|
Minden jog fenntartva! All rights reserved!
IV.3. Otthonunk: Anita
Building, majd Breach Candy Apartments és a Breach Candy Swimming Club
Hátulról kezdem, mert
a hangulatom így diktálja. Furcsa név ez az angol örökség, sokszor
megkíséreltem kinyomozni, mit is jelent, de a mai napig nincs pontos
fordítás a birtokomban. A candy megfejtése nem okozott különösebb
gondot, minden rendes szótár tudatja az emberrel, hogy kandiscukorról,
selyemcukorról van szó (candy store = cukorkaüzlet), igeként
kandírozást jelent, tehát a technológia eredete is angol lehet. A
breach-hez nem kell szótár, középfokon is illik tudni, hogy valaminek
a megszegését, megtörését, szószegést jelent. De a
szóösszetételre senki se tudott magyarázatot adni. Lehet, hogy
akármelyik angol édességboltban a cukorkásüvegek valamelyikén ott
díszlik ez a címke. Angliában viszont nem kerestem. Magamban "tört
cukorkának" hívom, ha valaki, nyelvtudós vagy édességszakértő
megírná, mit jelent igazándiból, nagyon megörvendeztetne, egy
megfejtetlen rejtvénnyel kevesebbet vinnék a sírba. Most hallom, hogy
létezett egy csak Bombayban használatos súlymérték, a breach*, 248
kg-ot nyomott. Végképp zavaros a dolog!
Első találkozásom a
Breach Candy Swimming Clubbal még Budapesten történt, ahol a hozzám
sorolt vállalatok egyikénél tárgyaló partnerem mesélni kezdett
indiai élményeiről. Nagyon jól fogjátok érezni magatokat - mondta,
minden szabad időtöket a Breach Candyn fogjátok tölteni. Télen kicsit
kellemetlen lesz, mert a víz lehűl 30 fok alá és kifagytok belőle, de
egyébként ez az egyetlen hely, ahol a nagy hőséget kellemessé lehet
tenni. Viccnek véltem, kuncogtam egyet a mondáson. Alig érkeztünk meg
Bombayba, máris cipelt bennünket valamelyik kollega a Klubba, ahol
ideiglenes tagként felvettek minket. A végleges felvételhez a
nemrégvolt elnyomó előkelősködő rituáléján kellett átesni, amire
havonta egyszer került sor. A Klub gyepén gyülekeztek a Klub vezetői,
a jelöltek (feleségek kizárva) és ajánlóik, valamennyien sötét
ruhában. A vezetők, 5-6 nyugati fehér ember, főként - még mindig
- angolok, kezükben papírrögzítésre és írásalátétként
szolgáló táblácskával többnyire egyhelyben álltak vagy legalábbis
keveset mozogtak, az ajánlók pedig igyekeztek jelöltjeiket sorban
bemutatni a táblás uraknak. Kérdéseik sablonosak és unalmasak voltak,
de láttuk egymást, közben fogyasztottunk pár "kanapét" és valami
italt, amit egyenruhás pincérek hordtak körbe. Túlestünk a
felszentelés bámulatos pillanatán: befogadott minket egy közösség,
egy elnyomó-maradvány társaság, amelyik csak kivételesen fogadott be
indiaiakat és amelyiknek az elvei - legalábbis kötelezően -
alapvetően különböztek a mienktől. A víz befogadta a tüzet.
Akkoriban nem vágott mellbe a tény, hogy a világhírű R. K. színész
szintén színész öccsén, S. K.-n kívül - aki angol felesége
révén jutott a tagsághoz (!) - indiait nem lehetett látni a Klubban,
később sokat morogtam nejemnek, felháborodva a rasszizmus ilyen
felfoghatatlan szemtelenségén. Még a magyarok körében sem lehetett
megjegyzést tenni, lehurrogtak volna.
Mire a felvétel
aktusára sor került, már jól ismertük a Klubot. Mi szinte sohasem
használtuk a fedett, sósvizű versenyuszodát, ahol rendszeresen
megrendezték az ifjúság versenyeit és ahol a magyar gyerekek győzelmet
győzelemre halmoztak. Jobban szerettük a szabad levegőt, a nyitott, a
tengerből nyert, de forgatott és szűrt sósvizű, amorf medencét,
amelynek közepén egy 8-10 m2-es sziget tette még kedvesebbé
a képet. Ezt az amorf medencét csak egy széles sétány és kőgát
választotta el az örökmozgó, többnyire csak lustán hullámzó, de
állandóan morgó tengertől. A tengerben egyszerűen nem lehetett
fürdeni, India legnagyobb kikötőjének és olaj-termináljának a
szennyező hatása borzasztó volt, Bombaytől északra és délre is
többtíz kilométer távolságra nem merészkedett senki a tengerbe.
Az öltözőben
érdekes figyelmeztetésben részesültünk az első fürdésre készülődés
közben: a cipőnket, mielőtt távozáskor felvennénk, alaposan rázzuk
ki, előfordult ugyanis nemegyszer, hogy skorpió mászott az otthagyott
lábbelibe és amikor a gazda lába az életét fenyegette, szúrt.
Köztudott, hogy ez a szúrás halálos lehet.
Ettől az apró
veszélytől eltekintve a Breach Candy tényleg kiváló menedékhelynek
bizonyult. Hamar rájöttünk, hogy feladataink ellátásához
nélkülözhetetlen a napi egy-két órányi pihenő a Klubban, többre
nem is igen tellett. Bár "trópusi", hatórás munkaidőben dolgoztunk
(a többes szám annak köszönhető, hogy a második évtől kezdve
feleségem is munkához jutott mint a Kirendeltség gazdasági ügyintézője
és telexese, jogtanácsos létére rém boldog volt, hogy csinálhat
valamit), a heti 4-5 esti program, fogadások, vacsorák miatt az ember
napi 10-12 órát dolgozott és ezt a forró, páradús éghajlaton nem
lehet lazítás nélkül elviselni. Bizony, a kívülállók által
annyira irigyelt "édes élet" kemény, minden kiejtett szóra
figyelést igénylő munka volt, különösen, ha a fogadást vagy
vacsorát mi adtuk és nem csupán részvettünk rajta.
Az, hogy a nap nem
barnított olyan jól, mint otthon, a hölgyeket óvatlan napozásra
késztette. Hamar ráébresztette őket azonban a beszerzett égési seb,
hogy ha nem is barnít, égetni éget. Különösen a páratartalom
csökkenésével, október vége és április között kell vigyázni.
Apropó, téli időszak.
Az uszoda vízének hőmérséklete április végére felmelegedett 30-31
fokra, május végére, június elejére elérte a 37-38 fokot, a monszun
alatt ismét visszaesett 31 fok körülire. Az őszi, helyesebben második
száraz évszak alatt a sok napsütés ismét megtette a hatását: a víz
34-35 fokra fűtődött fel. Ezt követően, november második felétől
kezdve rohamosan hűlt és december második felére átlépte a 30 fokot.
