Néhány nappal azután, hogy a cserkésztáborból hazajöttek, József (most így hítták Józsikát) odaállt a verandán könyvelő anyja mellé. Eszter már ismerte a fiának ezeket a csendes odaállásait. Kis Eszti, ha akart valamit, azon volt, hogy dörgölőző macskamozdulatokkal vagy gyors csimpaszkodással teremtsen a bőrük közt érintkezést, mintha így a kérése is könnyebben átmenne belé. Lőrincnek a nagy barna szeméből látta, hogy a naponkénti pengőjét akarja kikunyerálni. Előbb egy nagy mosolygás böffent ki rája, aztán mindjárt az az alázatos, bűnét tudó pillantás is ott van, szinte a sunyító kutyafark koppanása is hallatszott a padlón. József azonban csak odaállt mellé; a lépései ilyenkor még halkabbak voltak, mint rendesen, úgyhogy Eszter könyökének ideje maradt a megkezdett sort vagy egy cserép öntözését befejezni: az oldalában azonban már ott volt fiának a szívós, csendes akarata, s amikorra feléje fordult, föl volt készülve a kis tanácskozásra, mely (bár József kéréseinek mindig sokkal nagyobb következményei voltak, mint Lőrinc kunyerálásának) mégis oly kedves volt neki.

- Anyuka kérem, Szilágyi tanár úrtól van egy üzenetem anyuka számára - szólalt meg most is, látva, hogy az anyja, figyelme után, az arcával is feléje fordul. Eszter sugárzó szemmel nézte ezt a finom, kicsit fonnyadt arcot, amely épp akkor, amikor valami nagyon fontos neki, a közömbösséget erőlteti, s nemcsak a hangját fátyolozza be, még a szemével is az anyja írásán révedez, nehogy a szemüveg mögött egy kis láz vagy öröm csillanjon föl. - Kérdezteti anyukát, mikor tetszik itthon lenni: beszélni szeretne anyukával... - Ez nagyon meglepő hír volt. Az többször is előfordult, hogy a tanárok Lőrinc miatt fölcitálták őt a gimnáziumba (ilyenkor gondosan felöltözve, szelíd elfogultsággal ment föl Lőrinc bűneit meghallgatni), arra azonban nyolc év alatt nem volt példa, hogy egy tanár látogatásra jelentkezzék. Találgatva nézte a fia arcát, de kérdést nem tett föl. A kettejük viszonyában ő is azt szerette, hogy olyan kevés szóval intéztek el mindent. Baj nem lehet, gondolta, akkor József nem állna így itt, különben is nyár van, amikor diákok és tanárok közt a harcok szünetelnek. Kisebb pumpolásért a tanár úr nem jön maga. Tán a csónakot akarják megvenni? A nyáron sok szó volt a vízi cserkészetről. Szilágyi, a parancsnok Patakról került ide, s ott a Bodrogon egész nyáron át folyt a csónakázás. Ha a csapatnak volna egy négyevezőse, ők is föllátogathatnának a régi csapatjához.

- Nagyon örülök, ha a tanár úr eljön - mondta csendesen. - Holnap egész délután itthon leszek. - S hogy mégis lássa, mire kell fölkészülnie: - A csapatnak kellene valami? - kérdezte. A városban nagyon jómódúnak tartják őket, pedig hát abból, amit Józsi hazaad, elég nehéz volt a háztartást fönntartani, s még háromfelé dugni. - Majd meg tetszik látni - mondta József, s a kis tettető arcból egy csillogó pillantás röppent az anyjára. Eszter látta, hogy József nagyon jól tudja, a parancsnok úr mért jön, s ő mire van ítélve, de nem akarja kiadni, nehogy felkészülhessen. Ő is elnevette magát, így nézték egymást egy pillanatig, a kettejük viszonyán mosolyogva.

Másnap József egész délután ott dolgozott a verandaasztalon; az újabban kivágott újságcikkeit rendezgette. Az egész asztal el volt borítva újságszeletekkel, melyeket aztán tárgyuk szerint különféle tokokba rakogatott. Máskor benn szokott dolgozni a maguk szobájában, a mosdóalj közelében, ahol a dobozai álltak, most azonban kihurcolkodott; azt mondta: idekinn világosabb. Eszter tudta, hogy ez a kiköltözés a szellős verandára, ahol minden ajtónyitás elkapott egypárat a kivágásokból, már Szilágyinak szólt. Odabenn a csengő nem mindig hallatszik jól, s hátha megvárakoztatják a vendéget, meg arra is számított tán, hogy Szilágyi kalaplerakás közben odapillant a papírjaira, s látja, miben van elfoglalva.

Eszter úgy tett, mintha nem venné észre a fia lámpalázát, de magában boldogan mosolygott rajta. Érezte ő ezt mindig, hogy József is tud lelkesedni. Nem tompaság az, csak szemérem, illem, amivel az éles, gunyoros esze minden érzés, a maga érzése ellen is védekezik. Milyen kedves volt, ahogy délután megkérdezte, hogy megkínálja-e a tanár urat valamivel. Egész odavetőleg kérdezte, de Eszter látta mögötte a csendes latolgatást, amellyel a látogatásra készült s a küzdelmet, amíg ezt neki elárulta. Délután a szalonbeli könyvszekrényben rendezgetett; hátratolta a Csathó-sorozatot, s a maga kötetlen könyveit hordta ki elébe. Ez is Szilágyi pillantásának szólt, ha odatéved. Azt már nem merte megkérdezni, hogy anyuka felöltözik-e, de háromszor-négyszer is végigjártatta a háziruháján a szemét, s amikor Eszter karcsún, átöltözve lépett ki a hálószobájukból, látszott rajta, hogy meg van elégedve.

Eszter maga is kíváncsi volt a vendégükre. A tanári kart, mint a legtöbb szülő, ő is azokból a mesékből ismerte, amelyekben diákfiaik festik le nekik a számukra hozzá nem férhető világot. Ezekben a mesékben minden alak megnyúlik, s árnyékszerűen eltorzul. Lőrinc meséiben a tanárok szeszélyes és igazságtalan alakokká váltak, akiknek apró, nevetséges hibáit kitűnően utánozta; József inkább az ítéletét edzette rajtuk, érdemeiket és bolondériáikat egyaránt túlozva, mintha csak abban lelte volna örömét, hogy a kettő öntvényét lássa az emberekben. De bármilyen torzítók voltak is ezek a mesék, nem lehetett szabadulni tőlük. Eszter még azoknak a tanároknak a képét is ezek szerint állította össze, akiket lánykorából vagy a patikából ismert. Ha Macskási tanár úr a fejfájás elleni porért az üzletbe lépett, s alázatosan odaköszönt, hogy "Jó napot, Eszterke", ő a Lőrinc hangját hallotta: "Ülepedjetek le, mint a piszok." Állítólag így szokta az osztályt leültetni. Könyvtárosi panaszairól viszont (ő volt a kollégium könyvtárosa) József anekdotája jutott az eszébe, hogy mint Eötvös-kollégista, nem tette be soha a könyvtárba a lábát, mert az nem a decimális rendszer szerint volt rendezve. Bozsó tarka, skót sáljáról, ha az utcán szembe jött vele, megint kétféle legenda jutott rögtön az eszébe. Lőrinc szerint Bozsó iszonyúan fél a meghűléstől. Ha egy gyerek nem készült, csak tüsszögnie kellett, s ő rögtön küldte haza. József viszont a műveltségét dicsérte; tökéletes bolond, de sok pesti egyetemi tanár nem ismeri úgy az angol és francia irodalmat.

Szilágyi ebben a mondakörben egész különös helyet kapott. Csak az előző őszön került ide (annak a Deák Béninek a tanszékére, aki még a Lajkó Pista anekdotáiban is szerepelt), s Józsefnek rögtön az osztályfőnöke lett. Az első hónapokban alig volt róla szó. Lőrincet nem tanította, József pedig, úgy látszik, nem találta el, mit gondoljon róla. De egyszer csak körüle forgott minden. Eszter is észrevette, hogy az új tanárral másféle levegő jött be az iskolába. József nagy cserkész lett; Szilágyi föltámasztotta a régi cserkészcsapatot, amelynek már csak a kerete volt meg, s József rajparancsnok lett. A délutánjai nagy részét benn töltötte a gimnáziumban, az őrszobán. Néha hozzájuk is jöttek fiúk, szerkesztőségi összejövetelre, mert faliújságja is volt a csapatnak, s Eszter ilyenkor aggódva hallgatta a szobából kiszűrődő, ellentmondást nem tűrő s időnként sértőn fölcsapó hangot, amely előtt József barátai, úgy látszik, éppúgy meghajoltak, mint kiskorában Lőrinc vagy mostanában, félig játékból, még ő maga is. Ahogy az idő fölengedett, kirándulásokat tettek. József, aki soha a legkisebb érdeklődést sem mutatta semmiféle falusi ember iránt, egyszerre nagy tanyajáró lett, s cserkészein is számon kérte a "néprajzi kiszállásokat". Most kapott rá a könyvek és újságcikkek gyűjtésére is. A könyvnapon külön sátruk volt, benn az iskolában pedig kiállítást rendeztek a "földkérdés" irodalmából. Erre Eszternek is el kellett mennie. Az őrszobában a csapat könyvei voltak kirakva, a falon kartontáblákon a fia cikkei s különféle grafikonok.

Ezt a nagy átalakulást mind Szilágyi vitte véghez a fiában. Eszter a záróünnepélyen látta őt. Nagy, ferde orra mellől két eleven, csillogó szem nézett a világba. Nem ült ki az emelvényre, hanem ott járt-kelt a diákok közt; itt is, ott is egy-egy szót váltva a különbekkel. Látszott, hogy sikere van a szívekben, s ez, ha nem is mutatja, örömet okoz neki. Most, hogy a csöngetést várták, Eszter mosolyogva nézte, hogy a fia izgalmából rá is átragad valami. Míg József szokatlan fürgeséggel pattant és futott a kapu alá, ő is megsimogatta a derekát, s körülnézett a szalonban. Nem szeretett volna Józsefnek csalódást okozni a tanár úr fogadtatásával.

A második hosszú, vidám csöngetés csakugyan a Szilágyié volt. Az emberben is volt valami virgonc, anélkül, hogy fiatalosan könnyed lett volna. Világos nyári ruhájából barna bőr és erős, szíjas test sötétlett elő. Ahogy a verandalépcsőn felszökött, szinte érezni lehetett a szabvány-férfiakra készült nadrágszár s a vastag, kissé idomtalan ikrák ellentétét. Eszter épp kinn állt a verandán, amikor a fia bekísérte. A bejövetelében, a szétnézésében, a kézfogásában épp a mesterkéletlenség tűnt föl. Nem hajolt előre, mint akik a válluk állásával s egy mély, hódolatteljes előrenyúlással mutatják, hogy az idegen ház milyen tiszteletet gerjeszt bennük; de nem is hangoskodott, mint akik a maguk keverte lármába rejtik az első percek lámpalázát. Ferde orra mellől egy tevékeny ember tekintete járt ide-oda a verandán. Egy pillantást vetett József papírjaira. - Működsz? - kérdezte nevetve, de nem állt meg. A háziasszony rendelkezésére bocsátotta magát, vezesse, ahova akarja. Olyan embernek látszott, aki mindent megfigyel, de nem felejti el, mi járatban van, s az illemtan is olyanformán fedi a szándékát, mint a tropikálnadrág a lábikráját.

A szalonban, mialatt a nagy zöld karosszékbe leült, elkapott egy csomót József könyvcímeiből; amikor már ült, a falakon jártatta végig a szemét. - Jó - bökött rá a dédnagyapa képére, a festő nevét is elolvasta, de József magyarázatára (József büszke volt a paraszt dédnagyapjára) nem kérdezősködött tovább. - Elmondta Józsi, hogy mért török a nagyságos asszonyra? - nézett Eszterre mosolyogva. Ebben a tekintetben is ez volt a vonzó: sem szépasszonynak, sem tiszteletre méltó úrihölgynek nem akarta mutatni: régi ismerősre mosolyog így az ember, akinek a mivoltával már nem kell foglalkozni. - Nem, nem árult el semmit - mondta Eszter, s hátramosolygott a fiára, aki a bemutatkozást kényszeredett mosollyal drukkolta végig, s most zavartan elnevette magát. - Okosan - mérte föl kettejük viszonyát, minden lélektani tolakodás nélkül a mosolygó pillantás. - Ha az ember be akar venni egy várat; nem mondja meg, hol fog rohamozni. Ugye, Józsi? - nézett a fiúra.

Eszter újra megfordult; látnia kellett, hogy az az "ugye, Józsi" mit mozgat meg a fia arcán. Otthon úgy viselkedett, hogy egyszer csak az anyja s utána a testvérei is Józsefnek kezdték hívni. Ebben az "ugye, Józsi"-ban, ha volt is baráti cinkosság, ott volt a rövidnadrág is. József azonban a szerelmesek szégyenlősségével nevetett a tanárjára. - Hát arról van szó, könyörgöm - mondta tréfásan Szilágyi -, hogy a cserkészcsapat néhány tanyai gyereket szeretne fölnevelni. Elmondom mindjárt, hogy jutottunk erre a gondolatra. Azt tetszik tudni, hogy kinn voltunk táborban Körtvélyesen. Este, ahogy az már szokás, tábortüzet tartottunk. Arra a tanyákról is előjöttek egypáran, többek közt a körtvélyesi tanító is. Nagyon rendes, jószándékú ember; van egy kis könyvtára, népi nótákat gyűjt, szóval, meg van már fertőzve ettől a mi betegségünktől. A fiúk is nagyon összebarátkoztak vele. Józsi és Szűcs Bandi még el is jártak vele a tanyákba. Így került rá a szó, hogy hát milyen az eredmény, vannak-e jó tanulók. A kolléga elmondta, hogy vannak ott bizony igen jó eszű gyerekek; a füzeteiket is megmutatta. Már mi most azt kérdeztük: mi lesz hát ezekből? Hát ezekből bizony az lesz, ami az édesapjukból; ha az iskolából kiálltak vagy már előbb is: kondás, béres, idővel tanyásbéres. A fiúknak fúrta az oldalát a dolog, s a megbeszéléseken visszatértünk rá. Mert a városi szegény ember valahogy csak eliskoláztatja a fiát, a tanyai ember azonban az öt hold földből vagy az egy pengő napszámból nem győzi az internátust. Józsefnek jött az a gondolata, nem taníttathatnánk-e ki egy-kettőt mi. Úgy, hogy a cserkészcsapat elvállalná, mondjuk, a legjobb körtvélyesi diák taníttatását.

Ahogy a tanár a történetében előbbre jutott, Eszter szeme egyre tisztább sugárzással pihent rajta. Amikor elkezdte, volt benne egy kis drukk. József, ha kérkedés nincs is benne, a fölajánlásaiban szívesen játssza a gazdag polgárfiút. De ahogy előbbre haladt, a gyönyörködés elnyomta a költőpénz szorongását. Volt valami egészséges furfang a beszédjében. Úgy mondta el az egészet, mintha neki magának alig lett volna része benne. A tanítónak fájtak az elkallódó tehetségek; a fiúk dugták össze a fejüket, hogy mit lehetne itt segíteni. Ők maguk is azt hiszik már; a tanító és a cserkészek is. Úgy festett, mint a nemesség rögtönzése. Eszter persze látta, hogy Szilágyi megforgatta magában a dolgot, benne van ez is az eszméiben, s pedagógiából rendezte meg úgy, hogy a gyerekek önérzetének minél több köze legyen hozzá. Lám, őt meg Józseffel fogja; Józsefnek jött a gondolata. - Azt hiszem, ebben nincs lehetetlen. Egy diák internátusi díja - mondta megörülve, hogy egyelőre csak erről van szó -, azt a csapat könnyen összehozhatja.

- Hiszen éppen ez az - mondta Szilágyi mosolyogva. A szemében, mely az orr ferdesége miatt mintha kancsalított volna, ez volt: "na csak ne lélegezz föl olyan hamar, nem kapják azt az anyák olyan könnyen". - Megbeszéltük mi ezt is a fiúkkal. Azt mondja valaki, mért épp ez az egy. S mért nem az a hét vagy nyolc vagy tizenkettő. S honnan tudjuk, hogy éppen a körtvélyesi tanyán nő az a csomorkányi gyerek, akiből egy Körösi vagy Apáczai válhatna. De tegyük föl, hogy behívjuk az egész határból vizsgára a legkiválóbbakat; elég-e, ha azt a négy vagy öt legjobbat a kollégium internátusába benyomjuk. Kikkel kerülnek ott össze? Vidéki pap- meg nagygazdagyerekekkel; köztük egy csomó haszontalan iskolavándorral, aki három-négy iskolát végigpróbált már. Vajon a mi tanyai gyerekeink fogják magukhoz alakítani ezeket vagy megfordítva? Olyan parasztértelmiségünk van már, amely hallani sem akar azokról, akik közül kiszármazott. A tanyai népnek most már olyan emberekre volna szüksége, akik, ha műveltek is, kapcsolatban maradnak az öveikkel. Az egyik fölhozta a kitűnőek iskoláját. Ha külön iskolát nem is csinálhatunk nekik, az mégiscsak érdekes kísérlet, hogy ha ennyi jól megválogatott, jó eszű gyerek egymás körében nő fel, mi lesz abból. Szóval mindenféleképp arra lyukadtunk ki, hogy ezeknek a gyerekeknek egy külön internátust kell csinálnunk.

- Külön internátust? - kérdezte Eszter bizonytalanul. Annak, hogy Szilágyiék, s vele József, a tanyaiakért akarnak kezdeni valamit: az apja miatt is megörült. Mégiscsak jó irányban élt hát ő is; lám, ez a friss ember, az új könyveivel, arra indul, amerre ő. A külön internátus terve azonban másképp emlékeztette az apjára. Ez a gyors szemű, józannak látszó ember is az ő férfiai: az apja és Józsi betegségében szenved? Ó, ezek a nagyszabású tervek! Hány ilyet ért meg egy élet alatt!... Sem levenni nem merte a szemét a vendégről, sem elnyomni nem tudta a gondolatát. Csak nézte őt, s érezte, hogy szeme zavara mint halk pirosság fut a halántékán a haja alá.

- Látom, meghökkentem - mondta Szilágyi (amennyire lehetett, kerülte a nagyságos asszonyt). - Így első hallásra egy kicsit irreálisnak tűnhet fel. De nincs benne semmi kivihetetlen. A lényeges, hogy megfelelő épületet kapjunk. Erre vonatkozólag már van is - József vetette föl - egy gondolatunk. Tandíj, tanszer, az ingyen lesz. Tulajdonképpen csak az ellátást s télen a fűtést kell előteremtenünk. Persze nem szabad valami elsőrangú ellátásra gondolni. Ha azt a házat, az egyházét megkapjuk, ott magunk nevelhetnénk disznót, a gyerekek kertészkedhetnének. Azt szeretném, ha életmódban sem szoknának el egész az otthonitól. - Igen, ez helyes is - iparkodott Eszter egy kis meggyőződést vinni a hangjába. De a fejében ezer háziasszonyi aggály motozott. Ki lesz azokkal a gyerekekkel? Ha kapnak is egy főzőasszonyt, mit fog az ellopni? Aztán a disznók, amiket a diákok nevelnek! Hisz a legjobb cselédre sem lehet ráhagyni őket. Pedig olyan szívesen hitt volna ebben a mosolygó emberben. Volt valami bizalomkeltő a modorában, mint aki végire jár a terveinek. Amit Józsefékkel csinált, nem azt bizonyítja?

- Első pillantásra, persze, nehéz elképzelni - nyugtatta Szilágyi Eszter szemében a szemét, mintha a ki nem mondott gondolatát olvasná s azon mosolyogna. - Háziasszonyok nem bíznak az efféle vircsaftban. Szerencsére, igen jó megoldás kínálkozik. Az egyik fiatal kollégánk hajlandó volna az öreg szüleit idehozatni. A néni főzne rájuk, a bácsi vigyázna a holmira; a kolléga foglalkozna velük. Szóval, mindent meg lehet oldani valahogy. Az igazi probléma most az, hogy a diákok havi ellátására valami alapot létesítsünk... - Itt egy kicsit megállt. A maga hangjában érzett-e valami násznagyi ünnepélyességet, vagy az Eszter szemében volt ott - na, most - a kérést megelőző szorongás.

- Ez az a pillanat - fordult József felé, ahogy óra közben szokott a szövegbe egy magyarázatot közbevetni -, amikor mind a ketten megdermednek, a kérő és az áldozat is. Az egyik, mert arcátlan tolakodónak érzi magát, a másik, mert nem tudja, mire ítéltetett... Szóval, ne tessék nagyon megijedni - fordult megint Eszter felé. - Ha hozzáfognának s elkezdenének kunyerálni, államtól, várostól, tán össze lehetne az összeget koldulni. De, tetszik tudni, ha egy közület fizet, akkor parancsolni is akar. S mi ebből nem kérünk. A nevelői értéke is egészen más a dolognak, ha nem az államból fejjük ki a pénzt, hanem mi magunk hozzuk össze, az úgynevezett középosztály, mármint az a része, amelyik úgy érzi, hogy a néppel szemben van lerónivalója. Úgy gondolom a dolgot, hogy alakulna egy kis kör - hogy nevet is adjunk neki: az internátus pártfogóinak a köre -, ez a kör vállalná az internátus fönntartását. Mégpedig minden pártfogó, mondjuk, egy gyerek vagy egy fél, vagy egy negyed gyerek költségeit. Inkább kevesebbet, de azt havonként kérlelhetetlenül bevasalnánk rajta. Persze, nemcsak anyagi kapcsolatra gondolok. Hogy, no, itt az elseje, lerovom ezt is, mint a villanyszámlát. A pártfogók egy kicsit a maguk dolgának néznék az internátust; eljárnának oda, mit tudom, a tanyákra is kinéznének, megnéznék, mivé lesznek a pengőik. Szóval, az a bizonyos kapcsolat kezdene bogozódni, amiről nép és értelmiség közt annyit beszélnek mostanában.

Az utolsó mondatokat már nyilván azért mondta, hogy Eszternek a válaszra időt engedjen. - Egy részt, azt hiszem, mi is elvállalhatunk - mondta József, aki már ideges volt, hogy a megajánlás még mindig nem történt meg. De Szilágyi rászólt. - Ne türelmetlenkedj. Még föl sem ocsúdott édesanyád a meglepetéseiből, s te már vinnéd a bukszáját. Micsoda betörő tempó ez. - Ó, tulajdonképpen nincs ocsúdni való: én nagyon szépnek tartom a dolgot - mondta Eszter gyorsan, mert benne is volt valami a fia szégyenkezéséből. Az egész vagyonát szétszórta, s most, hogy nemes célra kérik, nem tudja elég gyorsan és könnyű szívvel mondani az igent. - De tudom én, hogy van ez. A másik féllel is meg kell beszélni. Végre is elég nagy felelősséget vállal az ember. Tíz pengő egy hónapban nem olyan sok - körülbelül ennyi lesz egy részvény -, de egy éven, sőt, voltaképp nyolc éven át, az mégis igen sok. József, ti most tanuljátok a járadékszámítást. Ezerkétszáz vagy mennyit is számítottatok ki? - Azt mi igen szívesen vállaljuk - mondta Eszter elpirulva a megkönnyebbedéstől.

Már másodszor könnyebbedett meg. Ő legalább háromszor ennyire számított. - De el lehet abból tartani egy embert? - kérdezte mindjárt. Ez a tízpengős számvetés megint Józsira s az apjára emlékeztette. - Látom, nem bízik a kalkulációnkban - nézte Szilágyi a megkönnyebbedést és a gyanút mosolyogva. - Tíz pengőből csakugyan bajos egy éhes kamaszgyomrot megtölteni. De ez a tíz pengő csak a napi kiadásokra lesz. A lisztet, krumplit, kukoricát azt egészben akarjuk a gazdáktól kivasalni. Mindaz, amit gondolni méltóztatott, tessék elhinni, megfordult a mi eszünkben is. Annál inkább, mert nekem is megvan otthon a magam asszonyi ellenzéke (Eszter csak most tudta meg, hogy nős), aki mindezt eszembe juttatja. A tamáskodók aggályaira különben van egy csalhatatlan szerünk: tessék a pártfogókat szaporítani. Az első, hogy ez a kör meglegyen, s a városban egy kis hitele, divatja támadjon. Itt sem azért vagyok én, hogy mint valami könyvügynök, szedjem ki a zsebből az aláírási ívet,- s József asszisztenciájával kezébe nyomjam a töltőtollal. Azt, hogy mit bír meg a pénztárca s mit nem, majd meg tetszik beszélni a gyógyszerész úrral. Énnekem egy más kérésem volna... - Tessék, ami tőlem telik - mondta Eszter, most már könnyedebben nyomva el a "nem azért vagyunk itt" riadalmát. - A napokban ennek az internátus-tervnek a koholói egy kis összejövetelt tartanak. Ott leszünk, három-négy barát, az egyház részéről valaki, a fiúk képviseletében József és Szűcs Bandi. Azt szeretném, ha mint szülő és háziasszony szintén el tetszene jönni.

Ahogy a dolgát elvégezte, már állt is föl, Józsefnek egy "anyuká"-val kellett Máténét a pogácsáira figyelmeztetni. A két cserkész együtt ment el; az őrszobában nagy összejövetel lesz, azon fogják a tanítók bejárását s a csapat dolgát az élelemgyűjtésben megbeszélni. Eszternek magában kellett a látogatás részleteit földolgoznia. A konyhában egy kosár őszibarack várta. Odaült a kis folyosóra, az üvegen benéző lugas, a meleg nap után lassan visszaereszkedő hőmérő alá: hámozta a kemény, befőttnek való barackot, s félbe vágva odaejtette maga mellé a vájlingba. Arra gondolt, hogy "József szőlőjében" most vannak legjobb erejükben a fák: ilyen termés, mint ebben az évben, nem is volt még. Kár, hogy apuskát már nem érdekli úgy a kert, mint elsőbben. Ő annál jobban megszerette. Férfiak és nők közt ez a különbség; ők nagy szenvedéllyel hozzáfognak, mi meg beiktatjuk az életünkbe. A fiúk sem szeretnek már ott kinn: ők járnak ki, a lánnyal és kis Esztivel.

Azon kapta magát, hogy valami frisseség van az idegeiben. Mintha egy tiszai fürdő csobogna bennük tovább. Megértem, hogy megbolondítja Józseféket, nézte a hámozó kés fényét mosolyogva. Lám, én is itt ülök, s a barackot is másképpen hámozom. Amíg egy újabb csomó barackért lehajolt, furcsállva figyelte magában ezt a derült utóízt. Amíg itt volt, inkább kényelmetlenül érezte magát; hol azért, hogy mit kér majd, hol azért, amit az arcáról leolvasott. Most, hogy elment, azt érezte, hogy megmozgatták. A fiúknak is ez tetszhet benne, állandóan mozgatja őket. Nemcsak hogy táborba viszi, kiállítást rendez, az eszüket sem hagyja nyugton. - "Látom, megijedt." "Mindaz, amit gondolni méltóztatott." Egy nagy fiú anyját, nála öregebb asszonyt, tán nem is való így kezelni. Az ilyen emberen venni észre, hogy férfiak és nők milyen kényszeredetten érintkeznek egymással. Nem válthatnak egy őszinte szót; folyton a nemükre kell gondolniuk. Azt, hogy "szóval", egy kicsit sokszor használja. "Szóval, azt sütöttük ki." A mondatai után most már az arca is itt volt előtte. Mintha egy kicsit kancsalítana. Vagy ez csak attól van, hogy a ferde orra megbontja az arc összhangját. A családja körében vajon milyen? József sosem beszélt a családjáról. De ő azt mondta: nekem is megvan otthon a magam asszonyi ellenzéke. A maga gyerekeivel is ilyen friss? Vagy ő is olyan, mint apuska volt fiatal korában? Csak kinn a társadalomban, ott volt elemében?

Kedve jött, hogy az internátusról beszéljen valakivel. Az apjának még nem vitt le pogácsát, jutott az eszébe. Leküldhette volna a lánnyal, de inkább ő hagyta abba a gyümölcshámozást. Égető ott ült az ablakban, s angolul olvasott. A kollégiumban Józsefék osztálya volt az első, amely már angolul tanult. Égető az unokája kedvéért fogott hozzá; a szigorú Bozsó tanította, s bosszantotta, hogy épp a legkényesebb tárgyban nem tud segíteni. Csakhamar ez lett a legnagyobb szenvedélye. Hisz egész életében Anglia felé nézett eddig is; a tarhonyát is Angliába küldte. Most legalább megismerte, amire egész életén át hivatkozott. Az angol történetírók, közgazdák, filozófusok megerősítették benne, hogy jó úton járt. Meg tetszett is neki, hogy egy nyelven még meg tudott tanulni. Ahogy József följebb és följebb került, Bozsó mind nehezebb házi feladatokat adott az osztálynak: modern magyar írókat kellett angolra fordítaniuk. Az egész osztály házi feladatát Égető csinálta meg. Maga Bozsó is tudta ezt. "Na, ez olyan szép - mondta -, hogy ezt még öregapád sem tudja majd megcsinálni." Vagy: "Na, Máté, ezt hogy fordította öregapád?..." Égető pedig büszke volt a dicséretekre; lassan ez lett neki, ami régen a kert vagy az újságjai. Arra gondolt, hogy egy könyvet fog írni az angol szellemről, legalábbis összegyűjt egy csomó jegyzetet hozzá; József azt már mint a magáét használhatja. Most is úgy tartotta a szép India-papirosú könyvet a kert fénye felé (benn homály volt már), mint aki egy magasabb világgal érintkezik. Hajában a vöröses szálak még versenyeztek a fehérrel, de a szakálla már csupa fehér borosta volt. Szeme körül nagy fekete karika támadt, s a szórakozott s mégis éles sugarú szem, mely régen is mindig valahova messze nézett, most még idegenebbül ült a csontjaiban.

- Nem is tetszik tudni, ki volt a vendégem - mondta Eszter, ahogy a szép tojásos mázú, mélyen bevagdalt pogácsát az ablakpárkányra betette, s Égető a könyvét, kifordítva, a nagy karosszék támlájára rakta. - József osztályfőnöke. - Szilágyi? - nézett Égető a lányára. Ha idegen hallja őt, semmi bosszankodást nem vesz észre a hangjában. Égető maga is azt hitte, hogy fölötte van minden féltékenységnek. Ha József osztályfőnöke szóba került, elismerően beszélt róla. Úgy látszik, meg tudja fogni a gyerekeket. A kollégiumban nem volt eddig divat, hogy a tanárok foglalkozzanak a gyerekekkel. Ők csak tanítottak. Egy nevelő, érthető, hogy furorét csinál. A cserkészetet is dicsérte. Az angolok nagy mesterei, hogy kell a testet, az értelmet s a jellemet egyszerre fejleszteni. Ő csak azt a beteges író-kultuszt kifogásolta Szilágyi nevelésében. Van néhány írójuk, akikhez még mint írókhoz is szó fér, de ők prófétát csinálnak belőlük. Nemcsak mint művészeket nem szabad bírálni, de társadalmi és közgazdasági kérdésekben is orákulumoknak tekintik őket.

Égetőt annak idején elkerülte az Ady körüli vita. Csomorkányon sem ellene, sem mellette nem írtak. Amit hallott róla, nem is kívántatta meg különösen. Ő a maga századát különben is a tudomány századának tartotta. A magyar klasszikusokat néha becsületből elővette, élvezte bennük a nemzeti jelleget. De arról, hogy az irodalom életet is alakíthat, nem volt tapasztalata. Az ő fiatalságában a világirodalom verses része magyarul olvashatatlan volt, a regényolvasást meg inkább az asszonyok dolgának tartotta. Józsefék viszont Adyn, Szabó Dezsőn s néhány fiatalabb írón ébredtek föl. Szilágyinak az volt a hódítása, hogy ezekre rákapatta őket. Az iskola, most látták, becsapta a diákot; a legizgatóbb könyveket, amért érdemes volt olvasni megtanulni, eldugta előlük. A világ két részre oszlott felfedezésük előtt: arra, amit már eddig is ismertek, s arra, amit Szilágyi és az írók tártak ki előttük. Az embereket is eszerint osztályozták. Minthogy Égető az ő íróikról nem sokat tudott, sőt az ő tetszésüket is mérsékelni igyekezett - Ady erőltetett volt szerinte, Szabó Dezső pedig féltéglával verte a mellét -, József a nagyapját is elmaradt műveltségű, begyöpösödött embernek kezdte tartani.

Égető sokféle kezdeményezéséből az új nemzedékhez már csak egy-két anekdota jutott el (többek között, hogy főurakat akart Csomorkányra telepíteni), s József is ezeken az anekdotákon át nézte az öreget. Az, hogy Eszter vitatkozni próbált vele, csak a tekintélyrombolást tette élvezetesebbé. Égetőnek szerencsére nem sok érzéke volt az emberek hátsó gondolatai iránt. A József tisztelettel hunyorgó szemüvege mögött azonban észrevett valamit. Annál büszkébb, nem is büszkébb, szuverénabb volt, semhogy ezt fölpanaszolja. - Na, lássuk csak - vette át Józseftől a füzetét, ha az angoljával beállított, s míg a nehéz szövegen mondatról mondatra haladtak, nem vett tudomást a türelmetlenségről, amivel József a lecke árát képező eszmefuttatások alatt a lábát váltogatta. Biztonsága alatt azonban, ha nem is gondolkozott rajta, ott volt a seb, amit unokájának az elpártolása okozott. - Mit akart? - kérdezte most Esztertől, egy pogácsa felé nyúlva. - Apuskát is érdekelni fogja. Én legalább egész idő alatt apuskára gondoltam - tette hozzá, füllentve egyet, hogy a két embert, apát és nevelőt közelebb hozza. S elmondta, mit akart Szilágyi.

Égető szó nélkül hallgatta. Homlokán szinte látni lehetett a kétféle indulat lüktetését. A nagy világos kitágulásokat, amelyekkel ő minden szép, messzeható tervet követni szokott. "Menjünk bele a dologba, próbáljuk újra a készülődés, az induló játék ismert állapotát" - gondolták inkább a táguló erei, mint az agya, már ahogy az erek gondolkozni tudnak. De ugyanakkor nagy, sötét foltok is tódultak a megnőtt homlokra; az a sérelem, amelyet Szilágyi sikere hagyott a nagyapában s még régibb sérelmek, amiket az egész csomorkányi élet a reformerben. "Most jöttök, mint valami újsággal, a tanyákkal. Amit én negyven éve prédikálok. Persze, nem így; egy szálat kikapva, egy panaszkodó tanítón föllobbanva, hanem teljes összefüggésben, az egész életet átfogó javaslat alakjában. De hát minden gyerek az idegenen kap. Itt lehet mellette a mézes bödön, s ő a búcsúban mámorosan issza a marcot." Persze, ezt sem a fejével gondolta; annak ő fölötte állt, hogy ilyesmik az eszébe jussanak, csak mintegy visszahúzódás, eltökélés, makacsság volt benne, a másik, egyidejű érzést keresztező.

Amikor Eszter elhallgatott, ő is hallgatott még egy darabot, a két érzést egyeztetve. - Hát ez mindenesetre szép dolog - mondta végre. - Meg sem tehettétek volna, hogy azt a kis kötelezettséget ne vállaljátok - tette hozzá, mert Eszter olyasmit mondott, hogy nem tudja, Józsi mit szól hozzá. - Más kérdés, persze, hogy az ilyesmi segít-e valamit. - Én azt gondoltam, apuska is a tanyai népen próbált segíteni - emlékeztette Eszter az elgondolkozó homlokot, amelyen az ellenállás mindig erősebb lett. - Tegyünk különbséget - jelent meg Égető szemében az a hidegség, amellyel ő a mások törekvéseit szokta elemezni. - Én az efféle alamizsnálkodást sosem tartottam sokra. Az én elvem az volt, hogy a tanyaiakat gazdaságilag kell fölemelni; megfelelő szervezetekbe tömöríteni, mezőgazdasági műveltséget adni. Akkor, ne félj, taníttatják ők maguk a gyerekeiket. S ha szükségét érzik az internálásnak, fölállítanak maguk úgy, ahogy a gabonaraktáraikat, a gyümölcsértékesítő szövetkezeteiket. - De apuska is foglalkozott Jancsival s Gyevivel. János meséli, hogy sokszor az éjszakát át tetszett tanulni vele. Én azt hiszem, mégiscsak nyereség, ha... Azt akarta mondani: ha Szilágyi is kezébe vesz néhány parasztfiút. De azután mégiscsak elhallgatta: azért-e, mert nem akarta apját az összehasonlítással ingerelni, vagy visszatartotta valami, hogy Szilágyi mellett annyira ügyvédkedjék.

Égető ettől az ellenvetéstől még komorabb lett. Egy pillanatra mintha elfogta volna a gyanú; hátha valami irigység dolgozik benne. Szinte látszott az arcán a lökés, amellyel ezt a kellemetlen érvet félrelökte. - Így beszél, aki felületesen nézi a dolgokat - mondotta azután bosszúsan. - Csakhogy itt megint különbséget kell tenni. Mi lesz ezekből a betoborzott fiúkból, ha ugyan egy fél év múlva szélnek nem eresztik őket. Eggyel több érettségizett naplopó. De mondjuk, hogy kiváló orvosok, mérnökök, közgazdászok lesznek. Akkor is száz közül egy fogja az életét a tanyáknak szentelni. Én Jánosnak sosem mondtam, hogy szerezzen diplomát, sőt, inkább elriasztottam a diplomás pályáktól. Pedig Jánosban lett volna hajlam a vizsgázgatásra. Így is elég sok szélhámos gőz volt benne. Ha érettségije van, már rég ott lebeg valamelyik minisztériumban. Így, hogy nem volt képesítése, mégiscsak ott kellett kódorognia a nép közelében. Ha jól meggondoljuk, mit csinál egy ilyen internátus: kiszedi a legkülönb parasztgyerekeket, és úri janicsárokat nevel belőlük. Képzeld el, hogy az öreg Gyevit a kőműves tanítója fölfedezi, s a város kitaníttatja, ma nem volna Gorzsa.

Ahogy belejött, a bosszúság eltűnt a homlokáról. A logikának az az embertelen fénye gyúlt ki a szemében, amelyet Eszter olyan jól ismert. Már szinte bűn volt a fiúkat taníttatni. Az egyik érv a másikon gyulladt. Ebben az állapotában Eszter máskor nem mondott ellent neki. Most azonban az ő igazságérzete is izgékonyabb volt. - Azért én mégis szép dolognak tartom - mondta csendes makacssággal. - Ha csak azt nézzük is, amit Józsefben s a többi fiúban kivált... Ha ez még nem is az, amit csinálni kellene - tette hozzá, lázadását enyhítve... Égető kutatva nézett a lányára. Eszter ott állt a ház előtt, félkönyökkel az ablakfára támaszkodva, s ahogy beszélt, mintha volna még kimondatlan gondolata is, lesütötte a szemét, szeme helyett a nyakából feltóduló vér nézett Égetőre. Mögötte a faemésztő udvar, amelyben most is tengett néhány kiszáradt s még ki nem szedett csemete, egyre jobban teli lett oszlop és kémény árnyékokkal. Égetőt ez az ellenállás kicsit meghökkentette. - Azt én sem mondom, hogy nem szép - szólalt meg kis szünet után. - S abban igazad lehet, hogy fölkelti a figyelmet. S valami okosabb dolgot is kitalálnak majd... - S mintha a gyanú, maga ellen, mégiscsak belekapott volna, kisvártatva még egyszer megszólalt. - Mit mondasz? Mennyire kalkuláltak egy részt? Tíz pengő? Megmondhatod Józsefnek, hogy egy fél részt én is elvállalok.

Ahogy fölment, Eszter szinte a lábain érezte, hogy leverte valami. Az apja ajánlatának próbált örülni; József nem is számított erre; de a csüggedés az öröme alatt is szétment a testébe. Mintha új belátása támadt volna az emberi boldogtalanságba. Ha Szilágyi apuska fiatal korában áll elő ezzel a tervvel, milyen lelkesen dobolta volna be a Híradóban. Nemcsak hogy az emberek természete, célja annyiféle, még akik egymásnak valók, azoknak is másképpen jár az órájuk. Az egyik korán ér a találkozóra, a másik elkésik róla. Nemcsak a tervekben - ötlött az eszébe hirtelen -, a szerelemben is.

A cserkészgyűlésen nagyon sok megbeszélnivaló akadt, mert József nem volt még otthon. Apa-Józsi már föl-alá járt a szobájában, kezet mosott, aztán még két-háromszor megtette a duplaajtó s a szemben levő fürdőszoba közt az utat, oda pislogva a terített verandaasztalra. Egy idő óta többet evett, s fontos volt neki, hogy az ebédjét, vacsoráját pontosan megkapja. Szólni szégyellt érte, de járt-kelt s a konyhába is bekukkantott. - A gyógyszerész úr már nagyon jár - mondta a cseléd is. A kolbászos krumpli rég félrehúzva állt, s nem értette, mért nem adják be. Eszter azonban húzta a vacsorát, nem akarta, hogy az ura a fia üres helyére megjegyzést tehessen. - Vágjunk még egy kis paprikasalátát - mondta a leánynak. S amire azzal elkészültek, csakugyan József is berobogott. - Apukának már tetszett mondani? - szólt oda az ő csendes módján az anyjának, mialatt a többiek elhelyezkedőben, a széküket tologatták, s ő egy pillanatig még állva maradt. Eszter már nem felelhetett, csak egy gyöngéd-ijedt és mulató pillantást vetett rája. Ebben volt ő több a másik két gyereknél; ilyen pillantásokat csak ővele lehetett váltani. - Gondolom, nem jó lesz, ha mástól tudja meg - morogta oda, mintha csak a kését vagy a szalvétáját kereste volna, amikor már mind elhelyezkedtek. Ezt Eszter is tudta, Micike kisfia is benn volt a cserkészcsapatban, Pauliék azóta már tudják a felajánlást. A sógora holnap áttelefonál az urának. "Te Józsikám, van novatropinod? Átküldhetek érte? Hallom, ti is taníttattok egy tanyait." Az egész más, ha Józsi akkor azt mondhatja: "Igen, ez megint a feleségem dolga. Én nem törődöm a bolondságaikkal."

Ahogy az első éhségét elverte, Józsiban rendesen föltámadt az inger, hogy a keserűségein is könnyítsen. Most külön oka is volt erre. Aznap volt a gyűlés, amelyen a hét gyógyszertár kvótáját megállapították. A patikusok közösen fizették az adót, s őrá esett a legnagyobb rész. - Pedig mindenki tudja, hogy Antalék nagyobb forgalmat csinálnak. Két piacnapon összehozzák, amit mi egy héten. A Korona gyógyszertárnak is több receptje van, az meg a kórház-recepturát szívja fel, a legtöbb orvos is arra lakik. De azoknak van magukhoz való eszük... Eszter válasz helyett a kolbászát szeldelte egészen apró karikákra. Ez régi pör volt köztük, a könyvelés. Ő csakugyan azt szerette volna, ha semmit el nem tagadnak. De hát hol van már attól ő is! A gyerekek előtt azonban nem akart úgy felelni, ahogy tudott volna. - Pedig hát mi is azon vagyunk, hogy ne nyúzzanak meg - mondta szelíden, a József dolgára gondolva. - Az, hogy minden deci illatszert be nem írok? Van fogalma magának arról, hogy Antalék mit tagadnak el? Bözsitől tudom, a prakszijuktól. Minden második-harmadik receptet vezetnek be a tételkönyvbe. Magyarországon általános szokás, hogy az adóalap háromnegyed részét eltitkolják. Az adók már úgy vannak kivetve. Csak maga akar itt jó polgár lenni. Hogy az erkölcsi felsőbbségét éreztesse velem.

Eszter csendesen villázgatta a krumplit. - Hát én már ilyen vagyok - mondta ki végre. - Pedig most megint vállaltam egy kis kötelezettséget... - Józsi egy friss kanállal mert az edény aljából, ahol piros volt a zsír, s még párolgott a krumpli. Kérdés helyett csak a kis, tasakos szemét emelte Eszterre. Húsz év alatt ő is megismerte a feleségét. Ez volt Eszternek az a hangja, amelyre ő azt szokta mondani: cinikus. Amíg fiatalok voltak, nem merte ilyen cinikusan bemondani a dolgait. Ez azóta van, amióta a gyerekek megnőttek. Most is biztos rájuk hivatkozva talált ki valamit. - A József osztályfőnöke volt itt - kezdte el Eszter csakugyan. - Őneki ígértem meg, hogy támogatni fogjuk.

Józsi nem szólt; a morcossága még nem látta, mibe kapjon bele. Megállt kanállal várta Esztert, hogy többet mondjon. - Internátust akar csinálni a tanyai gyerekeknek... - Józsi megállt, szeme még túlozta is az értelmetlenséget. Valóban nem értette, miről beszél a felesége, de azt tudta már, hogy nagy ostobaságnak fogja találni. S az arca már azt az elképzelést előlegezte. - Miféle tanyai gyerekeknek? - kérdezte ugyanígy. - Tehetséges, szegény sorsú gyerekeknek - ismételte Eszter. Ő meg úgy mondta, mintha gyengeelméjűeknek mondaná, a kérdésnek megfelelően. - Akik nem tudják a tanítás költségeit megfizetni. - S most mi fizetjük meg helyettük? - kérdezte Józsi... Most már értette a dolgot, a fölháborodást is érezte emelkedni már magában, de még jólesett az elképedést tettetnie. - Gondolhatja, hogy nemcsak mi - mondta Eszter, s az ő csöndes hangján is érzett egy kis ingerültség. A Józsi rosszakaratú bámulása Szilágyi okos, eleven szemét juttatta eszébe. A következő pillanatban azonban már Józsi is föladta ezt az "új kapu" arcát. - Látja, ez a maga nevelése - kiáltott föl. - Ide vezet, hogy a fiúkat elmarta tőlem. Most ilyen bolondságokkal állnak elő.

Más furcsállhatta volna, hogy Józsi az elképedésből egyszerre ilyen konklúzióra fakad. Az állani látszó eszének ugyancsak hosszú gondolatsort kellett befutnia. Eszter azonban nem csodálkozott az átcsapáson, annál kevésbé, mert a gyerekekre vonatkozó vitáik, két-három közbeeső fok után, mindig ide szoktak vezetni. - Most nem az én nevelésemről van szó. Ez Szilágyi tanár úrnak a terve. Őt nem én neveltem. - Tudom, tudom. Ráismerek az Égető fantazmákra. Nem elég, hogy apuska ilyen képzelgésekben töltötte el az életét; azt akarja, hogy Józsefből is holmi apostol legyen. Vagy azt hiszi, én nem látom, mikkel tölti az idejét. - Apuska nem tud logikusan gondolkozni - jegyezte meg József. - Anyuka azt mondta el, hogy Szilágyi tanár úr mit kért, s apuka... Nem fejezte be a mondatot; az anyja könyörgő, sőt fenyegető pillantása elnémította. Eszter semmitől sem félt úgy, mint amikor József a maga csendes, kegyetlen modorában Józsi észjárásában a logikai hibákat kezdte kimutatni. - Igazán kár most apuskát belekeverni. Szilágyi kéréséről van szó. - Értem, értem én nagyon jól. Szilágyi tanár úr nem József, és József nem apuska. Nem kell azt nekem, mint egy hülyének megmagyarázni. Ha magyarázni akarnak, azt magyarázzák meg, mért kell Józsefnek minden ilyenben benne lennie. Mi szüksége van egy jövendő patikusnak népi táncra? Ha hideg a patika, arra fog toporogni? Vagy népi fazekakban fogja a rebarbarát meg a zinkpasztát tartani? Ahelyett hogy bejönne hozzám vagy a természettudományi könyveimet forgatná néha.

Eszter megismételte az iménti könyörgő pillantását, mielőtt még József a száját kinyitotta volna. Az, hogy József patikus lesz-e, állandó kanócként sistergett apa és fiú közt. Az öreg Józsi szerint fiának az érettségi után a patikába kell belépnie, gyakornoknak. József, akit az apja makacssága még jobban felháborított, mint a patikus jövő, a logikátlanságot iparkodott kimutatni. "Apuka egy életen át panaszkodott, hogy patikusnak kényszerítették. S énbelőlem mégis patikust akar csinálni." De Józsi másképp okoskodott. "Én föl tudtam áldozni magam a családi vagyonért, pedig én határozott technikai tehetség voltam. Hát akkor József, akit az anyja csak úrhatnámságra nevel, s akiben annyi praktikus érzék sincs, hogy egy biztosítékot betegyen. Ha azt akarjuk, hogy éhen ne haljon, neki patikusnak kell lennie. Újságcikkeket kivágni s beragasztani a patikában is lehet." Ezeket az érveket számtalanszor kicserélték már egymással, úgyhogy Józsefnek most elég volt egyet dörmögnie - "apuka olyan biztosan tudja ezt?" - s az apja, a közbülső fokokat átugorva, itt is rögtön az utolsó érvet mondta ki.

- Még mindig sokkal okosabb, ha patikus lesz, mint ha ilyen szamárságokkal foglalkozik. Azért taníttassam a maguk tehetségeit, hogy eggyel több legyen, aki a tányéromba néz? A művelt országokban azt értik szocializmuson, hogy a munkásnak is legyen fürdőszobája, s autón menjen a munkahelyére. Itt azonban nem vehet az ember autót, mert kétszeresre emelik az adóját. A maguk tehetségeinek kisebb gondjuk is nagyobb lesz, mint hogy hálát érezzenek maguk iránt, amiért kitaníttatták. Attól annak fogják tartani magukat, amik valóban: bolondoknak. Ellenben összehasonlításokat fognak tenni, hogy ők mit esznek és maguk mit esznek, ők miben járnak és maguk miben járnak. A naplopók, mondják majd, őnekik mindenük van. Míg mi, a nemzet fenntartói - mert mind úgy fog itt járni, mintha a dédapja helyett is ő ment volna az eke után -, mi nélkülöztünk. S nem is kell csodálkozni rajta, ha mi magunk terjesztjük ezt az ostoba hitet. Ki a dolgozó ma? Aki ás, arat, szóval olyan munkát végez, amit nem is szabadna, csak géppel végeztetni. Egy gyógyszerész, aki reggeltől estig ott áll a fájós talpán a patikában, s a fejét veszik, ha egy tizedesjegyet eltéveszt, az nem munkás... De én nem bánom, csak neveljenek maguknak sírásókat. Majd ők nem lesznek olyan érzelgősek, ha magukat a szemétre kell dobni.

Eszter ebből a társadalombölcsészeti kitörésből azt látta, hogy a nehezén túl vannak; Józsi a dühét elvont dolgokra pufogtatja ki. Sem a felajánlásból, sem József közbeszólásaiból nem lett olyan vihar, mint tartani lehetett. Most már hamarosan vissza fog esni a szokott epés rezignációba. - Ha egy tanár idejön, nehéz visszautasítani - mondta csöndes fölénnyel. - Lőrinc néhány év múlva érettségizik, rá vagyunk utalva az iskola jóindulatára. S tulajdonképpen nem is olyan nagy dolog az egész. Ha szegény tisztviselők a háromszáz pengőjükből elvállalhatják, s amellett még időt is áldoznak rá, akkor mi sem megyünk tönkre bele. - Miben megyünk mi tönkre? - dörmögte Józsi. - Maguk szerint mi semmiben sem megyünk tönkre. Azt hiszik, az a fél patika egy aranybánya. - Hála isten, elég sokra futja belőle nekem is, magának is - mondta Eszter nyomatékkal.

Józsi erre, hogy magának is, fölütötte kicsit a fejét. A pör után Eszter a pénzügyeket csakhamar visszaengedte az ura kezébe: beérte azzal, hogy megmaradjon ingyen könyvelőnek. Józsi ezt is fölpanaszolta; ő gyámság alatt áll, a felesége minden bevétel-kiadás tételt ellenőriz. Eszter azonban nagyon jól ismerte az ura pénzforrásait. Hol egy mázsa púdert vett hirtelen, hol nagy koffein- vagy szalicil-befektetéseket csinált. Ha apróbb összegekre volt szüksége, elég volt egypár receptet nem blokkolni. Olyasformán volt vele, mint az adóhivatallal. Ezt azonban sosem hozta föl neki, úgyis elég rabszolgának képzeli magát. Most azonban úgy érezte, ideje véget vetni a vitának. - Nem tudom, mire céloz? - nézett rá Józsi. De épp benne volt egy nagyobb kölnivíz bevásárlásban, s jobbnak látta nem menni tovább. - Különben is a költőpénzből fogom kispórolni - tette le Eszter az utolsó akkordot. - Tudom, tudom, ismerem én a maga költőpénzét. Különben mit is törődöm vele - nyomta a szalvétáját a gyümölcsös tányér mellé. - Majd ha a patika is elúszik, megtanulják a pénzt becsülni. - S ezzel bevonult a maga szobájába.

A család lélegzett egyet, amikor kiment. Már ők is abbahagyták az evést, de megkönnyebbedésükben most még egy körtét kivettek. Előbb kis Eszti, aztán Lőrinc, a legvégén József és Eszter is. - Csak azt a patikusságot ne hozná elő - mondta József a késről többszörös "s"-ekben lehulló körtehéjat nézve. - A plafonig tudnék ugrani tőle. - Ő tulajdonképpen nem rosszat akar - mondta Eszter. - Azt akarja, hogy a jövőd biztosított legyen. Amellett aztán élhetsz... A passziódat akarta mondani, de aztán mégiscsak tanulmányokat mondott. - De én épp azt hiszem, hogy rosszat akar. Valóságos kéjt okoz neki, hogy patikusnak kell lennem. Sokkal könnyebben lennék patikus, ha azt nem látnám, hogy neki az ekkora elégtételt szerez. - Te is nagyon éles vagy, elnézőbbnek kell az emberekhez lenni - mondta Eszter, noha, bár félt is tőle, alapjában tetszett neki az az élesség, mellyel József az embereket kezelte. Hisz annyi érdeklődés van benne, s lám, a jó dolgokért tud lelkesedni: az a kis csípős él, szeszes önzés, mint a bort, csak elállóbbá teszi. - Azt tudod, hogy nagyapa is fölajánlott egy fél részt - jött elő a tartogatott örömével. - Igen? - révedt József szájára egy gyerekes mosoly. Eszter szinte a közönyt tettető hangját is hallotta, amivel a cserkészgyűlésen ezt az új szerzeményt bejelenti. Ez volt a legnagyobb öröme, ha mint ügy- vagy műpártoló szerepelhetett valahol.

Megindult a számítgatás, hogy hány részjegyzésre számíthatnak. Kis Eszti, aki most hallott a dologról először, ajánlkozott, hogy mielőtt beköltöznek, ő is elmegy a barátnőivel ablakot pucolni. József mindjárt elkönyvelte az ajánlatot, s Lőrincnek is kiosztotta a magáét. Ő fogja a villanyt szerelni. - Az oktató filmeket is bemutatom nekik. Az iskola kapott egy filmező gépet, s azt mint fő technikusnak, Lőrincnek kellett az osztályukban forgatnia. - Azt lehet - fogadta József most szokatlan szelíden az öccse ajánlatát. Eszter Szilágyi feleségét kérdezte: részt vesz-e az előkészületekben; József sosem beszélt róla. A lány már rég leszedte az asztalt, az esti mosogatás csörgése után a villany is elaludt a konyhában, s ők még mindig ott ábrándoztak a verandaasztalnál, a nyitott verandaajtón át a lámpába rohanó lepkék haláltánca alatt...

Néhány nap múlva Szilágyi üzent: meglesz az első pártfogói összejövetel; délután ötre neki is ott kell lennie Gulácsiéknál. Eszter szabadkozott; Gulácsi doktort ő csak a patikából ismerte: nem is viziteltek egymásnál, hogy állítson be oda a Szilágyi tanár úr hívására. József azonban azt mondta, hogy ezek idejét múlt középosztályi aggodalmak, anyukának okvetlen ott muszáj lenni. Eszter gondosan felöltözött, úgy, mint amikor Lőrinc érdekében ment be a tanárokhoz, csak most a kék szövet kosztümje helyett a nyári vásznat vette föl; ahogy a tükör előtt megállt, olyan gondolata is volt, hogy egy szál virágot is erősítsen a kihajtójára.

Gulácsiéknál egy fogadószobába vezették be, mely a magánbetegek várójául is szolgált. A szobában egy zongora s kottaszekrény állt; egy vitrinben különös dudák és hegedűk. Eszter nem is tudta: népi zeneszerszámok vagy keleti hangszerek-e. A szoba többi műtárgyától mindenik lehetett: mert volt ott hindu bálvány, csomorkányi gölöncsérmű, tiszai halászó eszköz, Kotormán-kép, gyermekrajz-féle. A fogadó üres volt, de az asztalon félig elnyomott cigaretták füstöltek, s a szomszéd szobából hat-nyolc ember topogása hallatszott. Eszter odaállt a félig nyitott ajtó réséhez. Csakugyan ott toporgott az egész pártfogó testület. A házigazdának csak a rekedtes, bennfentes, meleggé vált hangja hallatszott, a többiek nyilván azt nézték, amit ő egy szekrényben mutogatott. A nagy hát s a helyeslő zümmögés az elnöklelkészhez tartozhatott; az a világos nyári ruha: Szilágyi; most egy orrhang is kérdez valamit, ez Hallgató Sanyi (egy idő óta többet van itthon, mint Budapesten), a hátrább állók közt az egyik - az ösztövér, lánykorából ismert, birgeri csizmás alak a Grűn vaskereskedő fia, most Gyenes. Egy időben ő volt az egyetlen ember Csomorkányon, aki Párizsban járt és művészeket ismert. A másik, fiatalabb, tanár lesz; mintha ott káprázott volna az arca, amikor a tanári szobában a Lőrincre panaszkodó tanárok kézről kézre adták. Leghátul a két fiú, Bandi és József ácsorgott; ők úgysem láttak a szekrényre, s egymással váltottak néhány szót, azzal a megtisztelt, tartózkodó mosolygó arccal, amit a felnőttek tanácskozására bebocsátott fiatalok szoktak felölteni.

