AMERIKA FÖLFEDEZÉSE   Tanulságos olvasmány AZ IFJUSÁG SZÁMÁRA A legjobb kútforrások nyomán   Harmadik javitott kiadás   RÓZSA KÁLMÁN ÉS NEJE KIADÁSA BUDAPEST 1910

Kolumbus Kristóf

I. RÉSZ
KOLUMBUS

I.

(Kolumbus Kristóf tengerészszé lesz; veszélyben forog; megnősül.
Madeirába megy s kereskedéshez fog.)

Genuában, Olaszország egyik legnagyobb s legszebb kikötővárosában született Kolumbus Kristóf 1456-ban. Atyja és rokonai tengerészek voltak; benne is a tengerészet iránti erős hajlamok már kora ifjuságában mutatkoztak. Erős, szivós testalkattal s szép észbeli tehetséggel volt megáldva; e mellett bátor, vidám és kitartó volt; a mibe egyszer belekezdett, azt csinálta addig, a mig csak birta s be nem fejezte. Abban az időben a tudományos könyvek legnagyobb része latin nyelven voltak megirva. A ki latinul nem tudott, az a magasabb tudományokban nem is képezhette magát. Fölvilágositák erről Kolumbust, s rögtön ráadta magát e nyelv megtanulására; rövid idő alatt már kezdte érteni annyira, hogy a földleirást, a földméréstant és a csillagászatot az akkori legjobb munkákból tanulhatta, ezekben s a rajzolásban kitünt már 14-éves korában annyira, hogy kész, tanult tengerészszé nyilvánittatott; birt mindazon ismeretekkel, a melyekkel akkoriban egy jó tengerész-kapitánynak birnia kellé. Első tengeri szolgálatait a Földközi tengeren teljesité, miután a hajók legtöbbje csakis ott járt-kelt, rövidebb tengeri utakat téve. Kolumbus vágyott nagyobb tengeri kirándulásokra s csakhamar olyan hajóra vétette fel magát, mely az Éjszaki tengerig felhatolt. Visszatérve, egy rokonának a szolgálatába állott, ki czirkáló hajóival hol a velenczeieket, hol a törököket mint ellenségeket támadta meg a tengeren. Egy ily tengeri harcz közben majd az életét veszté. Az ő hajójához kapcsolódott velenczei égő hajótól tüzet fogott az is s oly gyorsan lángba borult, hogy csak kevesen tudtak róla menekülni. A kevesek közé tartozott Kolumbus is; beleveté magát elszántan a tengerbe, megmarkolt egy evezős lapátot s hosszas, fáradságos úszás után szerencsésen partja jutott. Portugál föld volt az, hol megmenekült és Lizabonba ment.

Abban az időben a portugálok voltak a világ legbátrabb, legtapasztaltabb tengerészei. A végtelennek tartott Atlanti Oczeánra messze bementek kalandozni s egy ily vakmerő kirándulásuk alkalmával két szigetet, Portosaut és Madeirát, fedezték föl. E fölfedezéssel annyira nekibátorodtak, hogy folytonosan nyugati irányt tartva, a keletindiai utat vágytak felfedezni. Kolumbus Lizabonban, több tekintélyes tengerészszel kötött ismeretséget, kiknek társaságában gyakran megbeszéltetett a Keletindiába hajózás lehetsége nyugati irányban. Akkor még Afrika körülhajózását meg sem kisérlettek. Velenczeiek közvetiték a keletindiai kereskedést. Indiából Suezig hozták az árúkat; a földszoros nem volt még átmetszve; onnét Alexandriáig szárazföldön kelle azokat továbbitaniok, mignem ott ismét hajóra rakva vitték Velenczébe.

A ki- és berakodás, a szárazföldi út sok kellemetlenséggel, még több költséggel járt, ugy hogy egy megszakitás nélküli, közvetlen viziút fölfedezése méltán nagyfontosságu kereskedelmi és hajózási kérdésnek tekintetett.

A házasságával Kolumbus közelebb jutott nagy rendeltetéséhez. A fentebb emlitett szigetek egyik fölfedezőjének, egy kiváló tengerész-kapitánynak a leányát vette nőül. Birtokába kerültek annak naplói s jegyzetei s azokat búvárkodva, ellenállhatlan vágyat érzett meglátogatni ez új szigeteket. Csakhamar hajóra szállt és Madeirába ment, hol több éven át mint kereskedő élt, meglátogatva a Kanári és Azóri szigeteket, majd Afrika partjait.

II.

(Egy ismeretlen, új földrész fölfedezésének eszméje érlelődik meg Kolumbusban,
s hogy azt megvalósithassa, anyagi támogatásért Genua tanácsához,
majd Portugáliához, Angliához és Spanyolországhoz folyamodik.)

Tengeri kisebb utazásai közben folyvást a Lizabonban annyiszor megvitatott keletindiai tengeri út fölfedezésén törte a fejét. A portugálok Afrika megkerülésével keresték azt, ő azonban egy közelebbit s biztosabbat óhajtott fölfedezni nyugati irányban. Ha a föld gömbölyű, gondolá magában, folyvást nyugatnak vitorlázva, okvetlen Indiáig kell eljutni, ha ugyan hamarább nem akad szárazföld. Hogy pedig szárazföldnek, legyen az akár India túlsó fele, akár más földterület, okvetlen kell, még pedig nem valami nagy távolságban, nyugat felé léteznie, több, figyelmet érdemlő jelenségekből majdnem biztosra következteté.

Igy egy izben portugali hajósok az Atlanti tengeren nagy távolságra nyugatnak beevezve, egy mesterségesen faragott fát fogtak ki a vízből, melyet nyugati szelek hajtottak arra, s a mely fa egészen elütő volt az Európában tenyésző fanemektől.

A honnét tehát e fa jött, ott embereknek is kell lakniok.

Később Kolumbus sógora egy hasonlóan nyugatnak tartó utazásában szintén faragott fára lelt a tengeren, melyet nyugati szél hajtott feléje.

Az Azóri szigetek partjain egyébként gyakran lehetett oly úszó fadarabokat, sőt egész fatörzseket találni, melyek nyugati széllel hajtattak oda, s a mely fákról ki lehetett mutatni azt, hogy azok egy idegen világrész növényzetéhez tartoznak.

De a legbiztosabb jelenség mégis az volt, hogy egy tengeri vihar alkalmával, nyugati szél által korbácsolva, a habok két emberi holttestet dobtak partra az Azóri szigeteknél. Ez emberek nem hasonlitottak sem az európaiakhoz, sem az afrikaiakhoz, sem az Ázsiában ismert népfajokhoz.

Ekkor Kolumbus kezdett meggyőződni afelől, hogy Kelet-India és Európa közt létezik még egy föl nem fedezett emberlakta földterület.

Eltökélé tehát magában, hogy azt minden áron fölfedezi.

Mielőtt azonban hozzá fogott volna valamihez, számitásait és következtetéseit jónak látta megbeszélni egy akkor élő nagy tudóssal, egy flórenczi orvossal.

Az orvos mindenben igazat adott Kolumbusnak s oly adatokat sorolt fel, melyek még inkább meggyőzték számitásainak helyessége felől.

Ekkor eltökélte magát, tervét mielőbb keresztülvinni.

Először is anyagi segélyre volt szüksége s némi tekintetben erkölcsi támogatásra. A fölfedezés kiváló hasznának felajánlásával tehát először is szülővárosához, Genuához fordult. Annak akarta a dicsőséget megszerezni. A genuai tanács azonban hidegen elutasitotta, ráadásul még ki is gúnyolta kivihetetlen tervével.

Kolumbus azonban nem csüggedett. Lizabonba ment s ott adta elő szándékát. Meg is hallgatták az érveit s előterjesztéseit illő komolysággal; de nem akarták őt a dicsőségben részeltetni. Titkon egy hajót szereltek fel s azt egy portugali kapitány vezénylete alatt messze elküldték nyugatnak. A kapitány azonban nem mert a bizonytalanságnak neki menni; mikor már fogytán voltak az élelmi szerei, visszaforditá hajóját s nagy inség közt vergődött haza.

E balsiker Kolumbusnak az egész tervét a kivihetetlenség rossz hírébe keverte, s miután amugy is kijátszatott, elhagyta Portugáliát s Madridba ment. Nem bizván azonban a spanyol udvarban, nehogy sok időt veszitsen, fivérét, Bertalant Angliába küldé, hogy az tapogatódzék az ottani körökben, kit kellene tervével megkinálnia?

Spanyolországban katholikus Ferdinánd uralkodott, ki bizalmatlan, nehézkes elhatározásu fejedelem volt. Neje: Izabella hamarább tett ugyan valamit, de férje beleegyezése nélkül ő sem ártotta magát semmibe.

Mindezekhez járult még Kolumbus hátrányára az a körülmény is, hogy a spanyol király a Granadán uralgó maurok utolsó fejedelmével éppen háborúskodott.

Ferdinánd és Izabella szivesen fogadták ugyan Kolumbust s nagy érdekkel hallgatták végig előterjesztéseit, de elhatározásukat attól tették függővé, hogy mit mond majd reá egy szakértőkből összehívandó tanács. Kolumbus szerencsétlenségére nemcsak tudatlanokból, de iránta határozottan rosszakaratú emberekből lőn a tanács egybehíva s igy nagyon természetes, hogy elutasittatott. E tanács tagjai közül egy azt állitá, hogy a tenger Európa és India közt oly mérhetlen nagy, hogy a legszerencsésb hajózás mellett is három esztendő kellene ahhoz, a mig odáig el tudna jutni valaki. A másik azt vitatta, hogy a föld gömbölyű levén, minél jobban távolodik a tengeren egy hajó, annál inkább megy a gömb oldalhajlásán lefelé, ha tehát nagyon le találna vitorlázni, többé nem birna a felszinre jutni, kénytelen volna a gömb alatt maradni. Voltak azután többen, kik leczkéztetni kezdték s megkérdezték Kolumbustól egész arczátlanul, hogy okosabbnak tartja-e magát mindazon sok millió embernél, a ki előtte élt? Az a sok ember annyi idő óta, a mióta hajózás létezik, bizonyára rábukkant volna már a föld túlsó felén képzelt szárazföldre s nem maradt volna előtte ennyi évezred óta ismeretlen a föld alsó fele sem, ha az megközelithető volna.

Kolumbus a legnagyobb higgadtsággal érvelt e furcsa, részben megalázó okoskodások ellen s egy perczre sem veszité el hidegvérét, még akkor sem, mikor öt évi várakozás, lótás-futás és kapaczitálás után avval utasították őt el az udvartól, hogy addig a mig a háború a maurokkal tart, semmiféle vállalatba nem hajlandó az uralkodó pár bocsájtkozni.

Ekkor megkinált tervével két gazdag spanyol herczeget, de ezek is elutasították.

Kolumbus Kristófot a sok elutasítás, a közöny rendkívül bántotta, de azért nem csüggedett. A mi azonban legjobban aggasztá, az volt, hogy testvérétől, kit Angliába küldött, nem kapott semminemü tudósítást. Elhatározá, mielőbb Angliába utazni.

Testvére szerencsétlenül járt. Tengeri kalózok fogságába került s több évig azoknál raboskodott. Megszabadult ugyan tőlük s el is utazott Londonba, de teljesen szegényen, elzülve; napi kenyerét földképek rajzolásával tudta nagy nehezen beszerezni; igy a mindennapi szükségletekért küzdve s nélkülözve az illendő ruházatot, mit se tehetett testvére: Kolumbus Kristóf érdekében.

A nagy fölfedezőnek volt egy Diego nevű fia, kit rendkívül szeretett. Nem tudta elhagyni anélkül Spanyolországot, hogy tőle búcsút ne vegyen. Meglátogatta hát a klastromot, melyben fiát nevelteté, s megismerkedett, megbarátkozott Perezzel, a klastrom főnökével. Elmondá tervét annak is, ki rögtön belátta annak nagyszerűségét s kérte Kolumbust, hogy ne hagyja el addig Spanyolországot, a mig ő választ nem kap egy a királynéhoz intézendő levelére.

Kolumbus várt s csakugyan jött egy levél az udvartól, melyben Kolumbus visszahivatott, hogy tervét újból előterjeszsze; telve reményekkel, sietett az udvar felhívásának eleget tenni, azonban a király megint csak azoktól kért az ügyben tanácsot, kik Kolumbus tervét legáncsolták. Igy a dologból megint nem lett semmi. Azok ragaszkodtak előbbi nézeteikhez.

Ennyi küzdelem, csalódás, kigúnyoltatás és megaláztatás után Kolumbus végképpen elhagyni készült Spanyolországot, végső reményét helyezve Angliába. Mialatt útra készült, a spanyolok szerencsések voltak Granadát elfoglalni s véget vetni a maurok birodalmának. Ferdinánd és Izabella lettek urai egész Spanyolhonnak. A birodalomnak ilyeténi megnagyobbodása nagy örömöt okozott az uralkodó párnak, örömüket igyekeztek másokkal is megosztani, el nem utasitottak volna senkit kérelmével, mindenki kegyben részesült. Kolumbus Kristóf két barátja: Quintanilla és Santangelo, barátjuk érdekében felhasználták a kinálkozó jó alkalmat s addig beszéltek, érveltek az uralkodó pár előtt, mig végre azok is kezdtek meggyőződni a terv helyessége felől és rendeletet adtak ki, Kolumbust mielőbb előkeriteni.

Az már régen úton volt.

Futárt menesztettek utána.

Kezdtek aggódni miatta, hogy azalatt másokkal szerződött.

A királyné különösen nyugtalan volt. Ő bizott legjobban Kolumbus sikerében.

A futár szerencsésen járt, Kolumbust még idejekorán visszatéritette, a ki minden fájdalmat, csalódást, szenvedést felejtett, a mit csak odáig el kellé tűrnie és boldogságtól eltelten mondott köszönetet az uralkodó párnak, hogy segélyzik terve keresztülvitelében. A szerződés csakhamar megköttetett s Kolumbus hozzáfoghatott készülődéseihez.

III.

(Kolumbus tengerre száll 1492 aug. 23-án. A hajóján levő nép babonás hitét megtörni igyekszik.
Horgonyt vet a Kanári szigeteknél, honnét útját nyugat felé veszi.)

A királyi pecséttel ellátott szerződést Kolumbus kézhez vette. Abban részére a többek közt az is biztosittatott, hogy a fölfedezendő terület alkirálya leend s e méltóságot utódai is öröklik. Nemkülömben, hogy tizedrész fogja ugy őt, mint örököseit illetni azon haszonból, melyet a fölfedezés a spanyol koronának hajtand.

Három hajó lett rendelkezésére bocsátva: Santa Mária, Pinta és Nigua; a két utóbbi nem sokkal volt nagyobb jó nagy tengeri bárkánál, de az első is, mely Kolumbust vitte, a kisebb tengeri járművek közé tartozott, ugy hogy valóban merészség kellett hozzá, ilyen három hajóval oly nagy s bizonytalan tengeri útra elindulni.

Kilenczven embert vitt magával s a hajók elláttattak 12 hóra eleséggel.

Andaluzia egyik tengeri városának, Pálosnak kikötőjében horgonyoztak a hajók, készen, fölszerelve, dagadásra kész vitorlákkal. Kolumbus azonban nem csak bátor és ügyes hajós, de egyszersmind istenfélő keresztény is volt, ki indulás előtt kötelességének tartá, Istenhez folyamodni vállalatának áldásáért; valamennyi útitársától kisértetve, ünnepélyes processióval templomba ment. Az isteni tisztelet végeztével azután másnap hajnalban, 1492 aug. 23-án, nagy sokaság jelenlétében megindult hajóival.

Kolumbus az előre kicsinált útiterv szerint először is a Kanári szigeteket ejtette útjába.

Utazásának másodnapján véletlen szerencsétlenség érte a Pinta hajót. Kormánylapátja eltört, vagy a kormányos ügyetlenségéből, vagy annak rosszakaratából, miután megbánta útrakelését. Ez eset lehangolá Kolumbus egész kiséretét, miután Isten intésének vették s babonás hitök erőt vett rajtok. Voltak olyanok is, kik e szavakkal állitottak Kolumbus elé:

- Mindnyájan elveszünk, ha legott vissza nem térünk.

- Miért? - kérdé Kolumbus csodálkozva.

- Miért? - kiabálának többen. - Hát nem érti? Hiszen elég világosan adja az ég tudtunkra az eltört kormánylapát által, hogy szerencsétlenek leszünk, ha vakmerő vállalatunktól el nem állunk.

- Én ugyan egyebet nem tudok ez esetből kimagyarázni annál, hogy a kormánylapátot, mely eltört, meg kell csinálni.

- Az admirál túlságos szabadszellemü, - susogták meghunyászkodva. - Bele visz még valami veszedelembe.

Kolumbus észrevevén a lappangó bizalmatlanságot s az irántai elhidegülést, maga köré gyüjté embereit s azok előtt kifejté s okokkal támogatva bebizonyitá, hogy esztelenség, bármit is a jövendő sors előhirnökének képzelni, mert az Isten sohase igérte meg nekünk, hogy azt, mi jövendőben velünk történend, előjelek által tudtunkra adja. Inkább bölcseségével és jóságával, magyarázgatá Kolumbus, eltitkolá az ég az ember elől a jövendőt és azért bárgyuság és kishitüség, jövendő sorsunkat előjelekből eltalálni akarni, melyek avval semminemü összefüggésben nem állanak. Mindaz, a mit egy okos és jámbor embernek tenni kell, abból áll, hogy hivatásában eszesen s fáradhatatlan szorgalommal járjon el, minden nap tegye meg a magáét, azután magát az isteni gondviselés karjaiba vesse s a jövendőről ne búsuljon. És ez legyen, bajtársaim, a szabály, melyhez mi is egész utazásunk alatt tartsuk magunkat! - fejezé be oktatásait Kolumbus.

Kolumbus elég szerencsés volt, ily előadásokkal társait a babonás félénkségből, ha nem egészen is, kigyógyitani s minden egyéb baj nélkül megérkeztek a Kanári szigetekhez.

Itt kiigazitották a mennyire lehetett hajóikat, ellátták magukat a szükséges élelmiczikkekkel és szeptember 6-án fölszedve horgonyaikat, neki indultak az Atlanti Oczeánnak, folyvást nyugati irányt tartva.

Alig tünt el a szárazföld, a hajók népsége ismét elveszte minden bátorságát, többen jajgatni, elégedetlenkedni kezdtek, követelve a visszatérést, s Kolumbusnak volt baja elég, a mig őket ismét megnyugtatta, sőt több, neki tüzelte az útnak, elébök tárva jövendő szerencséjöket s gazdagságukat. Kolumbus ez időtől fogva folyvást éber szemmel kisérte útitársait s igyekezett minél több időt velök tölteni; előttük forgatta tengerész-műszereit s vizsgálgatta mérő ólommal a víz mélységét, nehogy az ismeretlen tengeren váratlan veszedelem érhesse a hajókat. Csak kevés időt forditott pihenésre. Emberei előtt folyvást vidám, derült arczot mutatott, nehogy okot szolgáltasson legcsekélyebb aggodalomra. Egyszerű, puritán életmódot vitt, semmivel sem élt jobban s élvezett nagyobb kényelmet legutolsó matrózánál.

IV.

(Újabb aggodalmak a tengeren s a hajósnép levertsége.)

A Kanári szigetektől való elutazásának másodnapján szél hiánya miatt nem haladt tovább Kolumbus a hajóival 18 mértföldnél. De minthogy előre látá, hogy tudatlan s félénk társait semmi sem lenne képes ugy visszarettenteni, mint jövendő útjok hossza: eltökélé magát, egy ártatlan csalást tenni és előttük a valóban hátrahagyott utat, melyet naponta teendenek, eltitkolni, azért tehát azt mondá, hogy csak 15 mértföldet hagytak hátra nyugat felé.

Szeptember 12-kén, utazásuk hatodik napján, a hossz 350-dik fokán voltak, Ferro Kanári szigettől számitván, vagy a mi mintegy, 150 mértföldnyire onnan nyugatnak, és pedig ugyanazon északi szélességben, a melyen ezen sziget fekszik. Itt a tengerben egy nagy fának törzsökére akadtak, mely már régtől látszott arra uszkálni. A hajós nép ezt a nem messze levő szárazföld előhirnökének tekinté s ez által kevéssé megnyugodott.

Azonban ezen vigasztalás nem sokáig tartott, mert a mint még 50 mértföldet haladtak, egy oly körülmény adá magát elő, mely mindnyájukat a legnagyobb zavarba és magát a vezérlőt is nem csekély ámulásba ejté.

A tengeren fő kalauz a mágnestű, mivel ennek azon különös tulajdonsága van, hogy hegyével mindig északra mutat. Ebből tudják aztán a hajósok éjjel-nappal az ég tájait különböztetni és meghatározni, merre kell evezniök. Ezen kalauz nélkül, melyet eddig minden utazásban hűnek találtak, több lett volna vakmerőségnél, magukat ily hosszu s teljesen ösmeretlen útra szánni.

Könnyen elképzelhető Kolumbus csodálkozása és kishitű bajtársainak rémülete, midőn egy napon azt vették észre, hogy a mágnestű a kompaszban nem mutat többé egyenesen a sarkcsillagra, hanem nyugatra, egy foknyira rendes állásától eltért.

- Jöjjetek ide, ti kishitüek! Im egy kompaszt hoztam magammal, - szólt Kolumbus, - hogy előttetek megfoghatóbbá tegyem. Nézzétek, ugy a mint most áll, rendesen ugy szokott állani mindenkor a mágnestű, t. i. egyenesen azon tájra mutat, hol éjjel az északi sarkcsillag mutatkozik. Akkor balra, vagy is nyugatra elfordult és ez oly tünemény volt, mely sem Kolumbussal, sem más utazóval eddig sohasem történt, következésképen csodálkozni kellett rajta.

Kolumbus társai a végső ijedtségben voltak. A tér, melyet maguk után hagytak, mérhetlen nagynak tetszett, noha vezérlőjük többet harmadrészénél a mértföldeknek eltitkolta előttök. Itt azt hitték, már az egész természet megváltozott, s megborzadtak azon gondolattól, hogy az ő utolsó és egyetlen kalauzok, a mágnestű is elhagyni kezdi már őket.

Kolumbus, kinek éles esze a nyugtató okok feltalálásában kimerithetlen volt, csakhamar költött egy tetszetős magyarázatot ezen váratlan jelenség megokolására, mi magának ugyan nem, de tudatlan alattvalóinak megnyugtatására szolgált, s igy reménytelve ismét tovább haladtak.

Következtek azonban újabb aggasztó jelenségek. A passzátszelek kezdtek fújni, folytonosan keletről nyugati irányban.

- Ha ez itt igy fuj egész éven át, - kiabálának a tudatlan útitársak, - sohasem juthatunk többé vissza.

- Elvesztünk! Hajónkat e szél elfújja a messze semmiségbe.

Maga Kolumbus se tudta akkor még e szelek keletkezésének magyarázatát, sem azt, hogy azok meddig fújnak folytonos egyformaságban.

Majd megint más ártatlan dolog ejté a hajó népségét rémületbe. A tengert zöld növényzet lepte el beláthatlan messzeségig. A növényzet itt-ott anynyira sűrű volt, hogy a hajó alig haladhatott.

Azt hitték, hogy ott a tenger rendkívül sekély s meg fognak fenekleni.

- E növények alatt sziklák, zátonyok lappanghatnak s előbb, mintsem azokat észrevennők, hajóink szétzúzatnak! - kiabáltak újra.

- Oh, mi szegény, szerencsétlen emberek! Miért is hagytuk magunkat rászedetni egy ily vakmerő eszelős által.

Kolumbust bátorsága és okossága ez alkalommal se hagyta el.

- Ugyan miért ijedtek meg oly jelenségtől is, - szólt a kishitüekhez, - mely a szárazföld közeledtét hirdeti. Mert hiszen csak nem nőhet a tenger közepén fű? Nem messze kell a szárazföldnek lenni, a hol ez a sok fű termett.

A hajós nép bámult e fölvilágositásra s azt nagyon hihetőnek találta, annyival is inkább, mert madarak is kezdtek mutatkozni, melyek nyugati irányba repültek. Félelmük egyszerre eloszlott és örvendve kezdtek bizni a vállalat sikerében.

V.

(Újabb nyugtalanság, mely nyilvános zendülésbe tör ki.
Újabb megnyugtató jelek. A keresett szárazföld feltalálása.)

A remény, melyet a tengeri fű és a madarak repülése a szivekbe cseppegtetett, néhány nap múlva már oszladozni kezdett. Kolumbus is türelmetlen volt már, bár nem mutatta, mert 710 tengeri mértföldet vitorláztak nyugatnak s még sem akar a szárazföld mutatkozni. Szerencsére rajta kivül nem volt a hajón senki, a ki a távolság méréséhez értett volna. Ő pedig eltitkolá útitársai előtt a nagy távolt s csak 580 tengeri mértföldet állított hogy tettek volna.

Azoknak azonban hazájuktól ezen távolság is iszonyú nagynak látszott. Újonnan elkezdődött a sóhajtozás, jajgatás, zúgolódás. Majd tulajdon könynyenhivősége felett panaszkodott a hajósnép, hogy Kolumbus hiu biztatásainak annyi hitelt adott, majd Izabella királyné ellen szórák a keserű szemrehányásokat, ki elég kegyetlen volt, egy vakmerő s gyanithatólag egészen oktalan tervnek kivitelére annyi jobbágyának életét veszélyeztetni. Már eléggé megmutatva hitték bátorságukat s azért bizonyosak lehetnek, hogy senki őket félénkséggel nem vádolhatja, ha végre saját életök megtartásáról is gondoskodnak. Végre mindnyájan együtt hangoztatták, hogy már a végső idő lenne visszaindulni, ha azt a szüntelen fúvó keleti szél lehetetlenné nem teszi, és a vezért erővel kényszeríteni kell, oktalan tervétől elállani. A legelvetemedettebbek közülök Kolumbust a hajóból kidobatni kívánták, hogy oly veszedelmes csábitótól egyszerre megszabaduljanak, abban bizakodván, hogy Spanyolországba való térésökkor egy nyomorult tervkoholó halála miatt éppen nem fognak valami különös vizsgálatokat tenni.

Kolumbus látta a veszedelmet, mely feje fölött lebegett; de nem hagyta magát attól megrémittetni. Feladata alaposságának s nagyságának érzésével, erős bizodalommal a Mindenhatónak oltalmába, oly vidám arczczal jelent meg emberei előtt, hogy azok őt látva ismét reménykedni kezdtek. Azt hitték, tud valami örvendetest Kolumbus, a mit előttük eltitkol, s megnyugodtak. Kolumbus ezenkivül elővette ékesszólását s társainak lelkére beszélt, majd fenyegette őket a legszigorúbb büntetéssel, ha éppen most, midőn terve megvalósitásához már oly közel áll, abban akadályozni merészelnék. Határozott parancsnoki föllépésére a legelégedetlenebbek is megjuhászkodtak.

A szél megváltozott s délnyugatnak fordult, a mi a visszatérhetés reményét kelté mindenkiben. Belátták, hogy visszafordulni még mindig tőlük s Kolumbustól függ.

Ugyanekkor nagy csoport viharmadarat láttak repülni, s azokról maga Kolumbus is tévesen bár, azt hitte, hogy nem repülhetnek messzire s igy a szárazföld hirdetői. De a mint a mérőólmot lebocsáták, az 200 ölnyi mélységre sem ért feneket; oly körülmény, mely azon reménynek ellenmondani látszott, mert a tenger mélysége a száraz szomszédságában közönségesen apadni szokott.

Következő estve már éneklő madarak is ellátogattak a hajók árboczaira, ott megháltak és a nap virradtával nyugat felé repültek. Nem sokára ismét egy tropikus madarat láttak.

Ezután egy más, még a hajósnéptől soha nem látott, természetrajzi jelenség vonta magára mindenkinek a figyelmét. Egy sereg repülő hal emelkedve a víz fölé s oly tömegben röpködtek ide-oda, hogy még a hajó fedelére is hullottak. Elfogdosták őket s kíváncsian nézegették. Ugyanazon este a tengert ismét tengeri fűvel fedve látták; minthogy pedig ez még mindig a közellevő száraz jeleinek tartatott, ismét neki adták magukat azon édes reménynek, hogy már valahára vállalatuk óhajtott s kivánt czéljához érnek. A kívánt fölfedezés azonban napról napra késett és minél feljebb hágott a hajósnép várakozása a sok szerencsés előjel által, annál inkább elkezdett türelmetlenkedni. A gyakori reménykedés és még gyakoribb csalódások, a folytonosan feszült várakozás kimeritette, bizalmában megtörte az egész hajósnépet, az elégedetlenség zendüléssé fajult, mely kitört egyszerre mind a három hajón. Fennhangon, minden kimélet s tisztelet nélkül zúgolódtak Kolumbus utitársai s támadták meg őt kifakadásaikkal, hozzájuk csatlakozván még az altisztek is, kik eddig mindig Kolumbusnak fogták pártját.

Megöléssel fenyegették, ha rögtön el nem áll tervétől s vissza nem indul Európába.

Még egyszer előszedte Kolumbus minden ékesszólását, rábeszélő tehetségét, hogy társait megnyugtassa, azonban minden hasztalan volt, azok határozottan a visszatérést követelték.

E kétségbeejtő állapotban azon végső kérelemmel állott elő, hogy legalább még három napig engedjék tovább hatolni s ha ennyi idő alatt sem érnek szárazföldet, negyedik napon irányt változtat s visszavezérli őket Spanyolországba.

Bármily nagy volt is a zendülők dühe, vezéröknek e méltányos kérelmét mégis illendőnek találták megadni. Megegyeztek tehát s az egyezés mind a két részről a legszentebb igéretekkel s fogadásokkal lőn megerősitve.

Kolumbus meg volt győződve, hogy ezzel keveset, vagy éppen semmit sem tett koczkára. Mert a közellévő száraznak már annyi jelei voltak, hogy bizonyosnak reménylé, azt a szabott idő alatt elérni. Már néhány nap óta a mérőólom feneket ért s iszapos földnemet hozott magával fel, miről a száraz szomszédságára lehetett következtetni. Egész madár-seregeket láttak nyugat felé repülni, melyek nem igen látszottak messze repülésre alkotva lenni. A tengerből egy úszó galyat fogtak ki friss vörös bogyókkal, a levegő szelidebb lett s kivált éjjel igen változó. Csupa szerencsés jelek a czél közellétéhez, melynél Kolumbus béketűrése és állhatatossága megkoronáztassék.

Oly bizonyos is volt már, hogy a következő este a közimádság után embereit kötelességükre emlékeztető, az Ur Istennek hálát adni, ki veszedelmes vállalatukban elősegitette; vigyázatra ösztönző és attól tartván, netalán éjjel a hajó a szárazhoz hányattassék, megparancsolá, hogy a vitorlákat összehúzzák.

Ezen felül emlékezteté Kolumbus bajtársait a királyné igéretére is, hogy az, ki első fogja a keresett földet meglátni, az esztendőnként mintegy 312 spanyol tallért kap, a melyhez ő még egy bársony ködmönt tett. Ennek folytán minden ember a hajó fedélzetén maradt az egész éjjel, dobogó szívvel fordulván azon táj felé, merről az óhajtott szárazföldet magpillantani vélték.

Mintegy két órával éjfél előtt Kolumbus, ki a hajó orránál állott, nagy messzeségben valami világosságot vélt észrevenni. Magához inté a királyné apródját, ki szintén velük jött, s figyelmezteté reá. Ez ismét egy harmadiknak mutatta meg s mind a hárman tisztán kivehették, hogy a fény ide-oda mozog, mintha a parton valaki lámpával járkálna.

Kolumbust a mozgó világosság rendkívül megnyugtatta, tudta már, hogy czélt ért s leirhatatlan volt az öröme; minden reményét, vágyát teljesülni látta s az édes izgalom nem hagyta aludni. Ott virradt meg a többiekkel a hajón.

Két óra lehetett éjfél után, midőn hallatszott a Pintáról, mely mindig előljárt, a harsogó örömrivalgás:

- Föld! Föld!!

Nagy lelkesedés s a kiváncsiság netovábbja fogta el az összes hajónépséget. Ujongtak valamennyien örömükben s alig várták, hogy megvirradjon. Egy kis kétely is merült fel sziveikben, nem is volt csoda, mert hisz annyi csalódáson mentek keresztül; azt hitték, hogy a szárazföld legföllebb valami terméketlen, lakatlan sziklatömeg lesz. Félelem és remény közt várták a nap fölkeltét, saját szemeikkel kivánván meggyőződni arról, hogy vajjon nem álom megint az egész?

Tunyán és halkan, mint az álmatlan betegnek, húzódtak el az éj hátralévő órái. Minden percz órává, minden óra egész hosszú nappá nyult, mig végre hosszu várakozás és remény után a kelet kevéssé szürkülni kezdett. Most a kellemes hajnal lépe fel és a világosság első derengésével egyszerre zengek Pinta emberei csupa enyelgő, vídám hanggal: "Isten, téged dicsérünk stb." A többi hajó legénysége is, alig pillantanak a hajó elé, midőn már örömkönyek közt hálaénekre emelek szavukat, mert a föld, melynek fölfedezését oly forrón kivánták, szemeik előtt pompázott.

Alig végeztetett a hálaének, azonnal megemlékeze más kötelességéről is az örömébe merült hajósnép, még pedig az ő félreismert és durván bántalmazott vezére iránt. Bánkódva s mély tisztelettel veték magukat a már most előttük is nagy ember lábaihoz, bocsánatot esdekelve ellene elkövetett bűnös merészségükért. Kolumbus ez alkalommal is szelid természetéhez hű maradt. A mily nagy és csodálatraméltó volt állhatatossága terve keresztülvitelében, éppen oly nagy és szeretetreméltó szelidséggel bocsáta meg nekik, - büntetést érdemlő viseletüket elfelejteni igéré.

VI.

(Lukai. Barátság a benszülöttekkel. Boldogasszony fogantatása.
Ferdinanda, Izabella, Kuba. Pinzon Alonzo megszökése. Haiti.)

Kolumbus társaival ezúttal a Lukai, vagy Bahama szigetek közé jutott. Ezek egyikét Cuanahani vagy Cat szigetnek nevezik s az lett először fölfedezve. Kolumbus akkor e szigetet San-Salvadornak keresztele, emlékére annak, hogy az menté meg őt s tervét a megbukástól. A szigetnek e neve azonban később nem használtatott.

Perczeken át szótlanul bámult az örömtől eltelt hajósnép az addig soha nem látott világrészre, mely a kelő naptól aranyozva feküdt előtte. Nem győzé bámulni a kies, termékeny földet, mely pompás erdőkkel volt benőve, itt-ott meghasogatva kristálypatakok által.

Kolumbus ocsudott föl először a látvány nagyszerüségétől s a csolnakokat leereszteni rendelé. Parancsát gyorsan teljesiték. Egyikbe maga lépett előkelőbb társaival s néhány fegyveressel. Lobogó zászlóval s tábori zenével indult a part felé.

Mikor ahhoz közel értek, egy sereg benszülött tünt szemeikbe, kik őket s hajójukat bámulták. A partot elérve, Kolumbus gazdagon öltözve, kivont karddal a kezében, elsőnek ugrott ki a csolnakból s igy első volt, ki az általa fölfedezett világrészbe lépett.

Mindnyájan letérdeltek, merő, néma elragadtatással csókolák a forró kivánsággal esdeklett földet, s ezen állásban fogadtak még egyszer szeghetlen engedelmességet nagyra becsült vezéröknek, mint az új világ alkirályának. Ezen belső öröm első kitörése után a partra keresztfát tűztek és az előtt ismét a földre borultak, az Istennek tartozó hálaadás legszentebb kötelességét végzendők. Azután sok akkor divatozott szertartás alatt a spanyol király és királyné nevében a földet birtokukba vevék.

Ezen ünneplés alatt az indiai nép mindinkább tolakoda a spanyolhoz, s néma, álmélkodással bámulá majd a tengeren libegő házakat, majd a rendkivüli lényeket, melyek azokon hozzájuk úsztak. Az előttük végzett ünnepélyes szertartásból mit sem értettek.

Ha tudták volna szegény nyomorult teremtmények, micsoda következményeket hozand az rájuk, orditással s jajgatással töltötték volna el a levegőt, vagy ártatlan vérüket rohantak volna ontani ezen idegenek elüzésére, kik iránt most csodálandó tisztelettel viseltettek.

Minél tovább állottak ott s bámészkodtak az elámult benszülöttek, annál megfoghatatlanabb lett előttük minden, a mit láttak, hallottak Az európai fehér szin, szakállas arcz, ruházat, fegyver, viselet - előttök új és csodálatos volt. Mikor meg azok az ágyúkat és lőfegyvereket megszólaltatták, ijedtükben összeroskadtak, mintha mennykő ütötte volna őket. Meg voltak az iránt győződve, hogy emberfeletti lények, mert hiszen másként hogy rendelkezhetnének a mennydörgéssel és a villámlással. Hogy talán éppen az ő istenségüknek, a napnak a gyermekei, a kiket látogatásra küldött le hozzájuk.

De a spanyolok is találtak elég bámulni valót. Egészen új, sohasem látott állatokkal találkoztak, a növényzet, az emberek, a szokásaik annyira idegenen tüntek föl, hogy alig győzték magukat szemmel.

A benszülöttek bőre barnás-veres volt, hajuk fekete, álluk szakállnélküli, növésük középszerü, tekintetük szelid és félénk; ábrázatjukat és testöket kiczifrázták. Füleikben, orrlyukaikban s fejükön mindenféle czifraságot hordtak, tarka madártollakból, csigákból és aranylemezekből. Eleintén dőrék és félénkek voltak, később azonban a kapott ajándékokra, mik üveggyöngyökből s holmi apró, értéktelen csecsebecsékből állottak, nekibátorodtak anynyira, hogy estve, mikor az európaiak a hajóikra távoztak, fatőkékből összetákolt tutajokon elkisérték őket odáig.

Másnap Kolumbus átkutatta az egész szigetet, útjában nagy tömege kisérte őt a benszülötteknek. Legkivált arany után kutatott, látva, hogy a benszülötteknek fejükön, orrlyukaikban s füleikben fénylik a drága ércz. Aranytermelést azonban az egész szigeten nem találva, kérdőre vette a benszülötteket, hogy honnét szerzik az aranyat? Nagy nehezen megértette velök, hogy mi után kutat.

Azok fölvilágositák, hogy délnek fekszik tőlük az aranytermő sziget, s Kolumbus azt fölkeresendő, ismét hajóra szállt és délnek vitorlázott, magával vivén kalauzul s némi tekintetben tolmácsul két benszülöttet az első szigetről.

Ez útjában több szigetet sikerült fölfedezni, de csak a három legnagyobbnál tartá érdemesnek megállapodni, ezeket elnevező Concepionnak (Boldogasszony fogantatásának), Ferdinándnak és Izabellának.

Ezeken nem talált aranyat. Az aranytermő földet ezek lakossága is még mindig déli irányban jelzé s igy tovább indult.

E szigetek egyikén kutyákat talált, de azok nem ugattak. Évek múlván tapasztaltatott, hogy az európai kutyák, ha Amerikába vitettek, az ugatást csakhamar elfeledék. Itt ejték el az első alligátort, mely a legfalánkabb s legerősebb krokodilus-faj.

Rövid hajózás után nagy földterületet fedezett föl, melyről eleintén maga se volt tisztában, ha vajjon nem-e része az már a nagy kiterjedésű száraznak, melyet a szigetlakók jeleztek előtte. Csakhamar azonban rájött, hogy megint csak sziget akadt az útjába, még pedig Cuba szigete. Később e szigeten épült Havanna, spanyol kikötő, melyben a Gallionok horgonyoztak. E hajók szállitották évről-évre haza Spanyolországba az Amerikában összeharácsolt aranyat, ezüstöt s más egyéb drágaságokat. A lajstomhajók is eleintén odáig mentek. Lajstromhajók voltak a kereskedőknek azon közös hajói, melyek a kormány engedelmével, lajstromával ellátva, árúkat szállitottak Amerikába, hogy onnét ismét más egyéb árúkkal megrakodtan térjenek Európába vissza. - Kolumbus egy széles folyó torkolatánál horgonyt vetett, tele kiváncsisággal, ezen tartományt s lakosait közelebbről megismerni. De ezek az európai hajók láttára elhagyták kunyhóikat és mindnyájan a hegyekbe futottak. Csupán egynek volt bátorsága egy kis ladikkal oda evezni és a hajókhoz közeledni. Miután ez őslakónak barátságát apró ajándékokkal megnyerték, vele s egy hozott guanahaui lakossal két spanyolt küldött az admirál a szárazra, azon parancscsal, hogy a föld minemüségét hamarjában szemügyre véve, az őslakókkal igyekezzenek megértetni, hogy nem mint ellenség közelitnek, nehogy a nagyobb csoport látásánál még tovább szaladjanak.

Szükségesnek látták, a már igen megromlott hajókat kijavitani, a lyukakat kóczczal, szurokkal befódozni.

Minekutána a két kiküldött spanyol vagy tizenkét mértföldet tett a tartományban befelé, ismét visszatért s következő hírt hozott az admirálnak:

"Nagy részét a földnek, a merre jártunk, művelve s minden vidékét termékenynek találtuk. A földeken indiai gabona, vagy búza és bizonyos nemű gyökér terem, mely aszalva kenyér helyett használtatik. Végre egy kis indus városra akadtunk, mely mintegy ötven faházból áll s vagy ezer lakossal bir. A város előkelőbbjei jöttek előnkbe, s miután két benszülött kisérőnk megmagyarázta nekik, hogy miféle lények vagyunk, karunknál fogva vezettek a városba és egy alkalmas lakásba tessékeltek. Ott valami állat-alaku székfélére ültettek, mely állatnak szemei és fülei aranyból voltak, felkunkorodó farka pedig hátvédül szolgált. Alig ültünk le, a benszülöttek oda kuporodtak elibénk a padlóra, majd körülrajongtak s lábainkat, kezeinket csókolták. Az aszalt kenyérgyökérből ennünk adtak; ugy találtuk, hogy nem éppen rossz ize van, majdnem mint a gesztenyének. Eleintén csak is férfiak voltak a körünkben, s mikor ezek távoztak, ugyanannyi nő jelent meg előttünk; mikor azután hazafelé indultunk, egy egész serege az embereknek akart elkisérni, mi azonban nem fogadtuk el, csakis a kaczikának, vagyis a királynak és a fiának a kiséretét, kik mindenütt szigoruan meghagyták a népnek, hogy minket tisztelettel fogadjanak, s a kiket el is hoztunk ide a hajóra."

Kolumbus a két királyi vendégnek háláját nyilvánitá s megvendégelé őket.

Tudakozván tőlük, hogy hol terem az arany, mely rajtuk gazdagon fénylett, keletre mutattak s meg nem foghatták, hogy miért sóvárog a fehér ember azon ércz után, holott annak alig van elöttök értéke s csakis piperére tudják felhasználni.

A spanyolok meg e jó emberek együgyüségén nem tudtak eleget bámulni.

Megtudván Kolumbus a kaczikától, hogy az arany termő szigetet Haitinak nevezik, sietett a horgonyokat fölszedetni.

Kubát 19-dik novemberben hagyta el. Innen tizenkét benszülöttet vitt magával, hogy azokat visszatérésekor Spanyolországba vigye Ezek hazájuktól igen könnyedén váltak meg, mert Kolumbus gondoskoda arról, hogy a hajókon való tartózkodásuk szives bánás által lehetőségig kellemetessé tétessék.

Minthogy néhány napig folyvást ellenkező szél fujt, kénytelennek látá magát az admirál lavirozni; kénytelen volt t. i. majd erre, majd arra kormányozni a hajót; mert az ellenkező szél nem engedé egyenes irányban vitorlázni. Pinta kapitánya pedig - Pinzon Alonzo - ezen körülményt hasznára forditá; mivel hajója a három közt legjobban halada, az admiráltól elillanni iparkodott, hogy első lehessen az aranytartományban s zsebeit előbb tölthesse meg, mint sem a többiek oda érkeznének.

Kolumbus, ki szándékát észrevevé, ágyúlövéssel és a zászlóval jelt adott a várakozásra; de Pinzon azzal nem gondolt, hanem sietett, a mennyire tudott, aranyszomját kielégiteni, mi vele a kötelességet s engedelmességet elfelejteté.

Kolumbus kénytelen volt nézni, mint szökik meg egyik hajója s a parancsnoksága alá rendelt népség egy harmadrésze; még csak az üldözésére se indulhatott, mert csakhamar oly nagy vihar keletkezett, hogy a tengeren maradás veszedelmes lőn. Nignával visszatért Kubába és ott egy kikötőben horgonyt vetett. Az itt tölteni kénytelenitett időt a sziget további tanulmányozására forditotta. A benszülöttek étkezése eleintén nem csekély undort keltett a spanyolokban, tapasztalván, hogy azok nagy pókokat, rothadt fákból kiszedett férgeket ettek, a halak szemeit nyersen nyeldesték le, mint valami nyalánkságot. Később nekibátorodva, maguk a spanyolok is megkóstolták ez ételnemeket, s ugy találták, hogy azok nem éppen rosszak.

Az idő kedvezőbbre fordultával Kolumbus ismét tengerre szállt s 16 órai tengeri út után szerencsésen eljutott Haitiba, melyet Hispaniolának, Kis-Spanyolországnak nevezett; ma Szt.-Domingónak hívják, hasonnevü városáról.

Érkezésére a benszülöttek siettek az erdőbe elbujdosni, Pintának s hűtlenül megszökött embereinek se híre, se hamva nem volt. Ezért nem sokáig akart ott időzni, fölszedette a horgonyokat s a sziget mellett északnak hajózott; egy alkalmasabb helyen azonban ismét megállott s megkisérlé megismerkedni a sziget lakóival.

Egy elfogott asszonyt megvendégelt s gazdagon megajándézott, a ki azután földieinek eldicsekedett s földicsérte a fehéreket.

Siettek is azután a benszülöttek a csodaemberek és csodadolgok látására.

A haitii benszülöttek termetükre és szokásaikra nézve tökéletesen hasonlitottak a guanahani és kubai lakosokhoz; ők is meztelen jártak; rézszinüek és dőrék, tudatlanok és szelid indulatuak voltak, mint amazok. Álmélkodva azokon, a miket láttak, ők is azt vélték, hogy a spanyolok nem emberek, hanem inkább mennyei lények. Piperéikben több arany volt látható, mint a többi szigetieknél, de éppen oly keveset gondoltak azzal, és szinte szerencséseknek tárták magukat, ha azt üvegkorallért, gombostűkért, csörgőért s egyéb hasonló apróságokért kicserélhették. A mint Kolumbus ismét a helyet tudakozá, hol találtatnék az: keletre mutattak, és ezen ujjelentés után legottan vitorla alá ereszkedtek, azon reménynyel, hogy nemsokára a mérhetetlen gazdaságok forrásánál lesznek.

VII.

(Guakanahari kaczika Haiti szigetén. Veszedelem éjjel a tengeren.
Visszautazás. Találkozás Pinzonnal.)

Haiti kaczikája, sokat hallva a szigete mellett horgonyzó fehérekről, rászánta magát, hogy azokat meglátogassa. Nagyszámu kisérettel jelent meg a parton, hordszéken vitette magát, ruházata azonépp ugy nem volt neki sem, mint alattvalóinak.

A partra érkezve, cseppet se vonakodott rögtön csolnakba szállni s a hajóra vitetni magát, hol hallva, hogy az admirál éppen ebédnél ül, csakis két öreg embere kiséretében, kik ugy látszott tanácsosai voltak, vezetteté magát Kolumbus elé.

Tisztelettel és bizalommal foglalt helyet Kolumbus mellett, mialatt kisérői a lábaikhoz telepedtek. A neki nyujtott ételeket és bort megkostolá s azután a többit kiküldte embereinek élvezni, kik kivül maradtak a hajó födélzetén.

Ebéd után az admirálnak néhány aranylemezt s egy mesterségesen készült övet ajándékozott, a miért Kolumbus viszonzásul gyöngyöket, egy pár vörös papucsot s egy tele palaczk narancsvirág-vizet ajándékozott. Kaczika ő felsége erre oly örömben tört ki, hogy kijelentette Kolumbus előtt, miként egész országa rendelkezésére áll.

Mindent nagy figyelemmel nézett meg a hajón s csodálkozását fejezé ki nem egyszer a látottakon. Este a szárazra kívánkozott s az admirál kivitette őt a partra, tisztelete kifejezéseül pedig egy ágyút süttetett el. Erre azután a benszülöttek fejedelmükkel együtt annyira meggyőződtek a fehérek isteni eredetéről, rendelkezvén azok a villámlással és mennydörgéssel, hogy lábnyomaikat kezdték csókolgatni.

Kolumbus e szigeten sem találván gazdag aranybányákat, mi most minden kívánságaiknak egyedüli czélja volt, ismét felszedeté a horgonyokat, keletre utazandó.

Minden tudósitás egyaránt bizonyitá, hogy az arany egy bizonyos hegyes tartományban találtatik, melynek fejedelme igen hatalmas kaczika. Ehhez tehát Kolumbus követséget küldött és minthogy ez őt igen előzékenyen meghivá, Kolumbus sietett azt használni. Oh, ha tudta volna, mily szomorú baleset éri őt e rövid útban, bizonyosan kevésbbé sietett volna és inkább lemondott volna minden arany- s ezüstről, mintsem annak bírását oly drágán vásárolja meg.

Ez útjában kimagasló, nagy hegyfokhoz értek, hol az admirál, csendes idő lévén, egy mértföldnyire a száraztól horgonyt vetett. Két nap óta semmi álom sem jött szemeire; a természet is megkivánta a magáét; a kormányt tehát azon parancsolattal bizta a kormányosra, hogy azt el ne hagyja. Éjféltájban nyugodni ment. Alig szunnyadt el, a gondatlan hajósnép példáját követte, ki-ki elhagyta szabott helyét s lefeküdt. Még a kormányos is, a csendes tengeren semmi veszedelemtől nem félve, elég lelkiismeretlen volt elöljárója parancsát megszegni s a reá bízott kötelességet egy tudatlan hajóinasra ruházni át, szintén elaludván. A hajóinas volt csupán ébren az egész, hajón.

Mialatt mindannyian mély álomban voltak, egy tengerfolyó a hajót gyorsan a parthoz sodorta. Ott ugy oda csapódott a sziklához a hajó, hogy az őrtálló gyermek ijedtében elereszté a kormányrudat és nagyot sikoltott. Kolumbus a sikoltásra fölébredt s kirohant a fedélzetre, hol rögtön tisztába jött a helyzettel. Észrevette, hogy hajója egy sziklán megfeneklett. A hajó népe kétségbeesett kiabálásban tört ki, mindenki csak a saját élete megmentése után nézett, csakis Kolumbus tartá meg hidegvérüségét s ritka lélekjelenléttel osztotta ki parancsait. Ő még lehetségesnek találta a hajót megmenteni.

Parancsot adott néhány emberének, hogy azonnal csolnakba szállva, a horgonyt vigyék bizonyos távolságra, ott erősitsék meg, s azután majd megkisérlik a horgonykötél húzásával a hajót a szikláról eltávolítani. A csolnakba szállt emberek rémülete azonban oly nagy volt, hogy a parancs teljesítéséről megfeledkezve, hogy életüket mielőbb biztonságba helyezhessék, nekihajóztak Nignának s ott fölvételükért könyörögtek. A Nigna parancsnoka azonban vonakodott oly embereket hajójára szedni, kik főnöküket hűtlenül, a veszély pillanatában cserben hagyják s parancsait nem teljesitik; igy kénytelenek voltak a megfeneklett hajóhoz visszatérni.

Kolumbus ezalatt leszedeté az árboczokat s mindent, a mit csak nélkülözni lehetett, a tengerbe dobatott, de a hajó azért csak nem mozdult. A hajó ezalatt a gerinczéhez közel megrepedt s a víz oly gyorsan tolult a hajóba, hogy annak megmentésére többé gondolni nem lehetett. Az admirál kénytelen volt maga is a segélyére siető csolnakba szállni s embereivel együtt a Nignára menekülni.

Másnap reggel a kaczikához követeket küldött, a rajta történt sérelmeket hírül adni és a megmentésére segítséget kért.

A kaczika - Guakanahari volt a neve - anynyira sajnálta Kolumbus e szerencsétlenségét, hogy könyes szemekkel sietett embereivel a hajótörést szenvedett európaiaknak segedelmet nyujtani. E jószívü szigetbelieknek eszökbe sem jutott volna valami hasznot húzni a balesetből, vagy az ott találkozó dolgokból valamit eltulajdonitani, s igyekeztek anynyit megmenteni, mennyit lehetséges volt. Hamarosan tutajokat tákoltak össze s azokon szerencsésen majd minden értékest megmentettek.

A derék Guakanahari holmijukat maga oltalmába vevé s időnként küldötte atyafiait Kolumbushoz, kiknek könyes szemekkel kellett kérni, hogy ne búsuljon, mert ő mindenét, a mije csak van, neki adja. A megmentett holmikat egy helyre hordatá lakához nem messze, mig a házak, hová rakattatni szándékolt, kiüresittetnének. Fegyveres embereket állita őrizetére, ámbár az alig látszott szügségesnek; mert minden alatvalója a fehér emberek szerencsétlenségét oly mélyen szivén viselte, hogy el nem tulajdonitott volna azokból legcsekélyebb darabot sem.

Kolumbus a spanyol udvarnál tett jelentésében a benszülöttek szivjóságáról és önzetlenségéről sok szépet beszélt el. "Valóban, - mondá ő a többi közt, - ez emberek oly szivesek, oly emberségesek és oly békességszeretők, hogy náluknál jobb nép az egész föld kerekségén nem található. Szeretik felebarátaikat, mint önmagukat, társalgásuk a legnyájasabb, legkellemesebb az egész világon; mindig élénk, vidám, és szelid mosolylyal kisérik."

Pedig ezek vademberek voltak, kik tanitásban, oktatásban nem részesülnek s az Úr Istent és tanait nem ismerik.

Guakanahari látva, mennyire szeretik a fehérek az aranyat, vigasztalásukra megajándékozá őket számtalan lemezzel s megigérte nekik, hogy még többet is fog a számukra hozatni egy helyről, melyet Zibaonak nevezett.

A sziget lakosai is sok aranylemezt hordtak a hajóra, becserélve azokat holmi értéktelen csecsebecsékért. Egy ily cserevásárlásra odajött benszülött nagy és súlyos aranylemezt tartott a kezében, odanyujtva a fehérek elé, s midőn azok másik kezébe egy csörgőt nyomtak csere fejében, hirtelen ledobá az aranylemezt és sietett elrohanni a csörgővel, abban a hitben, hogy ő szedte rá a fehéreket.

Kolumbus embereinek már most igen tetszett az itt tartózkodás, mig ő éjjel-nappal nehéz gonddal küzdött. Legjobb hajója oda volt. Pinzon, a hűtlen Pinzon, őt elhagyá; azon egy még fölmaradt hajó oly kicsiny és hibás volt, hogy abba emberei nem fértek és azt oly hosszu útra használni vakmerőség nélkül nem lehete. Mihez fogjon hát? Törte a fejét rajta.

Minekutána a dolgot elég soká és éretten megfontolá, végre abban állapodott meg, hogy ő maga emberei egy részével ismét hajóra fog kelni és a visszautazást az avval egybekötött veszélyek daczára is megkisérli, a spanyol udvarnak eddig tett fölfedezéséről jelentést tesz, a hátramaradtakat gyarmatnak fogja hagyni Hispaniolában. Ezen határozat mindnyájoktól helybenhagyatott és legottan találkoztak önkéntesek, kik ott kivántak maradni. - Guakanahari kaczika se tett ellenvetést, sőt inkább szerencsének tartá, hogy néhányan vendégei közül nála maradnak és őtet és népét ellenségei ellen védeni fogják.

Beszéde szerint különféle délkeleti szigeteken lakott egy vad, durva nép, melyet ő Karabianak nevezett. - Ezek gyakran rájok rohantak; s mivel az ő népe sokkal gyöngébb volt, semhogy ezek ellen védelmi harczot kezdhetett volna, alig tehetett okosabbat, mint ellenségének közeledténél hirtelen a hegyekbe vonulni.

Kolumbus megigérte, hogy őt és népét oltalmába veendi, s hogy megmutassa, mily hatalommal rendelkezik egy fehérekből álló hadsereg, katonáival hadi gyakorlatot tartatott, mit a benszülöttek álmélkodva néztek. De bezzeg megijedtek aztán, mikor az ágyúk megszólaltak; maga a kaczika is rendkivül megszeppent. A köznép ijedtében földre borult s kezeiket könyörgően emelték fejök fölé. Kolumbus sietett a népét s a kaczikát megnyugtatni, kijelentve, hogy azokat a villámló és mennydörgő szerszámokat csakis a sziget védelmére, a karabiak ellen fogja használni. Azután egy ágyút megtöltetett, neki szegeztette a vízből kiemelkedő hajóroncsnak s azt szétlövette, mi óriási bámulatot idézett elő; nem is álmodták, hogy a fehérek főnöke ily hatalommal rendelkezzék. A kaczika különösen el volt ragadtatva a látottaktól s kezdte hinni, hogy a fehérek csakugyan az ég ivadékai, mert hát máskülönben hogyan is végezhetnének oly ördögi mesterséget a villámlással és a mennydörgéssel.

Kolumbus ezután egy kis erőd épitéséhez fogatott, melynél nagy segélyére voltak a benszülöttek. Dolgoztak azok neki ingyen, egész odaadással. A szerencsétlenek! Nem tudták, mit cselekszenek s nem képzelték, hogy akkor ássák meg a saját sírjukat s verik önmagukra a rablánczokat.

Valahányszor az admirál szárazföldre lépett, mindannyiszor sietett Guakanahari, tiszteletet mutatni iránta, mit az bőkezüséggel iparkodott viszonozni.

Egyszer a kaczika arany koronával fedve fogadá őt és egy szépen kicsinositott szobába vezeté. Itt a koronát fejéről levette s tiszteletadólag tevé vendége fejére. Mire Kolumbus azonnal levette igen apró gyöngy nyaklánczát, melyet mindig nyakán szokott volt hordani és azt reáakasztotta; azután leveté díszruháját, mely éppen rajta volt s tulajdon kezeivel öltözteté abba a kaczikát, ujjára egy ezüst gyűrüt húzott. Még ezzel sem elégedvén meg, egy pár vörös bakancsot hozatott, mit szinte felhúzatott vele. A bőkezüség ezen kölcsönös bizonyságai erősiték a barátságos szövetséget, melyet egymással kötöttek.

Tíz nap alatt a czitadella elkészült. Mire Kolumbus azok közül, kik itt maradni kivánkoztak, harmincznyolczat választa ki s vezérökké egy útitársai közt volt nemes embert, d'Arada Diogenest nevezte ki. Mindnyájoknak megparancsolá, hogy ezen elöljárójuknak pontosan engedelmeskedjenek, Guakanahari népének jóvélekedését minden módon megtartani keressék és a mennyire lehet a tartomány nyelvével ösmerkedjenek meg. A helyet, hol őket hagyá, Natividadnak nevezte.

Ezután igen romlott hajójának karimájára ment és januárius 4-ikén a hátramaradók kiáltásai közt szedeté föl a horgonyokat. Merész vállalat! Egyetlen egy ó, töredékeny hajóval akarni az eddig még oly kevéssé ösmert nagy oczeánt áthajózni.

Mi történt a hűtlen Pinzonnal és hajójával, azt az ég tudta. Kolumbus sehol sem hallhatott róla, gyanitá azonban, hogy vagy elveszett a tengeren, vagy már visszatért Európába, hogy első lehessen, ki a fölfedezésről hírt ad odahaza. Föltette róla Kolumbus azt is, hogy áskálódik majd otthon ő ellene és igy annál szükségesebbnek látta mielőbb hazatérni.

Hogy az udvarnál jelentésének annál inkább hitelt adjanak, a sziget terményeiből, madaraiból Európában soha nem látott ritka példányokat szedett a hajójára s néhány benszülöttet vett rá, hogy menjenek vele. Ekként felkészülve, útnak indult s még a szigeteknél volt, midőn messziről valami hajófélét vett észre a tengeren; arra irányitá útját s csakhamar elfogta Pinzont a hajójával.

Pinzon átjött hozzá a hajóra s igyekezett magát kimenteni, a gyorsan kitört orkánt okolva mindenért. Kolumbus ugyan tudta jól, hogy Pinzon nem beszél őszintén, de szokott nagylelküségénél fogva megbocsátott neki, s örült, hogy a nagy utat legalább nem kell egyetlen roncsolt hajóval megkisérlenie s igy ha az egyik elpusztul, a másik még mindig helyt állhat.

VIII.

(A tengeri út. Nagy veszély az oczeánon. Az azóri szigetek.
Pinzon újabb eltünése. Ismét nagy veszély. Kolumbus lizaboni fogadtatása.)

A szerencsére támadt friss nyugati szél repülő sebességgel fuvá a két hajót maga előtt és a vidám hajósnép már Spanyolországban képzelé magát, közepette a kíváncsi hallgatók sokaságának, kiket az új világ csodáinak elbeszélése a legélénkebb bámulásba ejtend. Egyszerre a nyugati égen sűrü fekete felhő vonult fölfelé. Mit látván a hajó népsége - miután az azóri szigetek még 50 mértföldnyi távolságra voltak, - megrémültek. Már sötét lett és ismét sötétebb; az aggodalmas hajósnép nyugtalanul várta a közelgő veszedelmet a födélzetén. Nyugtalanul tekintgetének az admirálra, ki szokott nyugodtságával s hidegvérével osztogatá parancsait.

Az oczeán hullámai mindinkább nagyobbodtak, a tenger itt-ott hegyekké kidagadt, a hajók tánczoltak, a szél sivitott, a kötelek pattogtak. Iszonyu zápor omlott alá. Villám villámot ért. A vihar egész iszonyával tört ki.

Félelem és rémülés fogta el az egész hajósnépet. A kiken a tengeri betegség nem vett erőt, buzgón imádkoztak, majd sápadtan, némán s reszketve tördelték kezeiket s tettek szent fogadásokat arra, hogy ezt meg azt teszik, ha Isten őket még egyszer megsegiti. Csakis Kolumbus birt még teljes lélekjelenléttel. Megtett minden óvóintézkedést, maga segitett, a hol már emberei düledeztek s biztatott, bátoritott mindenfelé; de hiába! a tenger mind vészesebbé vált s emberei kétségbeesve fejöket vesztették; se nem láttak, se nem hallottak többé. Emberei lelketlen testekké váltak, kikkel semmihez sem lehetett fogni. Végre, miután már látta, hogy minden emberi segedelem sikertelen, nehéz szivvel vonult szobájába és imádkozott. De ő nem imádkozott tulajdon élete megtartásáért, (azt annak atyai kezeire bízá, kitől kapta), hanem azért imádkoza az Úr Istenhez, hogy sikerülni engedje azt, a mit most életének teljes lemondásával eltökélt.

Egy pergamentbőrt vett elő; fölfedezéseinek legfontosabb tudósitásait arra irta, azt olajba itatott posztóba takarta s a posztót viaszkkal bevonta; igy az egész csomót egy jól befedett tonnába téve és a tengerbe dobá, azon reménynyel, hogy a tonna valamikép a tenger hullámai által partra dobatván, emberi kezekbe jut s hasznára válhat a világnak. Kevés idö múlva egy más tonnát erősite meg hasonló tartalommal a hajó hátulsó részén, azt akkor szándékozván vizre bocsátani, mikor már majd a hajó embereivel együtt a víz alá kezd merülni.

A vész még egyre dühöngött és hogy rettenetesebb sorsnak nézzenek eléje, az éj egész koromsötétségével beállt. Egyetlen szelid csillagocskát sem láttak, mely a kétségbeesőknek reményt nyujthatott volna. Ég, levegő, tenger a legsűrűbb, legborzasztóbb sötétséggel borult reájok. A vihar nem akart szünni.

Élet és halál közt lebegtek hajnalig, a mikor a virradó nap világánál kimondhatatlan örömükre a szürke távolban szárazföldet láttak a tengerből kiemelkedni.

Maga az admirál sem tudta jó ideig, hogy miféle föld az, melyhez közelitnek, mignem egészen közel jutva, fölismeré az azóri szigetek egyikét.

A még folyvást dühöngő forgószél veszélyezteté a parthoz közelítést, bár az egész hajósnép vágyott már kiszállni. Négy napon át kellé hajóikat a szél ellen forgatni, a mig kedvező idő jött rá, hogy kiszállhattak. Pinta ezalatt ismét eltűnt. Pinzon egy éjjel felhasználva az alkalmat, neki indult Spanyolországnak, hogy hamarább otthon lehessen Kolumbusnál s ő vihesse meg a kedvező hírt.

Kolumbus az azóri szigeteknél horgonyt vetett s emberei felének megengedte, hogy a sziget közeli kápolnájába zarándokolva, hálát adjanak Istennek szerencsés megmenekülésükért; ő a kiáltott izgalmak s testi megerőltetés következtében beteggé lett s a hajón maradt.

Néhány óra múlva a kápolnához zarándokoltak visszajövetelét várta, de hiába; egyet sem lehetett közülök megpillantani. Végre éj lett és ők csak kimaradtak. Kolumbus már gyanuskodott; de hogy bizonyost tudhasson, reggelig várnia kellett. Reggel lett s akkor tudta meg, hogy a portugali őrség a zarándokokat elfogta és biztos őrizet alá vetette.

Kolumbus igen felbosszankodott e galád bánásmódon s miután minden alkudozása hiába volt, fenyegetőzni kezdett, hogy addig onnan el nem hajózik, mig száz portugált el nem fog és az egész szigetet el nem pusztítja. E fenyegetésnek volt hatása. Követeket küldöttek hozzá, kik a helytartó nevében tudakozák tőle, ha vajjon ő és hajói igazán a spanyol király szolgálatában állnak-e? Miután ezt hiteles leveleivel bebizonyitá, a foglyokat szabadon eresztették. A helytartónak t. i. parancsolva volt, mint mondják, királyától, hogy ha lehetne, Kolumbust fogja el, s titkát kicsalva, embereivel együtt ölesse meg, hogy igy fölfedezésének haszna az övék legyen. Azonban mivel a hajóból Kolumbus ki nem szállott, magát személyesen el nem foghatván, jobbnak tartották, neki és embereinek békét hagyni s magukat tetetni, mintha nem tudták volna azt, hogy spanyolok.

Örvendezve a szerencsés kimenetelen, Kolumbus ismét tovább hajózott, azon édes reménynyel, hogy nemsokára minden fáradozásainak, minden veszélyeknek végét éri; de az ég még egyszer próbakőre akarta tenni kitartását.

A legiszonyubb förgeteg tört ki ismét.

A hajó irányzott futásától elhányatott, a vitorlák összeszakadtak, az árboczok ingadoztak és mindenfelől omló hullámtól boritva, kétségbeesve várták végvesztöket. Ezen kétségbeejtő állapotban, mely ismét két egész hosszu napig tartott, éjfélkor hirtelen egy sziklát vettek észre, melyhez a töredezett hajó sodortatott. Még egy percz ezen irányban s a hajó legottan szétzuzatik. De Kolumbust bátorsága s lélekjelenléte ezen elhatározó perczben sem hagyá el. Egy éppen jókor tett ügyes forditás által a hajó kormányán megmenté a hajót és embereit. Erre csakhamar megösmeré a portugali partokat, még pedig, hogy a Tájó torkolatánál van; itt azután horgonyt vetett.

A nap virradtával hirnököket küldött, egyet Madridba, a spanyol királynak szerencsés megérkeztét jelenteni, a másikat Lizabonba, a portugali királyhoz, engedelmet kérni a Tájon a városba felhajózni és ott hajóját kiigazithatni. Ezen kérése megadatván, haladók nélkül oda vitorlázott.

Alig terjedt híre Lizabonban a nevezetes hajó érkeztének, már mindenki, kinek lába volt, a kikötőbe szaladt. A part emberektől, a folyó csónakoktól hemzsegett; mert ki-ki égett a kiváncsiságtól, látni azon csodálatos embert, ki oly rendkivüli vállalatot képes volt szerencsésen keresztül vinni. Némelyek hálát adtak az Istennek azon szerencséért, melyet neki arra adott, mások hazájok szerencsétlenségét sajnálták, hogy ezen rendkívüli nagy embert elismerték s maguktól eltaszíták.

Maga a portugali király is sajnálta, hogy egykor elutasitá Kolumbus ajánlatát, s igen szivesen fogadva őt, felkérte, hogy állna Portugália szolgálatába. Kolumbus azonban hű maradt a spanyol királynak adott szavához és szerződéséhez. Alig várta, hogy hajója rendbe hozassák és sietett Spanyolországba. Hét és fél havi távollét után ugyanazon kikötőben vetett horgonyt, a melyből nagy fölfedezői útjára indult.

IX.

(Kolumbus Spanyolországban. Pinzon halála.
Kolumbus fogadtatása Barcellonában. Újabb átkelés.)

Alig terjedt el Kolumbus érkezésének a hire, máris ezer meg ezer ember sietett a kikötőbe s várta türelmesen, a mig hajója a kikötőbe ér; ott azután, mikor már a rokon a rokont, a szüle a fiát, testvér a testvért, feleség a férjet s jóbarát a jóbarátot fölismerte s integethetett neki, határtalan örömujjongás tölte be óra számra a levegőt; még az is ujjongott, a kinek a hajón senki ismerőse nem volt, mert örült Spanyolország diadalának. Örömtől reszkető ezernyi kar segité ki az érkezőket a hajóból. Az ágyúk folytonos dörgéssel s a harangok ünnepi zúgással köszönték Kolumbust, mikor a hajóból kiszállt.

Első gondja volt, azon templomba menni imára, melyben elindulásakor Isten oltalmába ajánlá magát s vállalatát. Valamennyien követték őt oda. Az isteni tisztelet végeztével sietett Barcellonába, hol abban az időben a spanyol uralkodópár lakott. Pinzon hamarább érkezett ugyan Spanyolországba, de az udvar nem akarta őt fogadni Kolumbus nélkül; ezen annyira felbosszankodott, hogy beteggé lett s nemsokára rá meg is halt. Nem sajnálta senki a hűtlen útitársat.

Kolumbus útja Barcellonáig valóságos diadalút volt, mindenütt ünnepélyesen fogadták, magasztalták és bámulták. Több helyen a vidéki nép is eléje sereglett s bevárta, mig előtte a menet elhalad.

Végre megérkezett Barcellonába, hol már a legnagyobb kiváncsisággal várták. Az uralkodó egész udvarát ünnepélyesen elébe küldte, hogy a város szélén fogadják s ugy kísérjék be a legnagyobb fény és pompa közt.

Az utczák, a merre útja volt, annyira tömve volt néppel, hogy menetével alig tudott azokon áthatolni.

Az uralkodópár elé vonulása a következő rendben történt:

Elől mentek az indusok, kiket a fölfedezett szigetről magával hozott, saját öltözetükben; ezek után az arany czifraságokat, mint aranylemezeket, aranyszemeket vitték, ezután azok következtek, kik a most fölfedezett tartományok többi természeti javait, mutatványait vitték, mint pamutot, amerikai borssal telt ládákat, papagájokat, melyek huszonöt lábnyi rúdon vitettek, kitömött amerikai állatokat és madarakat, más sok egyéb Európában még soha nem látott dolgokkal együtt; legvégül maga Kolumbus lépkedett, ki nagyobb bámulat tárgya volt, mint minden egyéb.

Ő felségeik, hogy Kolumbust nyilvánosan kitüntessék, a szabadon felállitott pompás trónuson fogadták s ott ők várakoztak reá. Mikor aztán Kolumbus közelitett s le akart térdelni a trón lábainál, akkori udvari szokások szerint, azt nem engedték meg neki, hanem fölültették egy székre maguk mellé s ott beszéltették el vele élményeit és hallgatták előterjesztését fölfedezésének eredményeiről, bemutatva egyuttal a magával hozott tárgyakat, embereket és állatokat.

Őfelségeik s az egész udvar álmélkodva hallgatta végig.

Beszéde végeztével az uralkodópár s a jelenvoltak valamennyien letérdeltek s imát rebegtek, hálát adva az Istennek, hogy az ő idejükben engedte megtörténni a csodás fölfedezést.

Kolumbus és családja nemességre emeltetett, a szerződés újabban megerősittetett, s valahányszor a király kilovagolt, kedvelt admiráljának mindig az oldala mellett kellett lovagolnia; pedig ily kegyben csakis királyi herczegek részesülhettek.

Kolumbus azonban legjobban örült annak a királyi rendeletnek, mely meghagyta, hogy mielőbb egy egész flotta szereltessék föl a második utazásra.

A király követet küldött Rómába, fölkérendő a pápát, hogy az oczeánon fölfedett s még ezután fölfedezendő tartományokat csakis neki s ne másnak ajándékozza.

Ez akkoriban igy volt, miután a pápa Isten helytartójának tartatván, a nép azt hitte, hogy az egész földdel kényére rendelkezhetik. Azért tehát, ha valamelyik király vagy herczeg tartományában biztositva akart lenni, arra való jogát a pápától kellett helybenhagyatnia, vagyis magát a saját birtokában megerősitetnie.

A pápa (VI. Sándor) a glóbuson egy egyenes lineát húzott, egyik pólustól a másikig, száz mértföldnyi távolságban az azóri szigetektől, és ünnepélyesen kijelenté, hogy minden tartomány, mely ezen lineán túl fedeztetik föl, senki másé, mint a spanyol királyé.

Ezalatt a hajócsapat készitésén oly buzgón fáradozott a spanyol kormány, hogy rövid idő alatt tizenhét, jobbadán derék nagy hajó állott Kadixban feszült vitorlákkal. A gazdagság és dicsőség vágya hihetetlen sok embert édesgetett össze minden rendből, kik az utazásra ajánlkoztak, részint az újonnan fölfedezett tartományokban örökösen letelepedni ajánlkoztak. Kolumbus, mivel mindnyáját magával vinni képes nem volt, tizenötszázat választa ki közülök és arról is gondoskodott, hogy a hajók minden az útra és a gyarmatok telepitésére megkivántató különféle szükséges dolgokkal elláttassanak. Ide tartoztak mindenféle szerszámok; továbbá némely, az új világban ösmeretlen állatok, mint lovak, szamarak, tehenek, végre minden európai gabonanem, némely füvek és plánták magvaikkal együtt, melyeknek azon éghajlat alatt tenyészését reménylette.

Egyébiránt még mindig azon hibás véleményben volt, hogy az általa fölfedezett föld India hátsó része s azért Nyugat-Indiának el is lett keresztelve.

Mikor mindennel rendbe jött, szeptember 25-én hajóra szállt s flottájával együtt Kadixból a Kanári szigetekre vitorlázott, hol édes vizet szerzett be, újabb élelmi czikkeket, néhány házi állatot, különösen disznókat vásárolt. A manapság Amerikában tenyésző disznók ősanyját Kolumbus szállitá oda Európából.

November 2-án, tehát elutazása 26-ik napján, már horgonyt vetett az útjába akadt legelső szigetnél, melyet Dominikának keresztelt. Vasárnap volt, mikor fölfedezte s ezt a napot latinul dies dominikának hívják.

E szigetnél horgonyvetésre alkalmas hely nem találtatván, tovább vitorlázott s csakhamar több szigetet sikerült fölfedeznie; ezek közt legnevezetesebbek voltak: Maria Galante, Guadelupe, Antigua, Szt.-Márton és Portorico.

Guadelupeban nagyszerü vízesést fedeztek föl, melynek zúgása 3 mértföldnyire elhallatszott. A víz egy magas és hegyes szikláról rohant a mélységbe.

Ez újonnan fölfedezett szigeteken eleintén egyetlen emberrel se találkoztak, mert a benszülöttek a hegyek közé menekültek előlük.

Végre a kiküldött spanyolok két elfogott fiut hoztak, kik értésökre adták, hogy nem azon szigetbéliek, hanem ennek lakosaitól egy más szomszéd szigetből erővel hurczoltattak el. Nemsokára ezután hat nőszemélyre is akadtak, kik a legsiralmasabban segedelemért könyörögtek, kik szinte örök rabszolgaságra kárhoztatott foglyok voltak. Ezektől azon borzasztó tudósitást vették, hogy ezen szigetnek lakosai férfi hadifoglyaikat megsütik és megeszik, a nőfoglyokat pedig rabszolgának szokták megtartani. A fiukat, mint a nőszemélyeket is esdeklő rimánkodásaikra magukkal vivék.

A többi szigeten azután alkalma nyilt Kolumbusnak, meggyőződni e népnek az asszonyoktól s már az előtt Guakanaharitól hallott barbár erkölcseiről. Majd mindenütt, hol ki akart szállani, ellenségesen fogadtatott, mindenütt nyomát találta azon embertelen szokásnak, hogy elfogott ellenségeiket megeszik. Borzadással látták majd minden lakásnál a levágott emberek csontjait és koponyáit. Ez és a kivánság, a Hispaniolában hagyott spanyolokat minél előbbi érkezésökkel megörvendeztetni, ösztönzék Kolumbust ez újonnan fölfedezett szigeteknél nem soká időzni, még annyival is inkább, mert amugy is minden igyekezete, a benszülöttekkel békés alkudozásba lépni, sikertelen volt.

Még ugyanazon hónap 24-én horgonyt vetett Hispaniola partjain, egy órányi távolságra az épitett erősségtől.

Néhány harczosát rögtön kiküldte kémszemlére s azok este azzal a hírrel tértek vissza, hogy a parton két férfiholttestre akadtak, nyakuknál fogva odakötve keresztforma fához. Azt, hogy a kivégzettek európaiak voltak-e, avagy benszülöttek, megállapitani nem tudták, mert a holttesteken az enyészet már nagy rombolást tett.

E hír Kolumbusra kellemetlenül hatott. Az egész éjet nyugtalanul tölté s mihelyt virradni kezdett, sietett hajóival egészen Natividad alá. Ott partra szállt s nagy csodálkozására sem erősséget, sem embereket nem talált, csupán némi nyomait a volt bástyafalnak; itt-ott tépett ruhadarabokat, tört fegyvereket, távolabb azután 11 holttestet, melyeken az erős küzdelem s a gyilkosság jelei meglátszottak.

Mialatt a spanyolok társaik legyilkolásáért boszszut forralának a sziget lakói ellen, azalatt odajött Guakanahari testvérje és elbeszélte körülményesen a szerencsétlenséget, mely az európai gyarmatot érte.

Alig vitorlázott el Kolumbus, mondá a többek közt, már elfelejté a visszamaradt legénység bölcs tanácsait és utasitásait, melyeket elutazása előtt nekik adott. A helyett, hogy a tartomány lakosait emberséges és egyenes viseletök által a már irántok, mint mennyei vendégeik iránt, fogant tiszteletben megtartani iparkodtak volna: csakhamar az admirál elhajózása után oly kicsapongásokat, oly igazságtalanságokat vittek végbe, hogy az indusok abból nem sokára észrevették, hogy ők nem csak nem jobbak, hanem még inkább rosszabbak, mint a barnabőrü emberek. A parancsnokul hagyott tiszt féken akarta őket tartani; de ők semmit sem hajtottak intéseire, semmit fenyegetéseire; az engedelmességet felmondták s egyenként bitangoltak a szigeten össze-vissza, rablásokat s erőszakot gyakorolva. Legtöbbnyire Zibao kaczika birodalmát rohanták meg az ott található arany miatt. Ez zabolátlan viseletök által ingerelve, végre fegyvert fogott, embereivel reájok rohant, s minthogy gondolatlanul egyenként kóborogtak, néhányat közülök elejtett, az erősséget körülfogta és felgyujtotta. Egy része a spanyoloknak annak védelmébe esett el, a többiek egy csónakban meg akartak szökni, de halálukat a tengerben találták.

A beszélő még hozzáadá, hogy bátyja, ki mindazon sértések mellett is, melyek a spanyolok rajta elkövettek, mindig barátjok maradt, érettök fegyvert fogott; de egy ütközetben Zibao kaczika ellen oly sebet kapott, melynek következésében még most is betegen fekszik.

