Sextus hic et decimus vitae mihi ducitur annus,
    Si nato verum tradidit ipsa parens,
Septimus accedet, cum flava cucurrerit aestas,
    Mitior et Phoebum devehet Erigone.
Iam mihi vox gravior, iam pubes ingvina circum
    Serpit, et in venerem mentula saepe tumet.
Ignea iam visa vibrantur corda puella,
    Iam mihi per somnum lintea saepe madent.
Eminus hinc igitur moneo, liberte, recedas,
    Quem puero comitem cura paterna dedit.
Cedat et hircoso trux cum tutore magister,
    Nec iuris quisquam me vetet esse mei.
Hac nucibus, teneris hac luce renuntio bullis,
    Hac decus Ausoniae sumo virile togae.

Hogyha anyám helyesen számolja: ez itt, ez az évem
    épp a tizenhatodik életem éveiből.
Majd, amikor szőkén tovaszáll ismét a meleg nyár,
    s gyöngül a nap, beköszönt már a tizenhetedik.
Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik
    lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok - tűz önt el, reszket bennem a lélek,
    s gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt.
Házitanítóm, hagyj hát békén, menj az utamból,
    csak suta kiskölykét bízta reád az apám.
Hagyjon a morc mester meg a bakszagu gyám is ezentúl,
    senki se tiltsa, amit tenni megenged a jog.
Mától sutba a gyermeki gönc a csicsás fityegőkkel,
    mától díszes olasz férfiruhát viselek.

Quod mihi divino tu saepius ore solebas
    Dicere, nunc, Michael, exitus ecce probat.
Haesimus, et totis concepimus ossibus ignem.
    Concidit et tandem spiritus ille meus.
Cum te dementem dementia nostra vocabat,
    Cum mox ridendo tu mihi risus eras.
Quare in amore rudi, doctissimus ipse, sodali,
    Consilium, quaeso, confer et auxilium.

Lám, amit isteni szád megjósolt, drága Mihályom,
    s emlegetett folyton: rendre beteljesedett.
Megzavarodtam, tűz ég testem minden izében.
    Végül - félek - e tűz elnyeli szellemem is.
Hibbant vagy - mondtam rád én, aki most maga hibbant,
    s én, a nevetnivaló még kinevettelek is.
Ó, te, ki mestere vagy már rég a kemény szerelemnek,
    pajtás, légy tettel s szóval a támogatóm!

Flava Cupidineis laesit me Leda sagittis,
    Nubere digna Deo; gignere digna Deos.
Haec mihi nescio quas continget capta per artes,
    Nam servat clausas, Tyndarus ipse fores.
Si via nulla patet, nisi quam mens alta Tonantis
    Commenta est; et me candida pluma tegat.

Megbabonázott engem aranyhaju Léda, ki méltán
    lenne az Égilakók közt anya vagy feleség.
Sejtelmem sincs még, hogyan érek célba: az ajtók
    zárva, s előttük az őr ő maga, Tyndareus.
Más mentség nemigen lesz, mint hogy a Messziredörgő
    példáját követem, s hattyu-alakba bujok.

Virginitas valeas; hodie mihi forpice crinem
    Tondeo, et abiectis, sumo togam, nucibus.

Ég veled, ártatlanság, fürtjeimet lenyirom most,
    s félre a gyermeki pucc, férfiruhát veszek én.

Donec, Anelle, tibi solus portabat asellus
    Flava volubilibus farra terenda molis,
Nunquam iusta domum misero mensura redibat,
    Aut erat externo semine mixta ceres.
Hoc et Praetori longo narrare libello,
    Vicino et memini te mihi saepe queri.
Sed nunc egregiam vafer invenisse videris,
    Qua caveas posthac talia damna, viam.
Nam custos coniux molitoris furta dolosi
    Servat, et ad saccum pulverulenta sedet.
O quam falsus homo es! cui credere granula centum
    Non potes, uxorem credere, Anelle, potes?

Míg szamarad csak amúgy maga ment a malomba, Anellus,
    s vitte a tönkölyt, hogy zúzza finomra a kő,
egyszer a visszakapott őrölt holmit kevesellted,
    majd meg azon sírtál, másnak a lisztje a liszt.
Bíróhoz futkostál, nagy panaszos papirokkal,
    s én is, a szomszéd is, nyögte keserveidet.
Most aztán rafinált egy módszerhez folyamodtál,
    s biztos, hogy többé nem rövidülsz soha meg.
Kis feleséged véd a lopós molnár csele ellen:
    ott ül a zsák tetején néha fülig porosan.
Hej, te nagyész! Kire nem bízol pár véka buzát sem,
    szó nélkül bízod rá hites asszonyodat?

Orator simul et poeta Carbo est,
Non est hoc aliud profecto, quam si
Mas et femina Carbo diceretur.
Sic plane Hermaphroditus ergo Carbo est.

Carbo szónok, azonkivül poéta.
Rázós egy dolog ez! Mikéntha férfi
s nő egyszerre lehetne, egyszemélyben.
"Hímnő" - azt hiszem, így nevezni jobb őt.

Cur, Guarine, tuos, indulgentissime patrum,
    Non cohibes natos turpibus a vitiis?
An nescis pridem quid fecerit unus eorum?
    Fecit ut ancillae sis socer ipse tuae,
Ut vernae sis fecit avus; iam fabula tota
    Urbe volat, et adhuc te tua probra latent.
Cur, inquam, Guarine, tuos, mollissime patrum,
    Non cohibes natos turpibus a vitiis?
Talia in ancillas nam si illis saepe licebunt,
    In natas, aliis crede licere, tuas.