Esztert József látta meg, aki nyilván nyugtalan volt már az anyja késése miatt. A köztük levő orvosi vizsgálóasztalon át előbb az anyjára vetett egy mosolyt, aztán halkan előreszólt Szilágyinak: amire minden arc feléje fordult a szekrényektől. Végül a házigazda is kibontakozott vendégei közül és odajött. - Legalább a nagyságos asszony is vesz egy kis ásványtani leckét - mondta, miután Eszter húzódó keze a kézcsókra lebukó s szinte összekeveredő fejek közt végigment, s széles kun arcára, amelyre éppolyan büszke volt, mint egy szép ősmagyar leletre, egy vigyorszerű mosoly kenődött ki.

A kis szoba, amelybe a társaság áthúzódott, Gulácsi doktor rendelőszobája lehetett; a vizsgálóasztal, egy kis műszerszekrény néhány jód fogta késsel s a vérnyomásmérővel legalább erre vallott. A fal többi részét azonban üvegszekrények foglalták el, tele gondosan megcédulázott ásvánnyal. Eszter elámulva gomolyodott oda az udvariasan félreálló férfiak közt a soron levő szekrényhez. Mint patikusné tudott egyet-mást Gulácsiról. Jobbára csak egyleti receptjei voltak, s homeopatikus adagban írta az atropint; Józsi azt mondta, egyáltalán nem érdekli az orvostudomány. "A katolikus énekkart vezeti! Mért megy egy ilyen ember orvosnak?" József tervezgetéseiben azonban mint jól használható ember szerepelt; néprajzra és kottaolvasásra fogja tanítani a tanyaiakat. Arról azonban, hogy ilyen hatalmas ásványgyűjteménye van, nem is hallott soha. - Na nézze csak - húzta őt oda egy szép, rózsaszínű kristály elé. - Milyen gyönyörű kvarc. Ezt cserébe kaptam egy ametisztért. Vagy azt az antimonitot nézze, azt a szálast, hát nem csodaszép darab?... Eszternek mint nőnek inkább a feltűnő, színes darabokat mutatta, s tatármosolyába, melyben különben is volt egy kis ezermesteri fölény, most leereszkedő lovagiasság s apai jóakarat keveredett.

A gyermekessé vált magyarázattól, s hogy egyik szekrénytől a másikra ugrott, a férfiak figyelme is fölélénkült kissé; bólogatásaik közben kevesebbet pillantgattak a hátralevő szekrényekre. Az elnöklelkész pedig épp elérkezettnek érezte az időt, hogy a házigazdát ásványaitól elválassza. - Hát ez valóban csodálatos. De hogy jöttél te arra a gondolatra, hogy itt, az Alföld közepén, ahol semmiféle ásványi kincs nincs, ásványokat kezdj gyűjteni?... Ahogy a szekrénytől elfordult s a házigazdát is elfordította, fölemelt, ápolt kezén, templomi méretekre emlékeztető hangján a szavak embere érzett, aki a más köveitől a maga mondataihoz menekül. - Hogy jöttem? Azt már magam sem tudom, hogy jöttem - mondta a házigazda azzal a gyerekeknek szóló mosollyal, amellyel a maga szenvedélyeiről beszélt. - Úgy jöttem rá, hogy szépek. Hát nézze, nagyságos asszony, ezt a chrysarobint. Van az a virág, amelyik gyönyörűbb ennél? S ez nem hervad el soha. - Épp ezért hagyjuk a többit tán máskorra - szólalt meg Szilágyi. - S nézzük, amiért összejöttünk. - És ami elhervad nélkülünk - használta ki az alkalmat Hallgató Sanyi.

- Ej, ej, milyen önzők vagytok ti - fogta meg Gulácsi Eszter könyökét. - Ti már kigyönyörködtétek magatokat. A nagyságos asszonyt azonban meg akarod fosztani tőle s engem is, hogy elmagyarázzam neki. Na, még csak az opáljaimat engedjétek. - Látom, még nemrégen vagy Csomorkányon - mondta Gyenes a tanárnak, aki a házigazda helyett most a vendégeket kezdte átterelni. - Mért? - Mert mindjárt a dologra akarsz térni. Majd amikor a kalapunkat vesszük. - Csak azt szeretném tudni, mit szólnak a betegeid, mikor itt szétnéznek? - fordult Hallgató Sanyi az opáljaitól végre elszakadt házigazdához. - Hogy ezek valami epe- vagy vesekövek? Vagy hogy valami új kristálydetektoros gyógymódot találtál ki? - A fenét. Krisztallológusokká képezi ki őket. Képzeld el, a fogadat akarod kihúzatni, s kristályrendszerekről beszélnek neked. Én már megpróbáltam - mondta Gyenes, aki zsidó létére maga is a csomorkányi "hibásak" közé számította magát, s büszke volt a többiek különcségére.

- Látom, nincs érzéketek a szép iránt - mosolyodott el Gulácsi a tanár mosolyával, hogy utolsónak ők is átjöttek Eszterrel a fogadóba. - Hanem ha már becsaltalak benneteket a barlangomba, valamit még meg kell mutatnom nektek - mondta, hogy az asztal körül mind együtt voltak. Egy kis japán faliszekrényből nagy köteg papírlapot vett ki, olyat, mint a könyvtárak katalógus kötetei, s büszke vigyorral tette az asztalra. - Tessék, nézzétek meg, ez az én nagyobbik ásványgyűjteményem... Az odadobott paksaméta mind a nyolc ránézőből előhúzta a jellemet. Az elnöklelkész tudván, hogy csodálkoznia kell, nagy jóakarattal adta át magát a csodálkozásnak, mintha egy most lehullott mekkai követ nézne. Hallgató Sanyi fölállt, s úgy pillantott vissza rá, mintha azt akarná bizonyítani, hogy távolról is meg tudja mondani, mi az. Gyenes rögtön lapozni kezdett benne, hogy minél bennfentesebb dolgot mondjon róla. Eszter óvatosan arra tolta a fél nyakát, mint aki úgysem jön rá semmire, s csak annyi helyet fog el a többiek elől, amennyit az illendő érdeklődés megkövetel. Szilágyi éber pillantásában egy kis türelmetlenség is látszott, hogy vajon mennyit fognak ezzel eltölteni. Az új tanár rögtön látta, mi az (ő Kodályt hallgatta), de várta, hogy a többiek szóljanak. A két diák, aki a többiek háta miatt semmit sem látott, álló helyében tiszteletből egy kicsit előrehajolt.

- Hát ez igen - mondta Gyenes. - S ez mind csomorkányi? - Több mint száz olyan, ami semmiféle gyűjtésben sincs benne - mondta a házigazda. - S azonkívül a változatok; zenei szempontból mind nagyon érdekes. - Ez, úgy látom, az az anyag, amit a kis gyűjtésedben is kiadtál? - jutott eszébe Sanyinak, hogy kapott ő Gulácsitól egy dedikált füzetet, amellyel annak idején nem ért rá foglalkozni. - Ó, az csak egy kis kóstoló volt. A kiadónak nem volt szíve többre. Most egy angol céggel vagyok levelezésben... Különben itt vannak a bírálatok arról a könyvecskéről. S egy kis füzetet vett ki a műtőszekrény fiókjából, benne a kivágott s beragasztott bírálatok. - Szabad? - jött előre erre az anyja mögül már József is, akit a kivágott cikkek a kottalapoknál is jobban érdekeltek.

- Ez egy szép pentaton dallam lehet - mutatott Sanyi Gyenes vállán át a felül levő kartonra sandítva. - A nagybetűkkel a típust jelölöd? - Sanyi megőrizte azt a tulajdonságát, hogy mindenhez szakértőként tudott hozzászólni, mint régen Vergiliushoz. - Igen. De nézd ezt, ez nagyon ritka - mondta a házigazda, s rekedt hangján csendesen dúdolni kezdte. - De sokszor hallottam ott kinn a nagybátyám, az öreg Aniszfeld tanyáján - kiáltott fel Gyenes, aki büszke volt rá, hogy senki sem ismeri jobban a határt, mint ő. Most már az elnöklelkész is elértette, hogy mi az, amin a nagy, ápolt ujjai nyugosznak. - S hogy volt erre időd? - fordult a házigazdához, aki éppen egy cseremisz dalt dúdolt Eszternek. - A prakszisod mellett?... Az indulat nélküli élet csodálkozása volt a kérdésében... Hisz ő sem volt tanulatlan ember, olvasgatott is, de az csak arra szolgált, hogy a vasárnapi szentbeszédben a hangnak legyen mit rezegtetnie. Még a testessége is mintha hangból lett volna, a vasárnap megmaradt hang tartotta kifeszítve. Gulácsi a szenvedély titokzatos vigyorával nézett rá vissza. - Épp a prakszis mellett. Ha már annyifelé meghurcolnak a határban. S tovább dúdolta a cseremisz dalt, mint aki nem akar a fogásaiból többet elárulni. - Amíg van egy nótájuk, nyújtod az életüket - tréfált Gyenes. - Mint a szultán Seherezádénak - tette hozzá Sanyi.

Eszter, amíg Gulácsi rekedtes, de a kottákat pontosan követő hangjára figyelt, egy orv pillantást vetett Szilágyira. Mit szól ő ezekhez az emberekhez? Hisz még őt is meglepte, hogy Gulácsi doktor, aki a dörmögő hangjával hetente kétszer-háromszor is beköszönt a patikába, az ásványai és bálványai közt ugyanazon a hangon cseremisz dalokat énekel. De inkább csak az volt a csodálatos benne, hogy ínég e mögött a kapu s orvosi tábla mögött is (amelyre Gulácsi az előnevét is kitette) a szenvedélynek vagy hóbortnak ilyen barlangja lappanghat. Maga a barlang nagyon ismerős volt. Vajon ha sorra leszednék a házfedeleket, hány ilyen tanyába látna be városszerte az ember? A legkülönb emberek itt mind ilyenformán gubózzák be az életüket. Vajon Szilágyi hogy nézi ezeket a ferde orra mellől? Bosszankodva, hogy a közügy helyett a maguk csodabogárságába igyekeznek visszabújni? Vagy érzi bennük az értéket; s össze akarja hozni őket? Az intelligenciát? De hát össze lehet hozni ezeket? Megfigyelte, hogy Gyenes és Hallgató hogy beszélnek az orvossal. Egész biztos, hogy Gyenes, de Hallgató sem foglalkozott soha a Gulácsi gyűjtésével. Itt élnek egy városban, egymás szenvedélye azonban nem érdekli őket. De ha nem is érdekli, mégis otthonosak benne: nem csapják össze a kezüket, nem lelkesednek, nem sápadnak bele az irigységbe. Azon kezdik, hogy természetesnek tartják. Hát a tied ez! Még az elnöklelkész csodálkozásában is van valami ázsiai közöny; érzik, hogy rengeteg ilyesmit látott ő már itt, negyven év alatt, amióta idekerült.

József, aki egyre több érdeklődéssel olvasta a pesti újságkivágásokat, nem állhatta meg, odaszólt az anyjának. - Tessék idenézni, Kodály is írt róla. A Bartók és Kodály-féle zenei irányról akkor kezdett elterjedni, hogy ez az, amiért a külföld is becsül bennünket. Józsefék vallásos tisztelettel emlegették a két zeneköltőt, s az, hogy a kék ceruzával aláhúzott sorokat Kodály írta, Gulácsira is átvitt valamit ebből a tiszteletből. - Igen, az öregúr nagyon el volt ragadtatva - szólt vissza Gulácsi a kottái mellől, s tovább mutogatott Bernátnak, a fiatal tanárnak. Ebben is volt egy kis ezermesteri huncutság, hogy amire maga is a legbüszkébb volt, s másokban leginkább kelthette föl az irigységet, mintha magától értetődő semmiségnek venné.

- Hanem, uraim! - juttatta Szilágyi a társaság eszébe, hogy mért is jöttek össze. A nagy népdalgyűjtemény három részbe volt szedve; az egyik fölött a házigazda s az új tanár a keleti zenéről beszélt, a másik fölött Sanyi, inkább önmagának, mint Gyenesnek, Stravinskyról, a harmadik fölött az elnöklelkész és Eszter a régi fonókról. A két fiú egy zenei szeminárium tervét suttogta. Már csak az hiányzott, hogy a kettősökben is mindenki a maga dolgáról s magának beszéljen.

- Jól van, jól, rakodom már - szedte össze (inkább az összekeveréstől féltve) a házigazda a kéziratait. - Ejnye, de türelmetlen ember vagy te. Látszik, hogy nemrég kerültél ide. - Hanem amíg még hozzá nem kezdtetek - fordult most Gyenes a beszédben kipirult Sanyitól Szilágyi felé. - Úgy hallottam, hogy hamarosan lejönnek a Kotormán-társaság alapszabályai. Akkor meg kell tartanunk az első ülést. Nem gondoljátok, hogy jó lenne, ha Gulácsi Miklós ennek az anyagnak az alapján tartana egy előadást a magyar népzenéről? Föltéve, hogy az elnökünk is jónak találja - fordult Hallgató felé.

A társaság Gyenes vesszőparipája volt. Amikor Kotormán meghalt, azonnal hozzáfogott a szervezéséhez. - Kérlek, én megmondtam már neked - mondta Sanyi azzal a különös zöngéssel a hangjában, amelyről nem lehet tudni, meghatottság vagy megvetés-e -, hogy én csak olyan vagyok itt, mint a kalap. Ha tetszik, leveszed, kicseréled, esetleg egészen hajadonfőtt jársz. - Én pedig megmondtam, hogy csak úgy vállalom az ügyvezető elnökséget, ha te minden fontos dologban véleményt nyilvánítasz. - Az nagyon viszonylagos, hogy mi a fontos dolog - mondta Sanyi. - Az például, hogy van-e sírontúli élet, épp a határán van, hogy fontosnak tartsam. Ha jól meggondolom, ugyanúgy élek, akár van, akár nincs. Tehát még az sem egészen fontos. - Én tudom, hogy neked az egész társaság nem fontos. S ha valakinek fontos valami, te vagy a fontos minekünk. - Kérlek, ne személyeskedjünk. - Ezt egész komolyan mondom. Mégis te vagy itt köztünk az egyetlen literátor ember. - Jól van, jól, inkább megadom magam, s én megkérem Miklóst, hogy tartson egy előadást a népzenéről. Az valóban nagyon üdvös lenne. - De akkor engedjétek meg, hogy az énekkart is elhozzam - mondta a házigazda. - Vagy esetleg a cserkészcsapatot tanítom be. - De nem gondoljátok, hogy valami szépirodalmi műsor is kellene? - mondta Gyenes.

Itt újabb beszédroham indult meg, s közben a következő kérdések kerültek szőnyegre: nem lesz-e baj abból, ha csak a katolikus énekkar fog szerepelni (Gulácsi buzgó katolikus volt), pótolhatja-e a lemezbemutatás az énekhangot, s vajon van-e vagy nincsen gépzene; csupa népies tárgy legyen egész este vagy valami urbánus témával kellene ellensúlyozni. Bozsó Matyinak állítólag van egy tanulmánya Krúdy Gyula ősz-szemléletéről. Csak egy elnöki megnyitó legyen-e, vagy külön beszéljen az elnök a társaság céljairól s Gyenes a gyakorlati kivitelről. A verseket a költők olvassák-e fel, vagy mással szavaltassák. Önálló művészet-e a szavalóművészet. Zongorát hol béreljenek. Mi neveli jobban a közönséget, ha van belépőjegy, vagy ha nincs. Nem kellene-e Kotormán művészetéről külön is beszélni. A képkiállítást hol rendezzék meg. Nem volna-e tanácsos egy folyóiratot is indítani. Ami terv, ötlet Égető fiatal kora óta ott szunyókált a városban, tíz perc alatt mind benn kavargott a levegőben.

A fő szólamot a két elnök vitte. Eszternek föltűnt, hogy Gyenes minduntalan Sanyihoz fordul. "Te vagy a költő." "Te a fővárosi sajtóban is név vagy, Sanyikám." "Kettőnk közül te vagy a posszibilis." "Majd Hallgató Sándor tart egy szép megnyitót." Amit Hallgató a maga modorában mindig elhárított s visszaadott. Eszter csodálkozott, hogy milyen udvariasak ezek egymáshoz. A többiek azonban, úgy látszik, tudták, miről van szó, mert olyanforma kéjjel hallgatták, mintha nagy gorombaságokat vágnának egymás fejéhez. Eszter is megértette, amikor a házigazda odadörmögte neki: - Milyen udvariasak ezek, éppen csak hogy amerikai párbajt nem vívnak. Hirtelen eszébe jutott: hallott ő erről. Valami asszonydolog; tán Gyenes próbált a Sanyi feleségének udvarolni. Ezek azonban nyilván tetszelegtek benne, hogy ők, noha privátim engesztelhetetlen ellenségek, a közélet mezején tiszteletben tartják egymást. A vitába mindenki beleszólt. Gyenes új és új ötleteket adott, az elnöklelkész az egyház szeretetvendégeiről mondta el tapasztalatát. A fiúkban is volt egy kis csomorkányi vér, azt hitték, nagy kezdeményezésnek a tanúi, s részt kértek benne a cserkészcsapatnak. A társaság ismét külön tárgyalgató csoportokra bomlott. S Szilágyinak jó félórájába került, amíg megint lecsendesítette őket.

Épp hozzáfogott a beszédhez, amikor beállított Bozsó, Józsefék félelmetes angoltanárja. Eszter volt egy-kétszer vele. Amikor összeszedett szájával, lámpalázas sietségével, kerek, kopaszra nyírt feje körül az iskolai hírnevével a kezére nyomult, mindig mosolyognia kellett. A szeme ilyenkor gyanakvóan hunyorgott, a vállát pedig úgy tartotta, egyiket a másik elé, mintha az emberek szűk folyosóján kellene keresztültörnie magát. József azt mondta, ő a legműveltebb tanár az egész gimnáziumban. Pályája valóban szép példa volt a miliőelmélet ellen. Egy szegháti lakatosnak volt a fia, s nem is Pesten, hanem Debrecenben végezte az egyetemet. Ott még, minthogy más nyelvet nem tudott, a latin-magyar szakra iratkozott be. De aztán megtanult franciául, olaszul, s amióta az angolt bevezették, ő tanította az angolt is. Volt benne valami dekadens választékosság, amit csak a két nyugati irodalom legínyencebb művei tudtak kielégíteni. Szokásaiban és ruháiban is ezeket a távoli népeket utánozta. Most is angol szabású pepita ruha volt rajta, fehér betétes sárga cipő, s skót sálját, nyilván, hogy a torkára vigyázzon, a nagy meleg ellenére is fenntartotta. Eleinte a beszédjét is halkra fogta, mint akinek kímélnie kell a torkát.

- Azt hittem, nem tudok eljönni - szabadkozott a késésért. - Mért, valami baja van a tanár úrnak? - kérdezte részvéttel az elnöklelkész, noha ő is ismerte vénlányos természetét. A többiek mind olyan arccal néztek rá, mint aki derekán van egy viccnek. - Nem tudok, kérem, aludni - mondta ő csendesen, mint aki megrendítő hírt közöl. - Tudod, mit mondott erre a háziasszonyod, Matyi? - kérdezte Gyenes. - A múltkor ott voltam, s te nem voltál otthon, beszélgettünk. "Ez a szegény Matyi, mondom, álmatlanságban szenved." "A tanár úr? Úgy kell kilenckor felzörgetni." - Igen, hajnal felé szoktam egy kicsit elkábulni - jelent meg Bozsó arcán az a mosoly, amellyel a humora nézte a másokban róla élő képét. - "De étvágytalan is" - mondom az öregasszonynak. Emlékszel, azt kérdezted, nem tudok-e valami étvágycsinálót. "A tanár úr, kérem? Hisz megeszik egy fél csirkét ültőhelyében." - Ezt mondta? - kérdezte Bozsó csodálkozva s elmosolyodott. - Meg kellene nősülnöd neked - mondta Gyenes, hogy a mulatság iszákját egészen kioldja.

A Bozsó szerelmei nagy port vertek fel, az egész város beszélt róluk. Minden évben volt egy halálos szerelme, hol egy kolléganő, hol egy tanítvány; a barátai tanácsát is kikérte, hogy elvegye-e őket, de a döntő percben mindig visszalépett. - Valld be, hogy most is eludvaroltad az időt valami szép lánynál - szólt rá Gulácsi is. Bozsó azzal az arcával nézett, amivel az ember a gyengéit elfeledtető, alapjában véve hízelgő ugratást hallgatja. Ha Eszter s a két fiú ott nincs, biztos beleragad a témába, most azonban a fejét rázta. - Nem, most komolyan beteg voltam, a torkom is fáj - mondta, ismét halkabbra fogva a hangját. - Meg nem is tudtam - tette hozzá azzal az arccal, amellyel a bökést szokta visszaadni -, mit is keresek én itten. Én nem vagyok elég népi ezekhez a dolgokhoz. - Mért, te is népi vagy, Matyi - mondta Gulácsi. - A te apád talán főispán volt? - Nem, én nem tudok olyan népi lenni, mint ti meg Józsefék - mutatott a két fiúra. - Ők nemsokára olyan népiek lesznek, hogy a lábukat is fölteszik az angolórán az asztalra.

Erre újra fölcsapott, egyszerre három-négy torokból is, a jókedvű, csipkedő beszéd. A népiek Márai Sándorral kezdték ugratni Bozsót. Ő Márait tartotta a legnagyobb élő írónak, nagyobbnak Móricz Zsigmondnál, Szabó Dezsőnél s Szilágyiék többi szentjénél, amit azok olyan furcsának tartottak, hogy nem is hitték el egészen neki, hisz Bozsónál még az osztályozó konferenciákon sem lehetett biztosan tudni, hogy meggyőződésből vagy bohóckodásból mond-e valamit. - Te Matyi, nincs abban a Máraiban csont. Csupa kendőzőszer az egész. - Nem is csont kell énnekem, ha olvasok. - Hát mi? - Mondatok, barátom - mondta Bozsó tréfás szenvedélyességgel. - Mutatok én olyan mondatot benne, ami egymaga többet ér, mint az egész... S itt egy akkoriban fölfedezett paraszt író nevét mondta. - Nem tudod te, Matyi, mi a szép - mondta Hallgató. - Te mindent még finomabban akarsz - licitált rá Gyenes is. - A lánytanítványaid, azt mondják, olyan fuvolázva olvassák a franciát, hogy Párizsban azt meg sem értenék már. - Az nem baj, még mindig jobb, mintha csupa népiességből az egyik cipőjüket a másik hegyével tolják le a vonatban. Mert ti már olyan népiesek lesztek lassan.

Eszter mosolyogva hallgatta a csipkelődést. A diákok, főleg a rossz tanulók, gyűlölték Bozsót, baráti körének azonban a kedvence volt. Tudták, hogy előrehaladottabb eset, mint ők, egy kicsit a maguk karikatúráját szerették benne. Az, hogy ők népiek, Bozsó meg urbánus, csak játék volt; a rokonság az volt, hogy mind csomorkányiak. Mielőtt újra noszogatni kezdte volna a társaságot, még Szilágyi is rászánt egy-két tréfás mondatot. - Szabad kezet adok, hogy finomítsd a népet. Olvashatod Huxleyt a fiaimnak. - Nem akarom elrontani az őserőt bennük. Még köszönni találnak az utcán a tanárnak. - Te Matyi, Justh Zsigmond is Molière-t játszatott a parasztokkal. - Á, Molière, annak is olyan népi szaga van, favágókat visz a színpadra. Én csak Racine-t fogok játszani. Ha megengeded, hogy a Phaedrá-t játszassam velük, akkor tán hajlandó leszek.

A két fiú elnyúlt szájjal nézte a rettenetes Bozsót. Szólni nem mertek, csak vigyorogtak. Bandi a törökös arcán cigány fényességgel, József hidegen, műértő módra. Az elnöklelkész sem tartotta illőnek, hogy beleavatkozzék az ugratásba, szemében egy bálvány nyugalma nézte az emberi idegrendszernek ezt a vibrálását. Eszter Szilágyi tréfálkozásait figyelte. Mennyi rugalmasság van ebben az emberben! Más már duzzogott volna, hogy nem hallgatják meg a javasolt játékát. Ő azonban úgy tett, mint a jó tanár, ha látja, hogy ördög bújt az osztályba; maga is odaengedi a gyeplőt, s ha kitréfálták magukat, akkor megy tovább. Eszternek közben úgy rémlett, hogy a ferde orra mellől cinkos pillantást vet rája: kénytelen vagyok vele. Ennek a tanári fogásnak meg is volt az eredménye. Sanyi szólalt meg:

- Hanem mi, azt hiszem, nem azért jöttünk ide, hogy Márai csontjain marakodjunk. - De nem ám - mondta Gyenes is. - Nem is tudom, mért kalandozunk el mindig a tárgytól. - Kérlek, én már rég várom, hogy halljak is valamit - mondta Gulácsi -, de mint házigazda nem noszogatlak benneteket. - Úgy, úgy - hümmögött helyeslőleg a lelkész, aki megszámlálhatatlan ülésen elnökölt, s lényegében mindegy volt neki, hogy miféle beszéddel telik körülötte az idő. - Én még nem is tudom, mért hívtatok engemet ide.

Amikor Szilágyi végre elkezdte volna, a háziasszony, egy magas, szőke kontyú, kissé zilált szemű asszony, behozta a kávét s a pogácsát hozzá. Amíg azon túlestek, Gulácsi kihasználta az időt, hogy a festő fiát bemutassa. Tízéves, ijedt fiúcska volt, az anyja színeivel a hajában s ziláltságával a szemében. A falon függő tájképek az övéi voltak. Azokat még öt-hatéves korában készítette. Mint az apja mondta, most már túl van azon a korszakán. Azokat még inkább képzeletből festette, míg most már természet után kezd dolgozni. A vendégek csodálkozva nézték a fiút, akibe a művészvégzet vagy a szülői ambíció ilyen korán befészkelte magát. - De hát talán nézzük most már a Szilágyi tehetségeit - ajánlotta maga az apja, miután a kisfiú hűvös kezét minden felnőtt kezébe beletette, s anélkül, hogy szólt volna valamit, kiment. - Igen, én még azt sem tudom pontosan, mit akartok - kezdte újra az elnöklelkész. - Őstehetségeket akartok felkutatni? Ezt csak dicsérni lehet. Kétségtelen, hogy nagyon sok érték kallódik el, akiből tán világhírű művész lehetne. Én, sajnos, nem jutottam el, amikor fenn voltam Pesten, a kiállításukra, (Akkoriban rendezték meg Pesten a parasztfestők kiállítását, s az elnöklelkész azt hitte, ilyesmiről van szó.) - Szóval, nem festőkre gondoltatok? - magyarázta meg magának, amikor Szilágyi kiigazította. - Nagyon bölcs. Nem kell azt hinni, hogy a nép körében csak művésztehetségek, költők és festők teremnek. Nagyon sok technikai tehetség is akad köztük, amelyik egyszeriben felfogja, hogy abban a gépkapában, cséplőben mi mire való.

Az elnöklelkész úgy értette meg legjobban a dolgokat, ha magának elmagyarázta. Csak az nyert értelmet előtte, ami a tulajdon mondataiból nézett rá vissza. Szilágyi újabb kiigazítása után, amelybe a többiek is beleszúrtak egy-egy megvilágító szót, új magyarázatba kezdett. - Tehát ti ki akarjátok válogatni a tanyai iskolákból a legtehetségesebb tanulókat? S azokat továbbtaníttatnátok. Ez nagyon okos dolog. És sokkal kivihetőbb is, mint amiről előbb volt szó. Mert arra még nincs semmi vegyi vagy nem tudom én, milyen reakció, amivel a tehetséget meg lehetne állapítani... Hanem ne higgyétek, hogy az a ti tehetségmentéstek új dolog. A református kollégiumok ezt már a tizenhatodik század óta csinálják. Minden vidéki rektor egy tehetségkutató volt, a partikulák egy-egy tehetségmentő telep. Itt vagyok én magam; ha a tanítóm nem erőlteti, hogy bevigyenek Udvarhelyre, az én szegény szüleim sosem gondoltak volna a tanításomra. Így azonban kitanultam, anélkül, hogy egy fillérükbe került volna. - Hát ezt a református tradíciót akarjuk mi föltámasztani - mondta Szilágyi. - Nagyon helyes, nagyon helyes - hümmögött az elnöklelkész a református tradícióra. - Csak egy kis különbséggel - mondta Szilágyi. - Tudniillik mi egy külön internátust akarunk csinálni az így kiemelt tanulóknak. - Egy külön internátust? - állt meg az elnöklelkész, nem tudva, hogy tovább mehet-e a hümmögésben. Ő felelős hivatalnok is, s a presbiterek, akiknek számot kell adnia, elég nehézfejű emberek, s anyagi kérdésekben egész másképp hümmögnek. - Ez afféle kitűnőek iskolája lenne - szólt bele Hallgató Sanyi a csöndbe.

Ez bölcs megjegyzés volt, mert elterelte a figyelmet Szilágyi tervéről, a nép hídfőjéről, s az elnöklelkésznek is adott egy lélegzetnyi időt. A kitűnőek iskolájáról az elnöklelkész is olvasott az újságokban. - Ez nagyon érdekes gondolat - mondta. - Mert hisz kétségtelen, hogy sok jó tanuló gyerek agyonunja magát a mostani középiskolában. Én hatodikos koromban már olyan erős voltam a latinban, hogy volt egy szobatársam, egy nyolcadikos, s a Tacitusát vele fordítottam. De hát a ti fiaitoknak az iskolában mégiscsak együtt kell lenniük a többiekkel. Külön kollégiumot nem építhettek nekik. - De délutánonként foglalkozhatunk velük. Nemcsak mi tanárok, de mások is. Gulácsi doktor elvállalta, hogy néprajzra és zeneesztétikára tanítja őket. - Én vállalom a biológiát - szólt közbe Gyenes, akitől Eszter sosem hallotta, hogy a természettudománnyal is foglalkozik. - Weisz János meg eszperantóra tanítja őket - dobta be Bozsó egy híres csomorkányi különc nevét, aki a vasúti állomásra is kitette a táblát, hogy a városban hol s kinél lehet eszperantó nyelvű felvilágosításokat kapni.

- Értem, értem - hümmögte az elnöklelkész, holott épp a legfontosabbat nem értette. - S hogy gondoljátok azt az internátust? - kérdezte meg végre gyanakodva. - Az ellátási díjat megajánlás formájában már nagyrészt összeadtuk. - Ez nagyon szép. Ez igazán lélekemelő - kiáltott fel az elnöklelkész megkönnyebbülten. - A cserkészcsapat majd sorrajárja a nagyobb gazdákat, értelmiségieket, ha kellően előkészítjük őket, a közületekből is kiszedünk valamit. - Föltétlenül. Tekintve a magasztos célt. - Bernát kolléga (Szilágyi itt a helyettes tanárra mutatott) vállalja teljesen ingyen a bennlakást s a felügyeletet. - Ez nagyon nagy áldozat - könnyebbült meg az elnöklelkész még jobban. - Esetleg a szülei is idejönnek Madarasról. A néni ellátná mindjárt a konyhát is. - Ez nagyon helyes, így egész családias lenne. Az nagyon fontos, hogy a gyerekek megbízható környezetben éljenek. - Az egyetlen bökkenő: a ház - állt meg Szilágyi.

- Hm, a ház - állt meg az elnöklelkész is, a presbiterekre gondolva. - Hát a ház, az bizony, elég nehéz lesz. Csomorkány határában összesen tizennégyezer ház van. Minden hatodik lélekre esik egy ház. S ha új tanár jön a városba, mégsem lehet neki lakást kapni. - Mi az ótemplom melletti egyházi házra gondoltunk - mondta Szilágyi. - Abban most csak egy öreg házaspár lakik, azokat el lehetne másutt is helyezni. - Hm, a Kucsera-féle ház. - Az úgyis örökségképp szállt az egyházra. - Igen, de az öreg Imolya még akkor költözött oda, amikor harangozó volt. S hogy a toronylépcsőn leesett s hibás lett, hát otthagytuk. Meg nem is felel meg nektek az a ház... - Egyelőre épp megfelelne. Nyolc-tíz gyereket el tudnánk helyezni benne. És kert is van hozzá.

- Én azt hiszem, az egyháznak nem szabad elmulasztani az alkalmat - szólalt meg a kínos csöndben Hallgató -, hogy ilyen olcsón egy haladó intézmény patrónusává lehessen. - Úgyis azt mondják, hogy a református egyház begyöpösödött. Eltért régi nagy tradícióitól - tette rá a magáét Bozsó is. Bozsó kálvinista kitörése mindenkin könnyített: elnevethették magukat. - Mindenesetre - mondta az elnöklelkész. - Én a magam részéről természetesen mellette vagyok. - Esetleg a címébe is be lehetne venni - mondta Bozsó. - "A csomorkányi református egyház tanyai internátusa." - Természetes. - Én azt hiszem, ennek történeti jelentősége lenne - mondta síri hangon Sanyi. - Tudtommal ez volna az első ilyen intézmény Magyarországon. - Egészen biztosan rengeteget írnának róla az újságok - mondta Gyenes. - Most divatja van ennek. - Föltétlenül, föltétlenül - helyeselt az elnöklelkész. - Ne értsétek félre, ha megrágom az igent. Én testestől-lelkestől mellette vagyok; hisz mondtam nektek, magam is egy kis bugyorban vittem be a holmim a kollégiumba. Még ládánk sem volt. De tudjátok, nem én vagyok a gazda, hanem a presbitérium. - Én azt hiszem, Árpád bátyánk már nehezebb dolgokat is meg tudott értetni a presbitériummal - mondta Hallgató Sanyi. - Szó sincs róla, az ember szóból ért. S ha nehezen, ők is megértik a dolgot.

Az elnök megpuhítása után a társalgás megint szétfolyt. Előbb a presbiterek makacsságáról volt szó, aztán Kucseráról, hogy az hogy bosszulta meg az örököseit az egyházi hagyományozásával, aztán Kotormánról, aki a képét a nagyterem számára mint ifjú piktor megfestette. Szilágyi maga is úszott a beszéddel; a csillogó szemén látszott, hogy meg van elégedve az aznapi eredménnyel. - Hanem tudjátok, mit ajánlok - szólalt meg egyszer csak az elnöklelkész -, kit kéne megkörnyékeznetek? A várost. (Az egyház és város mindig szívesen ütöttek egymás zsebére.) - Arra mi is gondoltunk - mondta Szilágyi. - Legalább a villanyt adná ingyen. - Meg a tüzelőt, kérlek - mondta Gyenes. - Olyan meleg van ott a torony alatt, szegény adófizetőket majd megüti a guta. Öntessenek félre egy-két mázsa szenet. - A polgármesterrel, Lajkóval kéne beszélnie valakinek. Én nem akarok, nagyobbat kell kérnem hamarosan. - Én, sajnos, nem vagyok kegyben nála - dörgölte az állát Gulácsi. - Még tanácsos korában nem akartam kórházba utalni a szolgálóját. - Nekem semmi bajom vele, sőt, nagyon kedves hozzám - mondta Hallgató Sanyi -, csak épp gyerekkorunktól utáljuk egymást. Még a töltésről - fordult Eszter felé. - Énnekem meg az orrom nem felel meg egészen az elképzeléseinek - mondta Gyenes. - A Kotormán-társaság felállítására is csak kétszáz pengőt volt hajlandó kiutalni. - Hát akkor kit küldjünk el hozzá?

- Anyuka nem beszélhetne vele? - szólalt meg József. - Anyukának, azt hallottam, táncosa volt leánykorában - húzta el a száját mosolyogva. Az, hogy az anyjának táncosa is volt valaha, az ő számára már rege volt. - Úgy van, Eszter, maga lenne a legalkalmasabb - jutott eszébe Hallgatónak is. - Elmondaná, milyen boldogok voltunk, amikor a töltésen sétáltunk, nem úgy, mint most, amikor a polgármesterek sanyarú kenyerét eszi. Eszter szabadkozott. - Én sem vagyok alkalmas. Közben Szilágyira nézett: az kéri-e. De az csak nézte őt a barátságos, meleg, kicsit furfangos szemével. - Látom már, hogy elmegy - mondta Hallgató, ahogy fénylő szájszéllel, félrebillentett fejjel nézte. Látszott, tetszik neki a piruló asszony.

Éjszaka volt már, amikor Eszter az utcára kijutott. József Szilágyit kísérte haza, a két fiú hallani akarta, hogy dolgozza fel tanáruk esze eredménnyé és teendővé ezt a rengeteg beszédet. Eszter mellett Sanyi kongatta a néptelen utcát; noha a városnak épp az ellenkező végiben lakott, mackó léptei csak nem maradtak el az Eszter gyors, szabályos cipőkopogása mellől. A forró házak közé beömlő hűvösség, kísérőjének a monoton hangja Eszter fejéből lassan föltisztította a ködöt, amelyet a sok dohányfüst, az összevissza beszéd, kiabálás és kacagásfoszlányok hagytak rajta. Hallgató Sanyi az új szerelméről beszélt. Tizenkét éven át kitűnően megvolt a feleségével, de most egy fiatalasszony... Eszter csendesen lépdelt mellette. A fiatalasszony, gyanította már, az ő keresztanyjának, Pohlnénak a lánya volt, Csibi, s Hallgatót tán ez a kapcsolat vagy hajdani panaszkodások emléke tette beszédessé.

Eszter megpróbált az orrhangra figyelni. De Hallgató igyekezete, hogy nagy szenvedélyéről minél egyszerűbben, minél kevesebb hangszínnel beszéljen, a hatalmas orr puha üregeit mindjobban bevonta hangjai rezgőkörébe, úgyhogy Eszter minduntalan azon kapta magát, hogy kísérőjének a hangja az estével összeolvadva csendes brácsázássá válik, s az ő fejébe képek villannak vissza: Szilágyi, ahogy a kottákat nézi, ahogy azt mondja, "hanem, uraim", s egy cinkos pillantást vet rája, végül az utolsó pillantása, mialatt a többiek kérlelik. Hogy is vállalhatta el, hogy elmegy Lajkóékhoz? Ez egész biztos annak a pillantásnak volt a hatása. Apukának külön bosszúság lesz, ha megtudja, őneki Lajkó s a rokonsága: a mostani városi rendszer; az, ami ellen ő száműzetésbe vonult. Hogy attól ők valamit kérjenek! Ilyenek volnának azok a szuggesztív egyéniségek, akikről a regények szólnak? Maga elé képzelte még egyszer; sem a szemöldöke, sem a pillantása nem az, amit ő szuggesztívnek tartott. Egyszerűen tevékeny. A többiek beleülnek a gondolataikba, mint egy ülőfürdőbe. Ő azonban megy, halad; ez a szuggesztív benne. Ha tán Lajkónéhoz menne el. Az mindig nagyon szíves hozzá. Ahányszor bejön a patikába, elbeszélget vele. A múltkor, amikor a kicsi sarlachban volt, ő vitte ki az oltószert hozzájuk. Akkor hívta is: - Miért nem jössz el soha hozzánk. Pista annyi szeretettel emleget.

Már ott álltak a ház előtt. Eszter Józsira és a vacsorára gondolt; vajon beadta-e a lány a vacsorát, de Sanyi nem vette észre a kapu felé húzódó toporgását. A fogalmazás mámorában még a maga szenvedélye s Csibi asszony is csak valami észszító tárgy volt, amelynek az ürügyén szép, okos, villózó mondatokat lehet csinálni. - Az ember nem bújhat el a sorsa elől, mondja az ősi tapasztalat. Az ember nem érti, a görögök mi örömüket lelték abban, hogy Oidipus végül mégiscsak feleségül vette az anyját. Hát ezt. Én fiatal koromban kaptam néhány sötét ütést, amiből megértettem, hogy szerelem és agonizálás a számomra ugyanaz. A természetemből hiányzik az ökonómia. Ez tán furcsán hangzik, de a szenvedéllyel is lehet gazdálkodni. Énbennem ez a képesség hiányzik. Nálam a szenvedély rögtön bajt is jelent. Olyan fokon jelenik meg, hogy a másik félre is veszély. Egészséges ösztönű nő, az menekül ilyenkor. Hisz emlékszik annak idején Amállal. Azután még átmentem egy-két ilyen sokkon. A lefolyás mindig annyira hasonló volt, hogy beláttam, őrizkednem kell a szerelemtől. Ahogy a visszaeső tüdőgyulladásosnak a megfázástól. Szerencsére a szervezetemben is kifejlődött valami immunitás. Azt mondhatnám, a bőrömmel rettegek a szerelemtől. Ez a titka a mi házasságunknak. A szó szoros értelmében elrejteztem a házasságomban. Elvettem egy nőt, akinek sok egyéb tulajdonsága közt megvolt az a felbecsülhetetlen érdeme, hogy szeretett, és én őt nem szerettem. Tizenkét évig rá sem néztem más nőnemű lényre. Pedig mint újságírónak, lett volna alkalmam. Én betartottam a biblia szavát: valóban kasztráltam magamat. Egészen amíg Csibivel azon a vacsorán össze nem akadtunk. Akkor tudtam, hogy itt vége mindennek. Nálunk nagyobb erőknek vagyunk a kezében.

A tompa orrzöngésbe egy büszke, ujjongó felhang tört. Sanyi nyilván magasztosabbnak érezte a sorsát, mióta azok a végzetes erők belenyúltak. Eszternek a húsz év előtti kép jutott eszébe. Ott törtetnek Sanyival a piacon; kocsik, emberek időnként elválasztják őket. Sanyi ott ütődik-lökődik a kosarak közt, s amikor megint összeérnek, a hangja, a szeme teli van a fogalmazásba belemámorosodott agy türelmetlenségével. S nemcsak a kép jött vissza; a maga csodálkozása, idegenkedése is. Tán épp ez az idegenkedés idézte föl a képet is. - S ott tudná hagyni a családját Csibiért? - kérdezte vontatottan, mert Sanyi megállt, s az ő fülében egy kérdő hangsúly maradt. - Inkább azt kérdezze, hogy ott nem tudnám-e hagyni? - szikrázott fel Sanyi arcán egy időben a szenvedély és a szójáték öröme. - A szabad választás mindig annak a jele, hogy az ember kis feszültségen él. Mihelyt a maga teljes feszültségén kezd élni: nem lehet választani. A szenvedély állapotában egy igen sokat vitatott filozófiai probléma megoldása lesz evidenssé: az tudniillik, hogy kényszerűség és szabadság egybeesnek. Amit tennem kell, ugyanaz, mint amit tenni akarok.

Egy fürkésző pillantást vetett Eszter kapualjba húzódó arcába. De az a pillantása is inkább a maga gondolatának volt arcjátéka, mint kíváncsiság, hogy a másik megértette-e. - Igen - mondta Eszter; noha nem a mondatot értette meg, hanem a diadalmas zöngést, amely az orr felső emeletén hozzájárult. Most már tudta, mi az, ami miatt húsz éve a piacon nem szánta úgy Sanyit, mint szerette volna. A könyvek, a regény, az ömlött Sanyiból, a jó sűrű alföldi vérrel vegyest. Pedig ahogy itt áll, a széles törzse, amely lassan hozzáérett a fejéhez, a hangjában forrósodó tűz, még esetlensége is, amely állás közben sem csökkent: mind hitelessé tette a szenvedélyt, amelyről beszélt. Eszternek mégis az volt az érzése, hogy ezek ketten egy regényt játszanak, és Sanyi szenvedései közben is végtelenül boldog, hogy ennek a regénynek hőse lehet. Csibit ő nagyon jól ismerte. Karcsú, csinos asszony, csupa tartás, de mintha állandó tompaság ülne az agyán. Még az asszonyi komiszsága is tompa, anélkül, hogy ez mint butaság azonnal kiderülne. Elképzelte őt, amint az efféle beszédet hallja. Valami vonzás, delejesség ez neki, azt hiszi, most találkozott a szenvedéllyel, s lelki bábujává válik a Sanyi bábjátékának.

Szilágyi jutott eszébe: mit szólna az, ha neki kellene itt a kapu alatt Sanyi vallomását hallgatnia. Ahogy a mély fekete arcba nézett, amely harmadszor hajolt már felé, hogy kezet fogjon s kezét eleresztve tovább beszéljen; a furfangosan ferde orr s a tevékenyen csillogó szem villant felé. Szilágyival nem történhetne ilyesmi soha. Ő nem találkozhatna egy asszonnyal, s nem érezhetné azt, hogy a végzet erői megragadják. Egyszerre végtelenül szánni valónak s szinte testvérinek érezte ezt a tovább-búgó embert. Józsi mesélte egyszer, hogy a kórházban voltak bosnyák katonák, akik a háborúban kapták meg a vérbajt. Sosem láttak olyan csúnya vérbajeseteket. Az orvosok azt mondták, mert az őseik közt nem voltak vérbajosok. Sanyiban is ilyesmi érzett, sötét, meleg török lelkébe így esett bele az irodalom, Szophoklész meg Shakespeare, akikről Eszter csak harangozni hallott, s a holdas jegenyék alatt a negyedik kézfogás után voltaképp azoknak szavalja a regényt, amibe ők Csibivel belekeveredtek.

S nemcsak ő volt ilyen szánni való, a többiek is, akikkel este együtt voltak. Még ő maga is, hisz biztos, hogy Szilágyi rajta is érzi, amit ő, épp a Szilágyi jelenléte miatt, olyan világosan érzett a többieken. Az lehetetlen, hogy nagytata, apuska, Józsi s a többiek bele ne ivódtak volna. Kiforgathatott volna így Józsi egy más asszonyt a vagyonából? Elfogadna-e minden helyzetet, amit a férfiak hóbortja csinál neki? Úgy érezte, megtalálta az okát a szomorúságnak, amely hazajövet Sanyi beszéde alatt erőt vett rajta. Magáért, mindnyájukért volt szomorú. Meglátta az árnyékot, amiben állnak. Idáig kétféle embert ismert, olyat mint az övéi - apuska, Sanyi, János, akik idelenn ebben a homályban botorkálnak. S olyanokat, mint a szegháti doktorok, megyei emberek, Amálnak az ura. Ezekről tudta, hogy felfelé törők, rajtuk van a fény, de az emberség, ami idelenn megvolt, lemaradt róluk. Szilágyi a harmadikféle ember volt. Fentről jött, csupa tevékenység, egészség, még a férfi volta sem jut az ember eszébe, s mégis internátust csinál, megmozdítja a gyerekeket, pártfogó közösségbe fogja a magános bolondokat. Vajon mi lesz itt őbelőle?...

A Mátéék verandája olyan volt ettől a naptól, mint valami főhadiszállás. Szilágyi nem engedte meg, hogy a fiúk a presbiteri gyűlésig bármibe belekapjanak, de Józsefék azért állandóan készenlétben voltak. Megcsinálták a város határának a térképét, nagy vörös karikákkal jelölték meg rajta a tanyai iskolákat. Megfogalmazták, Szilágyi bírálata alá bocsátották, aztán még kétszer átfogalmazták, s húsz példányban legépelték a tanítókhoz intézett fölhívást. Meg volt határozva, melyik körzetbe melyik kiscserkész melyik nagy fiúval megy ki; a nem cserkészek közül kiket lehet a munkába bevonni. A telefonkönyvet úgy dolgozták fel, mint valami adófizetői lajstromot: biciklis küldöncök voltak, akik a központ és a toborzó különítmények közt az összeköttetést fenntartják, s külön tanfolyamot tartottak a résztvevők számára, amelyen ilyen tárgyak voltak, mint: az internátusi mozgalom jelentősége, a kiválasztás szempontja, a tanyai tanszemélyzet és a szülők felvilágosítása, érintkezés a jelentkezőkkel, sőt, az új tanárnak még egy ötödik előadást is kellett tartania a tehetségvizsgálat korszerű módszereiről.

A sorsdöntő pénteken az egész szervezet berregő motorú tűzoltó készültségként várta, hogy a presbitérium döntésére a szárnyas kapuk kicsapódjanak. Ezen a péntek délután az összes raj- és őrsparancsnok s a bevont civil ifjúság is együtt volt Mátééknál. Az egyházi pénztár előtt, ahol a presbitérium ülését tartották, három-négy biciklista küldönc lebzselt, az egyiknek negyedóránként meg kellett jönnie a jelentéssel, míg a többiek, a ki-be járó altiszttől s a vizeldébe kijövő öreg presbiterektől iparkodtak a benn történő eseményekből valamit elkapni. A gondnok már itt van. Az ülés tíz perce megkezdődött. A leánygimnázium tandíjhátraléka után a kántori fizetések felemelését tárgyalják - jöttek a küldöncök. Eszter csendesen mosolyogva rakta a vezérek elé a buktáit, de a higgadt anyai mozgása alatt benne is ott volt a gyerekek lázassága. - Anyuka kérem - szólt József két küldönc között őrá is -, mihelyt a döntés megvan, tessék telefonálni Lajkóéknak. - Ezt is olyan határozott "szervező" hangon mondta, mint mindent ezekben a napokban. - De hogy állítsak én oda? Tudod, nagyapa nincs jóban velük... Amint mondta, érezte, hogy kis álnokság van ebben a vonakodásban. Hisz rég eldöntötte ő, hogy megteszi, de mintha bizonyítani kéne valakinek a vonakodását. Hogy nem is olyan fontos neki az egész. - Sajnálom - nézett rá József szigorúan. - Amit az ember megígér, azt meg is kell tartania. Eszter meghunyászkodottan mosolygott, mint aki nagyobb erővel találkozott, s most kész az engedelmességre. Tetszett neki ez a rendelkező vékony kis ember, aki a lusta Bandit, kövér Balogot, az ide-oda száguldó Lőrincet olyan fölénnyel ugráltatja. Olyan jó volt engedelmeskedni neki, az önérzetét növelni, mint kisfiú korában, amikor a lötyögő lépéseivel nekiszaladt, hogy földönti.

Benn a pénztárnál még mindig a fizetések emeléséről beszéltek. Ez a vita már egy órája tartott, s a folyosóra is kihallatszott a zaja. Még legalább egy óra várakozásra készültek fel. S egyszer csak robog a kétpercnyi bicikliútba belenedvesedve Lőrinc. Már meg is van. Három perc alatt elintézték. Szilágyi már ki is jött; neki kellett a dolgot előadnia. A presbitereket készületlen érte a dolog, nem értették, mi az, s csak azt nézték, nő-e tőle az adó. Mialatt a fiúk a presbitereken nevettek s a következő hírnököt várták, Eszter odament a telefonhoz. Azt már eltökélte, hogy az asszonyhoz fordul. Annak az arca úgy volt előtte, ahogy a kislánya betegágyától jött, a feje egy kendőbe burkolva, nedves szemében aggodalom, míg Lajkó egy nagy, üres homlok lett a számára, amelyről ide-oda kell emelni föl a magasba a nyári utcán a kalapot. "Máténé? Parancsolj, igazán örülök" - hallotta a drót másik végéről. "Ha nem volnék terhedre, szeretnék beszámolni valamiről" - hallotta a maga szemérmes mondatát is. - Lajkóéknak tetszett telefonálni? - kérdezte József, aki közben bejött a szobába. - Holnap délután ötkor - mosolyodott rá Eszter, s úgy érezte, nem kell gyanakodnia magára, nincs más benne, csak az anya öröme, aki segíteni tud a fia játékában.

Lajkóék ott laktak nagytata régi háza mellett; az épület is olyasforma volt. Lajkó Pista büszke volt rá, hogy ő otthon, polgármester létére is, megmaradt a nagybátyjai tornáca s joviális szokásai mellett. Már várták: a cseléddel együtt az asszony is kijött az első csöngetésre. - Jaj, de örülök - csókolta össze mindjárt. - Pistának olyan régen mondom már, mért nem hoz össze veled. Eszter két nagy, meleg szemet látott: a fekete karika s a korán kezdődő őszülés csak még feltűnőbbé tette ezt a szemet; az ember szinte nem vette észre az asszonyt a fényes, nedves szemektől, amelyeket a szenvedés nem tett révedővé, csak még melegebbé és egyszerűbbé. - Ez a kicsi, aki beteg volt? - simogatta meg Eszter a tornácon a leckéjét író gyereket, vigyázva, hogy egészen készpénznek ne vegye a nagy barátkozást, s míg érdeklődni próbál, szerény is maradjon. Vajon mindenkit így kell fogadnia? - gondolta. - Milyen szomorú is a hatalom. Még ha csakugyan szimpatikus vagyok neki (hisz ő is valami kedveset, bánatost érzett rajta), akkor is úgy megyek el innen, mint akivel leereszkedőn komédiáztak.

- Pista - szólt át a szomszéd szobába az asszony, hogy a szalonban elhelyezkedtek -, Eszter van itt, Máténé - tette hozzá, mert az álmos fordulás után egy tanácstalan szünet következett. - Igen - morogta egy hang, melyben még benne volt az álom alaktalan rekedtsége. - Azonnal. S a tápászkodásnak megfelelő rugónyikkanásban már a szívélyesség tétova reflexei is működtek. Majd a feleségére irányítva ezt a szívélyességet: - Azonnal, kedves. - Meghagyta, hogy keltsem föl, ha jössz - magyarázta az asszony Eszter szabadkozására. - Rengeteget mesél rólatok, s főként Amálról - tette hozzá mosolyogva.

Eszter mérőónként engedte a nagy, fényes szemekbe a maga pillantását. Ez a "rengeteget mesél" egyszerre múlttal, sorssal, egy házasság esztendeivel töltötte meg ezeket az okos, karikás szemeket. Tulajdonképpen csak erről jutott eszébe, hogy a polgármesternének azzal a Lajkó Pistával kell élnie, akit ők Amállal mint asszonyok, már a Tisza-parton, a beszédjéért utánoztak. Vajon hogy állja tizenöt év után a rengeteg emléket, bölcsességet. Józsiban az volt a jó, hogy inkább csak szöszmötölt, csak ha kitört, akkor indult meg a szava. - Még mindig olyan jó elbeszélő? - kérdezte óvatosan. - Azt hittem, a sok dolga közt eszébe sem jutnak a régi dolgok. - Annyi dolga őneki nem lehet - nevetett az asszony félig Eszterre, félig a belépő urára. Eszter követte a pillantását. Ebben a két összenéző, egymásra mosolygó, aztán a férfira eső, majd megint összetérő pillantásban: egész kis beszélgetés volt bezsúfolva. "Mit szépítsem? Ismered. Tudod, milyen a házasságom." "Istenem, csakugyan. Egy kicsit sok a hang, de hát van rosszabb is ennél" - mondták egymásnak a sokat tűrt asszonyok cinkosságával.

- Isten hozta, szépasszony - hajolt Lajkó a kopaszodó homlokával Eszter kezére. - Hát ez igazán szép, hogy eljött végre. Látja, ki kellett volna mennem Gorzsára; de ez ritka nap, itthon maradtam a maga tiszteletére. "Találja ki, ki jön hozzánk?" - kérdi az este ez az én asszonykám. "Hát csak mondja meg maga, kedves, mert az én agyam körbe forog, úgy belekábult a sokféle intéznivalóba..." Az én feleségem ugyan mosolyog erre - mondta, mert anélkül, hogy feléje fordult volna, tudta, hogy egy kis kajánságnak kellett a szemében fölvillannia. - De ő mindig mosolyog, ha a gondjaimat emlegetem. Ő azt tartja, akinek annyi a gondja, nem fekszik le este fél tízkor, s nem dől le, ha történetesen itthon van, délután. De azt én még az ő kedvéért sem engedem el. Annak köszönhetem, hogy az idegeim ki vannak pihenve... Na, most egy hivatkozás Géza bátyámra, zökkent bele Eszter a régi modorába. De Lajkó a maga javára mondta ki az axiómát. - Amit az ember alváson elveszít, az megtérül a munkaerőben és türelemben. Mert higgye el, az ilyen állásban, annak, aki emberekkel bánik, nem is munkabírásra van szüksége - dolgozni a paraszt is tud -, hanem türelemre. Ha énbennem csak annyi ingerlékenység van, amennyit egy félórával kevesebb álom hagy az emberben, én milliószor összeveszhetek, fölhördülhetek egy nap alatt is. Így azonban adjunk hálát mind a ketten az Istennek, én is meg az asszonykám is, hogy énnekem ilyen gépszíjidegeket adott. Persze, az asszonyokat az is ingerli, ha férjüknek rendben vannak az idegei. Az én feleségem igazán kitűnő asszony, de azt szeretné, ha holmi problémáink volnának egymással. Én azonban azt mondom, inkább tartson maga egy kicsit durvább szövésű fickónak (hisz tudja, hogy van ez: hiába nagy ember a világban valaki, a feleségének azzal nem fog imponálni), én azonban idehaza békét és nyugalmat akarok.

- Na, hanem ne beszéljünk magunkról - kezdte Lajkó az Eszter szemébe nézve az új strófát. - Mondja már, mit hall Amálékról? Az újságban néha olvasok róluk. Mit is csinál az ő ura ott Párizsban? A Sorbonne-on ad órákat? Afféle kultúrattasé? Mivel kapcsolatban is olvastam róluk? Ennek a papnak, Mécs Lászlónak volt egy estélye Párizsban. Képzelem Amált, ott elemében van. Ő nem jön ám zavarba, ha világhírességekkel, akadémikusokkal meg híres színészekkel kell beszélnie. Az én feleségem is igen okos asszony, tyű, hogy milyen okos, hanem Amál! Az ember csak nézte, honnan szedte az a vidéki kislány azokat a gondolatokat... No, csak ne nézzen rám, kedves, ilyen vadmacska szemmel - szólt a feleségére, anélkül, hogy feléje fordult volna. - Tudom, nem bírja, ha más okosságát dicsérem. A lábukat, a szemüket dicsérhetem, csak az eszüket ne dicsérjem. Tudja, hogy énnekem az okos asszonyok voltak mindig a gyöngéim. S ebben meg kell dicsérnem az ösztönömet. Mert a mézeshetek, azok elmúlnak, ezt azt hiszem, tapasztalatból is tudja, Eszterke, de ha az ember mellett van valaki, akivel a gondolatait kicserélheti, az halálig tartó kincs.