Kolumbus legénysége hajlandó volt az előadás utolsó részét kétségbe vonni és valamennyi benszülöttön véres bosszút állni, de ő maga elég bölcs és emberséges volt, bosszuvágyó szándékukba bele nem egyezni, kijelentvén, hogy az újabb gyarmat biztonsága ellenkezően azt kivánja, hogy a régi jó viszony ismét helyreállittassék.

Ő maga is meglátogatá Guakanahari kaczikát s csakugyan sebesülten, fekve találta; sebén meglátszott, hogy azt nem európai fegyver ejtette. Az is ugy beszélte el a dolgot, mint testvére, Kolumbust megajándékozá 100 darab aranylemezzel s aranyporral telt három tökhéjjal; az aranypor súlyra mintegy száz kilónyi volt.

Kolumbus szintén gazdagon megajándékozá a kaczikát s biztositák egymást továbbra is kölcsönös barátságukról.

Kolumbus embereit ezután a letelepedésre alkalmatosabb s egészségesebb vidékre vezeté, valamelyik szigetbeli folyó kiömlésénél rendes és erősitett várat építendő.

Valamennyien hozzáfogtak a munkához s ez csakhamar készen lett, Kolumbus elnevezte ezt királynéja tiszteletére: Izabellának.

X.

(Izabella, Jamaika. Don Diego. Kuba. Halászat Kuba szigetén.
Bertalan. Margarita. Páter Boy).

Izabella városának épitése alatt Kolumbusnak ezer nehézségekkel kellett küzdenie, melyekkel csupán oly lélek mint az övé volt tudott megbirkózni. Az ő spanyoljai, kik már a természettől hajlandók voltak a tunyaságra, a forró éghajlat alatt még alkalmatlanabbá lettek a tartós munkára; fenhangon morogtak az oly élésmód ellen, mely nem volt inyökre. Ők a legtúlságosabb várakozásban hajóztak át; teméntelen kincset s henye, puha életet véltek ott találni; és most mint napszámosok kénytelenitettek napról-napra az égető naphőségben dolgozni. Minő különbség!

Ehhez járult még a levegő egészségtelen minémüsége, mely elgyöngitést és betegségeket okozott; a számtalan apró nélkülözések. Mind csak az elégületlenséget növelték. Hol voltak az arany hegyek, melyeket itt találni véltek? Még csak az sem engedtetett meg nekik, hogy azokat fölkereshessék.

Kolumbus mindenekelőtt az épitkezéssel akart rendbe jönni s csak azután engedélyezé a sziget átkutatását.

Az elégedetlenség csakhamar összeesküvést szült, még pedig Kolumbus élete ellen; szerencsére korán fölfedeztetett s a főczinkosok részint megbüntettettek, részint visszaküldettek Spanyolországba, hogy ott állittassanak biróság elé. Kolumbus egyuttal a hazaküldött hajóval kérelmet intézett a királyhoz, hogy mielőbb küldjön utána újabb fegyveres csapatokat s néhány élelmiszerekkel jól megrakott hajót.

Az elégedetlenség csillapítása végett embereinek egy részével a sziget belsejébe hatolt. Hogy a benszülöttek előtt imponáljon, zászlókkal, zeneszóval és zárt sorokban meneszté katonáit, a lovasokkal ügyes és gyors mozdulatokat tétetve. Ezekről a benszülöttek jó ideig azt hitték, hogy ló és ember egy test s mint szörnyetegektől rettegtek.

Néhány benszülöttet a Guakanahari tartományból magukkal vittek kalauzul. Ezek, valahányszor csak földieik gunyhójára akadtak, minden tartózkodás nélkül léptek abba s a mit ott találtak, tulajdonuk gyanánt használták, anélkül, hogy a valóságos birtokos ez ellen valami kifogást tett volna. Ugy tetszett, mintha ezen jószivü emberek, kik talán sohasem látták egymást, mindenüket, a mijük volt, közösen bírnák.

A sereg Zibao aranynyal bővelkedő vidékének tartott és mindent valósulni láttak, a mit a benszülöttek arról beszéltek. Itt ugyan nem találtak művelt aranybányákat, mert annyi fáradságot soha sem fordítottak a benszülöttek oly ércz keresésére, melynek semmi hasznát sem tudták venni; de minden patakban találtak aranyporondot és aranyszemeket, mit a víz a hegyekből mosott ki s magával tovább sodort.

Ezen örvendetes fölfedezéssel tértek Izabellába vissza, minekutána Kolumbus ez aranyvidékben is egy erősséget emelt s néhányat emberei közül őrizetül ott hagyott. De visszatértekor a fiatal gyarmatot a legsiralmasabb karban találta. Az eleség majd egészen fel volt emésztve s a föld vetésére, művelésére még nem állt be a szükséges évszak és a meleg, műveletlen tartományokban uralkodó járványos nyavalyák igen elharapództak. Az éhségtől s betegségektől elcsigázva, mindnyájan siratták balgaságukat, hogy szerencséjüket, hónukat és egészségüket feláldozták egy ily nyomorúságos otthonért; mindnyájan átkozták inségük szerzőjét, ki őket a fölfedezett világrész magasztalásával s kimerithetlen gazdagságának leírásával félrevezette s oda csábitotta.

Még a Spanyolországból hozott pap is az elégedetlenek közé állott s a legkeserűbb szemrehányásokkal illette Kolumbust.

Szerencsére Kolumbus szokva volt már az emberek korai kétségbeeséséhez, tudta, hogy miként lehet azokat ismét kibékíteni sorsukkal s csakhamar sikerült is neki. Don Diegora, testvérjére bizta tehát a gyarmatok kormányzását s ő maga egy nagyobb és két kisebb hajóval ismét útra kelt, ezúttal nyugati irányban.

Ezen új útjában legnevezetesebb fölfedezése Jamaika volt.

A sziget mellett horgonyt vetve, a sajkákat fegyverzett legénységgel a part felé küldte, hogy a rév mélységét megmérjék.

Alig értek a part közelébe, indusok akarták őket egy tutajon megrohanni, hogy a kiszállásukat megakadályozzák. Fegyvereikkel fenyegetőztek. Minthogy pedig sehogyan se tudták a spanyolok őket békés szándékukról megnyugtatni, a fegyvereiket kezdték használni, mire az indusok ijedten elmenekültek. A víz elegendő mély volt egészen a partig, ugy hogy Kolumbus ott bátran kiköthetett s onnét a szigetet átvizsgálhatta. Ugy találta, hogy gyarmatositásra kitűnőbb talajjal bir, mint Hispaniola. Innen Kubához hajózott, mert nem volt még egészen tisztában avval, ha sziget-e az, vagy csak egy része óriási kiterjedésü szárazföldnek? Útközben megint viharokat kelle kiállania, majd sziklák közé került, zátonyra vetődött, ugy hogy hajói megrepedtek. De nem is csoda; minduntalan éhséggel, szomjusággal kellé küzdeniök. Bár maga Kolumbus is együtt szenvedett s tűrt velük.

Kubát elérve, csakhamar megtudá a benszülöttektől, hogy az csak egy sziget. A madarak és pillangók némely vidékén e szigetnek oly nagy mennyiségben repkedtek föl Kolumbus és emberei előtt, hogy a napot szinte elhomályositák.

A sziget északi részén néhány apróbb szigetre talált, ezek közt halászokra bukkant, kik egy kivájt fatörzsön bocsátkoztak a tengerre. Háló helyett halat használtak a halászathoz. Van ugyanis egy kisebb fajta erősfogu ragadozóhal, Amerika azon vidékén annak a farkára fonalat kötöttek s ugy bocsáták a tengerbe. Ez azután megtámadva más egyéb halakat, mikor már jól beleharapott valamelyikbe, lett a halászok által gyorsan a prédájával együtt kirántva. Ez a hal, ha egyszer valahová odaharap, a fogai közül többé nem ereszt ki semmit. Gyakran százfontos teknősbékát is kihúznak vele, kivált, ha annak a nyakába haraphat.

Mikor Kolumbus e halászok felé közeledett sajkáival, integettek neki, hogy ne jöjjön közel hozzájuk, ne rontsa el a kenyérkereseteket. A halászok cseppet sem ijedtek meg Kolumbusnak és embereinek a láttára, egészen barátságos arczczal tekintenek reájok, mintha régi, jó ismerőseik közelitettek volna.

Kolumbus hagyta őket halászni s később, midőn sikerült nekik egy nagy teknősbékát fogni, maguk jöttek az admirálhoz, megkinálva őt fogott halaikból és teknősbékáikból. Kolumbus a barátságukat apró csecsebecsékkel viszonozta, a miknek azok rendkivül örültek.

Mialatt Kolumbus e szigetek közt ide-oda hajókázott, oly furcsa jelenségnek voltak a szemtanui, a miknek az okát sehogyan sem tudták megmagyarázni.

Egy táján a tengernek, tudniillik a víz felületén zöld és fehér foltokat láttak, máshol egészen fehér volt, mint a tej és ismét máshol fekete, mint a tinta. Ezen különös tünemény okát nem tudták kifürkészni.

Midőn Kolumbus a zátonyok és sziklák közti kalandozás után ismét partra szállt Kuba szigetén, egy öreg kaczika jelent meg előtte, mindjárt azután, hogy a parton emelt oltárnál nyilvános ájtatosságát végzé. Barátságosan üdvözlő az admirált s nyájaskodva nyujta az admirálnak a sziget különféle gyümölcseiből. Azután a földre telepedett, térdeit álláig emelé s ez állásban hathatós hanggal rövid beszédet tartott, mi az admirálnak ekképpen tolmácsoltatott: "Te ezen tartományba, melyet soha sem láttál, oly hatalommal jöttél, hogy bennünket félelem és ijedség fog el; de tudjad, hogy a jövendő világban, mint mi igen jól tudjuk, kétféle hely van, hová az elhunytnak jönni kell. Az egyik rettenetes és sötétséggel van telve; ez a gonoszok öröksége; a másik jó és vidám, itt nyugosznak a béke kedvelői és olyanok, kik az emberiség javát előmozditották. Hiszed tehát, hogy neked itt meg kell halnod, hiszed, hogy a jó és a rossz, a mit tettél, megjutalmaztatik; reménylem, azokat, kik téged sohasem bántottak, te sem akarod megbántani." "A mit éppen most itt tettél, az feddhetlen, - válaszolta neki az admirál, - mert a mint látszott, istenednek hálákat adál. Valamint te, úgy mi is tudunk a lélek halhatatlanságáról, a gonoszok megbüntetéséről s a jók megjutalmazásáról a másvilágon. Nem is jöttem én ide rosszat cselekedni, hanem azért, hogy a békét s a jó egyetértést hirdessem az emberek közt s hogy a jókat a gonoszok ellen megvédelmezzem."

A kaczikának rendkívül tetszett e felelet s midőn Kolumbus által még meg is ajándékoztatott, térdre borult előtte s azt kérdé, hogy vájjon nem-e az ég küldötte?

Kolumbus a folytonos és fáradságos utazások által testi erejét egészen tönkre tette, levertség és álmatlanság vettek erőt rajta, még emlékező tehetsége is kezdte felmondani a szolgálatot; érezte, hogy beteg s pihenésre van szüksége, azért sietve tért vissza Izabellára.

Ott már várta az időközben megérkezett segély, mit kértére a király küldött. Katonaság, fegyverek s élelmiszerek jöttek a számukra s a mi mindennél nagyobb örömöt okozott Kolumbusnak, az volt, hogy legkedvesebb testvérje Bertalan is átjött utána a tengeren ez expediczióval, sőt ő volt annak vezetője; a király őt bizta meg a vezénylettel.

Tizenhárom év óta nem látta már Kolumbus e szeretett testvérjét, kit Angliába küldött s kinek annyit kellé miatta szenvednie. A viszontlátás öröme Kolumbus egészségét meglehetősen helyreállitotta.

A segély sohasem érkezett volna jobbkor.

Távolléte alatt az általa alapitott gyarmaton minden megváltozott A legnagyobb rendetlenségben találta azt. Két harmada a gyarmatbeli lakosságnak áldozatává lőn az idegen éghajlati járványoknak. Margarita, kire Kolumbus a katonaság parancsnokságát bizta, Páter Boyllal együtt egy hajón visszaszökött Spanyolországba. Csapatai ide-oda kóboroltak a szigeten, erőszakoskodásokat, jogtalanságokat követve el a jószivü őslakókon, mire azok elkeseredésükben összecsődültek s a kisebb csoportokra szétfoszlott spanyol katonaság nagy részét kóborlásaik közben leöldösték.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy végre a benszülötteknek is felnyílott a szemök. A fehérekben többé nem az ég küldötteit, hanem erkölcstelen, aljas csőcseléket láttak, mely nem érdemli meg, hogy velök érintkezzék. Tapasztalásaikon okulva, borzadálylyal néztek a jövő elé; látták, hogy az éhinség előbb-utóbb kimaradhatatlan, valamint az is, hogy őket a fehérek leigázzák. A tunya és henye életmód, melyhez szokva voltak, s a forró éghajlat, mely az embert legyöngiti, hozzászoktatta őket a nélkülözésekhez; igy rendkivüli keveset ettek. Egy marék kukoricza, kevés aszalt kassava, vagy manjok, mely széles levelü, vastag törzsű növény, gyökere répaalaku s vagy hat ujjnyi vastag, nyersen azonban ízetlen s egészségtelen, csakis száritva s a lisztje tápláló, továbbá csekély kenyérgyökér elegendő volt az ő gyomruk kielégitésére.

Most tehát csodálkozással látták, hogy egyetlen egy spanyol többet fal egyszerre, mint ők négyen egész nap képesek lennének megenni. Ők tehát az európaiakat telhetetlen zabálóknak tartották, kik azért jöttek hozzájuk, mert saját honukban már minden eleséget felemésztettek s most férgek gyanánt kénytelenek más földet keresni, hol falánkságukat kielégitsék. Ebből azt következtették, hogy szigetükön termő eleségeik nem soká fognak tartani maguknak és nagyevő vendégeiknek kielégitésére és nemsokára mindnyájan kénytelenek lesznek éhséget szenvedni.

Ezt ők megfontolva s ingereltetve és háborgattatva naponta a zsarnokoskodó spanyolok által, belátták, hogy a tűrhetetlen igát vagy most kell lerázniok, vagy örökre viselniük. Elég bátorságuk volt az elsőt megkisérteni. Fegyvert fogtak tehát, kaczikáik mellé gyűltek és a kaczikák csoportjaikkal igen nevezetes sereggé egyesültek.

Igy álltak a dolgok, midőn Kolumbus Izabellába visszatért. Mozgásban volt minden; háborút, pusztitást hirdetett minden. A benszülöttek valamennyi nemzetiségei, Guakanaharit kivévén, ki a spanyoloknak hódolt, fegyverben voltak, készek zsarnokaik kis csoportjára rárohanni. Számuk - mondják - százezerre ment.

Kolumbust rendkivül bánta ez állapot. Nem félt ugyan a benszülöttek óriási tömegétől, de belátta, hogy a spanyolok és a benszülöttek közt a jó viszony többé helyre nem állitható. Le kellett kedvencz eszméjéről mondania, mely az volt, hogy szép bánásmóddal a keresztény hitre téritendi őket s munkához szoktatja, mi által könnyebben kiaknázhatóvá lett volna a sziget gazdagsága. Fájt nemes szivének az is, hogy olyan nép ellen kell harczolnia, mely csak a jogait, őshazáját, szülőföldjét védi idegen betolakodók, erőszakoskodók és zsarnokok ellen.

Egyetlen barátja maradt az őslakók között az egész szigeten a hű Guakanahari, ki néhány emberével hozzája szegődött. A többi kaczika rég haragudott már amúgy is reá, a miért ő pártolta mindig a spanyolokat, s lehet, hogy nem is annyira barátságból, mint kényszerüségből csatlakozott a fehérekhez. Kolumbus igen szivesen fogadta őt.

Ez volt az első nagyobb összetüzés spanyolok és amerikai benszülöttek közt, mely a később bekövetkezett véres drámák előjátékául tekinthető.

XI.

(Ütközet az európaiak és indusok közt. Margarita és pater Boyl. Augado. Koldan.
Kolumbus másodszori visszatérése Spanyolországba.)

Az ártatlanság a világ végéig fenhangon fog kiáltani és a legkésőbb ivadéknak hirdetendi azon iszonyatosságot, melyet keresztények az ő ártatlan testvéreiken, a szegény, nyomorult, gyámoltalan indusokon elkövettek.

A két sereg szemközt állt s a rettentő pillanat, mely a spanyolok életét, vagy az indusok szabadságát volt megvetendő, elérkezett.

Egyik részen százezer indus állt dorongokkal, fakardokkal, halszálkákkal, hegyezett kovanyársakkal és nyilakkal felfegyverkezve. A másik részen csak kétszáz európai gyalogos és húsz lovas jött szembe, egy kis csoport industól gyámolitva, Guakanahari vezérlése alatt.

Az európaiak azonban a túlerő ellenében is biztak harczi ügyességökben, lovaikban, fegyvereikben és kutyáikban.

Egy pórázon nagy kutyákat hoztak a szegény meztelen indusokra s éppen ugy uszitották rájuk, mint a vadakra.

A veszedelem mind a két részről egyaránt nagy volt és igen kétes, minő kimenetele leend az ütközetnek.

Kolumbus a támadásra az éjt választá, mert igy reménylé, hogy a sötétség az ő gyengeségét takarni fogja s éjnek idején legjobban megrémitheti az éjjeli harczhoz nem szokott benszülötteket. Seregét három részre osztá, egy részt ő, egyet testvérje Bertalan, egyet pedig Guakanahari vezényelt, s midőn az éj beállt, egész erővel nekirontott, iszonyu zajt csapva, az indusoknak. A fegyverek ropogása, kutyák marása s a lovak nyeritése annyira megrémité a sötétben szegényeket, hogy csekély ellentállás után rögtön megfutamodtak. A sötétben azután egymást gázolták és öldösték; a spanyolok is sokat leöltek közülük, számtalant elfogtak, a kik szerencsésen megmenekülhettek, azok még bevetették magukat a hegyek közé s mutatkozni se mertek többé.

A harczi foglyokat Kolumbus pár nap mulván szabadon ereszté, miután az egész sziget meghódolt a spanyoloknak, de valamennyire adót rótt. Az aranytermő vidék lakóit évente bizonyos mennyiségü arany beszolgáltatására kötelezte, a többieket meg a föld mívelésére, vagy legalább is 25 font pamut gyüjtésére.

A munkára kényszerités, saját országukban, saját anyaföldjükön, rendkívül elkeserité az indusokat. Még a saját fejedelmüknek se dolgoztak ők azelőtt, most meg ily jött-ment idegen zsarnokok kedveért kellé izzadniok. Azok pedig a kivetett adót szigoruan bekövetelték; a ki nem tett eleget kötelezettségének, azt megverték, megkinozták.

Rövid idő alatt az egész sziget lakossága valódi rabszolgaságra lőn kárhoztatva. Nem is tekintettek többé embereknek s a kiméletlen, szigorú bánásmódot Kolumbus elnézte.

És itt hibázott a mi Kolumbusunk. Mert bármennyire félt is ellenségei rágalmazó nyelvétől, bár mennyire kelletett neki a spanyol király pénzszomját kielégiteni: ezek mindamellett nem voltak oly előnyök, hogy a derék ember általuk kényszerittessék a jámborság és felebaráti szeretet elvétől eltérni. De ember volt ő is.

A szegény indusokra vetett iga kiállhatatlan lett; mivel eddigi természeti és megszokott tunyaságuk mellett nem voltak képesek a kivetett aranyat és pamutot beszállitani, folyvást ütlegeltettek. Végre egy meggondolatlan lépésre tökélték el magukat.

Az európai falánkságról szerzett tapasztalataik után lehetségesnek tarták, éhséggel kényszerithetni őket a sziget elhagyására, mihelyt t. i. megszünnek földjeiket kukoriczával és kassava- vagy maniokgyökérrel bevetni. Egy akarattal nekirohantak vetéseiknek, azokat egészen elpusztították, mire a járhatatlan hegyekbe futottak, hol tulajdon élelmökre egyebet nem találtak vad gyümölcsnél és gyökereknél. És ott tulajdon cselök áldozatává lettek.

Az éhség s az evvel járó nyavalyák egész özöne tört ki soraik közt, majd mindannyian ott vesztek el a hegyek közt, alig maradt hirmondó közülök; a spanyolokat meg, a kik eleintén szintén szenvedtek ugyan, egy hazulról jött eleségszállitmány megmenté az éhhaláltól.

Ezalatt Spanyolországban a hazaszökött Margarita és pater Boyl a fölfedezett földet annyira nyomoruságosnak s Kolumbus magaviseletét annyira tűrhetetlennek ecsetelték a király előtt, hogy az bizalmát vesztve, királyi biztost menesztett Kolumbus után, feladatául tüzvén ki, a valóról személyesen meggyőződni s mindenről hű jelentést adni az udvarnak.

Királyi biztosul Aguado, egy elkényeztetett, tapasztalatlan kamarás lett kiküldve, kit Kolumbus ellenségei ajánlották, remélve, hogy az majd nyakát szegeti a gyülölt s irigylett embernek.

Csekély személye nagy fontosságának gőgjétől elkapatva, érkezett meg Aguado Hispaniolába és sietett az admirállal méltóságát éreztetni. A nagy emberrel alávaló megvetéssel bánt és mindazokat - spanyolokat és indusokat - kiknek ellene panaszuk volt, bírószéke elé idézé. Kiváncsian ragadt meg minden panaszt, melyet az elégedetlenek ellene fölhoztak, anélkül, hogy annak alaposságát vagy alaptalanságát vizsgálta volna, csakhogy minden külön panaszból egész képet füzhessen össze, mely azon embert, kit megbuktatni iparkodott, elég utálatosnak ábrázolhassa.

Kolumbus, a mint tudjuk, sokat tudott eltürni: ezen hajsza mégis nehezen esett neki. Eltökélte tehát magát Spanyolországba utazni, ott személyesen számot adandó, magát a királynak és királynénak igazságos itéletére bizván.

E czélból testvérét Bertalant Adelantadónak, vagyis vicegubernátornak nevezte, ki távolléte alatt a szigeten uralkodjék.

Főbiróvá ellenben szerencsétlenségére oly embert rendelt, kire vajha ne bizott volna annyi hatalmat, mert csakhamar visszaélt az avval. - Neve Koldan volt.

Hogy utazását minél előbb végezze, Kolumbus egyenes irányban akart hajózni Spanyolországba, nem tudván, mennyire fogja éppen az által haladását késleltetni. Őneki a legszerencsétlenebb tapasztalásból kellett azt megtanulnia, mit most minden tengeri utazó tud, hogy a passzátszelek miatt bajos ez irányban Európába jutni, miután azok folyvást keletről fujnak.

A tengeren e szelek miatt annyira lassan haladhatott, hogy három hónap is eltelt s ő még folyvást úton volt. Az elesége egészen fogytán volt. Az embereit volt kénytelen éheztetni, a kik zúgolódtak, elégedetlenkedtek, majd összeesküdtek a hajón vitt indusok élete ellen, hogy azok ne fogyaszthassák el előlük a még hátralevő csekély mennyiségű élelmiszert. Kolumbus azonban ez embertelen szándékról idejekorán lebeszélte embereit s szerencséjére éppen azon perczben sikerült megpillantania a spanyol partokat, a mikor már emberein majdnem erőt vett a nélkülözések folytáni végső kétségbeesés.

XII.

(Kolumbus fogadtatása. Visszautazása. Trinidad. Oronoko. Margarita.)

Alig jelent meg Kolumbus az udvar előtt, magával hozva a gyüjtött aranyakat, gyapotot, természeti ritkaságokat s egy egész induscsapatot, máris eloszlott az udvar részéről iránta minden harag. Csakhamar őszinte, nyilt előadásai meggyőzte még biráit is, hogy mindenben ártatlan s helyesen járt el, ugy hogy még egyszer diadalmaskodott ellenségein. Azok nem tudtak ezuttal se neki ártani, visszahúzódtak.

Ismét hozzáfogott a készülődéshez, hogy minél nagyobb számban vihessen át letelepülőket, katonaságot s élelmiszereket. A mit ő csak kivánt és tanácsolt, azt az udvar jóváhagyta és sietett megadni.

Volt azonban egy szerencsétlen gondolata. Javaslotta ugyanis, hogy a gonosztevők deportáltassanak Spanyolországból az újonnan fölfedezett földterületre, gyarmatositás czéljából, a mit a kormány üdvösnek találva, az ország valamennyi börtönét hajókra üritteté s átadta őket Kolumbusnak. E gonosztevők nem csekély ártalmára voltak a békés gyarmatositásnak; az amerikai életet, viszonyokat hosszú időre annyira elvaditották, hogy a hajmeresztő kegyetlenkedések, mik később ott elkövettek, leginkább ezeknek köszönhető.

Noha rég ki volt adva a király parancsa, hogy a mit Kolumbus óhajt, az gyorsan teljesittessék, mégis felettébb lassan folytak a készülődések. Kolumbusnak éppen legelkeseredettebb ellenségei voltak, kikre a királyi parancs végrehajtása bizatott. Ezen alávaló emberek látván, hogy magának személyének nem árthatnak, legalább dicső pályáját, hol már annyi hírt szerze, keresték a lehetőségig megkeseriteni. A rájok bizott kötelességet tehát a legnagyobb halogatással teljesiték és gondoskodtak arról, hogy majd ez, majd amaz hiányozzék. Igy múlt el egy egész év, a mig az eleség-szállitó hajók elindulhattak, sőt Kolumbusnak még egy évig kellett várnia, mig a kis eskadre, melylyel új fölfedezésekre vala indulandó, vitorlák alatt állott.

Két-három hadihajó együtt neveztetik eskadrenek, a mig több hadihajónak egy csomóban flotta a neve.

A Kolumbus részére valahára fölkészült hajócsapat hat vitorlából, azaz hat hajóból állott.

Kolumbus ezúttal egészen másfelé vette útját, leginkább azért, hogy az általa remélt nagy szárazföldet fedezhesse föl, ne mindig csak szigeteket. E szándéktól vezéreltetve, a mint a kanári szigeteket elérte, ugyanazon irányban haladt a zöldfok szigetekig, melyeket a portugálok fedeztek fel.

A kanári szigeteket elhagyva, a hajók felét egyenesen Hispaniolába küldé, hogy a gyarmatnak új eleséget vigyenek, s a hajók vezéreinek megparancsolta, mennyire csak lehet sietni. Ő maga a zöldfoki első szigetnél állapodott meg, mely csunya, kopár kis szigetecske, a hová abban az időben a portugálok a bélpoklosokat küldték meggyógyulni.

E szigettől is azután még délnek tartott, a mig csak az egyenlitő alá nem ért. Mikor ez irányban az északi szélesség harmadik fokához ért, egyszerre oly szélcsend állott be, hogy hajói alig mozdulhattak. A napsugarak egyenes irányban felülről lefelé keményen sütöttek, kiállhatlan hőségtől tikkasztá embereit, szegények majd hová nem lettek rémültökben. Boroshordóik a hőségtől szétrepedeztek, ivóvizök megposhadt, ennivalóik megromlottak s a hajók annyira átmelegedtek, hogy lehetetlen volt azokon aludni, vagy belsejökbe lehatolni; többen még attól is tartottak, hogy a nap sugaraitól meggyulladnak.

Tulajdon búját és bajtársai kétségbeesését még inkább növeli fájdalmas betegsége, a köszvény, mit a sok gond és álmatlanság okozott. Ily állapotban rendkivül sokat kellé szegény Kolumbusnak szenvednie. Éhség, szomjuság, betegség, zúgolódás, szándékának meghiusulása gyötörte hősünket.

Végre irgalmazott az ég nagy inségén és oly bő esőt küldött alá, hogy alig maradhattak a fedélzeten. Bár kevéssé lehűlt a levegő, mégis friss élesztő italt nyertek és mivel az aggodalmas szélcsend is megszűnt, félholttá vált társaiban újra fölébredt a remény. Kolumbus sietett irányt változtatni, arra emberei is kérték s hajóját délnyugatra forditotta.

Több napi út után az árboczkosárból hirtelen azon kellemes örömkiáltást lehetett hallani: föld, föld! Mennyei muzsika volt ez az éhes és kifáradt tengeri utazók füleiben. A sziget három hegy alakjában mutatkozott és Kolumbus ezért Trinidadnak, (Háromságnak) nevezte, mely nevet még máig is viseli.

Trinidad vidékén az Oronoko oly erővel ömlik a tengerbe, hogy a hajózást szinte veszedelmessé teszi. Habjai és forgói akkorák, hogy kisebb hajó nem is bir velük megküzdeni. Kolumbus mielőtt észrevehette volna a veszedelmet, már valamennyi hajójával ott tánczolt a habok tetején s csak nagy ügyességgel és ritka lélekjelenléttel tudta azokat kiterelni a sárkánytorokból, (La Boca del Drago), a minek ő maga nevezte el a veszedelmes helyet.

Kolumbus rögtön tisztában volt avval, hogy most már csakugyan magát a nagy szárazföldet fedezte föl, mert akkora s oly hatalmas folyó, mint az Oronoko, csakis nagyobb területen keletkezhet.

A szárazföld mellett tehát fölfelé s nyugatnak hajózott, több helyen kiszállva. Találkozott benszülöttekkel s ugy találta, hogy azok a hispanioliai indusokhoz mindenben hasonlitanak, de a testszinük világosabb; egyúttal több észt és bátorságot mutattak. Ezek is aranylemezekkel s ezek felett drága gyöngyökkel voltak piperézve, miket örömest cseréltek ki európai apróságokért.

Egy indus egyszer minden kiséret nélkül közelitett Kolumbushoz, midőn az a partra vitette nyugágyát s azon heverészve keresett némi enyhülést fáradt és beteg testének; bátran lépett hozzá, levette bársony föveget a fejéről s arany koronát illesztett reá. E kitüntetés jól esett Kolumbusnak s gyanitva, hogy kaczikával van dolga, gazdagon megvendégelte.

Ez indusok már külsejükre is többet adtak, mint a szigetbeliek, tarka pamutkendőt hordtak fejükön, testük eleje is egészen térdig hasonló kendővel volt fedve; hosszu, nyirott hajat hordtak. Fegyvereik íj, paizs és nyilakból állottak. Kolumbus örömest időzött volna közöttük s ment volna beljebb a szárazföld átvizsgálására, de a hajói meglehetősen meg voltak viselve s ő maga még mindig betegséggel küzdött, sietett tehát Hispaniolába.

Utközben fedezé föl Margarita szigetét, mely később gyöngyhalászatáról lőn híressé.

XIII.

(Kolumbus Hispaniolában. Szent-Domingo. Koldan. Vasco de Gama.
Melinda. Kalikut. Ojeda. Amerigo Vespucci. Kabral Brazilia.)

Pihenni ment Kolumbus Hispaniolába, de az ő végzete az volt, hogy nyugalmat sehol ne találjon. A mire ezúttal legkevésbbó számitott, ismét kitört a viszály emberei közt.

Testvérje, Bertalan a szigetet áttanulmányozva, az izabellai gyarmatot még alkalmasabb helyre ülteté át s ott várat kezdett épittetni, melyet atyjáról: Dominikról, Szent-Domingonak keresztelt. E mai napig is virágzó város sokáig egyike volt a legnevezetesebbek közül Nyugat-Indiában s sokat lenditett azon, hogy a spanyolok nagy hóditásokat tehettek Amerikában.

Miután Bertalan az új gyarmatváros alapitását bevégzé, embereinek egy részével a sziget azon részébe vonult, mely még testvérje által nem lőn átkutatva. Koldan, a főbiró, a ki otthon maradt a legelső gyarmaton, ez alkalmat arra használta fel, hogy a hatalmat magához ragadja s fellázitá Bertalan és Diego, a két Kolumbus ellen a spanyolokat; ő maga a lázadók élére állt s minden élelmiszert hatalmába ejtve, Szt-Domingo erősséget kezdte ostromolni. A Bertalan által otthon hagyott tiszt azonban oly erélyesen védelmezte az erődöt, hogy a lázadók kénytelenek voltak visszavonulni s hogy új erőt gyűjtsenek, a benszülöttekkel szövetkeztek s a lázadás csakhamar az egész szigeten általánossá lőn.

Ily zavarban s ily kétségbeesett állapotban találta Kolumbus azt a szigetet, a melyen meg akart pihenni. A mint megérkezett, nem csekély aggodalommal hallotta, hogy a Kanári-szigetektől eleséggel küldött három hajója még nem érkezett meg. Igy tehát igen hihető volt, hogy azok egy vagy más baleset következtében a tengerbe vesztek.

Az ugyan nem történt velök, de Kolumbusra nézve annyi volt, mintha elvesztek volna. A viharok és az ismeretlen tenger nem egy akadályt görditett útjába, mig végre Hispaniolába jutottak, de éppen azon partnál kötöttek ki, hol Koldan czimboráival tartózkodott.

A ravasz Koldan a három hajó kapitánya előtt gondosan eltitkolá a lázadást és rá tudta beszélni őket, hogy legénységök egy részét szárazra szállitsák, kiket majd Szt-Domingoba vezetend. Ez emberek, kik nagyobbrészt a spanyol tömlöczökből kerültek elő, alig tudták meg Koldan valóságos szándékát, már azon remény fejében, hogy majd lesz mit rabolni, pusztitni, örömmel állottak zászlójához. Első kellemetlen gyümölcse volt ez a meggondolatlan tanácsnak, melyet, mint feljebb emlitettük, fájdalom, Kolumbus maga adott!

Néhány napra az admirál megérkezése után a három hajó is megjött szerencsésen Szt-Domingoba, de Kolumbus már alig vehette hasznukat, miután a magukkal hozott eleséget és embereinek nagy részét kiszolgáltatták már Koldannak, a ki ekként megerősödve, csak ugy fitymálta az admirál hatalmát. Kolumbus belátta, hogy Koldannal szigoruan elbánni lehetetlen s hogy iszonyu polgárháborut kellene kezdenie egy idegen világrészben, még pedig spanyol alattvalók ellen, a spanyol király embereivel; a helyett, hogy a megkezdett gyarmatositást folytatnák, egymást öldösnék hónapokon át. Jó szive visszarettent a testvérharcz iszonyaitól s eltűrve minden bántalmat, méltatlanságot, mit Koldantól szenvedett, kihirdette, hogy bocsánatot ad mindenkinek, a ki csak visszatér, még magának Koldannak is, sőt azt még a méltóságában is meghagyja, csak szent legyen a béke ezentúl. E nemes tettével Kolumbus sokakat megnyert, ugy hogy végre maga Koldan is meghunyászkodott s kibékült az admirállal.

Ezek után egy hajót küldött Spanyolországba, az udvarnak a szárazföld felfedezésének s a lecsendesitett zendülésnek hírét megvinni. - A szárazföld mostanában fölfedezett tartományai javainak mutatványaival együtt melyek gyöngyökből, aranydarabokból, igen sok különféle szinü és igen finom szövetű kendőkből állottak, megküldé egyszersmind naplóját is, melyen hajóinak útja és minden nevezetes, a mi vele történt, pontosan fel volt jegyezve. Koldan ellenben és czinkosai el nem mulaszták, ugyanezen hajóval a királynak irni és az admirált lepiszkolni, tulajdon vétségüket ugy igazolandók; és fájdalom! a király elég igazságtalan volt, inkább a lázadóknak hinni, mint Kolumbusnak, ámbátor ebből az igazság szava, azokból pedig a leggyalázatosabb rágalom beszélt.

Tekintsünk azonban egy perczre más idegen világrész felé, hogy az amerikai fölfedezések későbbi történetét könnyebben megértsük.

A portugál király megbánta, de már későn, hogy Kolumbust félreismerte és ajánlatait megvetette. De hogy hibáját valamennyire jóvátegye, eltökélé magát, semmi költséget sem kimélni a régen keresett Afrika körül Kelet-Indiába vezető útnak - ha lehetséges - fölfedezésére. Ily czélból egy hajócsapatot szereltetett föl s annak vezérévé egy érdemes és tapasztalt tengerészt, Vasco de Gramat nevezte ki.

Nagy nehézségekkel kelle neki is megküzdeni, de épp ugy, mint Kolumbus, rendithetetlen kitartással végzé feladatát és sikerült elérni a Jóreménység fokát. Onnét tovább ment s Afrika túlsó felén fölfelé hatolva csakugyan eljutott Kalkuttába, 1498 május 22-ikén.

Az indiai út tehát Afrika megkerülésével fölfedeztetett csakhamar Amerika fölfedezése után.

Ez időtől fogva bőven folytak India kincsei a kis Portugáliába, s nem irigység nélkül szemlélték a spanyolok a teméntelen kincseket, melyet szomszédjaik nyertek, ők pedig eddigi fölfedezéseikből még a kiadásaik költségeit sem kapták vissza.

De ezután a fölfedezési vágy is mindig tovább terjedt. Királyok és köztársaságok, nemesek és polgárok, mindnyájan akarák szerencséjöket próbálni, számosan hajókat szereltek fel, s vagy maguk mentek kalandokra, vagy másokat küldöttek kalandozni.

Egy bizonyos Ojeda p. o., ki Kolumbust második útjában kisérte, rávett néhány sevillai kereskedőt négy hajó felszerelésére, s hogy azokat az ő vezérlete alatt fölfedezésekre küldjék. Benyujtották az udvarnál ez iránt kérelmüket s meg is nyerték azt, anélkül, hogy Kolumbus tanácsa kikéretett volna, bár az a spanyol udvarnak vele kötött egyezése ellen volt. A badajosi püspök, ki a királynál a nyugatindiai ügy minisztere, Kolumbusnak pedig esküdt ellensége volt, üldözöttjének ennyi búsitásával még be nem elégedett, hanem ráadásul átadta még Ojedának az admirál naplóit is, térképeivel együtt, hogy könnyebben tájékozhassa magát.

Ojeda hajóján egy olasz nemes is volt: Amerigo Vespucci, ki oly befolyást tudott gyakorolni a hajó népségére, hogy csakhamar nem is annyira Ojeda, mint ő lett a parancsnok, neki inkább engedelmeskedtek. Kolumbus térképeit használva, sikerült elérniök Amerika partjait, s meggyőződve, hogy az egy óriás nagy szárazföld, miután holmi becserélt tárgyakkal hajóikat megrakták, visszatértek Európába.

Otthon azután nagy lármát csapott Amerigo Vespucci az ő fölfedezésével, ugy hogy e percztől kezdve nem Kolumbus, de őt tarták a nagy fölfedezőnek mindazon tájékozatlanok, kik a titokba avatva nem voltak.

Kolumbus a csakis a titoktartó spanyol udvarral érintkezett. Értesitéseit, tudósitásait oda küldözgeté. A nagy közönséggel mit sem törődött; ellenben Amerigo Vespucci járt-kelt mindenfelé, előadásokat, felolvasásokat tartott fölfedezéséről s könyvet irt és iratott másokkal.

Igy vált csakhamar híresebb fölfedezővé Kolumbusnál. Ugy hogy az új világrészt is, melyet Kolumbus fedezett föl, róla keresztelték el Amerikának.

Ezután jó ideig fölfedezés fölfedezést ért.

A Gama által fölfedezett keletindiai út kihasználására a portugali király egész flottát szereltetett föl és mindenféle árúczikkel megrakodva inditá azt útnak. E flotta parancsnokává Kabral lett kinevezve, a ki hallomásból tudta, hogy veszedelmes a hajózás az afrikai partok mentében: tehát a nagy világtengeren nyugatnak hajózott; egyszerre nagy csodálkozására egy kiterjedt föld partjai mellett találta magát, melyről csakhamar észrevette, hogy ez nagyobb egy szigetnél.

Dél-Amerika volt ez, s ebben a szép, gazdag Brazilia, mit Kabral véletlenül fedezett föl. Az tüstént királya nevében birtokába vette és egyik hajóját ezen kellemes hírt megvinni haza küldötte.

Igy fedeztetett föl Amerika egyik része a másik után s győződött meg az emberiség arról, hogy Kolumbus mennyire alaposan számitott, mielőtt még a fölfedezési utat megtette. Térjünk azonban vissza Kolumbushoz, kit Hispaniolában nem valami irigylendő viszonyok közt hagytunk.

XIV.

(Koldan és társai Bovadilla Ferencz. Kolumbus útja Spanyolországba.
Megjelenése Ferdinánd és Izabella előtt. De Ovando Miklós.)

Kolumbus lecsendesité ugyan a Hispaniolában támadt zendülést, de azért a tartós nyugalom nem állott helyre. Koldan titokban még mindig az admirál ellen áskálódott s a spanyol udvar előtt jelentéseiben nem győzte eléggé rágalmazni. Az elégületlenség, a zavargás a szigetnek majd ezen, majd azon részében ütött ki. Kolumbus jó szive s engedékenysége még inkább nekibátoritá a zavargókat. Az admirált mindezek rendkivül lehangolták, hozzá még folyvást beteg is volt; kedvencz fölfedezési kirándulásaitól vissza lett tartva s testvérével együtt éber szemmel kellé őrködnie a béke és nyugalom felett, legtöbbnyire fegyverben állni napokon át.

Mindez testileg lelkileg rendkivül kimerité az admirált, mind a mellett sikerült neki mégis állandósitani a nyugalmat Hispaniolában, gazdag bányákat nyittatni, melyek a letelepülők kincsszomját meglehetősen kielégiték. De azért a vihar mégis csak kitört ellene, még pedig ott, hol ezuttal legkevésbbé várta: Spanyolországban.

Koldan és czimborái minden bajért, kellemetlenségért, nyomoruságért Kolumbust okolták, s visszaküldve egy csomó elégületlen kivándorlót, azokkal odahaza Kolumbus ellen tétettek panaszt. Voltak közöttük olyanok, kik a király és királyné elé mentek s rongyos öltözetükben átkokat, szitkokat szórtak Kolumbusra, holmi költött igaztalanságokat beszéltek el s kárpótlást követeltek csalattásukért. Valahányszor a király és királyné nyilvános helyen megjelent, rögtön egy sereg éhező, rongyos ember vette őket körül, kik bosszuért kiabáltak Kolumbus ellen. Kolumbus ellenségei rendezték ugyan e jeleneteket, de a gyanura hajlandó király mégis kezdett hitelt adni szavaiknak, s miután a neje is felháborodott a rongyos, kiéhezett emberek láttára, elhatározta, hogy ismét királyi biztost küld Amerikába.

Bovadilla Ferencz volt az, kire a király választása esett. Ezt oly hatalommal s megbizással látta el, hogy ha hibásnak találja Kolumbust, rögtön megfoszthatja méltóságától s átveheti tőle a kormányzást.

A királyi biztos ellensége levén Kolumbusnak, már előre elhatározta, hogy ki fogja tenni hivatalából s ő lép az örökébe.

Éppen akkor érkezett meg, mikor már Kolumbusnak sikerült Hispaniolában a csendet és békét teljesen helyreállitani. Az elégedetlenek ki lettek elégitve, a spanyolok és indusok egyaránt engedelmességre szoktattattak s a bánya- és földmívelés a legszebb virágzásnak indult.

Ok tehát nem volt elitéltetésére.

Bovadillának Szt-Domingoba érkeztekor az admirál nem volt honn, a sziget egy távolabbi részében volt elfoglalva. Az illendőség ugy hozta volna magával, hogy birája visszaérkezését bevárja, addig ellene semmi lépéseket ne tegyen. De mit gondol a Bovadilla-féle ember az igazsággal és illendőséggel? Hiszen ő nem jött Kolumbus mentségeit hallani, hanem őt elitélni s hivatalát magára átruházni.

Mihelyt a hajóból kilépett, magát egyenesen az admirál házához vezettette, itt azt jelentette ki, hogy az már most az ő tulajdona. Azután a távollevőnek minden benne található javait lefoglalta, mire ismét kihirdeté, hogy a király a kormányzót letenni küldötte őtet oda és mindazoknak, kiknek panaszuk van ellene, elégtételt szolgáltasson. Ezzel nem elégedvén meg, mindazokat, kiket Kolumbus bezáratott, legottan szabadságba helyezé és meghívta őket a szenvedett igazságtalanság bepanaszlására, és hogy e gaznép arra nem soká hagyta magát kéretni, könnyen elgondolhatjuk.

De ez még mind nem volt elég.

A gyalázatos Bovadilla hirnököt küldött utána azon parancsolattal: hogy minden haladék nélkül birószéke előtt jelenjen meg, viseletéről számot adandó. Egyszersmind a királyi parancsot megküldé neki, melyben az állt, hogy Kolumbus tartozik Bovadillának mindenben engedelmeskedni.

Villámcsapásként hatott ez az értesités és királyi irat Kolumbusra.

Alig hitt a saját szemeinek. Kétszer is elolvasá a királyi parancsot. Tudta már előre, hogy az megint ellenségeinek a műve s számitott arra, hogy meg fog; hurczoltatni, de azt, hogy oly gyalázatosan bánjanak el vele, mint Bovadilla cselekedte, szinte lehetetlennek tartotta.

Testvérje Bertalan a hozzá hű katonasággal kisérni akarta, sőt arra is készek voltak, hogy Bovadillát mindenestől megugrasztják, azonban Kolumbus ártatlansága érzetében visszautasitotta őrködésüket s egyedül sietett a királyi biztos elé.

Alig érkezett meg, már Bovadilla kiadta a parancsot, hogy Kolumbust rögtön meg kell lánczolni. Maga elé se bocsátotta; elhurczoltatta egy hajóba s ott őrizet alá helyeztette. Ő maga elfoglalta Kolumbus lakát, s mindent, a mit abban talált, a sajátjának nyilvánitott.

Szegény Kolumbus még csak nem is védelmezhette magát. Gyalázatosabban bántak vele, mint a legutolsó gonosztevővel, a kitől legalább megkérdik mentségét. S hogy fájdalmát tetézzék, testvérjeit is lánczra verette Bovadilla s azokat Kolumbussal együtt halálra itélte.

Bátorsága azonban nem volt őket kivégeztetni, az itélet végrehajtását rábizta hazájára: Spanyolországra, s a hozott itélettel együtt erős fedezet mellett haza küldött.

Útközben a hajó kapitánya, ki maga is fel volt háborodva a Kolumbussal elkövetett méltatlanság fölött, le akarta a lánczot vétetni Kolumbusról, de ő azt nem engedte. Ha már egyszer reá mérték a király nevében, viselni akarja türelemmel, mondá s nem panaszkodott sorsa miatt, bár lelkében el volt keseredve.

Bovadillának nagybátyja volt a badajosi püspök, ki már régen Kolumbus ellenségei közé tartozott; ehhez küldte a meglánczolt admirált testvérjeivel, hogy az hajtassa végre rajtok az itéletet. Gondolta, hogy az majd elbánik régi gyűlölt emberével!

Azonban csalódott. A hajó kormányosa, kit Mártonnak hívtak, nagyon szivére vette Kolumbus sorsát; alig hogy kikötöttek, alattomban elhagyá a hajót és sietett a királynéhoz mindent elmondani, a mi a szigeten történt, sőt levelet is vitt Kolumbustól.

Az udvar egészen elhült e tudósításra, legkevésbé se hitték, hogy Bovadilla a reá ruházott hatalommal annyira visszaéljen. Belátták, hogy méltatlanul bántak a nagy fölfedezővel, féltek a közvélemény sujtó itéletétől is és siettek futárt küldeni a hajóhoz, azon parancscsal, hogy Kolumbus és testvérei tüstént szabadlábra tétessenek.

Kolumbus egyszersmind meghivatott az udvarhoz; pénzt küldtek neki, hogy magát illendően ruházhassa s tisztéhez képest jelenhessen meg. - Kolumbus sietett is megjelenni.

Belépvén a szobába, hol a király és királyné reá várakoztak, némán veté magát lábaihoz. A szenvedett igazságtalanság keserű érzése megfosztá őt a beszédtől s jó ideig tartott, mig magát összeszedhető. Végre nekibátorodva s ártatlansága érzetétől áthatva, büszke önérzettel hosszú beszédet tartott, melyben ártatlanságát oly szemlátomást bebizonyitotta, hogy Ferdinánd és Izabella arról tökéletesen meggyőződtek. Mire is a megtörténtek felett legnagyobb szánakozásukat fejezve ki, biztositák őt, hogy mindez tudtok és akaratuk nélkül történt. Ez állitásuk nagyobb beigazolására Bovadillát legott megfoszták hivatalától, s mindenféle apró kitüntetésekkel s kecsegtető igéretekkel igyekeztek Kolumbus kedvét keresni.

Eddig még minden jól ment; de midőn arra került a dolog, hogy meghatároztassék, ki lesz Bovadilla helyett a fölfedezett tartományok kormányzója: kiütött a szeg a zsákból s kisült, hogy a Kolumbus ellen támadt bizalmatlanság a király és királyné szivéből még nincs egészen kiirtva. Azzal örömest kikerülték volna a háládatlanság szinét; örömest háritották volna el magukról az igazságtalanság szemrehányásait azzal, hogy mindent, a mit Bovadilla tett, nyiltan rosszallottak, de Kolumbust azért előbbi méltóságába visszahelyezni mégis veszedelmesnek gondolták. Avval az emberrel hálátlanul bántak, az könnyen megbosszulhatná magát rajtok, ha ismét hatalmat adnának a kezébe. Nem biztak többé benne. Különféle ürügyek alatt őt otthon fogták s helyette nyugatindiai kormányzó czímmel Ovado Miklóst küldték a fölfedezett területre.

Hiába hivatkozott Kolumbus a jogaira, a szerződésére, mely szerint e czím egyedül őt s maradékait illeti, hiába panaszkodott amiatt, hogy igy a világ előtt mégis ugy fog feltűnni az eset, mintha még se lett volna egészen ártatlan, mégis csak Ovandot küldték Hispaniolába.

Újabb döfés volt ez Kolumbus érzékeny szivének. Elhúzódott tehát az udvartól s lánczait magával vivé. Nem titkolá senki előtt, hogy hordta azokat. Sőt maga mutogatá, hogy mivel jutalmazták nagy szolgálataiért. Szüntelen a szemei előtt függtek a lánczok, s meghagyta, hogy azokat halála után sírjába tegyék.

XV.

(Ovando Hispaniolában. Bovadilla. Kolumbus. Bertalan testvére és Ferdinánd fia ismét tengerre szállnak.
Kolumbus Hispaniolában. Koldan és Bovadilla halála. Guanaca. Mexikó.)

Még soha sem küldetett oly erős flotta Nyugat-Indiába, mint az volt, mely Ovando kormányzóra bizatott. Harminczkét hajóból állott az, kétezer-nyolczszázan voltak rajta, kik többnyire Hispaniolában akartak letelepedni.

E tekintélyes erővel indult át Ovando az új világrészbe, mialatt Kolumbusnak bújával otthon kellett maradnia, henyén néznie, mint küldetik más azt aratni, a mit ő annyi leirhatatlan inségek között vetett.

Ovando Hispaniolában éppen jókor érkezett. - Ha még tovább maradt volna ki, az odavaló gyarmat Bovadilla ostoba és igazságtalan országlása által talán egészen elveszett volna. E semmirevaló az által reménylé magát igazságtalanságok által kicsalt hatalmának birtokában megerősiteni, ha bármily ocsmány eszközök által a nép kegyeit hajhászsza. E czélból visszavonta Kolumbus czélszerü és bölcs intézkedéseit s mindenkinek kénye-kedve szerint való szemtelen és zabolátlan életet engedett. Elődje a szegény indusokat a spanyolok minden nyomásai ellen atyailag megvédeni iparkodott: ez pedig a szerencsétlen népet martalékául dobá oda nekik. Fejenkint felosztá őket közöttük s mint rabszolgákkal bántak velök. Ütéssel, veréssel hajtották őket a munkára s annyira túlerőltették őket, hogy majd mindannyian sinylődő nyavalyákba estek s elhaltak.

Ovando megérkezve Hispaniolába, rögtön letétette hivatalából Bovadiliát s Koldannal együtt Spanyolországba küldte, számot adni viselt dolgaikról. A király parancsára a behozott rabszolgaságot ismét eltörlé s minden indust szabad embernek nyilvánitott, kin erőszakoskodni senkinek nem szabad. A spanyolok zabolátlan magaviseletét újabb törvények által korlátozta; az aranyásást és aranymosást továbbra is megengedte ugyan, de csakis azon föltétel alatt, ha az illető a nyeresége felét a király számára, mint a sziget birtokosa számára, beszolgáltatja.

Ovando mindezeket a király parancsából s Kolumbus tanácsára tette; de azután azok, a miket a saját feje után tett, aligha voltak meggondolva. Térjünk azonban át ismét hősünkre, Kolumbusra, ki újabb fölfedezési utat vágyott Amerikába tenni, fölfedezendő, ha lehet, az átjárót valódi India felé s egyúttal átkutatni a legutóbb általa fölfedezett nagy szárazföldet.

Szándékát közölte az udvarral, mely örvendett, hogy igy könnyü szerrel megszabadul Kolumbustól, a kit többé egyébre ugy sem alkalmazhat s kinek a jelenléte kezdett már unalmassá válni. A durván megbántott férfi látása szemrehányás volt a királynak. Meghagyták sürgősen, hogy Kolumbus számára egy hajócsapat állittassék össze.

Négy nyomorult kis bárkát kapott. A legnagyobb se volt közöttük akkora, mint egy közönséges kereskedői parti hajó. Más ember az életét nem merte volna ily parányi hajókra bizni a nagy Oczeánon, Kolumbus azonban visszaemlékezve legelső útjára, a mikor szintén ily rongy hajókkal sikerült világra szóló fölfedezése, cseppet se vonakodott tengerre szállni velök, magával vivén testvérét, Bertalant és tizenhárom éves fiát, Ferdinándot, ki ezután később atyja életét megirta.

Tíz évre első fölfedezési útja után, 1502 június 29-én indult el Kadixból, ezúttal is a Kanári-szigetek felé. Utazása ezúttal felettébb szerencsés volt; alig volt viharja. Egyik hajója azonban, és pedig a legnagyobb, annyira nehezen haladt, daczára kétannyi vitorláinak, hogy csak nagy nehezen tudta őket együtt tartani. Szerette volna másikért kicserélni s leginkább ez volt az ok, a miért útját Hispaniolának vette.

Oda megérkezve, beküldött Ovandohoz, hogy az engedje meg neki pár napra kikötni. Megizentette neki, hogy mi czélból óhajt ott időzni.

Ovando kérelmét megtagadta.

Ekkor újból beizent hozzá s kérte, hogy legalább addig engedje meg hajóival a révbe menekülni, mig a vihar elmulik, mely bizonyos jelek után itélve éppen kitörőben van a tengeren.

Ovando újból elutasitá.

Kolumbus azután jóakaratulag figyelmeztette Ovandot, hogy a hajókat, melyeket éppen Európába volt küldendő, ne inditsa útnak, vihar van a tengeren keletkezőben, legalább minden jel arra mutat, ő már régi tengerész, higyjen a szavának.

Azt kapta vissza köszönet fejében, hogy ne avatkozzék illetéktelenül a más dolgába, tudja Ovando, mit csinál; hanem igyekezzék inkább a sziget közeléből elkotródni.

Kolumbus tehát még csak menedéket se találhatott azon a földön, melyet annyi küzdelem árán s élete koczkáztatásával fedezett föl uralkodója számára, mint valami számkivetett bűnössel bántak el vele a király megbizottjai.

Vihar elől még az ellenség menekvő hajóinak is tisztességes dolog kikötést engedni, de Kolumbus még ily kegyben se részesülhetett. Pedig se bűnös nem volt, sem ellenség, hanem egy ártatlanul üldözött ember, kinek hírnevét, dicsőségét megsokallotta az irigység, s a kinek tönkretételével azt hitte mindenki, hogy avval a saját nagyságát növeli.

Kolumbus még látta, midőn a szigetet elhagyta, miként vitorláznak ki az Európába induló hajók Hispaniola kikötőjéből. Tehát csak azért is elindittatta őket Ovando!

Ő maga nyugat felé, a nagy szárazföldnek vette az útját, s életveszedelmek közt ugyan, de mégis sikerült megmenekülnie, csupán hajói roncsoltattak meg a nagy viharban.

Az orkán, miként előre megjósolá, óriás mérvben tört ki az Atlanti oczeánon, még pedig abban az irányban, melyben az Ovando által Spanyolországba menesztett hajóknak kelle haladniok.

Az ég iszonyu igazságot szolgáltatott neki.

A gazdagon fölszerelt tizennyolcz hajóból csakis három menekült meg, a többi elsülyedt. Az egyik elveszett hajón Koldan és Bovadilla is rajta voltak; összeharácsolt kincseikkel együtt a tengerbe vesztek. A Kolumbuson elkövetett méltatlanságokért s bántalmakért meglakoltak. Két hajónak felettébb megrongált állapotban sikerült valamiképen Szt-Domingoba visszajutniok, egyetlen egy jutott el szerencsésen Spanyolországba a tizennyolcz közül, éppen az, mely Kolumbus vagyonát szállitá, holott Ovando e czélra a legrozogább hajót rendelte ki.

A véletlenség e játékát csodának tartotta mindenki, s az akkori tudatlan s babonás nép még inkább kezdte Kolumbust kárhoztatni; holmi rosszlelkü boszorkánymesternek tartották, a ki maga küldte a vihart a hajókra, hogy azokat elpusztitsa, s kieszközölte a tenger gonosz szellemeinél, hogy csupán a saját kincseit vivő hajónak kegyelmezzenek.

- Hogyan is maradhatott volna meg másként az az egyetlen hajó?! És éppen a legrosszabb, legtörékenyebb, oly borzasztó viharban? - okoskodának a szörnyü eset fölött.

Igy nőtt a száma Kolumbus ellenségeinek.

Utazása, melyet újabb fölfedezések czéljából kezdett meg, szintén sok nehézséggel s veszedelemmel járt.

Legelőször megint szigetet hozott útjába a véletlenség, melyet Guanaianak nevezett, s mely nem messze fekszik Hondurastól.

Mihelyt horgonyt vetett, az admirál Bertalan testvérét néhány legénynyel a szárazra küldte azt megvizsgálni. A mint ez a parthoz közeledett, egy nagy indus csónakra akadt, mely sokkal mesterségesb szerkezetü volt minden eddig látott vadak tutajinál. Meglehetős hosszu, nyolcz láb széles és közepén pálmalevelekből mennyezet volt rajta, ugy hogy sokat hasonlitott a gondolákhoz. Ezen mennyezet alatt indus asszonyokat és gyermekeket láttak; ezeken kivül huszonöt férfi volt még a hajón.

Ezeknek utána siettek, s midőn őket elérték, noha fegyverkezve voltak, mégis készséggel foglyul adták magukat. Podgyászaikat megvizsgálák s matraczot, gyapjufonálból készitett ujatlan ingeket, más néhány ruhadarabbal s nagy kendővel együtt találtak hajójukban, az utóbbiakat az asszonyok köpönyeg gyanánt használták; továbbá nagy fakardokat, melyek mindkét oldalukon él helyett kovába voltak befoglalva, s fonállal vagy gyantával megerősitett rézbárdokat s más egyéb rézszerszámokat. Eleségök a hispaniolaiakéhoz majd egészen hasonló volt, csakhogy ezeknél malátából főzött sörhöz hasonló italt is találtak és kakao-babot, mi előttök legkedvesebbnek látszott ugyannyira, hogy pénz helyett használták. Ekkor először láttak az európaiak ilynemű babot.

Igen örvendett az admirál, hogy ezen embereket hatalmába ejthette, mindenféle tudósitásokat remélvén tőlük. Igen kegyesen bánt velök s amerikai javaikat európaiakkal cserélte ki; miután pedig mindent kitudakolt tőlük, visszaadatta csolnakjukat s útnak ereszté őket, egy öreg ember kivételével, ki legértelmesebbnek látszott közöttük s a kit útbaigazitóul és később tolmácsul óhajtott használni.

Ez öregtől tudta meg, hogy nyugat felé tekintélyes, nagy ország fekszik, melynek bőven van aranya. Jelek által érthetővé tette, hogy ott az emberek arany koronát hordanak a fejükön, karjaikon pedig és lábszáraikon vastag arany karikákat; asztalt, széket, ládát aranynyal szegeznek s boritanak be; a mint pedig korált, fűszereket s egyéb drágaságokat mutattak neki, azokra is integetett, hogy ott szintén nagy mennyiségben találhatók. Ez ország a földi javakban gazdag Mexikó volt Kolumbus azonban nem vette útját annak, egyebet szeretett volna előbb fölfedezni, a tengeri átjárót a nagy szárazföld között, valódi India felé. Ezt az átjárót azon a vidéken, a merre járt, vélte egyedül fölfedezhetőnek. E tette is eléggé fényesen igazolja, hogy Kolumbust nem a gazdagság utáni vágy, hanem az emberiség javának előmozditása vezérlé fölfedezési küzdelmes útjaiban.

XVI.

(De Jas Oreas Gracias a Dios. Portobello. Nombre de Dios. Menedék. Varagua.)

Kolumbus tehát fölfedezési tervét követve, Keletnek vitorlázott, Honduras partjai mellett, abban az irányban, melyben a vadak bizonyossá tevék, hogy föl fogja találni a tengeri átjárót.

Ezen keleti útjában a part mentén oly embereket láttak, kik az előbbiektől élésmódjukra nézve egészen különböztek ós sokkal vadabbak voltak. Ezek általában meztelenül jártak, nyers húst és halakat ettek minden készités nélkül, füleik a sok czifraságtól, melylyel ékitve voltak, lekonyultak a vállaikra. Egész testök szarvas, jaguár s más állatok képeivel voltak tetoválva, Az előkelőbbek fehér és vörös pamut süveggel különböztették meg magukat a többiektől. Némelyiknek képe fehérre, másoké vörösre volt befestve, némelyiknek ellenben csak ajkai, orrlyukai és szemei voltak kifestve.

Füleik nyilása oly nagy volt, hogy abba egy tojást be lehetett volna tenni. Kolumbus azért nevezé el a szárazföld e vidékét de las Oreas partjának (füles partnak).

Innen tovább hajózott, de csupán két napi járóföldre, mert ellenkező irányban törtető tengeri folyókkal s széllel kelle küzködnie. Eljutott egy magasan kiemelkedő hegyfokhoz, melyen túl a szárazföld délnek kanyarodott. Onnét a szél, mely útjában akadályozta, éppen kedvére fújt s a part mentén tovább haladt. A fokot, mely a fordulópontot képezé, elnevezte Gracias a Dios vagy Hálaisten foknak.

Egy helyen, midőn horgonyt vetett, csakhamar körülvétettek a hajói fegyveres indusokkal telt tutajoktól; kiszállását az indusok meg akarták akadályozni. Alig győződtek azonban meg a spanyolok békés szándékairól, egész bizalommal közeledtek s a hajóikon levő holmi megvásárlására ajánlkoztak. A cserébe fölajánlott tárgyak különféle primitiv fegyverekből, nagyobbára kézíjakból, pamut mellényekből s a nyakon viselni szokott halvány aranydarabkákból álltak. Az admirál nem fogadott el tőlük semmit, de azért megajándékozá őket apró csecsebecsékkel s ők meghívák az admirált embereivel együtt a szárazföldre. Kolumbus azonban meghívásukat nem fogadta el, mit azok a bizodalmatlanság jelének tekintenek s rossz néven vettek tőle.

Nemsokára egy tisztes kinézésü öreg embert, hihetőleg valamelyik papjokat küldték a spanyolokhoz, két fiatal leány kiséretében, kik aranylemezeket hordtak a nyakukban. Az öreg ember zászlót tartott a kezében, mely hihetőleg a béke jelvénye volt, s az admirál elé kivánkozott. Ez a küldöttséget nyájasan fogadta s megvendégelő, azután felöltözteté őket s ugy bocsátá vissza. - Másnap Kolumbus testvére partra szállt, hol a benszülötteknek ajándékozott dolgokat mind egy halomban feküdni látta, gyanithatólag azért, mivel ezen vadak finomsága nem engedő az ajándékot elfogadni viszonzott ajándék nélkül. Kiszálltakor hozzá jött közülök két előkelő, s karonfogva kényszeriték őt maguk közé a fűre telepedni. Bertalan megtette kivánságukat, egy indus tolmács segitségével több kérdést adott elejükbe; titkárának pedig a feleletet följegyezni parancsolá.

Alig pillanták meg a tollat, papirost és tintát, hirtelen megrémülve felugrottak és az odagyült többi benszülöttekkel együtt futásnak eredtek. Szegény babonás emberek a titkárt tündérnek vélték, az iróeszközöket pedig babona szereinek tartották s azt hitték, hogy azokkal rajtok akarnak valamit elkövetni. Sok fáradságba került nevetséges gyanujokról lebeszélni, nem is merészeltek előbb a spanyolokhoz közeledni, mig magukat a titkár babonája ellen vélekedésök szerint biztonságba nem helyezték. Ez pedig ugy történt, hogy porokat dobáltak a spanyolok felé, azok bizonyos füstfélét támasztottak, ennek oly erőt tulajdonitottak, mely minden bűbájt megsemmisit; ezt a füstgomolyt aztán a bűvös mester felé hajtották.

Az amerikai indus nép tehát rendkivül babonás lehetett.

Bertalan azután velük együtt a városba ment. - Legnevezetesebb volt, a mit itt látott, egy nagy faépület, mely temetőül szolgált. Abban néhány holttestet talált pamutszövetbe burkolva, egyik be is volt balzsamozva. Minden egyes síron egy deszka volt, melyen állatok alakjai, némelyeken a megholtak képe, mindenféle czifrázat között volt látható.

Másnap az admirál két benszülöttet tartóztatott vissza magánál, hogy azokat kikérdeztesse. Társai azt hitték, hogy valami ok miatt fogságba helyezte őket, s kiszabaditandó, váltságdíjul két vaddisznót küldtek a számára. Az admirál értésökre igyekezett adni, hogy társaik nincsenek letartóztatva s rövid idő múlván a szárazföldre tétetnek, s igy nem szükséges érettök fizetni, vagy könyörögni; a disznókat megvásárolta tőlük, mire a küldöttség elégedetten távozott.

A disznókat a fedélzeten szabadon ereszték s azok ott ide-oda futkároztak; volt a fedélzeten már egy szürke, jókora nagy vadmacska is, melyet egy matróz ugy fogott meg, hogy czombját előbb eltörte. Alig pillanták meg a disznók a vadmacskát, rögtön nagy ijedtség fogta el őket s menekülni igyekeztek, mit a hajósnép látva, lefülelte őket s oda vonszolták a vadmacskához; ez a disznókat megpillantva, rögtön rá veté magát az egyikre s farkával annak orrára tekerőzve, ugy a fejébe vájta körmeit, hogy bizonyára megöli, ha a hajósnép közbe nem veti magát. E vadmacskafaj oly eleven, mint a mókus, egyik fáról a másikra könnyedén átugrál s farkával a faágra tekerőzve, könnyedén lógathatja magát.

Néhány napi továbbutazás után az admirál egy folyó torkolatánál horgonyt vetett s a sajkákat több emberével a szárazföldre küldé.

Egy egész sereg benszülött azonban ellentállt a kiszállásuknál.

Száznál többen ugrottak a vízbe, fenyegetve forgatták lándzsáikat, kürtöt fújtak, meg valami dobformán is dörömböltek, makacsul fecskendezték a spanyolok ellen a tengervizet s megvetésük, utálatuk jeléül megrágott füveket köpdöstek feléjük. A spanyoloknak parancsolva volt, magukat a békesség határai közt tartani. Minthogy tehát a vadak dühöngését semmikép sem viszonzák, hanem megelégedtek azzal, hogy a háborús játékot szükséges távolból nézzék, a haszontalan czivódás kihívói végre maguktól kifáradtak s az ütközet helyett csakhamar mind a két rész között kereskedés nyittatott, melyben a spanyolok százötven aranyat érő aranylemezt cseréltek be néhány csörgőért.

Néha, kivált ha tudatlan, együgyű emberekkel van dolgunk, megesik, hogy engedő türedelmünk rosszra magyaráztatik s azután czélját téveszti. Kolumbussal is ezúttal az történt.

A vadak ugyanis másnap a spanyolok csendes, nyugodt magatartásából egyebet következtettek, mint kellett volna, ők azt, hogy kihívásukra s gúnyolódásaikra a spanyolok nem nyúltak fegyvereikhez, félénkségnek tulajdonitották s szilajságukat annyira űzték, hogy a szárazhoz közeledő ladikot hajitódárdákkal fogadták. - Erre Kolumbus kénytelen volt megmutatni, hogy van bátorsága, ha kell, meg is mérkőzni velök. Egy ágyút süttetett el s ugyanazon perczben egy kilőtt nyilvessző közülök leteritett egyet, a mire annyira megrémültek, hogy nyakra-főre menekültek az erdőségbe. A spanyolok nem üldözték őket, megelégedtek azzal, hogy partra szállhatnak. Az indusok visszafordulva s megértve a spanyolok enyelgő jeleit, hogy nem akarják őket bántani, lerakták fegyvereiket s ugy közelitének ismét a fehérekhez. Ezután megkezdődött közöttük a cserevásár s számtalan aranylemezt cseréltek be európai csecsebecsékért.

A vidéket kissé átvizsgálva, megint tovább vitorlázott Kolumbus a partmentén; keresve a tengeri átjárót, csakhamar egy jókora öbölhöz ért, mely igen alkalmas kikötőül szolgált; partján egy indus város állt, számos lakossággal, környékén a földek mívelve voltak. E helyet kies révéről Portobellonak nevezte.

A lakosság igen békeszeretőnek mutatta magát, finom pamutfonalakat hoztak s mindenféle ennivalót becserélendő, örömest cseréltek be szögeket, tűket, csörgőket s más egyéb apróságokat.

Innét mintegy nyolcz mértföldnyire ment még azon vidék felé, hol most Nombre de Dios város fekszik; ott néhány napot kellé eltöltenie viharok miatt; hajóit ezalatt kiigazittatta. Azután tovább haladt, de megint rossz idő következett s egy kis révben, melyet Menedék-révnek nevezett, vesztegelni volt kénytelen.

Eleinte itt barátságosan viselték magukat a benszülöttek, de nehány matróz sértő viselete ellenségeskedésre ingerlé őket. Mindig növekedő sokaságukban bizakodva, közönséges megtámadáshoz készültek s a hajó lefoglalásával fenyegetődzének. Az admirál majd jósággal, majd fenyegetéssel akarta szándékuktól elmozditani; azonban ez mind sikertelen lévén, egy ágyút lövetett ki, azon reménynyel, hogy annak puszta dörgése is vissza fogja őket rettenteni. De csalatkozott; mert a mint látták, hogy a dörgés semmi kárt sem tesz, még makacsabbak lettek s a lövést kurjongatásokkal viszonozták, bunkóikkal a fákat verdesték, ugy jelentették az ágyú foganatlan roppanása ellen megvetésöket.

Kénytelennek látta magát az admirál megmutatni, mit tehet azon roppanás. Egyet a nagy ágyúk közül golyóval töltetett meg s egy dombnak irányzá, melyre a vadak gyülekeztek. Az ágyú eldördült s a golyó az együtt levő vadak közé repült. Nagy rémüléssel látták most, hogy azon dörgés ölhet is, s rémülve az erdőkbe menekültek.

Az eddig látott emberek között ezek voltak legszebb testalkatásuak. Karcsúk, arányos tagokkal, hasuk sem függött ugy, mint ezen vidék többi lakóinak. E révben sok nagy alligátort láttak. Ezek, ha aludni akartak, a partra feküdtek ki. Annyira erős pézsmaszaguk volt, hogy az egész levegőt betöltötték vele. Lustáknak, félénkeknek mutatták ugyan magukat, de azért mégis veszedelmes volt őket háborgatni, mert nem egyszer megtörtént, hogy az embert is megragadták s felfalták.

Kolumbus csakhamar kezdte reményét vesziteni a tengeri átjáró fölfedezése iránt; a sok forgószél, mely e vidéken dühöngött, kellemetlenné tette a hajózást. Eltökélte tehát magát, visszatérni Varagua felé s átkutatni azt a földterületet, melyen a kihallgatott indusok egyhangu vallomásai szerint legtöbb arany található.

E rövid útját is megneheziték az óriási viharok. Ezekhez járult még az is, hogy élelmiszerei fogytán voltak, alig volt már egyebe nyolczhónapos kétszersültnél, mit a hőség s az esős időszak megrongált annyira, hogy tele lett pondróval. Ez eleségre szorult embereivel együtt, s hogy azt undor nélkül ehessék, a hajó egy sötét sarkába húzódtak ételkiosztáskor, hogy ne lássák, mivel táplálkoznak.

XVII.

(Varagua. Bethlem. Quibio. Viszály Quibio és a spanyolok közt.
Jamaikai partok. Mendez és Fieski. Hispaniola.)

Előbb hogysem az aranygazdag Varaguaba érkezhetett volna Kolumbus, hová vitorlázott, a gyakori szélvész miatt kénytelen volt a tartomány különféle vidékein majd rövidebb, majd hosszabb időre horgonyt vetni, mig a szél kidühöngi magát.

Egyikében ezen vidékeknek különös szokásu emberekre talált. Ezek ugyanis nem laktak mint más emberek a földön, hanem házaikat a föld felett a levegőbe épitették.

Végre szerencsésen megérkezett Varaguaba. Horgonyt vetett egy folyó torkolatánál, melynek Bethleni nevet adott. Minekutána néhány belföldi ismeretségét előlegesen megszerző s tőlük megérté, hogy a víz folytában néhány napi távolságra fekszik királyuknak Quibionak vagy mások szerint Quibianak fejedelmi városa, a folyamon felevezni határozta. Ez megtörtént és az admirál Bertalan öcscsét a csónakokkal előre küldé, ő indiai fönségének illendően tisztelkedni. Ez a fehérek érkezéséről tudósittatván, Bertalannak elébe ment s mindketten illő barátsággal fogadták egymást.

Másnap indus ő fensége az admirált látogatta meg, ki rangjához képest fogadá s a ki különféle ajándékokkal csakhamar megnyerte teljes barátságát.

Bertalan ezalatt az aranybányák után tudakozódva, kirándult oda, hol azokat a lakosság jelzé. Ott sikerült azután csakhamar meggyőződni arról, hogy mennyire könnyen juthatnak ott e drága érczhez s mennyire gazdag aranyban a föld; kiszaggatva talált néhány fát és növényt gyökerestől s azok gyökereire tapadva termésarany darabokra bukkant. Összeszedeté azokat s nagy örömmel sietett jelentést tenni nevezetes fölfedezéséről az admirálnak.

Kolumbus jónak látta ott gyarmatositást eszközölni. Rendeletet adott ki házak épitésére. A pálmalevelekkel fedett s fából faragott házak csakhamar elkészültek. Kolumbus 80 letelepülőt választott ki embereiből s azok kormányzását testvérjére, Bertalanra bizta.

Ellátta őket mindenféle eszközökkel a földmívelésre, bányászatra, bizonyos időre házi szükségletekkel, a halászathoz halfogó készülékekkel, miután a víz ott annyira gazdag volt jóizü halakban, hogy özönével foghatták. Különösen egy fajta apró halat sajátságos módon fogtak a benszülöttek. Szokásuk ugyanis, ha üldöztetnek, a szárazföldre hajitani magukat. Az indusok tehát tutajuk közepét megrakták pálmalevelekkel, s a vízen libegve, evezőikkel ide-oda csapkodtak, mire a halak, szárazföldnek vélve a zölddel fedett tutajt, ijedtökben arra veték ki magukat. Igy azután az indusok könnyü szerrel nagy mennyiséget tudtak e halakból összeszedni.

Miután mindent elintéztek s az admirál már vissza akart indulni Spanyolországba, nagy rémüléssel hallá, hogy Quibio király az európaiaknak féltékenységből a gyarmat házait felgyujtani szándékozik. Testvérével tanácskozva, meggyőződött Kolumbus a felől, hogy a bekövetkezhető szerencsétlenséget csakis ugy lehet megakadályozni, ha a támadást megelőzőleg a kaczika személyét hatalmukba sikerül ejteni. - Szerencsétlen határozat volt, mely csakhamar megtermé a maga rossz gyümölcsét.

Bertalan magára vállalá a kivitelt. Egy csapat legénységtől kisértetve, egyenesen Varagua felé léptetett, melynél magányos dombon álla a kaczika háza. A mint oda érkezett, Quibio megkéreté, ne jönne egészen házáig, minthogy ő elejébe akar menni. Erre Bertalan csak öt embert vitt magával, a többinek megparancsolá, őt némi távolságban követni, s mihelyt lövést hallanak, oda sietni és a házat körülfogni, hogy abból senki el ne oson hasson.

Mikor közeledett bizalmasan a kaczika, azon pillanatban, hogy vendégét fogadni akará, látta fogságba estét. A spanyolok körülfogták a házat és mindenkit, a ki csak abban volt, minden ellentállás nélkül elfogtak.

A kaczika kezei, lábai bilincsbe verettek s ugy hurczoltatott a hajóra. A csolnakban, mely őt a hajóra volt viendő, le volt kötve, s a kötés fájdalmát panaszolta; felvigyázója elég könyörületes volt, őt kötelékei alól feloldani, de azért még mindig bilincsen és kötélen tartá. A kaczika kilesve a legjobb alkalmat, hirtelen kidobá magát a csolnakból, kirántva magával felügyelőjét is a vízbe. Hiába iparkodtak kihalászni, az éj sötéte és úszó ügyessége megmentették a fogságból. Hogy miként úszhatott oly ügyesen összebilincselt kezekkel és lábakkal, meg nem foghatta senki, máig is szinte hihetetlennek látszik.

A spanyolok a kaczika szökését bűnténynek minősítve, feljogositva érezték magukat házát kifosztani s minden ingóságát eltulajdonitani; mintegy háromszáz arany értékü aranylemezt osztottak fel maguk között a kaczika vagyonából.

Ezalatt Quibio készült bosszut állani a fehéreken. Előbb mint képzelék, egy sűrü erdőn át megrohanta nagy lármával csapatjainak az élén a gyarmatot s égő nyilakat röpitett záporként a pálmalevelekkel fedett gyulékony faházak felé.

De a távolság nagyobb volt, sem hogy czélját érhette volna. Erre makacs ütközet vívatott a spanyolok és indusok közt, mely az egész gyarmat vesztét vonhatta volna maga után, ha Bertalan bátorsága és rettenthetlensége azt meg nem óvja. Ez néhány spanyollal oly elszántsággal vágott az ellenség sorai közé, hogy azokat, miután mind a két félről többen megölettek s megsebesültek, visszavonulásra kényszerité. Az utolsók közt volt Bertalan is, kit egy nyil, ha nem is halálosan, de veszélyesen megsebzett a mellén.

Ezen győzedelem által a kaczikát a további ellenségeskedéstől eléggé elijesztve hitték, azonban csalatkoztak. Ez még elkeseredettebben kezdé a harczot folytatni, ötször annyi embert gyüjtött össze és minden bizonynyal le is győzte volna a spanyolokat, ha azok, látva a veszedelmet, egy akarattal ki nem nyilatkoztatják, hogy inkább akarják magukat a nekik hagyott egészen podvás és összeroskadt hajón a habokra bizni, mint oly helyen maradni, hol mindennap a fölkonczoltatás veszélyének vannak kitéve. Az admirál erről értesülvén, a többi három hajóra fölszedte őket, mert a negyedik hajó már egészen haszontalan roskadékká vált. Ezt tehát kénytelén volt elhagyni s a többi három, már szinte igen megkárosodott hajóval vitorla alá ereszkedett.

Egyetlen kivánsága volt, e töredezett hajókkal Hispaniolát elérhetni; mert az egész utazást Spanyolországig azokkal végezni lehetetlennek tartotta. De a nagy ember vesztére ezúttal az elemek is összeesküdni látszottak ellene; iszonyu vihar támadt, mely a tengert fenékig felkavarta; amúgy is már roskatag hajóit annyira hányta, vetette, zúzta, hogy a legénysége már-már kétségbe esett. Hiába tette Kolumbus a legbölcsebb intézkedéseket hajóinak megmentésére, emberei már se nem láttak, se nem hallottak az ijedtségtől, tehetetlenül hevertek a padlókon, vagy kétségbeesve kapaszkodtak a kötelekbe. Egy hajója közel a szárazföldhöz már elveszett, a másik kettő is meg volt repedve a folytonos hányattatástól; a szüntelen betoluló vizet minden erőfeszités mellett is alig lehetett már kiszivattyúzni.