Mondd, Guarinóm, te legelnézőbb apa minden apák közt,
    csúf bűnökbe miért engeded a fiaid?
Vagy tán azt se tudod, mit tett nemrég is az egyik?
    Hát csak apóssá tett, s szolgaleány a menyed.
Fattyú-gyerkőcnek lettél eszerint a nagyapja;
    ismeri fél város, csak te nem ezt az ügyet.
Kérdem, mondd, Guarinóm, te a legszelidebb apa mind közt,
    csúf bűnökbe miért engeded a fiaid?
Hisz, ha szabad prédák számukra a női cselédek,
    könnyen azok lesznek másnak a lányaid is.

Sic ait, ardentes hauris dum Porcia prunas:
    Vos, venerande parens, care marite, sequor.

Porcia, hogy parazsat tettek nyelvére, kezes lett,
    s így rebegett: "Igenis, jó uram, édesapám!"

Sunt natae tibi nubiles, Rinuci,
Moratae satis et satis decentes.
Has tu tradere nuptui laboras,
Ac toto generos foro requiris.
Sed sic aedibus intimis retrusas
Custodis, uti Perseos parentem
Argivus socer aurei Tonantis.
Non illas, miser, ad sacella, sanctas
Non accedere praedicationes
Permittis, quoties pater Rubertus
Rauca se crucifigit in cathedra.
Nedum visere festa, vel choreas,
Per convivia vel sinis vagari,
Aut communibus interesse ludis.
Non est haec via filias locandi,
O vicine pater; meo nec unquam
Hunc tu consilio modum sequeris.
Sed venalia mercium tuarum,
Prima fronte locabis officinae,
Imis nec penetralibus recondes.
Tali tractus ut hospes illecebra,
Vel nolens emat, et nec autumanti
Securum tibi promat arrhabonem.
Omnis, iudicio meo, Rinuci,
Maturae genitor viro puellae,
Mores debet habere venditoris.

Fölserdültek a lányaid, barátom,
kellően, csinosak, nemesszivűek.
Most hát itt az idő eladnod őket,
s mindenhol csak a vők, a vők a gondod.
Ám szépségeidet bezárva őrzöd,
mint hajdan Danaét aranyesőként
megtermékenyitő Zeus apósa
Árgus szemmel a Perseus-szülő nőt.
Még templomba se engeded, ne hallják
jó Róbert atya dörgedelmes, intő
trilláit, mikor is rekedt torokkal
bömböl, s gyötri magát halálra szinte.
Tánc, ünnep tilos ügy nekik, s a társas
vendégségeket is kerülniük kell,
s nem játszhatnak a többiekkel együtt.
Hát, szomszéd, nem a legjobb mód a lányt így
házasságba vezetni; én ilyesmit
semmiképp sem ajánlanék, szegény te.
Tudd meg, hogyha akármi árut árulsz,
az főhelyre való az üzletedben,
és nem arra, hogy egy sarokban eldugd.
Akkor majd a vevő becsábul, és bár
nem tervezte, siet meg is szerezni,
s önként adja a foglalót kezedbe.
Egyszóval: ha a lány, Rinucius, már
nővé ért, bizonyám, nem árt, ha apja
egy s mást eltanul a kereskedőktől.

Dum quasses aliena fulcra moechus,
Uxori propriae, Severe, parcis.
Sic, cui cellula rumpitur Falerno,
Vicina bibit Hodus e taberna.

Míg más ágya ropog, ledér, alattad,
nőd ágyát, Severus, nagyon kiméled.
Mint Hodus, ki aszút ihatna otthon,
s a szomszéd lebujokba jár vedelni.

Cum vicina magis sectare cubilia Crispo,
    Uxorem quare non potes, Arbe, tuam?
An tibi securo langvet permissa voluptas?
    Nec nisi in illicito mentula amore viget?

Miért koslatsz, Arbus, Crispusnál is hevesebben
    a szomszéd nej után? Mért nem elég a tiéd?
Ellankasztja talán vessződ a jogos gyönyörűség?
    S nem teszi virgonccá más, csak a zug-szerelem?

Commater mea, Magdalena, quantis
Te possum precibus, misellus oro,
Praestes auxilium meo furori.
Priscam depereo tuam propinquam;
Hanc, quae continuis fere diebus,
Ad te ventitat, assequente nullo,
Tecum lusitat, ambulat, lavatur,
Tecum cantilat, et tuos per hortos,
Cervo saltitat ocior quadrimo.
Novi, quam tibi nil neget iubenti
Quantum consilio tuo acquiescat,
Tu si praecipias, diebus octo
Potum non capiet, cibo abstinebit,
Commenda, precor, huic meos amores,
Neu me despiciat, mone propinquam,
Quodsi plus aliquid mihi ordinares,
Illud quod prohibet pudor fateri,
Donarem tibi quicquid ipsa velles.