Eszter a félig leeresztett, mandulaforma szemhéja alatt az asszonyra sandított. Abban csakugyan volt egy kis vadmacska berzenkedés, ahogy az idegei az ura beszédétől táncba jöttek, s ez a bodrozódás Eszterben annál több rokonszenvet ébresztett, mert az illem, az ura társadalmi sikere némaságot parancsolt rá. Fényes szemében, amíg az ura beszélt, egyszerre volt vadság és lemondás. Esztert ez a szem s Lajkó ismerős stílusa kissé fölbátorította. Ha ő Lajkóra gondolt, önkéntelenül is azt tételezte föl, hogy a töltésen ismert fiúnak, miközben polgármester lett, valami átalakuláson kellett átesnie. Az apja szidalmai is ezt a hitet táplálták; valami új, kemény elemnek kellett Lajkóba kerülnie, hogy mint valami rossz, félelmes, maradi dolgot lehessen gyűlölni. S most itt van a régi Lajkó Pista, ugyanazok az öntelt, egyeztetgető s az idegeket kimerítő mondatok. Nemhogy megnőtt volna, inkább mintha még kisebb lenne, átlátszóbb, mint az ő cserkészei a verandán. Ettől ugyanaz a rejtezkedő anyai fölény és furfang jött föl benne, amellyel azokat szokta rávenni valamire.

- Na, hanem ez kedves, hogy eljött - mondta Lajkó az Amálról szóló strófát befejezve. S egy lélegzetnyi szünetet tartott, mint a zeneköltő, aki két-három ismerős motívum közt választ ("azok voltak a szép idők, amikor a töltésen sétáltunk", "hadd nézzem meg magát, hej de csinos maga még mindig"). - Pedig most sem egészen önzetlenül jöttem - előzte meg őt Eszter, egy kis humoros bűntudattal nézve Lajkó arcán az "ahá"-t. De azon egy alig árnyalatnyi elkomorodás jelezte, hogy az emlékekről a dologra tértek. Az ő elve az volt, hogy az utolsó pillanatig kedvesnek, szolgálatkésznek kell lenni, a jóízű beszédet abba nem hagyni, s a megtagadást is úgy csinálni, mintha megadott volna valamit. - Asszonyoknál ezt megszoktuk - mondta. - Látott maga már asszonyt, aki egész önzetlenül tesz valamit? Nem beszélve a gyerekekről, mert ott le a kalappal előttük. Boldogult Géza bátyám, agglegény volt az öreg, azt szokta mondani: "Jegyezd meg, fiam, az asszonyok mindig akarnak valamit. De ezt egy gavallér férfi sosem veszi észre."

- Nem tudom, hallott-e már az új internátusról - mondatta ki Eszterrel a Géza bátyám nyomában jövő szógörgeteg a halogatott szót. - Amit a tanyai gyerekek számára terveznek... A polgármester nem hallott róla, noha az apja volt a gondnok, de a kántori fizetések izgalma mellett a tanyai internátus ügye elsikkadt valahogy. De azt, hogy a városban készül valami, amiről ő nem tud, nem szokta elismerni. - Mért, tán maga is ilyesmiben sántikál? - mondta válasz helyett. - Megirigyelte Lorántffy Zsuzsannát? Várjon egy-két évet azzal. Amíg ilyen dereka van egy asszonynak, ne foglalkozzék semmiféle alapítással. No de mondja csak; én már ilyen vagyok, nem tudom megállni, hogy ne csipkedjem az asszonyokat. - Nem alapítok én semmit - szabadkozott Eszter. - Énnekem csak megtetszett a dolog. Hisz maga is volt eleget tanyán... Emlékszem - tette hozzá egy kis ravaszsággal -, mennyit emlegette a vadászkalandjait. Hát azokat a gyerekeket tényleg senki sem nézi meg, hogy mi lakik bennük. A legnagyobb tehetség sem lesz több igáskocsisnál.

Lajkó most már látta körülbelül a tárgyat, de nem tudta még a szerzőt. Arra gondolt, hogy valami lehetetlen Égető-féle tervvel áll szemben. - Hát tudja, ha őszinte akarok lenni - kapcsolt rá az elhárításra -, én nem helyeslem ezt a sok cécót az őstehetségekkel. Kétségtelenül nagyon nemes szívre vall, mert tényleg, ha az ember elnézi ezeket a gyerekeket, a mi tanyásunknak is van hét, akkor a humanitás azt mondja, mért ne lehetne ezekből is gépészmérnök vagy író, vagy mit tudom én, miniszter, éppúgy, mint a maga fiából. Csakhogy más oldala is van ám ennek a dolognak. Én ismerek egypár embert, aki megpróbált kibújni onnét. Egy sincs, akire azt mondhatnám, na, ebből csakugyan ember lett. Vagy ha igen, hát arra az egyre tíz félretaposott lélek esik, akiből se paraszt nem lett, se úr, egyik se. Géza bátyám szokta mondani, szép dolog a demokrácia, de vannak bizonyos emberi értékek, amelyek egy nemzedék alatt nem tudnak kifejlődni. Az ember éppúgy megsínyli a környezetváltozást, akár a fa. S minek akkor embereket mesterségesen boldogtalanná tenni? Ha őneki olyan rossz ott, majd kivackolódik. Elmegy rendőrnek, fináncnak. A fia már tanult ember is lehet. Higgye el, ez a rendje-módja annak. A búvárt sem egyszerre hozzák fel a víz alól, abba belehalna. Abból a sok őstehetségből meglátja, mi lesz. Egy csomó meghasonlott, sehova be nem illő, a társadalmat hibáztató ember. Ha valaki, én igazán szeretem a szegény kétkezi embert. S amit kevesen mondhatnak el magukról: ismerem is. De éppen ezért nem akarom szerencsétlenné tenni.

Meleg, oktató hangon mondta ezt is. Eszter előtt most rémlett csak föl, milyen rettenetes eszköz lehet ez a magabiztos, szívhangokkal játszó bölcsesség fönn a polgármesteri székben. - Épp azért kell az internátus - mondta -, hogy ott fokról fokra hozzák fel a mély alól... - Eltökélte, hogy ő éppolyan szelíd és szívós lesz, mint Lajkó. - Hisz meg lehetett volna csinálni azt is, hogy a kollégiumi internátusban biztosítottak volna nekik helyet. De épp arra gondoltak, amit Pista is mond. Hogy ne egyesével emeljék át őket, hanem mindjárt egy egész kis kertet belőlük. - Ennek is megvan a veszedelme, kedves Eszter - mondta Lajkó. - Már megengedjen, hogy elmondom az ellenvetésemet. Maguknál a családban az van, hogy segíteni akarnak a szegényeken. Ez nagyon nemes dolog. De sokszor épp a nemes szándékok a legveszedelmesebbek. - Ó, apukának ehhez semmi köze - szólt közbe Eszter, hirtelen elpirulva. Most jött csak rá, hogy Lajkó azt hiszi, hogy az apja szószólójaként jött ide. - Az egész dolog néhány kollégiumi tanárnak jutott az eszébe. - Ó, én azt nagyon jól tudom, hogy az öregúr már nem foglalkozik ilyesmivel - mondta Lajkó megkönnyebbülve kicsit. - Őt már megokosította az élet. Tanult ezerkilencszáztizenkilencből. Mert gondolja csak el: mi lesz abból, ha mi egy csomó zsellérgyereket összerázunk, hozzá még azon a címen, hogy különbek, mint a többiek. Hisz már úgyis ott tartunk, hogy ha egy úri gyerek éjjel-nappal tanul s viszi valamire, akkor az semmi, nem érdekes. De ha az öreg Kotormán szolgálója elkezd az ecsettel vásznakat összemázolni, akkor kiüt a lúdbőr a hátunkra. Ja, mert az a nép!... Ki is a spiritus rektora ennek az egésznek? Az öreg Benkő... Azért mondta Benkőt, mert az tizenkilencben nem úgy viselkedett, ahogy a nagypapok elvárták volna.

- Szilágyi - pirult el Eszter, mielőtt kimondta. - Szilágyi, melyik az? A tornatanár? - Á dehogy - szólt közbe a felesége. - Az az új tanár, akit Vöröséknél bemutattak. - Tudom, tudom én, nem kell nekem magyarázni, ki az a Szilágyi. Maga mindjárt türelmetlenkedik, ha az én fejemben egy név meg a hozzá tartozó arc nem ugrik mindjárt össze. Könnyű magának azt a húsz-harminc asszonyt észben tartani. Én azonban a tanyákon is ismerek mindenkit. Néha magam is csodálom magamat; olyan a fejem, mint egy rendőri nyilvántartó. Mondja csak, Eszterke, nem szocialista az a Szilágyi? Én olyan furcsa dolgokat hallottam róla. Hogy Adyt olvastatja a gyerekekkel. Ne értsen félre! Én nem mondom, hogy az az Ady nem volt tehetséges ember, ha én magam nem is tudom élvezni. De én jobban szeretem, ha a városomban a gyerekek Petőfit olvassák. Abban nincs salak, s a gyereknek az kell. - Én nem vettem észre, hogy rossz hatással volna a fiúkra - mondta Eszter a térdét nézve a dicséret közben. - Az én Józsefemre nagyon jó hatással van. - Hát az majd idővel derül ki. Amit egy tanár vet, az tíz-húsz év múlva kezd kikelni. A mi szegény Deák Béni professzorunktól mi akkoriban csak féltünk. S haragudtunk, hogy annyi Petőfi-verset bevágatott. Ma kezdem már látni, mit köszönhetek neki. Az, hogy más vagyok, mint a mai fiatalok, részben azért van, mert az ő pofonjainak a szele most is ott jár a fülem körül. S a Petőfi idealizmusából meg családszeretetéből is van bennem valami. - Az is nagyon szép, amit ő a cserkészcsapattal csinál. A régi tanárok nem foglalkoztak ennyit a gyerekekkel - mondta Eszter, s még mindig a térdét nézte. - Jó, jó, én nem mondok semmit Szilágyi tanár úrra, különösen, ha ilyen szép asszony ügyvédje van. De mért nem fordul ő a tervével a református egyházhoz? Mint kollégiumi tanár, ez volna a természetes. - De hiszen ahhoz fordult. Már meg is szavazták erre a célra a Kucsera-féle házat.

Lajkóné, aki látta, hogy az ura semmit sem tud a dologról, látható kárörömmel nevetett fel. - Na, látja, s még azt mondja, mindenről tud. - Szóval, már oda is adták - csodálkozott Lajkó, mintha csak ezt a mozzanatot nem ismerné. - Látja, ez csakugyan nóvum a számomra. Mikor ment át a dolog? - A tegnapi gyűlésen. - Na és maga csodálkozik, hogy még nem tudok róla - fordult a feleségéhez. - Egész délelőtt az árvízszabályozókkal tárgyaltam. Szóval, ott lesz, abban a tyúkólban. Nem nagyon rozoga épület az? - Egyelőre elég lesz; úgy hallom, csak tíz gyereket akarnak elhelyezni - mondta Eszter, aki ezzel az "akarnak"-kal meg "úgy hallottam"-mal kerülte el, hogy a Szilágyi nevet kiejtse. A testét mintha valami zsibbadtság fogta volna el, mialatt róla kellett beszélnie. - Aztán nemcsak olyan pilátusi kézmosással adta oda azt az egyház? Hogy megadom, énrajtam ne múljék? - Ó, nem, már minden biztosítva van. A gyerekek ellátása, a tanítás - sietett elmondani Eszter, mert most már ő is rájött, hogy Lajkó semmit sem tud a dologról, s tán attól fél, hogy azokat a zsellérgyerekeket az ő nyakába akarják varrni.

- Maga, tudom, nem szereti az ilyent - szólt az urára most Lajkóné is. - De én nagyon szép dolognak tartom. - Mért mondja azt, hogy én nem szeretem? Én mindent nagyon szeretek, ami a városom népének hasznára van. Én csak azt nem akarom, hogy nagy sebbel-lobbal nekikezdjünk valaminek, s aztán, ha egy fél év múlva az egész bedöglik, segítsen a város. Természetes, hogyha a református egyház a patronálást elvállalja... Én nagyon is mellette vagyok, hogy a nép érdekeit felszínre hozzuk. Csak ne hebehurgyáskodjuk el a dolgot... Hanem most már aztán rukkoljon ki, Eszterke, mi az, amivel szolgálatára lehetek? Hogy a feleségemet megcáfoljam, látatlanban is megígérem, csak a tornyot le ne bontsák. Azt is csak azért nem tehetem meg, mert akkor hogy szidhatnák a polgármestert, Csomorkányon ugyanis minden baj a torony alól jön. - A villanyt kérem ingyen. - Rendben van. Ingyen ugyan nem, mert akkor nem spórolnak. De, mondjuk, húsz százalékot fizetnek. Meg van elégedve? - Meg a tüzelő. A városházán úgyis nagyon meleg van - mondta Eszter, amit hallott. - Egy-két kocsival mellé önthetnének. - Húsz mázsa barna szén, hogy azt ne mondják, nincs érzékem a szociális újítások iránt. Az öregúr, tudom, úgyis mondogat ilyesmit. De ha az embernek tiszta, mondjuk, az inge, hogy nagyon népies ne legyek, akkor elviseli az ilyen vádakat is.

Az öregúr Égető volt. Lajkó tudta, hogy a parasztság egy részében még mindig sok barátja van. Gorzsán a fiatal Gyevi azt mondja, amit ő. S ő Géza bátyjától azt hallotta, hogy az ellenség sohasem olyan gyenge, hogy ártalmatlan legyen. S épp amikor gyenge, akkor lehet a legolcsóbban leszerelni. - Hanem most már aztán egy szót sem városi ügyekről. Azokkal én úgyis eddig vagyok - mutatta a nyakán. - Magától azt vártam, hogy megszöktet egy kicsit ebből az egész ezerkilencszázharminchetes esztendőből. Hány éve is, hogy a töltésen sétáltunk? Huszonegy, ugye? Hej, akkor éltünk igazán, Eszterke. Ez, amiben most vagyunk, már csak az igavonás.

Ahogy Eszter Lajkóéktól kijött (mindketten kikísérték a kapuig), a szemközti utca torkolatában egyszer csak ott látja Józsefet. Mintha véletlenül ért volna épp oda, legföljebb a mozi kirakatát nézte egy pillanatig. Eszter azonban tudta, hogy a türelmetlenség hajtotta ki, s legalább egy órája jár-kel itt. Ó, ezért az arcért megérte Lajkóékhoz betolakodni. Ahogy nem is látja meg mindjárt, csak egy kis fanyar mosoly jelzi, hogy az anyja ott van az úttest másik oldalán. Bevárja, amíg az állatvásárról jövő szekerek közt átkeveredik, s nem nagy széna-szalma kiáltással támad rá, csak annyit kérdez meg sunyin: Lajkóéknál tetszett lenni? - úgyhogy neki kell belekezdeni. Eszter nem is tudja, mi ez benne, kora felnőttség vagy vele született előkelőség? Hisz már kisfiú korában is ilyen volt: ilyen vékony, csendes és szigorú. A villany után most is egy kis számon kérő árnyalattal kérdi. - No, és a tüzelő? Csak húsz mázsa? Elég sóher volt - mondja, mint aki nem engedi kielégíteni magát. De Eszter a tettető arc mögött pontosan látja a játékos gyerek arcjátékát: na, megkaptam, megvan, előteremtették. - És milyenek voltak? - kérdezte még, hogy az eredményt biztosan tudta. Látszott, hogy nagy hőstettnek tartja, hogy anyja az uralkodó réteg fellegvárába behatolt, s a nép hídfője számára ezt a szenet kicsikarta; de az a szárazság, amellyel ő minden szentimentalizmust elnyomott, ezalatt is dolgozott benne. - Amilyen okosok, nem is tudják, miről van szó - mondta, holott az arcán még Lajkóék iránt is volt egy kis ellágyulás ebben a pillanatban.

Amikor Eszter egy óra múlva a betegbiztosító előző havi receptjeivel szokott útján a patikába ment, s a Rákóczi útra kifordult, Szilágyi ötlött elsőül szemébe. A Városháza felől jött, a világos, nyári ruhájában. "Észrevesz-e vagy sem?" Férfiak olyan könnyen elmennek az ember mellett; másféle szemük van, rád néznek, és nem látnak meg. Pedig ez olyan éberen tekinget a ferde orra mellől, gondolta, amikor már csak húsz lépésnyire voltak egymástól. Ő a fal mellett, Szilágyi az utcai trafikbódénál, s az egész járda üres közöttük. Ha tudná, mit hozok neki, mosolyodott el a távolság fogyása közben. A József örömétől még mindig ott zengett benne egy kis anyai ellágyulás és vidorság, s Szilágyit is úgy mosolyogta most meg, mint egy okos, nagy fiút, akivel ő, mint aki ráismert s tud is valamit, két okból is fölényben van. Szilágyi szeme a trafikról most a virágüzletre vág, csak épp az ő kék árnyékát nem ismeri fel. Nem is szólok rá, gondolta, elmegyek mellette ezzel a mulatsággal. De Szilágyi szemének, amikor már egy vonalban voltak, mégiscsak gyanús lett a karcsú, egyenes árnyék. - Kezicsókolom - fordult vissza, miután egy lépést hátralépett s a profilját elfogta. - Hallom Józseftől a jó hírt - mondta, kezét férfiasan megszorítva. - Hát odaért már? - nevetett Eszter. - Ó, az ilyesmi szárnyakon megy - nézte őt Szilágyi, s Eszternek úgy rémlett, hogy kis férfiérdeklődés van a pillantásában. - Épp be akartam nagyságos asszonyékhoz is nézni, megköszönni a közbenjárást. - Igazán semmi - mondta Eszter. S anélkül, hogy végiggondolta volna, egy másodpercig ott volt benne a csendes szalon s ők ketten, amint a félig behajtott spaletta mögött beszélgetnek. - Ne tessék azt mondani. Épp számítgattuk a fiúkkal. Esténként ott legalább négy-öt körte fog égni. Nálunk elég drága a villany. Az minimum háromszáz pengő egy évben. S akkor a tüzelő. Több, mint amit az egyház ad... Különben én is elvégeztem ma egy hasonló missziót - nézett diákfurfanggal Eszter szemébe. - Beadtam a dolgot az igazgatómnak. - Hát az nem tudott róla? - felelt volna Eszter is egy kis kacagással a furfangos pillantásának. - Kinn volt Homokon, a szőlőjében. Augusztusban a helyettes volt benn. Szerencsére, a papok nem is gondoltak rá, hogy ő nem tud róla. - Neki meg azt mondhatják most már: az egyház határozata - mondta Eszter, a zavarát végleg leküzdve, szokott, nyugodt mosolygásával. - Látom, nagyságos asszony is beletanult az észjárásunkba. Csomorkányon csak így lehet elérni valamit... Még egyszer nagyon köszönöm - ismételte meg, miután néhány pillanatig még beszélgettek. - Restellem, hogy csak itt az utcán fogtam el. - Ó, igazán szóra sem érdemes - mondta Eszter. Az udvariasság azt mondatta volna: Legyen szerencsém máskor. Vagy: tessék bejönni egy kicsit a patikába; hisz a patika előtt álltak. De az elsőt az iménti érzés - a spalétás szoba - tiltotta le; a patikát meg az utána jövő mondat, "nem is ismeri még az uramat"...

Egy hét múlva megjöttek a tanyaiak. A kollégium öreg internátusában helyezték el őket; azért is kellett sietni a táborozással, válogatással, mert a tanítás kezdetével kell ott a hely a bevonulóknak. Húsz kisfiút hívtak be; abból választják ki három napi megfigyelés alatt a legalkalmasabbakat. Eszter másról sem hallott naphosszat. Nem is annyira Józseftől, aki ha otthon volt is, gépelt, kartotékokat készített, s az anyjának is csak egy-egy felvilágosító mondatot vetett oda; Lőrinckétől inkább, aki mint jó biciklista s kutyákkal bánni tudó ember, a tanyajárásokban is részt vett; de még inkább kis Esztertől, akit a fiúk dolga végtelen érdekelt, s amit bátyjaitól, József barátaitól megtudott, azt az anyjától főzés közben újra elkérdezte. Így Eszter is egész héten át a tanyaiak dolgát forgatta magában. Hogy a tanyai tanítók hogy meg voltak ijedve eleinte. Azt hitték, a gyerekek helyesírását akarják ellenőrizni. Egynek sem volt olyan kiváló tanítványa. Amikor megmagyarázták, hogy nem a tudást, hanem a képességet vizsgálják meg (a magyarázók is belegabalyodtak a különbségbe), akkor meg a hatóságot, a tanfelügyelőket kezdték emlegetni. Az egyházzal kellett rájuk íratni, csak úgy merték a "tehetségeiket" kiadni. Akkor jött a szülők körbejárása. Az iskola még nem kezdődött meg, s a pásztorkodásból, boronálásból, a ló elől kellett a tehetségeket előteremteni. A szülők csak hümmögtek: nem tudták a dolgot hova tenni. Volt, aki azt mondta: kell neki is a gyerek. Ha eddig fölnevelte: most nem adja. Másutt a választás okozott felzúdulást. Húsz kilométerről gyalogolt be egy anya, hogy elmagyarázza a tyúkpört, ami miatt a tanító az ő fiát nem ajánlta. Hétfői nap kezdődött a tanítás, péntekre kellett a kisfiúknak bejönni. S az egész dolog úgy össze volt kuszálva, hogy a nagy nap előestéjén József még idegeskedett. Az lesz a szép, ha nem jön be senki sem. A százhúszezer holdas határ aludt egyet a dologra, s otthon tartja a fiait.

Délelőtt kilencre Eszter tudta már valahogy, hogy bejöttek mind a huszonketten, kettővel többen is. Abból kell a nyolcat kiválasztani. Attól fogva aztán még sűrűbben járt a Kölcsey utca s a "régi internátus" közt (most már csak ez volt a neve, szemben az "új"-jal) a posta. Az első estére, anélkül, hogy ott járt volna, már Eszter is ismert a fiúk közül vagy tizenkettőt. Azt, amelyik a képességvizsgáló füzetben valamennyi számsort kiegészítette. Amelyik csaknem szóról szóra írta le a felolvasott rövid mesét. Meg azt az eredeti fickót, aki a szófelsorolásban betűrímekben ment tovább, így, hogy: bab, bot, bika, kád, karó, kötény. Szilágyi a fiúkkal dolgoztatta fel az értelmiségi próba füzeteit, s a verandaasztalon késő éjszakáig folyt a szétdobált füzetek nézdelése. A fiúk föl-fölkiáltottak: "Ez százötven pontot csinált. Analógia harminckettő!" "Horváth? Melyik az?" - nézett át Szűcs Bandi a József füzetébe. - "Nem tudod, az a vigyori képű."

Kiáltásaikban a fölfedezők boldogsága érzett, mint akik egy bűvös szóra nyíló kamra - a nép - kincseiben turkálhatnak. Ezek a becsődült zsellérfiak egész más valami volt, mintha a helybeli cipészek, lakatosok fiait kéne vizsgáztatniuk. Ezek a fiúk az Ady Endre meg a Szabó Dezső sugárzásban álltak. Azt, hogy "az a vigyori képű", még József is burkolt tisztelettel mondta; abban a fiúban volt valami, amit ő sohasem szerezhet meg: a hiteles népiség, s csak azért mondta vigyori képűnek s nem csillogó szeműnek, mosolygósnak, hogy a maga megilletődését ellensúlyozza. Eszter is fel-felemelt dolga közt egy-egy paksamétát. A pontok őneki keveset mondtak, inkább a kis dolgozatukat nézte. Azt kellett megírniuk, hogy mért szeretnének tanulni. "Hogy a hazának hasznos polgára legyek." "Hogy szüleimen segíteni tudjak" - néztek rá rendesen a jó helyesírású füzetekből a sunyi, okos szemek. Ezeken már fogott az iskoláztatás, tudják, mi kell az uraknak, főképp a tanítóféléknek. Hogy fogja ezeket Szilágyi meggyőzni, hogy ne azt tegyék, amit várnak tőlük? Őneki magának jobban tetszettek azok, akik azt írták, "hogy kényelmesebben éljek" vagy éppen, hogy "ne kelljen, mint szegény szüleimnek, egész életemben a földet túrni". Ez még a házi filozófia volt. Ezeknek a betűik is rosszabbak voltak, s a pontjuk is kevesebb.

A második nap aztán ő is eljutott a csodálatos helyre. - Mi nem küldhetnénk a tanyaiaknak valami tésztafélét? - állt meg József ebéd után az anyja mellett. - Pogácsa jó lesz? - kérdezte Eszter. - Pogácsa? - ismételte József. Ő azt szerette volna, ha valami elkápráztató dolgot vihet be a tanyaiaknak; viszont félt, hogy ha valami linzert vagy más effélét visz, nem tartja-e a nép őt holmi kényesbelű középosztályinak. - Hát ha jobbat nem tetszik adni - mondta azzal az elmosolyodással, amely tekintet nélkül, hogy mit mond, megelégedést jelentett nála. - Anyuka nem nézi meg a protezsáltját? - tette hozzá aztán csendesebben... Ez a protezsált Borának, a hajdani cselédjüknek a kisfia volt. A nénje ott szolgált szemben a doktoroknál. Amióta az anyjuk meghalt, Eszter olykor-olykor gondolt rájuk, a gyerekek elnyűtt ruháit ők kapták meg, a kislányt is ő szerezte be szembe a doktorokhoz mosogatólánynak. Az aztán vasárnaponként hozzájuk húzódott át mint legközelebbi ismerőshöz; ott ült a hokedlin, s csendesen várta, hogy Eszter vagy a cseléd szóljon hozzá. Így tudta meg, hogy az egyik öccse igen jó fejű gyerek; ők többiek egyik se szeretett tanulni, de annak csak úgy égett az esze, ami könyv a kezébe kerül, azt csak úgy fölfalja magának. Eszter hozta elő Józsefnek, hogy nem jöhetne-e be ő is a vizsgálatra. József most azt mondta, hogy elég szépen szerepel; van remény rá, hogy benn lesz a nyolc közt. Eszter tudta, hogy József nemcsak az ő gyámolítottját, hanem az egész játékát akarja megmutatni neki. Ebben megmaradt a régi kisfiú, a játékait neki kellett először megcsodálni. Kis Eszti is zaklatta, úgy szeretné látni, de hogy menjen ki anyuka nélkül annyi fiú közé. De hát mért is ne menne? Mi az, ami húzódozik benne? - Szóval, megmondhatom - szólt be József a konyhára, elmenőben. - De akkor pontosan ott tessék lenni. Mert csak tejet készítünk vacsorára.

Még világos volt, amikor a kétszáz pogácsával egy kosárban az internátus kertjébe beértek. Régi, tizennyolcadik századi épület volt; a tömör oszlopok közt az árkádok kivágásaiban mindenütt gyerekek ácsorogtak. Nemcsak a tanyaiak voltak itt, az egész cserkészcsapat itt tanyázott. A képességvizsgálat megvolt az előző nap, s most már csak úgy kóstolgatták a gyerekeket: kiben mi lakik. A tanárok kis öttagú csoportokat vettek maguk köré; sétálni vitték őket, vagy olvastattak velük - a többiek közben a cserkészekkel keveredtek. Persze, aközben is folyt a minősítés, a legkisebb cserkész is pontozó bírónak érezte magát, mindnek megvolt a kedvence, jelöltje. Amikor az asszonyok megérkeztek, József épp a nemzetes játékot figyelte. Bandi szólította a gyerekeket; német, olasz, japán - hangzott a hívó szó, míg a kis nyűtt ruhás fiúk (volt köztük mezétlábas is) csillogó szemmel vetették erre-arra magukat. József egy füzetben "közösségi szellem", "fürgeség", "indulat" s más ilyen szempontok szerint lajstromozta őket. - Most ítélj hibásan - szólt Bandinak, amikor Eszterék épp odaálltak a háta mögé. - Nem érted? Látni akarom, hogy reagálnak egy téves ítéletre. - Francia - hallotta Eszter, s letette a kosarát, hogy ne zavarjon a kísérletben.

A folyosón három-négy gyerek az új tanárral, Bernáttal olvasott. A két elülső ráhasalt a párkányra tett könyvre, a hátsó azonban a labdázókra kandított. Egy sarokból Lőrinc mosolygott az anyja felé. József őrá szabta ki a technikai próbákat; ki hogy tud pumpát szétszedni, összerakni. Most épp a biciklizés mámorába avatott be két mezétlábast. - Nem volt meg. - Ne beszélj, megvolt - harsogott Bandi ítélete nyomán a tiltakozás. József, aki közben észrevette az anyját, nagyon büszke volt rá, hogy épp ennél a kitűnő fogásnál érkezett meg a család. - Tetszik látni, hogy kijön a társadalmi profiljuk? A szuperlojálisok úgy látják, ahogy a bíró, s lehurrogják a többit. Tetszik hallani? "Ne beszélj, a parancsnok úr tán nem látta?" A fanatikusak azonban nem hagyták az igazukat. Van aztán olyan is, aki egy kicsit protestál, aztán belenyugszik. - És melyik a jó? - kérdezte Eszter, mert az az érzése volt, hogy megint a jó helyesírásúak a szuperlojálisok. - Az a többi próba egybevetéséből derül ki - mondja József szigorú tudósként. - Hívd most a burmant - szólt oda Bandinak. - Ez anyuka védence...

Egy kis vékony testű, homlokba nőtt hajú, picit göndri gyerek hajolt a labdára. Az egyik üldözött a vendégek mögé bújt, azt próbálta ide-oda ugrálva, előttük eltalálni. - Gyere csak ide, Kertész - szólt rá József, amikor végre eltalálta. A homlokába nőtt haj alól, a piszkos kézzel elkent verítéksávok közül, két meglepett fekete szem villogott Eszterre. - Hát te vagy a Kertész Bora öccse? - kérdezte. Juszti nénire gondolt s a viháncoló parasztlánykára. Ez hát az idő? Az anyja az ő anyjának vitte be a halálos ágyához a tálcát, azóta ő maga is meghalt, s bejön a pusztáról a fia, s az ő fia nézi, mi lakik benne. - Na, eridj vissza - mondja József. - De el ne csípjék a copfodat. Vagy a burmannak nincs copfja? - A kínainak van - húzta el a száját a fiú, mert tudta, hogy itt nem szabad tudatlanságban maradni.

- Hát az a jó fejszámoló melyik? - kérdezte Eszter. - A nyúlfülű? Az, amelyik Bernáttal olvas... Döme, gyere csak ide - szólt oda neki. A fiú már megszokta, hogy mindenhova őt hívják, őt mutatják. Piros, hosszú arcán a játék csillogása mellett ott volt a diadalé is. - Tessék - csapta össze magát, készen, hogy valami számtani példát megfejtsen. - Dömének hívnak? - nézett rá Eszter eltűnődve... Meg szerette volna kérdezni, nem rokona-e azoknak a Dömééknek, akiket harminchárom éve a határban kiirtottak. De aztán nem szólt, csak nézte. Ha rokonok is, miféle távoli hallomás az már ennek a sikertől, értelmességtől csillogó szemnek. Ami a hajdani puszta ennek az udvarnak.

A pogácsát bevitték a folyosóra. Az új tanár otthagyta a Toldi fölé boruló gyerekeket, s odaállt Eszterrel beszélgetni. Eszter érdeklődött, figyelt - nézte a mutogatott gyerekeket, s közben azon kapta magát, hogy a csalódás húzni kezdi a szívét. Pedig igazán örvendetes volt mindaz, amit látott; az értelmével örült is neki; de az önfejű féreg, amely az ember belsejében, a szoruló szívében, ereiben, a megfájduló gyomrában tanyázik: duzzogóban volt, s a rosszkedvét rá is átragasztotta. - Szólj Esztikének, megyünk - küldte Lőrincet, aki mióta ő itt volt, mint egy boldog vizsla állandóan körülötte szaglászott. Az is bántotta, hogy Esztike úgy ottragadt Bandival. Észrevette ő, hogy van köztük valami; most a papírt is ő fogja, s ő vezényel, hogy Bandi melyiket szólítsa. Még egy picurkát, mutatta Eszti az ujján, de Eszter nem tudta összehozni a szokott, elnéző mosolyát. Ebben a pillanatban tapsolás hallatszott a tuják mögül s egy hang: - Gyerekek, menjünk mosdani... Szilágyi jött meg egy kisebb csoporttal. A séta végéig azokat vallatta, nézegette. S most, ahogy a kiskapun bejött, már mozgatta is az udvaron levőket: mosdani, tejet hozni, vacsorához asztalt teríteni.

Az udvar egy perc alatt üres lett. Eszterék maguk álltak a folyosó végiben. Szilágyi előbb a kosár pogácsát látta meg. - Tyű, ez aztán beszéd. Máté Józsi, ez tőletek van? - Aztán a vendégasszonyt. - A nagyságos asszony hozta el? Igaz is, József mondta. De kiment az eszemből. - Nem baj, volt elég kalauzom - mondta Eszter, s a féreg, mely előbb megremegett az örömtől, sértődötten újra összehúzódott. A derült esze meg közben bosszankodott. Miféle kislány-duzzogás ez? Azon, hogy "kiment az eszéből"? Csak nem szivárgott be a hangjába is valami belőle? - Igazán röstellem - mentegetőzött Szilágyi, mintha csak észrevett volna valamit. - De vacsorára ittmarad velünk? Megkínálom a pogácsájából - tette hozzá nevetve. - De már otthon is várnak ám - mondta Eszter sokkal bizonytalanabbul, mint akarta... - Jó, jó - cirógatta meg aztán kis Esztit, aki idáig csak bökdöste őt, de most erre a "jó, jó"-ra (egy oldalpillantással Bandi felé) két-három örvendezőt tapsolt. - Nagyon kedvesek, ahogy esznek - mondta Szilágyi mosolyogva. - A bögre eltakarja a szájat meg az orrot. Csak a szemük jár... Az ember ritkán ül ennyi tiszta, értelmes szemmel egy asztalnál.

Két sikált internátusi asztalt húztak ki a folyosóra; a tanyaiak ott ültek akörül; a cserkészek meg a tornác párkányára gugyorodtak, onnét nézték, hogy a nép hogyan eszi a pogácsát. Eszter és Szilágyi az asztal végén ült. Kis Eszti az anyjára dűlve nézte az evők száját. - Nem jó ez a pogácsa, gyerekek - szólt rá Szilágyi a gyerekekre. Ez is az ő stílusa volt, nem dicsérte el a pogácsát, nem mondta, hogy ennek a nagyságos asszonynak köszönhetitek. A feléje forduló vigyorgásuk volt a köszönet. - "Jó ez, a tanár úr csak tréfál" - nézett rá huszonkét kiadásban a felismerés. Csak egy fiú mondott annyit: De, jó. Ez azonban egy kicsit bumfordibb tehetség volt; az orrából ki-be járt a nedvesség, s amíg evett, a kis pogácsahalmán rajt volt a keze.

- Kár, hogy nem lehet mindet itt tartani - mondta Eszter a csámcsogó asztalon végignézve. - Látom, azokra gondol - találta ki Szilágyi -, akik nem lesznek a tíz közt... Hogy azok hogy fognak az apjuk mellett hazaballagni. Erre én is gondoltam, pedig én nem vagyok anya. - Azt hiszem, nagy csalódás lesz szegénykéknek. - Én mindenesetre mind a huszonkettőt hazaküldöm - mondta Szilágyi. - A tanítás ugyan megkezdődik hétfőn, ők azonban, nem árt, ha egy héttel később vonulnak be. Az internátusunk úgy sincsen rendben, meg a kollégánk szülei sem érkeztek még meg. - S addig mind reménykedhetik - nézett rá Eszter. - Igen. Az, hogy nem jön behívó, nem olyan rossz, mintha itt olvassák ki az embert, hogy te igen, te nem.

Volt valami friss és vonzó abban, ahogy a szív dolgairól beszélt. Nem lágyult el rajtuk, de számba vette, s ha tudta, megelőzte őket. - És meg van elégedve az eredménnyel? - kérdezte Eszter, csak hogy beszéltesse. - Azt hiszem, leszedtük a tej színét. Mit gondol, hány hasonló korú gyerekből szippantottuk ki mi ezeket? Körülbelül ezerötszázból. Ha ezeket az ember jól befogja s kézben tartja, lehetetlen, hogy a sok középosztályi nebulót le ne hagyják. Mindenesetre érdekes lesz, ha majd az érettségi banketten eszik a Mátéék pogácsáját. - Tanár úr régóta foglalkozik ilyesmivel? - Pontosan hatodikos korom óta - felelt Szilágyi készségesen. - Érdekes, hogy addig valóságos könyvkukac voltam. Az apám elöljárósági írnok volt, Pesten a hatkerületben. Ami becsvágy maradt benne, az mind abba ment, hogy én minél jobban tanuljak. Tán ezért is volt olyan nagy öröm számomra, amikor egy kis levegőhöz jutottam. Lakott a gangunkon egy fiú - bádogossegéd volt, mert proliházban laktunk -, az meg-megszólított, könyveket kért. Apámék is látták, hogy jóravaló fiú, nem tiltották a barátságot. Ő vitt el Sándor bácsihoz (egy híres pedagógus nevét mondta), neki volt akkoriban egy kis köre a Múzeum mögött. Nagyon demokratikus összetételű társaság volt, iparosfiúk is voltak benne. Egy kicsit sokat bibliáztunk meg üdvözültünk, de a lényeges nem az volt, hanem hogy ott hallottam először az új irodalomról, meg ott szoktam meg, hogy ha az ember sokadmagával van, nem kell okvetlenül butábbnak és aljasabbnak lenni, mint egyedül. Egyetemre már ezért mentem, Debrecenbe - tette hozzá, mert Eszter úgy nézett rá, mint aki a folytatást várja. - Azt hittem, ott a Hortobágy, s ott közelebb leszek a magyar néphez. Bozsóval voltam évfolyamtárs a református tanárképzőben. Azonban az egyetemi évek nem nagyon sikerültek. A bajtársi egyesületeket nem vette be a gyomrom, az önképzőkörösdiből meg kinőttem már. Szerencsére Patakra kerültem tanárnak. Ott volt egy professzor, annak a pedagógiát és bölcseletet kellett volna a teológián tanítani. Ő azonban azt gondolta, a papjainak az lesz a legjobb pedagógia, ha megismerik a népet. Falura jártak, szép szemináriumi munka folyt ott. Mint tanár én is azokhoz vágódtam.

- S a családja? - kérdezte Eszter, amikor látta, hogy Szilágyi úgy érzi, mindent elmagyarázott. - Nem féltékenyek a fiaira?... Tulajdonképpen a feleségét akarta mondani, hisz a két kisfia (már tudta, hogy két kisfia van) még nem volt abban a korban. De így könnyebben jött ki. Így is röstellte magát érte, valami közönségességet érzett benne, hogy amikor ez a szenvedélyeiről beszél, ő a családi életét akarja tudni. - Sőt, így a legjobb - lett Szilágyi még elevenebb. - A feleségem is tudja, hogy ha a bolondériám nem volna, az az energia otthon kezdene alkalmatlankodni. Isten őrizz egy ilyen akkumulátort két kis emberre rákapcsolni. Így nincs hatáskörsérelem. Én megtornáztatom a lurkókat, alkalomadtán elviszem járkálni. De a család egyelőre az asszonyé. Majd ha ők is cserkésznek valók lesznek.

Azon, ahogy a feleségéről beszélt, az orv, leselkedő asszony megcsinálta a látleletet. Jó férj; abból indul ki, hogy az ő feleségének jó asszonynak kell lenni, emellett mindaddig kitart, amíg az álmából föl nem verik. Egészségesebb annál, semhogy tudná: mi van egy asszonyban. Ez tulajdonképpen nagyon vonzó volt, ha egy kicsit tán le is lehetett nézni érte. Az ő kínos mosolya mégis egy kis csalódást takart. - Hát az jó lehet - mondta az asztaltól fölálló gyerekeken végignézve -, ha az embernek van egy ilyen kis köre. - Engem, kérem, ez tart aránylag ilyen vidoran - kapott Szilágyi a szón. - Az ember az egész életet úgysem alakíthatja át. Hát legyen legalább egy kis folt, amit az ember a maga szívével melegít be. Én mint cserkész tudom: mi az, szebb törvények szerint élni. Az emberek, persze, itt is azok, amik ott kinn az életben, a gyerek még komiszabb is, mint a felnőtt, csak éppen jobb is tud lenni. S ez épp a játék - hogy mind a jobbik felével forduljon felénk.

Eszter ellágyultan nézett a magyarázóra. Amit most mondott, nagyon is ismerős volt. Szilágyi persze férfi, méghozzá tanár; sokkal készebben folyik belőle az egész. Az előadásában különben is van valami folyamatos, diákos, tán túlozza is kicsit, azért mond ilyeneket, mint bevágódtam meg hatkerület. De végül is arról van szó - a kis körről -, ami neki is olyan fontos lett volna. Már Lajosfalván, sőt, még előbb: a Máté-lányokkal, ameddig csak visszaemlékszik, vasárnap este a nagytatáék lámpája alatt. Hát férfiakban is van ilyen igény? E mögött az eleven szem s komikusan nagy orr mögött? Ó, ha ő... Hisz nem panaszkodik, az a kis kör - ő meg a három gyerek - tulajdonképpen meglett. Mégis, ha Józsi helyett annak idején egy ilyen emberrel... Mondani akart valamit, minél szemérmesebben, egy-két óvatos szót, de mégiscsak azt, hogy ez a kör, neki is ez lett volna a lényeges. A tanári szempár azonban már nem őt nézte; a válla irányában, de valami mögötte közeledőt. Ahogy arról, aki hozzánk közelebb, de a szívünktől távolabb van, fordítjuk a szemünk egy kedves közeledőre. - Hanem épp jönnek is az enyémek - szakította félbe magát. Amire Eszter is visszafordult.

A folyosó bejárójánál egy csinos úriasszony állt egy kisfiúval. Az udvarról jött, s látva, hogy ő egy hölggyel tárgyal, megállt egy pillanatra. Egy tekintet megmondta, hogy az asszony szép, s őnála legalább tíz évvel fiatalabb. Ahhoz, hogy egy tanár felesége, tán túlságosan is elegáns. A hűvös este ellen egy prémgallér volt a nyakába dobva. "Otthonról öltözködik" - villant át Eszteren. Ahogy bejött az ura műhelyébe, abban volt valami kedves vállalás; játékos fiúnak tarthatta az urát, de a mosolyán, a himbáló járásán egy fölényes hátsógondolat is érzett. - Jöjjön csak közelebb, kedves - mondta Szilágyi -, mindjárt megismertetem a nagyságos asszonnyal... Máténé, hiszen már beszéltem róla magának. - Ó, hogyne. Az uram nem győz lelkesedni érted - mondta az asszony, s ahogy a nyájas mosolya fölött a szép ibolyaszemével kicsit megmustrálta, Eszter egy kis megkönnyebbülést is látott rajta, mintha azt mondaná, na, ez nem veszélyes. Aztán az urához fordult. - A városból jöttem. Gondoltam, megnézem, hazavihetjük-e a fiaitól. De ha még dolga van... - Nem, nem, végeztem már - mondta Szilágyi a felesége szemébe nézve.

A két házastársnak ez a tanakodó kis szemváltása alig egy fél percig tartott. De Eszter ezalatt mintha súlyos változáson ment volna át. Amíg a bemutatkozás tartott, ő is felcsavarta arcára mindazokat a fényességeket, amelyek az ilyen bemutatást követni szokták. Ahogy azonban Szilágyiné elvette róla a szemét, s ő a kisfiút simogatta, aki bámész szemmel nézett föl rá, egyszerre mély sötétségben találta magát. Még soha életében nem volt ilyen öreg. Kezei az időtől megpuffadtan lógtak az oldalán, amellett a lelkiismerete is rossz volt, mintha egy nevetséges lopáson érték volna rajta...

Az írók lehozását már karácsony óta emlegették a fiúk; Eszter egy idő óta visszahúzódott a Józsefék dolgaitól; de amíg a sötét kis udvari szobában (ez is a verandára nyílt, mint a lajosfalvi) a félhangosra csavart rádió lámpájánál kötögetett: a szomszéd utcai szobából, a fiúkéból áthallatszott a vitatkozásuk. A tanyai internátus, vagy ahogy hivatalosan mondták, "a tanyai tanulók otthona" körül nem volt már buzognivaló. A mezétlábas tehetségek átalakultak rendes kis kötöttharisnyás elsőosztályos "srácokká" (ezt a kifejezést is Szilágyi honosította meg). Egyik-másik még a vállát behúzva, nadrágba dugott kézzel szaladt át a Kucsera-féle házból a gimnáziumba; de ez már nem tűnt föl a többi alsós gyerek zajlásában; a nagykabátjuk, éppúgy, mint a mindennapijuk, a bennlakó tanár és Szilágyi gondja lett, aki nyugtafüzetével hónapról hónapra többször is végigjárta a pártfogókat. József elvitte az internátusnak a hanglemezeit, hogy idejekorán nemes zenére szoktassa őket, a hólatyakos iskolaudvaron néha még szóba is ereszkedett velük, de elég cinikusság volt benne, hogy szenvedélyének a lohadását mások előtt maga állapítsa meg. A bennlakó tanár anyjához, Bernát nénihez is Eszternek kellett a patikából átugrania, mert bizony sokszor el volt keseredve, hogy ennyi embernek a semmiből akarnak főzetni vele.

Az írókon azonban annál többet rágódtak a fiúk. "Az írók pöre", "márciusi front", "viharsarok": kóvályogtak a szavak Eszter fejében is. Az új írók most kezdték a magyar értelmiség egy részét keleszteni, s, Józsefék annak az ifjúságnak a mohóságával figyeltek rájuk, amely azt hiszi, hogy az ő ideje az, ami elközelgett. József különösen nagy szítója volt a mozgolódásoknak. Rendkívüli képessége volt a műsorok összeállításához. Ami pesti folyóirat lejutott, azt ő vagy az őrssel, vagy az anyjával megvetette. Azokból egy ínyenc gyönyörűségével szedte össze az ízesnél ízesebb címeket, mint "a magyar földkérdés megoldása", "a középosztály válsága", "műzene és népzene" vagy "az új természettudomány útja". Olyan csábítóak voltak ezek a címek, hogy az úgynevezett előkészítő gyűléseken, ahol József fölolvasta, mindig akadt, aki megkívánta őket; ezeket aztán ellátta irodalommal, többnyire kivágott cikkekkel, s addig járt a nyakukra, amíg minden második-harmadikból fölolvasás is lett. Ezenkívül "szemináriumokat" is rendezett; ehhez a városból szerzett előadókat, Gulácsi a népzenéről, Gyenes a gyümölcstermesztésről és a barbizoni festőiskoláról, Bozsó Huxleyról beszélt. De amint kiderült, a városban sokkal több előadói hajlandóság lappangott, mint azt bárki gyanította volna. Egy kórházi főorvos a könyv történetéről, Weisz az eszperantóról, egy tűzoltó főparancsnok a Riemann-féle görbe térről tartott előadást; úgyhogy az őrs szemináriumai, ha csak a műsort nézzük, a fővárosi művelődési tanfolyamokkal is fölvehették a versenyt.

Józsefnek a másik vérpezsdítő tulajdonsága, amiért Eszter aggódott is, az volt, hogy rendkívül nagy örömét lelte a harcban, főként pedig az éles, megvető kifejezésekben. Mintha az otthoni jónevelés csak a hüvely lett volna, amelyből, ha az ügy úgy kívánta, a legélesebb pengéket tudta előhúzni. Ez az élesség már kisfiú korában is megvolt benne; olyasmi volt, csak játékosabb kiadásban, mint Égető nagyapjának a kegyetlen logikája, s íróinak a példája csak bátorságot adott hozzá. Szerencsére a fölötte járó osztály, az az évi nyolcadik, igen alkalmas massza volt vagdalásra. Magyartanáruk is régivágású ember, aki azt tartotta, hogy egy tizennyolc éves fiúnak szerelmes verseket kell írni. Ezek a fiúk hümmögve hallgatták Ady nevét, s nagyokat ásítottak a társadalmi tanulmányoknál. Minthogy az ő osztályuk egy része is hasonlóan érzett, Józsefnek sok alkalma volt a "maradi", "begyöpösödött", "középosztályi" s egyéb megbélyegző kifejezéseket elhelyeznie. A versírókat elriasztotta az önképzőkör tájáról, azokat pedig, akik szinte dicsekedtek vele, hogy osztálytársai tanulmányait nem értették meg, éles hangon figyelmeztette, hogy a műveletlenség nem olyan dolog, amivel Magyarországon még 1937-ben, illetőleg 1938-ban is kérkedni lehet.

Eszter félt, hogy József ezzel a gorombasággal ellenségeket szerez magának. Ő tudta, hogy Józsefnek a gorombaság is játék; amikor ellenfelei kiirtásáról beszél, valami vívóplanson képzeli magát, s komolyan nem bántaná őket. De megvan-e mindenkiben az az önkéntelen határ, amely a nyers indulatot s a szellemi játékot elválasztja? Amíg egy távoli leadó Figaróját vagy Papagenóját hallgatta, úgy érezte, az ő fiában is van valami abból a nemességből, amellyel ezek az operahősök vagdalkoztak és nyájaskodtak. Néha közbe szeretett volna szólni, néha azonban elmosolyodott: mégis kell valaminek lenni a fiában, hogy a barátjai mindezt eltűrik tőle. "Először is pénzt fog kérni. Aztán csinál egy botrányt és elvonul, s itthagy minket közröhejben. Utána megírja az újságban, hogy megloptuk. Én nagyon tisztelem a Mestert, de nem fogom, kitűnő taktikai érzéked iránti tiszteletből, a házat magamra gyújtani vele." Ez Bandinak szólt, aki az ifjúság bálványát akarta lehozatni. "Nem jó - mondta egy másik javaslattevőnek. - Először is, mert össze fogják keverni őket az őstehetségekkel, amint minket is összekevertek, amikor az otthont csináltuk, az őstehetség-kutatókkal. Másodszor azt hiszik: mi csak a parasztot vagy a népi származásút tartjuk írónak, ami a te esetedben, úgy látom, fönn is áll. Harmadszor, mert ezek az írók még maguk sem döntötték el egész világosan, hogy csodabogarak lesznek-e vagy igazi írók. Negyedszer, mert meg kell tartanunk az egyensúlyt a népiesség és európaiság közt."

Ez a felfogás hevesebb vitát váltott ki. Huszár Tóni, a javaslattevő maga is pattogó szavú fiú volt, s nem engedte magát letorkolni. "A középosztályi előítélet ellen beszélsz, és benned is az dolgozik" - mondta. "Te pedig azt hiszed, az a népiesség, hogy egy népi böffentéstől el legyünk ragadtatva" - kiabálta József, de még a rikácsolást is játszotta csak. Tetszett neki, hogy a butaságon haragba tud jönni. Végül is a következő indítvány győzött; a parasztírókat másodszorra fogják majd meghívni. Most halkabb javaslat következett. Erre eleinte József is szelídebben felelt. De aztán megint csak hallhatóvá vált a hangja. "Kérlek, én megmondom; mért vagy te őmellette. Mert az a tiszteletreméltó bolondériád támadt, hogy hatodikos korodban megtanultál finnül, s ő járt Finnországban. Én nagyon tisztelem a te csomorkányizmusodat, s megjósolom neked, hogy éppen olyan bolond lesz belőled, mint Hallgatóból, Gulácsiból vagy, hogy egy régebbit mondjak: nagyapámból. Azt pedig egyenesen közösségellenes magatartásnak tartom, hogy csak azért, hogy te Helsinkiről beszélhess vele, s bemutathasd a nyelvzsenidet, képes volnál fölolvastatni egy novellát vele, amelyben három megbecstelenítést és egy magzatelhajtást végeznek valakin, amitől én egyáltalán nem ijedek meg, de taktikai okokból helytelennek tartok." A finn Benyhe Pista volt, az osztály legjobb tanulója, különösen a nyelvekben nagy, akit Bozsó sem mert kijavítani; csak azt kérdezte: jól van ez, Benyhe? mire Benyhe szelíd, leckéztető hangon válaszolt valamit.

Eszter fölállt a rádió mellől, s a csoszogásával emlékeztette Józsefet, hogy milyen gyöngédtelen dolog a nagyapjáról így beszélni. S hogy mi élvezetet talál ő a megbecstelenítés, magzatelhajtás emlegetésében, amikor az öt fiú közül alighanem ő tud a legkevesebbet róla.

Az első tanácskozás eredménye az lett, hogy a nagy regényírót hívták meg. Őt Csomorkányon is ismerik, a legjobb novellája kinn a régi pusztán játszódik, sokan még azt is tudták, kinek a juhásza volt, akit megölnek benne. József a lehurrogásával elérte persze, hogy a másik író Méhes Zoltán lett, az ő tanulmányírója.

Az izgalmaknak azonban ezzel nem volt végük. Január derekán, egy hét minden délutánján az "impotens öregek", a Kotormán-társaság volt soron, akik két év alatt még az alapszabályok jóváhagyásáig sem vitték, s most rátennék a kezük az ő ötletükre. A forrongás oka az volt, hogy Gyenes megtudta az írók lehozását, s ment tüstént Szilágyihoz. Ő már évek óta foglalkozik ezzel a gondolattal, a nyáron gyűlést is hívott össze: nem bánja, hívják le, akit a fiúk akarnak, de mért futnak mind külön vágányon. Csomorkányon mindig az volt a baj, ha az egyik kezd valamit, a másik mindjárt megorrontja, s megvan az ellenakció. A meghívó levél is egészen másképp fest, ha egy tekintélyes vidéki társaság hívja meg őket, mintha a százhetes cserkészcsapat. Minthogy a társaság javaslatát Szilágyi is pártolóan terjesztette a fiatalok elé, ő is kapott egy spriccert. "Az öreg csak a tanulók otthonát nézi; hogy meg ne sértsük a pártoló tagokat. De ha az ember egyszer azt nézi, kit sértünk meg, akkor akár ne is kezdjünk semmihez, mert akkor a várost, az egyházat, az egész rezsimet kímélnünk kell." A megegyezés az lett, hogy a meghívó levelet a társaság küldi el, a helybeli meghívókon azonban úgy hirdetik, hogy a "Kotormán-társaság és a százhetes cserkészcsapat közös rendezésében". Az előadás időpontjául a március tizenötödike előtti szombatot tűzték ki. Ez tüntetés volt a régifajta március tizenötödikék ellen, "Mutassuk meg ennek a rohadt városnak - mondta József -, hogy mi a különbség a márciusi frázisok és a márciusi cselekedetek közt."

A regényíró azonnal válaszolt. Hallott a Tanyai Tanulók Otthonáról, s meg akarja nézni. Másról nem is írt: az előadás természetes büntetés volt a lejövetelért. Ez nagy öröm volt Szilágyinak. A regényíró akkoriban el volt adósodva, s egy napilapba írt cikkeket: konzervgyárakról, uborkapiacról, házilag készíthető téglafajtákról. Szilágyi azt remélte, hogy egy vasárnapi cikkben a tanyai internátust is országos üggyé teszi. Méhes, elmúlt két hét, és nem felelt. - Na, József, a jelölted nem válaszolt - mondták Józsefnek Bandiék. Végül nagy titokban József maga kopogtatott le éjjel egy emlékeztető levelet. Kis Eszti, aki az anyjával aludt az udvari szobában, ide-oda forgott a zajtól, anélkül, hogy fölébredt volna. Amikor Eszter, az ura bevonulásától tartva, bement, Józsefet öt-hat fogalmazvány közt találta; az utolsót az anyjának is fölolvasta. Azt magyarázta meg benne, hogy itt nem vidéki dilettánsok dörgölőznek, hanem egy olvasni kezdő ifjúság szeretne irányítást, egy kis magaslati levegőt kapni. A nagy regényíró különben már vállalta az előadást, szeretnék az ő válaszát is tudni. Eszternek tetszett a levél. Nem volt benne semmi ízléssértő. József olyan sikeresen harcolt az önképzőköri szellem ellen, hogy csupa sablonos kifejezést használt, s még egy ilyen levélben is tényekkel, könyvcímekkel, a működésükre vonatkozó adatokkal igyekezett hatást elérni.

Harmadnap ott volt a postájukban a válasz. Eszter a fia arcáról olvasta le a tartalmát, ahogy az iskolakönyveivel hóna alatt ott állt, a gunyorosságra kész száj egyre boldogabban húzódott széjjel. A tanulmányíró szabadkozott. Délelőtt tanít; délutánra új könyvének a korrektúrái zúdulnak rá; nincs ereje a levelekre azonnal válaszolni. A házban kisgyerekek vannak, a borítékok elkallódnak. Egy hét múlva a levél csak egy kis nyomás a lelkiismereten, amelynek nem tudja az okát. De most figyelmeztetés nélkül is válaszolt volna. Előző este a regényíróval volt együtt; mostanában összebarátkoztak. Hívta, hogy menjen vele körül, afféle adjutánsként, az országban. Kárpótlásul a késésért, dicsérte József levelét. Sok meghívólevelet kapott, de ritka bennük ez a készült, értekező hang. Kíváncsivá teszi a csomorkányi fiatalokra.

József többször is átolvasta a levelét, aztán vitte csak az anyja után. Eszter egy kicsit csakugyan fáradtnak érezte. Ő azt képzelte, az írók, ha gyenge testűek is, frissebbek ennél. Az erős írás néhol ellankadt, mintha a kéz bágyadt lett volna: mintha csakugyan zűrzavarban élne, ahol elvesznek a borítékok. Józsefet azonban boldoggá tette. A konyhában már tettetett alamuszisággal állt mellette, mint akivel semmi nagy dolog nem történt, de a vonásai szinte megnyúltak az örömtől, s még a szemüvegéből is kiment a gúnyos, ideges villogás. Hogyne, egy író s épp Méhes, az ő szellemi termékéről! - Még ma értekezletet kell összehívnunk - mondta az anyjának. - A műsort percekre ki kell dolgoznunk. Az öregek képesek lennének mind egy-egy áriát beénekelni. Legföljebb egy bevezetőt engedek nekik. Mi is csak egy zeneszámmal jövünk. Egy óra a szünet előtt, egy utána; a vendégek negyven-negyven percet kapnak. S aki tíz percnél többet késik, azt nem engedjük be. Le kell szoktatni a csomorkányiakat arról a disznóságról, hogy féllel kezdés után kezdenek gyülekezni.

