Vissza a kezdőlapra...
 


Minden jog fenntartva!           All rights reserved!


IV.3. Otthonunk: Anita Building, majd Breach Candy Apartments és a Breach Candy Swimming Club

Hátulról kezdem, mert a hangulatom így diktálja. Furcsa név ez az angol örökség, sokszor megkíséreltem kinyomozni, mit is jelent, de a mai napig nincs pontos fordítás a birtokomban. A candy megfejtése nem okozott különösebb gondot, minden rendes szótár tudatja az emberrel, hogy kandiscukorról, selyemcukorról van szó (candy store = cukorkaüzlet), igeként kandírozást jelent, tehát a technológia eredete is angol lehet. A breach-hez nem kell szótár, középfokon is illik tudni, hogy valaminek a megszegését, megtörését, szószegést jelent. De a szóösszetételre senki se tudott magyarázatot adni. Lehet, hogy akármelyik angol édességboltban a cukorkásüvegek valamelyikén ott díszlik ez a címke. Angliában viszont nem kerestem. Magamban "tört cukorkának" hívom, ha valaki, nyelvtudós vagy édességszakértő megírná, mit jelent igazándiból, nagyon megörvendeztetne, egy megfejtetlen rejtvénnyel kevesebbet vinnék a sírba. Most hallom, hogy létezett egy csak Bombayban használatos súlymérték, a breach*, 248 kg-ot nyomott. Végképp zavaros a dolog!

Első találkozásom a Breach Candy Swimming Clubbal még Budapesten történt, ahol a hozzám sorolt vállalatok egyikénél tárgyaló partnerem mesélni kezdett indiai élményeiről. Nagyon jól fogjátok érezni magatokat - mondta, minden szabad időtöket a Breach Candyn fogjátok tölteni. Télen kicsit kellemetlen lesz, mert a víz lehűl 30 fok alá és kifagytok belőle, de egyébként ez az egyetlen hely, ahol a nagy hőséget kellemessé lehet tenni. Viccnek véltem, kuncogtam egyet a mondáson. Alig érkeztünk meg Bombayba, máris cipelt bennünket valamelyik kollega a Klubba, ahol ideiglenes tagként felvettek minket. A végleges felvételhez a nemrégvolt elnyomó előkelősködő rituáléján kellett átesni, amire havonta egyszer került sor. A Klub gyepén gyülekeztek a Klub vezetői, a jelöltek (feleségek kizárva) és ajánlóik, valamennyien sötét ruhában. A vezetők, 5-6 nyugati fehér ember, főként - még mindig - angolok, kezükben papírrögzítésre és írásalátétként szolgáló táblácskával többnyire egyhelyben álltak vagy legalábbis keveset mozogtak, az ajánlók pedig igyekeztek jelöltjeiket sorban bemutatni a táblás uraknak. Kérdéseik sablonosak és unalmasak voltak, de láttuk egymást, közben fogyasztottunk pár "kanapét" és valami italt, amit egyenruhás pincérek hordtak körbe. Túlestünk a felszentelés bámulatos pillanatán: befogadott minket egy közösség, egy elnyomó-maradvány társaság, amelyik csak kivételesen fogadott be indiaiakat és amelyiknek az elvei - legalábbis kötelezően - alapvetően különböztek a mienktől. A víz befogadta a tüzet. Akkoriban nem vágott mellbe a tény, hogy a világhírű R. K. színész szintén színész öccsén, S. K.-n kívül - aki angol felesége révén jutott a tagsághoz (!) - indiait nem lehetett látni a Klubban, később sokat morogtam nejemnek, felháborodva a rasszizmus ilyen felfoghatatlan szemtelenségén. Még a magyarok körében sem lehetett megjegyzést tenni, lehurrogtak volna.

Mire a felvétel aktusára sor került, már jól ismertük a Klubot. Mi szinte sohasem használtuk a fedett, sósvizű versenyuszodát, ahol rendszeresen megrendezték az ifjúság versenyeit és ahol a magyar gyerekek győzelmet győzelemre halmoztak. Jobban szerettük a szabad levegőt, a nyitott, a tengerből nyert, de forgatott és szűrt sósvizű, amorf medencét, amelynek közepén egy 8-10 m2-es sziget tette még kedvesebbé a képet. Ezt az amorf medencét csak egy széles sétány és kőgát választotta el az örökmozgó, többnyire csak lustán hullámzó, de állandóan morgó tengertől. A tengerben egyszerűen nem lehetett fürdeni, India legnagyobb kikötőjének és olaj-termináljának a szennyező hatása borzasztó volt, Bombaytől északra és délre is többtíz kilométer távolságra nem merészkedett senki a tengerbe.

Az öltözőben érdekes figyelmeztetésben részesültünk az első fürdésre készülődés közben: a cipőnket, mielőtt távozáskor felvennénk, alaposan rázzuk ki, előfordult ugyanis nemegyszer, hogy skorpió mászott az otthagyott lábbelibe és amikor a gazda lába az életét fenyegette, szúrt. Köztudott, hogy ez a szúrás halálos lehet.

Ettől az apró veszélytől eltekintve a Breach Candy tényleg kiváló menedékhelynek bizonyult. Hamar rájöttünk, hogy feladataink ellátásához nélkülözhetetlen a napi egy-két órányi pihenő a Klubban, többre nem is igen tellett. Bár "trópusi", hatórás munkaidőben dolgoztunk (a többes szám annak köszönhető, hogy a második évtől kezdve feleségem is munkához jutott mint a Kirendeltség gazdasági ügyintézője és telexese, jogtanácsos létére rém boldog volt, hogy csinálhat valamit), a heti 4-5 esti program, fogadások, vacsorák miatt az ember napi 10-12 órát dolgozott és ezt a forró, páradús éghajlaton nem lehet lazítás nélkül elviselni. Bizony, a kívülállók által annyira irigyelt "édes élet" kemény, minden kiejtett szóra figyelést igénylő munka volt, különösen, ha a fogadást vagy vacsorát mi adtuk és nem csupán részvettünk rajta.

Az, hogy a nap nem barnított olyan jól, mint otthon, a hölgyeket óvatlan napozásra késztette. Hamar ráébresztette őket azonban a beszerzett égési seb, hogy ha nem is barnít, égetni éget. Különösen a páratartalom csökkenésével, október vége és április között kell vigyázni.

