedt és megfeketedett serlegre hullt, és lelkemen hirtelen átvillámlott a teljes és szörnyű valóság tudata.
Fordította Fóthy János
Az a kastély, ahova szolgám inkább betört, mint hogy súlyos sebesülten kinn, a szabad ég alatt engedje eltöltenem az éjszakát, egyike volt a pompa és ború azon kőbe faragott példáinak, melyek oly régóta bámulnak le komoran az Appenninek völgyébe, a valóságban éppen úgy, mint Mrs. Radcliffe[99] képzeletében. Minden jel arra vallott, hogy csak mostanában és ideiglenesen hagyták el. Az egyik legkisebb és legkevésbé pompás bútorzatú szobában vertünk tanyát, az épület egy távol eső tornyában. Berendezése gazdag, bár kopott és régi volt. Faláról kárpit csüngött alá, és mindenféle hadiemlék díszítette, s amellett gazdag faragású, aranyos keretben szokatlanul nagyszámú ihletett modern festmény. Lehet, hogy lázas kábulatom volt az oka, de mély érdeklődéssel vizsgáltam ezeket a képeket, amelyek nemcsak a fal síkját borították el, hanem azt a számos fülkét is, amelyet a kastély bizarr építkezése tett szükségessé. Megkértem hát Pedrót, hogy hajtsa be a súlyos ablaktáblákat - már éjszakára járt -, gyújtsa meg ágyam fejénél a magas, karos gyertyatartót, és húzza el a fekete rojtos bársonyfüggönyöket baldachinos ágyamról. Mindezt azért, hogy ha el nem alszom, teljesen átadhassam magam a szemlélődésnek és legalább időnként annak a kis kötetnek, amelyet a párnán találtam, s amely a képeket értékelte és ismertette.
Sokáig, sokáig olvastam, és áhítattal-áhítattal szemlélődtem. Gyorsan és remekül teltek az órák, s eljött a fekete éjfél. A gyertyatartó rossz helyen állt, és mert nem akartam szunyókáló szolgámat felébreszteni, kínkeservesen kinyújtottam a karom, és magam mozdítottam el úgy, hogy sugarai jobban megvilágítsák a könyvet.
De ez váratlan eredménnyel járt. A gyertyák fénye (mert sok gyertya égett) most megvilágított egy fülkét, amely eddig az ágy egyik oszlopának mély árnyékában rejtőzött el. Így az élénk fényben egy kép tűnt elém, amelyet eddig nem vettem észre. Egy asszonnyá érő fiatal lány arcképe volt. Gyors pillantást vetettem a képre, aztán lehunytam szemem. Hogy mért, azt először magam sem tudtam, de mialatt behunyt szemmel feküdtem, azon tűnődtem, hogy mért is kellett a szemem behunynom? Ösztönös cselekedet lehetett, hogy időt nyerjek gondolataimnak - hogy megbizonyosodjam, látásom nem csalt meg, hogy megnyugtassam és előkészítsem képzeletemet arra az időre, amikor józanabbul és nagyobb biztonsággal nézek majd a képre. Pár pillanat múlva kinyitottam szemem, és merőn a képre szegeztem.
És meggyőződtem róla - a legcsekélyebb kétségem is eltűnt az iránt -, hogy az imént is tisztán láttam, szemem nem csalt meg. A kép vásznára hulló gyertyafény eloszlatta érzékeim álomködét, és egy szempillantás alatt visszahívott az eleven, a való életbe.
A kép, mint mondottam, egy fiatal lány arcképe volt. Csak fej és váll, mint a festők mondják, vignette modorban; erősen emlékeztet Sully[100] közkedvelt fejeire. A kar, a kebel és a sugárzó haj szinte észrevétlenül olvadt egybe azzal a halvány, mégis mély árnyékkal, amely a kép hátterét alkotta. Kerete ovális, gazdagon aranyozott, mór faragású. Műalkotás csodálatosabb, mint maga a kép, nem is lehetett volna. De sem a kép művészi tökéletessége, sem az arc halhatatlan szépsége nem indíthatott volna meg olyan váratlanul, olyan mélyen. Még kevésbé az, hogy már-már félálomban szunnyadó fantáziám hirtelen felriasztva élőnek látta a csodálatos fejet. Hogy ez lehetetlen, arról azon nyomban meggyőzött, s még az ötlet lehetőségét is kizárta a rajz különössége, a vignette modor, a keret. Sokáig, majdnem egy óra hosszat töprengtem ezen a kérdésen, félig ülve, félig fekve néztem hosszan és merőn a képet. Végül is azt hittem, hogy hatásának titkát megoldottam, és visszahanyatlottam az ágyra. Arra gondoltam, hogy a kép annyira élethű, arckifejezése annyira való, hogy első pillanatra meglepett, azután megzavart, végül teljesen lebilincselt. Mély és tiszteletteljes rettegéssel visszatoltam előbbi helyére a gyertyatartót. S miután így nyugtalanságom oka eltűnt a szemem elől, mohón kutattam a könyvben, hogy mit mond a képről és történetéről. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi homályos és különös sorokat olvastam:
"Ritka szépségű lány volt, bájos, kedves, telve boldog életörömmel. És végzetes az az óra, amelyben meglátta, megszerette a festőt, és a felesége lett. A férfi: szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos, kedves, telve életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz - mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte - vetélytársát! -, csak a palettától és az ecsettől irtózott, és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt, ifjú asszonyát is le akarja festeni. De alázatos volt, engedelmes, és türelmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, ahol a sápadt vászonra csak felülről hullott a fény. A festő, amint óráról órára, napról napra előrehaladt munkájában, megittasult művétől. Szenvedélyes, vad, szeszélyes ember volt, elmerült álmaiban; nem akarta észrevenni, hogy az a fény, amely kísérteti sápadtsággal szűrődik a magányos toronyszobába, megtámadja ifjú asszonya lelkét, egészségét, aki láthatólag csupán érte eped. Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panaszkodott, mert látta, hogy a festő (nagy hírű művész) milyen lázas és lángoló örömet talál munkájában, mint gyötrődik éjjel-nappal, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg őt, aki szereti, aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik látták a képet, suttogva dicsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát - nemcsak tehetségének, hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyságát. De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festő nem engedett többé senkit a toronyszobába. Mintegy őrületben dolgozott, szemét a vászonról szinte le sem vette, és még szerelmesére sem nézett. És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról rabolta el. És hosszú hetek múltán, amikor már majdnem elkészült a kép, és csak egy ecsetvonás kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer, utoljára, fellobbant az életerő az asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielőtt elalszik. És megtörtént az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt - a festő egy pillanatig megittasulva, rajongva állott a kész kép előtt, nézte, nézte! de a következő másodpercben remegve sápadt el, lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felkiáltott:
- Csakugyan ez maga az Élet!
S ekkor hirtelen kedvesére nézett - halott volt!"
Fordította Pásztor Árpád
PARABOLA
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is...
DÁVID ZSOLTÁRA (XXIII)
Ti, akik olvastok, még az élők között éltek: de én, aki írom ezt, már addig rég elköltöztem az árnyak országába. Mert valóban, különös dolgok fognak történni, s titkok fognak föltárulni, és sok század fog elmúlni, mire e jegyzetek emberi szem elé kerülnek. S ha napfényre jutnak, sokan lesznek a hitetlenek, sokan a kétkedők; mégis lesznek páran, kik sok tűnődnivalót lelnek e jegyekben, melyeket vas stílusom idevés.
Az év a rémület éve volt, s még a rémületnél is mélyebb érzéseké, amikre nincs név ezen a földön. Mert sok csodák és jelek történtek, s széltében-hosszában, szárazon s tengeren, a pestis fekete szárnyai borították a láthatárt. Ám kik a csillagokban olvasnak, azok előtt nem volt ismeretlen, hogy az ég állása baljóslatú; s számomra többek közt - ki a görög Oinosz vagyok - nyilvánvalónak látszott, hogy most érkezett meg ama hétszázkilencvennegyedik esztendő fordulója, amikor a Jupiter bolygó a Kos-jegybe lépve, együttállásba kerül a rettenetes Szaturnusz vörös gyűrűjével. Az egek különös befolyása, ha nem tévedek szerfölött, nemcsak a földkerekség fizikai változásaiban nyilatkozott, hanem az emberek lelkében is, képzelődéseikben s tűnődéseikben.
Khiószi vörös bor palackjai mellett, egy méltóságos csarnok falai közt, egy Ptolemais nevű komor városban, heten ültünk együtt, éjjeli társaság. És szobánkba nem volt más bejárás, mint csak egy magas bronzajtón át: és az ajtót Corinnos mester készítette, s belülről záródott, ritka művészet furfangjával. Azonkívül fekete drapériák vonták el szemünk elől e borús teremben a holdat, a halvány csillagokat és a néptelen utcákat - de a rossz sejtelmek és emlékek nem hagyták magukat így kizárni. Voltak dolgok bennünk és körülöttünk, amikről nem tudok határozottan számot adni - fizikai és szellemi valamik - bizonyos nyomás az atmoszférában - valami fojtó érzés - aggodalom, és mindenekfölött az a rémes állapota a létnek, amit a tépett idegzetű ember akkor tapasztal, ha érzékei elevenen s éberen dolgoznak, de gondolkodásbeli képességei szünetelnek. Ólomsúly nehezült ránk. Ott csüggött tagjainkon, a szoba bútorzatán, a serlegeken, amelyekből ittunk; mindent lenyomott, mindent földre húzott - mindent, kivéve a hét vaslámpa lángját, melyek tivornyánkat bevilágították. Azok magas, karcsú fényvonalakban emelkedve égtek, egyformán, sápadtan, mozdulatlan égtek; s a tükörben, mit fényük a kerek ébenfa asztalra vetett, amely mellett ültünk, mind, akik ott voltunk, jól láthattuk arcunk halvány színét s társaink lecsüggedt szemének nyugtalan villogását. Mégis nevettünk, és vígan voltunk a magunk módján - ami valami hisztérikus mód volt; Anakreón dalait daloltuk - azaz csupa bolondságot; s ittunk derekasan - noha borunk bíbora vérre emlékeztetett. Mert kívülünk még valaki volt a szobában - az ifjú Zoilosz. Holtan feküdt és kinyújtóztatva, gyászlepedő alatt; a hely géniusza és démona. Sajna! ő nem vett részt mulatságunkban, csak amennyiben arca, melyet eltorzított a ragály, és szeme, amelyből a halál csak félig oltotta ki a pestis tüzét, oly érdeklődést látszott mutatni vigalmaink iránt, amilyennel egy halott kísérheti azoknak vígságát, akik még csak ezután halnak meg. De bár én, Oinosz, éreztem, hogy az elköltözött szeme rajtam függ, mégis kényszerítettem magamat, hogy ne vegyem tudomásul kifejezése keserűségét, s tekintetem állhatatosan lecsüggesztve az ébentükör mélységeibe, hangos és zengő hangon énekeltem Teios fiának énekeit. De hangjaim lassan kialudtak, és ekhóik, messze verdesve a terem gyászkárpitjai között, gyöngék lettek, alig kivehetők, s így elhaltak. És íme, e gyászdrapériák közül, ahol az ének hangjai elhaltak, egy sötét és határozatlan árny jött elő - minőt a hold fest emberi formáról, mikor alacsonyan száll az égen; de ez az árny nem ember árnya volt, nem is istené, sem semmiféle ismert formáé. S ott lengve darabig e terem kárpitjai körül, végre megállt teljes alakjában, a bronzajtó komor felületén. De ez az árny határozatlan volt, és vonaltalan és elmosódó, s nem ember árnya volt nem is istené - sem görög istené, sem kaldeai, sem akármilyen egyiptomi istenségé. És az árny ott maradt a bronzajtón, és az ajtókeret íve alatt, és mozdult, nem szólt egyetlen szót, csak vesztegelt és állt. És az ajtó, hol az árny megállott, ha jól emlékszem, éppen lábtól volt a gyászlepelbe burkolt ifjú Zoilosznak. De mi ott, a mulatni gyűlt hetek, meglátva az árnyat, amint kijött a drapériák mögül nem mertünk egyenesen ránézni, hanem leszegtük tekintetünket, s mereven bámultunk az ébentükör mélyeibe. És végre én, Oinosz, néhány halk szót ejtve, megkérdém az árnytól lakását és nevét. És az árny így felelt:
- Én ÁRNY vagyok, és lakásom ott van, ahol Ptolemais katakombái, közel Helusion komor rónáihoz, melyek Kharónia gőzös csatornáit szegik.
És akkor mi heten borzalommal szöktünk föl székeinkről és remegve álltunk, és vacogva, s egész elváltozva; mert az árny hangjának lejtése nem egy lény hangjának lejtése volt, hanem a lények egész sokaságának hangja, s tagról tagra váltakozva ütemeiben sötéten hullott füleinkbe ezer rég elköltözött barátunk jól ismerős és feledhetetlen hanghordozásával.
Fordította Babits Mihály
A "vörös halál" soká pusztította az országot. Soha pestis nem volt oly végzetes, olyan iszonyatos. Vér volt inkarnációja és pecsétje - a vér pírja és rettenetes. Éles fájdalom és hirtelen szédület, s aztán erős vérzés a pórusokon át, és végső föloszlás, Skarlátfoltok az áldozat testén és kivált az arcon: ez volt a pestisbélyeg, mely kizárta a szerencsétlent embertársainak rokonszenvéből és irgalmából. S a kór egész rohama, kifejlődése és katasztrófája: egy rövid félóra epizódja.
De Prospero herceg szerencsés volt és bölcs, és nem ismerte a félelmet. Mikor birodalmának fele lakossága elpusztult, összehívott udvara lovagjaiból és hölgyeiből ezer egészséges és könnyűvérű mulatótársat, s visszavonult velük hajdani apátságokból átalakított kastélyai egyikének mélységes magányába. Az épület nagy volt és nagyszerű, a herceg különc és mégis fenséges ízlésének szüleménye. Erős és magas fal övezte. A falban érckapuk. Amint begyűlt az udvar népe, kohókat állítottak, és súlyos pörölyökkel kovácsolták össze a keresztvasakat. Határozatba ment, hogy ne legyen se ki-, se bejárása a kétségbeesés és őrület kiszámíthatatlan rohamainak. Az apátság dúsan el volt látva minden szükségessel. Ily óvintézkedések után az udvar fittyet hányhatott a ragálynak. A külső világ viseljen gondot magára, ahogy tud. Közben bolondság búsulni vagy töprengeni. A herceg gondoskodott a szórakozás minden lehetőségéről. Voltak ott bohócok, rögtönzők és balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szépség és volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül - a vörös halál.
Visszavonulásának ötödik vagy hatodik havában, mialatt a pestis a legdühösebben tombolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fényű álarcosbált adott ezer barátjának mulattatására.
Csodás pompa volt, kéjes jelenet, ez a masquerade. De először hadd írjam le a termeket, ahol lejátszódott. Hét terem volt királyi szobasor. Ám legtöbb palotában az ily egymásba nyíló csarnokok hosszú és egyenes allée-t[101] formálnak, míg a szárnyas ajtók jobbra-balra majdnem a falig kicsapódva alig gátolják az összes helyiségek áttekintését. Itt más volt az eset, mint azt a hercegnek a bizarr iránti előszeretetétől várni is lehetett. A termek oly szabálytalanul sorakoztak, hogy a látás egynél többet alig ölelt föl egyszerre. Éles forduló várt minden húsz-harminc lépésre, s minden fordulónál új hatás. S minden fal közepén, jobbról és balról, magas és keskeny gótikus ablak nézett ki egy zárt folyosóra, mely a csarnoksor kanyargását követte. Üvegfestésű ablakok voltak, és színezések változatosan illeszkedett az egyes csarnokok ornamentikájának uralkodó színeihez, ahova épp nyíltak. A keleti szélen fekvő terem falait például kék szín borította - és élénkkékek voltak az ablakai. A második szoba bíbor volt díszítéseiben és kárpitjaiban, s ott az ablaktábla is bíborszínű. A harmadik mindenestül zöld volt, s így zöldek ablakszárnyai is. A negyediknek bútorzata s világítása is narancsszín - az ötödiké fehér - a hatodiké lila. A hetedik termet fekete bársonykárpitok sűrűje takarta, végig csüggtek a mennyezetről, le a falakra, súlyos redőkben hullva a hasonló anyagú és színű szőnyegre. De ebben az egyetlen szobában az ablakok színe nem harmonizált a dekorációval. Az üvegtáblákat itt skarlát festette - mély tónusú vérszín. Mármost a hét terem egyikében sem volt lámpa avagy kandeláber, noha aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege hevert mindenfelé, s függött a falakról. Se lámpa, se gyertya nem árasztott fényt a szobasor területén belül. Hanem a folyosókon, melyek e szobasor mellett húzódtak, minden ablakkal szemben egy-egy hatalmas háromláb emelt tűzserpenyőt, mely sugarait bedobta a színes üvegen, s így ragyogóan megvilágította a csarnokokat. S ekként számos hökkentő és fantasztikus effektus keletkezett. S főleg a nyugati vagy fekete szobában volt ama vérszínű üvegtáblákon át a sötét függönyökre behulló tűzsugár hatása rendkívüli, s oly vad kifejezést festett minden belépő arcára, hogy a társaságból nagyon kevesen merészeltek egyáltalán belépni ebbe a helyiségbe.
S épp ebben a szobában állt, a nyugati falnál, egy óriási ében óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei, de olyan hökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz kapnak mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben. De mihelyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszerre könnyű derültség hatotta át a gyülekezetet; a zenészek egymásra néztek és elmosolyodtak, mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót előidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után - ami háromezer-hatszáz másodpercét tartalmazza a repülő időnek -, új órazengés jött, s ugyanaz a zavar, megremegés és eltűnődés követte, mint az előbbit.
De, mindezek dacára, vidám és pompás mulatság volt ez! A herceget különleges ízlése jellemezte. Jó szeme volt színekhez és színhatásokhoz, s megvetette a puszta divat dekórumát. Tervei tüzesek és merészek voltak, elgondolásai barbár fényben izzók. Vannak, akik őrültnek gondolták volna. De udvara tudta, hogy nem őrült. Hallani, látni, érinteni kellett, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem őrült.
Nagy részben maga irányította a hét szoba alkalmi díszítését e nagy ünnepség céljaira; s az ő irányító ízlése szabta meg a jelmezek karakterét. Egy bizonyos: hogy groteszk volt valamennyi. Sok csillogás és tündöklés, és pikantéria és fantasztikum - sok, amit azóta a Hernani-ban[102] láttunk. Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal s váratlan kosztűmben. Delíriumos elképzelések, mint beteg agyak szülöttei. Sok szépség, sok szeszély, sok különcködés, valami ijesztő is, de semmi, ami undort okozhatott volna. Valóban e hét szobán át álmok raja lengett. Kígyóztak és kerengtek az álmok, keresztül-kasul, fölöltve a termek színeit, s az orkesztra vad zenéje mintha csak lépteik visszhangja lett volna. És közben megkondul az ébenóra, mely a bársonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra, minden elnémul és minden hallgat, csak az óra hangja zeng. Meredtre fagyva állanak az álmok. Ám az óraütés ekhói elhalnak - csak egy pillanat volt -, és könnyű, félig elfojtott kacaj leng utánuk. És most megint földagad a zene, s az álmok megélednek, s vígabban kígyóznak erre-arra, mint valaha, színt kapva a tarka ablakoktól, melyeken beáramlanak a lángos háromlábak sugarai. De a legnyugatabbra fekvő terembe a hétből egyetlen maszka sem merészkedik; mert az éjszaka már végére jár; s a vérszín üvegen rőtebb fény ömlik be; s a gyászdrapériák feketesége sápaszt; s aki lábát az éjszőnyegre teszi, annak fülébe ünnepélyesebb hangsúllyal küldi a közel ébenóra fátyolos zenéjét, mint bárkiébe jut, ki feledkezve élvezi más termek távolabbi vígságait.
De a többi termet sűrű nép zsúfolta, s bennük az élet szíve lázasan lüktetett. És a tobzódás örvénylett tovább, míg végre éjfél verése kezdődött az órán. S akkor a zene megszűnt, mint leírtam; s a keringők forgása megjuházott; s kellemetlen pauza állt be mindenben, mint az előbbi alkalmakon. De most tizenkettőt kellett ütnie az óra harangjának; és talán így történt, hogy e hosszabb idő alatt több méla gondolat lopózhatott eltűnődéseibe azoknak, akik a mulatók közül gondolkozóbb természetűek voltak. S talán így történt az is, hogy mielőtt az utolsó óraütés ekhói elmerültek volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg között, akik időt leltek észrevenni egy álcázott alak jelenlétét, melyen eddigelé egyetlen vendég figyelme sem pihent meg. S amint ez új jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé, végtére az egész társaságon moraj és zsibongás futott át, mely meglepetést és visszatetszést fejezett ki - sőt lassanként rémületet, borzalmat és undort.
Fantazmák gyülekezetében, amilyet lefestettem, el lehet gondolni, hogy ilyen érzéseket nem kelthetett közönséges tünemény.
Valóban, a jelmezek megválasztásának szabadsága ez éjszakán majdnem határtalan volt; de a szóban forgó alak Heródesebb Heródesnél, s meghaladta még a herceg ízlésének szinte korlátlan korlátait is. Vannak húrok a legérzéketlenebb szívekben is, melyeket nem lehet érinteni, hogy az érintés emóciót ne keltsen. Még aki a legvégsőkig jutott is, akinek élet és halál egyformán tréfa már, vannak dolgok, amikkel nem szeret tréfálni. Csakugyan, az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendőség határain. A jelenség sovány és magas volt, s tetőtől talpig a kripták öltözetébe burkolva. Az álca, mely az arcot takarta, oly tökéletes hűséggel utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni a csalást. De mindez talán még elnézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna ez őrült tombolók körében. Azonban a mimes merészsége odáig ment, hogy egyenesen a vörös halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai fecskendezték - és széles homloka, arcának minden vonásával, a skarlátiszony nyomait viselte.
Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties alakra esett - aki, talán hogy jobban megmaradjon szerepében, lassú és ünnepélyes mozgással lépdelt ide-oda a keringő táncosai között -, látták, hogy az első pillanatban erős borzadás, rémület vagy undor borzadása vonaglik át rajta; de a következő percben homloka haragtól pirult ki.
- Ki merészkedik - kérdezte rekedt hangon udvaroncaitól, kik közelében álltak -, ki merészkedik ily istenkísértő gúnnyal sértegetni minket? Ragadjátok meg és rántsátok le álarcát, hadd tudjuk, ki fog függeni napkeltére a bástyaoromról!
Prospero herceg a keleti vagy kék szobában állt, amikor e szavakat mondotta. Hangja zengőn és tisztán szállt a hét termen át, mert a herceg erős és határozott jellemű férfi volt, és a zene egy intésére elhallgatott.
A herceg hát a kék szobában állt, s oldalán sápadt udvaroncok csoportja. Szavára először gyáva, tóduló mozgás indult e csoportból a betolakodó irányába, aki e percben szintén közel volt, és most céltudatos és meg nem ingó lépésekkel közeledett a beszélőhöz. De valami névtelen borzadály következtében, mellyel az álarcos örült jelmeze elköltötte az egész gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki kezét, hogy megragadja a vakmerőt; úgyhogy akadálytalanul jutott alig egy-két lépésnyire a herceg személyétől; s mialatt az egész társaság, mintegy egyetlen impulzusra, a termek közepéből a falak mellé húzódott, ellenállás nélkül vette útját, meg nem állva egy pillanatra sem, de avval az ünnepélyes és kimért lépéssel, mely kezdettől fogva megkülönböztette, a kék teremből a bíbor terembe - a bíborból a zöldbe - a zöldből a narancssárgába - s ezen keresztül ismét a fehérbe - s még innen is a lila szobába, hogy föltartóztassa. De ekkor Prospero herceg, őrülten a dühtől és pillanatnyi gyávaságának szégyenétől, vadul átrohant a hat csarnokon, noha senki sem követte, mert mindenkit halálos félelem lepett meg. A herceg kirántott tőrt vitt magasra emelt kezében, és eszeveszett rohanásában négy vagy öt lábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen a bársonyterem végébe érve, hirtelen megfordult, és szembenézett üldözőjével. Éles kiáltás hallatszott - s a tőr csillanva hullott a holló szőnyegre, amelyre egy pillanat múlva holtan bukott le Prospero herceg. Akkor, összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerű álarc alatt, melyre oly vad erőszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható forma.
S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.
Fordította Babits Mihály
ALLEGÓRIA MESE FORMÁBAN
Az istenek tűrik és királyoknak engedik;
de elborzadnak, ha a csőcselék teszi.
FERREX ÉS PORREX TRAGÉDIÁJA
Harmadik Edward nemes uralkodása idején, egy októberi éjszakán, éjféltájt, két matróz ült a londoni St. Andrews kerületben, a Víg Tengerész cégérét viselő csapszék ivójában. Maguk sem tudták, hogy kerültek ide. A Szabadság legénységéhez tartoztak; ez a kétárbocos kereskedőhajó a Sluys-Temze útvonalon járt rendszeresen, és most itt horgonyzott a londoni kikötőben.
A helyiség, jóllehet szedett-vedett berendezésével, füstös, megfeketedett falaival, alacsony mennyezetével és minden egyéb tartozékával semmivel sem volt különb, mint más effajta hely akkoriban, a szanaszét groteszk csoportokban üldögélő vendégek véleménye szerint így is remekül megfelelt céljainak.
E csoportok közt, azt hiszem, két matrózunké volt a legérdekesebb, sőt talán a legszembeötlőbb is.
Az egyik, szemmel láthatólag az idősebb, akit társa a jellegzetes Libláb néven szólított, jókorára megnőtt, lehetett vagy hat és fél láb magas, és kissé előregörnyedő válla csak természetes következménye volt szertelen hosszúságának. Ami azonban fölös volt magasságában, jócskán hiányzott belőle más egyebütt. Rendkívül sovány lévén, olyankor, ha leitta magát, társai szerint megfelelt volna zászlónak a főárboc csúcsára, józan állapotában pedig orrvitorlarúdként is hasznát vehették volna. Ilyen és más hasonló tréfák azonban hovatovább némi nyomot hagytak matrózunk humorérzékén. Kiugró arccsontja, hatalmas sasorra, csapott álla, lefittyenő alsó ajka, kimeredő két nagy fehér szemgolyója, még ha bizonyos megátalkodott közönyösségről tanúskodott is általában a világ dolgaival szemben, utánozhatatlan és leírhatatlan ünnepélyes komolyságot kölcsönzött egész arckifejezésének.
A fiatalabb matróz külseje mindenben ellentéte volt társának. Termete alig volt magasabb négy lábnál, zömök, otromba teste csutak, kajla lábakon nyugodott, nem közönséges öklökben végződő szokatlanul rövid, vaskos karjai úgy fityegtek róla kétoldalt, mint a tengeri teknős uszonyai. Seszínű apró szeme mélyen besüppedt szemüregből pislogott elő, orra szinte elveszett a gömbölyded, vörös orcáját takaró hústömegben. Vastag felső ajka öntelt elégedettséggel nyugodott még vastagabb alsó ajkán, s e kifejezést még fokozta abbeli szokásával, hogy időnként végignyalt rajtuk. Hórihorgas társára szemmel láthatólag csodálattal vegyes gúnnyal tekintett fel, és néha úgy bámult rá, mint ahogy a lenyugvó nap néz a Ben Nevis sziklaormára.
Változatos és eseménydús volt a derék emberpár kalandozása a szomszédos kocsmákban és környékükön már az est korábbi szakaszában is. A pénz, ha megannyi, sem tart örökké, és barátaink bizony üres zsebbel merészkedtek ide, ebbe a helyiségbe.
E pillanatban tehát, mikor történetünk tulajdonképp elkezdődik, Libláb és társa, Ponyva Hugó, itt ülnek a szoba kellős közepén, könyökük a széles tölgyfa asztalon, tenyerükbe támasztják fejüket, és egy jókora flaskó kifizetetlen szíverősítő mögül szemlélik az ajtó fölött álló baljós szavakat: "Kréta nincs". Ez a szöveg legnagyobb csodálkozásukra és felháborodásukra pontosan azzal az ásványi anyaggal van felírva, amelynek a létezését is tagadja. Nem mintha bármelyiküket is vádolni lehetne az írás kibetűzésének képességével - amit a korabeli köznép alig tart kevésbé titokzatos tudománynak, mint magát a betűvetés művészetét -, hanem az igazat megvallva, van valami furcsa hajlat, egy mákszemnyi billenés szélfelől a betűk formájában, amely sötét előérzeteket kelt, viharos időjárás közeledtét sejteti, és arra készteti tengerészeinket, hogy - Libláb képletes szavaival élve - nyomban kifeszítsék vitorláikat, és meneküljenek az orkán elől.
Felhajtják tehát maradék sörüket, rövid köpenyük végét átvetik vállukon, és máris, iszkolnak kifelé. Ponyva Hugó ugyan kétszer is belelép a kandallóba, mert összetéveszti az ajtóval, ám végül mégis szerencsésen kijutnak, és éjfél után két órával ott látjuk két hősünket, amint mindenre elszántan, lélekszakadva rohannak végig egy sötét sikátoron a St. Andrews lépcső irányába, sarkukban a Víg Tengerész kocsmárosnéjával.
Ennek az eseménydús történetnek idején, és előtte is, utána is, sok-sok éven át egész Angliában, de különösen a fővárosban, időnként felharsant egy rémült kiáltás: "Pestis!"
A város jószerével elnéptelenedett és a Temze-parti szörnyű kerületek sötét szűk utcáin és sikátoraiban, ahol állítólag felütötte fejét a Betegség Démona, nem járt már senki, csak a testet öltött Félelem, Rémület és Babona.
A járvány sújtotta városrészeket a király nevében lezárták, és halálbüntetés terhe mellett tilos volt bárkinek behatolni komor magányukba. De sem a királyi parancs, sem az utcák bejáratánál emelt magas torlaszok, sem az irtózatos halál kilátása, amely jóformán biztosan elérte a szerencsétlent, akit semmilyen veszély nem rettentett el a kalandtól, nem védte meg a lakatlan, üres házakat attól, hogy éjszaka rablók járják végig, fosszák ki, emeljenek el minden vas-, réz- és ólomdarabot, amit bármi módon értékesíteni lehet.
Amikor aztán télre megnyíltak a sorompók, rendszerint kiderült, hogy zárak, lakatok és titkos pincék nemigen nyújtottak védelmet azoknak a zsúfolt bor- és szeszraktáraknak, amelyeket az elszállítás nehézségei és kockázata miatt sok környékbeli kereskedő bízott a zárlat tartamára ilyen elégtelen biztosítékokra.
A megrémült lakosság körében azonban csak kevesen akadtak, akik emberi kéz művének tulajdonították ezeket a dolgokat. Pestis-lidércek, dögvész-koboldok, láz-manók voltak a gaztettek népszerű szellemei, és olyan vérfagyasztó történetek jártak szájról szájra, hogy végül az egész tilos épületcsoportot halotti lepelként borította el az iszonyat. Gyakran magát a fosztogatót is elijesztette a rémlátomás, amely a tulajdon tettéből fakadt, és az egész zárolt városrész hatalmas területén nem maradt más, csak komor csönd, dögvész és halál.
Libláb és a derék Ponyva Hugó nagy nehezen végigbotorkált egy sikátoron, amikor továbbjutásukat hirtelen megakadályozta egy ilyen fentebb említett félelmetes torlasz, annak jeléül, hogy a mögötte levő terület pestistilalom alatt áll. Hogy visszaforduljanak, az számba se jöhetett, és nem volt egy perc veszíteni való idejük sem - sarkukban voltak az üldözők. Vérbeli tengerésznek azonban gyerekjáték megmászni az ilyen durván ácsolt palánkot. Ész nélkül átvetették magukat rajta, be a zárt területre, és részeg iramukat folytatva, kiabálva, ordítozva csakhamar belevesztek a visszataszító, zegzugos sikátorok tömkelegébe.
Ha nem lettek volna tökrészegek, dülöngélő lépteiket minden bizonnyal megbénítja helyzetük szörnyűsége. A levegő hideg volt és nyirkos. A kövezet ellazult kockái vad összevisszaságban hevertek a bokáig érő gazos fűben. Beomlott házak torlaszolták el az utcákat. Utálatos bűz terjengett mindenfelé, és az ilyen ragályos gőzökkel telt légkörből soha, még éjfélkor sem hiányzó kisugárzás kísérteties világánál kivehető volt nem egy éjszakai fosztogatónak, akit éppen rablás közben ért utol a pestis halálkeze, az útfélen heverő vagy az ablakuk vesztett házakban rothadó hullája.
De semmilyen látvány, érzékelhető bűz vagy egyéb akadály nem képes feltartóztatni az ilyen természettől fogva vakmerő emberek útját, különösen most, amikor színültig megteltek bátorsággal és szíverősítővel, és elszántan beletántorognának egyenesen - már amennyire állapotuk megengedné - akár a halál torkába is. Tovább, egyre tovább lépdel a rendíthetetlen Libláb, és időnként olyat üvölt, mint az indiánok rettentő csataordítása; csak úgy zeng bele a kietlen csend; és tovább, egyre tovább gurul mellette a köpcös kis Ponyva, belekapaszkodva gyorsabb járású pajtása köpenyébe, és messze túlharsogja annak legbuzgóbb erőfeszítését is, sztentori tüdeje legmélyéből előtörő bömbölő basszusával.
Most elérték nyilván a ragály fellegvárát. Minden lépésük, bukdácsolásuk egyre visszataszítóbbá, egyre szörnyűbbé vált, az utcák elszűkültek, és egyre jobban egymásba gabalyodtak. A düledező házak tetejéről hirtelen aláhulló hatalmas kövek és gerendák nehéz, tompa puffanása a körülöttük emelkedő épületek magasságáról tanúskodott; gyakran nagy megerőltetésükbe került, hogy átevickéljenek a minduntalan elébük tornyosuló omladékhalmokon, s eközben kezük nemritkán csontvázat ért, vagy megpihent egy-egy testesebb hullán.
Egyszerre, mikor matrózaink egy magas, kísérteties épület bejáratára bukkantak, Libláb torkából izgalmában még a szokottnál is élesebb kiáltás tört elő, és erre bévülről gyorsan pergő, vad kacagáshoz hasonló, pokoli visítozás válaszolt. Ilyen hangokra, ebben az órában és ezen a helyen, még a vér is megfagyott volna az ereiben bárkinek, aki nem ázott el ilyen menthetetlenül, de tökrészeg pajtásainkat nem rettentette vissza, gondolkodás nélkül nekiestek a kapunak, berúgták, és ajkukon káromkodások özönével belepottyantak az események kellős közepébe.
A helyiség, ahova jutottak, egy temetésrendező műhelye volt. A bejárat mellett, a padló sarkában, nyitott csapóajtón át azonban egy egész sor borospincébe nyílt lelátás, és az időnként elpukkanó palackok bizonysága szerint mélyük jól tele volt a megfelelő tartalommal. A szoba közepén asztal állt, ennek közepén hatalmas csöbör, benne nyilvánvalóan puncs. Boros- és pálinkásüvegek, kancsók, köcsögök, ivókupák mindenféle formában és kivitelben álltak szanaszét az asztalon. Hatan ülték körül az asztalt, koporsóbakokon. Igyekszem őket egyenként leírni.
Egyikük a bejárattal szemközt ült, kissé magasabban, mint a többiek; meglátszott rajta, hogy ő az elnök. Termete magas volt és ösztövér, Libláb megütközve vette észre, hogy még nála is soványabb. Arca sárgállott, mint a sáfrány, de egy kivételével nem volt rajta különösebb figyelmet érdemlő vonás. Ez az egy, szokatlanul és förtelmesen magas homloka, olyan volt, mintha húsból nőtt sapka vagy korona toldaná meg természetes fejét. Vigyorgó, félrehúzott száján ocsmány-nyájas kifejezés ült, és szeme - mint mindenkié az asztal körül - üveges volt a részegség mámorától. Ez az úr tetőtől talpig gazdagon hímzett fekete selyembársony szemfedőbe volt öltözve, amely spanyol köpönyeg módjára hanyagul beborította alakját. Feje telis-tele volt tűzdelve a gyászlovakat díszítő tollbokrétákkal, és élénk, fontoskodó arckifejezéssel bólogatott minden irányba. Jobb kezében hatalmas emberi combcsontot tartott, és valami csekélység miatt éppen jót húzott vele a társaság egyik tagjára.
Szemközt vele, háttal az ajtónak, egy nem kevésbé különleges hölgy foglalt helyet. Noha ugyanolyan magasra nőtt, mint az imént leírt személyiség, nem panaszkodhatott amannak természetellenes soványsága miatt. Szemmel láthatólag a vízkór utolsó stádiumában leledzett, alakja majdnem olyan volt, mint az a bevert tetejű óriási söröshordó, amely közvetlenül mellette állt a szoba sarkában. Rendkívül kerek, vörös és puffadt arcát ugyanaz a sajátosság, helyesebben sajátosság hiánya jellemezte, mint az imént említett elnökét: amennyiben csak egyetlen jellegzetes vonását érdemes külön kiemelnünk. A szemfüles Ponyva Hugó rögtön észrevette, hogy ez a megállapítás ráillik a társaság valamennyi tagjára, mindegyikük mintha kisajátította volna magának az arc egyetlen elhatárolt részét. A szóban forgó hölgynél a száj volt ez a rész. Jobb fülénél kezdődött, és félelmetes szakadékként vonult egészen a bal füléig, a cimpáin fityegő rövid fülbevalók állandóan ott himbálóztak ebben a nyílásban. Minden erőfeszítése arra irányult azonban, hogy csukva tartsa száját, és méltóságteljes benyomást keltsen, perkálfodrokkal díszített, frissen keményített és vasalt, szorosan az álláig érő, halotti lepelből készült ruhájában.
Jobbra tőle egy apró, fiatal hölgy ült, akit, úgy látszik, szárnyai alá vett. Ez a törékeny kis teremtés remegő, sorvadt ujjaival, elkékült ajkával és máskülönben ólomszürke arcbőrén égő lázrózsákkal, nyilván heveny tüdővészben szenvedett. Hallatlan elegancia ömlött el egyébként egész alakján. A legfinomabb indiai gyolcsból készült bő, gyönyörű halotti leplet viselt kecses könnyedséggel, haja kis csigákban omlott vállára, ajkán lágy mosoly játszadozott, de rendkívül hosszú, sovány, hajlott és pörsenéses orra mélyen lelógott alsó ajka alá, és annak ellenére, hogy néha finoman hol erre, hol arra tologatta nyelvével, ez némiképp határozatlan kifejezést kölcsönzött arcának.
Szemben vele, a vízkóros hölgy bal oldalán, elhízott, ziháló, köszvényes kis aggastyán ült. Két orcája a vállán nyugodott, mint két óriási, oportói borral telt tömlő. Ahogy karjait összekulcsolta, és bepólyált fél lábát felrakta az asztalra, lerítt róla, hogy úgy érzi, megilleti némi tisztelet. Nyilván igen rátarti volt személyes megjelenésének legapróbb részletére is, de különösen azt élvezte, ha tarka, színpompás köpenyére irányult a figyelem. Igaz, ami igaz, ez a köpeny nem csekély pénzébe kerülhetett, és kitűnően állt rajta - érdekesen hímzett selyemtakaróból készült, ama dicső címerpajzsok tartozékából, amilyet Angliában és egyebütt rendszerint kifüggesztenek valamilyen feltűnő helyre az elhalálozott arisztokraták ősi fészkén.
Szomszédja, az elnök jobbján helyet foglaló úr hosszú, fehér harisnyát és pamutvászon alsónadrágot viselt. Egész testében mulatságos módon reszketett - Ponyva Hugó véleménye szerint nyavalyatörés volt. Frissen borotvált álla szorosan fel volt kötve sebpólyával, és minthogy karjait csuklóinál fogva hasonló módon rögzítették, erősen akadályoztatott abban, hogy túlságosan kivegye részét az asztalon álló italokból. Indokolt óvatosság, gondolta Libláb, tekintettel az illető különösen elhülyült borissza ábrázatára. Elképesztően hatalmas fülei azonban, amelyeket kétségkívül lehetetlen volt korlátok közé szorítani, végeláthatatlanul nyúltak feje fölött a magasba, s időnként görcsösen megrándultak egy-egy kilökődő dugó pukkanó hangjára.
Vele átellenben ült a társaság hatodik és utolsó tagja: egy egészen különlegesen merev külsejű személy. Minthogy paralízisben szenvedett, meg kell adnunk, nem valami jól érezhette magát kényelmetlen öltözékében. Ez meglehetősen különös volt: egy vadonatúj, csinos mahagóni koporsó. Fedelét ráerősítették a férfiú feje búbjára, úgy nyúlt föléje, mint a kocsitető, és leírhatatlanul érdekes kifejezést varázsolt arcára. A koporsó oldalába karlyukakat vágtak, nem annyira az elegancia, mint inkább a kényelem kedvéért. A ruházat azért mégis akadályozta viselőjét abban, hogy olyan délceg-egyenesen üljön, mint a társai, és ahogy negyvenöt fokos szögben feküdt nekitámaszkodva koporsóbakjának, kidülledő szemének iszonyú fehérjét a mennyezet felé forgatva, híven kifejezte tulajdon elképedését szemgolyói nagysága felett.
A társaság minden tagja előtt ivókupának szolgáló koponya állt. Fölöttük, a mennyezethez erősített karikára fél lábánál felfüggesztve, egy emberi csontváz lógott. A másik lábat nem béklyózta semmi, és derékszögben elhajolt a törzstől; ez okozta, hogy a helyiségbe behatoló minden fuvallatra meglendült vagy megpördült az egész laza, zörgő váz. A szörnyű jószág koponyájában faszén parázslott, és szeszélyesen ugyan, de élénken megvilágította az egész színteret. A szobában körös-körül és az ablakok előtt nagy halom egymásra rakott koporsó és a temetésrendező műhelyéhez tartozó egyéb holmi állt feltornyozva, és megakadályozta, hogy egyetlen fénysugár is kihatoljon az utcára.
E rendkívüli gyülekezet és még rendkívülibb cókmókja láttára két matrózunk nem viselkedett olyan méltóságteljesen, mint ahogy elvárhattuk volna tőlük. Libláb, ahol éppen állt, nekitántorodott a falnak, álla leesett, még mélyebbre, mint rendesen, és amennyire bírta, tágra meresztette a szemét. Ponyva Hugó viszont kétrét görnyedt, amíg orra egy szintbe nem került az asztal lapjával, és tenyerét a térdére helyezve harsány, zabolátlan, igen illetlen és szűnni nem akaró hahotára fakadt.
A hosszúra nőtt elnök azonban nem vette zokon a rendkívül bárdolatlan viselkedést, kegyesen rámosolygott a betolakodókra, méltóságteljesen megbiccentette feléjük gyásztollas fejét, majd felállt, karon fogta és az asztalhoz vezette őket, miközben a társaság egy másik tagja már odakészítette számukra az üléseket. Libláb, legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítva, szépen leült, ahogy elvárták tőle, a gáláns Hugó viszont fogta az asztalfő közelében álló koporsóbakját, és átvitte a halotti lepelbe öltözött, tüdővészes kis hölgy szomszédságába, örömujjongva lecsücsült mellé, teletöltött egy csontkoponyát vörös borral, és egy hajtásra kiürítette kettőjük jövendő barátságára. E szemtelen viselkedés azonban a koporsóba öltözött merev urat, úgy látszik, módfelett bosszantotta. A dolognak komoly következménye lett volna, ha az elnök bunkójával nem ver többször az asztalra, és a jelenlevők figyelmét nem tereli a következő beszédre:
- Ez örömteljes alkalommal kötelezve érezzük magunkat...