Egy újabb hét a műsor dolgában is meghozta a megegyezést. Most már csak az elhelyezés volt hátra. Eszter várta már, hogy a fia mikor áll elő a maga csendes, de kényszerítő módján. A regényíróval nem volt baj; annak az elnöklelkésznél megvolt a helye. A reggeli szalonnánál (mert azt is tudták, hogy szalonnát reggelizik) majd elbeszélget vele a régi pásztorokról. A tanulmányírót azonban nem ismerték. Az ellenségei (mert rengeteg támadás jelent meg ellene) azt írták róla, hogy villája és gazdag felesége van; tőle mindenki ódzkodott. Szilágyiéknak a két szobájukra két gyermekük volt; Gulácsiéknál csak az ásványok közé lehetett volna egy díványt betenni, Gyenes egy újságcikket olvasott, négy-öt éve már, amelyben antiszemitizmust próbáltak rábizonyítani. Egy újabb tanácskozás után József az anyját vette elő. Eszter most is a rádiónál ült, egy hosszú szonáta jött be Nyugatról valahonnan. - Mi ez? - állt mellé József. - Haydn? - Nem hiszem - mondta óvatosan Eszter. Eszter jobban ismerte a zeneműveket, József azonban többet olvasott róluk. S minden benyomásra nevek villantak fel a fejében. Miután az egész szonátát végighallgatták (Eszternek semmi sem volt kedvesebb ennél a kettős zenehallgatásnál), József, még mielőtt a zene elhallgatott volna, egyszer csak megszólalt. - Szilágyi azt mondja, náluk szűkön vannak. Nem ajánlhatnánk föl mi a kisszobát? Apuka azon az éjjelen benn aludna a patikában.

Eszter visszacsavarta kissé a rádiót, mintha szólni akart volna; de nem szólt. Tudta, hogy fiának nagy boldogság lenne ez a vendéglátás; - nemcsak a könyvei, a lélegzete is itt lenne náluk, a kisszobába vivő üvegajtó mögött. Reggelinél csak ő volna vele: kérdéseket tenne föl neki, úgy persze, hogy a kérdés is vizsgázás legyen, az író műveiből s a maga olvasottságából és okosságából. De ez a vendéglátás megint belekavarta volna a József dolgaiba, találkoznia kellett volna többször is Szilágyival. Most már két hónapja is megvan, hogy nem akadtak össze; utoljára a patika ablakán látta, amint egy csomó fiúval arra ment.

Amikor az üres internátusasztalnál, a karját lógatva, rájött, hogy mi az, amit e mellett a fiatalabb férfi s a szép felesége mellett érez, elszégyellte magát. Hát őt is elérték ezek a gyengeségek? A fia tanárával! Regényben olvasott már ilyet, ott nem is a tanárja, a barátja. Akkor utálta az asszonyt, a kínlódásaival együtt. Még az íróról is rossz véleménye volt, aki az efféle vergődéseket méltányolja. De épp akkor nem tudott egészen elhúzódni. Szilágyiék leviziteltek náluk; azt vissza kellett adni. Aztán a tanulóotthon ügyében is be-beugrott; ha egyébért nem, üstért, üvegekért. Mert paradicsomot is főztek be. A sűrű találkozás megnyugtatta Esztert. Az önfegyelme, látta, tökéletes. A szokott jóakaratú mosolygás volt az arcán, egy kicsit tán merevebb; egész biztos, hogy Szilágyinak sejtelme sem volt az ő érzéséről. S a figyelemnek e mögött a páncéla mögött lassan megengedett egy kis játékot magának. Figyelte és kóstolgatta az érzést. Ilyen hát, ilyen lehetett volna, gondolta ugyanakkor, amikor József kiejtette a tanára nevét, s ő lejjebb ütötte a fejét a varrásba, vagy egy csengetésre a lába reszketni kezdett, mert a gombnyomás hossza és ereje azt ígérte, hogy ő az. Következménye úgysem lehet annak az érzésnek; az lehetetlen, hogy egy ilyen befagyott lélek s olyan gyanútlan férfi közt (Szilágyi egész gyanútlan volt a szív dolgaiban) valami kiszikrázhassék. Az egész csak egy kis zsibongás, amit a fiatal lány elmulasztott; az öregedő asszony önfegyelmével és mélabújával leborítva. Nemhogy nem kerülte, de óvatosan kereste is a találkozást. Egy tálca buktával találomra, hátha ott éri Szilágyit, átment az otthonba. Vagy Mikulást küldött a fiainak, remélve, hogy legalább a patikába beszalad megköszönni.

Egy jelentéktelen tréfa volt, ami megbolygatta a játékát. Kis Eszti és a két fiú egy vacsora után - Józsi behúzódott már - a tanáraikról beszélgették. A csinos földrajztanár, Leander - Eszter csak a gúnynevét ismerte - akkor vett el egy gazdag gazdalányt. - Na, elvitték előlem az egyetlen csinos fiatal tanárt - mondta kis Eszti, aki mint afféle süldőlány, ha ilyen felelőtlenül tehette, szerette magát távoli férfiakkal, színészekkel, sportemberekkel vagy a fényképésznél látott vőlegényekkel kapcsolatba hozni. A fiúknak tetszett, hogy már a kis tücsök is emelgeti a szárnyát, s más tanár-neveket mondtak, hogy az ízlését kipróbálják. - Hát Szilágyi? - mondta József alattomosan, miután a kis Eszti Bozsót, Bernátot s a többi legényembert egyre vékonyabb, tiltakozó visításokkal hárította el. - Ó, az a nagyorrú - figymálódott Eszti, s még az a kis izgalom is kiállt a torkából, ami az előbbieknél a tiltakozást gyönyörűséggé tette. - Hát ha egyedül lenne a földgolyón? - Miért? Pedig Szilágyi anyukának is gyengéje - vigyorodott el József, és sunyi, mindent megjegyző szeme az anyjára siklott.

Mindhárom gyerek Eszter felé fordult. - Hogy mondhatsz ilyet? - háborodott föl kis Eszti. - Nem szégyelled magad? A szerelem neki olyasmi volt, amin barátnőkkel vihogni lehet, de arra igazán csak József képes, hogy ebben a vihogásban anyukát is megbuktassa. De azért ő is nézte, hogy anyuka hogy reagál rája. - De igen - élvezte József a kajánságát. - Ha Szilágyi jön a buktákat köszönni, anyuka olyan lesz, mint egy fiatal lány... A hat szem még csillogóbban nézte Eszter arcát. Most már Esztiben is fölülkerekedett a kíváncsiság, az évődés. Lőrinc szeme úgy fénylett, mintha ez lenne az, amitől még jobban tudná imádni az anyját. József szemüvegén a kísérletező öröme ült, aki hazárdul bevágott, s most nézi a hatást s örül az ösztönének. - Anyuka, ne pirulj - ölelte át kis Eszti az anyját, mosolyával fedve el a fiúk elől a lángba borult arcot. - Nem mégy, te ronda! - ütött vissza közben a bátyjára.

A gyerekek nevetésében nyoma sem volt a gyanúnak. Azt még József sem hitte, hogy az ő anyja s Szilágyi közt valami rossz lehet. Az örömük a maguk rajtaütésének szólt, hogy sikerült az anyjuk tökéletességében egy rejtettebb, melegebb áramlathoz hozzáférni. Eszter is nevetett csak. - Most menjetek - tolta el kis Esztit. - Szemtelenek vagytok... Egy-két percig még ott ült köztük, mint egy anya, akivel tiszteletlen tréfát engedtek meg; méltóságból duzzog, de hamar megbocsátja. Magában azonban jobban fölkavarta a dolog, mint mutatta. Hát a gyerekek is észrevették? Ő azt hitte: az egész a maga titka. Egész éjjel azon törte a fejét, mennyi volt József beszédében a hazárd ráfogás s a meggyőződés. Józsefnek már kisfiúként is olyan komisz, okos, kegyetlen szeme volt. A nagyapját is ezért féltette tőle. Ott ült figyelmesen és szerényen s mindent feldolgozott. Abban lehet valami utálatos, ha egy fiúnak ilyet kell az anyján megfigyelnie. Most még nevetnek; de majd ha többet vesznek észre? Hisz ő most is azt hitte, hogy átlátszatlan a számukra.

Szinte már a pirulás alatt eltökélte, hogy azt a játékot sem engedi meg magának többet. De az eltiltott öröm mint lázongás jött vissza az éjszakában. Mintha az ifjúsága jött volna vissza, meg nem kapott jussát számon kérni. Egy-két nap rettegett magától. Ez a szenvedély? Amiről Sanyi beszélt; ami elől nem lehet elbújni. Nemcsak az otthonba nem ment be többet. Most kapott rá, hogy a sötét szobában, a rádiólámpánál hallgassa a maga kis készülékét. De éppen mert nem látta Szilágyit, nem tudta, hogy valóban elmúlt-e minden. Nem volt bátorsága kipróbálni. - Apád, tudod, szóvá teszi majd - hárította el most is József kívánságát. - Apukát majd benntartjuk a patikában. - Nem, eleget hallgattam már ezért. De amikor József másnap újra előhozta, megadta magát. Gondolkozott a vonakodásán. Csak nem fosztja meg a fiát ekkora örömtől - egy ilyen szorongásért?

A nagy napon Eszter egymaga indult el az írók estéjére a Városház felé. A fiúk egész nap nem voltak láthatók, délelőtt a zongorát kellett átszállítaniuk, aztán a nagyterem fűtéséről tanácskoztak; kinn elég enyhe volt már az este is, de benn a teremben még sok köbméter téli levegő volt elraktározva, úgyhogy utolsó percben a terem átfűtése mellett döntöttek. Délután az írókat kellett a vonatnál fogadni, az útiköltségek körül is voltak bonyodalmak. Kis Eszti kérte az anyját, hogy a barátnőivel mehessen, egy fiatal tanárnőjük az egész osztályt elvitte. Égető nemigen ment már emberek közé, Józsi inspekciós volt, így csak a mellékutcákból kirontó s belecsimpaszkodó szél volt minden társasága, meg a lakk retikül, amelyet (ez is öregasszonyos szokás már) nem a teste mellett lógatott, hanem a hóna alá fogott. Egész nap a másnapi vendégségre készült, piacra ment, tésztát sütött, ágyat húzott; s a reménységnek és szorongásnak az a keveréke, amellyel a megfékezett érzés néz a kényszerű alkalom elé, csak most jött elő a néptelen, gyér fényű utcán az egész nap tartó tevésvevés alól.

Az írók estjét a Városház dísztermében rendezték meg. A vérmesebb fiúk ugyan a Szarvast akarták - ha egy operett meg tudja tölteni, s méghozzá drága beléptidíjat is fizetnek: a legnagyobb magyar író is csinál telt házat, szerény műsormegváltással. A régibb estrendezőknek azonban más tapasztalatuk volt, s Szilágyi is óvatos volt: jobban fest, ha a padok közt s az ajtóban szoronganak, mint ha ugyanaz a nép méteres közökkel nézi egymás leheletét. A legújabb politikai események, Ausztria megszállása sem használt az estnek. A zsidó polgárság visszahúzódott, a hivatalos emberek pedig nem akarják kompromittálni magukat a megjelenésükkel. Így hát Eszternek, ahogy a piactérre kiért, a Szarvas sötét tömbje helyett a torony alatti ablakokra kellett fölnéznie. A négy órjási ablak valóban imponálóan ragyogott; ha a sötét városban ide-oda vezetett íróknak fölmutatnak, hogy ott fognak beszélni, azt hihetik, egy tisztelettől forró városba értek be.

József meghagyta Eszternek, hogy korán jöjjön, s a világító toronyórán csakugyan még csak tíz perccel múlt el kezdésidő. A lépcsőháztól föl az emeletig kis cserkészek szegték az utat. Amikor Eszter fölment köztük, a zöld gallérok s botok mind az emeletre felvonult csoport után voltak fordulva (úgy látszik, most jöttek meg az írók), nem úgy, mint a két rendőr, akik a pesti rendőrség hajdani egyenruhájában, mord érdektelenséggel nézték a levegő tömbjeit. Az emeleti bejárat előtt egy kis asztalnál Bandi ült meg néhány rendező, osztották a műsort; a tányéron a pengők azt mutatták, hogy a rendezőség hiába vette be az újságoknak kiadott kommünikébe a pontos megjelenést, még kevesen voltak. Szilágyi is ott állt, kabát nélkül, két lépésre az asztaltól, de Eszter megkönnyebbedésére ő is a folyosó vége felé nézett, ahol a nagy regényíró körül épp akkor egy kis gomoly támadt (régi barátját, a volt szociáldemokrata képviselőt fedezte fel a tömegben); s háttal fordult az ajtónak, amelyen Eszter a műsorát megváltva a terembe becsúszhatott.

A Városház díszterme valóban nagyon alkalmas volt rá, hogy kisszámú közönséggel aránylag hatásos estet rendezzenek benne. A kétemelet magas terem felső részében órjási csillár verte szét szikráival az ürességet. A falakat a csillárral csaknem egy magasságban lógó, elfeketedett polgármesterek képei töltötték meg. Karzat csak az egyik oldalon volt, s azon két sor diák - különösen, ha annyit hajladoztak és integettek, mint most a kis Eszti osztálya - a zsúfoltság benyomását kelthette. A szemben levő oldalon a négy nagy ablak alatt a dobogó foglalta el a teremnek csaknem fele szélességét. Az asztal mögé kiült szereplők órjási ónémet székekbe vesztek, mögöttük a falat fülkékre osztott csúcsíves fafaragás borította; szentek helyezkednek el ilyenformán a középkori oltárképeken. A nézőknek csak a díszemelvénnyel szemben levő öt-hat sort kellett elfoglalniuk s kétoldalt a két keskenyebb padsort: azonban ezeket is négy széles átjáró szelte fel, a két folyosó s két oldalsó ajtó felől. Maguk a padok olyanok voltak, mint templomokban a nemesség számára fenntartott első sorok; rengeteg fa, támla, asztallap s aránylag kevés elülni való. Kétszáz ember már zsúfolt ház volt ebben a teremben. Egyelőre azonban még ötvenen is alig voltak.

Eszter Szilágyiné szép fejét látta az első sorban, aztán Csibit, Hallgató Sanyi menyasszonyát egy barátnőjével. A rendező őt is oda akarta vezetni, de Eszternek sikerült elvesznie mögüle. Hátul egy nagyobb folt alakult, az egyik külvárosi pap a négy leányával (ez a pap Amerikát is járt, s József azt mondta: nem érti, hogy lett pap belőle) s még néhányan a parókiájából; Eszter olyan ügyesen húzódott mögéjük, hogy József, amikor az ajtón először bepillantott, észre sem vette őt. Mosolyogva nézte fiát, az ideges, nyugtalan arcán sok egyéb közt ott látta azt a gondolatot is, amelyikkel az ő késésén bosszankodott. - Anyuka nem tudott jobb helyre ülni - szólt rá, amikor legközelebb, egy csomó diák terelgetése közben, fölfedezte. Ezeket már a karzatról hozta le, hogy az utolsó sorokat kivattázza.

Az izgalom azonban korai volt. Fél kilenc felé, amikor a folyosóról is terelni kezdték az embereket, a terem jó teli volt. Egymás után jelentek meg, akikről várható volt, hogy itt lesznek: a képgyűjtő kórházi főorvos, az eszperantista, a művészetpártoló kalaposék, akiknél a pesti színészek szoktak megszállni, Nagy Gyurka, a zenetanár, aki már Pesten is adott hangversenyt, hátuk mögött néhány műveltebb zsidó család jelezte, hogy az üldözésben is tudják, kinek mivel tartoznak, Varga Tóni, a művészhajú ősjogász a tanári karból Bozsó, Bernát, Divéki; a kamarazenekar tagjai, két helybeli festő, a helyi lap szerkesztője, a legtöbben asszonyokkal. Eszter most látta csak, mennyien vannak a városban, akik művészettel vagy ahhoz hasonló dolgokkal foglalkoznak. Közvetlen kezdés előtt Józsefnek megint vissza kellett zavarnia a diákokat a karzatra a lányok mögé, amikor pedig az előadók a tanácsteremből libasorban bevonultak, a velük jövő bennfentesek az első padok előtti székeket is elöntötték. A még később jövőknek a folyosói ajtókban kellett csomósodniuk.

Az emelvényre öten ültek ki: a társaság elnöke, két oldalán a két vendég: jobbra a regényíró, balra a József Méhese. A regényírón túl, szmokingban, Vas, József zeneszerző osztálytársa - a zongorát azért cipelték át ide a Szarvasból, hogy az ő nagy tehetségét a vendégek előtt megragyogtassák -; a tanulmányírón túl pedig az előadóművész, egy városi tisztviselő tette a gépelt verset maga elé. Ez volt az előre megállapított ülésrend, de minthogy nem ebben a sorrendben jöttek ki, senki sem tudta, hova kell ülnie, s a hatalmas asztal mögött nagy ide-oda rendezkedés, székek tologatása, embercserélgetés, hasbehúzás s nyújtott karral való továbblapulás indult meg. Az egész rendezkedésben, amelyet a közönség tapsolva nézett végig, maga Hallgató volt a legtanácstalanabb. Az ügyvezető elnöknek, aki az asztalbejárónál lapult meg, Bandit kellett futárul odaküldenie, hogy lentről nagy ujjmutogatások közt elhelyezze őket. Maga Gyenes nem ült ki az emelvényre, noha Sanyi követelte, nehogy az új politikai helyzetben támpontot nyújtson, s az egyesületet támadják miatta. A tanácsnok is csak a kivonulás alatt maradt az írók mellett, aztán lebukva átfutott a felesége mellé. Ez is az új politikai helyzet következménye volt; máskor ő is kinn szokott ülni a dobogón, s nem engedte el a város nevében a felszólalást. A polgármester s a többi városi úr nem jött el.

Eszter azt remélte, hogy Szilágyi a felesége mellé fog ülni, onnét, ha csak hátra nem fordul, nem láthatja őt. De már az első percben érezte, hogy nem, Szilágyi nincs ott elöl, hanem itt áll a falnál, Józsefékkel. Onnét épp oda lehetett látni hozzá, s ő valóságos oldaltűzben érezte magát. Abban a pillanatban, amelyikben végre arra fordult meggyőződni, hogy nem képzelődik-e, Szilágyi, aki csakugyan ott állt, épp feléje nézett, sőt örvendezőn bólintott is. Eszter azt hitte, a bólintás neki szól, s boldog, lányos mosollyal mosolyodott vissza. Akkor látta, hogy Szilágyi tán nem is neki bólogat, hanem mögötte valakinek, s visszakapta a fejét. Legalább öt percig másra sem tudott gondolni, csak a maga ostoba mosolygására. Honnét kenődött rá ez az alázatos, hálatelt, elragadtatott mosoly? Mintha egy villanyozó géppel váltották volna ki. Az arca, érezte, lángol, s a Szilágyi felőli füle mintha pirosabb lenne, mint a másik. Minthogy hallása az emelvényről leömlő hangokat, a nagyterem tompa visszhangját s a nyakában lüktető vér zúgását nem tudta szétválasztani, szeme páráján át próbált az emelvényen folyó dolgokkal kapcsolatba jutni.

A két vendéget nézte ő is, mint az elnöki megnyitó alatt a teremben mindenki. A regényírót képről már jól ismerte, a képeslapokban gyakran lehetett látni az unokái közt vagy a kertjében, amint a káposztáit nézi. Nem volt rajta semmi írói, a termete kicsiny, rövid lábát és hasát egy bő nadrágba próbálta összehangolni, arcvonásai durvák, az idegélet nyoma nélkül, még nagy haja sem volt művész-sörény, inkább a régi parasztgazdák jutottak róla Eszter eszébe - de az ember épp ezért elhitte róla, hogy ez nem úgy csinálja a munkáit, mint a többi nyurga, ideges, bajusztalan író; hogy itt a természet kihagyott egy nemzedéket, a föld nyers indulatai közvetlenül tanultak meg szólni, s az arcát, sőt, sárgás bajuszát bearanyozó mosoly a paraszti szenvedély és bölcsesség verőfénye. Eszter nem tudta, a maga izgalma okozta-e: a szeme lángködéből kibontakozó alak nem ilyen volt. Mintha valami szétrobbantotta volna a lapokból ismert arcot. A nyájasságnak nyoma sem volt rajta; inkább türelmetlenül ült, félcombon, szemét egy pontra szögezve, bajusza sarkát a könyöklő kezével lefele csavargatva. Eszternek úgy rémlett, hogy ez az arc igazibb, mint a másik. Tán sokat mosolygott már aznap, vagy nem tartotta érdemesnek a fáradságra őket, s most, mint egy színész, aki elfeledte arcára a szerepét kikenni, természetes komorságában ült ott szemben velük.

Utána a József íróját vette szemügyre. Ez meg mintha jelentéktelenebb lett volna, mint várta. Főként első pillantásra. A haja oldaltfésült volt, mint az ő korában az úri fiúké. Túlságosan bő kék kabátját mintha réges-rég szabták volna, amikor még gondos mamája volt, aki maga ment el vele a szabóhoz s jobb koszton tartotta. Míg a regényíró egyhelybe meredt szemmel ült, ő ide-oda jártatta a padsorokon a szemét, de nem úgy, mint aki valóban megfigyel valamit, hanem ki tudja, mért, tán mert szokatlan neki a dobogó, a faragott fülke a feje mögött, arra gondolt, hogy mit gondolnak a lenn ülők róla, s szeretné megnyugtatni magát vagy őket, hogy éppolyan igénytelen ember, mint azok. Abból, amit Eszter hallott, semmi sem látszott rajta: sem a gazdag feleség, sem a gellérthegyi villa, sem a sok gyerek, sem a kritikai szigorúság; egyedül a fáradtság, amire a levélben panaszkodott. Görbén ült, időnként kihúzva magát, mintha emlékeztetni kéne a gerincét az egyenes tartásra, s vonásai előtt, amelyek, akár a betűi, időnként elbágyadtak, mintha a két nap utazás, beszéd (Szegedtől Szegháton át), az a sok minden, amit látni, amire felelni kellett: vékony ködréteggé verődött volna össze. E nélkül a fáradtság nélkül korához képest rendkívül fiatalos lett volna, így azonban a fiatalossága is csak fokozta az elgyötört vonást, amely annál erősebb lett, minél tovább nézte őt. Ahogy Hallgatóról, majd a másik vendégről vissza-visszafordította rá a tekintetét, ismerősebbnek tűnt fel, mintha valaha látta volna már, de nem tudja, hol. Akkor nem volt meg az aránytalanság az arc alsó és felső fele közt. A homlok azóta megnőtt, fölszedte magába az egész arcot, a két állcsont (tán rosszak a fogai) egymás mögé csúszott, összeesett. Az álla alá, milyen furcsa, mintha hegedű szorult volna, a szemöldöke fölött két ér ütött ki az összpontosított figyelemtől.

Az elnöki megnyitó már nagyon régen tartott. Sanyi megígérte ugyan, hogy nem beszél öt percnél tovább, de a beszédét nem írta le, s az első két pontosan megszerkesztett mondat után, egy közbevetésen át, egyszer csak kicsúszott az ürességbe. Ott állt a két nagy kolléga közt, egyedül a fölgyúlt homlokával, egy alaktalan gondolatmassza jött föl a fejéből s az alkalom ösztönzése, hogy ha más úgyse érti meg, legalább ez előtt a két ember előtt kitüntesse magát. Eszter egy szót sem értett abból, amit mondott, nem is erőltette, hogy figyeljen, de érezte, hogy Sanyi eltévedt, egy lázas arcokból álló erdőben önmagát tartja szóval, érzi, hogy amit csinál, rossz, s épp azért nyújtja, hogy egy nagy remekléssel helyrehozza. A hangja még blazírtabb volt, mint máskor, a feje, melle mintha csupa nazalizáló öbölből állt volna - azon a furcsa sámáni hangon beszélt, amelyen a verseit szokta olvasni. Úgy látszik, hogy a "sors", "fátum", "magyarság", "faji átok" s más ilyen szavak kívánták ezt a hangot. Ugyanakkor azonban egyik szójáték a másik után villódzott elő a felzaklatott agyából, mintha nemcsak fordította volna Shakespeare-t, de be is oltotta volna a mongol puszták monoton dobjába.

Eszter itt-ott elkapott egyet-egyet ezekből a szóviccekből. "Öregek szeretik azt hinni, hogy minden új generáció degeneráció." "Elfelejtik, hogy a nemzet az nemzett, tehát nem valami absztrakció, hanem épp azok, akiket ők megnemzettek." "A nemzedék-kérdés rendesen eltökélt meg nem értés." "A Válasz (a fiatalok folyóirata) nem válaszfal, a nemzedék nem nemzet-ék." Sokszor csak a leggyorsabb történelmi kapcsolás foghatta fel a célzásait - a Méhesé talán -, de ő nem segített a hallgatóinak, sőt, mintha épp élvezte volna, hogy mint egy klasszikus szöveg, az ő képzettársítása is tele van váratlan villámokkal, "In- és nem restauráció magnára van szükségünk (kapcsolta össze a fennálló rendet Bacon művével), nem feledve persze, hogy a legnagyobb re mindig a legnagyobb in és ad is lévén, a legnagyobb forradalom: a norma rendjének a helyreállítása, a legősibb revolúció (a prepozíciók bámulatos helycseréjével) a dolgok integritásáért folyó küzdelem."

A közönség, amely színházban, üléseken magát az ülést is élvezni tudta, fészkelődött. Eszter a piros fülével is látta József ideges kapkodását a falnál, a regényíró komor szemével a tanácsnokot tanulmányozta, az előadóművészek izzadó tenyérrel készültek a maguk áriájára, csak Méhes nézett föl jóakarattal a feje fölött gesztikuláló alakra. Eszter azonban egy hideg agy malíciáját érezte ebben az érdeklődő pillantásban: amíg szegény Sanyi kigyúlt homlokkal küzd a befejezésért, ez szinte gépiesen szétszedi, beragasztja, címkével látja el.

A megnyitó után a szavalat következett: Ady Endrének a nagy regényíróhoz intézett verse. A verset József fedezte föl, s nagyon büszke volt a meglepetésre. Nem tudta, hogy az ország húsz más városában a fiatalok éppen ilyen büszkék voltak ugyanerre az ötletükre, úgyhogy ez a vers úgy kísérte őt előadó körútjain, mint a császárt a Gotterhalte. Azt még kevésbé gyanították, hogy a regényíró ebben a versben annak idején lekezelést érzett, s attól csak még jobban utálta. Mindebből a vendég arca nem árult el semmit; csak a tanácsnok tanulmányozása helyett nézte mostan a levegőt; nyilván arra forralta magát, amit mondani fog.

A magas falak közt percekig kóválygott a taps, amikor fölállt. A lányok fönn az erkélyen messze előrehajoltak, s úgy tapsoltak; vállaik körül a sötét kamasz-tömegek mint órjási csattogó tenyerek nyomultak elő. Az öregúr még most sem kente ki arcára a képekről ismerős nyájasságot. Sőt, mintha egy-egy arcot akart volna megjegyezni a haragja számára - a padoknál, a fal mellett s szemben a magasban. Az ő előadása is más volt, mint amit az olvasói vártak tőle. Ő harminc éve járt először ebben a városban. Mi létesült itt azóta? Egy szövőgyár. De nincs konzervgyára. Gyümölcse sincs, amiből konzervet készítsenek. Mi lesz így velünk? A sors kopogtat. Itt van a szomszédban. S mi nem csinálunk semmit... Úgy állt föl, mint aki föl van dúlva s el van szánva, hogy megmondja a magáét. De amikor indulatosra fogta a hangját, mintha csak lovalta volna magát. Eszternek az volt a benyomása, hogy ő is fáradt. Nem az állásába, a családjába - a kis testivel szinte délcegen állt ott -; az egész emberiségbe. S tán csak gondolja, hogy korholni kell nemzetét, de begyúlni nem tud, tele van a tapasztalat sötét hamujával.

A hallgatóság tisztelettel ült ott, mint aki váratlan korholást kap. Bár sokan azt sem értették, hogy korholás az, amit hallanak, s még kevesebben, hogy Ausztria megszállása az, ami a regényírót ennyire földúlta vagy legalábbis bizonyítani akarta, hogy feldúlta. Az udvarias taps után József szmokingos osztálytársa ült a zongorához. Nagy szenvedéllyel játszott, mintha csak az lett volna a célja, hogy Bartók művét indulatos disszonanciákra szabja föl. Tulajdonképpen senki sem tudta, hogy Bartók ilyen-e vagy sem. A jelenlevők többnyire nagyon tisztelték, tudták, hogy kitágította a zenei élvezhetőség határait, és igyekeztek maguk is tágulni s a hanggabalyban eligazodni. Hogy Bartókot másképp is lehetne játszani, arra nem gondolt senki sem, még Eszter sem igen. Hisz a fiú akadémiai hallgató volt, Józsefék úgy emlegették őt, mint a jövő "nagy Bartók-interpretátorát".

Szünet előtt az utolsó szám a Méhes Zoltáné volt. Egy régibb cikkét olvasta föl. Hallja, hogy Csomorkányon most egy tanulóinternátus létesült, évekkel ezelőtt ő is javasolt valami ilyesmit. Eszter szeretett volna Szilágyira nézni: vajon annak mi van most az arcán, érdeklődés, gúny, bosszúság. Az olvasó hangjából nem tudta kivenni, mi fűti; öröm, hogy ami az ő fejében gondolat volt, itt lassan valóság lett, vagy gyerekes hiúság, az elsőség bizonyítása, egy lap az irodalomból: "Méhes Zoltán, mint az egész magyar életet, ezt is megálmodta." Elég szép értelmesen olvasott, kicsit kántálva, de a lelke nem préselődött át a betűn, szöveg volt, amit maga elé tartott. A két dolog különben elég kevéssé hasonlított egymáshoz. Nem is tanyaiakról volt szó, csak parasztokról, s nem annyira gyerekekről, mint felnőttekről. A közönség őt is megtapsolta: ezt legalább megértette; Bandi pedig föllépett a dobogó szélére (ez volt a cserkészcsapat osztályrésze) s kihirdette a szünetet.

Eszter nem állt föl mindjárt, nem akart Szilágyival együtt az ajtóhoz érni. Bevárta, hogy a parókia a pad túlsó felén kihúzódjék. Az ajtóban Csibivel akadt össze. - Gyere, álljunk félre, itt összelöknek - s behúzódott vele a folyosó túlsó végébe. Sanyinak idejébe került, amíg fölfedezte őket. Bűnbánó oldalgással jött és mosolygott rájuk, mint aki érzi, hogy hibázott. Eszter ismerte az állapotát; ez az, amikor az ember elkövet valamit, s kezd kijönni rajta a szégyen. Az arca égett, szolgálatkész figyelemmel próbált a szégyenbe nem esett emberek társalgásában részt venni. A tanácsterembe is nyilván azért nem ment be, nehogy szó essék ott benn a beszédjéről. Eszter testvériesen érzett most iránta. Mennyi mindent tud; ír, fordít, a délkerületnek ő a sakkbajnoka, ő csinálja meg a kicsempészett latin érettségitételeket; József azt mondja, a matematikatanáruk nem mer matematikáról beszélni vele, s itt föláll, hogy két embernek, akit méltónak érez magához, megmutassa, kicsoda, s akkor egyszer csak belebeszéli magát egy ködbe, ami épp azoknak a szemében alig más, mint parlagi nagyzolás. S most úgy áll itt, mint ő Szilágyi meg a felesége mellett. Rajta van valaminek az árnyéka. Az a Méhes tán nem is tud annyit, mint ő, vagy ha tud, nincs oly mélyen benne, de van benne valami könnyűség; hiába fáradt - egy angyali sugár. Igen, most már tudja: Décsi Ferire emlékeztet az arca, egy elnyűtt, megöregedett Décsi Feri, míg ők ketten ahhoz az emberfajtához tartoznak, amihez apuska, Józsi is. - Ma nem voltam jó formában - nézett Sanyi, miután a két írót megtárgyalták, alázatos vigyorral Csibire. - Az egész napom olyan félresikerült volt. Kezdődött azzal, hogy reggel elvesztettem a kalapomat. De Csibi szeme nem nyílt föl a vőlegénye körüli dolgokra. Ő csak azt látta, hogy ott állt a két író közt és sokkal szenvedélyesebb hangon beszélt, mint azok. - Miért - mondta. - Egy kicsit hosszú volt, de különben nagyon szép.

Szünet után a fogások ugyanazok voltak: a szavaló most egy rövidebb verset olvasott föl, amely Méhesnek volt ajánlva; a szmokingos fiú, a kabátját hátracsapva, jobb kezét karomállásba emelve, a maga szerzeményébe csapott bele. Minthogy a hallgatók nagy részére ugyanazt a benyomást tette, amit a Bartók-mű, osztálytársai s a lányok a karzaton órjásan megtapsolták. A két vendégíró ez alkalommal cserélt, előbb Méhes olvasott fel egy részletet, aztán a regényíró - mert ő volt az est koronája. A Méhes novellája részlet volt valamiből. Eszter nem is igen értette, mi az, álom volt vagy elképzelés, vagy valóban járt ilyen helyen. Olyasmi volt, mint egy szerzetesrend, de a tagjai nem voltak hivők; imádság helyett karfiolt ültettek, görögül olvastak. A cél, úgy látszik, nem az önsanyargatás volt, hanem a magas igényeknek, az önmérsékletnek és a munkának nemes keverése. Az emberek például egész keveset ettek, húsfélét csak azért, hogy vegetáriánusok ne legyenek, de úgy, mintha egy szimfóniát élveznének. Sokat dolgoztak, de a munkát játékká alakítva. A leírásban kertészeti műszavak is fordultak elő, az egész mégis olyan volt, mint egy tündérmese. A csomorkányiak - föntről a karzatról - nagy, dülledt szemmel nézték, hogy mit akar ezzel a kertészollós szerzettel. Eszternek azonban ebben is ismerős volt valami. A lajosfalvi esték merültek föl benne, amikor úgy érezte, az egész ház belőle nőtt ki, aztán a délibáb-Csomorkány, az apja javaslataiban, majd megint Szilágyi mondása: a "kis kör", s az egész mögött a Mozart-szonáta, amelyet Décsi Feri játszott a gyermekzsúron. De az összefüggést mindezek közt a dolgok közt ("álom az élet ellen") az ő agya gyenge volt megragadni.

Udvariasan megtapsolták, de most ő ült le olyasformán, mint Sanyi, s mialatt szeretetteljes arckifejezéssel próbált figyelni, az ő arca lázasodott ki úgy, mint előbb a Sanyié. A regényíró egy fiatalkori novelláját olvasta föl. Mostanában divatba jött a falukutatás; ebben azt írta meg, milyen falukutató volt ő harmincöt évvel ezelőtt, amikor mint néprajzi gyűjtő, az egyik irodalmi társaság megbízásából járta Szatmár megyét. A gyűjtő egy este egy parasztházhoz kéredzik be, s leírja, mit lát ott. Eszter véletlen olvasta ezt a novellát, egy néplapban jelent meg nemrég, másodközlésben. De amíg átfutott rajta, nem is gyanította, hogy mi minden van a mélyében. A felolvasó most felhozta. Pedig amikor hozzákezdett, még feltűnőbb volt, szinte nevetséges, hogy milyen vékony hang jön ki a vastag kis emberből. Az indulat az előbb rekedtessé tette, most azonban már a tanácsteremből is derültebben jött ki. Hallott ott valamit, vagy maga srófolta át magát a szöveghez; egy kis édeskés árnyalattal fogott hozzá, ahogy öregasszonyok szoktak a mesének. A tizedik mondatnál azonban színt váltott már a hangja, vagy az ember nem gondolt rá többet, legföljebb annyit, hogy milyen természetesen olvas. Ez a természetesség azonban miből állt? Rengeteg csínyből, tapasztalatból, gyakorlatból. Amit ifjan, a látomás hevében a szövegbe belerakott: a félszavakba süllyesztett megfigyeléseket, élmény és szókincs összemosolygásait, azt most csendesen, az öreg mester műértelmével sorra felmutatta. A komor részeknél hagyta a dolgot beszélni, tréfánál azonban ő is mulatott. "Ez jó" - hallatszott a belső csettintés, s maga is elmosolyodott. Az emberek az öregjeikre gondoltak, akik még maguk is ismerték a törvényt, hogy a szó az csíny, brillírozás, a csönd meg arra való, hogy befoglalja. Az elbeszélő-modorában is volt valami ázsiai ráérés, ami közelállt a csomorkányiakhoz. Méhes mintha a végcél felé loholt volna. Itt el volt dugva a végcél - az is egy külön trükk lesz, ha előbukkan -, minden részlet önmaga fényében égett. Az emberek elfeledték, hogy estélyen vannak. Az arcokon, lélegzeteken, még a falak tisztelettudó csendjén is a belső munka érzett; kétszáz fej, kétszáz retina: a hallucináció szokatlan erőlködésében és mámorában.

Ahogy elhallgatott, a terem is hallgatott egy kicsit: jön-e több. Így álltak ott, a közönség rátapadt szemmel, ő meg el-elkerülve a szemeket, amíg a könyvet csendesen behajtotta. Abban a pillanatban viharos, folyton erősödő taps csapott fel, ahogy egy eltömült csőből jön fel mindig nagyobb sugárban a víz - s ő megint szétnézett a teremben, oldalt, föl a karzatra, az ajtók felé, de most már úgy, mint aki nem egyes arcokat akar kiemelni, hanem mindet végigmosolyogni. S győztes, varázsló arcán, ahogy a többszöri meghajlásban lassan kihűlt, az a mosoly terjedt szét, amelyet Eszter a lapokból ismert...

Az est után bankett következett. A két vendég tíz-tizenöt tisztelő között gomolygott át a piactéren a Szarvasba. A regényíró megnézte a Szarvassal szemben állomásozó konflisokat ("kitűnő az, amit a csomorkányi ember mondott a fiákerosokról"), s kurta botjával fölmutatott a Kossuth-szoborra, arról is tudott egy történetet. Méhes, aki most volt először Csomorkányon, a fáradtság, elszégyenülés, ismeretlen emberekből jövő kérdések kábulatában bódultan tűrte, hogy vezessék. Eszter már a tér közepén járt - hóna alatt a retiküljével, egyedül -, amikor József, aki Bandival a sor végén bandukolt, észrevette. A második részben Szilágyi előre ült a felesége mellé; ő látta a fél arcát, de nem érezte magán a tekintetét. A két felolvasás is jobban lekötötte. - Ó, nagyon szép este volt, igazán kár lett volna elmaradni - gondolta kijövőben. Most azonban, hogy a hűvös éjjeli levegő arcul csapta, egyszerre kijött belőle az elégedetlenség. Noha egész este bújt Szilágyi elől, most mégis csalódás volt benne. - Hova tetszik menni? - fogta meg József a karját. - Tessék a bankettre jönni. - Mit csinálnék én ottan, Józsikám (kettejük közt néha még Józsikámnak hívta) - mondta csaknem könyörgősen. - Sajnálom, nem lehet elszökni - torkolta le József az ügynek megfelelő szigorúsággal. - Méhes a mi vendégünk, az nem lehet, hogy anyuka ott ne legyen a banketten. - Józsefnek persze inkább az volt a fontos, hogy minél többen üljenek az asztal körül; az anyjának könnyű lett volna bebizonyítania, hogy neki igenis otthon kell lennie, vetett ággyal, forró fürdővel várni a vendéget; a csalódás azonban kapott a kényszerítésen. - Jaj, de erőszakos vagy, Józsikám - mondta sopánkodón, s egy pillantást vetve a kávéház előtt ácsorgó csoport felé, megindult Józseffel.

A füstös teremben már csak egy-két szombatesti társaság lármázott. A cigány hol közel ment hozzájuk, hol meg vissza a bandája mellé, kínálgatva magát, ha rábuzdulnának a mulatásra - azok azonban csak lármáztak és dohányoztak. A művészek számára egy hosszú asztal volt lefoglalva. A két írót az asztal derekára ültették, a tisztelők tőlük jobbra-balra telepedtek le. Minthogy a társaság csak a két író vacsoráját fizette, s az nagyon furcsa lett volna, ha ők magukban eszegetnek ottan, olyanokat ültettek melléjük, akikről feltehető volt, hogy meleg ételt rendelnek. A regényíró oldalán a tekintélyesebbek s a nők, akik valami jóízűt akartak hallani: az elnöklelkész, a tanácsnok, Csibi, Gulácsi és a hozzájuk tartozó asszonyok; a tanulmányíró oldalán az "irányítást várók", a fiatalok. Eszternek az arányosság miatt az utóbbiak közé kellett ülni. Ott volt a városi tisztviselő, aki a verseket szavalta, a csendes Bernát s a három fiú. Szilágyi, akinek a felesége hazament, hol az egyik, hol a másik csoporthoz ült hallgatózni.

Az öreg, füstszagú pincér egyre észrevehetőbb kiábrándulással vitte körül az étlapot a "bankett-asztal" körül, amely a két végén így is üresen maradt. A regényíró azzal lepte meg a mellette ülőket, hogy köreteket rendelt, céklát, rizst, krumplit, a szédülése miatt már tíz éve nem eszik húst, szalonnát kivéve. A tanulmányíró, aki egy vegetáriánus ebédet írt le a dobogón, bécsi szeletet kért. A tanácsnok paprikás tokányt rendelt; az elnöklelkész hatkor vacsorázik; az asszonyokat a férfiak hiába kínálták nagy buzgalommal, ilyenkor már egy falat sem megy le a torkukon. - Anyukának rostélyost rendeltem hagymával - jelentette be az anyjának József, akit annyira idegesített az ímmel-ámmal menő rendelgetés, hogy fölállt a helyéről, s a csalódott pincérnél, aki épp akkor húzta vissza az étlapját a szavalóművész elől, egy kis tanácskozás után a legdrágább fogást rendelte meg a "szemben ülő hölgy részére". Bozsó, aki némi lelki harc után mégiscsak bemerészkedett, s halk bocsánatkérés után, skót sálját fönntartva, a felpattanó Bandi helyére csúszott, elgondolkozva nézett a levegőbe: - Vacsora? Nem kaphatnék kérem, egy sajtos omlettot - mondta, mint aki kiválasztotta a világnézetéhez illő ételt; a többiek azonban csak feketét vagy hosszúlépést ittak.

A regényíró felén a pohár- és villacsördülésből, egyszerre-beszélésből, asszonyi felkiáltásból, egy-egy hosszabb beszéd-legatóból lassan kialakult a szokott asztali zaj. Az asszonyok a novellán áradoztak. - De hát még az a juhászos - hozta elő az elnöklelkész a regényíró másik novelláját, amely itt játszódott a csomorkányi határban. - Hogy is tudtad a pusztát úgy megörökíteni? Hisz amikor megszülettél, már rég föl volt osztva. Ugye, a Ráday-világban játszódik? De remek - magyarázta a tanácsnoknak. - Akkoriban sok cifra dolog történt itt - mondta a tanácsnok azzal a sajátos mosollyal, amelyről nehéz eldönteni, mi több benne, az alázatosság vagy a leereszkedés. Hatalommal bíró emberek szoktak így a művészre mosolyogni, aki az ő pozíciójuknak nem árthat, de a hatalom játékain kívül mégiscsak van valami kiszámíthatatlan ereje, tekintélye. - A Lauka vizsgálóbíró történetét ismeritek - mondta boldogan, hogy ő is ismeri a városa múltját. - Hogy törte meg a vén gazdát a fiatal feleségivel. Az is csomorkányi volt... Hölgyeim, ez önöket is érdekelni fogja...

A regényíró pontosan ismerte a történetet, az első mondatokból látta, hogy a tanácsnok is ott olvasta, ahol ő, a Tóth Béla magyar anekdotakincsében. De azért figyelmesen nézte a veres arcú embert (Te itt születtél? - kérdezte később, mert gyanakodott, hogy svábnak kell lennie), azt is, hogy mit csinál a történetből. - Hát ez nem egészen így volt - mondta a végén. S kiigazította, részben Tóth Béla, részben a maga képzelete szerint. - Pompás! Csak le kéne jegyezni, s készen van a tárca! Hiába, a teremtő emlékezet - lelkesedett az elnöklelkész. - Nincs az a magyar népi emlék, amit ő a helybenvalóknál jobban ne tudna - magyarázta az asszonyoknak is. - Hiába, ez a zseni! Laukáról aztán új történetek is előkerültek, Gulácsi, Hallgató Sanyi, mind régi betyáranekdoták után keresgéltek a fejükben. Az öregúr úgy nézte őket, mint az inasokat. A végén mindet ő fejezte be. Az asszonyok fölvisítottak a csodálkozástól. - Ez csak egy város határa - mondta az elnöklelkész. - De akárhová menne, ugyanígy ülne az ottaniak közt. Így aztán lehet jó novellát írni, ha az ember így teli van - mint a nótafa nótával... A regényíró selma, bűvészmosollyal hallgatott. Harminc éve gyűjtötte az anyagot egy betyár-regényhez, amely itt játszódott a város határában.

A másik asztalfélen ezalatt csak kínlódtak a szóval. Méhes a felolvasása közben rátört kedvetlenséggel küzdött; szomszédja, a városi tisztviselő, aki a verseket szavalta, azt szerette volna tudni, vajon Ausztria megszállása után Csehszlovákiára vagy Magyarországra kerül-e a sor - Bozsó egy tíz év előtti bírálatával szeretett volna vitába szállni, amelyet Méhes az ő kedves írójáról, Huxleyról írt. A fiúkban a cserkészcsapat dolgai motoztak. A szmokingos fiú dicséretet várt a játékára. De minthogy mindegyikükben volt egy kis lámpaláz, s mind a legjobb oldalukról igyekeztek bemutatkozni, a vendégnek pedig bátorítás helyett elég volt önmagát a rátört csüggedésben válaszképes állapotban tartani, a többféle elindult beszédből nem lett beszélgetés.

Eszter a rostélyosáról föl-fölemelte a szemben ülő íróra a tekintetét. A rostélyos szívós volt, a kés életlen, s ez okot adott rá, hogy nagyrészt a tányérján tartsa a szemét; néha azonban mégiscsak föl kellett pillantania, s akkor, ha a helyét váltogató Szilágyi tekintetét el akarta kerülni, az író arca volt a legtermészetesebb folt, amelyet erőltetett érdeklődéssel és nyugalommal nézegethetett. Bosszankodott magára ezért a lányos elfogultságért. Amikor nap nap után találkozott Szilágyival, nem volt ilyen zavart, mint most, amikor két hónap elnyomás után kellett a benne levő köd-Szilágyit a túlsófélben ülővel összehasonlítani. A rostélyos végtelen gumilepénynek tűnt fel, amely hajnalig sem fog a torkán lemenni. Amikor odahozták elé, fölajánlotta Józsefnek a felét, de József idegesen hárította el; nyilván kispolgári dolognak tartotta: tányért hozatni, a hagymát szétrakni, a húst kétfelé nyomni. Eszternek igazán nem volt más menekvése, mint az apróra vágott húst a bedagadt torkán leszorítani, a szemben levő arcot tanulmányozni. - Énvelem rosszul járnak az előadásrendezők - próbált tréfálkozni Méhes a kudarcán, amelyet csüggedt hangulatában erősen túlzott. - Még nem fordult elő, hogy eltaláltam volna, hogy mit kell fölolvasnom... Azaz, egyszer a vonatban maradt a kéziratom, a házigazdáim nem tudták semmi más írásomat előkeríteni, csak egy Nyugat-számot. Az első novellám volt benne. Annak nagy sikere volt. De különben mindig csak hazajövet tudtam meg, mit kellett volna fölolvasnom.

Nevetett, de azok az üregek, amelyeknek a nevetésre kellett volna rezonálniuk, fojtott keserűséget kevertek a hangjába. Eszternek kínlódásában is feltűnt ez a hang. Mért van úgy elkeseredve? Azok közé a gyermekes lények közé tartozik, akikben a kedvetlenség rossz gondolatokat s a kínzó gondolatok még nagyobb kedvetlenséget szülnek? Vagy olyan hiú, hogy nem bírja elviselni a nagy íróval az összehasonlítást? A vendég, mintha ez ellen a gyanú ellen tiltakozna, a szomszédját kezdte magasztalni. - Ő aztán ért az emberekhez - mondta a szomszédban fölcsapó nevetés után, a másik asztalfélre átpillantva. - A legcsodálatosabb ember, akit csak ismertem. Egy nagybácsi, az egész ország nagybácsija, minden asztalhoz úgy ül le, hogy az abroszon kiütnek a tíz év előtti borpecsétek. S ugyanakkor egy bogarász. Akik itt ülünk, mind a gombostűjén vagyunk; az az úr ott (a tanácsnokra mutatott, ő azt sem tudta, ki az) elő fog jönni egy regényében. Őneki érdemes az országot járni; én olyan összemosva viszem haza a tájakat, mintha expresszvonatról néztem volna.

Eszter finom érzéke, amely gondolat nélkül is úgy eligazodott egy lélek szövetében, most nem tudott mindjárt megállapodni. Ahogy ez a Méhes az útitársára pillantott, abban volt valami kisfiús büszkeség - az úrigyerek rajongása a paraszt nagybácsi iránt, akinek nemcsak a szólásán, de még a ködmönszagán is valami kedveset, meleget, a maga életeleménél sűrűbbet érez. A szenvedéssel teleírt arc, a vonások mögött érzett malícia azonban ellene mondott ennek az ártatlanságnak. Mintha élvezné, hogy szerethet, talált valakit, aki méltó a szeretetére. De ott van benne minden, ami egy hangulatfordulatnál sötét jellemképpé állhatna össze. A dicsérete is milyen: nagybácsi - bogarász. Most látott először közelről írókat, s úgy érezte, bonyolultabbak, mint amily nemesek. A nyájasan beszélgető bácsi is milyen más volt az előadás alatt. De hát akkor mi van legbelül bennük? Ő mást várt a művészektől. Lehet, hogy akiket a rádió lámpácskájánál hallgat, Mozart és Beethoven, azok is ilyenek voltak? A bonyolultságuk hat a mi érzéseinkre mennyei nemességként.

- Kellett az is nagyon, amit a telepről hallottunk - szólalt meg Eszter félszeg személytelenséggel, látva, hogy az író szégyell megnyugtatást kérni, s a lámpalázas emberek körülötte nem merik vigasztalni. - Hisz mindenki ilyesmit szeretne. - Ugye? - pillantott rá Méhes, fölélénkülve... Csak most nézte meg a hallgatag asszonyt, aki idáig egy rostélyost evő folt volt vele szemben. Ez az egyszerű mondat, jóindulatú arc jó hatással volt a csüggedtségére. - Internátuscsinálók szentivánéji álma, valami ilyesmi lebegett előttem. Azt mondták, a tanyai internátust kéne propagálnom. Hát majd megmutatom, hogy ez nem véletlen ötlet. A más fejében is föl kell bukkannia. Ez volt a szünet előtti cikk. Azzal az álommal meg azt akartam megmutatni, hogy mi a motorja az efféle alapításoknak. Mert az álom nem valami holdból leszedett dolog. Az a legmélyebb biologikum. A test legmélyebb igénye, amint elkezd párologni... Persze, a más párái nem mindig kellemesek - tért vissza a kudarcára, de most már jobb hangon nevetve.

A jég meg volt törve, az asztalvég már el is kapta Esztertől az írót. - Én azt hiszem, te azért nem becsülöd Huxleyt - hajolt át Bozsó a szomszédija háta mögött Méheshez - mert benned magadban is van valami az ó entellektüelizmusából. Énnekem sokkal jobban tetszel, ha az Orlandorol írsz, mintha népi kollégiumokat alapítasz. - Tetszett látni a Life-ban azt a karikatúrát? - kérdezte a városi tisztviselő. - Hitler mint borbély Schuschniggot borotválja. A szomszéd székben őrt ül Benes és Horthy, s Göring azt kérdi, melyiket szappanozzam. - Jó - mondta Méhes, s a tisztviselő háta mögött ugyanakkor Bozsónak is felelt valamit mosolyogva. Eszter csodálkozva nézte a tréfás kérdésekben kibuggyanó jókedvet, amelyet ő szerzett egynéhány szavával. Mi egy ilyen pesti írónak Csomorkány? S ő a dobogó szívével s félbemaradt rostélyosával. S mégis ki van szolgáltatva annak, aki épp hallgatja. A legbutább ember is nyomhat egyet a szívükön; a munkájuk természete olyan. Kell hozzá, akik azt mondják: "Jó, értem, bennem is összeállt." Anélkül agyrém az egész, egy magános ember hallucinációja.

Szinte anyai részvétet érzett ez iránt a megkönnyebbedő, mosolygó, fecsegő ember iránt. Milyen jó, hogy őneki nincsen tehetsége, hogy ő magában tett és bíró (elég, ha az Isten látja, bár igen mindegy, hogy látja-e az is). Be keserves volna, ha ő is ki volna szolgáltatva, a beleivel szinte, a mások vájkáló ujjának. Egy lapkivágás jutott eszébe, egy bírálat Méhesről, amit József mutatott neki. "Hát ez borzasztó" - rázta akkor a fejét mosolyogva. Pedig akkor nem értette úgy, mint most, amikor ő is megérezte a gyengeségeket, amelyekből a kritika a maga torzképét összeállította. József azt mondta, hogy ez nagyon jó. Minden nagy írót támadnak. A gyűlölet méri meg, ki kicsoda. Azt egy nagy tehetségnek el kell viselnie. De ekkora gyűlöletet? Egy ilyen patikamérleg testtel? Ó, szörnyű dolog lehet a tehetség! Az egyezkedő, szinte alázatos mosolyok közt ott jár az az iszonyú, kíméletlen, mindent fölmérő gépezet. S a jelzéseivel egy félgyerek lelkére zúdítja a sértéseket.

A beszélgetés most még élénkebb lett. József addig nógatta a hallgatásra berendezkedett Bernátot, amíg az előhozta a népfőiskola-tervüket. Az író úr biztosan ismeri a dán és finn népfőiskolákat, mit szólna hozzá, ha ők is csinálnának olyat Csomorkányon. Amikor látták, hogy Méhes felelni kezd, József és Bandi közelebb húzták a széküket, rá-rászóltak Bernátra, lassan a szót is átvették tőle. Így beszéltek, ferdén az asztalon át, az egyik felén Méhes, a másikon a három összehúzódó fiú; Bandi még a tenyerét is a fülére rakta, hogy a cigányzenében jobban hallja. A népfőiskolai mozgalom akkor még csak épp ébredőben volt Magyarországon. Méhesnek, rögtön észre lehetett venni, még annyi biztos ismerete sem volt róla, mint Józsefnek, akinek a kartotékjában ez alatt a címszó alatt is volt egy-két kivágott ismertetés s beszámoló. A fejében azonban ott volt egy ehhez hasonló intézmény (ott, úgy látszik, az egész ország vagy ki tudja, Európa volt eléggé kidolgozott álmokból összetoldva), s a beszélgetés eleinte abból állt, hogy a fejében levő parasztegyetemet előbb a dán- és finnországiakkal, majd a Csomorkányon csírázóval összeigazítsák. - Énnekem ez régi kérdésem - mondta Méhes. - Kapok egy felnőtt embert, egy Robinzont, akinek megvan a jó esze, ért valami iparhoz vagy mezőgazdasághoz; add át neki minél tömörebben, amit a ti híres műveltségetekben lényegesnek tartasz. Ebben tulajdonképp két nagy kérdés van elbújtatva. Az egyik, hol vannak az emberi műveltség idegdúcai. Énnekem, úgy hiszem, volt egy kis érzékem ehhez, akármit tanultam, rögtön arra csaptam rá, ami alakíthat rajtam - a többit kidobta az agyam. A másik, hogyan adom? Szerintem a könyvben, főképp a tankönyvben, van valami természetellenes. Az író nem meri úgy átadni a dolgot, ahogy az ő fejében van: szétszedi, s belerakja valami lexikonfélébe. A tanulóra bízza, hogy az megint valami szerveset csináljon belőle. A jó pedagógus, mint a költő, úgy adja át a dolgot, abban a szövésben, ahogy őbenne van. Igen, tankönyveket csak költőkkel szabad íratni.

Méhes szerint ehhez az átadáshoz legalább egy teljes esztendő kell. Józsefék azonban legföljebb egy hathetes tanfolyamra gondolhattak. Ez arra, amit ő akart, elcsüggesztően kevés. A fölzaklatott agy azonban tovább dolgozott; mintha Noéval egy tizedméretű bárkát építtetnének, s most fontolgatná, mit rakjon be, mit hagyjon ki. Nemsokára már egy árkus papír volt köztük, Méhes arra írta a kollégiumokat, hogy hány órára volna szükség; a fiúk pedig kétféleképp is gebedtek, a derekukkal át az asztalon s a nyakukat az írás irányába forgatva. Lassan a tisztviselő, a sértetten ülő zeneszerző, sőt még Bozsó is beleszólt. - Én egy kis angol irodalmat is ajánlanék, nemcsak Péter bácsit meg Sándor bácsit. Például Thomas Hardynak azt a részletét a három Angliáról. Szilágyi, aki eddig ide-oda ült, végleg odahúzta a széket Méhes mögé, s ő is a papírt nézte.

A regényíró a másik asztalnál épp mesélt valamit. Semmi sem különbözhetett jobban, mint az a kedélyes, tempós, minden szót egy kis csínyként ízlelő előadás ettől a kapkodó, nem is beszédtől, szóbukástól. A kipirult arcon szinte átlátszottak az ekszplóziók; egy-egy ilyen után félbehagyta, elhadarta a mondatát, s új tárgyra ugrott át. Látszott, hogy ritkán beszél, vagy ha igen, a szó nem fut le odáig, ahol a fontos dolgok vannak, s most nem bírja visszatartani, fékezni a gondolat bugyogását. Míg az idősebb utas, ha lehet, még az "én" szót is kerülte, ő folyton ilyen kifejezéseket használt, mint "szerintem", "énnekem", "úgy érzem", "erről egy regényt szeretnék írni". De ez most nem hatott hiúságnak. A láz vette el a színét. Látszott, hogy nem a tetszésért küzd; úgy akarja mondani a dolgot, ahogy őbenne összeállt, s közben veti el azt az óvatosságot, amellyel az emberek a bennük folyót, a más hiúságát kímélve, személyteleníteni szokták. Forróság volt ebben az elvont beszédben. Míg a másik asztalnál az emberek hátradőltek a székükben, itt a végén mindenkinek a feje a teleírt papír fölött, a két kipirosodó fül körül volt.