E kétségbeejtő állapotban irányitá Kolumbus hajóit Kuba felé, hol azokat még mindig kiigazithatni reménylé. Már-már látta a sziget partjait, midőn a vihar még nagyobb erővel tört ki s hajóit a szigettől mindinkább elterelve egy izben oly erővel csapta egymáshoz, hogy mind a kettő töredezni és sülyedni kezdett. Végső erőfeszitéssel igazittatta még egyszer a vitorláit s a forgószél is egyet fordulván, nyílsebességgel hajtotta neki a hajóit a jamaikai partoknak, hol aztán Kolumbus a saját ügyességével partra dobatta mind a két sülyedő hajóját, melyek már amúgy hasznavehetetlen roncsokká váltak. Kolumbus és a legénysége szerencsésen megmenekült, de a hajókat nem lehetett többé használni, azok egészen elpusztultak, még a kiigazitásuk vagy összetákolásuk is lehetetlenné vált.

Mindazáltal gondja volt arra, hogy azok egészen szét ne omoljanak, mivel két okból jobbnak tartotta szerencsétlen legénységével a roskadékon való tartózkodást a szárazra való telepedésnél. Itt ugyanis a benszülöttek ellenségeskedéseitől biztosabbak lehettek, mint a szárazon; itt inkább biztosithatá azt is, hogy a benszülöttek, kiknek barátságára most annyiszor rászorult, a saját emberei által igazságtalanságokkal, ragadozósággal ellenségeskedésre ne ingereltessenek. A megfeneklett hajókat, a mint csak lehetett, közel a parthoz vízre állittatta. A fedélzetre gunyhókat rakatott, s embereinek a szárazra menetelt megtiltá.

Csakhamar ezután a hajóknál termettek a benszülöttek, s mivel Kolumbus rendeléséből legnagyobb szivességgel viseltettek irántuk, ők is felette bizodalmasak- és barátságosaknak mutatták magukat, bőven hordtak oda mindenféle eleséget, a már ismert játékokért kicserélendők, melyekkel a spanyolok kereskedtek. Egy levél sárga, sikért (Rauschgold) örömest adtak egy pár ludat; üvegkorállért aszalt manjokgyökérből gyurt kenyeret, csörgőkért pedig legdrágább javaikat is oda adták.

Ezalatt Kolumbus barátaival tanácsot tartott, mi módon lehessen e szigetről megszabadulniuk. Csak egy módot találtak arra, még pedig azt, hogy a hispaniolai kormányzó tudósittassék szerencsétlenségökről és kérettessék meg egy hajónak odaküldésére. Akkor azonban az lett a kérdés: miképpen lehetne e tudósítást hozzá juttatni, egyetlen egy sajkájok sem maradván a szegény megfenekletteknek? Hispaniola pedig, mint a térképen is látható, Jamaikától harmincz mértföldnyi távolságban van.

Kolumbus szives és igazságos magaviselete által annyira megnyerte a benszülöttek barátságát, hogy azok készek voltak csolnakjaikból néhányat neki eladni. Rosszul faragott s kivájt fatőkékből voltak e primitiv hajózási eszközök összetákolva s azok legfölebb csak arra használtattak, hogy szükség estén a part mellett végig tolassanak. A tenger csekély ingása is már könnyen felborithatta, elmerithette őket. De azért mégis találkozott Kolumbus emberei közt két bátorszivü legény, ki vállalkozott ily csolnakon a hosszu tengeri útra, csakhogy szeretett admiráljokat s vele együtt társaiknak az életét, saját életök koczkáztatásával, megmenthessék. Mendez és Fieski volt a nevök; amaz spanyol volt, emez genuai. Mindketten külön csolnakba szálltak, hat spanyol matróz és több bátor indus csatlakozott hozzájuk evezésre. Abban állapodtak meg, hogy ha szerencsésen Hispaniolába jutnak, mig Mendez a szárazföldön Szt-Domingoba megy a kormányzóhoz, megvinni a tudósitást, s egyúttal kérelmét, addig Fieski visszatér hírt vinni az admirálnak.

Egy szélcsendes napot kiválasztva, tengerre bocsátkoztak, a visszamaradt admirálnak s legénységének áldásai kíséretében. A kiállhatlan hőségben két napon és két éjen át eveztek szakadatlanul a kiszabott irányban; attól kezdtek tartani, hogy az igaz útról eltértek és Hispaniolát elhagyva, a nagy Oczeánba jutottak. Elképzelhetjük, mily borzasztó lehetett aggodalmuk; ráadásul még a nélkülözés is kezdte őket törni: ivóvizük egészen elfogyott. Egy-két indus a szomjuságtól s folytonos evezéstől kimerülten összeroskadt s rövid idő alatt örökre kiszenvedett. Ez a többieket rendkivül megrémité. Hogy szomjukat némileg enyhitsék, tengeri vizet tartottak szájukban, nyelvüket enyhitendő, az azonban csekély enyhités volt és sóvárgásukat az ivóvíz után még inkább növelé.

E rettenetes állapotban hirtelen a szabadulás reménye villanyozta fel őket kétségbeesett aléltságukból. Éj volt s a mint a hold a láthatár végső szélén fölemelkedett, egy domborodást pillantanak meg a távolban, mit szikláknak véltek felismerni. Azt hitték, valami sziget közelébe jutottak. Ez új erőre ébreszté őket.

Siettek eljutni oda. Azután a vélt szigethez érkezvén, tapasztalták, hogy az nem egyéb terméketlen, átaljában kopasz sziklánál, melyen sem ital, sem étel nem található. Elképzelhetjük, mily kínosan hatott ez rájuk!

Mind a mellett is kiugrottak a sajkából és kétségbeesve tébolyogtak a kopár sziklaszigeten. És itt ismét beigazolni látjuk, mily nagy hiba még akkor is, midőn az ember megmenekvését lehetetlennek tartja, a hatalmasabb isteni gondviselésben kétségeskednünk.

Nem is gyanitották, hogy a kínos szomjhaláltól éppen e sziklás kopárság fogja őket megmenteni. Isten csodálatosan vezérlé oda őket. A sziklák üregeiben bőven találtak tiszta esővizet, még pedig hűs, üdítő állapotban. Nekirohantak a víznek s mohón olták avval szomjukat, sajnos, hogy többen egészen mértékletlenül. Többen belehaltak a hűs ital gyors és nagymérvű élvezetébe, mások súlyos nyavalyába estek tőle.

Találtak a szigeten néhány a tenger által kidobott halat, azok húsából jóllaktak, a puha fövenyben kipihenték fáradalmaikat s éjnek idején ismét útra keltek.

Másnap azután nagy örömükre elérték Hispaniola nyugati partjait.

XVIII.

(Porras testvérek. Holdfogyatkozás Jamaikában. A ravasz Ovando.
Fieski és Mendez Szent Domingoban. Kolumbus halála.)

De térjünk vissza Jamaikába, hadd lássuk, mint folytak ott azalatt Kolumbus dolgai.

Kolumbus társai sóvárogva néztek napról-napra azon táj felé melyről Fieskinek igérete szerint vissza kellett jönnie az örvendetes hírrel, hogy kisérő bajtársa szerencsésen kiszállott Hispaniolában. De csak szemeiket nézték ki szegények, Fieski nem mutatkozott.

Kolumbus legénysége kétségbeesett a várakozásban. Azt hitték, hogy azok merész vállalatuk közben elvesztek s már most a szigetről nincs menekvésök. Oly orditás s jajgatás támadt a hajóroncsokon, hogy a levegő is reszketett bele. De még az nem volt elég. Most, mit a szokott szomoru csapások után Kolumbus már oly gyakran tapasztalt, ismét őt tartották közös nyomorúságuk egyedüli okának és elátkozták az órát, melyben magukat egy ily vakmerő, szerencsétlenségre kárhoztatott kalandornak követésére birták. E panaszokból és átkokból végre nyilvános zendülésre fakadtak. Lármáztak, kiáltoztak, káromkodtak, Kolumbus élete ellen dühöngtek és valóban, komoly veszedelem fenyegette e nagy ember életét, éppen azok részéről, a kikért annyiszor képes volt mindent koczkáztatni s a kiket a biztos veszedelemből annyiszor kimentett.

Egyike volt azoknak a halhatatlanoknak, a kiknek minden jó cselekedetét folyvást hálátlansággal fizették.

A zendülők fejei a Porras testvérek voltak. Az admirál fájdalmas betegségben az ágyat nyomta; leghűbb emberei szintén betegeskedtek.

Az idősbik Porras testvér a beteg admirál ágyához lépett s méltatlanul sértő szavakkal illette, faggatni kezdé, hogy miért nem vitorlázik odább?

Kolumbus a hajóra mutatott, a melyen azt lehetetlen még csak meg is kisérelni.

Porras ekkor vádolni kezdé szemtől-szemben, hogy ő készakarva okozta a veszedelmet s ha olyan ügyes és hatalmas admirál, mint a minőnek ő hiszi magát, hát szabaditsa ki őket a nyomoruságból.

Egészen szeliden felelé neki Kolumbus, hogy majd tanácskozni fog tisztjeivel.

Porras kaczagni kezdett s odakiáltva Kolumbusnak, hogy nincs kedve többé csacsogásait hallgatni, a künn álló emberekhez fordult:

- Ki tart velem!? Én vagyok hivatva titeket megmenteni.

A kik a dolgot előre megbeszélték, rögtön Porras mellett nyilatkoztak s megrohanva az admirál által vásárolt indus csolnakokat, azokat eltulajdoniták. Beleugráltak és készültek a tengerre szállni. Ekkor a csolnakok elvitelét látva, a spanyolok legtöbbje könyörögni kezdett Porrasnak, hogy őket is vigye magával. Kolumbus mellett csakis néhány szolga, a fia s testvérje, Bertalan maradt.

A zendülők vidám kurjongatások közt eveztek a sziget keleti csúcsának, onnan Hispaniolába átmenendők. Valamennyiszer a partra szálltak ez utazás alatt, raboltak s pajkosan méltatlankodtak a benszülötteken, kiknek még becstelenül azt is tanácslák, hogy magukat azért az elmaradt admirálon bosszulják meg, ki egyedüli oka minden viszontagságaiknak, melyeket rajtok elkövetni kénytelenittetnek. Ha ez, hozzátevék, semmi kárpótlást nem adand, teljes szabadságukban áll őt agyonverni. Az ő czélja ugy is odaterjed, őket nyomorultakká tenni; ha tehát okosak akarnak lenni, meg kell őtet előzniök.

Néhány indust belekényszeritettek a csolnakokba, hogy majd azokkal fognak eveztetni.

Alig haladtak azonban négy mértföldnyire, szél kerekedett, még pedig ellenkező irányban, s a sajkák kezdtek vízzel telni; a nagyobbodó habok mindjobban át-átcsapkodtak azokon. Hogy hajóikon könnyitsenek, elhatározták, hogy az evezésre magukkal vitt indusokat leölik s a hajókból kidobják. Alig kezdék meg az embertelen mészárlást, az indusok, kik még el nem vérzettek, kiugráltak a csolnakokból s a habokkal küzdve, összetett kezekkel rimánkodtak kegyelemért, belekapaszkodva a csolnakokba. Mind hasztalan volt. Azoknak, kik a csolnakot érinteni merészelték, a karjaikat vagdalták el.

Daczára az elkövetett vandalizmusnak, nem tudtak csolnakjaikon könnyiteni s életveszedelem közt visszasiettek az elhagyott szigetre.

Kolumbus újabb szerencsétlenségét s elhagyatottságát is nyugodt lélekkel tűrte; daczára, hogy maga is beteg volt, a hozzá hű maradt, nagyobbára szintén betegen fekvő embereket gonddal ápolá s nagy volt az öröme, valahányszor közülök egy-egy felgyógyult. Sikerült is valamennyit talpra állítania. Az ég megáldá fáradozásait s szeretteiért való fohászait.

De újabb szükséggel s egyúttal csapással kellé megküzdenie. Az indusok, kik eddig bőven ellátták eleséggel, attól kezdtek félni, hogy a falánk idegenek örökre nálok akarnak letelepedni s termesztményeiket fölemésztik.

Ez aggodalom és a lázadóktól szenvedett méltatlanságok sziveikben oly félelmet és utálatot keltettek az európaiak ellen, hogy egyszerre megszűntek a megfeneklett hajókra eleséget szállitani.

Azonban Kolumbus nagy elméje s találékonysága most is adott eszközt kezébe, magát e rettentő zavarból kiszabaditani, mit csillagtudományának köszönhetett. Előre tudta, mert kiszámitá, hogy holdfogyatkozás leend és ezen körülményt igyekezett hasznára forditani, a vadakban személye iránt tiszteletet s félelmet ébreszteni.

Egy Hispaniolából magával hozott indus által összehivatá a benszülöttek főbbjeit azon kijelentéssel, hogy valami igen fontos dolgot akarna velők közölni. Ezek megjelentek; s indus tolmácsa által a következőket magyaráztatta meg a sziget lakóinak:

"Ő és társai oly emberek, kik azon Istent ismerik, ki a mennyet, földet teremtette. Ezen Isten, ki a jót megjutalmazza és megbünteti a gonoszt, őket is meg fogja büntetni, ha tovább is vonakodni fognak annak tisztelőit eleséggel segíteni. Az ily rajok háramló büntetésnek jeléül a legközelebbi éjen a holdat bosszús és véres képpel fogják látni felkelni, azután pedig szemök láttára borítja gyászba az arczát; ebből majd maguk is átlátják, mily nyomorúság várakozik reájok, ha ismét barátságos szeretettel nem viseltetnek vendégeik iránt."

E jövendölését a sziget lakói kikaczagták. De a mint a hold másnap feljött s tapasztalták, hogy Kolumbus jövendölése kezd valósulni, majd a hold sötétedése is beállt, nagy rémülés szállta meg valamennyit, küldöttséggel járultak az admirálhoz s hangos kiabálások és jajgatások közt könyörögtek hozzá, hogy csak fordítsa el tőlök az Isten haragját, szent fogadással kötelezik magukat, őt és embereit folyton ellátni eleséggel.

Kolumbus megígérte nekik, hogy könyörögni fog a holdhoz, bezárkózott s midőn már tudta, hogy a hold ismét kibúvik árnyékából, előjött és kihirdette a népnek, hogy ezúttal szent fogadásukat meghallva, azon reményben, hogy azt meg is tartják, ismét meg fogja mutatni előttök derült mosolygós arczát az ég asszonya: a hold.

Az amerikai őslakók ugyanis, kik napimádók voltak, a holdról azt tartották, hogy az a nap felesége.

Jövendölése a szemök láttára ismét beteljesedett s nagy lön az örömük, de a csodálatuk is a hatalmas európai ember iránt, a kit az ég ekként meghallgat.

Ez időtől fogva Kolumbus és emberei nem szükölködtek soha eleség dolgában.

Nyolcz hosszu hónap telt el igy anélkül, hogy Mendez, vagy Fieski mutatkozott volna. Már maga az admirál is hitte, hogy azok a tengeren elvesztek. A hozzá hű maradt emberek is már türelmüket veszték, kezdték belátni, hogy a szigetről lehetetlen menekülniök. Ott kell életük hátralevő éveit tölteniök, vagy egy kétségbeesett végső erőfeszitéssel csolnakokon szállni a tengerre s a vak szerencsére bizni magukat. Elhatározták hát titokban, hogy ők is elhagyják az admirált s csatlakoznak korábban elpártolt társaikhoz, kik még mindig ott garázdálkodtak a szigeten, rablással, erőszakoskodással tartva fenn magukat.

Mielőtt azonban foganatositották volna e szándékukat, egy európai hajót láttak közeledni, mely nem messze a parttól horgonyt vetett. A hajó kapitánya egy sajkán csakhamar látogatást tett az admirálnál s a hispaniolai kormányzótól egy levelet nyujtott neki át, ahhoz egy hordó bort és két oldal szalonnát mellékelvén. Alig szolgálta ezt át, ismét csolnakjába ugrott, visszaevezett a hajóhoz és ismét elvitorlázott. A hozott levélben nem volt egyéb üres tisztelkedéseknél.

Ovando hispaniolai kormányzó, kiről már korábbi viselkedései után itélve meggyőződhettünk, hogy ellensége volt Kolumbusnak, semmit sem óhajtott annyira, mint azt, hogy e nagy ember nyomoruságában vesszen el; mert félt, hogy ha ő visszatérend Spanyolországba, ismét sürgetni fogja jogaiba való visszahelyezését s igy ő kormányzói hivatalát elveszthetné. - Tudni akarta tehát, milyen azon ember nyomora, kinek a vesztét szerette volna előmozditani.

Ez volt oka, hogy nem segitséget, hanem csak kémet küldött, a kinek rögtön vissza kelle térnie, mihelyt a helyzetet látta.

Kolumbus Ovando gonoszságával s annak kútforrásával rögtön tisztában volt, de a maga helyzetével is; nem mutatott elcsüggedést, emberei előtt eltitkolá bosszúságát, elkeseredését, mely szivét rágta, elhallgatá a reménytelen állapotot s a levél valódi tartalmát A legvidámabb arczczal mondta társainak, hogy a hajó csupán azért vitorlázott el, mivel azt igen kicsinynek találta, mindnyájukat holmiaikkal együtt fölvenni. - Mendez és Fieski szerencsésen megérkeztek Hispaniolába s meghagyta nekik, az ő költségére egy nagyobb hajó szerzését, mely mindnyájuknak szabadulására csakhamar meg fog érkezni.

Csakugyan kapott is e két derék ember sorsáról tudósítást, hogy szerencsésen megérkeztek Hispaniolába. De ám lássuk, miért nem tért vissza Fieski igérete szerint?

A dolog igy történt.

A szigeten ő is beteggé lett s mikor Hispaniolába érkezett, a hidegláz gyötörte; daczára azonban e folyton erőtlenitő nyavalyának, rögtön vissza akart fordulni, igéretéhez híven, hogy a szerencsés megérkezést hírül vigye. Társai közül azonban egyetlen egy se vállalkozott többé e veszedelmes utazásra. Nem használt sem igéret, sem fenyegetés. Kénytelen volt ő is Domingoba menni.

Ott Mendezzel együtt folyvást zaklatta a kormányzót, hogy hajót adjon, Kolumbusnak s embereinek odaszállitására, de a kormányzó kérésök teljesitését mindenféle hiábavaló mentségekkel halasztgatta.

Kolumbus ezalatt Jamaika szigetén lázadó embereit óhajtotta visszatériteni s velök valamiképpen megalkudni; azonban azok mit sem akartak tudni többé az admirál felsőbbségi jogairól, de sőt követelték tőle, hogy a hajóroncsokon levő megmentett ingóságok felét nekik kiszolgáltassa, minthogy ahhoz joguk van. Kolumbus ezt tőlük megtagadta, mire azok visszaizenték, hogy fegyveres kézzel fogják őt az osztásra kényszeriteni.

Kolumbus tartott tőlük. Tudta, hogy a mily elvetemültek, e jogtalanságot is képesek rajta elkövetni. Minthogy maga még mindig beteg volt, Bertalan öcscsét küldte eléjök, összes fegyverfogható embereivel. Meghagyta azonban neki, hogy ne használjon ellenök fegyvert mindaddig, a mig csak kényszeritve nem érzi magát. Bertalan szigorúan követte is az utasitást s barátságos egyezkedésre hívta fel a lázadókat, kik azonban a szavait arra magyarázták, hogy alkudozik, mert fél. Megkezdték hát az ütközetet. Hat elszánt lázadó rohant egyenesen Bertalanra, minden áron őt akarták előbb lekaszabolni, hogy a többiekkel könnyebben elbánhassanak. Azonban az admirál harczedzett öcscse, katonái által híven támogatva, oly erélyt fejtett ki a védekezésben, hogy csakhamar ő kezdett támadni s teljesen szétverte a lázadó sereget. Legtöbben az ő rettentő csapásai alatt hullottak el. Porrast, a vezéröket, sajátkezüleg fegyverezte le s fogta el. Ő maga egyetlen sebet kapott a kezén.

Többeket elfogtak a lázadók közül s azokat Porrassal együtt a hajóra szállitották.

A megfutottak csakhamar követeket küldtek az admirálhoz, kegyelmét kérve; az, mint nagylelkü ember, megbocsájtott nekik. Visszafogadta őket. A rend és csend igy állott helyre a szigeten; mindenki kötelességéhez tért, s csakis a lázadás szitói s vezérei maradtak bilincsben, hogy később átszolgáltassanak az igazságszolgáltatás büntető kezébe.

Fieski és Mendez nem szüntek meg folytonosan kérelmeikkel ostromolni a kormányzót Kolumbusnak s embereinek a megmentéséért, végre is belátta Ovando, hogy fülébe juthat mindez az uralkodónak, kérdőre vonhatják vonakodásáért s félremagyarázhatlan rosszlelküségeért, megengedte, hogy Kolumbus számára Fieski és Mendez hajót vásárolhassanak.

Igy szabadult meg Kolumbus a szigetről akkor, a mikor már maga is reményét kezdte vesziteni.

A segélyére érkezett hajón Kolumbus sietett Szt-Domingoba, hol őt Ovando látszólagos barátsággal s némi kitüntetéssel fogadta. Alattomban azonban mindent ellenére cselekedett. A fogságba helyezett lázadókat szabadon eresztette s Kolumbus híveit fenyegetésekkel ijesztgette, hogy törvény elé állittatja őket rossz magaviseletökért.

Kolumbus nem jött ki türelméből ez újabb megaláztatásra, két hajót szerelt föl a saját költségén s azokkal sietett Európába. Szinte örvendve hagyta el szenvedéseinek azon földjét, melyet szerencsétlenségére látszott fölfedezni.

Útjában iszonyu viharokat kellett kiállania. Egyik hajója mindjárt az út kezdetén annyira megrongálódott, hogy vissza kellett küldeni Hispaniolába. A másik is nagyjából tönkre lett téve; a fő- és előárboczokat is elvesztette, de azért Kolumbus folytatta rajta útját. E félig roskadt hajójával kétszáz mértföldnyi utat tett meg a tengeren. Végtére nagy bajjal eljutott Szt-Lucariba, Andalusia egyik kikötőjébe.

Alig szállt partra, máris a legszomorúbb hírrel lepték meg. Izabella, az ő pártfogója, egyedüli gyámolója - meghalt. Ebbe helyezé minden reményét s minden rajta elkövetett méltatlanságokért attól várt elégtételt. Érezte, hogy nincs többé mit keresni az udvarnál. Mit várhatott egy gyanakodó, kicsinylelkü királytól, ki kezdet óta idegenkedéssel viseltetett iránta?

Mihelyt egészsége valamennyire helyreállott, elment azért referálni a királyhoz utazása eredményéről. De az udvarnál hidegséggel fogadtatott; a rajta elkövetett megbántások igazságos panaszai nem hallgattattak meg; hasonlóképen követelését, hogy jogaiba visszahelyeztessék, mindenféle mentségeikkel elodázták.

Ekként tétlenül, mellőzve, úgyszólván lenézve s jogaitól megfosztva, kelle életének hátralevő idejét eltöltenie, mig végre testileg-lelkileg megtört s 1506-ban meghalt Valladolidban.

Nemcsak egy kiváló nagy szellem, de páratlan jó sziv s becsületérzés szállt vele sírba.

XIX.

(Ovando Hispaniolában. Anakoana. De las Casas Bertalan Lukai szigetbeliek)

Hispaniolában Ovando kormányzása megszilárditotta a spanyol gyarmatot, éppen nem volt rossz uralkodó, habár jellemileg azért, mit Kolumbussal véghezvitt, feltétlenül elitélendő. Számtalan czélszerü intézkedést tett; a spanyolokat rendhez, békéhez, munkához szoktatta, nemkülönben a benszülötteket. A bányák szorgalmas míveltetése által nagy jövedelmet teremtett nemcsak a gyarmat lakói, de önmaga s a király számára is. A czukornádtermelést ő kezdte meghonositani. E növényt a Kanári szigetekről ő vitette Amerikába. Szerencsés ötlet volt tőle. Ezerek kaptak általa foglalkozást s gazdagodtak meg utána.

Ovando mindezen jelességek mellett is feketelelkü, szivtelen ember volt, ki nemcsak Kolumbussal, de a szegény szerencsétlen benszülöttekkel is méltatlanul bánt, sőt az utóbbiakat valódi rabszolgákul tekintette. Kénye-kedve szerint bánt velök s kiosztotta őket munkára a spanyolok közt, kinek százat ajándékozott belőlök. Emberi lényeknek nem tekintette a szegény őslakókat, mindenki föltétlen ura, parancsolója s élet-halál feletti birája volt a saját indusának. A spanyolok hajtották is őket a munkára s dolgoztattak velök a végkimerülésig annyira, hogy rakásra hullottak a nyomorultak; sokan közülök, csakhogy kínjaiktól szabaduljanak s korbácsütéseket ne kelljen szenvedniök, öngyilkosságra vetemedtek. Kolumbus fölfedezésekor a benszülöttek számát egy millióra lehetett számitani, alig 15 év után, Ovando kormányzása alatt, leolvadt e szám mintegy hatvanezerre. A spanyolok kegyetlenségének tehát ily rövid idő alatt áldozatul esett több mint kilenczszázezer.

Egyetlen kiterjedt és termékeny tartománya volt még a szigetnek, melyet tisztán benszülöttek laktak s kormányoztak, bár ők is adófizetői lettek már Ovandonak. E tartományt Anakoana királyné kormányozta, ki nyilt barátja volt az európaiaknak s a reá és népére kivetett adót készséggel, pontosan fizette.

Szerencsétlenségére e tartományban telepedtek le néhányan Koldan emberei közül, kik, tudjuk, mindannyian vásott csavargók voltak. Bár a semmirekellőket a királyné s alattvalói a legszivesebben fogadták, mégis elkezdtek erőszakoskodni, zsarolni, fosztogatni. A királyné feljogosítva érzé magát garázdálkodásaiknak erélyes fellépésével gátat vetni s megfenyitett közülök egy-kettőt. Bosszúból azután ezek Szt-Domingoba mentek Ovandohoz s azt állitották, hogy Anakoana királyné titkon készülődik őt és a spanyolokat a szigeten megsemmisiteni s magát és népét az adózás terhe alól felszabaditani. Tanácsolták Ovandonak, hogy előzze meg a veszedelmet s a királyné tartományát vesse mielőbb spanyol uralom alá.

Ovando okosabb volt, mintsem hogy ezen rágalmazók fekete szándékát s koholt vádjok alaptalanságát át ne látta volna. De minthogy már rég vásott a foga a királyné tartományára, szemtelenül tetteté magát, mintha ezen vádat alaposnak tartaná, elhatározta tehát ugy viselni magát, mintha az valósággal ugy lenne.

Azonban a királynénak hatalma éppen nem volt megvetendő. Messze kiterjedt birtokon uralkodott s mondják, hogy vagy háromszáz alsóbbrendű kaczika vazallusa volt.

Ezek embereikkel segítségére tartoztak jönni a királynénak, valahányszor annak arra szüksége volt. Ezt jól tudta Ovando s azért nyilvánosan haddal megtámadni a királynét nem merte: katonáinak a száma az egészségtelen éghajlatnak a befolyása alatt igen leolvadt; a förtelmes lélek tehát egy égbekiáltó cselhez folyamodott.

E czélból hírül adá a királynőnek, hogy őtet egy méltóságához illő kísérettel akarná meglátogatni, a közte és a spanyolok közti barátságos szövetséget szorosbbá kötendő. Elindult tehát háromszáz gyaloggal és hetven lovassal lakása felé. Minden gyanútól távol, igen örvendezett a királynő ez emberek látogatásán, kiknek egész szivéből hódolt; vendégeit királyi tisztelkedéssel fogadta, valamennyi vazallját összehívta és ünnepélyesen ment Ovando elé kíséretével.

Összetalálkozva, Anakoana a tartomány szokása szerint dalokkal és tánczczal fogadta s királynői lakába vezette Ovandot. Hogy ő és spanyoljai jól találják magukat, mindenféle mulatságokat rendeztetett a számára.

Ovando mindezen gyönyörködni látszott s megkérte a királynét, hogy ő is bemutathassa embereivel együtt az ő ügyességét. Meg akarja, - mint mondá, - előtte s kaczikái előtt mutatni az európaiak harczjátékát.

A királyné készséggel egyezett bele, hogy a spanyolok ezt neki bemutassák s embereit rakásra gyüjté a nagy harczjáték szemlélésére.

Erre Ovando elsietett, hogy valamennyi emberét elhozza a mutatványhoz. Másnap azután összes csapatainak az élén kezdte meg a harczi felvonulást, s mikor már a fegyvertelen s mit sem sejtő indus néptömeg elé ért, kezét rendkeresztjére téve, mi jel volt a támadásra.

A kardok egy percz alatt kirántattak s dühösen rohantak rá az indusokra. Számtalanon hullottak azok el a csapások alatt, a kaczikák karókhoz köttettek, a királynét elfogták. Ovando ezután az épületet felgyujtatta, hova a kaczikákat s az elfogott indusok nagy részét összekötözve belökette. Valamenynyien ott égtek el.

Ezután a királynét Szt-Domingoba hurczolták, ott törvény elé állitották, hogy a vérengző tettnek némi törvényszerüséget tudjanak adni, s a Koldan rosszlelkü csavargóinak hazudozásai alapján kötél általi halálra itélték; ez itélet végre is hajtatott az ártatlan indus királynén.

Félelem, rémület és kétségbeesés fogta el a kivégzett királyné tartományának indus lakosait. Egyetlen egy se mert többé még csak gondolni sem arra, hogy spanyolokkal ellenkezzék. Néma megadással engedték magukat járomba fogatni, a legnehezebb, legfárasztóbb munkára szorittatni. Ezrével vesztek el sorvasztó lázakban a túlerőltetéstől. Egy derék hittérítő, de las Casas Bertalan, gyakran emelt szót védelmökre, de hasztalan; Izabella királyné, ki buzgó védője volt e szerencsétleneknek, korán meghalt, s a spanyol kormány inkább csak a hasznot nézte.

Az indusok száma napról-napra annyira fogyott, hogy már a bányákat se lehetett elegendőképpen míveltetni.

Ovando törte a fejét, miként pótolhatná a folyvást apadó munkaerőt?

Inditványba tevé a királynál a lukai szigetek lakosainak Hispaniolába leendő telepítését.

A lukai szigetek közt van Guananani is, melyet Kolumbus először fedezett föl.

Hogy Ovando tetszetősebbé tegye inditványát, azt adta elő ez áttelepítés okául, hogy a szigetlakosok igy könnyebben lesznek a keresztény hitre áttérithetők.

A király helybenhagyta Ovando propoziczióját s örvendett, hogy azok majd milyen jó keresztények lesznek.

Az áttelepités azonban kényes dolog volt. Magától az sohase ment volna. Még talán kényszeritve sem.

Ovando ravaszsága talált rá módot.

Ismét ámitáshoz folyamodott.

Néhány hajót szerelt fel s a lukai szigetekhez hajózott. Nem szállt partra, csak néhány bizalmas emberét küldte a szigetekre, kik a benszülöttek nyelvét már megtanulták; ezek által a következőket mondatta az indusokhoz:

- Halljátok édeseink! Kellemes hírt hozunk nektek. A boldogok országából jövünk, hol elhalt őseitek vannak s hol azok szerencsés életet élnek s rendkivül boldogok, ugy hogy azt szóval el se lehet mondani. Ezek kérve kérnek titeket, siessetek őket ott felkeresni, hogy titeket is részesithessenek mielőbb a számtalan örömben, a minek ők ott részesei. Mi itt készek vagyunk titeket magunkkal vinni, s anélkül, hogy meghalnátok, épen, egészségesen hozzájuk szállitani.

E szemtelen ámitásra a babonás, együgyü, hiszékeny indus nép, csakhogy találkozhassék az ő elhalt szeretettjeivel, tömegesen vétette föl magát a hajókra; több mint negyvenezer benszülöttet sikerült igy könnyű szerrel a rabszolgaság számára megszerezni.

Alig érkeztek meg Hispaniolába, rémülve vették észre megcsalattatásukat s határtalan lőn elkeseredésök. Számosan öngyilkossá lettek, mások életök koczkáztatásával a legvakmerőbb menekülést kísérelték meg.

A többek közt néhányat közülük egy spanyol hajó a nyilt tengeren ötven mértföldnyire talált a száraztól, ezek egy puszta fatörzsön ülve eveztek hazájokba. Eleségük csupán édes vízzel telt Kalabass-héjakból állott, a melyeket a törzsekhez kötöttek.

Kalabass egy indiai fának gyümölcse, mely majomkenyérfának is neveztetik. Gyümölcse egy nagy tökhöz hasonló; a kemény héj alatt nem igen kellemetlen izü savanyus húsa van. A héját ivóedényül használják.

Már nem voltak messze szigetjöktől, midőn a spanyolok utólérték őket s ismét hajókra kényszerítve visszaczipeltettek.

Alig vesztek el ezek is a szakadatlan, fárasztó bánya- és földmunka mellett a korbácsütések alatt, már Ovando újabb áldozatokról gondoskodott. Erővel fogatta össze a lukai szigetek lakosságát s hurczoltatta át munkára Hispaniolába. Rövid idő alatt a lukai szigetek egészen elnéptelenedtek.

Las Casas mindent elkövetett a szerencsétlen őslakók érdekében, de hasztalan volt minden lépése, könyörgése. Nem hajtott senki a szavára. Végre a szánalomtól elfogultan, csakhogy a megkínzott őslakók végső néhány százát megmenthesse, azt találta a spanyoloknak ajánlani, hogy inkább az afrikai partokról hordjanak oda négereket, kik erősebb testalkotásuak s jobban birják a munkát. Tanácsa rögtön elfogadtatott s csakhamar megindult a később oly nagy mérveket öltött gyalázatos rabszolgakereskedés. Az indusokon ezáltal nem lett legkevésbbé sem könnyitve, meghagyattak rabszolgákul s azután is folyvást kínoztattak, majdnem készakarva irtattak ki a föld színéről.

XX.

(Kolumbus Diego. Ponze János. Kubagua szigete. Velasquez. Florida)

Kolumbus legidősebb fia: Diego, dicső atyjának halála után sürgette az udvarnál az avval kötött szerződés pontozatainak pontos megtartását. Követelte, hogy most már atyja után ő helyeztessék Nyugat-Indiában a családját szerződésileg megillető alkirályi méltóságba. Azonban minden sürgetése, fáradozása, felszólalása sikertelen maradt. Ferdinánd épp annyira nem bizott benne, mint édesatyjában. Vele is éreztette folyvást a mellőztetést s a legfeketébb hálátlanságot.

Végre Diego kifogyott a türelemből s bevádolta a királyt azon bíróság előtt, mely az amerikai viszonyok megvizsgálására s az ott fölmerült peres kérdések elintézésére alapittatott.

A bíróság eléggé önálló, bölcs és bátor volt, a királyt elmarasztalni s kimondani, hogy a Kolumbusok követelése jogos és a királynak a szerződést meg kell tartania.

De aligha hajtott volna a király ez itéletre s érezte volna magát a megitélt szerződés értelmében kötelezettnek, ha Diego más úton-módon is nem igyekezett volna nagyobb hatást adni törvényes követelésének.

A törvényszék itélete által a spanyol birodalomban legfőbb méltóságra emeltetvén, az országban egy legelőkelőbb ember leányát kérte feleségül. Alva herczeg unokahugát; ez legkevésbbé vonakodott a leányt neki adni. Most tehát az egész hatalmas család föllépett a király ellen s szóval és irásban folyton ostromolta a királyt a birói itélet betöltésére, ugy hogy végre engednie kellett és Diegot atyja után örökölt jogaiba helyezte. Ovando tehát visszahivatott s a Kolumbusok egész családja, az irigységen és igazságtalanságon diadalmaskodva, hajóztak Hispaniolába.

Testvérétől, atyja bátyjától és feleségétől kisérve vitorlázott Diego királyi pompával Hispaniolába s ott oly fényben élt, mely atyjának Spanyolország iránti érdemeihez volt mérve. Sok előkelő spanyol követé oda, mi által a gyarmat rövid idő alatt egészen más külsőt nyert és sok még most is gazdag és hatalmas spanyol-amerikai család Diego ekkori kisérőitől származnak.

A spanyolok óriási mérvben kezdték meg a földfoglalásokat és a gyarmatosítást.

Már Ovando kormányzása alatt egy bizonyos Ponze János engedelmet kért, a Kolumbus által fölfedezett Portoriko szigetre gyarmatot letelepiteni; kérése megadatott; számtalan kalandor kiséretében vitorlázott oda, kiket a remény, kincseket gyüjthetni, csábított oda, mivel tapasztalták, hogy e sziget is bővelkedik aranyban.

E tartomány őslakói szintén olyan szelidek, jámborak voltak, mint Hispaniola őslakói. A fehér látogatókat, kiket hasonlóképpen mennyei lényeknek tartottak, barátságosan fogadták. Egy kaczikájuk, indus szokás szerint, mindjárt Agueynaba Ponze Jánosnak nevezé magát, a spanyolok vezére után, jeléül az örök barátságnak.

De az imádott mennyei barátok csakhamar kimutatták foguk fehérét s oly durván kezdtek a jámbor őslakókkal bánni, hogy azok teljes utálattal fordultak el tőlük. A gyülölség oly nagy lőn irántuk, hogy szerették volna őket megfojtani, s tán meg is cselekedték volna közülök többen, ha nem azon hitben éltek volna, hogy a fehérek halhatatlanok, mint Isten küldöttei.

Tanácskoztak, hogy miként szabadulhatnának meg tőlük?

Erőszak alkalmazása nélkül bajosan remélhették. Miként fogjanak fegyvert oly lények ellen, kiket nem lehet megölni?

- Hát ha lehet!? - kételkedtek többen.

- Ejh, próbáljuk ki! - kiáltá végre egy kaczika s nyomban főzte a tervet.

- Ugy, de csak a legnagyobb vigyázattal! - tanácsolták neki a többiek.

- Várjunk egy kedvező alkalomra.

Ugy is lett. Az alkalom nem váratott magára sokáig.

Egy fiatal spanyol, ki bátran járt-kelt, kóborolgatott a szigeten, egy kaczika gunyhójába szállt meghálni. A kaczika szivesen látta s megvendégelé. Másnap reggelre néhány indust rendelt a kaczika melléje, részint kalauzul, részint a podgyásza czipelésére.

Ezeket ellátta a kaczika titkon utasítással, hogy miként bánjanak el a spanyollal.

Egy folyóhoz kalauzolták a spanyolt, a melyen át kellett kelnie. Egy indus rögtön ajánlotta magát, hogy kész átvinni a hátán. A fiatal spanyol elfogadta az ajánlatot s az indus hátára állt.

Az a folyó közepére érve vele, szántszándékkal megcsúszott s a spanyollal együtt végig vágta magát a vizén. A spanyol is, az indus is a víz alá merült. De az indus hamarább talpra állt s a spanyolt nem engedte víz fölé kerülni, a fejét letartotta mindaddig, a mig abban legcsekélyebb életjelt érzett. Mikor már hullának gondolta, a partra vitte a spanyolt.

A fehérek halhatatlanságáróli hit még ekkor is oly erős volt az indusoknál, hogy azok nem győztek eleget mentegetőzni a megfulladt spanyol előtt, kérve őt, hogy ne haragudjék reájok, mert hamarább nem segíthettek rajta s nem okai annak, hogy annyi vizet kellett meginnia. A víz alá merített spanyol bár egyetlen jelét sem adta az életnek, mindazonáltal mégis három napig maradtak mellette, szüntelen bocsánatot esdekelve; mert még mindig attól tartottak, hogy hirtelen ismét feléledne.

Végre a feloszlás jeleiről tökéletesen meggyőződtek annak valóságos haláláról és siettek a kaczikának az örvendetes hírt megvinni, hogy a fehér embereket is meg lehet ölni.

Ez nem kivánt többet tudni. E fölfedezést tüstént közölte a többi kaczikákkal, mire egy akarattal elhatároztatott, ez igazságtalan zsarnokokat erővel elpusztítani a szigetről. Azonban mit tehetett egy csupasz, fegyverhez nem értő nép gyakorlott katonák ellen, kiknek kardjaik, lőfegyvereik, lovaik és kutyáik voltak.

Eleintén sikerült ugyan a felizgatott őslakóknak száznál több spanyolt, kik a szigeten egyenkint kóboroltak, meggyilkolni, de csakhamar szabadságuk s boldogságuk egész vesztével kellett azért bünhődniök. Ponze összegyűjtötte elszéledt katonáit, kik nagyobb részt harczedzett férfiak voltak, s azokkal csakhamar elszélesztette az indus kaczikák csapatjait. Sokakat az őslakók közül rablánczra fűzött.

Az őslakókkali csatározása közben Hispaniolából új erő érkezett számára, a könnyen hivő vadak ekkor azt hitték, hogy a megölt spanyolok ismét feltámadtak, nekik tehát semmit sem használ még tovább is azok ellen védeni magukat, kiket nem lehet megölni és tömegesen adták meg magukat.

Ez időtől fogva mint közönséges rabszolgákkal, kényök kedvök szerint bántak velők a spanyolok.

A Portoriko szigetén elkövetett mészárlások idejéből megemlékeznek a történetirók, mint valami nevezetességről, egy kutyáról is, melyet Bezerillonak hivtak. Ez egy rendkívül erős, nagy és okos állat volt s nagyban elősegítette a spanyolok győzelmét. Valódi réme volt a szigetlakóknak. Adót fizettek neki s emberszámba vették, ugyanannyi aranynyal és eleséggel látták el őt is, mint a spanyol katonákat egyenkint. Természetesen a kutya gazdája rakta azután ez adót zsebre. Azt az indust, a melyikre ráuszították, szétszedte vadállati kegyetlenséggel. És csodálatosan meg tudta különböztetni az ellenséges érzelmü indust, a békeszeretőtől.

Egyszer egy vén indusnőt akartak a spanyolok csupa kedvtelésből a szemök láttára szétszaggattatni e kutyával; levelet adtak az indusnő kezébe, hogy azt vigye a szomszéd faluban tanyázó spanyolokhoz. Alig indult el a vén asszony, ráuszították Bezerillot. Ez dühösen rohanta meg az asszonyt, de mielőtt fogait a testébe mártotta volna, a vén asszony letérdelt előtte s könyörögve mutatta neki a levelet, hogy ne bántsa, mert hiszen a gazdái küldték el megbizással. A kutya megszagolta a levelet, azután a farkát kezdte csóválni és visszatért gazdájához. A vén asszony folytathatta útját háboritlanul.

Kolumbus Diego legelső intézkedése az volt, hogy az atyja által fölfedezett Kubagua szigeten spanyol gyarmatot létesített, hogy a gyöngyhalászatot ott mielőbb megkezdethesse.

Kolumbus Diego azt hitte, hogy ezen munka az úszásban és búvárkodásban gyakorlott indusoknak sokkal könnyebben fog esni, mint az arany vájása. E végből tehát sokat közülök a megkivántató európai felvigyázókkal Kubaguába küldött, hol már atyja tapasztalta, hogy a tenger bőven, adja a gyöngytermő kagylókat.

A haszon, mely ezen halászatból a királyra s a kormányzóra nézve kerekedett, csodálatos nagy volt, de a szerencsétlen indusok, kik arra használtattak, az egészségtelen s veszedelmes munkában nagyobbrészt elvesztek, s a sziget egész kopársága miatt rövid idő múlva a gyarmat kénytelen volt azt egészen odahagyni és a közel fekvő Margarita szigetre telepedni.

Ezalatt Diego Jamaikát, is birtokba vette. Gyarmatokat létesített a szigeten s az őslakókat ott is ugyanazon sors érte, mint Hispaniolában és Portorikoban.

Ezután csakhamar Kubára, a legnagyobb szigekre került a sor. Annak meghódítását Diego bizonyos Velasquezre bizta, ki már atyja életében is mint katona gyakran kitüntette magát. Sok letelepülni vágyódó spanyol kalandor csatlakozott hozzá. Jókora sereggel szállott ki Kuba keleti csúcsán.

Abban az időben e vidéken egy Hatuei nevü kaczika lakott s uralkodott a népen; e kaczika Hispaniolából a szolgaság elől menekült oda. Esküdt, ellensége volt a spanyoloknak s rég várta már őket; tudta, hogy előbb-utóbb oda is el fognak látogatni; hogy tehát készületlenül ne találják őt, kémeket tartott Hispaniolában, a kik mindenről értesítették.

Értesülve volt tehát az őt fenyegető veszedelemről idejekorán.

Gyorsan összehívatta alattvalóit, szövetségeseit, s fölfedezve előttük a közelgő veszedelmet, ellentállásra serkentette őket, megvédeni fegyverrel az ősi hazát, küzdeni érte az utolsó csepp vérig.

Az indusok szent fogadást tettek előtte, élet-halálra harczolni.

- Jól van, - szólt Hatuei, - de meg kell még egyet cselekednünk; meg kell válnunk oly csecsebecsétől, mit a spanyolok istenöknek tartanak. Ez istenök keresése végett látogatnak el hozzánk. Ha azt nem találják fel, hihetőleg eltávoznak, még ha legyőzetnénk is. Tudjátok, hogy mi a fehérek istene?

Az egybegyűltek intettek fejükkel, hogy nem tudják.

- Ime nézzétek, ez az! - és Hatuei egy kosár aranyat mutatott feléjük.

- Ah, ettől váljunk meg? - kiáltoztak többen.

- Igen, ettől. Meg kell valamiképp semmisítenünk.

- Hát ha van hatalma a fehérek e bálványának. Tudna rajtunk is segíteni. Folyamodjunk hozzá A fehéreknek, kik rosszabbak nálunk, mennyi harczi szerencsét hoz! Hátha abban rejlik a hadakozás istensége.

- Ám legyen, tiszteljük meg mi is a magunk módja szerint, - szólt Hatuei.

És az indusok siettek is megtartani a fehérek bálványának az ünnepét, hogy az segítsen rajtuk.

Csakhamar a kosár körül tánczolni és énekelni kezdtek.

Ezen ünnep a tartomány szokása szerint mindaddig folytatták, mig késő éjjel az egész társaság elfáradva s bágyadva kidőlt.

Másnap ismét összehívta Hatuei indusait és értesitésökre adta, hogy véleménye szerint a spanyol bálványoknak tett tisztelet daczára is alig lehetnek biztosak, mig az szigetükön van.

- Hiába - kiáltotta - fogtok iparkodni azt elrejteni, ha mindjárt el is nyelitek, felvágnak benneteket, beletekből is kifürkészik. Rajta tehát, a tenger fenekére sülyesszük azt, hogy semmi se legyen belőle szigetünkön.

E tanács legottan el is fogadtatott s mindenik sietett aranyát előhordani és a mi csak található volt, mind a tengerbe dobták.

Nemsokára látták a spanyol zászlókat partjaik felé lobogni.

Hatuei bátran nyomult elejükbe s ütközetre került a dolog; a szerencsétlen indus király népe rövid ellentállás után megszalasztatott, ő maga fogságba jutott s a többi kaczikák példájára elevenen megégetésre ítéltetett.

Már a farakáson állott, egy oszlophoz kötözve, a mikor egy francziskánus barát közeledett hozzá; a halál után az üdvözültek helyét, a mennyországot igyekezett vele megértetni.

- Vannak-e ott spanyolok is? - kérdezte a kaczika.

- Kétségkívül, - felelt a barát, - de csak jók.

- A legjobb is gazember! - vágta oda neki az indus kaczika. - Legkevésbbé vágyom oda, hol csak egygyel is találkozhatnék.

A szegény Hatuei rettentő tűzhalált szenvedett. Kivégzését látva, a benszülötteket iszonyú rémület fogta el, nem mertek többé ellenszegülni, alávetették magukat a legszánalmasabb rabszolgaságnak.

A nagy amerikai szárazföldre is történtek már ekkor nagyobb kirándulások, de nevezetesebb telepítés csak később eszközöltetett. Majd itt, majd amott bukkantak rá az óriási világrészre, melyet a karaibi szigeteken túl parthosszában Kolumbus már irataiban régen ismertetett. Ponze, ki Portorikot hódította meg, egy izben az indusoktól azt hallotta mesélni, hogy észak felé oly csodakútnak kell léteznie, melynek vizében bárki megifjodhat. E mese fölkeltette kíváncsiságát s messze elhajózott északnak, hol véletlenségből fölfedezte Észak-Amerika legdélibb csúcsát, melynek Ponze virágzó kinézése után Florida nevet adott. E név alatt ma az északamerikai Egyesült-Államok egyik tartománya.

Igy kezdték a nagy amerikai szárazföldet mindjobban megismerni és csakhamar a főfigyelem a nagy és gazdag Mexikó felé fordult, melynek meghódításánál Spanyolország egy nevezetes fia: Kortez vitte a főszerepet.

Kolumbus pánczélja

II. RÉSZ
KORTEZ

I.

(Velasquez Hernandez Yukatan Julián és Menyhárt.
Potochan Grijalva Kozumel Tabasko Szt. Juan d'Ulna Panakuai száraz Kuba)

Kuba meghódítója, Velasquez, nagyravágyó ember volt. Szeretett volna épp oly önálló kormányzó lenni, mint Kolumbus Diego. Kuba meghódításával még nem szerezhetett magának e czímre érdemeket. Azt amúgy is Diego parancsára tette, s igy újabb hódításokon s fölfedezéseken törte a fejét. Főfigyelmét nyugotnak irányította, hol nagyobb szárazföld létezését gyanitotta s a hol még európai ember nem járt.

Két hajót s egy kisebbrendü hadihajót, ugynevezett brigantint szerelt föl s azokat bizta meg a föladattal, új szárazföldet s népet fedezni föl, nyugati irányban.

E hajók vezérletét Kordobai Hernandezre bizta, ki a megállapított terv szerint csakhamar tengerre szállott.

Hernandez a szárazföld azon részének vitorlázott, mely Yukatannak neveztetik; és a mint a partot elérte, annak hosszában a tenger azon tájáig evezett felfelé, mely Berzseny-öböl nevet kapott, a berzsenyefáról, mely ott tenyész s mely festésre használtatik.

Hernandez több helyen kiszállott és a benszülöttekkel gyakran véres csatákat kelle vivnia. Az őslakók azon vidékén bátor, harczias emberek voltak. Kivarrt pamutszövetből készült ködmönben jártak, fegyvereik fából faragott, kovákkal élesített kardokból, lándzsákból, ijjakból, nyilakból és paizsokból állottak. Ábrázatjuk különféle színekkel volt befestve, fejök pedig forgóktól díszlett. Ezek voltak az első amerikaiak, kiknél már rendes, kőből és mészből épült házakat találtak az európaiak.

Ez őslakókkal vívott csatákban nem ritkán húzták a spanyolok a rövidebbet. Egyikben két indus fiu jutott kezökbe, kik azután keresztényekké lettek s Julián és Menyhárt nevet kaptak. Későbben mindketten igen nagyfontosságú személyek lettek, mert a mexikóiaknál tolmácsul s közbenjáróul használtattak.

Egyszer, midőn a spanyolok partra szálltak, hordóikat friss vízzel megtölteni, ötven indus közeledett hozzájok és tudakozták, hogy onnan jönnek-e, hol a nap kel? Ezen kérdés igenlésére egy kőből épített templomhoz vezették őket, melyben friss vérrel fecskendezett bálványképek álltak. Hirtelen két fehér köpenyű ember állt eléjük, hosszú hajok hátra volt fésülve, kezökben apró cserép serpenyőket tartottak, telve izzó szénnel, melyre időnként gyantanemü füstölőport szórtak, a füstöt folyvást a spanyolok felé fújva. E szertartás alatt halállal fenyegették a spanyolokat, ha országukból ki nem takarodnak.

A tündérek és boszorkányok ilyetén kifüstölése sokáig dívott az indusoknál.

A spanyolok nem szándékozván ez emberekkel kikötni, hajóikra vonultak vissza, mit az indusok a füstölés eredményének tulajdonítottak.

Potochannál, midőn ismét partra szálltak, egy nagy indus sereg által oly erélyesen támadtattak meg, hogy negyvenhét maradt közülük a csatatéren, a többiek is kisebb-nagyobb mérvben sebeket kaptak s alig tudtak hajóikhoz menekülni. E csatában maga Hernandez is súlyosan megsebesült.

E vereség után visszasiettek a spanyolok Kubába, hol Hernandez, miután a kormányzót a tapasztaltakról körülményesen értesité, sebeiben meghalt.

Velasquez örvendett az ő megbízása folytán eszközlött újabb fölfedezésnek s azt a maga javára kiaknázni szándékozván, ismét egy három hajóból s egy brigantinból álló expedicziót küldött a kutatások folytatására. Ez expediczió vezetését Grijalvára, egy bátor és ügyes férfiura bizta. A gyarmatosításra azonban nem adott neki engedelmet, azt magának óhajtá fentartani.

Ez hajóit hasonlóképpen egyenesen Yukatannak irányzá, de a tengeri folyamoktól kissé délnek vitetett s útjában nem messze Yukatan keleti partjaitól Kozumel szigetét fedezte föl, mely mai napig is spanyol birtokban van.

Innen parthosszában haladt Potochan felé, hol Hernandezt oly gonoszul tönkreverték; a kudarcz megbosszulására a legénység partra kivánt szállni s Grijalva engedett kívánságuknak. Az indusok a multkori siker által elkapatva, egészen bátran támadtak s az lett a veszedelmök. Belerohantak a kardokba s visszaverettek, kétszáz halottat hagyva hátra.

Grijalva a győzelem után ismét megereszté vitorláit s még feljebb vitorlázott a part mentében. Itt nem győztek eléggé bámulni a mindenütt rendesen kőből és mészből épített házakból álló faluk és városok látásán. E tartomány és Spanyolország közt oly nagy hasonlatosságot találtak a fehér harczosok, hogy elnevezték rögtön Új-Spanyolországnak.

Azután egy folyó torkolatához értek, melyet a benszülöttek Tabaskonak, a spanyolok pedig vezérök tiszteletére Grijalvának neveztek. Manapság a folyó az utóbbi, a tartomány pedig, melyen keresztül foly, az előbbi nevet viseli. Az egész vidék e folyó mentén oly termékenynek s a termékeny terület oly kiterjedtnek és népesnek látszott, hogy Grijalva közelebbről óhajtott az ottani viszonyokkal megismerkedni, miért is egész hadi erejével partra szállt. Szemben találta azonban magát egy egész indus hadsereggel, mely éktelen kiabálásokkal tiltotta meg a továbbnyomulást. Grijalva azonban nem hátrált meg, sőt inkább egy nyillövésnyire ment eléjök, katonáit csatasorba állította s a két fiatal indust, Juliánt és Menyhártot, odaküldötte hozzájok, értésökre adatta azt, hogy nem jött ellenséges szándékkal, sőt frigyre óhajtana lépni velök.

Az indusok, kik az európaiak öltözetén, fegyverein, előre nyomult zárt sorain nem győztek eleget bámulni, még jobban elbámultak e nem várt izenetre. Néhányan bátran előléptek vezéreik közül s odamentek Grijalvához, ki előzékenyen fogadta őket, tolmácsai által értésökre adta, hogy ő és emberei egy nagy királyt szolgálnak, ki abban az irányban, a melyről a nap feljő, egy hatalmas, nagy birodalom korlátlan uralkodója. Ez küldte őket oda, hogy ismertessék el az ő felsőbbségi joga ott is, a mi iránt nyilatkozatra hívta fel az indus vezéreket.

Az indusok közt erre tompa morgás lett hallható.

Vezéreik közül azonban egy az indus harczosokat hallgatásra inté és mindnyájuk nevében bátor hangon igy felelt: Igen különösnek látszik, hogy békéről szólván, egyszersmind hódolásra, alávetésre szólittatunk fel. Azon is csodálkoznom kell, hogy nekünk új fejedelmet ajánltok számunkra, anélkül, hogy megkérdenétek, vajjon uralkodónkkal elégedetlenek vagyunk-e vagy nem? Minthogy azonban had és békéről van a szó, elhatározó feleletet nem adhatok. De elmegyek tudatni elöljáróimmal az ajánlatot.

Ezen szavakkal elhagyá a spanyolokat, kik az ily elhatározó s elmés feleleten nem kevéssé álmélkodtak. Kis várakozás után visszatért és mondá Grijalvának: Az ő feljebbvalói nem félnek vele hadat viselni, noha hallották azt, mi Potochannál történt. Azonban a békeséget jobbnak tartják a hadnál és ezen véleményük bizonyítására sok eleséget hozott magával, melyet ajándékul átnyújtott.

Erre nemsokára maga a kaczika is megjelent, még pedig fegyvertelen és kevés kisérővel. Viszonos szives üdvözletek után a magával hozott kosárból mindenféle pompás, aranynyal és kövekkel díszitett fegyvert és tarka forgókat ajándékozva Grijalvának, mondá: Ő szereti ezen frigyet és annak erősítésére kéri őt az ajándék elfogadására. De hogy a viszálkodásoknak, melyek könnyen kitörhetnének, eleje vétessék, kéri őt országának minél előbbi elhagyására.

A spanyolok vezére az ajándékokat ruhákkal s csecsebecsékkel viszonozta s megígérte, hogy kívánsága szerint legottan vitorla alá kél. Ezt valósággal teljesité is.

Folyvást feljebb haladva partmentén, csakhamar egy szigethez jutottak, mely kőházakkal és templomokkal volt beépítve. A minden oldalról nyilt templom közepén oltár állt, melyhez néhány lépcső vezetett, az oltáron rút bálványalakok álltak. Közel a lépcsőhöz hat emberi holttest feküdt; ugy látszott, előtte való éjjel lettek azok az oltárra áldozva. A spanyolok borzadva szemlélték a pogányhit e rémszokását s a szigetet Áldozat szigetének nevezték el.

Az indusoknál általában dívott e szokás, mert egy másik szigeten, melyet a benszülöttek Kulbának neveztek, még több lemészárolt embert találtak, Grijalva az utóbbi sziget nevéhez még a saját keresztnevét is: Juan, hozzácsatolta, s nemsokára St.-Juan d'Ulna lett belőle, mely nevét mai napig megtartotta.

A hol csak megfordultak, mindenütt bőven találtak aranyat a lakosságnál. A föld is mindenfelé rendkívül gazdagnak ígérkezett, ugy hogy többeknek lett volna kedve a letelepedéshez, azonban Grijalva magát szorosan Velasquez parancsaihoz tartotta s nem engedte katonáinak az elmaradozást; de azért ő minden talpalatnyi földet, melyet fölfedezett, ünnepélyes kijelentések mellett a spanyol király nevében birtokba vett.

A partmentén ekként felhatolt egészen a panakuai szárazig, hol egy folyó torkolatánál, midőn kiszállt, kemény csatát kelle vívni az indusokkal. E csatábani veszteségei, valamint az útjába akadt tengeri folyók, melyek szemben folytak reá s útjában akadályozták, visszakényszeritették Kubába.

Ott Velasqueztől keserű szemrehányásokat kellett szenvednie, a miért a rendkívül alkalmas helyeken nem gyarmatosított, holott az neki éppen Velasquez által tiltva volt.

II.

(Velasquez. Kortez. Szt-Jago. Trinidad. Havanna.)

Velasquez nemcsak nagyravágyó, de félénk s mindenki iránt bizalmatlan ember volt. A saját nevében meginditott fölfedezéseket folytatni óhajtotta ugyan, de nem akart ő maga egy-egy ily veszedelmes expediczió élére állni, másokban meg nem bizott; félt, hogy a saját kezökre fognak majd dolgozni megbízottjai, ha valahol sikerrel találnak járni.

Csábító az is, hogy a jelentések a fölfedezett földterület gazdagságáról igen kedvezően szóltak; elhatározta tehát, egy nagyobbszerü újabb flottát inditani mielőbb útnak.

Sokáig nem tudott e flotta vezéréül kit választani. Minden áron olyant óhajtott, ki hős is, ügyes is, hozzá még szerény is, annyira, hogy nemcsak a hasznot, de a dicsőséget is neki, mint felebbvalójának, engedi át. Végre sok habozás után Kortezre esett a választása.

Kortez nemes származású spanyol volt. Medellinben született, Estremadura tartományban. Már kora ifjúságától fogva bátornak, kitartónak és munkásnak ismerte őt mindenki; rendkívül önérzetes volt; finom, udvarias mindenki iránt, s nemcsak szerették, de tisztelték sokan Mint kiváló tehetségnek azonban neki is megvoltak a maga ellenségei, irigyei.

Húsz éves volt, midőn Spanyolországból Szt-Domingoba ment, s kiváló tehetségeinek és rettenthetlen bátorságának számos tanujelét adva, csakhamar fölvitte Szt-Jagoban, Kuba fővárosában, a főbiróságig. Megnősült és tulajdonosává lőn a szigeten egy tekintélyes területnek, mely indián művelés alatt állt.

Az expediczió költségeihez maga is tekintélyes pénzáldozattal járult, miután Velasquez arra oly bőven nem akart áldozni. Hogy pedig reá esett a kormányzó választása, annak titkos oka, Diaz szerint az volt, hogy Kortez Ducroznak és Laresnek, Velasquez titkárjának és pénztárnokának megígérte, sőt titkon szerződést kötött velök, hogy minden aranyat, ezüstöt s egyéb kincset, a mit csak sikerül hazahoznia, megoszt velök. Ezek azután Velasqueznél kivitték Kortez kineveztetését az expediczió vezéreül.

A mint Kortezt a hajóhad parancsnokává kinevezték, a fegyvereket és a háborúra szükséges dolgokat szerezte be, gondoskodott ifjakról, lőfegyverekről, lőporról és a cserekereskedés tárgyairól; díszesebben is öltözködött, mint azelőtt; tollakat tett kalapjához, szóval, külseje igen szép, előkelő és igen megnyerő volt és a ki csak megismerte, megszerette. A kereskedők közül barátai pénzt kölcsönöztek neki, ezen aztán vett pompás ruhákat és zászlókat, melyeken a császárnak czímere, két oldalon egy kereszt és alatta ezen szavak voltak olvashatók: "Fel testvérek, kövessük hivő bizalommal a kereszt jelét, ez győzelemre vezet".

Ezen készülődések tartama alatt Kortez trombitaharsogás és dobpergés között a császár és az ő helytartója nevében nyilvánosan kihirdette: a ki vele az újonnan fölfedezett tartományok elfoglalására és gyarmatosítására elmenni akar, az majd megkapja részét a szerzett aranyból, ezüstből és a kincsekből, sőt a hódítás után földeket is nyer jutalmul. Mivel Kortezt sokan szerették, sokan követték felhívását, eladták birtokaikat, hogy fegyvereket s élelmiszereket vehessenek s oly számosan gyülekeztek zászlója alá, hogy már Szt-Jagoban csak katonái mintegy háromszázan voltak.

Midőn minden rendben volt, Kortez barátai és fegyvertársai kíséretében elment a helytartóhoz, hogy búcsút vegyen tőle. Kortez és Velasquez igen udvariasak voltak egymás iránt és többször ölelkeztek, Kortez fölszedette azután a vitorlákat és néhány nap alatt hajóival elérte Trinidad városát.

A mint Trinidadban megérkezését megtudták, seregesen üdvözölték őtet a lakosok. Kortez itt is, mint Szt-Jagoban, szándékát nyilvánosan kihirdette és élelmiszereket, lőfegyvereket vásárolt. E városból, valamint a Trinidadtól tizennyolcz órányira levő Santispriritus városából, a hova Kortez levélben intézett meghívásokat, sok derék és bátor férfiú csatlakozott hozzá. Midőn a Santispriritusiak Trinidadba érkeztek, Kortez ünnepiesen eléjük ment s nagy örömmel fogadta őket. Sokaknak az újonnan jöttek közül a város közelében birtokuk volt, ott Cassave-kenyeret sütöttek, húst sózattak be és más élelmiszereket gyűjtöttek, azonkívül katonákat toborzottak és lovakat vásároltak, melyek akkor igen drágák és csak nehezen voltak kaphatók. Kortez magának egy szürkét vett; az árát azon bársony kabátjának aranyrojtjával fizette ki, melyet Szt-Jagoban vásárolt. Egy Havannából Trinidadba jövő hajót is vett Kortez. Igy tizenegy hajója lett s ugy látszott, hogy minden a legjobb rendben foly le, midőn Velasqueztől egy rendelet érkezett, mely szerint Kortezt a parancsnokságtól megfosztotta.

Velasquezt annyira fellovalták Kortez ellen, hogy félni kezdett, hogy Kortez csak a maga akarata szerint fog eljárni, a helytartó parancsait és hasznát pedig semmibe sem fogja venni; azért két bizalmas emberét azon szigorú parancscsal küldte sógorához, a trinidadi alcalde-hoz, foszsza meg Kortezt a vezérségtől s ruházza fel vele Porcallo Vascot.

Mihelyt Kortez ezt megtudta, a hozzá ragaszkodó tiszteket és az őt kedvelő trinidadi lakosokat tanácskozásra hívta össze. Ezeket is megnyerte ügyének és egyik még az alcalde-t is rábirta, hogy a fentebbi parancsot tartsa titokban s a végrehajtást halassza el. Azt mondta neki: Kortez mit sem tett, a mi gyanút kelthetne, nem lehet tőle a vezérséget elvenni, mert sok barátja és katonája van, a kik ragaszkodnak hozzá, Velasqueznek pedig sok az ellensége, a lakosság belekeveredne a viszályba és sok szerencsétlenség történhetne. Igy tehát a viszályt elhárították. A helytartó egyik küldötte ott maradt, a másikat Kortez visszaküldte egy levéllel, a melyben a legnagyobb szeretreméltósággal biztositja a helytartót, hogy ő csak az Istennek, a császárnak és a helytartónak akar szolgálatokat tenni.

Ezután csakhamar kiadta Kortez a parancsot az indulásra, néhány kovácsot, a kik dárdahegyeket tudtak készíteni, felvett hajóira és sietett elhagyni Trinidadot; mintegy tizenkét nap múlva megérkezett Havannába.

Ott is több bátor férfiu csatlakozott hozzá; midőn Kortez derék hadseregét látta, nem titkolhatta el örömét. Még sok élelmiszert vásárolt és a tíz rézágyút szárazra vonatta, hogy a tüzérek felállíthassák, kipróbálhassák, a szükséges golyókat és puskaport egymás közt feloszthassák. Az íjakat is megvizsgálta és ellátta húrokkal; készíttetett pamuttal vastagon bélelt kabátokat, melyek az indiánusok botjai, kövei és nyilai ellen kitűnő szolgálatokat tettek. Havannában kezdett Kortez először nagyúri módon élni, kamarást, asztalnokot fogadott és más hasonlókkal környezte magát.

III.

(Kozumel. Aquilar és Guerro. Tabasco. Ütközet az indusokkal. Marina. Don Martin Kortez.)

Kortez a hadiszemlét Kozumel szigetén akarta megtartani és három nappal e szigetre érkezése után meg is tartotta; ekkor látta, hogy seregében 508 harczos, 109 tengerész, 16 ló, 13 puskás és 32 íjász van.

Kozumel szigetére érve, értesült Kortez arról, hogy az indusok közt a túlsó parton, messze bent a szárazföldön, két spanyol él, kik hajótörést szenvedve jutottak oda, s velük, mint rabszolgákkal bánnak; küldött rögtön levelet számukra, nemkülönben váltságdíjat, hogy siessenek hozzá.

Az egyik spanyol már nős és családos volt s jól érezte magát az őslakók közt, nem akart a fölszólitásra Kortezhez menni. A második spanyol azonban örömmel eltelve, szive mélyéből mondott hálát Istennek, egy kanol-t hat ügyes evezővel bérbe vett a maga és azon indusok részére, a kik neki a levelet s a váltságdíjat hozták és velük együtt oly gyorsan átevezett a szigetre, a mint csak lehetett. Néhány spanyol katona, a mint a parton vadászott, észrevette, hogy egy kanol kiköt és Korteznek azonnal jelentette; Kortez azért Tapia Andrást néhány emberrel rögtön a parthoz küldte. Aguilarnak tökéletesen olyan külseje volt, mint egy indusnak; a hosszú ott tartózkodás egészen megbarnitotta, az öltözete is olyan volt; Tapia is annak nézte és Korteznek be is jelentette, hogy hét idegen indus jött a szigetre. De midőn közelebb ment a csolnakhoz és Aguilar törve a spanyol nyelvet, nagy nehezen kiejtette e szavakat; "Isten, szűz Mária, Sevilla" és Tapiának köszönt, kitalálták, hogy kicsoda lehet e furcsa jelenség és egyike Tapia embereinek futott Kortezhez, hogy a fontos hírt megvigye.

A hozott hír Kortezt s embereit nagyon megörvendeztette és nemsokára jött Tapia is az idegen spanyollal, a ki annyira hasonlított az indusokhoz, hogy nem egy, a ki előtt elment, azt kérdezte: "Hol van hát a spanyol?" Bőre úgyis barna volt, haja le volt vágva, mint egy ottani rabszolgának; a vállán evezőlapát volt; az egyik lábán a harisnya csupa lyuk volt, a másik harisnyát pedig, a mely szintoly kevéssé volt ép, a derekán fonta körül; köntöse csupa rongy, öve még rosszabb volt. Ily ruházatban jelent meg Kortez előtt, ez megnézte és ugy mint a többiek azt kérdezte: Hol van a spanyol? - Ekkor Aguilar indus módra lekuporodott és azt felelte: Én vagyok! - Kortez ruhát adatott neki s azután kérdezte, hogy hívják, hová való és hogy jött oda?

- Aguilar Geronimonak hívnak, - válaszolt amaz, még mindig törve a spanyol nyelvet, - és Ecijában születtem. Nyolcz évvel ezelőtt tizenöt férfival és két nővel utaztam Darienből Szt-Domingoba egy per miatt.

Hajónk azonban egy sziklához ütődött; mi mindnyájan a csolnakba ugrottunk s igy reméltük Kubát vagy Jamaikát elérni; de az erős áramlatok a partra dobtak. A kaczikák elfogtak és felosztottak maguk közt. A legtöbbet társaim közül a bálványoknak áldozták fel, néhány bújában halt meg. Nekem is fel kellett volna áldoztatnom, de éjjel elmenekültem azon kaczikához, a kinél mostanáig voltam. Spanyol társaim közül csak egy él még, Guerrero Gonzalo, magammal akartam őt is hozni, de nem voltam képes rávenni, hogy házát elhagyja.

Ezen szavak után Kortez az isteni gondviselést magasztalta és azt mondta a spanyolnak: Ha Isten megsegit, nem lesz soha okod megbánni, hogy hozzánk jöttél.

A tartományról, melyben volt, Aguilar nem tudott kellő felvilágositást adni. - Én rabszolga voltam, - mondá, - és csak szolgálatokat teljesitettem, fát és vizet hordtam és a kukoriczaföldeken dolgoztam. Egyetlen egyszer küldött el az uram, mintegy négy óra járásnyira, hogy valamit hozzak; de a teher nagyon nehéz volt és én útközben betegen fekve maradtam. A tartomány különben, a mint tudom, igen népes. Pajtásom Guerrero megházasodott, három gyermeke van és éppen olyan, mint egy indus; arcza csupa sebhely, füle át van furva, ajka lecsüng. Palosi születésü matróz volt, mint igen erős ember nagy tekintélynek örvend. Midőn három évvel ezelőtt három hajó jött a Catoche-fokhoz, ő tüzelte legjobban az indusokat, hogy az idegeneket támadják meg és egy helységnek ő volt vezére!

- Szeretném, ha ez ember hatalmamban volna, - válaszolt rá Kortez, - mert nem jó, ha az indusok között marad. - Aguilart a cozumeli kaczikák, hallván, hogy az ő nyelvükön beszél, megvendégelték, ő pedig azon tanácsot adta nekik, hogy tartsák becsben a szűz Mária képét s a keresztet s kérjenek Korteztől egy ajánlólevelet, hogy a netalán oda érkező spanyolok jól bánjanak velök. Kortez adott is nekik egy ilyen levelet; ezután szives búcsut vettek tőlük s Kortez és emberei elindultak, hogy a Grijalva folyóhoz jussanak

1519 márczius 12-én érkeztek oda. A nagyobb hajók a sík tengeren vetettek horgonyt, csak a kisebbek és a csolnakok eveztek a folyóba, magukkal vivén az összes legénységet, hogy a pálmafoknál, a melytől a sánczokkal megerősitett Tabasco város egy órányira esik, kikössenek. A parton a manglo-fák közt számos fegyveres indust láttak. Kortez észrevette, hogy harczra készülnek, Aguilarnak tehát megparancsolta, hogy kérdezze meg azon néhány előkelő indust, a kik tőlük nem messze voltak csolnakjaikkal, hogy mi a szándékuk a fegyveres gyülekezéssel; mi - mondta - békés szándékkal jöttünk és szeretnők árúczikkeinket becserélni. Kerüljék a harczot, mert keserüen megbánhatnák. De mennél barátságosabban beszélt velük Aguilar, annál jobban ellenszegültek és fenyegetőztek, hogy megölik az idegeneket, ha a pálma fokon túl akarnak menni.

Ekkor elhatározta Kortez, hogy a helységet megtámadja. Másnap megparancsolta Avila Alonzo kapitánynak, hogy a pálmafoktól egy keskeny úton nyomuljon száz emberrel a helység felé; ő maga pedig a tisztekkel s a többi legénységgel a parthoz közel a folyón evezett fölfelé. Alig hogy az indusok észrevették ezen mozdulatokat, roppant nagyszámú csolnakkal elősiettek; az egész part hemzsegett a harczosoktól, kagylótrombitáik és dobjaik messze elhangzottak. Ekkor hallatszott Kortez szava: "Megállj! és ne lőjj!" s mivel mindenütt törvényszerűen kivánt eljárni, felszólittatta a benszülötteket egy királyi titkár által, hogy ne állják el az utat s engedjék meg, hogy vizes hordóikat megtölthessék; ezt Aguilar mondá meg nekik s egyszersmind figyelmezteté őket, hogyha támadnak, a vérontás vádja őket fogja terhelni. Az indusok azonban hajthatatlanok maradtak, rájuk lőtték nyilaikat s dobszó által jelt adtak a hátrább álló csapatoknak is a támadásra. Ezek csak a jelre vártak, előrohantak, körülvették a csolnakokat, sok sebet osztogattak és kényszeritették Kortez katonáit hosszabb ideig övig a vízben állva harczolni velök.

A talaj, hol partra akartak szállni, agyagos és iszapos volt s azért csak nehezen lehetett rajta előnyomulni. Kortez maga oly mély iszapba jutott, hogy kötött czipőjét elvesztette, midőn a partra ugrott. Nehéz munka volt, mig száraz talajra jutottak, de azután Isten segitségével oly erősen támadták meg az ellenséget, hogy az visszavonult. Elfoglaltak néhány a városba vezető bejáratot, folytonosan harczolva nyomultak be az utczákba, egy második, pihent harczosok által védelmezett, árokig. Itt a küzdelem még hevesebb volt s az indusok folyton kiáltoztak: Ala lala! Al Calachoni, Al Calachoni! a mi annyit jelent: üssétek agyon a vezért! Egyszerre a kellő pillanatban jelent meg embereivel Avila, a ki a pálmafáktól jött; egyesült erővel azután kiűzték sánczaikból az indusokat.

Az indusok sok embert vesztettek.

E veszteség azonban nem tette engedékenyebbekké őket s ellenségeskedésüket folytatták; Kortez ehhez képest tette meg előkészületeit, kiadta a parancsot, hogy mindenki legyen készen a harczra, még a sebesültek is, az ágyúkat hozzák elő és a lovakat is szállitsák a partra; a mint a lovak szárazra jutottak, egészen félénkek lettek és futás közben meg-megbotlottak, mivel sokáig voltak a tengeren. Másnap azonban már könnyen emelték lábaikat. A 13 lovasnak, mert csak ennyi volt, meg volt hagyva, hogy lándzsáikat csak a végső esetben használják s akkor is csak az ellenség arcza ellen; a lovasok vezére Kortez maga volt. A tüzérség Mesára volt bizva, a többi legénység pedig Ordas Diegora.

Másnap reggel, éppen Boldogasszony fogantatásának ünnepén, állott ki Kortez serege csatarendben, élén a zászlótartóval és néhány babbal bevetett földön ment végig. Közel a helyhez, egy óra járásnyira a tábortól, volt a Tabasco melletti Cintala helység. Cortez a mocsárok miatt lovasaival kerülni volt kénytelen, hogy ama helységet elérje; serege azonban az indusokkal a cintalai síkságon találkozott.

Az indusok közül egyesek nagy tollakat hordtak fejükön, testük pamuttal volt befedve, arczuk pedig rútul bemázolva. Fegyvereik lándzsa és paizs, íj és nyil, hatalmas kardok, kópják és botok voltak, melyeknek hegye meg volt égetve. Oly nagy számmal voltak, hogy a tájékot egészen ellepték s egyszerre minden oldalról dühösen támadtak. Hetvenen csakhamar megsebesültek, egyet közülök meg is öltek. Ezen barátságtalan üdvözletre a spanyolok nyíl-, puska- és ágyúlövésekkel és hatalmas kardcsapásokkal feleltek, mire az indusok egy kissé visszahúzódtak, de csak azért, hogy nagyobb távolságból, hol biztosabban érezték magukat, lőhessék ki a nyilaikat. Soraik sűrüek voltak, ugy hogy a tüzérség vezetője, Mesa akadály nélkül tüzelhetett közéjük s nagy kárt tett bennök. Futásra mind a mellett sem kényszeritheté őket.

Az indusok nagy kiabálást vittek végbe, valahányszor a spanyolok lőttek, dobáltak földet és szalmát a levegőbe, lármát csináltak a dobokkal és sípokkal és betölték a levegőt csatakiáltásaikkal: Ala lala! mindezt azért tették, hogy szenvedett vereségeiket ne vegyék észre.

Egy ily lármás pillanat volt az, midőn Kortez a maga lovasaival előrohant. Az ellenséges csapatok a harcz hevében nem vették őt észre és igy a lovasok őket hátba fogták; a kedvező talaj mellett a támadás igen sikeres volt. Mialatt a lovasok az ellenséget hátba támadták meg és visszaszoritották, a spanyolok is újult erővel nyomultak ellenök. Az indusok sohasem láttak lovakat, azt hitték, hogy ló és lovas egy test, roppant féltek tőlük és a síkságról a dombok felé menekültek. A spanyolok nem üldözték őket.

Ez volt Új-Spanyolhonban Kortez vezérlete alatt az első győzelem és mivel éppen Boldogasszony fogantatása napján vívatott, azt a várost, melyet később azon a helyen alapitottak, Santa Maria della Vitorianak (győzelmes szűz Mária) nevezte.

A sebeket csak kendőkkel köthették be, mert más sebkötő nem volt. A lovak sebeire meleg zsirt tettek, melyet az indus-hullákból olvasztottak; megszámlálták eközben az ellenség halottait s nyolczszáznál többet találtak. A legnagyobb rész kardszúrásoknak lett áldozata, a többit golyók ölték volt meg; mégis a legtöbbet a lovasság használt. A csata tovább tartott egy óránál, mert az ellenség vitézül védte magát és csak a lovasok támadása birta futásra.

A csatában foglyul ejtett Kortez öt indust, közöttük kettő törzsfő volt. Aguilar, a ki beszélt nyelvükön, jónak látta őket szabadon bocsátani és mint követeket földieikhez küldeni. Kortez beleegyezett. Adtak nekik üveggyöngyöket és Aguilar biztositotta őket, hogy az ütközet után, melyet egyedül ők támasztottak, nincs mitől tartaniok és megbizta őket, hogy valamennyi helység kaczikáját híjják oda. Minden törekvése odairányult, hogy hajlandóvá tegye őket a békére. A szabadon bocsátott foglyok megfeleltek a megbizatásuknak; beszéltek a nép előkelőivel és csakugyan el is jött 15 indus rabszolga, feketére mázolt arczczal és rongyos köntössel és tyúkokat, halakat és kukoriczakenyeret hoztak magukkal.