- Várj! - szakította félbe komoly ábrázattal Libláb. - Hagyd abba egy kicsit, kérlek, és mondd meg, ki a fene vagy te és ti mind, és mit kerestek itt kimaskarázva mint ocsmány szörnyetegek, akik vedelitek derék cimborám, Will Wimble temetésrendező télire elraktározott melengető rozspálinkáját?
Erre a megbocsáthatatlan neveletlenségre az egész társaság talpra ugrott, és rázendített arra a gyorsan pergő, pokoli vad visítozásra, amely már előbb is megragadta a két matróz figyelmét. Az elnök azonban rögtön visszanyerte hidegvérét, és Libláb felé fordulva ünnepélyesen újra kezdte:
- Nagyon szívesen eleget teszünk kiváló vendégeink indokolt kíváncsiságának, még ha hívatlanul jöttek is hozzánk. Tudjátok meg tehát, hogy én vagyok e birodalom egyeduralkodója, s azt osztatlan hatalommal kormányzom Első Pestis Király néven. E lakosztály, melyet tudatlanságodban Will Wimble temetésrendező műhelyének tartasz - ilyen embert nem ismerünk, alantas neve mindmostanáig nem érte még el királyi fülünket -, e lakosztály, mondom, palotánk trónterme, királyságunk tanácskozásaira és egyéb szent és magas rendű célokra szolgál.
A nemes hölgy, aki szemközt ül velem, felséges hitvesem, Pestis királyné. A többi magas személyiség, akit itt láttok, mind családunk tagja, királyi vérünk rangjelzését viseli, nevük és megszólításuk: Dög-Vész nagyherceg őfensége, Nyavalya herceg őkegyelmessége, Ragály herceg őkegyelmessége és Ana Pestis nagyhercegnő őfensége.
Ami pedig kérdésedet illeti, hogy mi az, amin itt tanácskozunk, felmentve érezzük magunkat a válaszadás alól, mert ez kizárólagosan és egyedül tulajdon királyi érdekünket érinti, és senki másnak nem fontos, csak magunknak. De tekintettel arra, hogy mint vendégek és idegenek bizonyos jogokat véltek a magatokénak, felvilágosítalak, hogy ma éjjel mélyreható kutatómunka és alapos tanulmányozás után azért gyűltünk itt egybe, hogy megvizsgáljuk, elemezzük és tüzetesen meghatározzuk az íny felbecsülhetetlen kincseinek, e tekintélyes metropolis borainak, söreinek és pálinkáinak megfoghatatlan lényegét, érthetetlen tulajdonságait és természetét. Tesszük ezt nem annyira a magunk céljainak előmozdítására, mint ama földöntúli hatalom javára, aki mindnyájunk felett uralkodik, akinek korlátlan a birodalma, és a neve: Halál.
- A neve Davy Jones![103] - kiáltotta el magát Ponyva Hugó, miközben a mellette ülő hölgy koponyaserlegét megtöltötte pálinkával, és magának is kitöltött egy adagot.
- Szentségtörő gazfickó! - mondta az elnök, figyelmét most a derék Hugó felé fordítva. - Szentségtörő és gyalázatos féreg! Azt mondtuk, tekintettel azokra a jogokra, melyeket még a te koszos személyedben sem óhajtunk megsérteni, leereszkedünk és válaszolunk neveletlen és ostoba kérdéseitekre. Ennek ellenére úgy érezzük, kötelességünk elvetemült betolakodástokért téged és társadat azzal sújtani, hogy királyságunk üdvére egy hajtásra kiigyatok, mégpedig térden állva, egy-egy gallon Fekete Korbács nevű rozspálinkát, minekután szabadságotokban áll folytatni utatokat, vagy itt maradhattok nálunk, asztalunkhoz ülhettek, és részesülhettek annak minden kiváltságában - ki-ki választhat tetszése szerint!
- Ez teljesen lehetetlen - válaszolt Libláb, akiből szemmel láthatóan némi tiszteletet váltott ki Első Pestis Király méltóságteljes magatartása, és beszéd közben felállt, megtámaszkodva az asztal lapján. - Felséged engedelmével, teljesen lehetetlenség még a negyedrészét is behajóznom ama folyadéknak, melyet felséged megnevezett. Eltekintve a délelőtt ballasztként fedélzetre vitt anyagtól, és szóra sem érdemesítve az est folyamán különböző kikötőkben felvett sör- és szeszszállítmányokat, néhány perccel ezelőtt egy teljes rakomány szíverősítőt fogadtam be a Víg Tengerésznél, ahol megfizettem érte a vámot. Arra kérem ennélfogva felségedet, legyen olyan kegyes, és tekintse a jó szándékot cselekedetnek, mert semmiképp sem tudnék és nem is vagyok hajlandó lenyelni még egy kortyot sem - legkevésbé abból a poshadt hajófenék-üledékből, amelynek neve Fekete Korbács.
- Ne folytasd! - szakította félbe Ponyva Hugó, csodálkozva társa szónoklatának hosszúságán, de még inkább visszautasítása indoklásán. - Ne folytasd, te barom! Elég a locsogásodból, Libláb! Az én hajóm könnyű még, bár meg kell hagyni, a tiéd mintha kissé túl volna terhelve, de ami a te részedet illeti az új rakományból, hát semhogy vihart kavarjunk, inkább helyet szorítok neki magamnál, de...
- Ami itt végbemegy - lépett közbe az elnök -, semmiképpen sem egyeztethető össze a bírság, illetve az ítélet kikötéseivel, amelyek megváltoztathatatlanok és visszavonhatatlanok. Az általunk kiszabott feltételeket teljesíteni kell az utolsó betűig, éspedig percnyi habozás nélkül. Amennyiben pedig ez nem történne meg, elrendeljük, hogy hátrakössék a sarkatokat, és mint lázadókat fullasszanak bele ama hordó októberi sörbe ott!
- Ítélet! Ítélet! Igazságos bölcs ítélet! Dicső határozat! Felettébb méltó, egyenes, szent halálos ítélet! - lelkendezett kórusban az egész Pestis család. A király magasra nőtt homlokára megszámlálhatatlan ránc szaladt, a köszvényes kis aggastyán zihált, mint a fújtató, a halotti lepelbe öltözött hölgy meglengette orrát, az alsónadrágos úr hegyezte a fülét, a szemfedőbe öltözött hölgy tátogatta száját, mint a döglődő hal, s a koporsóba burkolt úr megmerevedett, és forgatta a szemét.
- Hihihi! Hahaha! - vihogott csúfondárosan Ponyva Hugó, fittyet hányva az általános izgalomra. - Hahaha! hahaha! Mondtam, mikor Pestis Király letette a garast, hogy két-három gallonnal több vagy kevesebb a Fekete Korbácsból meg se kottyan egy magamfajta jól tömített és nem túlterhelt tengerjáró bárkának. Ha azonban arról van szó, hogy az ördög egészségére igyak - isten bocsássa meg bűneit -, és térdre boruljak itt e rossz képű hatalmasság előtt, akiről tudom, mint ahogy magamról tudom bűnös voltomat, hogy senki más, mint Zenebona Tádé, a komédiás! A mindenit! - ez már egészen más, és számomra teljesen és végképp érthetetlen... - Ponyva be sem fejezhette még a mondókáját, Zenebona Tádé nevének említésére talpra ugrott az egész gyülekezet.
- Árulás! - kiáltott fel Első Pestis Király őfelsége.
- Árulás! - sziszegett a kis köszvényes öreg.
- Árulás! - sivított Ana Pestis nagyhercegnő.
- Árulás! - nyögött a felkötött állú úr.
- Árulás! - morgott a koporsós alak.
- Árulás! Árulás! - üvöltött a csupa száj felséges asszony, megragadva nadrágja fenekénél fogva a szerencsétlen Ponyvát, aki éppen egy koponyányi pálinkát készült kitölteni magának, magasra felemelte, és minden teketória nélkül belepottyantotta az óriási hordóba, kedvenc söritalába. Néhány pillanatig még látni lehetett, amint fel-le szökell benne, mint az alma a puncsosserlegben, végül eltűnt a kavargó hab alatt, amelyet kapálódzás közben nem volt nehéz felvernie az amúgy is erjedő folyadékban.
Hosszú tengerészbarátunk azonban nem nézte tétlenül társa kellemetlen helyzetét. A vitéz Libláb megragadta Pestis Királyt, a nyíláson át letaszította a pincébe, káromkodva rácsapta az ajtót, és megindult a szoba közepe felé. Lerántotta az asztal fölött lógó csontvázat, és olyan lendülettel és buzgalommal csapkodott vele maga körül, hogy mielőtt kihunyt az utolsó fénysugár a helyiségben, még sikerült agyonvernie vele a kis köszvényes aggastyánt. Ezután teljes erejével nekiment a sörrel és Ponyva Hugóval telt óriási hordónak, és egy pillanat alatt felfordította. Vadul rohanó áradat özönlött szét belőle, elöntötte a szobát, a megrakott asztal felfordult, a koporsóbakok eldőltek, a puncsoskorsó a kandallóba repült a hölgyeken pedig idegroham tört ki. Temetési kellékek úszkáltak ide-oda, kancsók, csöbrök, flaskák, palackok összevisszaságában a szobában. A nyavalyatörős azon nyomban megfulladt, a merev úriember elúszott a koporsójában, a győzedelmes Libláb pedig derékon ragadta a szemfedőbe burkolt kövér hölgyet, kirohant vele az utcára, és toronyiránt egyenesen a Szabadság fedélzetére vitte. A rettenthetetlen Ponyva Hugó pedig, miután hármat-négyet tüsszentett, lihegve, fújtatva szaladt utána Ana Pestis nagyhercegnővel a karján.
Fordította Vermes Magda
NÉGY BESTIA EGY SZEMÉLYBEN,
AVAGY A HOMO-TEVEPÁRDUCOROSZLÁN
Mindenkinek megvan a maga erénye.
CRÉBILLON: XERXES
A közhit szerint Ezékiel próféta idejében Antiokhusz Epiphanész[104] volt a leghatalmasabb úr Keleten. Ez a rang azonban inkább illeti meg Kambüzoszt, Kürosz fiát.[105] A szír uralkodó jellemének valóban nincs is szüksége semmiféle járulékos szépítgetésre. Trónfoglalása vagy inkább trónbitorlása százhetvenegy évvel Krisztus eljövetele előtt, kísérlete, hogy Ephezoszban kifossza Diána templomát, engesztelhetetlen gyűlölete a zsidó nép iránt, a Szentek Szentjének beszennyezése és tizenegy évi viharos uralkodása után bekövetkező nyomorúságos halála Tébában olyan kimagasló körülmények, hogy korának történészei nagyrészt inkább ezeket vették figyelembe, mint istentelen, galád, kegyetlen, ostoba és szertelen cselekedeteit, amelyek együttesen alkották hírhedt magánéletét.
Tegyük fel, nyájas olvasó, hogy most a teremtés háromezernyolcszázharmincadik esztendejében élünk, és képzeljük magunkat néhány percre Antiókhia nevezetes városába, e legfurcsább emberi település falai közé. Ami azt illeti, Szíriában és más országokban volt még tizenhat ilyen nevű város azon kívül, amelyikről beszélek. De ez az egy Antiókhia Epidaphné néven szerepel, tekintettel a közelében levő Daphné-szentélyre, Daphné falucskában. Szelenkosz Nikánor, Nagy Sándor után az ország első királya építette - ez ugyan még némi vita tárgyát képezi -, apja, Antiokhusz emlékére, és mikor felépült, a szír királyság székhelye lett. A római birodalom virágzása idején rendszerint itt lakott a keleti provinciák prefektusa, és nem egy római császár töltötte itt ideje legnagyobb részét - közülük hadd említsem meg Verus és Valens nevét. Most már azonban elérkeztünk magához a városhoz. Hágjunk tehát fel falaira, és tekintsünk le a városra és környékére.
- Mi az a széles, sebes sodrású folyó ott, amely számtalan vízeséssel szeli át a hegyi vadont, amíg elérkezik a házak vadonába?
- Az Orontész; az egyetlen víz a láthatáron, egészen a Földközi-tengerig, amely a várostól mintegy tizenkét mérföldnyire dél felé széles tükörként terül el. Mindenki ismeri a Földközi-tengert, de annyit mondhatok, kevesen látták akár egyetlen pillanatra is Antiokhiát. Úgy értem, kevesen, akik, úgy, mint ön és én, ugyanakkor a modern műveltség minden előnyét is élvezzük. Ezért, kérem, ne a tengert nézegesse, hanem fordítsa teljes figyelmét az alant elterülő házrengetegre.
Ne felejtse el, most a teremtés háromezer-nyolcszázharmincadik évében vagyunk. Ha később lenne, például az Úr ezernyolcszáznegyvenötödik évében, nélkülöznünk kellene ezt a rendkívüli látványt. A tizenkilencedik században Antiokhia siralmas pusztulás képét mutatja, azaz fogja mutatni. Akkorára teljesen megsemmisül, három, különböző korszakban bekövetkező földrengéstől. Az igazat megvallva, ami kevés még megmarad régi mivoltából, oly vigasztalan romhalmazzá válik, hogy a pátriárka is kénytelen lesz áttenni székhelyét Damaszkuszba. Rendben van, látom megfogadja tanácsomat, és idejét arra használja, hogy megnézze a helységet.
Hadd gyönyörködjék előbb a szemünk
A kincsekben és romokban, amelyek
E város hírességei.[106]
Bocsánat, elfelejtettem, hogy Shakespeare csak ezerhétszázötven év múlva fog virágozni. De vajon Epidaphné képe nem engem igazol, mikor groteszknek nevelem?
- A város jól meg van erősítve, e tekintetben ugyanannyit köszönhet a természetnek, mint az emberi munkának.
- Való igaz.
- Rengeteg fényes palotája van
- Van bizony,
- És ez a sok pazar, nagyszerű templom vetekedhetnék az ókor legdicsőbb épületeivel is.
- Mindezt el kell ismernem. De töméntelen sok itt a vályogkunyhó és a förtelmes odú is, Nem tehetünk róla, de észrevesszük a szennyet minden ólban, és ha nem csapna, meg az áldozati tömjén kábító füstje, kétségkívül tűrhetetlen volna a bűz. Látott-e valaha ilyen elviselhetetlenül szűk utcákat, vagy ilyen csodálatosan magas házakat? Árnyékuk milyen homályt vet a földre! Még jó, hogy a vég nélküli oszlopsorok közt himbálózó lámpák egész nap égnek, különben olyan sötétség lenne, mint Egyiptomban a tíz csapás idején.
- Valóban különös hely! Mi az az érdekes épület amott? Nézze csak! Valamennyi közül kimagaslik, ott, keletre attól, ami valószínűleg a királyi palota!
- Az a Napisten új temploma: Elah Gabalah néven imádják Szíriában. Egy igen hírhedt, eljövendő római császár majdan bevezeti ezt a szertartást Rómában, és innen veszi fel a Heliogabalus melléknevet. Bizonyára szeretne egy pillantást vetni a templom istenségére. Nem kell az égre néznie. Őistensége nincs ott - legalábbis az nem az a Napisten, akit a szírek tisztelnek. Az istenség amott annak az épületnek a belsejében található, hatalmas, csúcsban végződő kőoszlop képében. Ez a tetején levő kúp vagy gúla jelenti a tüzet.
- Jaj! Odanézzen! kik lehetnek azok a mulatságos, félmeztelen, festett arcú alakok, akik üvöltöznek és hadonásznak ott a csőcselék előtt?
- Van köztük egy-két szélhámos, Többen személy szerint a filozófusok nemzetségéhez tartoznak. De a legnagyobb részük különösen azok, akik husánggal dolgozzák meg a népet - a palota főudvaroncai. Végrehajtják - ez a kötelességük - a király valamelyik dicséretreméltóan fura ötletét.
- Hát ez meg mit jelent? Jóságos ég! Vadállatoktól hemzseg a város! Szörnyű látvány! Ez már aztán veszedelmes egy furcsaság!
- Szörnyű, megengedem, de egyáltalában nem veszedelmes. Ha nem kíméli magát, és jobban odafigyel, láthatja, minden állat nyugodtan lépked gazdája mögött. Egynéhányat, persze, a nyakukra hurkolt kötélen vezetnek, de ezek főként a kisebb és félénkebb fajták. Az oroszlán, a tigris és a párduc teljesen szabadon járkálnak. Ránevelték minden nehézség nélkül a mostani tevékenységükre, és inasként szolgálják gazdájukat. Igaz, előfordul, hogy a természet érvényre juttatja sértett jogait, de ha felfalnak is egy-egy harcost, vagy megfojtanak egy-egy áldozati bikát, az olyan semmiség, hogy még megemlíteni sem érdemes Epidaphnéban.
- De micsoda rendkívüli ordítozás! Ez még biztosan itt Antiókhiában is túl hangos lárma! Valami szokatlanul érdekes eseményt jelenthet.
- Hogyne, minden bizonnyal. Valami újfajta látványosságot rendelt el a király, gladiátorok mutatványát az arénában - talán a szkíta foglyok lemészárlását -, vagy hogy felgyújtsák az új palotáját, vagy - tényleg -, hogy máglyára vessenek néhány zsidót. A lárma egyre növekszik, eget verő ordítás és nevetés hangzik fel. A levegőben összekeveredik a fúvós hangszerek hangja és millió torok szörnyű üvöltése. Menjünk le, már csalt a mulatság kedvéért is, nézzük meg, mi történik? Errefelé... vigyázat! Itt vagyunk most a főúton, Timarkhusz útjának hívják. Erre jön a tengernyi nép, nehéz dolgunk lesz, ha az áradat ellen haladunk. A Heraklidész utcán özönlenek végig, az vezet a palotából egyenesen ide, tehát minden valószínűség szerint a király is a zajongók között van. Úgy van... hallom a herold kiáltását, amint a Kelet dagályos nyelvezetén bejelenti közeledtét. Egy pillanatig látni fogjuk magas személyét, mikor elhalad Asima temploma mellett. Rejtőzzünk el a szentély előcsarnokába, mindjárt itt lesz. Közben nézzük meg ezt a szobrot. Vajon mi lehet? Ó, hiszen ez maga Asima isten. Látja, se nem bárány, se nem kecske, nem is szatír, és nem hasonlít valami nagyon az árkádiai Pánhoz sem. Pedig mindezeket az alakokat kihámozták... bocsánat... ki fogják hámozni a szírek Asimájából az eljövendő korok tudósai. Tegye fel a szemüvegét, és mondja meg, micsoda? No, mi?
- Szavamra... egy majom!
- Igaza van... galléros pávián, de azért nem kevésbé istenség. Neve a görög "simiá"-ból származik - mekkora szamarak is a régészek! De nini! Nicsak! Amott szalad egy rongyos kis kölyök. Merre tart? Mit kiabál? Mit mond? Ó, azt mondja, diadalmenetben jön a király, ünnepi díszbe öltözve, éppen most ölt meg saját kezűleg ezer láncra vert zsidó foglyot! Ezért a vitézi cselekedetéért egekig magasztalja a kis csibész. Ohó! Egész csapat hasonló fickó közeleg. Latin dicshimnuszt faragtak a király hősiességéről, és menetközben ezt zengik:
Mille, mille, mille,
Mille, mille, mille,
Decollavimus, unus homo!
Mille, mille, mille decollavimus!
Mille, mille, mille!
Vivat qui mille, mille occidit!
Tantum vini habet nemo
Quantum sanguinis effudit.[107]
Így lehetne ezt lefordítani:
Ezer, ezer, ezer harcost
ezer, ezer, ezer harcost
lenyakaztunk, egyedül!
Ezer, ezer, ezer harcost!
Lenyakaztunk, egyedül!
Éljen! megölt ezer harcost,
éljen a király!
Senkinek nincs annyi bora,
mint vért kiontott egymaga,
éljen a király!
- Hallja a trombitaharsogást?
- Igen... itt jön a király! Nézze! A nép döbbenten csodálja, hódolatában ég felé mereszti a szemét! Jön!... Jön!... Itt van!
- Ki?... hol?... a király?... Nem látom, nem, nem látom.
- Akkor vak.
- Lehet. Mégse látok egyebet, csak egy csomó rikoltozó kerge bolondot. Egyre-másra hasra vágódnak egy hatalmas tevepárduc előtt, és igyekeznek csókot nyomni a patájára. Nézze csak! A barom most, nagyon helyesen, fölrúg egyet abból a csürhéből... most egy másikat... még egyet... megint egyet. Bevallom, csodálatosnak tartom, milyen remekül használja az a barom a lábait!
- Csőcselék? Ugyan! Hisz ezek Epidaphné nemes, szabad polgárai! Baromnak nevezi? Vigyázzon, nehogy meghallja valaki. Hát nem látja, hogy annak az állatnak emberi ábrázata van? De kedves jó uram, hisz ez a tevepárducoroszlán nem más, mint Antiokhusz Epiphanész, a Dicső Antiokhusz, Szíria királya, a leghatalmasabb Kelet minden uralkodói közül! Igaz, néha úgy nevezik: Antiokhusz Apimanész, vagyis Antiokhusz a tébolyodott, de csak azért, mert nem mindenki tudja méltányolni az érdemeit. Biztos az is, hogy jelenleg egy vadállat bőrébe bújt, és igyekszik megfelelni szerepének, tevepárducoroszlánnak adja ki magát, de ezt is csak azért teszi, mert így még jobban alátámasztja királyi méltóságát. Mellesleg, hatalmas testalkatú ember a király, illik rá az a ruha, nem is bő neki. Mi, persze, úgy gondoljuk, nem öltenénk magunkra, legfeljebb valamilyen egészen különös ünnepélyes alkalomra. Nos, ezer zsidó lemészárlása ilyen alkalom, ezt el kell ismernie. Milyen fenséges méltósággal menetel négy lábon a király! A farkát, amint látja, Elliné és Argelaisz, a két legfőbb ágyasa, tartja magasra. Egész megjelenése határtalanul megnyerő volna, ha nem dülledne úgy ki a szeme, mintha mindjárt kiugrana a fejéből, és arcszíne nem volna olyan furcsa a mértéktelen borivástól. Kövessük hát az arénába, és hallgassuk meg a diadaléneket, épp most kezd bele:
Egy király van, Epiphanész,
ismertek tán másikat?
Egy király van, Epiphanész,
tudtok-e tán nagyobbat?
Nincsen hozzá hasonló
fenséges uralkodó.
Pusztuljatok, templomok,
s oltsátok ki a napot!
- Határozottan jól énekelt! Hallja, mit kiáltoz a nép? "Poéták Fejedelme!" és "Kelet Dicsősége!" és "A Mindenség Gyönyörűsége!" és "Legnagyszerűbb Tevepárduc!" Követelik, hogy újra elénekelje, és... hallgassa csak... megismétli! Amint megérkezik az arénába, homlokára illesztik a költői babérkoszorút, előlegezve győzelmét a közelgő Olimpiai versenyen.
- Szent isten! Mi történik ott mögöttünk a tömegben?
- Mögöttünk?... Ó!... ohó!... látom! Barátom, jó, hogy még idejében szól. Gyerünk, helyezzük biztonságba magunkat, amilyen gyorsan csak lehet. Erre! Itt rejtőzzünk el, a vízvezeték árkádjai alatt, és mindjárt megmagyarázom, mi az a felfordulás. Úgy történt, ahogy előre láttam. Az emberfejű tevepárducoroszlán rendkívüli külseje, úgy látszik, sérti a város szelídített vadállatainak felfogását az illendőségről, és fellázadtak. Ilyenkor semmilyen emberi hatalom nem képes megfékezni őket. Máris felfaltak egész sereg szíriait, de a négylábú hazafiak, úgy látszik, egyöntetűen a tevepárducoroszlánt óhajtják megenni. A poéták fejedelme ezért hátsó lábaira állt, és most rohan, menti az irháját. Udvaroncai cserbenhagyták, ágyasai is követték e nemes példát. Mindenség Gyönyörűsége, most benne vagy a pácban! Kelet Dicsősége, veszély fenyeget, tüstént felfalnak! Ne nézz oly fancsali képpel a farkadra, úgyis sárba tapossák, ezen nem lehet segíteni. Ne nézz hátra, ne lásd elkerülhetetlen szégyenét, hanem fel a fejjel, bátran előre, szedd a lábad, és rohanj az arénába! Gondolj arra, hogy te vagy a nagy Antiokhusz Epiphanész, a Dicső Antiokhusz, Poéták Fejedelme, Kelet Dicsősége, a Mindenség Gyönyörűsége, és a Legnagyszerűbb Tevepárducoroszlán! Jóságos ég! Minő gyorsaságot tudsz kifejteni! Micsoda tehetséged van a megfutamodásra! Rohanj csak, fejedelem... Jól van, Epiphanész!... Ez már döfi. Tevepárducoroszlán! Dicső Antiokhusz! Szökken... száguld... repül! Mint a kilőtt nyílvessző közeledik az arénához... Egy ugrás... nagyot üvölt... ott van! Szerencsére, mert ha csak egy fél másodperccel később éred el az amfiteátrum kapuját, ó, Kelet Dicsősége, nem lenne olyan medvebocs egész Epidaphnéban, amelyik ne majszolna most egy harapást tetemedből. Menjünk innen... induljunk... mert modern fülünk képtelen lesz elviselni az óriási lármát, ami rögtön kitör a király szerencsés megmenekülésének ünneplésére. Hallgassa csak... már el is kezdődött. Nézzen oda! Feje tetején áll az egész város.
- Kétségkívül ez a legnépesebb város egész Keleten! Micsoda tömeg! Csak úgy örvénylik a rengeteg ember, mindenféle rendű és rangú! Hányféle felekezet, hányfajta nép fia, mennyi különböző viselet! Nyelvek bábeli zűrzavara! Eget verő a vadállatok üvöltése és a hangszerek zenebonája! És mennyi filozófus!
- Jöjjön, menjünk innen!
- Várjon egy percig. Valami nagy ribillió támadt az arénában, az istenért, mondja meg, mi az?
- Az? Ó, semmiség! Epidaphné és szabad polgárai kijelentették, annyira meg vannak elégedve királyuk kötelességtudásával, bátorságával, bölcsességével és isteni felsőrendűségével: ezenfelül minthogy szemtanúi voltak legutóbb tanúsított emberfeletti gyorsaságának, úgy érzik, kötelességük homlokára illeszteni - a költői babéron kívül - a versenyfutás győzelmi koszorúját. Ezt a koszorút úgyis meg kell kapnia a következő Olimpiászon, és ők most előre átnyújtják neki.
Fordította Vermes Magda
Nem ismertem soha a tréfára oly hirtelenül fogékony embert, mint a király volt. Úgy tűnt, hogy csak a bolondozásnak él. Elmeséltél neki egy jobbfajta, vaskos adomát, s ha igazán jól mesélted, már kegyeibe is fogadott. Így esett, hogy nagy mókázó hírében állt mind a hét minisztere. Nemcsak mint megtermett, vastag, zsíros férfiak hasonlítottak a királyhoz, hanem mint páratlan tréfacsinálók is. Sohasem tudtam igazán eldönteni, vajon az ember kövéredik-e a tréfálkozástól, vagy a hájasodás fejleszti, ki a mókázó hajlamot; de tény, hogy a keszeg viccelődő rara avis in terris.[108]
Az élcek finomságaiért, vagy mint mondogatta, a "szellemesség szelleméért" nem nagyon törte magát a király. Főképpen a tréfa vaskosságát bámulta, és megbocsátotta érte hosszadalmasságát. A finom részletek untatták. Rabelais Gargantuá-ját jobban élvezte volna, mint Voltaire Zadig-ját; s egy otromba csíny jobban mulattatta, mint megannyi szójáték.
Történetem idején még élt a hivatásos, udvari tréfacsinálók divatja. A nagy, kontinentális "hatalmak" közül még többen tartottak tarka ruhás, sipkás, csörgős "bolondokat", s elvárták tőlük, hogy a királyi asztalról lepottyanó morzsákat lesve egy pillanat alatt odacsípjenek szellemes ötleteikkel.
A mi királyunk, ez aztán természetes, tartott "bolond"-ot. Valóban rászorult valami bolondságra, hiszen ellensúlyoznia kellett minisztereinek, a hét lángeszű férfiúnak mély bölcsességét - a magáét nem is említve.
Ámde az ő bolondja, vagy hivatásos tréfacsinálója, nem egyszerűen csak bolond volt. Értéke megháromszorozódott a király szemében, mivel törpe is volt és nyomorék is. Törpék, abban az időben, éppoly mindennaposak voltak az udvarnál, mint a bolondok, s bizony számos uralkodó törhette volna fejét, hogy töltse napjait (az udvarnál kissé hosszabbak a napok, mint másutt) bohóc nélkül, akivel és törpe nélkül, akin nevethet. De, ahogy már említettem, a bohócok száz esetből kilencvenkilencben elhízottak, gömbölyűek és lomhák - úgyhogy a mi királyunk bőkezűen kívánhatott magának szerencsét, mert ura volt Bice-Békának (így hívták a bolondot), háromszoros kincsnek egy személyben.
Azt hiszem, a Bice-Béka nevet nem a keresztségben, keresztszüleitől kapta a törpe, hanem közös megegyezéssel a hét miniszter adományozta neki, mert képtelen volt úgy járni, mint mások. Valóban, Bice-Béka csak valamilyen átmeneti járással - a bicegés és a tekergőzés között - tudott haladni, s ez határtalanul szórakoztatta és vigasztalta is urát, mert (bár a hasa hatalmasan domborodott, és feje alkotmányosan felfuvalkodott), egész udvara nagyszerű alaknak tartotta a királyt.
Igaz, hogy Bice-Béka kifacsarodott lábával padlón vagy úton csak nagyon kínlódva és nehézkesen mozgott, de igaz az is, hogy úgy látszik, alsó végtagjainak satnyaságáért a természet karjának iszonyatos izomerejével kárpótolta, és így, ha fáról, kötélről vagy más megmásznivalóról volt szó, csodálatosan ügyes mutatványokra volt képes. Ilyen gyakorlatokban inkább mókushoz vagy fürge majmocskához hasonlított és nem békához.
Nem tudnám megmondani pontosan, hol is volt eredetileg Bice-Béka hazája. Valamilyen barbár vidék lehetett, nem hallott róla soha senki, iszonyú távolságban királyunk udvarától. Bice-Békát és egy nála kicsit enyhébben törpeszerű fiatal leányt (különben tökéletesen arányos volt, és bámulatosan táncolt), mindegyiküket a maga otthonából, erőszakkal hurcoltatta el és küldte ajándékba a királynak valamelyik örök diadalmú hadvezér.
Nem csoda, hogy ily körülmények között a két kis fogoly bensőséges bizalommal közeledett egymáshoz. Valóban, nemsokára testi-lelki jó barátok lettek. Bice-Békának, aki folyvást bolondozott, és mégsem kedvelték túlságosan, nem állt hatalmában segíteni Trippettán, ám a lánynak, akit kecsességéért és tökéletes szépségéért törpe létére is általánosan csodáltak és becéztek, nagy befolyása volt, és fel is használta, ha csak tehette, Bice-Béka érdekében.
Egyik nagy jelentőségű állami alkalommal - hogy mi volt, már elfelejtettem - a király a maszkabál mellett döntött, s ha maszkabált vagy más effélét rendeztek az udvarnál, biztos volt, hogy Bice-Béka és Trippetta tehetségét igénybe vették a játéknál. Bice-Béka különösen találékony volt a parádék rendezésében, újabb és újabb szerepeket ajánlott, jelmezeket gondolt ki az álarcos ünnepélyekre, s úgy látszott, hogy közreműködése nélkül semmire sem mennek.
Az ünnepség éjszakája megérkezett. Trippetta irányításával pazar termet szereltek fel mindenféle ravaszsággal, ami csak egy álarcosbál fényét növelheti. Az egész udvar a várakozás lázában égett. Feltehető volt, hogy már mindenki eldöntötte, milyen jelmezt és szerepet választ. Sokan egy héttel vagy már egy hónappal előbb döntöttek, hogy milyen szerepet játsszanak; s valóban, egy parányit sem volt határozatlan senki, kivéve a királyt és hét miniszterét. Mért haboztak, nem tudnám megmondani, lehet, hogy tréfából. Valószínűbb, hogy mert kövérek voltak, és így nehezebben tudtak határozni. Mindenesetre elröpült az idő, és utolsó megoldásként Trippettáért és Bice-Békáért küldtek.
Amikor a két kis barát engedelmeskedett a királyi parancsnak, minisztertanácsának hét tagjával bor mellett találták, s az uralkodó mégis erősen kedvetlennek látszott. Tudta, hogy Bice-Béka nem szereti a bort, mert szegény nyomorékot az őrületig felizgatta, és az őrület kellemetlen érzés. Viszont a király szerette a vaskos csínyeket, és felvidította, ha Bice-Békát ivásra kényszerítette s (mint a király állította) arra, hogy "boldog legyen".
- Gyere ide, Bice-Béka - mondta, mikor a bolond és a lány a szobába lépett -, ürítsd ezt a serleget hiányzó barátaid (Bice-Béka ekkor sóhajtott) egészségére, aztán lássuk áldásos ötleteidet. Szerepeket akarunk - szerepeket, te fickó - valami újat -, szokatlant. Kifáradtunk ettől az örökös egyformaságtól. Fogd, igyál, hadd szikrázzék elméd a bortól!
Bice-Béka megkísérelte, mint ilyenkor általában, hogy a király figyelmességét mókával üsse el, de nem volt hozzá elég ereje. Véletlenül éppen születésnapja volt szegény törpének, és a parancs, hogy "hiányzó barátaira" igyék, könnyeket csalt a szemébe. Sok nehéz és keserű csepp hullott a serlegbe, ahogy alázatosan elvette a zsarnok kezéből.
- Ha, ha, ha! - röhögött a király, mikor a törpe vonakodva kiürítette a serleget. - Lám csak, mit tud egy pohár jó bor! Hé, hiszen már csillog a szemed!
Szegény jámbor! Nagy szeme inkább fényesedett, mint csillogott: ingerlékeny agyára a bor nemcsak nagy erővel, de azonnal hatott. Idegesen az asztalra tette a serleget, és eszelős, merev pillantással nézett körül a társaságon. Látszott, hogy remekül mulatnak a király sikeres "tréfáján".
- No lássunk hozzá - mondta a csupa háj miniszterelnök.
- Igen - mondta a király -, gyerünk, Bice-Béka, segíts. Szerepeket, kiskomám; szerepelni akarunk, mindnyájan, ha, ha, ha! - és mert ezt csakugyan viccnek szánta, kórusban nevetett a hét is.
Bice-Béka gyöngén és üresen kongó hangon szintén nevetett.
- Gyerünk, gyerünk - mondta türelmetlenül a király -, hát nincs ötleted?
- Megkísérlek valami újat kigondolni - válaszolta szórakozottan a törpe, mert egészen megzavarodott a bortól.
- Megkísérled? - kiáltotta dühödten a zsarnok. - Mit jelent ez? Aha, értem! Dacoskodsz, mert bort akarsz? Itt van, igyál! - azzal teletöltött egy serleget, és odanyújtotta a nyomoréknak, aki rámeredt, és levegőért kapkodott.
- Igyál, ha mondom! - ordított a szörnyeteg - mert a pokolba...
A törpe tétovázott. A király elvörösödött a dühtől. Az udvaroncok vigyorogtak. Trippetta halálsápadtan az uralkodó székéhez lépett, térdre borult, úgy esedezett előtte, hogy kímélje barátját.
A zsarnok nézte néhány pillanatig, elbámulva a vakmerőségen. Látszott, hogy tétovázik, mit tegyen, mit mondjon - hogyan fejezze ki méltóképpen felháborodását. Aztán egy árva hangot sem ejtve, dühösen ellökte magától a lányt, és a teli serleg tartalmát az arcába zúdította.
A szegény lány valahogy összeszedte magát, aztán mukkanni sem merve, visszakuporodott az asztal lábához.
Fél percre olyan halotti csend támadt, hogy egy levél vagy pihe hullását is hallani lehetett volna. Halk, de érdes és elnyújtottan csikorgó hang törte meg a csendet, mintha a szoba minden sarkából jönne.
- Mért... mért... mért csinálod ezt a zajt? - kérdezte a király, és dühösen a törpéhez fordult.
Úgy látszott, hogy a törpe magához tért kábaságából, és erősen, de nyugodtan a zsarnok arcába pillantva, csak ennyit bökött ki: - Én, én? Hogy lettem volna én?
- Kívülről jött a hang - jegyezte meg egyik udvaronc. - Úgy hiszem, a papagáj volt, ott az ablaknál, a csőrét köszörülte a kalitka drótján.
- Igaz lehet - mondta az uralkodó, s mintha őrömmel vette volna a segítséget -, de lovagi becsületemre, esküdni mertem volna, hogy ez a csavargó csikorgatja a fogát.
A törpe nevetett erre (a király igazi tréfamester volt, s egyetlen nevetést sem kifogásolt), és kimutatta nagy, erős és igazán visszataszító fogsorát. Azonkívül hajlandó volt önként annyi bort meginni, amennyit csak kívánnak. Az uralkodó megbékült; Bice-Béka kiürített még egy kupa bort, rossz hatását sem nagyon lehetett látni rajta, és azonnal, nagy lelkesedéssel belemélyedt a maszkabál tervezgetésébe.
- Nem tudom, mitől pattant ki az eszme - mondta olyan nyugodtan, mintha egész életében nem ivott volna bort -, de éppen miután felséged megütötte a lányt, és arcába öntötte a bort, éppen miután felséged ezt megtette, és míg a papagáj azt a fura zajt csapta az ablak előtt, eszembe jutott egy óriási beugratás - egy hazámbeli csintalanság -, a mi maszkabáljainkon játsszák, de itt teljesen ismeretlen. Sajnos, nyolctagú társaság kellene hozzá, és...
- Itt vagyunk mi! - bömbölte a király örömében, hogy ily remekül felfedezte az összefüggést - éppen nyolcan, én meg a hét miniszter! Halljuk, mi az a beugratás?
- Nálunk, odahaza - válaszolta a nyomorék - a Nyolc Leláncolt Orangutánnak hívjuk, és ha jól játsszák, igazán nagyszerű tréfa.
- Mi akarjuk játszani! - mondotta a király, felemelkedett helyéről, és szemét lassan behunyta.
- A játék - folytatta Bice-Béka - attól az ijedségtől szép, amit az asszonyokban ébreszt.
- Óriási! - üvöltötte kórusban az uralkodó és minisztériuma.
- Én akarom az orangutánokat felöltöztetni - folytatta a törpe -, bízzák rám az egészet. A hasonlóság megtévesztő kell legyen, az álarcos társaságnak azt kell hinnie, hogy igazi állatok, és persze fő a megdöbbenés és ijedelem.
- Ez aztán kitűnő! - kiáltotta a király. - Bice-Béka, embert csinálok belőled!
- A lánc arra jó, hogy csörgésével a zűrzavart növelje. Azt fogják gondolni, hogy egy tömegben elszabadultak őreiktől. Elképzelheti felséged, milyen hatásos, ha egy maszkabálba, az elegánsan és pompásan öltözött urak és hölgyek közé, vadul üvöltözve beront nyolc leláncolt orangután, és a társaság legnagyobb része azt gondolja, hogy igaziak. Az ellentét utolérhetetlen.
- Legyen - szólt a király, és a tanács gyorsan szedelőzködött (későre járt már), hogy megvalósítsák Bice-Béka tervét.
Öltöztetési módszere, mellyel a csoportot orangutánná változtatta, nagyon egyszerű, de szándékának eléggé megfelelő volt. Ezeket az állatokat történetem idejében csak nagyon ritkán látták a civilizált világban, és mert a törpe teremtményei eléggé vadállatiak és az elégnél is ocsmányabbak voltak, úgy gondolták, hogy a természeti hűséget sikerült biztosítani.
A királyra és minisztereire először szűk trikóinget és alsónadrágot húztak. Ezt átitatták kátránnyal. Az előkészületnek ennél az állomásánál a társaságból valaki tollat javasolt, de a törpe elvetette az ötletet, és hamarosan a maguk szemével győződhettek meg róla, mind a nyolcan, hogy egy olyan vadnak a szőrét, mint az orangután, sokkal hatásosabban helyettesíti a len. Vastag réteget tapasztottak tehát az utóbbiból a kátrányos felületre. Ezután hosszú láncot kerítettek. Először a király derekára tekerték, és megcsomózták, aztán a csoport következő tagjára, és ott is megcsomózták, és így jártak el sorra mindegyikkel. Mikor a láncot ily módon tökéletesen elrendezték, és a társaság tagjai kör alakban olyan távol álltak egymástól, amennyire csak tudtak, hogy a dolog minél természetesebb legyen, Bice-Béka fogta a maradék láncot, és két derékszögű átmérőben áthúzta a körön, mint ahogy manapság a csimpánzok vagy más nagymajmok vadászai Borneóban teszik.
A maszkabálra igénybe vett nagy szalon kör alakú, igen magas terem volt, és nappal csak a tető egyetlen ablakán át kapott világosságot. Éjszakánként (a helyiséget főleg ebben az időben használták) elsősorban a tetőablak közepéből lecsüngő nagy csillárral világítottak, amelyet, mint szokás, ellensúly segítségével eresztettek, vagy húztak le és föl, de (ama célból, hogy ne legyen idétlen) ez utóbbi a kupolán kívül, a tetőn mozgott.
A terem elrendezését Trippetta legfőbb védnöksége alá helyezték, aki néhány részletben, úgy látszik, engedte, hogy barátjának, a törpének megfontoltabb ítélete irányítsa. Ő tanácsolta, hogy erre az alkalomra a csillárt távolítsák el. A viasz csepegése (ezt ilyen meleg időben lehetetlen volt megakadályozni) alaposan tönkretette volna a vendégek pompás ruháit, hiszen a szalon zsúfoltsága miatt nem kívánhatták meg mindenkitől, hogy kikerülje a terem közepét, vagyis a csillár alját. Pótlásul fali gyertyatartókat helyeztek el mindenütt a csarnokban; és a fal mellett álló kariatidák mindegyikének (ötven vagy hatvan lehetett összesen) jobb kezébe édes illatú fáklyát nyomtak.
A nyolc orangután, Bice-Béka tanácsára, éjfélig (ekkorra a termet zsúfolásig megtöltötték az álarcosok) türelmesen várt a fellépéssel. De alighogy elhalt az óraütés, berohantak, vagy - mert a láncoktól akadályozva a társaság nagy része felbukott és botladozott - inkább együttesen begurultak a terembe.
Az álarcosok izgalma leírhatatlan volt, és ez gyönyörűséggel töltötte el a király szívét. Mint előre látták, számos vendég azt képzelte a nyolc riasztó külsejű teremtményről, hogy ha nem is orangután, de biztosan valamilyen vadállat. Néhány asszony elájult a rémülettől, és ha királyi óvintézkedés nem tiltott volna ki minden fegyvert a szalonból, a társaság vérével fizethetett volna a komédiáért. Így azonban mindenki rohant az ajtók felé, ámde a király megparancsolta, hogy belépésük után rögtön zárják be valamennyit, és a kulcsokat, mint ahogy maga javasolta, a törpe tette el.