Eszter most mert először Szilágyira nézni. Eddig egy égő folt volt a látómezeje szélén, amelyet a lelke épített tovább a szeme gócából kitiltott vonalakból. Hátrább ült, mint a többi tervkovács; a két tenyere a combja alatt, egy kicsit meg is görnyedt, ahogy messziről nézte a papírt. Szája picit elnyílt, csak a szeme árulta el, hogy a papírt nézi, s nem maga elé bámul. Nyilván szolid ember volt, aki időben fekszik, s a szokásos elevenségéből most csak az orra töve körül csillogott valami. A terveit-bukó író az összebújt arcok mindenikére rádobta visszfényét. Józsefen a csendes, kicsit kaján tartózkodás szinte felpuhult az élvezetben és boldogságban. Bandi török arca, elnyílt szája tele volt fényekkel, nyilván lelkesedett, de a lelkesedés őt nem a Pilvax ifjaihoz tette hasonlóvá, inkább egy cigánylegényhez, aki valami bujtogatót mond egy duennának. Bozsó kerek fején érzelmes ellágyulás s egy visszanyelt szemtelen szó volt egyszerre. "Tyű, hát ilyen a szentlélek." "No ezt az estét majd megemlegetjük." A tisztviselő csodálkozó és idegenkedő pillantásokat vetett Méhesre, s közben el-elhúzódott, mint aki fél, hogy a tűz megolvaszt rajta valamit.

A folyton friss Szilágyiból ez a visszfény inkább valami tompát hozott ki. Erőlködést, hogy amit hall, betűként is elolvassa s megértse. S egy kis ellenállást, emlékezést arra, hogy ő gyakorlati ember, s ami itt folyik, az az ábránd rögtönzése. Az ő arcán ettől nem villogott, mint a Bozsóén, malícia; elismerte, ami előtte folyt, s azon gondolkozott, mit szedhetne ki belőle magának. Most is ugyanaz a praktikus, okos ember volt, ami az első vizitjén, de ennek a másik embernek a világításában egyszerre szürkébbnek látszott. Sehogy sem akart eggyé lenni azzal a Szilágyival, akit Eszter két hónapja csinált magában, s az imént is mint valami tűzvész bolygott a látóhatára szélén. Eszter ettől olyasformán érezte magát, mint a gyerek, aki észreveszi, hogy a kályha nem éget. Egyre hosszabban pihentette rajta a szemét, már-már egy kis huncutos szivárványlással. Végre Szilágyi is észrevette, hogy nézik. Ő is ránézett, aztán rá is mosolyodott, s odavágott az álmaikba belegabalyodókba. "Befűtöttek a gyerekek. De mi csak mosolygunk rajta" - mondta ez a pillantás. Eszter visszamosolygott, de bele is pirult a mosolygásba. Korán örült meg a szabadságának.

Most a másik asztalnál ülepedett el a beszéd. A tanácsnok egy másnapi kiszállásra hivatkozva elköszönt, az elnöklelkész egyre hangosabban fejezte ki bámulatát minden alkotó elme iránt, közben azonban egy-egy ásítást nyomott el; az asszonyok annyit mulattak, nevettek, csilingeltek az öregúrra, egymásnak is annyit búgták, hogy milyen kedves, elragadó bácsi, hogy végre is elunták magukat. A régi pásztorok s artézikútfúrók egyáltalán nem érdekelték őket, s örültek, amikor egymással kezdhettek a varrónőikről beszélni. A nagy író is elfáradt a mulattatásban; hagyta, hogy Hallgató és Gulácsi egymással vitatkozzanak az ősmagyar ritmuson. Ő maga Méhesek felé fordult, s őket kezdte szó nélkül bámulni.

Méhes már túl volt a csomorkányi főiskolán. Arról beszélt, hogy kéne megszervezni egy német megszállásra a népfőiskolákkal a falut. "Ha egész kultúránknak a föld alá kell bújni", "mindazt, ami kiáll a földből, az egyetemeinket, de még a középiskoláinkat is lebontják", "ezekkel a kis gócokkal kell a falukat beszórni", "arra kell megtanítani, hogy csinál egy kis dalárdát, olvasókört", "ezek lesznek a nemzeti ellenállás óvóhelyei" - érhettek füléhez a beszéd foszlányai. A nagy író nem szólt bele a beszédbe, nem is hajolt közelebb az üres szódásüveg fölött; csak figyelt. Eszter érezte, hogy néha őrája is átmegy a szürke, hamuval teli szeme. Vajon mit gondol az útitársáról? Mit szednek ki belőle az ide-oda járó csápjai, amíg ilyen mozdulatlanul nézi? Aki látja: azt hihetné, vadidegen tőle. A természet dolgai nézik így egymást: idegen kövek, idegen állatok. S ha holnap róla, az estéről írna tárcát, lehetséges, hogy mindaz ott volna benne, amit ő találgatott az érzékeivel...

Eszter ezen az éjszakán nem sokat aludt. A Szarvas vendéglője már teljesen üres volt, amikor a kis pohárszéknek támaszkodó pincér a kiböjtölt bankettezőknek éppen hogy utánuk köszönt. Akkor még az éjszakában kóvályogtak egy csomót; előbb a regényírót kísérték haza az elnöklelkészhez; aztán a Gulácsiék kapuja előtt beszélték meg a másnapot (Csibi Hallgatóval már előbb eltűnt egy utcasarkon); akik megmaradtak, a Kölcsey utcán gomolyogtak haza, végtelen lassúsággal; Méhes körül, az ábrándjaihoz hozzáragadtak; mögöttük Eszter s a hallgatag Bernát a korán fekvő csomorkányiakról váltottak egy-egy szót. A vendéget az öreg Józsi szobájában helyezték el; ő ezen a héten az inspekciós szobán aludt, s a matracok, amelyek máskor az ő nehéz nyújtózásait s gyors, ingerült átfordulásait jegyezték meg, ezen az éjszakán egy lefogyott, szállani kész test zaklatottságát kapták észleleti tárgyul. Mialatt azonban a bankettre elragadt Eszter ágyat vetett, vizet, törülközőt hozott be, József előbb a népfőiskolára vonatkozó kartotékját tolta oda az álldogáló vendég elé; aztán egy egész nyaláb más tokot cipelt át (idegesen csapva be a mosdóaljat, amelyben az írásait tartotta), köztük a Méhesre vonatkozót. Eszter tudta, hogy Józsefnek nagy boldogság ezek az írójával kettesben töltött percek; ezért ölték ők a baromfit s törték a mandulát a másnapi ebédhez. Az ünnepi abroszát, szervizét nézegetve járt ide-oda a szalonban. A szomszédos szobából Józsefnek egy-egy csendes, blazírtságot tettető megjegyzése s Méhes élénkebb hangja hallatszott át az üvegajtón. Vagy egy órát várt; akkor csendesen rájuk kopogott. - Józsikám, hagyd tán pihenni a vendégünket. - József kijött, de az a pillantás, amit Eszter az arcára vetett, megérte a banketten a kínlódást s a kétnapos munkát. A fonnyadtas, finom arc szinte főtt a boldogságtól, az a szemérem azonban, amellyel a boldogsága jeleit elnyomni igyekezett, még éberebb volt, mint máskor. - Nagyon soká alkalmatlankodtál - mondta Eszter, szinte alkalmat adva a kétkedésre. De ő a kartotékjait simogatta. - Itt maradhatnak ezek, anyuka? - tette le őket a szalonban egy kisasztalra. - Nem akarom visszagyömöszölni a mosdóaljba... De a lány hozzá ne nyúljon nekem.

Eszter lefekhetett végre a kettős ágyba, a csendesen szuszogó kis Eszti mellé. De sehogy sem bírta lehunyni a szemét. Az este képei gomolygó páraként jöttek fel a tudatából: a füst szokatlan csípőssége, a szomszéd asztalok nesze, a regényíró egyenes torzója, a maga bőrének az izgalma, amellyel a szemével elkerült Szilágyit látta a bankettasztal fölött: összevissza, de időnként a hallucináció élességével tértek vissza belé. A fiúk szobájában Józsefnek sikerült fölébresztenie az öccsét. Lőrincet nehéz volt fölverni, de akkor dühös volt, mint egy koncában megtámadott komondor. - Légy szíves, olts le azonnal. Mégiscsak disznóság - morogta rekedtes hangon, melyhez az anyja a beragadt, fénytől iszonyodó szemét is hozzáképzelte. - Húzd a fejedre a paplant. Nem fogok kedvedért a tyúkokkal feküdni - replikázott József, a szemtelenségét élvezve s ironizálva. Eszter érezte, hogy az arcizmai a párnáján elhúzódnak, nyilván elmosolyodott. Megpróbált rájuk gondolni, az ő nagy fiaira s mellette a kis pihegésre - milyen boldogan tapsolt ott fenn a karzaton -, hogy így tán elalszik. De a bűn át-áttört a szándékos ellágyuláson. Hirtelen arra gondolt: tán mégsem oltotta el a szalonban a villanyt, amikor az ágyba bebújt, meg akarta nézni: tán ettől a kis lelkiismeretfurdalástól nem tud elaludni. Átment a verandán; a szalonban sötét volt; a homályos üvegajtón azonban fény dőlt be az író szobájából; Méhesnél még égett az éjjeliszekrény-lámpa. Egy percig csendben állt; de nem mozdult semmi. Úgy látszik, égve hagyta a lámpát, és elaludt. De most hallani lehetett, amint egy test földobja magát, s gyors, nyugtalan lépések mérik fel az öreg Józsi szobáját. Az ágy szélén ült, a cipője legalábbis a lábán van; az ágyról dobta föl valami. Szervezi az ellenállást. Dugja a földbe, mint a hagymát, a magyar művelődést.

Eszter egy percig meghatottan állt ott. Arra az éjszakára gondolt, amikor az apja olvasta föl neki a javaslatait. Hát nemcsak Csomorkányon teremnek ilyenek? Vagy mind ilyen alapjában? De hát akkor mi volt a hiba az apjában? Vagy ezekben a "befutottakban" is van valami hiba? Gyöngéd óvatossággal húzta be a zörgő üvegajtót, hogy a heves, kilesett lépések el ne szégyelljék magukat. Amikorra visszatért, József ott állt hálóingben az ajtajában. - Fönn tetszik lenni? - nézett széjjel a szoba sötétjében. - Igen - felelte Eszter a háta mögül -, a verandaajtót néztem meg. - Ne tessék elfelejteni bennünket hétkor felkelteni. Meg akarjuk nézni a várost Méhessel. - Jó, de úgyis olyan fáradt. - Egyszer van Csomorkányon - mondta József cinikusan (amiben benne volt, hogy Debrecenben, Pécsett, Pápán is ezt mondják). - Nehogy meg tessék szánni bennünket.

Most már csakugyan aludt mindenki a házban, az ebédlő felől sem szivárgott ki fény a verandára. Eszter magára maradhatott a maga dolgával. Látta, hogy úgysem szökhet meg előle, elkezdett hát rajta gondolkozni. Hanyatt fordult, úgy érezte, így rendszeresebben tudja az eszét dolgoztatni. Ahogy így, egész testében kinyúlva, a sötét mennyezetet nézte, az érzékeiből felgőzölgő este szinte madártávlatba került; a sok zsibongó benyomásból két dolog maradt meg: a maga ostoba viselkedése - pirulása a Városházteremben, merev nyaktartása a rostélyos alatt, még itt is szégyelli magát tőle -, másfelől a csendesen gubbasztó, hallgatózó Szilágyi, amint a tenyerén ül. Különösen ez a mozdulat, ahogy a tenyerén ült, az élesedett most föl; ettől lett az egész alak olyan idegen számára. Hogy függ össze ez a két dolog? Ez a vériben lapító, hol sápadást, hol vérömlést okozó valami: a szerelem, s ez az éjjelezést rosszul bíró, értelmes tanár, a parancsnok úr, akibe ő, minthogy ez a szorongó vad rá adja le a jelzéseket, úgy látszik, szerelmes... Összefüggenek ezek igazán? Ennek a kissé elnyílt szájú, gubbasztó tanárnak szólnak az ő nyugtalanságai? A mirigyek, olvasott ő erről. Ebben a korban megint áramlások indulnak meg az asszonyokban, mint kislánykorukban, amikor az elhagyott lakásban az állótükör előtt táncolni kezdett egy fátyollal. Tulajdonképp József szeretett bele a parancsnok úrba, ő csak követte, mint annyiban, s így kerültek össze a mirigye s Szilágyi. De nem ez-e voltaképp minden szerelem? Nyugtalanság, amely hozzáragad valakihez, mint utcán a gazdátlan kutya?

A verandára nyíló ablakon a befüggönyözés fölött a rés és a szövet lassan szétvált egymástól, az egyik a derengéstől már szürke lett, a másik még feketébb. Eszter pontosan tudta, hogy ilyenkor öt óra van. Úgy érezte, hogy most már álomba tudna törődni, de tán csak azért, mert már nem szabad elaludnia. Józsefet hétkor kell kelteni, akkorra a tejnek is forrnia kell már. Iménti tűnődéseibe nyúlt, hol is hagyta el. Igen, a szerelem. Hozzátapad valakihez, azután együtt kell élniük. Neki még jó, kettejük közt nem kerülhet ilyesmire sor. Most gondolt először rá, azon a sok százezer páron át, akit ez a ragaszkodás egy ágyba fektet: ha neki is azt kéne Szilágyival csinálnia. A gondolat most a szürkületben még csak föl sem háborította; - nevetett rajta. Mint ahogy József, Lőrinc és kis Eszti is ("anyuka s Szilágyi") vigyorognának rajta. Pedig vannak asszonyok, akiket ez a nyugtalanság áldozatul dob a gyerekeik vigyorgásának vagy undorának. Nem, ez ővele biztos nem történik meg. Szinte föllélegzett ettől. Az egész szerelem - a fiataloké is - olyan ostoba dolognak tűnt föl most. Elzárva tartanak lányokat, hogy ez a belső hőség, nyugtalan vakság döntse a szemük, az eszük, hogy összepárosítsa őket valakivel, aztán egy életen át tanulmányozzák a börtönt, amit ezen a vakságon vásároltak. Az utolsó gondolata az volt, mielőtt félórás álomba zökkent, hogy a szerelem nem is az, amivel az emberek megtalálják, hanem amivel elkerülik egymást. Mint a Blinde Kuh, amit az intézetben játszottak. S álmában boldog volt, hogy ő már öregasszony...

Józsefék másnap elég soká elmaradtak. Na, ezek ők lesznek, gondolta Eszter, ahogy a csöngő odakinn felharsant. Végighúzta a portörlőt a dédapa képe alatt (épp a szalont takarította), s elvégzett még két-három mozdulatot, amitől egy háziasszony érzi, hogy a szobája rendben van. Kinn ezalatt a lány papucsa végigkaffogott a verandán, az órjási kulcs elvégezte szokott fordulását; az alig hallatszó beszédnek inkább a tempójából, mint a színéből gondolta csak, hogy házbeli szól a lányhoz (egy ismeretlen hangosabb lett volna, vagy tovább tart a tárgyalás). Most a kabátot vetik le. - Az író úr fönn van már? - hallja most csakugyan a fogas mellett. - Hogyan? Nincsenek is itthon? De visszajönnek? - erősödik a jövevény hangja. A lány nyilván nem tudja. - A tekintetes asszony ott van benn. A küszöbön egy kopogást megelőző reccsenés. - Erre? - kérdi még a vendég, s Eszter simít egyet a derekán, haján.

- Hallom, hogy Józsi elcipelte a vendégünket - mondja Szilágyi, szokása ellenére kezet csókolva. - Igen, kimentek Susánba - mondja Eszter, s ettől a rajtaütéstől, a hajnali gondolatai ellenére, csupa láz lesz a teste, a lába csaknem hogy remeg. - Na, akkor most boldog az öreg József - nevetett Szilágyi. - Ez az ő kívánsága volt, hogy Méhest lehozzuk neki. Látom, elöl vannak a papirjai - mutatott a szalonasztalra. - Igen, éjszaka még megmutatta neki a kivágásait - nevetett Eszter is. Így tudta a zavarát legjobban leplezni, hogy ő is szinte belezárkózva nevetett. - Akkor nem sokat aludhattak - nevetett Szilágyi is. Most, hogy négyszemközt voltak, ő sem volt olyan fesztelen, mint máskülönben. - Pedig elég rossz bőrben van szegény. - Jaj, csakugyan. Majd elpanaszolja, milyen telhetetlenek voltak a csomorkányiak - igazolta Eszter újabb nevetéssel azt a sok fényt és pírt, ami elborította. - Pedig én is azért törtem be, hogy továbbvigyem - mulatott a vendég rovására Szilágyi. - Úgy volt megbeszélve, hogy tízre a cserkészotthonban gyűlünk össze. - Igen, volt róla szó a reggelinél. A fiúk kérdéseket akarnak föltenni neki. Persze, akkor József még nem tudta, hogy ő külön is megszöktetheti.

Még egy közöset nevettek, aztán mind a ketten elkomolyodtak. A beállt csöndben mintha Szilágyi is észrevett volna valamit. Az álmatlan éjjel s a hirtelen lázroham fölpuhította és átforrósította az előtte álló asszonyt; karcsú körvonalaiban most valami sötétebbet és sütősebbet érzett meg, mint máskor. Az esze annyira tele volt tisztelettel Eszter iránt, hogy szinte csak a testével fogta föl a veszélyt, anélkül, hogy közben gondolni mert volna valamit. Legföljebb annyi villant föl benne: hogy ej, de furcsa ma ez az asszony, csak nem fogom megkívánni? De ez is csak egy gondolat lehetősége volt inkább, mint gondolat; inkább csak kényelmetlenül érezte magát. - Nem tartom föl a nagyságos asszonyt? Egy háziasszonynak, tudom, sok dolga van ilyenkor. - Ó, nem - mondta Eszter. - Most éppen nincsen semmi dolgom... Érezte, hogy a másik szeretné őt kitolni a konyhára, s ahogy orvul Szilágyira nézett, szivárványlani kezdett a szeme. Ez egy pici mulatság volt, de mégis urává tette az izgalmának. Egy jó férjet látott, aki gyanúsat vett észre egy asszonyon vagy magán, s most ki szeretné küldeni, hogy ne kelljen veszélyben éreznie magát. Milyen kedves, milyen derék, becsületes ember, gondolta, s azzal, hogy ilyen kedvesnek találta, mintha megszabadult volna a maga Szilágyijától. - Úgyis van egy kis lelkifurdalásom, hogy nagyon kihasználtuk a szívességét - mondta Szilágyi, az udvariasság égövei felé iparkodva. - Mindenért csak Mátéékat szedjük elő. Jól tudom, mi ez a vendégség például. - Ó, igazán semmi - mondta volna Eszter, ugyanabban a hangnemben. - Hisz Józsefnek olyan örömet szerzek vele... De a pilláit a szemére kellett bocsátania, hogy a kötekedő jókedv ki ne lőjön alóla. Ilyen érzés még sohasem volt benne. Mintha a hozzáférhetetlen Máténé, Tunyogi nagymama Esztikéje, egy züllött, mindent tudó nő lenne, mintha minden asszony züllött és mindent tudó lenne, s ő most érne le, ez előtt a becsületes cserkész-férj előtt, önmagának ebbe a züllött mélységébe. Ha most azt mondaná: "S nemcsak Józsefnek, a tanár úrnak is..." Hisz úgyis csak bolondság lenne, a következő percben visszatáncolhatna. Csak látná: hogy reagál rá. Mennyi kellene hozzá, hogy ez a férfi megfogja: te, velem ne kötekedj ám!

Persze, nem mondott semmi ilyet. Csak azt, hogy "azt sajnálom, hogy többet nem tehetek". S közben nemcsak a hangját, a szemét is sikerült rendbeszednie. A tanulóotthonról érdeklődött: meg van-e elégedve az ő védencével. Szilágyi megkönnyebbülten adta a válaszokat: - Nyolc gyerekből hét a jeles, egy a jó. Pedig nem mondhatom, hogy a tanárok jóakaratúak voltak. Az öreg Bakó csak úgy hívta föl őket: No, lássuk a tanyai bölcseket. De a jó tanárt a tudás lefegyverzi. Igen, a kis Kertész is eleven eszű kölyök. A tüdejét majd átvilágíttatják. Hanem az a kis Döme! Névről bizonyára ismeri... A kérdések és válaszok jártak, mint a teniszlabda. Közben azonban az egymásba akaszkodó gondolataik mögött is mind a ketten másra gondoltak.

Ahogy Máténé, a régi Máténé, mint egy fehér kéreg visszatért rá, Eszterben az az előbbi furcsa érzés az ő züllöttségéről, egy másik érzésbe ment át. De míg abban volt valami vad, mámorító, ez egyre jobban elszomorította. Ahogy a szemben ülő megéledő férfit nézte, az volt a benyomása, hogy ő nagy, túlságosan nagy. Nem úgy jött rá, ahogy a költőkre szokott a nagyságuk, inkább ahogy egy lányra, hogy nagy az orra vagy nagy a lába. Ő egészben nagy valahogy, a lelke. Nagy lélek, olvas ilyet az ember, Széchenyi, Petőfi. Ő persze nem így nagy lélek, csak sok valahogyan. Sok van benne, de hogy mi: emlék, érzés, szenvedés, önfegyelem, nem tudta volna megmondani. Ez a sajnálatos nagyság az oka, hogy ezt a megkönnyebbedett férfit úgy nézi, mintha a fia volna. Mi is lenne szegényből, ha az ő lelkébe, ebbe a nagy szomorú erdőbe beengedné, s ott elkezdene vándorolni. Szilágyi meg arra gondolt közben, mi volt az, amit az előbb látott. Ebből a csendesen kérdezgető asszonyból jöttek azok a fényjelek? S a cserkészbecsület alatt a tompa férfi-bűntudat szava: nem volt-e tökfilkó. Eszter mintha észrevette volna ezt. A szájára tette a kezét, anélkül, hogy ásított volna. - Olyan vagyok, mint bál után - mondta mosolyogva. - Ha nem jön, tán elalszom portörlés közben. - Igen, észrevettem, hogy olyan szokatlan ma - mondta Szilágyi, s nekividámodva magyarázta, milyen lázas lesz az ember egy-két éjszakai virrasztás után. A múltkor például egész éjjel állnia kellett a vonaton.

A két cserkész s a vendég kinn volt végre a házból. Eszter mehetett az ebédje után. Az a mélabú, amely Szilágyi látogatása alatt elfogta, a konyhai munka alatt is tovább rezgett benne. De ez a mélabú már tiszta, átlátszó volt, s a nap folyamán mind sugárzóbb derűbe ment át. Ebédre a regényíró is náluk volt. Amióta látta, hogy húst nem eszik, egy tarka főzelékestálat akart készíteni neki; ahhoz szaladgált kelbimbóért, karfiolért, vöröskáposztáért. Aztán, hogy a tortába való tejszín is megvolt, lement az apjához. Az öregúr, amióta elbetegesedett, az ebédet is lenn költötte el. Csak vasárnap jött föl közébük. Szerette volna rábeszélni, hogy jöjjön föl ma is, a vendégség ellenére. Ha látja, mi folyik itt, ráismer tán, s úgy jár le-föl a kis ház tornácán, mint amikor Víg János a párttal föllobbantotta. De az öreg Égető nem akart jönni. - Nem, csak szórakozzatok magatok. - Nagyon kedves, egyszerű emberek. Az öregúr jól ismeri az itteni dolgokat; sok közös emléke lesz apuskával. - Elég emlékem van énnekem magamban is - mondta Égető. Eszter látta, hogy meg van sértve, bántja az unokája, bántják a tanyák, hogy más a gazdája a magyar nép kitagadottságának. Máskor Eszter egész délelőttjét elrontotta volna ez a duzzogó makacsság. Most csak abból a foszló mélabúból sodort össze egy szálat. Ilyenek vagyunk mi emberek. Nem elég, amivel a világ gyötör, falakkal védjük a gyötrelmünket, hogy a szél szét ne vigye.

De ha nagyapa (a gyerekek így hívták) nem is jött föl, odafönn volt már asztaltárs nagyapa helyett. Vasárnap délben lejárt az inspekció, s Józsi váratlanul hazajött. Eszter azt remélte, beküldheti az ebédjét; ott benn duzzogja ki a vendégeket. De Józsi harangszóra megjött, a szerszámai közt matatott, a könyvtárában keresgélt, átment a fiúk szobájába; épp csak a konyhába nem szaglászott be. Eszter egyszer-kétszer benézett rá, hogy meggyőződjék, milyen szándékkal jött haza. Mit akar? Megmutatni, hogy ő a házigazda? Goromba nem lesz a vendégekhez, annál ő jobb nevelésű embernek tartja magát, de elég az, hogy itt van; József már attól is tűkön fog ülni. Hátha még a véleményét is bemondja!

De a bekukkantásai alatt mind nyugodtabb lett. Az elsőnél azt csípte el, amint a terítő kis Esztitől kérdezgeti, hogy biztos-e, hogy a regényíró is itt lesz. Amikor újra bejött, a kis könyvtár előtt állt. - Mit keres? - kérdezte meg tőle. - Semmit, egy receptgyűjteményt - mondta Józsi, noha a szépirodalmi szekrény előtt állt. Amikor pedig legközelebb bement, egy könyvet süllyesztett el hirtelen úgy, hogy a címlapját ne lássa. Eszter ráismert: a regényíró novellás kötete volt. Most már sejtette, hogy nincsenek rossz szándékai. Józsinak az irodalomból egy dolog imponált: a színház. Az a nagy dolog, ha beüt. Százszor, százötvenszer elmegy, külföldre viszik. A vendégüknek akkor adták századszor egy színpadra átírt regényét, az mégiscsak nagy dolog, ha egy ilyen író az ember asztalánál eszik.

A vendégek a legjobb hangulatban jöttek haza. Méhest a Józsefék kérdései villanyozták fel. A csomorkányi fiúkban, azonkívül hogy csakugyan volt néhány eszes fickó köztük, volt valami sunyi kedvesség, amellyel a lelkesedést szítani tudták. Kérdéseikből láthatta, mennyire ismerik a műveit. Aggodalmaikat legkedvesebb gondolatainak a továbbszövésével oszlathatta el. - Ennyi idős koromban én még királydrámákat írtam - magyarázta éppen -, s a magyar köztársaság Garibaldijaként akartam egy szigetre vonulni. Ezek pedig attól félnek, nem baj-e, hogy ők máris olyan tájékozottak, vagy nem hiba-e, hogy a világirodalmat a magyar sorskérdésekhez képest elhanyagolják.

A regényírót az internátus izgatta föl. - Ez országos dolog, amit ez a Szilágyi csinál. Ha nem volna olyan rövid az idő, azonnal nekiülnék az írógépemnek... Azt kérdem az egyik gyerektől - adta ki a lelkesedés rögtön az anekdotát -: hát aztán örülnek-e édesapádék? "Örülnek nagyon. Csak azt mondják, meg kell várni a végét..." Nem mondta, mért találja ezt olyan jónak, csak csendesen, nyekergőn nevetett. A nevetésen az látszott, hogy ebben a mondatban sok, még jellemzőbb jó mondás ízére ismer, valamire, amit nagyon tud, ő tud tán legjobban. Nyoma sem volt rajta a tegnapi indulatosságnak. Az derítette föl, amit tapasztalt, vagy belejött a bájolgásba? Mintha mindenkit le akart volna a kedvességével kenyerezni. - Jól megkínoztuk magát tegnap este - mondta Eszternek. - Figyeltem az arcát. "No, ez a sok szegény őrült" - ez volt ráírva. De meg kell hagyni, hogy igaz irgalmasnővéri részvéttel mosolygott közben. Akkor még nem tudtam, hogy mára is magának vagyunk a penitenciái.

Mikor az asztalhoz ültették (a fiúk szobájában volt terítve): - Engem nem kerestek még? - kérdezte az asztalon végignézve. - Nem... De a levestől Esztert kiszólította a lány. Órjási ibolyacsokorral jött vissza, pirosan a boldogságtól. - Hiába, csak egy gavallér van a világon - mondta Méhes. - Te mindig megszégyenítesz engem - fordult a regényíró felé. - Nem sikerült a haditerv - mondta ő a köszönésre. - Kicsit messze van a virágkereskedés... Tudniillik itt van a szomszéd utcában. S megint olyasformán nevetett, mint előbb a tanyasin.

Az ebéd így a legjobb hangulatban kezdődött. Az öregúr Eszter után kis Esztit hódította meg. - Hát én nem is tudtam, hogy itt még egy virágigénylő van... A föntiekből? - mutatott föl. - Igen, ott volt a karzaton - értette el helyette az anyja. - Az egész este csak azt néztem, milyen élvezet lehet az! Hátuk mögött azok a szép, kinőtt kabátujjú fiatalemberek, lenn pedig mi, az országjavító bolondságainkkal. Ott jöttem rá egy nagy dologra. - Mire? - borzongott kis Eszti előre a nevetéstől. - Hogy lehet hátrafelé is tapsolni... A főzelékestálra azt mondta: - Mégiscsak helyes dolog a háziasszonyt előbb megbanketteztetni. S Méhes hiába kérdezte, nem magyarázta meg, miért.

Hanem attól fogva, hogy egy-két kelbimbóval az éhségét elverte, mindinkább Józsira terelődött a figyelme. Pedig Józsi még csak a levesét ette s a boros- és szódásüvegeket kezelte; ezzel mutatta ki a vendég iránti megbecsülését. Eszter észrevette a figyelmes pillantásokat, amelyekkel az író a levesébe szörcsögő házigazda mozdulatait követte. Ebben a pillantásban egyre kevesebb lett az elhajolni akaró jóindulat s egyre több az orv szakértelem. Mint aki kövek keresgélése közben neki való követ talál. Józsi a főzelékből alig evett, annál mélyebb élvezettel merült bele a libabőr ropogtatásába. Az író, aki egyedül nem evett, most már csak őt figyelte. Végre Józsi is észrevette, hogy nézik, fölemelte a húsról a szemét. Azonkívül, hogy mennyi szódát nyomjon a borába, még egy szót se váltott a vendégével; azt se tudta pontosan, hogy kell megszólítani: mester, író úr vagy a nevén. A nagy ember kedélyes, érdekes egyéniségnek látszott, egészen más, mint a másik kis nyeszlett alak; de azt nem tudta, hogy kell bánni vele.

Az író most azzal az arckifejezéssel pillantott rá, amellyel harmadik osztályon szokták kezdeni az ismerkedést. (Az asztal másik végén Eszter és Méhes a gyerekeikről beszéltek.) - Patika? - szólalt meg végre. Nem: "Patikus vagy?" vagy "Sok dolgod van a patikában?" vagy "Az se valami változatos mesterség: a patikusság." Csak mint egy hívó szót a lélekbúvár, hogy na: patika, ebben élsz ugye, adj jelt, mit szólsz hozzá. Ha soká nézett valakit, rendesen egy ilyen egyszavas kérdés jött ki belőle. Ő azonban nem a lélekbúvároktól tanulta ezt, hanem a parasztoktól. Józsi nem mindjárt értette el, mit akar, s amikor megértette, akkor nem úgy válaszolt rá, ahogy a lélektan törvényei szerint felelnie kellett volna. Egy mogorva, undorral teli "az" helyett szégyenlősen elmosolyodott: Az, patika, a nagy embernek el méltóztatott találni, patika. - Hát márciusban vesznek még fagykenőcsöt? - nézett rá nyájasan az író. Józsi nem is próbált felelni, látta, hogy ez valami tréfa lesz; várakozott és heherészett. - Ahogy kinyitom a lapotokat, a Reggeli Újságot, közvetlenül az előadásunkról szóló beszámoló alatt ott látom a hirdetést: Máté-fagykenőcs. Máté, az te vagy? Hát azért kérdem, márciusban is kell még fagykenőcs? Énnekem magamnak is meg van fagyva a sarkam, de február végéig el szoktam dönteni, veszek-e fagykenőcsöt. Józsi elismerőn nevetett. - Átalányt adok az újságnak, így maradt benn a fagykenőcs. - S napolajad vagy szeplő elleni szered nincsen? - kérdezte a vendég. - Az én lányom például tavaszi náthát kap júliusban.

Józsi tréfának vette a feltett kérdéseket, s nem felelt rájuk. Ahelyett a reklámról akart valamit mondani, amiből a vendég is látja, hogy bizonyos dolgokban neki is van szakértelme. - Az nem föltétlenül szükséges, hogy az ember a szezoncikkeket a maguk idejében hirdesse. A lényeges az, hogy azt az összeget, amit mint reális üzletember a reklámra szán, beidegződésben (ezt a szót egy reklámról szóló tudományos munkából vette) visszakapja. S ennek a célnak a szezoncikkeknél az időszerűtlen reklám sokkal jobban megfelel. - Nem mintha márciusban ezért lett volna benn a hirdetés - mondta József, akit az apja szereplése idegesített. - Hagyd, ne rontsd el - intette le a nagy író. - Nagyon jó, amit mondasz. Ha te például januárban vetíted le a moziban, hogy Máté-napolaj a legjobb, azon mindenki röhög, de megjegyzi. - A lényeges, hogy a publikum ugyanazzal a dologgal a legváratlanabb összefüggésben találkozzék - mondta Józsi. - Amikor énnekem Szegháton autóbusz-vállalatom volt... - Hát az is volt? - húzta föl a szemöldökét a regényíró. - Apuka egész vagyont elköltött rá, hogy a kapitalizmus fogásait kitanulja - mondta József, aki rájött már, hogy az író figurát talált az apjában, s minden fiúi részvét nélkül sietett kedveskedni vele. - Akkor egy úton járunk - mondta az író. - Én is épp abban töröm magam, hogy a kapitalizmus fogásait kitanuljam. Lehetetlenség, hogy az összegyűjtött munkáimból háromezer példányt adtak el néhány nap alatt, s én mégis itt vagyok eladósodva. Majd megmutatom én, hogy ezt is meg lehet tanulni. Leszek én kiadó. Na mondd csak - fordult Józsihoz mohón. - Hogy kell hirdetni?

A gyümölcsnél már a mákgubóból nyert ópiumnál tartottak. - Én már lajosfalvi patikus koromban megmondtam - a feleségem a tanú rá -, hogy a morfium nem illan el a száraz mákból, azt csak elő kell csalni onnan. Végeztem is akkortájt kísérleteket. De persze, tőke, felszerelés kellett volna. S most mit lát a laikus is? Minden patikakirakatban ott van: mákgubót veszek. Az ember beszélt a dologról, elkerült olyanhoz, aki föl tudta használni, s milliókat keres belőle... A regényíró komolyan nézte az emberét, egy arcvillanása sem mutatta, hogy mulat rajta. - Ebből a tanulság - mondta végre -, hogy a kapitalizmus titka nem az ötletben van. Ötlet, az minálunk van zsákkal. A gyufát, dinamót, azt mind mi találtuk ki. Éppen csak ilyesformán, mint Máté Józsi gubóból a morfiumot. Volt apámnak egy villanyszerelő barátja (ő maga is nagy föltaláló volt), az már ezerkilencszázötben föltalálta a rádiót. Magam hallottam, amikor magyarázta, hogy ha van dróttalan távíró meg telefon, akkor kell dróttalan-telefonnak is lennie. Az egész annyiból áll, hogy a membrán rezgéseit át kell vinni valahogyan az elektromos hullámokra.

Mindenki nevetett: József a fiatalok módján, akik túlértik a gúnyolódást; Méhes az öreg író módszerében gyönyörködve; Eszter az abroszt nézve s egypár morzsát sodorgatva. Bántotta, amit az urával csináltak. Szegény Józsi ott ül a széken, s nem tudja biztosan, adott-e valami fogalmat magáról ennek az embernek, vagy ezek is úgy nevetnek rajta, mint a József fia. Eszter nemcsak hogy megsajnálta, de a pártjára is kelt magában. Az utolsó hónapokban mindig volt benne valami ingerültség vele szemben, s most egy kis bűntudat is sugalmazta az együttérzést. Szegény Józsi, hát erre jött haza a patikájából? Hogy készült a novellákból! A regényíró mintha észrevette volna Eszter megütődését, hirtelen elkomorodott; - valami nagy elégtételen gondolkozott, ami a nevetésekbe a gúnyt belefojtsa. - Az én apám parasztban éppen ilyen ember volt, mint te. Ő hozta be a faluba az első tüzesgépet. Mint te az autóbuszt Szeghátra. De ő még sokkal rosszabbul járt. Az úttörőknek ez a végzetük. Leblanc, a szódagyártó, az is koldusként halt meg.

Ebéd után csakhamar szivárogni kezdtek a feketézők. A vonat ötkor indult - ugyanaz, amivel előző nap Szegedről érkeztek; aki jósjelet várt, ki kellett használnia az időt. Eljött Hallgató Sanyi, a két Shakespeare-fordításával, Gulácsi a szalonban is ott tartotta minden eshetőségre készen az orvosi táskáját, benne a népzenegyűjteménye, Szilágyi József engedelmével két vendéget hozott: az egyik az igazgatóhelyettesük, egy fiatal történész, a másik a susáni pap, az a fekete komor ember, Eszter az ő népes családja mögé bújt a Városház-teremben. Ezek mind politikai jóslatot akartak hallani; mit szólnak az írók az új világhelyzethez; négy fal közt végre is másképp politizál az ember. A vendégek átvonultak a szalonba. Eszter ezt már nem várta be, hagyta, hogy a nagy ebéden elvértelenedett agyak s a szellemi vérszívásra érkezett látogatók a szalonban kissé vontatottan egymásra találjanak. A konyhában minden asztal, szék, kredenc el volt borítva használt edénnyel. Eszternek kávéfőzés közben azalól kellett a mogorván rakosgató lányt kimentenie. Kis Eszti is kijött a törlőronggyal, várva az első lecsurgatott edényt. - Jaj, anyukám, milyen finom volt az ebéd. Az a mandulás torta, a tejszín benne, s milyen kedves bácsi, az ember nem is hiszi, hogy olyan nagy író. Tényleg ő a legnagyobb író ma Magyarországon? Mint Petőfi? S róla is tanulni fogjuk, hogy hol született? Mit gondolsz, írassak vele az emlékkönyvembe? A lányok elsárgulnak, ha meglátják. De a kacsa finom volt ám, anyucikám. A ropogósa!

Eszter mosolyogva követte a képzeteknek ezt a madárcikázását. Ő maga is úgy érezte, hogy az ebéd kitűnően sikerült. Az öregúr aranyos, az ő pillanatnyi borulását is hogy észrevette! Most, persze, sok az edény, kávét kell pörkölni; úgy jó, ha forr már a víz, s az ember akkor önti a pörkölőből a darálóba. De nyáron, ha a verandán ülnek, az egész csak szép emlék lesz már, s ez a röpködő hang is áhítattal mondja (történelmi nevén nevezve az írót), emlékszel, amikor itt beebédelt nálunk? Vajon József mi hibát talál, hogy a megelégedését palástolja? Maga elé képzelte a fiát, ahogy a csengetésekre ki-kiszalad. Milyen alamuszian jár a vendégek közt: ültet, tessékel, viszi a cigarettás dobozt. De dolgozik az agya, a csillogó szemüveg, mint a fényképező lencse, s milyen boldog, ha a vendégek értesültségében valahol rés mutatkozik, s ő szendén közbeszúrhatja: arra tetszik gondolni, a húsvéti számban? Mégis szép, ha az ember az övéinek ilyen tiszta örömet okozhat, gondolta, mialatt a kávé harmadszor is feljött a jénai üveggömbben. De maga is érezte, hogy a derűjében mélyebb öröm is lappang, mintha az egész szervezete mondaná (havibaj után érez ilyet az ember): milyen jó tisztának, frissnek, szabadnak lenni. - Éntőlem is megkérdezte, amikor beengedtem - jutott szóhoz a lányban is a piszkos edény mellett az emlékezés -, hogy hova való vagyok. Azt mondta, ott vannak ilyen karbunkulus szemű lányok.

Amikorra Eszter a feketével bement, a szobában már úszott egy-két réteg füst, s a beszélgetők eljutottak a német kérdésig. - Nem lehetne mégis más oldaláról nézni a dolgot? - próbálkozott épp az igazgatóhelyettes. - Én mint történész azt látom, hogy a századok során egyre nagyobb egységek alakulnak ki. A középkorban a megyényi feudumok, aztán a nemzeti államok, amikorra a német és olasz egység megvan, a birodalmak: az Egyesült Államok, a Brit Commonwealth, a Szovjetunió. Nem lehet ezt úgy felfogni, hogy most a hitlerizmussal tulajdonképpen ez az egyre nagyobb egységeket formáló erő lépett Közép-Európában is működésbe?... Igen óvatosan fogalmazott; nem lehetett tudni, hogy maga is így gondolkozik-e, vagy a többieket akarja az ellenfél legjobb érveivel kiugrasztani. Ő a tanári konferenciákon, egyházi tanácsban is nagy mester volt abban, hogy a véleményeket a maga mindent becsempésző, semmit nem vállaló, ironikus módján fölkavarja. Eszter, ahogy gömbjével s a tejszínes bögrével a vendégein végigment, a fekete csordulásán, a kanalak csördülésén hallhatta az ellenkezést. A csönd értelmét csak Józsi nem vette észre, sőt, ő nagyon ésszerűnek találta a tanár véleményét. - Én utálok minden politikát - mondta. - Minden politikus a különbségeken nyargal. A vasút, a hajó összehozta az embereket, a politikus elválasztja. De az, amit a tanár úr mond, nagyon plauzibilis. Én is azt tartom, hogy azt a sok életképtelen országot - Romániát, Csehországot, Szerbiát, Magyarországot s a többi incifinci országocskát - meg kellene egyszer már szervezni. A kisüzem az államok közt is életképtelen. Nyolc-tízmilliós ország hadserege nem fejleszthető ki úgy, mint egy nyolcvanmilliósé. Énnekem legalább ez a véleményem - tette hozzá, látva, hogy a nagy író, akihez szavait intézte, komoran kavargatja a kávéját.

- Jó gondolat volt ezt a nyilast idehívni - vicsorgott József az anyjára, ahogy elment előtte. - Apuka persze kontráz neki. - Józsikám - szólt rá Eszter gyöngéden, s egy pici szorongással várta, hogy az erei hogy viselkednek majd a Szilágyi közelében. Eszter őhozzá ért utoljára. De éppen csak a kínálásnál volt egy kis zavar. Pirulás, felhősödés nem jött. Szilágyi egy mély fotelban ült, messze az asztaltól, elég nehéz volt a csészéjét a térdén megtartania. A cukrot Eszter tette a kávéjába. "Ha lenne még valami, most elborítna" - gondolta, amíg a mélyen ülő férfit kiszolgálta. De csak a lélektisztító öröm sugárzott még jobban. - Hogy fogunk mi itt mindjárt veszekedni - mondta Szilágyi, a csészét táncoltatva. - Én csak Józseftől félek - mondta, mert Szilágyi is hallotta a megjegyzést. - Ő olyan heves, s elfeledkezik róla, hogy még gyerek és házigazda. Tejszínt nem kér? - Nem, köszönöm - mosolyodott rá Szilágyi.

- A világ e szerint a felfogás szerint a nagyobb egységek felé halad - ismételte meg az igazgatóhelyettes, nem tudni, a maga vagy a mások állítását. - Csak az a kérdés, milyen egység felé - szólt közbe Hallgató, a nagy emberek helyeslésére számító vigyorgással. - A nagy hal, amelyik megette a kis halakat, az is egység. De kérdés, hogy a kis halak lelkesedni tartoznak-e az egységért. - Úgy van - hallotta Eszter kimenőben a Méhes hangját. - Az a kérdés, hogy milyen egységről van szó. Egy dunai konföderáció... De csak egy pillanatig állt meg az ajtó előtt. Az a győztes derű nem volt kíváncsi rá, hogy mi volt erről a Méhes felfogása tíz éve már.

Amikor pár perc múlva a második főzettel visszajött, az arcok már be voltak borulva. Az igazgatóhelyettes, mint aki látja már, mit kavart föl, s közben maga is kapott egy ütést, ironikusan hallgatott. Méhes kipirult arcában egy megtartott szónoklat lángja égett, s a következő készülődött. A nagy író a szemöldöke alól mohón figyelt meg minden arcot, de ugyanakkor maga is föl volt indulva. Hallgató úgy állt a karosszéke mellett, mint egy indulatba jött kazár kereskedő, akinek a sötét arcán már ott villog a szó, amit a következő pillanatban fog ellenfelének odakiáltani. - Itt most azt kell eldöntenünk, mi ez, árvíz, amely elmúlik, visszahúzódik vagy végleges tenger - mondta Gulácsi. - Engem éppen az nem érdekel - kiáltotta Hallgató. - Egészen egyformán kell védekeznem. A tengernek éppúgy nem adhatom meg magam, mint az árvíznek. - Tudod, szép az erkölcsi felindulás - mondta Gulácsi (érezve, hogy barátja a vendégek előtt vizsgázik erkölcstanból) -, de én már csak Bethlen Gáborral tartok. - Vigyázzunk a történeti analógiákkal - tiltakozott most Méhes is. - Amikor Bethlen manőverezett, a török hatalom már meg volt roppanva. - De valahogy most is csak húznunk kell tovább az életet - makacskodott Gulácsi. - A családod, a nemzeted nevében nem mondhatsz le az életről. - De a szabadságról sem - szólalt meg hirtelen a susáni pap, aki eddig két térdére tett kézzel, a szőnyeget nézve ült a helyén. - Én mint pap ellene vagyok az élet elpusztításának, de ahol két kultúrfok ütközik össze, s az ember csak a magasabb feláldozása árán...

Az író a dédapa képe alól egy érdeklődő pillantást vetett a susáni papra. Amit mondott, azt nyilván csak átengedte az agyán, különben is belesült a mondatába. De az emberben volt valami, amin szimatot fogott. Halkan odaszólt Józsefhez s megkérdezte: ki az. A befejezetlen mondattól, amelyet senki sem értett, a többiek is elhallgattak, mint mindig, ha egy értelmesnek tartott ember valami értelmetlent mond. Eszter körülvitte már a kávét; amíg kis Eszti a tésztával bejön, azt gondolta, bennmarad. Az asztalnál csak egy hely volt, az, amelyről Hallgató eltáncolt közben. Ha leül rá, Szilágyi mellé kerül. Tegnap biztosan kimegy vagy megvárja, míg mások fölállnak neki - felkínálkozásnak érezte volna, amit az égő bőréről mindenki leolvas -, most élvezet volt csendesen beleülnie. - Na, mit mondtam - szólt át Szilágyi, aki a délelőtti beszélgetés után egy kicsit közelebb érezte magát hozzá. - Igaza volt - mondta Eszter, s noha alig mosolyodott el, érezte, hogy olyan öröm sugárzik róla, mintha valami kitűnőt hallott volna.

- Hanem egyet magyarázzatok meg nekem - használta ki most Gulácsi a vita pillanatnyi ellanyhulását, hogy letorkoltatása után valami minden fülnek kellemeset mondjon. - Én néha kinyitom este a rádiót. Ne mondják, hogy az ember csak az ásványait meg nótáit akarja nézegetni. Hát meghallgattam múltkor egy ilyen nürnbergi közvetítést. Ti okos emberek vagytok, mi ez abban az ő führerükben? Olyan meggyőződéssel mondja, hogy az ember, ha nem tudna németül, igazat adna neki. Közben egyik hazugságot hallom a másik után. Például, hogy a németek azért tették le a fegyvert, mert bíztak a Wilson pontjaiban. Hát van tízéves gyerek, aki ezt elhiszi? - Kérlek, Wilson kétségkívül becsapta a világot - jegyezte meg az igazgatóhelyettes. - A történészek is elismerik, hogy a központi hatalmak ellenállását... De akkor már négyen is beszéltek megint. - Egy német barátom mondta róla - került Méhes hangja a többi fölé: - Nicht wahr, er lügt so ehrlich? - Ez az a bizonyos veszedelmes többlet - csapott még följebb Sanyié. - Tudniillik eddig is hazudtak a politikusok, de legalább cinikusan. Mi lesz velünk, ha becsületesen fognak hazudni?... - Mint az őrültek - egészítette ki a regényíró a mondatot.

- Jó a hölgyeknek, magukat nem forralja föl a politika - szólt oda Szilágyi Eszternek. - Úgy látszik, a tanár urat sem - nevetett Eszter. - Én, úgy látszik, korlátolt vagyok a nagybani politizáláshoz - felelt a zaj résén át Szilágyi Eszter kérdésére. - Az én eszméim nem érnek tovább, mint a karom vagy legföljebb a szemem. - Az a legokosabb - mondta Eszter, noha az újra feltámadt zajban nem értette egészen. De az író pillantása, érezte, otthagyja a politizálókat, s az ő csendes, fehér izzását vizsgálja. Azt gondolja talán, hogy az udvarlóm. S ettől, hogy ezt ilyen kipróbált szem gondolja, még el is nevette magát a Szilágyi nem értett mondására. - Kínáld végig a vendégeket, Esztikém - fordult a nevetéstől még mindig erősebben járó mellel a lányához, aki végre beért a tésztával. Odakinn alkudott, hogy a diós rudat ő vihesse körül, s most lámpalázas gráciával osztogatta a kistányérokat, s hajolt oda kelleténél jobban a süteménnyel. Eszter bevárta, nem történik-e hiba, aztán csendesen felállt, s otthagyta a székét.

A konyhában lassan minden a helyére került. A lány négykézláb már a követ mosta. Eszter az anyai nagyezüstöt számolta be a selyembéléses tokba. Úgy érezte, ő maga is olyan, mint a konyha: a rézverő üst a helyén ragyog, mindjárt a kő is csillogni fog. Szép volt ez a nap, de azért jó lesz, ha megint egyedül lehet a családjával, Józsival is. Szegény, milyen bálványformán ül ott a kiabálásba. "Er lügt so ehrlich", "ha két kultúrfok összeütközik". Egy szót sem ért ebből a nyelvből, azt hiszi, a többiek is csak egymást képesztik vele. Még egy jó óra volt a vonatindulásig; azt gondolta, bemegy, most már nem kell kínálni, ugrálni. Elnézi a vendégeket s Józsefet, arcán az élmény pirosságával.

A szobában vastag drapériákban lengett a füst. A beszéd sem karban folyt már. Az igazgatóhelyettes és a susáni pap után, úgy látszik, Gulácsi is kapott egy elkedvetlenítő lökést; a két Józsi, Szilágyi, eddig is figyelt csak, úgyhogy csak Hallgató szekundálhatott a tanulmányírónak. Ő azonban olyanféle állapotban volt, mint este a kávéházban; az általános sértődés, fáradás közepette egyre jobban döntötték a gondolatai. Az asztal körül még mindig csak az az egy szék volt üres. Eszter csendesen mögéje állt, hogy szétnézve, beleüljön. - Ne oda üljön mindig - szólt át Józsi mellől, a díványról, a regényíró, aki, mióta belépett, folyton őt kísérte a szemével. - Az a Bayard-lovag, az nem tudja méltányolni magát. Annak most a tanyások gyerekeiből kell ilyen gőzölgő fejű entellektüeleket nevelnie, mint mi vagyunk. S Józsi felé húzódva egy kis helyet szorított neki.

Eszter kicsit elpirult, ahogy melléje ült, hogy egy férfi, ha öreg is, így a teste mellé szólítja. - Szép családja van - mondta az öreg, ahogy Eszter lefészkelt melléje. - Nagy dolog - tette hozzá, mintha őneki nem volna... "Mégsem csaptam be a szemét, nem hiszi, hogy udvarlóm van" - fogta fel Eszter a hangnemet. - Van ott is - mondta ügyetlenül, a megszólítást kerülve. - Láttuk a színházi újságban. - De csak ott - kapta ő el rögtön ezt az "ott"-ot, s olyasformán nevetett, mint délben a tanyai fiú mondásán. Aztán szinte szemrehányón. - Magának először is két fia van. Eszter tudta, hogy az írónak két fia halt meg még csecsemő korában. - De az egyik unoka fiú. - Az a lányomé - mondta, mint akire azt fogják, hogy háza van. - A lányaim meg a férjeiké. A tanyám pedig a kertészemé. Én csak kerülgetem, mert nem szeretek neki semmit megmondani. Így aztán mindenem és mindenkim van, csak éppen valakim nincs. Különben lehet, hogy manapság minden család csak így van. Csak a fényképen létezik.

Eszter azt hitte, a levegőbe néz s a sorsán tűnődik. De nem, mint a fáradt színházlátogató, aki megtárgyalja a páholyban a maga dolgát, aztán megint a játék felé fordul, a bemelegedő Méhest figyelte. - Csodálatos ezzel a Méhessel! Beszél, beszél, a világ legártatlanabb arcával, s az emberek egyszer csak megvesznek tőle. Ezt magyarázza meg: mi ez. S aztán, hogy mégse tépik széjjel. Csak a mesében van az embereknek ilyen szerencséjük... Egy-két mondatot meghallgatott a beszédiből, de inkább csak hogy illusztrációt kapjon a mondásához. "De ne higgyük, hogy a nácik valami új dolgot találtak ki. Az egész újkor betegsége az, ami bennük delíriumba ment át. Az ókorban a politika még az etika része, a kereszténység sem adta föl ebben Isten illetékességét. Újkori találmány, hogy a politikának, mint a sakknak, külön törvényei vannak. Innen van az, hogy amit nem követnék el mint magánember, bölcsességként követem el mint államférfi." - Hallja? - jegyezte meg a regényíró. - Éppen csak minden lehető politikai bölcsességről jelenti ki, hogy az merő gazemberség.

Eszter nem tudta, hogy értse a nevetését: tetszik neki vagy éretlenségnek tartja. Az öreg azonban elsősorban fáradt volt. Látott mindent, amit láthatott, fölnézett a plafonra, aztán mintha a mellette ülő asszonyt is elfeledte volna. Eszter nem tehetett mást: Méhest figyelte. - A kérdés ez: patrióták vagy gazemberek voltak-e a frankhamisítók? Mert ha gazemberek voltak, aminthogy azok voltak, akkor Hitler s általában a gonosztevő idealizmus ellen csak egy orvosság van... - Az államokat legalább a magánemberek erkölcsi színvonalára kell emelni - előzte meg őt Hallgató diadalmasan. - Pontosan. A hitlerizmus arra jó lesz, ha ugyan kilábolunk belőle, hogy ezt az egész világ átlássa. Egy bűnöző államban nem lehet a polgároktól sem erkölcsöt várni. - Jó, jó, ez nagyon nemes gondolat, de mi hasznunk belőle ebben az esetben - mondta Gulácsi. - Hogy még bárányabbul bégetünk a farkasokra? - Az erkölcsi fölény mindig erő. - Én igazat adnék neked - szólalt meg a történész, aki alkalmasnak találta a pillanatot Méhes megbuktatására -, ha egyetlen mozgalmat ismernék, amely a te elveid szerint politizált és sikert ért el. - Pedig van ilyen mozgalom. Csodálom, hogy nem tudjátok. Még vezére is van... A hívei agyonvertek néhány provokáló rendőrt, s ő visszavonult a politikától, böjtölni, megtisztulni. - Gandhi - találta ki Sanyi. - Csak nem gondolod - tette hozzá sunyin mosolyogva -, hogy az ő játszmájához partner is kellett? Tudniillik Anglia. Méhes azonban nem vette figyelembe a közbevetést. - Európának is ilyen gandhizmusra van most szüksége. A gépesítés martalócaival szemben az elszenvedés, a be nem hódolás, együtt-nem-működés hőseire.

A beszédje egyre szaggatottabb lett. Most ért oda ahhoz, ami éjszaka az ágyaszéléről földobta. Hogy a népfőiskolások ennek az ellenállásnak lehetnének a gócai. A rend nélkül bukott szavakat azonban egyre sunyítóbb csend vette körül. Egy-két pohár bor mellett, ha csak Méhes van itt, talán belekoccintgatták volna magukat az európai gandhizmusba is. Most azonban mindnyájukban volt egy kis sérelem, s mind nagyon józan magyaroknak érezték magukat. Úgy hallgatták Méhest, mint aki felhők közé bukott, s közben egy-egy cinkos pillantást vetettek a regényíró bámuló arcára. Végül Méhes is észrevette a kínos hallgatást, kilökött még egy-két mondatot, de egyre csüggedtebben, mint amikor egy labdából kimegy a szél. - Az öreg Gyevi megvan-e még? - szólalt meg a regényíró, amikor egy percet mindnyájan hallgattak. - Az volt a nagyszerű ember - sóhajtott föl, amikor meghallotta, hogy tavaly nyáron meghalt.

A ház kiürült. Kis Eszti elkéredzett, hogy ő is elkísérhesse a vendégbácsit az állomásra; Lőrinc futballmérkőzésen volt; a lány kimenőn, csak Józsi járt-kelt a maga szobájában. Eszter kinyitotta a szalonablakot, hogy a füst kihúzódjék, s élvezte a beömlő levegő frisseségét. Az agyát az fodrozta, amit Méhes a búcsúzásnál mondott. "A fiával nagyon összebarátkoztam. Valósággal imponál nekem. Azt hiszem, sokat várhatunk tőle." Csak udvariasság volt ez? A nagy ember borravalója? Ez a Méhes olyan, mint aki ki van koplalva egy kis örömre, elégtételre. Tán ez tetszett neki ezekben a fiúkban. De akkor is nem nagy dolog-e, hogy egy ilyen gyerek órákat jár egy felnőttel, híres íróval, s úgy diskurálnak, mint két egyenrangú. Ő kisfiú korától érezte, hogy Józsefben van valami nem mindennapi. Nem is a tájékozottsága, ami Méhest csodálatba ejtette. Van ebben a vékony hegedűvonó testben valami finom, kicsit cinikus erély, amelynek olyan édes alávetni magunkat. Akárhogy is, jólesett egy ilyen embertől hallani, így többes számban, hogy "várhatunk", mintha eztán kettesben nevelnék. Vajon, ha Pesten keresné föl József, akkor is lenne folytatása a barátságnak? Az agyában (mialatt a csészeszélekre nyomott hamut a hamutálcára söpörte) efféle gondolatok jártak; a szervezetében azonban az a mélyebb öröm izzott, amely Szilágyi vizitje óta folyton erősödött benne. Nem is annak örült, amit a fiáról hallott, hanem hogy megint a fia az egyetlen gondja a lelkének.