És ekkor kiderült, hogy a kifagyásra vonatkozó megjegyzés nem tréfa
volt: először a déliek, a bulgárok, románok, magyarok, majd a csehek
hagyták abba az úszkálást, mert a 28 fokot már kellemetlenül hűvösnek
érezték, majd 25 fok körül már az északiak, az oroszok, lengyelek,
németek is elmaradoztak. A klíma megtette hatását, a szervezet
megszokta az állandó hőséget, az otthon szinte forrónak tartott vizet
és emellett ellustult, hiszen a hőmérsékleti maximumok és minimumok
egyik napról a másikra ritkán változnak fél foknál nagyobb
értékkel és a monszun kezdeti heteit leszámítva szél gyakorlatilag
nincs!
Ide kívánkozik egy
érdekesség: minden télen (száraz évszakban) leeresztették a vizet a
medencékből és apró emberkék, keskeny ecsetekkel, guggolva vagy
inkább sarkukon ülve kifestették a betonfeneket és a medence falait.
Nézem - nézem, ahogy dolgoznak és egyszercsak rácsodálkozom, hogy a
festést nem a lefestett felülettől elhaladva végzik, hanem "maguk
alá" festenek a munkások: húznak két-három csíkot, aztán
nyugodtan rálépnek. Mi a szösz! Hát ezt meg milyen festékkel lehet
csinálni? Mikor legközelebb találkoztam a menedzserrel, megkérdeztem.
Levezetett a medencébe és bemutatta, hogy tényleg pillanatok alatt
szárad a festék. Gondoltam, valami amerikai csoda. Megmutatta a
dobozát. Indiai gyártmány volt, hajók gyorsjavításához is
használják. Ez volt az első találkozásom azzal a ténnyel, hogy India
ipara sok tekintetben többet tudott már akkor a magyarnál. Ezt is
sikerült jól homályban hagyni felkészítésem során!
A Klub egyébként egy
épület-együttes tagjának tekinthető. A tengerre nézve balról a
Breach Candy Apartments névre keresztelt modern toronyépület a
szomszédja, amely a kirendeltség-vezetőnek és helyettesének adott
otthont, jobbra pedig a Breach Candy Hospital, az angol időkben épült,
majd indiai kezekben tovább működő kórház. Felszereltsége magyar
szemmel nézve jónak tűnt, ami pedig a tisztaságot, udvariasságot, a
betegek ellátását illeti, nem hiszem, hogy volna hozzá
hasonlíthatóan kellemes gyógyintézmény Magyarországon. Itt
született Amrita lányom, amiről és akiről - úgy érzem -
többször lesz még szó. A Breach Candy Apartments párjának
építéséről, mint komoly tervről ottlétünk alatt sokszor esett
szó, lehet, hogy régen áll és gazdagítja Bombay tengerpartját.
Mielőtt egyelőre
búcsút veszünk a Klubtól, megemlítem még, hogy több indiai
kapcsolatunk egybehangzó állítása szerint csupán néhány évvel
kiérkezésünk előtt, tehát valamikor a hatvanas években került le a
Klub bejáratáról a tábla: "Kutyáknak és indiaiaknak tilos a
bemenet!" (Dogs and Indians not permitted!) Süt a másfél évszázad gőgje,
a fajgyűlölet a tilalom minden betűjéből, a párosításból, a
sorrendből. Ha így történt: micsoda elképesztő türelem! És micsoda
aljasság a volt elnyomók még hátramaradt csökevényei részéről!
Ismét egy adalék mondásom alátámasztására: "Mi az írott
történelem? - A győztes utolsó rúgása a legyőzöttön."
Gondolatugrásom bocsássák meg: arra utalok, hogy a világtörténelem
minket, magyarokat kikiáltott soviniszta-fasiszta vadállatoknak, talán
- legalábbis ami az akkor uralmon lévőket illeti - joggal. De a
kikiáltók, a győztes hatalmak - az egyetlen USA kivételével -
ilyen gyarmatosítók, soviniszták, fajgyűlölők, fasizmusnak ki nem
kiáltott népellenes bűnök elkövetői voltak még akkor, amikor a
bélyegeiket olyan nagy szeretettel sütögették másokra, magukat a
demokrácia szent lovagjainak tüntetve fel.
Na de nem erről szól
most a mesém. Folytassuk a két otthonnal, amelyek közül
kétségtelenül a Breach Candy hagyott kellemesebb emlékeket. Az Anita
lakására érdekes módon nem is nagyon emlékszem. Nagyobb volt, mint a
Breach Candybéli lakás, de kissé folyosószerű, volt benne valami
ridegség, sötétség. A felújítás ellenére nem éreztük
otthonosnak. Igaz, két vonzó részére ma is jó visszaemlékezni: nagy
erkélyén kevésbé volt kellemetlen a klíma, mint akár a szabad
tereken, akár a lakás belső helyiségeiben, mi is ott tanyáztunk
legtöbbet. A házhoz tartozó 12 méteres uszoda pedig igazi
felüdülést nyújtott, ha a nappali és esti programok között úszott
egyet az ember.
A Breach Candy hetedik
emeletén 75-ben szabadult fel a kirendeltségvezető-helyettesi lakás.
Mivel - egyéves munkám és írásbeli dicséretben részesített
pénzügy elemzéseim elismeréseként - soron kívüli előléptetésben
részesültem és nyomdokaiba léptem, választhattunk: maradunk az
Anitában vagy áttelepülünk a megüresedett lakásba. Az utóbbi
mellett döntöttünk, elsősorban mert C. Kata és Márti nagy
barátokká váltak és szerettek volna egymás közelében lakni. Szokás
szerint győzött a női akarat. Nem bántuk meg, a hölgyek
trécselés-vágyának kielégülésén kívül segített a kintlét
gondjain, hogy tisztább volt az egész környék, otthonosabb a lakás,
ráláttunk a Klubra, egy amerikai vurstliba illő csúszdával akár
átcsúszhattunk volna a sósvizű medencébe, az utca túloldalán
néhány európai igényeket kielégítő üzlet csalogatta a hölgyeket
(a textíliákat árusító kis bolt selyem-választéka, a millió
színárnyalat szemkápráztató volt) és az erkélyről
gyönyörködhettünk a végtelen tengerben, élvezhettük örök
morgását. Itt már két légkondicionálót használhattunk a korábbi
eggyel szemben (!), igaz, a mai napig nehéz lenne eldönteni, a
légkondicionált terekben lehetett-e jobban bírni a hőséget vagy
nyitott ablak mellett. Talán a tudat, hogy bármikor bekapcsolhatja az
ember és az, hogy a légkondicionáló masina a páratartalmat is
csökkenti (sugárban ömlik a víz a vízköpőjéből, ha magas a
páratartalom és mikor nem az?) többet segít, mint a hőmérséklet
csökkentése. Csak néhány a légkondicionáló körüli gondokból: a
zaja, különösen az első példányoké. Annak ellenére, hogy a
legmodernebb Westinghouse-okat vásároltuk (nem reklám!), félnapos
használatuk után zúgott a fejem vagy olyan volt, mintha vattával
tömték volna ki. Mivel - az import-korlátok következtében - a
használt légkondik áráért a Kirendeltség újakat tudott beszerezni
és még nyert is az üzleten, amint lehetett, cseréltük őket. Az újak
elviselhetőbbek voltak. Légkondicionálás mellett az ember nem szokik
hozzá az éghajlati viszonyokhoz: ha belép a légkondicionált térbe,
úgy érzi, jégverembe lép, fordítva: mintha túlfűtött
mosókonyhába lépne. Egyébként ez a kellemetlen érzés csak Indiába
érkezéskor éri az utazót, aztán valamennyire - legalábbis ilyen
sokkoló hatás nélkül - megszokja (nem, megszokni nem lehet),
hozzáedződik az ember a klímához. Harmadik kellemetlen hatásként
sokszor reumatikus fájdalmak jelentkeznek az ablak-légkondicionálók
használóinál, de ez már az orvostudomány rejtelmei közé tartozik.