Míg a zűrzavar tetőfokára hágott, és minden álarcos csak önmaga biztonságára figyelt (mert az izgatott tömeg nyomása valóban igazi veszedelmet jelentett), láthatták volna, hogy a lánc, melyet magasba húztak, amikor a csillárt eltávolították róla, lassan-lassan alászáll, míg kampós vége meg nem állapodik a padlótól három lábnyi magasban.
Rá rövid időre, miután fel-alá rohangásztak, és a lánc természetesen összekapcsolta őket, a király és hét barátja a csarnok közepén találta magát. Ebben a helyzetben a törpe, aki eddig nesztelenül járt a nyomukban, és buzdította őket az izgalom fokozására, megragadta láncaikat ott, ahol a kört átmérőként, derékszögben keresztezve, metszették egymást. A gondolatnál is gyorsabban beakasztotta ide a csillár kampóját, és egy pillanat alatt, valami láthatatlan tevékenységtől, a csillár lánca annyira felhúzódott, hogy a kampót nem lehetett elérni, és ennek elkerülhetetlen következményeként az orangutánok, egymással szemben, egyre jobban összeszorultak.
Az álarcosok ekkorra bizonyos fokig leküzdötték ijedségüket, lassan észrevették, hogy jól kieszelt tréfáról van szó, és hangosan kacagtak a majmok kínos helyzetén.
- Bízzátok csak rám őket - rikoltotta most Bice-Béka, és metsző hangja túlharsogott minden zajt. - Bízzátok őket énrám. Azt hiszem, én sejtem, kik ezek. Ha jól megnézhetem őket, hamar megmondom, mifélék.
Most, tülekedve a tömegben, a falhoz mesterkedte magát, megragadta az egyik kariatida fáklyáját, visszatért a terem közepére, és fürgén, akár egy majom, a király fejére ugrott, majd onnan néhány láb magasra felkúszott a láncon, a fáklyát lefelé tartva vizsgálgatta az orangutánok csoportját, és egyre csak rikácsolt: - Mindjárt megmondom én, hogy kik ezek!
És most, amikor az egész vendégsereg (maguk a majmok is) rázkódott a kacagástól, a bolond hirtelen éleset füttyentett, mire a lánc felszaladt vagy harminc lábnyira, magával rántotta a kétségbeesetten kapálódzó orangutánokat, és azok ott lógtak a levegőben, a padló és a tetőablak között. Bice-Béka az emelkedő láncba csimpaszkodott a nyolc maskara fölött, és tovább döfködött feléjük - mintha mi sem történt volna - a fáklyával, mintha ki akarná deríteni, hogy kik is azok.
A felemelkedésen annyira megrökönyödött az egész társaság, hogy egy pillanatra halálos csend támadt. Halk, érdes, csikorgó hang törte meg a némaságot, ugyanaz, amelyre a király és tanácsosai fölfigyeltek, amikor a király Trippetta arcába loccsantotta a bort. De ez alkalommal nem volt vitás, hogy honnan ered a hang. A törpe agyaraitól származott, ahogy összeszorította és csikorgatta, közben a szája habzott, és arcán őrjöngő dühvel, mereven nézte a királynak és hét társának fölfelé fordított arcát.
- Ahá! - mondta végül a felbőszült tréfacsináló. - Ahá! Most már látom, kik ezek! - Ekkor mintha közelebbről akarná szemügyre venni, hozzáértette fáklyáját a királyt borító lenbundához, mire ennek felülete azonnal eleven lángba borult. Nem telt fél percbe, és mind a nyolc orangután lánggal lobogott, közben alattuk sikoltozott a tömeg, borzalomtól lenyűgözve bámészkodtak, anélkül, hogy erejük lett volna a legkisebb segítséghez.
Az egyre pusztítóbb erejű lángok gyorsan elharapózva, végül arra kényszerítették a bolondot, hogy feljebb kússzon a láncon, ahol el nem érhetik; míg mozgását figyelve a tömeg egy rövid pillanatra megint elcsendesült. A törpe élt az alkalommal, és még egyszer megszólalt:
- Most már tisztán látom, miféle csürhe ezek az álarcosok. Íme, egy nagy király és hét titkos tanácsosa - király, aki nem szégyell megütni egy védtelen lányt, és hét tanácsosa, akik a gazságra bujtogatták. Én magam, én csak Bice-Béka vagyok, a tréfacsináló és - íme, az utolsó tréfám!
Az összetapadt len és kátrány gyors gyúlékonysága következtében, alig fejezte be rövid szónoklatát a törpe, a bosszú műve beteljesedett. A nyolc test bűzös, feketedő, förtelmes, felismerhetetlen tömegként himbálózott a láncokon. A nyomorék közibük vágta fáklyáját, kényelmesen felmászott a mennyezetig, és eltűnt a tetőablakon át.
Feltételezik, hogy Trippetta a szalon tetején tartózkodott, és bűntársa volt barátjának a lángoló bosszúban, és hogy haza is együtt szökhettek; mert többé nem látta őket senki.
Fordította Kuczka Péter
Fagyos novemberi délután volt. Éppen elköltöttem szokatlanul bőséges ebédemet - s ebben nem csekély szerepe volt egy jó adag nehezen emészthető szarvasgomba-pástétomnak -, egyedül ültem az ebédlőben, lábam a kandalló rácsán pihent, s kezem ügyében, a tűz mellé gurított kis asztalon állt a maradék csemege és néhány palack különféle bor, likőr és pálinka. Délelőtt végigolvastam Glover Leonidász-át, Wilkie Epigon-ját, Lamartine Zazándokének-ét, továbbá Barlow, Tuckerman és Griswold egy-egy művét, és bevallom, ennek következtében kissé nehéz volt a fejem. Igyekeztem felrázni magam jó néhány pohár pezsgővel, de nem sikerült. Jobb híján ráfanyalodtam egy ott heverő újságra. Gondosan végigböngésztem a "Kiadó lakások" és az "Elveszett kutyák" rovatait, azután a "Szökött hitvesek és inasok" két hasábját, és elszántan belefogtam a vezércikkbe. Elejétől végigolvastam, anélkül, hogy egy betűt is értettem volna belőle, és abban a hitben, hogy bizonyára kínaiul írták, újra átolvastam a végétől az elejéig, de semmivel se kielégítőbb eredménnyel. Éppen utálkozva félre akartam dobni "e négyoldalas boldog művet, melyet még a kritikusok se bírálnak meg", mikor felkeltette figyelmemet a következő kis cikk:
"Számos különös furcsa véletlen vezethet halálra. Egy londoni lap egészen egyedülálló esetet közöl egy elhunyt személyről. Az illető fúvókával játszadozott - ez egy hosszú tű, egyik végén kis gyapjúpamaccsal, amelyet bádogcsövön át fújnak a céltáblára -, véletlenül fordítva dugta a tűt a csőbe, és mikor mély lélegzetet vett, hogy minél erőteljesebben kifújhassa, leszívta a torkán. A tű a tüdejébe hatolt, és néhány nap alatt megölte."
Mikor ezt elolvastam, éktelen dühbe gurultam, magam sem tudom pontosan, miért.
- Szemenszedett hazugság az egész! - kiáltottam fel. - Gyatra beugratás, valamelyik szánalmas zugfirkász agyszüleménye, az a dolga, hogy Sosemvoltban esett históriákat agyaljon ki. Ezek a fickók jól ismerik az emberek mérhetetlen hiszékenységét, és azon törik a fejüket, hogy mindenféle valószínűtlen eshetőséget ötöljenek ki, különös véletleneket, ahogy ezeket nevezik, egy gondolkozó fő számára azonban (amilyen az enyém, tettem hozzá magamban, mutatóujjammal önkéntelenül az orromra bökve), a magamfajta elmélyedő értelem számára az ilyen furcsa véletlenek bámulatra méltó gyakorisága az utóbbi időben, valamennyi közül a legfurcsább véletlen. Ami engem illet, ezentúl sem hiszek el semmi olyat, amit "egyedülálló"-nak kiáltanak ki.
- Mein Gott,[109] mekláccik mekkora naty szamár faty! - válaszolt egy különös hang, amelyhez foghatót életemben sem hallottam még. Először azt hittem, zúg a fülem - ami előfordul néha, amikor az ember felönt a garatra -, de jobban meggondolva a dolgot, úgy vélekedtem, inkább hasonlít ez a hang a husánggal döngetett üres hordó kongására. Erre a következtetésre jutottam volna, ha nem hallom a tagoltan kiejtett szavakat. Egyáltalában nem vagyok ideges természetű, és az a néhány pohár pezsgő is, amit felhörpintettem, némi bátorságot öntött belém, úgyhogy nem féltem egy csöppet sem. Ráérősen felpillantottam, és alaposan körülnéztem a szobában, merre van a betolakodó. De nem vettem észre senkit.
- Tyűha! - szólalt meg újra a hang, amikor tovább vizsgálódtam. - Részek lehecc, mint a tisznó, ha aszt se látot, hoty itt csücsülök asz orrot előtt!
Erre aztán észbe kaptam, az orrom elé néztem, és tényleg, szemben velem, ott ült az asztalnál egy nehezen meghatározható, de azért valahogy leírható alak. Borostömlő, rumoshordó vagy valami más efféle képezte a törzsét, s egészben véve igazi vén kujonnak látszott. A hordó alja két kisebb hordócskán nyugodott, ezek szolgálhattak lábakul, karokként pedig két elég hosszú nyakú borospalack fityegett le a törzs felső részéről, szájjal lefelé, mintha itt volnának a kezek. A szörnyeteg feje nem volt egyéb, mint egy hesseni boroskulacs, olyan, mint egy jókora burnótszelence, lyukkal a fedele közepén. Ez a boroskulacs az élén állt a hordó peremén, a kupakja tetején levő tölcsér úgy lekonyult, mint a szemre húzott lovassági sipka, és a lyuk felém fordult. Ezen a lyukon, amely úgy csücsörödött, mint egy nagyon pedáns vénkisasszony szája, korgó-morgó hangok törtek elő nyilván érthető beszédnek szánta a fura teremtmény.
- Montom - szólalt meg -, részek lehecc, mint a tisznó, ott ülsz, és nem lácc enkem, ahoty itt ülök. És monthatom, natyopp szamár faty, mint a ló, mer nem hiszet el, ami nyomtatfa fan az újsákpan. Petik minten szafa szentikasz.
- Ki vagy, kérlek? - kérdeztem méltósággal, noha kissé zavarban voltam. - Hogy kerültél ide? És miről beszélsz tulajdonképp?
- Hoty hoty työttem - felelte -, nem tartozik rát, és hoty ki fatyok, nahát, pont esz asz, amiért itetyöttem, hogy meklást makattól.
- Részeg csavargó vagy - mondtam -, csöngetek is mindjárt és utasítom az inasomat, hogy rúgjon ki.
- Hihihi - röhögött a fickó. - Hahaha! Észt nem tutot mektenni.
- Nem tudom megtenni! Hogy érted ezt? Mit nem tudok megtenni?
- Csenketni - felelte, és vigyorogni próbált gonosz kis szájával.
Erre aztán megpróbáltam felállni, hogy végrehajtsam, amivel fenyegettem, de a gacfickó csak átnyúlt az asztal fölött, és az egyik hosszú palack nyakával kimérten olyat ütött a fejemre, hogy visszaestem a karosszékbe, ahonnan félig már feltápászkodtam. Annyira elképedtem, hogy egy pillanatig teljesen tanácstalan voltam, mitévő legyek. Közben ő már folytatta beszédét:
- Látot - mondta -, lekjopp, ha nyukottan ülfe maracc. Most pétik tutt mek, ki fatyok. Néssz rám! Látot? Én fatyok a Furcsa Véletlenek Angyala.
- Furcsa vagy, annyi szent! - kockáztattam meg a választ. - De mindig úgy képzeltem, hogy az angyaloknak szárnyuk van.
- Tyárnyak! - kiáltotta felgerjedve. - Mi a fenét kesztyek én tyárnyakkal? Mi fatyok én, kis csipe?
- Nem, dehogyis - feleltem ijedten -, nem vagy csibe, persze hogy nem.
- Nahát akkor üjj csentpen a hejeten, és viselketty rendetyen, különpen mekint kapsz etyet a fejetre. A csipének fan tyárnya, mek a papagájnak fan tyárnya, mek asz örtökfiókának fan tyárnya, mek a főörtöknek is fan. Asz antyalnak nincs tyárnya, és én fatyok a Furcsa Véletlenek Angyala.
- És mi dolgod van velem, mit... mit...
- Mi tolkom! - tört ki belőle. - Mityota rottyul nefelt, illetlen alak faty, hogy ijjet kérteszel egy ikaszi úrtól és antyaltól!
Ezt a goromba beszédet már mégse tűrhettem, még egy angyaltól sem, így hát összeszedve minden bátorságomat, felkaptam egy kezem ügyébe eső sótartót, és a betolakodó fejéhez vágtam. De vagy lebukott hirtelen, vagy pedig nem jól céloztam, mert csak annyit értem el, hogy a kandallón álló óra számlapján az üveg darabokra tört. Ami meg az angyalt illeti, ő is levonta támadásom tanulságát, és úgy, mint előbb, háromszor egymás után erősen fejbe vert. Ettől aztán rögtön észbe kaptam, és szinte szégyellem bevallani, vagy a fájdalomtól, vagy a bosszúságtól, de könnybe lábadt a szemem.
- Mein Gott! - szólalt meg az angyal, úgy látszik meghatva attól, mennyire odavagyok. - Mein Gott, esz faty natyon be fan rúkva, faty natyon tyomorú. Nem tyapat titytán innot, öncs fiszet a porba. No, itt ki eszt, apukám, és ne sírj... na... na...
A Furcsa Véletlenek Angyala ekkor teletöltötte a poharamat - körülbelül a harmadáig volt benne portói bor - egyik kézpalackjából valami színtelen folyadékkal. Észrevettem, hogy az üveg nyakán címke van, és ez áll rajta: "Cseresznyepálinka".
Az angyal kedves figyelmessége nem csekély mértékben kiengesztelt. A víz segítségével, amellyel több ízben felhígította portói boromat, végül annyira visszanyertem nyugalmamat, hogy meg tudtam hallgatni felette különös előadását. Nem állítom, hogy mindent el tudok ismételni, amit mondott, de annyit megértettem, hogy ő az emberiség váratlan bosszúságai fölött uralkodó szellem, és az ő dolga előidézni azokat a furcsa véletleneket, amelyek állandóan elképesztik a kételkedőket. Egyszer-kétszer, mikor közbevetettem, mennyire hihetetlennek tartom valamely állítását, rettenetesen felbőszült, úgyhogy végül beláttam, okosabb, ha nem mondok semmit, és hagyom, hadd beszéljen kedve szerint. Hosszasan kifejtette tehát mondókáját, én meg csukott szemmel elterpeszkedtem székemen, és szórakozásképp mazsolaszőlőt eszegettem, a szárát pedig szerteszét pöcköltem a szobában. De beszéd közben az angyalnak hirtelen feltűnt viselkedésem, és arra magyarázta, hogy semmibe se veszem. Éktelen dühbe gurult, felugrott, szemére csapta a tölcsért, nagyot káromkodott, és megfenyegetett valamivel, nem értettem világosan, mivel. Végül mélyen meghajtva magát előttem, ékes nyelvezetén sok szerencsét és kissé több józan észt kívánt és eltávozott.
Megkönnyebbültem. Az időközben felhörpintgetett néhány pohárka pezsgőtől elkábultam, és azt gondoltam, szundikálok tizenöt-húsz percig - különben is így szoktam ebéd után. Hat órakor egy fontos tárgyaláson kell megjelennem, ezt semmiképp sem szabad elmulasztanom. Előző nap lejárt a házam biztosítási kötvénye, e körül némi nézeteltérés támadt, megállapodtunk, hogy hat órakor fogad a társulat igazgatósága, és megegyezünk a kötvény megújításának feltételeiben: Felpillantottam a kandalló párkányán álló órára (ahhoz álmos voltam, hogy elővegyem a zsebórámat), és örömmel láttam, hogy még van huszonöt percnyi időm. Fél hat volt; öt perc alatt kényelmesen átsétálhatok a biztosítótársaság irodájába, és délutáni pihenőm köztudomás szerint sohasem tart tovább huszonöt percnél. Úgy éreztem tehát, nyugodtan elbóbiskolhatok.
Miután kedvem szerint kipihentem magam, újra az órára néztem, és szinte hajlandó lettem volna hinni a különös véletlenekben, mikor láttam, hogy a szokásos tizenöt-húsz perc helyett csupán három percig szundikáltam, mert csak huszonhét perc múlva érkezik el a megbeszélés időpontja. Újra elbóbiskoltam tehát. Végül másodszor is felébredve, legnagyobb meglepetésemre még mindig huszonhét perc hiányzott a hat órához. Felugrottam, megvizsgáltam az órát, és rájöttem, hogy megállt Zsebórám fél hetet mutatott, két óra hosszat aludtam, és elmulasztottam a megbeszélt találkozót, - Nem lesz semmi baj - gondoltam -, reggel majd felkeresem az irodát, és kimentem magam. De hát mi történhetett ezzel az órával? Alaposan megnéztem, és fölfedeztem, hogy az órakulcs lyukából egy kis szőlőszár kandikál ki - amilyet az angyal beszéde alatt magam pöcköltem szerteszét a szobában. Nyilván beröpült a törött üvegen át, s elég különös ugyan, de épp ott akadt meg, és megakasztotta körbeforgásában a percmutatót.
- Ó, már látom, mi történt! - mondtam. - Ez mindent megmagyaráz. Igazi vakvéletlen, előfordul néhanapján ilyesmi.
Nem is foglalkoztam tovább a dologgal, és a szokott időben nyugovóra tértem. Gyertyát helyeztem az ágyam fejénél álló olvasóállványra, megpróbáltam még pár oldalt elolvasni az Isten állandó jelenvalóságáról című könyvből, de húsz másodperc sem telt bele, sajnos elaludtam, és égve hagytam a gyertyát.
Szörnyű álmom volt: minduntalan megjelent előttem a Furcsa Véletlenek Angyala. Úgy tűnt, mintha ágyam lábánál állna, széthúzná a függönyt, és a rumoshordó undorító kongó hangján fenyegetőznék, hogy keservesen megbosszulja magát azért a méltatlan bánásmódért, amelyben részesítettem. Hosszú, dagályos szónoklata végén levette tölcsérsipkáját, csövét a garatomba illesztette, és ezen át egyik, karjául szolgáló hosszú nyakú palackból szakadatlan áradatban öntötte belém a cseresznyepálinkát. Végül, mikor már kibírhatatlanná vált kínlódásom, felébredtem. Éppen idejében: még láttam a patkányt, amint elfut az állványról elcsent égő gyertyával, de már nem tudtam megakadályozni, hogy azzal együtt el ne meneküljön a lyukon át. Hamarosan csípős, fojtó szag ütötte meg orromat, és rögtön tudtam: ég a ház. Néhány perc alatt elharapózott a tűz, és hihetetlenül rövid idő alatt lángban állt az egész épület. A szobámból vezető minden kijárat el volt zárva, egyetlen ablak kivételével. Az összeverődött tömeg azonban sebtében szerzett egy hosszú létrát, és nekitámasztotta az ablaknak. Ezen másztam gyorsan és látszólag biztonságban lefelé, mikor egy hatalmas sertés - gömbölyded hasán és egész megjelenésén, még pofája kifejezésén is volt valami, ami emlékeztetett a Furcsa Véletlenek Angyalára -, mondom, ez a sertés, amelyik eddig nyugodtan szendergett a pocsolyában, hirtelen a fejébe vette, hogy meg kéne vakarnia a bal vállát, és nem talált alkalmasabb vakarózóhelyet, mint a létrám alját. Egy szempillantás alatt lepotyogtam, és szerencsétlenségemre eltört a karom.
Ez a baleset, párosulva biztosításom elvesztésével, és azzal a még komolyabb veszteséggel, hogy a tűz lepörkölte egész hajamat, fogékonnyá hangolt komoly dolgok iránt, olyannyira, hogy végül elhatároztam, megnősülök. Ismertem egy gazdag özvegyet, ki vigasztalhatatlanul siratta hetedik férjét; az ő vérző szívének ajánlottam fel örök hűségem balzsamát. Könyörgésemnek csak vonakodva engedett. Hálásan, imádattal telten térdeltem előtte. Elpirult, lehajolt, pazar fonatai közvetlen érintkezésbe kerültek hajammal, amellyel Grandjean ideiglenesen felszerelt. Nem tudom, hogyan s miként, de egymásba gabalyodott a két hajzat: én fénylő kobakkal, paróka nélkül kászálódtam föl, a hölgy pedig megvetően és haraggal tele, félig betemetve idegen hajjal. Így végződtek reményeim az özveggyel kapcsolatban egy olyan véletlen folytán, amelyet persze nem lehetett előre látni, mégis a természetes események sorozata idézte elő.
Nem vesztettem el azonban a kedvemet, és hozzáláttam, hogy meghódítsak egy kevésbé kérlelhetetlen szívet. A sors egy rövid ideig ismét kegyes volt irányomban, de megint közbejött egy kis hétköznapi kellemetlen esemény. Összetalálkoztam jegyesemmel a város előkelőségeitől hemzsegő sétányon, és igyekeztem legkifogástalanabb meghajlásommal köszönteni, amikor valami a szemembe ment, befészkelte magát a szemem sarkába, és pillanatnyilag teljesen megvakított. Mielőtt még visszanyerhettem volna látásomat, szívem hölgye eltűnt. Jóvátehetetlenül megsértődött, mert szándékos gorombaságnak minősítette, hogy köszönés nélkül mentem el mellette. Mialatt ott álltam fejbe kólintva e váratlan fellépő kellemetlenségtől (amely pedig megtörténhetett volna bárkivel a világon), még mindig megfosztva látásomtól, megszólított a Furcsa Véletlenek Angyala, és olyan udvariasan ajánlotta fel segítségét, amilyet igazán nem vártam el tőle. Rendkívül gyöngéden és ügyesen megvizsgálta szememet, közölte, hogy beleesett egy szemcse - bármi volt is -, kiszedte, és könnyített rajtam.
Most már úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy meghaljak, minthogy állandóan üldöz a balsors. Elmentem a legközelebbi folyóhoz. Levetettem ruháimat (semmi sem indokolja, hogy ne úgy
haljunk meg, ahogy a világra jöttünk), és fejest ugrottam a víz sodrába. Egyetlen magányos varjú volt tettem szemtanúja. Ez a madár arra csábult, hogy pálinkába áztatott kukoricát egyen, és eltámolygott a társai mellől. Alig értem a vízbe, a varjú fejébe vette, hogy elröpüljön ruházatom legnélkülözhetetlenebb darabjával. Öngyilkos szándékomat ezért egy későbbi időpontra halasztva, alsó végtagjaimat belebújtattam kabátom ujjaiba, aztán a helyzet által megkívánt és a körülmények között elérhető legnagyobb fürgeséggel üldözőbe vettem a gonosztevőt. Gálád végzetem azonban még mindig kísért. Amint teljes sebességgel rohantam, ég felé fordított orral, nem figyelve semmire, csak tulajdonom tolvajára, hirtelen éreztem, hogy a szilárd föld kiszalad a lábam alól. Az történt, hogy egy szakadék széléről a mélységbe zuhantam. Óhatatlanul tönkrezúzom magam, ha szerencsére nem ragadok meg egy arra haladó léggömbről lelógó hosszú kikötőkötelet.
Amint annyira magamhoz tértem, hogy felfogjam, milyen irtózatos veszélyben vagyok, azaz lógok, megpróbáltam, ahogy tüdőmtől tellett, a fölöttem lebegő léghajós értésére adni szörnyű helyzetemet. Hosszú ideig hiábavaló volt minden erőfeszítésem. Az a bolond vagy nem hallott, vagy nem akart meghallani, a gazember. Közben a léggömb egyre magasabbra emelkedett, erőm pedig egyre gyorsabban apadt. Már-már azon a ponton voltam, hogy átengedem magam sorsomnak, és csendesen belehullok a tengerbe, mikor hirtelen feléledt életkedvem egy felülről jövő, tompa hang hallatára, amely, úgy tűnt, lustán dúdolgat egy operadallamot. Felpillantottam, és megláttam a Furcsa Véletlenek Angyalát. Karjait összefonva kihajolt a kosár széle fölött, ráérősen pöfékelt pipájából, és, úgy látszik, tökéletesen meg volt elégedve önmagával és az egész világgal. Túlságosan kimerültem, képtelen voltam megszólalni, így csupán esdeklő arccal néztem fel reá.
Jóllehet egyenesen az arcomba nézett, percekig hallgatott. Végül óvatosan áttolta tajtékpipáját szája jobb sarkából a bal sarkába, és nagy kegyesen megszólalt.
- Ki a fene faty - kérdezte -, és mi asz örtököt csinálsz ott?
Erre az arcátlanságra, kegyetlenségre és színlelésre csak egyetlen szóval tudtam válaszolni.
- Segítség! - kiáltottam.
- Sekítsék! - ismételte a gazfickó. - Tőlem utyan ne remélt! Ott asz ital, asz majd sekít, a fene etyen mek!
E szavak kíséretében leejtett egy nagy üveg cseresznyepálinkát. Pontosan a fejem búbjára esett - azt hittem, szétloccsan az agyam. Ebben a hitben épp el akartam engedni a kötelet és jó szívvel kilehelni lelkemet, amikor megállított az angyal kiáltása. Rám parancsolt, hogy tartsak ki.
- Kapaszkotty mek! Ne siess úty! Akarot a másik üfeket, faty kijószanottál, és észre tértél már?
Erre aztán nagy sietve kétszer megráztam a fejem, egyszer tagadóan, értve ezen, hogy jelenleg jobban szeretném nem elfogadni a másik üveget, és egyszer igenlően, mert azt kívántam közölni, hogy józan vagyok, és határozottan észre tértem. Ilyen módon sikerült kissé meglágyítanom az angyal szívét.
- És most már fékre hiszel? - kérdezte. - Elhiszet, hoty fannak Furcsa Véletlenek?
Megint igenlően bólintottam.
- És hiszel pennem, a Furcsa Véletlenek Angyalában?
Ismét bólintottam.
- Azt is peismeret, hoty részek tisznó faty és polont?
Még egyszer bólintottam.
- Tett a jobb készedet a pal natráksepetre, ity jeleszt tejjes mekhótolásotat a Furcsa Véletlenek Angyalának!
Ezt azonban nagyon is kézenfekvő okoknál fogva lehetetlen volt teljesítenem. Először is, a bal karom eltört, mikor leestem a létráról, és ha eleresztem a kötelet a jobb kezemmel, végem van. Másodszor is, amíg rá nem találok a varjúra, addig nincs is nadrágom. Legmélyebb sajnálatomra kénytelen voltam tagadólag megrázni a fejemet, és így adni tudtára az angyalnak, hogy pillanatnyilag nehezemre esnék eleget tenni igazán méltányos kérésének. De alig ráztam meg a fejem, az angyal felordított:
- Akkor eretty a fenépe!
Mialatt kiejtette ezeket a szavakat, egy éles késsel elvágta a kötelet, amelyen lógtam, és minthogy éppen a saját házam fölött voltunk - szépen felépült, amíg elkóboroltam -, fejjel lefelé belepottyantam a tágas kéménybe, keresztülbukfenceztem rajta, és az ebédlő kandallójában értem földet.
Az eséstől alaposan elkábultam. Mikor magamhoz tértem, kis híja hajnali négy óra volt. Elnyúlva feküdtem azon a helyen, ahova leestem a léggömbről. Fejem a kialudt tűz hamujába túrva, lábam a fölfordult asztalka romjain pihent, mindenféle szétmorzsolódott sütemény, újságlapok, törött poharak, borosüvegek és Schiedam cseresznyepálinkájának üres kancsója között. Így állt bosszút rajtam a Furcsa Véletlenek Angyala.
Fordította Vermes Magda
DR. KÁTRÁNY ÉS TOLL PROFESSZOR MÓDSZERE
18.. őszén körutat tettem Franciaország legdélibb tartományaiban, s utam pár mérföldnyire vitt el egy bizonyos Maison de Santé, azaz magán-elmegyógyintézet szomszédságába, amelyről párizsi orvos barátomtól sokat hallottam. Minthogy hasonló helyen még sohasem tettem látogatást, gondoltam, sokkal jobb alkalom ez, hogysem elmulasszam; s azt indítványoztam útitársamnak - egy gentlemannek, akivel véletlenül ismerkedtem meg néhány nappal előbb -, tegyünk vagy egyórányi kitérőt, és tekintsük meg az intézetet. Ő ennek ellene volt, elsősorban sietségét hozva okul, aztán azt a nagyon is érthető borzadást, amit a tébolyultak látása okoz. De kért, hogy semmiféle udvariasság ne gátolja kíváncsiságom kielégítését: ő majd, mondta, kényelmesen lovagol tovább, úgyhogy még aznap vagy legkésőbb másnap utolérhetem. Mikor elbúcsúztunk egymástól, eszembe jutott, hogy nehézségek merülhetnek föl a bebocsátási engedély megnyerése körül is, s említettem neki e pontra vonatkozó aggályaimat. Azt felelte, hogy valóban, hacsak nem vagyok személyes ismeretségben a felügyelővel, Monsieur Maillard-ral, vagy nincs hozzá ajánlólevelem, úgy tapasztalhatom, hogy van ilyen nehézség, minthogy e magán-elmegyógyintézetek szabályzata szigorúbb, mint a nyilvános kórházaké. Ami őt illeti, tette hozzá, ő néhány év előtt megismerkedett Maillard-ral, s annyiban segíthet nekem, hogy a kapuig velem lovagol és bemutat; ámbár az őrültséggel szemben érzett iszonyata nem engedi, hogy belépjen a házba.
Megköszöntem, s elkanyarodva az országútról, egy fűvel benőtt ösvényre fordultunk, mely alig félóra alatt beleveszett egy hegy alját borító, sűrű erdőbe. Mintegy két mérföldet nyargaltunk e sötét és baljós vadonon át, mikor a Maison de Santé előnkbe tűnt. Fantasztikus château[110] volt ez, nagyon roskatag már, sőt alig lakható régiessége és elhanyagolt állapota miatt. Látása valóságos félelemre hangolt, s megrántva lovam fékét, már félig elhatároztam, hogy visszafordulok. Azonban csakhamar megszégyelltem gyöngeségemet, s folytattam az utat.
Amint fellovagoltunk a kapuig, láttam, hogy rés nyílik, s egy emberi arc kémlel ki rajta. Egy pillanat múlva ez az ember előlépett, társamat nevén szólította, szívélyesen megrázta kezét, és kérte, hogy szálljon le lováról. Maga Monsieur Maillard volt. Termetes, finom arcú, régimódi úriember, udvarias modorú, s bizonyos komolyságot, méltóságot és tekintélyt sugárzott, amely erős benyomást tett.
Barátom bemutatott, előadta az intézmény megszemlélésére vonatkozó kívánságomat, s miután Monsieur Maillard biztosította, hogy mindenben rendelkezésemre áll, elbúcsúzott, és többé nem láttam.
Mikor eltávozott, a felügyelő egy kicsiny és rendkívül csinos irodahelyiségbe vezetett, ahol a finom ízlés egyéb jelein kívül számos könyvet, rajzot, virágosvázákat és hangszereket láttam. Vidám tűz lobogott a kályhában. A zongora mellett fiatal és igen szép hölgy ült. Bellininek[111] valamely áriáját énekelve. Mikor beléptem, megszakította az éneket, és bájos udvariassággal fogadott. Hangja halk volt, egész viselkedése letompított. Sőt arcán, mely túlzottan, bár ízlésemnek nem kellemetlenül, sápadtnak látszott, valami bánat nyomait véltem fölfedezni. Mély gyászba volt öltözve, s a tisztelet, érdeklődés és csodálat vegyes érzelmeit keltette föl bennem.
Már Párizsban hallottam, hogy Monsieur Maillard intézete azon szisztéma szerint működik, amit általában "kedélycsillapító kezelésmódnak" neveznek; mindennemű büntetést kerültek; még az elzáráshoz is ritkán folyamodtak; a páciensek, noha titkos megfigyelés alatt, sok látszólagos szabadságot őriztek meg, s legtöbbjüknek megengedték, hogy az egészséges lelkű emberek rendes öltözetében járjon-keljen a házban és a ház körül.
Szem előtt tartva ezeket az értesüléseket, óvatos maradtam mindabban, amit az ifjú hölgy előtt beszéltem; mert nem lehettem benne bizonyos, hogy épelméjű-e; és csakugyan, volt valami nyugtalan csillogás a szemében, ami félig-meddig arra a gondolatra vitt, hogy nem az. Azért megjegyzéseimben általános témákra szorítkoztam, s olyanokra, amikről azt hittem, hogy nem hatnak kellemetlenül vagy izgatóan még egy őrültre sem. Ő teljesen értelmes módon felelt mindenre, amit mondtam; sőt eredeti kijelentéseit is a legjózanabb okosság jellemezte; de hosszú ismeretségem a mániák természetrajzával megtanított rá, hogy ne higgyek a józanság ilyen látszatának, s a beszélgetés további folyamán is ragaszkodtam az óvatossághoz, amivel elkezdtem.
Most egy elegánsan öltözött, libériás-inas tálcán gyümölcsöt, bort és egyéb frissítőket hozott, amiket meg is ízleltem, míg a hölgy rögtön azután elhagyta a szobát. Amint eltávozott, szememet kérdőn vetettem házigazdámra.
- Nem - mondta ez -, ó, nem, ő a családhoz tartozik; unokahúgom, rendkívül művelt teremtés.
- Ezer bocsánat a gyanúért - válaszoltam -, de ön bizonnyal meg fogja találni mentségemet. Párizsban nagy híre van, hogy mily kitűnően oldják meg önök feladatukat, s így, tetszik tudni, lehetségesnek gondoltam...
- Igen, igen - ne is mondjon többet: inkább nekem kell köszönetet mondanom a bölcs óvatosságért, melyet tanúsított. Fiatal emberek ritkán elővigyázatosak, s nemegyszer történt szerencsétlen incidens látogatóink gondatlansága folytán. Míg régebbi szisztémám volt érvényben, s pácienseim szabadon jártak kedvük szerint mindenfelé, gyakran veszélyes kitörésig ingerelték őket a meggondolatlan egyének szavai, akik az intézmény megtekintésére jöttek ide. Ezért kényszerültem bevezetni a merev elkülönítés rendszerét; s most senki sem nyer bebocsátást helyiségeinkbe, akinek tapintatára nem számíthatok.
- Míg a régebbi szisztémájuk volt érvényben! - mondtam, ismételve szavait. - Eszerint jól értem, ha azt veszem ki beszédéből, hogy a "kedélycsillapító kezelést", amiről annyit hallottam, már nem alkalmazzák?
- Már néhány hete elhatároztuk - felelte -, hogy erről végképpen lemondunk.
- Igazán? Ön bámulatba ejt!
- Elkerülhetetlenül szükségesnek találtuk - válaszolt sóhajtva - visszatérni a régi gyakorlathoz. A kedélycsillapító rendszer veszélye mindig szörnyű volt; s előnyeit nagyon is túlbecsülték. Azt hiszem, uram, ha valahol: ebben a házban igazán méltányos módon kíséreltük meg alkalmazását. Mindent elkövettünk, amit az ésszerű emberszeretet sugallhatott. Sajnálom, hogy nem látogathatott meg bennünket valamivel előbb: akkor a maga szemével ítélhetett volna. De fölteszem, hogy járatos a csillapító módszerben, a részletekben is.
- Nem egészen. Tudásomat csupán hallomásból, harmad- és negyedkézből nyertem.
- Hát általánosságban úgy határozhatom meg a rendszert, mint amelynél a pácienseknek általában "utánaengedtünk", kíméltük őket. Semmiféle szeszélynek nem mondtunk ellent, ami az őrült agyában megfogan. Ellenkezőleg, nemcsak eltűrtük, hanem még bátorítottuk is azokat; s legtartósabb gyógysikereink egynéhányát ekként értük el. Nincs érv, amely az őrült gyenge értelmére oly meggyőzően hatna, mint a reductio ad absurdum.[112] Voltak például betegeink, akik csirkének képzelték magukat A kúra abban állt: hangsúlyozni a dolgot, mint tényt; ostobaságot vetni a páciens szemére, ha nem eléggé látja ténynek, s így egy hétre megtagadni tőle minden más étrendet, mint ami természetszerűleg illik egy csirkéhez. Ily módon egy kis árpa és kavicsos homok csodát tett.
- De hát ez volt minden: úgyszólván belemenni a rögeszmébe?
- Dehogyis. Sokat bíztunk az egyszerű szórakozásokra, mint a zene, tánc, általában a testgyakorlatok, kártya, bizonyos fajta könyvek, és így tovább. Úgy tettünk, mintha mindenkit valami rendes testi betegség ellen kezelnénk: az "elmezavar" kifejezést sohasem alkalmaztuk. Nagy cél lebegett előttünk: minden egyes elmebeteg maga őrködjék a többiek tettei fölött. Ha bízunk az őrültek értelmességében és ítélőképességében, ezzel megnyerjük őket magunknak testestül, lelkestül. Ily módon az ápolók és őrök egész költséges személyzetét nélkülözhettük.
- És semmiféle kényszereszköz nem volt?
- Egyáltalán semmi.
- És sohasem zárták el a pácienseiket?
- Nagyon ritkán. Megtörtént, hogy némelyik beteg állapota krízishez vezetett, vagy hirtelen dühöngésre fordult: ilyenkor magánzárkába helyeztük, hogy rohama meg ne fertőzze a többieket, s ott tartottuk mindaddig, míg haza nem ereszthettük hozzátartozóihoz, mert dühöngő őrülttel nekünk semmi közünk. Az ilyent rendesen nyilvános kórházba szállítják.
- És most mindezt megváltoztatták, s hitük szerint: jobbra?
- Határozottan. A rendszernek megvoltak a hátrányai, sőt a veszélyei. Most, szerencsére, megdőlt a dolog, egész Franciaország minden Maison de Santé-jában.
- Nagyon meglep, amit mond - válaszoltam -, mert szinte meg voltam győződve, hogy ebben a pillanatban nem is létezik más kezelése a rögeszmés betegeknek egész Franciaországban.
- Ön még nagyon fiatal, barátom - felelt házigazdám -, de el fog jönni az idő, amikor megtanul a saját szemével ítélni arról, ami a világban történik, és nem hallgat mások fecsegésére. Amit hallunk, abból semmit se kell hinni, s amit látunk, abból is csak a felét. Már ami a mi Maison de Santé-inkat illeti, világos, hogy valami ostoba ember félrevezette önt. De majd ebéd után, ha eléggé kipihente a lovaglás fáradalmait, örülni fogok, ha körülvihetem önt az épületben, s bemutathatok önnek egy szisztémát, amely véleményem s mindenki véleménye szerint, aki működésben látta, hasonlíthatatlanul a legeredményesebb minden eddigi közt.
- S ez az ön rendszere? - kérdeztem. - Az ön saját találmánya?
- Büszkén vallom, hogy az - felelte -, legalább bizonyos mértékben.
Egy-két óra hosszat társalogtam ekként Monsieur Maillard-ral, míg megmutatta az intézet kertjét és üvegházait.
- A betegeimet most még nem akarom bemutatni - mondta. - Érző lélekre többé-kevésbé mindig hat az ilyen látvány; s nem szeretném elrontani az étvágyát. Előbb meg fogunk ebédelni. Kap borjúszeletet à la Ménehoult kelvirággal velouté mártásban, aztán egy pohár Clos-Vougeôt, attól majd megerősödnek az idegei.
Hatkor jelentették, hogy tálalva van, s gazdám fölkísért egy hatalmas ebédlőbe, ahol rendkívül nagyszámú társaság gyűlt egybe, összesen vagy huszonöt-harminc személy. Szemmel láthatólag úri társaság volt, s bizonnyal kitűnő modorú emberek, noha öltözetük, úgy éreztem, túlságosan gazdag; volt benne valami a fürdőhelyek tüntető parádéjából. Megfigyeltem, hogy legalább kétharmada a vendégeknek hölgy volt, s egyik-másikuknak toilette-jét egyáltalán nem jellemezte az, amit egy párizsi ma jó ízlésnek nevezne. Néhány nő például, akiknek kora nem lehetett kevesebb hetvennél, ékszerek tömegével volt borítva, gyűrűkkel, karperecekkel és fülbevalókkal, s keblüket és karjukat szégyenszemre meztelen kitárták. Azt is észrevettem, hogy az öltözetek közül nagyon kevésnek volt jó szabása vagy legalább nagyon kevés illett arra, aki viselte. Körülnézve, megpillantottam az érdekes leányt, akinek Monsieur Maillard a kis irodában bemutatott, de nagy meglepetéssel láttam, hogy abroncsos szoknyát vett föl, magas sarkú cipővel, s egy szennyes brüsszeli csipkefőkötőt, mely annyira nagy volt neki, hogy arca nevetségesen parányinak látszott benne. Mikor először láttam, nagyon illendően volt öltözve, mély gyászba. Egyszóval, az egész társaság toilette-jén volt valami árnyalata a furcsaságnak, úgyhogy első pillanatban eredeti gondolatomhoz tértem vissza, mely a "kedélycsillapító módszer" körül forgott, s úgy képzeltem, Monsieur Maillard tudatosan akart megcsalni ebéd utánig, mert félt, hogy kellemetlen érzéseim lehetnének étkezés alatt, ha tudom, hogy őrültekkel ülök egy asztalnál; de eszembe jutott, amit Párizsban hallottam, hogy a délvidéki franciák különösen excentrikus emberek, nagyszámú elavult szokással; s miután a társaság több tagjával beszédbe is elegyedtem, gyanakvásom rögtön és teljesen szétoszlott.
Az étterem maga, ámbár talán eléggé kényelmes és megfelelő méretű, semmi különös eleganciát nem mutatott. Például a padlón nem voltak szőnyegek, de hát Franciaországban gyakran mellőzik a szőnyeget. Az ablakokban sem láttam függönyt; a csukott ablaktáblákat keresztbe tett erős vasrudakkal biztosították, mint nálunk a boltajtókat. Megállapítottam, hogy a helyiség egymagában a château egy egész külön szárnyát képezte, így a paralellogram három oldalán ablakok voltak, míg az ajtó a negyediken nyílt. Összesen tíz ablak volt a helyiségben.
Az asztal pompásan volt megterítve. Görnyedt a tálak s még inkább a csemegék súlya alatt. Ez a gazdagság valósággal barbár hatást tett. Az étkekből kitelt volna az Anakim lakomája. Soha, mióta a világon vagyok, nem láttam az "élet javainak" ilyen pazar, ilyen bőséges élvezését De a rendezés nem sok ízlést árult el; és nyugodt világításhoz szokott szememet kellemetlenül sértette a rengeteg viaszgyertya nagyon is éles csillogása, melyek ezüst kandelábereken álltak az asztalon, s mindenfelé az egész teremben, ahol helyet lehetett találni számukra. Sürgő inasok szolgáltak föl; s a helyiség másik végén, egy széles dobogón hét-nyolc muzsikus ült, hegedűk, sípok, trombiták és egy dob. Ezek a fickók ebéd közben időnként rémesen bosszantottak, ezerféle változatos hangot produkálva, amit nyilván zenének szántak, és ami, úgy látszik, engem kivéve minden jelenlevőnek nagy mulatságára szolgált.
