|
Minden jog fenntartva! All rights reserved!
V. A munka
A hosszú bevezetés
messze átfedi azt az időpontot, amikor be kellett kapcsolódnom a munkába.
Rögtön kifejtem azt is, hogy életem nagy szerencsétlensége: egy életen
át olyan munkám volt, amit kivételes esetben élveztem, valamivel többet
"elviseltem", de többnyire úgy végeztem, mint a rab a kényszermunkát.
Repülőmérnöki diplomára akkor tettem szert a szocialista Magyarországon,
amikor a repüléssel kapcsolatban megállt az élet az országban, őrült
akarók és zsenik próbálkoztak a lehetetlennel, kutatással, gyártással,
de az ország legnagyobb repülős koponyája és egyik legszerényebb tudósa,
Rubik Ernő bácsi is végül a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban
kötött ki, ahol felügyeleti munkát végzett, azaz gyakorlatilag
adminisztrált egy íróasztal mögött ülve. Szívemet facsarta a sajnálat
és agyamat emésztette a méreg, ahányszor találkoztam vele: milyen
pokoli kin lehet számára ez a sablon-munka és milyen veszteség az ország
számára, hogy ebbe kényszerült/kényszerítették. Mivel a
kalauz-egyenruhát is utáltam, nemhogy a katonait, ezért a honvédség
mint lehetőség meg se fordult az agyamban, a MALÉV pedig dugig volt 56
után leszerelt hadmérnökökkel, így nem maradt más lehetőség a
szakmában, mint a mezőgazdasági repülés. Az pedig egy-másfél év
alatt rutinmunkává vált, meguntam és elkezdtem vándorlásaimat: amint
egy munkahelyről kiderült, hogy sok érdekeset nem tartogat számomra
vagy a főnököm nem okosabb nálam, otthagytam és próbálkoztam mással.
A külkereskedelembe
ismerős hívott. A rutinmunka ott sem érdekelt, még osztályvezetői
szinten sem, ahol valami kis elemző és irányító munka is fűszerezte
a mindennapos sablont. Így nagy örömmel és várakozással készültem
Indiába: talán ez a kereskedelmi-diplomáciai, terep-előkészítő,
elemző-tanácsadó munka jobban ki fogja elégíteni érdeklődésemet.
Részben így is volt.
Tényleg volt a munkának olyan apró hányada, ami alapos odafigyelést,
ismereteket, kapcsolatokat igényelt, amin érdemes volt fáradozni. Bár
mint derült égből a villámcsapás ért a már említett megbízás,
hogy a pénzügyi vonatkozásokra kihegyezett gazdasági elemzéseket készítsek
Indiáról és teljesen felkészületlennek éreztem magam erre a
feladatra, ezek annyira jól sikerültek, hogy menetrendszerűen kaptam értük
a KKM dicsérő leveleit. Ezeket biztosan olvasták, használták, nem érezte
kidobott energiának az ember a ráfordított időt, agyat. A harmadik évben
aztán "hozzám vágtak" egy újabb feladatot, amit Delhiben valaki,
majd bombayi elődöm nem készített el: "A technológia-import szerepe
Indiában". Szokásos szívósságommal összegyűjtöttem egy halom
irodalmat és vagy három hét alatt - a napi munkától ellopott időben
- lediktáltam a tanulmányt, ami jó 120 oldalra sikerült. Főnököm
elolvasta (már nem dolgoztam hiába) és tett néhány, nem nagy közgazdasági
tudásra utaló megjegyzést. Nem, illetve nagy gyürkőzés után hagyta
benne az "erőforrás" terminust, egyszerűen nem értette, eszik-e
vagy isszák. Meglepő volt, mert józan paraszti eszével általában jól
elemzett, beváló meglátásai voltak. Delhibe küldtük, majd onnan
haza. Ekkor már voltak kételyeim, végigolvassa-e valaki, gondoltam, a
hatvanadik oldal körül beleírom: "aki idáig elolvasta, jutalomban részesítem".
Kiderült, jobb volt nem tennem, mert legalább ketten tisztességesen átnézték,
még javasolták is, hogy rövidített változatban jelentessem meg a Közgazdasági
Szemlében (meg is történt).
A munkaidőm, illetve
energiám 80%-át azonban pokolian unalmas és felesleges munkával
fogyasztottam: "delegációk" útjának előkészítésével, amikor a
delegációk háromnegyede és a maradék negyedben a delegátusok háromnegyede
"jutalomutazásra" érkezett Indiába, csak az érdekelte, mit "érdemes"
vásárolni, magyarul, mit lehet jól értékesíteni otthon; tanácsokat
kérésre adással olyanoknak, akiket aztán nem a tanács érdekelt,
hanem a partnertől kapható ajándék vagy százalék; elrontott ügyek
helyrehozatalával; utazók fogadásával az elhanyagolt, agyonzsúfolt, gőzölgő
repülőtéren és a legtöbb esetben az utazók melletti tolmácskodással.
Felüdülés volt az olyan utazó, akiért elég volt kocsit küldeni,
akinek nem kellett tolmácskodni, aki önállóan el tudta a feladatát látni.
Már az is, ha a bevásárláson kívül a látnivalók is érdekelték.
Ezt a munkát nem
lehetett, sőt nem szabadott "lelkiismeretesen" végezni. Csak maga
alatt vágta a fát az ember, ha figyelmesen segített egyes rutin-utazóknak.
Leadja az egyik utazó az utolsó pillanatban megkötött importszerződést
(a teljesítés figyelemmel kísérése is feladataim közé tartozott),
meglepetve látom, hogy dollárban történt a kötés, nem klíring-rúpiában,
amiről a tárgyalások folytak és a vevő (magyar) oldalon nem a magyar
vállalat, hanem egy bécsi magyar érdekeltség szerepel. Kérdem, miért?
Kihasználtuk, hogy a dollár-exportra nagyobb a szubvenció. - volt a válasz.
Másnap megnézem jobban a szerződést, kiderül, hogy a szubvenciókülönbség
messze nincs kihasználva, az üzlet csak a szubvenciókülönbözet töredékeivel
jobb, mintha rúpiában kötötték volna. Friss fiú voltam még, kérdem
a főnököm, mi a véleménye? "Megőrültél? A nyakunkat akarod törni,
hogy ilyennel foglalkozol?" - kérdezte. Meglepetésemben szóhoz se
jutottam. Kis gondolkodás után a főnök: "Hát, ha már tudomásomra
hoztad, jelentsd (!) a cégnek, szerződés-felülvizsgálatot kérve".
Ezzel az én hátam mögött is elégett a visszavonulás hídja.
Telexeztem a cégnek és hónapokra pokollá vált az életem. A cég
udvarias telexben felkért, hogy kössek új szerződést a szubvenciókülönbözet
teljes kihasználásával, az utazó goromba hangnemben közölte
ugyanezt, hangsúlyozva, hogy ragaszkodnak a kipróbált indiai
partnerhez. Az indiai exportőr berohant az irodába és fenyegetőzött,
amíg komolyan nem figyelmeztettem, hogy megszakíttatok vele minden
kapcsolatot. Új szerződést természetesen képtelenség volt kötni,
minden maradt a régiben. Rövidesen az is világossá vált előttem,
hogy az exportőrt nem tudtam volna kizáratni, túlságosan is régóta
és szinte az összes szocialista országgal dolgozott, tudta az "érdekeltté
tétel" minden csínját-bínját: a legjobb szállodákban laktak az
utazói, pompázatos vacsorákat, fogadásokat adott tiszteletükre,
gyakorlatilag teljes ellátást nyújtott, a "személyes érdekű" bevásárlásoknál
mindig jelen volt a fizetéseket teljesítő kísérő (ezek az utazók
nem is kértek segítséget a bevásárlásokhoz!). Eleinte furcsálltam,
majd tökéletesen megértettem, hogy a vásárlások elsősorban régiségek
és drágakövek beszerzésére irányultak és hogy ezek a rutinutazók
szinte kivétel nélkül Bécsen keresztül tértek haza, eltöltve ott
egy-két napot. Tökéletesen működött a maffia. A nyaktörés veszélye
a disznóságokba belelátó és azokba be nem lépő tisztességes
emberek számára nem tréfa volt.