Kortez szivesen fogadta őket, de Aguilar összeránczolt homlokkal és komoly hangon kérdezte tőlük: "Miért jöttök igy bemázolva? Ugy látszik, ti háborút és nem békét kívántok; ha békét akartok, előkelő követeknek kell jönni és nem rabszolgáknak." Mind a mellett barátságosak voltak a spanyolok a fekete követekkel és üveggyöngyökkel megajándékozva bocsátották őket haza. Másnap 30 előkelőbb indus jött élelmiszerekkel és Korteztől engedélyt kért a halottak eltemetésére. Az engedélyt megkapták és ők számos embert hívott elő, a hullákat elégették és szokásaik szerint eltemették. Alkudozásba a béke iránt azonban nem bocsátkoztak, mert azt mondták, hogy előbb a törzsfőknek össze kell gyülekezniük és nagy tanácsot tartaniuk.

Kortez, a ki mindent észrevett, mosolyogva mondta társaihoz: "Ugy látszik, uraim, az indusok nagyon félnek lövőfegyvereinktől és tulajdonképpen ezek vívták ki a győzelmet részünkre; én meg akarom őket ebben erősiteni és azért, ha holnap a kaczikák jönnek, legnagyobb ágyúnk legyen megtöltve." Ugy is történt.

Dél felé jött 40 előkelő indus. A maguk módja szerint gazdagon voltak öltözködve, üdvözölték Kortezt, jószagu szurokkal megfüstölték, kérték, bocsásson meg nekik és igérték, hogy barátságban lesznek vele.

Kortez komoly hangon felelé: "Hányszor szólitottunk fel titeket a béke megtartására, s most már annyira vittétek a dolgot, hogy kényszeritettetek a helység majd minden lakóját megölni. Károly császár a mi urunk, ez országba küldött bennünket, hogy mindazon népeket, melyek magukat neki alávetik, megvédelmezzük. Ezt meg is akarjuk tenni, de ha ti megtartjátok ellenséges szándéktokat, ellenetek eresztem a tepustlest (igy nevezték az indusok a lövőfegyvereket), a melyek úgyis nagyon haragosak". Ezeket mondva, titkon megparancsolta, hogy a megtöltött ágyút el kell sütni. Abban a pillanatban egy dörgő lövés volt hallható és a golyó zúgva szelte át a csendes, tiszta levegőt. A kaczikák, kik sohasem láttak ilyent, nagyon megijedtek s azt hitték, hogy mindaz, a mit Kortez mond, igaz; alig lehetett őket megnyugtatni azzal, hogy Kortez kiadta a parancsot, mely szerint senki részéről sem lehet bántódásuk. Ezalatt 30 indus teherhordó is megérkezett mindenféle élelmiszerrel. Az indus törzsfők pedig megigérték, hogy másnap ismét eljönnek és ajándékot hoznak.

A tabascoi előkelők megtartották szavukat, a legközelebbi reggelen mély tisztelet jelei közben mindenféle arany ékszereket, 20 asszonyt és olyan köntösöket hoztak, a minőket ők hordtak. Az ajándékok nem voltak értékesek, mert a tartomány nem gazdag. Cortez Aguilar által megmondatta nekik, hogy az ajándékot szivesen fogadja, de mindenekelőtt arra kéri őket, térjenek vissza feleségükkel és gyermekeikkel lakásukba; csak ugy lehet béke.

Két nap múlva a családok mind otthon voltak és Kortez kivánatára a benszülöttek szintoly készségeseknek mutatkoztak a bálványimádás s az emberáldozat fölhagyására. A kereszténységről is közölt velök annyit, a mennyit megérthettek; tudtokra adta, hogy a fehérek Istent imádnak, mutatott nekik egy Szűz Mária képet is és értésökre adta, hogy az az üdvözitőnek anyja. A kaczikák azt felelték, nekik tetszik e nagyasszony és ők szivesen megtartanák. Kortez oda igérte nekik a képet és egy csinos oltárt s egy magas keresztet készittetett.

Midőn kérdezte Kortez, honnan kapják az aranyat, nyugat felé mutattak és mondogatták: Culhua, Mexiko. Kortez emberei nem sokat ügyeltek e szavakra, mert nem tudták értelmöket.

Másnapra, midőn az oltár és kereszt készen volt, imát rebegtek és Bartolomeo lelkiatya az előkelő indusok jelenlétében misét mondott. Tabasco városát ünnepiesen elnevezték Santa Maria della Vitoriának és a lelki atya az ajándékba kapott 20 indusnőnek, a tolmács közvetitésével, nagyon épületes beszédet mondott a szent vallásról és kárhoztatta a bálványimádást. Az asszonyokat ezután megkeresztelte; közülök egyik Mária nevet kapott, ki később sok és nagy szolgálatot tett, mert tudott a benszülöttek nyelvén beszélni.

Öt napig időztek Santa Maria della Vitoriában, hogy sebesültjeiket és betegeiket ápolhassák. Ezen időt is jól felhasználta Kortez, a mennyiben a kaczikáknak a császárról és számos hatalmas alattvalóiról adott oktatást és ajánlotta nekik, hogy ismerjék el annak főuraságát, mert az esetben minden bajukban fogja őket segiteni. A kaczikák ez oktatást tisztelettel megköszönték és a nagy császár hűbéreseinek nevezték magukat, igy tehát ők voltak Új-Spanyolhonban ő felsége első alattvalói.

IV.

(Szent-Juan de Ulua. Pilpatoe és Teutilen. Montezuma. Ordaz.)

Szándékuk volt a spanyoloknak még husvét előtt elhagyni Tabascot, mert a kikötő nem nyujtott elég védelmet az északi szél ellen; miután még virágvasárnapját keresztény szokás szerint megülték, a rákövetkező hétfőn kedvező szél mellett elindultak San Juan de Ulua felé. Az időjárás kedvezett és azok a katonák, a kik Grijalva vezetése alatt már jártak arra, megmutattak Korteznek minden nevezetesebb pontot: la Rambla helységet, a Tonalo és Szt-Antalról nevezett partokat, a nagy Guacasualco folyót, a magas hóhegyeket, a ketté hasitott sziklát: két magas a tengerbe nyuló sziklacsúcsot, melyek majdnem székalakuak, Alvaradó, Vanderas folyót, a fehér és zöld szigetet.

1519-ben zöldcsütörtökön érkeztek az uluai kikötőbe, a hol az északi szél ellen védve voltak. Alig voltak egy fél óráig ott, midőn indusok két csolnakban megjelentek a tengeren és egyenesen a vezér hajója felé tartottak; megismerték zászlójáról; minden aggodalom nélkül beszálltak a hajókra és a Tlatoan, mi nyelvünkön annyit tesz, mint vezér, után kérdezősködtek. Donna Marina, a ki értette őket, Kortezre mutatott. Mély tiszteletet tanusitottak iránta és megszólitották; "Urunk, a nagy Montezuma szolgája, ide küldött bennünket, hogy megkérdezzünk, mik vagytok és mit akartok országában. Mondjátok meg, mit kivántok hajóitok részére és mi elhozzuk nektek."

Kortez megköszönte az ajánlatot, megvendégelte az indusokat, üveggyöngyöket ajándékozott nekik és Donna Marina által tudtukra adta: ő azért jött, hogy őket megismerje s velük kereskedést űzzön; ő nem akarja őket bántani s azért jövetele miatt ne aggódjanak. Ez által megnyugtatva a küldöttek vissszatértek s a spanyolok nagypénteken lovaikat s lövőfegyvereiket a partra szállitották. A part mentén hosszu sor homokdomb volt. Mellettük egy alkalmas helyen Meda felállitotta a tüzérséget, a többiek pedig oltárt készitettek s isteni tiszeletet tartottak. Korteznek és a többi tiszteknek faágból készitett sátruk volt, a többiek mindig hármasával feküdtek egy-egy gunyhóban, melyhez a szükséges fát maguk vágták a spanyol katonák. A lovak is jól voltak védve. Igy telt el a nagypéntek; nagyszombaton sok Montezuma helytartójától küldött indus jött oda, kit ők Cuilapitoknak, a spanyolok pedig később Ovandillonak híttak. Kortez sátrát kendőkkel fedték be, hogy jobban legyen védve a nap heve ellen, élelmiszereket is hoztak: tyúkokat, kukoriczakenyeret és éppen akkor érett szilvát és azt mondták, hogy a helytartó másnap fog eljönni.

Ugy is történt. Husvét vasárnapján eljött Tendile helytartó, kisérve Cuitlapitok társától; kiséretökben számos élelmiszerekkel megrakodott indus volt. Tendile Kortez elé lépett, háromszor meghajtotta magát indus szokás szerint, először Kortez előtt, azután azon katonák előtt, kik hozzá legközelebb állottak. Ezen udvariasságot azzal viszonozta Kortez, hogy mindkét követet megölelte és kérte, maradjanak egy kissé nála. Parancsára azután az oltárt feldíszitették, isteni tiszteletet tartottak, melynél a legelőkelőbb indusok jelen voltak és Kortez azután a helytartókkal és néhány tiszttel asztalhoz ült.

Evés után tolmács segitségével beszélgetni kezdett a kaczikákkal; beszélt nekik a hatalmas Károly császárról és kinyilvánitotta, hogy ő avval a megbizással jött oda, hogy ez ország hatalmas uralkodóját felkeresse, barátságát megnyerje s neki kellemes üzenetet adjon át. "E végből", igy fejezte be beszédét, "jelöljétek meg uralkodótok lakhelyét, én meglátogatnám és tudatnám vele azt, a mit császárom kiván."

Erre Tendile büszkén válaszolt: "Csak az imént érkezve közénk, alig tehetsz okosabbat, mielőtt parancsolómmal beszélni kívánnál, mintha elfogadod azon ajándékokat, melyeket uralkodóm neked küld, nekem pedig megmondod, mire van szükséged." E szavak után kivett egy ládából egy csomó művésziesen feldolgozott arany ékszert és több mint húsz csomó drága ruhát s Korteznek adta.

Kortez eközben barátságos volt, de amellett méltóságos magatartást tanúsított, mindenféle spanyolországi dologgal ajándékozta meg a követeket és kérte őket, rendeljék oda a helységek lakosait kereskedés üzésére. Ezt megígérték, mire Kortez még más dolgokat is hozatott elő, egy karszéket szép festésekkel és faragásokkal; egy sor brillantszerű üveggyöngyöt és egy skarlátvörös kucsmát, melyen egy Szt. Györgyöt ábrázoló arany érem volt, a mint lóháton a sárkányt megöli. Eközben azt mondta Tendilenek: "Ezen karszéket azért, küldöm uradnak, hogy arra üljön, midőn én üdvözlésére hozzá jövök, ezen üveggyöngyöket pedig azért hogy fejét díszítse vele. Mindezt a császár küldi neki és én kéretem, tudassa velem a helyet és időt, mikor jelenhetek meg előtte."

Tendile igy válaszolt: "Uram, a ki maga is hatalmas uralkodó, szívesen fog nagy császárodról valamit hallani. Meg fogja kapni azt, a mit neki szántál és nem sokára meghozom válaszát."

Ezen embert ügyes festők kisérték, a milyenek Mexikóban sokan voltak és ezek Kortez vonásait, alakját és ruházatát, ugyszinte a többi tiszteket, a katonákat, a hajókat és lovakat, sőt két kutyát, lövőfegyvereiket s golyóikat, szóval mindenüket lerajzolták, hogy uruknak megmutassák. Kortez ezt észrevevén, jól megtöltetett néhány ágyút és elsüttette, ez az indusokat igen megijesztette s meghagyták rajzolóiknak, hogy ezen csodálatos tüneményt is rajzolják le.

Egy spanyolnak félig aranyozott sisakja volt. Tandile, ki sokkal ügyesebb és figyelmesebb volt, mint követője, észrevette és igy szólt: "Ezen föveg nagyon hasonlit azon sisakhoz, a mely őseinktől származik és hadistenünket Huitzilopuchtlit ékesiti. Montezuma nagyon örülne, ha sisaktokat láthatná." Mihelyt ezt Kortez meghallotta, azonnal meghagyta, hogy a sisakot ajándékozzák oda és hozzátette, hogy igen szívesen venné, ha megtudhatná, vajjon az arany ez országban is olyan-e, mint más országban; azért ha e sisakot megtöltetné Tendile aranyporral, ő azt császárjának küldené el.

A búcsuzásnál Tendile megígérte, hogy nemsokára visszajön, azután eltávozott. Csak később tudták meg, hogy ez kitűnő államférfiú s egyszersmind a leggyorsabb lábú ember Mexikóban. És valóban a lehető legnagyobb gyorsasággal jutott el urához, megvitte neki az üzenetet, ajándékokat és képeket. A nagy Montezuma nagyon csodálkozott és örvendett a látottak és hallottak fölött. Midőn azonban a sisakot meglátta, nem kétkedett többé azon, hogy a spanyolok küldöttei azon népnek, a melyről őseik mondották: el fognak egyszer jönni és hatalmuk alá fogják hajtani az országot.

Tendile Cuitlapitokot a spanyoloknál hagyta, hogy Kortezt s a tiszteket ellássa élelmiszerekkel: ez meg is történt, azonban a katonáknak kagylókat kellett gyüjteniök s halakat fogniok, hogy éhségüket csillapítsák. Néha ugyan kaptak ők is az indusoktól tyúkokat és aranyat, de csak spanyolhoni árúczikkeikért, melyeket magukkal hoztak volt.

Hat vagy hét nap múlva Tendile visszajött s vele egy kaczika s több mint száz erősen megrakott indus teherhordó. A követek Kortez elé léptek, kezükkel a lábánál levő földet megérintették és füstölőjükből őt és a többieket megfüstölték. Kortez jobbjára ültette őket, mire egy hosszabb beszédben üdvözölték. Erre elővették a magukkal hozott ajándékokat és egy földre teritett művészi gyékényre rakták. Az első darab egy korong volt a legfinomabb aranyból; nagysága körülbelül olyan volt, mint egy szekérkeréké, rajta látható volt a nap és állati öv; ritka szép műdarab, melynek értéke, ha csak súlyát tekintjük, többre rúgott, mint 20.000 piasterre. A második darab szintén egy korong volt, de még nagyobb mint az első, nehéz ezüstből, a holdat ábrázolta. A harmadik volt a sisak, megtöltve a legfinomabb aranyszemcsékkel 3000 piaster értékében. Kortezre nézve ez volt a legbecsesebb, mert most már bizonyosan tudta, hogy ez országban gazdag aranybányák vannak. Azután kiraktak húsz aranyból igen szépen készitett kacsát, majmokat s más állatokat, mind aranyból; 10 nyaklánczot, közülök egyben több volt mint száz darab smaragd- és rubinkő, egy másikban pedig smaragdok és nagy gyöngyök; egy íjat tizenkét nyíllal, két hosszu pálczát, a mint a birák hordják, mind a legfinomabb aranyból öntve; csillogó fehér pálczácskákból készitett paizsokat, melyek vagy tollakkal, arany és ezüst lapocskákkal voltak kirakva, vagy gyöngyökkel hímezve s melyeken nem eléggé dicsérhető finom munkát lehetett látni.

Kiraktak továbbá a legfinomabb tollakból készitett legyezőket, arany és ezüstbe foglalva, karpereczeket, fegyverdíszeket aranyból és ezüstből, zöld és sárga tollakkal; legkülönbözőbb színű gyönyörűen készített vadbőröket; ilyen bőrökből aranyfonallal varrt czipőket, értékes kék és fehér kőtalpakkal; más igen finom pamutból varrt czipőket, marquasitból ökölnyi nagyságú és gömbölyű tükröket, de a melyeknek a legszebb és leggazdagabb arany foglalatuk volt; továbbá roppant sok más arany és ezüst ékszert, drágaköveket éremalakban és oly foglalatban, melynél a munkát többre becsülték, mint a foglalt tárgyat; szóval, oly sok szép és pompás dolgot, hogy alig lehetne valamennyit elsorolni.

Csak a legkülönbözőbb, finom pamutkelme is több volt mint harmincz csomó és közte a többi közt százféle színű, selyemnél is fényesebb ágytakarók és függönyök voltak.

Ezen ritka szép és gazdag ajándék átnyujtásánál igy szóltak Kortezhez a követek:

"Fogadd ezt oly szívesen, mint urunk neked küldi és adj belőle isteneidnek, a mennyit akarsz. Montezuma nagyon örvend, hogy tiszteletét küldheti nektek, kik tetteitek után ítélve igen vitéz férfiak vagytok. Igen örülne, ha láthatná nagy uralkodótokat; mert ő tud róla, bármily messze lakik is tőle és fog is neki néhány drágakövet küldeni; kész egyszersmind nektek mind azt megadni, a minek itt hasznát vehetitek; a nála teendő látogatásról azonban mondjatok le; az nem szükséges és az akadályok igen nagyok."

Kortez az ajándékokat hálával fogadta, a követek mindegyikének hollandi vászonból készült két inget, üveggyöngyöket s más apróságokat adott s a követekhez fordulva:

"Menjetek", - igy szólt - "s mondjátok meg uralkodótoknak, hogy a császár, a mi urunk, nagyon csodálkoznék, ha mi visszatérnénk anélkül, hogy a hatalmas Montezumánál tisztelegtünk volna, mivel mi egyedül azért jöttünk ide olyan messze földről. Én kívánom fővárosát látni és megbízását hallani."

A követek megígérték, hogy a megbízást teljesíteni fogják, de kijelentették, hogy a látogatás fölösleges.

Kortez ezután egy Florenczben készült, gazdagon megaranyozott és szépen csiszolt üvegserleget, három finom inget és más apróságokat adott Montezuma részére; csak azért ily csekély ajándékokat, mivel értékesebb nem volt a birtokában. A két követ azután elutazott.

Alig hogy ez megtörtént, Kortez Montejo parancsnoksága alatt két hajót küldött ki, hogy biztos kikötőt és egy gyarmatosításra alkalmas helyet keressen, mivel a homokos helyen, a hol volt, a szúnyogok borzasztóan gyötörték.

Tíz vagy tizenkét nap múlva Montejo visszatért s jelentette, hogy mintegy tizenkét óra járásnyi távolban van egy helység, Quiahuitzlan, mely egy városhoz hasonlít és egy kikötő, mely az északi szél ellen védve van.

V.

(Quiahuitzlan. Elégületlenség Kortez ellen. Sempolla. A totonakok. Villa ricca de la Vera Cruz.)

Mig Montejo távol volt, az indusok csak igen kevés élelmiszert vittek a spanyoloknak, a sajátjuk pedig már meg volt romolva, ugy hogy csak kagylókkal éltek, s igy nem csoda, hogy hőn óhajtották az indus követek visszaérkeztét. Nemsokára el is jött Tendile és ismét hozott magával ajándékokat, a többi közt négy darab chalchuist, igen értékes zöld követ, összesen 3000 piaster értékben. Tendile pedig igy szólt Kortezhez: "Uralkodónk kegyesen fogadta ajándékaidat és kér téged, add át császárodnak e négy követ, melyek mindegyike igen értékes. Ne küldj többé követet Mexikóba, az szükségtelen és közötted és uralkodónk közt az összejövetel nem lehetséges!" Kortezre kellemetlen volt, hogy látogató szándékával ily ridegen visszautasították, mind a mellett az ajándékokat barátságosan megköszönte.

Alig hogy az indus követek eltávoztak, a közellakó indusok, a kik eddig élelmiszereket hordtak volt, egy reggelen mind elszöktek. Később hallották a spanyolok, hogy ez azért törtónt, mert Montezuma velük minden érintkezést meg akart szüntetni. Nagy hiányában voltak tehát az élelmiszereknek, s azonkivül a szúnyogok is nagyon kínozták őket, ugy hogy éjjel sem volt egy nyugodt pillanatuk; nem volt csoda tehát, hogy közülök néhányan, kiknek Kuba szigetén birtokaik voltak, haza kivánkoztak. Alig vette észre ezt Kortez, már is kiadta a parancsot az elutazásra Quiahuitzlan felé, melyről Montejo hozott volt hírt.

A mint ezt Velasquez Diego hívei hallották, nagyon elégedetlenek lettek és a vezért szándéka végrehajtásában meg akarták akadályozni, de Kortez sem volt rest és barátai által kivitte, hogy ezredessé választották. Kortez barátai a következő okoskodással csináltak számára többséget: "Nekünk ugy tetszik, hogy Kortez nem jár el kötelességszerüleg. Kuba szigetén azt hirdette, hogy azért indul el, hogy gyarmatot alapitson, és most az hírlik, hogy arra nincs felhatalmazása és hogy most vissza kell térnie. Ha ez megtörténik, Velasquez minden aranyunkat elveszi, mint már előbb is megtette, nekünk pedig, a kik pénzünket és vagyonunkat tettük koczkára, nem marad egyebünk, mint a nyert sebek s a kiállott fáradalmak emléke. Ennek nem szabad megtörténnie. Kortezt kényszeritni kell gyarmatalapitásra. Csatlakozzatok bajtársak; nekünk eltökélt szándékunk Kortezt ezredesünkké megválasztani. Isten és a császár szolgálata ezt kivánja."

Kortez helyzete kényes volt, de olyan ügyesen vitte dolgát, hogy a választás megtörtént, de ő csak sok kérés után fogadta el, még pedig oly feltétellel, hogy az aranynak, a mely a királyi ötöd levonása után fenmarad, ötödrésze az övé lesz. Mindezt a királyi titkárnak, Godoy Diegonak okiratban kellett foglalni.

Ezután megválasztották az újonnan alapitandó város tisztviselőit; minthogy e választásoknál Velasquez híveit mellőzték, szörnyű dühbe jöttek s majdnem véres összeütközésre került a dolog; ezt csak Kortez ügyessége háritotta el; azonban a dolognak még ezzel sem volt vége s néhányan egyenesen megtagadták az engedelmességet Korteznek. Ekkor már komolyabb rendszabályokhoz kellett nyulni s Kortez néhányat lánczra veretett s mint foglyokat őriztetett.

A béke helyreálltával Alvarado Pedrot küldték ki 100 emberrel élelmiszerek beszerzésére. Alvarado menetközben Costatlan és más kisebb, ez alá rendelt helységeket talált. A lakosok mind elmenekültek már, a templomokban azonban még az emberáldozatoknak egészen friss nyomai voltak láthatók. Egészen friss vér csorgott a falakról és az oltárokról, mellettök pedig tűzkőből készitett kések voltak, melyekkel a papok a szegény áldozatoknak a mellét felvágták és a szivöket kiszakitották; a legtöbb holttestnek le volt vágva a keze, a lába, hogy, mint később az indusoktól hallották, megsüssék és megegyék.

Alvarado csapatja élelmiszerekkel megrakodva tért vissza. Ezalatt Kortez Velasquez híveit is részint jó szóval, részint igéretekkel kibékitette, ki még azokat is, kik lánczba voltak verve. Persze az aranyat sem kimélte, az pedig erős szeliditő eszköz.

A mint tehát helyreállt az egyesség, elindultak Quiahuitzlan felé; egyik rész a szárazon, a másik a tengeren ment előre. Azok, kik szárazon mentek előre, az első éjt Sempolla közelében töltötték, a honnan a lakosság a lovaktól való félelmében elmenekült. Másnap a tartomány belsejébe nyomultak, midőn egyszerre azon vidékről, a hol az éjét töltötték, tizenkét indus jött feléjük, tyúkokat és kukoriczakenyeret hozván magukkal; midőn közelükbe jöttek, kijelentették, hogy őket kaczikájuk küldi, a ki arra kéri a fehéreket, látogassák meg őt egy napi járásnyira levő helységében. Kortez elfogadta a meghívást és igy visszatértek Sempolla felé. Menetközben mindig a legnagyobb rend és szigoruság uralkodott. Kortez hat indust előre küldött, hogy jelentsék jövetelét. Egy órányi távolságra Sempollától húsz előkelő indus várakozott. Ezek Kortezt és a többi lovasokat pompás illatu, élénk vörösbélü ananászszal kinálták meg és kérték őket, ne haragudjanak azért, hogy uralkodójuk is nem jött velük, kövérségénél fogva igen nehezére esett volna, tehát saját helységében vár az érkezőkre. Nemsokára a helység házai közé jutottak a spanyolok és nem csodálkozhattak eléggé a hatalmas városon. Épületeivel, díszitményeivel ugy nézett ki, mint egy modern keleti város.

Saját lakásának udvarán fogadta a kövér kaczika a spanyolokat. Valóban szörnyű kövér volt; köszöntése tiszteletteljes volt s Kortez azt öleléssel viszonozta. A katonák részére kijelölt lakások elég tágasak voltak és az ételek, melyeket adtak, igen jól estek, mert ki voltak éhezve; a helységet villa ricának (gazdag helységnek) nevezték, mert már régen nem láttak sehol annyi élelmiszert együtt, mint ott. Kortez különben szigoruan meghagyta embereinek, hogy senkit se bántalmazzanak.

Evés után a kövér kaczika számos előkelő indussal a spanyolok közé ment és egy nem nagyon értékes ajándékot adott át Korteznek, közben-közben mindig ismételte: Lopelucio, Lopelucio! (úr, nagy úr!) fogadd ezt kegyesen, ha volna valami értékesebb dolgunk, bizonyára neked adnók. - Kortez tolmácsa által tudtára adatta, hogy hálás lesz iránta.

Ekkor nagyot sóhajtott a kövér kaczika és keserű panaszban tört ki Montezuma ellen. - "Csak most győztek le bennünket és már minden ékszeremet elrabolták. Senki sem mozdul amaz uralkodó parancsa nélkül, senki sem mer neki ellenszegülni, mert ő számos országnak, számos alattvalónak és seregnek ura." - Kortez azt felelte neki, hogy kész őt védelme alá fogni, csak előbb gyarmatát akarja rendbe hozni és hajóit, az indusok szerint "acales"-eit meglátogatni.

Ez ellen mit sem szólt a kaczika és másnap, midőn tovább indultak, 400 teherhordót bocsátott Kortez rendelkezésére.

Quiahuitzlan városa, melyet másnap tíz órakor értek el, magas, meredek sziklák közt fekszik és jó védelem mellett igen nehezen lett volna elfoglalható. A város közepéig egy lelket sem láttak, csak a vár legmagasabb pontján találtak egy bálványtemplom előtt tizenöt jól öltözködött indust. Tisztelettel köszöntötték őket és megszólitották: "Csak a tőletek és lovaitoktól való félelem tartott vissza, hogy már előbb nem üdvözöltünk. Legyetek hát most üdvözölve, a lakosság még az éjjel vissza fog térni." - Mialatt Kortez ez udvariasságot néhány kisebb ajándékkal viszonozta és az indusok élelmiszereket hoztak, jelentették, hogy a vastag kaczikát Sempollából számos előkelő indus gyalogszéken hozza.

Alighogy megérkezett, már megint keservesen panaszkodott Montezuma ellen. A Quiahuitzlani kaczika ebben támogatta, számos kegyetlenséget beszéltek el s emellett sirtak és sóhajtottak, hogy megesett rajtok Kortez szive. Mindjárt legyőzetésök után nagy szigorusággal bántak el velök és most is minden évben néhány férfit és néhány asszonyt visznek el közülök, hogy isteneiknek feláldozzák, vagy hogy mint rabszolgákat mezei, illetőleg házi munkára használják. Éppen igy vannak a totonakok is, a kiknek több mint harmincz helységük van.

Kortez meg akarta őket nyugtatni, de egészen nem tudta belőlük a Montezumától való félelmet kihajtani. Kitünt az még a beszélgetés közben is, midőn jelentették, hogy öt mexikói adószedő érkezett meg. Ijedtségtől sápadtan rohantak el a kaczikák, hogy az újonnan érkezőket üdvözöljék, lakást rendeltek számukra s hordták eléjük az ételt s italt, különösen a kakaót, amaz országok legkedvesebb italát. A mexikóiak a spanyolok előtt is elmentek, de rájuk se néztek.

Miután a mexikóiak a lakomát elköltötték, előhivatták a vastag kaczikát és az ország több előkelőit s rájok rivalltak: "Mit törődtök ti amaz idegenekkel? Ezt Montezuma nem fogja tűrni. Sem lakást, sem ajándékot nekik nem lett volna szabad adni; ezért keserűen fogtok lakolni. Most pedig adjatok húsz indust és húsz indusnőt, hogy feláldozzuk isteneinknek s igy kiengeszteljük őket a gonosz magaviseletért, melyet tanúsitottatok."

Kortez ezt azonnal megtudván, "tudjátok", - mondá, - "hogy urunk és császárunk azért küldött ide, hogy minden igazságtalanságot és különösen az emberáldozatokat megakadályozzuk. A mexikói követek ilyen áldozatokat kivánnak, azért tartsátok őket mindaddig fogva, mig Montezuma meg nem tudja, mily jogtalanságokat követnek el ellenetek " - Ezen vakmerőség elrémitette a kaczikákat; Kortez rábeszélése azonban felbátoritotta őket és igy az adószedőket elfogták s indus szokás szerint nyakuknál fogva hosszú gerendákhoz kötötték, ugy hogy meg sem mozdulhattak. Kortez még ugyanazon éjjel a mexikói foglyok közül titkon kettőt szabadlábra helyezett, s miután elhiteté velük, hogy elfogatásuk okozói kizárólag a sempollai kaczikák, azon megbízással küldötte őket haza, hogy jelentsék ki Montezumának, hogy a spanyolok legőszintébb barátja, a többi három foglyot is szabadlábra fogják helyezni és a kaczikákat megbüntetni.

A kaczikák másnap reggel csodálkozva látták, hogy már csak három fogoly van, ezeket rögtön fel akarták áldozni, azután felfalni, de Kortez ugy tett, mintha a másik kettő szökésének is ők volnának okozói, hát kijelentette, hogy a foglyokat ezentúl ő fogja őrizni. Hajóra vitette tehát őket, levétette lánczukat, nagyon barátságosan bánt velük s megígérte, hogy szabadon fogja őket bocsátani.

Ezen esemény után a Montezumával ellenséges viszonyba lépett kaczikák Kortezhez jöttek és kijelentették: "Semmi kétség, hogy a mexikóiak adószedőik bántalmazása miatt meg fognak bennünket támadni és meg fognak semmisíteni". - Ezt Kortez nyugodtan s mosolyogva meghallgatta s biztosította őket, hogy ő és testvérei minden baj ellen meg fogják védelmezni, ellenben kívánja tőlök is, hogy a spanyol császár alattvalói legyenek s neki mindenben engedelmeskedjenek. Ezt a kaczikák ünnepélyesen megígérték, a királyi irnok meg okiratba foglalta. Az indusok, mivel nem kívántak tőlük adót, ennek roppantul megörültek.

Több mint harmincz helység kötött Kortezzel szövetséget; ezt a kedvező alkalmat felhasználta Villa rica de la Vera-Cruz alapítására. Kortez maga mindenütt az első volt; földet, követ hordott kosárban a hátán, kezébe vette az ásót és segített a munkában; és miként ő, ugy tettek a kaczikák is és az egész legénység. Egyik rész az agyagfalaknál dolgozott, a másik vizet hordott; ezek meszet vagy téglát égettek, amazok az eledelről gondoskodtak és fát hordtak. A kovácsok teljes erejükből dolgoztak, hogy szegekben és más vasrészekben hiány ne legyen, szóval, a vezértől kezdve a legutolsó katonáig senki sem maradt tétlen és az indusok is oly szorgalmasan segítettek, hogy rövid idő múlva a templom s néhány ház egészen, az erőd pedig majdnem készen volt.

Ezalatt a hatalmas Montezumának is tudomására jutott, mily sorsban részesültek adószedői s már készületeket tett a lázadók megtámadására, midőn a szabadon bocsátottak haza érkeztek; ez haragját lecsillapította s elhatározta, hogy követeket küld a spanyolokhoz, hogy megtudja, mi szándékuk van az ő országában; e czélból két fiatal öcscsét és négy öreg kaczikát küldött Kortezhez ajándékokkal. Ezeknek feladatuk volt, hogy Korteznek megköszönjék, hogy tisztviselőit szabadon bocsátotta, egyszersmind hogy mondják meg, hogy az indusok csak az ő jelenléte által bátorodtak fel a lázadásra, továbbá, hogy őket csak Kortez iránt való tekintetből nem semmisiti meg.

Erre Kortez igy válaszolt: "Montezuma gazdag ajándékai előttem értékesek és én szívesen teszek neki viszonszolgálatot, azért a másik három adószedőt is hajómra vitettem; kérem uratokat, bocsásson meg a mi kedvünkért a lakosoknak. Adót ők már ugy sem fizethetnek, mert császárunknak alávetették magukat és senki sem szolgálhat egyszerre két úrnak. Különben szándékom van, uratok előtt megjelenni s vele ezt a dolgot tisztába hozni". - Azután megajándékozta a követeket s azok barátságosan távoztak.

Az indusok aggódva néztek a jövő elé, mert azt hitték, hogy Moutezuma harczosokat fog küldeni megsemmisitésökre, a helyett azonban azt látták, hogy néhány rokona jött, a kik ajándékot hoztak magukkal és nagy tiszteletet tanusitottak Kortez iránt; ez nem kevéssé emelte előttük tekintélyét, ugy hogy a kaczikák mondogatták: ezek valóban teul-ok, a mi nyelvünkön annyit jelent, mint istenek, mert még a hatalmas Montezuma is fél tőlük.

A mexikói követek eltávozása után megjelent a kövér kaczika számos előkelő indussal Kortez előtt és igy szólt: "Uram, kinek hatalma oly nagy, támadd és semmisitsd meg Tzipantzinco helységet; csak két napi járásnyira van innen; ott sok mexikói harczos van, a kik pusztitják földeinket és bántalmazzák alattvalóinkat". - Kortez figyelemmel hallgatta meg a kaczikát s biztositotta segélyéről: "Néhány bajtársammal el fogok menni és megnézem a várat és helységet; légy itt holnap kora reggel száz teherhordóval, hogy a lövőszereket tova szállithassák". - A teherhordók reggel a helyszinen voltak és Kortez 400 gyalogost meg 14 lovast rendelt ki a szükséges lövőszerekkel együtt. Velasquez hívei ez alkalommal ismét elégületlenkedtek s Kortez csak azzal csillapithatta le őket, hogy megigérte nekik, hogy nemsokára el fogja őket bocsátani Kuba szigetére; de később ez igéretéről megfeledkezett.

A menet Tzipantzinco felé ezután nem ütközött semmiféle akadályba sem. Sempollánál 200 fegyveres indus csatlakozott Kortezhez és igy már másnap elértek Tzipantzinco ültetvényeihez és nagy s meredek sziklák között haladtak a vár felé. A lakosok, kik jövetelöket észrevették, békejelekkel jöttek elébe s néhány papjok sirva kérdezte: "Miért akartok bennünket, kik semmit sem vétettünk, bántalmazi? Hisz mindenütt azt híresztelik rólatok, hogy igazságosak vagytok s hogy nem tűritek a népek leigázását. Közöttünk s a sempollaiak közt a határok miatt már évek óta viszály forog fenn, s ők nem akarnak egyebet, mint a ti segélyetekkel bennünket kifosztani és megölni. Városunkban rendesen van mexikói katonaság; a félelem előletek azonban elhajtotta; ne tegyetek tönkre tehát bennünket és bánjatok velünk szeliden."

A mint Kortez ezt hallotta, Alvarado Pedrot a sempollaiak elé küldötte azon meghagyással, hogy őket állitsa meg. Ez azonban már későn érkezett, mert azok már raboltak és pusztitottak az ültetvényekben. Ekkor Kortez szörnyen megharagudott; maga elé hivatta a romboló harczosok vezéreit, roppantul leszidta és a legszigorubban meghagyta nekik, hogy adják ki az elrablott javakat és ne merjenek a városba lépni. "Ti megcsaltatok bennünket", folytatta azután, "ti segélyünkkel szomszédaitokat kirabolni és bálványaitoknak feláldozni akartátok. Ezért halálra vagytok érdemesek, mert mi nem azért vagyunk kiküldve, hogy az istentelen tetteket védelmünk alá vegyük; ha még egyszer fogtok ilyen igazságtalanságot elkövetni, akkor nincs kegyelem s a büntetés bizonyára utolér." Szörnyen megalázva hozták elő a foglyokat s elrablott tyúkokat az indusok, mire Kortez egész haragosan rájok kiáltott: "Takarodjatok táborotokba s ki ne mozduljatok onnan."

A tzinpantzincoiak nagyon csodálkoztak Kortez igazságossága fölött s örömmel hallgatták meg azt is, a mit a szent vallásról, az emberáldozatok s más erkölcstelenségek eltörléséről mondott, sőt ünnepiesen alávetették magukat a spanyol császárnak, egyszersmind éppen ugy, mint a többi helységbeliek, keservesen panaszkodtak Montezuma önkényes uralma ellen. Kortez ezután a sempollaiak és tzinpantzincoiak között tartós békét állitott helyre s visszaindult.

Útközben Sempolla mellett találkozott a kövér kaczikával és más előkelőkkel, kik kész sátrakkal és élelmi szerekkel várták. Habár csak indusok voltak, mégis elismerték, hogy az igazságosság üdvös dolog és hogy Kortez ama szava, mely szerint az igazságtalanság elnyomása végett jött, nagyon illik az eljáráshoz Tzinpantzincoban.

Az nap, midőn hazaérkezett Kortez, egy kubai hajó evezett a kikötőbe, Saucedo Francisco vezérlete alatt, tíz katona volt vele, kik mindannyian Kortez harczosaihoz csatlakoztak.

Mivel eddig is már annyit hallottak a spanyolok Montezuma hatalmáról és az erőd is már annyira készen volt, hogy csak a tetőt kellett rárakni, felkérték Kortezt, hogy vezesse őket az ország belsejébe, hogy ama nagy hatalomról meggyőződhessenek, előbb azonban eddigi tetteikről jelentést kivántak tenni császáruknak s neki ajándékot küldeni.

"A ti nézetetek", - felelé Kortez, - "az enyém is és én már többek előtt nyilatkoztam igy; csak attól félek, ha mindegyitek kivánja aranyjutalékát, nem marad elég császárunkhoz illő ajándék küldésére. Majd meglátjuk, mit tehetünk e dologban. Ezután megbizottjai Ordas és Montejo által rávette a legénységet, hogy irásban egyhangulag lemondott aranyjutalékáról. Ezután megválasztották a Spanyolhonba küldendő biztosokat. A választás Puertocarrero Hernandezre és Montejo Franciscora esett. A legjobb hajót felszerelték élelmiszerekkel s mindennel, a mire szükség volt. Egy iratot is szerkesztettek új városuk elöljárói, melyet tiz katona is aláirt. Ez iratban részletesen, az igazságnak megfelelőleg mindent elmondtak, a mi Kubából való eltávozásuk után történt, dicsérték benne Kortezt s kérték ő felségét, hagyja meg őt nekik hadvezérüknek. A mint Kortez ezt olvasta, örült a ráhalmozott dicséretnek, megköszönte s nagy dolgokat igért. Egyes dolgokat ugyan szeretett volna kihagyni, igy a többi közt azon részt, melyben elmondták, hogy a nyert arany egy ötödét neki átengedik, de sokan alattvalói közül elég bátrak voltak, hogy azt felelték: nekük kötelességük, császáruk előtt semmit eltitkolni. Ehhez az irathoz csatolta azután Kortez is a maga jelentését, a melyet azonban másoknak fel nem olvasott.

A mint minden készen volt, kiadta Kortez a megbizottaknak a parancsot, hogy egyenesen Spanyolhonba utazzanak. Ez azonban nem történt, mert Montejo Havannában, hol földei voltak, kikötött; megtudta ezt Velasquez s azonnal két hajót küldött elfogatásukra, szerencsére azonban elkéstek s igy a kiküldöttek szerencsésen eljutottak Sevillába, honnan postán Valladolidba a császári udvarba Ponseca püspökhöz mentek, a ki akkor az indiai tanács élén állott. A kiküldöttek kérték, hogy az elhozott jelentést és ajándékokat küldje ő felségének; a püspök azonban Velasquezt pártolta, nyersen bánt velük és nem hogy elküldte volna a jelentést a császárnak, hanem olyféle tudósitást irt Kortezről, mintha áruló volna. Ez Puortocarrerot, Montejot és Kortez Mártont, hősünk atyját arra birta, hogy titkon szintén küldtek követet a császárhoz Flandriába. Szerencsére megvolt nekik a jelentés másolata és a küldött ajándékok jegyzéke; ezeket tehát elküldték egy levél kiséretében; a császár annyira megörült, hogy néhány napig az udvarnál csak Kortezről, hadi tetteiről s az általa küldött kincsekről beszéltek. A püspökre ellenben haragudott ő felsége, mert csalfa tudósitásokat küldött s az ajándékok egy részét megtartotta.

Ez időben nemcsak Európában, hanem Új-Spanyolhonban is össze akarták kuszálni Kortez ügyét. Az emberek különféleképen gondolkoztak. Velasquez híveiben újra felébredt a vágy a hazamenetelre. Az aranyjutalék elvesztése fölötti bosszuság is hozzájárulhatott, szóval, Escudero Pedro, Cremenno Juan s még néhányan elhatározták, hogy titkon egy hajóval Kubába mennek Velasquezhez s őt a történtekről értesitik, s már minden készen volt, a terv majdnem sikerült, midőn közülök egyikben, Coria Bernardinoban felébredt a lelkiismeret s Korteznek mindent elárult. Kortez a kijelölt hajóról mindent elhordatott s a bűnösöket elfogatván vasra verette. Összeült a haditörvényszék és szigoru itéletet mondott. Escudero Pedrot és Cremenno Juant halálra itélték, a többit másféleképen büntették.

A halálos itélet végrehajtása után Kortez azonnal intézkedett a Mexikó ellen való támadásról; ezalatt Korteznek leghívebb emberei azt tanácsolták neki, hogy sülyessze el a hajókat, hogy valakinek újra ne kerekedjék kedve a lázadásra és szökésre; a tengerészek is, kiknek száma mintegy százra ment, többet használhatnak, ha velük jönnek, mintha a hajón maradnak.

A kormányosokat és az öreg tengerészeket a városban hagyták, hadd foglalkozzanak halászattal; a fegyverforgatókat magukkal vitték. Mindnyájan Sempollában összegyülekezvén, Kortez összehívatta a velük szövetségben álló kaczikákat, felszólitotta őket, hogy az új város felépitésénél nyujtsanak segédkezet. "Itt", folytatá Escalante Juanra mutatva, "ez az én testvérem, engedelmeskedjetek neki s bizzatok benne, ő meg fog védeni a mexikóiak ellen és szükség esetében mindig maga fog segiteni." A kaczikák mindent igértek s hódolatuk jeléül Escalantet szokásuk szerint körülfüstölték füstölőikkel. Kortez Escalanteban igen megbizható emberre talált s rá is bizta egészen az új város védelmét s biztonságát, ha távollétében netalán valami történnék.

VI.

(Tiskala. Xikotenka. Az indusok harczi eszközei s vallásos szokásai.)

Előhivatta Kortez a kövér kaczikát, lelkére kötötte, hogy a templomot s keresztet a legnagyobb tiszteletben tartsa, s hozzátette: ő Mexikóba szándékozik menni, hogy Montezumát az emberáldozatokról s a bálványimádásról lebeszélje. Ezen útjában szüksége van 200 teherhordóra, azonkivül kész 50 harczost is magával vinni. A kaczika berendelte az embereket s tanácsára Kortez elhatározta, hogy Tlascalla felé megy, mert a tlascallaiak a mexikóiaknak halálos ellenségeik.

1519 augusztus közepén hagyták el a spanyolok Sempollát és a legnagyobb rendben haladtak előre. Első este elértek Xalapaba, azután Socochinába, egy nagyon nehezen hozzáférhető helységben, hol számos szőlőlugast találtak. Mivel ez emberek a sempollaiakkal jó lábon álltak, mindenütt barátságosan fogadták őket s megvendégelték.

Socachinából Textulába egy hegyszorosban még megjárta az út, de onnan mindig magasabb és vadabb hegységek közé vezetett, nem találtak emberi lakást, sem élelmiszereket s mindjárt első éjjel erős hideget kellett kiállniok. Mentől tovább haladtak, annál csipősebb szél fújt az oldalt fekvő hóhegyekről, ugy hogy minden tagjukban reszkettek; ez nem is volt csoda, mert hozzá voltak szokva a kubai és veracruzi forró levegőhöz. Xocotlan helység területére érkezve, két indust előre küldtek a kaczikához, hogy vendégszerető fogadtatást kérjenek. Ez meg is történt.

Ezen helységben egy templom mellett volt egy hely, ott több mint 100.000 koponyát láttak sorjába felállítva. A többi emberi csontok egy helyen voltak összehalmozva s meg sem lehetett számolni; azonkívül oldalt gerendákon is függött néhány emberfej. Három pap őrizte ezen csontdarabokat. Beljebb az országban számos ilyen emlékhelyet találtak.

Xacateinco kis helységben, hová először értek, a lakosok megvendégelték őket, néhány ajándékot is adtak és értésökre adták, hogy Tlascallában roppantul készülődnek ellenük. Az ottani lakosok ugyanis megtudták jövetelüket s azt hiszik, hogy ők is, mint a mexikóiak, rabolni és gyilkolni mennek.

Indus követeiket, kiket a tlascallaiakhoz küldtek, ki sem hallgatták, hanem elzárták; két napig hiába vártak rajok, végre harmadnap elindultak Isten segitségével Tlascalla felé. Nemsokára találkoztak követeikkel, kik barátjaik segélyével az általános hadi készülődések közepett titkon megszöktek. Roppant leverve, alig mertek a hallottak és látottakról jelentést tenni, csak hosszas vonakodás után közölték, hogyan bántak velük s hogyan fenyegetőztek: "Nézzétek a nagyszájuakat", mondták nekik "mutassák meg hát, a kiket ti teuloknak neveztek, mit tudnak. Eléjök megyünk, megöljük s veletek együtt felfaljuk, kiket az álnok Montezuma küldött!" Ily büszke beszéd és azon hír, hogy minden békeajánlat daczára nagy hadi készületek történnek, aggodalmat keltett a spanyolokban. Mind a mellett egyhanguan kiáltották: "Előre, jöjjön, a minek jönni kell!" Isten oltalmába ajánlották magukat s kibontott zászlókkal megindultak.

Menetközben nem beszéltek egyébről, mint az ellenség ellen intézendő támadásról. A lovasság feladatává tették, hogy három egymásmögötti sorban támadjon és mindig az arcz felé szurjon.

Mintegy két órai menet után egy kisebb ellenséges csapatra akadtak s bár jól védte magát, megszalasztották. A hegyekről leérve egy kukoriczával gazdagon beültetett sikságra értek. Egy patak mellett tábort ütöttek s ott sok fiatal kutyát fogtak, melyek ott táplálékul szolgálnak s húsuk igen izletes. A lakosok ugyan elvitték őket magukkal, de éjjelre megszokott istállóikba szöktek vissza.

Másnap a reggeli imádság után zárt sorokban indultak tovább; rövid idő múlva két ellenséges, mintegy 6000 emberből álló csapattal találkoztak. Az indusok lármáztak, kiabáltak és fütyültek, nyilaztak, lándzsákat dobáltak s szörnyü büszkén néztek a spanyolokra. Kortez még egyszer megkisérlette velök békét kötni, de ők erre rohamos támadással feleltek.

A spanyolok lőfegyverei eldördültek s az indusok közül sokan megsebesültek, többen elestek, a többi közt három előkelő is. Ez megijesztette őket s visszahúzódtak egy rejtekhely felé, hol Xicotenga fővezérük 40.000 emberrel állt. A talaj itt nem volt a spanyoloknak kedvező. Az indusok rejtekhelyébe a lovasság nem száguldozhatott szabadon és amellett sok kárt szenvedett az ellenség löveteitől. Viszszaszoritván őket a síkságra, sokszorosan visszaadták nekik a kölcsönt, sokat megöltek közülök, mind a mellett folytonosan zárt sorokban kellett a spanyoloknak maradniok. Lassanként mintegy húsz hadtest nyomult ellenük. Főtörekvésük volt az indusoknak, egy lovat elfogni; midőn tehát Moron Péter, parancshoz mérten, három más lovassal együtt az ellenséges sorok közé vágtatott, kiragadták kezéből a lándzsát, őt súlyosan megsebesitették és lovát egy kemény csapással leteritették. Magát is már majdnem megölték, midőn három társa szerencsére oda ért és őt megmentették, lova azonban az indusok birtokában maradt, széttagolták, s az egyes darabokat a különböző tlascallai helységekbe küldöttek.

Egy órai küzdelem után végre hátrált az ellenség. Jó rendben vonult vissza, a spanyolok pedig nem zavarták, mert oly fáradtak voltak, hogy nem követhették volna. E csaták szeptember 1-én és 2-án vívattak. Néhány magas templom elég védelmet nyujtott, hogy mögöttük kipihenhessék magukat. Kortez emberei aztán egy indus hulla zsirjával bekötözték sebesültjeiket, számszerint mintegy tizenötöt, ellátták lovaikat s jó étvágygyal költöttek el számos a környéken talált tyúkot és kutyát. Tizenöt foglyuk közt kettő igen előkelő származású is volt.

A harcztól és küzdelemtől fáradtan két napig pihentek a spanyolok s kijavitották fegyvereiket. Ezalatt Kortez a foglyok közül két előkelőt a tlascallai főkaczikához küldött békeajánlatokkal. Ezek elérkeztek a főhadiszállásra, de nem találták ott az öreg Xicotengát, csak fiát, a ki beszédjökre igy válaszolt: "Hadd jöjjenek azok az idegenek atyám városába, ott majd békét kötünk velök, ha vérök isteneink oltárán gőzölög és húsok testünket táplálja. Holnap különben magam viszem meg nekik ezen választ."

Kortez mind a mellett barátságosan fogadta a követeket s kérdezősködött Xicotengáról és seregeiről és azt a választ kapta, hogy még sokkal nagyobb számmal vannak, mint a múltkori csatákban, mert öt vezére van és mindegyik 10.000 embernek parancsol Mindegyik vezérnek megvan a maga zászlója és czímere: egy struczhoz hasonló madár, a mely szárnyait röpülésre terjeszti ki; azonkivül mindegyiknek megvan a saját jele és szine, éppen ugy, mint a spanyol herczegeknek és uraknak.

1519 szeptember 5-én kora reggel megindultak az ellenség ellen. Elől ment a lovasság, utána a többi legénység, még a sebesültek is, hogy tegyenek a mit tehetnek. Szigornan meg volt hagyva, hogy senki a sorokból ki ne lépjen, és a lovasoknak, hogy társaik mozdulataira mindig figyeljenek. Alig mentek egy negyedórát, már jöttek az indus seregek. Látták, mint lobogtak nagy tollaik, mint hajtogatták harczi jelüket, s hallották az iszonyu lármát, a mit csaptak. Az indus csapatok két órajárásnyira elboritották a térséget, a spanyolok pedig, kiket körülvettek, négyszázan voltak a betegekkel és sebesültekkel együtt. A mellett még az a tudatuk is megvolt, hogy mindnyájukat meg akarják ölni és felfalni.

A mint a spanyolokat észrevették, annyi nyilat és parittyakövet dobtak rájuk, hogy egy pillanat alatt halmokat képeztek körülöttük, erre mindjárt sűrü tömegekben orditozva s kiabálva rohantak előre. Ez első támadásra a spanyolok lövőfegyvereikkel válaszoltak és súlyos csapásokat mértek azokra, kik netalán közeledni mertek. A legnagyobb sikerrel mindazonáltal a lovasság közdött. Nagy hasznukra vált az is, hogy az ellen sűrü csapatokban állott s igy minden lövés talált; azonkivül az, hogy Xikotenga s egyik vezére közt viszály uralkodott. Csakhamar sikerült Korteznek visszaszoritani őket, és jó rendben visszavonultak; a lovasság nagyon el levén fáradva, csak rövid ideig üldözte az indusokat.

Kortez másnap újra követséget küldött a tlascallai főkaczikákoz, és az országon keresztül szabad átmenetelt kivánt Mexikó felé. Midőn követői megérkeztek, a kaczikák éppen tanácskoztak az öreg emberekkel és papjaikkal; látszott rajtok a levertség, a háboru rossz fordulata s annyi rokon, barát s gyermek halála miatt. Eleinte a békéről hallani sem akartak, végre mégis előhívták jósaikat és meghagyták nekik, tudják ki kuruzsló eszközeik által, vajjon igazuk van-e a sempollaiaknak, teulok-e a spanyolok? és minő ételeket esznek?

A jósok engedelmeskedtek; elmorogták imáikat, megcsinálták jeleiket és köreiket s végre kisütötték, hogy a spanyolok is csak emberek, s épp ugy megeszik a tyúkot, kutyát, kenyeret s gyümölcsöt, mint ők. Azonban csakis éjjel legyőzhetők; erejök a naptól ered s lenyugtával elenyészik. Erre Xikatonga éjjeli támadást rendelt el s legközelebbi éjjel 10.000 emberrel megtámadta Kortez táborát. Lopva közeledtek az indusok, de a spanyolok őrei, kik mindig ébren voltak, észrevették, Lármát csaptak s a spanyolok, kik mindig ruhástól, fegyvereik mellett aludtak, kik lovaikat soha le nem szerszámolták, s kiknek lövőfegyverei mindig meg voltak töltve, oly gyors lövésekkel s oly súlyos csapásokkal fogadták a kellemetlen vendégeket, hogy azonnal visszavonultak. A holdvilágos éj a győzelmet megkönnyitette s azért a lovasok is jó darabig üldözték a futókat. Az indusok e csatában sokat vesztettek s oly dühösek lettek, hogy táltosaik közül kettőt az isteneknek áldozták fel.

Reggel komoly aggodalom fogta el a spanyolokat; majd mindnyájan meg voltak sebesülve és a fáradságtól kimerülve; ötvenötén a harczban vagy betegség következtében elhaltak; tizenketten betegek voltak, maga Kortez is hideglázban szenvedett; mindezekhez járult még, hogy az ellenség közvetlen közelükben tartózkodott. Ily körülmények között önként támadt bennük azon gondolat, hova jutnak igy s mi lesz belőlük? A nagy és hatalmas Mexikóba eljutni lehetetlenségnek tartották, mert ha meg is nyerik részükre a tlascallaiakat, mint Sempolla lakosait, mit tehetnek Montezuma tekintélyes serege ellen? Lehangolódott az egész spanyol hadsereg s egyesek nem mulasztották el őt folytonos kérésekkel ostromolni, kimélje magát s küldjön újra követeket békeajánlatokkal a kaczikához. Kortez e szerint járt el, s Aguilar és Marina által meghagyta azon foglyoknak, kiket követekül kiválasztott, hogy mondják meg a tlascallai vezéreknek, hogy nem akarja őket bántani, de ha két nap alatt békét nem kötnek, tűzzel-vassal fogja országukat pusztitani.

A küldöttség jó eredménynyel járt, békére hajló indusokkal tért vissza. Négy előkelő férfiu, az öreg Xikotenga küldöttei, a teherhordók előtt jött, lehajtotta fejét a béke jeléül és Kortez sátrához ment. Ott kezeit a földre tette, megcsókolta, azután Kortezt körülfüstölte s egyikük igy szólt: "A tlascallai kaczikák, alattvalóik, szövetségeseik és társaik Korteznek és testvéreinek barátságát kérik. Bocsássatok meg, hogy harczoltunk ellenetek, ezt azért tettük, mert azt hittük, hogy ti a mexikóiaknak, kik régtől fogva legelkeseredettebb ellenségeink, barátai vagytok, hittük pedig ezt annál inkább, mert alattvalóik kisérnek, kik talán álnokul országunkba akarnak jutni, hogy feleségeinket s gyermekeinket elrabolják. Ezen hit volt oka, hogy nem biztunk békeajánlataitokban. A háborút veletek különben a vad hegyi lakók harczolják, kik remélték, hogy kevés számú harczosaitokat legyőzik és vezéreiteket elfogva, uraknak átadhatják. Mindezt bocsássátok meg nekünk, mi el akarunk látni élelmiszerekkel; fogadjátok oly szivesen, mint mi adjuk. Két nap múlva Xikotenga fővezérünk maga jő el a kaczikákkal és megmondja, hogy egész Tlascalla szövetségre akar veletek lépni."

Ezt mondva újolag meghajtották magukat, Kortez pedig ünnepies hangon a következő választ adta: "Nekem vissza kellene barátságtokat utasitani. Mióta ez országban vagyok, hiába ajánlottam békét és segélyt a mexikóiak ellen. Ti nem hittetek nekem, követeimet meg akartátok ölni és háromszor támadtatok meg hatalmas sereggel. Rajtunk állott, a harczban közületek még sokat megölni, de kerültük a szükségtelen vérontást. Most az Öreg kaczikák helységét akartam megtámadni. Békeajánlataitok tervemet megváltoztatják; nem utasitom vissza és az élelmiszereket elfogadom. Mondjátok meg azonban uraitoknak, hogy nekik maguknak kell eljönniök vagy oly követeket kell küldeniük, kik érzelmeik megbizható tolmácsai; ha ez nem történik, városukat megtámadom. Táborunkhoz azonban csak nappal szabad közeledniük; ha éjjel jönnek, nem fognak kegyelmet nyerni." A követek a béke jeléül ezután kék üveggyöngyöket kaptak, azután a közel fekvő házakban néhány indusnőt és 20 rabszolgát rendeltek, a kik kenyeret sütöttek, fát és vizet hordtak és valóban igen izletesen főztek.

Ez időtől fogva béke volt a spanyolok és indusok közt, a minek az előbbieknek volt okuk örvendeni, mert legalább kipihenhették magukat.

A tlascallaiak fölötti győzelmük következtében nevük az egész környéken, sőt magában Mexikóban is félelmessé lett. Ezért, vagy talán jóakaratból, a hatalmas Montezuma öt tekintélyes férfit küldött Kortezhez, hogy szerencsét kívánjanak hóditásához; azonkívül mintegy 1000 piaszter értékű ékszert és sok pamutkelmét küldött, egyszersmind tudtul adatta Korteznek, hogy császára hűbérese kiván lenni, csak mondja meg, mennyi aranyat, ezüstöt s ékszert kell adó fejében fizetni. Kortezt s testvéreit ő nagyra becsüli s örömére szolgál, hogy Mexikóhoz oly közel vannak; oda elmenni azonban nekik még sem kellene, mert az út kietlen, sziklás országon vezet keresztül s sok kellemetlenséget fog okozni, neki pedig nem áll hatalmában az utat kijavittatni. Kortez barátságosan fogadta ezen követeket is s rávette őket, hogy elkisérjék Tlascalla fővárosába

Midőn Kortez ezen követektől éppen búcsut akart venni, mert a hideg kezdte rázni, bejelentették, hogy Xicotenga vezér jön ötven előkelő indussal, mindannyian félig fehér, félig tarka öltönyökben, a mi a béke jele volt.

Az új követek bebocsáttatást nyertek, Kortez iránt nagy tiszteletet mutattak, ő is szives volt irányukban és Xicotengát maga mellé ültette, a ki azután igy kezdett beszélni: "Atyámnak Mase Escasinak s Tlascalla összes kaczikáinak nevében szólok hozzád és kérem barátságodat. Az ő megbizásukból urad császárodnak engedelmességet igérek s kérlek, bocsáss meg, hogy háborút kezdtünk ellened." A háború okául azután ugyanazt hozta elő, a mit az előbbi tlascallai követek, s hozzátette, hogy szegénységük miatt nem hozhat gazdag ajándékot; elődeik összes kincseit a kapzsi mexikóiak elrabolták. Ezután sokszoros panaszt emelt Montezuma és szövetségesei ellen. "Mi azt hittük", igy végezte beszédét, "hogy ti hasonló álnok szándékkal jöttök s azért küzdöttünk ellenetek, de hiába, mert ti győzhetetlenek vagytok. Most, midőn erről meggyőződtünk, kérjük barátságtokat, és reméljük, hogy meg fogtok védelmezni a ravasz mexikóiak ellen; készek vagyunk minden szolgálatra."

Xicotenga nagyon erős férfiú volt, széles vállakkal, hosszu s mélyen telt képpel és sebhelyes arczbőrrel, mint ha szeplős lett volna. Körülbelül 35-éves volt s Kortezzel szemben ünnepies komolyságot tanusitott.

Kortez Xicotengának igen udvariasan válaszolt; megigérte, hogy ugy fog bánni a tlascallaiakkal, mint császára alattvalóival és el fog menni fővárosukba, mihelyt Montezuma követeivel dolgát elintézte. Egyszersmind szigoru komolysággal intette a követeket, hogy ezentúl hűséget tanusitsanak, ha ezt nem teszik, kimélet nélkül fog ellenük eljárni. Xicotenga és társai erre biztositották hűségükről, mire Kortez őket megajándékozta és barátságos igéretekkel elbocsátott.

Ezen beszélgetéseket a mexikói követek is hallották. A békekötés így sem tetszett nekik, észrevették, hogy nem válik hasznukra, azért gúnyolódva mondták, midőn Xicotenga eltávozott: "Ne bizzatok ezen szavakban és ajánlatokban; az egész csak hazugság és csalás. Csak azért hínak városukba, hogy ott orozva meggyilkoljanak benneteket." "Ilyen beszédek (válaszolt rá Kortez komoly elszántsággal) engem nem ijesztenek meg; ha csakugyan ugy van, mint ti mondjátok, nem fogom elmulasztani a tlascallaiakat a lehető legérzékenyebb büntetéssel sújtani és nekem az mindegy, akár éjjel, akár nappal, akár a sík mezőn, akár a városban támadnak meg. Hogy azonban benneteket a tlascallai árulást illetőleg annak ellenkezőjéről győzzelek meg, a mit mondtok, városukba el akarok menni."

Kortez azonban, mivel lázas beteg volt s Vera-Cruzról is akart valamit hallani, néhány napig nem hagyta el táborát. Ezalatt Escalante Juannak, a vera-cruzi parancsnoknak levelet küldött, melyben elbeszélte nagyszerű győzelmeit és elmondta, mily sikert vívott ki, felhivta őt, rendezzen hálaünnepet, védje szövetségeseit s küldje el azonnal a két üveg bort és ostyát, a mi egy bizonyos helyen el volt ásva, mert a mi vele volt, azt mind elhasználta. A hallott jó hirek Vera-Cruzban nagy örömöt okoztak; Escalante rögtön elküldte a mit Kortez kivánt; a spanyolok pedig egy hatalmas keresztet állitottak fel a táborban és a szomszédságban egy templomot a maguk használatára átalakitottak.

Mintegy hat napig várakoztak, midőn újra jelentették a tlascallai követek megérkezését. A tartomány kaczikái ugyanis aggódva Kortez késedelmezése miatt, felkerekedtek ki gyalog, ki gyalogszéken, ki emberei hátán eljött a táborba. Mély tisztelet nyilvánitásai közben Kortez elé mentek és az öreg, vak Xicotenga ilyen beszédet mondott: "Követet követ után küldünk, hogy ellenséges magatartásunkért megbocsáss; mondtuk azt, hogy támadásunk oka azon hit volt, hogy Montezumával állasz szövetségben. Ha mi előbb is ugy ismertünk volna mint most, nemcsak elláttunk volna élelmiszerekkel, hanem mi hivtunk volna közénk. De most, midőn már megigérted, hogy a történteket elfelejted, jer városunkba, hol mindennel szivesen ellátunk. A mexikóiak, attól félünk, sok rosszat mondtak rólunk, hogy barátságunkat megzavarják, de ne hallgass rájuk, mert csalfák és rágalmazók; hallgass ránk, hagyj fel mindennel, a mit tervezel s jöjj velünk!"

Kortez egész jókedvüen felelt: "Én már régen gondoltam, hogy országtokat meg fogom látni, azt is tudtam, hogy derék emberek vagytok és csak makacsságtok fölött csodálkoztam. A mexikói követek, a mint tőlem a választ megkapják, el fognak menni, mi aztán szivesen megtesszük a kedveteket és mindjárt bevonulunk várostokba, mihelyt teherhordókat küldtök, a kik lövőfegyvereinket elvigyék." "Hát csak arra vársz", - válaszolták rá látható örömmel, - miért nem mondtad már előbb?" - s egy félóra múlva a szükséges teherhordók a táborban voltak. Másnap magukkal vivén Montezuma követeit, el is indultak. A kaczikák pedig Korteznek elébe siettek, hogy fogadtatására mindent megtegyenek.

A város előtt mintegy negyedórányira vártak reá gyermekeikkel s számos előkelőkkel; négy törzset képeztek és egymástól elkülönitve foglaltak helyet, a város elé csoportosultak a környék lakói is, kiket nemzetiszinü vászonból igen csinosan készitett ruháik különböztettek meg egymástól. Papjaik is nagy számmal voltak jelen és füstölőket hordtak magukkal. Néhánynak hosszú, fehér köntöse volt gallérral, mint abban az időben a kanonokoknak. Hajuk csomós és veres körmeik hosszuak voltak, alázatosság jeléül meghajolva jártak. Ezen embereket ugy tisztelik, mint szenteket. A városban is mindenütt körülvette Kortezt és katonáit a kiváncsi nézősereg.

1519 szeptember 23-án érkeztek a városba. Először is elvezették a spanyolokat lakásaikba, melyek tágas udvarokban voltak. Xicotenga és Mase Escasi kezénél fogva vezették Kortezt szobájába. Ágya fűvel volt megtöltve és mellette takaróul vászonköntösök voltak. Azután hoztak élelmiszereket, többet, mint kellett. E barátságos fogadtatás daczára a spanyolok a szokásos elővigyázati rendszabályokat megtartották. Másnap egy templomot alakitottak át maguk részére, felállitottak benne egy nagy keresztet s misét hallgattak.

Egyik napon Kortez Mexikó állapotát illetőleg különféle kérdéseket intézett a kaczikákhoz. Xicotenga, a ki a legokosabb volt, felelt Korteznek; "Montezuma hadai oly számosak, hogy minden hadjáratra legalább 100.000 embert szerel fel. Ezt sokszor súlyosan éreztük azon háborukban, melyeket népünk már mintegy száz éve a mexikóiak ellen vív. Sokszor legyőztek bennünket, sokan elestek közülünk, sokat föláldoztak bálványaiknak. De ők is sokat szenvedtek tőlünk és mivel sohasem lephettek meg, mindig volt időnk készülni. Huexotzinko népe mindig kész nekünk segélyt nyujtani; mi védjük magunkat vagy támadunk, a mint nekünk jónak tetszik, s e mellett nagy hasznunkra van, hogy a mexikóiakat minden meghóditott tartományban gyülölik. A harczosok csak kényszeritve követik őket s nem harczolnak bátran. Igy védelmezzük mi magunkat erőnkhöz képest, a legtöbb bajt azonban az innen körülbelül egy napi járásnyira levő Cholulla város okoz, mert ravasz emberek lakják s Montezuma hadai rendesen ott gyülnek össze.

"Azon katonáin kivül, kiket ütközetbe küld, minden tartományban van tekintélyes számú őrsége, melyek mindegyike köteles neki aranyat, ezüstöt, tollakat, drágaköveket és pamut kelméket küldeni, azonkívül férfiakat és nőket áldozatra és rabszolgaságra. Oly hatalmas az a Montezuma, hogy mindent végrehajt, a mit csak akar. A hová elér a keze, mindent elvesz, a mi neki tetszik; iszonyu kincseket halmoz össze s felhasználja saját czéljaira. Udvartartása oly fényes, hogy nem is tudom leirni. Hatalmas erős fővárosa egy mély tó közepén fekszik, melybe csak töltéseken lehet jutni; e töltések sokszorosan át vannak vágva, ez átvágásokon magas fahidak visznek át és alattuk hajókkal járhatnak; ha pedig a hidakat lerontják, vízzel körül van zárva a város. Minden ház mellett vannak mellvédek, hogy az ellenséges támadásokat visszaverhessék. Az ivóvizet pedig az egész város a Chapultepek forrásból nyeri, mely tőle mintegy fél órányira van. A vizet részben csövekben vezetik a városba, részben csolnakokon tömlőkben árulják.

"A nép fegyvere hajitó-dárdák, melyeknek vége kétélű; szíjakon tartják s ugy dobják az ellenségre; igen ügyes nyilasok; vannak lándzsáik, melyeknek tűzkőből készült pengéi oly élesek, mint a borotva, vannak pajzsaik és pamutból készitett vértjeik. Parittyásaik gömbölyű köveket hajitanak s kardokkal vannak felfegyverkezve, melyeket aztán két kézzel forgatnak." Hogy mindezt szemlélhetővé tegyék, nagy darab vásznakat hoztak elő, melyeken a csaták és harczviselésük módja le volt festve.

A kaczikák azonkivül elbeszélték, hogy azon hit van köztük elterjedve, hogy messze napkeletről fog jönni egy nép, mely őket meghóditja. "Ha ti vagytok e nép, igen örvendünk", mondták, "mert ti vitézek és jók vagytok".

Kortez azt mondta nekik: "Mi valóban napkeletre lakunk és urunk császárunk tud rólatok s azért küld bennünket, hogy veletek szövetséget kössünk. Az Isten csak arra segitsen", teve hozzá, "hogy benneteket felszabaditsunk a bálványimádástól."

Ezen ország egyik nevezetessége a huexotzinkoi tűzhányó hegy, vagy a Popokatepetl, mint a bennszülöttek nevezik. Korteznek s embereinek, kik még sohasem láttak tűzhányó hegyet, nagy csodálkozására szörnyű sok lávát hányt ki. Ordas Diego szerette volna e természeti tüneményt látni. Korteztől engedélyt nyert s két spanyol társának s néhány indusnak kiséretében fel is ment a hegyre s midőn kitörése megszünt, egész a nyilásig jutott, mely egészen gömbölyű s átmérője egy negyedóra járásnyi hosszuságú volt. Onnan egészen jól látta a hatalmas Mexikót s a körülte fekvő helységeket, mert a távolság a városig csak mintegy tizenkét óra járásnyi. Rövid idő múlva lejött, az indusok vakmerőnek nevezték, mert közülök még senki sem mert a nyilásig előhatolni. Ő volt tehát az első, a ki e tűzhányó tetejére jutott, azért midőn Spanyolhonba visszatért, a császár megengedte neki, hogy czímerébe egy tűzhányót festessen.

Egy egészen más nevezetességet is találtak Tlascallában: fából készült ketreczeket, melyekben indusokat és indusnőket hízlaltak, hogy áldozatul leöljék. A spanyolok e ketreczeket gyorsan kinyitották és megszabadították a foglyokat, kik védelmükre bizták magukat, mert különben nem lett volna biztosságban életük. Kortez meghagyta, hogy minden ilyen ketreczet, a minőt minden nagyobb helységben talált, fel kell nyitni és a bezártakat szabadon bocsátani. Egyszersmind komolyan intette a kaczikákat, hogy ilyen utálatosságokkal hagyjanak fel. Azok ugyan megigérték, hogy nem fognak többé embereket feláldozni és emberhúst enni, de eszük ágában sem volt szavukat megtartani. S alig mentek el, már is visszaestek régi bűneikbe.

VII.

(Cholulla. Montezuma és pártosai. Tezeuko. Chalko. Istapalapa. Temixtitlan.)

Tlascallában 17 napig időztek, azután Kortez összehívta tisztjeit és katonaságát s tanácsot tartott, mely úton induljon Mexikóba. Azok, a kiknek Kubában vagyonuk volt, ellenezték ugyan ez utat, de Kortez szilárdsága és katonái egy részének harczi kedve határozattá emelte a hadjáratot a hatalmas város ellen. Csodálkozva nézték Xicotenga és Mase Escasi a hadjáratra tett komoly előkészületeket, csóválták fejüket és mondogatták: "Ne tegyétek. Ne bizzatok Montezumában, ne a mexikóiakban s ha háborura kerül a dolog, ne kiméljétek őket, se apraját, se nagyját."

Kortez megköszönte ezen jóindulatu tanácsot s kérdezte, mért viseltetnek a mexikóiak ellen oly ellenséges indulattal, hiszen jó volna, ha barátságban élnének velük, nem kellene akkor tovább is a só és pamut nélkül el lenniök. "Nem ismered te, uram", - felelt erre Xicotenga, - "a mexikóiakat; velük barátságban élni nem lehet, ők csak más kárára törekszenek, békét színlelnek s árulást terveznek, ezt ne felejtsd el; nekünk kötelességünk ezt neked mindig újra meg újra ismételni."

Midőn a felett tanácskozott tisztjeivel Kortez, hogy mely irányban menjenek Mexikóba, Montezuma követei a Cholullán átvezető utat ajánlották s Kortez ezt fogadta el, bár a tlascallai kaczikák eléggé intették, hogy azon város lakói árulók.

Kortez tehát követséget küldött Cholullába, hogy jövetelét bejelentse s komolyan felszólítsa az ottani kaczikákat s pápákat (pogány papok), kik mindeddig nem mutatkoztak, hogy jöjjenek hozzá s hódoljanak ura és császárjának. A cholullai kaczikák azonban csak négy alsórangu indust küldtek, és pedig ajándékok s élelmiszerek nélkül, azon megbizatással, hogy mondják meg: a város elöljárói betegek s nem jöhetnek. Ezt meghallották a tlascallai kaczikák, mire Kortezhez fordulva azt mondták: "Ilyen követség csak gúnyolódás, ők hozzátok csak Macegalkokat (szolgákat) küldenek."

"Ezt elég rosszul teszik", - válaszolta Kortez s figyelmeztette a cholullaiakat, küldjenek saját érdekükben méltó követeket, egyszersmind hozzátette, ha a barátságát semmibe sem veszik, nem fogja őket megjutalmazni. Másodszori válaszuk azután az volt, hogy ők nem jöhetnek el, mert a tlascallaiak ellenségeik; de mihelyt területüket elhagyja Kortez, megteszik, a mit kiván. Kortez erre Chollula felé az indulási parancsot kiadta.

"Te tehát jobban bizol a mexikóiakban, mint barátaidban?" mondták a tlascallaikaczikák, "eléggé figyelmeztettünk ravaszságukra és hatalmukra, most hát tettel is akarunk segiteni s 10.000 katonát bocsátunk rendelkezésedre." Ezen nemes ajánlat elismerést érdemelt. Mind a mellett Kortez meggondolta, hogy nem jó egy országba, melyet békés úton akar elfoglalni, ily tekintélyes haderővel benyomulni s csak kétezret fogadott el.

Rövid idő múlva meg is indult Cholulla felé seregével, mindenütt a legnagyobb elővigyázattal. Az nap este egy folyónál, Cholullától egy óra járásnyira, töltötte elkészített sátrak alatt az éjt. Másnap reggel, midőn Cholullához közelebb jött, ünnepiesen kivonultak elébe a kaczikák és papok, tisztelettel üdvözölték s csak azt kérték, hogy a tlascallaiakat hagyja a város falain kivül. Ezt Kortez el is rendelte, azután kijelentette nekik, hogy keresztül kell vonulnia városukon, mert az út Mexikóba arra vezet; megmondta továbbá, hogy miért jött ez országokba, felszólította őket, hogy hagyjanak fel a bálványimádással és hódoljanak császárának, mint a többi kaczikák.

"Még nem is léptél országunkba", viszonzák amazok, "s már is azt kívánod tőlünk, hogy elhagyjuk bálványainkat? Az lehetetlen. De császárodnak hódolunk."

A cholullaiak barátsága azonban nem sokáig tartott, mert Montezuma megparancsolta a lakosoknak, hogy tegyenek a spanyolok ellen egész titokban minden előkészületet és fogadják városukba titkos utakon oda küldendő 20.000 katonáját, aztán támadják meg őket, ne hagyjanak nyugtot se éjjel, se nappal, s küldjenek minél több foglyot Mexikóba. Ezen parancsot számos ajándék, többi közt egy aranyból készült dob is támogatta, melyet a kaczikák kaptak.

Nagy vigyázattal elbujtatták Montezuma katonáit, részint egy a várostól fél órányira fekvő erdőbe, részint egyes házakba. Sok fegyvert gyűjtöttek össze, a házak elé mellvédeket állítottak, az utczákban árkokat ástak, hogy a lovasság ne száguldozhasson; sőt még a foglyok számára a rudakat és köteleket is elkészitették.

Ezalatt a spanyolok lakásaikban a legnyugodtabban lakmároztak és azt gondolták, hogy körülöttük legállandóbb a béke. De alig telt el három nap, megszűnt az élelmiszerek szállítása s indus nem volt látható. Kortezben ez azonnal aggodalmat keltett. "Itt rosszul van dolgunk", mondá, "itt vesztünket tervezik."

Azonnal hivatta a főkaczikát, de az betegséget színlelvén, el nem jött. Ez aggodalmát fokozta, tehát a szomszédjában levő áldozati templomból hozatott elő két papot. Kortez ajándékai rávették őket, hogy a kaczikát elhívják. Az el is jött.

"Mondjad csak, miért változtatok ti meg egyszerre, miért lettetek vonakodók és nem hoztok se ételt, se italt? Ha látogatásunk nem tetszik, szóljatok s mi holnap elindulunk Mexikó felé. Adjatok teherhordókat s ugy mint a tlascallaiak, 2000 fegyverest kiséretünkbe." Ezt a kaczika megígérte s erre alapították aztán a cholullaiak támadásuk tervét. Miután az árkok készen voltak s igy a lovaktól többé nem féltek, megparancsolták Montezuma katonáinak, hogy a városból kivezető egy kijáratot se hagyjanak nyitva és a spanyolokat mindjárt elindulásuknál szorítsák szűk utczákba, mig ők 2000 emberükkel hátulról támadnak meg. Ily körülmények közt a mit sem gyanító fehéreket nem lesz nehéz megsemmisíteni.

Azonban Kortez ugyanazon két paptól, kik a kaczikát már előbb rábírták, hogy előtte megjelenjék, sok szép ajándékért megtudta az indusok tervét s megtette előkészületeit.

A mint virradt, a gúnyt és elbizakodottságot észre lehetett az indusok arczán venni; azt hitték, a spanyolok veszte bizonyos, tehát sokkal több fegyveressel jelentek meg, mint a mennyit Kortez kért. Korán megjelentek, de a spanyolok korábban készültek fogadásukra. Az egész legénység felfegyverkezve állott a nagy udvar kapujánál, hogy egyetlen fegyveres indus se menekülhessen. Maga Kortez is köztük volt. Végig nézett az előttük álló indus tömegen, azután harsány hangon kezdte őket korholni: "Mondjátok meg most, miért törekesztek a mi vesztünkre, kik nektek mit sem vétettünk? Mit tettünk mi, hogy ily bánásmódban részesülünk? Részünkről csak jót tapasztaltatok. Mi intettünk benneteket épp ugy, mint a többi népeket, hogy térjetek le a gonosz útjáról, ne áldozzatok többé embereket, ne egyetek emberhúst és éljetek istenfélő életet; hirdettük szent vallásunk tanait anélkül, hogy elfogadásukra kényszeritettünk volna. Mit akartok ti a rudakkal, nyakszíjakkal és kötelekkel, melyeket a nagy áldozati templom mellett levő házban dugtatok el? Miért zárjátok el utczáitokat és csináltok vermeket? Miért dugjátok el gyermekeiteket, feleségeiteket s minden vagyonotokat? - Ennyi jel nem csal; meg akartok bennünket ölni. Én tudom, hogy a közel erdőkben számos katona van, a kik utunkat el akarják zárni és a ti embereitek nekik segiteni akartak; tudom, hogy a sok jónak, melyet tőlünk nyertetek, viszonzásául gyilkos szándékot tápláltok, hogy fazekaitokba sót, borsot és almát raktatok, a mivel meg akartátok húsunkat főzni és enni. Ha ezt akartátok tenni, jelentetek volna meg ugy, mint a tlascallaiak a nyilt mezőn és ne szőttetek volna árulást. Ti megfogadtátok hadi isteneteknek, hogy közülünk húszat feláldoztok, ha győzelemre segit; de a mit az igért, az nem lesz meg; a ti bálványaitok tehetetlenek és hazugok és a ti ravaszságtok magatokat fog tönkre tenni."

Ezen beszédre a kaczikák roppant megijedtek s bevallották, hogy mindaz, a mit Kortez mond, igaz, de ők nem hibásak, hanem csakis Montezuma követei.

"Spanyol törvény szerint", válaszolta Kortez, "árulástokért halállal kell bűnhődnötök." Erre elsült egy fegyver, a jel a támadásra és megkezdődött a véres harcz. Sokat megöltek ezen emberek közül Kortez katonái s isteneik igérete daczára csak kevesen menekültek meg. Alig két óra múlva a tlascallaiak is a városba rontottak, bátran harczoltak, de csakhamar rabolni s pusztitni kezdtek, de ezt Kortez azonnal megtiltotta.