Apropó, téli időszak. Az uszoda vízének hőmérséklete április végére felmelegedett 30-31 fokra, május végére, június elejére elérte a 37-38 fokot, a monszun alatt ismét visszaesett 31 fok körülire. Az őszi, helyesebben második száraz évszak alatt a sok napsütés ismét megtette a hatását: a víz 34-35 fokra fűtődött fel. Ezt követően, november második felétől kezdve rohamosan hűlt és december második felére átlépte a 30 fokot. És ekkor kiderült, hogy a kifagyásra vonatkozó megjegyzés nem tréfa volt: először a déliek, a bulgárok, románok, magyarok, majd a csehek hagyták abba az úszkálást, mert a 28 fokot már kellemetlenül hűvösnek érezték, majd 25 fok körül már az északiak, az oroszok, lengyelek, németek is elmaradoztak. A klíma megtette hatását, a szervezet megszokta az állandó hőséget, az otthon szinte forrónak tartott vizet és emellett ellustult, hiszen a hőmérsékleti maximumok és minimumok egyik napról a másikra ritkán változnak fél foknál nagyobb értékkel és a monszun kezdeti heteit leszámítva szél gyakorlatilag nincs!

Ide kívánkozik egy érdekesség: minden télen (száraz évszakban) leeresztették a vizet a medencékből és apró emberkék, keskeny ecsetekkel, guggolva vagy inkább sarkukon ülve kifestették a betonfeneket és a medence falait. Nézem - nézem, ahogy dolgoznak és egyszercsak rácsodálkozom, hogy a festést nem a lefestett felülettől elhaladva végzik, hanem "maguk alá" festenek a munkások: húznak két-három csíkot, aztán nyugodtan rálépnek. Mi a szösz! Hát ezt meg milyen festékkel lehet csinálni? Mikor legközelebb találkoztam a menedzserrel, megkérdeztem. Levezetett a medencébe és bemutatta, hogy tényleg pillanatok alatt szárad a festék. Gondoltam, valami amerikai csoda. Megmutatta a dobozát. Indiai gyártmány volt, hajók gyorsjavításához is használják. Ez volt az első találkozásom azzal a ténnyel, hogy India ipara sok tekintetben többet tudott már akkor a magyarnál. Ezt is sikerült jól homályban hagyni felkészítésem során!

A Klub egyébként egy épület-együttes tagjának tekinthető. A tengerre nézve balról a Breach Candy Apartments névre keresztelt modern toronyépület a szomszédja, amely a kirendeltség-vezetőnek és helyettesének adott otthont, jobbra pedig a Breach Candy Hospital, az angol időkben épült, majd indiai kezekben tovább működő kórház. Felszereltsége magyar szemmel nézve jónak tűnt, ami pedig a tisztaságot, udvariasságot, a betegek ellátását illeti, nem hiszem, hogy volna hozzá hasonlíthatóan kellemes gyógyintézmény Magyarországon. Itt született Amrita lányom, amiről és akiről - úgy érzem - többször lesz még szó. A Breach Candy Apartments párjának építéséről, mint komoly tervről ottlétünk alatt sokszor esett szó, lehet, hogy régen áll és gazdagítja Bombay tengerpartját.

Mielőtt egyelőre búcsút veszünk a Klubtól, megemlítem még, hogy több indiai kapcsolatunk egybehangzó állítása szerint csupán néhány évvel kiérkezésünk előtt, tehát valamikor a hatvanas években került le a Klub bejáratáról a tábla: "Kutyáknak és indiaiaknak tilos a bemenet!" (Dogs and Indians not permitted!) Süt a másfél évszázad gőgje, a fajgyűlölet a tilalom minden betűjéből, a párosításból, a sorrendből. Ha így történt: micsoda elképesztő türelem! És micsoda aljasság a volt elnyomók még hátramaradt csökevényei részéről! Ismét egy adalék mondásom alátámasztására: "Mi az írott történelem? - A győztes utolsó rúgása a legyőzöttön." Gondolatugrásom bocsássák meg: arra utalok, hogy a világtörténelem minket, magyarokat kikiáltott soviniszta-fasiszta vadállatoknak, talán - legalábbis ami az akkor uralmon lévőket illeti - joggal. De a kikiáltók, a győztes hatalmak - az egyetlen USA kivételével - ilyen gyarmatosítók, soviniszták, fajgyűlölők, fasizmusnak ki nem kiáltott népellenes bűnök elkövetői voltak még akkor, amikor a bélyegeiket olyan nagy szeretettel sütögették másokra, magukat a demokrácia szent lovagjainak tüntetve fel.

Na de nem erről szól most a mesém. Folytassuk a két otthonnal, amelyek közül kétségtelenül a Breach Candy hagyott kellemesebb emlékeket. Az Anita lakására érdekes módon nem is nagyon emlékszem. Nagyobb volt, mint a Breach Candybéli lakás, de kissé folyosószerű, volt benne valami ridegség, sötétség. A felújítás ellenére nem éreztük otthonosnak. Igaz, két vonzó részére ma is jó visszaemlékezni: nagy erkélyén kevésbé volt kellemetlen a klíma, mint akár a szabad tereken, akár a lakás belső helyiségeiben, mi is ott tanyáztunk legtöbbet. A házhoz tartozó 12 méteres uszoda pedig igazi felüdülést nyújtott, ha a nappali és esti programok között úszott egyet az ember.