Szokásos nyári beszámoltatásaim,
jelentéstételeim alkalmával nagyon óvatosan fogalmazva, de el-elpötyögtem
olyan észrevételeket, hogy a "bevásárló delegációk" (így hívták,
véletlenül vagy tudatosan néven nevezve az importdelegációk valódi célját)
túlságosan nagyok, kezelhetetlenek (nem mondtam, hogy megmosolyogják őket)
és hogy megjelenésük általában a legrosszabb időpontban történik,
amikor "piacra lépésük" legjelentősebb eredménye az árfelhajtás.
Mindig leintették az ilyen jellegű észrevételeimet. "Ne foglalkozzon
vele" - volt az egyszerű és tömör figyelmeztetés. Ez volt a
"juttatások" egyik elfogadott és talán legkevésbé feltűnő módja.
Ma is az maradt - ha nem is import-, hanem egyéb delegációk formájában
- az állami (költségvetési) intézményeknél.
Nem is foglalkozom részletesebben
a kinti munkámmal, esetleg csak kisebb kitérők formájában. Inkább
arra használom fel tapasztalataimat, hogy az emberekről meséljek. Azokról
a kapcsolataimról, akik megmaradtak emlékezetemben. Akikről pozitív
emlékek rögződtek, azokat becsületes nevükön nevezem, remélem
megbocsátják, ha esetleg kezükbe kerülnek ezek az oldalak, hogy nem kértem
hozzájárulásukat. Akivel kapcsolatban a legkisebb negatív megjegyzést
is teszem, kezdőbetűket használok és nem feltétlenül a valódit. Előfordul,
hogy a név egyáltalán nem jut eszembe, a teljes névtelenség tehát
csak ennek tudható be.
V.1. Partnerek és étkezések,
szállodák és éttermek
Eredeti tervemmel
ellentétben, hogy a bombayi kapcsolataimmal a most következő pontban
egy csokorban foglalkozom, most, ahogy hozzálátok, elvetettem: túlságosan
egyhangúvá válhatna. Megpróbálom a mese mozaikkockáivá tenni őket.
Ha sikerül, élvezetesebbé válhat az írásom, ha nem, visszatérek
eredeti elképzelésemhez.
Miért, miért nem, elsőként
Ajmera (Adzsméra) úr alakja ködlik fel emlékezetemben. Üzleti
szempontból nem tartozott a fontos kapcsolatok közé, a magyar csapágyexport
kizárólagos képviselőjeként azonban sűrűn megfordult a Kirendeltségen.
Az indiaiak között szokatlanul magas, szikár termetével érdekes
figura volt. Az ortodoxabb hinduk körébe tartozott, bár nem volt
teljesen merev a hagyományok őrzésében és az étkezési szokásokat
tekintve sem. Maga ugyan vegetáriánus volt, de emlékezetem szerint
halat és tojást fogyasztott. Többnyire panaszkodni járt be hozzám,
messziről lobogtatva valami Magyarországról érkezett papírt és aztán
megkért, közvetítsek, mert angolul úgy látszik nem értik meg őt.
Egy alkalommal különösen dühösen toppant be: telexet kapott, amelyben
egy 3 dollár körüli követelés átutalását sürgették otthonról. Rég
elismertem, mondta, de javasoltam, hogy a következő nagyobb számlával
együtt rendezzük, mert drágább a bankköltség, mint a követelés.
Erre ezek az ostoba telexükre többet költenek, mint amennyivel tartozom
nekik. Józan kereskedő elfogadja a javaslatom vagy leírja és nem költ
feleslegesen. - bosszankodott. Igaza volt, csitítgattam.
Ha komolyabb témát
akart megrágni, az importszabályozásban vagy adórendszerben beállott
változásoknak az üzletre gyakorolt hatását ismertetni, meghívott
reggelizni a Tadzs Mahal szálló reggeliző-éttermébe, kávézójába
(bár eszembe jutna a neve), ami mindig kellemes epizódot jelentett: egyrészt
Ajmera úr ilyenkor általában jókedvűen érkezett, mesélt valamit a
családjáról, tréfálkozva bosszankodott azon, hogy még mindig nincs
gyerekünk ("Na de Mr. Halmos, Indiából nem lehet gyerek nélkül távozni,
és egyébként is, mi lesz az utódlással?"), szidta a saját
politikusaikat, hogy milyen marhasággal nehezítik megint a kereskedők
életét. Másrészt a Tadzs Mahal-t nagyon szerettük Mártival.
A Tadzs Mahalt a szállodaiparosok
valamelyik világfóruma, egy folyóirat, amelyik a világ szállodáit évente
rangsorolta, akkoriban évekig a világ tíz legjobb szállodája között
tartotta számon. Szép volt, két épülettömbje közül a "régi"
Tadzsot valamikor a századforduló körül építették, az újat a
hatvanas években, de annak ellenére, hogy a régi tömb átriumos, belül
körfolyosós rendszerű alacsony épület, az új pedig huszonemeletes
modern toronyépület, mindkettő magában (elsősorban belül) hordozza
az indiai díszítőművészet, belsőépítészet ragyogó pompáját.
Amint belép a vendég vagy látogató az új épület halljába, egy másodpercre
biztos megáll, levegőt vesz, hogy magába szívja, megeméssze az eléje
tárulkozó nagyszerű látványt: tiszta fehér márvány minden, a falak
burkolata, a padló, a recepció pultja. Ezt a sugárzó szépséget csak
hangsúlyozzák a padló nagyrészét borító vastag vörös alaptónusú
szőnyeg, az arany alapon vörös kárpitozású karszékek, kanapék, az
aranyszínű falcsillárok és állólámpák, és a jobboldali, csak a kávézó
bejáratával megtört hatalmas falfelületen kialakított, növényi motívumokkal,
pávadíszekkel körülölelt falikút.
A homlokzat csupa üveg
fala és a teljes bejárati front fölé nyúló arany-üveg esőtető növelik
a fényhatást és a káprázatot, ha az ember a hallból visszanéz,
kitekint.
De nem a szépség az
egyetlen vonzerő. A Tadzs a nagyon vendégszerető országban is kitűnik
vendégszeretetével. Halk itt minden kiejtett szó, udvarias mosoly fogad
minden tekintetet, minden kérdést, ha étterembe lép az ember, vagy a
nyitott ajtóban álló díszes egyenruhás londiner mély meghajlása köszönti
vagy elegáns mélytónusú benáreszi szárit viselő hostess
fogadja, kíséri asztalhoz és tolja alája a széket. Amikor igen szép
hostess tette ezt először velem, teljesen zavarba jöttem, majdnem
elutasítottam az udvarias gesztust.