A fiúk szobájában ott volt az öreg gavallér ibolyacsokra. Szétosztotta, hogy az ő szobájába is kerüljön belőle. Ej, az öreg Józsinak is viszek, gondolta, ahogy ujja a vizes szárak közé mélyedt. Józsi az ablaknál állt, s a vitrázson át nézte a másik házat, amikor belépett. Nyilván az ő lépései s a koppantásnyi kopogtatása elől vonult oda. Ez akkor volt szokása, ha arca elfordításával együtt gondolatait is el akarta dugni. - Nézze, hoztam magának - mondta Eszter - az öregúr ibolyáiból. S míg az oldott csokrot a vázába bezilálta, szétnézett. - Nem hagyott itt a vendégünk valamit? Józsi, aki maga is látni akarta Esztert s a virágját, visszafordult, s körülnézett a szobában. Ezzel a körülnézéssel jelentette, hogy nem. - Kedves ember - kezdte Eszter. A jókedvéből most arra is telt, hogy Józsi duzzogásának okát kipuhatolja. - Igen, az öreg elég józan, reális gondolkozású ember - mondta Józsi. Egy picit megállt, visszatartva, ami csúszni kezdett benne. - De különben elég sok haszontalanságot beszéltek össze. - Láttam, nagyon unta - nevetett Eszter, tenyerével egy kicsit természetesebb állásba hozva az ibolyaleveleket. - Ami zagyva ember van a városban, az mind összesereglik ilyenkor - mondta tovább Józsi.

Máskor Eszter védeni próbálta volna őket, most könnyedén annyit mondott csak: - Hagyja el, még ezek a legjobbak. Józsi egypár lépést tett ide-oda, aztán földre sütött szemmel csak kimondta: - Egyet azonban megjósolok magának, abból semmi jó sem fog származni, ha ezek az emberek ideszoknak. - De hiszen nem szoknak - nevetett Eszter. - Gulácsiék nem is viziteltek nálunk, Hallgató most akar Csibivel vizitelni. - Van azért, aki bejáratos ide - mondta Józsi, s egy újabb gyors, komor, gyerekesen tanácstalan pillantást vetett a feleségére. - Szilágyit gondolja? - villant rá Eszter mulatsága. Most már emlékezett, amíg ott ültek kettesben Szilágyival, Józsinak is volt egy-két oda-odapislogása. De hogy Józsi féltékeny is lehet? - Vannak dolgok, amiket mindenki észrevesz. Csak maga képzeli, hogy nem. Ez az öregúr megjegyzéseinek szólt: "Ne üljön oda. Az a Bayard-lovag..." Ez volt a "mindenki" meg az "észrevesz". Ahogy az öregúr mellé ült, találkozott a pillantásuk. Akkor nem törődött vele, de most följön; ez a pillantás őneki szólt, az Eszterből előbújó új szörnynek. Egy picit elpirult, s egy szokatlan kis kacagás böffent ki a pirulásában. - Látja, megnevettet - mondta döcögve. Józsi gyanakodva nézett a feleségére. Ez is álnokság. Valami nincs rendben ezen az asszonyon ma. Szinte szép, ahogy így nevet, mitől szépült ez meg? Az asszonyok akkor szoktak megszépülni, ha rosszban törik a fejüket. - Na, na, csak ne nevessen - mondta rásandítva.

A pör óta, ha volt is valami házaséletféle köztük, az inkább csak társadalmi tevékenység volt. Józsi szégyellte, hogy együtt éljen egy asszonnyal, akinek panasza lehet rá "szexuális tekintetben". Eszter pedig nem merte a férje közeledését elhárítani. A kényelmetlen aktusra különben elég ritkán volt alkalom, mert Józsi a pör óta megszokta, hogy külön szobája legyen, kis Eszti pedig már nem is tudott volna az anyja nélkül elaludni. Most azonban ez a szokatlan izzás s a maga féltékenysége egy kicsit megkotorta a benne levő Eszter-képet. Olyasmit gondolt, hogy tán intenzívebb házasélettel kellene a feleségét lekötni. A nők életét a hormonok igazgatják, s Eszter kezd már a veszedelmes korhoz közeledni. Az a tudat, hogy a felesége a viselkedésével őt megalázta, nehézzé tette az első lépést s az első vágyjelző elvigyorodását. De aztán mégiscsak közelebb ment Eszterhez. - Maga nagyon jókedvű ma - mondta. S Eszterből a pirosságán át fehér gyöngyökben jött föl a göcögés. Csakugyan rég volt ilyen jókedvű, mint ma.

Égető azon a tavaszon már nem járt ki hazulról. Az előző évben még napokat töltött, gyümölcsvirágzás táján és permetezéskor is "József szőlőjé"-ben; most csak Eszteréktől érdeklődött, hogy kötöttek-e a fák: a kimenetelre nem is célzott. A fővárosi lapokat is a lánnyal hozatta meg vasárnap délfelé a piactéri trafikból; pedig régen ez volt az az útja, melyen egy-két, a telet túlélt barátjával találkozott. Az újságokat azonban annál lelkiismeretesebben elolvasta. Ha Eszter dolga közt lenézett, a nagy árkus és a messziről olvasó arc ott voltak a kis veranda petúniás oszlopai közt. Azt, hogy baja volna, nem mondta soha. Annak a befelé figyelő ijedtségnek sem volt nyoma rajta, amit Tunyogi nagymamán s általában a bajukat rejtő betegeken figyelt meg. Eszter nem is tudta: betegség vagy sértődöttség az, ami a házikójában tartja. A városban rég úgy élt, mint a száműzött, aki nem tud elmozdulni tevékenysége helyéről: őtőlük az a bevallatlan sérelem húzta vissza, amelyet József új szenvedélye váltott ki belőle. Az írók látogatása, a láz előtte s utána - Eszter úgy látta -, még komorabbá tette ezt a sértődöttséget.

Egy este azonban, ahogy a vacsora tejét levitte neki, semmi sem moccant a kisházban. Máskor, ha sötéttel volt is, az ablakon szólt ki neki, amelyet kora tavasztól nyitva tartott. Elég volt egypár lépés a kuckója felé vivő járdán, hogy tar homloka a szoba mélyében megvillanjon. Most azonban azt sem vette észre, hogy Eszter halkan bekopogott. Csak a fölcsavart villany támolyította elő a hideg kályha mellől. Annak támasztotta a hátát, mint aki épp bódultsága miatt fél hanyatt feküdni. - Te vagy az? - mondta, az új káprázatban egy-két lépést előrelépve. Eszternek még nem tűnt föl ennyire, hogy milyen ösztövér lett. Az arca nem volt kék árkos, mint az elbetegedett puha embereké, csak a szerkezete ugrott még jobban elő: az orr, az áll, a bonctanian kipreparált izmok, s szürke szeme világított új, kékes fénnyel. - Valami baja van apuskának? - kérdezte Eszter, a reszkető tálcát az íróasztalra téve. - Olyan rossz színben tetszik lenni. Égető nem szólt, csak ült gépiesen az odatett tálca elé, s kavargatni kezdte a tejet. Eszter nem tudta, megértette-e, amit hallott; vagy őt is megijesztette, amiből fölocsúdott, s nem meri a szokott módon intézni el a betegségét. - Nem kéne megmutatni apuskát valakinek? - kérdezte Eszter, amikor a vértelen száj s a tejesbögre széle végre találkozott. - Tudod, hogy nem szeretem az orvosokat - mondta ő, nagyot húzva (hogy ismerte Eszter a nyeldeklője ugrását is) a tejből. - Attól még nem muszáj betegnek lenni. Hisz elmeséltem, anyuka mennyire szédült már; forgott vele az ágy, ha belefeküdt. A doktor írt neki egy kis jódkálit, s megint éppen olyan fürge. A példa nem volt túlságos csábító, Égető és Wiesmayerné, anélkül, hogy egy haragos szót váltottak volna, nem szívelték egymást. S az, hogy a nászasszonya is szedi, más körülmények közt csak ellenszenvesebbé tette volna a jódkálit. Most azonban tán föl sem fogta a példát, csak a rábeszélő hangot. A szokásos kézmozdulattal tört a kenyérből, s azon át dünnyögte. - Az olyan, mintha az ember már életében a férgeknek adná a testét.

Eszter ezt nem vette határozott elutasításnak, s másnap a patikába bekukkanó Gulácsinak előhozta a dolgot. - Na, majd megnézzük az öregurat - mondta az, mint aki tudja, mi bajuk van az öreguraknak. S megmutatott egy levelet, amit népzene-gyűjteményéről kapott egy külföldi kiadótól. Délután csakugyan bejött. Eszter nem merte csak úgy rászabadítani az apjára, hátha elutasító lesz hozzá... A lány azonban azt a választ hozta, hogy az ügyvéd úr szívesen látja a doktor urat. A fogadtatás is váratlanul szíves és eleven volt. A beteg, úgy látszik, számított valami effélére, mert friss fehérnemű volt rajta, a szőre is lehúzva, s azt az öt percet, ami alatt a posta megjárt, arra használta föl, hogy egy ritkán használt hosszú házikabátot (Esztertől kapta karácsonyra) dobjon a munkaruhájára. Bőrpapucsában olyan volt, mint egy búvárkodó úr, aki az íróasztala mellől áll föl, hogy az ajánlólevéllel érkező tudóst fogadja. - Hallom, nagyon szép ásványgyűjteménye van a doktor úrnak - mondta az első ismerkedő szavak után, mert noha vagy tíz éve éltek egy városban, még nem találkoztak. - Véletlenül ismerem ezt a szenvedélyt. Amikor a Felvidéken ügyvédkedtem, volt egy bányamérnök barátom... Gulácsi, persze, nem az az ember volt, aki az ilyen fogadtatásnak ellen bír állni. - A lányom nyugtalankodik miattam - tért végre Égető magára, miután vagy egy félórát barangoltak azokban a bányavárosokban, amelyek Égetőt a második házasságára, Gulácsit pedig a szekrényében levő opálokra és antimonitokra emlékeztették. - Igen, úgy lefogyott apuska mostanában. S nem mindig ilyen eleven ám - mondta Eszter, félve, hogy doktor és beteg kölcsönösen becsapják egymást. Égető ledobta a házikabátját. Eszternek most jutott eszébe, ahogy ott állt félig meztelen, csontos mellén egy pamat fehér mellszőrrel, hogy sosem látta őt még így sem. Ez a hatalmas testű ember sosem emlékeztette a vele élőket arra, hogy teste is van. - Gyönyörű mellkas - mondta Gulácsi elismerően, a szívcsúcslökés helyét kitapintva. - Az a medvének is van - mondta Égető, elutasítva a további bókokat. - Nagyon jó, na, ennek igazán örülök - helyeselt Gulácsi a szív fölé hajolva. - Szép, nyugodt, megbízható. Ennyi megnagyobbodás ebben a korban természetes... Hát ez bizony egy kicsit sok - ahogy a vérnyomásmérő-mandzsettát fölpumpálta. - Nyilván ettől van a zavar. Na de majd írunk egy kis jódkálit rá. S öt perc múlva már a doktor többi szenvedélyéről folyt a beszéd. Eszter most tudta meg, hogy az iridológusok egyesületének is elnöke. Ezek az ember szivárványhártyájából következtetnek a betegségre.

Égető ettől fogva szedte a jódkálit; a kedélye azonban nem lett jobb. Legföljebb jobban összeszedte magát. Kérdezősködni próbált olyan dolgokról is, melyek azelőtt nem érdekelték. Ha kis Eszti vitte le az ételét, megkérdezte, hogy most ki a barátnője, s hosszan eltanakodott, azok a Törökék-e ezek, akiket ő is ismer. Józsit egy vasárnapi ebédnél azzal a kérdéssel lepte meg, milyen a patika forgalma. Az efféle kérdések (húsz év alatt sosem kérdezett ilyet) Eszter számára még ijesztőbbek voltak, mint arcának a megszikkadása. Ő sosem mondott puszta társalgásként semmit; más, mint érdeklődés, nem forgatta az agyát. Hogy ő így próbál a világgal kapcsolatba jutni, csak elnyomott rettegés vagy szándékos színlelés lehet; valami abból, ami Gulácsi vizsgálatakor olyan kitűnően bevált. A szolgálatkészsége is olyan különös volt. Ha az ebédjivel közelítő Esztert az ablakon át meglátta, fölugrott, s ment ajtót nyitni, mintha különben nem tudna bebillegni a tálcájával. A veranda székiről is sokszor látta így fölugrani őt. Később, a gyász idején, amikor emlékeket keresett ezekből a hónapokból, rendesen épp ez a szolgálatkész mozdulat jutott az eszébe. Hisz nem volt ő udvariatlan azelőtt sem, sőt, néha egész nagyúrin tudott udvarias lenni; udvariassága azonban csak a szórakozottságnak volt egy fajtája, míg most szinte aggodalmasan összpontosította rája a figyelmét; mintha tudata és a világ dolgai közt egy rianásra eszmélt volna, s azon dobná át magát újra s újra egy előzékeny odaugrással. - Nincs rosszul, apuska? - kérdezte ilyenkor Eszter. S figyelte, mit rejt el a válaszával. De abban nem volt sem türelmetlenség, sem hős hallgatagság. Egész egyszerűen felelt. Csak az izzadástól szenved; napjában ötször is le kell mosdania. Mint aki nem rejt el semmit. S Eszter csakugyan érezte szobájában az izzadságszagot.

Egy dolog azonban mégiscsak volt, ami igazán érdekelte - s egyre jobban -, József angliai útja. József hozta elő még húsvét táján. Nagy cserkészösszejövetel lesz London mellett. Az egész világról - Ausztráliából, Kanadából, Finnországból lesznek ott cserkészek; nem mehetne-e ki ő is a magyarokkal. Ha csak pénzen múlik, Eszter tán fölveszi az urával a harcot (bár Józsi megint nagyobb "hintőpor-készletet" "tárolt" mostanában), de neki magának is volt aggodalma ezzel az úttal kapcsolatban. József még az érettségi bankettjét sem várhatná meg, indulnia kéne, amikor úgyis olyan vékony szegény, azonmód lenyúzottan. S a világ is olyan bizonytalan. Eszter semmitől sem félt úgy, mint hogy elszakadnak. De maga József sem volt olyan szívós - tán a körtvélyesi terv miatt -, mint várta volna. Egy falukutató csoport alakult, amely a város határához tartozó halászfalut akarta földolgozni. Úgyhogy Eszter a londoni utat már csak mint félig elvetett tervet említette az apjának. - Föltétlenül ki kell őt juttatni - kapott rajta Égető. - Az ő korában ez sorsdöntő lehet; semmi esetre sem szabad elszalasztani. - De olyan rossz karban van úgyis - szabadkozott Eszter. - Ne nézd már olyan baromfihizlaló szemmel a fiad. Mért volna rossz karban? Van csontja, bőre. Az ilyen lótós-futós ember az sovány. Itthon is futkosna csak: ott legalább lát is valamit... Másnap már ő hozta elő. - Na, hogy döntöttetek? Megy József Angliába? - Én nem is tudom, hogy hozzam Józsinak elő - hímelt-hámolt Eszter. - Annyi kiadás van mostanában. - Ne törődj te most a kiadással - fakadt ki indulatosan Égető. - Ha másképp nem megy, a tavalyi termésből maradt egy kis pénzem. Kell hogy világot lásson. Egész másképp csinálom én is a dolgaimat, ha kinn töltök egy időt Nagy-Britanniában. De én egy szegény, húszköblös paraszt fia voltam; a József esetében azonban ez megbocsáthatatlan mulasztás volna. Ha szív egyet az ottani levegőből, majd nem hiszi, hogy népi tánccal meg internátussal a világot megválthatja. - De hátha nem jön vissza? Kitör a háború? - mondta el Eszter az utolsó érvét is. - Ej, ne légy olyan kishitű anya. Ilyen gondolkozással nem lehet férfit nevelni.

A József angliai útja ettől fogva eldöntött dolog volt. Maga József azonban sokkal kevesebbet foglalkozott vele, mint Égető. Az írásbeli megvolt, s a fiúk az érettségire készültek. A veranda, mikorra az üvegfalon a lugas levélbe borult, tételföldolgozó üzemmé alakult át. József még ebben a munkában is inkább élvező és dolgoztató volt, mint izguló és robotoló. Ha nem volt iskola, szeretett sokáig elfeküdni (Eszter nem harcolt ez ellen a szokás ellen, mely gyerekkori betegségei idejéből eredt), úgyhogy a gyülekező fiúk rendesen az ágyból vagy a fürdőszobából szedték ki. Akkorra ők már földolgozták a tételeket, amelyeket József kimért rájuk, József csak adminisztrálta a munkát, kipipálta a tökéletesen fölmondott tételeket, s kérdéseket tett föl a fölmondónak. Míg a többieket az izgatta, hogy az anyag a fejükben legyen; ő olyasmiken tűnődött, hogy a korvinák hova is kerültek Konstantinápolyból, vagy hogy az a Balmer, aki a hidrogén színképét megmagyarázta, genfi vagy zürichi tanár volt-e. Ha nem kapott kielégítő választ, meghagyta, hogy délutánra nézzen ennek is utána, ő maga is segédkönyveket hajszolt föl s a lexikont forgatta. A délutáni tanulás rendesen ilyen bogarászásokban foszlott szét, s József lemezeinek a hallgatása vagy a körtvélyesi kiszállás megbeszélése fejezte be. Az angol útról, minthogy a fiúk közül egyik sem jutott ki (József azokkal a dolgokkal, amiket a szülei csak neki szereztek meg, sosem hozakodott elő, legföllebb némi presztízsburokként vette magát körül), ebben az érettségi lötyögésben - ahogyan egyikük elnevezte - nem sok szó esett. Égető azonban az unokája helyett is készült rá. Útikönyveket szerzett be; újra olvasta kedvenc történészeit és közgazdáit, s Macaulay esszéi és az útikönyvek összevetéséből próbálta megállapítani, milyen emlékek és intézmények azok, amiket Józsefnek okvetlenül meg kell tekintenie. Ha az angol viszonyokra jellemző részletet talált, a kihajtott s bepirosceruzázott könyvvel napközben is feljött a verandára. Magas alakja, melyet a romlás lekopasztott, de megrokkantani nem tudott, egyszer csak ott állt a nyitott verandaajtóban. - Folyik a tanulás? Maradjatok csak, gyerekek - intett az emelkedni kezdő fiúknak. - Mi az? - hajolt a tételek fölé. - Történelem? Én is épp azt forgattam. Nézegetem, mi az, amit az unokám az útján használhatna. S néhány perc múlva már hat udvariasan fölleső, de időnként a tételekbe konyító diák hallgatta, hogy mi a különbség a konkrét feladatokkal foglalkozó angol szellem s a mindenből elméletet vagy divatot csináló francia közt. Ha jól belejött, kedvenceit, a nagy whig politikusokat, Peelt és Gladstone-t is előhozta: különösen az agg Gladstone-ra volt büszke, aki nyolcvanéves korában a kormányt is megbuktatta. Józsefet ezek az előadások mérhetetlenül idegesítették. Ő maga sokszor elég komisz volt a vendégeihez, de mindig egy játékos küzdőtéren - azt azonban nem tűrte, ha a hozzátartozók untatták őket. - Hát ez mind igaz - mondta csendes tiszteletlenséggel. - Sajnos, minekünk most a várnai csatával kell foglalkoznunk... Máskor azonban kiment s az anyjának esett: - Tessék nagyapával valamit csinálni... S amikor az öregúr egy-két mentegetőző szó után elvonult, maga mondta ki az első cinikus szót, mint aki nem tartozik azok közé, akik vérrokonaik hibáit nem látják vagy leplezni akarják.

Az út alatt folyton a postát várta. A fönti csengő a nyitott ajtón át lehallatszott az ő kis verandájára is. Ilyenkor Eszter ott látta őt az oszlopai közt, amint a könyvéből fölüti a fejét, s néz fölfelé, hogy mi következik a csöngetés után. S ha a lány papucsának a ki- s visszakopogását az udvaron nem követte más hang, Eszter biztosra várhatta, hogy tíz, tizenöt perc múlva - mialatt a szenvedély a szemérmet legyőzte - feje egyszer csak föltűnik a konyhába néző kisablakon. Mindig talált valami ürügyet, amivel feljött, egy bögrét, egy újságot, de aztán csak kifordult a kérdés: - Józseftől nincs hír? - S ha igen: - Na, hogy tetszik Józsefnek Anglia? Eszter meghagyta Józsefnek, hogy nagyapának írjon. Levelet, lehetőleg hosszút; nem nagy ár azért, hogy világot láthat. S attól fogva, hogy József elutazott, folyton izgult, megjön-e a levél. Égető nem mutatta, hogy várja; sőt, ő intette Esztert, amikor félénken megkérdezte, hogy apuskának még nem írt? - Mit irkáljon külön nekem és nektek. - A kurta levelezőlapokra: - Nincs értelme, hogy hosszú beszámolókat küldjön. Most az a dolga, hogy kinyissa a szemét. Ki nem állhatom az olyan utasokat, akik külföldre is csak azért mennek, hogy anzikszkártyát küldözgessenek a barátjaiknak. De amikor ő is megkapta a levelezőlapját, boldogan jött előre Eszterhez. S kivéve kabátja felső zsebéből a szemüvegjit, felolvasta. Egész sablonos kis lap volt: egy-két szó a cserkésztáborról, aztán néhány név: Westminster, Tower, National Gallery s utána ez a két mondat: "Nagyon hálás vagyok nagyapának, hogy kisegített ide. Az ember egész másképp látja a tulajdon hazáját is innen." Eszter szinte látta a fia arcát átvilágító cinizmust, amivel ezt a két mondatot odarakta. "Nagyapa ezt várja tőlem." Égető azonban meg volt elégedve. - Ez az, amit épp akartam. Kiemelni őt ebből a vakond-perspektívából. Az ő itteni tanárai, ez a Szilágyi például, igen lelkes, derék pedagógus. De a látóköre s az eszményei egy tornatanáré. Olyan fiúnak, mint József, elég egy szippantás abból a világból. Az igazi, persze, az volna, ha egyetemre is oda járhatna. Egy kicsit nyugodtabb viszonyok közt ebben nem volna semmi lehetetlenség. Nézzétek meg - s egy híres magyar tudós neve következett -, ő is a Trinity College neveltje.

József három-négy nappal előbb jött meg, mint számították. Néhány magyar fiú nem vett részt a skóciai kiránduláson, s ő is hazajött velük. Angliában is a körtvélyesi kiszállás izgatta; a csomorkányi "szociográfiai csoport" ott már egy hete vallatta a tiszai halászokat. Későn este érkezett meg; éppolyan ványadt és élénk volt egyszersmind, mint mindig, s már a csókolózás alatt tiltakozott ellene, hogy őt mint világjárót forgassák, aki most regélni fog. Ehelyett tejet kért, s az első két korsó után porolt, hogy miért nincs a házban mindig legalább három liter tej. Mesélés helyett pedig ő tett fel kérdéseket: "Bandi volt benn?" "Az a tanársegéd az antropológiáról, nem tetszik tudni, kiment?" Holnap neki is fognia kell valakit, aki kivigye. "A bicikli itthon van?" A bölcsész uraktól ő nem vár semmi értelmeset. - De úgy ki ne menj ám, hogy nagyapádhoz le nem mentél - figyelmeztette őt Eszter, a tejszörpölő fiú nézésével eltelve s megnyugodva, hogy nem fogyott le... Délelőtt azonban még az ágyban volt, s mire Eszter észrevette, már elment Szilágyihoz. Onnét úgy küldött haza egy kis cserkészt a holmijáért; alkalmatosságot kaptak, s már indult is ki Szilágyival.

Délfelé jön föl az apja. Eszter épp a padlásról jött, s ott várta be az udvarra levivő lépcsők fölött. A csatornabádogból, a baromfitollakból, a kis kút üstjéből szikrákat csiholó nap még szembetűnőbbé tette leromlását. Ahogy a lépcsőn följött, az egyik kezével odaért a falhoz. Eszter, ahogy várta, majdnem hogy elébe nyúlt a magáéval. Közben arra gondolt, hogyan mondja meg József megjövetelét. De ő már tudta. - Most hallom a lánytól, hogy József megjött. A lány csakugyan lenn volt, s elfeledte figyelmeztetni. - Igen, az este jött meg, s nem merte apuskát zavarni. Ma reggel meg az ágyból húzták ki - szánta el magát a hazudozásra, az apja mohó pillantását látva, amellyel a Józsefet rejtő lakásba lesett. - Valami kocsi jött érte. Körtvélyesre vitték, a táborba - tette hozzá magyarázóan, mert egyik hazugság húzta a másikat. Még az is hazugság volt, hogy "tábort" mondott: a cserkésztábor nem volt olyan ingerlő Égető számára, mint a szociográfiai kiszállás. - Azt hiszem, az angliai útjáról kell beszámolnia.

Égető nem mutatta, hogy észrevette volna a hazugságot. Azok már érte is küldtek, neki meg a lánytól kell megtudnia? Eszter belepirult, az apja azonban nem nyúlt a résekbe; inkább kíváncsian, majdnem sóvárogva nézte a lányát, mint gyerekek szokták azt, aki tud valamit, amit ők szívesen hallanának. - Na és meglátszik rajta? - kérdezte végre. - Érdemes volt őt kiküldeni? - Még nem sokat beszélt. De úgy látom, nagyon tetszett neki. - Egész biztos, hogy nagy hatással volt rá - kapott rajta a beteg. - Nem tudod, barátokat szerzett odakinn? - Nem is tudom. Tetszik tudni, milyen szűkszavú. Aztán fáradt is volt. - Arra nagyon vigyázz, hogy az angliai kapcsolatait el ne hanyagolja. Abból még igen nagy haszna lehet. - Attól félek, azok a kapcsolatok nem soká tartanak, apuska, kérem - mondta Eszter habozva, mert a szudétanémetek dolga őt is nyugtalanította már. - Ezekre a gyerkőcékre gondolsz? - mondta Égető megvetően. - A történelem szemével nézve ezek a német leventék, ezek csak gyerkőcök. Bismarck még volt valami. Az legalább államférfi volt. De ezek? Majd meglátod, mekkorát pukkan a fejük a falon. Az első komoly falon, aminek nekirohannak. Épp az fog az egészből kiderülni, hogy a világ egy akol. S ahogy a technika vívmányai, a telefon meg az aszpirin eljutottak hozzánk; egyszer végre a szabadságjogoknak is be kell ide hatolniuk. Csak tartsa fönn József nagyon is a kapcsolatait. Tán ezzel alapozza, meg a karrierjét.

Eszternek föltűnt, hogy amíg beszélt, a fél arca meg-megrándult. Azt hitte, a fölhevüléstől van. De később, amikor másról volt már szó, akkor is beléállt egy-egy rángás, hol a szemét húzta össze, hol a szájasarkát rántotta le. - Hogy vibrál apuskának az arca - jegyezte meg Eszter. - Biztosan fáradtnak tetszik lenni. - Igen, vibrál - hagyta helybe Égető közönyösen, s odanyúlt két ujjával az arcához. Másnap azonban álmosságról panaszkodott. Ami sosem történt meg, Eszter az ágyban érte a tejével. - Már annyi az idő? - riadt föl a lánya lépésére. - Nem tudom, mi van velem, egész kábultra aludtam magam - szabadkozott röstelkedve, s mialatt Eszter a tálcát az íróasztalán elhelyezte, kiugrott s papucsot és házikabátot rántott magára. De ez az elevenség csak egy percig tartott. - Majd később reggelizem; ha megmosdottam. S a karosszékbe ült. Eszter egy kis rakodást mímelt, hogy mellette maradhasson. Ameddigre odanézett, már a karosszékben is elszundított; a felső és alsó állkapcsa eleresztette egymást, úgyhogy a hátraesett arca még jobban megnyúlt; a keze meg ernyedten lógott le a szék támláján. Eszter most az ujjaiban látta a tegnapi rángásokat. Az ágynemű még áporodottabb volt, mint máskor, s a verejtékszagba a nyitott szájból még erősebb bűz vegyült. A beteg hol elszunnyadt, hol fölriadt, hol megint elszunnyadt; otthagyni nem merte, hátha nagyobb rosszullét kezdete - de a kábult szemétől is félt; ahányszor rányitotta, s ő újra és újra észrevette, mindig ott volt benne az ugrásra kész riadalom (ami előbb az udvariasságában). Végre, amikor látta, hogy az apja csak bóbiskol, s egypár percen belül nem esik le a székről, fölment és elküldött Klein doktorért. Az anyósa rég mondta, hogy Klein doktorral kell megnézetni. Ő nagyon tiszteli Gulácsit, a katolikus énekkart gyönyörűen vezényli, de az egészségét inkább bízza egy szolid belgyógyászra...

Klein doktor igénytelen, fekete ember volt. A picit púpos hátából, a félig alázatos, félig titokzatos mosolyából, puha mozdulataiból, zömök kis törzse mellett állandóan ott lógó orvosi táskájából sötét fluidum ömlött köré, úgyhogy az ember rögtön érezte rajt, hogy beavatottal van dolga. Ahogy Eszter kezét a kelleténél kicsit hosszabban (bátorítva vagy részvétet kívánva már) a maga puha, szőrös hátú kezébe fogta, a fejét, mint egy madár, kissé oldalt fordította s szomorú mosolyával megkérdezte: mi a baj, nagyságos asszonyom, Eszter rögtön tudta, hogy Klein doktor és az apja nem fogják becsapni egymást, s ettől az embertől neki is meg kell tudnia, amit belül úgyis érzett már. - Megijesztett; olyan álmos máma; nem tud magához térni. S most ő hebegett valamit magas vérnyomásról; tán, hogy a figyelmesen hallgató szempárt lekenyerezze. - Na, majd meglátjuk - mondta Klein doktor s bekopogtatott.

Égető mintha megneszelte volna a veszélyt, éberebb volt, mint reggel. Ahogy beléptek, fölegyenesedve és előrehajolva találták; az udvart nézte téveteg szemével. A halk kopogtatásból csak a zörejt hallhatta, s most okot keresett a rebbenéséhez. A doktor csaknem bennszülött volt Csomorkányon; Eszter emlékezett reá mint diákra, s ha nem is volt sok dolga Égetővel, tudta, hogy kicsoda, s régi, tisztelt ismerősként bánt vele. - Nem tudom, emlékszik-e rám az ügyvéd úr? Klein doktor vagyok. A kedves lánya elhívatott: azt mondja, egy kicsit kábultan tetszett ma ébredni... Igen udvariasan beszélt, s (akár az ő új helyzetük miatt, akár mert nem volt szokása) nem élt a szokásos komázó szólásokkal, mint "hát gyengén vagyunk, ügyvéd úr?", "nem akarunk megint húszévesek lenni, ügyvéd úr". A halk, tartózkodó mondataiból mégis orvosi szuggesztió áradt: az ember kórtermet képzelt mögé, fehér köpenyes alakokat, mintha ott hajolna a kis ember rája. Égető nyilván nem tudta őt a kába tudatában elhelyezni, de a bennfentes papi hang rá is megtette a hatását. - Igen, kábult vagyok - mondta minden tiltakozás nélkül. - Ez gyakran van? - fordult a doktor Eszter felé, az apja arcán átvillanó rángásra célozva. - Igen, a kezében is.

Égető nem vette tudomásul a gyorsan kicserélt szavakat; ő még a kábultságánál tartott, s azon volt, hogy valami értelmeset mondjon a doktornak. - Mint amikor az ember szokatlan klímára ér - szólalt meg, a készülő vizsgálathoz kiegyenesedve. - Csak tessék maradni - mondta az orvos -, így is meg tudom nézni. Nem olyan hallgatócsöve volt, mint Gulácsinak. Egy kis doboz, azt apró kezével igen finoman az ügyvéd fölszabadított szívére tette, s anélkül, hogy lehajolt volna, két gumicsövön hallgatta a felerősített hangot. - Igen, jól tetszik mondani - jegyezte meg a gyöngéd ujjakkal gyorsan átkopogtatott szívről fölemelkedve. - Az ember akkor ilyen álmos, amikor új klímára ér. Mennyi volt múltkor a vérnyomás? - kérdezte a mandzsettát előszedve. De Eszter csak azt tudta, hogy sok. - Hát ez bizony elég tetemes most is. Úgy tartotta a dobozát, hogy Eszter is láthassa a mutató ugrálását: 200 vagy 240, azok közt ugrált ide-oda. - Vizeletvizsgálat történt? - kérdezte a szerszámait visszacsomagolva. A táskája mélyébe nézett, amíg mondta; nagyon vigyázott, hogy a kollégák ellen illojális ne legyen, akár csak egy kaján parázslással is a pillantásában. - Nem, azt hiszem, hogy nem - mentegette volna Eszter a hangjával legalább Gulácsit. - Hát most majd megcsináljuk. Eszter azonban így is látta, hogy ő már tudja, hogy nem volt, s ez volt a hiba, hogy nem. - S mit evett az ügyvéd úr? - Többnyire tejet, tojást, délben egy kis húst. - Na jó, kérem. Hát most ne adjunk semmit, csak folyadékot, esetleg gyümölcsszörpöt. S mihelyt vizeletet kapunk, tessék azonnal fölküldeni. Rég izzad már az ügyvéd úr? - fordult a beteghez. - Izzadok - felelte az tétován. - Már a tavasz óta veszem észre. - Na jó - mondta Klein doktor. - Délután majd visszajövök az eredménnyel. Addig tán jobb lenne ágyban maradni - mondta Eszternek, ahogy a fejét félrebillentve, kezét a puha, meleg kezébe fogta.

Ahogy befordította utána a nagy kulcsot, Eszternek nem volt kétsége aziránt, hogy a sötét kis ember már mindent tud. Az alázatosan mosolygó s közben el-elkomolyodó arcán ott volt, ahogy a halált összeállította. Már csak az utolsó adatra van szüksége: a vizeletre, akkor aztán gyöngéd óvatossággal a döntő szót is kimondhatja. Kiválasztott egy széles szájú üveget s visszament az apjához. Az orvos azt mondta: mihelyt vizeletet kapunk. De hogy kap ő ettől a kábult embertől vizeletet. Ez ebben a pillanatban jobban nyugtalanította, mint a vizsgálat eredménye. Ó, hisz az elkerülhetetlen, hogy a halál előtt apánk is úgy ki ne táruljon előttünk, mint kisfiúnk, amikor a pólyát kinyitottuk. De az első lépés mégis olyan nehéz. Apuskánál, aki mindig olyan zárkózott volt! - Apuska kérem, itt ez az üveg, ebbe tessék. S zavarában indult, hogy az ágyat újra vesse. De a probléma, úgy látszik, Égetőt is nyugtalanította. A fejét forgatta: - Megveted az ágyat? - A doktor úr azt mondta, fektessem le apuskát. A szervezet így jobban bírja a koplalást. Át tetszik tudni jönni? - állt oda, a támogatását kínálva. - Mindjárt. Egy kicsit előredűlt, mint aki fölkészült, de közben eszébe jutott valamit. - Nem hoznád le... Kereste, mi legyen az, amit lehozat. - Egy kis mosdóvizet, légy szíves... Eszter picivel később jött be, mint kellett volna. Amikorra beért, az apja már ott feküdt az ágyban, s a széken ott volt, kapkodó mozdulatok nyomával a széken, a padlón, a vizelet. - Meg tetszik mosdani? - kérdezte Eszter. De a beteg nem értette jól. - Ott van - mutatott a szék felé, s nem törődött többet a mosdóvízzel.

Az üvegben csakugyan benne volt az utolsó bizonyíték. Eszter maga vitte föl Klein doktor lakására. Az orvos már elvégezte a délelőtti körútját, s benn szöszmötölt a laboratóriumában. Klein doktor egész másképp volt berendezve, mint Gulácsi. A kapualj, a cselédlány, a várószoba, amelyen átvezették, jóval piszkosabb volt: a rendelőben azonban átvilágító készülék állt föltolt ernyőjével, a sarokban egy kvarclámpa bóbiskált lógó fejjel; a vizsgálóasztal, az előző rendelésről ittmaradt vattás tálak, a lakásban bennrekedt homály is mind olyanféle benyomást tett, mint maga a gazdájuk. A rendelő mellett egy fürdőszobaféle laboratóriummá volt átalakítva. Néhány szó után a tapétaajtón át Esztert is oda vezette be a loncsos kötényű lány. A doktor ott állt az asztalnál, körülötte kémcső- és bürettaállványok; a betegektől odahordott sörösüvegek és bélsaras tégelyek. Eszternek a kislánya művészlapja jutott az eszébe: tán Rembrandt festett valami ilyesmit. - Ha van egy negyedórája a nagyságos asszonynak, mindjárt megnézhetjük - mondta a doktor, egy fokkal még titokzatosabban, mint ott kinn a világban.

A laboratórium még a rendelőnél is rendetlenebb volt, de kitűnően volt fölszerelve. A kiöntött vizeletet egy centrifuga kezdte azonnal forgatni, közben a fehérjevizsgálat is elvégződött egy kémcsőben. Egy pillanatra odatartotta Eszter felé a leváló csapadékot; ő mint patikusné tudja tán, mit jelent ez. Aztán az üledéket tette oda a mikroszkóp alá. A mikroszkóp egy kis udvari ablaknál állt, s ahogy Eszter a nagyítóra hajoló púpos hát fölött elnézett, a télre száradó ölfát látott s rajta egy rádobott macskahullát. A doktor sokáig nézegette a mikroszkópot. Eszternek az a benyomása volt, hogy ez az ember hallatlan boldog lehet kémlelései és titkai közt ebben a félhomályban. A Gulácsi-félék tanulják a mesterségüket; ő azonban magával hozta, s csak rátalált a tanulásával. - Hát ez körülbelül az, amit várhattunk - mondta, anélkül, hogy visszafordult volna. - Azért szeretem a komplikált vizsgálatokat magam csinálni - tette hozzá a szokottnál alázatosabb mosollyal (amely a kórházi orvosok elleni megvetését ellensúlyozta) -, így az ember azonnal látja, hányadán van. - Súlyos, ugye? - rebegte Eszter. - Hát igen, meglehetősen előrehaladt. A vesegomolyok mentek tönkre. A vérnyomás is attól olyan magas. A szív csak így tudja átszűrni a folyadékot. De egy határon túl ez sem megy. S valami rostélyról kezdett el magyarázni, amin a szervezetből kihull a hamu. Ha ez a rostély nem működik, akkor a hamu visszamarad. Az álmosság és a görcsök már ettől vannak.

- S javulhat még ez? - rebegte Eszter. - Az attól függ, hogy a mostani tünetek mennyiben írandók az étrendi hiba, s mennyiben a vesepusztulás rovására. - S most meg a maradék nitrogénről kezdett el beszélni. - Az ügyvéd úron tulajdonképpen a nitrogén-mérgezés tünetei mutatkoznak. A tej, tojás, hús teli van nitrogénnel, épp amit az ő veséje nem tud kiválasztani. Egyetlen rosszalló szót sem mondott Gulácsira, de furcsa mosolyába most fájdalmas torzulás vegyült: "Milyen kontárok, látjátok, a doktoraitok, s mégis minket akartok kiüldözni a műhelyünkből." - S ha helyes diétán tartottuk volna, ez nem következik be? - Visszamenőleg bajos jósolni - mondta a doktor, kitérően mosolyogva, éreztetve s egyben élvezve is a kollegialitását. - Most azt kell néznünk, hogy ezután helyes étrenden tartsuk. Meg kell mondanom, hogy ez kórházban könnyebben megy. Ott a vérnitrogént napról napra ellenőrizhetik. Eszter hallgatott. Apuskát kórházba? Csakhogy minden elképzelhető megtörténjék. Még ha belemegy is: el szabad ezt ellene követni? - S gondolja, doktor úr, hogy ott tartós javulást lehet elérni? Az orvos a szokott mosolyával felelt. - Új szöveteket ott sem adhatnak neki. - Akkor én azt gondolom, jobb lesz, ha mellettem marad - mondta Eszter minden megokolás nélkül, s a szívében nem is érv volt ebben a pillanatban, csak elszánás, hogy ő viszi át az apját a tulajdon karján a másvilágra. - Én teljesen megbízom a doktor úrban - mondta csendesen aztán. - S azt hiszem, neki is könnyebb lesz... Az orvos megvonta a vállát. - Én megmondtam a nagyságos asszonynak. De Eszter érezte, hogy ő is jobban szereti így.

Az a sötét hangulat, ami a kórház elvetésekor fogta el, egész nap benn maradt Eszterben. Mintha attól, hogy a halálos ítéletet kimondták rá, az apja egyedül őreá tartozna. Egy kis durcásság is volt ebben a ragaszkodásban, neheztelés a teremtett dolgok, az egész világ iránt, mely tovább forog, az ő apját kivetve magából. Még a gyerekeinek sem mondta meg, amit Klein doktortól hallott. Mit jelent azoknak is, hogy nagyapa rosszul van? Maga azonban negyedóránként lefutott; a borsóját, az ablakon be-benézve, a kis veranda asztalán pucolta; sötéttel pedig a pitvarban támasztotta oda a fülét hallgatózni az ajtóhoz. Égető azonban - a koplalás tette-e - jobban lett. Amikor Eszter éjfél után a másik szobából, ahol a régi ügyiratok közt a díványát fölállította, benézett rája, csak a mély, nehéz lélegzését hallotta. De hajnalban, hogy pár órai szundítás után lement hozzá, az ágyaszélén találta, papucsban, kabátban. S ettől fogva óráról órára jobban lett. A doktor azt mondta, sikerült "tehermentesítenünk" kissé a veséit. De ő maga is erőltette, hogy kilábaljon. - Én nem tudom, mi volt velem abban a két napban - mondta Eszternek. - Úgy látszik, csakugyan étrendi hibát követtem el. S Eszter sosem látta még úgy enni őt, annyi odaadással, mint ahogy ezekben a napokban ette a vajas zsemléket és a befőttöket. Az a köd az agyán nyilván megijesztette; könyveket kért oda a karszékébe; s míg olvasni próbálta, minden izmán látszott az elszánt iparkodás. "Elhanyagoltam magam, majdnem hogy becsúsztam, de most csak azért is kirántom." S erőszakkal is járatta az agyát, majd csinál az, ha egyszer begyúlt, egészséget is magának. Klein doktor maga is bámult a váratlan javuláson. A vizeletben és a vérben (vért is vett tőle) nem változott a kép, a beteg azonban egyre elevenebben fogadta őt, s Hitlerről is elmondta véleményét a doktornak. - Bámulatos ember az édesapja - mondta Klein doktor ez után a látogatás után.

Eszter egyre többet lehetett fönn, az övéinél; de ha lejött, az apjának mindig volt közlenivalója. Sosem követte ilyen szenvedélyesen, mint most, a napi politikát. A cseh-kérdés akkor ért kritikus pontjára, s Égető a háború kitörését és a "náci blöff" gyors elintézését várta. - Most derül ki, hogy Víg János jó nyomon járt - mondta az egyik nap. - Jó gondolat volt a dunai kisállamok parasztpártjait egy koalícióba hozni. Ha az akkor sikerül, a németek most egy százmilliós tömbbe verik a fejük. Annak idején (a nemzetiszocialisták uralomra jutása után) Eszternek is beszélt János az útjairól. Párizsban és Prágában járt, s francia államférfiakkal és bankemberekkel tárgyalt, akik a kelet-európai "agrárkoalíciót" hajlandók lettek volna pénzzel is támogatni. - És hogy beszéltek velük? - csodálkozott Eszter. - Hát tolmácsok útján... János, amint a parasztpárt nevében tolmácsok útján a nagykövettel beszélt: Eszter ettől a képtől a tizenkét éves kori jókedvét kapta vissza. - Na, majd meglátod, Esztikém. Ez a dolog anyagilag is rendbehoz majd - mondta János, akiben anyagi és politikai eszméi idővel összekeveredtek. Akkor Égető is olyasmit orrolt, hogy János szélhámoskodik csak. Most azonban igazat adott neki. S összehozott egy-két oldal levelet az unokaöccsének. Amíg írta, Eszter ott ült kötésével a szoba mélyében, s onnét nézte a betűivel a papír ellen úszó kezet, a messzefeszülő arcot, melynek összetörtségén most, mint egy bomló hangszeren, megint az eredeti dallam tört át. Ó, azok az eldugult gomolyocskák! Milyen szörnyű, hogy apuska ott ül és küzd, s ő itt köt s tudja, hogy a veséiben itt van a sors.

A levél félbemaradt. De másnap (már megint nem aludt lenn; az apja kijárt, s meglátta volna az ágyát) egy csomó leszedett könyv közt találta. - Tudod, mi jutott eszembe az éjjel? - mondta Eszternek, miután egypár percig a reggelijéről próbált beszélgetni. - Egy röplapot kellene összeütnöm. Az a félbemaradt levél jó volt arra, hogy kissé fölpiszkálja a gondolataimat. Ki tudja, meddig élek még, s most volna a legégetőbb, hogy a nemzetet figyelmeztesse valaki. - S miről? - kérdezte Eszter elszorultan. - Hogy miről? - mondta Égető, mint akit gyerek faggat, eszét meghaladó dolgok felől. - Tulajdonképp a Víg János koncepciója. De megfelelő történelmi és közgazdasági perspektívába helyezve. Most, amikor Anglia érdeklődése föl van keltve irántunk... Egy-két napot ezután ehhez jegyzett és olvasott. A padló, a székek, az íróasztal teli volt idézetekkel; Klein doktorral is erről tárgyalt a vizsgálat alatt. - Nem baj, hogy így agyonégeti magát? - kérdezte Eszter a doktortól. - Hagyja. Nem szebb, ha így megy ki a világból?... A harmadik vagy negyedik reggel megint bágyadtabb volt. - József nem jött még vissza a táborból? - fordult egyszer csak Eszterhez. - Szeretne beszélni vele, apuska? - felelt Eszter a kérdésre kérdéssel. Mintha most jutott volna eszébe, hogy apuska Józsefet kívánhatja, pedig egész héten át bántotta a dolog, s örült, hogy az apja figyelme elterelődött róla. - Az én brosúrámból már alig lesz valami - mondta. - Ahhoz frissebbnek kell lennem. De József talán hasznát látja a följegyzéseimnek. Tulajdonképp őneki szántam egy kis vademecumnak.

Másnap betoppant József. Késő este jött, s csak ruhaváltásra, szalámi csomagolásra. A tábor még egy hétig eltart, s József nagyon meg volt elégedve vele. Amíg a nagy korsó tejét itta, népi jogszokásokról, halászeszközökről, dinári és kelet-balti fajokról s más ilyesmikről beszélt az anyjának. A hangja csendes volt, közben a folyóiratai után érdeklődött, hogy megjöttek-e, s makacsul visszatért arra az állítására, hogy a tej egy picit lekozmálódott. De Eszter azért látta, hogy föl van lelkesedve, tettetett szenvtelensége nem fátyolozta be szeme csillogását. - Ez lesz nálunk - mondta ki - az első európai színvonalú faluleírás. S egy román professzort említett; idáig csak az csinált ilyeneket. Eszter ott ült mellette a verandaasztalnál; nézte a nyitott ajtóban kóválygó éjjelilepke-gomolyt, melyből új és új áldozatok csaptak neki a villanykörtének, s várta, hogy megkérdi-e József a nagyapját. - Nagyapa nagyon rosszul volt aztán, hogy elmentél - mondta, amikor József az utolsó kortyot is lenyelte. - Igen? - nézett rá József, s inkább az anyja hangjában lepte meg valami, mint maga a hír. - De már jobban van? - tette hozzá mindjárt. - Remélem, nem mégy úgy ki, hogy le ne fuss hozzá - mondta Eszter, ahelyett, hogy a kérdésre felelt volna. - Jaj, ez a lemenetel! Nagyapa azt képzeli, hogy én egy Széchenyiként jöttem meg Angliából. Hogy mondjam meg neki, hogy jóformán nem is láttam angolokat, csak dánokat, finneket, svédeket, zulukat. Erre a hétre majd viszek ki egypár könyvet s készülök Angliából. Eszter sértetten hallgatott. Még sosem érezte magát ilyen távol a fiától. "Nagyapa hamarosan meghal." A száján volt már, hogy kimondja, de nem bírta megsérteni az apját ezzel a pumpolással. Ha nem megy le: rossz fiú, gondolta ehelyett. - Természetesen lemegyek reggel - mondta József, mintha a gondolatára felelt volna. Ez anyai örökség; neki is volt egy külön érzéke, szerve a mások gondolatára. Eszter nem szólt, csak ment ki a korsóval s a kalácsos tányérral. Ha elmegy úgy, hogy nem fut le a nagyapjához, akkor nem volt igazunk: Méhes is tévedett, nem lett belőle jó ember. Reggel ott állt a fia mellett, ahogy kefélkedett. Ha emlékezteti, mégis lemegy. De most ő is az apja büszkeségével nézett; apuskát bántaná meg, ha figyelmeztetné. - Nem felejtettél el semmit? - kérdezte, amikor József a cserkészzsákját félvállra akasztotta. - Nem. Mit? - nézett körül József, megcsókolva az anyját. Eszter ottmaradt állva a verandán, s a fia szemét idézte, amivel az előbb körülnézett, azután őreá. Vajon csakugyan nem értette el, vagy tettette csak, hogy az anyja mire gondol.

Aznap Égető sokkal rosszabbul lett. A karosszékébe kitámolygott, de a könyv szétfolyt betűkkel csúszott az ölébe. Panaszkodott, hogy nem lát jól, s olyasformán nézett maga elé, mint aki ködfoltokon át ismerkedik s kábuldozik egy más formát fölvett világban. Eszter odaült mellé a varrásával az ablakba. Ahogy föl-fölnézett, látta, hogy a beteg szeme most rajta van; a száján egy piciny furcsálló mosoly; de azt nem tudta, neki szól-e. - Ahogy így elnézlek - szólalt meg egyszer csak érctelen, bizonytalan hangon: - anyuskádra emlékeztetsz. Eszter megállította gyöngéd mosollyal a tűjét. Hát mégiscsak őt vizsgálta. Sosem szokott az anyjáról beszélni előtte. Minek kellett felbuggyannia benne, hogy ez a homályos folt, az ablaknál varrogató asszony, vele teljék ki hirtelen. - Pedig azt mondják, hogy inkább apuskára hasonlítok - jegyezte meg szelíden. - Szegény nagymamuska is azt szokta mondani. - Igen... De azért van benned anyádból is... A makacsságod.

Olyan tétován mondta, elszakítva az előző mondattól, hogy Eszter azt hitte, az agya elsiklott már, s egy más gondolatsorból tévedt szájára ez a különös szó. De a beteg éberebb volt, mint gondolta. Ha olyasformán nézte is, mint nagytata szokta, mikor hályoga volt, a fölvillanó értelme belelátott a hallgatásába. - Mért, nem tudod tán, hogy makacs vagy? - mondta egy halovány, majdnem hogy huncutos mosollyal. - Szelídebb vagy, mint anyuskád volt; benned van az én szelídségem; de azért makacs is vagy... A halálát is az okozta - tette hozzá elgondolkozva -, a makacssága... Eszter meg se moccant, lélegzet nélkül várta, hogy az emlékezésben csendesen összeeső, félrecsúszott pillantású ember mond-e még valamit... - Ha akkor a Tátrában ottmarad - mondta maga elé. Majd kis idő múlva, még halkabban: - Minden másképp lehetett volna. S legyintett egyet az ujjával, bár az is lehet, hogy az már megint a rángása volt.

Eszter jól ismerte a tátrai út történetét. Nagymamuskának ez volt a fő vádja. Ha a veje akkor ottmarad vele, anyuska is fönnmarad s meggyógyul. De apuskának a nyomda fontosabb volt. S lám, most tudja meg, az elválásuk előtt, hogy az apjában is volt vád a tátrai úttal kapcsolatban. Ha anyuska akkor nem rohan haza, nem öli meg magát, csakhogy őrajta bosszút álljon, akkor nagytatáék nem segítenek kiforgatni a nyomdából. Nem veszti el a szószékét ebben a világban. Így dolgozzuk föl ugyanazt a tényt, aszerint, hogy indulatunknak, lelkiismeretünknek, könnyelműségünknek mire van szüksége. Az apja ritkán, nagyon ritkán hozta elő neki az édesanyját; általában nem volt az emlékek embere; de ha mégis fölvetődött, úgy beszélt róla, ahogy jó érzésű embernek kell a más szívében levő "oltárképről". Őneki magának azonban megvolt a vádpontja ellene. Lehetséges, hogy amikor a szoba homályából föl-le sétáló homlok kivillogott, nemcsak a politikát s József jövőjét forgatta, hanem egy halottal vitatkozott? Vagy mindezt csak egy bágyadt, hamus agy vetette fel, mint azt is, amit őróla mondott? Mit érthetett az ő makacsságán? Azt, hogy ragaszkodott a maga kis "kör"-éhez? Amit a melegével átjárt, nem engedte könnyelműn szétszakítani? Így lesz az, kívülről nézve, egy furcsálló szó, ami belülről olyan természetes, mint a nap sütése.

Reggelre Égető nem volt eszméletén. Eszter először azzal áltatta magát, hogy alva találta. Néhány percnyi lábujjonjárás, tányérrakosgatás, ablaknyitás után azonban gyanússá vált ez a mély, háborítatlan álom. A lélegzete súlyosabb és egyhangúbb volt, mintha a szervezet tompa mélyei húzták volna benne a levegőt, a serkenni kész tudat minden színezése nélkül. A lepedőtakaró alatt átfutó rángások sem az álombéli élet rezzenései voltak; durva vegyi reakciók a váll- és combizmokban. A rángások ellenére is volt valami merev, szoborszerű a hanyatt fekvő testben. Eszter egy percig némán nézte, aztán odament s megrázta. A kábult szem néhány rázás után egy pillanatra kinyílt. De ez a szem, melyen a szembogár feketéje s az írisz világos, logikus szürkesége egy piszkos homályba folyt, egészen halvány, fölködlő sugarával az értelemnek, a merev testnél is világosabban mutatta az álomnál mélyebb kábultságot. Eszternek József volt az első gondolata. Ez a pillantás és József összetartoztak. Mintha ő még tovább tudná szítni ezt a szikrányi értelmet. Mért is sértődött meg; milyen jóvátehetetlen bűn - az ő duzzogásából. Könnyezve szaladt föl. Lőrinc épp a biciklijét szerelgette a folyosón. - Lőrinckém - szepegte neki, az arcán lefolyó könnyek közt -, hozd be a bátyádat. Nagyapa halálán van. Aztán a telefonhoz rohant; Klein doktort csöngette föl. A doktor már elindult a reggeli körútjára. A felesége sorra hítta, szalajtotta a helyeket, ahol tudomása szerint meg kellett fordulnia. - Ez bizony a kóma - mondta, amikor végre előkerült, a beteg szemhéját szétnyitva. - Nem fog fölébredni többet? - kérdezte Eszter elkeseredetten. A kis ember a szokásosnál bánatosabban mosolygott, s elnézett Eszter mellett. Aztán megint a veséről meg a hamuról kezdett beszélni. Ilyeneket, hogy "most már az étrend sem képes a veseelégtelenséget kompenzálni".

Ettől a csendes szuggeráló hangtól-e, vagy mert rájött közben, hogy József ittléte vagy nem léte nem olyan végzetes dolog, mint első érzékenységében hitte: fölébekerült a riadalmának. A legszívesebben mindjárt magára maradt volna az apjával. Ha úgysem ébred föl; akkor minek ide orvos, mit hajtat Lőrinc a Tiszára. - Azon kell lennünk - kezdte el Klein újra a brácsázó suttogást -, hogy nagyobb görcs ne fejlődhessék ki. Esetleg egy Katzenstein-készüléket is beállítunk. A gyógyszerész úr tán tud szerezni egyet a kórházból. - Látva, hogy Eszter nem tudja, mi az: - Amennyiben végbélen át akarja táplálni. - Miért? Csak hogy tovább kínlódjék? - hallotta Eszter a felháborodás felcsattanását a tulajdon hangjában. Megint az apja szívével nézte ezt az ajánlatot. Itt úszik ki ebben a rászakadt ködben a világból, s ők ostoba csöveket dugnak a végbelébe. - Amíg az ember él - mondta Klein -, addig azt táplálni kell. Így is fel lehet fogni a dolgot. A folyadékveszteség pótlására ez a legegyszerűbb mód... A folyadékveszteség! Eszter egy percig tűnődve nézte a doktort. A beteg izzad; a fölázott bőre teli van a gyűrt ágynemű ákombákomával. S a tikkadó sejteket a szájon át nem lehet többé megitatni. De hisz apuska ezt nem érzi többé. Vagy van lenn a homályban is érzés, csak mi mondjuk, hogy nincs, mert fölébredünk a műtétből, s nem tudjuk, hogy vágtak? Vad rémület futott át rajta, hogy a tudat tán csal, elfödi előlünk a szenvedések mélyebb rétegeit, s ez a lepedőjébe burkolt test, melyről azt hisszük, nem szenved, minden ízében egy kettévágott féreg kínját hordja. - Doktor úr tudja, hogy mi szükséges - mondta csendesen. - De annak nincs értelme, hogy a kínlódását meghosszabbítjuk.