A Breach Candy hetedik emeletén 75-ben szabadult fel a kirendeltségvezető-helyettesi lakás. Mivel - egyéves munkám és írásbeli dicséretben részesített pénzügy elemzéseim elismeréseként - soron kívüli előléptetésben részesültem és nyomdokaiba léptem, választhattunk: maradunk az Anitában vagy áttelepülünk a megüresedett lakásba. Az utóbbi mellett döntöttünk, elsősorban mert C. Kata és Márti nagy barátokká váltak és szerettek volna egymás közelében lakni. Szokás szerint győzött a női akarat. Nem bántuk meg, a hölgyek trécselés-vágyának kielégülésén kívül segített a kintlét gondjain, hogy tisztább volt az egész környék, otthonosabb a lakás, ráláttunk a Klubra, egy amerikai vurstliba illő csúszdával akár átcsúszhattunk volna a sósvizű medencébe, az utca túloldalán néhány európai igényeket kielégítő üzlet csalogatta a hölgyeket (a textíliákat árusító kis bolt selyem-választéka, a millió színárnyalat szemkápráztató volt) és az erkélyről gyönyörködhettünk a végtelen tengerben, élvezhettük örök morgását. Itt már két légkondicionálót használhattunk a korábbi eggyel szemben (!), igaz, a mai napig nehéz lenne eldönteni, a légkondicionált terekben lehetett-e jobban bírni a hőséget vagy nyitott ablak mellett. Talán a tudat, hogy bármikor bekapcsolhatja az ember és az, hogy a légkondicionáló masina a páratartalmat is csökkenti (sugárban ömlik a víz a vízköpőjéből, ha magas a páratartalom és mikor nem az?) többet segít, mint a hőmérséklet csökkentése. Csak néhány a légkondicionáló körüli gondokból: a zaja, különösen az első példányoké. Annak ellenére, hogy a legmodernebb Westinghouse-okat vásároltuk (nem reklám!), félnapos használatuk után zúgott a fejem vagy olyan volt, mintha vattával tömték volna ki. Mivel - az import-korlátok következtében - a használt légkondik áráért a Kirendeltség újakat tudott beszerezni és még nyert is az üzleten, amint lehetett, cseréltük őket. Az újak elviselhetőbbek voltak. Légkondicionálás mellett az ember nem szokik hozzá az éghajlati viszonyokhoz: ha belép a légkondicionált térbe, úgy érzi, jégverembe lép, fordítva: mintha túlfűtött mosókonyhába lépne. Egyébként ez a kellemetlen érzés csak Indiába érkezéskor éri az utazót, aztán valamennyire - legalábbis ilyen sokkoló hatás nélkül - megszokja (nem, megszokni nem lehet), hozzáedződik az ember a klímához. Harmadik kellemetlen hatásként sokszor reumatikus fájdalmak jelentkeznek az ablak-légkondicionálók használóinál, de ez már az orvostudomány rejtelmei közé tartozik. Visszatérek egy pillanatra a mosókonyhához. Sokszor kérdik trópuson nem járt ismerősök, milyen ez a klíma? Tanáccsal szoktam válaszolni: fűtsék fel a fürdőszobájukat (csak!) 38 C fokra és valamilyen módon, például minden forróvízcsap megeresztésével állítsák be a relatív páratartalmat (ismét csak) 90%-ra. Ezen a "klímán" töltsenek el fél órát, ne többet, újságolvasással. Véletlenül se dolgozzanak. Ha ezt megteszik, lesz elképzelésük arról, mit jelent 9 hónapig hasonló klímán élni-dolgozni. Kilenc, mert két hónap szabadságot tölthettünk otthon (hat hét pihenés, két hét felkészülés a következő évre), egy hónap, a január pedig fagyos hideg, majdnem olyan, mint az otthoni forró nyár. Most már befejezem a gondolatsort: miért ne dolgozzon a kísérletre vállalkozó? Mert én megpróbáltam. Amikor a légiküldeményként érkezett csomagjaink hazakerültek az Anitába, várni kellett Velura és Kumárra, akik a ládabontást és a kipakoláshoz segítségnyújtást vállalták. Türelmetlen emberként magam láttam neki, de alig tettem pár mozdulatot, elöntött az izzadság. Bekapcsoltuk a légkondicionálót és vártunk egy kicsit, majd újrakezdtem. Azonnal le is tettem a szerszámokat: ahogy mondani szokták, patakokban folyt rólam a víz. És a fagyos tél? Enyhe túlzás, hogy a nyárunkhoz hasonlítottam, de tény, hogy a nappali maximumok akkor is 20 C fok felettiek, a leghidegebb hajnalok pedig a következők voltak: Bombayban a katolikus Karácsony valamelyik napján +13 C fokot mértünk, Kalkuttában Karácsony és Újév között +8 C fok volt a szezon leghidegebb hajnala. Ezen a hőmérsékleten este nem lehetett téli holmik (pulóver vagy dzseki) nélkül szabadtéri moziba kiülni, mert meleg holmiban is fázott az ember (nekem különösen a lábam) az esti 18-20 fokban, bambuszszéken pedig késő este vagy reggel nem volt szabad párna nélkül ülni, mert odafagyott az ember......szebbik fele.

Több meglepő jelenséggel találkoztunk a Breach Candy erkélyén ülve. A felfedezések felfedezése volt számomra, amint egyszer nézegetem a gazdag csillagszőnyegeket a fekete égbolton: a negyedhold karéja hanyatt feküdt a csillagmezőben, mint a lábát nyújtogató macska. Hoppá, mondom meglepetten nejemnek, megvan, hogy a törökök miért fekve ábrázolják mindenütt, meg tűzik a zászlórúdra a félholdat: így látják. És a második hazautunk Indiából Törökországon keresztül vezetett, isztanbuli szállásunk erkélyéről ismét igazolódott nagy felfedezésem. Ott is heverészik a Hold.

Sokszor ámulattal kísértük utolsó útján a lenyugvó napot. Félelmetesen szép látvány, ahogy a napkorong elképesztő méretekre nő, fokozatosan vérvörössé válik, a horizontot képező tenger felett egy pillanatra tétován megáll, majd másodpercek alatt belezuhan a vízbe. Leírhatatlan nagyság és megbabonázó erő van ebben a rövid jelenségben. Ilyenkor érti meg a szemlélő a napimádókat.

A Tadzs Mahalt leíró soraimban megjelent már a papagáj-raj. A Breach Candy erkélyéről naponta élvezhettük - és lassan megszoktuk - ezt a látványt: ülünk és olvasunk (istenem, ilyen szempontból életünk leggazdagabb periódusát éltük, többszáz könyvet olvastam el csak Indiáról!) vagy vendégekkel csevegünk az erkélyen és egyszercsak hangos susogással madárraj húz el a közvetlen közelben. Felnézünk és óriási, pazar színpompát árasztó papagáj-csapatban gyönyörködhetünk. Néha csak 20-30, sokszor azonban 50 papagáj vándorol valahová, fegyelmezetlenül, egymást kerülgetve, előzve, csapongva. Mondom: akkor lassan fel se kapta a fejét az ember, annyira megszokottá vált, most, hogy felidéztem magamban, lelki szemeimmel látom az elhúzó rajt, ismét teljesen valószerűtlennek tűnik a látvány, a szépség.


IV.4. A bemutató fogadás: párszinak néztek

Örökké emlékezetes marad számomra a bemutatásom céljából szervezett fogadás. Nemcsak azért, mert ez volt életem addigi legfontosabb fogadása, talán az se sokat nyom a latban, hogy tényleg népes gyülekezet volt kíváncsi az új magyarra. Az tette emlékezetessé számomra, hogy voltak, akik párszinak néztek.

Nem ez volt az első eset, amikor sötét bőrszínem megtévesztő hatással volt velem ismerkedő emberekre.