A szálló éttermei
minden igényt, a legkényesebb gurmand-ok vágyait is kielégítik. Választani
lehet kifejezetten indiai (Moghul Room) vagy modern európai (a legfelső,
22. emeleten csodálatos kilátást nyújtó, csupa üveg Rendez Vous) étterem
között, de a kínai konyha kedvelője kínai éttermet is talál a
Tadzsban. Az éttermek a konyhájukhoz igazodva dekoráltak: a Moghul Room
miniatúrákkal, fafaragásokkal díszes. A hangulatot indiai zene és
klasszikus szólótáncos bemutatója teszi teljessé. A Rendez Vous
berendezése modern és a zenét fiatal indiaiakból álló "band"
szolgáltatta akkoriban, amikor rendszeres vendégei voltunk a Tadzsnak. A
zenészek majdnem a delhi Sensation szintjén varázsoltak tánc-hangulatot
a teremben. Láthatólag élvezettel és nem kenyérkereső foglalkozásként
muzsikáltak.
Az ízekről itt csak
annyit, hogy a szakácsok igazi művészei lehetnek mesterségüknek. A három
konyha három világ, de a maga területén mindegyik a maximumot nyújtja:
az étlapok végtelennek tűnő ételválasztékot ajánlanak és minden
étel külön tanulmány. Talán a levesválaszték szegényes nekünk,
magyaroknak, mivel az indiai konyha nem ismeri a levest, a kínai utolsó
fogásként tálalná, ha nem térítené el a vendégek szokásvilága,
az indiai európai konyha pedig az angol-francia levesvilágra támaszkodva
többségében krémleveseket szolgál fel. Az édességek gazdag tárháza
se hagyott maradéktalanul lelkes hangulatot bennem: a keleti édességek
színesek, de gejlek, a nyugatiak nem vetekszenek a magyar cukrászok
gazdag, de visszafogott édesítésű készítményeivel. Nekem, aki
szereti az édességeket, de akinek kedvenc tortája a "Dobos", nehéz
volt a desszertek között igazán nyelvérevalót találnia.
Aki nem arisztokrata környezetben
nőtt fel és nem vett részt külföldi kiküldetése előtt legalább ötven
díszebéden vagy vacsorán, annak elmondok néhány apróságot, ami
hasznos lehet ahhoz, hogy ne jöjjön zavarba ünnepélyes étkezések
alkalmával. Nem lesz illemkódex, amit nyújtani akarok. Magam estem át
apró kellemetlenségeken, annak ellenére, hogy pedagógus-család
gyermekeként kisgyerekként is viselkednem kellett az asztalnál, ahol
nem kézzel-lábbal ettünk, tizenkét évesen pedig a második világháborút
követő mentőakció során belga nagykereskedő család gondozott fél
évig, akiknél az étkezés az elképzelhető legszigorúbb rendben
zajlott. Mégis: a gazdagok vagy előkelők és az államközi kapcsolatok
világa több meglepetést tartogatott.
Mivel is kezdjem?
Talán az asztalhoz lépés
és az ülésrend szigora, ami legtöbbször zavart. A legritkább esetben
történik a vendég fogadása az étterem asztalánál. Ha mégis, a vendéglátó
kutya kötelessége a meghívás időpontja előtt az asztalnál lenni, az
ülésrendet magában elrendezni és az érkező vendégeknek azonnal,
zavar nélkül helyet mutatni. Általában, lakásokban mindig, éttermekben
többnyire külön helyiségben fogadják a vendéget, ott kínáljak az
aperitifet és az étvágygerjesztő vagy hangulatkeltő harapnivalókat.
Ahhoz, hogy ezt a néha pár percet, keleten sokszor órákat jó
hangulatban tölthesse az ember, meg kell tanulni, bizony, egyszerűen be
kell biflázni az italok tudományát. Nem mindig kérdezik meg ugyan a
vendégtől, hogy mit kíván fogyasztani, különösen nagyobb programoknál,
nagy vendégseregnél egyszerűen körbehordják pincérek, felszolgálók
az italokat és a színük, meg a pohár formája alapján kell kitalálnia
a vendégnek, hogy mit válasszon, de ha megkérdezik, tudnia kell, mit kérhet.
Jó, ha ismer néhány whisky-márkát, brandy-típust, Martini (vermouth)-félét.
Ha igazán előkelő környezetben forog, nem árt ismernie, hogy a tényleg
jó whisky nem márkanév és nem is évjárat alapján ismerszik meg
(angoloktól tanultam), hanem attól, hogy "malted", azaz maláta-whisky
a "blended" (kevert) minőségekkel szemben. Minden maláta-whisky
neve Glen-nel kezdődik: pl. Glenfiddish és nem szabad szódavízzel
megszentségteleníteni, "on the rocks" (nagy jégkockákkal) vagy
tiszta vízzel hígítva kell fogyasztani. Ha brandyből választékot kínálnak,
nem elég kibökni, hogy "Napóleon", mert számtalan silány minőségű
brandyt napóleonosítanak a világon. Helyesebb 3-4 ismertebb gyártót
és azon belül pár minőséget ismerni. Ha ezekből nem tud adni a vendéglátó,
nyugodtan rá lehet bízni, adjon, amit tart. Vagy nem tudora a brandyknek
vagy valami különlegességet tartogat számunkra. Ha mégis több üveget
vonultat fel, a minőségjelzések alapján lehet választani, a csillagok
száma a "kitartás" éveit jelzi, a betűjelek (V.S.O.P.) a minimális
érlelési időszakra és a minőségre utalnak. Martini-féléknél
ismerni illik, hogy három színben kerülnek piacra: fehér, vörös és
(ritkán) rosé fajták léteznek, ezen belül száraz (dry) és édes (sweet)
minőségeket gyártanak. Különleges csoportjuk a "bitterek" (keserűk),
mint például a Martini Bitter, amelyeket többnyire cocktail-alapanyagként
használnak, magukban "on the rocks" vagy "long drink"-ként
(hosszú lére engedett ital) narancslével, esetleg szódával fogyasztják.
Én az aperitifek közül a Camparira adnám a szavazatom. Enyhén kesernyés
íze jól készíti fel, semlegesíti az ízlelőszerveket az ételek
fogyasztása előtt, ténylegesen is étvágygerjesztő és szódával
felengedve hűsít is. Meg egyszerű előadni is az óhajt: a
"Campari-soda" jelszó az egész világon ugyanazt jelenti. A
vermutoknál és a Camparinál jó határozottan megmondani, kíván-e az
ember citromot hozzá vagy sem.
Még két megjegyzés a
hosszúra nyúlt aperitif-tanmesémhez: Indiában soha, sehol sem kínáltak
cocktail-lel. A világ számos táján biztos, hogy megteszik. Tó tehát
bemagolni néhány közismertnek tudott cocktail-receptet, amelyet aztán
elég a nevén rendelni (de tudni is illik, mi fán terem, mert ha a házigazda
nem ismeri, könnyen csapdába eshetünk: felajánlja, hogy megkeveri, ha
diktáljuk a módját). Egy-két saját recept nagymértékben növelheti
a vendég ital-tekintélyét és népszerűségét. Ha pedig a whisky-k kínálgatása
során megemlítik a bourbon szócskát, nem francia királycsaládra kell
gondolni, hanem a Kanadában nagyon népszerű és egyébként érdekes
Bourbon Whisky-re. Nagyon ajánlom kipróbálni, meg lehet kedvelni. Közben
zavarba is jöttem, mert csak dereng, hogy a bourbonöket se szódával,
hanem tiszta vízzel eresztik fel.