Félénken pillantva be az ablakon, az ajtóban megjelentek a családtagok. Eddig a gyermekeinek sem adta ki az apját, úgy őrizte a halálát, mint egy rábízott titkot. Lőrinc biciklijén most szétment visszahozhatatlanul a hír. Először kis Eszti érkezett meg. Ő Homokon a szőlőben volt a barátnőjénél; Lőrinc a Tiszára menet hozzá is bekiáltott. Sírva érkezett, hisz igazán szerette nagyapát. De ahogy az ágy mellé állt, süldő arcán a megilletődés mellett ott volt a tisztelet visszfénye is, mellyel házigazdái bocsátották útnak s a holnapi vagy azutáni nap, amikor gyászruhában fogja elszepegni azt, amit itt lát s ami még ezután jön, az osztálytársnőinek. Délfelé Józsi érkezett meg. Tőle a sógora érdeklődött; az egyik Pauli-fiú Körtvélyesről jövet szembehajtott Lőrinckével. - Mért nem telefonált? - próbálta elfödni kérdésében az alkalomhoz illő gyöngédség az úton forralt bosszankodást. - Másoktól kell megtudnom, mi történik itthon. - Mért izgassa magát? - felelte Eszter ugyanúgy. - Ha úgysem tud rajta segíteni! S alig bírta megállni, hogy odébb ne tolja a puffadt arcot, mely, mint ilyenkor szokta, tettette is a megilletődést, s ugyanakkor a helyzethez illő maszk alatt valóban meg is volt hökkenve. A József bűneérző ajtónyitását anélkül is fölismerte, hogy odapillantott volna. Harangszóra jött meg; Lőrinc, aki mögötte nyomult be, ijedt, barna arcával, harminc kilométer porát szedte föl oda-vissza. - Hogyhogy ilyen hirtelen? - állt oda József csendben az anyja mellé. - Hisz tegnap reggel még nem tetszett semmit sem mondani... Eszter egy kis megszeppenést érzett a hangjában. Tudta, hogy megbántotta az anyját, de nem látta még, miféle következménye lesz ennek a megbántásnak. Elveszthetetlennek hitt birtoka, az anyai szolgaság vált egy percre bizonytalanná. A haldoklóról oldalt csúszó pillantása nagyobb érdeklődéssel s főként több aggodalommal állt meg az anyja szokatlan arcélén, mint a burnuszos alakon, akinek órjásira nőtt ádámcsutkája mint egy második orr járt a meg-megrángó test és a hátraesett fej közt. - Tegnap már panaszkodott, hogy rosszul van, s mára nem volt már magánál - szólalt meg Eszter, meghatva kissé ettől a riadalomtól, fia lelkiismeretére bízva a szemrehányást.

Délután Antal jött át Wiesmayernéval. Pauli csak hóbortos öregembernek tartotta Égetőt, nagy "hát bizony"-okat sóhajtott, s orvosi tudását igyekezett mutatni s bővíteni az Eszternek adott kérdésekben és tanácsokban; Wiesmayernénak azonban a násza volt az ellenpólusa, ők egymás világát tökéletesen hamisnak tartották, s mindenről homlokegyenest fordítva gondolkoztak. Az ő viselkedése mégis sokkal elviselhetőbb volt Eszter számára, mint a sógoráé. A halál, nemhiába temette el két urát, Wiesmayernénak éppolyan természetes dolog volt, mint a kereskedés vagy a földművelés. Ahogy a kisházba bejött, nem kent az arcára semmiféle jámborságot vagy részvétet. Egyenes alakja, melyet a kor megtöppesztett, de el nem lomposított, éppen csak szokott fürgeségéből adott föl valamit, s ahogy Esztert megcsókolta, aztán egy pillanatra ellensége ágya mellé állt, épp ebben az önkéntelen lassúságban mégis volt egy kis tiszteletadás, az előkelő öregé, aki kamrájában napról napra készül a halálra, de épp ezért fölösleges, hogy a másokén sopánkodjék. Klein doktorral, aki a háziorvosa volt, telefonon már mindent megbeszélt, s fölajánlotta, hogy itt marad, s fölváltja Esztert a virrasztásban. Eszter persze sohasem szolgáltatta volna ki még ezt az öntudatlan testet sem az anyósának, azt azonban el kellett ismernie, hogy az egész családban ez az öregasszony az egyetlen, aki segíteni tud rajta. - Nagyon köszönöm anyukának - mondta a beteget nézve. - De ezt a pár napot már kihúzom vele. Szegénnyel úgy sincs sok tennivaló, hanem, ha anyuka segíteni akar, tessék fönnmaradni a gyerekekkel. Sokkal nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy anyuka utánanéz a háztartásnak.

Szinte megkönnyebbedett, amikor magára hagyták a betegével. Az ablak felső tábláján, mely a szag miatt éjjel is nyitva állt, még egy világos égboltra lehetett látni, a tűzfalak közé szorult udvarban azonban már kezdett összeszüremkedni az este. A fal mellé húzódott ágyban egy hosszú fehér folt, egy orrból és homlokból álló arcdarab s egy elszánt, időnként el-elakadó és megint előtörő lélegzet jelentette az apját. Kóma, jutott eszébe Klein doktor szava. Ezt hívják kómának. Az agy még megvan, a kis csomócskák közt ott van az összefüggés; az ezerszer járt ösvényeken csak ide-oda kéne futkosnia a tudatnak, hogy az első rotációsgép, a Javaslat tanyái vagy a kis Józsi gyümölcsfái villanjanak fel benne úgy, ahogy azok soha egy más tudatban többé fel nem villanhatnak. De ezek az utak most már örökké járatlanok; elöntötte őket, mint a Vezúv alatti városokat, a hamu. A lélegzet még húz, a nagy szív is biztosan ver, mint lelőtt gazdájú lovak, akik egy ideig még tovább vágtatnak. De az, ami Égető Lőrinc volt, tulajdonképpen már nincs. Tegnap ilyenkor még anyuskát kereste, az ő varrogató, foltszerű árnyéka okozott fejtörést neki, s ma már semmi és senki, azt a játékot, ami egy ember, beszüntették a vesék. Ha úgy van, ahogy a bécsi nagynéni mondta, akkor ő már rég ott rohan előre, egy másik megjavítandó világba azzal a bátorsággal, amivel az egész életét s az utolsó heteket is végigküzdötte. De ez csak képtelen remény. "Ha nincs, nem vesztettem semmit - mondta anyuka egyszer -; ha pedig van, megnyertem az üdvösségemet." De ez csak olyan számítás; anyuka képes józan számításból hinni s imádkozni. Az igaziak azonban, mint az ő apja, mennek a maguk útján, túlvilággal vagy anélkül is. Úgy volna, ahogy mondani szokták: a halál adja meg az élet értelmét? Sosem érezte még ilyen szépnek az apja pályáját. Mint azok a keskeny hajók, amiken azok az északi hajósok (a moziban látott ilyen filmet), a vikingek vágtak neki az Óceánnak. Az igaz, hogy amíg a szeme folyton előre volt, sok mindent nem látott meg. Őt sem, a lánya barátságát. De ez is hozzátartozott, hogy így száguldjon el, a maga csillagzatát figyelve, mellettük, mellette is.

József megszeppenése jutott az eszébe. Már nem ítélte meg őt olyan szigorúan. Ahogy visszaidézte, amint nyugtalan pillantásával melléáll, a homályban szinte rámosolyodott. "Tegnap reggel nem tetszett semmit sem mondani." Ez ő: József. Szinte a füle mellett hallotta a hangját. Ott volt benne a bűntudat, de az is, hogy a játékszabályok szerint neki azt nem szabad elismernie. Szegény apuska, csak a maga mulasztásait kapta vissza tőle. Tán azért is nem neheztelt meg érte; mintha észre sem vette volna. Hisz József is Égető; törékenyebb, játékosabb, de szakasztott apuska. Az az este, mikor az ő mátkasága gondjával bement hozzá, nem szakasztott ugyanaz, mint József kirohanása Körtvélyesre? Ott állt a megzavarodott szívével, mint apuska az angliai reményeivel, de az Égetőknek mindig fontosabb dolguk volt a férjhez készülőnél és a haldoklónál. Nem, apuska nem hányta föl soha, ha fájt is, József kimenését. Azt inkább, hogy Körtvélyesre ment ki. S a jóvátételnek sem az a módja, hogy Józsefet dorgálgassuk. Ez a lélegzet egyet követel Józseftől: hogy nemes dolgoknak szolgáljon. Hányszor mondta, hogy Józsefnek már könnyebb, mint neki. De nemcsak azért, amiért ő mondta. Az ország is megérett közben. Az ő apja maga volt; Józsefék azonban egész csapattal; hányan voltak kinn csak most is a Tiszánál. Az nem számít, hogy apuska nem helyeselte Szilágyi munkáját. Ez a nemzedékek félreértése; az emberi hiúság, amely az apostolok szívébe is megtalálja a besurranás rését. József azért mégis a nagyapja lelkét folytatja. Ha ők, az Égetők nem is tudják, neki tudnia kell. S a kegyelet az, hogy az apját a fiában szolgálja tovább.

Másnapra az a kis szabálytalanság a beteg lélegzésében ijesztővé nőtt. A mély lélegzetvételek közé hosszú szünetek iktatódtak. Eszter megállt a dolgában, s megfagyott testtel érzékelte a kihagyott légvételek által mért időt. Meghal, mindjárt meghal. Tunyogi nagymamuska is így hápintotta az utolsót. S amikorra már odaugrott volna, megint megindult a légzés, mind mélyebben, mint aki víz alatt úszott egy darabig, s légszomjában nem tud eltelni a beszívott levegővel. Aztán megint csendesedett a húzás, s Eszter a szobában csak egy szívdobogást hallott, a magáét, a lüktető nyakából. Eleinte iszonyúak voltak a bódult tüdőnek ezek a pihenői. Mintha százszor meghalt s mégis tovább élt volna az apja. Aztán ezt is megszokta. Egy ember vonszolja magát lihegve a hegynek: időnként megáll, s nem hallatszik a szuszogása. Klein doktor fojtott, intim hangján ezt is megmagyarázta. "A légzőközpont már bódult." "A szénsavkoncentrációnak el kell érnie egy bizonyos fokot." A nevét is mondta a légzésnek, ennél a betegségnél ez rendesen beáll. Eszter borzongva hallgatta a bőr alá bebújó s ott tovább zsongó, magyarázó hangot. Hát ez az orvostudomány! Vizeletet vesznek, belenéznek a mikroszkópba, s tudják, hogy egypár hét múlva így fog lélegezni. A halál csak a betegnek egyszeri, különös s a hozzátartozóknak; a doktorok, akik folyton haldoklók közt járnak, tudják, hogy a halál is kaptafákon készül; megvan a típusa, mint a gyászjelentésnek vagy a kőfejfának. A rossz veséjűek Japánban, Ausztráliában mind így kapkodnak a levegőért; a lányaikban is így fagy meg a vér: na most. S tán nemcsak a betegségünk, az életünk, a szenvedéseink is ilyesmik csak. Mi azt hisszük, csak a mieink. S ha azt is végigjárja egy ilyenforma beavatott - az öreg regényíró például -, a változó körülmények alatt csak néhány durva, nagy típust talál. Mi azt hisszük, senki más nem kóstolta, rejtegette így öregkori bevallhatatlan szerelmét; ha a fiunk megáll mellettünk, s összenézünk, csak mi érezzük a zenénél édesebb gyönyörűséget, s egyszer csak elolvassuk a könyvüket, s benne van mindaz, ami minekünk az életünk s nekik csak tünet. Ezek a tünetek: ez az igazi "hamu", amire a világ szétesik bennünk. Ez az az unalmas tudás, amit az Isten eltiltott. Nem akarta megosztani velünk. Mert mi más lehet, mint unalom, az emberi lelkeket, ezeket az egyhangú náthalázakat napról napra végigjárni. Szerencsére, ilyesmi nincs, ez csak egy álom. Föltételezni, hogy Isten van - úgy, ahogy anyuka hiszi -, s ezt nézi és engedi: istenkáromlás.

A beteg most már egészen csecsemő lett. Klein doktor naponta kétszer is eljött; beadta az injekciókat, elvette a vizeletet, a beöntésekre is sor került, a bódítót a nagy görcsök ellen csőrében adták be. A nagy testet húzni, forgatni kellett. A doktor maga segédkezett: látta, hogy Eszter nem szívesen hív segítséget. A titokzatos, időnként sérelmekkel átvonagló tartózkodását nem adta föl; Eszter mégis úgy érezte, hogy több az, mint orvosi tapintat, amivel a bódult test iránt viseltetik. Ő most nemcsak mint orvos osztályozza betegeit, hanem mint az üldözésekre készülő ember is. Amit Égetőtől németekről, emberi jogokról hallott, jóakarat és lovagiasság fátylát vonta erre a tudatát vesztett testre is. Eszterben kezdetben egy-egy vérhullám szökött föl, amikor az apját, mint egy gyereket ki kellett bontani. Maga elől is takarta őt, ahogy ő takarná magát, ha a régi eszméletével feküdne előtte. De a test mindjobban megkövetelte az ápolást. Az izzadás pálló sóréteggel vonta be az egész bőrfelületet; a lepedő elmocskosodott, a háton felfekvések kezdődtek. Emelni, fordítani kellett őt akkor is, amikor a doktor nem volt ott. S ő a leggyöngédebb mozdulatokat találta ki, hogy a meg-megránduló testet tisztán tarthassa. Ahogy a karjában fogta, kis Eszti Pieta-képei jutottak eszébe. Nemhiába festették olyan szívesen a régi nagy festők. Ez a legszomorúbb s mégis a legszebb asszonyi érzés: az elpusztult nagyságot úgy, mint fiacskánkat egykor, a közönyös emberiség helyett, az ölünkben tartani.

Az utolsó este már nem mert elaludni. Azok a növő szünetek s a nehezen fölszakadó légzés mindjobban aggasztotta. De törődöttségében égett a szemhéja, s ha leült, az álom a szeme előtt forgó körökben kezdte környékezni. Hogy ébren maradhasson, a polchoz ment s könyvet nézett. De szépirodalmi könyv, néhány angol regényen kívül, nem volt ott. Ahogy keresgélt, két vastag könyv közt egy vékony füzetre bukkant. Az apja Javaslatai voltak; amit azon az éjszaka fölolvasott. Azóta nem volt soha a kezében. Amikor megjelent, látta az el nem kelt füzeteket; de hát gondolt is akkor rájuk, kelletlen mátkaságával volt elfoglalva. Amióta Csomorkányra visszakerült, egyszer-kétszer eszébe jutott, de nem akaródzott az apjától elkérni. Hisz az évek során benne is csak a villannyal hajtott bölcső meg az ötven gyártelep maradt meg belőle. Most ezzel ült le az íróasztallámpa elé. Az évek tették-e, hogy Józsefékkel ő is belenőtt ezekbe a gondolatokba, vagy egyszerűen a beteg iránti gyöngédség: most a kis füzetet olyan nemesnek, okosnak találta; - még a hibái is megbocsáthatóak. Olyasmi, mint amit Méhes olvasott föl az ő kertész-kolostoráról. Csak apuska a paradicsomot is itt akarta, a szülővárosában. S mennyi tudás, szeretet az álmokban is. A füzet vége felé megtalálta azt is, amit József annyit emlegetett. Amikor Méhes itt volt, a reggelinél is elmondta. Csomorkányi különcökről és eredeti emberekről volt szó. Akkor fájt is, hogy a nagyapját is előhozta; az ő bogarával kedveskedik a vendégének. "Az én nagyapám meg főurakat akart Csomorkányra telepíteni." Ő nem emlékezett erre a részre; tán nem olvasta föl neki. Most itt volt, megtalálta. Meg volt bökkenve, hogy ennyi az egész. Ennyi miatt lesz egy emberből anekdota. Most már, hogy olvasta, emlékezett is rá. Itt kell tartani, ide kell vonzani a tehetséges, jómódú, az előkelő embereket. A tudósok, művészek voltak az első helyen, aztán jöttek a vállalkozók, akik nem költöznek föl, mint eddig Pestre a pénzükkel, hanem itt alapítanak vállalatot. A végén jöttek a főurak; azoknak meg befolyásuk van. Ahol ott vannak, előbb kijáródik valami. Hát igen, furcsa. Az után, amit Szilágyiék mondtak a földkérdésről. De milyen könnyű volna kimenteni. Amikor a Károlyi-birtokot eladták, ő volt rajta, hogy ne a bank, hanem a kisemberek kezére kerüljön. Nem a főurakhoz szított ő; őket akarta, ha már megvannak, a város javára kihasználni. Tán az angol lordok jártak a fejében akkor is. József azonban már úgy tudta, hogy földet akart ajándékoztatni nekik a várossal. Így ért hozzá az anekdota. Rég eltemették, s ez az anekdota még meglesz. Ez az utolsó buborék, amely egy ilyen életből fölér a magasba.

Másnap reggel egy kis langyos vízért ment föl a mosdatáshoz a konyhába. Amikor visszatért, a mély lélegzet nem volt a szobában. Először azt hitte, egy hosszabb szünet. De nem. Ez a szünet nem ért többet véget...

Eszter aggódva figyelte a két fiát. Olyan érzése volt, mintha meg készült volna szakadni valami - nem is tudta: benne-e vagy a világban. Olykor benn a testében, a méhiben volt ez az érzés (mintha az egymással szembekerült fiúk ott, egykori fészkükben is marakodtak volna). Minthogy épp ebben az időben maradt el a baja, sokszor nem is tudta, a maga változása-e az vagy a testébe szálló idegesség, ami ezeket a görcsöket okozza. Máskor a tavaszi égben, a szomszéd tűzfal repedéseiben, a déli harangszó lármás, vontatott kongásában érezte a készülő szakadást, mintha a verandai szék egy szappanbuborék közepén volna, s az egész kis szivárványló világ, mely néha, mint a buborék, emelkedni, keringeni kezd vele, bármelyik pillanatban elpattanhatna. Minthogy állapota szédülésekkel járt, sokszor erről az érzésről sem tudta, hogy előérzet-e vagy vértódulás.

A háború első éveiben nem voltak ilyen szorongásai. Az újságokban olvasta, de az ösztönével nem érezte, hogy háború van. Emlékezett még az első világháborúra: az sokkal nyomasztóbb volt. Ahogy visszagondolt rá, mintha mindig csúnya őszi idő lett volna, az ónos esőben bakancsok cuppogását hallotta az ember. Pedig őneki akkor sem volt nagyobb baja. Tunyogi nagytata kifakadásait kellett hallgatnia a rekvirálásokról; a nagy, embernyűvő üzem azonban ott morgott folyton a levegőben. Ez a háború másképp indult. Nem volt olyan taposómalomszerű; hiányzott belőle a pokol egyhangúsága. Egy-két hétre meglódult; a lapok nagy győzelmekről írtak; aztán folyt minden tovább, az évszakok nem vesztették el színüket a háborútól. Józsi kiszámította, hogy a villámháborúkkal mennyi vér spórolódik meg. "Sokan azt hitték - mondta -, hogy a haditechnika fejlődése véresebbé teszi a háborúkat. Épp ellenkezőleg: a technikai fölény gyorsabban hozza meg a döntést. Aki úr lesz a másik fél légiterén, annak már csak be kell vonulnia. A lengyel hadjárat alig százezer emberbe került. Egy Isonzó-csatában több ember pusztult el, mint Franciaország vagy a Balkán meghódítása alatt."

Eszter gyanakodott az ura számadataira s arra a hallgatásra, amibe egy-egy villámháború után Európa egy része merült. Az azonban biztos, hogy testi rosszullétet nem érzett miattuk; az árvíz, mely Égető nagypapa szőlejét megnyomta, nagyobb csapás volt őfeléjük a háborúnál. Még József egyetemi szereplése aggasztotta a leginkább. József mégiscsak patikus lett, ahogy az apja követelte. Szegeden járta az egyetemet, de ott is ankétokkal, műsorösszeállítással, néprajzi és zenei szemináriumokkal, folyóiratszerkesztéssel, könyvnaprendezéssel, sorskérdés-kiállítással s más effélékkel töltötte el az idejét. A diákszövetségben mindjárt a háború kezdetén két "frakció" támadt. A nagyobbik rész megmámorosodott a német győzelmektől, s nézte, honnét támad a vezér, aki a magyarokból is kihoz valami ilyet; a másik rész - az írók olvasói - viszont a volksbundisták terveivel ijesztgették egymást. Magyarországba, ha egy nagy kertet csinálnak belőle, még ötmillió embert be lehet préselni. Némelyikük látta is Nürnbergben vagy Münchenben azt a kartotékot, amelyben megvolt, hol mit kell megszállniuk, s ki az az egy-kétezer ember, akit a terv végrehajtása előtt a nemzetből ki kell emelni. Szegeden ez a szárny rendkívül erős volt, s Eszter, ha büszke volt is a fiára, aki már mint gólya a vezérkarba került (titkos mozgatójával, a világhírű professzorral is összeismerkedett), féltette is, hogy inkább játszott, mint valódi hevességével a kémelhárítót vagy a rendőrséget egyszer csak magára szabadítja. Amikor a németek Jugoszlávia ellen fölvonultak, különösen nehéz napjai voltak. Józsefék az előző héten hívták le Szegedre a németellenes írókat. Az összefogdosás azonban elmaradt. A németek, úgy látszik, nem akartak a "szövetséges" fészekaljába benyúlni; a mi kormányunk meg maga sem bánta, ha az ifjúságban a németek s bámulóik ellen egy kis ellenanyag képződik. A németek nyerték a csatákat, az ifjak pedig (ha nem is úgy, mint Méhes tervezte) csinálták a táboraikat, ankétjaikat és népfőiskoláikat. Hódítás és ellenállás, a nagy viharnak ezen a szélcsendes partján, megvoltak egymás mellett. Az sem változtatott sokat a dolgon, hogy a harmadik nyáron egy-kétszázezer ember, mint valami hadgyakorlatra, elindult Oroszországba. Mindenki tudta, hogy úgy mennek oda, mint az osztrákok hajdan Napóleonnal. Csomorkányról kevesen voltak oda: inkább dunántúli hadtesteket vittek. Sorozás, bevonulás volt, de nem sok. Akik itthon maradtak, jól adták el a termést; a szövőgyár munkásai rádiót vettek, s József minden héten nyolc-tíz új könyvvel jött haza.

Először akkor állt belé az a rettenetes érzés, amikor kiderült, hogy Lőrinc jelentkezett az SS-be. Szűcs Bandi tudta ki a dolgot. Bandi jogász volt, de itthon famuluskodott az apja irodájában. József barátai közt ő volt az igazi bennszülött, cigányos mosolya hol a gimnazista lányok csoportjában tűnt föl, hol a csomorkányi különcök kapualjában. Ha József otthon volt, ő másnap megjelent, s halk, meleg, nazalizáló hangján, mely inkább a meghittségre való törekvésből, mint orrhibából eredt, órákon át cserélte vele a pesti s az itthoni híreket. Az évek során annyira odaszokott a házhoz, hogy akkor is meg-megjelent, ha József, ami megtörtént, hetekig odavolt. Ilyenkor Lőrinc technikai folyóiratát nézegette, vagy kis Esztivel próbált a régi, gyerekkori alapon enyelegni. Eszter gondolt is rá, hogy jó vő lenne belőle. Kis Eszti nem is túlságosan szép lány; eleven s ügyes, de a termete kicsiny, az arcbőre göcsörtös, zömök, erős lába inkább megbízható, mint szép. Bandi viszont olyan jó természetű fiú! Ezen a délutánon azonban - épp Eszter nyitott ki neki - nem a fényes, összemelegedő mosolyával bújt be; piros arca csaknem sápadt volt az ünnepélyességtől, s hangja sem a nyájasságtól, hanem küldetése fontosságától kapta az orros hehezetet. - Lőrinc, nem tetszik tudni, itthon van? - kérdezte mindjárt a kapuban. - Nem; azt hiszem, elment, Bandikám. Mostanában folyton légótanfolyamon van - mondta Eszter, nem is gyanítva, mit készít neki Bandi lompos mozgásában a rejtélyes lóbálkozás. - Mert négyszemközt szeretnék mondani Esztike néninek valamit.

Akkor tudta meg, a Józsi duplaajtajú szobájában. - Én soká tépelődtem, hogy megmondjam-e - fejezte be Bandi még több hehezettel. - Lőrinc a barátom, s az ember a barátja titkait úgy tekinti, mintha az övéi volnának. De aztán mégis úgy döntöttem, hogy közlöm a dolgot Esztike nénivel. - S ez egész biztos? - nézte őt Eszter, míg az a szörnyű érzés, mint egy ködben támadó rohamcsapat, minden reszketni és szorulni tudó részét megszállotta. - Sajnos, ez egész biztos. Van egy volksbundista ügyfelünk, attól tudom. Ha parancsolni tetszik, pontosabb adatokkal is szolgálhatok. Ó, az iszonyú volt, amikor az a hír az ő vérével egész összekeveredett. Nem is tudta hirtelen, mihez fogjon. Szegháton történt: bemegy a szobájukba, az emeleten, az ablak nyitva, s kis Lőrinc ott áll a párkányon. Sem rászólni nem mert, sem lépni, sem lélegzeni. Így volt most is. Lőrincet vegye elő? Ha képes volt jelentkezni, képes lesz megszökni is. Az urának szóljon? Józsi föl lesz háborodva, s nem fog semmit elintézni. "A maga nevelése", "az Égető-hóbortosság" - hallotta előre. Ez különben annyi, mintha Lőrincnek szólt volna. Közben minden perc veszteség, háthogyha holnap behívják már. Kétségbeesésében csak Bandinak könyörgött, hogy el ne menjen. Mintha ő is csak addig lett volna veszélytelen, amíg itt van a szeme előtt a titkával. Azt hitté, nem lehet kibírni ezt a rémületet. Pedig ez csak olyan volt, mint fogfájásnál az első vad lüktetés. A leghevesebb, de újság még; a szervezet győzi, picit még csodálja is és kíváncsi rája. Hanem a harmadik, a negyedik nap s az azután jövő napok és hónapok végit nem látó törődése! Hármasban ettek kis Esztivel a nádasztalon, a konyha előtti folyosón. Érezte, hogy halálosan sápadt; nagyon szépen kell ennie, megnyomnia a kést, villát, hogy el ne kezdjen a kezében táncolni. S közben nem mert fölnézni, nehogy Lőrinc ott lássa a szemében a titkát. Kis Eszti kétszer is ránézett, másodszor a derekát is átfogta. - Mi bajod, anyukám? A vasalásra hivatkozott, rossz a villanyvas, faszénnel kellett vasalnia. S közben érezte, hogy Lőrinc rá-rápislant, s nagy, játékos szeme szűkölve kutatja a sápadtságát. Egy kérdésen törte a fejét, aminek a szemjátéka alatt ő is ráleshetne. - Légoltalmi tanfolyamon voltál? - emelte rá végre a szemét. Tudta Banditól, hogy a volksbundistákhoz jár. El sem képzelhette, kik Csomorkányon a volksbundisták. Egy vízszerelőt hallott meg egy állomásfelvigyázót. Lőrinc úgy nézte őt, mint akit elárultak. Inkább makacsságból mondta csak: - Ott voltam. - S várta, hogy az anyja sápadtsága kipattanjon. De Eszter hallgatott. - Újvároson? - kérdezte könnyedebben. Mert Lőrinc azt mondta: a leventeoktató az újvárosiaknak tart tanfolyamot. - Ott. - Lőrincet egy kicsit fölbátorította ez a természetesség. - A harci gázokat mutattam be nekik. - S hogy Eszter csak nézte őt. - Elpukkantottam nekik egy könnyampullát. Hápogtak az ipsék - próbált nevetni. S Eszter vértelen szája is elmosolyodott.

Két napba került, míg Bandi az adatokat megszerezte. Ezalatt ott kellett ülnie tehetetlen rettegésben a családjában. Ha már futhatna, s csinálhatna legalább valamit! De csak járt körben a gondolatban, hogy Lőrincet elviszik. Benyúl érte egy kéz családba, kollégiumba; kiemeli a tízmillió magyar közül, s elviszi egy idegen hóhércsapatba, amely, azt hallani, maguk ásta gödrökbe géppuskázza bele egész falvak, városnegyedek lakosságát. S mindez azért, mert ő nem vigyázott jobban. Pestre menet is folyton ez lüktetett a fejében. Nem vigyázott eléggé Lőrincre. Nem volt probléma a számára, boldog volt, hogy nem kell törnie rajta a fejét. József minden dolgában volt valami vonzó rejtélyesség; Lőrincben mindent ismert: az erős Tunyogi-csontokat, a zsebbélést elnyűvő repülőújságokat és az Égetőktől örökölt kalandvágyát, mely frissebbé és élesebbé tette az apjánál, de néhány, hetekre nyúló kerékpártúránál nagyobb ijedelmet idáig nem okozott. Azzal áltatta magát, hogy a sok veszélyes tulajdonság Lőrincben egy egészséges, középszerű természetben egyezett ki. Rossz tanuló volt, még rosszabb, mint az apja, egyszer meg is bukott; azt hitte, ennél nagyobb gondja nem lesz vele. Időnként szepegő anyává kell öltöznie, felbőszült tanárok előtt megjelenni. S most utazhat föl Pestre, a kibuggyanni kész, szeméig teli sírással, könyörgéssel; amíg csak embereket nem talál, akik elég hatalmasok, hogy a magyar fiút a két villámforma betű közül kiszabadítsák. Hogy mért is nem nézte meg jobban azokat a folyóiratokat! De ő azt hitte, Lőrincet is csak a technika, a sebesség meg a befogadóképesség - az elhárítókészülékek s a nagy csapatszállítók izgatják, akár az apját. Hisz nem is volt Lőrinc olyan nagy németbarát. Ha Józseffel összetűztek, József volt mindig az élesebb. Ő beszélt az én "nyilas öcsém"-ről; ő emlegette a "családunkban levő Matuskákat". Lőrinc csak a szép fehér fogát mutatta ilyenkor. S azt mondta: nem is ilyen kripliknek való az, repülőgépbe ülni.

Pesten Víg Jánost vette maga mellé. János már évek óta Pesten élt, Eszter nem is tudta biztosan: miből. Lúdváron megmaradt a birtok egy része, a második feleségének is volt valamije; időnként lejárt vidékre, s ilyenkor Eszterek folyosója teli lett mézzel, zsírosbödönnel, tojásosládával. A felesége erős kormány alatt tartotta, s tán ez is hozzájárult, hogy figyelme a politikáról a közgazdaság felé fordult. Folytonos javaslatokkal járt a hivatalokba, s volt egypár tulajdonsága, amely ott előnyt jelentett. Öregkorára igen jó megjelenésre tett szert, az ember előkelő birtokosnak vagy volt képviselőnek tarthatta volna: azonkívül nagyon pontosan és körülményesen beszélt; szakkifejezéseket is szívesen s helyesen használt, s ami fő, nem hagyta lerázni magát. Ő tudta ki, hogy Lőrinc ügye, ha ugyan tartozik valahová, a belügyminisztérium melyik osztályára tartozhatik. Ott sem nyugodott, amíg föl nem jutottak magáig a miniszterig. "Szülői engedély nélkül." "Tizenkilenc, de most jár a nyolcadikba." "Volksbundista csoport." "Mi nem is gyanítottuk." "A Signalt olvasta." Eszter szája szinte magától adta már a felvilágosításokat. A fejében közben egészen másféle mondatok jártak. "Csak most visszakapjam." "Mindig csak József volt a fontos." "Mert olyan gyenge volt. S a természete is..." "Lőrinc az biztos volt. Az ő mosolygó szeme." "Az a fiú, aki egy kicsalt pengőért összecsókol."

Eszternek szerencséje volt; a minisztert érdekelte az eset. Úgy látszott, ő sem szerette nagyon a németeket. De amit elért, csak egy akta volt, egy gyorsírásos jegyzet a kegyelmes úr titkárának a tömbjén. Azon a néhány gyorsírásos jelen függött az ő reménysége. Amikor a nagyállomás ködös estjébe, az elvágtató fiákerek közt kiszállt s hazaindult, arra gondolt, ami otthon vár rá. De otthon, csodálatos mód, minden kipattant már: az is, hogy ő miért van Budapesten. Az ura, noha nem volt inspekció, ottbenn aludt a patikában; ez mindig annak volt a jele, hogy torkig van a családjával. Lőrinc benn ült a könyvei közt a fiúk szobájában, s árnyéka az ő motozása alatt is ottmaradt az üvegajtó mögött. Az, hogy a családi csöngetésre - három hosszú - s az anyja lerakodására nem kukkantott ki, azt bizonyította, hogy a vihar öregje lezajlott már, s bűntudat és dac legmélyebb szakadékában várja a jövőt. Kis Eszti arcán is ott volt az események nyoma: a családi gond iparkodó átérzése, de egy kis frisseség is a dolgok zajlása miatt. Tüstént a fürdőszobába húzta az anyját, s ott számolt be a lefolyt viharokról. Az első nap apuka szidta Lőrincet, hogy ide vezet anyuska nevelése; a második nap József jött haza s hazaárulózta le az öccsét, este apuka és József kaptak össze, apuka azóta nem is jött haza; harmadnap Wiesmayer nagymama jött át: ő lelkére beszélés ürügyén Lőrincet akarta megvigasztalni (nagymamának ő volt a kedvenc unokája); közben szörnyű dolgokat mondtak egymásnak Józseffel. Nagymama szívtelennek nevezte Józsefet, az pedig klerikálisnak nagymamát. A párbajt József bírta rosszabbul; nagymama egész szépen ment el, József azonban még aznap este berohant Szegedre, s azt mondta, ebbe a volksbundista bűnbarlangba nem teszi be többet a lábát. Eszti után a lányt kellett Máténénak meghallgatnia. Ha a tekintetes asszony még egyszer elmegy, ő egy órára sem marad itthon, őt azóta mindenki csak szekírozza. Az asszonya, hogy legalább őt megnyugtassa, neki adta a kis Esztinek hozott harisnyát.

Amikor végre bejutott Lőrinchez; az még mindig ott tartotta fejét a két eltökélt könyöke közt. - Anyuka? Nem is hallottam, hogy meg tetszett jönni - kelt föl az anyja beléptére, s úgy állt meg az asztalra kitett angol könyve mellett, mint aki a döntést várja, van-e itt csóknak vagy kézcsóknak helye. Eszter a sírás széléről nézte a lógó karú fiút. A hatalmas csontok s a szende bűntudat az úton forgatott vad képektől és önvádló gondolatoktól még megindítóbbak voltak. Mint Szegháton, kisfiú korában, amikor sarokba indították. - Lőrinckém, én nem teszek neked szemrehányást - ült le az álló fiúval szemben egy szék sarkára. S szemrehányás helyett csakugyan csak a könnyei gördültek ki, s reszkető hangja zokogott tovább a fiú bűnösen lehajtott fejében. Lőrinc pontosan ismerte az érzéseket, amelyek miatt az SS-be jelentkezett - egy tankból olajosan kinyúló fej, gyors vezényszavak a légelhárító ágyú mellett -, de az anyja könnyei előtt értelmetlen lett volna erre hivatkozni. - Gondold el, hogy megjön a behívód. S meg kell mondanod... Vagy úgy akartál megszökni tőlem? - nézte őt Eszter tovább. - Más fiúnak is megjön - morogta Lőrinc, anélkül hogy fölnézett volna. - De nem oda, Lőrinc. Nem oda - ismételte meg borzalommal.

Lőrinc nem felelt. De Eszter egy makacs borulást látott a homlokán. "Azért nem úgy van ám minden, ahogy József mondja. Anyuka mindig csak József után indul el." - Nem mondom, ha más körülmények közt... Mint negyvennyolcban. De csak a kalandért, robbantani. Az első héten megutáltad volna... Eszternek megint csak a Lőrinc leütött homlokáról kellett leolvasnia, hogy mi jár mögötte. "Anyukának csak a József dolgai fontosak - olvasta a maga gondolatát. - A népi írók, az egyetemi oktatás ankétja. A honvédelem, a haditechnika, hogy egy férfi kockára tette az életét, az anyukának csak Matuska." Attól, hogy Lőrincnek ilyesmi járhat a fejében, a szemrehányó hangba még több könyörgés keveredett. - Én nem csodálkozom már semmin, amit a férfiak csinálnak - mondta, szinte mentegetőzve már. - Ha egy kis nyugalmunk volt, mindig csináltak valamit. De te, azt hittem, megbízhatóbb vagy... A Lőrincre eső pillantása azonban ugyanakkor a vádat olvasta: "Szépen mondja, anyuka, hogy nem törődött velem." - Ha csak egy percig érezted volna, Lőrinckém, amit én, amíg az ügyedben jártam - tört ki, mintha reszkető szájaszélével e vád igazságtalanságáról kéne meggyőznie a fiát. - Mintha ki akartak volna szakítani belőlem valamit. Ígérd meg, Lőrinckém, hogy ha ezt el tudjuk intézni... Nem fejezte be a mondatot, csak nézte a hallgató arcon az ítéletet. Lőrinc hallgatása most egy piciny zavartól lett tétovább, színesebb. Egész biztos, hogy szökésen töri a fejét. Itt ül a könyvre ütött fejjel, s azt olvassa, hogy ugorhatna meg. Dacból is. Józsefért. - Én megértem, hogy egy ilyen gyereket, mint te, elszédítenek azok az újságok. Hiszen a moziban, leventén, mindenütt csak ezt halljátok. Magamat is vádolom, hogy nem néztem utánad. De hát gondoltam én, hogy olyan társaságba kerülsz? A vonaton egész úton az kalapált a fejemben, hogy én vagyok a hibás. Miattam halsz meg. Mert a bátyáddal többet törődtem, mint veled. - Anyukám - ugrott Lőrinc az elpityeredő anyja mellé. - Hogy mondhat ilyet?... Az igaz, hogy amióta a dolog kipattant, s József nekiment, folyton a szökésre gondolt. A többit azonban csak az anyai lelkiismeret látta bele. Hogy anyuka őt elhanyagolja? S magát vádolja mindenért? - Hogy tetszik ilyet gondolni? - ölelte át, s csókolta összevissza az anyját, a vállán, a hátán, mindenütt, ahová épp odanyomta a fejét. - Nem szöksz meg? - szepegte Eszter ellágyulásuk közepén. - Nem, soha, anyukám. Csak ezt az egyet tessék megbocsátani.

A könnyeknek ez az egybefolyatása azonban csak átmeneti megkönnyebbedést hozott. Lőrinc szobafogsága (a sok "hová mégy", "mikor jössz meg" miatt inkább otthon maradt) jó volt arra, hogy a tanár barátok az érettségin áthúzzák valahogy, meggyőzve azonban alig volt. József pedig, ha otthon volt, mindent elkövetett, hogy az a kis dac, szégyen, kiközösítettség, ami az SS-kaland után maradt benne, föl ne oldódhasson. A németek akkor kezdtek Ukrajnában s Észak-Afrikában visszafelé csúszni, s József órákat elült az anyja helyén, a hálószobai rádiólámpa világában, London híreivel adva szerenádot a szomszéd szobában a volt SS-jelöltnek. Tulajdonképp most is szívesebben fogta volna ki a kereplő állomások közül, zenei emlékezetét vizsgáztatva, egy pihenő leadó Üstdob-szimfóniáját vagy Pasztorálját, de az, hogy az öccse ott volt a szomszédban, az üvegajtó mögött - melyet cikk-kivágásait ki-be hordva, nyitva is hagyott -, csípős kéjt vitt a hírhallgatásba. Időnként, ha az anyja vagy a kis Eszti benn voltak, de néha az üres szobának is, kommentárokat fűzött a hallottakhoz. "Úgy látszik, az elfajult demokraták is föl mernek ülni azért a repülőgépre - mondta a nagy kölni támadás után. - Pedig vannak emberek, akik azt hiszik, hogy mert az értelmes lények klasszikusokat olvasnak vagy hangversenyre járnak, egy golyószóró vagy más buta tárgy megértése az ő tökfejük számára van fönntartva." - "Sztálingrád hősi védelme - vette föl az újságot máskor. - Nagyon jó, csak védjék ők minél hősibben Sztálingrádot. Itt is van egy-két hős, akit sürgősen beszállíttatnék oda az utolsó repülőjárattal." Vagy: "Na, ezek megvédtek az oroszoktól meg a zsidóktól Európát." "Csak tetoválják be karjukba a vezérük nevét. Legalább könnyebb lesz a volksbundista csirkefogókra a hajtóvadászat."

Kétségkívül, volt ebben a dühben is egy kis játék. József őszintén csak akkor tudott dühösködni, ha a könyveit beszamárfülezték, vagy a kartotékjából egy kivágást kihullattak. Lőrinc azonban már nem fogadta olyan jókedvvel a vágásait, mint a háború elején, amikor még büszke is volt a bátyja különcségére, aki külön kis háborút folytat az ellenállhatatlan német stukák ellen. Most azt érezte, hogy ő a család szerint bűnt követett el, s József állandósítani akarja a bűnösségét. Tekintélyét arra használja föl, hogy ő a világ végéig csak SS-legény, magyar volksbundista, csirkefogó, zöldinges legyen. S a világesemények is mintha Józsefnek kedveznének. Ettől egy görcsnyi dacosság támadt a lelkében, amely olyan volt eddig, mint a hibátlan zománcú foga. Szeretett volna ő is visszavágni. De hol tudta ő úgy odacserdíteni az eszét, mint József; az öklével meg csak nem megy neki egy ilyen vézna alaknak. Így hát csak a londoni hírmondóra mordult rá a szobán átmenőben: "Már megint ez a jampec nyafog itt. Kinek olyan kedvesek a Dob utcai hazugságai?" Vagy az orosz győzelmekre: "Szerencséjük némely uraknak, hogy a német hadsereg ott van köztük és a barátaik közt." József azonban erre is rögtön megmondta: melyik újságban csípte föl, s általában az egész műveltségét honnét szopta.

Eszter megpróbálta Józsefet lecsendesíteni. - Hagyd, csak elvadítod - állt mellé, amikor Lőrinc suta visszavágása után özönével zúdította rá s elvtestvéreire a hazaárulót, csirkefogót. - De igenis, mondom - tüzeskedett József. - Bele kell kalapálni a fejébe. Az ilyen embert, mint az öcsém, nem lehet érvekkel meggyőzni. Ezt dresszúrázni kell. Addig kell szégyeníteni, amíg elhiszi, hogy szégyenletes, amit csinál. Különben még nagyobb marhaságot fog elkövetni. Eszter úgy érezte: ez nem lehet komoly. A "párt", a "világnézet" az csak valami rögtönzött álarc; s a két fiú azt élvezi, hogy ők már felnőttek, s ilyesmik mögül huhognak egymásra; a szemük azonban még mindig a régi gyerekkori szemük, amivel Szegháton a homokban vihogtak egymásra. Máskor azonban úgy rémlett, hogy már ott, a kis uszoda körül, ott sem volt ártatlan a dolog, s ami most szülőfájásként állt be a hasába, csak az ottani hibák következménye. József már akkor is boldog volt, ha az öccsét elmarasztalhatta. Tán mert ő gyenge volt, s ingerelte maga mellett ez a bumfordi, kicsattanó növekedés. Amikor József hatéves volt, s Lőrinc nem egészen négy: már nehezebb volt nála. Be kellett bizonyítania, hogy ez a sok hús, amely különben engedelmes volt vele szemben, valami hitvány, alsóbbrendű dolog. Ezért talált később is élvezetet az öccse hibáinak a regulázásában. A világnézet ürügyén most is ez folyik tovább. Józsefnek persze igaza van, hisz ő többet jár, az esze is élesebb; de attól még lehet méltatlan és kegyetlen, ahogy az igazságával az öccsére ráfekszik s lenyomja. Azelőtt a József zsarnokságáért azzal vigasztalta magát, hogy Lőrincke nem veszi szívére. Evett, kacagott, túrta a homokot mindkettő. De nem romolhat-e meg egy gyermek jelleme az egészség, sőt, a jószívűsége színe alatt is? Mint egy növény, amely nem szökhet egyenest fölfelé, csak ki, oldalt, ahonnét napot kap. A családban minden levegő Józsefé volt. Ő volt a jó tanuló, a remény, nagyapa büszkesége. Lőrinc nem lázadt ellene, sőt, csodálta őt, csak a képzeletével nőtt ki, elébb a stukák, aztán a Volksbund felé. Így kellett ennek történnie? Két ember, ha összezárják, föltétlenül eltorzítja egymást? Vagy neki kellett volna időben beavatkoznia? Minthogy Józsefet a kérlelésével nem sikerült mérsékletre bírni, Lőrincet próbálta titokban elvonni. Ha tán udvarolna valakinek. Török Zsuzsa, a kis Eszti barátnője, mindig másképp dobta hátra a nagy csikófrizuráját, ha Lőrinc is ott volt. Eszter biztatta őket, hogy hívják a Tiszára magukkal. Lőrinc egyszer-kétszer el is ment. De megmaradt a pajtásuknak. Lőrinc természetes volt a lányokkal, nem úgy, mint József, aki rögtön gúnyos fölénybe húzódott előlük. De Eszter nem tudta, nem is kereste nagyon, hogy mi ez a természetesség. A sportoló fiú ártatlansága? Vagy nődolgokban is van Lőrincnek valami Volksbundja?

Azt mondják, ilyenkor kell a fiúnak az apa. Józsit azonban minden házi baj csak távolabb tolta a családjától. - Kész bolondokháza - panaszkodott Pauliéknál az otthonára. - Én már nem is szeretek hazamenni. Gyönyörködjék csak Eszter a nevelésében. Elérte, hogy egyik fia sem beszámítható. Noha a német hadigépezetet ő is magasztalta, a Lőrinc jelentkezése a végletekig fölháborította. Amiben őrá hasonlított, általában több ingerültséget, mint elnézést tartott ébren benne. Még Wiesmayernéra is megharagudott, ha a maga ifjúságát hozta fel Lőrinc védelmére. Az igaz, hogy ő is utálta az iskolai biflázásokat; de ő azért tudta a kötelességét, neki sohasem kellett osztályt ismételni. Anyukáék csak azt látják, hogy Lőrinc is fölmegy a létrán, és beteszi a biztosítékot. De egy kis különbség van aközt, ahogy ő foglalkozott a dolgokkal és ahogyan Lőrinc. Ő mindig komoly, tudományos dolgokkal foglalkozott; már tizenöt éves korában szakkönyveket tanulmányozott, és kísérleteket végzett. Lőrincnek azonban csak a kalandon jár az esze. Őt a gép is csak azért érdekli, mert azzal valami stiklit lehet elkövetni. Hisz az ő fiatal korában is volt háború. De jutott neki olyan az eszébe, hogy az anyja háta mögött, önként jelentkezzék? Még a szagát sem szerette a katonaságnak. Lőrincnek azonban csak az izgalom kell a háborúban is. Annyi erővel, mint a Volksbundba, akár egy rablóbandába is belekeveredhetett volna. Akkor nézhetné az anyja, hogy szedi ki.

A József dolga azonban még a Lőrincénél is jobban megbotránkoztatta. Ő sosem volt nagy hazafi, de az már sok, hogy amikor mi Oroszországgal s a nyugati hatalmakkal háborúban állunk, József, mihelyt hazajön, a negyvenes meg a negyvenkilences hullámhosszat zúgassa. Előfordult, hogy patikából jövet az utcára is kihallott New York hangjának a jellegzetes deklamálása. Teljes erővel szavaltatta, s közben a fiúszoba ajtaját s az utcai ablakot is nyitva hagyta. Ez ugyanaz a nyegleség, amit ő a Hallgató Sanyihoz hasonló emberekben már az első világháború alatt is megrótt. Akármi valakinek a véleménye, kell annyi önfegyelmének lennie, hogy a maga rokonszenvét az államérdeknek alárendelje. De ezek a művészlelkek - így nevezte Esztert és Józsefet - azt képzelik, hogy ők föl vannak mentve minden erkölcsi törvény alól. Akkor eredetiek, ha nyíltan dicsérik az ellenséget. Eszter még ráfizethet erre. Ő táplálta Józsefben ezeket a fellengzős ambíciókat. Ahelyett, hogy komoly gyógyszerésszé képezné ki magát, ahogy ő remélte, József valósággal kéjeleg abban, hogy a természettudományokat lefitymálja. Neki csak a relativitáselmélet a természettudomány, mert arról nagy zagyvaságokat lehet a szemináriumi előadásokon összebeszélni. Egy komoly ember, akinek fogalma van arról, mi a szervezés, nem nyilatkozhat olyan értelmetlenül a németek teljesítményeiről, mint József. Ha a németek ma letennék a fegyvert, amitől még nagyon messze vannak, a technikai teljesítmények terén akkor is ők nyertek. Az első világháborúban nem volt üzemanyag, nem volt élelem. Hallani most ilyet, a bombázások ellenére is? A németek megtanultak tökéletesen gazdálkodni; ami pedig nincs, a vegyi iparok szintetikus úton előteremtik. Ő nem akar jós lenni, de a német kémiai ipar, a Farbenindustrie és a többiek még szerezhetnek egy kis meglepetést a József-féle élcelődőknek.

A külföldi rádió hallgatásán egyszer úgy összejöttek, hogy Máté végképpen beköltözött a patikába. Nem fogja az eszeveszett családja miatt becsukatni magát. Pedig a patikát is csak a családjánál szívelte jobban; különben az is csak börtön volt, keservesebb, mint előbb. Amióta a világban annyi nagyszerű esemény zajlott, a senega-főzeteket és a pilulakészítgetést (akárhogy elítélte Lőrinc kalandvágyát) még jobban unta, mint idáig. Egy nap aztán ő is kikevert valami korához méltót a mozsarában. Még a gyakornokának is feltűnt, milyen mohón várja egy idő óta a gyógyszerész úr a postáját. Négy-ötször is kijött a laboratóriumból: - Erzsike, még nem volt itt a postás? S ha egy rossz reklám másnap vagy harmadnap került a kezébe, Eszternek is elmondta, itt van, ezt se láttam még: ki tudja, mennyi postám dobálják így el. Egy délután aztán kiderült, miért várja úgy a gyógyszerész úr a postát. Elseje volt, s Eszter épp akkor vitte be az éjszaka földolgozott biztosítóintézeti számlát, amikor a postás megérkezett, Józsi átvette, s bement a szobájába vele. Egy idő múlva kiszólt. - Eszter, kérem. - Eszternek gyanús volt az arca; az a kifejezés volt rajta, amellyel a csínyeit szokta bejelenteni. - Egy fontos hírt kell közölnöm magával. Hadiszolgálatra hívtak be a szegedi kórházba. - Magát? Az ötven esztendejével? - nézett rá Eszter elképedve. - Amikor a fiatalok itthon vannak? - Úgy látszik, jobban megbíznak a régi, begyakorlott emberekben. Eszter csodálkozva nézte hol a papírt, hol az ura arcát, s már ekkor kitalálta, amit később Gulácsi - aki Szegháton volt katonaorvos - véletlen kibökött: Józsi, aki annak idején annyira félt a fronttól és kórháztól, maga vonultatta be magát hadiszolgálatra. Ő persze arra számított, hogy a fia, aki épp akkor lett kész ember, majd beáll a helyére a patikába. Józsefnek azonban egészen más tervei voltak, s esze ágában sem volt az apja trükkje miatt Csomorkányon eltemetkezni. Úgyhogy, noha két patikus volt a családban, egy helybeli gyógyszerésznőt, az egyik református pap feleségét kellett felelős vezetőül felfogadni.

A nagy családból így voltaképp csak a kis Eszti volt az, akiben, ha a dupla ágyban az anyja mellé bújt, biztos lehetett. Az utolsó márciusig azonban mégiscsak össze-összeállt a család, s Eszterbe csak egyszer-egyszer sajdult bele (mint szülés előtt a figyelmeztető fájások), hogy a háború az ő egész kis világát szétdobhatja. Az ura szobájában ki volt szegezve a falra egy nagy Európa-térkép. Rajta piros ceruzajelek Leningrád s Moszkva alatt; aztán egy kisebb kék has a következő nyárról, Sztálingrád és a Kaukázus felé. Akkoriban Józsi el-elspekulálgatott előtte; a német vezérkar terveit s a készülő katlancsatákat találgatva: - a hátrálásnak megfelelő jelek már nem voltak rajta a térképen. Eszter viszont most állt meg néha, törülgetés közben a nagy zöld folt előtt (Oroszország csodálatosmód már a gyermekkori térképein is mindig zöld színű volt), s a Reggeli Újság címlapjáról lekapott nevet kereste. Luck, ez a név már a múlt háborúból is ismerős volt neki. Tunyogi nagytata mindig c-vel olvasta, Lucknak. Jó soká vizsgálgatta Kijev táját, hisz a minap még Kijevnél folytak a harcok, s ahogy mind nagyobb körben keresgél, a szemhatár belső szélén, egyszer csak jó nagy betűvel beugrik a szó. - Ó, hát már itt vannak? Közelebb a Kárpátokhoz, mint Kijevhez. A veranda borulásáról, s a hasa szorulásáról érezte meg, mi az, amit a háború szárnycsapásának neveznek.

De az ember ezt az elborult láthatárt is megszokta. József azt mondta, hogy a kormány szabotálja a háborút; az első alkalommal kiugrunk belőle. Egyszer már azzal is jött, Olaszország kilépése után, hogy angol csapatok szálltak partra a Balkánon. Hisz tizennyolcban sem csapott át rajtunk a háború. Fölbomlott minden, mielőtt ideértek volna. Amíg a család, úgy-ahogy, együtt volt, Eszterben volt elég bizalom az efféle reményekhez. A félelme sokszor nem is rettegésben, hanem hálarohamokban tört ki. Hálás volt azért, amit előbb elviselhetetlennek érzett, hogy még ennyire is tartanak a csapatok. Hisz most még van egy-egy vasárnapi ebéd, amikor mindnyájan ott ülnek a nagy asztal körül. József minden második-harmadik héten hazajön Pestről. Azzal a pénzzel, amit az árvíz-elnyomta szőlőjükért kaptak, belépett egy új népi kiadóba, ahol mint cégtárs érintkezhetett régi íróival. A kiadó volt József dolgai közül az első, amiben az öreg Máté is "látott fantáziát". Az emberek sokat keresnek, venni meg nem tudnak semmit: hát könyveket gyűjtenek. Egy kiadóban föltétlenül van fantázia. S ha szombatonként a patikájába hazaugrott, Esztertől mindig megkérdezte: "Mit ír József, hogy ütött be a karácsonyi piac?" Ő is megtanulta az új írók nevét, tudta, hogy a vállalat kitől mit készül kiadni; amióta katonáskodott, általában sokkal elevenebb volt. Ha véletlenül József is otthon volt, a feketénél nagyszerű agyműtétekről beszélt, amelyeket ő is végignézett, s egész papírlapokat írtak tele könyvkalkulációkkal. Lőrinc pedig örült, hogy megfeledkeztek róla, s az egész heti lótás-futás után hatalmasakat evett. Ő még mindig otthon volt; a műegyetemre nem vették föl, a katonaságnál bevált, de nem kapott behívót, így folyton mozgásban volt: gépkezelői tanfolyamot végzett, a nagyanyjánál csépelt, ellenőrizte az óvóhelyeket, szirénapróbát tartott, jobbkeze volt a leventeparancsnoknak. Ha József vagy az apja ki nem kezdte, egész jól találta magát a világban. A második tortaszelet után még anyjára nézett, s ha kis Eszti azt mondta: - Ne edd meg előlünk, te kapsz délután Zsuzsinál - ő azt mondta: - De én viszont nem teszek félre Bandikának.

Eszter egy-egy ilyen ebéd után, melyre mindent odarakott, amit a megapadt jövedelem s a három felől húzott patika megengedett, valóságos csodának érezte, hogy ők még mindig együtt ülnek. Ahogy az asztal közepére tett jénai gömbből a fölfutó habbal a pompás feketeszag feljött, mintha varázslatot űztek volna, mellyel a parázsszemmel ólálkodó történelmet tartják távol az asztaluktól. Még a férfiak szenvedélyeinek is hálás volt. Most látta, hogy amin az ő egész élete fölőrlődött - képzelet, hóbort, agyrém -, nem is tudta a nevét, mekkora szerencséjük az övéinek. Ha ezek is úgy teli volnának, mint ő a készülővel. Igaz, akkor is lehetne itt szépen ülni. Több méltósággal, mint így. Az asztalt sem kéne ennyire megrakni; egy hétköznapi ebéd jobban elbírná azokat a csendes, egyszerű szavakat: "Akármi jön, tartsunk ki együtt, egy kis világ a szeretet Noé bárkájában." Szép volna, ha egyikük kimondaná. De erre még remény sincsen. Emberek: - ha erre terelné a szót, egyszerre kijönne a másik elleni harag. Míg így hogy megvannak. Az ura az asszisztálásaira büszke; József Méhes összes műveinek jogát akarja megszerezni; Lőrinc légó-szolgálatra siet, kis Eszti Zsuzsival fog fiúkról suttogni. S közben még az ő birodalmának is adnak egy kis csillapítót. Ha mást nem, hogy esznek, beszélnek, van mondanivalójuk, együtt vannak.

Az efféle ebédek azonban mind ritkábban verődtek össze. Karácsony óta egyszer ültek így együtt; Józsi és Lőrinc akkor is összecsaptak. Aztán beütött az a nap, s azóta vattáznia kell magát, dől belőle a vér, s szinte egyfolytában tartanak azok a szétszakadásszerű szülőfájások. Ő nem volt benn aznap a patikában; kis Esztitől sem hallott semmit sem. Délután öt körül csöngettek a kapun. De hisz ez a József csöngetése; ő csönget rá mindjárt az elsőre, mintha azt mondaná, de ha szaladsz is, késő; csak halkabb volt valamivel. A kutya, az új Bojtár (ez is idegesebb az elődjénél) ott nyihog, szaglász a kapu alján, a résen; szembeszalad vele, néz, jelent, újra szaglász, nem tud betelni a kintről beszivárgó szaggal. Akkor már gyanús volt: József alig öt napja ment föl; március tizenötöt rendezett itt lenn, a híres parasztírót hozta le Bandival. Akkor azt mondta: húsvétig ne várják. József-napra jött volna haza? - gondolta kulcsfordulás közben. A József-napi csomag már elment; neki s Szeghátra is. A kapu nyílásával elmarad az öröm nyilallása. Más nem látta volna meg rajta, hogy rossz hírt hoz. Inkább alamuszin, picit mosolyogva állt ott. De Eszter már ismerte ezt a tartását kisfiú korából. Megszeppenés és mulatság volt a kezicsókolomjában: "Na most a nyakamban van minden. Most ugye meg vagytok szeppenve." Még kisebb és vékonyabb is lett az összehúzódástól. - Valami baj van? - kérdezte Eszter, ahogy a kapualj alá becsúszott. - Anyukáék még nem tudják? A németek megszálltak bennünket... Majd, hogy a verandára fölért: - Ki van itthon? - Csak a lány. - Lőrinc?... Nyilvánvaló volt, hogy már az első kérdés is neki szólt. - A városban. Eszter kérdés helyett csak nézte őt. - Kaphatok egy kis tejet? - tette föl József most is a szokásos kérdést, s megnézte a verandaasztalon heverő postáját.

