Vissza a kezdőlapra...

 


I.25. A hindu Újév: Diváli

Mielőtt elhagytam volna Indiát, ünnepelhettem a hinduk Újévét. Hogy pontosan melyik napra esett, nem emlékszem, ugyanúgy vándorol ez a dátum, mint a mohamedán ünnepek. Lehetséges, hogy az agrai kirándulás napja volt. Papok, csillagászok állapítják meg és az egyszerű halandó a hivatalos naptár megjelenésével értesül róla. Meghívást kaptunk ezúttal is a kirendeltségiektől azzal az ukázzal vagy talán csak jótanáccsal, hogy vásároljunk mi is tűzijáték-eszközöket: durrancsokat-puffancsokat, rakétákat. Ez ugyanis az ünneplés lényege: már akkor több, mint nyolcszázmillió ember, 90%-ban a nyomorúságig szegény egész évben erre az alkalomra kuporgat. Összevakart pénzecskéjüket elviszik a legközelebbi piacra, konvertálják robbanószerekre és a Diváli éjszakáján boldogan, ugrándozva, kurjongatva, a gazdagabbak partikon, kertjeikben, iszogatás mellett eldurrogtatják. Legvadabbul Delhiben folyik ez a játék. Látványnak csodálatos, 100 gellérthegyi tűzijátékon túltesz nemcsak pazarul színes villogásával, hanem időtartamával is: elkezdődik koradélután és másnap délelőtt még el-elsziszeg az ember füle mellett a késői mulatozók rakétája, el-eldurran egy-egy petárda. Hanem aztán elviselhetetlen a hangerő, különösen az éjszaka közepén. Vannak a fülre, hallásra veszélyes hangerejű petárdák. Egyet majdnem eldurrantottam a lakásban, mire rámrohantak és kituszkoltak a lépcsőházba. Ott elhelyeztem a negyed köbdecinyi kocka-ágyútölteléket, meggyújtottam a zsinórját és lerohantam a lépcsőn. Egy szinttel lejjebb ért el a durranás. Akkorát szólt, hogy másnap este még csengett a fülem. Olyan mennyiségű robbanóanyagot puffogtatnak el Delhiben, hogy este 10-re már tömény füstfelhőben úszik a város. Reggelre három méterre se lehet látni. Hogy az ottani csecsemők hogy viselik el, rejtély számomra, Bombayban született lányom az ottani gyermeteg változatban előadott Diváli hatására hónapokig felriadt és sírt minden éjszaka. De hát......így mulat egy indiai szegény.


I.26. A kíváncsi tömeg

A megnyitó ünnepség másnapján kinyíltak a Vásár kapui. A félkész pavilonokban kisöpörték a hulladékot, a maradványokat, az összekötő utakról és a pavilonok környékéről elhordták a szemetet, törmeléket és jöhettek a látogatók.

Elég széleskörű tapasztalatom volt már egyes országok lakosainak vásárlátogatási szokásairól. A magyar látogatottságnak két-háromszorosa az orosz kiállításoké, tízszerese az arab országokban. Indiáról azt hallottuk, hogy zsúfoltság várható, de az arab érdeklődésnél valamivel kisebbre számíthatunk. Magunk is úgy okoskodtunk, hogy a nagy távolságok miatt - az üzletemberek és tehetősebbek kivételével - csak a Delhiben és közvetlen környékén élők tudják majd látogatni a Vásárt, ami nem jelenthet túlzott nyomást, lévén, hogy hat hétig lesz nyitva. Mindjárt az első nap rácáfolt erre. Amint befejeződött a protokolláris program, megindult a tömeg. Amilyen széles volt a járófelület, olyan szélességben hömpölygött az áradat. A többségében épphogy felöltözött emberek, gyereket a csípőjükön cipelő asszonyok mentek, mentek, nem kérdeztek semmit, nem lehetett tudni, merre néznek, mi érdekli őket, csak mentek, mentek. Legnagyobb bánatomra kedves szülöttemre, a gyerekrajz-kiállításunkra nem áldoztak semmivel se több figyelmet, mint a gépekre, makettekre, a számukra semmit se mondó tablókra. A két tablósor között megállni se nagyon tudtak volna, de szemmelláthatólag nem is fogták meg őket a rajzok. Az, hogy Indiában hónapokkal előbb rendeztek egy világkiállítást gyerekrajzokból és azon az indiai gyerekek ragyogóan szerepeltek, a tömegeket nem érintette.


I.27. Good-bye India! - vissza fogok térni

Eljött a várva várt nap. Átadtam tennivalóimat az egy héttel a tervezettnél előbb kiérkezett váltótársamnak, annak rendje és módja szerint elbúcsúztam a Nagykövetségtől, a Kirendeltségtől, a Vásárigazgatóságtól, búcsút intettem a pavilonnak, eltettem No1 igazolványom, összecsomagoltam és: irány a reptér, irány haza.

Alig vártam, hogy elfoglalhassam a helyem a gépen, türelmetlenül figyeltem, hogyan gördül ki a gép a kifutópályára, pattanásig feszült idegekkel hajszoltam volna a gépet: fel, fel, hagyjuk itt ezt a zűrzavaros, pokoli világot.

A hajtóművek felpörögtek, egy perc, pár másodperc és a farkára ül, emelkedünk, emelkedünk, nincs felhő-áttörés, csak lassan sötétedik az ég, na, hála istennek: pá, India.

Kényelmesen elnyújtóztam, kinyújtottam a lábamat, éreztem, hogy lágyulnak el az izmaim, hogy engednek feszültségükből az idegeim.

Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába, mintha hívna vissza ez a színes, pokolian szegény és elviselhetetlenül nyüzsgő, de gyönyörű világ. Kerestem az ablakban Delhit, de már csak elmosódott szürke világ, foltok, csíkok jelentették Indiát, sokak álmát, kevesek kincsét. Nem találtam, de tudtam, viszont fogom látni.

Good-bye, India, örülök, hogy nem eresztesz, vissza fogok térni.