Magdolnám, komaasszonyom, figyelj rám:
adj kis támogatást szegény fejemnek,
szánj meg, kérlek, a szenvedély megöl már.
S gyötrődésem oka Piroska húgod,
ő, ki szinte naponta jár tehozzád,
éspedig csak amúgy, csak egymagában.
Nálad szórakozik, daloltok együtt,
sétálgat, locsikol, s a kerti fűben
ugrál, zsenge ünő se kényesebben.
Hallgat rád, tudom én, javallsz akármit,
s híven szokta tanácsaid követni.
Képes lenne kibírni szomjan-étlen
teljes hétig akár, ha így kivánnád.
Kérlek, kérd hugodat, legyen megértőbb,
vedd rá végre, fogadja el szerelmem.
S ha még többet elérsz az érdekemben,
szégyellném a nevén nevezni, hogy mit,
óhajts bármit is, az nekem parancs lesz.

Est, mollis Ladvance, tibi tam mascula coniux,
    Uxoris possis uxor ut esse tuae.

Már-már férfi a nőd, Ladvancusom, és te? - te nő vagy!
    Hinnye! a végén még asszonyod asszonya lész.

Est tibi prostibulum, quod erat, Verona, theatrum;
    Assidue Floram nunc colit ille locus.

Szín-házból bordély-ház lett a szép Veronában.
    Flóra előtt áldoz benne azóta a nép.

Femina, Petre, tua quondam ausa sedere cathedra,
    Orbi terrarum iura verenda dedit.
Indeprensa quidem cunctos latuisset in annos,
    Facta foret partu, ni manifesta, novo.
Post haec Roma diu simili sibi cavit ab astu,
    Pontificum arcanos, quaerere sueta, sinus.
Nec poterat quisquam reserantes aethera claves,
    Non exploratis sumere testiculis.
Cur igitur nostro, mos hic iam tempore cessat?
    Ante probat quod se quilibet esse marem.

Egykor trónusodat, Szent Péter, nő bitorolta,
    s éppúgy tisztelték, mint az elődeit is.
Tán sohasem derül is fény erre a furcsa titokra,
    hogyha babát nem szül, s leplezi ő le magát.
Ettől fogva sokáig - félve, hogy újra becsapják -,
    Róma alánézett a reverenda alá.
Nem kaphatta meg addig senki a mennyei kulcsot,
    míg bizonyos nem lett, hogy here birtokosa.
Mért hagyták el e régi szokást? Nyilván csak azért, mert
    mostanság a jelölt már azelőtt bizonyít.

Pontificis Pauli testes ne Roma requiras,
    Filia quem similis sat docet esse marem.

Róma, ne fürkészgesd, hogy a pápa heréje hogy is van!
    Itt ez a lány - kiköpött apja - mutatja nemét.

Sanctum non possum, patrem te dicere possum,
    Cum video natam, Paule Secunde, tuam.

Szentatya? - Szentnek aligha, de joggal hívlak atyának,
    mert atya nyilván vagy, Pál, hisz e lány a tiéd.

Cum sit filia, Paule, sit tibi aurum,
Quantum pontifices habere raros
Vidit Roma prius; pater vocari
Sanctus non potes, at potes beatus.

Van lányod s aranyad, s utóbbi annyi,
hogy, Pál, nem sok akadt elődeid közt
ily gazdag; s ha nem is lehetsz atyának
"szent", ám "boldog" azért lehetsz nyugodtan.

Cur penem cunnus, cur contra mentula cunnum
    Appetat, haec, vulgo iudice, causa facit:
Cum primos homines uda ex tellure Prometheus
    Confinxit, geminum non variavit opus.
Membra nec apposuit duplicem dirimentia sexum,
    Unde novum posset se reparare genus.
Mox cum non aliter naturae iura manerent,
    Discrevit propriis, corpora bina, notis.
Quippe puellari raptam de pectine carnem,
    Alterius mediis fixit in ingvinibus.
Inde suam partem semper locus ille requirit,
    Inde suum semper pars petit illa locum.

Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?
    - ennek a jámbor nép így magyarázza okát:
akkortájt, amikor Prometheus ős-szüleinket
    gyúrta agyagból, még egyfele járt a keze.
Nem formált testrészt, melytől szétválik a két nem,
    s mellyel az emberi faj újrateremti magát.
Majd azután később, hogy a természet legyen úrrá,
    más-másfélékké tette az embereket.
Úgy, hogy emennek öléből egy keveset kiszakított,
    s tette a másik lény lába közé e csomót.
Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
    és e csomó folyton visszakivánja helyét.

Quid tibi cum claudo, dicebam, Prisca, marito?
    Optimus est claudus, Prisca, fututor, ait.

Emlékszel, mit mondtam sánta uradra, Piroskám?
    Azt ugye, hogy, ki biceg, jól biceg ágyban is az.

Ex te concipio, meretrix mihi, Silvia, dicis,
    Silvia, non magis hoc dicere, crede, potes;
Quam si per spinas incedens, Silvia, densas,
    Dixeris: ista meum, laesit iniqua, pedem.

Vádolsz, hogy gyereket dugtam, ká Szilvia, néked.
    Kissé furcsa, ahogy, Szilvia, fölfogod ezt.
Hisz ha töviskes a rét, s megvérzed rajta a lábad,
    ezt vagy amazt a tövist szídni jogod van-e, mondd?

Tam coeunt artis gemini complexibus angves,
    Ut duplex uni quis putet esse caput.
Ast ego sic iungi cupio, mea Laelia, tecum,
    Ut mihi diversum nec caput esse velim.

Egybefonódik a két párzó kígyó s oly erősen,
    minthacsak egy testből nőne a két kicsi fej.
Én meg, Laelia, úgy vágyom veled összefonódni,
    hogy ne legyen többé még a fejünk se külön.