Visszatérek egy pillanatra a mosókonyhához. Sokszor kérdik trópuson
nem járt ismerősök, milyen ez a klíma? Tanáccsal szoktam válaszolni:
fűtsék fel a fürdőszobájukat (csak!) 38 C fokra és valamilyen
módon, például minden forróvízcsap megeresztésével állítsák be a
relatív páratartalmat (ismét csak) 90%-ra. Ezen a "klímán"
töltsenek el fél órát, ne többet, újságolvasással. Véletlenül se
dolgozzanak. Ha ezt megteszik, lesz elképzelésük arról, mit jelent 9
hónapig hasonló klímán élni-dolgozni. Kilenc, mert két hónap
szabadságot tölthettünk otthon (hat hét pihenés, két hét
felkészülés a következő évre), egy hónap, a január pedig fagyos
hideg, majdnem olyan, mint az otthoni forró nyár. Most már befejezem a
gondolatsort: miért ne dolgozzon a kísérletre vállalkozó? Mert én
megpróbáltam. Amikor a légiküldeményként érkezett csomagjaink
hazakerültek az Anitába, várni kellett Velura és Kumárra, akik a
ládabontást és a kipakoláshoz segítségnyújtást vállalták.
Türelmetlen emberként magam láttam neki, de alig tettem pár
mozdulatot, elöntött az izzadság. Bekapcsoltuk a légkondicionálót
és vártunk egy kicsit, majd újrakezdtem. Azonnal le is tettem a
szerszámokat: ahogy mondani szokták, patakokban folyt rólam a víz. És
a fagyos tél? Enyhe túlzás, hogy a nyárunkhoz hasonlítottam, de
tény, hogy a nappali maximumok akkor is 20 C fok felettiek, a leghidegebb
hajnalok pedig a következők voltak: Bombayban a katolikus Karácsony
valamelyik napján +13 C fokot mértünk, Kalkuttában Karácsony és
Újév között +8 C fok volt a szezon leghidegebb hajnala. Ezen a hőmérsékleten
este nem lehetett téli holmik (pulóver vagy dzseki) nélkül szabadtéri
moziba kiülni, mert meleg holmiban is fázott az ember (nekem
különösen a lábam) az esti 18-20 fokban, bambuszszéken pedig késő
este vagy reggel nem volt szabad párna nélkül ülni, mert odafagyott az
ember......szebbik fele.
Több meglepő
jelenséggel találkoztunk a Breach Candy erkélyén ülve. A
felfedezések felfedezése volt számomra, amint egyszer nézegetem a
gazdag csillagszőnyegeket a fekete égbolton: a negyedhold karéja
hanyatt feküdt a csillagmezőben, mint a lábát nyújtogató macska.
Hoppá, mondom meglepetten nejemnek, megvan, hogy a törökök miért
fekve ábrázolják mindenütt, meg tűzik a zászlórúdra a félholdat:
így látják. És a második hazautunk Indiából Törökországon
keresztül vezetett, isztanbuli szállásunk erkélyéről ismét
igazolódott nagy felfedezésem. Ott is heverészik a Hold.
Sokszor ámulattal
kísértük utolsó útján a lenyugvó napot. Félelmetesen szép
látvány, ahogy a napkorong elképesztő méretekre nő, fokozatosan
vérvörössé válik, a horizontot képező tenger felett egy pillanatra
tétován megáll, majd másodpercek alatt belezuhan a vízbe.
Leírhatatlan nagyság és megbabonázó erő van ebben a rövid
jelenségben. Ilyenkor érti meg a szemlélő a napimádókat.
A Tadzs Mahalt leíró
soraimban megjelent már a papagáj-raj. A Breach Candy erkélyéről
naponta élvezhettük - és lassan megszoktuk - ezt a látványt:
ülünk és olvasunk (istenem, ilyen szempontból életünk leggazdagabb
periódusát éltük, többszáz könyvet olvastam el csak Indiáról!)
vagy vendégekkel csevegünk az erkélyen és egyszercsak hangos
susogással madárraj húz el a közvetlen közelben. Felnézünk és
óriási, pazar színpompát árasztó papagáj-csapatban
gyönyörködhetünk. Néha csak 20-30, sokszor azonban 50 papagáj
vándorol valahová, fegyelmezetlenül, egymást kerülgetve, előzve,
csapongva. Mondom: akkor lassan fel se kapta a fejét az ember, annyira
megszokottá vált, most, hogy felidéztem magamban, lelki szemeimmel
látom az elhúzó rajt, ismét teljesen valószerűtlennek tűnik a
látvány, a szépség.
IV.4. A bemutató
fogadás: párszinak néztek
Örökké emlékezetes
marad számomra a bemutatásom céljából szervezett fogadás. Nemcsak
azért, mert ez volt életem addigi legfontosabb fogadása, talán az se
sokat nyom a latban, hogy tényleg népes gyülekezet volt kíváncsi az
új magyarra. Az tette emlékezetessé számomra, hogy voltak, akik
párszinak néztek.
Nem ez volt az első
eset, amikor sötét bőrszínem megtévesztő hatással volt velem
ismerkedő emberekre.