Itt, az aperitifeknél
hozom szóba azt is, mennyire fontos, hogy a vendég tudja, lássa, az üres
pohártól (és egyéb eszköztől) hogyan szabadulhat meg. Szállodákban
és "előteres" házivendégségben a személyzet többnyire körbejár
és csak erre szolgáló tálcákon összeszedi a feleslegessé váló
eszközöket. Ha ez nem történik, nézzünk körül, hol található az
erre rendszeresített asztal. Ha nem sietünk az ital felhörpintésével,
könnyen felfedezhetjük a helyet. Ha ez se működik, tüntetően körülnézhetünk,
vegye észre magát a vendéglátó vagy személyzete. És csak ha a feltünés-akciónk
eredménytelen, akkor tegyük üres poharunkat az új körrel felszolgáló
tálcájára, a teli poharak mellé. Ha mi vagyunk a házigazdák, nagyon
ügyeljünk a "romeltakarítás" megszervezésére: a feszélyezetlen,
jó hangulat egyik kicsiny kellékéről van szó. És most
visszakanyarodok pár mondatra a helyfoglaláshoz. Azt hiszem, ma már szó
sincs a középkori szigorról, de néhány alapszabályt talán nem sértő
itt megemlíteni. A nagyon magas rangú vendégek és nagyszámú vendégsereg
esetén a szabályok ma is szigorúak: legjobb szakértőt megkérdezni
vagy legalább szakkönyvet konzultálni. Az egyik főszabály - elég
általánosan elterjedt hiedelmekkel szemben - hogy az asztalfőn a házigazda
és vele szemben a háziasszony foglalnak helyet. A fővendégeket a házigazdák
jobb keze felőli első szék illeti meg. A második főszabály, hogy férfi,
nő felváltva ültetendő. A harmadik pedig, hogy férj és feleség véletlenül
se kerülhetnek egymás mellé! (Elég nekik otthon.)
Vannak persze országok,
ahol minden borul, de akkor a helyi szokásokat kell jól ismerni. Ahogy a
volt szocialista táboron belül a Szovjetunióban és Bulgáriában autókban
a fővendéget erőnek erejével a jobb első ülésre ültették, ami
pedig a világ-etikett szerint a legutolsó hely, nagy területeken más
az ülésrendre elfogadott szokás is. Az arab országok többségében a
vendéglátó családjának nőtagjai nemhogy asztalhoz sem ülhetnek, de
meg se mutathatják magukat a vendégeknek. A csecseneknél ugyan percekre
megjelenhet a feleség, de nem ülhet le, az asztalfőre pedig, trónszékszerű
alkalmatosságot használva, a fővendéget ültetik. Más kérdés, hogy
ez az egyik legnagyobb farizeuskodás a világtörténelemben. Ugyanattól,
aki trónszéket tolt alám, más szituációban megtudtam, hogy a
csecsenek büszkék arra, ha egy idegent be tudnak csapni, és maximálisan
arra törekednek.
Mindennél fontosabb
szabály azonban, hogy ha az ember vendég, sohase siessen, a vendégrangsorban
deklarált vagy sejtett helyének megfelelő sorrendben és időpontban
igyekezzen az asztalhoz lépni. Nincs visszataszítóbb jelenség, mint
egy harmadrangú vállalat dagadt műszaki szakértője, aki a nagykövet
előtt érkezik az asztalhoz, illetve csak az, ha el is foglalja a helyét.
Ha valaki megfelelően értékeli (nem feltétlenül magát) a rangsorban
elfoglalt helyét, akkor és ott jelenik meg az asztalnál, ahol könnyen
megtalálja névtáblácskáját vagy ahol, esetleg a közelben fog neki
helyet mutatni a házigazda.
Amint elfoglalja a helyét
a vendég, rögtön éri egy-két meglepetés. Kettőt húzok elő az
engem ért meglepetések tárházából:
A nemsokára sorra kerülő
Oberoi Sheraton szálló egyik kínai éttermét javasolta Darshan Chadda
úr, a mindig vidám, élcelődésre kész üzletember valamelyik meghívása
alkalmából. Az ültetés ceremóniája ezúttal egyszerű volt két oknál
fogva is: talán hatan voltunk összesen, kedves kis feleségén kívül a
cseh kirendeltség második embere és felesége alkotta velünk a
csapatot; az asztal kerek volt (tökéletes demokrácia az étteremben!)
így csak arra kellett ügyelnie Chadda úrnak, hogy egy férfi, egy
idegen nő legyen a sorrend. A meglepetés sokrétű volt az asztal kerekségén
túl is. Magas székekre kellett felülnünk, mint a bárpultoknál. Kényelmetlen,
de mit lehet tenni? Az igazi meglepetést azonban az asztal közepe
okozta, amely tíz centinyire magasabb volt a szélső 25-30 cm-es sávnál
és forgatni lehetett. A teríték is szokatlanul egyszerűnek tűnt. Kis
szalmaalátéten szalvéta. Tányér, kés, villa, pohár sehol. Először
voltunk kínai étteremben, a meghívás eleve ezért szólt ide:
ismerkedjünk meg a kínai konyhával. Hamar átadtuk teljesen a vezényletet
Darshannak, mert a kezünkbe kapott étlapot nem igen értettük. Az ételek
megnevezése érthető volt ugyan, de hogy a megnevezés mit takar? Csak
találgatni tudtunk volna. Európai módra levessel kezdtünk, amit
eredeti kínai porcelán-csészében hoztak ki és rövid nyelű, vaskos
fejű porcelán-kanállal meregettük. Második fogásként nyolc-tíz ételt
vonultattak fel a forgó középső részre és mindenki onnan szedett az
üresen eléje tett tányérba. Mint megtudtuk, a kínai konyhának ez az
egyik titka: keveri az ízeket nemcsak az ételenként nagyon eltérő
zamatok kreálásával, hanem ezeknek az ételeknek a keverésével is.