Laelia, quid nostram, toties petis, improba, linguam?
    Si iuvat, hoc totum, vipera, sorbe caput.

Laelia, mondd, te betyár, mit kéred folyton a nyelvem?
    Nyeld le, ha kell, kígyó, nyeld le egész fejem is.

Si iaceat mecum laeta et lasciva, licebit
    Ne sit bella nimis, neve puella nimis.
Non tristis facies, non me rudis allicit aetas.
    Omnibus his unam plus amo nequitiam.

Hogyha velem fekszik, legyen ingerlő, fenekedvű,
nem fontos, hogy túl szép legyen és szüzies.
Hatni ne kislánykodva, ijedt sutasággal akarjon:
mindennél inkább kell bujasága nekem.

Certe ego vel Proculo, si sim futuentior ipso,
    Luxuriae possim non satis esse tuae.

Bár Proculusnál is tehetősebben herebélek,
    szertelen étvágyad nem lakatom soha jól.

Heu mihi! tam tarde congressi, tam cito quare
    Digredimur? nec fas longius esse simul?
Hos ego complexus tunc vellem, vita, resolvi,
    Quercubus implexae cum caderent hederae.
Haec ego tum cuperem disiungi basia, quando
    Desereret concham lubrica concha suam.
Consortes utinam Veneris sic vincla catenent,
    Haeret ut implicito cum cane nexa canis!

Jaj nekem! Oly későn leltünk egymásra, minek kell
    ily hamar elválnunk, s nem lehetek veled én?
Haj! pedig, életem, én, addig vágynálak ölelni,
    míg a futó repkény fönt van a tölgy derekán;
s akkor szűnnélek csak meg csókolni, ha már a
    kagyló kagylóját önmaga hagyja oda.
Vénusz láncai bár úgy kötnék a szeretőket,
    mint ahogy a nőstény- s kankutya összeragad.

Qualiter o crucior! certe modo cunnus adesset,
    Possem ter quinas continuare vices.

Ó, de dühös vagyok én! Mindzsó ha kerül közelembe,
    tüstént rászállok, s csak nem unom soha meg.

Cum volo, tu non vis; cum nolo, Libera, tu vis;
    Quando igitur sumes, Libera, quando dabis?

Én akarok, -  te nem; én nem, - hát pont akkor akarsz te.
    Tisztázzuk, Liberám, végre: mikor mit akarsz.

Agnes, vita, tuos, quoties contemplor, ocellos,
    Sidera me toties bina videre puto;
Sidera sed toto, longe pulcherrima, coelo,
    Qualia sunt nitido cum Iove nostra Venus,
Aut inter fixos stellarum Sirius ignes,
    Sirius Arcturo si coëunte micet.

Ágnes, drága szivem, ha szemembe tekintsz, a szemedből
    csillagpárt látok sütni felém ragyogón.
Mégpedig egyik legfénylőbbet az égen, amelyben
    Vénuszt tartja a Főisten a karjai közt.
Vagy pedig azt, melyben fönt, messze, az égi tüzek közt
    Arcturushoz forr Sirius, őt öleli.

Agnes, da mihi, quod tuo marito;
Quodsi des, tamen inde nil peribit.
Ambos quod pariter datum iuvabit,
Ad quod vos opifex Deus creavit,
Quodsi non foret, unde gigneremur?
Quod mater tua si patri negasset,
Nec tu nata fores, tui nec isti,
Qui me urunt facibus suis ocelli.
Semper quod dare feminae potestis,
Semper sumere quod viri nequimus.
Quod praesens placet, urit affuturum.
Nec triste est, nisi quando non habetur.
Quod terram replet, et profunda ponti,
Quo iucundius esse nil putatur.
Primo quod dare virgines recusant,
Aeternum dare deinde concupiscunt,
Quod dat Iuno Iovi, Venus Gradivo,
Quod mortalibus et Deae dederunt.
Quod tu si dederis, lucrum assequeris,
Quod si non dederis, diu dolebis.
Respondet nihil, ergo iam negavit,
Sed ridet tamen, ergo iam spopondit.

Ágnes, add, amit adsz uradnak is majd;
légy nyugodt: kicsi sem kopik le róla.
Mindkettőnk örömére lenne tetted.
Nyilván isteni kéz akarta ezt így,
s nélküle hogyan is születne ember?
S mit ha édesanyád nem ád apádnak,
hol lennél te is és e két csodás szem,
melynek lángjaitól elégek immár.
Nektek bármikor adni könnyedén megy,
elfogadni nekünk viszont aligha.
Megvan - jó, de kivárni kínkeserves,
és a legszomorúbb, ha nincs sehogy se.
Telve van vele mind a föld, s a tenger,
legkedvünkrevalóbb a nagyvilágon.
Ezt a szűzek előbb szabódva adják,
adják már azután halálig önként.
Junótól Jupiter kapott ilyent, Mars
Vénusztól, sok eföldi - égi nőktől.
Add hát! Ez neked is nagy élvezet lesz.
Ha pedig nem adod: gyötör csunyául.
Némán hallgat. Azaz: hiába kérem.
Ám mégis, mosolyog: remélnem enged.