Még folyt a küzdelem, midőn a város más részeiből megjelentek a kaczikák s békét kértek, erősítvén, hogy ők nem okai a vérontásnak. Ez lehetséges is volt, mert e nagy város minden részének külön kormánya volt. Kortez csak nehezen teljesítette kérelmüket, azután megparancsolta a tlascallaiaknak is, hogy bocsássák szabadon foglyaikat. Ezt nem szívesen tették, de mégis engedelmeskedtek, hisz elég zsákmányuk maradt. A kaczikáknak ezután Kortez még meghagyta, hívják vissza a lakosokat és hozzanak élelmiszereket; mindez megtörtént.

Cholulla város egy nagy síkságon számos helység közt fekszik. A lakosok sok kukoriczát, zöldséget, különösen Magneit termeltek, melyből bort csináltak. Voltak a városban fazekasok, kik igen szép fekete és fehér edényeket készítettek, melyeket azután Mexikóba és más helyekre vittek eladás végett; azért Cholulla ott oly híres volt, mint Talavera és Palencia Spanyolhonban. Akkori időben e városban több volt mint száz magas torony, mind megannyi cu vagyis áldozattemplom. A nagy cu még magasabb volt, mint a mexikói, körülbelül száz udvar és egy óriási bálvány volt benne, melyhez messze vidékről jártak búcsúra. Az egész város magas fehér tornyaival egészen olyannak látszott, mint Valladolid.

A mint Montezuma katonái rejtekükben értesültek a cholullai csata eredményéről, azonnal elsiettek s hírt vittek róla Montezumának. Montezuma nagy aggodalomba esett ezen gyászhír fölött. Néhány indust feláldozott bálványainak, s két napig folytonosan imádkozott papjaival és isteneitől tanácsot kért: bebocsássa-e a spanyolokat Mexikóba vagy visszaűzze-e. Két nap múlva végre felelt a bálvány: nyugtassa meg a fehéreket a Cholullában történtek iránt, fogadja barátságosan fővárosában, de ha egyszer ott vannak, ne adjon se élelmiszereket, se vizet, rontassa le a hidakat, támadja meg s ölje le mindnyáját; egy sem menekülhet meg közülök; azután mutasson be nagy áldozatokat a harcz és pokol istenének, süttesse meg karjaikat s lábaikat, testük többi részét pedig dobja a kigyóknak, melyeket a mexikóiak ily czélra tartottak.

De las Casas Bartolomeo azon szemrehányást tet Korteznek, hogy minden ok nélkül eszközölte a cholullai vérfürdőt, ez azonban nem való; az az önsegély műve volt; mert anélkül minden hóditást elvesztett volna. Hivatkozhatni e tekintetben a jámbor szent Ferencz-rendű atyákra, a kiket a császár oda küldött, hogy maguktól a pogány papoktól szerezzenek amaz esetről tudomást. Egyike ezen jámbor atyáknak, Motolinia Toribis, azt mondta, hogy jó lett volna, ha e tettnek nem kellett volna végrehajtatnia; de ha egyszer megtörtént, az a jó eredménye volt, hogy Új-Spanyolhon lakosai meggyőződtek, hogy bálványaik tehetetlenek és csalfák, s azért nem is áldoztak nekik többé s nem jártak hozzájuk búcsura.

Tizennégy napig időztek a spanyolok Cholullában, helyreállították a rendet, a midőn meghallották, hogy Mentezuma kémeket küldött táborukba; és arra birta Kortezt, hogy legbizalmasabb embereivel tanácsot tartson. Ebben elhatározta, hogy Montezumához követséget küld, mely megmondja neki, hogy messze vidékről jött, hogy teljesitse a császára megbízását, követeinek tanácsára útba ejtette Cholullát, de ott ellene árulást szőttek. A gonosz szándékának azonban megkellett hiúsulnia, mivel ő mindent, a mit ellene terveznek, bármily titokban történjék is, megtudja; az árulók egy részét megbüntette, a többinek csak az iránta való tekintetből kegyelmezett meg. Azt állították ugyan a kaczikák, hogy a támadást ellene csak az ő parancsára intézték, de ő nem hiheti, hogy egy oly hatalmas uralkodó ily alattomos eszközökhöz nyúlhasson és igy fővárosába el fog indulni.

E hír újabban nagy zavarba ejtette Montezumát, s csak papjaival tartott többszöri tanácskozás után tudta magát elhatározni egy követség elküldésére. E követség ajándékokat hozva, nagy tiszteletet tanúsított Kortez irányában s biztosította őt, hogy Mexikó ura igen fel van ingerelve a cholullaiak ellen, árulásuk miatt, egyszersmind meghívta Kortezt ura nevében Mexikóba. Ez nagy örömet okozott a spanyolok közt, mert óhajuk, hogy oda eljussanak, napról-napra fokozódott.

Kortez elindulásuk előtt néhány sempollait hazaküldött, s több kaczikájuknak szánt ajándékot s egy Escalantehoz intézett levelet adott velük, melyben tudtára adja, hogy elindul Mexikóba és lelkére köti, siettesse a védőművek felépítését s gondoskodjék a benszülöttek sorsáról. Ezután a szokott elővigyázattal megindult Cholullából.

Útja Hukxotzinko, a tlascallaiakkal barátságban levő helység területén vezetett át. Tanácsukra nem a Chalko, hanem Tlalmanalko mellett elvezető úton haladt tovább; alig ment néhány órát, midőn jelentették, hogy újabb követség jön Mexikóból. A követek, mint mindig, újra gazdag ajándékokat hoztak magukkal s igy szóltak Kortezhez: "Fogadd szivesen Malinche, a mit urunk küld. Nagyon sajnálja, hogy annyi fáradalmat kell tűrnötök a hozzá vezető út közben. Ő császárodnak adó fejében annyi aranyat, ezüstöt és drágakövet kész adni, a mennyit kivánsz, azonkivül neked és társaidnak is kész gazdag ajándékokat küldeni; mindezt elviszszük a tengerpartig, csak arra kérünk, térj vissza s ne jöjj városunkba. Urunk nem engedheti meg, hogy bevonulj Mexikóba, egész népe fel van készülve megtámadásodra, csak egyetlenegy keskeny út vezet Mexikóba és arra nem lehet élelmiszereket találni."

Kortez nem szivesen hallott ilyen beszédet, mind a mellett barátságosan fogadta az ajándékokat, megölelte a követeket, egyszersmind csodálkozását fejezte ki, hogy Montezuma oly ingatag. "Nem cselekednénk sehogy sem helyesen", folytatta azután, "ha a fővároshoz ily közel jutva, visszatérnénk a nélkül, hogy császárunktól vett megbizásunknak eleget ne tettünk volna. Mit mondana uralkodótok, ha követei, kiket egy hasonló rangu királyhoz küld, palotája elé érve, visszatérnének anélkül, hogy arczát látták volna? Bizonyára alávaló gyáváknak tekintené. A mi császárunk legalább igy tenne. Részünkről a visszatérés lehetetlen, nekünk el kell Mexikóba mennünk s uralkodótoknál tisztelegnünk. Ha ő kihallgatott s látogatásunk terhére van, azonnal visszatérünk. Az élelmiszerek hiánya miatti panasztok sem ijeszt meg, nekünk kevés kell. Igy hát csak engedje meg Montezuma, hogy őt felkérhessük." Ez volt utolsó szava s tovább indult. A fenyegető veszély nem volt többé rejtve előtte; a legnagyobb elővigyázat mellett folytatta seregével útját.

Iztapalapan, mely félig vízben, félig szárazon épült, volt az utolsó állomás Mexikó előtt; éppen oda akart indulni, midőn újabb követség tartóztatta fel útjában. Négy igen előkelő mexikói jelentette Korteznek, hogy Kakamatzin, Terkuko herczege s Montezuma unokaöcscse jő üdvözletére. Egy pár percz múlva csakugyan megjelent a herczeg oly fényben és pompában, hogy mindent fölülmúlt; a mit eddig látott. Gazdag gyalogszékben ült, melyet zöld tollak, arany, ezüst és sok drágakő széppé és ragyogóvá tették. E széket nyolcz előkelő indus, mindannyian néhány helység urai, vitte. Kiemelték a herczeget székéből s tisztára seperték azon helyeket, melyekre lépnie kellett, s Kortez elé vezették és Kakamatzin igy szólt: "Malinche, eljöttem kisérőimmel, hogy üdvözöljelek és előteremtsem azt, a mire neked s társaidnak szükségtek lesz; eljöttem, uram, a hatalmas Montezuma megbizásából, hogy hozzá kisérjelek." Kortez igen szivesen fogadta s megölelte a herczeget; azután mindenütt nagy néptömeg által kisérve, tovább ment seregével.

Következő reggelen elérte az iztapalapani széles utat s kibontakoztak csodálkozó szemei előtt a tó közepén fekvő városok és faluk, a partokon levő helységek s a Mexikóba vezető széles egyenes út. "Valóban!" kiáltá, "itt azt hiszi az ember, hogy csupa tündérpalotákat lát. Mily büszkén emelkednek ki a vízből e hatalmas tornyok, e templomok és házak!" "Ez nem valóság," szóltak mások, "ez csak álomkép!" s nem akartak saját szemüknek hitelt adni.

Mennél közelebb jött a spanyol sereg Iztapalapanhoz, annál több csodálatos dolgot látott; megérkezve végre a városba, valódi palotákat bocsátottak rendelkezésükre. E paloták tágas udvarokkal voltak körülvéve, faragott négyszögkövekből és jóillatu fából voltak épitve s minden szoba pamutszőnyeggel kirakva. A városban mindent gondosan megnéztek, megnézték a gyönyörű szép kerteket, élvezet volt ott a pompásan illatozó fák, a rózsabokrok, virágágyak és gyümölcsfák közt járkálni. Láttak egy egészen kifalazott édesvizű tót, a feneke tarka kövekkel volt ékesitve, s az egész olyan széles volt, hogy a legnagyobb csolnakkal járhattak rajta; mindenféle madár úszkált ezen vizén; szóval, minden oly pompás volt itt, hogy nincs toll, mely leírhatná. Ily szép országot előtte még senki sem fedezett fel. Napjainkban azonban már minden megváltozott; a szép Iztapalapanból nem maradt meg egy ház, egy kő sem. A tó, melybe épitve volt, eltűnt; az egész vidék száraz és a hol ezelőtt a hajók jártak, most a vetések zöldelnek. A ki azt saját szemével nem látta, az alig képzelheti, hogy ott, hol most a legtermékenyebb kukoriczavetések vannak; egykor tó habzott és hullámzott.

Kora reggel indultak Iztapalapanból, az előkelő mexikóiak kíséretében, egy egészen egyenes úton Mexikóba. Az út nyolcz lépés széles volt, mégis keskeny azon borzasztó néptömegnek, mely akkor a városba tódult s ugy tolongott, hogy alig mozdulhattak. Az út mellett mindenféle helységek, tornyok és templomok; majd ismét a tó, melyen csónakokban ezer meg ezer kiváncsi jelent meg. Alig hihettek szemeiknek. Igy mentek egy kis csapat, 450 emberből állva, ezerek és ezerek közt s nagyon jól emlékeztek még, miért és mennyire akarták a tlascalliak ez útukból visszatartani. Joggal kérdezhetni tehát: ki követett el valaha ily vakmerőséget?

Egy kis töltésen számos előkelő gazdag mexikóival találkoztak, kik uruk nevében üdvözölték őket, Tovább menve, néhány kis torony között Montezuma is várt reájok nagyszerű karszékben. A mint közelébe jöttek, fölállott és nagyjai karján ragyogó mennyezet alatt megindult eléjök. Nagy zöld tollak, arany és ezüst díszitések és a legszebb drágakövek oly mennyiségben voltak ruháin, hogy az embernek nem volt elég szeme, azt mind megszemlélni.

Még csizmái is gazdagon ki voltak rakva drágakövekkel; talpa pedig szinarany volt. Körülötte voltak Mexikó legkitünőbb férfiai és lába alá kendőket teritettek, hogy puhára lépjen. Szolgái közül egy sem mert rátekinteni; mindnyájan alázatosan sütötték le szemüket, csakis rokonai mertek szemébe nézni.

A mint Kortez hallotta, hogy közeledik az uralkodó, leszállott lováról és eléje ment. Mindketten egymás előtt néhányszor meghajtották magukat; Montezuma szólt először: "Légy üdvöz", mire Kortez felelt; "Üdv Mexikó hatalmas uralkodójának!" Meg is akarta ölelni, de a kaczikák azt tolakodó bizalmasságnak tekintették s azért megakadályozták; nem maradt hát egyéb hátra, mint szóval fejezni ki a fölötti örömét, hogy láthatja Montezumát. Ez viszonozta és kiadta unokaöcscsének, Terkuko és Cojohuakan herczegének a parancsot, hogy kisérjen mindenkit saját kijelölt lakásába, s azzal kíséretével együtt visszafordult a város felé. Mindannyian előtte mentek el s világosan lehetett látni, hogy egyik sem mert a fejedelemre tekinteni s mind a legnagyobb alázatosságot tanusitotta.

Az épület, melybe vezették a spanyolokat s mely egykor Axayakatlnak, Montezuma atyjának, volt lakhelye, oly tágas volt, hogy mindnyájan kényelmesen elfértek benne. Ez épületben voltak Montezuma atyjának kincsei is, melyhez még senki sem nyúlt volt. Az egyes szobák és termek nagyok, a vezér lakhelyébe pedig még szőnyegek is voltak; ágyuk gyékény, vánkos és takarókból volt, s szép függönyökkel oly pompásan volt elrendezve, mint csak előkelő házakban található, azonkívül minden része az épületnek a lehető legtisztább és legdíszesebb volt.

Az épület udvarában már várt reájuk Montezuma. Ő maga vezette Kortezt szobáiba és egy művészileg készült arany nyaklánczot ajándékozott neki, a melynek minden egyes szeme egy rákot mutatott, s ez oly kitüntetés volt, hogy a mexikói nagyok csodálkozva nézték.

"Malinche", így szólt a fejedelem, "pihend ki magad itt testvéreiddel az út fáradalmaitól s tégy ugy, mintha otthon volnál." Kortez tisztelettel megköszönte az ajándékot és fogadtatást, mire Montezuma elhagyta őt. A spanyolok azután az egyes szobákban csapatonként elhelyezkedtek ugy, hogy szükség esetén azonnal kellő harczi rendbe állhattak, azután fényes lakomát tartottak.

Temixtitlan-Mexikó városába való szerencsés megérkezésük 1519 november 8-ra esett.

VIII.

(Montezuma. Viczli-puczli. A pokol istene. Ünnep és vásár Mexikóban. Eskalante.)

Montezuma a spanyolok megérkezése napján ebédje után másodszor is meglátogatta Kortezt. Csinos beszédben elmondta, mennyire örül, hogy ily vitéz férfiakkal megismerkedhetik; s azok után, a miket felőlök hallott, nem kételkedhetik tovább, hogy ők azok, kiknek jövetelét már elődei megjósolták. "Régi történetírók", folytatta, "azt irják, hogy mindnyájan, a kik ezen tartományt lakják, messze vidékről származnak. Tudják azt is, hogy egy fejedelem vezette őseiket oda s hogy ezen fejedelem visszatért előbbi hazájába, s midőn később a kivándorlókat, kik távolléte alatt ott megtelepedtek volt, előbbi hazájukba vissza akarta vezetni, azok megtagadták az engedelmességet s őtet fejedelmökül sem akarták többé elismerni; azért voltak mindig meggyőződve, hogy utódai egykor vissza fognak térni s az országot hatalmuk alá hajtani. Ti pedig azt mondjátok", folytatta Montezuma, "hogy napkelet felől jöttök, továbbá mindaz, a mit azonkivül hazátokról beszéltek, azon állitástok, hogy ő már régen tud rólunk; mi tehát nektek engedelmeskedni és mint ama hatalmas uralkodó helyetteseit tisztelni fogunk."

"Nem áll hatalmunkban", felelt rá Kortez, "mindazon szivességteket, melyekben naponkint részesittetünk, viszonozni; de a mit tehetünk, meg fogunk tenni. Hazánk valóban egy napkeletre fekvő ország, s egy hatalmas császárnak, kinek neve Károly, s ki sok fejedelem ura, vagyunk alattvalói. Ő tud Mexikóról s uralkodójáról Montezumáról és azért küldött bennünket ide, hogy megtéritsünk vallására, Jézus Krisztus vallására; a mi által egyedül menthető meg a lélek az örök kárhozattól."

Egy ideig szivesen beszélgettek még igy egymással; mig végre Montezuma sok szép ajándékok elosztogatása után eltávozott, és meghagyta még környezetének, hogy a fehéreket minden szükséggel ellássa.

Kortez másnap a látogatást a fejedelemnél viszonozni akarta, megkérette Montezumát, adjon erre engedélyt s négy tiszttel és öt katonával elindult. Megérkezve a palotába, Montezuma egy terem közepén fogadta, környezetében csak legközelebbi rokonai voltak; mert a többi mexikói nagyoknak csak különös alkalmakkor szabad szobáiba menni. Montezuma Kortezzel kezet szoritott s jobbjára ültette; a többiek is mindnyájan kaptak székeket. Kortez kezdte meg a társalgást: "Legmerészebb vágyaink teljesültek, vándorlásunk czélját elértük, császárunk megbizását magának a mexikói hatalmas uralkodónak átadtuk. Most már csak Isten parancsát kell teljesitenünk." Ezután elmondta, hogy ők keresztények, hogy mit hisznek, hogy a bálványok csak az emberek megrontói, s hogy jönni fognak nemsokára jámbor férfiak, kik mindezt még jobban és szebben el fogják mondani s kikről remélik, hogy mindazt, mit ők kezdtek, Isten segitségével szerencsésen be fogják fejezni.

"Malinche", felelt rá Montezuma, "követeim már értesitettek az Istenedről s a keresztről szóló tanokról, melyeket te minden helységben hirdetsz. Mi ezt mind csendesen meghallgattuk, mert isteneinket, kiket már elődeink is imádtak, jóknak és erőseknek tartjuk. A tieitek is lehetnek olyanok, e fölött ne vitatkozzunk. Mi is hiszünk abban, hogy a világ ős időben teremtetett, hisszük azonkivül, mint már mondtam, hogy ti vagytok azok, kiknek jövetelét őseink megjósolták. - Császártoknak adófizetője vagyok, elküldöm neki legértékesebb kincseimet; ti pedig éljetek itt köztünk kényelemben s ugy mint tetszik; a mit szivetek kivan, csak szóljatok s én megszerzem." Beszéltek ezután még a tlascallaiakról s más népekről; Montezuma mosolygott, de amellett fejedelmi méltóságát mindig fenn tudta tartani. Végre kincstartója által a legnagyobb szeretetreméltósággal több mint 1000 piaszter értékü ajándékot osztatott ki.

A mexikói császár azon időben körülbelül 40-éves lehetett. Magas és karcsu termete volt, tagjai habár soványak, de arányosak, arczbőre sem volt oly sötét szinü, mint a többi indusoké. Haja vastag fürtökben hullott alá, szakálla fekete s bár ritka, mind a mellett szép arcza tojásdad s a rajta elömlő vídámság által kellemes. Szeme szabályos s a mint kellett, komolyságot vagy szeretetreméltóságot fejezett ki. Igen szerette a tisztaságot, minden este fürdött.

A ruhát, melyet egy nap hordott, legfölebb négy nap mulva vette fel ismét. Lakószobái mellett voltak termek, melyekben folytonosan 200 tekintélyes előkelő indus állott őrt; ő parancsolt, ezek jelenthettek valamit, más szóváltás fejedelem és testőrsége között nem történhetett. Ha valaki szobájába akart menni, gazdag ruháit le kellett vetnie és egyszerű, de tiszta köntössel felcserélnie, csak mezítláb, lesütött szemmel léphettek eléje; a megszólítás háromszori meghajtás közben ez volt: "Kegyelmes úr, kegyelmes úr, fenséges és kegyelmes úr!" A mit mondani akartak, egy pár szóval kellett kifejezniök s azután anélkül, hogy feltekintettek volna, rögtön vissza kellett térniök; megfordulni azonban csak a kijáratnál volt szabad.

Montezuma asztala mindig gazdagon meg volt rakva. Az ételeket fekete vagy tarka cholullai porczellán tálakon tették eléje, ezek pedig egylábú porczellán parázstakarókra voltak téve, hogy az étel meg ne hűljön; egyedül részére naponkint körülbelül száz fazékban főztek, az őt szolgálóknak pedig talán ezerben is. Néha, de rendkívül ritkán, első kamarásaival a felhordás előtt megtekintette a kész ételeket s a legjobbakat elősoroltatta. Legfinomabb ételként néha, mint mondják, gyermekhúst is tálaltak neki. Hogy ez valóban megtörtént-e, bajos bizonyítani; annyi azonban bizonyos, hogy midőn Kortez az ilyen gyalázatosságot korholta, meghagyták, hogy a fejedelem asztalára többé oly étel ne kerüljön. Tálaltak fel neki mindenféle szárnyast, nyulat, más állatok húsát s mindenféle termesztményt.

Ha hideg volt, szobájában fahéjból nagy parázstüzet csináltak; ez a tűz nem füstölt, sőt igen kellemes illata volt. Hogy ne süssön a parázs, arany ernyőt tettek eléje, melyet különböző bálványképek díszítettek. Hasonló díszitményü volt azon bélelt alacsony szék is, melyen evés közben ült s melynél az asztal sem volt sokkal magasabb. Ezen asztalra fehér vászonnemüt és több hosszú kendőt teritettek. Ebéd előtt mindig megmosta kezeit, azután két asszony tojással sütött kukoriczakenyeret hozott. Ezek eltávoztak s négy öregebb előkelő férfiu, legközelebbi rokonai közül, jött az étterembe s melléje állottak. Montezuma csak néha szólott hozzájuk vagy kérdezett tőlük valamit. Ha nagyon kegyes akart valamelyik iránt lenni, megkinálta étellel és a kitüntetettnek állva kellett megennie, anélkül, hogy feltekintene. Ebéd ideje alatt az udvari embereknek és őröknek a szomszéd termekben vigyázniuk kellett, hogy mindenütt a legnagyobb csend uralkodjék.

A meleg ételek után mindenféle gyümölcsöt hordtak fel, de Montezuma csak néhányat izlelt meg. Evés közben arany serlegben kakaóból készített italt nyújtottak neki. Az utolsó étele rendesen tojás és más mindenfélével töltött hófehér lepény- vagy ostyaféle kenyér volt.

Ebéd közben a fejedelmet néha törpe, púpos ezermesterek, udvari bolondok vagy ügyes tánczosok és énekesek szórakoztatták; ezek kapták azután a maradékételeket és italokat. A mint ebédjét elköltötte, leszedték az asztalt s mosdóvizet tettek eléje. Rövid ideig még társalkodott öreg rokonaival, azután elbocsátotta őket, hogy ebéd utáni nyugalma zavartalan legyen. Három szépen befestett és megaranyozott csövet hoztak be ekkor neki, melyek ambrával és dohánynyal voltak megtöltve, ezt meggyújtották, néhányat szippantott s azután elaludt. Ekkor ettek a testőrök és az udvari személyzet.

A testőrök után a felszolgáló, sütő és a kakaoitalt készítő asszonyok kaptak enni; az ő ételük is sokba került. Ezeken kivül a felügyelők, a konyha- és pinczemesterek, továbbá a kincstartók száma is igen nagy volt. Egy előkelő kaczika, kit Tapiának neveztek el a spanyolok, Montezuma összes bevételeit s kiadásait nagy papiroskönyvekbe jegyezte fel. Ilyen könyvekkel egy egész ház meg volt már telve.

Voltak Montezumának mindenféle fegyverrel megtöltött fegyvertárai is; a fegyverek részben gazdagon meg voltak aranyozva és drágakövekkel kirakva; voltak ott kardok, bárdok, lándzsák, igen hosszú dárdák tűzkőhegygyel, - melyek oly élesek voltak, hogy az indusok velük fejöket is borotválták, - íjak és nyilak, hajitó-dárdák, szíjak, parittyák, kis és nagy paizsok, köztük olyanok, melyeket össze lehetett rakni, ezeket a háborúkban felnyitották s ekkor az egész testet födték. Ehhez járultak a vastag pamutból készített s tollakkal feldíszített védő-öltönyök; mindezen készleteket folytonosan szaporították a fegyvertárakban, melyekre külön tisztviselők ügyeltek fel.

A fejedelmi palotán húsz kapu volt, melyeken át részint a piaczra, részint más főutczákra lehetett jutni. Bent nagy udvarok voltak s egyikben volt egy kút, melyet a chapultepeki vízvezeték töltött meg. A palota számos termet és 125 láb hosszúságú és 25 láb szélességű szobát foglalt magában, ez utóbbiak mindegyikében fürdeni is lehetett. Az egész épület kő- és mészből állt, a falak márvány-, jáspis- és porphyrral voltak kirakva s oly fényesre csiszolva, hogy tükörként használhatták. A farészek pálma- és más fából készültek gazdag díszítésekkel. Egy 150 láb hosszú és 50 láb széles terem Montezuma temploma volt; ebben azután minden vastag arany, ezüst lemezekkel és drágakövekkel volt kirakva.

A palota épületeihez tartozott néhány madárház is, a melyek mindenféle madaraknak, a sasoktól kezdve a legkisebbekig, többi közt tarka, fényes kolibriknak szolgáltak lakhelyül. Láthatók voltak benne a madarak, melyeknek zöld tollából az indusok szép ékszereiket készitik, a feltünő sajátságu verebek, melyeknek tollazata öt szint játszik: zöldet, vöröset, fehéret, sárgát és kéket, végre nagymennyiségü papagály. A gazdag tollazatú libák- és más nagy madarakról csak annyi emlitő meg, hogy tollukat kitépték, hogy az újak annál könynyebben nőhessenek. A különböző madárfajoknak külön fészkeik voltak és bizonyos számú indusnak és indusnőnek, nem volt más dolga, mint ezeket tisztán tartani, a madarakat ellátni, etetni és tojásaikra felügyelni.

Egy más épületben ismét számos bálvány volt, s mint mondják, ezek voltak a legkegyetlenebbek; mellettök jaguárokat, farkasokat, sakálokat, rókákat s más kisebb ragadozókat tartottak, melyeket néha, mint mondták, az emberáldozatok részeivel tápláltak. Ezen gyalázatos áldozatoknál a szerencsétlennek, kinek meg kellett halni, mellét tűzkőkéssel felhasitották, szivét kitépték s az isteneknek adták. Azután levágták kezét, lábát és felfalták, fejét egy gerendára felakasztották, testének többi részét pedig oda dobták azon borzalmas házban levő vadállatoknak.

Montezuma tartott magának mindenféle ezermestert. Egyesek lábukhoz kötött léczekkel tánczoltak, mások magas fákról kötélen csusztak le vagy más ügyességük mutogatása által nyujtottak élvezetet. Sok kőfaragó, kőmíves és ács is állott a fejedelem szolgálatában, ezek mind csak az ő palotáiban dolgoztak, még pedig igen ügyesen; egyáltalában a mexikói kézművesek rendkivül ügyesek voltak.

A szövés- és himzésben nagy ügyességet tanúsitottak az asszonyok, kik a legkülönbözőbb és legfinomabb tollakkal átszőtt kelméket készitették. A közönséges használatra szánt kelméket az északi parti tartományok szolgáltatták, a hol Kortez először kötött ki. Montezuma palotájában is az asszonyok a legcsinosabb kelmék szövésével foglalkoztak, ugyanezt tették apácza-módra élő nők, kik elkülönitve a világtól együtt laktak. Ilyenek sokan voltak a Viczli-puczli templomához közel levő házban, hová őket atyáik vagy vallásosságból, vagy egy a házasságot védelmező bálványnak tiszteletére adták be; ezek a nők aztán mindaddig ott maradtak, mig férjhez nem mentek.

Már négy napig időztek volt a spanyolok Mexikóban s még nem láttak egyebet, mint a fejedelmi palota kertjeit és melléképületeit; ekkor végre Kortez azt mondta, meg kell már nézniök a vásártéri és Viczli-puczli nagy templomát is. Montezuma igen szivesen megadta erre az engedélyt, de mivel mégis félt, hogy megsérthetik bálványait, gazdag pompájában maga és előkelői is elmentek ama templomba. Az út közepén, egy másik cu közelében, leszállt gyalog-székéről és gyalog és tisztelettel közeledett bálványaihoz. Előtte néhány előkelő mexikói két botot vitt, melyek királyi pálczákhoz hasonlitottak és a fejedelem közellétét jelezték. Ha a gyalog-székében vitték, maga tartott kezében egy kis félig fából, félig aranyból készült pálczát, mely a spanyol birói pálczákhoz hasonlitott. Mikor Montezuma számos kiséretével a templomba megérkezett, füstölő áldozatot mutatott be. Ez alatt Kortez s vele együtt a katonái is, többen lóháton s jól felfegyverkezve, sok kaczika kiséretében a vásártérre mentek. Csodálkozással nézték az óriási tért, a sok mindenféle árú a hullámzó néptömeget és a rendet, a mely mindenütt uralkodott.

A kaczikák minden megtekintésre méltó dolgot megmutattak. Mindenféle árúfajnak külön helye volt. Megnézték sorba az arany- és ezüstműveket, szép kelméket, más fényűzési czikkeket, a rabszolgákat és rabszolganőket; ezek olyan nagy számban voltak elárúsitandók, mint akár a guineai négerek a portugali rabszolga-vásáron.

Ezek után a kisebb értékü árúczikkek voltak elhelyezve: pamutkelmék, czérna, kakao, szóval mindaz, a mit Új-Spanyolhonban termesztenek és készitenek.

Volt egy hely, a hol réz- és ónárúkat, fatálczákat és korsókat lehetett venni; itt pedig sót és halat, ott tászapból készült különös ízü kenyeret.

A vásártéren levő néhány törvényszéki teremben három biró társaival az árúczikkek felett szemlét tartott. Az egész vásártéren csak ugy nyüzsögtek az emberek, a boltokban és boltok körül alig fért el egyik a másik mellett.

A vásárról a nagy templom felé menve 114 lépcső vezetett fel hozzá. Ezen lépcsők aljában hat pap és két előkelő államhivatalnok fogadta a menetet; ez utóbbiak Kortezt a felmenetelnél támogatni akarták, de ő nem fogadta el.

Felérve a magaslatra, egy kis térre jutottak; ott szokták a szegény áldozatokat megölni s azért minden csupa vér volt. Egy nagy sárkányalaku bálvány és egy másik utálatos előtt több áldozati kő feküdt. A mint Montezuma megérkezésükről értesült, két pappal a templom bálványait rejtő kápolnából a spanyolok elé jött; nagyon barátságosan üdvözölte őket s Kortezt megszólitotta: "Malinche, te alkalmasint el vagy fáradva, nemde magasra kellett feljönnöd? mire Kortez azt állitotta, hogy őt átalában semmi sem fárasztja el. Montezuma aztán előre vezette s megmutatta városát. "Tekints le nagy városomra és a tón levő helységekre; innen mindent könnyen áttekinthetsz." S valóban ezen templomból gyönyörü kilátás nyilt. Látták a három Mexikóba vezető töltés-utat; az iztapalapanit, melyen néhány nap előtt a városba jöttek, a tlacupait és a tepeaquillait; szemlélhetők voltak a töltésnyilásokon átvezető hidak, a mint alattuk a víz hullámokat vert és a nagy chapultepeki vízvezeték, mely egész Mexikót ellátta édes vízzel. E városban éppen ugy, mint a többi tóra épitett helyiségekben, egyik házból a másikba csak hídon át vagy csolnakon lehetett eljutni. A tó mindenféle csolnakkal sűrüen el volt lepve és a helységek házai, tornyai és kápolnái közül magasan emelkedtek ki a fehér áldozati templomok. Valódi elragadtatással nézték, végre letekintettek a vásártérre, az iszonyu embertömegre, mely vett és adott, hozott és vitt s oly morajt okozott, hogy egy óra járásnyira is elhallatszott.

A templomban jobbra állott a harcz istene: Viczli-puczli. Arcza széles, szemei merevek és nagyok s csak ugy ragyogott az aranytól, gyöngyöktől és drágakövektől. Teste körül aranyból és ékszerekből készült kigyók tekerőztek és ezen szörnyeteg egyik kezében íjat, a másikban nyilat tartott. Oldala mellett állott apródja, egy kis bálvány, a mely dárdáját és aranynyal és drágakövekkel kirakott paizsát hordozta. Viczli-puczli nyaklánczán emberi arczok és arany- vagy ezüstszivek lógtak, ez utóbbiak kék kövekkel voltak kirakva. A nagy bálvány előtt füstölő tálak voltak; rajtuk illatos füstfelhők között három aznap feláldozott indus szive égett.

A baloldali emelkedésen egy a harcz istenével egy-magasságu bálvány állott, erre is éppen annyi kincset pazaroltak; Tetzkatlipukanak, a pokol istenének nevezték s azt tartották felőle, hogy a megholtak lelkének parancsol. Pofája a medvéhez hasonlított, szemei vakitók voltak s az itteni tetzkatnak nevezett tükörből készültek. Testét egy koszorú, kigyófarku ördögöcske vette körül, előtte pedig emberi szivek hevertek. A kápolna talaja és falai feketék voltak a vértől és benne a bűz nagyobb, mint a vágóhidakon. A templom legmagasabb kápolnájában volt még egy bálvány, mely félig ember-, félig mókus-alakot mutatott s a gyümölcs istenének nevezték. Félig aranynyal és drágakővekkel volt fedve, félig el volt takarva és mondják, hogy eltakart részét magvak és növények födték. Itt sem hiányzott az emberáldozatok nyoma. Volt ezen templomon még egy nagy dob is, melynek oly ijesztő hangja volt, hogy méltán nevezték a pokol dobjának; ha megütötték, két óra járásnyira is elhallatszott; hártyáját, mint mondták, egy óriáskígyó bőre képezte. Volt a szabad térségen azonkívül mindenféle ördögi készülék, trombita és kés.

A templomokban mindenütt hosszú fekete köpönyegben piszkos papokat lehetett látni.

Egyik templomban, hol a lakosság sok leánygyermeke elzárkozottan élt, volt két női bálvány, melyeket a házasság őreiként tiszteltek. A bálványok száma általában igen nagy; minden tartományban mások és mások s egyiknek sem volt a másikhoz semmi köze.

Hazaérve a spanyolok, szokásuk szerint lakásuk minden zugát felkutatták; két bajtársuk, egyik egy ács, Yannez Alonzo, az egyik falon egy gondosan befalazott s bemeszelt ajtó nyomait fedezte fel. Mivel mindannyian tudták, hogy Montezuma atyjának kincsei a nekik lakásul szolgáló házban vannak, eszökbe jutott, hogy amaz elzárt ajtó alkalmasint a kincses házba való bejárás. Yannez megmondta véleményét elöljárójának, aztán csapatjának; megtudta Kortez is; titkon felnyittatta az ajtót, tisztjeivel átlépte a rejtett küszöböt és oly borzasztó sok gyöngyöt és drágakövet, aranyat és ezüstöt láttak, hogy nem tudtak eléggé csodálkozni. Az ajtót Kortez ismét befalaztatta s Montezuma előtt a találtakról hallgatott.

A mint lakásukban a spanyolok több napig nyugalmat élveztek, önkéntelenül is elkezdtek helyzetükről gondoskodni s mivel voltak köztük bátor s elszánt, egyszersmind okos és körültekintő férfiak, jövőjükre nézve intézkedni akartak s életöket biztosítani, így általános helyeslés közt elment Kortezhez négy tiszt, velök 12 legmegbízhatóbb katona, ezek Kortez elé megérkezve igy szólottak: "Azért jöttünk, kegyelmes úr, hogy emlékeztessünk, hogy mi e hatalmas városban ugy meg vagyunk fogva, mint ha csak hurokra kerültünk volna. Gondolj a hidakra és töltés-utakra, emlékezzél vissza, hányszor mondták, hogy csak azért bocsát be városába, hogy itt megöljön; gondolj az embereknek s különösen az indusoknak állhatatlanságára s ne bizzál Montezuma barátságos szavaiban. Minden óra az ellenkezőről győzhet meg s nincs is szükség e czélból háborut inditani ellenünk; elég ha megvonják tőlünk az élelmiszereket s néhány hidat rombolnak szét, hogy megsemmisítsenek. Tekintsd egyedül a fejedelem testőrségét s gondold meg, hogy hasztalan itt részünkről minden ellenállás; a hol minden ház vízben áll és barátaink, a tlascallaiak, oly távol vannak, hogy mitsem tehetnek hasznukra. Egyetlen egy eszköz van, a mi helyzetünkben életünk fentartására kezességet nyújthat s ez nem más, mint hogy Montezumát minden habozás nélkül fogolylyá teszszük. Mit használ az arany, a mivel megajándékozott, mit használnak Axajakatlonak kincsei, mit a kitünő ételek, mit elénk raknak? Csak gondot s nem gyönyörűséget okoznak. Sem éjjel, sem nappal nem vagyunk nyugodtak és legénységünkből azok a kevesek, a kik gond nélkül élnek, rövidlátók, mert aranyszomjuktól nem látják a rájuk váró halált."

Egész komolyan felelt erre Kortez: "A mi titeket aggaszt, urak, nekem is nyomja lelkemet s nekem sem zavartalan az álmam. De vagyunk-e elegen ezen vakmerő tett véghezvitelére? elegen, hogy e hatalmas fejedelmet saját házában, számos szolgái és katonái között elfogjuk? Mit tegyünk annak kikerülésére, hogy övéit fel ne szólitsa s igy bennünket meg ne semmisittessen?"

"Erre nézve szükséges", válaszolták a tisztek, "hogy itt, lakásunkban hajtsuk végre szándékunkat. Montezumát rá kell venni, hogy hozzánk jöjjön, itt azután tudtára adjuk, hogy foglyunk. Ha ellentáll vagy lármát csap, megöljük. Ha te, vezérünk, nem akarod megtenni, adj rá engedélyt nekünk. Veszélyes ez épp ugy, mint a tétlenség; mégis jobb Montezumát elfogni, mint bevárni, hogy ő kezdje meg a támadást, mely halálunkat idézi elő."

Körülbelül egy óráig komolyan tanácskoztak e dologról és végre abban állapodtak meg, hogy a fejedelmet foglyukká teszik. Kortez helyeselte a módot is, mely szerint szándékukat végre akarták hajtani.

Reggel titokban két tlascallai jött a spanyolokhoz és Vera-Cruzból egy levelet hoztak magukkal, melyben Korteznek jelentik: Escalante Juan, ama város parancsnoka, megütközött a mexikóiakkal, ő maga hat spanyollal együtt megöletett, egy ló elesett. Ezen vereség óta a környékbeli népek engedetlenek, nem hoznak élelmiszereket, nem segitenek a vár épitésénél s igy az őrség nagy szorultságban van.

Ez gyászhír volt, a mely mélyen meghatott mindenkit; az első vereség. Új-Spanyolhonban és a szerencse gyors fordulata Rövid idő előtt még ezrek által csodáltatva és ünnepiesen fogadtatva vonultak be a városba, Montezuma nagyszerű ajándékai és Axajakatlo elrejtett kincsei által kimerithetetlen gazdagság birtokába jutottak, isteneknek tartották őket, kiknek nyomában jár a győzelem és most eloszlott ez álomkép; gyenge halandóknak érezték magukat, mint mások és az indusok is csak kicsinyléssel néztek reájuk.

Hosszabb tudakozódás után megtudták, mi történt a vera-cruzi őrséggel. Alig hogy a spanyolok Tlascallaból Mexikóba indultak, a velük szövetséges helységekben megjelentek Montezuma csapatai és adót s rabszolgákat követeltek, s midőn nem nyertek, pusztitani kezdtek; a helységek Escalantetől kértek segélyt; Escalante követet küldött a mexikóiakhoz, hogy Montezuma, kivel békében élnek a spanyolok, maga sem akarja, hogy ama faluk népei nyugtalanittassanak. Az üzenet mitsem használt. Escalante tehát, mint afféle bátor ember, mintegy 40 katonával és benszülött segélycsapatokkal megindult a mexikóiak megbüntetésére; már egész Almeriáig nyomult, midőn találkozott az ellenséggel. A segélycsapatok mindjárt szétfutottak; maga és más hat spanyol súlyos sebeket kapott, egy ló megöletett s egy katona élve elfogatott. Ily körülmények közt nem maradt más teendője, mint Vera-Cruzba visszavonulni, hol ő maga és a hat spanyol három napra rá meghalt.

Az Almeria mellett szenvedett vereség csak megerősítette a spanyolokat abbeli szándékukban, hogy Montezumát elfogják.

Kortez megérkezve a fejedelemhez, a kellő tisztelgés után ily szókat mondott: "Nagyon csodálkozom eljárásod felett, kegyelmes úr. Te ily hatalmas fejedelem és mint mondod, barátunk, a tuzapani parton vezéreidnek azt parancsolod, hogy spanyoljaimat támadják meg! A helységektől, melyek császárunknak alá vannak vetve, rabszolgákat követeltek, sőt egy testvéremet és lovát meg is ölték!" Hogy Escalante és hat társa meghalt, azt Kortez készakarva elhallgatta, mert akkor arról az indusok még nem értesülhettek. "Mily különbség az én tetteim és a te eljárásod között!" folytatta azután, "hűségedben bizva, embereimnek meghagytam, őrködjenek a béke fölött, mig te a viszályt kerested! Cholullában is vesztünkre törtél. Ha tehát ki akarsz kerülni egy háborút, mely városodat teljesen tönkre tenné, ha a békét továbbra fenn akarod tartani, kövess minden zaj és ellenállás nélkül s lakjál egy ideig velünk. Ugyanazon tisztelettel viselkedünk irántad, ugyanúgy fogunk neked hódolni, mintha itt maradnál. Ha pedig nem akarsz velünk jönni, vagy őreidet hivatod, rögtön megölünk, azért vannak tisztjeim mellettem."

Montezuma e beszédre annyira megijedt, hogy egy pár perczig szólani sem tudott, végre összeszedte magát és válaszolt: "Sohasem rendeltem én ellenetek háborút; elő fogom hivatni vezéreimet, kihallgatom őket és meg fogom büntetni." Eközben levette karjáról a Viczli-puczli jelt, a melyet mindig kezén hordott s csak kiválólag fontos parancs kiosztásakor adott át a parancs megvivőjének, annak jeléül, hogy a parancs csakugyan tőle ered. "A mi történt, nem jogosit fel benneteket ide jönni s vakmerő konoksággal azt követelni tőlem, hogy óhajom és akaratom ellenére palotámat elhagyjam. Senki sem követelheti ezt s nekem legkisebb kedvem sincs kivánságtokat teljesiteni." Kortez persze nem maradt adós a válaszszal, mire mintegy félóráig tartó feleselés támadt. Midőn megunták emberei, Velazquez Juan a maga nyers modorában közbekiáltott: "Mit használ mindez, uram; itt nincs választás. Vagy jön jószerével velünk, vagy elvérzik kardcsapásaink alatt. Ezt kell neki megmondani." Montezumát ez nagyon meglepte s tolmácsukat kérdezte, hogy mit mond ez az ember. Mire az elég okosan válaszolt: "Ne késedelmezzél, kegyelmes úr! és menj velük; ha ezt megteszed, a legnagyobb tisztelettel fognak irányodban viselkedni, ha pedig nem, akkor már csak néhány percz van hátra életedből."

Montezuma még vonakodott egy kissé, fiát és két leányát akarta kezesekül átadni; de a spanyolok hajthatatlanok maradtak s igy végre beleegyezett az elmenetelbe. Alig hogy ezt kifejezte, Kortez és kisérete a legnagyobb tiszteletet tanusitotta irányában, kérték őt, ne aggódjék, bocsásson meg nekik és mondja meg vezéreinek, hogy saját akaratából, Viczli-puczli és a pogány papok beleegyezésével kiséri el Kortezt.

Előhozták pompás székét s udvarával, mint rendesen, elhagyta palotáját s Kortez lakásába ment. Ott, bár minden rendelkezést megtettek, hogy meg ne ugorhasson, Kortez s a spanyolok egytől-egyig odatörekedtek, hogy szórakoztassák s helyzetét tűrhetővé tegyék.

Nemsokára megjelentek a mexikói előkelők és rokonai, hogy nála tisztelegjenek. Kérdezték tőle, miért jutott fogságba s vajjon ne kezdjék-e el a háborut. Montezuma azonban igy felelt: "Kedvtöltésül akarok néhány napig a teul-ok közt lakni és majd tudatom veletek, ha szándékomat megváltoztatom; tartsátok fenn a békét a városban s ne aggódjatok miattam. Viczli-puczli, kit a papok megkérdeztek, helyesli tettemet."

A fejedelem rendes szolgaszemélyzete által volt környezve s ugy élt, mint azelőtt. Elvégezte királyi teendőit, átvette az adót és igazságot szolgáltatott. A kormányzók, a kiknek dolguk volt vele, a tisztelet ugyanazon jelei közt jöttek hozzá, mint előbb; kivánságukat e czélra vásznon készitett rajzokban terjesztették eléje és a legfontosabb tárgyakat csinos pálczácskákkal jelölték meg. Két biró, a ki ilyenkor mindig Montezuma mellett állott, megmondta véleményét, mire ő néhány szóval kifejezte határozatát. Azok, kik itéletére vártak, három meghajtással és anélkül, hogy megfordultak volna, vagy csak egy szót is szóltak volna, elhagyták a termet s eltávoztak.

Montezuma elfogatása után néhány napra foglyokként hozták ama vezéreket, melyek Escalantéval a viszályt kezdték. Mit mondott nekik Montezuma, nem lehet tudni, elég az hozzá, hogy elküldte őket Kortezhez, hogy itéljen fölöttük.

A mexikói vezérek erősen állitották, hogy ők csak azt tették, a mit uralkodójuk parancsolt. Ezt Kortez a fejedelemmel tudatta s hozzátette, hogy a fejedelem parancsai szerint annak, a ki mást megöl, meg kell halnia s azért a mexikói vezéreket Montezuma palotája előtt megégettette.

Ezen kemény büntetésnek, nagy hatása volt. Azonnal elterjedt híre egész Új-Spanyolhonban és azon parti lakók, kik Escalantét legyőzték, megijedtek s nem szegültek többé ellen a spanyoloknak.

Azalatt, mig az itéletet az indusokon végrehajtották, Montezumát Kortez lánczra verette. Eleinte ellenkezett, végre mégis megengedte; a vezér a kivégeztetés után maga vette le lánczait s biztositotta őt arról, hogy testvérileg szereti s hogy bármily hatalmas uralkodó, mégis még több országot fog neki szerezni s nem fogja őt gátolni többi palotáinak látogatásában.

Montezuma, habár tudta, hogy mindez csak színlelés, könyeket hullatott s azt mondta Korteznek: "Még nem fogadom el ajánlatodat. Rokonaim és nagyjaim mindennap háborút kivánnak s erőszakosan akarnak megszabaditani. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudom őket fékezni; ha elhagyom lakástokat, hatalmukban vagyok s fővárosom a legvadabb forradalomnak lesz színhelyévé; ha nem teszem meg, mit tőlem kivánnak, más fejedelem fog választatni. Most csak az tartja még féken őket, hogy Viczli-puczli maga kivánja, hogy fogságtokban maradjak." Montezuma ezen engedékenységének megérthetésére szükséges tudni, hogy Aguilar Kortez megbizásából titkon tudatta a fejedelemmel, hogy nem használna semmit sem, ha őt mindjárt szabadon is akarná bocsátani, mert a tisztek és a katonák megakadályoznák lakásuk elhagyásában. Kortez Montezuma ama békés nyilatkozatait szivesen fogadta, őt megölelte, sőt kivánságára átengedte saját apródját, Orteguillát is, a kit a fejedelem megszeretett volt s a ki már egy kissé értette a mexikói nyelvet is. Montezuma ezután nem sokára belenyugodott sorsába és mindenki iránt, a ki csak közelébe jött, szivességet tanusitott.

IX.

(Grado Alonzo. Sando. Velasquez, Narvaez. Alvarad.)

A mexikói vezérek meg voltak büntetve, Montezuma meg volt nyugtatva s igy Kortez legfőbb gondja maradt Vera-Cruzba új parancsokat küldeni. E végből Grado Alonzot, egy ügyes, okos embert, de rossz katonát választott ki; ez, midőn Vera-Cruzba érkezett, egyebet se csinált, mint a meghóditott tartományokból szedte be az adót, lakmározott és kártyázott, sőt még az őrséget is Velasquez Diego pártjára akarta vonni. Kortez ezt megtudta s azért Sandoval Gonzalot küldte oda, ki azután Kortez bizalmának teljesen megfelelt, Gradot lánczokon Mexikóba küldte és gondoskodott, hogy Kortez megbizása szerint, két kovács szerszámaival, továbbá a szétrombolt hajók horgonyai, vas felszerelése, a vitorlák, szurok és egy iránytű is Mexikóba jusson. Ez utóbbi dolgokat azért kivánta elküldetni, mert a mexikói tón két hadi naszádot akart épittetni.

Mig a hajók épitéséhez szükséges szerek megérkeztek, rendes életmódjukat folytatták a spanyolok Mexikóban; vezérük mindent megtett, hogy Montezuma fogságát tűrhetőbbé tegye. Reggel, a mint imádságát elvégezte, több tisztjeivel a fejedelemhez ment, tudakozódott hogyléte felől, kérdezte, mily parancsokat kiván általa végrehajtatni és oly dolgokat beszélt el, melyek alkalmasaknak látszottak arra, hogy őt szórakoztassák. Ez oly jó hatásu volt, hogy Montezuma egykor maga mondta, hogy egészen jól érzi magát fogságában; ez oly nyilatkozat volt, melyet Olmedo lelki atya több hasznos és szent tannak előadására használt fel.

A fejedelem Kortezzel néha egy játékba is bocsátkozott, melyet totolok-nak neveztek. E játéknál kis, sima golyókkal dobáltak, s a ki ötször golyót talált, az nyert. Egykor, midőn Alvarada Pedro jegyezte Kortez dobásait, mindig egygyel többet irt. Ezt Montezuma észrevette s mosolyogva mondta: "Nekem sehogy sem tetszik, ha Tonatio (igy nevezték az indusok Alvaradot) jegyzi Kortez dobásait; mindig néhány Ixoxol az ő rovására esik;" a mi annyit tett, hogy csal. E megjegyzésre mindannyian hangos nevetésben törtek ki, mert az az Alvarado, habár szép férfi és jó modoru volt, beszéd közben mindig nagyitott. A játéknál a nyereséget, a mi rendesen szép arany- vagy más ékszer volt, a nézők kapták. Kortez az övét Montezuma rokonainak vagy szolgáinak adta, ez pedig a spanyol katonáknak, a kik körülötte szolgálatokat teljesitettek. Montezuma néha sokat vesztett, de sohasem vesztette el szeretetreméltóságát s a veszteség csak fokozta vídámságát; egyáltalában igen bőkezü volt s a spanyoloknak mindennap szép ajándékokat adott.

A mint a hajók épitéséhez szükséges szerek megérkeztek Mexikóba, Kortez megmondta Montezumának, hogy két hajót akar épittetni, melyekkel a tón séta kedvéért is hajózhatnak; megkérte őt, parancsolja meg ácsainak, hogy hozzanak az épitéshez szükséges fát és segitsenek Lopez és Nunne hajóépitőknek. A fát, melyet csak négy óra járásnyiról hoztak, igen rövid idő alatt előteremtették s a hajók is nemsokára készen voltak.

Ez időben egy alkalommal Montezuma azon óhaját fejezte ki, hogy szeretne templomába menni és az isteneknek áldozni: "Ezt nemcsak azért kivánom", mondta, "hogy ájtatoskodni akarok, hanem azért is, hogy rokonaimnak és hivatalnokaimnak, kik folytonosan kiszabaditani és veletek háboruzni akarnak, megmutassam, hogy nem vagyok kényszeritve a nálatok lakásra, hanem Viczli-puczli akarata szerint teszem."

"Vezéreidnek és papjaidnak", válaszolt Kortez, "ez nagyon könnyen alkalmat szolgáltathatna, hogy téged hatalmukba keritsenek és bennünket megtámadjanak. Én féltem életedet és félek a veszélytől, mely életedet ily harczban fenyegetné. Mind a mellett nem akarok akadályt eléd görditeni, csak ne indulj nagyon korán és ne engedd meg az emberáldozatot, a mi oly nagy bűn az igaz Isten előtt. Sokkal jobban tennéd különben, ha nem mennél templomodba s a helyett a mi oltárunknál a szűz Mária előtt imádkoznál."

"Nem fogom megengedni az emberáldozatot", válaszolt Montezuma, "s csak azt kivánom, hogy nagyjaimtól kisérve, a szokásos fénytől övezve mehessek fel a templom lépcsőin." Ezt megengedte Kortez és négyen tisztjei közül 50 katonával elkisérték, Olmedo lelki atyja is velök ment, hogy ha az igéret ellenére mégis embert akarnának áldozni, megakadályozza. Igy mentek végig a városon, Montezuma a szokott fény által környezve; midőn a templomhoz értek, már számos pogány pap várt reájok. Ezek még éjjel megöltek vagy négy indust s nem hagytak fel gyalázatos áldozataikkal, bármit is mondtak volt ellene Kortez és Olmedo. Az áldozat nem soká tartott. Montezuma visszatért lakására a spanyolokhoz és igen jókedvű volt, arany ajándékokat is osztogatott azok közt, kik vele voltak a templomban.

Nem hiányzottak mind a mellett, kik, hogy a spanyoloktól megszabaduljanak, Montezumával is szembe szálltak. Igy Cacamatzin a tezkukoi fejedelem, a cojohuakani, iztapalapani és tlakupai fejedelmekkel összeesküdött, hogy a spanyolok elüzésére mindent meg fog tenni. Csak Montezuma segélyével tudtak e nagy veszélytől megszabadulni; ő ugyanis Kortezzel egyetértőleg e fejedelmeket titkon elfogatta és Mexikóba hozatta, hol Kortez őket lánczra verette. A spanyolok élete ekkor már folytonosan veszélyben forgott. Minden oldalról fenyegette őket a halál és ellenségeik már örültek, hogy húsukat megizlelhetik. Azonban a jó Montezuma minden intézkedésükben segédkezet nyujtott nekik és a spanyolok szerencséje, hogy népe, fogságának daczára, mindenben engedelmeskedett. De a spanyolok törekedtek is neki minden hálájukat s elismerésüket kifejezni. Senki se ült le jelenlétében, még Kortez sem, hacsak ő nem szólitotta fel rá. De nem is esett nehezükre tiszteletet és szeretetet tanusitani iránta, mert valóban szivből szerették őt és joggal, mert magaviselete mindig olyan volt, mint egy tekintélyes fejedelemé.

A fejedelmek elfogatása után Mexikóban és az egész országban teljes béke uralkodott. Ezért figyelmeztette Kortez Montezumát, fizessen adót és kérte, hogy előbb, szokás szerint, esküdjön ő felségének alattvalói hűséget. Montezuma magához hivatta nagyjait; nyolcz nap alatt meg is jelentek elegendő számban, csak a leghatalmasabb kaczikája maradt ki és szökött az ország belsejébe, a hol életét biztositottnak hitte.

A nagyok gyülésén Montezuma beszédet tartott s rávette embereit a meghódolásra.

Az egész gyülekezet késznek nyilatkozott megtenni azt, mit a fejedelem kiván; amellett azonban mindnyájok szeméből a könyek törtek elő. Montezuma haladék nélkül elküldte egyik tisztviselőjét Kortezhez azon jelentéssel, hogy holnap fognak a spanyol királynak hódolni.

A hódolat ünnepiesen megtörtént, Kortez, a tisztek s a legénység többségének jelenlétében; jelen volt Kortez titoknoka Fernandez Pedro is. A mexikóiak mind mélyen meg voltak hatva s Montezuma maga is könyezett.

Egyik napon Kortez a hatalmas Montezumával beszélgetvén, szóba jött a bányászat; kérdezősködött tőle, vannak-e országában folyók, melyekből aranyport lehet nyerni, ő szeretne néhány embert oda küldeni. Montezuma jelölt is ki két olyan helyet, hol aranyat nagyobb mennyiségben találhatni; ez alkalommal egy darab vásznat is mutatott, melyen Panuko-tól északra egész Tabakoig, mintegy 40 óra járásnyira, minden folyó és öböl a legpontosabban fel volt jegyezve.

Kortez a fejedelem utasitásaihoz képest Zakatulába két bányászszal Gonzalo hajókormányost küldte el; a tzapotekok és chinantekok tartományába pedig Pizarrot, egy fiatal tisztet, ki neki rokona volt. Ezt négy bányász és több előkelő mexikói kisérte. Azonkívül Ordas Diego engedélyt kért Korteztől, hogy a Guakasualko folyót és a mellette levő tartományokat megvizsgálhassa. Kortez Ordasnak az engedélyt a távozásra csak némi vonakodás után adta meg, mert nem szivesen volt el nála nélkül.

A kiküldöttek a kitűzött időre szerencsésen viszszaérkeztek azon örvendetes hírrel, hogy találtak aranyat s hogy Zakatulában s a chinantekok tartományában jó kezelés, mellett sok aranyat lehetne találni. Kortez ennek nagyon megörült, s mivel meggyőzödött, hogy van az országban arany, felszólitotta Montezumát, hogy igéretéhez mérten hajtsa be a császár részére az adót. Montezuma kiadta rendeletét s az adó a tartományokból elegendő bőven be is folyt.

Midőn már együtt volt az adó, Montezuma a vezért és vele együtt többet magához hítt s átadta ura és császára részére. Beszédét, melyet ez alkalomból tartott, igy végezte be: "Én részemről uralkodótoknak átengedem atyám összes kincseit, a mely itt lakástokban van s melyet, mint tudom, láttatok, de hozzá nem nyultatok. De ha Spanyolhonba levelet küldtök, meg kell irnotok: ez Montezumának, a császár hű alattvalójának adója. Néhány drágaság, a mit még hozzá tehetek, hiszem, szintén tetszeni fog neki; igen szivesen oda adnék mindent, a mim van, de az már csak kevés, mert majd minden ékszerem kezetek között van már."

Elbámulva nagylelküségén, levették kalapjukat s megköszönték ajándékait. - Ő beváltotta igéretét, mert udvarmestere nemsokára átadta nekik atyja kincseit. Ez oly óriási volt, hogy három napra volt szükség, mig a ládákból mindent kivehettek, habár Montezuma aranymivesei is segitettek e munkában. Az egész kincsből három rakást csináltak és az ezüst és más értékes dolgokon, továbbá a talált aranyporon és rudakon kivül aranyértékben 600,000 pesora (egy peso a mi pénzünk szerint 2 frt) rugott. Ezután aranyat és ezüstöt három hüvelyk hosszu és ugyanoly szélességű rudakba olvasztottak.

Ezen drágaságokhoz Montezuma még pompás drágaköveket, nagy és ritka szép chalchihui-t, három gyöngyökkel sűrüen kirakott íjat és más számos értékes dolgokat adott.

Kortez egy vas bélyegnyomót csináltatott; ezzel a királyi tisztviselőknek minden aranyat meg kellett bélyegezni; azután csináltatott vasból súlyokat 25, 12 1/2 és 2-fontosokat, melyekkel később az aranyat megmérte.

Eleinte Kortez az osztozkodást el akarta halasztani addigra, mig több lesz; de a legénység legnagyobb része azt követelte, hogy azonnal megtörténjék; ugy tünt fel ugyanis nekik, hogy a három rakás néhány nap alatt kisebb lett s gyanuba vették Kortezt s fő embereit. Igy hát megkezdődött az osztozkodás.

Először elvették a királyi ötödöt, azután az egyezség szerint a Kortez részére eső ötödrészt. A többit a legénység közt kellett volna szétosztani. De Kortez felszámitotta a vállalatra Kubában tett kiadásait, azután a Spanyolhonba küldött ügyvivőkét, továbbá félretette Velasquez Diego részére az elmentett hajók értékét, a vera-cruzi 70 emberből álló őrség osztalékát, a Tlascallában és Almeriánál megölt lovak árát. Ekkor végre a legénység kielégitésére került volna a sor; de még ekkor is kettős részt adtak a két papnak, a tiszteknek és lovasoknak, a puskásoknak és íjászoknak. Szóval levonást levonás követett és igy a katonák közt a legtöbbnek oly kevés jutott, hogy néhányan a rájuk eső részt el sem fogadták; persze ez azután mind Korteznek maradt s hozzá az igy kijátszottaknak még hallgatniuk is kellett, mert a beszéd mit sem használt volna. Néhányat Kortez lecsititott, a leghangosabbakat ajándékok által birta hallgatásra. Tisztei közül sokan a mexikói aranyművesek által nehéz lánczokat készittettek maguknak s Kortez maga is szép asztali szereket rendelt meg a maga számára. Még a katonák közül is, a kik elég okosak voltak s titokban zsebeltek, pénzüket hasonló módon használták fel; azután nagy összegekre kezdtek játszani s igy sok drágaságot elpocsékoltak.

Az osztozkodásnál a részrehajlás általános elégületlenséget szült, miközben némelyek azt is mondták, hogy a vezéri és tiszti asztal élelmiszert is többet nyel el, mint a mennyit kellene. Ez Korteznek is tudomására jutott, magához hivatta embereit és igen hízelgő módon szólt hozzájuk: ő igen jól érzi, hogy azt, a mije van, a barátságuk szerezte meg; ő nem kivánta az ötödöt, ők, a katonák ajánlották neki. Ha valakinek valamire szüksége van, azt sajátjából is megszerzi neki; különben az eddig szerzett arany még semmi ahhoz képest, a mi ez ország hatalmas városaiban és bányáiban össze van halmozva, abból majd mindnyáját egytől egyik gazdaggá teheti. Mindezt igen megnyerően tudta előadni, s a kinél ez sem használt, annak titokban ajándékot adott s még többel biztatta. Az élelmiszereket pedig ezentúl oly lelkiismeretesen osztották fel, hogy egy katona sem kapott kevesebbet, mint maga Kortez.

A fejedelmi kincseken alig osztozának meg a spanyolok, máris a legnagyobb elégedetlenség és gyülölet vett erőt az indusokon, a miért az isteneknek szánt aranyat a spanyolok kapták.

Egy napon Montezuma igy szólott Kortezhez:

"Malinche, levert szivvel tudatom veled s mindnyájatokkal, mit követelnek tőlem, papjaimtól s fővárosomtól isteneink. Harczolnunk kell veletek s titeket megölnünk vagy legalább kényszeritenünk, hogy ez országot elhagyjátok és visszaköltözzetek a tengeren túlra. Ha jó szántotokból mentek, mielőtt a harcz megkezdődnék, azt ugy látszik nekem, jobban szeretnék. Ezt meg kellett mondanom, Malinche, s most olyan határozatot hozhattok, a milyent tetszik, de gondoljátok meg, életetek forog koczkán."

Kortezt és tisztjeit e beszéd gondolkodókká tette és nem ok nélkül; mert a mint a fejedelem szavaiból látszott, a veszély a lehető legnagyobb fokot érte el. Végre Kortez felelt: "Fogadd köszönetemet ezen tudósitásért, nagyon sajnálom, hogy most nincsenek hajóink, melyekkel elutazhatnánk, azután nem is mehetünk el anélkül, hogy tégedet, ez ország uralkodóját, magunkkal ne vinnénk, mert kötelesek vagyunk tégedet császárunknak bemutatni. Kérlek tehát, fékezd papjaidat és alattvalóidat addig, mig a parton három hajót épitünk. Ezzel egyszersmind a magad jólétéről is gondoskodol, mert ha megkezded a háborút, mindannyian menthetetlenül elvesztek. Ha továbbá jó szándékunkról meg akarsz győződni, küldj két tisztet hajóépitőinkkel a parthoz, hogy a szükséges fát levágassák és az épitésnél segédkezet nyujtsanak."

Montezuma, a mint hallotta, hogy neki is el kell Kortezzel mennie, még szomorubb lett, mint azelőtt; mind a mellett kirendelte a kivánt tiszteket és ácsokat, Kortez is elküldte hajóácsait, Lopezt és Nunnezt, Vera-Cruzba, hol a hajóépitéshez komolyan hozzáfogtak.

Velasquez Diego, a kubai helytartó, mindenképen áskálódott Kortez ellen, s azért egy hajóhadat is akart ellene felszerelni. Nagy fáradság- és erőfeszitéssel összehozott 19 hajót, s minden szükségesekkel ellátta; volt a hajókon 1400 katona, 20 ágyú a szükséges puskapor és golyó, 80 lovas, 90 íjász, 70 puskás. A hajóhad vezérévé Narvaez Pamfilot nevezte ki, s ez szerencsésen meg is érkezett San Juan de Ulua kikötőjébe. A kikötő környékén volt néhány Kortez által aranykeresés végett kiküldött katona, közülük három vezéréhez hűtlen lett és Narvaez pártjára állt és eljutva a hajókra, dicsérte Istent, hogy megszabadult Kortez uralmától. Az egyik, kit Cervantesnek hittak, elment Narvaezhez is és azt mondta neki: "Oh Narvaez, Narvaez, neked kedvez a szerencse, éppen kedvező pillanatban jössz! Kortez, az áruló, éppen most több mint 700.000 piaszter értéket harácsolt össze s nem jó lábon áll katonáival, mert sokat megtartott abból, a mi őket illette volna."

Elmondták, hogy innen nem messze van az általuk alapitott Vera-Cruz is, melynek parancsnoka valami Sandol, de a melynek őrsége igen gyenge.

Megtudta a hajók megérkezését Montezuma is, sőt titkon követeket is küldött ajándékokkal Narvaezhez. Ez az ajándékokat viszonozta és mindenféle rosszat mondott Kortezről, többi között azt is, hogy ő azért jött, hogy Kortezt embereivel együtt leölje vagy foglyokká tegye s az általuk okozott bajokat orvosolja. Mindezen hírek Montezumát megörvendeztették, mert hitte, hogy Narvaez lesz a győztes. Titkot csinált azonban belőle s csak midőn félt, hogy Kortez is megtudja, mondta el annak: "Éppen most hallom, Malinche, hogy spanyol hajók vannak a kikötőben, melyben te partra szálltál. Persze te azt tudod s hogy nekem nem szóltál semmit sem, az búsit; annak azonban igen örvendek, hogy most testvéreiddel hajóra szállhatsz és Spanyolországba visszatérhetsz; igy legalább minden zavarnak vége lesz."

"Hála legyen a Mindenhatónak, ki éppen a kellő pillanatban küld segélyt!" - volt rá Kortez válasza. Azonban mindjárt rá aggódni kezdett, hátha a hajókat Velasquez Diego küldötte ellene; a mint erről biztos tudomást szerzett, ajándékokat osztogatott ki katonái közt, igéreteket tett s kérte őket, maradjanak hozzá hívek. Ezt meg is igérték, annál könnyebben, mert a hajóhad parancsnokáról még mit sem tudtak.

Narvaez, ki Kortez helyzetét a szökevények útján ismerte, követeket küldött Sandovalhoz Vera-Cruzba, hogy a vár átadására felszólitsák. Sandoval nemcsak hogy semmit sem akart róla tudni, hanem midőn a küldöttek követelők kezdtek lenni, őket megkötöztette s indus teherhordóknak átadta; ezek hátukra vették és siettek Mexikó felé s mivel a teherhordók folyton újakkal váltakoztak, a küldöttek négy nap alatt Mexikóban voltak. Kortez azonnal megszabaditotta köteleiktől s megvendégelte őket, sajnálatát fejezte ki Sandoval bánásmódja fölött, igen szivesen bánt velők, ajándékokat adott nekik, szóval annyira megnyerte őket a maga részére, hogy később Velasquez előtt is Kortez ügyét pártolták.

Korteznek éleslátását semmi sem kerülte ki és oly itélőtehetsége volt, hogy minden bajban azonnal feltalálta magát; de az is igaz, hogy megbizható tiszteknek és katonáknak volt vezére, kik a harczban karjaiknak s a tanácsban eszöknek hasznát tudták venni.

Kortez, hogy e bajból meneküljön, levelet küldött Narvaeznek, melyben legnagyobb szolgálatkészségét fejezé ki; kérte, hogy az indusokat fel ne lázitsa, mert az mindkettőjük vesztét okozná. Ezen levéllel együtt még olyanokat is küldött, melyek barátaihoz voltak intézve és amellett nekik és társaiknak ajándékot is juttatott. Hasonló megbizással elküldte Narvaez hajóira Olmedo atyát is, ki aztán sokat tudott beszélni Kortez bőkezüségéről s aranykiosztogatásával bizonyitgatta is. A legénységnek ez annyira tetszett, hogy sokan azt gondolták magukban: "Vajha már Korteznél volnánk!" s néhányan át is szöktek Sandovalhoz. Az elégületlenséget Narvaez táborában fokozta Narvaez önkénye és különösen fösvénysége, melynél fogva a Montezuma által küldött ajándékok közül egy darabot sem adott bajtársainak, sőt meghagyta udvarmesterének: "Vigyázz, nehogy elveszszen belőle valami; lajstromot készitettem az egészről!" Ez nagyon rosszul hangzott ahhoz képest, a mit Kortezről beszéltek és már majdnem lázadás tört ki.

Kortez mindezt, valamint Narvaez ellene való készülődéseit is megtudta a szökevényektől, megmondta saját katonáinak is és igy elhatározta azok beleegyezésével, hogy Narvaez támadását ne várják be, sőt inkább megelőzik.

Montezuma őrizetére Alvarado Pedro maradt vissza azokkal, kiknek nem volt kedvük Mexikót elhagyni. Kortez már a spanyol hajók megérkezte előtt nagymennyiségű kukoriczát rendelt meg a tlascallaiaknál, ezt átadta Alvaradonak. Lakásukat megerősitették, az ágyúkat felállitották és annyi puskaport hagytak hátra, a mennyit csak lehetett; azonkivül visszamaradt 10 íjász, 14 puskás és 7 ló, a mi tökéletesen elég volt, mert az udvarokban ugy sem igen lehetett a lovaknak hasznát venni; összesen 83 ember maradt Mexikóban.

X.

(Sandoval. Kortez. Narvaez. Alvarado.)

Miután Montezumától és a visszamaradt társaktól elbúcsuztak a spanyolok, lehetőleg kevés podgyászszal útnak indultak Cholulla felé; innen Kortez követeket küldött a tlascallai kaczikákhoz, azon kérelemmel, küldjenek segélyére 4000 fegyverest. A visszatérő követek hoztak ugyan nagymennyiségü élelmiszert, de fegyveres segitséget nem; a kaczikák indusok ellen igen, de lovak és ágyúk ellen nem akartak segélyt nyujtani. Kortez azután Sandovalhoz is küldött parancsot, hogy jöjjön a vera-cruzi helyőrséggel Tapaniquetába. Sandoval 60 emberével csakugyan csatlakozott is Kortezhez, ki meredek s a lovakra nézve teljesen járhatatlan utat választott, hogy Narvaez emberei ne vehessék észre közeledtét.

Olmedo lelkiatyát még egyszer elküldte Kortez egy levéllel Narvaez táborába; ebben a levélben elmondta, hogy ő és katonái csak Istennek és császáruknak akarnak szolgálni és felszólitotta őt, küldje el három nap alatt császári meghatalmazását; ha ezt megteszi, kész neki engedelmeskedni, ha pedig nem mutathatja fel, menjen vissza Kubába és ne okozzon zavarokat az országban; mert ezért kénytelen lesz ellene harczolni. Minden bajért, melylyel a küzdelem járni fog, ő lesz felelős. Olmedo atya megbizásában eljárt s még néhányat Narvaez tisztjei közül Kortez részére meg is tudott nyerni.

Kortez mindjárt eleinte, a mint Narvaez megérkeztéről és szándékáról értesült, egy emberét, Tovillát, ki a dzsidával igen ügyesen tudott bánni, elküldött volt a Tsinantekokhoz, kik a mexikóiaknak halálos ellenségei voltak s kitűnő, hosszuságukról híres dárdákat tudtak késziteni, melyeknek végét tűzkő-hegygyel látták el. Ezt tudta volt Kortez s azért kért ama néptől 300 olyan dárdát, melyeket azután rézhegygyel láttatott el. A mint Tovilla a dárdákkal megérkezett, Kortez szemlét tartott emberei fölött; összesen 260-an voltak, beleszámitva a tiszteket, dobosokat és trombitásokat, ezek között volt öt lovas, két tüzér, néhány íjas és puskás. Csekély szám s azért a legnagyobb elővigyázattal haladt előre.

Narvaez táborában, Sempollában észrevették, hogy Kortez követe rábeszéléssel és ajándékok osztogatásával többeket megnyert Korteznek, hát több tiszt figyelmeztette vezérét, hogy legyen óvatos és támadásra készen.

A sempollai vastag kaczika is aggódott, mert az aranyat, mit Korteznek kellett volna fizetni, Narvaeznek adta át; azért midőn megtudta, hogy Sempollához közeledik, Narvaezhez ment és figyelmeztette őt a közelgő veszélyre: "Hogy mersz oly könnyelműen szembeszállani?" mondá neki, "azt hiszed, hogy Malinche és a többi teul is, kik őt kisérik, olyan mint te vagy? Hidd el, ha nem ügyelsz, ma vagy holnap itt teremnek és mindnyájatoknak nyakát szegik".

E beszéden nevettek ugyan a spanyolok, mind a mellett Narvaez élet-halálharczot hirdetett Kortez ellen, Azonkivül egész katonaságát Sempollától egy órányi távolságra táboroztatta. Ekkor azonban szakadatlanul erős eső esett, mit Narvaez tisztjei, kik nem voltak a táborozás bajaihoz szokva, nem igen szivesen tűrtek. "Mily könnyü szerrel", mondták vezéröknek, "lehet oly maroknyi népet legyőzni, minő a Kortezé; valóban becstelen dolog, ha mi mindnyájan harczolunk ellenük. Ha az ágyúkat kiállitjuk a helység elé, 40 lovast néhány könnyü fegyverzetü gyalogossal a folyó-átjárathoz, 20 lovast pedig melléd rendelünk, - már nagyobb óvatosságot tanusitunk, mint a minőre szükség van. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy Kortez embereivel főhadiszállásunkon meg mer támadni. Ne hidd azt, mig embereinek harczi zaját nem hallod, s akkor fogadd őket ugy, a mint megérdemlik."

Igy rábeszélték Narvaezt, hogy embereivel térjen vissza a helységbe s csak két katonát, Carrascot és Hurtadot hagyjon a folyam átjáratánál, mint előörsöket. Ugyanakkor kihirdette Narvaez, hogy a ki Kortezt vagy Sandovalt élve vagy halva kézre keríti, 2000 piasztert kap.

Kortez csapata, mielőtt Narvaez embereivel összeütközött, az éjt Sempollától mintegy két órányira egy gyönyörű, réten töltötte. Kortez itt összegyüjtötte embereit s egy beszédet tartott. Először a kubai készülődésekről szólott s azután igy folytatta; "Ama sziget helytartója engem nevezett ki vezérré, nagyon jól tudjátok, hogy saját kénye és nem az vezette őt e dologban, hogy nálam alkalmasabb egyént nem talált volna, azt is tudjátok, hogy gyarmat alapitását czélozta, később azonban vállalatunk által csak kereskedelmi hasznot akart kivívni és én csakugyan már be is akartam számolni Velasqueznek Kubában, midőn ti kényszeritettetek, hogy, itt a császár nevében gyarmatot alapitsak és Új-Spanyolhon felett a fővezérséget elfogadjam addig, mig ő felsége ez ügyben intézkedik. Mi azután ő felségének véghez vitt dolgainkról körülményes jelentést tettünk, tudósitottuk ez országok kiterjedéséről, arany- és ezüstbányáiról, végre kértük, s ezt hangsúlyozom, ne adományozza senkinek az új-spanyolhoni helytartóságot mindaddig, mig küldötteinket ki nem hallgatta; mert hiszen félnünk kellett, hogy Fonseca püspök azt Velasquez Diego vagy más valamely rokona részére fogja kérni. Pedig az ország elég nagy, gazdag és hatalmas arra, hogy a császári család valamely tagja birja. Ezen üzenettel küldtük mi meg uralkodónknak minden aranyunkat és ezüstünket, fáradozásunk összes jutalmát. És valóban mennyit kellett fáradoznunk! Mily szükséget szenvedtünk a tengeren! Mennyi fájdalmat tűrtünk nedvesség és szól, hó és az élelmiszerek hiánya folytán! Mily nehéz küzdelmeken mentünk keresztül Tabasco, Almeria és Cholullánál! Bizonyára senki sem fogja elfelejteni ama menetünket a hegyszorosokon át, hol Montezuma hatalmas seregei vártak reánk és elzárták utunkat. Bevonultunk Mexikóba, de mily gyakran fenyegetett ott is a halál! Valóban elszorul az ember szive, ha mindezekre gondol. Több mint ötven bajtársunk elesett a küzdelmek közepett, mi többiek pedig mindnyájan sebhelyekkel vagyunk megrakva, azonkivül hányan áldozták fel vagyonukat is e vállalatért! De hiszen ki volna képes fáradalmainknak hű képét adni?

"Most pedig, midőn már az Istenért és császárért tűrt szenvedésünknek vége szakadna, megjelenik bőszülten Narvaez és mindnyájunkat meg akar ölni! Felségsértőknek, rablóknak és gonosztevőknek nevez bennünket és még Montezumát is ellenünk izgatja!"

Nagy szavakban dicsérte ezután katonáinak vitézségét s igy folytatta: "Eddig csak életünkért harczoltunk, de most becsületünk is koczkán forog. Ha legyőzetünk, mitől Isten óvjon, a szolgálatokat, miket Istennek és császárunknak tettünk, bűnnek fogják bélyegezni. Gyilkolással és rablással fognak vádolni, mig tulajdonképen Narvaez és emberei a rablók és gyilkosok, kik ez országot császárunk ellen izgatják. - Saját és császárunk becsületét, életet és vagyonát kell tehát megvédenünk, ezért hagytam én el Mexikót, bizva Istenben, a ti bátorságtokban és hűségtekben."

Erre mindnyájan azonnal mindhalálig hűséget esküdtek vezérüknek. Korteznek ez tetszett. "Bizalmam", mondá "igazolva van, a jutalom nem fog elmaradni, vagyon és tekintély lesz osztályrészünk. Ámde e háboruban nemcsak bátorságra, hanem különösen okosságra és óvatosságra van szükség."

Ezután kiadta rendeleteit. Első feladatul a 18 ágyú elfoglalását tűzte ki s ennek megoldásával a 60 legifjabb katonát bizta meg; a csapat vezetését Pizarrora ruházta. Az ágyúk elfoglalása után Sandovalnak más 60 emberrel Narvaezt kellett foglyul ejteni, a ki egy magas áldozati templomban lakott. Egyszersmind tudatta Kortez, hogy a ki Narvaezt először ragadja meg, kap 3000 piastert, a ki másodszor, 2000-et, s a ki harmadszor, 1000-et.

Ezeket elrendezvén, Kortez még egyszer szót emelt: "Jól tudom ugyan, hogy az ellenségnek négyszer annyi embere van, mint nekünk. Ámde azok nincsenek szokva a fegyveres szolgálathoz; sokan nem szeretik vezérüket, sokan betegek s mindnyájukra nézve meglepő rögtöni megjelenésünk; nem is fognak heves ellenállást tanusitani, mert tőlünk több ajándékot kaphatnak, mint Narvaeztől. Erősen bizom tehát győzelmünkben; Isten után egyedül a ti bátorságtok fogja azt eldönteni, ti fogtok határozni a dicsőség fölött, melyet a jelen és utókornál arathatunk. Jobb a csatában elesni, mint szégyent aratva, életben maradni!"

Kortez kiadta a parancsot az indulásra Sempolla ellen. Megszólaltak a dobok s Pizarro csapata nyitotta meg a menetet.