Valamikor a hatvanas évek közepén; amikor a Repülőgépes Növényvédő Állomáson dolgoztam, "ki kellett szállnom" (borzalmas kifejezés, nem?) ellenőrizni a Viharsarok egyik eldugott falujába telepített repülőteret. Jó pár órát kellett várnom Gyulán a csatlakozó vonatra. Olvasgattam, elfogyasztottam egy szendvicset. Amint gyűröm össze a szalvétát és keresem a szemétkosarat, a szemközt üldögélő roma család feje megszólít és mutatja, hová kell dobni a szemetet. Már ez is meglepő, nemde? Egy cigány, aki a tisztaság rendjére hívja fel a figyelmet! Órákig, vonatom megérkeztéig beszélgettünk a családdal, főként a családfővel, az asszony csak hébe-hóba szólt közbe, nem butaságokat. Elmondták, hogy egy közeli téglagyárban segédmunkás a férfi. "Ritkán tudunk mi, cigányok, más munkához jutni." Az asszony alkalmi munkákkal próbál valamit lendíteni a családon. "Akármilyen becsületes egy cigány, félnek, idegenkednek tőle. Háromszor annyit kell dolgoznunk, mint egy magyarnak, hogy gyökeret tudjunk valahol ereszteni." A putrinál jobbnak leírt lakásban nincs villany, víz: "Miért van annyi purdé? Ha besötétedik, petróleumlámpánál sokáig olvasni se lehet, hát gyereket csinálunk." - mondta vidáman. Mai mondandóm szempontjából nem ez a lényeg, hanem ahogy szedelődzködöm és jobb boldogulást kívánok a családnak, azt mondja a férfi: "Kár, hogy az úr nem közénk való, olyan jól elférne köztünk." Mondhat mindenki, amit akar, számomra ez a mondat a mai napig szívmelengető emlék.

Jó pár évvel előbb, moszkvai tanulmányaim idején elkísértem egy lányt, akinek csaptam a szelet, a buszvégállomáson túl. Visszautamon kiderült, hogy szerencsére lesz még egy járat, amelyik a remizbe befelé megy, de jócskán kell rá várni. Sétálgatok fel-alá, a lámpák alatti fényfolttól fényfoltig, amikor megjelenik egy dülöngélő részeg. Szerencsésen eltalálja a lámpaoszlopot, amely mellett éppen állok, várva a pillanatot, amikor ki kell kerülnöm a közeledőt, átöleli, bámul rám borjúszemekkel, majd gurgulázva kiböki: "Hát te meg honnan jöttél, Tunéziából?"

Maguk az arabok is többször néztek arabnak. Megszólít Tripoliban az utcán egy arab fiatalember és hadar nekem valamit arabul. Mondom angolul, hogy nem beszélem a nyelvüket. Tágra nyílt szemmel néz rám, megböki a mellem és mond ismét valamit, amiből többször ki lehet venni az "arab" szót. Egyértelmű: nem hiszi el, hogy ne beszélnék arabul, hiszen arab vagyok.

És most itt van Bombay, állok egy kis csoportban, próbálunk beszélgetni. A többséggel jól megy, mert tökéletes angolsággal és kiváló kiejtéssel beszélnek. Ők is jól fogadják a messze nem tökéletes angol beszédemet, állítólag a magyar kiejtés közel áll az észak-indiaihoz. Közénk kéri magát két fiatalember és közlik nevetgélve: félórája keresgélnek és többször láttak már, de azt hitték, párszi vagyok. Nem ismertem a párszik külső jegyeit, magyarázzák is, hogy a párszik bőrszíne ilyen "világosabb", mint az enyém és körükben elég általános a szakáll viselése. Megtanultam: így igaz, sok egyéb érdekesség mellett, de ezekről később lesz szó.

A kint töltött évek alatt számtalanszor hangzott el: Önt (vagy téged, az angol you nem tesz különbséget) könnyen indiainak lehet nézni. És amellett, hogy ezt is inkább kellemes, mint zavaró "befogadásnak" éreztem mindig, hasznos is ez a közelség. Könnyebb baráti jellegű kapcsolatokat kiépíteni, mint ha az ember nagyon más, nagyon idegen.


IV.5. Életünkben először személyzettel körülvéve

Minden bennfentes jó előre irigykedve ecsetelte az indiai élet szépségei között a szolgasereget, amely majd körülvesz minket és életünket gondtalanná teszi. Tíz-tizenkét emberről szóltak a regék, akiknek az eltartása bőven belefér egy magyar szááb jövedelmébe és akikre feltétlenül szükség is van.

A szolgák öröklődnek és ennek sok oka van: nincs szíve senkinek utcára tenni ezeket a nyomorultakat, akármennyire ügyetlennek vagy nehezen kezelhetőnek bizonyulnának, bár a teljes létbizonytalanságot jelentő elbocsátást legtöbbjük zokszó nélkül, egy pillanatnyi könyörgés nélkül veszi tudomásul. A türelem számunkra felfoghatatlan példáját mutatta be egyik üzletfelünk, akinek dél-indiai szakácsa minden évben kért és kapott családja meglátogatására egy hónap szabadságot, ahonnan néha két, néha négy hónap múlva tért vissza, nem is nagyon magyarázva eltévelyedésének okát. A kieső időben a háziasszony szemrebbenés nélkül, egy szó panasz nélkül átvette a feladatát, annak ellenére, hogy esténként programok sorára kísérte az ország egyik legnagyobb textil-exportőr férjét és a háztartás mellett két eladósor felé közeledő lánygyermekének ügyes-bajos dolgait is igazgatta. Kérdésünkre, hogy miért tűrik ezt a nagyfokú lazaságot, mindenféle, elfogadható, meg nem érthető magyarázatot kaptunk, mígnem világossá vált: ez az indiai türelem, életfelfogás egyik klasszikus példája. Ne kérdezd a szamaritánust, miért szamaritánus. Egy megjegyzés kívánkozik ide: a szakácsok döntő többsége dél- és közép-indiai. Nem is nagyon gondolkodtam el ezen eddig, vannak tények, amelyekre nehéz magyarázatot adni. Karnataka, Andra Prades és Madja Prades a legtöbb indiai szakács szülőföldje.