Másfajta meglepetés,
amikor az ember elhelyezkedik az asztalnál, ölébe ejti a textil-szalvétát,
majd jobban megnézi a terítéket és elsápad a látványtól: a lapos-
és mélytányér körül garmadával sorakoznak az evőeszközök. Körült
mondok, mert a tányérok felett is sorakozik vagy három akármi. A pohár-sort
már észre se veszi az ember, mert feltűnés nélkül azt mérlegeli, hány
evőeszközt nem ismer és azokkal vajon mit és hogyan fog enni? És itt
- bocsánatot kérve azoktól, akiket untat vagy túlságosan kioktatónak
találják, amit mondok - ismertetek néhány alapszabályt, aminek az
ismerete és alkalmazása sok kellemetlen pillanattól mentheti meg az
embert, illetve amivel elérhető, hogy ne érezze magát feszélyezetten
vendégségben. Abból kell ugyanis kiindulni szerintem, hogy minden kultúrállamban
felnőtt embertől elvárható az étkezésekkel összefüggő néhány
elemi ismeret: hogy szürcsölés nélkül eszünk, hogy a kést és villát
folyamatosan együtt kell használni, hogy a szárnyasok combját kézzel
kell enni (jobb helyeken ezért fémfóliát tekernek a comb csontos végére,
így nem lesz nyakig zsíros a kéz), hogy a kenyeret tördeljük. Nem
sorolom tovább. Viszont egyikünk se járhatja be gyerekkorában az egész
világot, annak minden zugát, nem ismerkedhet meg a különleges ételek
végtelen sorával. Tehát: egyrészt annyit kell tudni, hogy az evőeszközöket
kívülről befelé kell igénybe venni és először el kell fogynia a kétoldalt
felsorakoztatott készletnek, aztán, a desszertekhez, sajthoz, gyümölcshöz
kell a tányér felett elhelyezett eszközöket használni. Ha ezt az
egyszerű szabályt követi az ember, nagy meglepetés csak akkor érheti,
ha a rendszer valami miatt felbomlik vagy rosszul terítettek, de ez már
a vendéglátó bűne. A második szabály, hogy ha nagyon úgy érezzük,
ismernünk illene az adott eszköz használatát vagy az adott étel
fogyasztásának módját, várjuk meg, hogy a házigazda vagy a nálunk
otthonosabban viselkedő vendég mit csinál és kövessük a példát. Ne
erőltessük azonban a két módszer egyikét sem, tapasztalatom és
vallom - gondolom a királyi udvarok kivételével - hogy jobb
nyugodtan, szemrebbenés nélkül kérdezni, mint hibát véteni, ügyetlenkedni
olyasvalamivel, ami először kerül a kezünkbe. Saját bőrömön
tanultam meg, amikor először kellett rákot bontanom, milyen pokolian
nehéz, ha nem értünk igazán hozzá. Másodszor már nem kísérleteztem,
a pincért kértem meg, tegye meg helyettem. Példám - meglepetésemre
- többen követték. Amikor másodszor rendeltem éti csigát és ezúttal,
az első alkalomtól eltérőleg a csigát házastul tálalták, nem is
bajlódtam sokat a csipeszszerű szerszámmal, amint az első csigával kínlódva
elbántam, intettem a pincérnek és vele szedettem ki a többit. Még előkelő
is a megoldás. Ezt a szabályomat igazolja az is, hogy az udvarias vendéglátók
a nemzeti furcsaságokat, illetve a nehezen kezelhető dolgokat, amint az
asztalra kerülnek, ismertetik. Ismertetik nemcsak azt, hogy milyen
csodabogarat tétetnek elénk, hanem azt is, hogyan kell megbirkózni
vele. Volt indiai vendéglátónk, aki nem restellt felállni a helyéről
és átsétálni az asztal túloldalára, hogy segítsen valamelyik hölgyvendégének.
Lépését nagy elismerés kísérte.
Bizonyára fárasztom már
a kedves olvasót az étkezések etikettjével. Igyekszem rövidre fogni a
mondandóm.
A legizgatóbb
egzotikus konyhával körülvéve is pihentetni kell időnként a gyomrot
és európai ételt rendelni a meghívások alkalmával is. Ilyenkor kézenfekvő
marhasültet kérni. Incselkedik az emberrel egyébként is a beefsteak,
amivel az ember sűrűn találkozik az európai étlapokon. Hazánkban
azonban csak a legjobb éttermekben kérdik meg, ami az egész világon
azonnal elhangzik a rendelést felvevő részéről: "Hogyan szereti
uram?" És a kérdést azonnal meg kell tudni válaszolni, ellenkező
esetben zavar támad. Három sütési "mélységet" különböztetnek
meg: az épphogy "megkapottra" (tender) sütést, ami angolos, véres
készítési módot jelent, közepesen (medium) vagy alaposan, jól (well
done) kisütve tálalást. Aki nem próbálta még az angolos beefsteak-et,
jobb, ha "well done"-nal kezdi, ami a magyar szokásoknak felel meg és
onnan közelít az angoloshoz, amit azért meg kell kóstolni, kiváló.
Nem tudom, az olvasó
szereti-e a halételeket? Ha évekre külföldre települ, különösen,
ha olyan országba, amelynek tengerpartja van, jól teszi, ha "készül"
a halakkal való ismerkedésre. Ez a világ ugyanis egyrészt úton-útfélen
tolakodni fog az életébe, másrészt annyira izgatóan jó, rendkívüli
ízekkel, zamatokkal ajándékozza meg, ha elfogadja a tolakodást, hogy
nagy bűn lenne ellenállni. Indiában szinte minden vendégeskedés
alkalmával fogyasztottam halat vagy rákot, ha másként nem, ráksaláta
formájában. Az ott lobszterként (amerikai homár) ismert homárhoz
hasonló csemege kevés van a földön, akár indiai, akár amerikai
eredetű az áldozat. A halak szinte kizárólag tengeriek, készítési módjuk
ezerféle és a gerincről különösebb gond nélkül, gyorsan lefejthetők
(filézhetők), szálkamentesen fogyaszthatók. Módosítom a javaslatom:
rövid turistaútra készülők is tanulmányozzák a halak, rákok világát,
sok örömben lehet részük.
Az indiai gasztronómiai
tanulmányok nem feledkezhetnek meg a gyümölcsökről sem. Mi sokat
mulasztottunk ezen a téren és utólag nagyon sajnálom. Valahogy a gyümölcskereskedők
se kínálják eléggé a különleges helyi, trópusi gyümölcsöket az
európaiaknak, nyilván megszokták, hogy azokat csupán a narancs,
mandarin, banán és a nem trópusi gyümölcsök érdeklik. Bombayban
hamar megismerkedtünk a mangóval. Tudtuk, hogy ez az egyik legjobb gyümölcs
Indiában és talán az egész világon, kerestük is, majd az első
szabadságra utazásunk előtti hónapokban, április-májusban az üzletfeleink
elárasztottak vele. Kiderült, hogy India-szerte szokás a főszezon
alatt mangó-kosarak ajándékozása a kedves ismerősöknek, akik közé
sorolódnak természetesen az érdek-ismerősök is. Szépen megformált,
virágokkal, színes selyempapír-csíkokkal ékesített vékányi
kosarakban mosolyogtak ránk a kipirult arcú, zöldből sárgába és rózsaszínbe
érő öklömnyi, sőt nagyobb Alfonso-mangók. A Bombaytól délre található
mangó-ligetekben terem a közismerten és vitathatatlanul legjobb mangó.
Miért, miért nem, Alfonsonak hívják ezt a fajtát. Alfonzó művész
úr tudott-e róla, megkóstolta-e ezt a rendkívül zamatos, lédús gyümölcsöt,
amit feleségem minden másnál jobban szeretett és amitől - nagy bánatára
- viszketegséggel járó kiütéseket kapott. Allergiás volt éppen
erre a finomságra!
Egyik hazautunk során
Zürichben meglátogattuk a gyümölcs-virág piacot. Látva, mi minden
kapható, ami távoli világrészekből származik, mondom Mártinak: ha
mangót is lehet kapni (a szezon már elmúlt}, akkor győzött a
kapitalizmus. Lehetett, éspedig gyönyörű Alfonsot.
Hamar megbarátkoztunk
a kókuszdió tejével is. Az utcai árusoktól sokáig nem mertünk vásárolni,
túlságosan tisztátalannak tűnt az egész művelet, ahogy a járdán
felhalmozott kupac tetejéről levett kókuszt megpaskolták, mint mi a
dinnyét, majd homorúan görbe, éles késükkel néhány csapással
megskalpolták. Az indiai járókelők többnyire úgy itták ki belőle
az áttetsző, inkább vízhez, mint tejhez hasonló folyadékot, hogy
kehelyként magát a kókuszt használták. Mi először a klubban, pohárba
töltve kóstoltuk meg és nem igen értettük, mit szeretnek ezen a
megmagyarázhatatlan kókusz-zamatú folyadékon az indiaiak. Lassan jöttünk
rá, hagy magából a kókuszból, szívószállal fogyasztva sokkal
kellemesebb és hűsítő hatása szinte utolérhetetlen. Ha az angolok
szerették volna, biztosan nem a whiskyre épül a gyarmatbirodalmuk. Később
szinte mindennapos italunkká vált, a klubban mosolyogva hozta a felszolgáló,
alig helyeztük magunkat kényelembe. Otthon csak azért nem vezettük be,
mert a kés kezelése, bizony, szakértelmet kívánt, könnyen
lecsaphatta vele az ujját, aki elügyetlenkedte a csapások valamelyikét.