A legnagyobb csendben haladtak a város melletti folyóig, hol Carrascot elfogták. Hurtadonak, Narvaez második előörsének azonban sikerült megszökni s fellármázta Narvaez embereit. A folyón, habár egy kissé megdagadt volt is, könnyű szerrel átjutottak. A kikre az ágyúk elfoglalása volt bizva, a lándzsákat előre tartva rohantak az ágyúk torkának; rohamuk oly meglepő volt, hogy az ellenséges tüzérek csak négy golyót küldhettek ellenük; ezek közül három fejük felett repül el, a negyedik három katonát talált. A harcz az ágyúk körül csak kevés ideig tartott, az ellenség közül 6-7 elesett, a többi megfutott. E pillanatban rohant Sandoval is csapatával Narvaez lakására; onnan csak ugy repültek a golyók és nyilak; de ez nem tartóztatta vissza Sandoval embereit, hogy a lépcsőkön ne rohanjanak felfelé; a mint a többiek ezt látták, a tüzérekre bizták az ágyúikat s követték Sandovalt. Narvaez éppen öt-hat lépcsőn leszoritotta volt őket, midőn Pizarroval a harcz szinhelyére ért a többi; egyesült erővel bátran nyomultak előre és ugyancsak erősen kellett magukat tartani, mert Narvaez emberei keményen védekeztek, midőn egyszerre csak hallatszott Narvaez hangja: "Szent Isten, végem van, kiszúrták a szememet!"

"Győzelem! győzelem! Kortez részén", kiáltoztak Kortez katonái. "Narvaez meghalt!" A födélen a szalmát felgyujtották. Ekkor felhagytak a védelemmel s Narvaez hatalmukba jutott. Ezalatt Kortez többi katonájával bátran harczolt a helység többi részében. Nagy hasznára volt Korteznek a teljes sötétség, a mely az éjjel uralkodott. Csak akkor lett csendesség, midőn mindenütt elterjedt a híre, hogy Narvaez fogoly s emberei letették a fegyvert.

Kortez nem ismert nyugalmat. A mint a csend helyreállt, Lugo kapitányt azon parancscsal küldte a kikötőbe, melyben a spanyol hajóhad volt, hogy a 18 hajó kapitányait és kormányosait hozza Sempollába. A vitorlákat, kormányokat és iránytűket vitesse partra és gondoskodjék, hogy győzelme híre Kubába el ne jusson. Ha netalán valaki ellenállana, azt tegye rögtön fogolylyá.

Lugo néhány társával elment és a legutolsó pontig végrehajtotta Kortez parancsát. Megjött nemsokára a hajókapitányokkal és kormányosokkal, kiket Kortez azonnal hűségére esketett. A legfontosabb intézkedés ezután az volt, hogy Narvaez emberei fegyvereiket visszakapták, továbbá, hogy leoni Velasquezt és Ordas Diegot egy-egy gyarmat alapitásával bizta meg és mindegyik mellé 120-120 embert rendelt. Ez utóbbi intézkedésnek végrehajtása azonban elmaradt azon szomorú hír következtében, melyet még győzelmi mámora közben kapott. E hír szerint Mexikóban kitört a forradalom, Alvarado erőditményében minden oldalról körül van fogva s minden pillanatban attól kellett tartania, hogy az ellenség az erősséget felgyujtja. Hét embere megöletett, sokan megsebesültek, gyors segitségre van szükség.

E hírt két tlascallai ember hozta, s reá nemsokára Alvarado hasonló tartalmú leveleit is megkapta Kortez.

Csak a jó Isten tudja, mennyire leverőleg hatott reá e hír. Narvaezt a betegekkel s az őrséggel Vera-Cruzba küldte; maga pedig Narvaez embereivel együtt - Kortez ugyanis megnyerte ezeket is vállalatának - készületeket tett, hogy gyors menetekben Mexikóba jusson, midőn megjelent Kortez előtt Montezumának négy előkelő embere s uruk nevében bepanaszolta Alvaradot. Keserves könyhullatások közt beszélte el ama négy ember, hogy midőn ők isteneik tiszteletére Alvarado által megengedett ünnepélyt rendeztek, a spanyol katonák minden ok nélkül előtörtek, a mexikói vezéreket s kaczikákat, midőn tánczoltak, megtámadták, sokat megsebesitettek s megöltek, mig végre a mexikóiak elkeseredettségükben ellenállást fejtettek ki s öt spanyol katonát megöltek. Rosszkedvüen válaszolt nekik Kortez: majd magam fogok elmenni, hogy a bajon segitsek. Erre kiadta a parancsot az indulásra.

XI.

(Alvarado, Tezcuco. Tlacupa. Ordas Diego. Cuitlahuatzin. Montezuma halála)

Gyors menetelésben haladtak előre. Tlascallában megtudták, hogy a mexikóiak Alvaradot mindaddig nyugtalanitották, mig Narvaez fölötti győzelmükről hírt nem vettek; de vizet és élelmiszereket azután sem küldtek neki s ennek következtében nagy szükséget láttak honfitársaik.

Kortez itt szemlét tartott csapatai fölött; volt 1300 katonája, 90 lova, 80 íjjasa és ugyanannyi puskása. E sereget Kortez Mexikó lecsendesitésére elégnek tartotta, annyival inkább, mert mintegy 2000 tlascallai fegyveres is csatlakozott hozzá.

Tezcucoban, egy szép, nagy városban vehette először észre, hogy nem számithat szives fogadtatásra, mert senki sem jött elébe, hogy üdvözölje.

Junius 24-én, Szt. János napján érte el Mexikó városát, ámde mennyire külömbözött eme bevonulása az elsőtől. Csak az utczák voltak ugyanazok, Kaczika, tiszt vagy ismerős sehol sem mutatkozott, a házak üreseknek látszottak. Lakásuk udvarán Montezuma jött elébe, hogy Kortezt üdvözölje és győzelméhez szerencsét kivánjon; de Kortez meg sem hallgatta s egy szóra sem méltatta. Rendkivül nehezére esett ez a mexikói uralkodónak, lecsüggesztett fővel szomoruan tért vissza szobájába.

Kortez mindenekelőtt a lázadás oka felől tudakozódott. Azt mondták neki, hogy Montezumát a lázadás nagyon nyugtalanitotta s több katona, kik Alvarado eljárását rosszalták, az állitotta, ha Montezuma alattvalóit nem békére intette, hanem harczra intette volna, egyetlen spanyol sem tartotta volna meg életét a városban.

Alvarado jelentése ellenben másként hangzott: "A mexikóiak fellázadtak, hogy Montezumát kiszabaditsák és istenöknek, Viczli-puczlinak megbizásából megbüntessék a spanyolokat, mert keresztet állitottak fel a templomában. Sok indus el akarta a keresztet vinni, de egyik sem volt hozzá elég erős. Csodának vélték s Montezuma parancsára nem nyultak többé hozzá. Az sem igaz, hogy Narvaez Montezumának izente, hogy odajövetelének czélja az ő megszabaditása s a Kortez embereinek elfogatása. A dolog másként áll. Montezuma, a ki hallotta, hogy mi a sok megérkezett hajót nem a hazamenetelre akarjuk használni, nem kételkedett többé valóságos czélunk felől, mely szerint mi Narvaez embereivel egyesülve, vissza akarunk térni Mexikóba s mindig több és több társat akarunk magunk köré gyüjteni. Ezért Montezuma is helyeselte az indusok tervét, a mely abból állott, hogy először megöljék a városban levő spanyolokat, kiszabaditsák Montezumát s azután kiirtsák a többi idegent is utolsó emberig. Mindezt az indusok könnyen végrehajthatónak tartották, mert azt hitték, hogy ti Narvaezzel harczban vagytok és meg voltak győződve, hogy Narvaez marad a győztes".

Igy akarta Alvarado a maga eljárását igazolni. Kortez azonban azt kérdezte: "Miért támadtad meg hát az előkelő mexikóiakat éppen azon ünnepnél, a melyet megengedtél?"

"Mert", viszonzá Alvarado, "egy mexikói paptól és két előkelő embertől megtudtam, hogy ellenünk a támadást közvetlen az ünnep után akarták megkezdeni".

"Mindezekben" mondá Kortez egész haragosan, "sok a meggondolatlanság, a veszélythozó és kevés a valóság. Ha tetszett az Istennek Montezuma kiszabaditását megakadályoznia, az csak azért történt, hogy azt ne higyje a fejedelem, hogy kiszabadulását isteneinek köszönheti." Erre Kortez elfordult Alvaradotól s a dolgot sohasem emlitette többé.

A dolog azonban ugy állt, hogy Montezuma nem kezdte a harczot Alvarado ellen. Ő mindig békére intette övéit, de azok azt felelték: türelmük már véget ért, a spanyolok őt nem bocsátják szabadon, azonkivül rokonaikat alattomos támadások alkalmával megölik; ők most megtámadják és utolsó emberig leölik a teul-okat.

Ordas Diegot bizta meg Kortez, hogy 400 íjas és néhány lovas kiséretében kémlelje ki a város hangulatát, az ellenségeskedést azonban, a mennyire lehet, kerülje. Alig ért Ordas az útra, midőn ott és a házak erkélyeiről oly hevesen megtámadták, hogy 8 embere azonnal elesett, sokan megsebesültek s ő maga is három sebből vérzett. Nem haladhatott tehát tovább, hanem 20 emberét útközben veszitve, visszavonult lassan a rendes lakásra.

Mig egyes tömegek Ordas embereit támadták meg, mások még sokkal nagyobb számban a spanyolok lakására rohantak s azoknak egy pillanat alatt 46 sebesültjük volt, kik közül 12 nemsokára meg is halt. Minduntalan új és új tömegek rohantak reájuk, nem kimélve fegyvereiket s szitkokat szórva, vén asszonyoknak s gyáva gazembereknek nevezték a spanyolokat. Egy csapat indus meggyujtotta a házat; az igy támadt füst miatt alig láttak s minthogy a támadás folyton megújult, azt sem tudták a spanyolok, hova forduljanak, mig a tüzet földdel nagy nehezen elfojtották és az égő szobákat elzárták. A küzdelem egész napon át tartott s még a sötétség beálltával is annyi követ és nyilat dobáltak reájuk, hogy azzal az egész udvart elboritották.

Alig virradt, midőn a támadást ellenük fokozódott erővel kezdték meg az indusok. Ez azután kétségbeejtő helyzet volt és Kortezben azon gondolatot ébresztette, hogy Montezumát rá kell venni, hogy intse az indusokat békére s e czélból követet küldött hozzá. "Miért", szólott fájdalmas hangon a fejedelem, midőn Kortez kívánságáról értesült, "miért hivat vezértek most engemet, midőn már sem beszélni, sem élni kedvem nincs, mióta oly végzetesen nehezedik rám a sors!"

Sokáig vonakodott Montezuma Kortez kivánságát teljesiteni, csak midőn Olmedo lelkiatya őt a legszeretetreméltóbb módon kérte, engedett kivánságának, de előre is megmondta, hogy felszólitása mit sem fog használni. "Megjelenésem sikertelen lesz. A háboru azért nem fog véget érni, a mexikóiak más fejedelmet választottak és el vannak határozva, mindnyájatokat leölni. Ti mindannyian itt e falak között fogtok meghalni."

Midőn az erkélyre lépett, sokan a spanyolok közül paizsaikkal védelmezték. A fejedelem szelid hangon szólott alattvalóihoz, intette őket, hagyjanak fel a háborúval s hozzátette, a spanyolok készek Mexikót elhagyni. Sokan tisztei közül felismerték. Megparancsolták tehát, hogy a lövöldözéssel fel kell hagyni, sőt négyen annyira közeledtek hozzája, hogy megérthette őket. "Oh urunk és parancsolónk", mondák neki, "mélyen gyászoljuk sorsodat, épp ugy a hozzád tartozókét is; de be kell vallanunk, mi rokonodat, Cuitlahuatzint választottuk fejedelmünkké és most az isteneknek adott fogadásunkhoz hiven, a fegyvereket mindaddig nem tehetjük le, mig a teul-okat mind ki nem irtottuk. Mindennap kérve kértük Viczli-puczlit, eszközölje ki fejedelmünk szabadságát. Ha ez még most megtörténik, tisztelni fogunk még jobban, mint azelőtt: de most bocsásd meg, a mit teszünk."

A fejedelmet megszólalásánál többen paizsukkal fedezték, de midőn az ellenség a lövéssel felhagyott, egy pillanatra felhagytak a védelemmel, ámde éppen akkor három parittyakő s egy nyilveszsző találta a szerencsétlen császárt fején, karján és lábán.

Visszavitték ezután szobáiba, kérték, engedje sebeit bekötöztetni s magát ápoltatni, de mindezt visszautasitotta s rövid időre reá meghalt, a nélkül, hogy segithettek volna rajta. A hír, hogy Montezuma elhunyt, Kortezt és tisztjeit épp ugy, mint katonaságát, könyekre fakasztotta. Még a spanyol katonák is, a kik őt gyakran látták és hozzá közelebb állottak, ugy megsiratták, mint édesatyjukat, és joggal, mert ritka jószivü ember volt. Montezuma 17 évig uralkodott és ő volt Mexikónak legnemesebb uralkodója.

XII.

(Harcz Mexikóban. Oli. Avila. Sandoval. Botello. Montezuma fia Otumpan.)

Midőn Montezuma nem volt többé, elhatározta Kortez, hogy egy fogoly előkelő mexikóit és egy papot küld az ujonnan választott fejedelemhez, Cuitlahuatzinhoz, azon megbizással, tudassák az ország előkelőivel, hogy Montezuma meghalt, még pedig saját alattvalói ölték meg; tudassák, hogy halála Kortezt s embereit mély gyászba boritotta; szólitsák fel az előkelőket, hogy temessék el fenséges uralkodójukat az illő pompával és ismerjék el az elhunyt fejedelemnek valamelyik fiát vagy rokonát, a ki köztük van, uralkodójukul; mert ezeket illeti meg a trón, melyet Cuitlahuatzin jelenleg csak bitorol. Adják elő egyszersmind hogy a fehérek Mexikót el akarják hagyni, jöjjenek tehát néhányan közéjük a béke iránt alkudozni. Kortez és emberei csak Montezuma iránti tiszteletből kimélték meg a várost; most, midőn már nem él, a harcz megújultával semmit sem fognak kimélni s megsemmisitik városukat.

Hat más fogoly mexikói sok pogány pappal együtt, kik a fejedelem halálánál jelen voltak, kivitték hulláját a kapun s elmondtak Cuitlahuatzinnak a fejedelem elhunytára vonatkozó minden részletet.

Jajgatásban törtek ki a mexikóiak, midőn a hullát megpillantották; de ez őket talán még csak jobban felbőszitette a spanyolok ellen. "Most, hát most kértek ti tőlünk békét! Gyertek ki a falak közül, majd megmutatjuk, mily egyezséget kötünk veletek, ha bosszut állunk azon gyalázatért, melylyel isteneinket illettétek! A császárt, kit most választottunk, nem fogjátok hazudozásaitokkal körülhálózni, mint a jószivü, engedékeny Montezumát! Ne törődjetek ti ennek eltemetésével, gondoljatok csak magatokra, kik közül nem sokára egy sem fog élni!"

Ezeket kiáltozták s oly hevesen támadtak s oly makacsul küzdöttek, hogy a spanyolok közt határozattá lett, hogy a városból kivonulnak s a harczot a szárazon folytatják, hol több kárt lehet okozni az ellenségnek, mint bent a városban.

Mielőtt azonban megszabadulásuk czéljából ez utolsó eszközhöz nyultak volna, még egy kirohanást akartak tenni, hogy talán ez által kényszerithetik ellenfelüket arra, hogy fegyverét letegye és őket békében hagyja elvonulni. Rárohantak tehát az ellenségre, sok emberét megölték, vagy husz házat felgyujtottak s majdnem a szárazföldig nyomultak előre; de ez sem használt, mert több mint húsz katonát vesztettek és még sem foglalhattak el egy hidat sem, mert mindnyájan félig le volt égetve és sürün el volt lepve indus őrséggel; azokivül czölöpöket találtak a csatornákba beverve, melyek lovaikra nézve a keresztülúszást lehetetlenné tették. Egy szóval, a hová csak fordultak, mindenütt a legnagyobb veszedelem fenyegette őket.

Ily körülmények közt egy nagy haditanács elhatározta, hogy éjjel a várost el fogják hagyni, az ellenséget pedig elámitják, azt izenvén neki, ha nyolcz nap alatt szabad elvonulást enged, minden aranyat, a mi kezeik közt van, átadnak neki.

Botello, egy olasz katona, ki jósolni tudott és Kortez bizalmát birta, volt oka annak, hogy kivonulásra már a legközelebbi éjjelt választották; ő ugyanis azt mondta, hogy az ő bűvészete szerint, ha a legközelebbi éjjel a várost el nem hagyják, mindnyájan ott vesznek.

Mindenekelőtt erős gerendákból egy hordható hidat készitettek, melynek segélyével ott, hol a hidak el voltak égetve, a csatornákon átmehettek volna. A hordható hídnak szállitásával és őrizetével Kortez 400 tlascallait és 150 spanyolt bizott meg. Agyúit 250 tlascallainak és 50 spanyolnak kellett volna megvédeni és tovább vinni. Az előcsapatot, melynek feladata volt, az utczákat az ellenségtől megtisztitani, 100 erős, ügyes, fiatal katona képezte, élükön állott Sandoval, Lugo, Ordas és Tapia András. Kortez maga Avila és Oli kiséretében 50 katonával az indus szolgálók, a podgyász és a foglyok védelmét vállalta magára, egyszersmind segitséget akart nyujtani mindazoknak, kik nagyobb veszélybe jutnak. Az utóvédelmet képezte a lovasság legnagyobb része és Narvaez emberei, leoni Velasquez és Alvarado vezérlete alatt.

Mindezeket elrendelve Kortez, a sötétség beálltával az aranyat, ezüstöt és drágaköveket, s a mi csak értékes dolog birtokában volt, egy kamarásának felügyelete alatt egy terembe hordatta. Legtöbb volt a széles és nagy aranyrúd. Az igy felhalmozott kincsekből először a királyi hivatalnokok ő felsége jutalékát választották ki s azzal részint hat sebesült lovat, részint 80 tlascallait terheltek meg; mire Kortez a saját szolgálatában levő és a királyi titoknokokhoz fordulva igy szólt: "Legyetek tanuim, hogy e kincsből többet megmenteni képes nem vagyok. Itt több mint 700.000 piasternyi érték van felhalmozva, s hogy a pogány kutyáknak ne maradjon, vegyen belőle minden katona annyit, a mennyit akar."

E szavak hallatára többen régi katonái közül és Narvaez emberei annyit kaptak fel, a mennyit csak elbirtak.

Éjfél előtt hagyták el lakásukat. Meglehetős sötét volt s egy kissé az eső is esett. A kiszabott rendben haladtak előre; a híd egy csatorna fölött volt. Sandoval egy csapat lovassal, Kortez is a maga embereivel áthaladt rajta, a legnagyobb rész azonban még a hídon volt vagy el sem érte, midőn megharsantak az indusok kürtjei és hallatszott harczi lármájok: "Tlateluko! Tlateluko! siessetek elő a csolnakokkal, a teul-ok menekülnek! Ne engedjétek át a hidakon!" és abban a pillanatban oly tömegesen rohantak rájuk, hogy alig tudtak magukon segíteni.

A mexikóiak megrohanták az erősen megrakott hidat és mivel már ilyenkor egyik csapás a másik után jött, két ló a nedves deszkákon elsiklott, megbokrosodott és bele esett a tóba. Ezáltal a híd egyensúlyából kibillent, a mexikóiak megragadták és bármily hevesen küzdöttek, bármennyit öltek is meg közülök a spanyolok, azt többé vissza nem kapták. Egyik a másikát lökte, a csatorna csakhamar megtelt döglött lovakkal, hullákkal. A spanyolok közül sokan megölettek, sok tlascallait és indus szolgálót a podgyászszal együtt foglyul ejtettek. Kortez katonái közül sokan. a vízbe fultak, másokat, kik úszva akarták életüket megmenteni, midőn már czéljukhoz közel voltak, utólérték a csolnakokkal és foglyokká tették az indusok. Felbomlott a rend.

Kortez és tisztjei, hogy csak életüket megmentsék és a szárazföldet elérjék, vágtattak hídon, töltésen keresztül, anélkül, hogy egyik a másikra ügyelt volna; igazságuk is volt, mert a lovasok mit sem használhattak az utczákban, csatornák és töltések között, hol minden oldalról köveket hajigáltak rájuk, hol egész tömegek vették körül, hosszu dárdákat tartva eléjük. A vízben semmit sem lehetett tenni, mert az íjjak és puskák átáztak s köröskörül sötétség uralkodott. Nem volt más segitség, mint futni.

Ily nyomoruságon ment keresztül amaz éjjelen Kortez a katonaságával és még nagyobb bajokkal kellett volna megküzdenie, ha a sötétség nem takarja.

Az előcsapat és sok lovas elérte a szárazföldet, ekkor Sandoval és mások mondták Korteznek: "Parancsnok úr, ugyan mit fognak mondani a katonák, ha mi megmenthetjük életünket és a hátramaradottakat az utczákban és hidak körül elveszni hagyjuk? Térjünk vissza és nyujtsunk nekik segitséget! Néhány nehéz sebesült közeledik itt s ezek mit sem tudnak azokról, e kik elmaradtak." "Csak az isten csodája mentett meg bennünket", válaszolta Kortez, "ha visszatérünk az utczákba, mindannyian oda veszünk."

Mind a mellett Kortez, Oli, Avila, Sandoval s nehány egészséges katona visszafordult a város felé. Nem sokára találkoztak Alvaradoval. Lova ott veszett s ő maga nehéz sebe miatt alig birt lépni. Csak hét spanyol és nyolcz tlascallai követte s ezekről is csak ugy folyt a vér.

Alvarado elbeszélte, hogyan jártak azok, a kik hátrább álltak a menetben. Kortez könyeket hullatott, midőn jelentését hallgatta; majd minden lovas és 150 ember, leoni Velasquezzel együtt elesett. Értesülve a szerencsétlenségről, Kortez visszatért csapatainak töredékéhez s velük együtt Tlacupa nehány udvarában telepedett le. De itt sem volt nyugta, a helység lakói itt is rárohantak, három katonát, kik már meg voltak sebesitve, megöltek; nem maradt tehát egyéb hátra, mint innen is elvonulnia.

Nehány tlascallai, kik egy országukba vezető mellékutat ismertek, elvezették a mexikóiak folytonos üldözése közben a spanyolokat egy magaslatra, melyen egy templomban oly helyre találtak, hol egy ideig védelmezhették magukat. Itt tüzet raktak, kimosták sebeiket és meg kellett elégedniük, hogy ha piszkos rongyokkal bekötötték, azonkívül enniök se volt mit.

Narvaez embereinek nagyobb része a hidaknál ment tönkre, mert a menekülésben a sok arany, mit magukra raktak, nagyon hátráltatta. A csillagjós Botello is megöletett; életüket vesztették ama szerencsétlen éjjelen Montezuma fiai és a többi fogoly herczeg is.

Még egyszer kellett Korteznek nagyobb mexikói csapatokkal megküzdeni; midőn ugyanis elindulása után harmadnapon teljes rendben haladt csapatja előre, egyszerre három lovas Kortez elé vágtat s jelenti, hogy a közelben hatalmas mexikói sereg áll harczra készen. E hírre elszorult a spanyolok szive, félelem fogta el őket, de még sem annyira, hogy a harczot el akarták volna kerülni. Azonnal megállottak, Kortez kiadta parancsait, a katonák Isten kegyelmébe ajánlották sorsukat és rohantak az ellenségre. Elöl ötösével a lovasság tört az ellenre és bontotta fel sorait, a gyalogok pedig rohantak utána. A küzdelem ismét rendkivül makacs volt, a pogányok bőszülten harczoltak, ismét sokat megöltek és sok sebet osztogattak. A csatát csak az döntötte el, hogy Kortez észrevette az indus fővezért, egy válogatott csapattal neki rontott és őt futásra birta, Salamanka, egyik ügyes katona, azonban gyors lovával utolérte és megölte. Ez hátrálásra birta a mexikóiakat.

1520 június 24-én vonult be Kortez Mexikóba, mintegy 1400 spanyollal, Alvarado segélyére julius 10-én kezdette meg visszavonulását és 14-én volt az otumpani csata, melyben az indusok megverettek. Ez öt nap nagy áldozatokba került. Halottakban és foglyokban, kik mindannyian a bálványok áldozatai lettek, több mint 800 spanyolt és 1200 tlascallait vesztett. 72 spanyol férfi és 5 nő, mind Narvaez seregéből, ugyanazon időben Tutstepekben öletett meg; azonkivül ekkor esett áldozatul a mexikói fegyvereknek a Tlascallából Vera-Cruzba vezető úton az idősb Alcantara is három társával együtt.

Otumpan nem messze volt a tlascallai határtól s onnan kezdve már nem is igen üldözték többé a mexikói csapatok őket.

Midőn másnap elérték a határdombokat, feldobogott az örömtől szivük, mintha már otthon lettek volna, bár nem tudták, vajjon hű maradt-e hozzájuk a tlascallai nép, vájjon él-e még a veracruzi őrség vagy az is meg van-e semmisitve? Nem voltak többen, mint négyszázan, gyengék és sebekkel megrakva.

XIII.

(Tlascalla. Leusero. Tepeakak. Villa de Segura della Frontiera. Garay lamaikai helytartó. Tezcuco.)

Mihelyt Kortez jövetelét Tlascallában megtudták, a kaczikák és az előkelők elébe jöttek, igen szivesen fogadták és nem egy könyet hullattak veszteségei fölött.

"Oh Malinche! Malinche!" mondá a kaczika, "hidd el, mi osztozunk fájdalmaidban és gyászoljuk testvéreidnek, valamint a mieinknek halálát. Gyakran, de mindig hiába figyelmeztettünk, hogy a mexikóiak váratlanul fognak megtámadni. No de, miután már megtörtént, nem tehetünk egyebet, mint sebeiteket gyógyitani és nektek eledelt nyujtani. Ha kipihentétek magatokat, jertek városunkba és lakjatok házainkban. Te pedig, Malinche, adj hálát isteneidnek, hogy a szétrombolt hidak közül élve menekülhettél meg. Ha már eddig is mint hőst tiszteltünk, ezentúl annál inkább fogjuk azt tenni."

Ezen beszéd nemes gondolkozást árult el s a spanyol katonák Kortezzel együtt megölelték derék barátaikat s mindenféle drágaságokkal megajándékozták. Egy kissé pihentek, azután a kaczikáktól s embereiktől kisérve, bevonultak Tlascallába. Ott gondos ápolásban részesültek, de azért négyen mégis meghaltak sebeikben.

Huszonkét napig pihentek Tlascallában. Ezalatt Kortez követeket küldött Vera-Cruzba és meghagyta az őrség parancsnokának, hogy őrködjék Narvaez fölött és küldje el az egészséges katonákat hozzá. El is jött hét ember, Lensora katona vezetése alatt, de nem volt köszönet a segitségben, mert ez emberek oly betegesen és eltörődve érkeztek meg, hogy a Lensero-féle segitség még sokáig gúny tárgya volt közöttük.

Miután egészségük annyira mennyire helyreállt, elhatározta Kortez, hogy Tepeakak tartományt, hol a mexikóiak több emberét megölték, megtámadja és megbünteti. Mihelyt a Narvaez-féle emberek ezt megtudták, panaszt emeltek. Nem lévén ugy a háboruhoz szokva, mint a többiek, megelégelték azt, a mit Mexikóban és Otumpannál szenvedtek és csak a Kubába való visszatérésre gondoltak; elátkozták az aranyat, a mit Korteztől kaptak és a visszavonulásnál megint elvesztettek, azután egyhangulag kijelentették, hogy többé semmiféle harczba sem elegyednek.

Kortez igen szeliden és szeretetreméltóan szólott hozzájuk, azon hitben, hogy ez által megnyeri őket terveinek. Nyugodt, komoly felszólalása azonban hatás nélkül maradt s továbbra is vonakodtak a harczba menni. A régibb katonák azonban, kik Kortezzel együtt jöttek Új-Spanyolhonba, hangosan követelték, hogy senkit se bocsásson Kubába, mivel egyesült erővel továbbra is szolgálni akarnak az Istennek és a császárnak.

Ez azután meggyőzte az elégületleneket, hogy ellenszegülésük mit sem fog használni, s hosszas feleselés után végre ráállottak, hogy a többiekkel mennek, de Korteznek meg kellett igérnie, hogy a mint lehet, Kubába küldi őket. Ámde ezután sem szüntek meg Kortezre panaszkodni és minduntalan felhozták, hogy Kortez csak azért nem akarja megszüntetni a háboruskodást, mert mindig uralkodni és parancsolni akar.

Kortez Tepeakak tartomány elleni hadjáratához a tlascallaiaktól 5000-nyi segélycsapatot kért. Ezt igen szivesen megadták; ha Kortez ama tartománybélieket meg akarta büntetni, mert néhány spanyolt megöltek, a kaczikák viszont meg akarták magukat bosszulni azon pusztitásokért, melyeket amazok országukban véghezvittek.

Tepeakak egészen meg volt szállva mexikóiak által, kik sejtették, hogy a spanyolok nem fognak Tlascallában nyugodtan maradni. Ez a tlascallai kaczikáknak nagy aggodalmat okozott. Mindamellett elindultak az ellenséges tartományba: 17 lovas, 6 íjjas, 420 spanyol karddal és paizszsal, végre 4000 tlascallai. Mielőtt Tepeakak területére léptek, néhány foglyot küldtek a kaczikához, azon figyelmeztetéssel, küldje el területéről a mexikóiakat és kérjen békét; ellenkező esetben vele mint lázadóval fognak elbánni.

A foglyok elmentek és két mexikóival tértek vissza. Ezek megemlékezve győzelmükről, gőgösen léptek fel s Korteznek, ki őket visszataszitó magukviselete daczára szivesen fogadta, büszkén mondták: "Takarodjatok ki ez országból s menjetek vissza hazátokba, ha ezzel késedelmeskedtek, rátok rontunk és testetekből még nagyobb vendégséget fogunk csapni, mint Mexikóban és Otumpanban!"

Kortez erre nagy haditanácsot tartott, melyben elhatározta, hogy a Tepeakak tartománybelieket, kik császárának egyszer már meghódoltak, de most fellázadtak, keményen megbünteti. Mindkét részen erős készülődések folytak s a következő napon kemény csatára került a dolog. Hasztalan küzdöttek az indusok rendithetetlen bátorsággal, a szerencse a spanyoloknak kedvezett, a sík talajon lovasaik megbontották soraikat, a gyalogság utánuk rohant, ezeket követték a tlascallaiak s a győzelem Kortezé lett. Győzelme eredménye lett, hogy a tartomány meghódolt s Kortez egyik termékeny részében várost alapitott, melynek neve Villa de Segura della Frontiera lett; ebbe a városba tette át Kortez főhadiszállását.

Itt sem adott azonban Kortez pihenést, mert nemsokára Quauhquechola és Ozucar, későbben pedig Zucatemi és Xalatzinco ellen vezette csapatait; mindezen harczokban a spanyolok maradtak a győztesek, mire még más tartományokból is meghódoltak a kaczikák. Mindezen harczokat azonban aligha állotta volna ki diadalmasan, ha rendkivüli segély nem érkezett volna számára. Két izben ugyanis Velasquez Kubából puskaporral és élelmiszerekkel megrakott hajót küldött Új-Spanyolhonba; ezen hajók legénységét a vera-cruzi őrség elfogta; igy 27 emberrel szaporodott csapata. Még nagyobb segélyére volt az, hogy Garay, jamaikai helytartó a Panuco folyam mellett gyarmatot akarván alapitani, két nagy hajót küldött oda, ezek azonban a benszülöttek részéről ellenséges fogadtatásban részesültek s azért Vera-Cruzban kötöttek ki, a honnan Villa de Segura-ba vezették őket. A két hajó legénysége több mint 90 emberre ment: nagy segitség volt ez neki.

Miután Tepeakak környéke minden irányban békét élvezett, Narvaez emberei ismét felszólitották Kortezt, bocsássa őket vissza Kubába. Kortez végre beleegyezett s egy hajót bocsátott rendelkezésükre. Kortez egy másik hajót, sőt egy harmadikat is fölszerelt; az utóbbit azért, hogy Jamaikából lovakat hozzon; az előbbit Ordas és Mendoza parancsnokságára bizta, hogy az elégedetleneket Szt.-Domingoba vigyék és a szt. Jeromos-rendi atyáknál eszközöljék ki, hogy bánása módját Narvaezzel és az indusok rabszolgákká tételét jóváhagyják. Azonkívül Mendozának az a megbízása volt, hogy kérje meg a szent atyákat, hogy tudassák a császárral, mily szolgálatokat tett neki és hogy védelmezze Fonseca püspök ellen, ki neki mindig ártani akart.

Ezeket elrendelve, Kortez Villa de Segura parancsnokává Orozco-t nevezte ki, melléje 20 katonát rendelt, serege többi részével pedig Tlascallába ment vissza, hogy ott 13 kis hajó építéséhez fát vágasson; ő ugyanis Mexikó ellen újabb hadjáratra készült s meg volt győződve, hogy hajók nélkül ama város birtokába sohasem juthat. A hajóépitéssel Lopez Mártont bizta meg.

Megérkezvén Tlascallába, Masi Escase kaczikát, ki mindig jóakarója volt, már halva találta; a himlő ölte volt meg. A többi kaczika azonban igen örült jövetelének és készségesen ígért segélyt mind a hajók építéséhez, mind a Mexikó elleni háborúhoz. Számos tlascallai segítsége mellett tehát hozzáfogtak a hajó-épitéshez szükséges fa levágásához; több mint ezer indust pedig Kortez a kikötőbe küldött, hogy a Narvaez-féle hajókról vasat, szegeket, vitorlákat, horgonyokat stb. hozzanak. Midőn a hajókhoz szükséges építőanyag már meglehetősen összegyült, tanácskozott embereivel, melyik helyről volna legjobb a hajókat vízre bocsátani; Ayatzinco és Tezcuco között választhattak; katonái ez utóbbit választották.

Ellátva mindenféle hadiszerrel s megerősödve 10.000 tlascallai fegyveressel, 1520 deczember 29-én megindultak Tezcuco ellen. Csak másodnap jöttek mexikói területre; ott a legnagyobb elővigyázattal haladtak előre; a hegységben oly hideg volt, hogy ugyancsak dideregtek.

Midőn Tezcucotól már csak két órányi távolságban voltak, örömmel jelentették előőrseik, hogy mintegy 10 indus jő békés szándékkal s hogy a kiabálás a környéken szintén megszűnt. Ez nagy örömükre szolgált s alig tudták megvárni, mig a tezcucoi követek közéjük jöttek, a béke jeléül a magukkal hozott zászlót leeresztették s igy szóltak: "Malinche! Urunk, a tezcucoi fejedelem, barátságodért esedezik és kér, parancsold meg testvéreidnek s a tlascallaiaknak, hogy kárt az országban ne tegyenek; te pedig jöjj és lakjál a városban, hol rád már várnak s hol mindennel, a mire szükséged van, el fognak látni." Kortez a követeket megölelte s meghagyta, hogy senki a legkisebb tárgyat se merje elrabolni, azután, habár a tezcucoiak békés szándékában teljesen nem is bizott, elfogadta a meghívást s elindult a városba. A külvárosokban katonái igen jó ételeket kaptak s a lakásokban néhány bálványt összeromboltak. Másnap, midőn a városba jöttek, sehol sem asszonyt, sem gyermeket nem láttak; a legnagyobb elővigyázattal éltek s Kortez parancsára a magasan fekvő templomot foglalták el legelőször; innen látták aztán csak, hogy a lakosok minden vagyonukkal a hegységbe vagy a tó nádas részeibe meneküldtek. Kortez erre a fejedelmet, kinek követei hivták volt a városba, azonnal maga elé akarta hozatni; de az akkor már számos előkelővel Mexikóba menekült volt.

Másnap Kortez a városban maradt előkelőket maga köré gyüjte s általuk új fejedelmet választatott; választásuk a megszököttnek fiára esett, akit később meg is kereszteltek. Kortez ezután indus munkásokat rendeltetett, hogy hajói épitésénél segítsenek. Nemcsak ezt tették meg szívesen a tezcucoiak, hanem midőn Kortez megemlitte előttük, hogy Mexikót haddal akarja megtámadni, készségesen igértek minden tőlük kitelhető segélyt s követeket küldtek a közel fekvő helységekbe, hogy hódoljanak meg neki; ezt sok helység meg is tette, a többi közt Otumpan is, hol ama fényes győzelmet aratta, meghódolt Mizquic, melyet Kis-Velenczének neveztek, mivel egészen a tóba volt épitve.

Ez időben jött négy hajó is Spanyolhonból Vera-Cruzba; ezek mindenféle fegyvert, puskaport és más hadiszert hoztak magukkal; 200 katona és 80 ló is jött rajta; mindez fokozta a spanyolok harczi kedvét, és mivel már a hajók is majdnem készen voltak, alig várták a perczet, midőn elindulhatnak Mexikóba. Ekkor Egyszerre jött Chalcoból egy követség, gyors segélyt kérve a mexikóiak ellen. Kortez nemcsak a városból akarta őket kiűzni, hanem a környékből is el akarta hajtani. Ez azonban sok áldozatba és fáradságba került.

Villafanna Antonio, Velasquez Diegonak szenvedélyes híve, Narvaez visszamaradt embereivel Kortez távollétében összeesküdött, hogy őt megölik.

Éppen akkor érkezett volt Vera-Cruzba egy hajó Spanyolhonból. Ezt az alkalmat akarták felhasználni tervük végrehajtására. Midőn Kortez tisztjeivel ebédnél fog ülni, egy lepecsételt levelet fognak neki adni s azt fogják mondani, hogy atyjától, Kortez Mártontól jött, ki a mondott hajóval Új-Spanyolhonba érkezett; abban a pillanatban, midőn Kortez a levelet felbontja, rá fognak rohanni és őt tisztjeivel együtt leszúrják. Előlegesen egyszersmind megegyeztek, miként fogják felosztani maguk között a hivatalokat s a vagyont. Egy katona azonban két nappal a tervezett végrehajtás előtt a dolgot Korteznek elárulta. Az összeesküdtek ellen azonnal megkezdte az ilyenkor szokásos eljárást, Villafanna elismerte bűnösségét, több tanu is ellene bizonyított, tehát kötél általi halálra itélte s az itéletet rajta azonnal végre is hajtották.

A többi foglyot is ijesztette, hogy ellenök is ily szigorú eljárást fog követni, de még sem tette; Kortez nem tartotta arra alkalmasnak az időt és későbben színlelte, mintha az egész dolgot elfelejtett volna; de ez időtől fogva testőrséget alakított oly emberekből, kikben teljesen megbízott s kik éjjel-nappal körülötte voltak s őrködtek személye biztonsága fölött.

XIV.

(Xicotenga. Chichimecatecl. Harcz Mexikóért. Holguin. Quauhtemoctzin)

Miután a veszély Kortez fejéről szerencsésen elhárult s hajók is készen voltak, követeket küldött szövetségeseihez az igért segélycsapatok elküldése végett. Pünkösd másod napján szemlét tartott fölöttük; e szerint spanyol csapata 84 lovasból, 650 fegyveresből és 149 ijasból és puskásból állott. Ezek közül választotta ki a hajók legénységét; mindegyikre jutott 12 evezős, egy kapitány, 25 harczos s néhány tüzér, ugy, hogy a hajók legénysége 300-nál többet tett ki.

Hozzáfogtak ezután a spanyolok fegyvereik jókarba helyezéséhez, kiélesitették, lövőgyakorlatokat tartottak, a zászlókat a hajókra felvonták s várták szövetségeseik megérkeztét. Nem soká kellett várniok, a fiatal Xicotenga vezérlete alatt tartották három óra hosszáig tartó bevonulásukat.

Másnap Kortez az összes legénységet három hadosztályba osztotta.

Az első hadosztály parancsnoka volt Alvarado Péter. Alája 30 lovas, 150 karddal fegyverzett gyalogos, 18 puskás és 8000 tlascallai volt rendelve; a parancs szerint Tlacupa városánál kellett állást foglalnia.

A második hadosztály feje Oli Kristóf volt, csapatát 30 lovas, 150 fegyveres, 20 íjas és puskás, továbbá 8000 tlascallai képezte. E csapatnak Tlacupától két óra járásnyira Cojohuacan városánál kellett állást foglalni.

A harmadik hadosztály vezére Sandoval volt; csapata 24 lovasból, 14 ijasból és puskásból, 150 spanyol fegyveresből és 8000 szövetségesből állott. Rendeltetése helye Iztapalapan volt.

Másnap indulni kellett volna; a tlascallaiakat előre küldöttek a mexikói határra; már megindultak, midőn észrevették, hogy a fiatal Xicotenga eltűnt; ez haza ment, hogy a főkaczikaságot, melyet Kortez Chichimecateclnek adott volt, magának távollétében megszerezze és a honn maradt tlascallaiakat ellene felizgassa. A mint ezt Kortez megtudta, 4 lovast és öt-öt előkelő tezcucoit utána küldött, hogy megfogják és kivégezzék, a mi meg is történt.

Ez eset az elindulást egy nappal hátráltatta s igy csak 1621. május 13-án hagyták el Tezcucot.

Alvarado és Oli csapatai együtt haladtak egész Tlacupáig, innen egy fél óra járásnyira voltak a chapultepeki vízvezeték csövei. Szétrombolásuk kisebb csetepaték után sikerült; azután közös erővel támadást kísérlettek meg a tlacupai töltésút ellen; azonban itt minden oldalról oly nagy számmal rohant rájuk az ellenség, hogy nem sokáig mehettek előre; jó rendben vissza kellett vonulniok Tlacupába. Óriási lármát csaptak ekkor a mexikóiak s elszántsággal nyomultak utánuk.

Másnap Oli elhagyta Tlacupát és kijelölt állomására vonult.

Midőn Kortez a hajókkal megérkezett és Sandoval is, ki később indult Tezcucoból, elfoglalta kijelölt állomását, megkezdték a harczot a város ellen. Az ellenség rendkívül heves ellenállást tanúsított; nagy nehezen elérték az első hidat; ez előnyomulásuk közben mindig vigyázni kellett, hogy az ellenség hátuk mögött át ne törje a töltést. Ez a támadástól nagy erőt vont el, az előnyomulás tehát csak nagy nehezen haladt előre; igy volt ez a másik két hadosztálynál is. Néhány napi küzdelem után végre belátta Kortez, hogy hajók nélkül semmire sem megy. Ezért négy hajót Alvarado rendelkezésére bocsátott, kettőt Sandovalnak küldött, hatot a maga főhadiszállásán tartott meg, mely ugyanaz volt, mint az Olié; a legkisebb hajót pedig, melyet ugy sem igen lehetett használni, elégette.

Két hajónak egész éjjel a tó körül kellett evezni, hogy az élelmi szert hordó csolnakokat elfogja. Ez legalább annyit használt, hogy a mennyivel kevesebbet kaptak a mexikóiak, annyival több jutott a spanyoloknak.

Egy ideig csak tűrték az indusok, de midőn már megsokalták, merész tervet gondoltak ki a czirkálók megrontására. E czélból 30 nagy csolnakot szereltek fel, a legjobb evezősökkel s harczosokkal rakták meg s a tó nádjában elbujtatták. Este a csolnakok közül kettőt-hármat zöld gályákkal fedtek be, mintha élelmiszert vittek volna rajta; gondoskodtak azután, hogy a spanyolok hajói észrevegyék s ennek folytán üldözzék. A mint ez megtörtént, a nádas felé eveztek, hol hajóik el voltak rejtve s a hol czölöpök voltak a tó fenekére verve; a mit a spanyolok hajói e czölöpökben fennakadtak, előrohantak rejtekhelyeikből a csolnakok s tisztet, katonát egyaránt megsebesítettek, sőt az egyik spanyol hajót egészen tönkre tették. Ez Kortezt nagyon bántotta s bosszút forralt. Néhány nap mulva két előkelő indus fogolytól megtudta, hogy hajói ellen ismét terveznek ily alattomos támadást; ekkor megtette a kellő intézkedést s oly érzékeny károkat okozott az indusoknak, hogy a lesben állást abbahagyták.

De mit használt e győzelem a vizen? A városba az élelmi szerek szállítását teljesen még sem akadályozhatták meg; a töltéseken pedig, bátor és kitartó küzdelmüknek daczára, elegendő eredményt még sem tudtak kivívni; végre Kortez is belátta, hogy lehetetlen az árkokat s csatornákat mind betölteni, midőn éjjel az indusok azokat nagyobbrészt megint megnyitják. Az pedig, hogy megszakítás nélkül harczoljanak emberei, kivihetetlen volt, annyival is inkább, mert úgyszólván mindannyian meg voltak sebesitve. Azért nagy haditanácsot hívott össze, melynek feladatává tette, hogy döntse el, vajjon nem volna e az eddigi támadásnál czélravezetőbb a várost megrohanni, egyesült erővel a mexikói nagy vásártérig előnyomulni és ott ütni fel a tábort; onnan azután lassanként elfoglalhatni az utczákat, a nélkül, hogy a táborba való visszajutás oly nagy nehézségekbe ütköznék. A vélemények erre nézve eltérők voltak. Sokan Kortez tervét nem helyeselték, azonban Kortez megmaradt véleménye mellett.

Másnap tehát mind a három úton egyszerre megkezdték a támadást. Az ellenség, kemény védekezés daczára, kénytelen volt lassan visszavonulni. Kortez egyszerre egy igen mély töltésnyiláshoz jött, a melyen csak igen keskeny út vezetett át. Győzelemtől ittasan nyomult ez úton Kortez tisztjeivel az ellenség után. De az ellenség hátrálása csak csel volt; a töltésnyilás betöltésére senki sem gondolt s midőn azon túl voltak, az egész mexikói hadsereg a csolnakosokkal együtt oly hevesen rohant a spanyolokra, hogy nem tarthatták magukat s jó rendben megkezdték a visszavonulást. Elérték a veszedelmes nyilast; de ekkor az indusok tömege már akkora volt, hogy a spanyolok vad futásnak eredtek. Hiába biztatta Kortez embereit, nem használt, senki sem tanusitott ellenállást s ekkor a töltés ki nem egészitése keményen megboszulta magát. A mexikóiak Kortezt a lábán megsebesitették, több mint 60 spanyolt foglyul ejtettek és hat lovat megöltek. Kortezt magát is csak katonáinak önfeláldozása mentette meg ellenségei kezéből, mert már néhányan megragadták volt, midőn katonái nagy nehezen kivágták. Az ellenség mind a mellett Kortezt és embereit egész a táborig üldözte.

A spanyolok hátrálása közben elkezdték verni a főtemplomban levő hatalmas dobot, valóságos ördögi szerszámot, melynek tompa bús hangja két órányi távolságba is elhallatszott. Megharsant a nagy trombita is, jeléül annak, hogy fejedelmük parancsa szerint a mexikóiaknak győzni vagy halni kell. Rémületes volt ekkor a támadásuk s alig bírták a spanyolok megerősített táborukban őket feltartóztatni.

Az ezt beálltával borzasztó volt a látvány, mely előttük feltárult, a mint a nagy áldozati templom felé tekintettek és látták, mint áldozzák fel isteneiknek az indusok a szerencsétlen spanyol foglyokat. Tisztán meg lehetett különböztetni, mint díszítik fel fejüket tollakkal, mint kényszeritik őket tánczolni a bálványok előtt, mint teritik le azután egy kőre s hasítják fel mellüket. Borzasztó érzés fogta el őket, midőn azt mind végig kelle nézniök és segítséget nem nyújthattak! Szövetségeseik is, kik vereségükről értesültek, nagy rész átpártoltak a mexikóiakhoz, csak a tlascallaiak és a tezcucoiak egy része maradt mellettük.

Mig a spanyolok komolyan aggódtak helyzetük fölött, a mexikóiak ünnepélyes áldozatokat mutattak be isteneiknek, e közben átkozott vad lármát csaptak dobjaikkal és kürtjeikkel, örömtüzek égtek mindenfelé és minden éjjel áldoztak néhány spanyolt bálványaiknak, melyek végre megígérték, hogy rövid idő múlva tönkre fogják tenni az idegeneket. E jóslat ingatta meg főképpen szövetségeseik hűségét. Meg-megújitották támadásaikat is ellenük s ilyenkor kiáltoztak: "Oh ti fattyuk, kik semmit sem értek! Megszöktetek császárotoktól, nem épittek házat, nem vagytok valók kukoriczatermelésre s még eledelül sem szolgálhattok, mert husotok oly keserü, mint az epe!"

Miután egy hátukba küldött szárazföldi hadsereget szétvertek és a töltéseken ismét előrehaladtak, a spanyolok szövetségesei, kik látták, hogy a bálványok jóslata nem megy teljesedésbe, megint visszapártoltak hozzájuk és tekintélyes segitségben részesitik őket.

Ezek segélyével azután sok utczát és hidat keritettek birtokukba; midőn ezt Kortez látta, három előkelő foglyot küldött Quauhtemoctzinhoz, ki Montezuma halála után már második fejedelmük volt a mexikóiaknak, békeajánlatokkal. Ezek alig merték a megbizást elfogadni s félve szóltak Kortez nevében fejedelmökhöz: Quauhtemoctzinhoz Kortez szereti, mint elhalt barátjának, a nagy Montezumának közeli rokonát. Nagyon fájlalná, ha e nagy várost egészen fel kellene dúlnia s még több embernek a halálát okoznia; azért felszólitja fejedelmüket, kössön békét s ekkor biztositva lehet a spanyol császár kegyelméről Ne engedje magát a fejedelem rossz tanácsadói által vezettetni, hanem szerezzen békét népének, a mely ugy is már élelmiszerek nélkül szűkölködik és soká sem tarthatja fel az ostromot

Könyek és sóhajtozások közt mondták el a kiküldött indusok mindezt fejedelmüknek. Quauhtemoctzin eleinte haragot szinlelt a fölött, hogy neki ilyen ajánlatokat mernek tenni; de nemsokára meggondolta a dolgot s összehivatta főbb tisztjeit és papjait és kijelentette előttük, hogy ő kész Malinchéval békét kötni. "A hadviselés minden módját" mondá, "megkisértettük ellene. Midőn azt hittük, már le van győzve, csak annál erősebben tért vissza. Sok nép csatlakozott hozzá, mi ellenünk pedig az egész környék fellázadni készül. Hajói már a czölöpsorokat is áttörik, lovai végig nyargalnak az utczákon, ránk pedig mindig nagyobb baj és veszély nehezedik az élelmiszerek és a víz fogytával. Azért mondja ki mindegyitek nyiltan véleményét, mondjátok ki különösen ti, köztiszteletben álló papok, kik az istenek akaratát ismeritek."

Az összegyülekezettek közül többen igy válaszoltak: "Fönséges urunk és parancsolónk! Mi mint királyunkat tisztelünk és az uralom a te kezeid közt van. Energia jellemzi tetteidet s még soha méltóbbnak fején a korona nem volt. A béke ugyan kecsegtető, de gondold meg, hogy mióta a teulok lábukat országunkban megvetették, sorsunk állandóan rosszabbra fordult: gondold meg, mennyi jót tett velük nagybátyád és minő jutalmat aratott? mi véget ért ő s minő volt a többi herczegeknek, rokonaidnak végsorsa? Sőt még fiai is a nagy Montezumának mily nyomorultul vesztek el. Oda van e városnak minden pompája. Mennyi alattvalód lett arczán tüzes vassal rabszolgává bélyegezve! Kövesd az istenek tanácsát és ne higyj Malinche szavainak. Jobb harczolva e város romjai alá temetkezni, mint alattvalóivá lenni azoknak, kik rabszolgákká tesznek és mindenféle kínzásoknak vetnek alá."

"Ám legyen", mondá erre Quauhtemoctzin, "ha ez véleménytek! Takarékoskodjatok élelmiszereinkkel, hogy minél tovább küzdhessünk a végleges győzelemért vagy a dicső halálért! A ki még egy szóval meri előttem a békét emlegetni, azt saját kezemmel szúrom le!" Erre mindnyájan megesküdtek, hogy életüket áldozzák fel a város védelmeért.

Két napig vártak a spanyolok hasztalanul a válaszra, midőn ismét iszonyú ellenséges tömegek rohantak reájuk ugy, hogy csak a legnagyobb erőfeszitéssel voltak képesek állásaikat fentartani. De a hosszas küzdelem végre kimerítette erejüket, s a spanyolok képesek voltak a főtemplomig előnyomulni, a mely heves küzdelem után szintén birtokukba esett. Kortez meg akarván szüntetni a sok vérontást, újra békével kínálta meg a fejedelmet; de az még mindig a legnagyobb erővel folytatta a védelmet a város egy félreeső részéből.

Kortez végre, midőn látta, hogy jó szerével a küzdelemnek véget nem szakithat, erélyes támadással akarta a fejedelem által birt városrészt hatalmába keriteni. A támadást Sandovalra bizta s minden hajót rendelkezésére bocsátott Ez utolsó küzdelem is sok vérbe került. Quauhtemoctzin, midőn látta, hogy a diadalt a spanyolok kezéből már nem képes kicsikarni, futás által akarta életét és szabadságát megmenteni. Családjával és számos előkelővel tehát a már e czélra készen tartott csolnakba szállt, hogy a tó valamely rejtett helyére s onnan valamely biztos menedékhelyre jusson. Holguin, a legjobb vitorlás parancsnoka, azonban észrevette s üldözőbe vette. Midőn már-már közeledett a fejedelem csolnakához, parancsot adott, hogy álljon meg, s midőn ezt nem tette, rá akart lövetni. Ettől megijedt Quauhtemoctzin, a csolnak elejére lépett s igy szólt: "Ne engedj rám lőni, én vagyok Mexikó fejedelme; hagyd bántatlanul feleségemet, gyermekeimet s vezess egyedül Malinche elé!" Nagyon megörült ennek Holguin, a fejedelmet saját hajójára vette, hová felesége s húsz előkelő is követte és sietett Kortezhez, ki az egész küzdelmet a nagy templom fedézetéről nézte.

Kortez a legnagyobb szivességgel fogadta a fejedelmet, de Quauhtemoctzin félbeszakitá: "Malinche, azon ellenállást, melyet részemről tapasztaltál, kötelességszerüleg tettem, mint ez ország és nép fejedelme. Most annak vége, engednem kellett a nagyobb erőnek, mint fogoly állok előtted s kérlek, szúrj le azon tőrrel, melyet övedben viselsz" E szavak után sűrűn megindultak könnyei és nehéz sóhajok törtek ki kebléből, mig a többi előkelő indus hangosan zokogott.

Kortez vigasztalta a fejedelmet: "A vitézség és bátor védelem, melyet tanúsitottál, tiszteletet parancsol s én azért neked semmiféle szemrehányást tenni nem fogok. Bár szerettem volna, ha előbb jő köztünk létre a béke és nem lettem volna kényszerítve tönkre tenni a város nagy részét s számos lakóját; de azt most megváltoztatni nem áll többé hatalmunkban. Vigasztalódjál tehát afölött, a mi megtörtént és nyugtasd meg tisztjeidet is az iránt, hogy fejedelmük ugyanaz marad, a ki volt." Ez igéret a fejedelmet és előkelőit igen megnyugtatta és Kortez még akkor sem szűnt meg barátságos érzelmet tanúsítani; előhivatta a fejedelem s a többi előkelők feleségét is és mindennel, a mi jó birtokában volt, megvendégelte őket. Már esteledett, midőn Kortez Sandovalnak meghagyta, hogy a fejedelmet s a többi foglyokat táborába vigye.

Quauhtemoctzin elfogatása 1521 augusztus 13-án, az esti órákban történt.

Quauhtemoctzin szép férfiú volt; termete sugár, arcza tojásdad, tekintete barátságos, szeme kifejező és semmi csalfaság rajta észrevehető nem volt. Arczbőre inkább hasonlitott a fehérekéhez mint az indusokéhoz. Midőn fogolylyá lett, 23-24-éves lehetett.

A városrész, a melybe Quauhtemoctzin visszavonult, holttestekkel és koponyákkal volt boritva, a tóban, a házakban, a csatornákban holttest holttesten hevert.

A nagy templom szintén tele volt holttetemekkel. Mexikó és tartományainak harczosai nagy részt e városban lelték halálukat. A hová csak nézett az ember, mindenütt hullát látott s maga Kortez is rosszul lett a kiállhatatlan bűztől. Kivonult katonáival. A levegőnek fertőzöttsége birhatta Quauhtemoctzint is ama kérelemre, engedjék meg a lakosoknak és az idegen harczosoknak a városból a kivonulást. Az engedélyt megadta Kortez s három nap és három éjjel tartott a kivonulás; hosszu sorokban hagyták el a várost férfiak, asszonyok, gyermekek, kik halottakhoz hasonlitottak s annyira piszkosak s elrongyollottak voltak, hogy a legnagyobb részvétet keltették.

Végre midőn már senki sem jött ki a városból, beküldött Kortez néhány katonát, hogy nézzék meg, mily állapotban van a város. Holttetemeket láttak ott mindenütt, minden szegletben s csak néha-néha akadtak néhány szegény emberre, kiknek nem volt elég erejök a várost elhagyni. Minden utcza és tér ugy fel volt turkálva, mintha felszántották volna; a lakosok ugyis minden gyökeret kiszedtek, minden fa kérgét leszakitották, hogy éhségöket azzal csillapitsák; nem találtak egy csepp iható vizet sem; szóval, borzasztó nyomor tárult fel szemeik előtt.

XV.

(Florin. Fonseca. Narvaez. Gouralo Cardenas. Poncé de Leon.
De las Casas. Estradas Albornez.)

Korteznek a város meghóditása után első gondja volt a chapultepeki vízvezetéket helyreállittatni és az utczákat a rothadó hulláktól megtisztittatni, azután helyre kellett állitani a hidakat és töltéseket, újra lakhatókká tenni a házakat és palotákat. Két hónap múlva a lakosoknak a városba vissza kellett költözködniük s ekkor jelölte ki azt is, melyik részében fognak ők lakni és melyikben a spanyolok.

A hajók részére egy kis kikötőt épitettek, azonkivül nagyobb biztonság kedvéért egy erődöt állitottak fel s megválasztották a város tisztviselőit. Végre előhozták az aranyat, ezüstöt és a kincseket, miket Mexikóban találtak. Az egész sem volt valami sok, miután még Montezuma majdnem az összes kincseket elajándékozta. A fejedelmi kincsről azt mondották, hogy Quauhtemoctizin elfogatása előtt a tóba sülyesztette.

A város helyreállitása után gyarmat-alapitásokra került a sor.

Eszerint Sandoval Tustepekbe és a Guacasualco folyóhoz lett kirendelve; Rangel és Ircio Vera-Cruzba; az ifjabb Alvarez Colimába, Oli Mechoacanba és Horozco Guaxacaba. Mindezen tartományokban eleinte Mexikó meghóditását lehetetlennek tartották; de midőn arról biztos hírt vettek, megijedtek a kaczikák és a legtávolabb helyekről is jöttek követek hódolatnyilatkozatokkal s egyszersmind azon megbizással, hogy győződjenek meg saját szemükkel a hír valóságáról. Gazdag ajándékokat hoztak magukkal és kiséretükben voltak fiaik is, kiknek mutatták Mexikót, mint egykoron az ókoriak gyermekeiknek Tróját.

Miután Mexikó ostromának nyomai eltüntek, sőt több gyönyörü templom, klastrom és palota is épült volt, ugy hogy sokak állitása szerint az egész keresztény világban nagyobb és szebb város nem volt, jónak látta Kortez Spanyolországba követséget küldeni, a mely az elért eredményről jelentést tegyen. A követség élén Avila állott Két hajót bocsátottak rendelkezésére, 38.000 arany Montezuma összes díszöltönyeivel a császárnak volt szánva. Szép ajándék volt, ha meggondolja az ember, hogy a legdrágább ékszerek voltak amaz öltönyökön. Azonkivül különböző természeti ritkaságokat és leveleket is küldött ő felségének.

1522 deczember 20-án indult el a két hajó. Szerencsétlenségre azonban egy franczia kalóznak, Florinnak hatalmába jutott, ki a rajtuk talált kincseket királyának adta, Avila pedig franczia fogoly maradt. Ennek mind a mellett sikerült megbizatását, valamint a leveleket a császárhoz juttatni. Ő felsége egyrészt haragudott az arany és kincsek elvesztése fölött, de másrészt örült, hogy ellensége, a franczia király, legalább meggyőződhetett, mily hatalommal és vagyonnal rendelkezik. Meghagyta egyszersmind az indiai tanács elnökének, ne akadályozza Kortez működését semmiben sem mindaddig, mig ő maga Spanyolhonba nem megy s a dolgot végleg elintézi.

Kortez, ki nagyra törekedett s ki az egész világot meg akarta hódítani, mindig új hadjáratokra gondolt. Azért, mikor sikerült neki derék tisztjei és katonái segélyével Mexikót újra felépiteni és ennek közelében más városokat alapitani, Guatimalat, Hondurast és Higuerast akarta meghóditani, mivel hallotta, hogy ez országokban sok az arany és ezüst. Guatimala meghóditását Alvaradora bizta, ki azt szerencsésen hatalma alá hajtotta; Honduras és Higueras meghódoltatásával pedig Olit bizta meg, a ki csakis ő általa emelkedett tekintélyre és tett szert vagyonra. A szárazföldi út Hondurasba igen hosszu, sok fáradságba és költségbe került volna, tehát hajókat szereltetett fel Kortez és ugy szállittatta el a sereget. Olinak e tartomány meghóditásán kivül azon megbizatása is volt, keressen valahol a Csendes Oczeánba vezető átjáratot.

Oli igen vitéz, ügyes és bátor harczos volt, de vezérnek nem volt való, önállólag rendelkezni nem tudott. Mexikóban mindig hű volt Kortezhez; midőn azt elhagyta, környezete rábeszélésének engedett, elkábitotta a gondolat, hogy ő egyedüli ura lesz a meghóditott tartománynak s Korteztől elpártolt, Kortez erről csak nyolcz hónappal később nyert tudomást.

Fonseca, a burgosi püspök, Velasqueznek volt barátja, Korteznek pedig határozott ellensége. Ez időben történt, hogy a császár Flandriából visszatért Spanyolhonba; Kortez jó emberei mindent megtettek az érdekében s miután sikerült az új pápát is megnyerni Kortez ügyének, a császár kinevezte Kortezt Új-Spanyolhon helytartójává, de reá rótta a kötelezettséget, hogy Velasqueznek a vállalat felszerelésére tett kiadásait megtéritse. Ezen határozata ő felségének még el sem küldetett, midőn Narvaez, kit Kortez szabadon bocsátott, Gonzalo kormányos és Cardertas katona Spanyolhonba érkeztek azon szándékkal, hogy Kortez ellen vádat emeljenek. Ez Fonsecat nagyon megörvendeztette, megigérte azon embereknek, hogy mindenben támogatni fogja s csakugyan annyira fel tudta ingerelni különféle hamis vádak emlegetése által a császárt, hogy előbbi határozatát felfüggesztette s meghagyta, hogy az egész ügyet lelkiismeretes emberekből álló bizottság vizsgálja meg. E bizottság a felek kihallgatása és több napi tanácskozás után, a vádlókat elutasitotta s azt ajánlotta, hogy Kortezt Új-Spanyolhon helytartóságában megerősitsék s adják meg neki azon jogot, hogy a földbirtokot tetszése szerint kioszsza. Ő felsége e javaslatot 1523 máj. 17. Valladolidban szentesitette. Azonkívül kölön iratban fejezte megelégedését Kortez és fegyvertársai iránt azon kitartás és fáradozásért, melyet az ő érdekében tanusitottak. Nagy volt e fölött Új-Spanyolhonban az öröm, mindenfelé ünnepeket rendeztek és dicsőitették Kortezt, ki a királyi okmány áthozóit oly gazdagon megajándékozta, hogy mint vagyonos emberek tértek vissza hazájukba. Nem mulasztotta ő el ő felsége iránti háláját is kifejezni, a mennyiben 80.000 piasztert és egy nagy ezüstből készített kigyót küldött az uralkodónak; ez utóbbit midőn beolvasztották, 20.000 arany értéket nyertek belőle.

Ezen ajándékok Kortez hírét rendkívül növelték s mig Európában mindenki csak őt emlegette, azalatt ő a tengeren túl minden erejével Mexikó teljes felépitésén dolgozott. E fáradozásai közben vette a hírt, hogy 12 Ferencz-rendi szerzetes, egy főnökkel élükön. Vera-Cruzba érkezett. A mint erről Kortez értesült, meghagyta, hogy mindenütt, a hol a szabadban fogják az éjjelt tölteni, épitsenek nekik kunyhókat, a városokban és helységekben pedig a legnagyobb ünnepiességgel fogadják, a harangok zúgjanak s kibontott zászlókkal és égő gyertyákkal menjenek eléjök a hivek; a spanyolok hajtsanak térdet előttük és csókoljanak nekik kezet, hogy az indusoknak példát adjanak.

Kortez ellenségei még mindig nem nyugodtak. Miután Új-Spanyolhonból is újabb panaszokat küldtek az udvarhoz s ellenségei minden követ megmozditottak, hogy neki ártsanak, ő felsége elhatározta, hogy a sok vád mibenlétének megvizsgálására a helyszinére fog egy biztost küldeni. Választása Ponce de Leonre esett, kinek elutazása azonban annyira elhuzódott, hogy csak harmadfél év mulva érkeztek Amerikába.

Ezen idő alatt Új Spanyolhonban, hol mindenféle surlódások fordultak elő, sok nevezetes dolog történt. Leginkább figyelemre méltó azonban Oli magaviselete és a Honduras elleni hadjárat Kortez Oli elutazása után csak mintegy 8 hónapra tudta meg, hogy hűtlen lett hozzá Azonnal katonaságot gyüjtött, felszerelt öt hajót s ezeket de las Casasra, igen megbizható emberére bizta, hogy Oli hűtlenségeért megbüntesse.

Las Casasnak meghatalmazása volt, hogy Olit lánczra verethesse. Vera Cruzból indult meg s rövid idő múlva elérte a kikötőt, hol Oli hajói voltak. Oli észrevette a hajókat s látta rajtuk a béke lobogóját, s nem tudta mire vélni a dolgot; mind a mellett két hajót kiküldött, hogy az idegenek elől a kikötőt elzárják Ez által ingereltetve las Casas, elhatározta, hogy azonnal erőszakhoz nyul. Egy kis ütközet fejlődött ki s Oli egy hajót s négy embert veszitett. Ez sok volt. Békealkudozásokba bocsátkozott tehát las Casassal, hogy igy időt nyerjen, szétszórva élő összes legénységét összegyüjteni. Ennek eredménye az lett, hogy las Casas beleegyezett, hogy még ez egy éjjelt a sík tengeren fogja tölteni; ő ugyanis másutt akart kikötni; jobb lett volna azonban, ha néhány emberének tanácsát követve, gyorsan kiköt, a szárazon Olival megverekszik s őt elfogja. Ő tehát az éjjelt csakugyan sík tengeren töltötte; azonban Olinak nagy hasznára erős vihar támadt, a hajók megfeneklettek s elsülyedtek, az élelmiszerek s lövőszerek elvesztek, 30 ember vízbe fulladt, a többi ugyan partra jutott, de két napig éhség, szomjuság és hideg gyötörte s aztán Oli foglya lett, a többi közt maga las Casas is.

Nagy öröme volt e fölött Olinak; a legénységet ugyan, miután a maga hűségére esküdtette, szabadon bocsátotta, de las Casassal mint fogolylyal bánt; mind a mellett a szabadon járkálást is megengedte neki, mert elég erősnek hitte magát, hogy még óvatosságra nincs szüksége. Ezen gondatlanságot felhasználva las Casas, Kortez híveivel összeesküdött és elhatározták, hogy egy lakoma alkalmával e jeladásra: "a császárért és Kortezért" Olit meg fogják ölni. Ugy is történt. Midőn egy este az összeesküvők nála ettek, megragadta őt las Casas s társai összevissza szúrták; rendkívül erejénél fogva azonban kibontakozott las Casas kezéből, felugrott és segitségért kiáltozva elfutott egy bokorig és ott elrejtőzött. Több katona sietett segélyére, de midőn las Casas a császár és Kortez nevében elparancsolta őket, senki sem rántott fegyvert érette. Elfogták tehát Olit, törvényszék elé állították és ennek itélete szerint lefejezték.

Mindezen események alatt hónapok teltek el s Kortez, ki semmit sem hallott las Casasról, azt gondolta, hogy nem volt képes a reá bizott feladatot megoldani s azért maga készült a Honduras elleni hadjáratra. Első gondja volt Mexikó városát biztonságba helyezni. E czélból az erődöket és fegyvertárakat kellőképpen felszerelte, kinevezte helyetteseivé Estradat, királyi kincstartót és Albornezt, a számadót; a maga javainak kezelését Rodrigo de Pazra bizta. Azután szigoruan a lelkükre kötötte, hogy a békét tartsák fenn s nagyobb biztonság kedvéért Quauhtemoctzint, a tlacupai fejedelmet s más indusokat arra kényszeritette, hogy őt kövessék.

1524 októberében indult el Kortez; régi tisztjei, mint Sandoval, Marin, Marmolego stb. nagyobb részt mind kiséretében voltak; két orvost, udvarmestert, konyha-, pincze-, tárnok- s lovászmestert is vitt magával; egész udvar volt körülötte: lovászok, apródok, zenészek, ezermesterek és bukfenczhányók. A segédcsapatot 3000 mexikói és sok más mindenféle indus képezte.

XVI.

(Salazar. Chirinos. Caenca. Cignatepek. Gueyacalat.
San Gil de Buena. Truxillo. Naco. Zuazo Orantes.)

Megindulása előtt Salazar, Chirinos, kik a városban hivatalt viseltek és más barátjai együttesen azon kérelmet intézték hozzá, ne hagyja el az országot, mert az bizonyára sok bajnak lehet forrása; de első elhatározásában nem lehetett megingatni. Salazar és Chirinos tehát legalább azt kérték tőle, engedje meg, hogy őt Guacasualcoig elkisérhessék; az úton azután mindenféle hizelgések és hazudozások által kicsikartak tőle egy meghatalmazást, mely szerint a kormányzóságot rájuk ruházza az esetben, ha a kinevezettek nem teljesitenék híven ő felsége szolgálatát Ezen tette Korteznek később sok bajnak lett okozója.

Útközben mindenütt a legnagyobb ünnepiességekkel fogadták Kortezt; midőn Guacasualcohoz közeledett, a városban lakó hivatalnokok, tisztek, szóval mindnyájan 33 óra járásnyira oly sietséggel és buzgalommal mentek eléje, mintha ettől életük függött volna. Szerették Kortezt s féltek tőle, ki az ilyen ünnepiességeket nagyon szerette s a hizelgés sohasem volt terhére.

Kortez Q-uacasualcoból parancsot küldött Vera-Cruzba, szereljenek ott fél két hajót és lássák el bőségesen élelmiszerekkel; a hajóparancsnokságot rokonára Cuencára bizta s meghagyta neki, hogy mindaddig a part mentében evezzen, mig újabb parancsot nem kap. Ezután felszólitotta a guacasualcoi gyarmatosokat, hogy kövessék

Összes hadereje 250 harczosból, 130 lovasból, íjas- és puskásból állott, a mihez még több száz Spanyolországból nemrég odaérkezett katona járult. Tonalánál csolnakokon mentek át egy folyón, s mintegy hét órai út után ismét egy széles folyón kellett átmenniök; itt Kortez hidat veretett, a mi roppant nagy munkába került; mindez azonban csak kezdet volt. Csak addig is, mig a békés, termékeny Chontalpa tartományba értek, két hatalmas folyón kellett átmenniök, azután ismét a Zagutan-folyó előtt állottak, hol a tabascoi kaczikák vártak csolnakokkal és élelmiszerekkel.

Igy ment az azután az egész úton; majd egy kisebb, majd egy nagyobb folyó volt előttük, a benszülöttek is egy helyen szolgálatra készek, másutt ismét ellenséges szándékúak voltak; egy alkalommal ismét vezetőik szöktek meg; ehhez járult, hogy élelmiszerekben is gyakran láttak szükséget és sokszor kellett éhezniök; a hajók ugyanis, melyek Vera-Cruzból a part mentén haladtak, indusok kezébe kerültek, kik azokat felégették. Ezen fáradalmak és szenvedések sok spanyolnak és még több mexikóinak életébe kerültek.

Cignatepekben a kaczikákat, kik barátságosaknak mutatkoztak, megkérdezte Kortez, merre vezet az út Gueyacalába; ezek megmondták, hogy két széles és mély folyón kell átmenniük, hogy oda jussanak a spanyolok. Kortez két spanyolt küldött előre, hogy megnézzék, vajjon át lehet-e azokat hidalni; ezek azon hírrel jöttek vissza, hogy igenis lehet. Megindultak tehát s két nap múlva elérték az egyik folyót. A nagy esőzések annyira megdagasztották, oly mély és széles volt, hogy lehetetlenségnek tartották azon átjutni; visszatérni pedig nem lehetett, mert az bizonyos halál lett volna. Kortez tehát csónakba ült, hogy méréseket tegyen; a mérés eredménye volt, hogy a víz négy rőf, az iszap alatta pedig két rőf mély. Hogy lehet itt hidat verni? De Kortez nem tágított; meg akarta kisérteni. Az indusok vágták a fát, a spanyolok pedig verték le a talajba; nehéz munka volt, a melynél a legénység a hidat épp ugy, mint a vezért elátkozta. Hangos panaszszavakat lehetett hallani s Kortez helyzete aggasztóbb volt, mint bármikor; ő azonban, hogy az ingerültséget ne fokozza, hallgatással tűrte a szitkokat s csak arra kérte embereit, öt napig legyenek türelemmel s ha addig sincs készen a híd, ám legyen, akkor visszavezeti őket.

A kitartás és szorgalom legyőzött minden akadályt, hatod napra a híd készen volt. 1000 szál 8 rőf hosszú gerenda kellett csak hozzá, hát még a sok kisebb fadarab, a befödésre szükséges deszkák, az összekötözésre szolgáló hárs mennyi munkába került! Nem volt az egész ugyan valami műremek, de fényes bizonyítékául szolgált az indusok kitartásának és kézi ügyességének.

Másnap szerencsésen átmentek a folyón, de alig egy óra múlva ismét veszélyes mocsáros helyre értek, hol nagy nehezen félig úszva, félig gázolva, szintén átjutottak s hálát adtak Istennek, hogy ezúttal is kimenekedtek a veszélyből.

Elérték azután nemsokára Gueyacalat, hol barátságosan fogadták őket és bőven ellátták élelmiszerekkel.

Gueyacalában egyszerre híre járt, hogy a spanyolokat útközben le akarták mészárolni, mire hazájukban visszatérő honfiaikat háborúra tüzelni és az ott levő idegeneket is leölni lett volna szándékukban a mexikóiaknak. Kortez ezt két előkelő mexikóitól tudta meg, kiknek állítását több kaczika vallomása is megerősítette. Quauhtemoctzin elismerte, hogy a vád alapos, de a terv nem tőle származott s azt sem tudja, volt-e mindnyájuknak tudomása a dologról; ő maga sohasem gondolt azonban a terv végrehajtására s csak hagyta társait beszélni. A tlacupai kaczikától azonban mást nem tudtak meg, mint azt, hogy ők beszéd közben emlegették, jobb volna meghalni, mint e szakadatlan menetben elsenyvedni és látni, mint vesznek el rokonok és barátok.

Minden további bizonyíték hiányában e vallomásra Kortez kimondta a halálos ítéletet és Quauhtemoctzint, valamint a tlacupai kaczikát felakasztatta. Quauhtemoctzin halála előtt mondta, már régen el volt készülve ily halálra, de Kortezt is számadásra fogják még vonni; a tlacupai kaczika pedig örömét fejezte ki, hogy urával együtt halhat meg. Kivégeztetésük igazságtalanság volt; legalább az egész táborban mindenki így vélekedett; segíteni azonban a dolgon nem lehetett.

Útjuk ezután nem járt oly óriási fáradsággal; számos akadálylyal kellett ugyan még megküzdeniük, de végre is elérték San Gil de Buena városát, mely két órányira volt Dulce öblétől s melyet spanyolok alapítottak volt. Találtak is ott 40 spanyol férfit és 4 spanyol nőt, kik azonban mind betegesek voltak s nemsokára többen közülök meg is haltak.

Kortez terve volt, e városból hajón Truxillo városába menni, a mely már Hondurasban van; ezért Sandovalt Nacoba küldötte, hogy azt és környékét hódoltassa meg, maga pedig a város közelében talált hajókkal Truxillóba evezett. Hat nap mulva elért oda s az ott levő gyarmatosok a legnagyobb elragadtatással fogadták. Mindenki sietett a partra, a nagy hóditónak hódolatát kifejezni s még a környékbeli benszülöttek is a városba sereglettek, midőn hallották, hogy Mexikó meghódítója oda érkezett s hoztak magukkal élelmiszereket és ajándékokat.

Mindjárt a városba érkezésük után láttak a sík tengeren egy hajót, mely egyenesen a kikötőnek tartott s melyet Havannából Zuazo, kit Kortez Mexikóban hivatalnokká tett, küldött. E hajó élelmi szert s híreket hozott Mexikóból. E hírek azonban igen szomorúak voltak, ugy hogy Kortez hallatukra hangosan zokogott s embereinek azokat csak másnap mondta el. Zuazo levelébe jelentette: Mexikóban, mivel általánosan azt hitték, hogy a hadjáratban Kortez s emberei elvesztek, minden javaikat a legtöbbet ígérőnek eladták Salazar és Chirinos Mexikóba érkezésök után elkezdtek áskálódni a kinevezett kormányzók ellen, előmutatták a Korteztől kapott meghatalmazást, gáncsolták a kormányzást s bizonyítgatták, hogy az most már őket illeti meg. Ez viszályoknak lett a kútforrása, miből azután verekedések is keletkeztek, melyekben Salazar lett a győztes, mire elődeit börtönbe vetette. Ez azonban a viszálykodást nem szüntette meg. Salazar most azok ellen fordult, kik őt győzelemre segítették. Néhány tartomány is fellázadt s lerázta magáról a spanyol uralmat. Szóval, nagy volt a zavar, mit igen elősegített az, hogy általánosan hittek Kortez halálában. E hitben osztozott Ordas is, ki időközben Spanyolhonból visszatért. A zavar, melyben az országot találta, arra birta őt, hogy a bitorló pártjára álljon és megígérje neki, hogy tudakozódni fog Kortez serege sorsáról. Valóban el is ment Xicalangoig s a mit ott hallott, az kétségbevonhatatlanná tette előtte ama hírt, mely szerint Kortez seregével együtt tönkre ment; erről azután Salazart is tudósitotta.

E tudósítást Salazar egy perczig sem titkolta el. Kortez fegyvertársai gyászt öltöttek, sőt a mexikói főtemplomban tiszteletére emléket is állítottak és gyászmisét mondottak fölötte. Salazar ellenben trombitaharsogás között Új-Spanyolhon helytartójává kiáltatta ki magát s ez időponttól fogva a legnagyobb önkényt gyakorolta, Zuzot elfogatta és Kubába vitette, Rodrigo de Past felakasztatta s Kortez régi híveinek bebörtönöztetésére is kiadta a parancsot; de ezek még idején egy klastromba menekülhettek.

Kortez sietett hajóra szállni, seregét pedig Mexikó felé indította, azonban útközben megbetegedett s Sandovalt is, ki a sereget vezette, visszatartóztatta, csupán Orantest küldte titkon Mexikóba.

Meghatalmazást kapott Korteztől, hogy a helytartóságot addig Alvaradora és las Casasra ruházza, mig a Kortez visszatér; ha pedig ezek nem volnának a városban, Estradat és Albornezt bizza meg vele. Orantesnek egy Vera-Cruz és Panuco közti kikötőbe kellett kiszállania; ugy is történt s a hajó azonnal visszatért Panucoba. Orantes gyalog, egyedül, parasztköntösben, melyet Truxilloból vitt magával, elindult Mexikó felé. A meghatalmazás ruhája alá volt rejtve. A spanyoloknak mindenütt kitért s ha mégis találkozott valamelyikkel, Flechilla nevű szegény parasztembernek adta ki magát s mivel már több mint két éve távol volt s szakált növesztett, senki sem ismert rá. Négy nappal későbben éjjel Mexikó városába érkezett. Először is a Ferencz-rendi szerzetesek kolostorába ment, hol Kortez hívei közül sokan tartózkodtak. Nagy volt ezek közt az öröm, midőn Orantest látták és leveleit olvasták; éjfélkor elhitták Estradat s Kortez még néhány hű emberét s elhatározták, hogy reggel Salazart el fogják fogni.