A másik valószínű ok, hogy rendkívül nehéz a pótlás. Nem az európai értelemben fontos követelményeknek megfelelő jelölt megtalálása a gond. Becsületesnek kell lennie valamennyinek, aki megélhetést akar biztosítani magának, a kényszer ezt a gondot megoldja. A feladatát is ellátja, aki már dolgozott külföldinél, elég ezt a referenciát kérni a jelölttől. A bér megállapítása se jelent problémát, a legtöbb jelölt teljesen ki van szolgáltatva. A legfőbb gondot a kasztrendszer jelenti. Amint az első kötetben már ecseteltem, a legalacsonyabb rangú feladatok ellátása ugyanúgy nehézségekbe ütközik, mint a minden meghívott vendég szempontjából elfogadható szakács kiválasztása. Míg a takarítást, WC-tisztítást csak érinthetetlen vállalhatja, a szakácsnak a bráminok osztályába és azon belül is valamelyik legmagasabb kasztba kell tartoznia, különben az ortodoxabb vendégek elmaradoznak. Vagy ha például a mosóember megbetegszik vagy végleg elköszön valami családi probléma miatt, szinte lehetetlen rövid időn belül pótolni. Legjobb, ha az ember kölcsönkéri kollegája mosóemberét, amíg újat nem talál. A mosóemberek, a "dobi"-k ugyanis egy ilyen nevű "kaszt"-hoz (dhobi) tartoznak. Az idézőjel oka, hogy ez egyike az érinthetetlenek (azaz kasztonkívüliek) kasztjának. Más nem vállal mosást, mosóembert mosóember útján lehet találni. De a bonyodalom folytatódik, ha dadusra van szükség. Ezt a feladatot se láthatja és látja el akárki. Nem láthatja el más, mint magas kaszthoz tartozó (most tekintsünk el attól, hogy minden idegen érinthetetlen, így a gyermek is, mert ennél a kérdésnél a tilalom valahogy feloldódik és az általános indiai egymásközti szabályok élnek vagy egyszerűen nem tudunk eleget a kérdésről) és nem látja el más, mint az ilyen munkával foglalkozók kasztja. Az angol "nanny" mellett általánosan használták a hindi "aja" (ayah) szót a dadusokra. Most megkísérlem kideríteni, mi a valós háttere ennek a foglalkozásnak. Mindenesetre az is bonyolítja a helyzetet, hogy valószínűleg kétoldalú, az angol elnyomás idején élő tilalmak, illetve elvárások miatt a fehér gyermek dadusa keresztény (hindu kaszt nem engedte az érinthetetlen fehér nevelését, az európai szülő pedig keresztény hitet várt el a dadustól). Egyelőre ennyit erről a megérthetetlen, felfoghatatlan rendszerről, amiből a szolgákat meríteni kell. És hol van a sudrák, a szolgák osztálya? Lehet, hogy összes ezirányú ismeretünk tévhit-rendszeren alapszik?

Tehát örököltük a személyzetet. Gyermekünk nem volt, ezért az aját elődünknek el kellett bocsátania. Az idősnek látszó, kövérkés asszonynak - elődöm közreműködésével - sikerült valami megoldást találnia, ennek ellenére a válás szomorúsága állandóan ott fészkelt a szemében, ahányszor csak találkoztunk a két hét alatt.

Szakácsunk, Szelaja ugyancsak jó húsban fogadta új gazdáit. Rettenetesen félénk lélekre vallott, hogy akár tudta, rossz fát tett a tűzre, akár nem, ha feleségemmel beszélt, egyik lábával állt csak szilárdan a földön, a másik lábát emelgette, rátette a "szilárd" lábára, néha mindkét lábával tipegett-topogott. Ja, és természetesen mezítláb. Járandósága volt a fehér pidzsáma (nadrág, innen - angol közvetítéssel - a pizsama) és kurta, valamint azok mosatása. Az utóbbi drágábbnak bizonyult, mint maga a ruházat, mert másodpercek alatt nyakig tudta piszkítani a holmijait. Kopasz feje állandóan fénylett, gyöngyözött. Markában elmaradhatatlanul szorongatott egyet a sok konyharuha közül, amelyeket forgalmazott. Nyolcnál kevesebbel nem tudott élni. Esetlenségére jellemző volt még, hogy a konyharuhán kívül feltétlenül felkapott még valamit, ha szólították és azzal - többnyire egy tálcával - együtt jelent meg: yes, madam és topogva várta az utasítást. Sajnáltuk. Nem valószínű, hogy valaki is bántotta életében. Ilyen volt, ilyen géneket hordozott magában. Remekül ismerte azt a tizenöt magyar ételt, amivel egy külföldre szakadt magyar családot el lehetett látni. Őt is unszolni kellet, mint delhi "maharadzsa palotánk" szakácsát, hogy nekünk is készítsen néha valami indiait, de ilyen főztjeit mindig nagy örömmel vezette föl, olyankor annyi bátorságot is össze tudott szedni magában, hogy megvárja az első falatok sikerét. Nem rejtettük soha véka alá elégedettségünket. Mosolyunk hatására "elrepült", galambot lehetett volna fogatni vele. Tört angolságát próbára téve néha kísérletet tettünk, hogy betekintsünk reménytelenül szegény ismeretanyagába. A velünk töltött másfél év alatt korát rendületlenül 42 körülinek mondta. Nem csoda: a személyzetnek általában kevés ismerete volt arról, hol és mikor született. És egyáltalán, miért fontos ez? Nem nagyon értették. Kasztját ismernie kellett, de csak rákérdezésre, hogy brámin-e, ismételgette, brámin, brámin. Jobb volt nem erőltetni. A vendégek nem mutattak ellenszenvet iránta, sőt volt, aki régóta ismerte és mindig váltott vele pár szót.

Örökölt személyzetünk másik oszlopos tagja, a dobi előkelő úrként mutatkozott be, majd járt hozzánk. Majdnem európainak öltözködve, nadrágban, rövid ujjú ingben, fényes cipőben és emelt fővel nyitott be, tisztességes kopogtatás után, karján fekete esernyőjét - akár lehetett esőre számítani, akár nem - úgy hordta, hogy láttán Hippolit elszégyellte volna magát. Megkövetelte, hogy legyen megfelelő helye, ahol átöltözhet, majd nagyon komótosan, de nagyon szorgalmasan ellátta munkáját: a mosást és vasalást. Nejem néha bosszankodott egy-egy megpörkölt ruhadarab láttán, de dobi úr még faszenes vasalót használt, mit lehetett várni? Minden bosszúságért kárpótolta az embert bevonulásának pompája. Ő legalább valamivel kompenzálta sárbataposottságát. Ember volt a megtaposottak között. Hiába kotorászunk azonban nejemmel együtt emlékeink között, a neve, sajnos, nem bukkan elő. Lehet, hogy dobi urunk névtelenként szolgált?