Jóval később, talán
az Ajmera úrral elköltött egyik reggelin ajánlotta az öregúr, talán
új tündérünk, Rozi teremtette az asztalra valamelyik gyomorfájós
vacsorámnál a papaya-t. A kisebb tök méretű és narancssárga belű
gyümölcs íze önmagában se rossz, de citrommal jól megöntözve (egy
teljes citrom nyugodtan ráfacsarható a félbevágott papaya-ra, általában
fél papaya-t tálalnak) különleges zamattal lepi meg az embert. Reggeli
előtt kellemesen indítja be a testnedvek működését, Rozi és Ágnes
azonban főként vacsorára ajánlották, napzáró étekként. Úgy igazi
gyógyszer minden gyomorbántalomra - állították.
Na, aztán amikor hónapokig
súlyos gyomor-béltraktus gyulladással kínlódtam, megjelent az
asztalon egy újabb csodaszer, a jack-fruit, a nagy Országh szótár
szerint a kenyérfa gyümölcse. Krisztus biztos nem ebből varázsolta a
mannát, mert pokolian büdös volt a gyógyszer minőségében
felvonultatott gyümölcs. Mintha három kvarglit beledörzsöltek volna két
pár, három hónapja nem mosott, nyáron használt sportzokniba. Vagy talán
a görény bocsáthat ki hasonló bűzsugarat magából. A gyors gyógyulásért
azonban minden áldozatra kész vagyok, így a kenyérfa-gumót is
megettem. Istenemre mondom, finom volt. A hosszúkás tökre hasonló
dzsekfrút szaftos, fehéres belsejét befogott orral kikanalazva mennyei
ízeket élvezhettem. Mint a kvarglinál: a bűzös szagok kiváló
zamatokat rejtegetnek a bátortalanoktól.
Ma már Magyarországon
is kapható a gránátalma. Akkor Indiában csak a nevéről tudtuk, hogy
ismernünk illene. Ritkán éltünk vele, mert kacifántosnak találtuk a
felbontását, a kikanalazását, a sok magot. Pedig kesernyés-savanykás
leve megéri a fáradságot.
Két gyümölcsöt
magyar kiejtése szerint nevezek meg, nem emlékezve a helyi (nyilván
angol átíráson alapuló) helyesírásra. A licsivel (lichy?) kínai étteremben
találkoztunk először, befőttként tálalták. Maga a gyümölcsbél is
furcsa volt, mert alig érzékelhetőn rózsaszínes árnyalatú medúzatestecskék
takarták a majdnem szilvamag méretű fekete magot. Az illata pedig átható,
akár bódítónak is mondható virágillat. Az első próbálkozások
alkalmával zavart ez az illat, elnyomta az édes zamatot és olyan érzésem
volt, mintha egy csokor tubarózsát legeltem volna. Idővel aztán
megszoktuk és megszerettük. 'Természetes állapotában is sokat
fogyasztottuk. A remegő, áttetsző medúza-testet recés, barna, kemény
héj fedte, amit könnyedén le lehetett róla fejteni. Kiderült az is,
hogy kínai eredetű, Indiában is a kínai határvidéken termelik.
A kisebb almához
hasonló méretű csikuról ma sem tudom pontosan, mi? Az indiai magyarázatok
arra utaltak, hogy az édes-burgonyáról van szó. Valószínű nem az. Vékony,
zöldes-barna héja zöldes belsőt és három-négy fekete szemet takar.
Édeskés íze kellemes. A gyümölcsöt kettévágva egyszerűen ki
szoktuk kanalazni a húsát.
És végül - a gyümölcsökről
szólva - pár szót az avokádóról (avokádó-körte, az avokádófa
vagy másként agátafa termése), amihez egyszer volt szerencsénk, a
Tata-család egyik oldalágának a búcsúvacsoráján, amit a főnökömék
és a mi tiszteletünkre adtak. Az ökölnél kisebb méretű, a mangóhoz
hasonló gyümölcs kimagozott húsába shrimp (apró rák) alapú salátát
tettek és alapos magyarázattal kísérve tálalták. A magyarázat
foglalkozott magával a gyümölccsel, annak tulajdonságaival, azzal,
hogy az Ibériai félszigeten kívül kizárólag a Dekkán-fennsíkon
termelik és hogy erre az alkalomra különgéppel hozatták Hyderabadból.
Maga a gyümölcs enyhén fanyarkásnak tűnt és nem tett volna különösebb
hatást rám, de a ráksalátával együtt fogyasztva remek fogásnak
bizonyult. A rák tenger-bukéja az avokádó napsugár illatával ötvöződve
pazar élvezetet nyújtott. Igaz, ehhez az érzéshez hozzásegíthetett a
tudat, hogy a világ valószínűleg legdrágább fogását fogyasztjuk.
Nem tudom abbahagyni:
meg kell emlékeznem az étkezés közben és után fogyasztott italokról.
Kintlétünk alatt az import-szabályozás nehezítette a komoly választék
kialakítását még a szállodákban és éttermekben is. Bombayba érkezésünk
előtt röviddel szűnt meg az alkoholtilalom Maharashtra államban.
Nevetgélve mesélték indiai partnereink, hogy ezért nyilvános helyen
konyakra és whiskyre korlátozódott az alkoholfogyasztás. Ahol ismerték
a vendéget, kacsintás kíséretében teát rendeltek, amit értve a pincér
teáscsészében tea-színű alkoholos italt hozott ki. Ez is hozzájárulhatott
ahhoz, hogy az egyébként is korlátozott választékú angol ital-ízlésen
nevelkedett indiai gazdagok ritkán ajánlottak borokat. A jobb éttermekben
és az igazán magas szintet képviselő vendéglátók házában azonban
mindig tudtak ajánlani, francia vagy olasz, néha német borokat.
Pontosan tudják az ilyen házigazdák, hogy mihez mit kell ajánlaniuk, mégis
udvariasan megkérdezik a vendégtől, mit részesítene előnyben a választékból.
És ilyenkor is, nemcsak házigazdaként tudni illik, mihez illik száraz
(dry), félszáraz (semidry; ritkán semisweet), édes (sweet) bor, mihez
ajánlott a fehér, mihez a vörös, mikor lehet rosé a választás. Házigazdaként
azt is tudni kell, hogy a fehér borokat hűteni kell, mégpedig minél szárazabb,
annál hidegebbre, a vörös borokat viszont szobahőmérsékleten tartják.
Más pohárban szolgálják fel a fehér, másban a vörös bort.
Kénytelen vagyok
befejezni a témát a záróitalokkal. Likőröket kínálnak és három közül
lehet többnyíre választani Indiában: Cointreau, Drambui és Bailey a járatosak.
Bármelyik rendkívül kellemes, a Bailey cégnév mögött több likőr
rejtőzködik. Érdemes otthon is tartani őket, ha megteheti, kedves
olvasó.
Nagy gasztronómiai
csavargásaim közben három adósságom is támadt. Otthagytam Ajmera
urat, akiről annyit feltétlenül el szeretnék még mondani, hogy a fülén
ékes szőrzetek díszelegtek. Nagy fürt lógott ki a dobhártya-csatornából
is, de a fülkagyló szélén se bántotta a gazdagon burjánzó szőrszálakat.