Valamikor a hatvanas
évek közepén; amikor a Repülőgépes Növényvédő Állomáson
dolgoztam, "ki kellett szállnom" (borzalmas kifejezés, nem?) ellenőrizni
a Viharsarok egyik eldugott falujába telepített repülőteret. Jó pár
órát kellett várnom Gyulán a csatlakozó vonatra. Olvasgattam,
elfogyasztottam egy szendvicset. Amint gyűröm össze a szalvétát és
keresem a szemétkosarat, a szemközt üldögélő roma család feje
megszólít és mutatja, hová kell dobni a szemetet. Már ez is
meglepő, nemde? Egy cigány, aki a tisztaság rendjére hívja fel a
figyelmet! Órákig, vonatom megérkeztéig beszélgettünk a családdal,
főként a családfővel, az asszony csak hébe-hóba szólt közbe, nem
butaságokat. Elmondták, hogy egy közeli téglagyárban segédmunkás a
férfi. "Ritkán tudunk mi, cigányok, más munkához jutni." Az
asszony alkalmi munkákkal próbál valamit lendíteni a családon.
"Akármilyen becsületes egy cigány, félnek, idegenkednek tőle.
Háromszor annyit kell dolgoznunk, mint egy magyarnak, hogy gyökeret
tudjunk valahol ereszteni." A putrinál jobbnak leírt lakásban nincs
villany, víz: "Miért van annyi purdé? Ha besötétedik,
petróleumlámpánál sokáig olvasni se lehet, hát gyereket
csinálunk." - mondta vidáman. Mai mondandóm szempontjából nem ez
a lényeg, hanem ahogy szedelődzködöm és jobb boldogulást kívánok a
családnak, azt mondja a férfi: "Kár, hogy az úr nem közénk való,
olyan jól elférne köztünk." Mondhat mindenki, amit akar, számomra
ez a mondat a mai napig szívmelengető emlék.
Jó pár évvel előbb,
moszkvai tanulmányaim idején elkísértem egy lányt, akinek csaptam a
szelet, a buszvégállomáson túl. Visszautamon kiderült, hogy
szerencsére lesz még egy járat, amelyik a remizbe befelé megy, de
jócskán kell rá várni. Sétálgatok fel-alá, a lámpák alatti
fényfolttól fényfoltig, amikor megjelenik egy dülöngélő részeg.
Szerencsésen eltalálja a lámpaoszlopot, amely mellett éppen állok,
várva a pillanatot, amikor ki kell kerülnöm a közeledőt, átöleli,
bámul rám borjúszemekkel, majd gurgulázva kiböki: "Hát te meg
honnan jöttél, Tunéziából?"
Maguk az arabok is
többször néztek arabnak. Megszólít Tripoliban az utcán egy arab
fiatalember és hadar nekem valamit arabul. Mondom angolul, hogy nem
beszélem a nyelvüket. Tágra nyílt szemmel néz rám, megböki a mellem
és mond ismét valamit, amiből többször ki lehet venni az "arab"
szót. Egyértelmű: nem hiszi el, hogy ne beszélnék arabul, hiszen arab
vagyok.
És most itt van
Bombay, állok egy kis csoportban, próbálunk beszélgetni. A
többséggel jól megy, mert tökéletes angolsággal és kiváló
kiejtéssel beszélnek. Ők is jól fogadják a messze nem tökéletes
angol beszédemet, állítólag a magyar kiejtés közel áll az
észak-indiaihoz. Közénk kéri magát két fiatalember és közlik
nevetgélve: félórája keresgélnek és többször láttak már, de azt
hitték, párszi vagyok. Nem ismertem a párszik külső jegyeit,
magyarázzák is, hogy a párszik bőrszíne ilyen "világosabb", mint
az enyém és körükben elég általános a szakáll viselése.
Megtanultam: így igaz, sok egyéb érdekesség mellett, de ezekről később
lesz szó.
A kint töltött évek
alatt számtalanszor hangzott el: Önt (vagy téged, az angol you nem tesz
különbséget) könnyen indiainak lehet nézni. És amellett, hogy ezt is
inkább kellemes, mint zavaró "befogadásnak" éreztem mindig,
hasznos is ez a közelség. Könnyebb baráti jellegű kapcsolatokat
kiépíteni, mint ha az ember nagyon más, nagyon idegen.
IV.5. Életünkben először
személyzettel körülvéve
Minden bennfentes jó
előre irigykedve ecsetelte az indiai élet szépségei között a
szolgasereget, amely majd körülvesz minket és életünket gondtalanná
teszi. Tíz-tizenkét emberről szóltak a regék, akiknek az eltartása bőven
belefér egy magyar szááb jövedelmébe és akikre feltétlenül
szükség is van.
A szolgák öröklődnek
és ennek sok oka van: nincs szíve senkinek utcára tenni ezeket a
nyomorultakat, akármennyire ügyetlennek vagy nehezen kezelhetőnek
bizonyulnának, bár a teljes létbizonytalanságot jelentő elbocsátást
legtöbbjük zokszó nélkül, egy pillanatnyi könyörgés nélkül veszi
tudomásul. A türelem számunkra felfoghatatlan példáját mutatta be
egyik üzletfelünk, akinek dél-indiai szakácsa minden évben kért és
kapott családja meglátogatására egy hónap szabadságot, ahonnan néha
két, néha négy hónap múlva tért vissza, nem is nagyon magyarázva
eltévelyedésének okát. A kieső időben a háziasszony szemrebbenés
nélkül, egy szó panasz nélkül átvette a feladatát, annak ellenére,
hogy esténként programok sorára kísérte az ország egyik legnagyobb
textil-exportőr férjét és a háztartás mellett két eladósor felé
közeledő lánygyermekének ügyes-bajos dolgait is igazgatta.
Kérdésünkre, hogy miért tűrik ezt a nagyfokú lazaságot,
mindenféle, elfogadható, meg nem érthető magyarázatot kaptunk,
mígnem világossá vált: ez az indiai türelem, életfelfogás egyik
klasszikus példája. Ne kérdezd a szamaritánust, miért szamaritánus.
Egy megjegyzés kívánkozik ide: a szakácsok döntő többsége dél-
és közép-indiai. Nem is nagyon gondolkodtam el ezen eddig, vannak
tények, amelyekre nehéz magyarázatot adni. Karnataka, Andra Prades és
Madja Prades a legtöbb indiai szakács szülőföldje.