Egészben véve nem térhettem ki a gondolat elől, hogy nagyon is sok bizarre van mindenben, amit látok - de hát sokféle ember van a világon, különböző gondolkodásmódok, konvenciók és szokások. Különben én annyit utaztam, hogy meglehetősen magamévá tettem a nil admirari[113] elvét; tehát egész nyugodtan foglaltam helyet házigazdám jobb oldalán, s minthogy kitűnő étvágyam volt, iparkodtam megfelelni az elém tett pompás lakomának.
A társalgás eközben élénk volt és általános. A hölgyek sokat beszéltek, mint rendesen. Hamar meggyőződtem, hogy majdnem csupa művelt ember között ülök; s házigazdám egymagában egész tárháza volt a jóízű anekdotáknak. Úgy láttam, nagyon szívesen beszél állásáról, mint a Maison de Santé igazgatója; s áltálában - ami némileg meglepett - az őrültség és szimptómái kedves témája volt minden jelenlevőnek. Számos mulattató történetet mondtak el a páciensek bolond szeszélyeiről.
- Volt itt egy pasasunk - szólt mellettem jobbról egy kis kővér úriember -, aki teáskannának képzelte magát; s mellesleg nem feltűnő-e, hogy pont ez a különös ötlet mily sok őrült agyában fogan meg? Alig van bolondház Franciaországban, amelyik nem tud fölmutatni egy ilyen emberi teáskannát. A mi teáskannánk kínaezüstből volt, és nagyon gondosan pucolta magát minden reggel szarvasbőrrel és krétával.
- Aztán volt itt nemrég egy olyan is - vágott közbe átellenből egy magas, vékony úr -, aki azt vette a fejébe, hogy ő - szamár; ez ugyan, lehet mondani, allegorikus értelemben teljesen igaz is volt. A szamár igen nyűgös páciensnek bizonyult; sok bajunk volt vele, hogy kordában tartsuk. Sokáig mást se akart enni, mint bogáncsot; de ebből a szeszélyből csakhamar kigyógyítottuk oly módon, hogy nem is adtunk neki egyebet. Aztán örökké kirúgott a sarkával, így, így...
- Monsieur de Kock, hálás lennék, ha mérsékelné magát! - szakította félbe egy öreg hölgy, aki a szóló mellett ült. - Kérem, tartsa maga alatt a lábát! Egész tönkretette a brokátruhámat! Muszáj ilyen szemléltető módon illusztrálni a szavait? Barátunk bizonnyal megérti önt enélkül is. Mondhatom, ön majdnem oly tökéletes szamár, amilyennek az a szegény szerencsétlen képzelte magát. A produkciója túlságosan is természethű.
- Mille pardons! Ma'm'selle![114] - felelte Monsieur de Kock - ó, ezer bocsánat! Nem volt szándékomban sérteni. Ma'm'selle Laplace, Monsieur de Kock bátorkodik megtisztelni magát azzal, hogy koccint önnel.
Itt Monsieur de Kock mélyen meghajolt, ceremóniásan csókot hintett, és koccintott Ma'm'selle Laplace-szal.
- Engedje meg, mon ami[115] - szólított meg most Monsieur Maillard -, engedje meg, hogy egy darabkát adjak önnek ebből a borjúszeletből à la Ménehoult; különösen finomnak fogja találni.
Épp ebben a pillanatban sikerült három tagbaszakadt fölszolgálónak épségben az asztalra helyezni egy óriási tálat, amelynek tartalmáról azt lehetett volna gyanítani, hogy ez az a bizonyos monstrum horrendum, informe, ingens, cui lumen ademptum.[116] De szorosabb vizsgálat meggyőzött, hogy csak kis borjú volt, egészen megsütve, és térdére ültetve, almával a szájában, ahogy Angliában a nyulat szokták föltálalni.
- Nem, nem, köszönöm - tiltakoztam. - Igazat szólva, nem vagyok túlságos kedvelője az ilyen borjúszeletnek à la - hogy is hívják? -, mert úgy találom, hogy nekem nemigen felel meg. De talán tányért váltok, és megpróbálok egy kis nyúlpecsenyét...
Az asztalon több mellékfogás volt, s a tálakban olyasvalamit láttam, ami a közönséges francia nyúlhoz hasonlított: finom falat, mindenkinek ajánlhatom.
- Pierre! - kiáltott a házigazda. - Cserélj tányért a nagyságos úrnak, és adj neki egy gerincdarabot ebből az au chat[117] nyúlból.
- Ebből a miből? - kérdeztem.
- Ebből az au chat nyúlból.
- Köszönöm, meggondoltam, nem kérek. Majd veszek inkább egy kis sonkát.
Az ilyen délvidéki vendégségeken, gondoltam magamban, az ember sose tudhatja, mit eszik. Nekem ugyan nem kell az ő macska módra elkészített nyuluk; de bizony, ha már erről van szó, nyúl módra elkészített macskájuk se!
- Azonkívül - kezdte egy hullaképű ember az asztal vége felé, ismét fölvéve a beszélgetés fonalát, ahol megszakadt -, azonkívül, más furcsa alakok közt, volt egyszer egy páciensünk, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő cordóvai sajtból van, és késsel a kezében járt körül, biztatva barátait, kóstoljanak meg egy szeletkét a lábszára vastagából.
- No, az igazán nagy bolond volt - szólt közbe valaki -, de mi ez avval a másikkal összehasonlítva, akit az idegen gentleman kivételével valamennyien jól ismerünk? Arra gondolok, aki pezsgősüvegnek képzelte magát, és folyton durrogott és füttyentett, így ni!
Itt a szóló, érzésem szerint meglehetős neveletlenül, jobb hüvelykjét a szájába dugta, s a dugó durranásához hasonló hang kíséretében rántotta vissza; aztán, nyelvét egy ügyes mozdulattal fogához értetve, éles füttyentést és szisszentést hozott létre, mely percekig tartott, a pezsgő zajos habzását utánozva. Ez a viselkedés - nyilván láttam - nem nagyon tetszett Monsieur Maillard-nak; de nem szólt semmit, s a társalgás fonalát egy óriási parókájú, nagyon sovány kis ember ragadta meg.
- És volt itt egy ostoba alak - mondta -, aki békának hitte magát; mellesleg jóformán hasonlított is valami békához. Látnia kellett volna uraságodnak - itt egyenesen énhozzám fordult -: bizonnyal nagyszerűen mulatott volna rajta, hogy milyen pompásan játssza szerepét. Uram! ha ez az ember nem volt béka, csak annyit mondhatok: nagy kár, hogy nem volt az! A brekegése - körülbelül így: bre-ke-ke! Kutty-ku-rutty! koax - h-mollban! - a legszívrehatóbb melódia volt a világon; és mikor a könyökét az asztalra tette, így! - miután megivott egy-két pohárka bort - és a száját kétfelé húzta, így! és a szemeit égnek vetette, így! és pislogni kezdett megdöbbentő gyorsasággal, így! akkor, uram, határozottan állítom, és minden szavamért vállalom a felelősséget: ön hasra esett volna bámulatában ennek az embernek a zsenialitása előtt.
- Nem kételkedem benne - válaszoltam.
- Aztán még - vetette közbe másvalaki -, itt volt Petit Gaillard, aki egy csipet tubáknak hitte magát, és őszintén búsult rajta, hogy nem tudja magát a saját hüvelyk- és mutatóujja közé csípni.
- Aztán itt volt Jules Desoulières, aki valóban nagyon különös elme volt, és abba az ideába őrült bele, hogy ő egy óriási tök. Valósággal üldözte a szakácsnőt, hogy vagdalja bele őt a pástétomba - amit a szakácsnő méltatlankodva hárított el magától. Én a magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen tökpástétom à la Desoulières nem lenne valóban pompás falat.
- Ön bámulatba ejt! - feleltem, és kérdőleg néztem Monsieur Maillard-ra.
- Ha! ha! ha! - szólt Monsieur Maillard - he! he! he!... hi! hi! hi!... ho! ho! ho!... hu! hu! hu! csakugyan nagyszerű! Ne ejtse önt bámulatba semmi, mon ami; ez a barátunk itt igen vicces ember, egy drôle...[118] nem szabad szó szerint venni, amit mond.
- És aztán itt volt - mondta a társaság egy másik tagja Bouffon Le Grand: ez is rendkívüli jelenség a maga nemében. Őt a szerelem zavarta meg, és azt képzelte, hogy két feje van. Az egyikről azt állította, hogy az a Cicero feje; a másikat compositumnak képzelte, mely fejtetőtől szájig Demoszthenész, szájtól állig Lord Brougham fejéből volt összetéve. Lehetséges, hogy nem volt igaza; de meggyőzte volna önt, hogy igaza van: mert nagyon ékesen szóló egy ember volt. Valóságos orátori szenvedély élt benne, s nem állhatta meg, hogy folyton ne csillogtassa tehetségét. Például felugrott az ebédlőasztalra, így és akkor... és akkor...
Itt a szólónak valami barátja, aki mellette ült, a vállára tette a kezét, s néhány szót súgott a fülébe; mire az hirtelen abbahagyta a beszédet, és visszahanyatlott székére.
- Aztán - kezdte most a susogó jó barát - itt volt Boullard, a pergetőkocka. Pergetőkockának nevezem, mert csakugyan az a furcsa, bár nem teljesen ésszerűtlen rögeszméje volt, hogy pergetőkockává változott át. Megszakadt volna a kacagástól, ha látta volna őt peregni. Órákig tudott ferdén állva, fél sarkán forogni, nézze... ilyenformán...
Itt barátja, akit az imént fülébe súgva félbeszakított, hasonló manővert hajtott végre a maga részéről ővele szemben.
- Hát ez az ön Monsieur Boullard-ja bolond volt, tökéletes bolond - kiáltott egy öreg hölgy, ahogy csak a hangja bírta -, és még a bolondok közt is ostoba; mert engedje meg kérem, hogy megkérdezzem, ki látott valaha eleven pergetőkockát? A dolog abszurdum. Madame Joyeuse-nek több esze volt, mint önök is tudják. A rögeszme nála sem hiányzott, de abban az ösztön a józan ésszel párosult, és kellemes hatást tett mindenkire, akinek szerencséje volt őt megismerni. Ő hosszas megfontolás után rájött, hogy valami különös véletlennél fogva kiskakas lett belőle; de mint ilyen, egészen illendően viselkedett. Pompás hatással tudta csapkodni a szárnyait... így... így... így... és ami a kukorékolását illeti, az valósággal élvezetes volt! Ki-ke-ríkíí!... ku-ko-ri-kúú!... ku-ko-ri-kuu-kuu-ku-ku-kúúúúú-ú-ú-ú!
- Madame Joyeuse, hálás lennék önnek, ha mérsékelné magát! - szólt közbe akkor házigazdánk nagyon haragosan. - Vagy tud úgy viselkedni, ahogy úrinőhöz illik, vagy elhagyhatja az asztalt azonnal, tessék választani.
A hölgy - akit nagy meglepetéssel hallottam Madame Joyeuse-nek nevezni, az után a leírás után, amelyet maga adott az imént Madame Joyeuse-ről - egész a szemöldökéig elpirult, és látszólag rendkívül elkedvetlenedett a szemrehányás miatt. Fejét lecsüggesztette, s egy szót sem válaszolt. De egy másik és fiatalabb nő újrakezdte a témát. Ez az a szép lány volt, akit az irodában láttam.
- Ó, Madame Joyeuse őrült volt! - kiáltotta. - De Eugénie Salsafette okoskodásában mindent összevéve csakugyan sok józan vonást lehetett találni. Szép és szinte aggodalmasan szerény fiatal leány volt, aki illetlennek találta a ruházkodás közönséges módját, és mindig úgy akart öltözködni, hogy ne belül, hanem kívül legyen a ruháin. Ez tulajdonképpen nagyon könnyedén megvalósítható. Csak így kell csinálni, aztán így... így... és így... és aztán így... így... így... és aztán akkor...
- Mon Dieu! Ma'm'selle Salsafette! - kiáltotta egyszerre vagy egy tucat hang. - Mit akar csinálni? - hagyja abba! elég már! anélkül is látjuk, mit akar mutatni! fogják le! fogják le! - és már többen föl is ugrottak székükről, hogy visszatartsák Ma'm'selle Salsafette-et, mielőtt végleg versenyre kél a Medici Vénusszal, mikor ezt a célt nagyon hatásosan megvalósította egy csomó hangos visítás vagy sikoltás, mely a château, főépületének valamely része felől hangzott.
Ezek a visítások az én idegeimre is meglehetősen hatottak: de a társaság többi részét valósággal megsajnáltam. Sose láttam még értelmes emberek csoportját ilyen eszeveszett rémületben. Mindannyian oly sápadtak lettek, mint a hullák, és összehúzódva székükön, remegve és a félelemtől vacogva ültek, s füleltek: nem ismétlődik-e a hang? Ismétlődött - hangosabban és nyilván közelebb, aztán harmadszor, nagyon hangosan, és aztán negyedszer, nyilvánvalóan megfogyatkozott erővel. Amint a zaj így elhalni látszott, a társaság jókedve újra visszatért, s megint csupa élet és anekdota volt, mint előbb. Most bátorságot vettem magamnak kérdést tenni a zavar okáról.
- Az egész bagatelle[119] - szólt Monsieur Maillard. - Mi hozzászoktunk az ilyen dolgokhoz, és igazán, keveset törődünk velük. Az elmebajosok olykor-olykor üvöltőkoncertet rendeznek, egymásnak feleselve, mint a kutyafalkák szokták néha éjjel. Megtörténik azonban időnként, hogy ezt a versenyvisítást erőszakos szökési kísérlet követi; amikor persze némi veszélytől is lehet tartani.
- És hányan vannak jelenleg őrizet alatt?
- Ebben a pillanatban nincs több tíznél.
- S valószínűleg többnyire asszonyok.
- Ó, dehogy! Valamennyi férfi, mégpedig jól megtermett legények, mondhatom.
- Igazán? Mindig azt hallottam, hogy az elmebetegek többsége a gyöngébb nemből való.
- Általában így van, de nem mindig. Nemrégiben körülbelül huszonhét páciens volt itt; és ebből a számból nem kevesebb, mint tizennyolc asszony; de legújabban a dolgok, mint látja, nagyon megváltoztak.
- Igen... mint látja, nagyon megváltoztak - szólt itt közbe az az úriember, aki majd eltörte a Ma'm'selle Laplace lábszárcsontját.
- Igen, mint látja, nagyon megváltoztak! - visszhangzott rá kórusban az egész társaság.
- Fogják be a szájukat mindannyian! - kiáltott házigazdám feldühödve. Mire az egész kompánia majd egy percig halotti csöndben maradt. Sőt az egyik hölgy betű szerint engedelmeskedett Monsieur Maillard-nak, nagyon rezignáltan befogva a száját, jó erősen, mind a két kezével, s úgy tartotta egészen a mulatság végéig.
- És ez az úriasszony - szóltam én Monsieur Maillard-hoz, feléje hajolva, és susogó hangon interpellálva -, ez a derék hölgy, aki az előbb beszélt és produkálta nekünk a kukorékolást, teljesen ártalmatlan, ugyebár - csöndes és ártalmatlan?
- Ártalmatlan! - kiáltott, Maillard őszinte meglepetéssel. - Hogy érti? Mire gondol?
- Csak egy kicsit... zavart - feleltem, fejemre mutatva. - Természetesen... tudom és bizonyosra veszem, hogy nem különösebben, nem veszedelmesen... zavart, ugyebár?
- Mon Dieu! mit is képzel! Ez a hölgy, meghitt, régi barátnőm, Madame Joyeuse, éppoly tökéletesen épelméjű, mint akár én magam. Bizonnyal neki is megvannak a maga kis különösségei; de hát ön tudja, hogy minden öregasszony, pláne ilyen rendkívül öregasszony, többé-kevésbé excentrikus...
- Ez igaz - mondtam -, ez tagadhatatlan... no és a többi urak és hölgyek?
- Mind barátaim és alkalmazottaim - vágott közbe Monsieur Maillard, a gőg kifejezésével emelkedve fel helyéről. - Igen kedves barátaim és munkatársaim.
- Hogyan? Valamennyi? - kérdeztem. - A hölgyek is, és mind?
- Természetesen - felelte -, nem tudnánk meglenni hölgyek nélkül; elmebetegek számára ők a legjobb ápolók a világon; tudja, saját külön módszerük van; a szemük fénye csodálatosan jó hatású; tudja, hasonlít ez a kígyóbűvöléshez.
- Persze - mondtam -, persze. Csak... egy kicsit furcsán viselkednek, nem gondolja? egy kicsit nagyon különösek - nem gondolja?
- Furcsán? Különösek? Csakugyan úgy találja? Bizonnyal, mi itt délvidéken nem vagyunk valami kényes ízlésűek; jócskán úgy teszünk, ahogy kedvünk tartja, tudja, élvezzük az életet, és minden...
- Persze - mondtam -, persze.
- És aztán meglehet, hogy ez a Clos-Vougeôt is egy kicsit nagyon is vérpezsdítő, egy kicsit erős - ön érti, ugyebár?
- Persze - mondtam -, persze. Mellesleg, uram: jól értettem önt abban, hogy az a szisztéma, amelyet önök a híres kedélycsillapító szisztéma helyett bevezettek, a rideg szigorúság szisztémája?
- Egyáltalán nem. Az elzárás természetesen szigorú; de a kezelés - értem az orvosi kezelést - inkább kellemes a pácienseknek, mint az ellenkezője.
- És az új rendszer az ön saját találmánya?
- Nem egészen. Némely részét vissza lehet vezetni Kátrány doktorra, akiről ön bizonnyal hallott már; azonkívül vannak bizonyos módosítások módszeremben, melyekről örömmel elismerem, hogy jog szerint a világhírű Toll nevéhez fűződnek, amely nevet, ha nem tévedek, önnek is szerencséje van alaposan ismerhetni.
- Szégyenkezve kell bevallanom - feleltem -, hogy eddig egyik úrnak a nevét sem hallottam soha.
- Nagy Isten! - kiáltott föl házigazdám, hirtelen hátrahúzva székét, és fölemelve kezét. - Bizonnyal nem jól hallottam önt! Csak nem azt akarja mondani, ugyebár? hogy soha nevét sem hallotta sem a tudós Kátrány doktornak, sem a híres Toll professzornak?
- Kényszerülök beismerni tudatlanságomat - válaszoltam -, de mindenekelőtt való az igazság. Mégis úgy érzem, porig vagyok alázva azáltal, hogy nem ismerem ezeknek a kétségkívül rendkívüli férfiaknak műveit. Azonnal föl fogom kutatni írásaikat, és különös gonddal tanulmányozom át. Monsieur Maillard, ön igazán - nem rejthetem el ezt ön elől -, ön igazán megszégyenített!
Valóban restelkedtem.
- Szót se többet róla, kedves fiatal barátom - mondta ő nyájasan, kezemet megszorítva. - Igyon meg velem egy pohár sauterne-it!
Ittunk. A társaság, nem várva biztatást, követte példánkat. Csevegtek, tréfáltak, nevettek, ezer bohóságot vittek végbe; a hegedűk visítottak, a dob zörgött és kopogott, a trombiták bőgtek, mint a Phalarisz bronzbikái,[120] s az egész jelenet mind vadabbá és vadabbá válva, amint a bor hatása felülkerekedett, végre már olyan volt, mint egy valóságos pandemonium - pokolzsinat ín petto.[121] Közben Monsieur Maillard és én, kettőnk között Sauterne és Vougeôt néhány palackjával, folytattuk beszélgetésünket, ahogy csak a torkunkon kifért. Közönséges hangon kiejtett szónak nem lett volna itt több eshetősége, hogy meghallják, mint egy hal hangjának a Niagara vízesés fenekén.
- Ön, uram, ebéd előtt - mondtam a fülébe ordítva - említett valamit arról a veszélyről, amivel a régi kedélycsillapító rendszer járt. Ez a dolog hogy áll?
- Igaz - felelte -, hogy időnként bizony meglehetős nagy veszéllyel jár. Az őrültek szeszélyeit nem lehet kiszámítani; s véleményem szerint, valamint dr. Kátrány és Toll professzor nézetei szerint is, sohasem bátorságos dolog nekik megengedni, hogy kíséret nélkül, szabadon járjanak. Az őrültet lehet egy időre, ahogy mondani szokták, "lecsillapítani"; de mindig megvan benne a hajlam, hogy előbb-utóbb egyszer csak kitörjön rajta a dühöngés. A ravaszsága is közmondásos, és csakugyan rendkívüli. Ha valami tervet forral, szándékát bámulatos higgadtsággal képes eltitkolni; és az ügyesség, amellyel az épelméjűséget szimulálja, a legkülönösebb problémák egyikét nyújtja a lélekbúvár számára az emberi elme tanulmányában. Valóban, mikor egy őrült teljesen épelméjűnek mutatkozik, legfőbb ideje ráhúzni a kényszerzubbonyt.
- Ön valami veszélyt említett, kedves uram, amit maga átélt, mióta ezt az épületet igazgatja; volt valami veszélyes és közvetlen oka a véleményre, hogy a tébolyultakkal szemben kockázatos a liberalizmus?
- Itt? amit én magam átéltem? hát mondhatom önnek, igenis volt. Például: nem nagyon sok idővel ezelőtt különös körülmény adódott épp ebben a házban. Tudja, akkor még a "kedélycsillapító rendszer" volt érvényben, és a páciensek szabadon jártak. Meglepő csöndesen viselkedtek, és minden épeszű ember már a tényből is - hogy olyan meglepő csöndesen viselkednek - tudhatta, hogy valami pokoli tervet forralnak agyukban. És csakugyan, egy szép reggel az ápolók és őrök arra ébredtek, hogy ők vannak a cellákba csukva, kezük és lábuk jól összekötözve, és úgy őrzik őket, mintha ők volnának az őrültek, maguk az őrültek pedig elfoglalták a felügyelők és gondnokok helyét.
- Ne mondja! Soha életemben nem hallottam ily képtelen esetet!
- Tény. Az egészet egy hülye pasas okozta - egy őrült -, aki valahogy azt vette a fejébe, hogy minden eddig ismertnél jobb kormányzati rendszert talált föl - már ami az őrültekháza kormányzatát illeti. Gondolom, ki akarta próbálni a találmányát s ezért rábeszélte a többi beteget, hogy szőjenek összeesküvést, és döntsék le trónjáról az uralkodó hatalmat.
- S csakugyan sikerült?
- Nem lehet tagadni. Őrzők és őrzöttek egy csapásra helyet cseréltek. Azaz hogy nem egészen szó szerint, mert hisz az őrültek azelőtt is szabadok voltak, míg az őröket minden további nélkül a cellákba zárták, és sajnálattal kell megállapítanom, nem valami gavalléros módon bántak velük.
- De remélem, nemsokára bekövetkezett az ellenforradalom. A dolgoknak ilyen állapota nem sokáig tarthatta fenn magát. A szomszéd falvak lakossága, az intézetbe érkező látogatók bizonnyal megadták a vészjelet.
- Ebben már nincs igaza. A lázadás vezére sokkal ravaszabb volt. Egyáltalán nem bocsátott be látogatókat, kivéve egyetlenegyszer, egy nagyon jámbor képű fiatalembert, akitől nem volt oka megijedni. Ezt az egyet beeresztette, csak úgy változatosság kedvéért, hogy a bolondját járassa vele. Mikor eléggé elbolondította, megint kibocsátotta, és útjára küldte.
- És hát mennyi ideig uralkodtak így az őrültek?
- Ó, bizony nagyon sokáig, legalább egy hónapon keresztül; tovább is, de hogy mennyivel, azt nem tudom megmondani. Azt az egyet biztosra veheti, hogy az őrülteknek ez alatt az idő alatt jó dolguk volt. Viselt ruháikat levetették, és rászabadultak a családi gardróbra és az ékszerekre. A château pincéi pompásan el voltak látva borral, s ezek az emberi ördögök épp a legjobban tudják a módját, hogyan kell meginni. Mondhatom, jól éltek.
- És a kezelésre vonatkozólag mi volt az a speciális szisztéma, amit a lázadás vezetője kitalált és alkalmazott?
- No, ami azt illeti, mondtam már, az őrült nem okvetlen bolond; s az én őszinte véleményem az, hogy az ő kezelésmódja csakugyan sokkal különb volt a réginél. Mindenesetre pompás szisztéma volt... egyszerű, elegáns, semmiféle zavart nem okozó: tényleg csupa öröm... valóságos...
Itt házigazdám előadását újabb visításkoncert szakította félbe, éppen olyan, mint ami az imént oly rémületet okozott. Ezúttal azonban úgy tetszett, mintha gyorsan közeledő emberek szájából jönne a hang.
- Nagy Isten! - kiáltottam. - Nyilván kiszabadultak az őrültek!
- Nagyon félek, hogy úgy van - felelte Monsieur Maillard, most már rendkívül sápadtra válva. Alig végezte be a mondatot mikor hangos ordítozást és szitkozódást hallottunk az ablak alatt; s közvetlen azután nyilvánvaló lett, hogy bizonyos személyek erőszakkal be akarnak törni a terembe. Az ajtón rést ütöttek valami kovácspörölyhöz hasonló szerszámmal, s a deszkákat bámulatos erővel rázták és csavarták.
Rettentő zavar jelenete következett. Monsieur Maillard, legnagyobb meglepetésemre, elbújt a tálalóasztal alá. Részéről több bátorságot vártam volna. A zenekar tagjai, akik az utolsó tizenöt perc alatt már sokkal részegebbek voltak, hogysem dolgukat végezhették volna, most mind egyszerre talpra ugrottak, és fölkapták hangszereiket, aztán fölmászva az asztalukra, rázendítettek a Yankee Doodle ütemeire, amit ha nem is tökéletes harmonikusan, de legalább emberfölötti energiával csattogtattak az egész komédia lefolyása alatt.
Közben a fő ebédlőasztalra, a palackok és poharak közé is felugrott egy ember: ugyanaz, akit már az előbb is csak nagy nehezen lehetett ettől visszatartani. Amint elhelyezkedett odafenn, szónoklatba fogott, mely bizonnyal nagyszerű lett volna, ha egy szót is lehetett volna hallani belőle. Ugyanabban a pillanatban az, aki olyan előszeretettel viseltetett a pergetőkocka iránt, elkezdett körbeforogni a szobában iszonyú erőkifejtéssel, és két karját a teste két oldalán derékszögben kinyújtva; úgyhogy igazán egész olyan volt, mint egy pergetőkocka, és mindenkit leütött, aki véletlen útjába került. Eközben hihetetlen pezsgődurrogást és füttyentő hangokat hallottam, s odanézve rájöttem, hogy attól a személytől származik, aki e kitűnő ital palackjainak szerepét játszotta el ebéd közben. Aztán meg a békaember kezdett el kuruttyolni, mintha minden hangtól, amit kiadott, lelkének üdvössége függött volna. És mind e lárma közepett a szamár szakadatlan üvöltése túlharsogott mindent. Ami öreg barátnőmet, Madame Joyeuse-t illeti, szinte megsirattam szegény asszonyt, oly rettenetesen lesújtottnak látszott. Tenni azonban nem tett mást, mint hogy beállt egy sarokba a kályha mellé, és végeérhetetlenül kiáltozta, ahogy csak kifért a torkán:
- Ku-ku-ri-kuuuu!
És most jött a dráma klimaxa, a katasztrófa. Minthogy üvöltésen és visításon és kukorikoláson kívül semmiféle ellenállást nem fejtettek ki a betörőkkel szemben, a tíz ablakot nagyon hamar, és majdnem egyidejűleg bezúzták. De sohasem felejtem el a bámulat és borzadály érzéseit, amikkel szemléltem a jelenetet, mikor ezeken az ablakokon át beugorva, pêle-mêle[122] s viaskodva, toporzékolva, körmölve, üvöltve, egy egész hadsereg termett közöttünk, akiket az első pillanatban csimpánzoknak, orangutánoknak és nagy fekete páviánoknak néztem, amilyenek a Jóremény-foka körül vannak.
Iszonyú ütést kaptam - aztán a dívány alá gurultam, és mozdulatlanul feküdtem. De miután vagy egy negyedóráig így hevertem - amely idő alatt teljes igyekezettel füleltem arra, ami a teremben történt -, nemsokára birtokomban volt a tragédia kielégítő megoldása, a denouement.[123] Kitűnt, hogy Monsieur Maillard, mikor elbeszélte annak az őrültnek történetét, aki társait lázadásra biztatta fel, csak a saját hőstetteit ecsetelte. Ez az úriember két vagy három évvel ezelőtt valóban az intézet felügyelője volt; de maga is megőrült, és így páciens lett. Ezt a körülményt az én útitársam, aki bemutatott neki, még nem tudta. Az őröket, akik szám szerint tízen voltak, hirtelen lefegyverezték, először jól bekenték kátránnyal, aztán toll közé hengergették, s végre elzárták föld alatti cellákban. Egy hónapnál jóval tovább voltak így bebörtönözve, s ez idő alatt Monsieur Maillard kegyesen engedélyezett nekik nemcsak kátrányt és tollat - ami "módszeréhez" tartozott -, hanem némi kenyeret és bőséges vizet is. Az utóbbit naponta szivattyúkkal nyomták a cellákba. Végre egyikük, egy föld alatti csatornán át megmenekülve, valamennyit kiszabadította. A "kedélycsillapító szisztémát", fontos módosításokkal, ismét bevezették a château-ban; de igazat kell adnom Monsieur Maillard-nak abban, hogy az ő "saját kezelése" csakugyan a maga nemében páratlan volt. Mint ahogy ő maga helyesen megjegyezte: "egyszerű, elegáns, semmiféle zavart sem okozó".
Még csak azt kell hozzátennem, hogy ámbár Európa összes könyvtáraiban kerestem Kátrány doktor és Toll professzor műveit, a mai napig minden törekvésem, hogy egy példányt szerezzek belőlük, sikertelen maradt.
Fordította Babits Mihály
Ritzner von Jung báró magyar nemesi famíliából származott, és a család valamennyi tagja (legalábbis azóta, ameddig a vénséges vén iratok tanúsága terjed) több-kevesebb jeles képességet árult el, ilyen vagy amolyan téren, méghozzá java részük annak a groteszk képzelőerőnek a révén, amelynek a ház egyik sarja, Tieck, jó néhány élénk, noha korántsem párját ritkítóan élénk tanújelét adta.
Ritznerrel a pompás Jung kastélyban ismerkedtem meg, ahová nyilvánosságra nem kívánkozó furcsa kalandok egész sora vezetett el a 18..-ik esztendő nyári hónapjaiban. Itt keltettem fel figyelmét, és valamivel nehezebben itt nyerhettem némi betekintést lelki alkatába. Ez a betekintés később világosabbá vált, ahogy a kezdetben is bensőséges kapcsolat szorosabbra kovácsolódott, és amikor három év múltával újra találkoztunk G..n-ben, mindent megtudtam, ami báró Ritzner von Jung jellemének ismeretéhez szükséges.
Emlékszem, micsoda kíváncsi suttogás támadt, amikor június 25-én este megérkezett a kollégiumba. Még ennél is világosabban emlékszem, hogy jóllehet mindenki első látásra kijelentette: "ő a világ legérdekesebb embere", mégsem akadt senki, aki ezt a véleményt indokolni is megpróbálta volna. Oly tagadhatatlanul páratlannak látszott, hogy arcátlanságnak tekintették kutatni, miben is áll voltaképpen ez a páratlanság. De erről most nem beszélek, csupán azt akarom megjegyezni: az első perctől kezdve, hogy betette a lábát az egyetemre, teljes és zsarnoki, de ugyanakkor meghatározhatatlan és mindenestől igen rejtélyes hatást gyakorolt a körülötte élő közösség szokásaira, modorára, erszényére és hajlamaira. Éppen ezért valóságos korszakot képvisel az egyetem annales-eiben[124] az a rövid idő, melyet ott töltött, s azt mindenki, aki akkoriban az egyetemhez - vagy az egyetem csatolt részeihez - tartozott, úgy jellemzi, mint "báró Ritzner von Jung uralmának egészen rendkívüli korszakát".
Alig érkezett meg G..n-be, felkeresett lakosztályomban. Meghatározott életkora nem volt; ezt úgy értem, hogy mindabból, amit önmagáról elárult, még csak sejteni sem lehetett, hány éves. Éppúgy lehetett ötven, mint tizenöt, márpedig valójában pontosan huszonegy éves és héthónapos volt. Korántsem volt szép ember, sőt talán inkább az ellenkezője. Arcának körvonala szögletes volt és durva. Homloka magas és igen szép; orra fitos; szeme nagy, álmos, élettelen és semmitmondó. A száján már inkább akadt néznivaló. Finoman előrenyúló ajkai úgy zárultak össze, hogy lehetetlen elképzelni az emberi arcvonásoknak akár legbonyolultabb kombinációját is, amely teljesebben és kizárólagosabban fejezné ki a tökéletes méltóságot, ünnepélyességet és nyugalmat.
Kétségtelen, hogy abból, amit már elmondottam, észrevehető: a báró azoknak a ritka emberi lényeknek egyike volt, akik a porhintés tudományát teszik életük dolgává. Erre a tudományra valami furcsa észjárás ösztönözte, és fizikai megjelenése rendkívüli módon megkönnyítette számára, hogy terveit valóra váltsa. Szilárdan hiszem, nem akadt G..n-nek egyetlen diákja, aki a báró Ritzner von Jung uralmának nevezett híres korszakban valaha is behatolt volna a jellemét homályba burkoló rejtélybe. Őszintén hiszem, hogy rajtam kívül senki sem volt az egyetemen, aki valaha is meggyanúsíthatta volna, hogy akár szóval, akár tettel képes bárkivel is a bolondját járatni. Előbb gyanúsíthatták volna a vén házőrző bulldogot, Herakleitosz szellemét, vagy akár a teológia kiérdemesült professzorának parókáját. Így volt ez akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a leghallatlanabb és a legmegbocsáthatatlanabb hóbortosságokat és bohóságokat, ha nem is közvetlenül ő maga vitte véghez, legalábbis cinkosai tudtával követték el. "Porhintő" művészetének szépsége, ha így nevezhetem, abban a tökéletes képességében rejlett (és ez az emberi természet majdnem ösztönös ismeretéből és Ritzner csodálatos önuralmából fakadt), hogy sohasem mulasztotta el úgy tüntetni fel turpisságait, mintha ezeket részben ama dicséretes erőfeszítéseinek ellenére, részben ezeknek folyományaként követték volna el, amelyekkel az Alma Mater rendjének és méltóságának megőrzése érdekében megelőzni akarta őket. Arcának minden egyes vonása oly híven tükrözte mély, szívszaggató, túláradó keserűségét, amellyel dicséretre méltó erőfeszítéseinek egy-egy ilyen kudarcát elviselni törekedett, hogy még legszkeptikusabb társai sem kételkedhettek őszinteségében. Nem kevésbé figyelemre méltó az az ügyesség, amellyel módját ejtette, hogy a groteszk benyomást arról, aki teremtette, arra terelje át, amit teremtett - a tulajdon személyéről azokra a képtelenségekre, amelyeket épp ő maga idézett elő.
A szóban forgó eset előtt sohasem tapasztaltam, hogy a megrögzött porhintő megmeneküljön mesterkedésének természetes következményei elől - nevezetesen, hogy tulajdon személye és jelleme váljon nevetség tárgyává. Úgy látszott, mintha barátom, akit állandóan a hóbortosság légköre vett körül, csak a társadalom rideg formáinak élt volna, és még a tulajdon portáján sem kapcsolták össze báró Ritzner von Jung emlékét mással, mint a merev fenség fogalmával.
G..n-ben való tartózkodása során valóban úgy tűnt, mintha a dolce far niente[125] démona ülte volna meg lidércnyomásszerűen az egyetemet. Végül már egyebet sem tettek, csak ettek-ittak, mulatoztak. A diákok lakosztálya valóságos csapszékké változott, és egyik ilyen csapszék sem volt híresebb, látogatottabb a báróénál. Sok-sok tivornyánk hosszúra nyúló és szilaj volt, és sohasem szűkölködött eseményekben.
Egy alkalommal majdnem napkeltéig együtt ültünk, és alaposan a pohár fenekére néztünk. Hét vagy nyolc tagból állt a társaság, rajtam és a bárón kívül. Legtöbbjük vagyonos, fiatal ember volt, magas rangú körökben ismerős, családjukra módfelett büszke, és valamennyiben túltengett a becsületérzés. Csak úgy duzzadtak a szélsőségesen germán véleményektől a párbajt illetően. Ezeknek az ábrándos képzelgéseknek a G..n-ben lejátszódott három vagy négy kétségbeesett és végzetes összetűzésről szóló, nemrégiben megjelent párizsi közlemények adtak új tápot és lendületet. S így az éjszaka legnagyobb részében vadul folyt a vita azoknak az időknek mindenkit foglalkoztató témájáról. A báró, aki az est korábbi felében szokatlanul hallgatag és szórakozott volt, végre mintha felriadt volna közönyéből, és átvette a beszélgetés irányítását, hosszasan fejtegette az elfogadott párbajkódex áldásait, még inkább ennek szépségeit, éspedig olyan hévvel, ékesszólással és hatásosan, hogy a legforróbb lelkesedést váltotta ki hallgatóiból, de még magamat is meghökkentett, aki pedig eléggé jól ismertem őt, hogy tudjam: éppen azt neveti ki szíve mélyén, amiért itt síkraszáll, és különösképpen, a párbajszabályok hepciáskodását sújtja megérdemelt megvetéssel.
A báró beszédének egyik szünetében körülnézve (erről a beszédről olvasóim némi halvány fogalmat alkothatnak, ha azt mondom, hogy hasonló volt Coleridge heves, kántáló, egyhangú és mégis muzsikáló, prédikációs írásmódjához), észrevettem, hogy a társaság egyik tagjának arca többet árul el puszta érdeklődésnél. Ez az úriember, akit Hermann-nak fogok nevezni, eredeti figura volt minden tekintetben, kivéve talán azt az egyetlen tulajdonságát, hogy igen nagy bolond volt. Mindazonáltal sikerült az egyetem bizonyos köreiben olyan hírnévre szert tennie, miszerint mélyen metafizikus gondolkodású, és hogy - azt hiszem - bizonyos logikai képessége van. Mint párbajhősnek, még G..n-ben is nagy híre volt. Elfelejtettem azoknak az áldozatainak pontos számát, akik a karmai közé kerültek, de sokan voltak. Kétségtelenül bátor ember volt. De legfőként a párbajszabályok aprólékos ismeretével és finnyás becsületérzésével kérkedett. Ezeket a vesszőparipáit agyonlovagolta. Hermann bogarai bőséges tápot adtak a porhintésre Ritznernek, aki szüntelenül ilyesmire vadászott. Ennek azonban nem voltam tudatában, habár ebben az esetben tisztán láttam, hogy barátom valami furcsa dologban sántikál, és hogy ennek különleges alanya Hermann.
Ahogy az előbbi folytatta beszédét, vagy inkább monológját, észrevettem, hogy az utóbbinak izgalma percről percre fokozódik. Végre megszólalt, és valami ellenvetést tett egy Ritzner által kifejtett kérdésben, majd részletesen ismertette érveit. Erre megint a báró válaszolt (még mindig az előbbi, túlzottan érzelmes hangon), aztán - szerintem igen ízléstelenül - maró gúnnyal és csúfondáros mosollyal végezte mondókáját. Ezzel sikerült Hermann kényes pontját telibe találnia. Megállapíthattam ezt Hermann viszontválaszának kiszámítottan szőrszálhasogató zagyvaságából. Pontosan emlékszem utolsó szavaira:
- Engedje kijelentenem, báró von Jung, hogy az ön véleményei, ha nagyjából korrektek is, sok kérdésben szégyenletesek, mind az ön, mind annak az egyetemnek szempontjából, amelynek ön hallgatója. Bizonyos tekintetben még visszautasításra sem méltók. Mondhatnék ennél többet is, uram... ha nem tartanék attól, hogy megsértem (ez utóbbi szavaknál nyájasan mosolygott), azt mondanám, hogy véleménye nem olyan, amilyet úriembertől elvárhatnánk.
Amikor Hermann bevégezte kétértelmű kijelentését, minden szem a báróra szegeződött. A báró elsápadt, majd erősen elpirult, aztán elejtve zsebkendőjét lehajolt, hogy felemelje és ekkor futólag megpillantottam arckifejezését, melyet az asztalnál ülők egyike sem vehetett észre. Arca pajkosan sugárzott, ez volt természetes vonása, de sohasem öltötte magára, kivéve, ha kettesben voltunk, és fölengedett. Egy pillanat múlva felegyenesedve nézett szembe Hermann-nal, és teljes bizonyossággal állíthatom, hogy arckifejezését még sohasem láttam ily hirtelen megváltozni. Egy percre még azt is hittem, hogy az imént tévedtem, és Ritzner józanul komoly. Úgy látszott, az indulat fojtogatja, és arca halottfehér volt. Kis ideig hallgatott, szemmel láthatóan leküzdeni igyekezett felindulását. Mikor ez szemmel láthatólag sikerült neki, a keze ügyében álló borospalack után nyúlt, szorosan megmarkolta, és így szólt:
- A hangnem, melyet velem szemben használni jónak látott, mein Herr[126] Hermann, oly sok tekintetben kifogásolható, hogy sem kedvem, sem időm részletekbe bocsátkozni. Az azonban, hogy véleményem nem olyan vélemény, aminőt úriembertől elvárna az ember, oly közvetlenül sértő megjegyzés, hogy csak egyféle magatartást tesz számomra lehetővé. Mindazonáltal tartozom bizonyos udvariassággal e társaság iránt, és ön iránt, aki e pillanatban vendégem. Ezért ön megbocsátja majd, ha mindezt fontolóra véve kissé eltérek az úriemberek között hasonló személyes sértések esetében általában dívó szokástól. Ön megbocsátja majd, ha némileg próbára teszem képzelőerejét, és megkísérlem egy pillanatra az élő Herr Hermann-nak tekinteni az ön képét az amott álló tükörben. Amint ezt megtettem, már nem lesz semmi baj. Ezt a borospalackot az ön tükörképébe vágom, és ily módon, ha nem is pontosan betű szerint, de szellemében mégis tökéletesen kifejezem az ön inzultusa miatt érzett haragomat, és ugyanakkor elkerülöm a fizikai erőszak alkalmazását az ön valóságos személyével szemben.
Így szólván, a borral telt palackot a pontosan szemben álló tükör felé hajította, amely tökéletes élességgel verte vissza Hermann képét; és persze szilánkokra tört. Egyszeriben talpra szökött az egész társaság, és Ritznert meg engem kivéve, mindenki távozott. Amint Hermann elment, a báró suttogva kért, mennék utána és ajánlanám fel neki szolgálataimat. Beleegyeztem, bár nem tudtam pontosan, mihez fogjak egy ilyen nevetséges ügyben.