Rendkívül furcsállottam, nem tudtam összeegyeztetni Ajmera úr
"mintha skatulyából húzták volna ki" megjelenésével, de hát
ilyesmi okát lehetetlen megkérdezni a viselőjétől.
Kiderült, Indiában az a hiedelem, hogy a fülön nőtt szőrzet arányos
a koponya szürkeállomány-tartalmával. Magyarul: ha valakinek bozontos
szőrzet nő a fülén, az okos, sőt bölcs ember. Hiedelemnek szép, de
találkoztam kintlétünk alatt bozontos fülszőrzettel rendelkező
szuper-ostoba emberpéldánnyal is.
Második adósságom a
Chadda család, akiket megemlítettem, majd gyorsan elfeledkeztem róluk.
Az örök jókedvük mellett feltétlenül érdemes velük tölteni pár
percet egyéb okokból is. Chaddáék voltak az angol nyelv kapocs-szerepének
illusztrátorai. Férj és feleség nem értette, vagy nem értette tökéletesen
egymást egyikük anyanyelvén sem. A férj Északnyugat-Indiából származott,
a felség valahonnan Közép-Indiából, mindketten angolul folytatták
tanulmányaikat, így egyszerűbb volt angolul csevegniük, mint jól
megtanulni a másik nyelvét. Két virgonc gyermekük ennélfogva három
nyelven karattyolt kisded-korától fogva. Azt hiszem, az ő korosztályukban
ritka szerelmi házasság áldozatai voltak. Chadda úr meghívásai többnyire
az Oberoi Sheratonba szóltak, a szálló egyik hostesse ugyanis
unokatestvére volt (vagy annak mondta). Művem első kötetében áradoztam
már a II. Ázsiai Nemzetközi Vásár magyar pavilonjának hosztesszéről.
Az Oberoi szállónak se kellett szégyenkeznie a Chadda-rokon hostess
miatt, egyszerűen gyönyörű volt a hölgy. Akkoriban, a 70-es években
az Air India főhostesse, nyilván nem annyira esze, mint szépsége miatt
minden plakáton és más reklámcélú kiadványon szerepelt. Hárman lényegében
azonos szépség-szintet képviseltek. Az olasz filmcsillagok elbújhatnak.
A szentképek angyal-ábrázolásai semmi hozzájuk képest. Negyediknek
ide sorolnék egy arab szépséget, akit villanásnyira láttam Bejrútban
valamikor az önpusztító belháború kezdete előtti hónapokban, de
most Indiáról regélek. Kevés a szép nő Indiában, de aki az, az
nagyon szép. Gyönyörű. Így tehát érthető Darshan vonzódása az
Oberoihoz. Mielőtt azonban az Oberoiról, az üzleti kapcsolattartás és
-építés másik bombayi fellegváráról mesélnék, megemlítem, hogy
Chaddáékkal annyira jóban voltunk, hogy a lakásukra is többször meghívtak,
ha másért nem, hogy ott igyuk meg az aperitifet, hangoljuk magunkat a
vacsorához. Náluk is tapasztaltuk, hogy a lakáskultúrával és a higiéniai
rendszabályokkal bajok vannak a modernebb, tehetősebb hinduknál is. (Nem
véletlenül mondok hindut indiai helyett). A lakás berendezése tele
volt zavaró giccsel és az étkezés eszközei nem váltottak ki tökéletes
bizalmat.
Harmadik adósságom az
Oberoi szálló. Oberoi Sheratonnak csak az útikönyvek és ismertetők
mondják, a kettős névből ezúttal az Oberoi a fontosabb. Pedig általában
nem a tulajdonos-lánc neve kerül ki győztesen a párviadalból, hanem a
világhírű Sheraton cég neve, amelyik ezúttal minden bizonnyal a
franchise-gazda. Az Oberoi család azonban Indiában annyira ismert és
annyira büszkék a szállodáikra, hogy a Sheraton beszélgetések vagy
meghívások alkalmával elsikkad.
Magyarországon is
ismert a név: ez a családi alapokon nyugvó cég tárgyalt a
Gresham-palota megvételéről. Ki tudja, miért szakadtak meg ezek a tárgyalások?
Mindenesetre én nagyon sajnálom, hogy nem jelent meg a szerintem -
egy-két kivételtől eltekintve - még mindig gyenge szálloda-palettánkon
egy igazi, húsból-vérből való Oberoi. Talán sikerül ecsetelnem,
hogy miért! Az Oberoi nem tudta teljes mértékben felvenni a versenyt a
Tadzs-dzsal, talán mert a régi Tadzs még az angol időkben épült és
a patina Indiában is patina. Emellett az első számúnak számító
indiai tőkés családnak, a Tatának a Tadzs-dzsal összeforrt neve is
emelt a szálló dicsfényén. Az Oberoi azonban minden szempontból a
Tadzs ikertestvérének volt tekinthető.
A két szálloda nem
esett távol egymástól és az Oberoi az új Tadzshoz hasonló toronyépület,
csak tizenvalahány szinttel magasabb és a Tadzsnál jobban "csupa üveg"-konstrukció.
A bejárati csarnok 5-6 szintes tömbje szerves egységet alkot a toronyépülettel
és minden porcikája tartogat valami meglepetést.
A hall - és talán
az egész szálló - művészi, belsőépítészeti megformálása kevésbé
"eltalált", mint a Tadzsé, kissé sok benne a csillogás, ami halványan
giccsessé teszi az összbenyomást. Maga a hall legalább két szintet nyúlik
a magasba, onnan pedig fényzuhatagokként esnek alá a mennyezetről mélyen
lenyúló függöny-csillárok. A napsugár-védő teli üvegfalak az
utcafronton még a száraz időszakok tomboló napfényét is megtörik,
az üvegfal tört sárgás-zöldes háttérvilágítással árasztja el a
teret. Fantasztikus trópusi virágok alkotnak szinte kertet az üvegfal mögött,
a süppedő kanapék, fotelek között, mégis úgy, hogy a várakozó
vendég egyetlen pillanatra se érzi zavarónak jelenlétüket. Az indiai
dísztárgyak, faldíszek, főként fafaragások és bronztárgyak olyan
mennyiségben és méretben jelennek meg a hallban, éttermekben és átjárókban,
hogy az ember nehezen szokja meg ezt a kincsgazdagságot. Művészeik valószínűleg
pontosan tudták, hol a határ, de amit ott lát a vendég, az valóban a jó ízlés, a művészi összhang határa. Csodálatos.