A másik valószínű
ok, hogy rendkívül nehéz a pótlás. Nem az európai értelemben fontos
követelményeknek megfelelő jelölt megtalálása a gond. Becsületesnek
kell lennie valamennyinek, aki megélhetést akar biztosítani magának, a
kényszer ezt a gondot megoldja. A feladatát is ellátja, aki már
dolgozott külföldinél, elég ezt a referenciát kérni a jelölttől. A
bér megállapítása se jelent problémát, a legtöbb jelölt teljesen
ki van szolgáltatva. A legfőbb gondot a kasztrendszer jelenti. Amint az
első kötetben már ecseteltem, a legalacsonyabb rangú feladatok
ellátása ugyanúgy nehézségekbe ütközik, mint a minden meghívott
vendég szempontjából elfogadható szakács kiválasztása. Míg a
takarítást, WC-tisztítást csak érinthetetlen vállalhatja, a
szakácsnak a bráminok osztályába és azon belül is valamelyik
legmagasabb kasztba kell tartoznia, különben az ortodoxabb vendégek
elmaradoznak. Vagy ha például a mosóember megbetegszik vagy végleg
elköszön valami családi probléma miatt, szinte lehetetlen rövid időn
belül pótolni. Legjobb, ha az ember kölcsönkéri kollegája
mosóemberét, amíg újat nem talál. A mosóemberek, a "dobi"-k
ugyanis egy ilyen nevű "kaszt"-hoz (dhobi) tartoznak. Az idézőjel
oka, hogy ez egyike az érinthetetlenek (azaz kasztonkívüliek)
kasztjának. Más nem vállal mosást, mosóembert mosóember útján
lehet találni. De a bonyodalom folytatódik, ha dadusra van szükség.
Ezt a feladatot se láthatja és látja el akárki. Nem láthatja el más,
mint magas kaszthoz tartozó (most tekintsünk el attól, hogy minden
idegen érinthetetlen, így a gyermek is, mert ennél a kérdésnél a
tilalom valahogy feloldódik és az általános indiai egymásközti
szabályok élnek vagy egyszerűen nem tudunk eleget a kérdésről) és
nem látja el más, mint az ilyen munkával foglalkozók kasztja. Az angol
"nanny" mellett általánosan használták a hindi "aja" (ayah)
szót a dadusokra. Most megkísérlem kideríteni, mi a valós háttere
ennek a foglalkozásnak. Mindenesetre az is bonyolítja a helyzetet, hogy
valószínűleg kétoldalú, az angol elnyomás idején élő tilalmak,
illetve elvárások miatt a fehér gyermek dadusa keresztény (hindu kaszt
nem engedte az érinthetetlen fehér nevelését, az európai szülő pedig keresztény hitet várt el a dadustól). Egyelőre ennyit erről a
megérthetetlen, felfoghatatlan rendszerről, amiből a szolgákat
meríteni kell. És hol van a sudrák, a szolgák osztálya? Lehet, hogy
összes ezirányú ismeretünk tévhit-rendszeren alapszik?
Tehát örököltük a
személyzetet. Gyermekünk nem volt, ezért az aját elődünknek el
kellett bocsátania. Az idősnek látszó, kövérkés asszonynak - elődöm
közreműködésével - sikerült valami megoldást találnia, ennek
ellenére a válás szomorúsága állandóan ott fészkelt a szemében,
ahányszor csak találkoztunk a két hét alatt.
Szakácsunk, Szelaja
ugyancsak jó húsban fogadta új gazdáit. Rettenetesen félénk lélekre
vallott, hogy akár tudta, rossz fát tett a tűzre, akár nem, ha
feleségemmel beszélt, egyik lábával állt csak szilárdan a földön,
a másik lábát emelgette, rátette a "szilárd" lábára, néha
mindkét lábával tipegett-topogott. Ja, és természetesen mezítláb.
Járandósága volt a fehér pidzsáma (nadrág, innen - angol
közvetítéssel - a pizsama) és kurta, valamint azok mosatása. Az
utóbbi drágábbnak bizonyult, mint maga a ruházat, mert másodpercek
alatt nyakig tudta piszkítani a holmijait. Kopasz feje állandóan
fénylett, gyöngyözött. Markában elmaradhatatlanul szorongatott egyet
a sok konyharuha közül, amelyeket forgalmazott. Nyolcnál kevesebbel nem
tudott élni. Esetlenségére jellemző volt még, hogy a konyharuhán kívül
feltétlenül felkapott még valamit, ha szólították és azzal
- többnyire egy tálcával - együtt jelent meg: yes, madam és
topogva várta az utasítást. Sajnáltuk. Nem valószínű, hogy valaki
is bántotta életében. Ilyen volt, ilyen géneket hordozott magában.
Remekül ismerte azt a tizenöt magyar ételt, amivel egy külföldre
szakadt magyar családot el lehetett látni. Őt is unszolni kellet, mint
delhi "maharadzsa palotánk" szakácsát, hogy nekünk is készítsen
néha valami indiait, de ilyen főztjeit mindig nagy örömmel vezette
föl, olyankor annyi bátorságot is össze tudott szedni magában, hogy
megvárja az első falatok sikerét. Nem rejtettük soha véka alá
elégedettségünket. Mosolyunk hatására "elrepült", galambot
lehetett volna fogatni vele. Tört angolságát próbára téve néha
kísérletet tettünk, hogy betekintsünk reménytelenül szegény
ismeretanyagába. A velünk töltött másfél év alatt korát
rendületlenül 42 körülinek mondta. Nem csoda: a személyzetnek
általában kevés ismerete volt arról, hol és mikor született. És
egyáltalán, miért fontos ez? Nem nagyon értették. Kasztját ismernie
kellett, de csak rákérdezésre, hogy brámin-e, ismételgette, brámin,
brámin. Jobb volt nem erőltetni. A vendégek nem mutattak ellenszenvet
iránta, sőt volt, aki régóta ismerte és mindig váltott vele pár
szót.
Örökölt
személyzetünk másik oszlopos tagja, a dobi előkelő úrként
mutatkozott be, majd járt hozzánk. Majdnem európainak öltözködve,
nadrágban, rövid ujjú ingben, fényes cipőben és emelt fővel nyitott
be, tisztességes kopogtatás után, karján fekete esernyőjét - akár
lehetett esőre számítani, akár nem - úgy hordta, hogy láttán Hippolit
elszégyellte volna magát. Megkövetelte, hogy legyen megfelelő
helye, ahol átöltözhet, majd nagyon komótosan, de nagyon szorgalmasan
ellátta munkáját: a mosást és vasalást. Nejem néha bosszankodott
egy-egy megpörkölt ruhadarab láttán, de dobi úr még faszenes
vasalót használt, mit lehetett várni? Minden bosszúságért
kárpótolta az embert bevonulásának pompája. Ő legalább valamivel
kompenzálta sárbataposottságát. Ember volt a megtaposottak között.
Hiába kotorászunk azonban nejemmel együtt emlékeink között, a neve,
sajnos, nem bukkan elő. Lehet, hogy dobi urunk névtelenként szolgált?