Majdnem elfelejtkeztem ismét Veluról, a sofőrről. Nyugodtan foglalkozhatunk vele a család személyzete tagjaként is, mert tulajdonképpen a Kirendeltség alkalmazottja volt és a sofőrök egyfajta laza poolban látták el feladataikat, de hozzám volt rendelve: ha más feladatot kapott, nekem tudnom kellett, rá kellett bólintanom, nehogy hivatalos teendőim ellátásában akadályozva legyek. Velu ragyogó sofőr volt és jó kiállású gyerek. Húszas éveinek elején járva hozzám képest már akkor kölyök volt. Ennek ellenére egyáltalán nem viselkedett szolgamódra. Megadta a szükséges tiszteletet, megjegyzés és ellenkezés nélkül teljesítette a rábízott feladatokat. Ugyanakkor mert tanácsot adni, tájékoztatta az embert a váratlan indiai jelenségekről, sőt, miután a jobbkormányos vezetést, meg egyáltalán vezetési stílusomat nem ártott csiszolni, ha úgy kívánta a helyzet, rám mert szólni. Tőle tanultam, hogy jobb tükörből tolatni, mint hátratekert nyakkal, mert utóbbi esetben a vezető könnyen elfeledkezik a kocsi orráról és megvan a baj.

Nyúlánk, sovány, de nem vézna termetével, villogó fekete szemével és hófehér fogsorával (nem kivétel, hanem szabály Indiában) akár a lányok kedvence lehetne itthon. Időnként volt olyan érzésem, hogy az volt Indiában is, legalábbis amennyire ott virgonckodni lehet. Humora is kiemelte a többiek közül. És műszaki érzéke se hagyta soha cserben, igaz, ennek csillogtatására a japán kocsipark mellett ritkán nyílt alkalma.

Két tulajdonsága zavart bennünket: mint egy csecsemő örült elődünk búcsúajándékának, egy órának. Annyiszor mutogatta lelkendezve, volt gazdáját ömlengve dicsérve, hogy az az érzésünk támadt: felszólítás ez keringőre, azt akarja elérni, hogy mi már most ajándékozzuk meg valamivel. Néhány hét múltával aztán új műsort vett elő: majd minden nap előadta, a szülei meg akarják házasítani, már kiválasztották a jövendőbelijét. Eleinte hihetőnek tűnt, hogy a jelöltről semmit sem tud mondani, mert ismertük a szigorú hagyományt, majdnem törvényt, mely szerint a házasságokat nem istenek és nem is szerelem hozzák össze, hanem a szülők, az érintett fiatalokat gyakorlatilag meg se kérdezve "szervezik meg". Feltűnt azonban idővel, hogy az a pár vonás, amit a menyasszonyról tudott, hetente változott. Lassan nem is figyeltünk a mennyasszonyról szóló meséire.

A személyzettel kapcsolatos problémáink a Breach Candybe költözéssel kezdődtek. Szelaja nem mutatott semmi lelkesedést, sőt, majdnem felmondásnak beillő hangnemben közölte: neki ott, az Anitában vannak a barátai, ő nem megy sehová. Győzködnünk kellett, megmagyaráznunk, hogy az új helyen a lakásban lesz egy kis helyiség a konyha mellett, amelyikben zuhanyozó is van, jelentősen javulnak az életviszonyai. Nem izgatta, morgolódva szedelődzködött, nem vett részt a konyhai eszközök rámolásában, átszállításában. Értetlenül álltunk a jelenség előtt: a négygyermekes családapa, aki egyik fiát Bombayban taníttatja, nemhogy nem örül a helyzetében bekövetkező pozitív változásnak, hanem kockáztatja jó (nem miattunk, hanem mert van és messze az átlag felett fizetett) munkahelyét.

Ettől kezdve Szelaja fokozatosan romlott. Vele romlott a konyha körül minden. Pedig igazán nem lehetett panasza az új házban szerzett barátokra. Többször láttuk, amint elődünktől kapott táskarádióját kihúzott antennával maga előtt tartva vonult az udvaron át, ki az utcára. Körülötte három-négy hozzá hasonló szegénylegény ugrándozott ilyenkor, egyértelmű volt a zenedoboz által kiváltott tisztelet. Csapatkapitánnyá lépett elő.

A megválást több kisebb engedetlenség előzte meg, amikért hasonlóan kis ejnye-bejnyékben részesült. A nagy baj akkor következett be, amikor az új delhi nagykövet átjött Bombayba a Távol-Keletről hazafelé tartó, külügyminiszter vezette delegációt fogadni, akiknek a gépe technikai célokból (feltöltés) két órára leszállt.

Maga a delegáció szörnyű élményeink közé tartozott. Külügyminiszterünk vagy nem tudott angolul vagy bugrisnak született: tolmácskodni kellett mellette, de még így is elnézett a - talán nem skatulyából kihúzott dendinek öltözött, de igen udvarias és dolgát tudó - maharashtrai protokollfőnök feje felett. A különteremben felszolgált (technikai megállóról van szó!) viszonylag egyszerű vacsora mellé étlapot is adtak. Ha netán valakinek külön igénye volna, választhasson. A kísérethez tartozó miniszterhelyettes nejemet kérte meg: ajánljon valamit, majd az ajánlatot durván, az udvariasság legelemibb szabályait is mellőzve utasította el. "Asszonyom, én minden ilyesmit utálok!"

A külügyminiszter elvtársnak nem tetszett az édesség. Meglátva a tálalókocsin megjelenő keleti, mézes édességeket, valami pórias megjegyzéssel felállt, véget vetve az étkezésnek. Egy óra sem telt el és az indiai vendéglátók arcáról mi már le tudtuk olvasni, mekkora kő fog legördülni a mellükről, amikor felszállni látják a delegáció gépét. Egyike volt ez a nem ritka pillanatoknak, amikor szégyelltük magyar voltunkat.

Hogy kerül itt az előtérbe Szelaja? Nagykövetünk, ha már át kellett repülnie Bombayba, felhasználta az alkalmat, hogy bemutatkozó látogatást tegyen a maharashtrai kormánynál és az állam elnökénél. Valami, az emlékeimben nem rögződött oknál fogva nekünk kellett őt istápolnunk a delegáció érkezésének napján és másnap. Nagykövetünk, bár hithű kommunista volt, megfelelt az úr fogalmának. Valószínűleg mélyről küzdötte fel magát a nagyköveti posztra, de azt - híreink szerint - elfogadhatóan látta el. Tudomásunk szerint az indiai kormány köreiben elfogadták, talán az sem túlzás, hogy kedvelték. Egyszerűen viselkedett, barátságos volt nemcsak a szintjéhez illő, hanem az egyszerű beosztású emberekkel is. Nagyon megsajnáltam, amikor a rendszerváltás csúcséveinek valamelyikében a Mártírok útján bandukolva láttam, kopott ruházatban, nagy bevásárló-szatyorral a kezében.