Quo me, quo trahitis, mei sodales?
Ad foedum, puto, adimus lupanar.
Nam quis tam procul hic locus recessit,
Post pomoeria sacra, post tot hortos,
Cellis vilibus et frequens cathedris?
Fucatae quibus insident puellae,
Structuris caput arduae superbis,
Collo pendula vela gestitantes,
Nec pressae teretes sinu mamillas.
Quidnam hoc? ille manu retractat,
Ille amplectitur, hic perosculatur,
In cellam praeit ille subsequentem.
Ite hinc, ite, malam in crucem, scelesti;
Non vos ducere me deambulatum
Dixistis, simul ire cum negarem?
Hoc me iam indice resciet Guarinus.

Pajtások, hova hoztatok, betyárok?
Bordélyház lehet ez, ha jól gyanakszom.
A szent kerteken és tanyákon is túl
ily rongyos heverők, tenyér szobácskák
más házakban alig lehetnek erre.
S puccos lányok e furcsa ház lakói,
föltornyozva hajuk kacér fejékül,
s testük nem födi csak kevéske fátyol,
bőven dől ki alóla duzma mellük.
Mit látok? Ni, az ott, de markolászik!
Ott egy másik ölelkezik, nyalakszik,
egy-két pár meg amott szobára megy már.
Ördögfajzatok! El! pokolba innét!
Sétálunk kicsikét - beszéltetek rá,
nem volt kedvem ilyen csatangoláshoz.
Elmondom Guarinónak, isten engem!

Non instrumento grandi, non testibus amplis
    In causa quicquam proficit Ambrosius.
Lis sibi cum Thecla est, sed quicquid pondere magno
    Proferat Ambrosius, nil nisi Thecla negat.

Roppant szerszámát, jól megtermett heregömbjét
    Ambrus amíg viszi csak, Tekla dühöng, acsarog.
Ám, ha előrukkol velük Ambrus, nincs vita többé:
    érvük súlya alatt Tekla legott helyesel.

Dum iuvenes poppysma rogant, tu, Lucia, nasum
    Inspicis, et quantum prominet ille, notas.
Hoc perpendiculo virgas metire viriles,
    Hic tibi pro palmo est scilicet, et cubito.
Si placuit nasus, placet illico mentula, amantis,
    Nec plus blanditiis addita dona valent.
Nil iam in te, lenone opus est, nil arte magistra,
    Lenonis vires nasus et artis habet.
Nec nisi nasatus tecum decumbit adulter,
    Ut iam ego me fieri rhinocerota velim.
Lucia, crede mihi, multum prognostica fallunt,
    In me nam certe regula vana tua est.

Míg a fiúk hévvel kurizálnak, Lúcia, néked,
    rá se kotorsz. Te csupán orrukat, azt figyeled.
Ezzel a mércével mérkéled a férfi-dorongot.
    Sutba a rőf, a hüvelyk! Ez maga untig elég.
Tagbaszakadt a legény ormánya - a sudrija is jó.
    Célba ilyen gyorsan bájcsevegés sose visz.
Fortély? Csábítás? Nincs szükség nálad ilyenre.
    Fortély, csábítás - nálad az orr egyedül.
Nem fekhet melléd más lógós, mint aki orr-nagy.
    Orrszarvú lennék, néha csak ezt akarom.
Lúcia, hidd el nékem, gyakran megcsal a látszat:
    nálam például félrevisz orr-logikád.

Hunc cum, Lucia, mentulatiorem,
Qui nasatior est, inepta credas,
Rivali puto me carere summo,
Quod nondum tibi visus est Philemon.

Minthogy, Lúcia, azt hiszed, butácskám:
orrosabb a legény - nagyobb tagú is:
nem kell félnem a fő riválisomtól,
eddig még nem akadt eléd Philémon.

Immerito plane succenses, Lucia, nobis,
    Prodita sit tanquam res tua voce mea.
Prodita voce mea non est. Unde ergo loquuntur
    Vicini? et tota rursus in urbe sonat?
An, rogo, tu quenquam tam surdum existere credis,
    Qui non ballistas audiat et tonitrus?

Nincs igazad, ha megorroltál rám, Lúcia, lelkem,
    mert - úgymond - ügyeid szétsusorogta a szám.
Nem susorogta bizony! Hogy honnan tudja a szomszéd?
    Hogy s mint tölt velük a város is annyira meg?
Mondd, oly töksüketet láttál-e, Lucám, aki azt sem
    hallja, ha ágyú szól, azt se, ha dördül az ég?

Laesisti stultae morsu me, Lucia, linguae,
    Nunc ego me culicem scilicet esse velim,
Ut possem contra te laedere; nunc ego maestus
    Quam iaceo, fieret tam tibi amara quies.

Lúcia, jócskán megszurkált engem buta nyelved;
    válni szunyoggá most épp emiatt akarok.
Vissza szeretnélek szurkálni: nyugalmad azonképp
    megkeserüljön, ahogy megkeserült az enyém.

Astutus modo Luciam sodalis,
Miri fraude nova doli subegit.
Nasum, qui sibi non satis tumebat,
Nam crabronibus obtulit notandum.
Sic dum turgidus ore subrubenti,
Transire assimulat, vocatus ultro est.

Lúciát minap egy ravasz barátom
nagy-fondorlatosan horogra kapta.
Mert vékony s pisze orra volt szegénynek,
hát egy megdühödött bögölyt rakott rá.
Bunkó arca, dagadt frinyója láttán
tüstént hívta is őt a lány szobára.