Majdnem elfelejtkeztem
ismét Veluról, a sofőrről. Nyugodtan foglalkozhatunk vele a család
személyzete tagjaként is, mert tulajdonképpen a Kirendeltség
alkalmazottja volt és a sofőrök egyfajta laza poolban látták el
feladataikat, de hozzám volt rendelve: ha más feladatot kapott, nekem
tudnom kellett, rá kellett bólintanom, nehogy hivatalos teendőim
ellátásában akadályozva legyek. Velu ragyogó sofőr volt és jó
kiállású gyerek. Húszas éveinek elején járva hozzám képest már
akkor kölyök volt. Ennek ellenére egyáltalán nem viselkedett
szolgamódra. Megadta a szükséges tiszteletet, megjegyzés és
ellenkezés nélkül teljesítette a rábízott feladatokat. Ugyanakkor
mert tanácsot adni, tájékoztatta az embert a váratlan indiai
jelenségekről, sőt, miután a jobbkormányos vezetést, meg
egyáltalán vezetési stílusomat nem ártott csiszolni, ha úgy
kívánta a helyzet, rám mert szólni. Tőle tanultam, hogy jobb tükörből
tolatni, mint hátratekert nyakkal, mert utóbbi esetben a vezető
könnyen elfeledkezik a kocsi orráról és megvan a baj.
Nyúlánk, sovány, de
nem vézna termetével, villogó fekete szemével és hófehér
fogsorával (nem kivétel, hanem szabály Indiában) akár a lányok
kedvence lehetne itthon. Időnként volt olyan érzésem, hogy az volt
Indiában is, legalábbis amennyire ott virgonckodni lehet. Humora is
kiemelte a többiek közül. És műszaki érzéke se hagyta soha cserben,
igaz, ennek csillogtatására a japán kocsipark mellett ritkán nyílt
alkalma.
Két tulajdonsága
zavart bennünket: mint egy csecsemő örült elődünk
búcsúajándékának, egy órának. Annyiszor mutogatta lelkendezve, volt
gazdáját ömlengve dicsérve, hogy az az érzésünk támadt:
felszólítás ez keringőre, azt akarja elérni, hogy mi már most
ajándékozzuk meg valamivel. Néhány hét múltával aztán új műsort
vett elő: majd minden nap előadta, a szülei meg akarják házasítani,
már kiválasztották a jövendőbelijét. Eleinte hihetőnek tűnt, hogy
a jelöltről semmit sem tud mondani, mert ismertük a szigorú
hagyományt, majdnem törvényt, mely szerint a házasságokat nem istenek
és nem is szerelem hozzák össze, hanem a szülők, az érintett
fiatalokat gyakorlatilag meg se kérdezve "szervezik meg". Feltűnt
azonban idővel, hogy az a pár vonás, amit a menyasszonyról tudott,
hetente változott. Lassan nem is figyeltünk a mennyasszonyról szóló
meséire.
A személyzettel
kapcsolatos problémáink a Breach Candybe költözéssel kezdődtek.
Szelaja nem mutatott semmi lelkesedést, sőt, majdnem felmondásnak beillő
hangnemben közölte: neki ott, az Anitában vannak a barátai, ő nem
megy sehová. Győzködnünk kellett, megmagyaráznunk, hogy az új helyen
a lakásban lesz egy kis helyiség a konyha mellett, amelyikben zuhanyozó
is van, jelentősen javulnak az életviszonyai. Nem izgatta, morgolódva
szedelődzködött, nem vett részt a konyhai eszközök rámolásában,
átszállításában. Értetlenül álltunk a jelenség előtt: a
négygyermekes családapa, aki egyik fiát Bombayban taníttatja, nemhogy
nem örül a helyzetében bekövetkező pozitív változásnak, hanem
kockáztatja jó (nem miattunk, hanem mert van és messze az átlag felett
fizetett) munkahelyét.
Ettől kezdve Szelaja
fokozatosan romlott. Vele romlott a konyha körül minden. Pedig igazán
nem lehetett panasza az új házban szerzett barátokra. Többször
láttuk, amint elődünktől kapott táskarádióját kihúzott
antennával maga előtt tartva vonult az udvaron át, ki az utcára.
Körülötte három-négy hozzá hasonló szegénylegény ugrándozott
ilyenkor, egyértelmű volt a zenedoboz által kiváltott tisztelet.
Csapatkapitánnyá lépett elő.
A megválást több
kisebb engedetlenség előzte meg, amikért hasonlóan kis
ejnye-bejnyékben részesült. A nagy baj akkor következett be, amikor az
új delhi nagykövet átjött Bombayba a Távol-Keletről hazafelé
tartó, külügyminiszter vezette delegációt fogadni, akiknek a gépe
technikai célokból (feltöltés) két órára leszállt.
Maga a delegáció
szörnyű élményeink közé tartozott. Külügyminiszterünk vagy nem
tudott angolul vagy bugrisnak született: tolmácskodni kellett mellette,
de még így is elnézett a - talán nem skatulyából kihúzott
dendinek öltözött, de igen udvarias és dolgát tudó - maharashtrai
protokollfőnök feje felett. A különteremben felszolgált (technikai
megállóról van szó!) viszonylag egyszerű vacsora mellé étlapot is
adtak. Ha netán valakinek külön igénye volna, választhasson. A
kísérethez tartozó miniszterhelyettes nejemet kérte meg: ajánljon
valamit, majd az ajánlatot durván, az udvariasság legelemibb
szabályait is mellőzve utasította el. "Asszonyom, én minden ilyesmit
utálok!"
A külügyminiszter
elvtársnak nem tetszett az édesség. Meglátva a tálalókocsin megjelenő
keleti, mézes édességeket, valami pórias megjegyzéssel felállt,
véget vetve az étkezésnek. Egy óra sem telt el és az indiai
vendéglátók arcáról mi már le tudtuk olvasni, mekkora kő fog
legördülni a mellükről, amikor felszállni látják a delegáció
gépét. Egyike volt ez a nem ritka pillanatoknak, amikor szégyelltük
magyar voltunkat.
Hogy kerül itt az előtérbe
Szelaja? Nagykövetünk, ha már át kellett repülnie Bombayba,
felhasználta az alkalmat, hogy bemutatkozó látogatást tegyen a
maharashtrai kormánynál és az állam elnökénél. Valami, az
emlékeimben nem rögződött oknál fogva nekünk kellett őt
istápolnunk a delegáció érkezésének napján és másnap. Nagykövetünk, bár hithű kommunista volt, megfelelt az úr
fogalmának. Valószínűleg mélyről küzdötte fel magát a nagyköveti
posztra, de azt - híreink szerint - elfogadhatóan látta el.
Tudomásunk szerint az indiai kormány köreiben elfogadták, talán az
sem túlzás, hogy kedvelték. Egyszerűen viselkedett, barátságos volt
nemcsak a szintjéhez illő, hanem az egyszerű beosztású emberekkel is.
Nagyon megsajnáltam, amikor a rendszerváltás csúcséveinek
valamelyikében a Mártírok útján bandukolva láttam, kopott
ruházatban, nagy bevásárló-szatyorral a kezében.
Meghívtuk vacsorára.