Meghívtuk vacsorára. Vasárnapra esett a dolog, de eszünkbe se jutott, hogy Szelaja kerek-perec nemet mondhat. Márpedig ez történt. Tudta pontosan, kiről van szó, de kijelentette, hogy most szabadnapot tart. Mindegy, miként mentettük meg a helyzetet, Szelajának felmondtunk. Azóta sem értem, mi zajlott le a lelkében, mi indíttatta a kérés elutasítására. Csak az európai és indiai életszemlélet megfejthetetlen összetűzéseként tudom értékelni az esetet. Korábban, az első szabadságunkról visszatérve tudtuk meg, hogy Velu elhagyott bennünket. Szabadságunkra távoztunkat követően ő is szabadságra ment, felvette szabadság-pénzét, az esküvőre szokás szerint adott segélyt és soha többé nem láttuk. Egyes pletykák szerint nem is házasodott meg. Akkoriban indult meg az olcsó indiai munkaerő vándorlása a Közel-Keletre, elsősorban Dubaiba. A keresett szakmák között első helyen állt a szakács és a sofőr. Sokáig nem tudtuk, hogy Velunak sikerült-e munkát kapnia az arab világban, jól járt-e? Ezt az új attraktív lehetőséget, új üzletágat a szélhámosok úgy elözönlötték, mint kis hazánkban a neokapitalizmust. Adva van egy írástudatlan, teljesen iskolázatlan réteg, amely kiközvetíthető gazdag idegeneknek. Megjelentek az emberkereskedők, akik az útlevelek és vízumok beszerzéséért, a kiutaztatásért, az arab családokhoz kiközvetítésért a tényleges költségek tíz- hússzorosát kérték a nyomorultaktól, mégpedig legalább a felét, sokszor az egészet előre. Az emberkereskedők kisebb része ezért az összegért teljesített is, nagyobb része a variációk gazdag tárházával becsapta áldozatait, akik fél életük megtakarított pénzét adták nekik a szebb élet reményében. Volt, aki már az útlevelét se kapta meg, volt, aki a hajóállomáson nem talált senkit, amikor kis motyójával, kísérő családtagjaival a behajózásra megjelent, voltak, akiket az arab kikötőben nem várt senki. Csak a szerencsének tudható be, hogy Velu kijutott. Nagysokára kaptunk valami hírt a személyzettől, hogy elindult a szerencsések útján.

Mindkettőjük pótlása kínos epizódokkal tarka történet, nem untatom a kedves olvasót vele. Talán három sofőrrel is kínlódtunk, mire elfogadhatót találtunk. Szelaja első utóda, a keresztény Veronika pedig kedves is volt, helyes is volt, főzni is megtanult valamennyire, de pontatlannak, nehézkesnek bizonyult. Megkönnyebbültünk, amikor bejelentette: hazamegy, mert szülei férjhez adják. Kihez, mihez, sejtelme se volt.

Utóda, Rozi hamar a helyébe lépett. Feleségem már a hírre, hogy fiatal és csinos lányt ajánlanak, izgalomba jött, az első beszélgetést követően kerek szemekkel lelkendezett: nagyon csinos és helyes lány, beszélj vele te is. Mit értek én a szakácsnőkhöz, intézd el magad, mondtam én, de aztán csak bemutatta nekem is, mielőtt megállapodott volna vele. Rozi kifejezetten szép lány volt. Az indiai méretekhez viszonyítva a magasabbak közé tartozott. Száriban jelent meg és abban is látszott, hogy a szári arányos, szép termetet takar. Kerek csípője nem kapta még meg az indiai nőkre jellemző túlsúlyos méreteket, formás melleivel együtt szép arányokat mutatott. Kissé túlságosan kerekded arcocskáját sűrű kékesfekete, kontyba kötött hajkoszorú övezte. Szeme huncut csillogással állta tekintetem, mosolygós arcából hibátlan fogsor villant elő. Folyékonyan, szépen beszélt angolul. Ezt a szépséget cselédnek? Még megbabonáz - gondoltam, de aztán áldásom adtam a felvételére. Csak később tudtam meg, hogy nejem kérdésére, mit tud főzni, valami olyat adott elő, hogy pár indiai ételt, majd a kijelentés okozta csalódott meglepetés láttán hozzátette, hogy eddig mindent megtanult, az európai ételeket is gyorsan meg fogja tanulni. Úgy is lett, gyorsan tanult főzni és életet hozott a lakásba. Vidáman sürgött-forgott, az asztalt mindig feldíszítette valami egyszerű, de kedves dísszel, egy szál virággal vagy más zölddel, a tálakat úgy tudta ékesíteni, mint a hivatásos szakácsok. A zöldségek, gyümölcsök virágokká vágva és a tálon szép "design"-ná rendezve jelentek meg a hétköznapi ebédek, vacsorák alkalmával is, az ünnepi étkezésekhez és vendéglátáskor pedig valóságos művészi produkciókat vonultatott fel. Cserfes, csipkelődő tere-feréket folytatott Mártival, "szemtelen" nyelvét rajtam is merte élesíteni. Igencsak meglepő jelenség volt a komor, ortodox környezetben.

Tőle kaptuk a legtöbb kezelhető információt a sokszázmilliós Indiáról, arról, hogy egy indiai faluban hogyan élhetnek az emberek. Karnatakai (korábban Májszor állam), Mangalore környéki faluban lakó hindu családból származott, bráminnak mondta magát. Szülei az ő megfogalmazása szerint is a tehetősebbek közé tartoztak, mert házban laknak, földműveléssel foglalkoznak, és tehenet is tudtak tartani. Hogy milyen kincs lehet egy tehén Indiában, arra jellemző, hogy egyik nap, amint munkából hazatérek, Márti azzal fogad, hogy késni fog az ebéd, mert Rozi rossz hírt kapott otthonról, váratlanul megdöglött a tehenük. A levél vétele óta egyfolytában zokog és képtelen dolgozni. Aznap feleségemmel együtt fejezték be az ebédet és Rozi olyan kisírt szemekkel jelent meg, mintha a szüleit vesztette volna el. Vigasztalan volt.