A párbajhős merev és túlontúl keresett viselkedéssel fogadta felajánlott segítségemet, és karon fogva lakosztályába vezetett. Alig bírtam megállni, hogy szemébe ne nevessek, amikor a legmélyebb komolysággal apróra megvitatta a személyét ért inzultust, amelyet "kifinomultan furcsa jellegűnek" minősített. Szokásos stílusában tartott fárasztó tirádája végeztével, leemelt könyvespolcáról néhány párbajjal foglalkozó dohos kötetet, és hosszú ideig ezeknek tartalmával szórakoztatott, felolvasását komoly kommentárokkal kísérve. Ezeknek a műveknek csak egyik-másikára tudok visszaemlékezni. Ott volt közöttük Philip Le Bel: Szabályzat a párviadalról; Favyn-tól a Becsület színtere, valamint Audiguier-nek A párbajok engedélyezéséről szóló értekezése. Iszonyú nagyképűen még Brantôme Párbajemlékek című könyvét is előszedte, amelyet 1666-ban adtak ki Kölnben, Elzevir nyomással - nagy értékű és páratlan vellum-papirosra nyomtatott kötet volt ez, Derôme könyvkötészetéből. De figyelmemet főként és titokzatosan, ravasz képpel egy vaskos, nyolcadrét alakú kötetre hívta fel, amelyet valami Hedelin nevű francia írt, barbár latinsággal, s amely ezt a furcsa címet viselte: Duelli lex scripta et non: aliterque[127] Ebből felolvasta nekem a világ egyik legbolondosabb könyvfejezetét "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se"[128] címmel, amelynek körülbelül a fele mint kijelentette - szigorúan alkalmazható az ő "kifinomultan furcsa" esetére, habár az egészből egy árva szót sem értettem. Miután befejezte a fejezet felolvasását, becsukta a könyvet, és azt kérdezte, szerintem mi itt a teendő? Azzal válaszoltam, hogy teljességgel megbízom az ő felsőbbrendű érzelmi finomságában, és alávetem magam annak, amit javasol. Úgy látszik, hízelgett neki ez a válasz, mire leült, és a következő sorokat intézte a báróhoz:
Uram! Barátom, P. úr, átnyújtja Önnek e sorokat. Az a kötelesség hárul rám, hogy Öntől az Önnek alkalmas legkorábbi időpontban magyarázatot kérjek a mai est folyamán az Ön lakosztályában lezajlott eseményeket illetően. P. úr örülni fog, na Önnek egy barátjával, akit erre a célra Ön kijelölni szíves lesz, megteheti az előzetes lépéseket a találkozásra.
Teljes tisztelettel
legalázatosabb szolgája
Johann Hermannbáró Ritzner von Jung úrnak,
18.., augusztus 18.
Nem tehettem okosabbat, mint hogy ezzel a levéllel felkerestem Ritznert. Bólintott, amikor átadtam. Aztán komoly képpel leültetett. A levelet elolvasva, a következő választ írta, amelyet aztán átadtam Hermann-nak:
Uram! Közös barátunk, P. úr révén megkaptam az Ön ma esti sorait. Kellő megfontolás után, őszintén elismerem az Ön magyarázatkérésének jogosultságát. Ezt elismerve (tekintettel nézeteltérésünk kifinomult természetére és a rajtam esett sérelemre), még e soraim írásakor is nehezemre esik szavakba foglalnom, amit bocsánatkéréssel elmondhatnék, éppúgy mint megfelelnem az ügy aprólékos követelményeinek és összes árnyalatainak. Mindazonáltal erősen bízom abban a végletekig kifinomult ítélőképességben, amelytől Ön az illemszabályok körébe vágó dolgokban régóta és oly kiválóan ismeretes. Ezért teljes bizonyossággal afelől, hogy megértésre találok, kérem, engedje meg, hogy felfogásom közlése helyett felhívjam nagybecsű figyelmét Sieur Hedelin véleményére, amelyet "Duelli lex scripta et non: aliterque" című könyvének "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se" című kilencedik fejezete foglal magában. Bizonyos vagyok benne, hogy az Ön judiciumának finomsága az összes itt tárgyalt kérdésekben elegendő lesz meggyőzni Önt arról, miszerint már az a puszta körülmény is, hogy én Önt erre a csodálatos könyvfejezetre figyelmeztetem, eleget tehetne annak a magyarázatkérésnek, amelyet Ön, mint becsületére kényes férfiú, hozzám intézett.
Mélységes tisztelettel
legengedelmesebb szolgája
Von JungJohann Hermann úrnak
18.., augusztus 18.
Hermann mogorva tekintettel kezdte olvasni a levelet, de csakhamar komikus önelégültség mosolya derengett fel arcán, amikor az "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se"-ről szóló fecsegéshez érkezett. Miután a levelet elolvasta, a lehető legnyájasabb mosollyal felkért, maradjak ülve, míg ő átnézi a szóban forgó értekezést. Fellapozta, és gondosan elolvasta a levélben megjelölt szakaszt, majd becsukta a könyvet, és megkért, hogy mint bizalmas ismerőse, fejezzem ki báró von Jungnak legmagasabb véleményét lovaglás magatartásáról, másodsorban pedig biztosítsam, hogy teljes mértékben elfogadja az adott magyarázatot, amely félreérthetetlenül a legtiszteletreméltóbb és legkielégítőbb jellegű.
Mindettől némileg meghökkenten, visszamentem a báróhoz. Úgy látszott, hogy Hermann barátságos levelét magától értetődő dologként fogadja, és néhány közömbös szót váltva velem, egy másik szobájából előhozta a "Duelli lex scripta et non: aliterque" című örökbecsű értekezést. Átnyújtotta a kötetet, és megkért, lapozzak bele. Megtettem, de vajmi kevés haszonnal, mert képtelen voltam a legcsekélyebb értelmet is kihámozni belőle. Ekkor ő vette kezébe a könyvet, és felolvasott belőle egy fejezetet. Amit olvasott, meglepetésemre nem volt egyéb, mint két pávián párbajának szörnyűségesen abszurd leírása. És a báró ekkor megmagyarázta a rejtélyt: kiderült, hogy a könyvet, ahogy prima facie[129] meglátszott, Du Bartas[130] értelmetlen verseinek módján írták: ami annyit jelent, hogy nyelvezetét leleményesen úgy formálták, hogy a fül számára az érthetőség, sőt a gondolati mélység minden jelét mutatta, holott a valóságban a leghalványabb értelme sem volt. Az egésznek kulcsa abban rejlett, hogy a szöveg minden második és harmadik szavát váltakozva ki kellett hagyni, és ily módon a modern időkben dívó párbaj komikus kifigurázásainak valóságos sorozata tűnt elő.
A báró mindezek után elmondotta, hogy az értekezés iránt a mai eset előtt két vagy három héttel keltette fel Hermann érdeklődését, és beszédének általános hangneméből megelégedéssel látja: Hermann odaadó figyelemmel tanulmányozta, abban a szilárd meggyőződésben, hogy szerfelett érdemes művel van dolga. Majd azzal folytatta a báró, hogy Hermann inkább százszor is meghalt volna, semhogy elviselje: semmit a világon nem ért meg abból, amit valaha a párbajról összeírtak.
Fordította Fóthy János
- Te szőrösszívű, hájfejű, konok, bárdolatlan, faragatlan, csiszolatlan, szemérmetlen vén vadember! - mondtam képzeletben egy délután nagybátyámnak, Hissaicanynek, miközben öklömet ráztam álomképére.
Képzeletben. Mert való igaz, hogy épp akkor volt némi csipcsup eltérés aközött, amit mondtam, és amit nem volt bátorságom kimondani - amit tettem, és amire félig-meddig elszántam magam.
A vén pókhas, mikor benyitottam a szalonba, éppen üldögélt, lába fönn a kandallópárkányon, mancsában teli pohár portói, és ádáz erőfeszítéssel igyekezett eleget tenni a dalocska tanácsának:
Remplis ton verre vide!
Vide ton verre plein![131]
- Drága bácsikám - mondtam én, míg szelíden behúztam magam mögött az ajtót, és minden mosolyok legnyájasabbikával közeledtem feléje -, te mindig olyan nagyon kedves és belátó voltál, és annyiszor adtad tanújelét jóakaratodnak - oly sokféleképpen... hogy... hogy... épp csak újra szóba kell hoznom ezt a semmiséget, és tudom, máris hozzájárulsz.
- Hm! - mondta ő. - Halljuk csak, jófiú! Ki vele!
- Biztos vagyok benne, drága-drága bácsikám (te átkozott vén csirkefogó!), eszed ágában sincs igazán, komolyan ellenezni, hogy mi Kate-tel egybekeljünk. Te csak tréfálsz, tudom - ha! ha! ha! -, hogy milyen vicces is vagy te néhanapján!
- Ha! ha! ha! - mondta. - Hogy csapjon beléd a mennykő! Igenis ellenzem.
- Hát igen - persze! Tudtam, hogy tréfálsz. Nos, bácsikám, nem is kérünk tőled mást, sem Kate, sem jómagam, csak annyit, hogy légy szíves, adjál tanácsot az... az időpontra nézve... hiszen te tudod, bácsikám, végül is, hogy neked mikor a legalkalmasabb... hogy... hogy... létrejöjjön... ugyebár... ez a frigy.
- Létrejöjjön, te csibész? Hát ezt hogy gondolod? Várj, míg füstbe megy.
- Ha! ha! ha! He! he! he! Hi! hi! hi! Ho! ho! ho! Hu! hu! hu! - ó, ez nem rossz! ó, ez fölséges! Micsoda humor! De most igazán nem kérünk mást, bácsikám, csak hogy pontosan jelöld meg az időpontot.
- Ahá - pontosan?
- Igen, bácsikám, azaz, ha nincs ellene kifogásod.
- Nem volna elegendő, Bobby, ha csak úgy hozzávetőleg mondanám meg - mondjuk egy éven belül valamikor? Muszáj pontosan?
- Ha volnál olyan jó, bácsikám... pontosan.
- Nohát, Bobby, édes fiam - rendes egy kölyök vagy te igazán -, ha annyira akarod, hogy pontosan megmondjam, ez egyszer jó leszek hozzád.
- Drága, drága bácsikám!
- Csitt, uram! (fojtotta belém a szót) - ez egyszer jó leszek hozzád. Az engedélyem kell... meg a pénzmag, ugye, hogy a pénzmagról valahogy el ne feledkezzünk... hát ide figyelj! Hogy mikor legyen? Ma vasárnap van, ugye? Hát akkor, tartsátok az esküvőtöket pontosan... pontosan, hallod?... mikor három vasárnap lesz egyvégtében ugyanazon a héten! Tetszett hallani, uram? Mit tátogsz levegő után? Mondom, a tied lesz Kate, és tied lesz a pénzmag, amint három vasárnap követi egymást egy héten - de addig nem, te semmirekellő -, addig nem, ha beledöglöm is. Ismersz; ura vagyok a szavamnak - most pedig mars ki innét!
Míg én kétségbeesetten iszkoltam kifelé a szobából, ő lehajtotta a teli pohár portóit.
Nagybátyám, Hissaicany, talpig "derék öreg angol úr" volt, de nem úgy, mint a nótában, neki igenis megvoltak a gyöngéi. Pici, pocakos, pöffeszkedő, pukkancs gömböc volt, veres orrú, keményfejű, feneketlen bukszájú, fenékig tudatában a fontosságának. A szíve arany, de azzal a szeszélyével, hogy csakazértis ellentmondjon mindenkinek, sikerült zsugori hírébe keverednie mindazok előtt, akik csak felületesen ismerték. Mint oly sok más kitűnő ember, látszólag ő is szerette mások orra elől elrántani a mézesmadzagot, s ezt a tulajdonságát úgy első látásra nem volt nehéz rosszindulatnak nézni. Akármit kértek tőle, azon nyomban kerek "Nem!"-mel válaszolt; de végül - nagy-nagy sokára - alig akadt kérés, amit visszautasított volna. A bukszája ellen irányuló támadásokat konok elszántsággal hárította el; de az az összeg, amit végül is sikerült kivasalni belőle, általában egyenes arányban állt az ostrom időtartamával és az ellenállás makacsságával. Nem volt nála bőkezűbb adakozó; igaz - gorombább sem.
A művészetet, kiváltképp a szépirodalmat, mélységesen lenézte. Az ihletet erre Casimir Périer-ből[132] merítette, akinek szemtelen kis kérdését - A quoi un poète est-il bon?[133] - mint a logikus észjárás non plus ultrá-ját, mulatságos kiejtésével előszeretettel idézgette. Így tehát az én hajlandóságom a múzsák iránt fölszította mélységes nemtetszését. Egy szép napon, mikor épp egy új Horatiust kértem tőle, biztosított, hogy a poéta nascitur non fit[134] helyes fordítása voltaképpen így hangzik: A poéta pumpolna, de nincs kit - s ezt a megjegyzését roppantul szívemre vettem. A művészet iránti undorát idővel tetemesen növelte elfogultsága az iránt, amit ő természettudománynak vélt. Valaki ugyanis véletlenül megszólította az utcán, nem kisebb személlyel tévesztvén össze, mint doktor Sail T. Ollow-val, a kuruzslástan professzorával. Ettől nagybátyám egy csapásra megváltozott; és történetünk idején - végül ugyanis történet kerekedett belőle - nagybátyámat, Hissaicanyt, csak olyasmivel lehetett megkörnyékezni, csak olyasmit fogadott béketűréssel, ami történetesen összhangban volt éppen meglovagolt vesszőparipája szökkenéseivel. Ami nem, azon csak nevetett, és akármit csinált, minden tette önfejű volt és átlátszó.
Jóformán mióta élek, az öregúrnál lakom. Szüleim, halálukon, ráhagytak, mint valami gazdag örökséget. Azt hiszem, az öreg kópé szeretett, mintha tulajdon gyermeke volnék - majdnem, vagy épp annyira, mint Kate-et -, de akárhogy is, kutya sorom volt nála. Egyéves koromtól ötéves koromig szíves volt alapos rendszerességgel el-eltángálni. Öttől tizenöt éves koromig óránként fenyegetett, hogy javítóintézetbe dug. Tizenöttől húszig nem múlt el nap, hogy meg ne ígérte volna: kitagad az örökségből. Igaz, imposztor voltam - elvből -, de akkoriban ez a véremben volt. Kate azonban hű barátom volt, és ezt tudtam is. Jó kislány volt, édesen megígérte, hogy az enyém lesz (vagyonostól, mindenestül), ha ki tudom bosszantani nagybátyámból, Hissaicanyből a szükséges hozzájárulást. Szegény kislány! alig múlt tizenöt éves, és e nélkül a hozzájárulás nélkül kis pénzecskéje is hozzáférhetetlen, míg öt mérhetetlenül hosszú nyár el nem vonszolja lassú terhét.
Mit tegyünk hát? Tizenöt, vagy akár huszonegy éves korban (hisz én akkor léptem hatodik olympiádom idejébe) öt eljövendő esztendő majdnem annyi, mint ötszáz. Az öregurat hiába ostromoltuk sürgetéseinkkel. Ez volt az a pièce de résistance,[135] amely hajszálnyira megfelelt perverz képzeletének. Magát Jóbot is kihozta volna béketűréséből, ha látja, mint viselkedik, akár egy vén egerész, velünk, két szegény, nyomorult kisegérrel. Szíve mélyén mit sem óhajtott lángolóbban, mint a mi egybekelésünket. Ezt már réges-régen elhatározta. Ami azt illeti, tízezer fontot is szívesen kifizetett volna tulajdon zsebéből (a pénzmag magáé Kate-é volt), ha ki tudott volna agyalni bármi mentségfélét arra, hogy hozzájáruljon a mi nagyon is természetes kívánságunkhoz. De hát mi voltunk olyan oktalanok, hogy magunk tegyük fel a kérdést. Szent meggyőződésem, hogy ilyen körülmények közt egyszerűen meghaladta az erejét, hogy ne mondjon nemet.
Mondottam, megvoltak a gyöngéi; de ha már erről szólok, nehogy azt higgye valaki, hogy konokságára gondolok: az egyike volt erősségeinek - assurement ce n'était pas sa foible.[136] Ha a gyengeségeit említem, arra a bizarr, vénasszonyos babonásságára utalok, amelynek megszállottja volt. Nagyon értett az álmok, előjelek megfejtéséhez, et id genus omne, a halandzsához. Hihetetlenül szőrszálhasogató volt a becsület legapróbb kérdéseiben is, és, a maga módján, ehhez nem fér kétség, mindig megtartotta a szavát. Sőt ez egyike volt vesszőparipáinak. Nem sokat aggályoskodott, hogy túltegye magát adott szavának szellemén, de annak betűje szent volt. Nos, jellemének ez utóbbi sajátosságából kovácsolt Kate találékonysága egy szép napon, nem sokkal a szalonban folyt beszélgetésünk után, nagyon is váratlan előnyt, s most, minthogy a modern bárdok és orátorok módjára már a prolegomená-ban[137] kimerítettem majd minden időmet, és jószerivel az egész rendelkezésemre álló teret, pár szóban foglalom össze azt, ami az egész história veleje.
Történetesen - a Párkák rendeléséből - jegyesem tengerész ismerősei közt volt két úriember, aki esztendős távollét, idegenben tett utazás után épp akkor lépett újra angol partra. E két úriember társaságában, miután jó előre mindent megbeszéltünk, unokahúgom meg én meglátogattuk nagybátyámat október 10-én, vasárnap, éppen három héttel az után az emlékezetes döntés után, amely olyan kegyetlenül romba döntötte reményeinket. Mintegy félóra hosszat hétköznapi témákról folyt a szó; de végül szerét ejtettük, hogy a beszélgetésnek magától értetődő természetességgel az alábbi fordulatot adjuk:
Pratt kapitány: Nos, épp egy évig voltam távol. És éppen ma egy éve - lássuk csak? igen, ma van október 10-e -, hogy meglátogattam önt, Mr. Hissaicany - emlékszik? -, és elbúcsúztunk. Erről jut eszembe - hát nem fura véletlen? -, hogy barátunk, Smitherton kapitány is épp ma egy esztendeje kelt útra.
Smitherton: Bizony! Épp egy éve, se több, se kevesebb. Bizonyára emlékszik, Mr. Hissaicany, hogy tavaly ugyanezen a napon jártunk önnél Pratt kapitánnyal búcsút venni.
Nagybácsi: Igen, igen, igen - nagyon is jól emlékszem -, igazán furcsa! Épp egy éve indultak mind a ketten. Különös véletlen, igazán! Az, amit doktor Sail T. Ollow a történések rendkívüli egybeesésének szokott nevezni. Doktor Sail...
Kate (közbevág): Az biztos, papa, hogy van benne valami furcsa: de végül is Pratt kapitány és Smitherton kapitány egészen másfelé jártak, s ez, tudod, nagy különbség.
Nagybácsi: Semmi ilyesmiről nem tudok, cserfes kisasszony. Honnan is tudnék? Szerintem ez csak figyelemreméltóbbá teszi a dolgot. Doktor Sail T. Ollow...
Kate: De hát papa, Pratt kapitány a Horn-fokot kerülte meg, Smitherton kapitány meg a Jóreménység-fokát hajózta körül.
Nagybácsi: Épp ez az! - egyikük kelet felé, másikuk nyugat felé tartott, te locska, s mindketten megkerülték a földgolyót. Hogy el ne felejtsem, doktor Sail T. Ollow...
Én (sietősen): Pratt kapitány, okvetlen jöjjön el hozzánk, és töltse velünk a holnapi estét - ön is, meg Smitherton is -, és el kell mesélnie mindent az útjáról, aztán játszunk egy parti whistet, és...
Pratt: Whistet, édes öregem? Megfeledkezett valamiről. Holnap vasárnap. Talán egy másik este...
Kate: Jaj, dehogy! Robert nem olyan rossz fiú! Ma van vasárnap!
Nagybácsi: Persze, persze!
Pratt: Már elnézést kérek mindkettőjüktől - de ekkorát nem tévedhetek! Tudom, hogy holnap lesz vasárnap, mert...
Smitherton (meglepődik): Mit beszélnek itt valamennyien? Hát nem tegnap volt vasárnap, kérdem szeretettel?
Mind: Méghogy tegnap! Ön téved!
Nagybácsi: Ma van vasárnap, mondom - én ne tudnám?!
Pratt: Ó, dehogy! Holnap lesz vasárnap.
Smitherton: Tisztára megbolondultak - valamennyien! Olyan biztos, hogy tegnap volt vasárnap, mint hogy itt ülök ezen a széken!
Kate (hevesen fölpattan): Értem, értem már az egészet! Papa, ez az Isten ujja, tudod... tudod, mire gondolok. Ne vágjanak a szavamba, egy perc alatt mindent megmagyarázok. Igazán nagyon egyszerű. Smitherton kapitány azt állítja, hogy tegnap volt vasárnap; az volt; igaza van. Bobby, apám meg én azt mondjuk, hogy ma van; az van; igazunk van. Pratt kapitány kitart amellett, hogy holnap lesz vasárnap; az lesz; neki is igaza van. Az az igazság, hogy mindnyájunknak igaza van, s így három vasárnap van egyvégtében ugyanazon a héten!
Smitherton (kis szünet után): Igaz, ami igaz, Pratt. Kate kisasszony lefőzött minket. Micsoda szamarak vagyunk mindketten! Mr. Hissaicany, a dolog így áll: a föld kerülete, mint tudja, 24000 mérföld. Nos, a földgolyó a tengelye körül pontosan huszonnégy óra alatt fordul-pördül egyet, annyi idő alatt teszi meg a 24000 mérföldet. Érti, Mr. Hissaicany?
Nagybácsi: Persze, persze... Doktor Sail...
Smitherton (beléfojtja a szót): Nos, uram: ez óránként ezer mérföldes sebességet jelent. Tegyük fel tehát, hogy elhajózom kelet felé, innen ezer mérföldnyire. Természetesen egy órával korábban látom fölkelni a napot, mint itt, Londonban. Egy órával korábban, mint ön. Ha ugyanabban az irányban újabb ezer mérföldet teszek meg, két órával előzöm meg a londoni napfölkeltét, ha még ezret, hárommal, és így tovább, míg meg nem kerültem a földet, és vissza nem értem ugyanide, mikor is teljes huszonnégy órával járok előtte a londoni napfölkeltének, hiszen huszonnégyezer mérföldet tettem meg kelet felé, azaz egy nappal megelőztem az önök idejét. Érti?
Nagybácsi: De doktor Sail T. Ollow...
Smitherton (nagyon hangosan): Pratt kapitány viszont, mikor innen ezer mérföldnyire eltávolodott nyugat felé, egy órával, mikor huszonnégyezer mérföldnyire, huszonnégy órával maradt le a londoni idő mögött. Számomra tehát tegnap volt vasárnap, az önök számára ma van, Pratt számára meg holnap lesz. S ami ennél is fontosabb, Mr. Hissaicany, mindannyiunknak igaza van; nincs semmi filozófiai oka, hogy bármelyikünk véleményét előnyben részesítsük a többiekével szemben.
Nagybácsi: A mindenit!... nos, Kate... nos, Bobby... ez aztán az Isten ujja, ahogy mondjátok. De én megtartom a szavamat - jól jegyezzétek meg! - legyen a tied Kate (a pénzmaggal meg mindennel együtt), amikor akarod. Ez aztán igen, Jupiterre mondom! Három vasárnap egyvégtében! Megyek, és megkérdezem, mit tart minderről jeles barátom, doktor Sail T. Ollow.
Fordította Göncz Árpád
TANMESE
Con tal que las costumbres de un autor, sean puras y castas, importa muy poco que no sean igualmente severas sus obras, mondja Don Thomas De Las Torres Szerelmes versek című kötetének előszavában, ami egyszerű angol nyelven annyit jelent, hogy amennyiben maga a szerző tiszta erkölcsű ember, nincs jelentősége annak, hogy mi műveinek erkölcsi tanulsága. Feltételezhető tehát, hogy ezen kijelentéséért Don Thomas jelenleg a purgatórium lakója. Igen bölcs dolog volna a költői igazságszolgáltatás nevében, ha mindaddig ott is maradna, amíg a Szerelmes versek valamennyi példánya elfogy az üzletekben, vagy olvasók hiányában végleg feledésbe merül a könyvespolcok mélyén. Felette kívánatos, hogy minden irodalmi terméknek legyen erkölcsi tanulsága; és ami még célszerűbb, a kritikusok felfedezték, hogy van is. Philip Melanchthon[138] magyarázó szöveggel látva el a Batrachomyomachia[139] című művet, azt bizonyítja, hogy a költő célja: ellenszenvet ébreszteni a zendülésekkel szemben. Pierre La Seine ennél is továbbmegy a magyarázatban, és kimutatja, hogy a mű mérsékletre inti a fiatalembereket, kiváltképp étel s ital dolgában. Hasonlóképpen Jacobus Hugo arról győződött meg, hogy Homérosz Euenis alakjában Kálvinra célzott; Antinouséban Luther Mártonra; a lótuszevők nagy általánosságban a protestánsokat jelképezték; a Hárpiák pedig a hollandusokat. Újabb skoliasztáink ugyancsak agyafúrt emberek. Kimutatják a rejtett értelmet az "Özönvízelőttiekben", bebizonyítják, hogy a "Powhatan, az indián lány" példázat, hogy az "Árva pinty" új nézeteket tartalmaz és a "Hüvelyk Matyi" a transzcendentalizmus jegyében fogant. Egyszóval, arra a következtetésre jutottak, hogy senki sem ragadhat tollat komoly szándék nélkül. Így a legtöbb szerzőt sok fáradságtól kímélik meg. A regényírónak például semmi gondja művének erkölcsi tanulságára. Ott van az úgyis, helyesebben, valahol létezik, s a morál is, a kritikusok is majd gondoskodnak magukról. Ha itt az ideje, a "Harsona", vagy a "Hírharang" mindenre fényt derít, arra is, amit a jelzett úriember mondani szándékozott, arra is, amit nem, sőt azt is részletezik majd, amit mondania kellett volna, végezetül pedig arra térnek rá, amit világosan kifejezett; így aztán sorra minden tisztázódik.
Éppen ezért semmi alapja azon vádnak, amellyel engem egyes tökkelütött kritikusok illetnek; nevezetesen azzal, hogy sohasem írtam tanmesét, helyesebben erkölcsi tanulsággal rendelkező történetet. Nem ezen kritikusok hívatottak arra, hogy a közönségnek bemutassanak és erkölcsi arculatomat megformálják: ez a lényeg. A negyedévenként megjelenő "Északamerikai Untató" előbb-utóbb szégyenszemre le fogja leplezni ostobaságukat. Addig is, hogy e kivégzés végrehajtását elhalasszam, és enyhítsem az ellenem felmerült vádakat, engedjék meg, hogy felajánljam az alábbi szomorú történetet; egy történetet, melynek erkölcsi tanulsága nyilvánvaló, és minden kétséget kizár; aki csak futtában vet rá egy pillantást, már az is értesül róla a történet vastag betűs címéből. Úgy hiszem, ez az elgondolásom becsületemre válik, és sokkalta bölcsebb, mint a La Fontaine-é, vagy másoké, akik utolsó percre tartogatva a hatást, meséik legvégére lopják be erkölcsi mondanivalójukat.
Defuncti injuria ne afficiantur,[140] a tizenkét tábla egyik törvénye volt, a de mortuis nil nisi bonum[141] pedig bölcs parancsolat még abban az esetben is, ha a szóban forgó halott csupán igen jelentéktelen személyiség. Így hát nem az a célom, hogy elhunyt barátomat, Átok Tóbiást szidalmazzam. Kutya élete volt, szent igaz, s úgy is halt meg, mint a kutya, de gyarlóságaiért nem ő okolható; anyjának bizonyos testi fogyatékosságából eredtek. Anyja már csecsemőkorában rendszeresen megvesszőzte, mert pontosan szabályozott gondolkodásában a kötelesség egy volt az élvezettel, és úgy vélte, hogy a csecsemő, akár a szíjas hús, vagy a görög olajfa, annál jobb, mennél többet verik; de szegény asszony! Szerencsétlenségére balkezes volt, és egy bal kézzel vesszőzött gyermek jobb ha vesszőzetlen marad. A földgolyó jobbról balra forog. Ha az ütések a pólyás gyermeket balról jobb felé érik, nem válik be a módszer. Amennyiben igaz az, hogy a helyes irányban alkalmazott ütlegek mindegyike kiűz egy-egy gonosz hajlamot, akkor nem kétséges, hogy az ellenkező irányból záporozva, a gyermeknek megfelelő mennyiségű megátalkodottságot adagolnak. Gyakorta voltam jelen Tóbiás fenyítésénél, és rugdalózásának módozatából is megállapíthattam, hogy napról napra gonoszodik. Végül könnyes szemmel kellett látnom, hogy a gazfickó helyzete reménytelen. Egy szép napon aztán anyja addig öklözte, míg Tóbiás arca úgy el nem feketedett, hogy méltán nézhette volna bárki néger gyereknek is, de bíz a derék asszonyság semmi más eredményt nem ért el vele, csak azt, hogy a gyermek görcsökben vonaglott. Nem bírtam tovább, hanem térdre hullva, hangos szóval jósoltam meg végromlását.
Tény, hogy Tóbiás idő előtti érettsége a bűnök terén egyenesen félelmetessé vált. Öthónapos korában már olyan dührohamokat kapott, hogy egyetlen hang sem fért ki a torkán. Hathónapos korában azon kaptam rajta, hogy egy csomag kártyát harapdál. Héthónapos korára állandó szokásává lett az ellenkező nemű csecsemők fogdosása és csókolgatása, nyolchónapos korára ellentmondást nem tűrő modorban megtagadta az alkoholtól való tartózkodást. Tóbiás napról napra gyarapodott romlottságban, míg első éve betöltése után nemcsak a bajuszviselethez ragaszkodott, hanem erős hajlandóságot árult el mindennemű átok, szitok és káromkodás iránt, valamint arra is rákapott, hogy állításait fogadásokkal támassza alá.
A végromlás, melyet megjósoltam volt, ez utóbbi, úriemberhez felettébb méltatlan szokása következtében érte utol Átok Tóbiást. Szokása ugyanis "nőttével nőtt", s "erejével együtt erősödött", úgyhogy mire emberré cseperedett, egyetlen mondata sem hangzott el anélkül, hogy meg ne spékelte volna egy fogadásra tett ajánlattal. Nem mintha szabályszerű fogadást kötött volna - távolról sem! Az igazság kedvéért le kell szögeznem, hogy ilyesmit éppoly kevéssé tett, mint amennyire tojásokat sem költött ki. Az, hogy derűre-borúra felajánlotta a fejét az ördögnek, nem volt több puszta szóvirágnál. Arra szolgált mindössze, hogy egyszerű, ha nem is teljesen ártatlan toldalékszöveggel vagy ötletes frázissal cifrázza mondatait. Efféle kijelentéseit, hogy: - Fogadok veled erre meg arra... - senki sem vette soha komolyan; és mégis, kötelességemnek éreztem, hogy barátomat leintsem; megmondtam neki, hogy szokása erkölcstelen, sőt közönséges, és kérleltem, hogy higgyen nekem. Mondtam, hogy ezt a társadalom is elítéli; ami színigaz. A törvény is tiltja, mondtam a hazugság leghalványabb szándéka nélkül. Tiltakoztam - céltalanul! Bizonygattam - mindhiába. Esdekeltem; mosolygott. Könyörögtem; kacagott. Prédikáltam; gúnyolódott. Fenyegettem; káromkodott. Belerúgtam; a rendőrséget hívta. Megcsavartam az orrát; kifújta, majd közölte, hogy a saját fejére fogad az ördöggel, hogy soha többé nem merészelek effélével kísérletezni.
Barátom másik bűne, mely anyja különleges testi fogyatékosságából származott rá örökül, a szegénység volt. Gyűlöletesen szegény volt; és minden kétséget kizáróan ez lehetett az oka annak, hogy Tóbiás fogadásra vonatkozó hézagpótló kifejezései többnyire nélkülözték az anyagi jelleget. Nem mondhatnám, hogy valaha is hallottam volna tőle efféle fordulatot, mint: Fogadok egy dollárba. Rendszerint azt mondta: - Bármibe fogadok, - vagy: - Fogadjunk egy rézpetákba, - vagy ha nyomatékosan akarta magát kifejezni, így: - Belzebubé a fejem!
Úgy vélem, hogy barátom ezt az utóbbi formulát kedvelte leginkább, talán mert ez volt a legkevésbé kockázatos, Átok Tóbiáson ugyanis időközben rendkívüli fösvénység jelei kezdtek mutatkozni. Ha akadt is volna valaki, aki fogad vele, Tóbiás fejének szűk belső térfogata miatt a vesztesége nem lehetett számottevő. Ezek azonban egyéni észrevételeim, és nem vagyok biztos abban, hogy mind helytállók. Annyi biztos: Tóbiás napról napra jobban megkedvelte e kifejezésmódot, annak ellenére, hogy nincs otrombább, ízetlenebb dolog annál, mint mikor valaki úgy teszi fel a fejét fogadásra, akár egy köteg bankjegyet; barátom azonban züllött jelleme következtében képtelen volt felfogni e szempontokat. Végül már odáig jutott, hogy a fogadás minden egyéb formáját elvetve, kizárólag a "Belzebubé a fejem" kitételt hangoztatta, méghozzá oly állhatatosan és kizárólagosan, hogy nemtetszésemnél csak meglepetésem volt nagyobb.
Mindig ellenszenvvel viseltettem a megmagyarázhatatlan körülmények iránt. Rejtélyek gondolkodásra késztetik az embert, az pedig ártalmas az egészségre. Az igazság az, hogy volt valami Átok Tóbiás úr arcvonásaiban, miközben sértő kifejezéseit hangoztatta, valami a kiejtése módjában, ami eleinte még érdekelt, később azonban már nyugtalanított; valami, amit pontosabb meghatározás hiányában, ha megengedik, egyszerűen bizarr-nak neveznék, amit azonban Mr. Coleridge rejtélyesnek, Mr. Kant panteisztikusnak, Mr. Carlyle tisztességtelennek és Mr. Emerson hipergunyorosnak nevezett volna. Kezdett nekem a dolog nagyon nem tetszeni. Átok Tóbiás úr lelke veszélyben forgott. Úgy döntöttem, minden ékesszólásomat latba vetem, hogy megmentsem. Ünnepélyes fogadalmat tettem, hogy úgy fogom szolgálni őt, mint ahogyan az ír krónika szerint Szent Patrik szolgálta a varangyot, azaz "helyzetének tudatára ébresztem". Ettől kezdve istenigazában nekigyürkőztem a feladatnak. Ismételten megpróbáltam tiltakozni. Még egyszer összeszedtem minden erőmet, és végső kísérletet tettem komoly intelemre.
Mikor előadásom végére értem. Átok Tóbiás felette kétértelmű magatartásra ragadtatta magát. Néhány percig hallgatott, s kérdőn meredt rám. Majd féloldalra vetette fejét, s szemöldökét nagy ívben felrántotta. Aztán kitárta két tenyerét, és felvonta a vállát. Ezután kacsintott a jobb szemével, ezt követően azonos műveletet végzett a ballal. Majd mindkettőt szorosan lezárta. Azután meg olyan tágra meresztette, hogy komolyan aggódni kezdtem a következményekért. Ezután a hüvelykujját az orrához szorítva, úgy vélte helyesnek, hogy többi ujjával leírhatatlan mozdulatot tegyen. Végezetül csípőre tett kézzel méltóztatott megadni a választ.
Szónoklatának csak főbb pontjait tudom felidézni: Nagyon lekötelezném, ha befognám a számat. Nincs szüksége a tanácsaimra. Mélységesen megveti gyanúsítgatásaimat. Elég idős ahhoz, hogy vigyázzon magára. Talán még mindig kisbabának tartom? Az a szándékom, hogy jellemét kifogásoljam? Sértegetni akarom? Meghibbantam talán? Röviden: van-e tudomása nőnemű szülőmnek arról, hogy nem tartózkodom otthonomban? Ez utóbbi kérdést úgy intézi hozzám, mint igazságszerető emberhez, és kötelezi magát, hogy válaszomat tiszteletben tartja. Ismételten és félreérthetetlenül teszi fel a kérdést, hogy anyám tud-e távollétemről. Zavarodottságom úgymond, elárul engem, és legyen a feje Belzebubé, ha a leghalványabb fogalma is van erről anyámnak.
Átok Tóbiás cáfoló szavaimat meg sem várva sarkon fordult, és csöppet sem méltóságteljes sietséggel eltávozott. Jól is tette. Engem ugyanis mélységesen megbántott, sőt meg is haragított. Ez egyszer elfogadtam volna felháborító fogadási ajánlatát. S megnyertem volna Belzebubnak Átok Tóbiás kis fejét; a tény az ugyanis, hogy anyámnak igenis tudomása volt távollétemről.
No de Khoda shefa midêhed, vagyis az ég ad megkönnyebbülést, ahogy a muzulmán mondja, ha valaki a lábára lép. Kötelességem teljesítése közben ért e sérelem, és én a sértést férfiasan viseltem. Úgy véltem, hogy minden lehetőt megtettem ezen nyomorult egyén érdekében, s eltökéltem, hogy nem háborgatom többé tanácsaimmal, hanem lelkiismeretére és önmagára hagyom. Noha tanácsaimat nem kívántam többé ráerőszakolni Tóbiásra, nem vitt rá a lélek, hogy társaságát végleg elkerüljem. Sőt odáig mentem, hogy igyekeztem jó arcot vágni néhány kevésbé szembetűnő hibájához, s időnként azon kaptam magamat, hogy úgy magasztalom aljas tréfáit, mint ínyenc a mustárt, könnyekkel a szememben; gonosz beszéde határtalanul fájt nekem.
Egy napon közös sétára indultunk, kart karba öltve, s utunk egy folyóhoz vezetett. Megpillantottunk egy hidat, s elhatároztuk, hogy átmegyünk a túlsó partra. Fedett híd volt, védelemül az időjárás viszontagságai ellen, s a boltíves átjáróban, minthogy kevés ablak nyílt rajta, hátborzongató sötétség honolt. Belépésünkkor éles különbséget észleltem a kinti verőfény és a benti homály között, mely kedélyállapotomra nyomasztóan hatott. Nem így a szerencsétlen Átok Tóbiásra, aki nyomban fejét tette rá, hegy búskomor vagyok. Ő maga, úgy látszott, szokatlanul jó hangulatnak örvend. Rendkívüli élénkséget tanúsított, s bennem, nem tudom mitől, nyugtalan gyanú ébredt. Nem lehetetlen, hogy Tóbiást földöntúli erők szállták meg. Nem vagyok eléggé járatos az effajta kór felismerésében ahhoz, hogy kellő határozottsággal nyilatkozzam, és sajnálatos módon a "Harsonától" egyetlen barátom sem volt jelen. Mégis megkockáztatom az előbbi gondolatot, minthogy szegény barátomat különleges fanyar hangulatú bohóckodási inger szállta meg, melynek következtében paprikajancsit csinált magából.
Abban lelte kedvét, hogy minden útjába eső tárgyon átbújt vagy átugrott; összehordott hetet-havat, hol kiabált, hol selypegett, mindezt pedig egész idő alatt az elképzelhető legkomolyabb ábrázattal. Képtelen voltam eldönteni, hogy belerúgjak-e vagy megsajnáljam. Végül már majdnem átértünk a híd túloldalára, s közeledtünk a palló végéhez, mikor egy meglehetősen magas forgó kereszt zárta el utunkat. Én, a szokásos módon körbeforgatva a korlátot, nyugodtan áthaladtam rajta. De e fordulat láttán Átok Tóbiás agyában más fordult meg. Fejébe vette, hogy átugrik a korlát fölött, sőt azt is hozzátette, hogy mesterszakot is csinál hozzá a levegőben. Őszintén szólva nem hittem neki. Egyetlen mestert ismertem ilyesmiben, Carlyle-t,[142] a stílművészt, aki korlátlanul szárnyalt át mindenféle korláton, miért is hittem volna hát Átok Tóbiásnak. Közöltem is vele tüstént, nem takarékoskodtam a szavakkal; mindez ostoba hetvenkedés, mondtam, úgysem képes rá! Kijelentésemet később nagyon megbántam, mert nyomban Belzebubnak ajánlotta a fejét fogadásképpen.
Már éppen válaszolni készültem, feltett szándékom ellenére, tiltakozván ezen istentelenség ellen, mikor a hátam mögött köhentést hallottam, mely hangzásra az "ehem"-hez volt hasonlatos. Összerezzentem, és meglepetten körülnéztem. Pillantásom végül a híd oldalfalán nyíló beszögellésre esett, amelyben tiszteletre méltó külsejű sánta kis öregúr álldogált. Fekete öltözéke, ragyogóan tiszta inge s a fehér nyakravaló fölé gondosan kihajtott gallér tiszteletet parancsoló külsőt kölcsönzött az idős úriembernek, ki haját nőiesen középen választotta el. Kezét eltűnődve kulcsolta össze gyomra fölött, szemét jámboran az ég felé fordította.
Miután alaposabban szemügyre vettem, feltűnt, hogy öltözéke fölött fekete selyemkötényt visel; ezt szerfelett különösnek találtam. Mielőtt azonban egyetlen megjegyzést tehettem volna e rendkívüli jelenséggel kapcsolatosan, újabb "ehem"-mel szakította félbe gondolataimat.
Erre már nem tudtam azonnal replikázni. Tény az, hogy az ilyen lakonikus természetű észrevételek szinte megválaszolhatatlanok. Emlékszem, hogy egyszer egy negyedévi folyóirat a "halandzsa" szón akadt fenn, s nem tudta, mit kezdjen vele. Nem szégyenlem tehát, hogy most Tóbiáshoz fordultam segítségért.
- Tóbiás - szóltam. - Mit csinálsz? Nem hallod? Ez az úr itt azt mondja: "ehem!" - Eközben szigorúan néztem rá, mert az igazságot megvallva, igen-igen tanácstalannak éreztem magam; s ha az ember nagyon tanácstalan, össze kell húznia a szemöldökét s vadul nézni a világba, különben könnyen keltheti ostoba ember benyomását.
- Átok - szóltam, habár ez a név igen emlékeztetett a káromkodásra, pedig mi sem állt távolabb tőlem e pillanatban. - Átok - ösztönöztem -, ez az úr azt mondja: "ehem!"
Meg sem kísérelem, hogy megjegyzésemnek különös mélységet tulajdonítsak, minthogy magam is úgy vélem, hogy nem volt valami mély, de észrevettem, hogy beszédünk hatása nem mindig áll egyenes arányban azzal a jelentőséggel, amelyet mi tulajdonítunk neki: ám ha Átok Tóbiást hajótüzérségi lövedékkel lőttem volna keresztül, vagy az Amerikai költők és a költészet című kötettel sújtottam volna fejbe, akkor sem lehetett volna jobban elképedve, mint ezen egyszerű szavaktól: - Tóbiás, mit csinálsz? Nem hallod? Ez az úr azt mondja: "ehem!"
- Ne mondd! - hápogta végül, s arca szaporábban váltott színt, mint ahányszor egy hadihajó üldözte kalózbárka röpíti fel színes zászlóit gyors egymásutánban. - Biztos vagy abban, hogy ezt mondta? Most aztán nyakig benne vagyok a pácban, mindazonáltal meg kell őriznem hidegvéremet. Nos hát akkor - ehem!
Ez, úgy látszik, tetszett a kis öregúrnak - Isten a tudója, hogy miért. Kilépett a híd beszögellésében elfoglalt állomáshelyéről, nyájas arccal Tóbiáshoz sántikált, és szívélyesen kezet szorított vele. Egész idő alatt pedig a legőszintébb jóindulattal nézett egyenesen Tóbiás arcába.
- Semmi kétség, ön, Átok Tóbiás megnyeri e fogadást - mondta nyájas mosollyal. - De pusztán a formaság kedvéért kénytelen leszek önt próbának alávetni.