Vasárnapra esett a dolog, de eszünkbe se jutott, hogy Szelaja
kerek-perec nemet mondhat. Márpedig ez történt. Tudta pontosan, kiről
van szó, de kijelentette, hogy most szabadnapot tart. Mindegy, miként
mentettük meg a helyzetet, Szelajának felmondtunk. Azóta sem értem, mi
zajlott le a lelkében, mi indíttatta a kérés elutasítására. Csak az
európai és indiai életszemlélet megfejthetetlen összetűzéseként
tudom értékelni az esetet. Korábban, az első szabadságunkról
visszatérve tudtuk meg, hogy Velu elhagyott bennünket. Szabadságunkra
távoztunkat követően ő is szabadságra ment, felvette
szabadság-pénzét, az esküvőre szokás szerint adott segélyt és soha
többé nem láttuk. Egyes pletykák szerint nem is házasodott meg.
Akkoriban indult meg az olcsó indiai munkaerő vándorlása a
Közel-Keletre, elsősorban Dubaiba. A keresett szakmák között első
helyen állt a szakács és a sofőr. Sokáig nem tudtuk, hogy Velunak
sikerült-e munkát kapnia az arab világban, jól járt-e? Ezt az új
attraktív lehetőséget, új üzletágat a szélhámosok úgy
elözönlötték, mint kis hazánkban a neokapitalizmust. Adva van egy
írástudatlan, teljesen iskolázatlan réteg, amely kiközvetíthető
gazdag idegeneknek. Megjelentek az emberkereskedők, akik az útlevelek
és vízumok beszerzéséért, a kiutaztatásért, az arab családokhoz
kiközvetítésért a tényleges költségek tíz- hússzorosát kérték
a nyomorultaktól, mégpedig legalább a felét, sokszor az egészet előre.
Az emberkereskedők kisebb része ezért az összegért teljesített is,
nagyobb része a variációk gazdag tárházával becsapta áldozatait,
akik fél életük megtakarított pénzét adták nekik a szebb élet
reményében. Volt, aki már az útlevelét se kapta meg, volt, aki a
hajóállomáson nem talált senkit, amikor kis motyójával, kísérő
családtagjaival a behajózásra megjelent, voltak, akiket az arab kikötőben
nem várt senki. Csak a szerencsének tudható be, hogy Velu kijutott.
Nagysokára kaptunk valami hírt a személyzettől, hogy elindult a
szerencsések útján.
Mindkettőjük
pótlása kínos epizódokkal tarka történet, nem untatom a kedves
olvasót vele. Talán három sofőrrel is kínlódtunk, mire elfogadhatót
találtunk. Szelaja első utóda, a keresztény Veronika pedig kedves is
volt, helyes is volt, főzni is megtanult valamennyire, de pontatlannak,
nehézkesnek bizonyult. Megkönnyebbültünk, amikor bejelentette:
hazamegy, mert szülei férjhez adják. Kihez, mihez, sejtelme se volt.
Utóda, Rozi hamar a
helyébe lépett. Feleségem már a hírre, hogy fiatal és csinos lányt
ajánlanak, izgalomba jött, az első beszélgetést követően kerek
szemekkel lelkendezett: nagyon csinos és helyes lány, beszélj vele te
is. Mit értek én a szakácsnőkhöz, intézd el magad, mondtam én, de
aztán csak bemutatta nekem is, mielőtt megállapodott volna vele. Rozi
kifejezetten szép lány volt. Az indiai méretekhez viszonyítva a
magasabbak közé tartozott. Száriban jelent meg és abban is látszott,
hogy a szári arányos, szép termetet takar. Kerek csípője nem kapta
még meg az indiai nőkre jellemző túlsúlyos méreteket, formás
melleivel együtt szép arányokat mutatott. Kissé túlságosan kerekded
arcocskáját sűrű kékesfekete, kontyba kötött hajkoszorú övezte.
Szeme huncut csillogással állta tekintetem, mosolygós arcából
hibátlan fogsor villant elő. Folyékonyan, szépen beszélt angolul. Ezt
a szépséget cselédnek? Még megbabonáz - gondoltam, de aztán
áldásom adtam a felvételére. Csak később tudtam meg, hogy nejem
kérdésére, mit tud főzni, valami olyat adott elő, hogy pár indiai
ételt, majd a kijelentés okozta csalódott meglepetés láttán
hozzátette, hogy eddig mindent megtanult, az európai ételeket is
gyorsan meg fogja tanulni. Úgy is lett, gyorsan tanult főzni és életet
hozott a lakásba. Vidáman sürgött-forgott, az asztalt mindig
feldíszítette valami egyszerű, de kedves dísszel, egy szál virággal
vagy más zölddel, a tálakat úgy tudta ékesíteni, mint a hivatásos
szakácsok. A zöldségek, gyümölcsök virágokká vágva és a tálon
szép "design"-ná rendezve jelentek meg a hétköznapi ebédek,
vacsorák alkalmával is, az ünnepi étkezésekhez és vendéglátáskor
pedig valóságos művészi produkciókat vonultatott fel. Cserfes,
csipkelődő tere-feréket folytatott Mártival, "szemtelen" nyelvét
rajtam is merte élesíteni. Igencsak meglepő jelenség volt a komor,
ortodox környezetben.
Tőle kaptuk a legtöbb
kezelhető információt a sokszázmilliós Indiáról, arról, hogy egy
indiai faluban hogyan élhetnek az emberek. Karnatakai (korábban Májszor
állam), Mangalore környéki faluban lakó hindu családból származott,
bráminnak mondta magát. Szülei az ő megfogalmazása szerint is a tehetősebbek
közé tartoztak, mert házban laknak, földműveléssel foglalkoznak, és
tehenet is tudtak tartani. Hogy milyen kincs lehet egy tehén Indiában,
arra jellemző, hogy egyik nap, amint munkából hazatérek, Márti azzal
fogad, hogy késni fog az ebéd, mert Rozi rossz hírt kapott otthonról,
váratlanul megdöglött a tehenük. A levél vétele óta egyfolytában
zokog és képtelen dolgozni. Aznap feleségemmel együtt fejezték be az
ebédet és Rozi olyan kisírt szemekkel jelent meg, mintha a szüleit
vesztette volna el. Vigasztalan volt.
Apropó, levél. Rozi
nemcsak a kevés írástudó köréhez tartozott, hanem rendszeres
olvasónak is bizonyult. Többnyire késő éjszakáig égett nála a
villany. Lassan fény derült arra is, hogy naplót ír, sőt kisebb
elbeszéléseket, amelyek meg is jelennek egy mangalóri kiadványban.
Sajnos, az anyanyelvén, kannadaiul (az írott nyelvet akkoriban még
kanarainak mondták, szakértők szerint ez a megkülönböztetés mára
elmosódott) írt munkái számunkra hozzáférhetetlenek maradtak.