Pisaeo a stadio doctissimus ille sophorum,
    Mensuram plantae repperit Herculeae;
Lucia cum nasum cujusquam mensa videndo est,
    Ingvinis extemplo conjicit inde modum.
Vel Physiognomon es, Lucia, vel Geometres,
    Tale magisterium sola Mathesis habet.

Éliszi pálya alapján mérte ki hajdan a Főbölcs,
    hogy Héraklésznek mekkora lábfeje volt.
Lúcia meg, mikor azt javasolja, figyeljük az orrot,
    úgy gondolja, hogy az jelzi a féfibotot.
Jó - légy bár fiziognómus vagy akár geometra,
    itt a matézissel jutsz csak előre, Lucám!

Quid nos, Lucia, temnis et repellis?
Nunquam displicuisse me puellae,
(Sic vivam et valeam,) recordor ulli.
Quodsi credere forsitan recusas,
Magnis testibus approbare possum.

Megvetsz, Lúcia, eltaszítsz magadtól?
Nem volt még soha lány (szavamra!), hogy ne
tudtam volna kegyét kiérdemelni.
Kételkedsz? Igazam hatalmas érvét
van módom, gyönyörűm, kezedbe nyomni.

Lucia, vis futui; faciam, sed lege sub illa,
    Ut teneas culi, murmura foeda, tui.
Spondes; non equidem credo, nisi pignora ponas;
    Sed nec sic credit mentula nostra tamen.

Lúcia, gyakni akarsz. Jó, benne vagyok, de csak akkor,
    hogyha a hátulsód nem muzsikál ezalatt.
Megfogadod? Nem elég! Adj, kérlek, zálogot is rá!
    Nos, mi az? Így se kiván állni - kötélnek öcsim?

Cum sese nobis futuendam Lucia praebet,
    Dum fero sublatos, ad mea colla pedes,
Terribilem foedo misit de podice bumbum,
    Qualiter aestiva fulmina nube crepant.
Territus avertor, digitis simul obstruo nasum,
    Vena retenta cadit, cogit abire pudor.
Lucia, nulla tuo, contingent gaudia, cunno,
    Tam male moratus, si tibi culus erit.

Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
    Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
    mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
    rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
    hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.

Cum ventrem ventri, femori femur, ora labellis
    Conserui, et cunno mentula delituit,
Principio cunctas vincis lasciva puellas,
    Nequitiae, et cedit nostra libido, tuae.
Amplexus hederas superant, et basia conchas,
    Nec deest officio, dextera, lingva, natis.
Postquam effusa tibi est nimium festina voluptas,
    Iam satis est, clamas, Lucia, iam satis est!
Quid medium praecidis opus? quid inepta repugnas?
    Expecta, nondum, Lucia, defutui.

Hashoz a has, ha tapad, comb combhoz, száj meg a szájhoz,
    és ha tövig becsuszott már a punádba botom,
nincsen olyan lány több, aki ily remekül herebélne:
    bármit is óhajtok, megteszed egyszeriben.
Repkény így nem ölel, kagyló így nem tapad egybe,
    szorgos a markod, a szád, friss a farod, kicsikém.
Ám, amikor kielégültél már, s únod a hajtást,
    egyszeriben: "Ne tovább!" - így nyekeregsz - "Ne tovább!"
Mért ne csinálnánk hát? Mit iparkodsz úgy befejezni?
    Lúcia, várj addig, míg nekem is sikerül.

Totus devoror Ursulae barathro,
Alcide, nisi subvenis perivi.

Mindzsód, Orsolya, jaj! egészen elnyel!
Kérlek, Herkules, óvj meg ily haláltól!

Quantus ad aethereum, coeli suspectus, Olympum,
    In praeceps tantum bis tibi vulva patet.
Hujus non toto, sentirem Cerberon, antro,
    Non Stygis hanc obeant flumina tota novem.
Haud illinc, Castor fraterna morte, redisset,
    Virtute Alcides, carmine Threïcius.
Si sciat hoc rector Superum, qui jactat ab alto,
    Facta Pyracmonia, tela trisulca, manu,
Hac et Aloïdas geminos demergat abysso,
    Huc pariter Coeum trudat et Iäpetum.
Si Parnasiacae, sciat hoc, Deus incola, Cirrhae
    Vulture rodendum, porrigat hic, Tityon.
Nec quinquagenis immanem faucibus hydram,
    Ipse alio, Pluton mallet hiare, loco.
Omnia sed quamvis concurrant monstra, nequibunt
    Dimidia cunnum, parte replere, tuum.

Mint amilyen magasan nyúlik föl az égbe Olympus,
    kétszer olyan mélység nyílik öledben elém.
Ekkora barlangot nem ugatna be Cerberus, és nem
    foghatná be kilenc ággal a Styx vize sem.
Váltani testvérét nem húzná semmi ki Castort,
    s Alcidest sem erő, s ének a Tráciait.
Hogyha a Főisten, ki felülről szórja a három-
    csúcsú s cyklopsok-verte tüzes nyilakat,
ismeri ezt a lyukat, nyilván a gigászokat ebbe
    szórja, ahogy Coeust és Iapetust is ide.
És ha Apolló ismeri már, Tityust ide zárja:
    újra-növő máját tépje a saskeselyű.
Plutó is szivesen látná itt annak az ötven-
    torkú kígyónak tátogató fejeit.
Ám, ha az összes szörny itt egybeszaladna is, órjás
    mindzsód félig sem lenne velük, kicsikém.