- Ehem! - felelte barátom, s mély sóhajjal levetette a kabátját, zsebkendőt kötött a dereka köré, és igen különös módon változtatta el külsejét, szemét az ég felé forgatta, szájának sarka legörbült. - Ehem! - majd kis szünet után újra: - Ehem! - egyetlen más szót sem hallottam tőle többet.
"Aha - gondoltam magamban, de nem szóltam hangosan -, meglepő, hogy Átok Tóbiás így hallgat, ez biztosan előbbi bőbeszédűségének visszahatása. Egyik szélsőségből a másikba esik. Vajon elfelejtette-e már azt a rengeteg megválaszolhatatlan kérdést, amellyel oly bőkezűen halmozott el, amikor utoljára intéztem hozzá intelmeimet? Fantazmagóriáiból mindenesetre kigyógyult."
- Ehem! - felelte rá Tóbiás, mintha olvasott volna gondolataimban, arckifejezése pedig megbabonázott vén koséhoz hasonlított.
Az idős úriember ezután karon fogta Tóbiást, és néhány lépésre a forgó kereszttől a híd árnyékába vezette. - Kedves barátom - szólt -, becsületbeli kötelességem, hogy ennyi nekifutást engedélyezzek önnek. Várjon, amíg elfoglalom helyemet a forgó kereszt mellett, hogy megfigyelhessem: szépen és stílusosan repül-e át rajta, és nem hagy-e ki a mesterszaltóból egyetlen figurát sem. Csak a formaság kedvéért, hisz érti. Azt fogom mondani: "Vigyázz, kész, rajt!" Figyelmeztetem, hogy a "rajt" szónál kell indulnia. - Ezután odalépett a korlát mellé, egy pillanatra megtorpant, mint aki gondolataiba mélyed el, majd felpillantott, s az volt az érzésem, mintha egész halvány mosoly suhant volna át az arcán. Szorosabbra fűzte köténye pántját, hosszas pillantást vetett Tóbiásra, végül megadta a megbeszélt jelt:
- Vigyázz, kész, rajt!
A "rajt" szó elhangzásakor boldogtalan barátom hajszálpontosan eliramodott. A korlát nem volt sem túl magas (mint némely íróé), sem túl alacsony (mint olyik műítészé), és én bizonyos voltam, afelől, hogy átviszi. De mégis, mi történik, ha nem? Az ám, ez itt a kérdés, mi lesz, ha nem sikerül? Végül is milyen jogon ugrat ez az öregúr egy másik urat? Mit képzel magáról ez a bicegő kis öreg? Ha engem is felkér, hogy ugorjak, én meg nem teszem, annyi szent, bánom is én, még ha maga az ördög is! Mint mondottam, ívelt volt a híd, és igen különös módon fedett; máskor is fülsértően visszavert minden hangot, de ez mindaddig nem tűnt fel nekem annyira, mint amikor e megjegyzésem utolsó hat szavát kiejtettem.
De amit kimondtam, gondoltam, vagy hallottam, az egy másodperc töredéke alatt zajlott le. Öt másodperc sem telt el a nekifutástól, és szerencsétlen Tóbiásom felszökött. Láttam, hogy fürgén fut, nagy lendülettel löki el magát a híd pallójáról, s a levegőben szörnyen kaszál a lábával. Láttam, hogy a magasban bámulatosan végzi a mesterszaltót, pontosan a forgó korlát fölött. Rendkívül különös volt azonban, hogy ugrása nem folytatódott a korlát túloldalán. Egy pillanatig tartott mindössze, s mielőtt még elmélyültebb gondolatoknak adhattam volna át magam, Átok Tóbiás laposan a hátára zuhant, a korlát ugyanazon oldalán, ahonnan elindult. Abban a pillanatban észrevettem, hogy az öregúr, miután kötényébe felfogott és beburkolt egy súlyos tárgyat, amely a korlát fölötti tetőív sötétjéből hullott alá, nagy sietve elbiceg. Mindez határtalanul megdöbbentett, ám nem volt módom arra, hogy gondolkozzam felőle, mert Átok Tóbiás igen csendesen feküdt ott, ebből pedig arra következtettem, hogy vérig sértették, és segítségemre van szüksége. Odasietve hozzá, úgy láttam, hogy a sértés ugyancsak komoly lehetett. Az igazság az, hogy Tóbiást megfosztották fejétől, amelyet a leggondosabb keresés után sem tudtam sehol fellelni. Úgy döntöttem, hogy hazaviszem szerencsétlen barátom maradékát, és homeopatá-ért[143] küldök. Eközben azonban támadt egy gondolatom, feltéptem a híd egyik legközelebb eső ablakát, amikor is azonnal kiderült a szomorú igazság. Öt lábnyira a forgó kereszt fölött, a palló ívére merőlegesen, széltében egy vas tartógerenda meredt előre, egyike egy egész sor hasonló gerendának, amely a tetőszerkezet alátámasztására szolgált. Most már nyilvánvaló volt, hogy szerencsétlen barátom nyaka pontosan ezen tartógerenda élével került érintkezésbe.
Tóbiás nem sokkal élte túl súlyos veszteségét. A homeopata nem adott neki elegendő hajtószert, s ami keveset adott, szerencsétlen barátom azt is habozott bevenni. Így a végén egyre rosszabbul lett, s nemsokára kiszenvedett; tanulság legyen ez minden féktelen életű ember számára. Könnyeimmel öntöztem sírját, családi címerére rávéstem az ominózus korlátot, s a temetés költségeiről szerény számlát nyújtottam be a transzcendentalistáknak. A gazemberek megtagadták a költségek megtérítését, ezért nyomban exhumáltattam Átok Tóbiás testét, és eladtam kutyaeledelnek.
Fordította Lénárt Edna
Köztudomású, hogy aki "okos", az New Yorkból jön, s minthogy Megúszta Szilárd úr New Yorkból jött, Szilárd úr okos volt; s ha ez netán még közvetett bizonyításra szorulna, nos - Szilárd úr újságot szerkesztett. Egyetlen gyöngéje pulykamérge; konoksága ugyanis, amivel megvádolták, minden volt, csak a gyöngéje nem; ő maga, teljes joggal, éppen főerősségének tekintette.
Így hát bebizonyítottam, hogy Megúszta Szilárd úr okos ember volt; az egyetlen alkalom, amikor nem tett tanúbizonyságot tévedhetetlenségéről, az volt, amikor minden okosok törvényes otthonát, New Yorkot odahagyván Rőtszakállúfrigyesváradra, vagy más, hasonló nevű városba költözött, Nyugatra.
De méltányosnak kell lennem vele szemben, és meg kell mondanom; mikor végleg eltökélte, hogy ott telepszik le, azt hitte, hogy az ország e csücskében nincsen újság, s következésképpen szerkesztő sem. Mikor megindította a "Hírharang"-ot, azt remélte, hogy mindenestől övé a tér. Szent meggyőződésem, hogy álmában se jutott volna eszébe Rőtszakállúfrigyesváradon verni tanyát, ha tudja, hogy Rőtszakállúfrigyesváradon már él egy úriember, bizonyos Mindenes János (ha jól emlékszem), aki már évek óta békésen hízik azon, hogy szerkeszti és kiadja a "Rőtszakállúfrigyesvárad és Vidéké"-t. Így hát csupán tájékozatlanságának tulajdonítható, hogy Szilárd úr Rőtsza... vagy, egyszerűség kedvéért mondjuk, Váradon - találta magát, minthogy azonban ott találta magát, elhatározta, hogy nem lesz hűtlen jelleme konok... azaz szilárdságához, és marad. Maradt is; sőt; kicsomagolta nyomdagépét, betűit stb. stb., hivatali helyiséget bérelt épp a "Vidéké"-vel szemközt, és a megérkezése utáni harmadik reggel kiadta a "Rőtsza..." azaz "Váradi Hírharang"-ot - mert, ha jól emlékszem, ez volt a lap címe.
A vezércikk, minden tódítás nélkül, ragyogó volt. Metsző éllel írt a viszonyokról általában, ami pedig a "Vidéke" szerkesztőjét illeti, őt éppenséggel ízekre szedte. Szilárd egyik-másik megjegyzése olyan lángoló volt, hogy Mindenes Jánost, bár ma is él és virul, kénytelen-kelletlen azóta is mindig szalamandernek látom. Nem állítom, hogy szó szerint tudom idézni a "Hírharang" vezércikkének valamennyi bekezdését, egyik azonban, emlékszem, így szólt:
"Ó, persze! Ó, értem! Ó, kétségtelen! E szerkesztő a szomszédban - lángész! Ó, egek! Ó, szerelmes egek! Mi vár még e világra? O tempora! O mores!"[144]
E filippika - klasszikus és csípős egyszerre - mint a bomba robbant Várad eleddig oly békés polgárai közt. Izgatott emberek verődtek csoportokba az utcasarkokon. Mindenki szívbeli aggódással várta a fennkölt Mindenes válaszát. Másnap meg is jelent, és hangzott pedig a következőképpen:
"Idézzük a »Hírharang« tegnapi számának egyik bekezdését: »Ó, persze! Ó, értem! Ó, kétségtelen! Ó, egek! Ó, szerelmes egek! O tempora! O mores!« Hát ez a fickó maga is csupa e. Nincs is a mondanivalójának se sava, se borsa, csak mekeg. Ami azt illeti, nem hisszük, hogy ez a csavargó egyáltalán le tudna írni egyetlen szót is, amiben e nincs. Vajon ez az e-zés csak az ő szokása? Erről jut eszembe, nagyon is sietve jött el a legsötétebb keletről. Más is nyekereg ott úgy, mint kegyelmed? Ej, ej, szentem, ez keserves!"
Nincs szó, amely leírhatná Szilárd úr felháborodását e botrányos állításon. Elvei hajlékonyak lévén, láthatólag nem is az lobbantotta lángra haragját, mint az ember hitte volna, hogy a becsületét érte támadás. A stílusát gúnyolták ki, ez keserítette halálra. Micsoda? Ő, Megúszta Szilárd, képtelen leírni egy szót is, amiben e nincs? Majd megmutatja ő ennek a senkiházinak, hogy téved! Igen, hamarosan látni fogja, hogy mekkorát téved, az öntelt csibésze! Ő, békástavi Megúszta Szilárd, majd bebizonyítja ennek a Mindenes Jánosnak, hogy ha neki úgy tetszik, igenis meg tud fogalmazni egy bekezdést - mit! egy egész cikket -, amelyben egyszer sem - egyetlenegyszer sem - fordul elő ez a nyamvadt betű. Nem: ezzel csak a nevezett Mindenes János malmára hajtaná a vizet. Márpedig ő, Megúszta Szilárd, akármi jöttment Mindenes János szeszélye kedvéért nem változtat a stílusán. Vesszen a gonosz gondolat! Lobogjon fennen az e betű! Kitart az e mellett! E-zni fog! Amennyire csak e-zni lehet!
A "Hírharang" következő számában a nagy Megúszta, merész elhatározása lázában, mindössze az alábbi szerény, ámde határozott hangú bekezdéssel utalt e szerencsétlen ügyre:
"A »Hírharang« mély tisztelettel fölhívja a »Vidéke« nagyra becsült figyelmét, hogy holnapi számában megragadja az alkalmat, és megkísérli meggyőzni őt, a »Vidéké«-t, hogy a »Hírharang« maga is el tudja dönteni, és el is dönti, hogy milyen stílusban írjon. A »Hírharang« eltökélt szándéka, hogy bizonyítékkal szolgáljon a »Vidéke« számára: az a fölényes, sőt, lesújtó kritika, amit a »Vidéke« gyakorolt, a függetlenségéért lángoló »Hírharang«-ot olyan vezércikk írására ihlette, amelyben a »Hírharang«, a »Vidéke« legalázatosabb szolgája, neki, a »Vidéké«-nek őszinte örömöt akarván szerezni, e gyönyörű betűt - a Szerelem e nélkülözhetetlen magánhangzóját -, mely sajnálatos módon mégis annyira sérti a »Hírharang« olyannyira kifinomult ízlését, nem kívánja mellőzni. Fel, barátim!"
S hogy e homályosan sejtetett, de egyértelműen be nem jelentett szörnyű fenyegetését valóra váltsa, a nagy Megúszta Szilárd elzárta fülét minden könyörgés elől, amely "kézirat"-ra irányult, s a nyomdászt szerényen fölkérte, hogy menjen a "p..olba", mikor az vele (a "Hírharang"-gal!) közölte, hogy "ideje már a lapot nyomdába adni"; elzárta a fülét minden elől, mondom, s hajnalig ült a nagy Megúszta Szilárd, fogyasztotta az éjjeli mécs olaját, és elmerült annak az igazán páratlan vezércikknek fogalmazásában, amelynek eleje így hangzott:
"Rendes ember cselekedete ez? Nem! Egyet tehet, kedvesem: elmegy. Helyesebb lesz! El, messze, messze; cseveghet, merenghet, kellemkedhet. S nem kell keseregjen csekélységeken. Nem megy? Helytelen. Vésse emlékezetébe: kedvem ellen tesz, kegyetlen kedvet kelt bennem e kerge tette. Nem fenekedem, nem fenyegetem: de szerencsétlen lesz, ezt leszegezem kereken. Velem kezd? Velem?! Kerge teve, lehetetlen elmebeteg! Szedte-vette-teremtette: eredj, menj, messze, messze, égbe, tengerre, keletre, veszekedett sebesen, de el!"
A nagy Megúszta Szilárdot, igen érthetően, megviselte e szörnyű erőfeszítés, s így aznap éjjel már nem is akart csinálni semmit. Kéziratát határozottan, eltökélten, sőt, hatalma tudatában nyújtotta át a várakozó nyomdászinasnak, majd ráérősen hazasétált, és kimondhatatlan méltósággal ágyába hanyatlott.
Közben a nyomdászinas, akire a kéziratot rábízta, lóhalálában futott az emeletre a szedőszekrényhez, s azon nyomban hozzáfogott, hogy a kéziratot kiszedje.
Először is belenyúlt a nagy R rekeszébe, mert a szöveg a "Rendes" szóval kezdődött, és diadalmasan kiemelt egy nagy R-et. Sikerétől mámorosan, elvakult türelmetlenségében tüstént rávetette magát a kis e rekeszére - ám ki tudná leírni elszörnyedését, mikor ujja üresen emelte ki onnan csipeszét? ki tudná lefesteni megdöbbenését és haragját, mikor a rekeszt ujja hegyével végigtapogatva ráébredt, hogy hiába tapogatja, mert a rekesz üres? Egyetlen kis e nem akadt a kis e-k rekeszében; s ahogy félénken rápillantott a nagy E-k rekeszére, szörnyű rémülettel tapasztalta, hogy az ugyancsak üres. Megrettenése arra indította, hogy odafusson a nyomdászhoz.
- Uram! - mondta zihálva. - E-k nélkül nem tudok kiszedni semmit!
- Mit beszélsz? - morogta a nyomdász, aki gyilkos kedvében volt, hogy kénytelen ilyen soká fönnmaradni.
- Uram, lába kelt a nyomdában minden e-nek, nincsen se nagy, se kicsike.
- Hogy az ördögbe tűnt el a szekrényből mind?
- Nem tudom, uram - mondta az inas -, de azt tudom, hogy a "Vidéké"-től az egyik inas itt lábatlankodott egész éjszaka, biztos az fújta meg.
- Hogy vesznének meg! Biztos az - felelte a nyomdász, és elvörösödött mérgében. - Amondó vagyok, Bob, kisöreg, az első adandó alkalommal menj át, és csapd meg az összes i-jüket, sőt - hogy a fene egye meg - a z-iket is.
- Meg én - felelte Bob, kacsintott, és összeráncolta homlokát. - Majd megmutatom én nekik. Majd mondok én nekik egyet-mást; de addig is mi lesz a kézirattal? Ma éjjel nyomdába kell kerülnie, különben a kutya se fizet, és...
- Egy büdös vasat se - szakította félbe a nyomdász mély sóhajtással, jól megnyomva a "büdös" szót. - Nagyon hosszú a cikk, Bob?
- Nem mondhatnám, hogy nagyon hosszú - mondta Bob.
- Nohát akkor! Csinálj, amit tudsz. Ha egyszer nyomdába kell kerülnie - mondta a nyomdász, aki nyakig volt a munkában -, akkor szúrj be valami más betűt az e helyett, úgyse olvassa el a kutya se a fickó zöldségeit.
- Rendben van - felelte Bob -, meglesz! - és már futott is a szedőszekrényhez. - Nagyon jó, jól odamondogat nekik, ahhoz képest, hogy nem is káromkodós ember. Majd én teszek róla, hogy kiszúrjuk a szemüket, mi? a fene a gyomrukba. Tudom én, hogy mit kell csinálni! - Noha Bob csak tizenkét éves volt, és nem ütötte meg a másfél métert, ha harcra került a sor, a maga kicsiségében felért bárkivel.
Az itt leírt kényszerhelyzet minden nyomdában előfordul, bár meg nem mondhatom, hogy mi a magyarázata; a tény azonban vitathatatlan, s ha előfordul, hát x-szel helyettesítik a hiányzó betűt. Bizonyára azért, mert a szedőszekrényben az x-ből akad a legtöbb felesleg, vagy legalábbis akadt régen, oly hosszú ideig, hogy azóta ez már a nyomdászok közt egyenesen szokássá vált. Ami Bobot illeti, eretnekségnek vélte volna, hogy a hiányzó betűt ilyen esetben mással pótolja, mint x-szel.
- Meg kell x-eznem a bekezdést - mondta magában, amint döbbenten olvasott -, de ennél e-zőbb szöveget én még nem láttam életemben! - Szemrebbenés nélkül beszúrta az x-eket, és a szöveg így x-esen került a nyomdába.
Másnap reggel Várad lakói majd hanyatt estek, mikor a "Hírharang"-ban az alábbi szokatlan vezércikket olvasták:
"Rxndxs xmbxr csxlxkxdxtx xz? Nxm! Xgyxt txhxt, kxdvxsxm: xlmxgy. Hxlyxsxbb lxsz! Xl, mxsszx, mxsszx; csxvxghxt, mxrxnghxt, kxllxmkxdhxt. S nxm kxll kxsxrxgjxn csxkxlysxgxkxn. Nxm mxgy? Hxlytxlxn. Vxssx xmlxkxzxtxbx: kxdvxm xllxn txsz, kxgyxtlxn kxdvxt kxlt bxnnxm x kxrgx txttx. Nxm fxnxkxdxm, nxm fxnyxgxtxm: dx szxrxncsxtlxn lxsz, xzt lxszxgxzxm kxrxkxn. Vxlxm kxzd? Vxlxm?! Kxrgx txvx, lxhxtxtlxn xlmxbxtxg! Szxdtx-vxttx-txrxmtxttx: xrxdj, mxnj, mxsszx, mxsszx, xgbx, txngxrrx, kxlxtrx, vxszxkxdxtt sxbxsxn, dx xl!"
E rejtélyes, boszorkányos vezércikk hihetetlen felzúdulást keltett. Az emberek agyában megfogamzott a gondolat, hogy e hieroglifák valami szörnyű árulást rejtenek; megrohanták Megúszta Szilárd lakását, hogy fölmagasztalják a lámpavasra; de Megúszta úrnak nyoma veszett. Elillant, ki tudja merre; még a kísértetét se látta többé senki.
A népharag, minthogy jogos alanyát képtelen volt meglelni, lassan-lassan elült; de üledékként ott maradt utána a szerencsétlen ügyről alkotott véleményének zagyvaléka.
Volt aXXűz, aki az egészet maXimális szemtelenségnek vélte.
Volt, aki azt hitte, hogy Megúszta úr meXállt lélek.
Egyesek szerint az egész ügyet érdemes meXívlelni.
Néhányan már hallani se akartak róla, mert megfeXi a gyomrukat.
Mások szaXempontból mérlegelték a kérdést.
Egy azonban fiX - állapította meg mindenki -, Megúszta úr oXerűtlenül viselkedett; s minthogy sehol sem lelték az egyik szerkesztőt, fölmerült az ötlet, hogy kössék fel a másikat.
Kialakult egy józanabb vélemény is: nem érdemes az egésszel törődni, mert úgyse érinti más buXáját, csak az eltűnt Megúszta úrét. Érteni persze nem értette senki, még a város matematikusa is bevallotta, hogy ilyen homályos problémával mit sem tud kezdeni. Az X - tudja mindenki - ismeretlen mennyiséget jelöl, de ebben az esetben (ha jól megfigyeljük), ismeretlen mennyiségű X-szel találkozunk.
Bob, a nyomdászinas véleménye (arról, hogy ő X-ezte meg a cikket, hallgatott, mint a sír) nem keltett akkora figyelmet, amekkorát szerintem megérdemelt volna, bár nyíltan és bátran kifejtette. Azt mondta, neki az ügy felől semmi kétsége, világos az egész: Megúszta urat "képtelenség volt rávenni, hogy úgy igyék, mint más rendes ember, furton-furt nyakalta a sört, hát persze hogy megvadult, attól X-elt át mindent, az fix".
Fordította Göncz Árpád
NOVELLA, MELY NEM A BLACKWOODBAN[145] JÖN, DE ODAVALÓ
Ó, ne lehelj... stb.
MOORE MELÓDIÁI-BÓL[146]
A legnotóriusabb balszerencsét is legyőzi végül a bölcsesség fáradhatatlan bátorsága - mint ahogy a legmakacsabb vár is megadja magát, ha az ostromló ébersége nem ismer lankadást. Salmanazaar, mint a szentírásban olvassuk, három évig vesztegelt Samaria előtt: de Samaria végre is elesett. Sardanapal - lásd Diodorosznál - hét esztendeig tartotta magát Ninivében; de hiába. Trója a második lustrum végén kimerült; és Azoth, mint Aristaeus becsületszavára kijelenti, mégiscsak megnyitotta kapuit Psammitticus előtt, noha egy század ötödrészén át zárva tartotta...
- Te nyomorult!... bestia!... hárpia!... - mondtam a feleségemnek esküvőnk másnapján -, te fúria!... te böjti boszorkány!... te utolsó!... te moslékosdézsa!... te rezes arcú kvintesszenciája minden utálatnak!... te... te... - s itt lábhegyre állva, torkon ragadtam, és szájamat szorosan füléhez illesztve, éppen készültem kidobni ajkaim közül egy új és még sokkal kimondottabban szidalmazó jelzőt, mely, ha elhangzik, bizonnyal végképp meggyőzi őt tökéletes semmirevalóságáról, mikor, rendkívüli borzalmamra és bámulatomra, váratlan fölfedeztem, hogy elveszett a lélegzetem.
"Elakadt a lélegzetem", "elvesztettem a lélegzetemet" stb. oly frázisok, melyeket elég gyakran ismétlünk a mindennapi társalgás folyamán; de sohasem gondoltam még arra, hogy a rettenetes szerencsétlenség, amelyről beszélek, valóban bona fide,[147] és ténylegesen megtörténhetik! Tessék elképzelni - azaz ha egyáltalán van önökben hajlam a dolgok elképzelésére -, képzeljék el, mondom, csodálkozásomat - megdöbbenésemet - kétségbeesésemet!
De van egy jó szellemem, mely sohasem hagyott el egészen. Legszélsőségesebb hangulatomban is mindig megmarad bizonyos érzékem a józanság iránt, et le chemin des passions me conduit - mint Lord Edouard mondja a Julie-ben önmagáról - à la philosophie véritable.[148]
Ámbár nem állapíthattam meg mindjárt az első pillanatban teljes pontossággal, hogy mily fokig lettem e különös szerencsétlenség áldozata, mindenesetre elhatároztam, hogy a dolgot feleségem elől eltitkolom addig, míg újabb tapasztalat föl nem tárja e hallatlan baleset horderejét. Ezért arcom puffadt és eltorzult képét hirtelen huncut és kacér jovialitás kifejezésére cserélve, egy kis kézlegyintést adtam hölgyemnek az egyik arcára, s egy csókot a másikra, s egyetlen szótagot sem ejtve - ó, fúriák! hisz nem volt lélegzetem! -, otthagytam őt nagy bámulatában, mert igazán furcsa lehettem, amint valami pas de zéphyr ütemére kitáncoltam a szobából.
Igen! szóról szóra lélegzettelen. Komolyan állítom, hogy lélegzetem teljességgel eltűnt. Egy pelyhet nem tudtam továbbfújni, bár életem függött volna tőle - vagy akár egy tükör lapján a legkisebb foltot ejteni. Kemény sors! - de mégis találtam valami enyhülést kétségbeesésem első, mindent elborító paroxizmusában. Némi kísérletezés után felfedeztem, hogy a gondolatközlés képessége, amelyről mikor feleségemmel való párbeszédemet nem tudtam folytatni, azt következtettem, hogy tökéletesen megsemmisült, voltaképp csak részleges gátlást szenvedett, és rájöttem, hogy ha az érdekes válság alkalmából leeresztem hangomat a torokhang bizonyos szokatlan mélységeibe, tovább folytathattam volna érzéseim szavakba öntését; mert a hang e mélyebb - torokbeli - rétegei, mint megállapítottam, nem függnek a lélegzet áramától, hanem csak a torok izmainak bizonyos görcsös mozgásaitól.
Egy székre vetve magam, egy darabig mély elmélkedésbe merültem. Annyi bizonyos, hogy gondolataim nem voltak nagyon vigasztaló jellegűek. Ezer határozatlan és siralmas fantazma kerítette hatalmába lelkemet - s még az öngyilkosság gondolata is átcikázott agyamon; de hát hozzátartozik az emberi természet romlottságához, hogy elveti a kínálkozót és készet, s fut az után, ami távoli és kétes. Így borzadtam én meg az öngyilkosságtól, mint a sorsok legborzasztóbbjától, míg a cirmos szorgalmasan dorombolt a szőnyegen, s még a kiskutya is folyton nyítt az asztal alatt: mindenik szemmel láthatólag büszkén tüdeje teljesítményére, s mindez nyilván az én tüdőbeli impotenciámat akarta csúfolni.
Határozatlan remények és félelmek hadától ostromolva, végre meghallottam feleségem léptét, amint ment lefelé a lépcsőn. Így megbizonyosodva távollétéről, dobogó szívvel tértem vissza szerencsétlenségem színhelyére.
Gondosan bezárva az ajtót belülről, energikus kutatásba ingtam: Lehetséges, gondoltam, hogy valami sötét sarokban lappangva, valami szekrényben vagy fiókban rejtőzve, meglelem kutatásom eltűnt célját. Meglátom könnyű köd alakjában - akár tapintható formában is. A filozófia számos kérdésében sok filozófus is nagyon filozófiátlanul tud beszélni. De William Godwin[149] Mandeville című művében azt írja, hogy "egyetlen realitás az, ami láthatatlan" - s bizonnyal mindenki elismeri, hogy ez a mondás talál az én esetemre. Szeretném figyelmeztetni a jó ítéletű olvasót, gondolja meg, mielőtt az ilyenféle állításokat túladag képtelenséggel vádolná. Anaxagorasz, jól emlékezhetünk, váltig bizonygatta, hogy a hó fekete; s azóta meggyőződtem róla, hogy így is van.
Soká és nagy komolysággal folytattam a keresést: de iparkodásom és kitartásom eredménye valóban megvetést érdemlőnek bizonyult; mert nem volt egyéb, mint egy sor hamis fog, két pár papucs, egy szemüveg és egy csomó billet-doux,[150] amit Szélházy úr írt a feleségemhez. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez az újabb bizonyíték feleségemnek Szélházy úr iránt táplált hajlamairól nem ejtett nagyon kétségbe. Hogy Puffanchné asszony csodálattal tekint valakire, aki annyira tökéletes ellentéte Puffanch úrnak: az csak természetes és szükséges rossz. Én, mint tudnivaló, vastag és testes ember vagyok, de egyszersmind kissé kurta termetben. Csoda-e hát, ha vetélytársam lécszerű nyurgasága és közmondásossá vált magassága Puffanchné asszony szemében kellő megbecsüléssel találkozott? De hadd térjek a tárgyra.
Fáradságom, mint előbb mondtam, gyümölcstelennek bizonyult. Hiába kutattam át egyik szekrényt, egyik zugot, egyik fiókot a másik után. Bár egyszer, egy pillanatig, azt hittem, közel vagyok a célhoz, amint egy toalettasztalkát fölfordítva, véletlen eltörtem egy üveg Grandjean-féle Arkangyal-olajat - amit, mint kellemes parfőmöt, vagyok bátor ez alkalommal is figyelmükbe ajánlani.
Nehéz szívvel tértem vissza boudoir-omba, hogy valami módszeren tűnődjek, amivel feleségem éberségét kijátszhatom, míg megtenném az előkészületeket az elutazásra: mert már elhatároztam, hogy elhagyom hazámat. Idegen országban, ahol nem ismernek, talán a siker némi reményével próbálhatom meg elrejteni a csapást, mely sújtott - e csapást, mely még a szegénységnél is inkább alkalmas arra, hogy elidegenítse az emberek érzéseit, s az erényes és boldog tömegek jól megérdemelt fölháborodását vonja az átoksújtott szerencsétlenre. Nem soká haboztam. Gyors emlékezőképességem lévén, betanultam könyv nélkül az egész "Metamora" című tragédiát. Nagy szerencsémre eszembe jutott, hogy e dráma dikciójában, legalább ami a hős szájába adott részeket illeti, a hangtónusok, melyeket, mint fölfedeztem, az én orgánumom nem tudott többé kihozni, teljességgel szükségtelenek, s hogy ott a mély torokhangnak kell uralkodni elejétől végig.
Egy ideig sűrűn látogattam egy népes tó mocsaras partjait; ugyan nem a Démoszthenész hasonló eljárására gondolva ebben, hanem oly szándékból, mely sajátosan és tudatosan a magamé volt. Így minden tekintetben fölfegyverkezve, eltökéltem elhitetni a feleségemmel, hogy hirtelen a színpad iránti szenvedély lepett meg. Ez bámulatosan sikerült; s nemsokára láttam, hogy bármily kérdésre vagy megjegyzésre föltűnés nélkül válaszolhatok békahangú és síri tónusaimban a tragédia valamely passzusával - jóformán akármelyikkel, mert, mint nagy örömömre megállapítottam, minden része egyforma jól ráillett minden témára és alkalomra. És nem kell gondolni, hogy mikor ezeket a passzusokat elszavaltam, elmulasztottam volna azt a kacsingatást - azt a fogvicsorítást - azt a térdrángatást - azt a lábvonogatást - vagy akármelyiket azokból a bájmozdulatokból, amelyeket méltán tekint mindenki egy népszerű színész jellemző mozdulatainak. Igaz, hogy már kényszerzubbonyról beszélt, aki látott - de azt, hál' isten, senki se gyanította, hogy elvesztettem a lélegzetemet.
Végre elintézve dolgaimat, egy reggel jó korán helyet foglaltam a ...-ba induló postakocsin, ismerőseimnek előre tudtul adva, hogy nagy fontosságú ügyek kívánják azonnali személyes jelenlétemet ebben a városban.
A kocsi zsúfolásig tömve volt; de a bizonytalan félhomályban nem lehetett megkülönböztetni útitársaim arcát. Minden eredményesebb ellenállás nélkül engedtem magam beszorítani két kolosszális terjedelmű úriember közé; mialatt egy harmadik, még hatalmasabb térfogatú, engedelmet kérve a bátorságért, amelyet magának venni merészelt, teljes hosszában ölembe vetette magát, és egy pillanat alatt álomba merülve, megkönnyebbülésért esdő összes gutturális sóhajaimat oly horkolásba fojtotta, mely megszégyenítette volna a Phalarisz-bika bőgését. Szerencsére légző képességem állapota lehetetlenné tette a megfulladást. Ily szerencsétlenségről nálam szó sem lehetett.
Amint azonban közeledvén a város külsőbb részeihez, már határozottabb fénnyel pirkadt a hajnal, kínzóm fölállt, és megigazítván inggallérját, udvarias modorban mondott köszönetet kedvességemért. De látva, hogy mozdulatlan maradok - ugyanis minden tagom kificamodott, és fejem egészen rézsút merevedett -, aggódni kezdett értem; és fölköltve a többi utast, nagyon határozott hangon adta elő véleményét, hogy eleven és felelős útitárs helyett az éj folyamán egy hullát csempésztek közibük; s hogy bebizonyítsa sejtelmének igazságát, egy ökölcsapást mért a jobb szememre.
Erre a többiek, egyik a másik után - kilencen voltak a társaságban - mind kötelességüknek tartották legalább fülemet meghúzni. S miután egy fiatal gyakorló orvos is, zsebtükrét szájamhoz illesztve, megállapította, hogy nincs bennem lélegzet, üldözőm verdiktje ellentmondhatatlan ítéletté vált; s az egész kompánia kifejezésre juttatta eltökéltségét, hogy a jövőben nem tűr bárány módra ilyen lehetetlenséget, és ami a jelent illeti: nem utazik tovább hullákkal egy kocsiban.
Így hát kidobtak maguk közül a Varjú-csárda mellett - ahol éppen elhaladt a kocsi -, s nagyobb szerencsétlenség nem is esett, mint hogy két karom kitört a barátságtalan jármű hátsó kereke alatt. Sőt, meg kell adni, a kocsisban volt annyi emberség, hogy nem mulasztotta el utánam dobni legnagyobbik utazóládámat, amely pont a fejemre esve igen érdekes és különös módon zúzta meg koponyámat.
A Varjú csárdása, aki vendégszerető ember, úgy találva, hogy ládám tartalma elegendőképpen kárpótolhatja minden esetleges kis fáradságért, amit érdekemben magára vesz, azonnal elhívatta egy orvos ismerősét, és egy tízdolláros, szaldírozott számla ellenében gondjaira bízott.
Megvásárlóm a lakására vitt, s tüstént hozzáfogott műtéteihez. De mikor a fülemet levágta, életjeleket vélt rajtam fölfedezni. Meghúzta a csengőt, és elküldött egy szomszéd gyógyszerészért, hogy vele tanácskozza meg a teendőket. Közben arra az eshetőségre gondolva, hogy életbenlétemet illető gyanúja végre is alaposnak bizonyulhat, hasmetszést eszközölt rajtam, s néhány belemet kivonva, félretette privát vizsgálatai számára.
A gyógyszerész úgy vélekedett, hogy mégiscsak halott vagyok. Kétségbeesetten iparkodtam megcáfolni ezt a gondolatot, teljes erőmből rugdalva és ugrálva, s a legőrültebb rángatódzásokat végezve, mert az orvos műtétei bizonyos mértékig újból eszméletre hoztak. De mindezt egy újfajta galvántelep hatásának tulajdonították, amellyel a gyógyszerész, aki tagadhatatlanul tudós ember, több érdekes kísérletet végzett, s ezek engem, ki végrehajtásukban személyes részt vettem, önkéntelenül is mélyen érdekeltek. Azonban a legnagyobb gyötrelem forrása volt számomra, hogy ámbár többször megpróbáltam társalgást kezdeni, beszélőképességem oly tökéletesen elhagyott, hogy még csak ki sem tudtam nyitni a számat; annál kevésbé válaszolhattam némely elmés, de fantasztikus teóriára, amelyekre más körülmények között a hippokratészi patológiában való jártasságom könnyen talált volna ellenvetést.
Nem tudva eredményre jutni, orvosaim későbbi vizsgálatra bízták a dolgomat. Fölvittek a padlásszobába; s miután az orvos felesége alsónadrággal és harisnyával látott el, az orvos maga összekötözte kezeimet, és felkötötte az államat egy zsebkendővel, aztán bezárta az ajtót kívülről, és elment ebédelni, sietve, s engem egyedül hagyva a csönddel és gondolataimmal.
Most legnagyobb örömömre fölfedeztem, hogy, ha az állam nem volna fölkötve a zsebkendővel, meg bírnék szólalni. Megvigasztalódva e gondolaton, éppen a "mindenütt jelenvaló Isten", pár passzusát kezdtem ismételgetni magamban, ami rendes szokásom elalvás előtt, mikor két éhes és dühös macska, besurranva a fal egy nyílásán, s indulót zendítve à la Catalani, egyik jobbról, másik balról arcomra ugrottak, s illetlen vetélkedésbe fogtak orrom szegényes prédájáért.
De mint a perzsa Mágia vagy Mige-Gush fülének elvesztése folytán emelkedett Cyrus trónjára, és Zopyrusnak levágott orra szerezte meg Babylon birtokát, úgy az a pár uncia, amit arcom súlyából vesztettem, életem megmentőjének bizonyult. Fölpiszkálva a fájdalom által és dühtől lángolva, egyetlen erőfeszítéssel széttéptem kötelékeimet és a kendőt. Végigmentem a szobán, megvető pillantást vetettem a küzdő felekre, és föltárva az ablaktáblákat, szörnyű rémületükre és csalódásukra kiugrottam az ablakon.
A postarabló W., akihez én különösen hasonlítottam, épp akkor ment át a városi tömlöcből a vérpad felé, melyet számára a város végén emeltek. Rendkívüli gyöngesége és hosszas betegsége megszerezte neki a privilégiumot, hogy bilincs nélkül maradt, és vérpadra való toalettjében - mely nemigen különbözött az enyémtől - teljes hosszában feküdt a bakó szekerének mélyén, s ez véletlenül az orvos ablaka alatt haladt el abban a pillanatban, mikor leugrottam. Senki sem őrizte, csak a kocsis, aki aludt, és két újonc a hatodik gyalogezredből, ezek meg be voltak rúgva.
Balsorsom úgy akarta, hogy belepottyantam a szekérbe lábbal. W., aki élelmes fickó volt, rögtön észrevette a kínálkozó alkalmat. Hirtelen fölszökve kiugrott a szekér faránál, és befordulva egy fasorban, pillanat alatt eltűnt szem elől. Az újoncok, kiket a zökkenés fölriasztott, nem értették, hogy mi történt, de látva, hogy valaki, aki tökéletes pendant-ja a gonosztevőnek, talpon áll előttük a szekér közepén, természetesen azt hitték, hogy a gazember, azaz W., ahogy kifejezték magukat, "szökési kísérletet akar tenni". Ezt a véleményüket egymással közölve, kortyintottak egyet, aztán jól lebunkóztak a puskatussal.
A szekér nemsokára rendeltetési helyére ért. Nyilván nem is védekezhettem. Kikerülhetetlen végzetként várt az akasztófa. Félig kábult, félig keserű érzéssel törődtem bele ebbe. Nincs bennem sok cinizmus, de úgy éreztem magam, mint egy kutya. Azonban a hóhér már a nyakamra illesztette a hurkot. A zsámoly kiesett lábam alól.
Nem akarom leírni érzéseimet az akasztófán; bár bizonnyal lenne erről mondanivalóm, s a téma olyan, amiről még alig írtak jót. Valóban csak az írhat erről a tárgyról igazat, akit már egyszer fölakasztottak életében. Minden írónak arra kellene szorítkoznia írásaiban, amit személyesen átélt. Így Marcus Antonius a részegeskedésről írt értekezést.
Annyit mégis megemlíthetek, hogy nem haltam meg. Testemet fölakasztották, de lélegzetem nem lévén, nem is fulladhattam meg; s eltekintve a bal fülem alatti csomótól, mely úgy nyomott, mint egy katonai gallér, a dolog nem is volt nagyon kellemetlen. Igaz, hogy amikor a zsámolyt kilökték alólam, a nyakam erősen megrándult: de ez csak jó ellenszere volt annak a rándításnak, amit a kövér úr ficamított rajta a kocsiban.
Azonban jól megfontolt okokból mindent elkövettem, hogy a közönség ne érezze magát csalódottnak, amiért odafáradt. Azt mondják, hogy vonaglásaim rendkívüli hatást tettek. Görcseimet nehéz lett volna túllicitálni. A tömeg "Hogy volt!"-ot kiabált. Több úriember elájult; s egy csomó hölgyet kellett hisztérikus rohamokban hazaszállítani. Pinxit fölhasználta az alkalmat, hogy a helyszínen fölvett vázlat alapján tehesse meg az utolsó ecsetvonásokat csodálatos festményén, az "Elevenen megnyúzott Marsyas"-on.
Mikor már elegendő szórakozást nyújtottam, jónak látták testemet levenni az akasztófáról - annál inkább, mert közben elfogták és felismerték az igazi bűnöst, amit én, szerencsétlenségemre, még nem tudtam.
Ez természetesen sok rokonszenvet ébresztett személyem iránt, és miután hullámért senki sem jelentkezett, hatósági rendelet intézkedett, hogy egy köz-sírboltban temessenek el.
Ott, kellő haladék után, nyugalomra is helyeztek. A halottőr eltávozott, s én egyedül maradtam. E pillanatban Marston[151] Elégedetlen-jénék egy sora ötlött eszembe:
Nyílt házat tart a Halál: jó fiú!
Micsoda szemenszedett hazugság!
Bár én leütöttem a koporsó födelét, s kiléptem belőle. A hely félelmes, komor és nyirkos volt, s engem iszonyú levertség fogott el. Csupa unalomból tapogatóztam előre, a kétoldalt sorba rakott koporsók között. Egyenként leemeltem őket, s föltörve a födelüket, elmélkedésekbe merültem a beléjük zárt friss halandóságról.
Ez itt - monologizáltam, egy püffedt, túltáplált, gömbölyű hullára bukkanva - bizonnyal szerencsétlen ember lehetett, s boldogtalan a szó minden értelmében. Rettentő sorsa volt: nem tudott járni, csak totyogni. Egész életében nem úgy járt, mint egy emberi lény, csak mint egy elefánt - ember helyett rinocérosz.
Ha előre akart haladni, kísérletei idétlenségbe fulladtak, - és kivált, ha keringeni próbált: nyilvánvaló eredménytelenségbe. Ha egy lépést tett előre, végzete azt mérte rá, hogy kettőt tegyen jobbra és hármat balra. Tanulmányai Crabbe[152] költészetére szorítkoztak. Sejtelme sem lehetett egy pirouette csodájáról. Neki a pas de papillon absztrakt fogalom volt. Hegy csúcsára sohasem hágott föl. Sohasem szemlélte toronytetőről egy metropolis fénytengerét. A meleg halálos ellensége volt. A kánikulában - ami kutya időt jelent - napjai kutya napok voltak. Álmai: lángok és fulladás - hegyek, hegyek fölött - Pélion és Ossa. Rövid lélegzetű ember volt - mindent egy szóban kimondva, rövid lélegzetű ember! Fúvóhangszeren játszani a leglehetetlenebb különösség lehetett szemében. Ő találta fel az önműködő legyezőket, a szélvitorlát és ventillátort. A fújtatógyáros Dupont kuncsaftja volt ő, s dicstelen halált halt, mikor megpróbált elszívni egy cigarettát. Esete engem mélyen érdekel - sorsával őszintén rokonszenvezek.
De ez itt - folytattam -, ez itt - és dühösen húztam ki tokjából egy sovány, hosszú, különös alakot, akinek figyelemre méltó külseje szinte összerezzentett, mint egy kellemetlen ismerős -, ez itt egy gazember, aki semmi földi irgalomra nem tarthat igényt. - Így szólva, hogy jobban láthassam elmélkedésem tárgyát, orrát hüvelyk- és mutatóujjam közé vettem, és ülő helyzetbe hozva őt a földön, így tartottam el magamtól karhossznyira, mialatt folytattam monológomat.