Írásait ugyan a titok kipattanását követően meg-megmutatta, de az
általam mézeskalács-írásnak elnevezett szép, gömbölyűen sorozó
kalligrafikus jelek nekünk semmit se mondtak. Nejemnek néha előadta
angolul a rövid mondanivalót, amik nem tűntek jelentősnek. A csoda
azonban így is csoda maradt: a szolgálólány, aki szabad idejében
könyveket búj, naplót vezet és írásműveket alkot, akit kiadnak.
Eszembe juttatta első feleségem anyai nagyapját, az orosz költőt, aki
analfabétaként kezdett verselni, majd autodidakta módon megtanult
írni-olvasni. Évekig úgy írta verseit, hogy elkezdte a füzet
baloldalán, a bal felső sarokban, írásjelek nélkül folyamatosan
teleírt két-három oldalt. Ismerősei, majd a nyomdászok
"tördelték" a verseket a rímeknél megbontva és sorokba,
versszakokba rendezve. Aztán a húszas évek elején a polgárháború
következtében kitört tífuszjárvány elvitte.
Rozira visszatérve:
kiöltözik Rozi egy vasárnap délelőtt és elindul a templomba. Este
találkozunk a kirendeltség-vezetővel, aki lelkendezve meséli, hogy
azért Indiában gyönyörű nőket is lehet látni, ma reggel is, jön
haza az uszodából és szembetalálkozik a lépcsőházunkból kilibbenő
gyönyörű nővel - nem láttuk-e? Nézünk egymásra Mártival, nagy
kérdőjel a szemében: csak nem Roziról van szó? Rozi vacsoránál
huncut mosollyal vall: Mr. C. megfordult utána, pedig ő bólintással
köszönt neki. Nem kevés hódolója lehetett. Annyit tudtunk, egy
fiatalember udvarolt neki, be is mutatta és engedélyt kért, hogy a fiú
feljárhasson. A jóképű legényt szívesen láttuk a házban. Biztos,
hogy Rozi nem lett "arranged" házasság áldozata.
Amrita születése előtt
felvettük a dadust. Úgy emlékszem, Rozi ajánlotta Ágnest, aki
csontos, magas, hosszú arcú csúnyácska lány volt. Mintha növésben
lett volna még, hosszú kezét, lábát nem tudta hová rakni, az volt az
ember érzése, elbotlik saját lábában. A csúnyácska külső aranyos
szívet takart: Ágnes nagy szeretettel csüngött Amritán, meg
általában utánozhatatlan kedvességgel segített mindenben, amihez
több kézre volt szükség. Keresztény nevelésben részesült, elég
jól beszélt angolul, de hiányzott belőle az a lázas érdeklődés,
ami Rozi életének lényegét adta. Ketten persze kiválóan megvoltak
egymással, jókat kacarásztak, néha színpadiasan marakodtak, aztán
tréfálkozva panaszkodtak egymásra. Igazi jólelkek voltak. Ezt a két
lányt nagyon nehéz szívvel hagytuk el, amikor végleg haza kellett
térnünk.
Néhány mondatot még
a személyzet ellátásáról. Farizeuskodhatnék, de nem teszem.
A szolgákat az
indiaiaknál többnyire nem vették emberszámba. Tisztelet az
üzletfeleink jórészének, ők általában a kivételek közé
tartoztak. Talán vallási hovatartozásuk is megkülönböztette őket
ebben a kérdésben (is): a párszik, mohamedánok, dzséjnek jobban
odafigyeltek a szolgáik sorsára mint a hinduk. Általában alacsonyabban
fizették meg őket, mint a külföldiek, de a fő különbség a
szálláshelyük minőségében mutatkozott. Az ismeretségi körünkbe
tartozó egyik családnál valamelyik szolga a bejárat elé tett
rongyokon aludt, mint a házőrző kutyák. De a jobb helyeken is a
"servants quarter" (a szolgaszemélyzet szállása) emberi
tartózkodásra alig alkalmas lyuk volt a házak hátsó fertályán:
világítás és folyóvíz nélküli, ablaktalan, vagy aligablakos, ajtó
nélküli, sok évenként olajfestékkel lefestett falú, bútorozatlan
putrikban egy-egy gyékényágyon laktak azok, akiknek nappal elvileg
tisztán, rendezett külsővel kellett a munkájukat ellátni.
Tisztálkodni általában az udvaron vagy rosszabb esetben az utcán
található nyomóskútnál tudtak.
A szocialista elveket
kötelezően képviselő szocialista kiküldöttek - mi is -
többé-kevésbé beálltak a sorba és ezt a legkülönfélébb,
fülénél fogva előrángatott elméletekkel magyarázták. Általában
valamivel többet fizettünk, mint az indiaiak (talán a leggazdagabbak
kivételével), alig kevesebbet, mint a "tőkések". Magyarázták(tuk)
ezt azzal, hogy milyen olcsó az élet, hogy úgysem becsülnék meg, hogy
mennyire kiváltságosak a környezetükhöz képest, hogy úgyis kapnak
még mindenféle járandóságot (ruha, koszt, kvártély, ajándékok,
távozáskor komolyabb ajándék, végkielégítés). Az elméletekben sok
igazság van, a lényeg azonban, hogy beállt mindenki a kialakult
rendszerbe, meg figyelték egymást a kis (magyar) kolónia és a nagy
(külföldiek) kolónia tagjai: nem illett nagyobbat emelni, mint amit
különösebb felzúdulás nélkül a többi követni hajlandó. Voltak
"előremutató", követendő mércéül szolgáló nemzetek mind a tőkéseknél,
mind a szocialistáknál, akiket a többi figyelt és kisebb-nagyobb
lemaradással "lekövetett". Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy
a szocialisták között a csehek (csehszlovákok) és mi voltunk -
hála istennek - a követendő példa. Így működött a taposómalom.
A szálláshelyek
mindkét táborban - és azt hiszem nyugodtan állíthatom, lényeges
különbség nélkül - jobbak, emberségesek voltak, mint az
indiaiaknál. Többnyire egyszemélyes szobákat kaptak a szolgák, igaz
pár négyzetmétereseket, de világítással, folyóvízzel, esetenként
zuhanyozási lehetőséggel. A bútorzat is több volt a semminél: az
ágyon kívül egy-egy éjjeliszekrény, asztalka székkel, polcok álltak
rendelkezésükre és legalább ruhaakasztók, sokszor ruhásszekrény. A
jobban megbecsült szolgák ezeknél a családoknál a lakáshoz
csatlakozó kamrácskákban laktak és ez többet jelentett, mint
kiemelkedő kényelem: rangot adott nekik. Aki ilyen körülmények
között lakhatott, büszkébben, emelt fejjel járt, néha vendégül
látta sorstársait és az ajándék táskarádióját vagy hasonló
vagyonkáját csodáltatta. Aranyos gyerekekként viselték a
kitüntetést.
|
|