Taenarias videor fauces, alta ostia Ditis
    Ingressus, quoties, Ursula, te futuo;
Tam patet ingvinei siquidem descensus Averni;
    Sed revocare gradum plurimus inde labor.
Nam quanto pressi magis, hoc magis atra vorago
    Panditur, et late cedit inane Chaos,
Quod caperet teneri, coëuntia semina, mundi,
    Quo possent atomi pervolitare leves.
Nec tantum penem, sed testes, ilia, lumbos
    Devorat, ac pariter brachia, crura, caput.
Pridem me trepidi, planta eduxere, ministri,
    Tractus ab Alcida Cacus ut ante fuit.
Desine iam miseros, Erebo deducere manes,
    Amplius hic barathrum, Pliade nate, patet.

Mintha Dis isten öles kapuján lépnék be, a holtak
    országába, midőn, Orsolya, rád feszülök:
annyira bő és tág al-táji világod előttem.
    Vissza viszont onnét már kutya-terhes az út.
Mélyebben dúrom; mélyebben nyílik a mélység,
    s körben-körben széttárul a káoszi űr.
Képes lenne, bizony, befogadni a féfimagot mind,
    röpködhetnének bent - lebegő atomok.
Nemcsak a vesszőt, lám, a herét, ágyékot, az alhast
    és a kezet, lábat, sőt fejet is lenyeli.
Régen még remegő két térdem napra segített,
    mint a lopós Cacust Herkules indulata.
Eztán már ne vezesd, Hermés, Erebusba a síri
    árnyakat: itt ez a lyuk, több hely akad nekik itt.

Blanda est lingva tibi, mollis caro, vultus honestus,
    Ante opus et nobis, Ursula, tota places;
Cum vero incubui, tam laxo mentula cunno
    Incidit, ut cunnum nec subiisse putet.
Non latus aut fundum sentit, velut aëre nudo
    Palpitet, in liquidis vel spatietur aquis.
Sed vasto infelix late bacchatur hiatu,
    Ac frustra in votum nititur aegra suum.
Nec vibrare nates, aut stringere brachia prodest,
    Alta nec in scapulas tollere crura juvat.
Conatus pereunt, perit omnis sudor anheli
    Pectoris, et ruptis ilibus ossa dolent.
Dii tibi vel tollant quo digna videris amari,
    Vel tribuant possis, Ursula, quo futui.

Édes a húsod, a szád kedves, bűbájos az arcod,
    s míg nem kezdjük, egész lényed imádnivaló.
Ám, ha csináljuk már, oly könnyen csusszan az öcskös,
    mintha nem is mindzsó volna, amit döfigél.
Nem leli oldalait, végét, s úgy véli az árva:
    légben inog valahol, vagy folyadékba esett.
S mert a szegény ily bő lyukban tüsténkedik, izzad,
    célját érni bizony nem sikerül sehogyan.
Nem használ sem a far-játék, sem a mellet-a-mellhez,
    az se, ha vállmagasig rándul a comb, meg a térd.
Meghiusul minden küzdés, meddő az igyekvés,
    céltalanul lihegünk, fájnak a csontok, az öl.
Vagy ne eresszen rád soha senkit az Ég szeretőnek,
    Orsolya, vagy csak olyan kant, aki győzi veled.

Praeco salutiferi, Line flagrantissime, verbi,
    Siccine deterres turpibus a vitiis?
Cum quis paedicat, fugere inquis daemonas omnes,
    Quis non paedicet, si, Line, vera refers?

Lánglelkű Linusom, mondd, üdvösséges igéddel,
    azt hiszed, eltérítsz bárkit a bűneitől?
Iszkol az ördög - ilyent magyarázol - a farcicerétől.
    Hát, ha igaz, mért nem farcicerél kicsi, nagy?

Interpres, Line, codicum sacrorum,
Francisci rigidam secute sectam;
Audires mea forte confitentem
Dum me crimina; saepe non negavi,
Lascivo cubuisse cum cinaedo.
Tu zelo, ilicet, ac furore plenus,
Clamasti subito per omne templum,
Cur tantum facinus miser patrassem?
Hoc egi, Line, non libidinose,
Sed tetros uti daemonas fugarem.

Szent könyvek tömegét tudó Linus, te,
zord rendjében a jó Ferenc atyánknak,
szándék nélkül a fültanúja voltál,
hogy meggyóntam: elég gyakorta űztem
egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.
Szentséges dühöd oly magasra hágott,
hogy mindenfele prédikációdban
megróttad nyomorult viselkedésem.
Nem tettem, Linus, én bujálkodásból:
a csúf ördögöket riasztom ezzel.

Orabam frustra, frustra ieiunus agebam,
    Nil opis in donis, nil erat in crucibus;
Nam tanto diris, gravius tentabar, ab umbris.
    Sed nunc paedico; daemones aufugiunt.

Böjt, ima nem használt, adakozhattam tele kézzel,
    s hányhattam bőven rám a kereszteket is,
egyre vadabb hévvel kínoztak a szörnyeteg árnyak.
    Farciceréimtől most menekül valahány.

Infesti possent qua daemones arte fugari,
    Nemo prius norat; nunc Linus edocuit.

Ártó ördögeink hogy s mint űzhetjük el, eddig
    senki se tudta. - Linus megmagyarázta nekünk.

Ite procul supera lapsi de sede maligni;
    Formosus nostro, est Troïlus, in gremio.

Hess innét, égből letaszított ördögi fajzat!
    Lám-e, ölemben most szép Troïlus csücsül itt.