A hall fölött - emlékezetem
szerint - két szintet foglalnak el a régiségkereskedők, ékszerészek,
könyvesboltok, a keleti selymek butikjai. A Shopping Arcade. Ja, és a
borbély-fodrászüzletek! Ide jártam-e vagy a Tadzsba, teljesen mindegy:
pár mondatot feltétlenül megérdemel az indiai előkelő szállodák
borbélyüzlete. Minden süpped, puha. Nagyon kellemes, halk muzsika szól,
mint a liftekben. Természetesen időpontot kell kérni. A vendég belép,
bejelentkezik a csinos hostess-nél, aki a kényelmes váróban elegáns
pult mögött ül, és szinte szertartásosan viszonozza a köszönést. Többnyire
azonnal bevezeti a vendéget a mesterekhez, ha nem tudja, kötelezően és
nagyon udvariasan elnézést kér. A mester az ajtóban fogadja páciensét
(!), a forgószékhez vezeti, aláigazítja az ülőpárnát, fejéhez állítja
a fejtámaszt, tisztázza a teendőket és friss, fertőtlenített
"szerszámkészletet" bont (!). Itt patyolattiszta a nyakba akasztott
kendő, a fésű, olló, borotva és a hajnyíró gép. A keze alatt lévő
fejet leheletfinom mozdulatokkal, mikro-nyomásokkal igazgatja. Az igazi
meglepetés akkor éri az embert, amikor azt hiszi, a mester elkészült
parádés munkájával, vége az udvariasság-bemutatónak. Ekkor ugyanis
a borbély - aki egyébként keletiesen színes, de elegáns egyenruhában
végzi munkáját - keményen nekiesik páciensének és kérés, kérdés
nélkül olyan fej-nyak-váll-karok masszázst ad, amihez foghatóban
itthon csak gyógyintézményekben vagy edzőtermekben részesülhet az
ember. Mesterien csinálják, meg kell hagyni, a fejem búbjától a
kisujjamig megtaláltak minden kis izomrostot és meggyúrták úgy, hogy
utána percekig csak sajgást éreztem. Néhány óra múlva viszont a hatás
fenomenális volt: mintha újjászülettem volna, mintha sohasem éreztem
volna fizikai fáradtságot. Indiában megmaradt valami a valaha Európában
is ismert szokásból: a borbélyok orvosok is voltak, eret vágtak, piócát
raktak fel, talán meg is masszírozták azokat, akiket megszabadítottak
hajzatuktól.
Mindezek felett, az ötödik
szinten helyezkedett el az uszoda és testedző-szalon, majd a tetőn egy
kert. Igen, először én se hittem a szememnek, amikor első fogadásaink
valamelyikét keresve ide irányítottak bennünket. Belép, illetve itt
kilép az ember a tetőtérre, egy alulról, a tető korlátfalairól és
középmagasságból, két méter körüli kandeláberekről megvilágított
trópusi parkba, a puha gyepre, a fogadósorral leparolázik, továbblép,
pincér tálcáról kínálja a whiskyt, fityfenét, a tompa fényből előbukkannak
a (már) ismerős arcok. Az ámulattól legszívesebben leülne és bámulna
az ember. És gyönyörű kilátás nyílik ebből a magasságból is a városra,
a csillogó fényekre, a tenger tükröző, sziporkázó villanásaira.
A szálloda általunk
legsűrűbben látogatott pontja a polinéz étterem volt: egy kis Polinézia
odavarázsolva Bombay középpontjába. A pálmalevél-sátrat utánzó
alacsony álmennyezet alatt egyszerű nádfonatú bútorzat, pazar növényzet
és gazdagon megterített büféasztal. Sok varázslatos büféasztalt
sikerült már megcsodálnom, csak Damaszkuszban két emlékezetes élmény
fűződik hozzá. Az egyik - és életemben az első - a Metalimpex szíriai
képviselőjének házában tálaltatott, aki keresztény szír (máig büszkén
vallják annak magukat) családja élén látta vendégül a magyar
pavilon teljes személyzetét. A másikat egy Szíriából Kuvaitba átmenekült
volt magas rangú tiszt pár szava varázsolta elénk Damaszkusz egyik
legelegánsabb éttermének kerthelyiségében. De ezekről talán majd másutt
szólok. Most visszatérünk Bombayba, a polinéz étterembe, ahol a
gasztronómiai élvezetek újabb paradicsoma tárulkozott elénk. Rendkívül
gazdag választék mellett különösen ízletes hal- és rákféleségek
között lehetett válogatni. Ami pedig a záróakkordokat illeti: a trópusi
gyümölcsök "kifolytak" a tálakból, kosárkákból, mellettük kókusz-készítmények,
apró esernyőkkel díszített fagylalt-kelyhek (itt találkoztam először
ezekkel az ügyes kis díszesernyőkkel) csábították a jóllakott vendéget
újabb élvezetekre.
Rendkívül kellemes,
nyugalmat, békét sugárzó reggeliző-kávézó étterem is felsejlik előttem.
Nem annyira ebben a minőségében emlékezetes, hanem mivel itt költöttünk
el közös reggelit indiai kapcsolatommal, Suntook úrral és annak
lengyel barátjával. A lengyel úr hónapokat töltött a Vörös Khmerek
alól épphogy felszabadult Kambodzsában és jó órahosszat mesélt az
ott tapasztalt szörnyűségekről. Hihetetlen volt, amit tőle
megtudtunk. Indiai partneremnek voltak halvány ismeretei a történtekről,
nekem - annak ellenére, hogy napi több lapot emésztettem - semmi.
Nem is tudtam, hová tegyem a többmillió ember indokolatlan, ésszel
felfoghatatlan, barbár módszerességgel és kegyetlenséggel végrehajtott
kiirtásáról szóló híreket. A tömegmészárlást, aminek egyetlen
indítéka az elviselhetetlenül ostoba sztálini ellenségképet majdnem
a végtelenségig tágító ultrakommunista teória és amelynek végrehajtása
minden képzeletet felülmúló barbarizmussal történt. Gyerekkori élményeim
közé tartoznak az angol-amerikai felszabadítóknak a náci haláltáborokról
készült filmjei, amelyeket közvetlenül a háború után még vetítettek
Magyarországon, egyetemistaként hallgattam végig három órás, váltott
"lovakkal" történt felolvasást a sztálini borzalmakról a leplet
lerántó híres-hírhedt hruscsovi titkos beszámoló komszomolisták részére
rövidített-puhított változatát. A lengyellel történt találkozó előtt
röviddel fejeztem be a 'Szolzsenyicin 'Gulag'-át' és mondtam, nagyon
halkan és csak magamnak, hogy ha ennek tizede igaz, ez a rendszer végtelenül
aljas és napjai meg vannak számlálva. És ekkor kaptam a friss hírt
erről a kambodzsai gyalázatról, amely arányaiban és módszereiben túltett
mind a fasizmus, mind a kommunizmus szörnyűségein. Édes istenem, én
naiv ember, akkor még, éppen a hruscsovi lépés miatt, hittem a
szocializmus megvalósíthatóságában, megújíthatóságában. A
lengyel beszámolója volt az első olyan pofon, amelyiket követően rányílt
a szemem két vitathatatlan tényre: arra, hogy ahol kommunisták kerülnek
hatalomra, ott előbb-utóbb megindul a vérontás, enyhébb változataiban
a frakciók, pártcsoportok egymás-irtása és a gazdasági élet hanyatlása,
sokszor egyszerűen összeomlása, Afrikában kivétel nélkül az éhhalál-kísértet
megjelenésével együtt és arra, hogy a diktatúrák, még ha néhol
jelentős gazdasági fellendülést hoznak is, szörnyeket nevelnek és börtön-életet
hoznak a lakosságnak. Mivel a kommunista hatalmak egyben diktatúrák is,
a diktatúrák legterméketlenebb, legkevésbé elviselhető fajtái.
Persze, ehhez a végső következtetéshez évek múlva jutottam csak el.
Pedig - állítólag - nem tartozom az ostobák közé. Ahogy öregszem,
mind többet töröm a fejem ezen a tényen: hogy lehet, hogy az egyenlőség,
szociális biztonság szép, emberi elvei hosszú évekig tudták késleltetni
bennem az alapvetően gyilkos-gazember rendszer teljes és végleges elvetését?
Talán éppen az indiai kapitalizmus szörnyetege? Kalkuttáról szóló kötetemben
szólok majd erről is.
|
|