Apropó, levél. Rozi nemcsak a kevés írástudó köréhez tartozott, hanem rendszeres olvasónak is bizonyult. Többnyire késő éjszakáig égett nála a villany. Lassan fény derült arra is, hogy naplót ír, sőt kisebb elbeszéléseket, amelyek meg is jelennek egy mangalóri kiadványban. Sajnos, az anyanyelvén, kannadaiul (az írott nyelvet akkoriban még kanarainak mondták, szakértők szerint ez a megkülönböztetés mára elmosódott) írt munkái számunkra hozzáférhetetlenek maradtak. Írásait ugyan a titok kipattanását követően meg-megmutatta, de az általam mézeskalács-írásnak elnevezett szép, gömbölyűen sorozó kalligrafikus jelek nekünk semmit se mondtak. Nejemnek néha előadta angolul a rövid mondanivalót, amik nem tűntek jelentősnek. A csoda azonban így is csoda maradt: a szolgálólány, aki szabad idejében könyveket búj, naplót vezet és írásműveket alkot, akit kiadnak. Eszembe juttatta első feleségem anyai nagyapját, az orosz költőt, aki analfabétaként kezdett verselni, majd autodidakta módon megtanult írni-olvasni. Évekig úgy írta verseit, hogy elkezdte a füzet baloldalán, a bal felső sarokban, írásjelek nélkül folyamatosan teleírt két-három oldalt. Ismerősei, majd a nyomdászok "tördelték" a verseket a rímeknél megbontva és sorokba, versszakokba rendezve. Aztán a húszas évek elején a polgárháború következtében kitört tífuszjárvány elvitte.

Rozira visszatérve: kiöltözik Rozi egy vasárnap délelőtt és elindul a templomba. Este találkozunk a kirendeltség-vezetővel, aki lelkendezve meséli, hogy azért Indiában gyönyörű nőket is lehet látni, ma reggel is, jön haza az uszodából és szembetalálkozik a lépcsőházunkból kilibbenő gyönyörű nővel - nem láttuk-e? Nézünk egymásra Mártival, nagy kérdőjel a szemében: csak nem Roziról van szó? Rozi vacsoránál huncut mosollyal vall: Mr. C. megfordult utána, pedig ő bólintással köszönt neki. Nem kevés hódolója lehetett. Annyit tudtunk, egy fiatalember udvarolt neki, be is mutatta és engedélyt kért, hogy a fiú feljárhasson. A jóképű legényt szívesen láttuk a házban. Biztos, hogy Rozi nem lett "arranged" házasság áldozata.

Amrita születése előtt felvettük a dadust. Úgy emlékszem, Rozi ajánlotta Ágnest, aki csontos, magas, hosszú arcú csúnyácska lány volt. Mintha növésben lett volna még, hosszú kezét, lábát nem tudta hová rakni, az volt az ember érzése, elbotlik saját lábában. A csúnyácska külső aranyos szívet takart: Ágnes nagy szeretettel csüngött Amritán, meg általában utánozhatatlan kedvességgel segített mindenben, amihez több kézre volt szükség. Keresztény nevelésben részesült, elég jól beszélt angolul, de hiányzott belőle az a lázas érdeklődés, ami Rozi életének lényegét adta. Ketten persze kiválóan megvoltak egymással, jókat kacarásztak, néha színpadiasan marakodtak, aztán tréfálkozva panaszkodtak egymásra. Igazi jólelkek voltak. Ezt a két lányt nagyon nehéz szívvel hagytuk el, amikor végleg haza kellett térnünk.

Néhány mondatot még a személyzet ellátásáról. Farizeuskodhatnék, de nem teszem.

A szolgákat az indiaiaknál többnyire nem vették emberszámba. Tisztelet az üzletfeleink jórészének, ők általában a kivételek közé tartoztak. Talán vallási hovatartozásuk is megkülönböztette őket ebben a kérdésben (is): a párszik, mohamedánok, dzséjnek jobban odafigyeltek a szolgáik sorsára mint a hinduk. Általában alacsonyabban fizették meg őket, mint a külföldiek, de a fő különbség a szálláshelyük minőségében mutatkozott. Az ismeretségi körünkbe tartozó egyik családnál valamelyik szolga a bejárat elé tett rongyokon aludt, mint a házőrző kutyák. De a jobb helyeken is a "servants quarter" (a szolgaszemélyzet szállása) emberi tartózkodásra alig alkalmas lyuk volt a házak hátsó fertályán: világítás és folyóvíz nélküli, ablaktalan, vagy aligablakos, ajtó nélküli, sok évenként olajfestékkel lefestett falú, bútorozatlan putrikban egy-egy gyékényágyon laktak azok, akiknek nappal elvileg tisztán, rendezett külsővel kellett a munkájukat ellátni. Tisztálkodni általában az udvaron vagy rosszabb esetben az utcán található nyomóskútnál tudtak.

A szocialista elveket kötelezően képviselő szocialista kiküldöttek - mi is - többé-kevésbé beálltak a sorba és ezt a legkülönfélébb, fülénél fogva előrángatott elméletekkel magyarázták. Általában valamivel többet fizettünk, mint az indiaiak (talán a leggazdagabbak kivételével), alig kevesebbet, mint a "tőkések". Magyarázták(tuk) ezt azzal, hogy milyen olcsó az élet, hogy úgysem becsülnék meg, hogy mennyire kiváltságosak a környezetükhöz képest, hogy úgyis kapnak még mindenféle járandóságot (ruha, koszt, kvártély, ajándékok, távozáskor komolyabb ajándék, végkielégítés). Az elméletekben sok igazság van, a lényeg azonban, hogy beállt mindenki a kialakult rendszerbe, meg figyelték egymást a kis (magyar) kolónia és a nagy (külföldiek) kolónia tagjai: nem illett nagyobbat emelni, mint amit különösebb felzúdulás nélkül a többi követni hajlandó. Voltak "előremutató", követendő mércéül szolgáló nemzetek mind a tőkéseknél, mind a szocialistáknál, akiket a többi figyelt és kisebb-nagyobb lemaradással "lekövetett". Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a szocialisták között a csehek (csehszlovákok) és mi voltunk - hála istennek - a követendő példa. Így működött a taposómalom.

A szálláshelyek mindkét táborban - és azt hiszem nyugodtan állíthatom, lényeges különbség nélkül - jobbak, emberségesek voltak, mint az indiaiaknál. Többnyire egyszemélyes szobákat kaptak a szolgák, igaz pár négyzetmétereseket, de világítással, folyóvízzel, esetenként zuhanyozási lehetőséggel. A bútorzat is több volt a semminél: az ágyon kívül egy-egy éjjeliszekrény, asztalka székkel, polcok álltak rendelkezésükre és legalább ruhaakasztók, sokszor ruhásszekrény. A jobban megbecsült szolgák ezeknél a családoknál a lakáshoz csatlakozó kamrácskákban laktak és ez többet jelentett, mint kiemelkedő kényelem: rangot adott nekik. Aki ilyen körülmények között lakhatott, büszkébben, emelt fejjel járt, néha vendégül látta sorstársait és az ajándék táskarádióját vagy hasonló vagyonkáját csodáltatta. Aranyos gyerekekként viselték a kitüntetést.