Az éj még hátralevő részét készülődésekkel töltötték s a mint reggel lett, valamennyien Salazar háza felé indultak, kiáltozva: "Éljen a császár, a mi urunk! Éljen Kortez, a ki még él és nem sokára eljö ide épp ugy, mint én Orantes, a ki vele voltam!" Sokan hozzájuk csatlakoztak és miután a testőrséget megugrasztották, a bitorló Salazart, a ki éppen egy ágyút akart ellenük elsütni, elfogták és egy erős faketreczbe zárták.

Gyorsan elterjedt ez eseménynek híre a tartományokban is, némelyiknél örömöt, másoknál bosszúságot szült; Chirinus is, ki éppen Coatlanban volt, a mint megtudta, megijedt, egy klastromba menekült, de ott őtet is elfogták és éppen ugy, mint bitorló társát faketreczbe csukták.

Kortez meggyógyulva, 1526 júniusban érkezett, Mexikóban, hol az összeesküvőket megbüntette, bár nem éppen szigorúan.

XVII.

(Ponce de Leon. Aguilar. Estrada. Kortez Spanyolhonban.
Eredménytelen vállalkozásai és halála.)

Ezalatt a császár Toledoban Ponce de Leont Új-Spanyolhonba küldte azon megbízással, hogy vizsgálja meg a Kortez ellen emelt panaszokat. Ennek utazása sokáig elhúzódott; végre megérkezett Mexikóba és ünnepiesen elfoglalta a helytartóságot, azután kihirdette, hogy a kinek Kortez vagy valamelyik tisztviselője ellen panasza volna, jelenjék meg előtte s adja elő; sokan jelentkeztek, és sok mindenféle per támadt. Az új helytartót első sorban azzal is megbízták, hogy az első hóditókról gondoskodjék s nekik terjedelmes javakat adományozzon. Ponce de Leon azonban forrólázba esett s kilencz nap múlva meghalt. Halála előtt végrendeletet csinált s a maga helyére Aguilart nevezte ki, de azon kikötéssel, hogy az összes vizsgálatok mindaddig szüneteljenek, mig ama rendelkezését ő felsége meg nem erősiti; e végett egy hajót azonnal Spanyolhonba küldtek.

Az új helytartó Aguilar igen beteges volt; a tüdővész mind jobban emésztette életerejét s nyolcz hónappal hivatalba lépése után meghalt. Végrendeletében Estradat nevezte ki utódjául ugyanazon hatalomkörrel, melylyel ő maga birt. Estrada azonban a hatalom kezeléséhez sehogy sem értett; mindenféle ügyetlen intézkedéseket tett s azután nagyon önkényesen járt el. Ilyen önkényt tanusitott Sandoval egyik barátjával szemben is, emiatt Kortez nagyon megharagudott s őt kérdőre vonta. Ez Estradot megijesztette és Korteztől minden áron szabadulni akart, tehát Új-Spanyolhonból száműzte.

Kortez sietett hajóra szállni, hogy Spanyolhonba menjen, a császár előtt magát s tetteit igazolva elégtételt kérni. 1527-ben meg is érkezett oda.

Megérkezése az udvarnál örömet keltett s a császárnak iránta táplált haragját eloszlatta. Az udvarba érkezve, a császár parancsára külön szép lakást rendeztek be számára s azután tudtára adták az időt, mikor fogja a felség fogadni; Bejar herczeg, Aguilar gróf s még néhányan vezették őt oda. Kortez tisztelettel térdet hajtott, de a császár őt azonnal felemelte, mire amaz megkezdte részletes elbeszélését viselt dolgainak; előadását a következő szavakkal végezte: "Felségednek hosszas beszédem terhére fog esni s én is a tapasztalt hálátlanságra emlékezve könnyen mondhatnék valamit, mi felségedre nézve kellemetlen volna, tehát mindazt, a mit szükségesnek találtam, feljegyeztem ez iratban, melyet alattvalói hódolattal ezennel átnyújtok felségednek." A császár Kortezt erre kegyesen elbocsátotta s nemsokára meg is jutalmazta: kinevezte őt Quaxacai grófnak, számos helységet és a Sz.-Jago-rend keresztjét adományozta neki.

Kortez egy második kihallgatáson a kegyelmet megköszönte, de néhány napra ezután annyira megbetegedett, hogy semmi reményt sem kötöttek többé életéhez, pártfogói ekkor rávették a császárt, látogassa meg még halála előtt, a mi meg is történt. Kortez meggyógyult ugyan, de ellenségei az uralkodói kegyelmet, melyben részesült, annyira megirigyelték, hogy mindenáron ártani akartak neki s csakugyan hiába kérte azután az új spanyolhoni helytartóságot; nem tudta megkapni s csak annyit eszközölhetett ki, hogy engedélyt nyert, két hajóval a Csendes tengeren felfedezéseket tenni, a miért a szerzett jövedelem bizonyos részét biztosították számára.

Mindjárt, a mint gróffá kinevezték, Kortez a pápához követséget küldött, mely gazdag ajándékokat vitt részére s kérte tőle a tized elengedést. A pápai udvarban az ajándékokat kegyesen fogadták, az indus bohóczok, kiket oda vittek, nagyon megtetszettek, a hadi tettek elbeszélését s a hírt, hogy sok ezer pogány a keresztény vallásra tért, szívesen meghallgatták, de a tized elengedéséről mit sem akartak tudni.

Kortez, miután sok ideig tartózkodott Spanyolhonban s ott újra megnősült, élénk vágyat érzett visszatérni az Új-Világba. Övéivel tehát hajóra ült és szerencsés utazás után Vera-Cruzba ért. Fogadtatása itt bár szép volt, de még sem oly ünnepies, mint az előbbi alkalommal. Vera-Cruzból Mexikóba ment, hol már akkor a császár által küldött Mendozát találta mint alkirályt. Annál tisztelgett s azután Zacatula tartományban négy hajót épittetett s szereltetett fel, hogy a molukki szigetekre vagy Sinába küldje s igy a füszerkereskedés legegyenesebb útját kikutassa. 1527 deczemberben indultak el; de vihar, éhség és betegség miatt eredménytelenül kellett visszatérniük. 1532 májusban indult el újra Kortez két hajója Mendoza Hurtado vezérlete alatt; az egyik hajó tönkre ment s csak kevesen menekültek meg a legénységből, a másik, melyen maga Mendoza volt, eltűnt és soha semmi hírét sem hallották többé.

Kortez e terveire rendkivül sokat költött s szeretett volna a császártól némi kárpótlást nyerni, visszament tehát még egyszer Spanyolországba, de eredménytelenül.

Mig Spanyolhonban való tartózkodása elhúzódott, a császár hadjáratot intézett Algir ellen. Kortez is felajánlotta szolgálatait és fiával s nagy szolgaszemélyzettel szintén hajóra szállt. Egy vihar alkalmával azonban, a mely majdnem az egész hajóhadat tönkre tette, Kortez hajója is szétromboltatott s a hajó személyzete csak nehezen tudta életét megmenteni.

Annyi hajó elvesztése után azt tanácsolták a császárnak, hogy ne fogjon Algir ostromához s térjen vissza. A haditanács, melyben Kortez nagy bosszúságára nem vehetett részt, e javaslatot elfogadta; hiába mondta Kortez, hogy ő a sereg maradványaival vállalkozik Algir elfoglalására; ajánlatát a császár nem fogadta el s az előbbi határozat mellett maradt.

Ezen időtől fogva Kortez nem jól érezte magát az udvarnál; a mellőztetéseket, melyeket tapasztalt, nagyon szivére vette, az öregség is éreztette vele bajait s azért nagyon kivánkozott Új-Spanyolhonba. Ekkor heves lázba esett. Érezte, hogy halála közeledik s magány után vágyván, Sevillából Castillaja de la Cuestába vitette magát. Ott készült a halálra, rendelkezett vagyonáról, gondoskodott gyermekeiről, tekintélyes összegeket rendelt jótékony czélokra, felvette az utolsó kenetet s 1547 deczember 2-án meghalt. Holttetemét nagy ünnepiességgel, számos gyászoló jelenlétében Medina Sidonia herczeg kápolnájában takarították el; későbben pedig végső akarata szerint Új-Spanyolhonba vitték és Cojohuacanban, egy kolostorban, melyet végrendeletileg alapitott, temették el. Grófságát fia Kortez Márton örökölte.

Kolumbus hajói

III. RÉSZ
PIZARRO

I.

(Ojeda. Nikuessa. Szent-Sebestyén, Nombre de Dios. Balboa.
Sancta Maria el Antiqua del Darien. Komagre.)

Amerika nagy szárazföldjét, az Orinoko folyam mellett, maga Kolumbus fedezé föl legelőször, bár ez érdemétől a dicsekvő Americus Vespucius meg tudta fosztani; ő hajózá végig Közép-Amerika partjait is azon czélból, hogy az átjárót sikerül tán fölfedeznie a Kelet Indiáig vezető tengerhez; útja a Guanaiai szigettől egészen Nombre de Diosig s még tovább dél felé tartott. Utána egyik kalandor a másik után lépett fel, folytatandó az általa megkezdett fölfedezéseket s átkutatni azon tartományokat, melyeket Kolumbus csak ugy futólag a part mentén vett kissé szemügyre.

Két kiválóbb szerencséjü kalandor: Ojeda és Nikuessa, a dariai földszorosnak vették útjokat. Az első épité azután Szt. Sebestyén városát, az utóbbi pedig Nombre de Diost.

Azért nevezte igy, mert a mint oda kikötött s a vidéket telepitésre igen alkalmasnak találta, bajtársaihoz kiáltá spanyolul: Papremus aqui en il nombre de Diost! azaz maradjunk itt Isten nevében!

Hol Ojeda végig vonult, a földterületet igen harczias nép lakta, minduntalan véres csatákat kelle vívnia. Mérgezett nyilaikkal sok spanyolt öltek meg, ugy hogy Ojeda csakhamar kénytelen volt egy tisztjét Hispaniolába küldeni segédcsapatok toborzása végett.

A harczias indus nép szokásaiból mint figyelemre méltót jegyzék föl az akkori irók, hogy majd a legtöbb férfi és asszony egyik ujjának felső izülete le volt nyesve. Mely testcsonkitást özvegységre jutásuk alkalmával hajtatták végre magukon, hihetőleg azért, hogy veszteségük feletti fájdalmukat testileg is kimutassák. Szokás volt egyuttal náluk az is, hogy mikor a családfentartó meghalt, s nem volt, a ki az árván maradt csemetéket fölnevelje, legyilkolták ezeket is csupa könyörületből, nehogy éhen veszszenek, s együtt temették el őket meghalt kenyérkeresőjükkel.

Az Ojeda által Hispaniolába küldött tiszt hozta csapatjával a csakhamar híressé vált Balboát is. Ez hispaniolában valami nagy bűnt követett el s a halálra itélés fenyegette. Neki valódi menedék volt az Ojeda szolgálatába lépés; de hogy ezt zavartalanul megtehesse, egy hordóban gurittatta magát a hajóra, s indulás előtt nem mert kibujni belőle. A hajó kapitánya még ekkor is ki akarta a bűnöst vitetni hajójáról, de az összes hajónépség könyörgött érette. Igy került Balboa Dariába.

Rövid idő alatt okosságával, s barátságával anynyira kitünt katonatársai között, hogy még a vezérnek is ő adott tanácsokat.

Az ő tanácsára a Daria folyó torkolatánál egy vidéket foglaltak el, hol gyarmatot létesitettek, mely Santa Maria el Antiqua de Darien nevet kapott.

Itt Balboa napról-napra szükségesebb lett társainak; végre kormányzójoknak tevék.

Mint ilyen gyakran kirándult a környező vidékekre; a szomszéd kaczikákkal békét kötött, a kik ellene mertek szegülni, meghóditá. Az elsők közt volt egy Komagre nevezetü, kitől Balboa társaival együtt igen szivesen és vendégszeretőleg fogadtatott. A mint ennek legidősebb fia, egy csinos és virgoncz ifju, észrevevé a spanyolok sóvárgását az arany után, jó nagy rakást hozott az előtte kicsiny becsű érczből s nekik ajándékozá. Nagy mohósággal, mely a fiatal embert csodálkozásba hozta, kaptak a spanyolok utána s legottan osztozni kezdtek. De a mint látta, hogy az arany fontolásánál nem szégyenük magukat néhány szem miatt a legtüzesebben veszekedni, bosszúsan oda ugrott, feldönté a mérő serpenyőt s az aranyat a földre dobá. "Ugyan hogy tudtok", mondá, "ily csekélység miatt veszekedni; de ha valóban oly szerelmesek vagytok abba, mutatok én nektek egy tartományt, hol ezen haszontalan portékából annyit szedhettek, a mennyit csak óhajtotok".

"Melyik az?!" tudakolák a spanyolok nagy mohósággal.

"Az egy igen nagy és hatalmas ország dél felé. Azonban csekély számmal nem tanácsos oda menni, mert e gazdag tartomány királya oly erővel rendelkezik, hogy képes még a fehérek nagytömegének is ellenszegülni."

Ez volt az első tudósitás Peruról, mely mindinkább kezdte érdekelni a spanyolokat.

Balboa már azon föltett szándékkal ment Santa Mariába, hogy előbb Hispaniolában sereget gyűjt s avval megindul az ismeretlen gazdag ország meghóditására.

De a gondviselés a zivatart, mely a peruiakat fenyegeté, egy ideig feltartóztatta. A hajó, melyet Balboa Hispaniolába küldött, szerencsétlenül elveszett Yukatan partjainál. A legénység ugyan elérte a szárazat, de ott annak vad lakosai kezeibe jutottak, kik őket isteneiknek feláldozták. Csak kettőnek a szerencsétlenek közül sikerült kimenekedni. Az egyiknek neve Aquilar volt, ugyanaz, kit Kortez azután megtalált s tolmácsul hajójára vett.

Balboa hiába várakozott a hajó visszajövetelére, mely vissza nem érkezhetett, minthogy elsülyedt. Hüledezésének nagyobbitására azon kellemetlen tudósitást vette Spanyolországból, hogy ellenségeinek mindenféle rágalmak által sikerült az udvart ellene fellázitani s igy nemsokára számadásra vonandják.

Tudta, hogy mentségére s az udvarnál az elveszett kegyelemnek megnyerésére az egyetlen eszköz az, hogy Komagre fiától nyert tudósitást hasznára forditsa s oly földet keressen fel, mely a leirás után sokkal gazdagabb, mint azon tartományok, melyek eddig elég szerencsétlenek voltak az európaiak fukarsága által kifürkésztetni. De katonasága igen gyenge volt és a legnyomorultabb állapotban! Bátorkodjon e maroknyi rosszul fegyverzett kalandorcsapattal oly hatalmas országba hatni?

Végre elszánta magát, s százhatvan emberrel s néhány dühös kutyával, melyek abban az időben igen jó hadiszolgálatokat tettek, megindult az ismeretlen ország ellen. Komagre fiát vitte magával kalauzul.

II.

(Szt-Mihály öble. Pedrarias. Balboa halála)

Végczélja ugyan az aranygazdag Peru meghóditása volt, azonban emellett azon tenger is érdekelte, melyről Komagre azt állitotta, hogy mintegy hat napi távolságra kezdődik s szintén nagy világtengert képez. Balboa gyanitá, hogy az az a tenger, melyet Kolumbus hiába keresett s melyen Kelet-Indiába juthatni. Már e fölfedezést is nagyfontosságunak tartá.

Elindult tehát a tenger felé.

Sok viszontagság után csakugyan eljutott seregével a Csendes-Oczeán partjaira. Útközben egyszer kelle csak hadakoznia. A hazájukat védő indusokat fegyvereik ropogásával szétszalasztották a katonái.

Az öböl, melyhez legelőször értek a spanyolok, egyik kisebb behajlás volt a panamai nagy öbölben.

Balboa ezt Szt-Mihály öblének nevezte el s igy neveztetik mai napig is. Miután erre néhányat a szomszéd kaczikák közül majd jóval, majd fegyverrel rábirtak eleséget és aranyat szolgáltatni, elszánta magát indus tutajokon az öblöt meghajózni s az ott fekvő szigeteket és az egész partot tüzetesebben átvizsgálni. Az indusok ugyan le akarták arról beszélni, mert az esős évszak éppen kezdődött; ő azonban nem hajtott figyelmeztetésükre, hanem nyolczvan emberével s néhány indussal kilencz nyomorult ladikba szállott és igy kezdett az általa fölfedezett nagy tengeren hajózni.

Még nem messze haladtak s már elegendő okot találtak merészségüket megbánni; egyszerre oly rémitő zivatar támadt és a tenger hullámai oly iszonyu magasságra dagadtak, hogy mindnyájuk élete veszedelemben forgott. Még az indusok is elsápadtak az ijedtségtől; mindazonáltal nem maradtak tunyák, hanem inkább a habok közé ugrottak, a hajókat páronként összekötözendők. Ez által a fölfordulástól megóvattak, mire leirhatlan erőlködés után egy sziklaszigethez értek, hol kiszállottak és a ladikokat, a mennyire lehetett, kikötötték.

Örömük azonban nem tartott sokáig; jött a dagály s a víz az egész szigetet elöntötte. A spanyolok nyakig álltak a vízben, ladikjaik közül sok tönkre ment, az élelmiszerek is megromlottak; nagy nehezen tudtak másnap e szigetről elmenekülni.

A parton meg kelle vívniok ellenséges indus csapatokkal s mikor aztán minden veszélytől megszabadultak a spanyolok, első gondjuk volt tudósitást küldeni a nevezetes tenger felfedezéséről a spanyol királynak, kérve segitséget a fölfedezések folytathatására.

Az udvar nagy örömmel vette a tudósitást és Pedrariast küldte ki sürgősen a dariai kormányzóság átvételére, nemkülönben Balboa letevésére, kire sok volt már a panasz.

Pedrarias 16 nagy hajóval, 1200 katonával s 1500 önkéntes kalandorral érkezett meg szerencsésen s kötött ki Daria partjain.

Mihelyt ezen hatalmas flotta a dariai öbölbe megérkezett, Pedrarias egyik tisztjét a szárazra küldte, Balboának hivatalától való megfosztására és az új kormányzónak megérkezését jelenteni. A tiszt e bajnokot híres tetteihez mért fényben reménylette találni, valamint azt is gondolta, hogy a királyi rendelésnek ellene álland s hatalmát fegyverrel is kivívni merészlendi. Azonban mindkét föltevésében csalatkozott.

Mennyire elcsodálkoztak, a jeles férfiut, kinek gazdagságáról oly nagy képzelettel voltak, durva pamut ködmönyben, éppen oly rossz nadrágban és sikhéj bocskorban találván, a mint éppen néhány indussal tulajdon nyomorult kunyhóját náddal fedé. A követül küldött tiszt alig hihette el, hogy az, kit e rossz öltözetben s alávaló munkánál talált, legyen a híres és vitéz Balboa.

Balboa a királyi határozatnak meghódolt s hatalmáról és méltóságáról azonnal lemondott, mire a gőgös Pedrarias partra szállt. Először is azzal kezdte, hogy Balboa vagyonát s összeharácsolt kincseit lefoglalta a maga számára.

Azután embereinek megengedte a meghódított területen az indusokat tetszésök szerint zsarolni, erőszakkal kirabolni, mi számtalan kellemetlenség kútfurrása lőn; az indusok, a hol csak tehették, gyilkolták a spanyol katonákat s fel-fellázadtak ellenük. Az éghajlat is rendkivül egészségtelen volt, százával hullottak a sárgaláztól és napszúrástól a spanyolok, ugy hogy legtöbben visszakivánkoztak hazájukba. A Balboa által eszközlött telepitéseket a végfeloszlás, a megsemmisülés fenyegette. Sikerült neki a királyt egy megbizott embere által Pedrarias tehetetlensége felől informáltatni, s csakhamar ő lett megint a déli tartományok főkormányzója. Ez Pedrariast bosszura ingerlé, alaptalan vádakra törvény elé állittatta Balboát, s maguk az itélő birák ellenzése daczára kivégeztette.

Pedrarias egyedül maradván, a spanyolok főgyarmatvárosát a Csendes-tenger partjára helyezte, hol az a mai napig is áll, a neve Panama. E várost a múlt század közepén Morgan híres angol rabló a földig leégette, miután előbb kifosztotta; mikor aztán újból kezdték fölépiteni, valamivel odább vetették meg alapját e tekintélyes kereskedői városnak, ott, hol egy kisebbszerü folyó ömlik a tengerbe, s a tenger habjait, mielőtt azok a kikötő partjait érnék, jókora sziget töri meg.

III.

(Pizarro Ferencz. De Almagro Diego. De Lugue Fernando.)

Pedrarias néhány esztendeig részint Panama épitésével, részint a közelben lakó indusok meghódoltatásával volt elfoglalva, Balboa tervével: Peru fölfedezésével s meghóditásával senki nem foglalkozott, csak 1524-ben, hat esztendő múlva, vállalkozott arra egy három egyénből összeállt konzorczium.

Ezen férfiak elseje Pizarro Ferencz, született Spanyolhonban, Truxillo városában, törvénytelen ágyból. Születése kora bizonytalan, de 1471 körül esik. Gyermekségéről sem tudni bizonyost, s mint más híres férfiakét, az ő zsenge korát is a mese boritá homályos országába; regélik róla, hogy anyja egy templom ajtajában tevé ki, hol a különben éhen halandónak egy kocza nyujtá tejével az első eledelt. Ezen monda onnan származhatott, mert felserdülvén, kanászsággal keresé kenyerét. Nevelése annyira hiányzott, hogy még olvasni sem tudott. Ekkor terjedt Spanyolhonban az újvilág kincseinek híre s a disznó-őrzésnél magasabbra törő Pizarro lelkét is fellángolák a spanyol képzelem erejével festett tudósitások, elhagyá csürhéjét, Sevillába illant, istenhozzádot mondott hazájának, melyben még csak bölcsője sem volt, s igy annál készebb lehetett sírját is idegen földön keresni.

Először Hispaniola, vagy mint már inkább nevezték, St.-Domingo szigetén merül fel 1510-ben Pizarro neve, innen evezett át Ojeda alatt a szárazföldre, követvén ennek nem sikerült vállalatát. Majd Balboa társa lőn s ennek vesztével Pedrarias helytartó alatt szolgált, előbb Dariában, később Panamában. Itt a földszoros minden részeiben sok és nehéz harczokat állott ki az indiánokkal s ezek iskolául szolgálhattak neki Peru hóditásához, de aranyban szegényül hagyták s mintegy ötvenéves korában Pizarro kapitány Panama vidékén egy darab egészségtelen földet s néhány ősamerikai jobbágyott birt vészterhes fáradalmai díjául. Egy volt kanásznak elég szerencse ugyan, de csekélység Pizarro kincsszomjas és nagyravágyó lelkének.

Mégis igen kétséges, felébredt volna-e Pizarroban magában a minden gátakat leromboló tettvágy s bizonyos, hogy szűk állapotában nagy vállalata eszközeit előállitani nem birta volna, ha más két férfi segedelme nem gyámolitja tehetetlenségét. Ezek egyike volt Diego de Almagro, lelencz s katonából úrrá lett férfi, mint Pizarro, kinek azonban még szülőhelye sem bizonyos. A másik de Lugue Fernando, panamai lelkész, társainál több vagyonnal, dicséretes tulajdonságainál fogva befolyással is birt. Ezek szerződésre léptek a fölfedezendő dús vidék meghóditására. Az egyezés pontjai következők voltak: Pizarro és Almagro a vállalatba fektetik egész vagyonukat, de a legtöbb költséget mégis Luguenek kellett viselni. Pizarro lesz a vezér; Almagro dolga a hajók és sereg kiállitása és fölszerelése. De Lugue a társulat képviselője és ügynöke lesz Panamában; a várt nyereségben pedig egyenlően osztoznak. Pedrarias, a panamai kormányzó, jóváhagyta e szerződést s e fáradságért a haszon egy részét kiköté magának.

Azonban e vállalat még a kalandordús Panamában is oly kétségbeesettnek látszék, hogy Almagro alig birt száz és néhány embert kiállitani, s e csekély sereget, mai fogalmaink szerint, kis hajón Pizarro vezérlete alatt útnak bocsátani; maga egy kisebb hajón, mihelyt azt fölszerelendi, utána indulandó volt. - Mielőtt azonban a történetet megkezdenők, vessünk rövid pillantást a fölfedezendő ország akkori állapotára.

Peru, vagy helyesebben az Inka birodalom, fölfedezésekor magában foglalta a mai Perut, Boliviát, Equadort s Chili egy részét s igy több mint 60000 ? mértföldre terjedt; e tartományokat most nem egészen hat millió ember lakja, de akkori lakosságának sokkal nagyobbnak kellett lennie. Valóban, Pizarro bámulandó szerencséjében legnagyobb az volt, hogy semmi tudomással sem birt az ország óriási nagysága felől, melynek elfoglalására indult, különben minden vakmerősége mellett is őrültségnek kellendett tartani tervének csak gondolatát is.

Ezen birodalom vagy 580 mértföldnyire nyult el a Csendes-tenger hosszában, ezzel párhuzmosan s partjaihoz közel terjed a Cordilleras de los Andes roppant hegyláncza, ennek számtalan ormait örök hó takarja, mig tövében a forró éghajlat minden gyümölcsei buján tenyésznek. A hegyoldalak ezen két szélsőség közt természetes átmenetet képeznek s mint a kanyarulatok magasabbra emelkednek, ugy mindig hűvösebb éghajlatok terményeiben gazdagok. Eszerint a Cordillerákban néhány száz holdnyi birtok megterem minden növényt, mi földünk más részeiben külön világrészeken van elszórva. A bérczek gyomra azonban s a folyók fövénye nem adott aranyat és ezüstöt.

Hogy azt oly nagy mennyiségben honnét halmozták össze, mai napig is titok; hihetőleg csere útján szerezték be bálványaik ékitésére.

IV.

(Peru és őslakói.)

Peru területét külön népfajok lakták, egyesitve az inkák uralma alatt. Ősmondák szerint Peru népe hajdan vadságban élt, a jótevő nap könyörült rajta s leküldé saját gyermekeit, Mamo Capacot, a fiut és Mamo Oello Huacot, a leányt, ezek polgárositák a népet, városokba, falvakba gyüjték, földmívelésre és mesterségekre tanitották, polgári és vallási törvényeket hoztak s az ekként boldogitott népnek belőlük vált első királya és királynéja s a birodalom vesztéig folyvást utódaik uralkodtak. Ők épitették fővárosul a még ma is álló Cuzcót s belé a napnak templomát, mely rendkivüli nagysága, de kivált arany és ezüstbeni pazar gazdagsága által Pizarro társainak csodálatát és kincsszomját nevelé. Mamo Capac utódai, hogy a nap vére ereikben tisztán maradjon, mindig saját nővéreiket vették nőül s ámbár ezenkivül még néhány száz feleséget tartottak, de trónra csak az első nő fia léphetett. A király kezében nemcsak minden világi, de ugyszólván isteni hatalom is egyesitve volt. Ő volt egyedüli tulajdonosa az egész földnek s mindennek, mit a föld és emberi ipar termesztett s mindazt ő osztotta ki a polgárok között, fejenkint kiszabott mennyiségben; uralkodott a földön, mint őse, a nap az égen.

A királyi ház többi és a soknejüségnél fogva számtalan tagjai képezték a nemességet. Ők lehettek főpapok, polgári és hadi tisztek és külön gondos és szigoru nevelésben részesültek. Csak ők képezték a király környezetét s hogy a néptől még jobban elváljanak, külön saját nyelven beszéltek, s a király szentsége, mint rokonaira, rájuk is sugározván, a köznép őket bűnre képteleneknek tartotta.

Alsóbbrendü és csekély jogu nemesek voltak a kurákák, vagyis a hóditott nemzetek főnökei s ezek maradékai. A többi egész nép milliói csak a király cselédei voltak. Meg volt egyszer s mindenkorra határozva fejenként a föld mennyisége, ennyit művelt minden ember s ez évenként aszerint kevesbült vagy növekedett, mint a család fogyott vagy szaporodott s hogy ezen osztály pontosan eszközölhető lehessen, a nép minden évben szigoruan összeiratott. De az ekként nyert termésből egy sem volt a mívelők tulajdona, a királyi tárházakba kellett azt rakni s onnan kapta az ország minden lakója a fejenként kimért mennyiséget. A gabona bizonyos részét éhség vagy háboruk idejére tartották vissza. Ilyen elv szerint kellett a mesterembereknek is dolgozniok s a mit készitettek, a rakházakba adniok, honnan szükség szerint kiosztattak. Peru birta Amerika egyetlen házi állatát, a lámát, mely eledelül és teherhordásra is alkalmas, de a perui nép főleg csak gyapját használta. A nyájak mind az inka tulajdonai voltak és szokott időben megnyiratván, a lámák gyapja fejenként bizonyos mértékben adatott ki a népnek, ebből készítettek a nők ruházatot. Az igy kiosztott földön kivül az ország egy része a napé volt, vagyis a királyé. A nap birtokából a vallási költségeket fedezték, melyek a fényes ünnepek, templomok és a nap szüzeinek népes zárdái miatt tetemesek voltak. Az inka földeiből a pompás királyi udvar és a nagyszámú nemesség élt. - Sajátságos volt azon sorozat, melyben a népnek ezen földeket mívelni kellett. Először a nap birtoka munkáltatott meg, azután az özvegyek, árvák, vének s más munkára tehetetlenekéi, - miből következtetik, hogy Peruban koldusok nem létezhettek; ezután dolgozta meg a munkásnép saját telkeit s a király földei csak utoljára kerültek munka alá.

S hogy ezen mesterséges gépezet zavarba ne jöjjön, minden tízezer lakót egy inkatörzsbeli főnök kormányzott; ez alatt minden ezer, ötszáz, száz és végre tiz lakónak volt főnöke, kik ha egy vétséget kifürkészni elmulasztottak, maguk szenvendték az azon hibára szabott büntetést. Kisebb s magasabb biróságok igen gyorsan, kevés, de szigorú törvények szerint hoztak itéletet és maguk szoros felügyelet alatt állottak.

Ezen csodarendszert, mely az összpontositott kormányhatalom remekének mondható, minden hódított népekre is kiáraszták s hogy az egybeolvadás gyökeresebb legyen, az eredeti perui népből gyarmatokat szállítottak közibük, sőt a perui nyelvet is minden módon terjesztették közöttük.

E nevet: Peru, az őslakók idejében egy folyó viselte s a spanyolok félreértésből keresztelték el róla az országot, melyet azelőtt Tavantinszujunak hívtak.

V.

(Biru. Gyöngysziget. Quito. Punto Quemada. Chicama Szt-Iván folyam.)

Pizarro a kis hajón és csekély legénységével 1524 november közepén indult Panamából dél felé, éppen oly időben, mely a hévköri égen ezen korban járó s iszonyu viharokkal egyesült esőzések miatt a hajózásra legalkalmatlanabb. Ezen körülményt azonban a spanyolok még nem ismerték s igy elkerülniük nem lehetett. Puerto de Pinasig, meddig Andagoya eljutott, baj nélkül értek, ezen fokot körülhajózván, Biru nevű kis folyóba eveztek s Pizarro a vidéket kikutatni partra szállt, de a pusztaság- és hőségben éhség és más szenvedéseken kivül egyebet nem tapasztaltak s Pizarro bátoritása alig birta a csapatot csüggedéstől megóvni s igy szomorú előjelül a nagy vállalathoz testben és lélekben törődve érkeztek vissza a hajóhoz.

E gyászos kezdethez méltó volt a folytatás, mert miután néhány mértföldnyi hajózás után fát és vizet bevenni ismét partra szálltak, beljebb bocsátkoztak a nyilt tengerbe s délnek feszitették vitorláikat. De mintha az elemek gátolni akarnák haladásukat, oly dühhel támadt rájuk a forró földövek zivatara, melyekhez hasonlókat az általunk lakott földrész nem ismer. A zápor zuhatagként szakadó rohama, a mennydörgés földrázó orditása s a szélnek azzal versenyző bőgése s azon iszonyú erőszak, melylyel a sima tengert perczek alatt hullámzó bérczekké korbácsolta: a menekülés végreményét is kioltották sziveikből s tiz napi hányattatás után, mi gyenge járművökre alig volt egyéb folytonos haldoklásnál, még eledelük s vizük is fogyni kezdett; oly silány ellátással indultak nagy útjokra s nem várt szerencse volt, hogy előbbi kiszálló helyükre menekülhettek, de úgy látszik, csupán azért, hogy a nyomornak más nemében még nagyobb bőséggel részesülhessenek.

A vidék messze terjedő mocsáros erdő volt, vad és a posványok párolgásaitól mérges. A repkények által összefont sűrüben minden lépésre ösvényt kellett előbb vágni s a nap lángoló sugarai a nehéz fegyverzetü s munkához nem igen szokott spanyolokat halálra tikkasztották s fogyott erejük visszaszerzésére eledel nem találtatott. Ezen sanyaruság megfosztotta őket minden bátorságtól s Pizarro sem volt már más módon képes fentartani bennük a lelket, mint hogy fele népével hajóját tápszerekért visszaküldte a Panamához nem messze fekvő Gyöngy-szigetre, honnan néhány nap alatt visszatérhetett. Addig ő embereinek másik felével leirhatatlan nyomorban tölté az időt; csigát, kagylót, bogyót s növényeket ettek, némelyek ezek közül mérgesek lévén, kínos puffadást, sőt halált is okoztak s ehhez napok, sőt hetek multak el s a várva-várt hajó még sem mutatkozott; hiába kutatták fáradtságtól félholtan a vidéket, sehol sem akadtak emberi lak nyomára; már huszan haltak meg a kisded csapatból s a többi sem remélt más sorsot, midőn éjjel a sűrün keresztül világot pillantottak meg. E sugárnak indulva, egy indián falut fedeztek fel, melynek lakói elfutottak előlük, de lakaikban élelmet, különösen kakaót és kukoriczát találtak. A felbátorodott lakók is visszatértek, a spanyolok nagy vigasztalására testeiken arany ékszereket láttak s tőlük azon örvendetes hírt hallották, hogy tizenkét napi járásnyira délre egy gazdag, hatalmas tartomány fekszik, melyet egy még hatalmasabb király, a nap fia, nem régen elfoglalt. A mai Equadort vagy Quitot érthették, melyet az inkák néhány évvel elöbb hóditottak meg.

Az igy üdülteket nemsokára hajójuk érkezte is viditotta, mely hat hét multával jött meg, előbb útját a viharok miatt nem végezhette s legénysége a parton hagyottaknál kevesebbet nem szenvedett; de a hozott eledel csakhamar megerősitette Pizarro társainak elcsigázott testeit, mi bátorságukat is gyorsan felélesztette s az újabb hírek által is emelt szivvel indultak a rejtelmes délnek. A kikötőnek, melyben annyit szenvedtek, Puerto de la Hambre, azaz "éhség réve" nevet adtak.

Ezen útjában Pizarro megint azon hibát követte el, hogy a part mellett hajózva, magát czéltalanul tette ki veszélyeknek, holott a nyilt tengeren vitorlázva, mindhamarább, mind biztosabban utazhatott; de részint az út nem ismerése, részint talán azon félelem, hogy könnyen elmulaszthatna egy aranydús vidéket, őt a part közeiéhez köték.

Alig ért nyiltabb vidékre, azt lakottnak gyanitva, partra szállott; nem is csalódott, mert egy mértföldnyire a tengertől indus falut leltek; ennek lakói is szétszaladtak, lakaikban kukoriczát és tetemes becsü arany-ékszereket hagyva. De ebbeli örömüket hamar utálat és borzadás zavarták meg, midőn a még égő tüzeknél emberi tagokat láttak sülni. Balsorsuk tehát emberevők közé veté, s kik nem régen halállal küzdöttek, mert enniök nem volt, most ellenkezőleg attól rémültek el, hogy maguk szolgálandanak másoknak eledelül. Iszonyodva távoztak tehát hajójukra, de ezen iszonyodás nem ment annyira, hogy a kunyhókban lelt aranytól is visszaborzadtak volna. Általában megjegyzendő itt, hogy a spanyolok minden elhagyott indián faluban talált aranyat és ezüstöt sajátul tekintettek, mig a szerencse oly bátrakká tette őket, hogy azt a gazda szeme előtt is elvitték. Az eddig csendes idő ismét viharossá változott s a spanyolok egy Punto Quemada névre keresztelt sík földcsúcson ismét kiszálltak, s a parti bozóton áthatolván, egy az eddigieknél nagyobb s karózattal erősitett, dombon fekvő városra akadtak, melynek lakói ugyan ismét elillantak, de harczias nép lévén, nem félelemből, mint az előbbiek. Csak az asszonyokat s gyermekeket akarták a közel hegyekben elrejteni, s maguk hamar s nagy erővel tértek vissza, veszélyes nyílzáporral rohanva meg előbb Montenegrót, Pizarro alvezérét, aztán ezt megkerülvén, magát Pizarrot. A spanyoloknak, ugy látszik, nem voltak ekkor lőfegyvereik, azért a csata heves és veszélyes lőn, vagy öt spanyol esett el, igen sokan megsebesültek, Pizarro maga életveszedelemben forgott és csak hét könnyü sebbel menekült.

Az eddig nem tapasztalt ellenálláson megütköztek a maroknyira fogyott kalandorcsapat, haditanácsot tartottak, s hajójuk is tetemes javitásokat kivánván s az oly óhajtva várt Almagro sem érkezett el mindeddig, Panamába tértek vissza. De Pizarrot a szégyenkedés visszatartotta, ily csekély vagy semmi sikerrel jelenni meg a kormányzó előtt, azért ő maga népe javával egy közelebb ponton, Chicamánál kiszállott, ott bevárandó kiigazitott hajóját s a rajta érkező ujonczokat.

Mig Pizarro csapata e szomoru kalandokon átesett, Almagro nagy bajjal fölszerelé a második hajót is hatvan vagy hetven emberrel, részint a panamai nép söpredékével. Aztán útnak indult s bár mindazon pontot, melyen Pizarro kilépett s melyen határozott jeleket hagyott, ő is meglátogatta, mégis vagy éjjel vagy ködben láthatatlanul túlvitorlázott rajta. Kiszállt azon városnál, melynél Pizarronak oly vészes csatája volt, s a népet harczkészen sánczai között találta. A hős Almagro rohammal foglalta el a várost és nagy öldöklés után felgyujtotta.

E diadalt azonban drágán kellett megfizetnie, mert fején sebet kapott, az ebből eredt gyulladás egyik szemétől megfosztotta. De mi lett volna képes e merész kalandornak aranyvágyát eloltani? Ő csüggedetlen tovább hajózott s a partokon több arany-szedést tartott, tovább mint Pizarro, a St-Iván folyamig ért, melynek népes és művelt vidéke elbájolta. Minél tovább haladt, annál inkább át kellett látnia, hogy csekély erejével tovább nem nyomulhat, s Pizarrotól sem látván már semmi jelt, igen aggódott, hogy az vagy elveszett vagy hazatért s igy maga is kénytelen lőn visszavonulni. Útjában Almagro a Gyöngyszigetet érinté s itt tudta meg véletlenül, hogy társa Chicamában időzik; oda sietett tehát, s a két egymás kölcsönösen elveszettnek gyanitott kalandor forrón ölelkezett, s egymás viszontagságait elmondván, miután a vett hírek a déli dús orszság lételét bizonyossá tették, annyi sanyaruság után is bátran esküdtek: meghalni inkább, mint a kivitel előtt felhagyni vállalatukkal. Almagro a szerzett nem csekély értékü aranynyal sietett Panamába, Pedrariast új segélyre birni. Pizarro vadonában maradt.

VI.

(San-Iván. Cordillerák. Galló-sziget. Szent-Máté-öböl. Tumber. Tacamer. Tafur lovag.)

Panamában Pedrarias hidegen fogadta Almagrot, hallani sem akart újabb segitségről, az elveszett sok emberéletért felelősségre vonta, s ha DeLugue befolyása meg nem menti, aligha el nem itélik, Pizarro pedig semmi esetre se hódithatta volna meg Perut. De az ügyért buzgó pap rábeszélése kicsikarta végre az engedelmet a vállalat folytatására. Azonban mily kevéssé bizott Pedrarias a jó kimenetben, világos abból, hogy eredetileg kikötött negyedéről a nyerendő zsákmánynak 7000 forintnyi csekély összegért lemondott. Almagronak Pizarroval minden tekintetben egyenlő hatalmat és jogot adott; ezzel azonban neki igen rossz szolgálatot tett, mert a nagyravágyó Pizarro e percztől gyülölni kezdé társát, mely indulat most a kényszer miatt elfojtva, később mint lappangó kór minden csekélység által tápláltatván, végre látandjuk, mily vészes lángokban lobbant fel.

Elhárittatván ezen akadály, Pizarro is Panamába jött s a három szövetséges megerősitette most szerződését, azon értelemben, hogy miután Pizarro és Almagro a hóditásban életveszélylyel működnek, s De Lugue ugyanezt nem teszi, de a költségeket - 140.000 frtot adván - majd egészen maga fedezi, minden ingó s ingatlan nyereményben mind hárman egyenlően osztozzanak. Az 1526 márczius 15-én kelt szerződés csak De Lugue irta saját kézzel alá, Pizarro s Almagro, mint irni nem tudók helyett más irta le neveiket. Ezen egyezésre az evangelium fölött esküdtek meg, s hogy az eskü még szentebb legyen, egy háromfelé tört szent ostyával áldozának. Lugue azonban, mint újabb időkben kiderült, inkább képviselő, mint résztvevő volt a merész vállalatban, mert az emlitett nagy összeg nem tőle, hanem de Espinosa Gáspártól származott; hogy ez vagy ő megkapták legyen valaha zsákmány kikötött harmadát, sehol sincs feljegyezve, de nyilván máskép lettek kielégitve; mert annak sincs nyoma, hogy valaha követelést tettek volna Pizarro és bajtársai ellen.

Ezek után két, az előbbieknél nagyobb és erősebb hajót vásároltak, nagy bajjal vagy százhatvan embert összegyüjtötte, s élelem s hadiszerekkel jobban ellátva magukat, néhány lovat is szereztek. Ezen állatok különös fontossággal birtak, mert Amerikában előbb ismeretlenek levén, az indiánokat a lovas látása, kit ők lovával egy szörnyü állatnak képzeltek, iszonynyal tölté el, s ágyúk és puskák után a lovaktól féltek legjobban. Igy még mindig elég szegény készülettel, Ruiz Bernal ügyes kalauz vezetése alatt, másodszor is útnak indult a két kalandor, mindegyik külön hajóban. Előbbi keserves tapasztalásaikon okulva, egyenesen a magas tengerre bocsátkoztak, s kerülve minden kiszállást, miután az évszak is kedvezőbb volt, minden viszontagság nélkül érték el a San-Iván folyamot. Nagy örömükre lakókkal lepve találták partjait, s Pizarro kiszállva, egy kis falut lepett meg, honnan nevezetes aranyzsákmánynyal s néhány fogolylyal tért vissza. Ez volt a polgáriasult és keresztény Európa eljárása a vad és pogány Amerika ellenében.

Ezen, ha nem is jogos, de szerencsés siker a seregnek még ujoncz részébe is bátorságot öntött; de átlátták a vezérek, hogy a tovább mindig szaporodó népesség ellen erejük csekély, azért Almagro az aranynyal ismét visszavitorlázott Panamába, a könnyen és gyorsan szerzett zsákmányt csalétkül használva új csapatok toborzására. Ruiz, a kalauz, a másik hajóval tovább nyomult délnek, az országot kikémlelni, Pizarro pedig a maradék néppel a parton ütötte fel táborát; hogy ezt annyi csapás után miért tette, józan okát adni nehéz, ha csak ismét az aranyvágy nem marasztotta az első siker után sokat igérő vidéken. S valóban, e czéltalan tettért most is keservesen kellett lakolnia. Tovább nyomulva ugyanis a szárazföldön, azon nyilt vidék helyett, melylyel a parti lakók kecsegtették, mindig inkább erdők, hegyek és vizek közé bonyolódott, végre mintegy kristálygát állt előtte a jég- és hótól ragyogó Cordillerák óriás fala. Ezek tövében a forró éghajlati nap ereje hő s nedves levegőben folytonosan pusztitva és teremtve: oly dögleletes levegőt pároltatott fel, melynek gyilkos bűzét még a legpompásabb virágok illata sem birta egyensúlyozni. A látatlan magasra emelkedő fákon óriás kigyók lappangtak, a part meleg homokján roppant krokodilok sütkéreztek s e szörnyek nem, egy vigyázatlan spanyolt ragadtak el. Másokat leselkedő indiánok öltek meg s egy partra vetett csolnakon egyszerre tizennégy spanyolt konczoltak fel az őslakók. E veszélyekhez az éhség is csatlakozott s valódi ünnepül tekintették, ha néhány ott vadon termő burgonya-bokorra akadtak. E kinos perczben, midőn már az erősebb lelkek is csüggedtek, érkezett vissza Ruiz kalauz és szerencsére kedvező hírekkel.

Ő gyorsan s feladatához képest, mely nem hódításban s rablásban, hanem csak kémlelésben állott, - okosan hajózott többnyire a nyilt tengeren. Először a Galló-szigetet érintette, onnan a száraz felé. Szent-Máté-öbölbe evezett, hol a nép sokaságától hemzsegtek a partok, kik a fehér emberek hajóját mint az égből alászállott rejtelmes lényt bámulták. Innen tovább nyomulva, egy terjedelmes és nagy vitorlával ellátott tutajra akadt, mely csodálkozását annál inkább fölgerjesztette, mivel a hajózásban igen járatlan Amerikában a spanyolok még ilyenre nem akadtak. A tutajon férfiak voltak, aranynyal ékesitve, arany s ezüst portékákkal ellátva, finom szövetű és szépen himzett ruhákba öltözve. Ruiz megállitotta őket és csodadolgokat hallott tőlük hazájuk felől, mely nagy és hatalmas, telve városok- és falukkal s királyuk udvarában annyi az arany és ezüst, mint másutt a fa. Kettő közülük Tumbez perui városból való volt, ezeket s még néhányat Ruiz hajójára vette, részint hogy tudósításának tanui legyenek, részint hogy spanyolul megtanulva, később tolmácsokul szolgáljanak.

Ezen aranyhírek ismét felvillanyozták Pizarro csüggedt hadát, miután rájuk igen hamar Almagro is visszajött élelemmel és tetemes számú ujonczczal rakott hajón. E szerencsés fordulattól lelkesítve, a kalandorélet sebesen változó indulatával, most már maguk sürgették vezéreiket a továbbutazásra, kik használva a lelkesülést, hamar fölszedték horgonyaikat. De a hajózásra alkalmas idő már megint elmult; alig indultak el, már vihar támadt rájuk, s a legnagyobb veszélyek közt napokig zaklatta, mig Galló-szigetre menekültek, hol két hétig hajóikat tatarozták. Innen parthosszat a Szent-Máté-öbölbe eveztek, szemeiket a minden nyomon műveltebb és népesebb partokon gyönyörködtetve, mig másrészt roppant magasságu fák balzsam-illata, növények és szépen mivelt kukoricza-, burgonya- és kakaóföldek éhség ellen őket biztositották, a falvak léptenként szaporodtak, s Tacameznél partra szálltak. 2000 házból álló várost láttak maguk előtt terjedni, melynek lakói nemcsak aranynyal, de drágakövekkel is ékesitve voltak. Az egész vidék gazdag volt mosott aranyban, s azt a Smaragd folyó hasitotta, mely nevét ezen, partjain bőven talált drágakövektől kapta.

A nép azonban késznek mutatkozott e gazdagságot megvédeni is. Előbb fegyveres sajkában környezték a spanyol hajókat; majd legalább 1000 fegyveres szegült ellen a partra szállt Pizarronak, kit békés érintkezésbe jönni nem hagytak, sőt a kevesedmagával kiszállót a roppant sokaság ki tudja minő veszélybe sodorta volna, ha egy nevetséges eset ki nem menti. Ugyanis a lovasok egyikét ágaskodó paripája levetette, erre, mint a peruiak vélték, egy állatnak ily önkénytes kettévállása annyira elijesztette őket, hogy rémülten hátrálva, a spanyoloknak utat engedtek. Ezen esemény azonban újra átláttatta velük, hogy az aranyföld meg van ugyan, de annak urává lenni kevés az erejük, s a gyengeszivüek felhagyni kívántak az egész vállalattal s rögtön visszatérni Panamába Almagro nem volt e vélemény barátja s okosan figyelmeztette őket, mily nagy baj lenne majd mindnyájukra, kincsek nélkül lépni Panamába, hol az adósságok miatt börtönbe kellene vándorolniok. Azért ismét az eddigi eljárást inditványozta, hogy Pizarro maradjon hátra egy csapattal, mig ő újolag segedelemért evezett haza, melyet a már valóban fölfedezett aranyföld hírére az eddigénél nagyobb számban kapand.

Ezen ajánlat onnan lelt heves ellenzést, honnan legkevésbbé várta indítványozója. Pizarrot az ily szerepekben átszenvedett sanyaruságok már annyira vitték, hogy most a dolognak említése is dühre lobbantotta. Keserüen vetette már régóta ugy sem szivesen látott társának szemére, mikép ez magának mindig a kényelmesebb részt választja, mig őt és hű társait folytonosan a halál iszonyainak akarja odadobni. Almagro hasonló hévvel felelt, s miután mérséklés egyikük tulajdona sem volt, már kezeik kard után nyultak, midőn Ribera, a kincstárnok, a két dühöngőt sok bajjal lecsillapitotta s legalább szinleg kibékitette, Almagro tervét elfogadták, s Pizarronak alkalmas táborhelyet keresni elindultak. De a partokon a már egyszer fellázadt népet mindenütt harczkészen találták, hosszu kutatás után is csak a csekély népességű Galló-szigetet választották.

Ezen elháritott veszélylyel nem végződtek a vállalat ellen összeesküdtnek látszott csapások sora; most a Pizarróval maradtak zúgolódtak; ők ez elhagyatott szigeten magukat végkép elveszettnek tekintették, anélkül, hogy sírokul csak egy talpalatnyi föld is jutna. Ezen kétségbeeséssel határos állapotban hazatérő társaik által leveleket irtak, melyekben magukat mint vezéreinek kapzsiságának áldozatait festék. Almagro azonban, ki a merényt gyanította, minden levelet elkobzott, de ez eljárásán sokáig örülnie oka nem volt, mert egy szemesebb spanyol a kormányzóné számára szánt kelmecsomagba dugta több pajtásai által is aláirt levelét. Ebben vezéreiket makacs vakmerőséggel, mely mindnyájukat vágószékre hurczolta s még több más dolgokkal is vádolta, hajót kértek küldetni, mely őket a halál torkából kiragadja. Almagro elindulása után Pizarro, tartozás ürügye alatt, a másik hajót is Panamába küldte, hihetőleg igy akart népe legelégedetlenebb részétől menekülni.

A kelmékbe dugott levél ezalatt Panamában illő kézbe jutott s az új kormányzó, Pedro de los Rios, annyira fellobbant a vállalat rossz sikere s a sok feláldozott emberélet miatt, hogy Almagronak nemcsak minden segedelmet gúnyolva megtagadott, hanem Tafur lovaggal két hajót küldött Galló-szigetre, azon szigorú parancscsal, hogy onnan minden spanyolt visszahozzon.

Pizarro s társai az előbbi nyomorúságot még tetézve szenvedték ezalatt s a lakóitól elhagyott puszta szigeten csiga és rákon kivül majd semmi eledelük sem volt. Hogy e kínok között Tafur érkezését legtöbben megváltásukul tekintették, igen természetes és annál képtelenebbnek mutatkozott Pizarro részéről minden ellenszegülés. S valóban, ámbár ugyan e hajó De Lugue és Almagrotól is hozott levelet, melyben minden áron segedelmet igérve, társukat kitartásra és maradásra biztatták; mégis kétséges, hogy más, ki nem birt Pizarro vasakarata és csüggedetlen lelki erejével, nem hajtotta volna-e meg nyakát a sors ennyi szakadatlan csapásai után. De ő maradásra szánta magát s mint éleseszü emberismerő jól tudta azt, hogy ily kétségbeesett tettnek van hatása, kardot rántott s azzal a homokban keletről nyugatra vonalat húzott, igy szólt röviden: "Bajtársaim, e vonalon innen éhség, nyomor és bajok, túl kéj és kényelem! Itt Panama és insége, túl Peru és kincsei. Válaszsza mindenki azt, mi legjobban illik egy vitéz castiliaihoz. Én délnek megyek." Ezt mondva, átlépett a vonalon, tizenhármán követték, köztük nevezetesebbek: Ruiz, a kalauz és Pedro de Candia, a hasonnevű szigeten született görög származású lovag.

Pizarro élete gazdag rendkívüli eseményekben, de legnagyobb diadalmai sem annyira tanui óriási lelki erejének, mint ezen a puszta sziget homokjában húzott vonal, melynek átlépése, a dolgok akkori állapota szerint, szinte egyenlő volt e világ és élethatárának áthágásával s kétkednünk kell, mit csodáljunk inkább: azt-e, hogy Pizarro ily kevés híve élén még tovább is mert gondolni egy roppant birodalom hóditására, vagy azt-e, hogy szemben annyi ismert, - s mi szörnyebb - annyi ismeretlen veszélylyel, csak tizenhárom férfiu is akadt, kész ég és világ által elhagyott vezérüket élet-halálra követni.

Tafur hiában fenyegetőzött; az elszánt kis csapat megmaradt szándéka mellett, elvitorlázott tehát s csak nehezen lehetett rávenni, hogy az éhhalállal küzködőknek valami élelmiszert ott hagyjon. Ruizt Pizarro vele küldé, hogy Almagro és De Luguevel egyesülten a segitség kiállitását siettesse.

Igy Peru hóditója bukott kalandorként állott tizenkét társával az ismeretlen rideg oczeán hullámai közt, egy vadon szigeten; elhagyatottságában képesebb koldusok szánalmát, mint népek félelmét fölgerjeszteni s mégis, ha az embernek meg volna adva a jelen magvában látni a jövő csiráját, vagy műhelyökben követni a gondolatokat és szenvedéseket, ugy Pizarroban talán előbb ismerne a vizsgáló Peru hóditójára most, mint diadalmainak közepette.

Tétlenség még e remeteségben sem fért ezen ernyedetlen lélekhez; hamar meggondolta, hogy az elköltözött lakók megtudják elleneik fogytát, visszatérhetnének; sajkát bárdoltatott, s azon a lakatlan s erdőfödött, források, nyulak és fáczánnemü madarakkal ellátott Gorgona-szigetre költöztek át, hol biztosabban s vadászat által könnyebben élhettek, de a szakadó forróövi esők, a buja föld párolgásai, s az ebben repdeső milliónyi szúnyogok s a napnak sohasem enyhülő heve itt is válhatatlan kínzóik voltak. Forró imákban kérték naponként az Istent, hogy e helyről, melyet pokolnak neveztek, mielőbb adjon kivánatos menekülést; de hét hónapig hiában fáradtak sovárgó szemeik, a tenger végtelen síkján meglátni a fehérlő vitorlát.

VII.

(Gorgona. Guayaguil-öböl. Chimborasso. Santa-Clara. Tumbez. Puna-sziget. Santa-Cruz.)

Tafur hazaérkezvén, tudósításán a kormányzó még inkább felbőszült s lemondott minden segítségéröl oly embereknek, kiket őrültekül s öngyilkosoknak tekintett, s ha De Lugue a sürgetésben nem éppen oly makacsul kitartó s ügyes, mint Pizarro a hódításban, tervük végrehajtása alkalmasint más kezekbe jutott volna; de végre sikerült neki és társainak azon engedelmet kicsikarni, hogy egy hajó Gorgonába mehessen, melyen Pizarro kutatását folytathatta, de azon szigoru parancscsal, hogy félév múlva Panamában jelentést teendő, mindenesetre visszatérjen.

A mily nagy volt Pizarro öröme, midőn hosszu szenvedése után az óhajtott vitorlát a hullámok fölött fehérleni látta, annyira lehangolva lett, megtudva vállalatának ily szűk korlátok közé szoritását. Segiteni a bajon nem állott hatalmában, azért tehát elszántan lépett a hajóba, befejezni kikémlését azon országnak, melynek meghóditását élete feladatául tüzte ki; két súlyosan beteg társát néhány hű indián ápolása alatt Gorgonában kellett hagynia.

Gyorsan vitorlázva, húsz nap múlva a pompás Guayaguil-öbölbe értek, melynek keskeny partjait falvak és városok boriták, mig szemben velük a Cordillerák óriásai, a Chimborasso ós a rettenetes cotopaxi tűzokádó-hegyek magaslanak. Igy átmetszették az egyenlitőt, s túl azon parton is, melyet minap Ruiz elért, egészen ismeretlen tenger ringatá hajójukat. Végre Santa-Clara lakatlan szigetnél a tumbezi öbölben horgonyt vetettek s másnap Tumbeznek irányozták útjokat, melyet a náluk levő indiánok mint aranyban gazdag várost festének, s ott is lelték azt, szorgalmas öntözés által gazdag vidéken, s lakói a partra gyülve bámulták az új és csodás látványt. Néhány fegyveres balza, igy nevezték az előbb emlitett tutajokat, éppen Puna sziget lakói ellen eveztek, kik a Pizarronál levő földiek által mindjárt társalogni kezdtek a spanyolokkal. Csakhamar más balzák jövének a partról, mindenféle élelmet, e közt lámákat is hoztak, mely állatokat most látták először a spanyolok.

Esetleg egy orejon vagy inka nemes is volt Tumbezben, ez is meglátogatta a spanyol hajót, hol minden tudvágya és bámulása tárgya lett, de leginkább azt kivánta tudni, miért jöttek a spanyolok e földre. Pizarroról és spanyol társairól általában meg kell jegyeznünk, hogy hóditásaikban soha csalképekkel s barátsági igéretekkel nem kecsegtették a fölfedezett földek lakóit; részint sokkal inkább a lovagiasság és erőszak emberei voltak. Pizarro itt is elég nyiltan felelé: ő a spanyol király törvényes hatalmát foganatositani s az egy igaz Isten, Jézus Krisztus vallását terjeszteni jött. E különös beszédet az inka nagy csodálkozással hallgatá, de semmit sem felelt, talán nem is értette.

Több fogékonyságot mutatott azonban a spanyol ebéd iránt, melyben a hajón részt vett, különösen a bor nyeré meg magas tetszését. Másnap Molina nevü emberét küldte Pizarro a városba. Ez visszatért a városból, annak temérdek aranyáról és ezüstjéről oly csodadolgokat beszélt, a nők szépségét és nyájasságát sem feledve el, hogy még maguk a hiszékeny spanyolok is kételkedtek szavaiban. Pizarro azért a következő napon a már emlitett Candiát küldte kémlelni. Ez egész lovagi fegyverzetében lépett ki, midőn a lakók kérésére, - kik a hajón levő földieiktől már hallottak valamit a lőfegyverekről, - "hogy puskáját szólaltassa meg nekik", azt egy deszkába lövé, durranására rémültökben sokan a földre rogytak. Mi a város kincseit illeti, azokról ő is erősítette előde állitását: a templom belfalai egészen arany- és ezüstlemezekkel voltak takarva, mellette a napszüzek pompás zárdája feküdt, ennek kertjét színaranyból és ezüstből művészileg készült virágok és gyümölcsök dísziték. E jó hírekre a spanyolok, - mint egy régi irójuk mondja - majd megtébolyodtak az örömtől; ámbár könnyen lehetséges, hogy fellángolt képzelettel s hosszú sanyaruság után a puszta valónál többet láttak, de még ugy is elég volt ez, hogy vérmes reményeiknek megfeleljen. Fel voltak tehát a kincsek fedezve s csak elfoglalni kellett és hogy ehhez jobban előkészülhessen, folytatta Pizarro kémútját dél felé.

A hír a népes partokon szokott gyorsaságával már megelőzte Pizarro jöttét s a hol csak kiszállt, összesereglett népre talált, kik őt nyájasan fogadták és megvendégelték, Pizarro ezen útjában szeliden is viselte magát s a peruiakat bántani nem engedte; e viseletén kivül javára szolgált különösen az is, hogy a lakók őket arczok szine és fényes vértezetük miatt már a "nap fiainak" nevezte, mi majdnem annyi volt, mint őket isteni tiszteletben részesiteni. Sőt mondájok szerint jövendők voltak ily fehér arczu emberek, kiket istenök, a nap, küldött hozzájuk. Mondani sem kell, mily sokat használt ezen hit a spanyol kalandoroknak.

Ezen okosság-javasolta békés viseletet tovább is követték s minden erőszakot s rablást kerülve, az egyenlitőn túl a kilenczedik fokig, Santa kikötőbe jutottak, oly száraz vidékre, hogy azt a peruiak, a távol lakók, is temetőül használták, mert a hullákat a föld szárazsága csodás épségben tartotta. Innen, miután az országról annyi tudósitást, mennyit hajózva csak gyüjteni lehetett, szerzett, csekély erejével a hóditást ugy sem kezdhetvén meg, visszafordult Pizarro s hazatértében is több ponton kikötött. Santa-Cruznál egy előkelő perui hölgyet látogatott meg, ki őt bájosan illatozó virágokkal átfont lugasokban fényesen megvendégelte, étkekkel s finom gyümölcsökkel, minőket a spanyolok még nem is ismertek. - Ebéd után fiatal leányok és legények táncza gyönyörködtette az idegen vendégeket Pizarro hálául mindezekért az ünnep után föllobbantatta a castiliai zászlót, megkérvén a hölgyet, hogy azt jövendő törvényes uralkodója iránti hódolat jeléül tüzesse ki. Kivánságát teljesitették, de folytonos nevetés között, miből világosan kitünt, hogy a szertartást éppen nem értve, azt egy kis mulatságnál egyébnek nem tekintették s Pizarro mégis királya jogát e percztől kezdve ez idegen földre oly szentnek tartotta, hogy a szerencsétlen lakók részéről minden ellenszegülést halálra méltó bűnös pártütésnek tekintett.

Tovább vitorlázva, Tumbeznél ismét kiszállt s több embere, köztük Molina, kit már első ottlétekor a tumbezi hölgyek elbájoltak, ott óhajtott letelepedni. Pizarro őket annál szivesebben hagyta a városban, mivel visszajöttekor mint már nép- és országismerő embereket remélte használhatni s e czélból három tumbezit is vitt magával; ezek egyike a spanyoloknál Felipello nevet kapott.

Pizarro ezután csak Gorgonánál állott meg, betegen hátrahagyott két bajtársát fölvenni, de ezek egyike időközben meghalt. Tovább vitorlázva, másfél évi távollét után szerencsésen Panamába ért.

Ott már rég elveszettnek hitték katonáival együtt.

Igy most, midőn őket nemcsak szerencsésen visszatérve látták, de a mesésen gazdag déli államról bizonyos híreket hallottak, sőt annak lakói-, állatai-, terményei- és kincseiből mutatványokat szemléltek, szinte lázas élénkség villanyozta fel e nagy részt kalandorokból alakult községet. Csak Rios, a kormányzó nem osztozott e lelkesülésben; őt alkalmasint azon gondolat rémitette, hogy ily hatalmas és gazdag ország elfoglaltatva, az ő aránylag igen csekély és szegény tartománya minden jelentőségét vesztendi s ez értelemben nyilatkozott is, a szövetkezőktől jövőre minden segedelmet megtagadott.

VIII.

(De Lugue. Cornal. Fernando. Márton. Gonzalo. Iván. Huayna. Capac. Huascar. Zaran.)

E tilalom után nem volt többé Panamában mit keresniök, nem általában Amerikában. Hazájukba kellett folyamodniuk, egyenesen a kormányhoz, kivált miután ugyis ennek javára történik a hóditás. Hanem e nemcsak természetes észt és vitézséget, de nagy ember- s világismeretet igénylő követséghez csak De Lugue volt alkalmas; őt azonban hivatala oly hosszas időre távozni nem engedte, két tudatlan katonatársát pedig az udvar előtt méltón és sikerrel megjelenni képeseknek nem hitte s azért egy Cornal nevű hivatalnokot ajánlott, ki egy közügyben éppen Spanyolországba volt menendő. De Almagro erélyesen ellene szegült, okosan jegyezvén meg, hogy ügyüket csak az mozdithatja elő, ki abban főrészt vesz, csak az festheti az udvarnál elég hathatósan a vállalat súlyát, vészeit, hasznait s nyereményét is, ki eddig egymaga szenvedett s látott mindent s ezen férfiu csak Pizarro lehet.

Mint a jövő bizonyitja, Almagro előnyösebb inditványt tett az ügyre, mint magára nézve; azonban De Lugue vagy Pizarro ebbeli tehetségében vagy eszében nem bizva, sokáig ellenezte a dolgot. Pizarro maga érezte, hogy ő, a szerencsevadász, a nyers katona, mily kevéssé illik V. Károly akkori spanyol király és német császár fényes udvarába, sokáig vonakodott, mig élvégre mindkettőn győztek Almagro okai. Nagy bajjal 1500 aranyat kölcsönöztek, s Pizarro 1528 tavaszán Candia és három perui kiséretében, ellátva magát három lámával, perui kelmékkel s arany- és ezüstművekkel, útnak indult Európa felé.

Peru leendő hóditója baj nélkül érkezett Európába, de Sevillában kiszállván, egy amerikai hajdani bajtársa, Encito, az elébbi dariai gyarmatosok ellen, kik közé valaha Pizarro is tartozott, némely követelésekkel lepvén meg hősünket, az adósok fogházába csukatá. De Pizarro híre sem volt lassubb balsorsánál; közfelháborodást okozott ily dicső férfi elfogatása, a dolog hamar az udvarig jutott s onnan parancs jött, Pizarrot tüstént szabadon s az udvarhoz bocsátani.

Károlyt Pizarro Toledoban találta s vállalatára kedvező hangulatban, mert éppen ekkor rakta lábaihoz a jelenlevő Kortez a meghóditott Mexikó kincseit, midőn ő a meghóditandó peruit kínálta. A király roppant terveihez új forrásokat látott nyilni, melyek az újvilágból árasztották pénztáraiba az aranyakat, melylyel ő az óvilágot leigázhatja Ezért nagy részvéttel hallgatta Pizarro kalandjait és szenvedéseit Gorgonán, még könyezett is, maga azonban Olaszországba távozva, az általa felhatalmazott királyné s az indiai tanácscsal végezte Pizarro az alkut, oly eredménynyel, mintha az egész vállalat terheit csak ő egyedül viselné, két társa pedig csak alárendelt segéde lenne. Ugyanis ő lesz az új ország helytartója, főparancsnoka és főbirája, 725.000 maravedi fizetéssel s királyi jogokkal. Almagronak csak a tubezi várnagyság s 300.000 maravedi fizetés, De Luguenek az ottani püspökség s évenként 1000 arany jutott. Hogy ezen igazságtalan szerződés a két fővállalkozó között a máris csirázó gyűlölséget nagyon nevelé, mondani is fölösleges. Ruiz s a többi gorgonai hős nemesekké lettek s hűségük jutalmául hivatalok igértettek számukra. Ruiz még a déli tengerek főkalauzává neveztetett ki. E kegyelmekhez a kormány még ágyúk és hadiszerekben csekély segedelemmel járult, s igy azt lehet mondani, üres czímek s bőkezü igéretek voltak a roppant áldozatok, mibe Spanyolországnak Peru mérhetetlen gazdagsága került.

Ezek ellenében Pizarronak sokra kellett magát lekötnie. Maga költségén volt kénytelen az egész 250 főre mért sereget kiállitani, fölszerelni és eltartani, mit nem is birt volna meg, ha Mexikó hóditója, Kortez, ki éppen akkor hazájában volt s Pizarrohoz távol rokonságban állott, nem előlegez neki tetemes összeget. Köteles volt még hősünk a peruiak megtéritésére papokat is vinni, de ügyvédek, mint patvarkodó veszélyes emberek, ki lettek zárva.

Pizarro katonákat toborzani szülőhelyére, Truxilloba sietett. Ott mindenekelőtt négy fivére csatlakozott hozzá. Fernando, a legidősebb, törvényes s azért a többinél sokkal gőgösebb, tevékeny, ernyedetlen, de rakonczátlan természetü és három fivére, Márton, Gonzalo és Iván törvénytelenek, mint hősünk, mindnyájan szegények s kevélyek, de vágyuk, valamit szerezni, éppen oly nagy, mint szegénységük.

Különben nem ment a toborzás oly sikerrel, mint óhajtották, s az elindulásra meghatározott nap előtt néhányan hiányzottak a kormány által előirt számból. Pizarro félvén, nehogy ezen okból indulása meggátoltassék, egyik hajóján titkon vitorlázott el Sevillából, a királyi hivatalnokok aztán a másik kettőt, azt vélték, hogy a hiányzó szám az elsőn volt, Fernando parancsoksága alatt utána küldték. A kalandorok szerencsésen értek Dél-Amerika Santa-Martha nevü kikötőjébe, honnét Nombre de Diosba eveztek, a panamai földszoros keleti partjára, hova Almagro és De Lugue is nemsokára megérkeztek.

A szövetségesek első találkozása igen viharos volt. Almagro lángra lobbant, magát társának egészen alávettetve látta. Pizarro iparkodott a gyanut, mintha szövetségesét kárositani akarta volna, elháritani. Állitásai szerint a spanyol kormány szomoruan tapasztalta, hogy már több gyarmatnak ártott az egyenlő hatalmú főtisztek viszálykodása, elhatározta, ezután a főhatalom minden ágait egy kézben összpontositani, s ez a kormánynak oly szilárd elve, hogy Pizarro hosszu vita után engedni lőn kénytelen, nehogy vállalatuk dugába dőljön. Ő azonban ugy tekintette teljhatalmát, mint Almagronak is szólót, s vele minden méltóságát megosztani kész Ezen állitásoknak Almagro annyi hitelt adott, a mennyit érdemeltek, s igy ellenséges indulattal tértek a vezérek Panamába.

Almagro azonban tüzes, de nemes jelleménél fogva könnyen megszelidült volna, ha a gőgös Fernando sértegetései fel nem bőszitik, de igy Almagro erős pártja és a Pizarrok között talán villongásokban tört volna ki a gyülölség, ha De Lugue s a pénze miatt érdeklett Espinosa befolyása nem fojtja el legalább ezuttal a vészes lángokat. Pizarro az Adelantado - a helytartói után első hivatal - méltóságáról lemondott Almagro javára, s előbbi szerződésüket az egyenlő osztályról újból megerősitette. Eszerint némileg elsimittatván a viszály, seregtik szükséges szaporitásához láthattak. De Panamában nem volt oly erős a vállalat s a vállalkozók hitele, hogy sok követőt nyerhettek volna. Igy mindössze 190 katonát és 27 lovat szereztek össze a roppant hóditás kivitelére, s csak fegyver és lőszer dolgában voltak erősebbek, mint előbbi kirándulásaikban. E kis csapatot három hajóra rakva, 1531 januárban indult Pizarro harmadik útjára. Almagro ismét hátramaradt segélyt szerezni.

Most már a tengert jobban ismerték, a nem mindig kedvező szél daczára is 13 nap alatt Szent-Máté-öbölbe értek; ott Pizarro régi szokása szerint kiszállt katonaságával, a parton nyomult tovább, míg Coaque tartományban egy helységhez ért. Az evésre és aranyra egyiránt éhes spanyolok mohón rohantak a lakokba, melyekből a lakók idejekorán menekültek, hátrahagyva mindent, élelmet, aranyat és smaragdot, mert az volt a smaragdok vidéke. Van történetiró, ki 1,400.000 forintra teszi a zsákmány értékét, melyből Pizarro a kormány részét levonva, többin bajtársaival osztozott, 140.000 forintot egyik hajóján tüstént Panamába küldött, hogy a nyert zsákmánynyal ujonczokat szedhessen össze. Megjegyezzük, hogy a hóditók halálos büntetés alatt kötelesek voltak, minden zsákmányt vagy becsületes keresményt a kincstárnoknak beadni, a ki azután közöttük mindent egyenlően osztott fel.

Nevezetes volt e helyen Fray Reginaldo de Pedrazának csele, ki a smaragdokról azt tanitá, hogy ha valódiak, kalapács alatt el nem törnek, s midőn a spanyolok kincseiket kisérlet alá vevék, azok üveg gyanánt pattogtak szét Ez által, mivel hamis köveknek gondolták, a becsük leszállt, a drága smaragdokat igen olcsón szerezte meg ő urasága.

Szükséges pihenés után ismét tovább nyomultak a spanyolok; előttük a kirablott város híre az erdőbe ijesztette a lakókat, kik minden ingó vagyonukat magukkal vittek; igy az út nyomorai megmaradtak ugyan, de többé semmi arany sem vigasztalta a szenvedőket, sőt alig leltek enyhitésül élelmet. A forró nap sugarai vaspánczélaik s a nyilak ellen vastagon bélelt ruháik alatt majd megsüték testüket, mig lelkeikben a remény csüggedett, s dögvészhez hasonló gyilkos nyavalya kezdett köztük dühöngeni. Pizarro katonáiban e nyomor ismét fölébresztette a békétlenséget, sokan átkozták az órát is, melyben a kalandor szerencséjét követni indulának. E hangulatban, mint az Isten segitő angyala jelent meg a parton egy hajó, mely némi élelmiszereket hozott, rajta jöttek a Pizarro seregéhez rendelt királyi tisztek is, kiket Pizarro sebten indultában Spanyolhonban felejtett. Nemsokára Puerto Viegónál Belaltazar, ki később Amerikában nagy nevet szerzett, csatlakozott hozzájok harmincz emberrel.

Most már a Gruayaquil-öbölben, Tumbez közelében voltak. Itt fekszik a parthoz közel Puna sziget, melyet a vezér igen alkalmasnak talált táborhelyül, mig a tumbezi útra elkészültek. A lakók eleinte maguk hívták a spanyolokat, később azonban a tumbezi tolmácsok s néhány a spanyolok érkezésének hírére átjött tumbezi lakók, a punaiak régi ellenségei, addig ingerelték mindenféle s talán koholt hírekkel a különben is gyanakodó s erőszakra hajlandó spanyolokat, hogy ezek az állítólag Pizarro elleni összeesküvésre egybegyűlt punai főnököket megrohanták, elfogták s a tumbezieknek átadták, kik azokat irgalom nélkül lemészárolták. A kétségbeesett punaiak ezért néhány ezren dühösen támadták meg a spanyolokat, de heves csata után ezek nagy veszteséggel verték vissza a szigetieket. E diadal korán sem hozott békét a spanyoloknak, mert a sziget rejtekeibe vonult bátor indiánok az éjeket s minden körülményt merészen felhasználtak elleneik háborgatására így Pizarro helyzete legkevésbbé volt kényelmes e pihenőhelyen s éppen jókor érkezett két hajón Fernando de Soto, a Mississippi folyam későbbi fölfedezője, száz katonával és néhány lóval, mire a még mindig 300 emberre sem rugó gyarló erővel megeresztette vitorláit Tumbez felé.

Hajóin kivül több balzát is használt Pizarro hada átszállítására s hogy kellett csodálkoznia, midőn az előbb oly békés és nyájas tumbezieket kiszálló csapataira rohanni látta; az első rohamban három spanyolt meg is öltek, s csak a lovasság támadására futottak szét az erdőkbe. Csodálkozásuk azonban még inkább nőtt, midőn a városba lépték, ezt nemcsak lakatlannak, hanem a templom s vagy öt erősebb ház híján egészen lerombolva találták, az álló épületek is rongáltak s minden díszitményeiktől, kivált az oly óhajtva várt aranytól megfosztva voltak. Egy spanyol csapat ezalatt űzőbe vette a futó lakókat s néhányat, köztük a curacát, elfogta. Pizarro a két ott maradt spanyol felől tudakozódott, ők meghaltak, de miképen, bizonyosan megtudni nem lehetett; legvalószínűbb értesítés volt az, hogy azok a lakók nejei iránt illetlenkedvén, önrakonczátlanságuk áldozatául estek. Hogy a város pusztulásának valószínű okát megtudhassuk, szükséges az akkori perui eseményeket röviden érintenünk.

Kevéssel Pizarro föllépése előtt halt meg Tupac Inca Yupanqui, egyike Peru legnagyobb királyainak. Ő foglalta el Chilit s Quito déli részét. Reá fia Huayna Capac következett, ki nemcsak egész Quitot hódította meg, hanem sok Peruval határos vad népeket is s hogy hóditmányait biztosítsa, mindenütt a perui alkotmányt hozta be s a perui, vagyis quicha nyelvet terjesztette s népe boldogitására, - mit már atyja is tett, - a gazdászatot és ipart emelni törekedett. Rövid idővel halála előtt hallotta a spanyolok első megjelenését birodalma szélein s az éleseszü fejedelem hamar belátta azok sokkal magasabb műveltségét s fegyverük és készületük leírásából sejtette hatalmukat. Ezen előérzet baljóslatú aggodalommal töltötte el a király lelkét birodalma közel jövője felől s ugy látszott, e félelem a népben is elterjedett, mert fölébredtek benne a régi jóslatok a fehérarczu emberekről, kik Perut meghóditani jövendenék s így talán az ellentállást lankasztó kétség fogta el a kebleket.

Huayna Capacnak számtalan nejétől sok gyermeke volt, fiai között különösen három nevezetes. Az első nővérétől, a tulajdonképeni királynétól született s igy törvényes örökös, Huascar; a másik, hasonlóképen inka vérbeli anya magzata, Manco Capac, ki még e történetben szereplend s a harmadik s egyszersmind atyja kedvencz gyermeke, Atahuallpa. Ennek anyja a meghódított Quito királyának leánya volt s igy ő az örökösödésre semmi törvényes joggal nem birt. Atyja őt maga nevelte, mindig vele volt s utolsó hadaiban is hűen kisérte, de mivel anyai származása miatt Peru urává nem tehette, megosztotta birodalmát s mig az ősi tartományokat Huascar öröklé, Atahuallpa az anyai ágon őt illető Quito királya lett. Az eddig bölcs fejedelem élete ezen utolsó rendeletével maga veté el birodalma gyors romlásának magvát. Itt is az történt, mi a világon majd mindenütt, hol családtagok között birodalmak osztattak fel; saját részében mindenik csak eszközt látott az egész megszerzésére. Így Atahuallpa, ki sokáig élt atyjával a táborban, a sereg rokonszenvét birta, csakhamar fegyvert ragadott fivére ellen s a legjobb vezérek és katonák pártján lévén, legyőzte őt s foglyául ejtette s magát egész Peru királyává tette, majdnem egyidőben Pizarro érkeztével. Némely irók szerint Atahuallpa a kiirtásig dühönge az inkavér mindkét neme ellen; de mivel később közülök még sokat találtak a spanyolok életben, ugy látszik, vagy nem volt nagy a kegyetlensége, vagy soknak sikerült menekülnie.

E polgárháború, mely a birodalom gyengítése által kaput nyitott a spanyol hóditóknak, pusztította el Tumbez városát is. E romok közt készítette Pizarro az egész nagy ország romlása tervét. Első szükség volt a földet, a népet s kormányát kiismerni, hogy a körülmények szerint működhessék; továbbá egy megerősített telep, mely közlekedő pontul szolgáljon a spanyol gyarmatokkal s hová magát veszély esetében visszavonhassa. Azért hadának gyengébb részét Tumbezben hagyta, a többit két csapatra osztotta, az elsőt maga vezette a tenger melletti lapály átkutatására, a másikat Soto alatt a beljebb tornyosuló hegyláncz kikémlelésére küldte. E járatban ritkán akadtak ellenállásra s azt mindig könnyen legyőzték Pizarro szigorú fegyelmet tartott, még az ellenszegülő legyőzötteket sem bántotta; s ezért katonáit mindenütt dúsan látták el élelemmel és szállással s népes termékeny vidéken. Kihirdettette mindenütt, hogy a pápa és a spanyol király nevében jön a peruiakat Isten fiává és spanyol jobbágyokká avatni.