Semmi földi irgalomra nem tarthat igényt - ismételtem. Ugyan kinek jutna eszébe, hogy egy árnyéknak irgalmazzon? Aztán nem kapta-e ki ő bőven a részét e halandó élet áldásaiból? Ő volt ősapja a magas szobroknak - a minareteknek - villámhárítóknak - és Lombardia jegenyéinek. Értekezése: "Árnyak és Árnyékok", halhatatlanná tette nevét. Korán végezte iskoláit és pneumatikát tanulmányozott. Azután hazajött, örökké beszélt, és trombitált. Ő minden dudák patrónusa. Kedves írói Légváry és Pihánszky; kedves zeneszerzője: Füttyös. Ő dicső halált halt: gázmérgezésben - levique flatu corrumpitur, mint a fama pudicitiae Hieronymusnál.[153] Ő kétségtelenül valóságos...
- Hogy képes erre... hogyan... képes... erre? - szakított félbe kritikám áldozata, lélegzetért lihegve, és kétségbeesett erőfeszítéssel lerántva álláról a köteléket. - Hogy lehet Göthös úr ily pokolian kegyetlen, hogy így összeszorítja az orromat? Nem látja, hogy fölkötötték az államat? s önnek tudnia kell - ha valamit, hát ezt igazán tudnia kell, hogy mennyi fölösleges lélegzet szorult belém! De ha nem tudja, üljön le, és meg fogja látni. Az én helyzetemben igazán nagy megkönnyebbülés, ha kinyithatom a számat, ha kiönthetem, ami bennem van, ha beszélhetek, s kivált olyan emberrel, mint ön, aki nem érzi magát minden pillanatban indíttatva arra, hogy megszakítsa az ember beszédének fonalát. Minden közbeszólás bosszantó - az ilyesmit mindenképp el kellene tiltani, nem gondolja? ne feleljen, kérem, elég ha egy beszél egyszerre. Mindjárt befejezem, s akkor kezdheti ön. Honnan a pokolból került ön ide, uram? - egy szót se, könyörgök - én már itt vagyok egy idő óta - rettenetes szerencsétlenség! -, gondolom, hallott is már róla? szörnyű katasztrófa! - éppen az ön ablaka alatt mentem el - most történt, nemrégiben - amikorjában ön a színészetért rajongott -, iszonyú véletlenség! - hallott már olyasmiről, hogy valaki hirtelen "lélegzetet kap?" nos? - fogja be a száját, ha mondom! - mikor a magamé is túlsok volt mindig! - s hozzá a sarkon belebotlottam Fecseghybe - az egy pillanatig sem hagy szóhoz jutni - egyetlen szótagot sem tudtam elhelyezni -, végre is roham fog el - merevgörcs, epilepszia - Fecseghy elrohan - fene a bolondokba! - holtnak néztek és idedugtak - szép kis história! - mindent hallottam, amit ön rólam mondott - minden szó hazugság - förtelmes! - kábító! - gyalázatos! - undok! - érthetetlen! - satöbbi - satöbbi - satöbbi.
El sem lehet képzelni, mily bámulattal hallgattam e váratlan szónoklatot; s mily örömmel győződtem meg fokról fokra arról, hogy a lélegzet, melyet oly szerencsésen kapott el ez az úriember - akiben hamarosan fölismertem szomszédomat, Szélházy Lehelt -, tulajdonképpen azonos azzal a lélegzettel, melyet én feleségemmel való társalgásom közben elvesztettem. Az idő, a hely és a körülmények ezt a tényt kétségen kívül helyezték. De azért nem eresztettem el azonnal Szélházy úr orrnyúlványát - legalább addig nem, s evvel sokat mondok, míg a lombardiai jegenyék ősapja folytatta a magyarázatot, amellyel megtisztelt.
E dologban abból a belém gyökerezett előrelátásból indultam ki, mely mindenha uralkodó jellemvonásom volt. Elgondoltam, hogy még mindig számos nehézség várhat a menekülés útján, melyeket részemről csak a legnagyobb erőfeszítés győzhet le. Fontolóra vettem, hogy sokan hajlamosak a birtokukba jutott előnyöket - bármilyen értéktelenek, sőt alkalmatlanok, terhesek is legyenek azok rájuk nézve - abban az irányban tartani sokra, amint másokra haszon származnék elnyerésükből, vagy rájuk magukra eladásukból. Nem lehet ez az eset Szélházy úrnál is? Ha túlságos vágyat árulok el, hogy visszakapjam a lélegzetet, amelytől most annyira szeretne megszabadulni - nem teszem-e ki evvel magamat kapzsisága túlköveteléseinek? Vannak a világon gazemberek - állapítottam meg egy sóhaj kíséretében -, akik nem haboznak lelkiismeretlenül kihasználni még legközelebbi szomszédaik szorultságát is, és Epiktétosz mondása szerint mindenki annál kevésbé vágyik könnyíteni felebarátai baján, mennél sürgősebb neki megszabadulni a magáétól.
Ilyen és hasonló megfontolásokkal Szélházy úr orrát továbbra is befogva tartottam; s jónak láttam e szerint formálni a válaszomat is.
- Szörnyeteg! - kezdtem a legmélyebb felháborodás hangján -, szörnyeteg, és dupla széllel bélelt idióta! - te merészelsz, te akit gazságaidért kettős lélegzettel vert meg az ég - te merészelsz engem a régi ismerős bizalmas hangján szólítani? - Én hazudok? Én fogjam be a szájam? - mondhatom, szép kifejezések, magamfajta rendes, egylélegzetű úriemberrel szemben! - s mindezt akkor, mikor az én hatalmamban van, enyhíteni a szerencsétlenséget, mely oly méltán sújtott - elvenni kínzó lélegzeted fölöslegét!
Brutusként szünetet tartottam, hogy válaszra várjak, amit Szélházy úr, mint egy tornádó zúdított rám. Csak úgy ömlött szájából a bizonykodás és mentegetőzés. Minden feltételbe hajlandó volt belemenni, s én nem mulasztottam el, hogy ezt teljes mértékben ki is használjam.
Az előleges tanácskozások befejeztével sarokba szorított ismerősöm átszolgáltatta a bitorolt lélegzetet; melyről - miután előbb gondosan megvizsgáltam - nyugtát is állítottam ki neki.
Jól tudom, akadnak majd olyanok, akiknek nem tetszik, hogy ily könnyedén beszélek ily légies vonatkozású üzletről. Azt fogják mondani, hogy bővebben kellett volna kitérnem e tranzakció részleteire, amely - nagyon is igaz - sok új fényt vethet a fizika filozófiájának egy magas érdekességű ágára.
Mind e kifogások ellen - legnagyobb sajnálatomra - nem vethetek semmit. Egy távoli célzás az egyetlen válasz, melyet adni módomban van. Vannak bizonyos körülmények - de érettebb megfontolás után úgy gondolom, biztosabb ily kényes dologról a lehető legkevesebb szót ejteni. A dolog, ismétlem, nagyon kényes, s azonkívül beleütközhetik egy harmadik személy érdekeibe, akinek kénszagú neheztelését e pillanatban a legkisebb mértékben sem kívánnám magamra vonni.
Nemsokára a barátságos megegyezés után sikerült menekvést találnunk a sírbörtönből. Föléledt hangjaink egyesült erőfeszítése csakhamar eléggé fölkeltette a külvilág figyelmét. Ollós, az ellenzéki lapszerkesztő, kétszer is kiadott egy írást "a föld alatti hangok természetéről és eredetéről". Válasz - viszonválasz - cáfolat - és a cáfolat cáfolata egymást követték egy demokratikus újság hasábjain. Csak mikor úgy akarták a vitát eldönteni, hogy a sírboltot fölbontották, s Szélházy úr és én megjelentünk a színen: csak akkor győződött meg mindkét párt egyformán, hogy feltevéseik messze jártak az igazságtól.
Nem fejezhetem be e szemelvényeket egy mindenesetre eléggé eseménydús élet néhány különös epizódjából anélkül, hogy újból föl ne hívjam olvasóim figyelmét ama sztoikus filozófia előnyeire, amely biztos és kész pajzzsal szolgál a balsors láthatatlan, tapinthatatlan s gyakran érthetetlen nyilai ellen. E bölcsesség szellemében hitték a régi zsidók, hogy a mennyország kapui ellenállhatatlanul kitárulnak bűnös és szent előtt egyformán, ha jó tüdővel és gyermeki bizalommal kiáltja azt a szót, hogy: "Ámen". E bölcsesség szellemében volt az is, hogy mikor pestis dühöngött Athénban, és minden eszközt hiába kíséreltek meg elhárítására, Epimenidész templom és szentély építését javasolta "annak az istennek, akit illet". Laertius beszéli ezt e filozófusról, művének második könyvében.
Fordította Babits Mihály
HOGYAN ÍRJUNK BLACKWOOD-CIKKET?
A próféta nevében - fügét vegyenek!
TÖRÖK FÜGEÁRUSOK KIÁLTÁSA
Föltételezem, hogy mindenki hallott már rólam. A nevem Signora Pszyché Cleopatra. Csak az ellenségeim hívnak Sicky Clay-O'Patricknak. Tudom, hogy a Sicky csak a Pszyché közönséges elferdítése, a Pszyché szép görög név, "lelket" jelent (azaz engem, hisz csupa lélek vagyok), néha meg "pillangó"-t, s ez utóbbi kétségtelenül a megjelenésemre utal új bíbor selyemruhámban, az égszínkék arab kabátkával, zöld paszomány-díszítéssel és a hét narancssárga fodorral. Ami meg a Clay-O'Patrickot illeti - aki csak rám néz, rögtön tudhatja, hogy nem hívnak Clay-O'Patricknak. Ezt Miss Rhea Répa terjeszti rólam, merő irigységből. Piha, Rhea Répa kisasszony! A kis nyomorult! De mit is várhatna az ember egy répától? Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e néha a közmondás: "Könnyebb a répából vért fakasztani..." stb. (N. B.: az első adandó alkalommal eszébe juttatni.) (N. B.: orra alá dörgölni.) Hol is tartok? Ja, igen. Tudom, hogy a Clay-O'Patrick csak a Cleopatra eltorzult formája, Cleopatra királynő volt (akárcsak én. Dr. Lukasgaras mindig Szívkirálynőnek hív), és a Cleopatra, akárcsak a Pszyché, szép görög név, apám meg görögöt tanult a középiskolában, s így megillet a családi nevünk, ami igenis Cleopatra és semmi esetre sem Clay-O'Patrick. Senki más nem hív Sicky Clay-O'Patricknak, csak Rhea Répa. Én Signora Pszyché Cleopatra vagyok.
Mint az előbb már említettem, mindenki hallott rólam: én vagyok Signora Pszyché Cleopatra, a Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért levelezési rovatának méltán ünnepelt vezetője. Dr. Lukasgaras adta nekünk ezt a címet, s azt mondja, azért esett épp erre a választása, mert úgy döng, mint egy üres rumoshordó. (Ő néha kissé közönséges, de mélyen érző lélek.) Mindig odaírjuk a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit, akár egy akadémikus, hogy Tud. Ak. Tag. Dr. Lukasgaras szerint ez annyit jelent: Tudni Akarná, de Tagadja, és nem azt, hogy az illető akadémiai tag, de hát Dr. Lukasgaras olyan vicces ember, hogy sose lehet tudni, mikor mond igazat. Mi mindenesetre kitesszük a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit - K. É. K. H. A. R. I. S. Ny. Á. K. - azaz Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért. Egy szó - egy betű, ami határozottan haladás a Tudományos Akadémiai Tagok három megcsonkított szavával szemben. Dr. Lukasgaras úgy véli, hogy kezdőbetűink adják a mi igazi jellegünket de akármi legyek, ha értem, mit akar ezzel mondani.
De hiába volt a doktor minden jó szolgálata, és hiába a mozgalom minden fáradságos erőfeszítése, hogy észrevétesse magát - mindaddig, míg én is be nem léptem, nem sok sikert arattak. Az az igazság, hogy a tagok elmerültek a nagyon is sekélyes hangú vitatkozásba. A szombat esti felolvasásokat nem annyira a mélység, mint inkább a bohóckodás jellemezte. Épp csak hogy ledarálták a napirendet. Nem kutatták a mélyen fekvő okokat, az alapelveket. Egyáltalán: nem kutattak semmit. Nem fordítottak figyelmet a nagy kérdésre, a "dolgok helyénvaló voltára". Röviden: ilyen finom írás nem hangzott el egy sem. Mind olyan alacsony volt - alacsony! Semmi mélység, semmi olvasottság, semmi metafizika, semmi, amit a művelt ember spirituálisnak nevez, s amit a műveletlen dumaként bélyegez meg (dr. L. azt mondja, hogy a "dumá"-t Dumas-nak kellett volna írnom - de én ehhez jobban értek).
Mikor a mozgalomhoz csatlakoztam, minden igyekezetem arra irányult, hogy finomabb gondolkodásmódot, finomabb írásmodort honosítsak meg, s az egész világ tudja, mekkora sikerem volt. Lapunk, a K. É. K. H. A. R. I. S. Ny. Á. K., legalább olyan jó tanulmányokat közöl, mint a Blackwood's Magazine. Azt mondom, a Blackwood, mert tudom, hogy a legfinomabb írások, bármiről szóljanak is, e méltán ünnepelt folyóirat hasábjain fedezhetők fel. Ezt állítottuk példaképül magunk elé, bármilyen témáról legyen is szó, s ennek megfelelően hamarosan beletanultunk a villámhírekbe. És különben is, nem olyan nehéz dolog összehozni egy igazi Blackwood-cikket, ha az ember a jó végéről fog hozzá. Persze nem a politikai cikkekről beszélek. Mióta Dr. Lukasgaras megmagyarázta, mindenki tudja, hogy azok hogy készülnek. Blackwood úrnak van egy szabóollója és három inasa, aki a parancsait lesi. Az egyik átnyújtja neki a Times-t, a másik az Examiner-t, a harmadik a Képes Családi Blablá-t. Mr. B. csak vág és kever. Ez hamar kész van - semmi más, csak az Examiner, a Blabla és a Times - aztán a Times, a Blabla és az Examiner - majd a Times, az Examiner és a Blabla.
De a magazin fő érdeme vegyes cikkeiben rejlik: ezek közül a legjobbak az alatt a fejléc alatt jelentek meg, amelyet Dr. Lukasgaras Furcsaságok-nak hív (tekintet nélkül arra, hogy miről is szólnak), más meg Érdekességek-nek. Az ilyenfajta írásokat régóta nagyra becsülöm, de hogy megírni hogy kell az ilyesmit, azt csak azóta tudom pontosan, mióta legutóbb (a mozgalom megbízásából) meglátogattam Mr. Blackwoodot. A módszer nagyon egyszerű, bár annyira nem, mint a politikai cikkeké. Mikor fölkerestem Mr. B.-t, és tudtára adtam a mozgalom óhaját, roppant udvariasan üdvözölt, bevezetett dolgozószobájába, és világosan megmagyarázta az egész eljárást.
- Drága hölgyem - mondta (szemmel láthatólag mély hatással volt rá fejedelmi megjelenésem, hiszen bíborszínű selyemruhám volt rajtam, a zöld paszományokkal és a narancsszínű fodrokkal), de drága hölgyem, foglaljon helyet! A dolog így áll: először is annak, aki az érdekességeket írja, nagyon fekete tintája kell legyen, nagyon vastag tolla, és a tollának nagyon tompa hegye. És: jól jegyezze meg, Pszyché Cleopatra kisasszony! - folytatta rövid szünet után hallatlanul határozottan és ünnepélyesen - jól jegyezze meg! - ezt - a - tollhegyet - soha - sem szabad - kicserélni! Itt rejlik, hölgyem, itt rejlik a titok, a lélek, az érdekesség. Szilárd meggyőződéssel állítom, hogy senki - bármilyen lángész volt is - nem írt még jó tollal - ugye ért engem - jó cikket. Biztosra veheti, hogy ha egy kézirat olvasható, akkor már nem is érdemes elolvasni. Ez a mi hitünk dogmája, s ha ezzel nem tud készségesen egyetérteni, akár ne is folytassuk megbeszélésünket.
Elhallgatott. Nekem persze eszem ágában sem volt véget vetni a megbeszélésnek, egyetértettem ezzel a nagyon is nyilvánvaló állítással, amelynek igaz voltáról, mondtam, magam is réges-régen meg vagyok győződve. Ez láthatóan jólesett neki, és imigyen folytatta intelmeit:
- Talán ellenszenves az ön szemében, Pszyché Cleopatra kisasszony, hogy egy cikket, vagy inkább cikksorozatot állítsak ön elé példaképül, tanulmány tárgyául: de mégis legyen szabad fölhívnom szíves figyelmét néhány példára. Lássuk csak. Itt volt, teszem azt "A Halott, Aki Élt". Ragyogó írásmű! - egy úriember följegyzései benyomásairól, midőn elhantolták, noha a lélek még nem távozott el testéből -, csupa íz, félelem, érzés, metafizika, műveltség. Az ember megesküdött volna, hogy a cikk írója koporsóban született és ott is nevelkedett. Aztán meg ott volt "Egy Ópiumszívó Önvallomása" - finom, nagyon finom írás! - pompás képzelőerő - mély gondolatok - elmeél - csupa tűz és harag - zamatos érthetetlenség. Csinos kis halandzsa, és az emberek csak úgy falták. Írhatta volna akár Coleridge is - de nem ő írta. A kedvenc cerkóf-majmom. Juniper, költötte, egy nagy pohár, vízzel föleresztett, cukorral édesített, meleg borovicska fölött. (Ha ezt bárki más mondja, és nem Mr. Blackwood, aki kötötte az ebet a karóhoz, el se hiszem.) Aztán ott volt a "Botcsinálta kísérletező", arról az úrról, aki sütőkemencébe került, de épen és egészségesen, bár kétségkívül jól átsülve jött ki onnét. Meg "A Néhai Orvos Naplója", amelynek fő érdeme a jó hanta és a slampos görögség - a közönség mindkettőt szerfelett kedveli. A "Férfi a Harangban" - ez olyan írás, Cleopatra kisasszony, amelyet nem győzök eléggé a figyelmébe ajánlani. Egy ifjú ember históriája, aki épp egy harang nyelve alatt tér nyugovóra, és arra ébred, hogy a harang temetésre szól. A kongás megőrjíti, annak a rendje és módja szerint előveszi hát a noteszét, és följegyzi benyomásait. A benyomás, az a fontos, Cleopatra kisasszony! Ha valaha fölakasztják - megérne ívenként legalább tíz aranyat. Ha erőteljesen akar írni, Cleopatra kisasszony, szenteljen a benyomásoknak aprólékos figyelmet.
- Feltétlenül, Mr. Blackwood - mondtam.
- Helyes - bólintott. - Látom, maga szívem szerint való tanítvány. De meg kell ismertetnem mindazokkal a részletekkel, amelyek ismerete nélkül senki sem tud vérbeli Blackwood-cikket írni, olyat, amely magán viseli a benyomások bélyegét; olyat - érti, hogy mire gondolok? -, amely megítélésem szerint minden szempontból kiváló.
Először is olyan pácba kell kerülnie, amilyenbe maga előtt még nem jutott senki. Például az a kemence - az telitalálat. De ha éppen nincs kéznél kemence vagy nagyharang, nem tud könnyűszerrel kiesni egy léghajóból, nem tudja elnyeletni magát a földindulással, nem tud kéményben rekedni: be kell érnie valami hasonló, képzelt balesettel. Persze jobban szeretem, ha tények támasztják alá szavait. Semmi sem segíti úgy a képzeletet, mint a szóban forgó kérdésben szerzett gyakorlati ismeretek. "Az igazság furcsa dolog", tudja jól, "túltesz a hazugságon", s amellett sokkalta célravezetőbb.
Biztosítottam, hogy van egy kitűnő harisnyakötőm, s amint hazamegyek, fölkötöm magam.
- Ragyogó! - felelte. - Kösse föl magát; ámbár az akasztás már kissé elcsépelt. Esetleg eszébe jut valami jobb is. Például vegyen be valami szabadalmazott gyógyszert, aztán írja meg nekünk a benyomásait. Persze a tanácsom érvényes mindenféle balesetre, és könnyen megeshet, hogy hazafelé menet fejbe verik, elgázolja az omnibusz, megharapja egy veszett kutya, vagy csatornába fullad. No de menjünk csak tovább.
Ha már eldöntötte, miről ír, meg kell fontolnia, hogy milyen legyen elbeszélésének hangneme, modora. Van oktató hangnem, lelkendező hangnem, természetes hangnem - valamennyi elég közismert. De itt van például a lakonikus hangnem, másképpen rövid és velős, amely csak az utóbbi időben kezd divatba jönni. Csupa rövid mondat. Valahogy így: "Csak kurtán. Csak pattogósan. Csupa pont. Semmi bekezdés."
Aztán ott van a fennkölt hangnem, a terjengős, a felkiáltásokkal tarkított. Legjobb regényíróink közül többen ezt követik. A szavaknak szakadatlan pörögniük kell, mint a búgócsigának, és olyasféle zajt is kell csapniuk, ez kitűnően megfelel értelem helyett. Valamennyi stílus közül az a legjobb, ha az író annyira lóhalálában ír, hogy nincs ideje gondolkodni.
A metafizikus stílus szintén jó. Ismerjen az ember bármilyen nagy szót, itt az alkalom, hogy hasznát vegye. Beszéljen ionikus és eleatikus iskoláról - Arkhütaszról, Gorgiaszról és Alkmaiónról. Ejtsen el néhány szót az objektivitásról és szubjektivitásról. Csak fel a fejjel, ócsárolja nyugodtan azt, akit úgy hívtak, hogy Locke. Fintorogjon a dolgok állapotán, úgy általában, s ha történetesen olyasmi találna kicsúszni a tollából, ami már kissé sok, eszébe se jusson kivakarni, csak fűzzön hozzá egy lábjegyzetet, és írja oda, hogy a fenti mélyenszántó észrevételért köszönettel tartozik a "Kritik der reinen Vernunft"-nak vagy a "Metaphysische Anfangsgrunde der Naturwissenschaft"-nak. Ez nagyon művelten hangzik, és... és... és nagyon őszintén.
Van még több, hasonlóképpen jeles stílus, de ezek közül csak kettőt szeretnék megemlíteni - a transzcendentális stílust és a heterogén stílust. Az előbbi érdeme, hogy az író sokkal mélyebben tekint bele a természet rejtelmeibe, mint bárki más. Ez a telepatikus képesség igen hatásos, ha helyesen kezelik. Olvasgassa a "Szélrózsá"-t - nagyon tanulságos. A nagy szavakat ez esetben kerülni kell: olyan pici szavakat kell használni, amilyen picinyeket csak lehet; s helyes, ha az ember ezeket is tótágast írja. Nézze át Channing verseit, és hivatkozzék arra, amit a "Bödönnek látszó pohos kis ember"-ről ír. Szúrjon be valamit a Felsőbbrendű Egyről. Egy szót se az Alsóbbrendű Kettőről. Mindenekelőtt tanuljon meg homályosan írni. Csak sejtetni - állítani semmit. Ha hajlamot érez arra, hogy azt mondja: "vajas kenyér", az istenért: ki ne mondja! Mondhat bármit, mondhat mindent, ami azt megközelíti. Utalhat makarónira, sőt elmehet egész odáig, hogy a zabkására tesz burkolt célzásokat, de ha a vajas kenyér a cél, drága Pszyché kisasszony, legyen óvatos, és a világ minden kincséért ki ne ejtse azt, hogy "vajas kenyér"!
Biztosítottam róla, hogy amíg élek, ki nem mondom többé. Homlokon csókolt és folytatta:
- Ami a heterogén stílust illeti, az csupán tervszerű keverék, a világ minden stílusának azonos arányú elegye, következésképpen benne van minden, ami mély, nagy, fura, pikáns, pimasz és puszilnivaló.
Nos, tegyük fel, hogy eldöntötte, milyen balesetet és milyen stílust választ. De hátravan még a legfontosabb - ami azt illeti, ez az egésznek a lelke -: a töltelékre gondolok. Semmi okunk feltételezni, hogy egy úrihölgy, vagy úriember, egy könyvmoly életét éli. Ám éppen ezért mindennél fontosabb, hogy írása a műveltség levegőjét árassza, vagy legalábbis széles körű általános olvasottságáról tegyen tanúságot. Nos, elárulom, ezt hogyan érheti el. Ide nézzen! (Levett a polcról három-négy semmitmondó külsejű kötetet, és találomra belelapozott.) Ha csak egy pillantást vet is a világ bármely könyvének bármely oldalára, azon nyomban fölfedezi benne a tudóskodásnak vagy a bel-esprit-izmusnak valamely apró morzsáját, márpedig éppen ez adja a Blackwood-cikkek utolérhetetlen aromáját. Mindjárt föl is jegyezhetne egynémely apróságot, míg én olvasom. Állítsunk fel két csoportot. Az első: Érdekfeszítő tények, hasonlatok gyártására, a második: Érdekfeszítő kifejezések, alkalmi felhasználásra. Nos, írja! - és én írtam, ahogy diktálta:
ÉRDEKFESZÍTŐ TÉNYEK HASONLATOK GYÁRTÁSÁRA. "Kezdetben csak három Múzsa volt: Melete, Mneme és Aoidé - Elmélkedés, Emlékezés és Ének." Ha helyesen alkalmazza, ezt a kis tényt ugyancsak kiaknázhatja. Amint látja, nem közismert, és kissé recherché hat. Óvatosnak kell hát lennie, és őszinte keresetlenséggel odavetnie.
- Más. "Az Alpheus folyó átfolyt a tenger színe alatt, és vize odaát úgy bukkant a felszínre, hogy mit sem veszített édességéből." Hát ami azt illeti, ez eléggé elcsépelt, de ha jól készíti el és szépen tálalja, olyan frissen fest, hogy frissebb már nem is lehetne.
- No, ez már jobb valamivel. "Egyesek úgy érzik, hogy a borneói írisznek édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan." Pompás, és milyen választékos! Egy picit változtasson rajta, és csodát művel. De van itt más is a növénytan területéről. Nincs, ami jobban csúszna, főleg egy kis latinnal nyakon öntve. Írja! "A jávai Amygdalus Flos Aeris gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestől. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát." Hát ez fölséges. Hogy ebből micsoda hasonlat lesz! Most pedig lássunk néhány érdekfeszítő kifejezést is.
ÉRDEKFESZÍTŐ KIFEJEZÉSEK. "Li Hsziu Ju, a tiszteletre méltó kínai regény." Remek! Ha ezt a néhány szót ügyesen illeszti be a szövegbe, már be is bizonyította, hogy alaposan ismeri a kínai nyelvet és irodalmat. Így még csak elboldogul arab, szanszkrit vagy csikasszó nélkül is. De spanyol, olasz, német, latin és görög nélkül már nem állja a sarat. Mindenre valami kis mintát kell keresnem magának. Bármilyen apróság megfelel, hisz úgyis csak találékonyságától függ, hogyan illeszti be a cikkébe, írja csak!
Aussi tendre que Zaïre - gyöngéd, mint Zaire -, ez franciául van. Arra utal, hogy a hasonló című francia tragédiában milyen gyakran fordul elő ez a szókapcsolat, a tendre Zaïre. Ha megfelelő módon alkalmazza, nemcsak nyelvtudását bizonyítja, hanem olvasottságát és okosságát is. Mondhatja például, hogy a csirke, amit éppen elfogyasztott (mert tegyük fel, hogy a cikke arról szól, mint fulladt meg a torkán akadt csirkecsonttól), csöppet sem volt aussi tendre que Zaïre. Írja!
Van muerte tan escondida,
Que no te sienta venir,
Porque el plazer del morir,
No mestorne e dar la vida.
- Ez spanyolul van - Miguel de Cervantes írta. "Siess, halál, de add, hogy ne halljam lépteid, mert örömöm érkezteden életre kelt megint." Ezt be lehet csúsztatni csak úgy à propos, mikor épp haláltusáját vívja a csirkecsonttal. Írja!
Il pover 'huomo che non se'n era accorto,
Andava combattendo, e era morto.
Ez olaszul van, megértette - és Ariostótól származik. Annyit jelent, hogy a hős a csata hevében nem vette észre, hogy ugyancsak megölték, és holtában is vitézül folytatja a harcot. Alkalmazása a maga esetében nyilvánvaló - mert bízom benne, Pszyché kisasszony, hogy legalább másfél órát rugódozik még azután, hogy megölte a torkán akadt csirkecsont, Írja, kérem!
Und sterb' ich doch, so sterb' ich denn
Durch sie - durch sie!
Ez német - Schiller verse, "Ha meghalok - ha végre meghalok - miattad - miattad!" Világos, hogy ez esetben végzetének okát, a csirkét aposztrofálja. Tudni szeretném, akad-e olyan úriember (vagy hölgy), ha esze van, aki ne halna meg szívesen egy kapribogyóval és gombával töltött, narancszselével körített és ízlésesen tálalt, jól hízott molukka-kappanért? Írja! (Tortoninál készítik így, ott kap.) Írja, legyen szíves!
Itt egy csinos és ritka kis latin mondás (az ember nem lehet elég recherché vagy tömör, ha latinul idéz, különben közönségessé válik) - ignoratio elenchi. Bűnös az ignoratio elenchi bűnében -, azaz fölfogja a szavakat, amelyeket hall, de nem fogja föl az értelmüket. Tehát ostoba, érti? Mint az a szerencsétlen fickó, akit maga megszólított, miközben cikákolt a torkán akadt csirkecsonttól, s így az nem értette, hogy maga mit is akar mondani. Vágja az arcába az ignoratio elenchi-t, és egy csapásra megsemmisítette. Ha mégis volna mersze válaszolni, mondja neki Lucanusszal, hogy a beszéd csupán anemona verborum, szavak mákonya. Az anemónának, bármilyen ragyogó szép, nincsen szaga. Vagy ha elkezd szitkozódni, sújtson le rá az insomnia Jovis - jupiteri képzelgés - pallosával. Ezt a kifejezést Silius Italicus használta (itt ni!) a dagályos és pöffeszkedő gondolatok jellemzésére. Holtbiztos, hogy ez szíven találja a fickót. Mást nem is tehet, fölfordul és meghal. Lesz szíves írni?
Most keressünk valami csinosat görögül - például Démoszthenésztől. Άνης ό φενωλήαι πάλιν μαχεσδαι Ennek van is egy tűrhető fordítása a Hudibras-ban:
Mert aki fut, harcolhat még,
kit megöltek, többé soha.
Egy Blackwood-cikkben nincs, ami olyan jól mutatna, mint a görög. Már maguk a betűk is mély értelmet sugallnak. Figyelje csak meg, hölgyem, milyen agyafúrt ez az epszilon! Annak a phinek meg kétségtelenül püspöknek kéne lennie! Vagy akad-e még egy olyan csinos fickó, mint az omikron? Olyan piperkőc, mint a tau? Röviden: nincs a göröghöz fogható, egy vérbeli "mitéreztem-amikor"-lap számára! A mi esetünkben napnál is világosabb, hogy mit kell kezdenie vele. E mondatot, mint szörnyű átkot, ultimátumként vágja annak a semmirekellő hájfejű csirkefogónak az arcába, aki nem értette a maga nyilvánvaló, csirkecsontra utaló angolságát. Ezt érteni fogja és eltakarodik, biztos lehet benne.
Mr. B. mindössze ennyi intelmet intézett hozzám a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban, de éreztem, hogy ennyi elég is. Végre tudtam, mint kell megírnom egy igazi Blackwood-cikket, s el is határoztam, hogy azon nyomban hozzáfogok. Búcsúzáskor Mr. B. fölajánlotta, hogy megveszi a cikket, ha elkészül, de tiszteletdíjként mindössze ötven aranyat ígért érte, így hát elhatároztam, hogy inkább a mozgalomra hagyományozom, mintsem hogy ily nyomorúságos összegért elvesztegessem. Zsugoriságától eltekintve azonban a szóban forgó úriember minden tekintetben nagy tiszteletet tanúsított irányomban, és igazán kifogástalan udvariassággal kezelt. Búcsúszavai mélyen megindítottak, és örökké hálával fogok rájuk visszaemlékezni.
- Drága Pszyché kisasszony - mondta, és szemében könny csillogott -, segítségére lehetnék-e bármi másban, hogy dicséretre méltó vállalkozása sikerrel járjon? Hadd gondolkozzam. Könnyen megeshet, hogy nem sikerül - nem sikerül elég hamar vízbe fojtania magát, vagy... vagy... torkán akasztani egy csirkecsontot, vagy... vagy... fölkötnie magát... vagy... s megharaptatnia... hopp! Most jut eszembe, néhány egészen elsőrendű bulldog van az udvaron - pompás dögök, biztosíthatom - vadak, és minden egyéb... ezek aztán megkeresik magának a pénzt, széttépik, fodrostól, mindenestől, öt perc sem telik bele (majd nézem az órám!) ...másra ne gondoljon, csak, hogy mit érez! Gyer' ide Tom! Peter! Dick, te csibész! Fogjátok meg...!
Minthogy azonban igazán nagyon siettem, és nem volt már egy percem sem, vonakodva bár, de kénytelen voltam távozni; el is indultam nyomban - be kell vallanom, kissé talán nagyobb hirtelenséggel, mint az udvariasság szigorú szabályai egyébként megengednék.
Mikor Mr. Blackwoodtól elváltam, az volt a fő célom, hogy - tanácsához híven - azonnal valami bajba keveredjem, ez lebegett a szemem előtt, mikor majd egész nap Edinburghot jártam, valami kétségbeesett kalandot kergetve - kalandot, amely megfelel érzelmeim hevességének, és méltó annak a cikknek nagyszerűségéhez, amelyet írni szándékoztam. E kirándulásomra elkísért néger szolgám, Pompey, és kis ölebem, Diána. Alkonyatig eltartott, míg vesződséges vállalkozásomat végre siker koronázta. Akkor esett az a fontos esemény, amelyről - annak eredményeként - az alábbi Blackwood-cikket írtam, heterogén stílusban:
Jó hölgyem, mily lehetőségtől
fosztanál meg imigyen?
COMUS[154]
Nyugodt és csöndes délután volt, mikor az isteni Edina utcáit róttam. Az utcákon szörnyű volt a nyüzsgés és a zűrzavar. Férfiak beszéltek. Nők sikoltoztak. Gyermekek csukladoztak. Disznók visítottak. Szekerek zötyögtek. Bikák bömböltek. Tehenek bőgtek. Lovak nyerítettek. Macskák nyivákoltak. Kutyák táncoltak. Táncoltak! Hát lehetséges ez? Táncoltak! Ó, jaj! gondoltam, én eltáncoltam már a táncaimat. Ilyen az élet. A borongós emlékeknek minő szelleme kél életre egyszer-másszor a zseni elméjében, és a vérbő képzelet, kiváltképpen az oly zsenié, aki halhatatlanságra ítéltetett, a derűnek, az isteninek, a mennyeinek, az ujjongónak, az emelkedettnek minő tisztító, örökkévaló, folyamatos - és szinte azt mondhatnók soha meg nem szűnő - igen, folyamatos és soha meg nem szűnő, keserű, zaklató, fölkavaró, s ha szabad azt mondanom, túlságosan fölkavaró hatása, amit talán irigylésre méltónak, a legigazabbul irigylésre méltónak nevezhetnénk - nem! a legnyájasabban gyönyörűségesnek, a legválasztékosabban éterinek (s ha szabad ezt a merész kifejezést használnom), a világon a legbájosabbnak (bocsáss meg, ó, nyájas olvasó!... mint mindig, újra elragadtak az érzéseim!). Egy ilyen elmében, ismétlem, az emlékek minő forgatagát kavarja fel holmi semmiség is! A kutyák táncoltak. És én - én nem táncolhattam. Kergetőztek - én sírtam. Ugrándoztak - én hangosan zokogtam. Mily megindító körülmények! - amelyek bizonyára felkeltik a klasszikusok olvasóiban a dolgok helyénvaló voltára utaló azon páratlan bekezdés emlékét, amely a csodálatos és tiszteletre méltó kínai regény, a Lassu Joe harmadik kötetének bevezetésében található.
A városon át vezető magányos sétámon két szerény, de hűséges társam kísért. Diána, én pudlikutyám! minden teremtmények legdrágábbika! Dús szőrzete fél szemére hullott, és nyakát divatos kék szalag övezte. Diána mindössze arasznyi magas volt, a feje valamivel nagyobb, mint a teste, hihetetlenül rövidre nyírt farka miatt maga a sértett ártatlanság, s ettől kedvence mindenkinek.
És Pompey, én négerem! Drága Pompey! hogy is feledhetnélek el téged valaha is? Karomat karjába öltöttem. 92 centi magas volt (kedvelem a pontosságot), és mintegy hetven-, talán nyolcvanéves. Pohos és karikalábú. A szája nem éppen kicsi, a füle nem éppen rövid. Foga azonban mint a gyöngy, nagy, dülledt szeme gyönyörűségesen fehér. A természet nem áldotta meg nyakkal, és térdét (mint fajtájánál általában) lába szára felső hányadának fele tájára helyezte. Öltözéke szembeszökően egyszerű volt. Ruhája mindössze egy húsz centi magas keménygallér és egy majdnem új drapp felöltő, amely korábban a szálas, tiszteletet parancsoló és előkelő Dr. Lukasgarast szolgálta. Szép kabát. Jól szabott. Jól varrott. Majdnem új. Pompey fölhúzta mind a két kezével, hogy a porba ne érjen.
Három főből állt a társaságunk, s közülük kettőt már jellemeztem. Volt egy harmadik is - én magam. Én vagyok Signora Pszyché Cleopatra. Nem Sicky Clay-O'Patrick. Megjelenésem lenyűgöző. Azon az emlékezetes délutánon, amelyről beszélek, bíborvörös selyemruha volt rajtam, égszínkék arab kabátkával. A ruhát zöld paszomány díszítette, és hét csinos, narancssárga fodor. Én voltam tehát a társaság harmadik tagja. Volt a pudli. Volt Pompey. Voltam én. Hárman voltunk. Azt mondják, kezdetben hárman voltak a fúriák is: Melty, Nimmy és Hetty - az Elmélkedés, az Emlékezés és a Vének.
A lovagias Pompey karjára támaszkodva, mögöttem tiszteletteljes távolságban Diánával vonultam végig a kies Edina egyik népes és nagyon kellemes utcáján. Egyszerre egy templom tárult szemünk elé - hatalmas, tiszteletre méltó gótikus katedrális, magas tornya az égbe nyúlt. Miféle őrület kerített hatalmába? Miért rohantam sorsom elébe? Elfogott a legyőzhetetlen vágy, hogy megmásszam a szédítő tornyot, s onnan vegyem szemügyre a hatalmas várost. A katedrális kapuja hívogatóan tárva-nyitva. Sorsom eldőlt. Beléptem a baljós kapubolton. Hol volt hát őrzőangyalom? - ha egyáltalán van ilyen. Ha! Kétségbeejtő szótag! mily végtelen sok rejtélyt, jelentést, kétséget, bizonytalanságot tartalmaz két betűd! Beléptem a baljós kapubolton! Beléptem: s átmentem alatta, narancssárga fodraimat nem érte semmi kár, s fölbukkantam a főhajóban. Azt mondják, így ment át a hatalmas Alfréd folyó is a tenger alatt, sértetlenül, s még csak vizes se lett.
Már-már azt hittem, a lépcsőfeljáró sosem ér véget. Körbe-körbe! Igen, körbe és fel, körbe és fel, körbe és fel, mígnem akaratlanul erőt vett rajtam a sejtelem, és a bölcs Pompeyn is, akinek támogató karjára a bimbózó érzelem minden bizalmával támaszkodtam - akaratlanul erőt nem vett rajtam a sejtelem, hogy a csigalépcső felső végét, véletlenül talán, de lehet, hogy szándékosan, eltávolították. Megálltam, hogy lélegzethez jussak; s közben történt valami, morális, sőt metafizikai szemszögből is túlságosan jelentős, semhogy említetlenül hagyjam. Úgy éreztem - sőt, biztos voltam benne -, nem tévedhettem, nem! hisz már percek óta aggódó gonddal figyeltem Diánám minden lépését, mondom, nem tévedhettem, hogy Diána patkányszagot érez! Nyomban fölhívtam e tényre Pompey figyelmét, és ő - ő is egyetértett velem. Az ésszerű kételynek immár nem maradt tere. Patkányszag érződött - Diána érezte. Szent egek! hát elfelejthetem valaha is a pillanat feszült izgalmát? A patkány! - ott volt - azaz valahol ott volt. Diána patkányszagot érzett. Én - én nem! Azt mondják, hogy egyesek úgy érzik, a bornyelő Izisznek is édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan.
Megmásztuk a csigalépcsőt, s már csak három-négy lépés választott el bennünket a csúcstól. De mi csak mentünk, s már csak egy lépés volt hátra. Egy lépés! Egyetlen kicsi, kicsi lépés! Az emberi lét hatalmas csigalépcsőjén egyetlen kicsi lépéstől mily rengeteg boldogság és nyomorúság függ! Magamra gondoltam, majd Pompeyre, majd a bennünket körülvevő rejtélyes és megmagyarázhatatlan sorsra. Pompeyre gondoltam! - és ó, jaj, a szerelemre. Arra a sok-sok helytelen lépésre gondoltam, amit tettem, s amit talán még tenni fogok. Elhatároztam, hogy ezentúl óvatosabb leszek, tartózkodóbb. Elengedtem Pompey karját, és az ő támogatása nélkül tettem meg az egyetlen hátralevő lépést, s elértem a torony fedélszékét. Pudlikutyám követett. Csak Pompey maradt ott, ahol volt. Álltam a csigalépcső csúcsán, s bíztattam őt, hogy lépjen föl. Felém nyújtotta karját, s hogy ezt megtegye, kénytelen volt elengedni eddig oly kemény kézzel tartott felöltőjét. Az istenek sohasem szűnnek gyötörni minket? A felöltő lehullott, és Pompey rálépett hosszú, földet érő szegélyére. Megbotlott és elesett - e következmény elkerülhetetlen volt. Előreesett, s förtelmes feje teljes erejével nekem vágódott - neki a mellemnek, s végigzuhantam Pompeyjel együtt a fedélszék kemény, koszos, undorító padlóján. De bosszúm biztos, azonnali és teljes volt. Dühömben két kézzel belekaptam gyapjas hajába, hatalmas mennyiségű fekete, bodros, göndör anyagot téptem ki és löktem el magamtól, a megvetés minden jelével. Lehullott a harangkötelek közé, s ott maradt. Pompey felállt, s egy szót se szólt. De nagy szemével siralmas pillantást vetett rám, és - fölsóhajtott. Ti istenek - micsoda sóhaj volt! Szívembe hasított. És a haj - a gyapjú! Ha elértem volna azt a gyapjat, könnyeimmel áztattam volna sajnálatom jeléül. Ámde sajna! - messze voltam ahhoz, hogy elérhettem volna. Ahogy a harangkötelek közt himbálódzott, azt hittem, él. Azt hittem fölmered a megbotránkozástól. Azt mondják a jávai Amagdarossz Azéris is gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestől. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát.
Civódásunk véget ért, s egy nyílást kerestünk, amelyen át szemügyre vehetnénk Edina városát. Ablak nem volt egy sem. A homályos kamrába csak egy négyszögletes, mintegy arasznyi átmérőjű nyíláson át szűrődött be fény, a padlótól jó két méter magasan. De mit meg nem old az igazi zseni tettereje? Eltökéltem, hogy felkapaszkodom e nyílásig. Rengeteg kerék, fogaskerék és más titokzatos értelmű alkatrész állt a nyílás tövében, szorosan a fal mellett; s a gépezetből a nyíláson át egy vasrúd meredt ki. A kerekek és a fal közt épp csak hogy elfért a testem - mégis makacsul eltökéltem magam, és úgy határoztam, hogy kitartok szándékom mellett. Magamhoz szólítottam Pompeyt.