Tollis femellas, occidis, Berte, puellos,
    Ne durum tandem, prospice, Abaddir edas.

Fölfalsz lánykákat, Bertus, meg zsenge fiúkat,
    ámde Abaddirtól félj! - vele kőbe harapsz.

Lis magna est nobis, formose Telesphore, tecum,
    Non tamen illa foro, verum agitanda toro.
Quid frustra ambigimus? testes admitte, probabo.
    Nec tibi magnus erit succubuisse dolor.

Drága Telesphorusom, mérges pör dúl miközöttünk,
    mégse a sok buta vád, döntsön ügyünkben az ágy.
Mit habozunk? Bizonyítok: hagyd útjára dorongom.
    S nem sínyled te se meg, hogyha alám feküszöl.

Nemo est Etrusco iuvenum lascivior Urso,
    Possedit mollem tanta libido virum.
Lascivam aestiva nactus qui nocte puellam,
    Nil putat esse vices continuare novem.
Idem septenos discidit ut inguine culos,
    Quae fecit maribus, sustinet ipse libens.
Ergo, vera licet nobis si dicere: non est,
    Non est hic Ursus, Rufe; quid ergo? lepus.

Nincs a fiúk közt kéjvágyóbb, mint Ursus, az etruszk,
    rettentő bujaság hergeli szüntelenül.
Hogyha elébekerül nyáréjt egy lány, magafajta,
    egyvégtébe kilenc fordulatot lezavar.
Vagy ha legényt lel, s már hét fart széttúrt a dorongja,
    vígan tűri, hogy ők rajta tegyék ugyanezt.
Ennélfogva szerintünk nem jó név ez a "Medve",
    mert ő, Rufus, nem medve. Mi hát? Biza: nyúl.

Nunc facit id, quod vir, nunc id, quod femina debet,
    Parte tamen patitur posteriore, Leo.
Hunc egi Tiresiam, vel Caenea dicere possum,
    Ni melius dici posset Hyaena Leo.

Hol nőt játszik a párosban, hol férfit (ilyenkor
    persze a hátsóját dugja becére) Leó.
Hívhatnám hát Caenisnek vagy Tiresiásnak,
    ám, ha "hiénának" hívom, a leghelyesebb.

Quid mihi, nescio cur, arrides, Pindola, semper?
    Istud non novi, qua ratione facis.
Nil unquam de te merui bene; nil tibi certe
    Ante dedi, sed nec forte deinde dabo.
Crustula tu nobis tamen et diapasmata donas,
    Vel ficos plena castaneasve manu.
Saepe ultro calamum largiris, saepe papyrum,
    Saepe mihi dicis: sum tuus, esto meus.
Qui reblandiri norunt, blandire Latinis,
    Pindola, dedidici nondum ego barbariem.

Mit vigyorogsz úgy rám furtonfurt, Pindola, valld be.
    Halvány sejtelmem sincs, emögött mi lehet.
Nem tettem veled én még jót, semmit nem is adtam,
    s kötve hiszem, hogy adok bármikor is valamit.
Lám, te meg illatszert, süteményt, füge-, gesztenye-záport
    zúdítsz rám, alig is látszik alóla fejem.
Írószerszámmal, papirossal halmozol el, s hogy
     "Egymáséi vagyunk" - szüntelen ezt nyekeged.
Nyalj inkább a viszont-nyalizásra serény olaszoknak,
    én barbár vagyok, és nem birom ezt a modort.

O scelus! o facinus! quare mihi saepe solebas
    Pindola, blandiri, iam scio, iam video.
Quippe meum, pudet heu! paedicas ecce sodalem,
    Nam sic praeceptor nominat illud opus,
Quando incurvati pueri fodit inguine culum
    Major, et obscenis turpe tremit natibus.
Istud idem tu nempe mihi patrare volebas,
    Hinc illae illecebrae, dona et amicitiae!
Nil tibi nobiscum, nil nobis, pessime, tecum,
    Iam tua sunt etiam munera amara mihi.
Reddo datos calamos, malesvadas reddo papyros,
    Quin et, si possim, poma comesa vomam.
Vana loquor, nihil ille rubet, nihil improbus horret,
    Mulcet adhuc blanda sed mea colla manu.
Desinis? an clamo: succurrite! Pindola nunquam
    Dat requiem! vel sic, o scelerate, fugis.

Ó, csúfság! Iszonyat! Nem rejtély többet előttem,
    mért nyájaskodol úgy, Pindola, s egyre velem.
Pajtásommal - pfúj! - már régen farcicerézel
    - így hívják ama csúf dolgot a jó nevelők,
hogyha fiúgyereket dugdosgat hátul a felnőtt,
    s úgy, hogy ezenközben reszket a rút feneke -,
nyilván rajtam is ezt óhajtottad cselekedni,
    s jött az ajándék és csábmosoly és bratyizás.
Hitvány! Semmi közünk egymáshoz, vedd tudomásul!
    Vidd, amiket hoztál, tőlük is undorodom.
Visszaadok papirost, kalamárist, bűnre csalókat,
    s visszaokádnám, haj, még a gyümölcsöket is!
Járhat a szám! Nem ijed meg a rongy, nem sül le a képe:
    nyájas mancsával csak simogatja nyakam.
Pusztulj, vagy kiabálok: "Nem hagy Pindola békén!"
    Erre talán, ocsmány fajzata, eltakarodsz.