Ezen útjában választotta települ Tumbeztől délre Tangarala völgyét, s Tumbezt mindenestől elhagyta, ott várat és várost épitett, spanyol szokás szerint szilárdul. Neve lett San-Miguel, hálából, mivel hite szerint a punai csatában Szt-Mihály arkangyal jelent meg segítségül. A várost később egészségtelen fekvése miatt a Pirua vizéhez tették át, hol még ma is áll. Lelkész, birák s egész tanács is be lettek iktatva, minden spanyol földet is kapott s reá bizonyos számú peruit jobbágyul. Ekként a hódítottak mennyei boldogságáról gondoskodtak, az eddig szerzett aranyat és ezüstöt összeolvasztotta, s levonta a kormány részét, a többit Panamába küldte, a fölszereléstől maradt adósságot megfizette; katonái készek voltak saját osztalékukról most lemondani, igéretét birta, hogy a jövő zsákmányból kipótolja.

Minden előkészület meglévén, hozzá kellett a végmunkához látni, de segedelem nem érkezett, s alig 200 emberrel, melynek negyedét San-Miguel oltalmára kellett hagyni, szinte őrültség volt a százezereket vezérlő diadalmas Atahuallpát megtámadni. De Pizarro átlátta mikép hosszabb időzés elcsüggesztette népét s a perui királynak időt adott, kiűzni országából a tudta nélkül betolakodott vendéget, pedig ha ő támadtatik meg, alkalmasint mindenestől elvész. Ehhez járult még Peru s különösen a délre fekvő főváros, Cuzco, roppant kincseinek most már biztos híre, mely a spanyolok kincsszomját növelte. S igy Pizarro kora és nemzete zavaros vallási s regényes lovagi fogalmainál fogva ügyét szentnek tartva, Istenében és kardjában bizva, 1532 szeptember 21-én megindult San-Miguelből, megkísérteni a veszedelmes dolgot, mely hogy sikerült, valóban csodával határos.

Egész hada 110 gyalog és 67 lovasból állott, közülök csak háromnak volt puskája, húsznak kézíja; de vas vértezetük s aczél fegyvereik nagy előny volt az ilyesmit nem ismerő perui nép felett, s bár a kevés puska dörgése is nagy rémülést okozhatott, mégis aránylag a számos lovasság lehetett legrémitőbb az ellenségre nézve. A kis sereg egyenesen Atahuallpa felé irányozta útját, ki hadaival vagy tiz napi járásnyira táborozott Caxamalcanál. Útjok népes, gazdag vidéken vonult át, békés viseletük miatt szívesen nyújtottak a bámuló lakók eledelt, s minden nagyobb faluban az utazó inka nyughelyéül épült várak vagy házak kényelmes szállást adtak. Gyanitott-e vészes útjában Pizarro seregében elégületleneket, vagy átlátta, mikép csak tántorithatlan bizodalom segítheti elő vakmerő tervét, s csak alkalmat akart adni a csüggedő lelkeknek az elválásra: összehívta egy állomáson katonáit s élénken festette vállalatuk veszedelmeit, kinyilatkoztatta hogy szüksége csak oly bajtársakra van, kik a boldog siker felől éppen nem kételkednek, a kételkedő csak gyengítené seregét, s mivel a san-migueli őrsereg ugy is csekély: kik tovább nem mennének örömest, térjenek oda vissza, ott is hasznos szolgálatot tehetnek, s az ország felosztásakor teljes mértékben részesülni fognak földekben és perui jobbágyokban. Ezen tett ismét oly lelkesítő volt, mint maga Pizarro, s csak kilencz használta a visszatérésre nyujlott alkalmat, a többi lelkesülten, vakon követte Pizarrot.

Zaran nevü városba érkezve, tudomására jött, hogy közel oda Caxasban Atahualpa őrséget tart. Sotot egy kis csapattal arra küldte, ki Pizarro nagy aggodalmára egy hétig maradt oda, végre Atahuallpa követével tért meg, ki lehet, hogy talán inkább kémül küldték, de a királytól ajándékokat, üdvözletet s meghívást hozott. Pizarro szivesen látta őt s viszont megajándékozta egy veres sapkával, néhány csillogó üveggyöngygyel s más apróságokkal. Soto tapasztalatai, a mennyire felcsigázták a spanyolok vágyait a látandó kincsekkel, annyira képesek voltak őket lehangolni Atahuallpa hatalmának festése által; de ezen emberek bátorságát szinte kétségbeesésnek vagy esztelennek lehetne nevezni, annyira nem volt képes semmi félelem lelkeikre hatni.

IX.

(San-Miguel. Caxamalca. Atahuallpa. Cuzco. Guamachucko. Andaz Valverde Vincze. Felipello.)

Pizarro az eddig történtekről izenetet küldött San-Miguelbe, oda szállíttatván az inka ajándékait s valamennyi útközben összeharácsolt kincsét, azután megtudta az utat Caxamalca felé, újra megindult. Egy folyamig akadály nélküli volt menete, itt, bár a félt ellenállás helyett a lakók szétfutottak, de a víz nagysága miatt csak bajjal lehetett átkelni. Egy elfogott peruit kínzással kellett reá venni, hogy királya felől tudósitást adjon; azt vallotta végre, hogy az inka három szakaszban ütött tábort, s tudva a fehér emberek jöttét és csekély számát, szándékosan csalta a hegyek közé, hogy ott őket elveszthesse. Más tudósitó 50.000 emberre tette Atahuallpa seregét, de mind e hírek eltérők voltak, Pizarro egy indián bajtársát küldte az inkához, követi czímmel, de inkább kémi hivatallal. Maga tovább nyomult, harmadnap a hegyek alá ért, melyeken túl Caxamalca feküdt. A Cordillerák óriási falát látva, megmászhatlan, hófedte ormaikkal, sír gyanánt tátongó sötét szorosaival, melyek minden szikla mögött hadakat rejthettek, oly helyeken, hol néhány elszánt ember elég volt seregek haladását gátolni: még ezen aczélozott lelkü bajnokcsapat is elborzadt. - Jobbra s balra tőlük a havasok tövében vonult az inkák pompás és kényelmes országútja, északról délnek egyenesen a gazdag Cuzco felé. Az alkalom sokkal kecsegtetőbb volt, mintsem hogy ne kivánták volna inkább a jó utat választani, mint a havasok borzadalmait; de Pizarro okai ismét meggyőzték őket vágyaik hibás voltáról s követték őt a Cordillerák vadonába. Főokul Pizarro azt emlité, hogy sokáig fennen hirdetvén szándékukat, egyenesen Atahuallpát keresni fel, most gyávaságnak tűnnék fel előle kitérni. E fölött, mig a király hadai élén állott, Cuzco elfoglalása sem lett volna előnyös, miután fel kelle tenni, hogy Atahuallpa a nemrég meghóditott fővárost s a déli tartományokat sem hagyta nagy véderő nélkül s az arra nyomuló spanyolokat maga is követendi, ezen mozdulat nem lett volna egyéb, mint két ellenséges hatalom közé szorulván, kelepczébe jutás.

Az iszonyu úttól remegtek a spanyolok, midőn az óriási hegyek első lépcsőire hágtak, de feltüzelt képzelmük sem birta elérni a bérczi pálya borzasztóságát.

Mérhetetlen mélységü s meredek szirtfalak barázdálják keresztül a vidéket, széleiken és alulról tekintve, majdnem a felhők közt kígyóznak szűk ösvények, melyeken embernek szinte lehetetlen párosan járni, ezek is hirtelen kanyarulnak s néha hasadékok szaggatják ketté, melyeken csak átugorva lehetett túlhaladni. A nehéz fegyverzetű s megterhelt spanyoloknak ezeken kellett magukat, lovaikat vezetve, folytonosan életveszélyben átküzdeni. Az útba két erős várra is akadtak, de szerencséjökre őrség nélkül, mert ezekben a legkisebb ellenállás lehetetlenné tette volna az átmenetelt.

Két napig tartott a spanyolok vészteljes fölmenetele, mig az átjárás lapos tetejére értek, hol ismét a hideg kínozta őket s főleg lovaikat. Itt érkezett Pizarro követének hírnöke azon jó tudósitással, hogy ellenállásra sehol sincs készület. S itt várta be Pizarro serege hátsó részét, mert maga csak az előcsapattal indult. Nemsokára utóhada is hozzá csatlakozott és Atahuallpa követe megérkezett. Ez inka nemes volt s üdvözölte Pizarrot ura nevében, ki Guamachuckonál táborzó seregét elhagyta, a meleg fürdőről ma is híres Caxamalcaban mulatott. Ajándékokat hozott s tudni kivánta, mikor érnek az idegenek Caxamalcába, hogy elfogadásukra a király mindent elkészithessen. Ezenkivül ura hatalmát s tehetségeit erélyesen festette. Pizarro, hogy bebizonyitsa, miképen a követ szavai el nem rémitették, még hathatósabban festette saját királya és népe nagyságát, elmondta, hogy a spanyolok már Amerika minden népeit meghóditották s hogy Atahuallpa bár vitéz és nagy fejedelem, de a spanyol király mellett alig vehető számba. Azonban Atahuallpa híre ide csalta őt, hogy háborúban segitse.

Alig kezdték másnap a spanyolok útjokat a hegyeken le, nagy kisérettel új követ jött ismét ajándékokkal s arany serlegekből vendégelte chichával - ez kukoriczából készült szeszes ital - az edényre inkább, mint az italra vágyó spanyolokat s általok, mint az ily drága kelyhekkel biró követ igényelheté, szívesen fogadtatott. E nyájasság azonban annyira ingerelte Pizarronak Atahuallpától éppen most visszatért követét, hogy amarra rohanva, ha a spanyolok közbe nem jönnek, a két újvilági diplomata között öklözésre kerül az alku, Pizarro küldötte azt állitotta, hogy Atahuallpa általi rossz fogadtatása szülte haragjában akart bosszut állani annak követén s hírei szerint a perui királytól csak rosszat lehet várni. A perui követ iparkodott ugyan ellenfelét megczáfolni, de támokai gyengesége miatt Pizarro inkább szinlelte, mint érezte a megnyugvást s a követet jövetele izenetével bocsátotta el, maga is meginditotta hadát.

Ámbár az Andes keleti oldala, melyen lemenniök kellett, nem oly meredek mint a nyugati, az út terhei mégis alig voltak csekélyebbek, mint a feljövetelnél. Csak egy heti fáradság után érhették el Caxamalca tágas és bájos völgyét, mely gazdászati míveltségére az akkori Európa legnagyobb részét felülmulta. De a mi örömüket lohasztotta, a peruiak tábora volt, mely fehér sátoraival roppant terjedelemben boritotta a völgyet köritő magaslatokat. Kétség és aggodalom közt vonultak a spanyolok Caxamalcába, melyet egészen üresen találtak ámbár terjedelméről itélve néhány ezer lakóval kellett birnia. Lakházai vályogból épittettek, de a nyilvános épületek faragott kőből, mindnyájuk fedele azonban csak szalma vagy fa. A város egy részét háromszögü piacz foglalta el, melynek két oldalát tágas csarnokokból álló katonái laktanyák, harmadikát egy vár képezte. Ezenkivül még más dombon fekvő vár is védte Caxamalcát. Pizarro még aznap küldte Sotot tizenöt lovassal Atahuallpához s mindjárt utána, hogy veszély esetén segitségül lehessen, fivérét, Fernandot húsz lovaggal.

Ezek a felállitott perui csapatok előtt vonultak azon csinos kéjlakig, melynek udvarán Atahuallpát alacsony kereveten ülve lelték; fejét a borla, vagyis a perui korona ékesitette; ez egy vörös, czafrangos szalagból állt, mely fejét köritette, szemöldeig leérve. Körülötte nagyjai s udvaronczai állottak. Soto a már emlitett Felipellot használta tolmácsul, előadta Pizarro izenetét, körülbelül azt, mit már előbb a király követével tudatott, csak a keresztény vallás terjesztését tette még hozzá. Atahuallpa sem szóval, sem jellel nem válaszolt, csupán egy mellette álló nemes felelte szárazzon: "Jól van".

Meglehet, ez udvari szabály volt Peruban, de Fernando Pizarro nem igy fogta fel a dolgot s udvariasan ugyan, de határozottan felszólitotta a királyt, adjon maga választ; mire ez mostani bőjtével - mert a perui vallás e szertartást is kivánta - mentette magát, de azoknak másnap vége lett, látogatását igérte; lakjanak addig a spanyolok csupán a középületekben. Ez alkalommal Soto lovagi ügyességét a király előtt mutogatta, midőn néhány perui katona mellett igen közel rohant el, ezek megrémültén szöktek félre. Jellemző Peru törvényei- és erkölcseire nézve, hogy ők büntetésül, még aznap kivégeztettek.

Étellel is kinálták a spanyolokat, de lovaikról leszállani nem akartak, csak a királyi hárem szépei által arany serlegekben nyujtott chichát itták, visszavágtattak Caxamalcába.

Bizonyos, hogy mind Pizarro, mind Atahuallpa e sok követjáratás által nem czéloztak egyébre, mint egymást kölcsönösen megcsalni.

Pizarro ismét csüggedni látta népét, de, mint erős lélekismerő, előadta nekik, miképen vállalatukban csüggedniök nem szabad, mert a mit tesznek, nem emberi mű, hanem az Isten dicsőségének terjesztése s igy csak maguk el ne hagyják magukat, az Isten velök leend. E beszéd a vallási érzelmet s ezáltal a bátorságot ismét fölébresztette sziveikben, de nem volt szabad annak többé lankadásra időt engedni. Érezte ezt Pizarro s ezért szokása szerint gyorsan s vakmerően szánta el magát. Határozata nem volt csekélyebb, mint Atahuallpát roppant hadai közepében fogolylyá s igy egy csapással magát az inka s ezáltal birodalma urává tenni. A terv méltó volt ugyan egész vállalatuk jogtalanságához és helyzetük kétségbeesettségéhez, de nehéz lett volna mást és lehetetlen czélszerübbet kigondolni.

Ily szempontból tekinthették azt Pizarro katonái is, mert a helyett, hogy a vakmerő terv részei félelmet gerjesztettek volna bennök, örömmel ragadták meg azt; hiszen oly helyzetben voltak, hogy a veszélyek szaporodása többé fel sem tünhettek előttük, mert hátrálniok - ha erre gondolt volna is valaki - nem lehetett egyéb, mint veszni a Cordillerák tömkelegében.

Felvirradt 1532 november 16-ika s a nap, mintha isteni uradalmának végső hajnalát fényesen akarná ünnepelni Peru fölött, egész pompájában ragyogva kelt fel. Pizarro misét mondatott s katonáival buzgón imádkozott.

Megszerezte ekként erős hitök szerint a Mindenható segedelmét, Pizarro terve kiviteléhez látott. Lovasságát két csapatba, Soto és Fernando vezérlete alatt, a piaczi épületek csarnokaiba rejtette, melynek kapui elég tágasak voltak a lovasok kirontására. A gyalogságot más épületbe dugta, de javából huszat maga mellett tartott. Candia két kis ágyújával s néhány emberrel a várat foglalta el. Igy készen s vágyaiktól lángolva várták a királyt. Végre, midőn már türelmetlenségök a haladó nappal egyiránt magasra szállt, jött egy hírnök azon izenettel, hogy királya már megindult s jön egész hadával s fegyveresen. Pizarronak ugyan nem lehetett inyére az utóbbi körülmény, de ellene kifogást tennie nem volt szabad, nehogy félelmet áruljon el vagy gyanut gerjeszszen. S igy azon habozó örömmel néztek a nagy fényben közelgő hadnak elébe, melyet hosszu várakozás után erős lelkekben a válság vészes percze ébreszteni szokott.

De mily bosszuság lepte meg őket, midőn a perui sereget alig egy-kétezer lépésnyire a várostól tábort ütni látták s csakhamar hírnök jött tudtukra adni, hogy Atahuallpa csak holnap reggel teendi látogatását. Mi sem lett volna képesebb a spanyolok annyi idő óta folytonosan izgatott s most túlságig felcsigázott kedélyét lehangolni, mint egy éji várakozás. Jól tudta ezt a lelkökbe látó Pizarro, azért készebb volt mindenre, mint sorsuk eldöntésének halasztására. S mégis e fontos ügyben nem maradt más eszköze, mint kérni Atahuallpát, hogy első igéretéhez híven, még ma tegye látogatását. - Nem emlitve, hogy ezen unszolás illetlen, de vajmi kevés sikert igért egy korlátlan kényü király akarata ellen, de mintha az inkát ellenállhatatlan kényszer vagy gyermekes ujságvágy ragadta volna magával, ő, ki eddig csak parancsolni szokott, minden ismert ok nélkül engedett s izené Pizarronak, hogy még ma jövend hada kisebb részével s fegyvertelenül. - Miért tette ezt, csalni képteleneknek vagy félénknek hitte-e a csekély kalandor-csapatot, vagy maga akarta őket szinlelt barátságával csalni: eldöntenünk lehetetlen, de Atahuallpa gyöngédsége mégis hihetőbbé teszi az elsőt.

De történt legyen bármely indokból, kevéssel alkony előtt az utolsó inka megtette végzetes lépését s bevonult Caxamalcába. Elől néhány száz éneklő szolga ment, kik az utat tisztitották. Utánok más csapatok jöttek, rang szerint s különböző öltönyben, sokan ezüstbuzogányokkal, továbbá a testőrség gazdag égszin öltönyben s a füleikben nagy aranyfüggőket viselt inka nemesség. Mindnyájok fölött a legelőkelőbb jobbágyok vállán mérhetetlen becsü aranytrónon ülve Atahuallpa közeledett egész királyi díszben.

Ezen öt- vagy hatezer emberből álló kiséret már elfoglalta a nagy tért s még egy spanyol sem volt látható.

"Hol vannak az idegenek?" kérdé Atahuallpa s e perczben Valverde Vincze dominikánus barát, Pizarro káplánja s később cuzcoi püspök, lépett elő, kezében a szentirással, hogy ura parancsából az inkát a keresztény vallás tanaiban oktassa s kezdte is tüstént a szentirást fejtegetni, azon felszólitással zárta be beszédét, hogy Atahuallpa a keresztény hitet elfogadva, magát V. Károly spanyol király hűbéresének vallja.

A vallási szent tanok fejtegetéséből alkalmasint nem sokat érthetett Atahuallpa, de az idegen uralom elfogadását teljesen megértette s haragtól lángoló szemekkel mordult a papra:

"Én nagyobb vagyok a föld minden fejedelmeinél és senki hűbérese nem leszek. Császártok nagy fejedelem lehet s testvérül elfogadom őt; de vallásomat nem változtatom."

Ekkor a barát a szentirást oda nyujtotta a királynak, ki egy perczig lapjait forgatta s aztán a földre dobta s a baráthoz e szavakat intézte:

"Mondd társaidnak, hogy számot kérek tőlük mindenért, mit országomban elkövettek s nem távozok innen, mig minden jogtalanságért teljes elégtételt nem adtak."

Boldogtalan Atahuallpa! ha valóban ez volt szándéka, nem kellett védtelen az oroszlán torkába rohannia. Midőn a könyvet, melynek a világot átalakitó hatalmáról fogalma sem lehetett, hazája földjére dobta, Valverde kora és rende egész buzgalmával ragadta fel a megalázott könyvet, Pizarrohoz rohant vele és felkiáltott:

"Nem látjátok, mig mi ezen kevély kutyával beszélünk, a mező indiánokkal telik meg? Rajta tüstént!" Pizarro intett s kicsinált jelül a várból ágyú durrant. St.-Jago! és rajta! dörgött száz torokból s a tágas kapukon gyalogok és lovasok zárt csatarendben omlottak a peruiak tömör csapataira. Ezeket a véletlen támadás, a villogó aczélfegyverek, de mindenek fölött a lövegek szörnyű ropogása, az ágaskodó lovak iszonyu látványa s a sűrü kénszagu füst annyira elrémitette, hogy ellenállásra nem is gondolva, esztelen futásnak eredtek. A keskeny utak torkait csakhamar bedugák a kegyetlen spanyolok által legyilkoltak hullái, a tolongás irtózatos lett s menekülni akarva, egymást nyomták agyon, mig végre a halálos félelem növelte erőszak több mint száz lépésnyire ledönté a nagy tér falát s út nyilt a futásra, de az itt menekülő csapatok közül is sokat elért s lekonczolt a dühös lovasság.

Ezen iszonyatos gyilkolás közben a legvészesebb harcz - mint természetes - Atahuallpa személye körül dühöngött. Kisérete látván a veszedelmet, eleven bástyát képezett körülötte s fegyver hiányában testeikkel védték, önéletük koczkázásával törekedtek lovaikról lerántani a spanyolokat s kidűlvén csapásaik alatt, mindig mások foglalták el helyeiket, királyuk védelmében nem is gondolva a halállal. Pizarro parancsot adott az inkát elevenen elfogni, de a kétségbeesett védelem néhány spanyolban azon aggodalmat ébresztette, hogy sikerülhet neki szabadulni s igy reményüket az egyetlen czél elérésétől megfosztani s azért néhányan már reá is irányozták gyilkos csapásaikat, de Pizarro halálos büntetés alatt tiltotta megölését s a harcz még dühösebben folyt tovább a még mindig a főurak vállain ingadozó trónján ülő Atahuallpa körül, mig a trónt vivő férfiak közül néhányan megölettek, a király székével s vele birodalma lerogyott; a spanyolok tüstént megragadták s egy katona leszakitotta a királyi borlát fejéről.

A fejedelem elfogatván, minden ellenállás megszünt. Éj takarta el a legyilkoltak patakzó vérétől undokitott várost, s Peru ragyogó istene leszállt, hogy ezután e hatalmas országban is az legyen, mi az egész földön: világitó lelketlen égi test. - A felkonczolt peruiak számát bizonyosan nem tudjuk, némelyek 2000-et mondanak, mások 10.000. Az inka éltét óvó Pizarrot egy perui könnyen sebesítette karjában s ez iszonyu napon több spanyol vér nem is folyt, ők tehát igen olcsón szerezték meg a legnagyobb győzelmet, melyet valaha emberek ily rövid idő alatt kiküzdöttek.

Mennyire jogosnak vélte Pizarro förtelmes tettét, az is bizonyitja, hogy tüstént a gyilkolás után királyi rabjával együtt estelizett Atahuallpa vagy nem látta még át sorsa egész szörnyűségét, vagy szinte képtelen lelki nyugalommal birt, melyet, ha testvére elleni tettei nem ellenezték, szinte tompaságnak kellene mondanunk; annyira egykedvüleg fogadta megalázását, hívei s országa veszedelmét. Ez hadiszerencse, jegyezte meg s csodálkozását fejezte ki azon ügyességen, melylyel őt a spanyolok serege közepén elfogták. Elmondta, miként kiszállások óta a spanyolok minden mozdulatát tudta, el is nyomhatta nagy erejével, de kiváncsi lett ezen újféle embereket látni, akadály nélkül eresztette át a bérczeken, hogy azokat, kik tetszését megnyerték, saját szolgálatára kiválasztotta, csoda-lovaikat s fegyvereiket megszerezvén, a többit legyilkoltassa. Lehetett ugyan Atahuallpának efféle szándéka, de hogy azt oly kegyetlennek ismert ellensége szemébe mondta volna, eléggé oktalannak nem hiszszük. S meg kell még efölött jegyeznünk, hogy Felipello, a spanyolok tolmácsa, nem volt a királynak jóakarója s hogy a spanyol irók is sokat koholhattak, vagy a hóditóknak tetteiket igazoló és szépitő koholmányait már csak félreértett hazafiságból is könnyen hihették. - Ezen adatok ellenkeznek még Atahuallpa jellemével is, mert őt maguk a spanyolok igen meggondolt beszédü férfinak festik.

Pizarro minden tehetségét foglya vigasztalására forditotta, de mennyire hatottak reá szavai, nem tudjuk, mint azt sem, mennyire hitt Atahuallpa a spanyolok nagylelküségéről a legyőzöttek iránt tett igéreteinek.

Másnap reggel számos foglyai által a halottakat takarittatta el, s harmincz lovast Atahuallpa tábori lakába küldött, hogy azt kiüritsék, s a még táborban maradt perui katonaságot szétszórják. Az inka elfogatása oly varázshatalmat gyakorolt reájok, hogy ellenállásra gondolni sem mertek, de köréből sem birtak távozni. Eszerint annyi foglyuk lett a spanyoloknak, hogy roppant számuktól remegve, néhányan legyilkolásukat javalták, de ezen gondolattól még Pizarro sötét lelke is visszaborzadt, s hazabocsátotta a foglyokat, előbb katonai szolgálatára maguknak annyit szemeltek ki, hogy még a közlegény is nagyúri kisérettel járt. Az inka lakában s a megölt peruiaknál talált kincseket későbbi elosztás végett felhalmozták.

Atahuallpát rabságában szükségtelen szigorral nem gyötörte Pizarro, csak menekülése volt gátolva, különben királyilag lakott s vele kedvencz nejei és szolgái, kik önkényt s örömest osztozkodnak sorsában. Hajdani főurai is gyakran látogatták, éppen azon tiszteletet mutatva a rab iránt, mely hajdan az inka palotájában kötelességök volt, s hogy alázatukat tanusitsák, perui szokás szerint a legfőbb urak is vállaikon valami teherrel jelentek meg előtte.

Valverde s Pizarro személyesen is működtek a király megtéritésén, de a keresztény tanok sehogy nem akarták szivében előbbi vallását megingatni. De ha elég éleslátásu nem volt is Atahuallpa, hogy a keresztény hit világába tekinthessen, azt mégis hamar átlátta, hogy a spanyolok mohón keresik az arany fényét. Ezen szenvedélyt felhasználva, ajánlatot is tett, hogy a szobát, melyben lakik, oly magasra, mint lábujjhegyen állva kinyujtott karokkal ér, aranynyal, a szomszéd kisebb szobát pedig kétszer ezüsttel egészen megtöltendi, ha szabadságát visszaadják A szoba 22 láb hosszu volt, 17 láb széles, s a kijelölt vonal 9 láb magas. A spanyolok kétkedő bámulással hallották az ajánlatot, ily roppant mennyiségű aranyat eddig képzelni sem tudtak; gondolhatjuk tehát, mily örömmel fogadta el Pizarro az ajánlatot, s a szerződést tüstént irásba is foglaltatta. Volt-e csak egy perczig is igaz szándéka azt megtartani, méltán kétségbe vonható.

Tüstént szétindultak Atahuallpa hírnökei, hogy ezüst, arany mindenhol összeszedetvén, váltságául Caxamalcába hozassék. Pizarronak az óriási kincsen felül ezen ajánlatból azon előny is jutott, hogy alapos okkal menthette Caxamalcában maradását; katonái csekély számával őrültség lett volna hosszu útra indulni, mert Atahuallpa derék hada, mely Huascart meggyőzte, Cuzco vidékén állott. Pizarro sikerült merénye után rögtön hírnököt is küldött San-Miguelbe, mind az oda valókat tudósitani, de leginkább, ha azóta segély érkezett volna a tengeren, annak hozzá sietését sürgetni. Caxamalca erődeit addig is kijavitotta s hol kivántatott szaporitotta, hogy állását lehetőségig biztositsa.

X.

(Huascar. Pachacamac. Challchuchima Szt.-Miguel. Atahuallpa halála Valverde.)

Atahuallpa fivérét, Huascart, Peru törvényes királyát, fogva tartotta; ennek börtönébe is eljutott az ellenséges testvért sujtott csapás híre, mind annak szabadulására tett ajánlata. Huascar, ki mint az ősi ország és fejedelmi lak ura, nagyobb s hihetőleg rejtett kincsek birtokában volt, azt nyilvánitotta, hogy még sokkal több aranyat adand, ha Pizarro őt visszahelyezi ősei székébe. Pizarro ezt is megtudta, az uralkodóház fenekesedését hogy ne lett volna kész felhasználni? De hibázott abban, hogy szándékát, Huascart Caxamalcaba hozatni, Atahuallpával közölte; ez parancsot külde, fivérét meggyilkolni s buzgó hívei azt az Andamarca vizébe fojtották, ki haldokolva jósolta, hogy a fehér emberek megtorolják halálát.

Igy halt meg Peru utolsó törvényes királya. Atahualpa halála hírét szinlelt megütközéssel és felindulással vette s minden módon iparkodott magáról elháritani a gyanut, állította, hogy emberei parancsa nélkül követték el a gonosz tettet, de Pizarro megtudta a valót, egyelőre azonban hallgatott.

Haladt azonban az idő s a király váltságdíja gyülni kezdett; naponkint két-három, sőt néha négyszázezer forint ára arany is jött; a spanyolok dobogó szivvel látták szaporodni kincseiket, de az eddig oly rettenthetlen embereknek gazdagságukkal aggodalmaik is nőttek. A kincstárak és különösen Cuzco száz és több mértföldnyi távolsága miatt, a csupán gyalog emberek által hordott kincs csak lassan szaporodott, a távolságot s más akadályokat nem ismerő spanyolok ezt szándékos halogatásnak gyanitották Atahuallpa részéről, hogy a kincshordás örve alatt szabadon közlekedhetve népével, azt lázadásra készithesse. Szárnyaltak is már efféle hírek, s különösen, hogy Guamachucho városban már perui had sereglett össze. De Atahuallpa Pizarrotól kérdőre vonatván, nemcsak tagadott mindent, hanem felszólitotta a spanyolt, küldjön Cuzcoba követeket, kik az arany és ezüst szállitását siettessék. Pizarro megtette ezt s fivérét, Fernandot egyúttal húsz lovassal Guamachuchoba küldte az ott történendőket kikémlelni.

Fernando a gyanus vidéken mindent nyugodtnak találva, Pachacamac városába indult, mely a hasonnevü perui ősisten híres temploma és jósdájában összehalmozott kincseivel a spanyolok vágyait igen felingerelte. Útja, kivévén a Cordillerák vészes ösvényeit, kellemes volt, mert a lakók Atahuallpa parancsára minden szükségessel és kényelemmel ellátták, de mégis néhány heti utazásba került Pachacamacba érni. Ez roppant város volt, habár talán nagyitás lesz is, mit a spanyolok állitanak, hogy piaczán 100.000 ember gyűlt össze. Midőn Fernando a templomhoz közeledett, már az alsó bejáratnál visszautasitotta őt egy pap, de a vad spanyol erőszakkal lépett be embereivel s egy nyilt udvaron át a dombtetőn álló szent kápolnáig jutott, melynek ajtaja drágakövekkel volt kirakva; a papok itt is gátolni akarták a bemenetelt, de Fernando berontott. Nagyon csalódott azonban, mert ahelyett, hogy arany s ezüst ragyogott volna elibe, az áldozatokon kiontott vér bűze undokitotta a szent helyet s a bálvány is fából faragott ocsmány alak volt. Midőn a spanyolok ily szentségtörőleg rontottak a kápolnába, a föld hirtelen megrázkódott s az összesereglett nép azt hitte, hogy istenei büntetni akarják az idegeneket, szétfutott. A szörnyü tünemény azonban nem volt más, mint egy a Peruban oly gyakori földrengések közül, melytől a spanyolok vagy meg sem ijedtek, vagy részükről azt az ég helyeslésének tekintették, a bálványt napfényre hurczolták és széttörték. A lakók ezt látva, minden bizodalmukat elvesztették istenük iránt s jöttek hódolni a spanyoloknak, mint embereknél magasabb lényeknek.

Főczélját azonban Fernando csak félig érte el, mert a jöttéről és szándékáról előre tudósitott papok a templom kincsei nagyobb részét elrejtették, mit ha Fernando kézre kerithet, meg is tett volna, körülbelül félmillió forintot. Pachacamacan értesült Fernando, hogy Challchuchima, Atahuallpa egyik fővezére, 35.000 emberrel Xauxa városában áll. Tudva, mily fontos személy ez rájuk nézve, rögtön elhatározta, őt jóval, rosszal hatalmába keriteni s ezért kisded csapatával Challchuchima táborába ment. Vakmerő jelleme képes volt fivére merényét utánozni, de a jeles perui vezér igen gyönge politikus lehetett, mert a spanyol egyszerü állitására, mi hazugságnál egyéb nem volt, hogy őt Atahuallpa hivatja, hálóba ment, és seregét, melynek élén ő oly félelmes lehete, odahagyva, vak és gépies hűségében követte az álnok európait.

E jártukban a spanyolok ismét megmászta az úttalan bérczeket, lovaik patkói egészen elkoptak, s már vasuk sem levén, a perui kovácsok által ezüst patkókat csináltattak paripáiknak; ily szokatlan fényben értek vissza Caxamalcába, hol Challchuchima megjelenése új tanulságul szolgált, hogy majdnem isteni tiszteletben állt az inka személye jobbágyai előtt. A hatalmas vezér, ki urának nemrég nagy birodalmat vívott ki, s fényes kisérettel s hűbéresei vállain utazott, most mezitláb s vállán teherrel jelent meg királya előtt, s térdre omolva, kezeit és lábait csókolta.

Nemsokára a Cuzcoba küldött három spanyol követ is visszatért. Mit a fővárosban tapasztaltak, megfelelt az előbb hallott híreknek. Cuzco oly nagy volt, hogy a követek bár egy hétnél tovább mulattak benne, még sem látták egészen. Bementek a nap híres templomába, hol a meghalt perui királyok mumiáit sírok helyett aranynyal díszitett székeken ülve látták, A templom belfalai aranylemezekkel voltak boritva, melyekből ők 700 két-két lábnyi széles darabot szedettek le Atahuallpa parancsára váltságdíj fejében, de a nagy épületen körülfutó arany-párkányzat oly erősen volt a kőbe illesztve, hogy kitörni nem lehetett. Az épületek általában nagyok, de a földrengések miatt alacsonyak voltak, a pompásabbak mind faragott kőből, csinnal és nagy erővel alkotva, de födeleik kivétel nélkül csupán szalma vagy legfeljebb fából szerkezett, mert ily könnyű födözet a ritka esőzéseknél elegendő s a gyakori földingások miatt szükséges volt.

Látták a spanyolok a napszűzek nagy és fényes zárdáját, s tolakodó újságvágyuk ennek szent falait is áthágatta velük, sőt szép lakónőit szerelmi vágyaikkal is üldözték, s viseletük általában oly minden illedelmet, nemzeti szokást, sőt erkölcsiséget is sértő volt, hogy Atahuallpa parancsa nélkül alkalmasint a felbőszült lakók méltó dühének áldozatául estek volna; de a király rendelete iránti határtalan tisztelet minden bajtól megóvta őket, s igy az ezüstöt nem is számitva, 200 teher aranynyal, mi ha egy teherre csak fél mázsát veszünk is, 100 mázsa aranyra rúgott, szerencsésen visszaértek Caxamalcába.

Ezen útaikon a kincsek után a spanyolok mit sem csodáltak annyira, mint az egészen kőből épült, száz mértföldnél is hosszabbra nyuló országutakat; melyek bizonyos távolságra, kényelmes szállodákkal, meredek helyeken a sziklába vágott lépcsőkkel, vizek és zátonyok fölött kő, vagy legalább függő hidakkal ellátva voltak Európa akkor ezekhez hasonlót nem birt. A hidakon - ki ne hinné csak ebből is, hogy Peru polgárisult állam volt - vámot kellett fizetni. Hogy azonban e kötelezettség alól a spanyolok magukat fölmetették, mondanunk sem kell.

A követek által hozott kincs érkezése általános örömöt szült Pizarro seregében, nagyot ugyanaz éppen az akkor megérkezett Almagro is, de mégsem oly háboritlant, mért a mily szivesen osztozának a még várandó küzdelmekben vele és 200 emberével, oly keservesnek tartották őket a nélkülök szerzett zsákmányban részesiteni. - Almagronak sikerült Panamában nagy nehezen vagy kétszáz embert toborzani, ezekkel sok baj között elérte St-Miguelt, hol Pizarro csodás merénye és sikere felől tudósitást vőn. Mint két viszálykodó főember közt mindenütt, itt is akadtak bujtogatók, kik Almagronak besúgták: ne bizzék bajtársában, mert az ellene gonosz szándékot forral. Almagro Perez nevü titkára pedig Pizarrot levélben figyelmeztette, hogy Almagro nem jött vele egyetértőleg működni, hanem magának külön s független állást és kormányt szerezni.

Látjuk, alacsony fondorság semmit sem mulasztott el, hogy a két vezér közt már ugyis lappangó bősz indulatot növelje s lángra lobbantsa, de vagy nem ért még meg annyira sziveikben a kölcsönös irigység, vagy átlátták, hogy a hatalmas ellenséggel szemközt még nincs idő egymás ellen fenekedniük. A nyiltabb Almagro először is izené Pizarronak partraszáltát s hogy segedelmére siet; Pizarro hálásan fogadta társa ajánlatát s útnak indult, de még előbb titkárát, kinek árulása tudtára esett, felakasztatta.

Almagro 1533 februárban ért Caxamalcába; a már ott levő spanyolok zajos örömmel jöttek elébe, a két vezér leghőbb barátság jelével ölelkezett. Csak Atahuallpa volt leveretve, mert ellensége hatalma növekedésében világosan látta a magáénak fogyását, s midőn nemsokára egy tünemény mutatkozott az égen, fájdalmasan kiáltott föl: "Atyám halála előtt is ilyen jel tünt fel"; s ezen percz óta búslakodás s jövője iránti aggodalom fogták el lelkét.

Temérdek ok merült fel Peru hóditása alatt, mely a hóditók fegyvereit egymás ellen fente. Láttuk már majdnem a vállalat bölcsőjétől vele együtt növekedni a vezérek idegenkedését, melynek később nemcsak gyülöltséggé gyarapodni, hanem a sereget pártokra is szakasztani kellett Később események merültek fel, melyek maguk a katonák közt ébresztettek viszálykodást. Első volt ezek közt Atahuallpa váltságdíjának elosztása. Még nem gyült ugyan össze a kijelölt vonalig a kincs, de mégis roppantabb volt már, mint minőt a kalandorok nyerhetni valaha reméltek; nagy zajjal sürgették tehát az elosztást, s miután ezt leginkább azon körülmény is javasolta, hogy a kincs elosztása előtt tovább mozdulni nem lehet, Pizarro is engedett hő vágyaiknak Egy akadályt kellett azonban legyőzni. Almagro katonái egyenlő osztályrészt kivántak, hivatkozva mind szerződésükre, mind arra, hogyha bár a kincset megszerezni nem segitettek is, de azt megőrzeni segitettek. Pizarro emberei azonban mit sem akartak efelől hallani; igazságtalannak mondván, hogy ki a veszedelmekben részt nem vett, gyümölcseiben részesüljön. Végre hosszu vita után Almagro pártja engedett s meghatározott, aránylag kis összegért - némelyek csak 140.000 forintra teszik - lemondott az osztályról.

Mivel azonban az arany vegyülete nem volt egyértékü, kivévén a spanyol korona osztalékának egy részét, melyet edények és más művek eredeti alakjában küldtek el, a többit mind rudakra olvasztották. Az egész arany és ezüst összege vagy kilencz millió forintra rúgott, mi a mai érték szerint egyenlő legalább 35,000 000 forinttal, nem számitva azt, mi éppen küldetett Spanyolországba: ebből először Szent-Ferencz Caxamalcában újan épitett temploma nyert vagy 15.000 forintot, azután Almagro katonáit elégitettek ki s a St. Migueli gyarmatosoknak félretettek mintegy 100.000 forintot s aztán fogtak az osztályhoz. Az osztalékokat forintokra áttéve s kerekszámokban adjuk. Pizarronak jutott 440.000 forint s azonkivül az inka nagy aranyszéke; Fernandonak 250.000, Sotonak 125.000, a hatvan lovas közül mindegyik 45.000, húsz gyalog közül mindegyik 22.500, a többi nyolczvanöt pedig az előbbi összeg háromnegyedét. Almagrot a szerződés szerint Pizarroval teljesen egyenlő rész illette volna; kielégitették-e vagy nem, arról szó sincs. A harmadik főrészvényes De Lugue már ugyan meghalt, de élt még a pénz valódi előlegezője, Espinosa s arról sincs emlités, miképen jutott ő a magáéhoz. A korona osztalékát Fernando Pizarro vitte Spanyolországba, ki a nem fényes nevelésü hóditó seregben legtöbb miveltséggel birva, legalkalmasabb is volt azt királyuk előtt képviselni.

Az osztálylyal a cuzcoi út főakadályát elhárultnak gondolták, de alig fontolgatták komolyan az elindulást, más körülmény mutatkozott gátul. Atahuallpa ugyanis bár nem teljes váltságdíját felosztva látta, méltán követelte szabadságát; pedig őt szabaddá tenni annyi lett volna, mint saját halálos itéletüket mondani ki. Mert jól ismerték a spanyolok Peru népét s tudták, hogy mig inkájuk élükön nem áll, a gépileg nevelt tömegtől egyes inkább alkalmatlan mint veszélyes zenebonákat kivéve félni mit sem lehet; míg ellenben uruk közibük lépvén, annak egy szavára gépileg emelkednének fel százezrenként. Igy tehát Atahuallpát fogva kellett tartaniok és szabadon bocsátaniok egyáltalában nem lehetett.

Más emberek talán haboztak volna ily kétes ügyben, de Pizarro kalandos hadát kétes ügyek nem ingadozásra, hanem a legelszántabb tettekre lovalták, habár ezek gonoszak voltak is, annál kevésbbé ijedtek vissza, mert fonák vallási buzgalmuk minden kegyetlenséget a vallási érdem szinében tüntetett fel. Ezen eszme annyira közös volt a seregben, sőt mondhatjuk, az egész spanyol nemzetben, hogy most is nem Pizarro, hanem katonái mondták ki először az iszonyu szót: halált a pogány király fejére; sőt a vezér maga nem akart e gondolattal eleinte megbarátkozni, de emberei közt annyira elterjedt, mondhatni őrült vágygyá vált a kegyetlen eszme, hogy Pizarro sem ellenkezhetett sokáig. Mit az ember mohón akar, arra okot is hamar lel. Igy történt itt is. Hamar eltelt a tábor azon hírrel, hogy Quitoban roppant sereg gyült a spanyolok ellen s még 30.000 caraib siet hozzá, s majd azt rebesgették, hogy más nagy sereg már Guamachuchonál 25 mértföldnyire a spanyoloktól táboroz. Ezen mendemondák forrását senki sem tudta, de hitte majd mindenki.

Először Chalchuchimát vonták kérdőre, de ártatlannak találták. Azután Pizarro magát az inkát kezdte vallatni, de ő az őszinteség világos szinével tagadott mindent s igen eszélyesen czáfolta meg a vádakat e szavakkal: "Nem szegény fogoly vagyok kezedben? Hogy is gondolhatnék arra, mivel te vádolsz, midőn minden lázadásnak magam esném első áldozatául? Népeimet pedig nem ismered, ha azt véled, hogy ily támadás parancsom nélkül történhetnék; midőn birodalmamban akaratom ellen még a madarak is alig mernek repülni."

S Atahuallpa igazat mondott s éppen azért, mert igaz volt a mit mondott, vesznie kellett s veszni hazájának is, mert benne a gép inditó ereje, mely nélkül a madarak sem repülhettek, meg volt semmisitve.

Atahuallpa vesztét még egy kisebb baj is siettette. A spanyolok egyetlen tolmácsa, Felipello, a királyi nők egyikével szerelmi viszonyt szőve, az inka annak a perui törvények szerinti megbüntetését kivánta, melyek szerint nemcsak a bűnös, de rokonai is halállal voltak büntetendők. Felipello ugyan büntetlen maradt, mert a spanyolok ezen soknejüség elleni kihágást nem is tekintették nagy bűnnek s talán maguk sem voltak tőle mentek s mert a vádlott rájuk nézve igen hasznos ember volt.

Vannak régi irók, kik Atahuallpa halálát Pizarro személyes bosszujának tulajdonitják, állitják, hogy az inka a spanyolokban leginkább csodálta az olvasás mesterségét s érvül, hogy mindnyájan ugyanazt olvassák-e: dios - Isten - spanyol szót irta hüvelykujja körmére s bámulva hallotta ugyanazon szót minden spanyol ajkáról visszhangzani, csak Pizarro fordult el bosszúsan és hallgatott, mi által elárulta tudatlanságát. E percztől megvetőleg bánt volna vele Atahuallpa s ezt Pizarro gyilkolással bosszulta volna meg.

De ezen történet nem valószínü, mert egykoru iró nem emliti s másodszor: a tett indokolására Pizarro jellemében szükségtelen ilyen ösztönt keresnünk. Ha őt gonosztevőnek tartjuk, bizonyosan nagyobbszerünek kell tartanunk és számolóbbnak, mintsem hogy a magánbosszu gyengeségének ellenállni ne birt volna.

Reá nézve igen hasznos volt Atahuallpa halála s nézetei szerint egyedüli mentő eszköz; mert őt Spanyolországba küldeni halálával egyenlő hatású lett volna ugyan a perui népre, de a szánakozás, melyet ott a szerencsétlen király gerjeszthetett, könynyen vészes viharrá válhatott volna Pizarro ellenében. Ezért halnia kellett. Pizarro ugyan sokáig ellenezte szinleg katonái sürgetését, de mit sem tett dühük elfojtására s végre is az inkát spanyol birák elé állitották.

Tizenkét vádpont intéztetett az inka ellen. Nevezetesebbek a következők: hogy a királyságot bitorolja s fivérét Huascart megölette; hogy a spanyol hóditás óta az ország jövedelmeit elpazarolta; hogy bálványokat imádott s házasságtörés bűnébe esett, mert nyilván több nővel élt; s hogy a spanyolok ellen lázadást gerjeszteni kisérlett.

E vádpontok világosan bizonyitják, hogy Atahuallpát elitélni a spanyoloknak semmi törvényes okuk sem volt, mert azok vagy oly tényeket tartalmaztak, melyek Peru törvényein s vallásán alapulván, bűnöknek nem minősithetők, vagy bűnök lévén, a spanyolok birószéke elé nem tartoztak; a lázitás vádja pedig még igaz sem volt. De más nézetekkel voltak eltelve birái s kimondták a kisebbség heves ellenzése után reá a halált. S hogy a büntetés szörnyűsége hihetőbbé tegye a bűn valóságát, elevenen megégetni rendelték.

Az inka, bár sorsát már régen sejtette, siralmas hangon s roppant kincsek igéretével rimánkodott életéért; de látta, hogy Pizarro vas szivét még az arany túlságos mennyisége sem lágyithatja meg, lemondott a reményről s megadta magát sorsának.

1533 augusztus 29-én kezdődött reggel Atahuallpa pere s már este Peru utolsó királyát a spanyolok, kezét s lábát meglánczolva, a caxamalcai nagy térre vezették, melyet a katonák szövétnekei komoran világitották meg. Atahuallpát Valverde barát kisérte, elkésziteni őt a halálra.

Atahuallpa a barát minden törekedését hidegen fogadta; de midőn már karóhoz lánczolva máglyán állott s a körülhalmozott rőzsék már felgyujtandók voltak, midőn az iszonyú halál borzadalmai összerázták lelkét, a király fölvette a keresztséget és János nevet kapva, megfojtották.

Atahuallpa utolsó kívánsága volt, Quitoban anyai ősei közé temettetni, de Pizarro, kinél a szótörés szintén elvnek látszott, még ezt sem teljesitette, s a caxamalcai új templomban takarittatta el, honnan azonban a perui nép ősi ragaszkodásból hihetőleg titkon elvitte, mert midőn későbbi szentségtörő kincsvágy sírját feltörte, azt egészen üresen találták.

Ez volt Peru történetében az utolsó válság percze, s ha a spanyolok képesek újan szerzett hatalmukat mérsékelten használni, a szántóvason, bányász-pörölyön kívül más fegyverre szükségök sincs. S még azon zavarok, melyeket későbbi kegyetlenségeik előidézték, azok sem az élet mozgalmai voltak többé, hanem egy lefejezett test végvonaglásai, melyekkel már nem az életért küzdött, hanem utolsó kínjait tanúsitotta Egy hiba volt Peru oly tökéletesen szervezett alkotmányában: elölt az a népben minden akaratot, csakhogy a királyé korlátlan legyen.

Emlitenünk kell még, hogy Pizarro Atahuallpát az akkori állapotoktól kitelhető minden egyházi fénynyel temettette el, maga s főtisztjei gyázzruhában jelentek meg s buzgó ájtatossággal hallgatták Valverde halotti miséjét.

De az ájtatosságot szokatlan zaj s őrjöngő kiáltás háboritotta, s a templom felszakgatott ajtain egy sereg perui nő rontott be, a legyilkolt inka nejei és nővérei, s hulláját körülözönlötték.

Ők méltatlannak találták ezen tiszteletet Peru királyához s véröket akarták ontani ravatala fölött, hogy az elvándoroltat új honába, a pap fényes lakába követhessék. A spanyolok a rajongókat kitolták az egyházból, de szállásaikon többen megölték magukat, újabb bizonyitékul, mennyire ragaszkodtak hitökhöz és ősi szokásaikhoz.

Almagro, ki különben társánál szelidebb jelleműnek mutatkozott, a gyilkolás legerélyesebb sürgetői között állott. Pizarro Ferdinánd, daczára korlátlan gőgjének, mindig pártolta az inkát, de ő Spanyolországban volt. Igazi barátot azonban az idegenek közt csak egyet birt a fejedelem s ez is - a nemeslelkü Soto - még nem tért meg kémjáratából, melyből annál inkább sietett vissza, mert lázadásnak nyomát sem látva, a védencze elleni vádakat hiúknak nyilvánitotta; de nagy megütközésére kellett hallania, miképpen mentségével későn jött; azonban keserű szemrehányásokon kivül egyebet nem tehetvén, a történtekben neki is meg kellett nyugodnia.

XI.

(Manco. Toparca. Challchuchima Xauxa. Quiz quiz. Lima. Villac Umu. Kracocha. Pizarro halála.)

A perui lélekölő despotismus átkos következései tüstént mutatkoztak Atahuallpa halála után; mint egy gép, melynek összetartó kereke kitöretett, bomlott fel a perui alkotmány és birodalom. Az újabban hóditott részek elszakadtak, a nép falukat, városokat dúlt fel. Kirabolták a templomokat és szent zárdákat s mindenünnen zsákmányolt aranyat és ezüstöt, melynek eddig Peruban csak ékszeri becse volt, eldugdosták, mert látva, hogy a hatalmas idegenek azt oly nagyra becsülik, vagy maguk is nagyobb, bár nem ismert értéket kezdettek annak tulajdonitani, vagy azt szem elől eltették, az idegenek látogatását kivánták maguktól elháritani. Sokan állitották, hogy a spanyolok kezébe jutott roppant mennyiségénél sokkal többet ért az akkor elrejtett kincs.

Mindezekből átlátta Pizarro, mennyire növelné saját hatalmát egy inka, ki egészen az ő teremtménye lenne s tőle függne; azért a törvényes örökös, Manco elmellőzésével, mert benne talán nem bizott, Toparcat, Atahuallpa öcscsét koronáztatta meg minden szokott szertartással. S most hatalmas eszközzel birván, a netalán ellenszegülő nép elnyomására 500 főre szaporodott hadával megindult az annyira óhajtott Cuzco felé, melynek kincséről még a minapi kibányászás után is meseszerü hírek szállongtak. Hogy teremtményét, az új királyt s az ennek hűséget esküdött Challchuchimát magával vitte, természetes.

Útjok az inkák mesterséges kőútja volt, de csak gyalogosok számára készitve s meredek részein sziklákba vágott lépcsőkkel volt ellátva, a másfélszázat haladó lovasságra és ágyúkra nézve végtelenül terhes volt, annyira, hogy e helyeken csak kissé elszánt perui sereg az egész spanyol erőt tönkre tehette volna. Ezeknél még veszélyesebb helyek voltak az óriási magas partu hegyi folyamok, melyeken husángokból font függő s minden lépten ingadozó hidak vezettek át; de szerencséjükre ellenségnek csak itt-ott láthatták nyomát. Csak miután Xauxa bájos völgyébe értek, állt a folyó túlpartján velök szemközt a nagy perui sereg. A híd el volt bontva, de a spanyolok a hullámokba vetették magukat s úszva s gázolva nyomultak a másik partra. Ennyi bátorságon megütközve, kelevézeik sikertelen használata után futásnak eredtek a peruiak, csakis a spanyol lovasságnak adtak védtelen, véres üldözésben munkát.

Xauxában Pizarro gyarmatot alapitott, mely által a hegyi lakosságot féken tarthassa s a tengerrel közlekedhessék. 40 ember őrizete alatt kincseiket is itt hagyták s a már hatalmas Valverde végig rombolta a bálványokat, helyökbe keresztény jelvényeket állitott. Mig mindezek elkészültek, Sotot hatvan lovassal az utak elkészitése s kikémlelése végett előre bocsátotta. Ezen, hadjárat azonban nem volt már oly könnyű, mint az előbbiek. Biloa nevü város melletti hegyszorosban hevesen megtámadták s három emberét elvesztette. Később a Sierra (hegység) de Vilcaconga egy szorosában lesből töméntelen nép rohanta meg oly dühhel, hogy a lovak hátulsó lábaiba ragaszkodva, azok lépéseit gátolták. A veszedelem iszonyu volt, mert ha a spanyolok csak perczig ingadoznak, az elszánt ellenség sokasága mellett csupán teste súlyával is agyonnyomhatja őket; de Soto hirtelen az előtte tolongó ellenség tömegére vetette magát, kétségbeesett erőszakkal tört át rajtok, lovasai nyomban rohantak utána, futva, mig egy tágasabb völgyet átcsergő folyóhoz értek, melyben fáradt paripáikat megitatva, újból szembeszálltak a nem tágitó perui haddal s bár a tágas tér kedvezett a spanyol lovasság mozgásainak, a peruiak oly makacsul harczoltak, hogy csak az éj homálya vetett véget az elszánt harcznak, kétesen hagyva a diadalt. A következő nap talán a spanyolok vesztére kelt volna fel, mert néhány társuk halála, de kivált a nem várt ellenállás, igen elcsüggesztette őket, mig a nem vesztést diadalnak üdvözlő peruiak egész éjszaka őrjöngtek szerencséjükön; ha a fenyegető veszélyről már előbb tudósitott Pizarro által segitségül küldött Almagro még azon éjjel nem érkezik Sotohoz. Az új sereget látó ellenség reggel csata nélkül vonult el, s a Sierrából kibontakozott spanyolok biztos helyen tábort ütöttek, ott Pizarrot bevárandó.

Pizarro ez ijesztő eseményt megtudva, először is az Istennek adott hálát, aztán mindig éber gyanúját Challchuchimára vetette, mint ezen támadás titkos forralójára; a vádat bizonyitani semmivel nem lehetett, de Toparca, az új inka, hirtelen meghallván, e halállal is őt vádolta. Ennyi ok Pizarro törvényszéke ismert eljárás mellett minden bizonyitás nélkül is elég volt a perui vezért kínos tűzhalálra itélni, melyet ő, Valverde térítését szilárdan visszautasította, hősileg tűrt. Ha a peruiak despotismusuk által lealacsonyitott lelkeikről újabb bizonyitvány kellene, akkor az volna, hogy Challchuchima saját kísérete hordott fát az urát fölemésztő máglyához.

Ezen újabb gyilkosság Xaquixaguuma bájos völgyén hajtatott végre, melyben a perui nagyok nyaralói díszlettek, mert Pizarro már Almagroval egyesülten eddig nyomult, Xauxában hagyván kincseit negyven ember fedezete alatt. Ugyanezen völgyben lepte meg a spanyolokat látogatásával Manco inka, Huascar fivére s igy törvényes trónörökös, ki Pizarrotól segítséget kért ősi királyi széke elfoglalására. A spanyol vezér nyájasan fogadta őt, nem ijedt vissza azon hazugságtól, hogy őt királya csupán Huascar igényeit érvényesíteni s a bitorló Atahuallpát megbüntetni küldte Peruba. Azonban Manco későbbi tetteiből talán okunk van gyanitani, hogy a fiatal inka valódi szándéka lehetett Pizarrott megcsalni, mielőtt általa megcsalatnók.

Innen új védenczök kíséretében indultak a spanyolok Cuzco felé, hová - a hegyszorosokban még előbb heves csatát küzdvén - 1533 november 15-én bevonultak. Pizarro ugyan keményen megtiltotta a lakók károsítását, de a számos és gazdag paloták és vallási épületek, a város környékén egy barlangban rejtve talált s az útban szerzett zsákmány mégis roppant kincset képezett. Ennek értékében ugyan igen eltérnek a tudósítók, de mégis a királyi jegyző által feljelentett és számra legcsekélyebb összeg is nyolcz millió forintra rúg, mely mindössze 480 katona közt osztatott el az előbbi arányban.

A sóvárogva óhajtott czél el volt tehát érve; a hódítók maroknyi népe Peru fővárosában uralkodott. Pizarro tüstént két rendszabályhoz nyúlt s jelleméhez híven, az egyik álarczoskodása, a másik nyilt uralomvágya színét viselte; mert Mancot Peru királyává koronáztatta és a városnak egyszersmind spanyolokból álló és spanyol szabású kormányt adott; bő adományokkal édesgette a spanyol lakókat Cuzcoba; ő maga a helytartó czímet vette fel, Valverde pedig a püspöki székbe ült. A nap fényes templomai keresztény egyházak- és zárdákká változtak át, s talán hogy a peruiaknak ezen átalakulás szerfölött ne fájjon, a napszüzek fényes lakába keresztény apáczák költöztek. A harczot bevégzettnek gondolta, a spanyolok hasonló buzgósággal láttak pogányaik megtérítéséhez.

De fennállott még a quitoi sereggel Quizquiz, Atahuallpa másik vezére, s Cuzco felé nyomult; Pizarro Almagrot küldte ellene, a perui haddal Mancot, ki azon nézetből, mivel azok quitoiak voltak, elég gyönge lön, őket, a honért harczolókat, ellenségül tekinteni. Xauxa mellett megverték ezen sereget, de Quizquiz Quitoba menekült, s ott jobb sorsra méltóan addig folytatta hazája védelmét, mig a háborút megunt katonái maguk megölték. Más helyeken is megharsant Cuzco elfoglalása után a hadi kürt, más spanyol kalandorokat is Peruba csalt kincsei híre, s Pizarro hadának ezek ellen is fegyvert kellett ragadni; sőt a nyugtalan hóditók maguk is, lángolva fölfedezések s gazdagulás vágyától, új merényekre vetek magukat, ismeretlen földeket kutatandók, melyek rendesen szerencsétlenül ütöttek ki, de mindezek szorosan nem tartozva Peru meghódításához, általunk már helyszűke miatt is mellőzendők.

Pizarro azonban távol maradt az új hadikalandoktól, legfeljebb csak parancsai által intézte azokat, hol jogait s állását védőleg kellett föllépnie. Ő jó- s rosszban dús szellemének egy új oldalát fejtette ki, a teremtés- és alakitásét, melyben csodálkozásunkra éppen oly nagy s erélyes volt, mint előbb pusztitólag bizonyitott rombolási tehetsége, s oly rövid idő alatt, minő napjainkban kevés volna a miniszter kényelmes hivatalában egy hasonló terjedelmű tervet előkészíteni, valósitá eszméit, s a roppant Peru birodalom spanyol gyarmattá lőn átalakítva, mielőtt az anyaország azt valóban ismerte vagy talán elfoglalása felől csak bizonyos hírt is vett volna.

Cuzco, az ősi főváros, készen állott ugyan az új kormánynak is székhelyül szolgálni, de Pizarro új várost épitett hatalma fészkéül. Ez a mai Lima, nem éppen az Oczeán partjain, de közel hozzá, s a perui köztársaságnak ma is fővárosa. Innen tévé intézkedéseit az irni sem tudó nyers katona, oly lélekerővel, hogy általok az akkori föld egyik legnagyobb birodalma, melyet előbb maroknyi néppel meghóditott, most sokkal rövidebb idő alatt, mint egy ember nevelésére szükséges, egészen új alakban tűnt fel s új életre kelt. Hogy ezen változás az országra üdvössé nem lett, s hogy az most a spanyol igábóli szabadulás után sem bir jólétre vergődni, azt a rajta három századig súlyosodott spanyol önkény okozza.

Ezalatt Fernandó is megérkezett Spanyolországból, ő magával nagymennyiségű kincset s a merész vállalat sikerének hirét vitte. Az annyi aranynyal támogatott jó tudósitás az udvar s a nemzet szives vendégévé tette őt. Károly király kegyeivel halmozta el a hóditókat, s a kincsek láttára annyi gazdagodni vágyó kalandor özönlött Fernandhoz, hogy oly hajóhaddal vitorlázott vissza hazája partjairól, minő az ideig még alig irányitá útját az újvilág felé. De a sors csak ritkán osztja javait veszélyek nélkül. Nombre de Diósban szálltak partra. E csekély helyen ennyi embernek sem továbbszállítására, sem eltartására nem lévén meg a szükséges eszköz, mig Amerika túlsó partjára vergődtek, éhség, éghajlat s fáradalmak sokat temettek közülök azon földbe, melyből kincseket, jövő boldogságuk alapját akarták ásni.

Almagro királyi adomány által Pizarrotól független helytartóságot nyert, mely Peru déli határán bizonyos ponton kezdődött és száz mértföldre nyult dél felé, de még meghódítandó volt. Mint láttuk, a spanyolok közt már elejétől fogva külön pártja volt Almagronak; köztük most az a vélemény támadt, hogy Cuzco már a határvonaltól délre, Almagro hatósága alá esik s következőleg a város parancsnoksága őt s nem Pizarro fivéreit illeti. E viszályt még jobban élesztették azon spanyolok, kik újabban s különösen Alvarado seregéből jöttek Peruba s még Pizarro vasfegyelméhez nem szoktak; sőt az őslakók is kezdtek az ügybe avatkozni, tó gonosz hírre Pizarro Cuzcoban termett s eszélye, lelki felsősége, melyek előtt Almagro már annyiszor meghajolt, hamar helyreállították a békét, melyre szent misében és a szent ostya fölött ismét megesküdött, most ugyan utoljára, de azért nem több őszinteséggel. Ez történt 1535 június 12-én. A kibékülés után Almagro, tartományait meghódítandó, délnek, Chili felé indult seregével, Pizarro pedig visszatért Limába, ennek szépítésére s más gyarmatok telepítésére szánva minden idejét. Életirói mondják, hogy az alakítás e műve több gyönyört szerzett neki, mint életének bármely más szaka. Hivei s katonái között földeket osztott ki, a rajtuk lakó peruiakat jobbágyokul juttatván; s igy bár névszerint még Manco volt Peru koronás királya, de az ország valódi urai és birtokosai már is a spanyolok voltak.

Élete ez egyetlen emberi feladatában azonban egy váratlan csapás zavarta meg Pizarrot. A perui sereg maradványa ugyanis a Cordillerák közé vette magát s onnan folytonosan háborgatta a spanyolokat; ezeknek váratlanul oly vezérük akadt, kinek szavára az egész nemzet fellázadt. Cuzcoban székelt eddig az új inka, Manco, ott czímre király, valóban rab volt. Poroszlói azonban csak testét lánczolhatták le, lelke magasztosabb volt, mint két elődjéé. Az országban az inka beleegyezésével összeesküvést szőttek, melynek főtényezője Villac Umu főpap volt, ki csak azért volt Almagronak Chili felé kalauza, hogy ezen örv alatt az ország déli részét bejárhatva, lakóit támadásra készíthesse. Igy el lévén minden készítve, a fogoly inkának is urává lett. Benne a közmondásos spanyol kevélység szinte gőggé vált, legalább ilyennek mutatta magát, bátyja nem csekély kárával bajtársai iránt; de vagy bírt annyi lovagiassággal, hogy szerencsétlen rabját szánja, vagy mi mindkettő megfér az ó-spanyol jellemmel, az uralkodók iránti, akkor még majdnem vallásos hódolat, a királyi felséget még ellenségben s pogányban is tiszteltette vele: ő Mancoval nemcsak nyájasan bánt, de inkább szelid őrizet alatt, mint fogságban tartotta. Az inka, ki nagy mértékben birt az Amerika őslakóinál tulajdonos ravaszsággal, hálásnak mutatta magát s nemcsak feledni látszott minden szökési kísérletet, de Fernandonak helyeket is fedezett fel, melyekben kincsek voltak elrejtve. Ígéretei kutatás után mindig valósultak, végre őre bizalmát annyira megnyerte, hogy midőn neki még több aranyról szólt, mely azonban oly titkos helyen található, hogy csak maga képes azt megmutatni, Pizarro őt csupán két spanyol kiséretében útnak eresztette, annál is inkább, mert a nép mély csendben élt s az embereket megvető Fernando nem hitte, mire képes e gyávának tartott nemzetet köztük megjelenő fejedelmük lázitani. Ez nagy hiba volt s még nagylelkűséggel sem szépithető, mert ösztönéül alacsony kincsvágy szolgált.

Egy hét folyt le, Manco nem tért vissza. Fernando aggódni kezdett s lovas csapattal fivérét, Juant küldte utána; ez hosszú barangolás után az inka helyett két spanyol kisérőire akadt s tőlük ama balhírt hallotta, hogy Manco népe között van s a mély titokban előkészített lázadás szörnyű lángokban tört ki. Jüan kémlelődni a Yocai folyóig nyomult előre s túlpartját a peruiak dandáraitól ellepve találta. Pizarro családja szokott merészségével tüstént átúsztatták a folyót s elleneit megrohanta. Az ellenállás az eddigieknél sokkal erélyesebb volt, a spanyol lovasok ugyan tömérdek peruit vágtak le, de ők is számláltak néhány halottat. A véres csatának az éj a peruiak hátrálásával vetett véget, de győzteseknek a spanyolok magukat nem vallhatták, mert az ellenség közel hozzájuk fenyegető állásban maradt. Még két nap újult meg a sikertelen vérontás, midőn negyednap parancs érkezett Fernandotól, hogy fivére tüstént visszatérjen, mert a perui főhad Cuzcot megszállta.

Juan e leverő hírre sietett a várost elérni, s midőn a közel ormokról átpillanthatta Cuzco völgyét, azt körülbelül 200.000 főnyi perui seregtől látta elborítva; mégis szerencsésen bejutott a városba, hol érkezése hosszú időre az egyetlen csekély vigaszt nyújtotta. A spanyolok állása most oly borzasztó volt, hogy hosszú és vitéz ellenállásuk talán inkább kétségbeesés, mint puszta elszántság szüleményének tekinthető. Egész haduk nem számlált teljesen 200 spanyolt s 1000 szövetséges indiánt, s e kis csapat sem volt eléggé bőven ellátva élelemmel. A küzdelem 1536 február elején kezdődött; a peruiak már első éjjel égő nyilakkal s gyapotba takart tüzes kövekkel felgyujtották a várost, szalmafedeleit hirtelen láng borította, s tűz, melynek oltását a spanyolok, mint sikertelen művet, meg sem kisérték, néhány nap alatt a város felét megemésztette. Szerencsére Kracocha-csarnoka, hol a spanyolok tanyáztak, a várostól a nagy tér által levén elválasztva, épen maradt, épen maradt a nap temploma s zárdája is. A leégett részbe a peruiak benyomulva, azt eltorlaszolták. De Pizarro átlátva, hogy az ellenséget nyugton hagynia nem szabad, nagy bajjal széthányatá a torlaszokat s kirohanásokkal fárasztotta az ellent. A csaták hevesek voltak, a peruiak vesztesége nagy, de ellentállásuk makacs s az eddiginél rendezettett, több elfoglalt spanyol fegyvert villogtatott, sőt Manco maga spanyol paripán vezényelte dandárait. E csatákban fordult először elő a Dél-Amerikában azóta oly hiressé lett lasso (pányva) hosszú kötél, melyet a peruiak elleneik nyakába vetve, nem egy spanyolt fogtak el. Bár e csaták mindig a peruiak hátrálásával végződtek, mégis a folytonos fárasztás s a magukban csekély, de a spanyolok kis számát tekintve, fontos veszteségek által igen gyengítették Pizarro hadát. Se támadásokat mégis gyakran kellett ismételniök, hogy az ellenséget visszarettentsék, hogy sikerültebb kirohanásokkal maguknak a vidéken élelmet gyűjtsenek.

Most azonban a sors még súlyosabb csapásokkal kisérte a spanyolok kitartását. Először is a cuzcoi vár, melyet a spanyolok, erős fekvése miatt, vésztől biztosnak gondolva csak rosszul őriztek, a peruiak birtokába jutott, s most az ellenség, mely eddig őket ezer veszedelemmel körülhullámozta, fejük felett is szórta kelevézeit. A másik még iszonyúbb hír volt, hogy mit elejétől fogva sejteniök kellett: Peruban általános lázadás ütött ki, melynek talán minden spanyol áldozatul esett. Ennek megczáfolhatatlan tanui voltak földieik levágott fejei, melyeket a peruiak a városba hánytak. Ennyi rémület megingatta végre a vas sereget s a legtöbben Cuzco elhagyását kivánták, utat törendők maguknak a tengerig. De a Pizarrok s többi lovagok nemes büszkesége nem engedte már egyszer legyőzött s meghóditott elleneik előtt hátrálni, új bátorságra villanyozták a sereget, s hogy ez alkalmat s az által tápot nyerjen, a vár visszafoglalását határozták el.

E vállalat vezére Juan lett. Három csapatban rohant ki az egész had, s kemény csata után viszszaverték a peruiakat, kettő a városba tért; Juan lovas osztályával a várral ellenkező irányban a vidékre nyomult, de az alkony csakhamar beállván, visszavonult az erőd felé.

A hegy, a melynek ormát Cuzco vára koronázta, a város felől megtámadhatlanul meredek volt, külső oldala menedékes levén, azért kellett a spanyoloknak e kerületet tenniök. Magát a várat két kőbástya környezte, melynek kapu gyanánt hagyott nyílásait a peruiak most szikladarabokkal rakták be. A belső bástyán túl kő-emelvény magaslott, s ezen belől, mint sajátképeni vár, két torony állt. Juan Pizarro a vár felé vivő hegyszorost, magát a hegyet, sőt a bástyákat is őrtelen találta, mert az éji harczolás a peruiak régi szokásaival ellenkezett, éjszaka még csak őrsöket sem állitottak ki. A spanyolok tehát kibontották az első bástya berakott nyilását s az udvarba lovagoltak, zajuk azonban fölébresztette az ellent, s ez rohant a második bástyát megvédeni, de a nyeregből leugrott spanyolok a pánczélaikról lepattogzó nyílzáporban áttörték a második rést is, a peruiakat az emelvényre űzvén. Pizarro Juan valamely előbbi csatában arczán sebet kapva, a tűrhetetlen fájdalom miatt sisakját el kellett vetnie, s igy midőn harczosai élén az emelvényt megtámadta, egy perui kővel sújtotta meg védtelen fejét. Pizarro összerogyott s társai tovább vitték az eszméletlent. Ezen szerencsétlenség azonban nem csüggesztette a spanyolok bátorságát, s fivére balesetét megtudva, Fernando maga jött a vívás vezényletére s az emelvény hamar el lett foglalva. Csak az erődök főrésze, a két torony állt még; a kisebbik, őrei megfutamodtak, tüstént a spanyolok zsákmánya lett; de a nagyobbikat egy hőslelkü inka nemes védte, kinek nagy lelkét óriási testalkata is jellegzé. Irtózatos buzogánynyal kezében termett mindenütt, hol csak támasztott hágcsókon egy spanyol közeledett a torony párkánya felé, s azt halálosan sújtva csapta a mélybe. Vitézsége még ellenei csodálatát is fölébresztette. Fernando tiltá katonáinak őt megölni, szerencsésnek tárva magát, ha ily hős élve juthat kezébe. Végre azonban, midőn sok hágcsót hozatva, a spanyolok egyszerre nagy számmal rohanták meg a tornyot, s a perui hős azt tovább megvédeni képes nem volt, a vár ormáról a mélybe vetette magát s ott halt meg, nem birta túlélni hazája vesztét. - Igy a vár ismét a spanyoloké lett, de Jüan Pizarro életén vásárolták azt meg, mert ő sebében két hét múlva meghalt.

A vár elfoglalása azonban kevés vigaszt nyujtott a spanyoloknak; már hónapok folytak le, de az ellenség nem gyengült, s a földieik felől nem hallottak, nem látták egyebet, mind azok levágott fejeit, s bár kecsegtették magukat azon reménynyel, hogy társaik nagyobb része menekült s megmenti őket is, de midőn az utóbbira minden kisérlet napról-napra elmaradt, azon még szörnyebb sejtelem ébredett bennök, hogy kivülök Peru földén már minden spanyol legyilkoltatott s igy saját vésztők, ha a többinél később is, de bizonyos. Legalább az oly ernyedetlen vállalkozó szellemtől, mint Pizarro Ferencz, várni sem lehetett, hogy ennyi veszélyek között élve, életjelt ne adjon.

S mégis Pizarro élt s nem feledé halállal küzdő társait, hiszen azok sorsa az övé is volt; de a különben oly éber s gyanakodó férfit az országszervezés gondjai között Limában oly váratlanul lepte meg a kitörése napjáig mély titokban szőtt felkelés, hogy őt is csak oly készületlenül találta, mint minden vezérét és katonáit. Több száz spanyol, ki az országban elszórva új birtokain élt, gyilkoltatott le. Egy perui sereg Limát is megszállta, de e város környéke sík volt, a spanyol lovasság által könynyen szétveretett. Most Pizarro Ferencz az elszigetelt Cuzco veszedelmét világosan látva, legbátrabb alvezérei alatt egymásután négy sereget küldött az ottani spanyolok fölmentésére; a peruiak roppant számmal foglalták el a hegyszorosaik magasait s csak a midőn a spanyolok már azokba egészen benyomultak, rohanták meg őket nyíl- és sziklazáporral, mely ellen vért és sisak sem óvhatták a védelem nélkül vesző spanyolokat. Ezen négy dandárból csak kevesen menekülhettek vissza Limába s általánossá tették azon hitet, hogy a spanyolok mostani fogyott számukkal Perut, sőt magukat is egyiránt képtelenek megvédeni, a hazafias lelkesültség által oly hamar ügyes harczosokká vált, már rabszolgákul tekintett peruiak ellen.

Pizarrot ugyan a veszedelmek e tengernyi hullámai közt sem hagyta el bátorsága, de termékeny lelke sem birt más forrást nyitni magának, mint a panamai s guetamalai, mexikói spanyol helytartóktól segitséget kérni. Hogy azonban e kérés nem a gyáva lélek utolsó menekvése, hanem csak kényszerparancsolta végső szükség volt, azzal bizonyitotta, hogy a limai kikötőben horgonyzó hajóit, nehogy rémült népének futásra alkalmat kínálva, arra vágyat is ébreszszenek, valamely vállalat ürügye alatt mind messze küldötte.

Igy folyt le a spanyolokra nézve gyászos öt hónap, melyet folytonos halódás idejének mondhatunk s annyi elszántság, vitézség által már szinte a diadalig jutott peruiak részéről alig kívántatott talán egyéb, mint puszta kitartás s a harczmezőn maradás, hogy gyűlölt elleneiket hazájok földéről kiirtsák. De az inkák meredt despotizmusában iskolázott nép a megrögzött rend felbomlása után nem jutott még az önerő oly fokára, hogy szükségeit előre látni s azokat pótolni képes lett volna; az inkák nagy éléstárai a spanyolok által kiürítve s a nép kezében levő élelem már fölemésztve volt, szerencséje közepette éhség fenyegette Manco Copac seregét s annál vészesebb, mert nemcsak a jelen sanyargatta, de a földmívelő kezek harczra forditása által a vetés elmaradván, jövőre még nagyobb ínséggel rémitette.

E csapás elhárítása végett Manco Copac kényszerült hadai legnagyobb részét hazabocsátani, hogy vetés által a jövő élelmezést biztosítva, újult erővel térjenek vissza a csatasíkra s a megmaradt kisebb rész ezalatt, mint csatára gyenge, csak szemmel tartandó volt a spanyolokat. Maga Manco a Yucai völgytől délre fekvő Tamboba vonult tekintélyes sereggel, ott bevárandó az új hadjárat megkezdését. Azonban szemközt oly szívós és ruganyos ellenséggel, mint a spanyolok, hogy mily vészterhes volt e pillanatnyi lankadás, csakhamar átláthatták a peruiak.

A cuzcoi spanyolok alig vették észre ellenségeik megfogyását, tüstént szokott tevékenységükkel használták fel a kedvező alkalmat. Folytonos kirohanások által kerestek és találtak annyi élelmet, hogy az éhenhalás iszonyú réme ellen hosszú időre biztosítva érezték magukat. A spanyolok ekként csakhamar nagyobb dologra bátorítva, fontosabb vállalatra készültek.

Fernando megtudva, hogy az inka Tamboba vonult, válogatott csapattal a hegység legrejtettebb szorosán titokban közelitett a királyi lak felé, de alája érkezve, azt sokkal erősebbnek találta mint gondolta, azonban szerencséjükben bizva, megrohanták a spanyolok a sziklafalakat, melyeken védő vagy csak őr sem mutatkozott. De jöttük el volt árulva s midőn az erődhöz elég közel hatottak, ordítva szöktek a párkányzatra a perui Őrhad s gyilkos kő- és nyílzápor borította a spanyolokat. Ezek percznyi ingás után új rohamra szedték magukat össze, de még kétszer verték vissza s midőn az ellenség a mögöttük csergedező folyam zsilipjeit megnyitotta, a völgyet elárasztotta, Pizarro felhagyva a hiu reménynyel s keményen üldöztetve Manco csapataitól, Cuzcoba visszavonult.

Ezen ténynyel befejezettnek mondhatjuk Peru elfoglalását. A háború szerencsétlen felfüggesztése időt engedett a spanyoloknak annyira javitaniok helyzetüket, hogy Manco a legszilárdabb akarat s ernyedetlen buzgóság mellett is hazáját többé megmenteni nem birta. A Cordillerák legvadonabb rengetegeibe kellett vonulnia s ott kis, de elszánt seregével, még évekig dicsően, de siker nélkül viaskodott elnyomóival, nem egyszer érzékeny csapással sújtva őket. De a régi járomhoz szokott nép oly hamar megszokta az újat, hogy bárha nem sokára a spanyolok között kitört polgárháborúban ellenségeit egymást mészárolni látta, a kínálkozó alkalom sem bátorította őt fegyvert ragadni a hazáért, melyben rabszolga volt ugy mint hajdan. S elenyészett annyi csapás után az inkaság nimbusza, mely eddig ha nem is lelkesült, de engedelmes harczosokat teremtett, Manco nem volt képes többé általános mozgalmakat előidézni, ő hegyei közt tartózkodott, háborgatva ugyan még onnan a spanyolokat, de nem veszélyeztetve többé állásukat, mig végre élete egy szökevény spanyol bosszujának áldozatul esett s vele, a nap utolsó fiával, a régi perui állam s nemzetiség sírba szállt.

Tudjuk mily hálátlan volt a spanyol kormány a nemes Kolumbus iránt. Kortez, a gazdag Mexikó hóditója sem dicsekedhetett jobb bánással. Pizarro Ferenczet nem fosztotta meg ugyan díjától a kormány, sem Almagrot. De a sokáig lappangó s föl-föllobbanó viszály végre dühös lángokban tört ki, polgárháborút szült. Pizarro győzött s az elfogott Almagrot mint lázadót végeztette ki. Ennek hívei minden jutalékból kizáratott az ország felosztásakor, miután nem bírtak koldusok gyanánt élni azon földön, melyet vérökkel segítettek megszerezni, élökre vették Almegro fiát, összeesküdtek s Pizarro Ferenczet Limában, saját palotájában gyilkolták meg; helyébe az ifjú Almegrot kiáltották ki helytartónak, de a kormány ily erőszakot nem tűrhetvén, föllépe ellenük; Almagro ellenszegült, de meggyőzetvén, egészen atyja szerencsétlen sorsában részesült, igy sok idő folyt el, mig a spanyolok, nem ugyan a már megtört peruiak, hanem önzavargásaik miatt Perunak békés birtokába jutottak.

Amerikát Kolumbus a spanyol nemzet számára fedezte föl s a spanyolok hódították meg azt legnagyobb részben mesés hősiességgel és kitartással; pár év alatt szereztek Európánál nagyobb s a természet kincseire hasonlithatlanul gazdagabb birodalmat hazájuknak, de három század múlva utódaik az ősök rövid idő alatti szerzeményét még rövidebb idő alatt elvesztették örökre.