- Látod azt a nyílást, Pompey? Ki akarok nézni rajta. Ide állsz épp a nyílás alá - így. Nos, tartsd a kezed, Pompey, hadd hágjak föl rajta - így. Most a másikat, Pompey, annak a segítségével följutok a válladra.
Megtett mindent, amit kívántam, s mikor följutottam, azt tapasztaltam, hogy könnyűszerrel ki tudom dugni fejem és nyakam a nyíláson. A kilátás fölséges volt. Képzelni sem lehet nagyszerűbbet. Csak egy pillanatra fordítottam el a szemem, míg Diánára rászóltam, hogy viselkedjék tisztességesen, és biztosítottam Pompeyt, hogy belátó leszek, és olyan könnyedén állok a vállán, amilyen könnyedén csak tudok. Megígértem, hogy gyöngéd leszek hozzá - ossi tenger que Atlanti óceán. S miután így elégtételt szolgáltattam hűséges barátomnak, buzgón és lelkesen átadtam magam a szemem előtt kitárulkozó látvány élvezetének.
E témáról szólván azonban kerülni fogom a bőbeszédűséget. Nem írom le Edinburgh városát. Mindenki járt már Edinburghban - a klasszikus Edinában. Csupán siralmas kalandom fontos részleteire szorítkozom. Mikor némileg kielégítettem már a város kiterjedésére, fekvésére, általános képére irányuló kíváncsiságomat, időt szakítottam, hogy a templomot, amelyben tartózkodom, meg a torony pompás architektúráját is szemügyre vegyem. Megfigyeltem, hogy a lyuk, amelyen át a fejem kidugtam, egy óriási óra számlapjára nyílik, s hogy az utcáról bizonyára jókora kulcslyuknak látszik, olyannak, mint amilyet a francia órák számlapján látunk. Azért vágták, nem vitás, hogy a sekrestyés kinyújthassa rajta a karját, s ha kell, beállíthassa bentről az óra mutatóit. Meglepődve láttam, milyen nagyok ezek a mutatók: a nagyobbik megvolt vagy három méter hosszú, s a szélte, ott, ahol a legszélesebb, tizennyolc-húsz centiméter. Szemmel láthatólag acélból volt, s úgy látszott, éles. Miután e részleteket s még több mást is, megfigyeltem, szemem újra a lenti dicső kilátásra fordult, és rövidesen elmerültem az elmélkedésbe.
Elmélkedésemből pár perc múlva Pompey hangja riasztott fel. Közölte, hogy nem bír tovább, és arra kért, hogy legyek szíves, szálljak le róla. Ez nem volt ésszerű, s hogy miért nem, azt elég hosszan meg is indokoltam. Válaszolt, de látszott, nem érti, hogy mit akartam mondani. Elöntött hát a méreg, és megmondtam neki kereken, hogy ostoba, hogy elkövette az Ignác von Pelenka bűnét, hogy mást sem tud, csak innamígalóvisz, s a beszéde nem több, mint irrgumburrgummacskanadrág. Ezzel, úgy látszik, megelégedett, és én újra belemerültem gondolataimba.
Úgy félórával ez után a szóváltás után, amint éppen elmerülten gyönyörködtem az alanti isteni szépségű tájban, meglepődve észleltem valami nagyon hideget, ami szelíd nyomást fejt ki nyakszirtemre. Mondanom sem kell, hogy kimondhatatlanul megrémültem. Tudtam, hogy Pompey ott van a lábam alatt, Diána meg, úgy ahogy ráparancsoltam, a hátsó lábán ül a kamra legtávolabbi sarkában. Mi lehet az? Ó, jaj! Nagyon hamar fölfedeztem. Fejemet óvatosan elfordítottam, és elszörnyedve észleltem, hogy az óra hatalmas, csillogó, pallos forma percmutatója körforgása során elérte a nyakamat. Tudtam, nincs egy másodperc veszteni való időm. Nyomban megpróbáltam visszahúzódni, de már késő volt. Képtelen voltam kihúzni a fejem a szörnyű csapdából, amely oly alaposan megfogott, s amely egyre szűkült, oly rohamosan, hogy még elképzelni is szörnyűség. Mondhatatlan volt e pillanat kínja. Fölnyúltam, és megpróbáltam teljes erőmből fölfelé nyomni a súlyos vaslemezt. De ezzel az erővel akár magát a katedrálist is megpróbálhattam volna fölemelni. Jött, jött, jött lefelé, mind jobban és jobban szorított. Sikítva kértem Pompey segítségét, de ő azt mondta, megsértettem érzéseit, mikor azt mondtam, hogy "piszkítja a pelenkát". Odakiáltottam Diánának, de ő csak annyit mondott, hogy "vau-vau-vau", meg hogy én ráparancsoltam, nehogy el találjon mozdulni a sarokból. Így hát társaimtól nem várhattam segítséget.
Időközben az Idő szörnyű és súlyos kaszája (most fedeztem fel e klasszikus mondás szó szerinti értelmét) nem állt meg, s nem is volt valószínű, hogy mozgása megállna. Mind lejjebb ereszkedett. Éle már hüvelyknyire belemélyedt nyakamba, és benyomásaim egyre határozatlanabbak és zavarosabbak lettek. Egyszer Philadelphiába képzeltem magam a méltóságteljes Dr. Lukasgaras társaságába, másszor Mr. Blackwood dolgozószobájába, amint éppen felbecsülhetetlen értékű tanácsokat ád. Majd derűsebb napok drága emlékei törtek rám, és arra a boldog időre gondoltam, mikor a világ még nem volt oly sivár, és Pompey korántsem volt kegyetlen.
Az óra tiktakja elszórakoztatott. Elszórakoztatott, mondom, mert érzéseim most a tökéletes boldogsággal voltak határosak, és minden csekélység örömömre szolgált. Az óra szüntelen tiktak, tiktak, tiktak-ja csupa dallam, zene volt most a fülemben, és időnként eszembe juttatta Dr. Mismás prédikációinak kegyes szóáradatát. Aztán ott voltak azok a nagy számjegyek az óra számlapján - milyen értelmesek, milyen intellektuálisak! Majd váratlanul táncra perdültek, mazurkát jártak - nekem az V-ös nyerte meg leginkább tetszésemet. Láthatólag jól nevelt úrihölgy. Semmi hányavetiség, a mozgásában semmi illetlenség. Megpörkölt a csúcsán, bámulatosan vágta ki a piruettet. Széket akartam odatolni neki, mert láttam, hogy belefáradt az erőfeszítésbe - és ekkor ébredtem teljesen tudatára siralmas helyzetemnek. De milyen siralmas! A mutató már két ujjnyira mélyedt a nyakamba. Élés fájdalom hasított belém. Imádkoztam a halálért, és pillanatnyi kínomban akarva, akaratlanul ismételgettem a költő, Miguel de Cervantes gyönyörű sorait:
Van Mucsán hat escondida
que neked te szedte-vette
borkő pisztoly delin úr-ír
no, mesterné darmol Vida!
De most új szörnyűség következett, olyasmi, amitől még a legerősebb idegrendszer is megborzad. A mutató kegyetlen nyomásától szemem, teljesen kidülledt üregéből. Míg azon gondolkodtam, hogyan legyek majd meg a szemem nélkül, az egyik valóban kiugrott a fejemből, végiggurult a toronysisak meredek falán, és kikötött a párkány mentén húzódó esőcsatornában. A szemem elvesztése nem is volt olyan borzasztó, mint az a pimasz függetlenség és megvetés, ahogy az odakintről rám nézett. Ott feküdt a csatornában, épp az orrom előtt, és a modora, ha nem ilyen ellenszenves, egyenesen nevetséges lett volna. Olyan pislogást, kacsingatást csapott, amilyet még sose láttam. A szemem viselkedése a csatornában a maga nyilvánvaló pimaszságával és szégyenletes hálátlanságával nemcsak bosszantó volt, hanem roppant kínos is, amiatt a rokonszenv miatt, amellyel ugyanazon fej két szeme, bármilyen távol volt is most egymástól, egymás iránt viseltetett. Kénytelen voltam én is pislogni, kacsingatni, mégpedig ugyanúgy, mint az a csibész jószág az orrom előtt. De váratlanul megkönnyebbültem, mert kiesett a másik szemem is. Ugyanabba az irányba tartott, mint a cimborája (lehet, hogy előre összeesküdtek?), kettesben legurultak az esőcsatornán, és igaz örömömre szolgált, hogy végre megszabadultam tőlük.
A mutató négy és fél hüvelyknyire mélyedt már a nyakamba. Már csak egy vékony bőrdarab maradt átvágnivaló. Tökéletes boldogság töltött el, mert tudtam, hogy legkésőbb pár perc, és megszabadulok e megalázó helyzetből. És várakozásomban nem is csalódtam. Az óriási percmutató pontban fél hat előtt öt perccel annyira jutott szörnyű körforgásában, hogy leválassza nyakam e csöpp kis maradékát. Nem voltam szomorú, midőn láttam, hogy fejem, amely annyi bosszúságot okozott, végre valahára elválik testemtől. Először legurult a toronysisak oldalán, néhány másodpercig megült a csatornában, majd folytatta útját, és leugrott az utca közepére.
Őszintén bevallom, hogy benyomásaim most páratlanul furcsák - nem is furcsák, inkább hallatlanul titokzatosak, zavarba ejtők és megmagyarázhatatlanok voltak. Érzékeim egyazon pillanatban itt is működtek, ott is. A fejem azt hitte, hogy én - a fej - vagyok az igazi Signora Pszyché Cleopatra, testem meg ugyanakkor meg volt győződve, hogy én - a test - vagyok az. Hogy tisztázzam ezzel kapcsolatos érzéseimet, kitapogattam zsebemben burnótos szelencémet, de miután elővettem, és igyekeztem kellemes tartalmából egy csipetnyit a szokásos módon alkalmazni, nyomban tudatára ébredtem különös hiányosságomnak, és rögtön a fejem után hajítottam a szelencét. Az nagy megelégedéssel szippantott fel egy csipetnyit, és viszonzásul hálásan rám mosolygott. Röviddel ezután beszédet intézett hozzám, de hogy mit mondott, azt fül híján nem hallottam tisztán. Annyit mindenesetre kivettem, hogy meg van döbbenve, miért akarok én még életben maradni ilyen körülmények között? Befejezésül idézte Ariosto nemes szavait:
Il pover homok che non sera korog,
adta vakondja tente-tente morog.
Tehát ahhoz a hőshöz hasonlított, aki a csata hevében nem vette észre, hogy megölték, és kiolthatatlan derekassággal folytatta a harcot. Most már semmi sem gátolt, hogy leszálljak emelvényemről, és le is szálltam. Hogy mi volt az, amit Pompey olyan nagyon különösnek talált a megjelenésemben, azt már sose fogom megtudni. A fickónak füléig szaladt a szája, és úgy összeszorította a két szemét, mintha diót akarna törni a szeme résében. Végül ledobta felöltőjét, egyetlen ugrással a lépcsőnél termett és elszelelt, én pedig Démoszthenész indulatos szavait vetettem a gazember után:
Andrew O'Phlegeton kár inalni sebtiben!
Odafordultam az én drágámhoz, a bozontos szőrű Diánához. Ó jaj, mily szörnyű látvány állta szememnek útját! Vajh patkány volt, amit láttam a lyukba belopózni? E lerágott csontok vajh azé a kis angyalé-e, akit oly kegyetlenül fölfalt a szörnyeteg? Ti istenek! mit látok ott? Szerelmetes kiskutyám szelleme, árnya, kísértete az, ami ott ül a sarokban oly kecses búbánatba merülten? Hallga! Ő szól, és - egek! - ez németül van... Schiller szavai:
Úgy starboda, így sterbide,
duxi-duxil
Ó, jaj! hát nem szól igazat?
Ha meghalok, ha végre meghalok,
miattad - miattad!
Drága teremtés! Ő is értem áldozta fel magát. Mi marad még a kutyátlan, négere fosztott, fejvesztett, szerencsétlen Signora Pszyché Cleopatrának? Ó, jaj! Semmi. Elvégeztetett.
Fordította Göncz Árpád
Rend az üzlet lelke.
RÉGI MONDÁS
Üzletember vagyok. Rendszerető ember vagyok. Végre is fő a metódus. De senkit sem vetek meg annyira teljes szívemből, mint azokat az excentrikus bolondokat, akik metódusról fecsegnek anélkül, hogy tudnák, mi az? ragaszkodva a betűhöz, s megsértve a szellemet. Az ilyenek az ő úgynevezett rendszeres módjukon mindig a legvadabb dolgokat cselekszik. Márpedig, úgy hiszem, ebben valóságos paradoxon rejlik. A valódi metódus csupán a rendes és józan dolgokhoz illik, s nem lehet alkalmazni arra, ami outré.[155] Micsoda határozott fogalmat köthetne valaki oly kifejezésekhez, mint "metodikus szelekótya?" vagy "szisztematikus ugrijancsi"?
Talán az én fogalmaim sem lennének ily tisztultak ebben a dologban, ha nem történt volna velem kisfiú koromban egy szerencsés véletlen. Egy jó lelkű, öreg ír dajka - akit el nem felejtek soha életemben - egy nap, mikor a szükségesnél nagyobb lármát csaptam, fölemelt a sarkamnál fogva, és elmondva mindenféle "üvöltő kis porontynak", kétszer-háromszor jól meglóbázott, úgyhogy végre a fejem, félrevágott kis sipkámon keresztül, nekicsapódott az ágy sarkának. Merem állítani, hogy ez eldöntötte sorsomat, s megalapította szerencsémet. Homlokomon azonnal jókora púp keletkezett, s kiderült, hogy ez pontosan a rend dudora - kívánni sem lehetne különbet. Innen az a határozott ösztöne a rendszernek és pontosságnak, amely olyan kiváló üzletemberré tett, amilyen tényleg vagyok.
Ha van valami a világon, amit gyűlölök: az a lángész. Azok az önök úgynevezett zsenijei mind tökéletes szamarak; mennél nagyobb lángész, annál nagyobb szamár, s e szabály alól nincs is kivétel. Főleg: lángészből éppoly kevéssé lehet jó üzletembert várni, mint pénzt a zsidóból, vagy kókuszdiót a fenyőfáról. Az ilyen istenteremtése mindig kisiklik valami fantasztikus vagy nevetséges spekuláció felé, amely egyáltalán nem illik bele a "dolgok rendjébe", s amelyet nem is lehet üzletnek tekinteni. Így az ilyen karakter azonnal fölismerhető - a foglalkozásáról. Ha azt látod, hogy valaki letelepszik, mint kereskedő vagy gyáros; vagy gyapjúval, esetleg dohánnyal, és más efféle excentrikus dolgokkal akar üzletet csinálni; vagy rőfösnek megy, vagy szappanfőző lesz vagy más ilyesmi; vagy azt állítja, hogy ő ügyvéd vagy kovács - vagy orvos - akármi, ami elüt a rendestől -, az ilyenről minden további nélkül megállapíthatod, hogy zseni: azaz a hármasszabályt alkalmazva: szamár.
Márpedig én semmi tekintetben nem vagyok zseni, hanem szabályos, rendes üzletember. Naplóm és főkönyvem ezt azonnal igazolhatják. Ezek kitűnően vannak vezetve, noha tán nem illik, hogy ezt magam mondom; s ami általában szokásaim pedáns pontosságát illeti, egy óra sem tehetne túl rajtam. Hozzájárul ehhez, hogy foglalkozásomat mindig embertársaim mindennapi viszonyaival összhangzásban állapítom meg. Nem mintha ebben a dologban a legcsekélyebbet is köszönhetném túlságosan is gyengeelméjű szüleimnek, akik bizonnyal valóságos zsenit csináltak volna belőlem, ha őrangyalom nem jön segítségemre. Életrajzban fő az igazság; még inkább az önéletrajzban; de ki fogja elhinni, ha mégoly ünnepélyesen jelentem is ki, hogy szegény apám, mikor körülbelül tizenöt éves voltam, betett egy úgynevezett "tisztességes vaskereskedés és vezérképviselet" irodájába, mely állítólag "nagyszerű üzleteket csinált". Nagyszerű fityfirittyet! Mégis, ennek az ostobaságnak az lett a következménye, hogy alig két-három nap múlva magas lázban küldtek vissza együgyű famíliámhoz, s veszélyes fájdalommal a homlokomon, rend-dudorom táján. Szinte reménytelen volt az eset hat hétig, hajszálon lógott az életem, az orvosok lemondtak rólam stb., stb. De bár sokat szenvedtem, végelemzésben mégis hálás voltam. Megmenekültem attól, hogy "tisztességes vaskereskedő és vezérügynök" legyen belőlem, aki "nagyszerű üzleteket csinál", s hálás voltam a dudornak, mely szabadulásom eszköze lett, s a jószívű dajkának, aki ezzel az eszközzel eredetileg ellátott.
A legtöbb fiúgyermek tíz- vagy tizenkét éves korban hagyja el szülői házát; én vártam tizenhatodik évemig. Még akkor sem tudom, mi lett volna velem, ha véletlenül ki nem hallom szegény anyám beszédéből, hogy önállósítani akarnak mint fűszerest. Mint fűszerest! tessék csak elgondolni! Elhatároztam, hogy azonnal szököm, s megpróbálok valami rendes foglalkozást kezdeni a magam szakállára, nem táncolva tovább az ilyen excentrikus öregek szeszélyei szerint, akiknél mindig megvan a veszély, hogy a végén zsenit csinálnak belőlem. Ez a tervem az első kísérletre tökéletesen sikerült, s alig voltam tizennyolc éves, már kiterjedt és jelentékeny hasznot hajtó üzletet folytattam, mint egy szabócég eleven reklámja.
E hivatás terhes kötelességeit csak úgy tudtam betölteni, hogy mereven ragaszkodtam a szisztematikus eljáráshoz: hisz ez különben is egyéniségem alapvető vonását képezte. Aggodalmas módszeresség jellemezte cselekedeteimet csakúgy, mint számadásaimat. Az én esetemben nem a pénz tette az embert, hanem a módszer; legalább nagyrészben; ami maradt, azt a szabó pótolta, akinél szolgáltam. Minden reggel kilenckor jelentkeztem ennél a szabónál a napi öltönyért. Tízkor már valamilyen divatos sétatéren vagy más nyilvános szórakozóhelyen voltam látható. A pedáns szabályszerűség, amellyel csinos alakomat mindig úgy forgattam, hogy sorra szem elé tárjam a rajtam levő öltöny összes darabjait, minden jártasabb szakmabeli ember bámulatát kiérdemelte. Nem múlt el dél, hogy ne vittem volna magammal munkaadóim, Tépdel és Gyerevissza urak üzletébe, valamely jó vevőt. Büszkén mondom ezt, de könnyes szemekkel, mert a cég a legaljasabb módon hálátlannak bizonyult. A szerény összegű számlának, amely miatt összekülönböztünk és utóbb elváltunk, egyetlen tételét sem mondhatja túl magasnak senki, aki valóban ismerős ennek az üzletágnak természetével. De ezen a ponton bizonyos fokú büszke elégtétellel engedem át az ítélkezést magának az olvasónak. A számlám szövege ez volt:
TÉPDEL ÉS GYEREVISSZA ÚRI SZABÓSÁG,
PROFIT PÉTER, ELEVEN HIRDETÉS ÚRNAK,
HELYBEN.
|
Júl. 10. |
Szokásos körút, egy megrendelő |
$ 0,25 |
|
Júl. 11. |
Szokásos körút, egy megrendelő |
0,25 |
|
Júl. 12. |
Egy csalás, másodrendű: színehagyott fekete szövet eladva hibátlan barnászöld gyanánt |
0,25 |
|
Júl. 13. |
Egy csalás, elsőrendű, extra kvalitás: préselt szatén ajánlva finom gyapjú helyett |
0,75 |
|
Júl. 20. |
Új papírgallér és ingmell vásárlása a megszürkült piké pótlására |
0,02 |
|
Aug. 15. |
Kárpótlás duplán vattázott frakköltöny felöltéséért (hőmérséklet 50 fok, árnyékban) |
0,25 |
|
Aug. 16. |
Féllábonállás három óra hosszat, újdivatú csíkos nadrágok bemutatására; óránként és lábanként 12 ½ cent |
0,37 ½ |
|
Aug. 17. |
Szokásos körút, egy nagy megrendelő (kövér úr) |
0,50 |
|
Aug. 18. |
Szokásos körút, egy megrendelő (középnagyság) |
0,25 |
|
Aug. 19. |
Szokásos körút, egy megrendelő (vézna úr, rossz fizető) |
0,06 |
|
$ 2,95 ½ |
E számla legfőképpen vitatott tétele az ingmellért számított rendkívül mérsékelt kétpennys összeg. Ez, becsületszavamra, nem volt túlzott ár azért az ingmellért. Alig láttam életemben csinosabb és makulátlanabb ingmellet; alapos okom van hinni, hogy legalább hármat adtak el a hatása alatt pikéből. Mégis az idősebb cégtárs egy pennyt volt hajlandó e tétel címén kifizetni, s vállalkozott rá, hogy maga is megmutatja, mi módon lehet egyetlen ív kartonból négy darab hasonló számú ingmellet kikanyarítani. De mondanom sem kell, hogy nekem az elv volt fontos. Az üzlet - üzlet; és üzleti eljárást igényel. Abban, ahogy engem egy pennyvel becsaptak - ami nyilvánvaló szédelgés ötven százalékig - semmi metódus, semmi rendszer nem volt. Azonnal felmondtam állásomat Tépdel és Gyerevissza uraknál, s önállósítottam magamat a kilátásrontó szakmában: ami egyike a legnyereségesebb, legtisztesebb s legfüggetlenebb mindennapi foglalkozásoknak.
Itt szigorú becsületességem, takarékosságom és pontos üzleti szokásaim ismét tág teret találtak az érvényesülésre. Nemsokára arra ébredtem, hogy virágzó üzletem van, s ismert ember vagyok a "piacon". El kell ismerni, hogy sosem ereszkedtem tetszetős szélhámosságokba, hanem mentem a magam útján, a szakma régi, józan rutinja szerint - s bizonnyal meg is maradtam volna e szakmánál a mai napig, ha nem történik velem egy kis baleset, éppen a nevezett üzletág egyik szokásos operációjának végrehajtásánál.
Ha egy gazdag, vén zsugori, vagy tékozló örökös, vagy csődbe jutott testület a fejébe veszi, hogy palotát emel magának, nincs a világon, ami akármelyiket megakadályozhatná tervében, mint azt tudja minden intelligens ember. S épp ez a tény képezi alapját a kilátásrontók üzletének. Mihelyt ugyanis a fölsorolt felek egyike valamely nagyobb építkezés tervét kellőképpen megalapozta, mi, üzletemberek, megszerezzük a szóban forgó telek egy csinos szögletkéjét, vagy egy príma kis földszalagot pont az épülő ház mellett vagy átellenben. Amint ez megvan, várunk, míg a palota félig fölépül, s aztán fizetünk valami ügyes építésznek, hogy emeljen szemben egy tessék-lássék díszes sárpajtát; vagy egy új angol vagy holland pagodát vagy disznóólat vagy más zseniális kis fantazmagóriát, eszkimó vagy hottentotta stílben. Természetes, hogy ezeket az építményeket nem bontathatjuk le olcsóbban, mint oly kárpótlás ellenében, mely telkünk és építési anyagaink eredeti árának ötszáz percentjét meghaladja. Hát nincs igazunk? kérdem az üzletemberektől. Oktalanság volna feltételezni, hogy lebonthattuk volna. S mégis akadt egy tisztességtelen testület, amely azt követelte tőlem, hogy ezt, pont ezt tegyem! Magától értetődőleg nem is feleltem képtelen ajánlatukra; de kötelességemnek éreztem odamenni még azon éjszaka és bemázolni az egész palotájukat korommal. Amiért ezek az ostoba gazemberek nem átalltak börtönbe csukatni; és mikor kiszabadultam, kollégáim a kilátásrontó szakmában kényszerültek velem minden összeköttetést megszakítani.
A könnyű testi sértések üzletága, amelyben most némi kísérletet kellett tennem, hogy megélhetésemet biztosítsam, kissé rosszul illett kényes természetű szervezetemhez; de itt is bátran fogtam neki a munkának, s itt is, mint az eddigieknél, a módszeres pontosság ama szigorú megszokásának köszönhettem boldogulásomat, amelyet az a kitűnő öreg dajka puffantott a fejembe - igazán a legaljasabb ember lennék, ha nem emlékeznék meg róla végrendeletemben. Ismétlem: az, hogy minden manipulációmban a legszorosabb rendszerhez ragaszkodtam, és pontosan vezetett könyveket tartottam, képessé tett legyőzni számos komoly nehézséget, s végül is igen tisztességesen helyezkedni el a céhben. Nem lehet tagadni, hogy kevés ember csinált bármi tekintetben csinosabb kis forgalmat énnálam. Idemásolok vagy egy oldalnyit üzleti naplómból: ez mentesíteni fog attól, hogy saját dicséretemet harsonázzam, ami bizonnyal megvetésre méltó, s egyetlen magasabb szellemű ember se tenné. A Napló nem hazudik.
"Jan. 1. Újesztendő. Ütleghy az utcán; ittas. NB. - jó anyag. Kevéssel azután: Dühönghy, tökrészeg. NB. - szintén megfelel. Mindkét urat bevezettük a főkönyvbe, és folyószámlát nyitottunk nevükre.
Jan. 2. Ütleghy a tőzsdén. Odalépek, és tyúkszemére hágok. Ököllel üt le. Rendben van! Fölkelek. Csekély véleménykülönbség Zsákkal, az ügyvédemmel. Én ezret akarok kérni kártérítésül, de ő azt mondja, ilyen szimpla leütésért nem kérhetünk többet ötszáznál. NB. - meg kell szabadulni Zsáktól - semmi érzéke a rendszer iránt.
Jan. 3. Színházban, Dühönghy nyomán. Meglátom egy oldalpáholyban, a második sorban, egy kövér és egy sovány hölgy közt. Távcsövön fixírozom az egész társaságot. Végre a kövér hölgy vörös lesz, és D. fülébe súg. Akkor bemegyek a páholyba, s orromat D. keze ügyébe helyezem. Nem fricskáz: nem megy. Új próba: kifújom; nem megy. Leülök, és rákacsintok a sovány hölgyre. Végre eredmény! Legnagyobb megelégedésemre nyakon fog és kidob a földszintre. Nyakficam és príma jobb lábtörés. Örömmel haza, egy üveg pezsgő, az ifjú D. ötezerrel elkönyvelve. Zsák szerint menni fog.
Febr. 15. Megegyezés Ütleghy úrral. Elkönyvelt összeg a pénztárkönyvben 50 cent (l. ott).
Febr. 16. Kidobatás a goromba Dühönghynél. Kaptam tőle 5 dollárt. Perköltség 4 dollár 25 cent. Tiszta haszon (l. pénztárkönyv) 75 cent."
Nohát, a tiszta nyereség egészen rövid idő alatt nem kevesebb, mint egy és negyed dollár. És mindez Ütleghy és Dühönghy úr bőrére: ünnepélyesen biztosítom a nyájas olvasót, hogy ez csak találomra kiragadott rész üzleti naplómból.
De régi mondás és igaz, hogy pénznél többet ér az egészség. Úgy találtam, hogy a mesterség, melyet folytatok, kissé túlzott követelményeket támaszt gyengéd alkatú testi szervezetemmel szemben; s miután lassanként megállapítottam, hogy egészen ki vagyok ütve formámból, úgyhogy barátaim, ha megláttak az utcán, azt sem tudták, Profit Pétert látják-e valóban, rájöttem, hogy a legjobb, amit tehetek, más üzletnemre térni át. Ezért figyelmemet a sárfecskelésre fordítottam, amit pár évig űztem.
Ebben a foglalkozásban az a legrosszabb, hogy nagyon is sok embernek jut eszébe, s következésképp a konkurrencia óriási. Minden tudatlan kölyök, aki úgy találja, hogy nincs elég ész a koponyájában, és mint eleven reklám, vagy kilátásrontó, vagy testi-sértés-alany, nemigen tudna boldogulni, természetesnek gondolja, hogy kitűnően meg fog felelni mint sárfecskelő. De soha tévesebb eszme nem került forgalomba, mint az, hogy a sárfecskeléshez nem kell ész. Kivált módszer nélkül ezen a téren semmi eredményt sem lehet elérni. Én csak kicsiben folytattam az üzletet, de régi, rendszeres szokásaim simán vittek keresztül minden nehézségen. Először is nagy megfontolással választottam ki utcasarkomat, és soha más pontján a városnak nem tettem le seprőt, csak ott. Gondom volt rá, hogy egy csinos kis tócsa legyen a közelben, amelyhez minden percben hozzáférhetek. Ily módon hamarosan ismertté váltam mint megbízható ember, s ez, tessék elhinni, félig nyert csata az üzleti életben. Senki se mulasztotta el, hogy egy rézpénzt ne vessen számomra, senkinek se maradt tiszta a nadrágja, aki átment a posztomnál. S amint üzleti szokásaim e viszonylatban eléggé átmentek a köztudatba, sohasem tapasztaltam, hogy valaki túl akart volna járni az eszemen. Ha tapasztaltam volna, nem tűrtem volna. Minthogy magam nem csaltam meg soha senkit, nem tűrhettem, hogy mások bolondot járassanak velem. Persze a bank csalásán nem segíthettem. Mikor a bank áthidaltatta a pocsolyát, üzletem meglehetősen megingott. De hát a bank nem egyén, hanem testület; és tudvalevő, hogy a testületeknek nincs testük, hogy fölrúgjuk, se lelkük, hogy pokolba küldjük.
Mialatt evvel az üzlettel csináltam pénzt, egy végzetes pillanat arra csábított, hogy szerencsét próbáljak a kutyafecskelésben is: ami némileg analóg, de sokkal kevésbé tisztes foglalkozás. Elhelyezkedésem kétségkívül kitűnő volt, a város közepén, s elsőrangú cipőkenőccsel és kefékkel voltam ellátva. Kis kutyám is jó kövér volt, s megkenve minden hájjal. Már régóta dolgozott a szakmában, s merem mondani, hogy értette. Rendes gyakorlatunk a következő volt: Cézár, meghemperedve a sárban, leült a boltajtónál, s ott ült mindaddig, míg meg nem látott egy kifényesített csizmában közelgő dandyt. Akkor fölkelt, s elébe ment, jól megdörzsölve szőrével a büszke csizmát. A dandy káromkodott, és csizmatisztító után nézett. Ott voltam én, pont az orra előtt, suviksszal és kefékkel. Egy perc műve volt az egész, s hat penny járt érte. Ez ment egy darabig, mérsékelt eredménnyel; igazat szólva, én nem voltam kapzsi, hanem a kutyám az volt. A haszon harmadát neki engedtem át: de ő jónak látta felét követelni. Ezt nem tűrhettem: így összekülönböztünk és elváltunk.
Ezt követőleg rövid időn át a verklinyúzással tettem kísérletet, s elmondhatom, hogy kielégítő eredménnyel. Ez tiszta, egyenes üzlet, s semmi különleges képességet nem igényel. Verklit potom áron lehet kapni, s hogy használható állapotba helyezzük, nem kell mást tenni, mint fölnyitni a szerkezetet, s három-négy erős ütést mérni rá kalapáccsal. El sem képzelné az ember, mennyire megjavítja ez a készülék hangját üzleti célokra. Mikor ez megvan, addig bolyongasz az utcán hátadon a verklivel, míg aszfaltos járdát nem látsz, és szarvasbőrbe csavart kopogtatót a kapukon. Akkor megállsz és verklizel, mintha ott akarnál állni és verklizni ítéletnapig. Erre kinyílik egy ablak, s valaki ledob egy hatost, avval a felszólítással, hogy "hagyd abba, és menj tovább!" Tudom, hogy némely verklinyúzó valóban hajlandó ezért az összegért "továbbmenni"; én a magam részéről sokkal nagyobbnak találtam a szükséges tőkebefektetést, hogysem megengedhessem magamnak, hogy egy shillingen alul "továbbmenjek".
Ebbe az üzletágba meglehetősen belefeküdtem; de valahogy nem voltam egészen megelégedve, s így végre föladtam. Igazat megvallva, avval a hátránnyal küzdöttem, hogy nem volt majmom, s az amerikai utcák oly sárosak, s a demokratikus csőcselék oly tolakodó, és olyan utálatos kis utcakölykök vannak!...
Most néhány hónapig kereset nélkül voltam, de végre sikerült magas tőkehozzájárulással elhelyezkedést szerezni az álpostánál. A munka itt egyszerű, és hoz is a konyhára. Például: reggel jókor össze kell szedni és csomókba rakni az ál-leveleket. Belül mindegyikbe néhány tetszőleges sort firkantunk, akármiről, ami elég rejtélyesnek tűnhetik föl, alákanyarítva, hogy: Tom Dobson vagy Bobby Tompkins, vagy más ilyen nevet Összehajtogatva, lepecsételve s ellátva őket jó távoli keltezésű ál-bélyegzéssel - New Orleans, Bengal, Botany Bay vagy más efféle - az ember késedelem nélkül nekiindul a napi körútnak, látszólag nagy sietségben. Csupa gazdag házakba tértem be, hogy átadjam a leveleket, s fölvegyem a postadíjat. Levélért mindenki habozás nélkül fizet, kivált, ha jó vastag - oly bolondok az emberek! -, s nem volt nehéz eltűnni a sarkon, mielőtt idő lett volna kinyitni a leveleket. Árnyoldala volt ennek a mesterségnek, hogy oly sokat s oly sebesen kellett járni, s folyton változtatni az útvonalat. Amellett komoly lelkiismereti aggályaim voltak. Nem tudom elviselni, hogy ártatlan embereket meggyalázzanak, s ahogy az egész város átkozni kezdte Tom Dobsont és Bobby Tompkinsot, igazán rémes volt. Utálkozva mostam a kezemet.
Nyolcadik és utolsó spekulációm a macskatenyésztés terén folyt le. Ezt nagyon érdekes és nyereséges üzletnek találtam, s valóban semmi kockázattal sem járt. Tudnivaló, hogy az egész környéket ellepték a macskák, utóbbi időben már annyira, hogy az emlékezetes utolsó ülésszakon petíció ment a törvényhozáshoz is, számos és tekintélyes aláírással ellátva, orvoslásért. Ebben az ülésszakban a törvényhozó testület szokatlan jól lévén informálva, több más bölcs és egészséges reformot léptetett életbe, s valamennyit megkoronázta a macskacikkellyel. E törvény eredeti alakjában jutalmat tűzött ki a macskafejekre - darabonként négy pennyt -, de a szenátus módosította az eredeti fogalmazást, úgy, hogy a "fej" szót a "fark" szóval helyettesítette. Ez a módosítás oly nyilvánvalóan helyes volt, hogy a Ház egyhangúlag szavazta meg.
Mihelyt a kormányzó szentesítette a törvényt, egész vagyonomat belefektettem a mucik és cirmosok összevásárlásába. Először csak egéren tarthattam őket - ami olcsó -, de oly csodálatos haladvány szerint tettek eleget a bibliai intelemnek, hogy később már legjobb politikának találtam a bőkezűség politikáját, s osztrigát és teknősbékát adtam nekik. Ma már farkuk, a törvényes áron, kitűnő jövedelmet biztosít számomra; mert fölfedeztem egy eljárást, Macassar-olaj segítségével, mely által évente három aratást tudok kikényszeríteni. Örömmel állapítottam meg azt is, hogy állataim hamarosan hozzászoktak a dologhoz, és szívesebben látják, ha farknyúlványaikat levágjuk, mint az ellenkezőt. Ekként én már befutott embernek tekintem magamat, és egy villára alkuszom a Hudson partján.
Fordította Babits Mihály
Jegyzetek
Dombormű. (francia) [VISSZA] Függő lant a szíve - ha megérintik, megpendül. (francia) - Pierre Jean de Béranger, francia költő (1780-1857). [VISSZA]68. Unott. (francia) [VISSZA]
69. Rögtönzés. (francia) [VISSZA]
70. Gomba. (latin) [VISSZA]
71. A halottak emlékezete a M. egyház szerint. (latin) [VISSZA]
72. Mását. (francia) [VISSZA]
A sajátos külső megtartása mellett üdvözül a lélek. (latin) - Raymond Lully (1235[?]-1315) katalán származású ferencrendi szerzetes, misztikus filozófus, költő. [VISSZA]74. Megközelítették az árnyak tengerét, hogy abban kutassanak. (latin) [VISSZA]
75. Öt év. (latin) [VISSZA]
76. A görög-római mitológiában a szelek istene. [VISSZA]
77. Az esthajnalcsillag. [VISSZA]
78. Angol államférfi, filozófus, író (1561-1626). [VISSZA]
79. Ókori szobrász, a Medici Vénusz alkotója (kb. i. e. 220). [VISSZA]
80. A muzulmánok hite szerint a halál angyala. [VISSZA]
81. Johann Gottlieb Fichte, német filozófus (1762-1814). [VISSZA]
82. Pythagorasz görög filozófus (i. e. VI. sz.) lélekvándorlás-tanának hívei. [VISSZA]
83. Palingenesis - újjászületés. [VISSZA]
84. Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling, német filozófus (1775-1854). [VISSZA]
85. John Locke, angol filozófus (1632-1704). [VISSZA]
86. Az oszthatatlanság (v. egyéniség) elve. (latin) [VISSZA]
Teiosz ókori kisázsiai kikötő; Anakreón görög költő (i. e. 560-478) szülővárosa. [VISSZA]88. Andrea Palladio, olasz építész (1518-1580). [VISSZA]
89. Sóhajok Hídja. [VISSZA]
90. Netovábbja. (latin) [VISSZA]
Olasz festő (?-1302[?]). [VISSZA] Mestermű. (francia) [VISSZA] Guido Reni olasz festő (1575-1642). [VISSZA]94. Antonio Canova, olasz szobrász (1757-1822). [VISSZA]
A legjobb művésznek sem lehet olyan álma, mit magába ne zárna puszta márvány. (olasz) [VISSZA] Angelo Poliziano, olasz költő és humanista (1454-1494). [VISSZA]97. Babits Mihály fordítása. [VISSZA]
George Chapman angol költő, drámaíró; Homérosz első angol fordítója (1559[?]-1634[?]). [VISSZA] Mrs. Ann Radcliffe, angol írónő, rémregények szerzője (1764-1823). [VISSZA] y, angol születésű amerikai festő (1783-1872). [VISSZA]101. Sétány. (francia) [VISSZA]
102. Victor Hugo francia író (1892-1885) tragédiája. [VISSZA]
103. A brit tengerésztörténetekben az óceán gonosz szelleme. [VISSZA]
104. Szíria királya (ur. i. e. 175-163). [VISSZA]
105. Perzsa király (ur. i. e. 529-522), a nagy Kürosz (ur. i. e. 550-529) fia. [VISSZA]
106. Shakespeare: Vízkereszt (III. 3., Rónay György fordítása). [VISSZA]
Flavius Vospicus szerint ezt a himnuszt énekelte a csőcselék, amikor Aurelianus a szarmata háborúban saját kezűleg megölt kilencszázötven ellenséges harcost. [VISSZA]108. Ritka madár a földön. (latin) [VISSZA]
109. Istenem. (német) [VISSZA]
110. Kastély. (francia) [VISSZA]
Vincenzo Bellini, olasz zeneszerző (1801-1835). [VISSZA] A matematikában és a logikában szokásos bizonyítási eljárás: a cáfolandó állítás helytelenségét, a belőle folyó következtetés lehetetlenségének, képtelenségének kimutatása útján elérni. (latin) [VISSZA]113. Semmin sem csodálkozni (latin) (Horatius) [VISSZA]
114. Ezer bocsánat, kisasszony. (francia) [VISSZA]
115. Barátom. (francia) [VISSZA]
Vergilius "Aeneis"-ében a Polyphemos nevű, egyszemű óriás leírása: "Rémséges, torz, alaktalan szörnyeteg, akit megfosztottak szeme világától." [VISSZA]117. Macska módra (elkészített). (francia) [VISSZA]
118. Különc. (francia) [VISSZA]
119. Semmiség. (francia) [VISSZA]
120. Phalarisz, Agrigento zsarnok uralkodója (ur. i. e. 565-549), áldozatait egy bronzbika belsejében elégettette, és gyönyörködött üvöltésükben. Fellázadt népe végül hasonló módon végzett vele. [VISSZA]
Itt kb. = zártkörű. (olasz) [VISSZA]122. Összevissza. (francia) [VISSZA]
123. Kibontakozás. (francia) [VISSZA]
124. Évkönyv. (latin) [VISSZA]
125. Édes semmittevés. (olasz) [VISSZA]
126. Uram. (német) [VISSZA]
127. A párviadal írott és íratlan törvénye. (latin) [VISSZA]
128. Jogtalanságok az alkalmazás, a felépítés és önmaguk által. (latin) [VISSZA]
Első pillantásra. (latin) [VISSZA] Guillaume Salluste Du Bartas, francia katona és költő (1544-1590). [VISSZA]131. Töltsd tele üres poharad, ürítsd ki tele poharad! (francia) [VISSZA]
132. Casimir-Pierre Périer, francia politikus (1777-1832). [VISSZA]
Mire jó egy költő? (francia) [VISSZA] öltő születik, nem lesz. (latin) [VISSZA] Főfogás. (francia) [VISSZA]136. Bizonyára azonban nem volt a gyöngéje. (francia) [VISSZA]
137. Elöljáró beszéd. (görög) [VISSZA]
138. Eredeti nevén Ph. Schwartzerd, német tudós, a reformáció egyik vezéralakja (1497-1560). [VISSZA]
139. "Béka-egérharc"; Homérosznak tulajdonított görög komikus eposz. [VISSZA]
140. Ne kövessenek el méltánytalanságot a halottakkal szemben. (latin) [VISSZA]
141. Holtakról vagy jót, vagy semmit. (latin) [VISSZA]
142. Thomas Carlyle, angol író, történész (1795-1881). [VISSZA]
143. Homeopátia: hasonszenvi gyógymód. [VISSZA]
Ó, idők! Ó, erkölcsök! (latin) (Cicero) [VISSZA] William Blackwood (1776-1834) alapította a "Blackwood's Edinburgh Magazine" c., korában igen népszerű folyóiratot. [VISSZA] Thomas Moore, ír költő (1779-1852). [VISSZA] Jóhiszeműen. (latin) [VISSZA]148. És a szenvedélyek útja elvezet az igazi bölcselethez. (francia) [VISSZA]
149. Angol filozófus (1756-1836). [VISSZA]
150. Szerelmes levél. (francia) [VISSZA]
151. John Marston, angol drámaíró (1575[?]-1634). [VISSZA]
George Crabbe, angol költő (1754-1832). [VISSZA]153. Tenera res in feminis fama pudicitiae, et quasi flos pulcherrimus, cito ad levem marcescit auram, le
vique flatu corrumpitur, maxime, etc. - (Ingatag dolog az asszonyi szemérem, mint ahogy a legszebb virág is elhervad a könnyű szellőtől, tönkremegy az is az első fuvallattól...) (latin) [VISSZA]154. Milton pásztorjátéka (1634). [VISSZA]
155. Túlzott. (francia) [VISSZA]