Eszteren még ijedtében is átvillant egy kis büszkeség, mosoly. Ez a tejkérés, ez a fejtekerés, amivel nyakában a bajjal a postájába belesandít; ez a nem tettethető előkelőség, amit ő úgy szeretett Józsefben. - Azt mondod, megszálltak? - nézett rá. Mert hisz a tejnél most neki is fontosabb, hogy az aggodalmát az anyjával megossza. - Nem sokat tudok... Azonnal az állomásra mentem; épp elértem... - S fogják az embereket?... József a vállát vonta. - Mondom, hogy nem tudok többet. A lakásomról jöttem át Pestre. Szokásom szerint tízig heverésztem. A hídnál egy raj bombázó ereszkedett a Vár fölé. A kalauz mondta, hogy jövet is ezt csinálta. Benn tudták már, hogy átlépték a határt, s a város körül van véve. - Azt hiszed, téged is keresnek majd? - kérdezte Eszter egyre sápadtabban... Ez a József annyit heveskedett mostanában. Begyöpösödöttek, nyilasok, klerikálisok, volksbundisták, folyton ez volt a szájában. Ha mást nem, a maga pártját, a népieseket szidta. Most az a sok packázás, vesszősuhogtatás mint komoly ütés pattant vissza rája. József vállat vont. - Azt hiszem, vannak fontosabb emberek is - mondta, egy harmadnapos újságot fölemelve. Majd csaknem szemtelenül: - Tetszik hozni a tejet?

Amikorra Lőrinc is megjött, már az összes hazai és külföldi állomásokat végigkereste. De a külföld még összecsapásokról hozott zavaros híreket. Pesten pedig csak a sok induló mutatta, hogy a történelem munkában van. - Pesten van valami - mondta Lőrinc az anyjának. - Igen, József is megjött. - József? Eszter egy kis megdöbbenést érzett a hangjában. Lám, Lőrinc mégiscsak jó fiú - gondolta. Ez az arcmozdulat, ez nem az ellenség, ez a család reflexe. - Hol van? - Ott benn. Kivágásokat ragaszt. - Szervusz. Te itthon vagy? - hallotta Eszter az üvegajtón át őket. - Én itthon - mondta József, mintha oda sem figyelne. - Mi újság Pesten? - A híres szövetségeseink megszálltak bennünket. - A németek? - kérdezte Lőrinc meglepetten. Ő egész másféléket hallott. Hogy angolok szálltak le Fehérvárott. - Vannak még más szövetségeseink is? Hála egyeseknek, nekünk csak ilyen szövetségeseink vannak. - És hogyan? - tapogatózott Lőrinc. - Bevonultak. Úgy, mint Prágába, Varsóba. Máshova már nemigen vonulnak be, hát bevonultak hozzánk. Akkor érzik legényeknek magukat, ha bevonulhatnak... Lőrinc nem tudta mindjárt földolgozni az újságot. Ez a bevonulás neki is gyanús volt. Hátha valami nem fair dolgot követtek el a németek. S neki azt most szégyellnie kell József előtt. Csavargatta a rádiót, Berlint; egyszer csak zörren kinn a levélszekrényben a visszadobott kulcs; elment a városba. Tíz óra is megvolt, mikorra hazajött, József már az egész asztalt telerakta a kartotékjaival. Így vigasztalta magát velük, mint a költő a verseivel. - Hát csakugyan bejöttek - szólt oda neki Lőrinc. A tartásán is látni lehetett, hogy megkapta már az első felvilágosításokat. - Mondtam - dünnyögte József kitérően. - Nem is lehet így háborút viselni. Kinn a hadsereg vérzik, idebenn meg szabotálják a háborút. - Nem mondom, hogy eszményi állapot - rakosgatta József a papírjait. - De miért járkálsz olyan lelkesen föl-alá? - pillantott az öccsére, aki csakugyan ide-oda járkált a szobában... Ez az izgalom őt is kihozta az eltökélt nyugalmából. - Nem bírod ki, hogy nyugton légy, amikor a hazát árulják?

Ettől fogva állandó volt a beszéd a házban. Józsefet bőszítette, hogy otthon kell ülnie, míg az öccse, mint egy vőfély, jár-kel a világban. A rádió is ilyenkor döglik be: a külföldi állomásokat nem lehet rendesen behozni, Lőrinc számára viszont, a kétévi dresszúra után, nem kis élvezet volt a bátyja szorultsága. A komoly férfiemberre most szüksége van az országnak. Az angol rádió már bemondta, hogy a nagyvárosokat bombázni fogják. A légoltalom már most is szigorított szolgálatot tart. Lőrinc a tűzoltókhoz, mentőkhöz, kórházba szaladgál; otthon meg itt ül József és szűköl. Lőrinc nem hiszi, hogy bántódása essék, de amilyen nagy fiú volt, nem árt, ha egy kicsit megizzasztják. Ő maga is jó hosszúakat csönget; hadd recsegjen bele a külföldi leadásba. Az egész jó, friss érzés, egy ilyen csöngetés után a sápadtságát rejtő arcba orvul belenevetni. Még a szellemesség is megjön ebben az állapotban. "Most aztán benn vannak egyes urak a csávában - mondja például. - Annyira akasztottak, azt hitték, itt már csak az van hátra. S most őnekik szoros a nyakravaló." Józsefet az, hogy az öccse fölényesnek és szellemesnek képzeli magát, noha csak hülye, még jobban bőszíti, mint hogy az ő szorultságán mer örvendezni. - Ha a Gestapo itt is olyan derék munkát végez, mint másutt, végül még szellemes embernek fogsz számítani. Ez az egyetlen esélyetek... Ha ők minden értelmes és becsületes embert eltüntetnek. - Azt hiszed, annyira nyomaszt az értelmességed? - Éljenek a németek, gondoljátok. Ők megszabadítanak bennünket a művészeinktől, tudósainktól, mindenféle rongy alkotóktól. - Kik azok az alkotók? - kapta el Lőrincet a fölülkerekedés mámora. - Méhes s a többiek?... Amikor Méhes s a regényíró itt volt, ő is csendben ült a megtiszteltetéstől, most azonban jó volt Józseffel együtt az isteneit is megtapsolni.

- Ezért kellene az összes középiskolai tanárokat húsz évre internálni - ugrott József a csillagokba. - Amért a hozzád hasonló kukókat már az elsőből ki nem zavarták szamár helyett egy bolgár kúthoz. Ott legalább hasznos termelőmunkát végzett volna a bika erejével. Így meg "művelt ember", s ott tapsol, ahol akasztják a műveltséget. - Az író ma olyan legyen, mint Petőfi - mondta Lőrinc. - Lelkesítse harcra a nemzetét. - A ti harcotokra - őrjöngött József, a rikoltozást zavaró rádiót elnémítva. Egy óra múlva Szűcs Bandinak is ezen dühöngött, aki ezekben a napokban a legtitokzatosabb arcával suttyant be a kapun. Bandi a legutóbbi pesti utasoktól azt hallotta, hogy Horthyt hasba lőtték, s Szabó Dezső és a népi írók fogva vannak. - Én is vesztemre jöttem haza - kiabálta József. - Az öcsém fog föladni a nyilasoknak. - De József!? - szólt közbe Eszter. - Igen, igen; csak ne védje, anyuka. De nem bánom; legalább őt is elintézik majd.

Közben Pest még mindig nem nyilatkozott. Bandi hol azt hozta, hogy főkormányzót kapunk, mint Lengyelország, hol azt, hogy Szálasi kerül hatalomra. A harmadik vagy negyedik nap megszakadt a műsor a Stúdióban. "Hamarosan igen fontos közléseket fogunk tenni" - jelentette tízpercenként a bemondó. Közben, három órán keresztül, szakadatlanul ömlött az induló; a Klapka-indulótól a Giovinezzáig, ami csak raktáron volt. Lőrinc, aki otthon volt, fölvillanyozva fütyülte őket, s nyitotta-csapta az ajtókat. József majd kiugrott a bőréből. - Már megint ez? - ugrott föl a készülék elől, amikor hosszas plimplimezés után a bejelentés helyett, a "Drága Erdély itt vagyunk" kezdetű indulóra zendítettek rá. S Jeans-nek az asztalon kifordítva heverő könyvét - melyet menekülés közben vett meg - odavágta a készülékhez. Már nem is tettek föl új lemezt (érezni lehetett a lemez mögött a Stúdió-béli tisztviselők futkosását), hanem ezt forgatták le háromszor. Lőrinc már nemcsak fütyülte, hanem énekelte is, s egyszer csak, amit Eszter sose hallott még, József is elkezdett énekelni. Előbb csak nyávogásszerűen, hogy a szöveg butaságát mutassa, majd ahogy a torkában levő gyűlölet lobbot vetett, harsogóan - "Érted, Erdély, meghalunk" - jött fel eltorzult fejéből a hang. - Ha a nemzet ilyen állatokból áll, hát csak legyünk magunkon kívül, s bömböljünk a férfiasságtól.

A kormánylista végre megvolt. Eszter látta Józsefen, a vonásait kisimító enyhülésen, hogy nem érzi többé életveszélyben magát. "Nagyobb sintérek is jöhettek volna" - mondta a névsorra. Az egyik miniszterre: "Ezt a marhát ismerem. Ha baj van, őhozzá tessék menni." Aztán leírta emlékezetből a névsort, cikkeket keresgélt ki a nyilvántartójából, elemezte a minisztereket. Ő minden miniszterről tudott valamit, Lőrinc egyikről sem. Ő csak azt látta, hogy József nincs már úgy megijedve, meg Horthyt ismerte, aki a minisztériumot kinevezte. - Na, látjátok, kár volt úgy begyúlni. Az öreg Horthy is megvan. Ti már őt is megöltétek. Az öreg Horthy, noha a zsidók hálójába került, még mindig imponált Lőrincnek. József írói húszéves korukban sem húzták ki úgy maguk, s a Novarán is, mondják, keményen viselkedett. Józsefben még tartott az életösztön megkönnyebbülése. Csak dünnyögte: - Elég szégyen, hogy megvan. - Nem történt itt semmi különös - mondta Lőrinc. - Semmi különös, csak elzavarták a törvényes kormányunkat. S a vén idióta, ahelyett hogy lövetett és meghalt volna, aláírta, amit elébe tettek. - Te, persze, nem írtad volna alá - kérdezte Lőrinc. - Ha ellenáll - lovalta bele magát József -, a szövetségesek oldalán fejezzük be a háborút. - Hja, hűség is van - mondta Lőrinc, előre élvezve József robbanását. - Hűség!... (A bomba jó volt.) Amikor megrohannak bennünket. - Nem minket: csak akik elárulták őket - makacskodott Lőrinc. - Az ilyen állatok miatt kell Magyarországnak elvesznie - ordította József. - Ha te a testvérem vagy, kieresztem a vérem, s egy gorilláét folyatom be a helyébe. - Nagyon boldog vagy te is, hogy az öregúr aláírta. Ha nem írta volna, most nem szájalhatnál tovább. Hogy mik a kötelességei egy államfőnek. - Én igenis nagyon boldog vagyok, mert én is gyalázatos disznó vagyok, mint minden ember - kiabálta József -, s élni akarok mindenáron. De a felelősséget azért, hogy nem akasztottak, föl, nem vállalnám. Igenis föl kellett volna akasztani mindnyájunkat. - Józsefkém, a lány - könyörgött Eszter. - Eh, bánom is én. Most van alkalom a csávából kimásznunk. S az embert - nevette el magát dühös játékossággal - senki sem akarja kivégezni.

Józsefet ettől fogva nem lehetett többé otthon tartani. Pestre még nem mert visszamenni, a szobafogságból azonban már elég volt. Eszter aggódhatott, hogy hol kapja el őt a hevessége. Szilágyi már az első nap bejött a patikába. - Csak azt akartam mondani - húzta félre Esztert a személymérleg mellé -, hogy vigyázzon Józsefre. Délelőtt benn járt a tanulóotthonban. A fiúk még benn voltak: ma bocsátjuk szélnek őket, s József, szokása szerint, kipakolt. Én nem mondom, a mi fiaink elég megbízhatók; de továbbmondják. S az emberek aljasak... Amióta az igazgatóságtól elütötték, Szilágyi sem volt már olyan friss, mint amikor idekerült. Az internátus híressé tette az iskolát, mindenki azt hitte, őt fogják megválasztani. Egy mintakollégiumot akart csinálni belőle, s alig két szavazatot kapott. Másnap Hallgató Sanyi hívta be Esztert az inspekciós szobába. Ő meg Lőrinc miatt jött. - Kérem, Eszter, tartsa vissza Lőrincet egy kicsit. Ami idáig történt, az csak aljasság volt, a szokásos nemzeti sunyítás, nemvállalás. Most azonban az államilag irányított bűnözés kezdődik. Egy ilyen gyerek, csak hogy néhány feszeset léphessen, képes egy életre szóló bélyeget magára süttetni... Közben az öreg Józsi is küldte Szeghátról a cédulákat. Ő nem mozdulhat onnan. Teljes készenlétben várják a nagy angolszász légitámadást. Eszter írja meg, hogy Józseffel és a kiadójukkal mi történt. A másodikon, hogy Józsefnek eszébe ne jusson külföldi leadót hallgatni. A harmadikon, hogy Esztert teszi felelőssé, ha odahaza külföldi leadót hallgatnának.

Otthon kis Eszti húzta félre az anyját. Ő nem marad itthon a fiúkkal. Ha anyuka bemegy, ő is bevisz egy regényt. Lőrinc ma azt mondta Józsefnek: "Szerencséd, hogy olyan egyszálbélű vagy." József meg eléugrott. "Na, nyúlj hozzám." Eszti persze túlozta a dolgot, de ha Eszter ott volt, akkor is elég volt egy szó a lángbaborulásra. Lőrinc szerint Rozsnyóról érkezett egy ember. Ott még a nyáron egy lövedék esett le. Csak egy nagy zúgást hallottak, s ahogy kimentek, akkora darabon, mint Gorzsa, az egész erdőn lefagyott a levél, az állatok pedig ott feküdtek holtan a fák alatt. Úgy látszik, a csodafegyvernek tévedt oda a lövedéke. - A csodafegyver - robbant ki József - azoknak az agyveleje, akik elég buták és hisznek benne. Máskor ő ütötte fel az ebéd közben olvasott újságból a fejét. - Na, de most elcsúszott... Negyven éven át mindig eltalálta, mikor hova kell állnia. Harminckilencben már kezdett nagyon gyanús ingeket viselni. Nem volt épp zöld, csak sötétbarna, s a bilgerivel mutatta a hajlandóságát. De aztán megint kiszagolt valamit; visszatért a polgári öltözethez. Most azonban, úgy látszik, elvesztette a fejét. Táviratban jelenti be ragaszkodását a kormány iránt. - Rendes ember - jelentette ki Lőrinc (akinek a bátyja támadásáig semmiféle véleménye sem volt Nagy Gáborról). - Belátja, hogy most minden becsületes embernek össze kell fogni... Tudta, hogy ez az "összefogni", ez megint kitűnő szó. - Összefogni! Hogy egy ember hogy válhat ennyire hasonlóvá egy leventéhez. Fogj össze azzal, aki a villamos alá fekszik. Vedd tudomásul végre, hogy rég elvesztettük a háborút, s annak az őrültnek a helyében mindenki rég békét kért volna... Eszter a fiai nevét mondta s az ajtóra mutatott. S amikor látta, hogy minden hiába, leeresztette csendesen a fejét. Hisz nem is ez a zagyva beszéd volt a veszedelmes. Hanem hogy most, amikor olyan nagy erősség volt a család, ekkora élvezettel...

Az egyik este Eszter a két fiával volt otthon (az iskolákat bezárták, s kis Esztit Zsuzsa kivitte Homokra). Lőrinc, mint mondta, "huszonnégyórázott", s az asztallapra borulva elaludt; József a különböző rövid hullámhosszaktól akarta megtudni, mi történt Magyarországon. A légitámadások csakugyan megkezdődtek; aznap őfölöttük is átvonult a magasban egy csomó csillogó játékszer. Az ember tudta, hogy néhány perc múlva kőhalmazok és lobogó olajoszlopok fölül térnek vissza; a szem azonban nem hitte el. Az ég ragyogó kékségét nézte, melyben ezek a csillogó üvegszárnyak (Eszter Jókai ichorjára gondolt) új és új emeleteit tárták föl a magasságnak. Eszter a rádió kis nyekkenéseiről vette észre, hogy odakinn csöngettek. Ő épp az abroszt húzogatta ki óvatosan a Lőrinc könyöke alól, s mikorra az asztalneművel a verandára kiért, a lány papucsa már trappolt is vissza. - Egy ember van itt - mondta. (Mint tanyáról jött lányka, ember és úr közt még nem tudott különbséget tenni.) - Azt mondta, híjam ki a tekintetes asszonyt. - Miért nem vezetted be? - csudálkozott Eszter. - Azt mondja, csak egy kis beszédje van vele. Eszter kisietett a kapuba. Az utcákon légoltalmi elsötétítés volt; ami a Kölcsey utcán csak annyit változtatott, hogy a messze szomorkodó ívlámpák a por s a légypiszok helyett most ernyők alatt hunyorogtak; a hold azonban bő, tiszta özönben esett be a nyitva maradt kapun, a kinn álló árnyékát is bedobva a kapualjba. - Nem ismer meg, ugye? - kérdezte a feltűrt gallérú alak, a kajla kalapperem alól. - Dehogynem - mondta Eszter még bizonytalan, mert a puha borostájú, fonnyadtas arc csak mint egy ide-oda motozó kéz járt az emlékezetében. Majd még egyszer, megörülve: - Dehogynem - mert előbb az elnyűtt, ferdén álló kalap, aztán az aláhúzódott szeme is összefutott az öt év előtti emlékével. - Hogy fog örülni József. Ő is épp itthon van. - Itthon? - nézett rá Méhes kissé meghökkenve, s még mindig nem lépett be a kapun.

Ebben a pillanatban József is megjelent fönn a verandaajtóban. A csöngetéseket, ha nem is mozdult rájuk, az ő idegzete is számon tartotta, s a rádió reccsenése, a gyors asszonyi szavak a verandán, az anyja eltűnése őt is megzavarta az aznapi bombázások hallgatásában. - Mi az? Kivel tetszett tárgyalni? - szólt le bosszúsan a kapu homályába. - Gyere csak, Józsikám - szólt vissza édesen az anyja. - Nem is gondolod, ki van itt?... De akkor már József is felismerte a vendéget, aki a kinti holdfényből végre behúzódott a kapualjba. Bandi az elmúlt napokban Méhesről is azt a hírt hozta, hogy a Gestapo kezén van, s Józsefnek most a boldogság, a bámulat s az ijedelem érzéseit kellett egy fanyaron mosolygó arc mögé dugnia. - Most jött, Zoltán bátyám; a tíz óraival? - kérdezte csendesen. A boltos kapualjban azonban ez az együgyű kérdés is (Megugratták Zoltán bátyámat? Menekülni tetszik?) megszeppenten hangzott. - De ne álljunk itt. Tessék tán bejönni - vitte volna Eszter a vendégét. - Hallgass, Bojtár - szólt hátra a kutyára, aki a láncát rángatva ugatott az udvar hátuljában. - Előbb tán tartsunk egy kis haditanácsot - mondta Méhes. - Nem szeretném, ha híre futna az ittlétemnek... - A lánytól nem kell tartania - mondta Eszter. - Kis tanyai lány; megszokta, hogy vendég háljon nálunk. Az unokabátyám is mindig este szokott jönni. - S más nincs a házban? - Hátul a lakóink; egy nyugdíjas tanító meg a felesége. Ők nem törődnek azzal, ki van nálunk. - Na, várjunk csak - szólt közbe most József is. - A lakók nem, hanem... - Ugyan, József, hogy lehetsz már ilyen? - szólt rá Eszter, elértve, mire gondol, mit akar mondani. - Na, na, anyuka, tudom, megsértődik ezen... De most nem az anyuka anyai illúzióit kell kímélnünk... Az öcsém tudniillik nagy németbarát - fordult Méhes felé. - Egyszer már úgy kellett az SS-ből kiszednünk. - Nem szeretem, ha ilyen vagy, József - mondta Eszter komolyan. - Tessék csak nyugodtan bejönni; Lőrinc nem fogja elmondani... - Éppen a minap nyilatkozott Zoltán bátyám működéséről is - mondta József. A hangjából kihallatszott az indulatos élvezet, amelyet ez a föltételezés okozott neki. - Az én tapasztalatom is az, ebben az egy hétben szereztem néhányat - jegyezte meg Méhes tétován -, hogy az emberekkel célszerű vigyázni... Nem is a rosszakarat - tette hozzá, látva Eszter elkomorodását. - Nem mehetnénk be a patikába? - fordult József az anyjához. - Tudod, hogy inspekció van - mondta Eszter kurtán. Most ebben az ajánlatban is csak gonoszságot érzett. Méhes nem hálhat meg náluk, mert az öccse: feladó. - Az feltűnőbb, hogy itt tanácskozunk - mondta, mert az udvar mélyiből Bojtár egyre csillapíthatatlanabbul csaholt. - Nem sétálhatnánk egyet? - fordult Józsefhez Méhes. - Séta közben tán kisütünk valamit. - Dehogynem. Tessék csak kihozni, anyuka, kérem, a kabátomat.

Máténé megbántódva rakosgatott a szobákban. Lőrinc még mindig ott aludt, az asztalra borulva. A nagy, rózsás arc, így szem nélkül, még ártatlanabb volt, mint amikor az a kis huncutság is ott parázslott a homlokcsont alatt. A kicsit elnyúlt szája az odaszorult öklén félrenyomódott; Erzsi mellett találta így néha, a konyhában, Szegháton. Akkor a prézlidaráló volt előtte, most a jövő heti légoltalmi beosztás. Föl lehet azt tételezni erről a nagy, kedvesen szuszogó testről, erről a bernáthegyi arcról, hogy Méhest föladja? Látja, ahogy ő a friss ágyhuzattal bemegy hozzája, reggel vele teázik s fut oda, ahol ez besúgható. "Méhes itt van. Ott aludt minálunk"; azután, hogy ő is megkérte a hallgatásra. Nem, ez elvakultság, szándékos elvakultság már Józsefben. S a pillantásával bocsánatot kért tőle a kapualjiért, hogy miatta kell kinn sétálnia vendégüknek. De fölébreszteni mégsem akaródzott. Máskor már megrázta volna: Lőrinckém, jobb, hogyha lefekszel. Most azonban - gyanú volt már, vagy csak a titkolózás? - ő is azt gondolta, jobb Lőrincet nem bolygatni. Hátha megkérdi: József hová lett; vagy visszajönnek, s beléjük ütközik. - Zoltán bátyám azt mondja, a legszívesebben a padláson aludna - jött meg József egy negyedóra múlva. - A padláson? Ugyan milyen komédiázás ez, Józsikám - mondta szemrehányón. Az ő házában s épp Méhes, a padláson! S ezzel az indokkal! - Most ne tessék ezen háborogni - mondta József. - Lőrinc apoteózisát majd hagyjuk azutánra. - Jó - mondta Eszter szomorúan. - S ha megfázik? Ott fenn szigorú még az éjszaka. - Majd viszünk föl matracot, dunyhát. Csak a fényt kéne addig eltenni valahová... Lőrinc még alszik? - kérdezte meg aztán hirtelen, noha tudta, hogy az anyja nem fog felelni rája.

Eszter kiszólt a lánynak, hogy jöjjön be ágyazni. Az rárakta a tentát a hazaírt levélre (azért volt még fönn); olyan álmos volt, hogy csodálkozni sem volt ereje a kései parancson. A padlásfeljáró a ház legvégén nyílt a kamrából; Eszter kinyitotta az ajtaját, magához parancsolta a boldogságtól őrjöngő Bojtárt, aki ott volt megkötve, aztán megállt a villanylámpája körében. József az udvaron át hozta be Méhest. A villanylámpa elébük ment a hibás lépcsőjű udvari följáróra; utána a kamrában állt meg, riadt neszt verve föl a kamra mélyén szunnyadó kotlós-kosarakból, végül a lépcsőn világította meg az óvatosan igyekvő cipőket: elöl Méhes öreg, poros cipőjét, amely egy rossz láb minden jellemvonását fölvette már, s hátul a József keskeny, nyűvetlen cipőjét. - Itt lesz elég hely - szólalt meg Méhes, a villanylámpa köréből a padlás bizonytalan homályába pillantva. - De igazán fölösleges - próbálkozott meg Eszter szégyenkezve. - Nem, ez kitűnő lesz - mondta Méhes egész fölvidulva. - Ez a láda jó lesz itt asztalnak - barátkozott a fény szélén egy üres ládával. - Majd valami zsákot is találok, amire ráfeküdjek. - Ágyneműt majd hozunk föl - mondta József. - Honnan hozzam, apuka ágyából? - indult volna mindjárt. Eszternek a megbántódása mögött mosolyognia kellett rajta. József, amint párnákat, lepedőket húzkod ki. Amióta megvan, ő még nem látta ágyazni. - Várj, ahhoz énrám is szükség van - indult meg ő is. Méhes egypár percre ottmaradt a keresztgerendán ülve a sötétben. A padlásablakon egy kis holdfény s alig észrevehető zaj zümmögött be; lent azonban az egyik kotlós leszállt a kosárról, s a szárnya vergődve s verdesve ébresztgette a különféle fa- és vastárgyakat.

A hálóban égett a villany: a kislány még mindig feszítette a lepedőket, s hurcolta beléjük ásítva az ágyneműnyalábokat. Ők ketten az udvaron lopták körül a Méhes fekhelyéhez valót; József két nagy matracot cipelt, időnként lecsúsztak, s ő fölráncigálta őket; ilyenkor azt nem látta, hogy hová lép; aztán megint csúszni kezdtek, ilyenkor meg a lépésben akadályozták. Eszter, aki lepedőbe fogva vitte a többit, mindjobban megenyhült iránta. "Ezt a lépcsőt rég meg kellett volna csináltatni." "Mit őrjöng ez a dög; mindjárt hozzávágok valamit" - próbált dühösködni lépcsőre, kotlósra. De Eszter látta rajta a boldogságot; ebből nevezetes emlék lesz; amikor ő Méhest a padláson bújtatta. - Mi volt az ott lenn, egy kotlós? - állt Méhes a keresztgerenda mellett. Nyilván érzékeny volt a neszekre, s amíg ott ült, a jövendő hálótársai foglalkoztatták. - Ó, matracok! Ez igazán fölösleges - mondta. - Ez így nem hiteles bujdosás. A moziban nem szokás matracot vinni föl a bujdosóknak... Csúfolódott a bujdosásán, de Eszter kihallotta az örömet. Egy ilyen író nyilván az életével is úgy van; azt nézi, milyen olvasmány volna. József végül rájött, hogy két matracon csak hosszában fér el egy ember, s most a lepedőt tűrte be, ahogy a lányoktól látta, a piszokba. Eszter hagyta, nem vette el. Ebből neki is lesz egy életre egy kis mosolyognivaló. A télről megmaradt fa tövén megvolt végre a lakosztály. A fa alatt az ágy, a lócául szolgáló keresztgerenda előtt az asztal, nagymamus lánykori rokkája a fogas. - Tán valami vacsorát - súgta oda József, mintha az anyja anélkül nem is gondolt volna rája.

A kislány ott lenn már az ágyat dobta szét; Eszter nyugodtan bemehetett a kamrába, szelhetett kolbászt, szalonnát; az ő duzzadt, vörös szemébe nem került abból semmi, sem bedagadt fülébe a Bojtár lánccsörgéssel elegy csaholása. Ott fenn azok közben egész felvillanyozódtak. Eszter gyanakodva terítette föl nekik az asztalt. Nemcsak ijesztgetik ezek egymást? A történelem is arra jó nekik, hogy bujdosót és bújtatót játszhassanak a padláson. - Az lenne a jó, ha az éjjel értem jönne a rendőrség - emlékeztette József az írót a maga kisebb üldözöttségére. - S engem találnának itt - nevetett Méhes. - Farkas a rókalyukban... József, úgy látszik, meg volt elégedve a szerepével, a ragadozói árnyalattal, mert alázatosan nevetett. Ez szép Józsefben - gondolta Eszter. Mindenkivel fölényes; de a szellem, az a keresztgerendán is trónon ül előtte. - Miért? Van okod várni őket? - kérdezte Méhes egy kicsit nyugtalanabbul. - Az ember sosem tudhatja - vonta a vállát József. - Eddig nem tüntettek ki az érdeklődésükkel. - A vonaton, azt hiszem, szerencsém volt - mondta elgondolkozva Méhes. - Rendes körülmények közt mindig akad, a harmadikon még inkább, mint a másodikon, akin látom, hogy fölismert. De most el voltunk sötétítve. - Itt meg nem törődnek az emberek egymással - mondta Eszter, aki még mindig azon volt, hogy csalhatná vissza a vendéget. Víg Jánoshoz ki-be járnak a tojásos emberek. S az utcában nem tudja senki, hogy itt volt. - Na, na - mondta József. S hogy mindjárt döfjön is egyet: - Anyuka csak maradjon itt... Én lemegyek kicsit, szemmel tartom az öcsémet.

Eszter a félben levő fára támaszkodott, s úgy nézte a csendesen evő embert. A szája csak egy-két helyen őrölt, s ott is ferdén, mint akinek hiányoznak a fogai. - Utoljára egy kicsit más körülmények közt vendégeskedtünk itt - kezdett egy kis beszélgetést Méhes, észrevéve, hogy az egész napi koplalás után túl mohón eszik. - Akkor szegény... bácsi is itt volt, ugye? - A kislányommal sokat emlegettük - mondta válasz helyett Eszter, mert nem tudta elképzelni, hogy a sok zagyva út zsongásában az, hogy együtt voltak-e itt vagy külön, csakugyan elmosódhatott. - A legjobbkor halt meg - nézte Méhes a szemével és a villájával egyszerre a kolbászt. - Amelyik nap az első bombát ledobták Budapestre. Így legalább a vendégszobában találkozott utolszor Mátéékkal. - De most is... szükséges az, hogy itt legyünk? - próbált mosolyogni Eszter, a megszólítást elkerülve. - Mért bántanának egy írót? - Nagy írót akart mondani, de csak elpirult helyette. - Én nem tudom elképzelni, hogy egy olyan embert (a halott írót mondta Méhes Zoltán helyett) valaki bántani merjen. - Azt hiszi, egy láthatatlan szentélyt hurcolunk magunkkal? Itt a padláson is Apolló babérberkében ülök?... A Jorga-eset mást bizonyít... - mondta elkomorodva. Eszter a fa árnyékába húzódva nézte a ferdén, majdnem hogy kérődző mozgással dolgozó állcsontokat s az elgondolkozott szemet. Eszter azt hitte, már rég másra gondol, s egyszer csak megszólalt. - A románokból ő csinált nemzetet...

Most már Eszternek is rémlett a dolog. Egy öreg tudós, éjjel rátörnek, kitépik a nyelvét, elhurcolják: ilyen kóválygott benne. - És most mért kellett eljönni? - kérdezte bizonytalanul, nem tudva, hogy hitetlensége sért vagy vigasztal-e. - Volt valami ok rá? Vagy csak elővigyázatosságból? Méhes letette a villát és vállat vont. - Lenn voltam aznap a városban. Pedagógiai kísérletekkel foglalkoztam mostanában, ahhoz akartam egy felsőbb mennyiségtant venni. Odalenn hallom, hogy mi történt. Elfutok egy-két barátomhoz: azok már nincsenek otthon. Jövök haza. Jól kinn lakunk Budán, a Svábhegy tövén, látom, hogy két alak strázsál a villánk előtt. A másik oldalon jöttem, s elhúztam mellettük. Néztek, de sötét volt már. Ezek már ők, gondoltam. A hegy oldalában van egy telefonfülke; onnét megpróbáltam fölhívni a családomat. A csöngő szólt, de nem vette föl senki. Arra gondoltam, kinn alszom az erdőn. De a városban azt mondták: az erdő rossz; meg fogják hajtani. Az a jó, ha az ember kitör Budapestről. Lementem a helyiérdekűköz; rokonaim laknak Szentendrén; egy csomó munkás, tisztviselő azon igyekezett ki. Igazoltattak bennünket. Képzelheti, amíg az arcképemet odatartottam. De átengedtek. Néhány nap ott voltam. Azt mondtam, a bombázások elől jöttem ki. De tetszik tudni, hogy van ez. A családomat kérdezték. Aztán, hogy olvastam-e, mit írtak a nyilas lapok rólam? Aztán már nem is kérdeztek, csak néztek rémülten s elkezdtek sugdosni. Ha a konyhába kimentem, éppen elhallgattak. A harmadik vagy negyedik nap csendben elléptem tőlük. Otthagytam a kis kamrámat, amit a nálam levő pénzen beszereztem. Pesten elmentem egy "tisztelőm"-höz. Nemrég írt egy igen szép esszét rólam. Szabadkozott, hogy egy szobájuk van s fiatal felesége. Elmondta, milyen éjszakájuk volt; a Gestapo-autó itt állt a házuk előtt.

József visszajött (a palackbort is megtalálta, amit Eszter még Józsi utolsó ittlétekor dugott a kamrába), s most Eszternek kellett lenn strázsálnia. Lőrinc még mindig nem feküdt le. - Lőrinckém, meg van vetve az ágyad - rázta meg az anyja gyöngéden. - Jól van, anyukám - dünnyögte a felkönyöklő alak, de csak a szája henteredett át a másik öklére. Esztert elbágyasztotta a vérveszteség s a szomorúság; nem volt kedve birkózni vele. Átment a maga szobájába, s leült az ágy szélére. - Hát lehetséges ez? Olyan idők jönnek, amikor a Méhes-féle emberek (ahogy mesélt, megint Décsi Feri jutott az eszébe) ilyen mozi-jelenetben fogják az életüket továbblopni? Az elmúlt télen hozzájutott, elolvasta egy regényét. Egy parasztasszonyról szólt. Az lehetetlen, hogy egy parasztasszonyt, csak mert nemesebb kicsit, így megsanyargasson az élet. De az írót nem lehetett rajtafogni. Sehol sem lehetett azt mondani: ez már nem igaz, ezt nem csinálja meg az élet. Egy percig sem volt valószínűtlen; mindig a legapróbb, a leghétköznapibb dolgok s az egész: egy kifogyhatatlan kínzókamra. Hisz könnyű, mint Józsi ponyvaregényei, borzalmasakat írni. De így győzni! Ahhoz az írónak kell agyon- és agyonsanyargatottnak lenni. Pedig azt fiatalon írta. József azt mondja, harmincéves volt tán. Hol tarthat azóta? Vagy a művészeknek nem megy semmi a szívükre? A kínjaik is csak az emberek kínjairól adnak fogalmat, őket magukat azonban nem égetik el: - éppen mert figyelnek közben. Mi volna rajta, most a padláson is az a - hogy is nevezze - nem komoly, nőies. Az egész bujdosás, ami nem komoly, ahogy először hitte; vagy a művészek, akik (éppen mert nézik is, amit élnek) nem egész komolyak életük semmilyen helyzetében.

Azon kapta magát, hogy Lőrinc bevágódott az ágyába; a lépése, a motozása is ott volt a fülében; anélkül hogy figyelt volna rája. Most az egyik lábát kirúgva aludt, s alsónadrágja a nadrágjában (az egész vetkőzés inkább egy gyors vedléshez hasonlított) hevert az ágya mellett. József még mindig odafönn volt Méhesnél. Ahogy a konyhába egy poharat kivitt, a lépéseik ott dübörögtek épp fölötte. Belejöttek a beszédbe, s férfiszokás szerint most föl-le járnak. Ha a lány nem szuszogna olyan mélyen, már észrevette volna, hogy vannak a padláson. - Aludni tetszik? - nyomta le végre József óvatosan a hálószobakilincset. Eszter nem aludt, csak ruhástul dőlt el az ágyon. - Nem tetszene tudni egy tűt adni? - jött feléje József. Amióta Méhes a házban volt, vele is kisfiú módra beszélt, óvatosan és hunyászkodón. - Tűt? - kérdezte Eszter. - Minek az? Ez megint valami férfibujósdi, hogy tűt kérnek tőle, ahelyett hogy a varrnivalót hoznák. - Én nem tudom - vonta József a vállát. - Méhes tűt, cérnát kért, mielőtt egészen lejövök. Azt hiszem, a kabátját akarja megvarrni. - Ő? - kérdezte Eszter megbotránkozva. - Nem mondtad, hogy én megvarrom majd?

Karjára dobta az apja hálókabátját, mely most az ura szekrényében lógott, s ment föl a varródobozzal. Méhes már ott gubbasztott a lámpa fénykörében, a kabátja az ölében; a vállbélést fejtegette a zsebkésével. - Ó, magát zavarta? - ugrott föl, hogy Esztert meglátta. - Azt gondoltam, mint cserkésznek van tűje és cérnája. - Egy asszonynak mégiscsak könnyebb - nézte Eszter a furcsa műveletet. - Tessék fölvenni tán az uram hálókabátját. - Nem, köszönöm. Nem fárasztom. Különben... - nevette el magát, látva, hogy míg ő a bársonymandzsettás, zöldzsinórzatú lebernyegbe belebújik, Eszter csodálkozva emeli fel a kabátját. A kifordított ujjban semmi feslés nem volt, csak amennyit ő a varrásból fölbontott. - A válltömésen akartam egy kis műtétet végezni - pillantott Eszterre gyerekes mosollyal. Jobbára szégyenből és kínosságból állt ez a mosoly, de volt benne egy kis dicsekvés is. Eszter nem értette mindjárt. Kérdés helyett a válltömést kezdte tapogatni. - Ez olyan, mint a háló a kötéltáncos alatt - mondta Méhes egyre kínosabban, de egyre nagyobb kényszerével a közlékenységnek is. - Szükségem van erre a tudatra - mert azt hiszem, úgyis csak tudat - ...hogy ha a kezükbe kerülnék...

Eszter csak most értette meg, miről van szó. A gerendán, Méhes mellett ott volt a tárcája, s rajta a zseblámpa körén kívül (ahogy jobban odanézett, ezt is kivette már) egymás mellett két, szabályosan csomagolt por. - Valószínű, sosem nyúlok hozzájuk - jött bele egyre jobban, a szemérme ellenére, a beszédbe. - De az, hogy van, hozzányúlhatok, megnyugtat. Ez az a bizonyos méregköves gyűrű; a rémirodalomból visszahoztuk a valóságba. A Borgiák kortársainak is ezért kellett. Ránéztek, és el merték követni. Harminckilencben-negyvenben én is elkövettem egyet-mást; nem fogják emlegetni - de akkor az hőstett volt. S én nem vagyok hős, ahhoz túlságosan erős a képzeletem. Csak így, néhány porral a zsebemben. Azóta mindig hordok magammal... Most is, hogy a városban bennszorultam... De nem olyan egyszerű a dolog. A magamfajta ember, akármilyen nagyképűen hangzik, mégiscsak köztulajdon. Nem gyújthatom fel csak úgy riadalomból (s itt gúnyosan próbált a nagyzásán nevetni) a lispei olajforrásokat... Erre találtam ki a válltömést. Persze, onnét is kivehetik. Az ember azt hiszi, csak ő jön ilyen gondolatokra, s azok rögtön odanyúlnak. A cipőm talpában még az őszről benn van egy fél zsilett. Akkor a kémelhárítókhoz hittak be - tanúnak. Ötvenszer is végigjártam az utat a Hadik-laktanya előtt, mielőtt a rácskapun bementem. Egy rácskapu van, olyan, mint a liftekben, a kapualjban. Hátha csak fogás, hogy becsapjanak rajta... - Ide tegyük? - kérdezte Eszter. - Igen, tágan kérem a varrást, hogy ujjal is fölbonthassam...

Ebben a pillanatban odalenn jó hangosan, szinte haragosan, megcsöndült a csengő. Eszter is fölugrott. Egyik kezében a kabátujj, a másikban a fölfelé álló tű, úgy állt ott, a bizsergő fejetetejétől a talpáig hallássá váltan. Méhest a hang úgy meresztette meg, mint egy vödör jeges víz, amely azonnal páncéllá fagy rajta. - Tán a lakóékhoz jöttek... Vagy a kislányom hozták meg - dadogta Eszter, holott egyik éppoly valószínűtlen volt, mint a másik. - A lámpát - suttogta Méhes, s ebben a percben már csak két visszatartott lélegzet állt a sötétben egymás mellett. A mély csöndben ajtónyílások hallatszottak; József ment át a verandán. - Megnézem, mi az - mondta Eszter. S futott volna, hogy a fiát megelőzze. - Hátha Józsefet keresik - lőtt szét s nyomult még beljebb az előbbi döbbenet a nyakába, hasába, s megállt a szív közepében. - A kabátom - suttogta szinte ingerülten Méhes, s a két ösztön, a lefelé futóé s a pora után kapóé egy pillanatig szinte hadakozott a sötétben. A tárca közben a másik porral leesett, s Eszter még látta vagy képzelte, amint a sötétben a fűrészporos padlót tapogatja.

Lenn József nyitott már. Eszter megállt a kapualj fölött a verandaajtóban s hallgatózott. Mögötte a kerge kotlós s az őrjöngő Bojtár rángatta a láncát. - "Ugyan kérem, mit fontoskodnak annyit. Az egész Csomorkány nem ér meg egy angolszász bombát" - hallotta a József ingerült hangját. A mondat különös volt, de a hangban Eszter számára minden benne volt: - a meghökkenés, amivel a csöngetés rácsapott; aztán az elszánás, hogy lássuk; a kulcsfordulás gondolatörvénye; a pillanatnyi káprázás, a csöngető kába fölmérése, a villanás, hogy nem az, aztán a megkönnyebbedés, amely hála helyett ingerültségbe, majd hetyke hepciáskodásba megy át. - Nem úgy van az - mondta egy vastag, méltóságát őriző férfihang. - A padlás, az a legsúlyosabb... S az udvarra is bejött a padláslyukat onnan is megnézni s megmutatni... Eszterben ettől újra halmazállapotot változtatott a vér. Mégiscsak hatóság, s József fölvadítja a padlásra. - Most már nem ég - mondta mogorván. - De az előbb egész biztos, hogy égett. Mihozzánk épp odalátszik... Ó, ez Horváth úr, a tömbparancsnok. Az ő udvaruk farol ide a szomszéd utcáról. - Ki tudja, mit látott maga? - élvezte József egész a fölülkerekedést. - Az én öcsém különben is fő légoltalmi; nincs szükség rá, hogy bennünket háborgasson. - Jaj, bocsánat, Horváth úr - szólalt meg Eszter a veranda tetejéről, mert úgy érezte, ideje, hogy a szelídségét közbevesse. - Én vagyok a bűnös. A lány fönnfeledte a mosást a padláson. - Na ugye? - szólt Horváth úr a sérelem elégültségével. - Nem beszél az ember a levegőbe. - Nem gondoltam, hogy az a kis villanylámpa... - Egy gyertya is elég ahhoz, kérem. A gyógyszerész úr azt hiszi, csak a levegőbe beszél az ember. - Máskor majd jobban vigyázok rá - ígérte Eszter. S hogy egy kis beszélgetéssel fejezze be: - Sok bajjal jár, ugye, ez a tömbparancsnoki állás? - Hát bizony, nem lehet elmondani, milyen könnyelműek a népek. Ha én ezt tudom, el nem vállalom semmiért sem. S úgy panaszkodott tovább a népekre, mintha az egész városban csak ő és Mátéék értenék át az elsötétítés jelentőségét.

Amikor Eszter öt perc múlva a kék papírba becsavart lámpával fölért, Méhes mozdulatlanul állt a padlásfeljáróban. A lenti hangokból kivehetett annyit, hogy a vita megszűnt, a mord hangú ember kiment a kapun. Az arcán már azonban még ott volt az előző percek elszánása. A sápadtságát nem lehetett látni a kék fényben, de az arca mintha beesett, az orra kihegyesedett volna. Csak nem vette be - villant át Eszteren, s a lámpa megreszketett a kezében, ahogy a ládáig ment vele. A tárcát és a port nézte, ami a földre esett elébb. - A tömbparancsnok volt - ült le a kezében maradt tűvel a helyére. - Fény szűrődött ki. S átvette Méhestől az öklébe szorított kabátot. - A tárca meglett? - kérdezte, mert az ujja közt, érezte, nem áll meg a tű. - Igen, itt van a zsebemben - s odakapott a hálókabát külső zsebéhez. Ki is vette a tárcát, s beletett valamit. Eszternek úgy rémlett, hogy a kibontott por volt.

Egy ideig némán voltak egymás mellett. Eszternek a kifejtett bélést kellett bevarrnia. Méhes elgondolkodva járt a farakás előtt. - Amikor Szentendréről bejöttem - kezdte el egyszer csak hangosan mondani -, két csendőr szállt föl ugyanabba a kocsiba az utolsó pillanatban. Én átrohantam a kocsin, s bezárkóztam a túlsó vécébe. Ha valaki dörömbölni kezd, akkor... A haláltól nem félek, de az emberektől igen - szakította meg beszédje után a hallgatást is. - Olyan rettenetesen bántottak. Azt, hogy mint az egérrel játsszanak velem, már nem akarom elviselni. Nekem a szenvedés... A legnagyobb fogfájásokkal nyugodtan dolgoztam. Azt, hogy akikért végre is éltem és... - Itt mintha pontatlanságot érzett volna, megállt. - A képzeletük kegyetlensége, ez az, amit a képzeletem nem bír elviselni. Volt úgy, hogy hónapokon át kellett egy halálnemmel foglalkoznom. Egy eretnekről írtam, akit megégettek. Végre annyira hozzászoktam, hogy kiegyeztem volna, égessenek meg engem is. Részletes leírásom volt a halálról. Rőzsét tettek alá, meggyújtották. A füst fölcsapott, belefojtotta a zsoltárt; amikor a szél másfelé csapta, már félre volt konyulva a feje. Ennyit, pontosan ennyit én is vállaltam volna. De a kiszámíthatatlan - a kiszolgáltatottság az elképzelhetetlennek: ez az, amit nem lehet elviselni.

Eszter jobbadán végzett a varrással; de a tűt, megpiszkálva a szálat, még ott tartotta a kifordított kabátujj fölött. Szörnyű volt az, amit mondott, s mégis volt benne valami, ami összhangra és gyermekekre emlékeztette. Décsi Feri, Décsi Feri jutott az eszébe minduntalan, ahogy az elgyötört s mégis szinte lelkesen kipirult arcába nézett. Egy Décsi Feri, aki nem halt meg idejében. - Sokszor gondolkoztam - folytatta a másik, mintha csak eltalálta volna a gondolatát -, mi az, ami a kegyetlenségüket úgy fölingerli. Valami embertelent éreznek bennem. Ami emberi, azt még ők sem tudják így gyötörni. De mi az? Tán, hogy pontos műszer próbáltam lenni. Az író, gondoltam, műszer; - egy nemzet, az emberek kezében. S tán túlságosan is vigyáztam a szigetelésére. Az embertelenségig belefeledkeztem, fiatal koromban főleg, az igazság kiketyegésébe. Ez a szívtelenség, ez bőszít, jobban minden indulatnál. Ez az a rugó, amit mindenáron ki kell rántani, leleplezni. Nem látták a szerencsétlenek, hogy amitől szenvedek, maga is: érzékenység...

A következő nap piacnap volt. Eszter besüllyesztette a tarsolyba a padláskulcsot, s ment ő is a hálószatyrával, amelyben kedden és pénteken földig nyúlva szokta a zöldséget hazahozni. József is korán kelt; Bandiékhoz indult, Méhes bújtatását megbeszélni. Eszter erre gondolt, míg retiküljével a hóna alatt (most már volt egy kis öreges kacsázás is a járásában) a kis mellékutcán a zöldségpiacnak tartott. Józsi szobájában nem aggódott volna Méhes miatt; de a padláson még csakugyan fölfedezik. Reggel már úgy kapta ki a szakajtót a lány kezéből; szemért akart a padlásra menni. Azon is bámulhatott, mért telepítette át ő ilyen jó idővel a kotlósokat a konyhába. Most meg aprófát akar majd vágni, a tőke ott áll a padlásfeljáró alatt, s nem találja a padláskulcsot. Szerencse még, hogy nem olyan oknyomozó természet, mint egy másik, öregebb lány, Erzsi például. Ha fölfut a lépcsőn s ott találja Méhest, mint ő, mikor a reggelit föllopta, akkor őt is zárhatja most, mert biztos, hogy boltba menet az egész városrész megtudja. Aggodalma ellenére is belemosolyodott a fénnyel cikázó tavaszi levegőbe, ahogy a pufók arc rémülését elgondolta. Méhes papírt kért Józseftől. Vajon mit ír most ott fönn? Az élményét rakja papirosra? Az is megtörténhetik, hogy végigvizsgálják a padlásokat. Rég fenyegetőznek a lomtalanítás miatt. Szerencse, hogy Csomorkányon aztán igazán nem eszik forrón a kását.

Ahogy billegeti eltűnődve a szatyrát; egy alak jön szembe vele. Az utcában többen is áramlottak: ki üresen még, ki zöldséggel, baromfival a szatyorjában. Eszter épp annyira nézte őket, hogy ha valamelyik köszön, el ne menjen mellette. Ez az alak azonban még ezt a szürke foltlátó pillantást is fölébresztette. Először nem is értette: mit lát, hogy került az a furcsa, cikcakkos, világos folt annak a hosszú sötét kabátnak a közepére. Aztán jött rá, hogy ez a világossárga cikcakk: csillag, s ahogy a jelet fölismerte, a mögötte levő emberfoltra is jutott egy pillantása. Klein doktor volt az. Alig lehetett öt-hat lépésnyire; ő az iskola falának húzódott, Klein doktor az úttest felőli szélen jött, mint aki minden pillanatban kész rá, hogy a szembejövő elől az úttestre lelépjen. Eszter agyának ezt az öt-hat lépésnyi időt kellett kihasználnia. Hát mégiscsak igaz? - cikázott benne. Hisz hallott ő erről a rendeletről (József és Lőrinc tegnap vitatkoztak is rajta), de más az, hallani, s más így szembejönni vele. Míg az agya hátuljában ezzel a felismeréssel vesződött, az elülső rész, mely arcjátékunkat kormányozza, a köszönésre készült, s a riadalom csak mint a rendesnél nagyobb adag nyájasság ömlött kifényesedő szája elé. Klein doktor azonban leütött fejjel jött; az apró, hegyes orrú cipőjét nézte (csak zsidókat szabad eztán gyógyítania?), mintha nem akarta volna, hogy Eszter a pillantását elkaphassa. Pedig egész biztos, hogy tudja, ki jön vele szemben. Büntetni akarja őt valamiért? Az utolsó pillanatban aztán mégiscsak megteszi a szemével azt a mozdulatot. Eszter egy rövid kalapbillentést lát, amely után az arc megint a földnek fordul, s érzi a maga arcán a túl nyájas, kedveskedni akaró, megrémült mosolyt; - még tíz lépés múlva is olyan az arca, mintha vigyorgott volna. Meg kéne állni, visszafordulni, beszélni vele - villant bele a térdébe. A tapintat ugyanakkor futni szeretne. Az is sértés, így látni valakit. S még meg is álljon, emlékeztesse? "Doktor úr, várjon már" - hallja még a háta mögött. Két asszony állt az utca másik oldalán, tán gyáriak; az egyiknek már két csirke volt a kosarában, a másiknak még üres a kosara, s beszélgettek. Eszter, ahogy eljött mellettük, őket is eltette a szemében. Azok közül kellett átkiáltania az egyiknek. Eszter, ahogy gyorsan továbblépdelt, elképzelte, amint az egyikük egyszer csak megáll. "Nézze" - bök a társnőjébe. S ő is fölismeri a csillagot s a doktort mögötte. Az azonban nem suttyan el, mint ő. "Várjon már, doktor úr"; - köszön a bámuló társnőjének, s fut át a doktor után. Tán a gyerekét gyógykezelte.

Vásárlás közben még két látványba botlott, ami fölizgatta. Ahogy a zöldségpiacról átmegy a tér másik öblibe, ahol a gyümölcspiacot tartják (a bujdosójának akart néhány szem almát venni), látja, hogy a kis közben, a nyomda mellett cölöpöket vernek. Az úttest tégláját szedik fel, s annak a helyébe verik a cölöpöket. Egypár ember nézi, elmegy, mások állnak a helyükbe. "Mit csinálnak?" "Elkerítik az utcát?" "Itt lesz a gettó." "Egybeköltöztetik a zsidókat" - pöttyentik a jövő-menők a felvilágosításokat és kérdéseket. A cölöpverők háttal fordulnak az érdeklődök felé, úgy verik be az oszlopokat. Még később, a tojásosoktól jövet, egy kis csődületet lát. Mintha ostorral vágtak volna végig a piacon, a lézengő emberekből a Szarvastól a Városházáig két hosszú sáv támad, s ahogy támad, el is simul hamarosan. Eszter nem lát semmit, csak egy szuronyhegyet s egy pillanatra egy kakastollat. - Elinternálják őket - mondja egy, aki előbb még néző lehetett. - Hallja-e, a Molnár is köztük van - magyarázza egy asszony a mellette levő öregebb férfinak. Molnár, a volt szociáldemokrata képviselő. - Hát persze, azt viszik először - mondja a férfi, s nem lehet kivenni, helyesli-e vagy meg van botránkozva rajta, vagy beéri vele, hogy ismeri az emberi dolgokat, s tudja, hogy ez már így van.

Eszter csak kóválygott a piaci tömegben, elfeledve, mit is akar még venni. Az emberek árama majd erre, majd arra vitte, s a gondolatai nem tiltakoztak ellene, sőt, szívesen rejtőztek el ebben a ténfergésben. Hát csakugyan eljutott mindez Csomorkányra is? Ő, ha hallotta is, volt benne egy titkos, gondolattá nem lett bizalom, hogy náluk ez nem lesz így. Hogy mért bízott ebben, azt nem tudta volna megmondani. Vannak olyan süppedt helyek, amik fölött a fagy is átgördül. Csomorkányon nincs semmi, de ez a lebújt, megmaradt emberség, ez megvan. Kinn a tanyákon sem hallani már, mint Döméék idejében, gyilkosságról. Politikából meg éppen nem ölték egymást az emberek. Azt az öt vöröst hallotta, akit tizenkilencben a románok főbe lőttek. Tán mert úgy kiestek a világból; nem kaptak a szenvedélyein sem. Aki máshonnan jött, azt is megszelídítették. Úgy volt, ahogy Gyenes mondta; sokszor épp a máshonnanjöttek lettek a legcsomorkányiabbak. Az embertelenséget így még az sem kezdte el, akinek a dolga lett volna. A basák is csak Lajkó Pisták voltak. Most azonban itt is itt van; süthetik le a szemük. "A magyar alattvalókat nem internálták Franciaországban? Ott van annak az erdélyi írónak a könyve: a Fekete kolostor. Abban le van írva, mit csináltak velük a múlt világháborúban. Hát a zsidók tán nem a másik háborús félhez tartoznak?" Eszter nem tudta már, kitől hallotta ezt - tán az a most jött főorvos mondta a patikában. Ő akkor épp kevert valamit, de a félfülével is érezte, hogy ez is afféle férfiigazság - logikus, csak épp a legmélyén hamis. Most, hogy Klein doktort látta, pontosan érezte, miért. Ez a sárga szövet: ez nem "kiemelés"; ez bosszú, gyűlölet, kitaszítás; - szégyenletes emlékeztetés arra, amiről a Klein doktor apja is azt hitte már, hogy örökre megszabadulhat tőle.

Rettenetes félelem fogta el. Eddig csak röstellte magát; Klein doktor járt az eszében, ahogy a haldokló apját kettesben emelgették. A dolog szégyenletességétől csak most állt bele az esztelensége. De hisz ezek holnap a gazdáink lehetnek. Az elszenvedett igazságtalanságnak az a sajátságos, alázatos s mégis nyomatékos éreztetése fogta körül az érzékeit, amit a kis Klein doktor mellett mindig érzett. A laboratóriumban már, amikor az apja vizeletét olyan gondosan megvizsgálta. "Látjátok, milyen lelkiismeretes vagyok, pedig..." Mit fog ez érezni, most, hogy a csillagot hordta... A szemét is azért ütötte tán le. Hallott Lőrincről, hisz épp Lőrinc mondja, hogy mindent számon tartanak. Köszönés helyett a legszívesebben ráemelte volna a parázsló szemét; megölhettek, de aztán jaj a fiaidnak. De jobb eltenni, amit az ember gondol; az utolsó percben még köszönt is. S közben azt gondolta: ez is örül neki. Az ő ijedt, nyájas mosolyában tán ő is vigyort érzett. S ha most elmenne hozzá: mosakodást, befektetést a jövőre. Bizonyos helyzetekben, úgy látszik, semmiféle viselkedés sem jó már. Ha az egyik embernek elveszik a méltóságát, a másik embernek is el kell vesztenie. A gyilkosok aratásán az ártatlanok is cinkosokká válnak.

Kiáltozásra lett figyelmes. - Nagyságos asszony. Máténé nagyságos asszony! Egy apró, csíkszemű ember állt fönn a kocsin; épp indult, s a pokrócot gyúrta befelé. Az egyik Gyevi-unoka volt. Olyasforma, mint az apja volt, amikor Eszter lányként megismerte, csak apróbb; még a szemevágása s benne a szem is kisebb, de éppolyan eleven. A Józsefék népfőiskoláin kétszer is benn volt, másodízben ő volt a legénybíró, s azóta is meg szokta keresni őket. - Jó napot, János - örültek meg Eszter rossz gondolatai a friss tanyai szemnek. - Csak nem salátát hozott be? - Nem, almát adtam el itt az asszonyoknak egypár ládára valót. Hát József? - kérdezte mindjárt. Még az első népi láz idejéből csak jánosozták, józsefezték egymást. Illemből azonban mindjárt hozzá is tette. - Épp bekészültem a patikába. Mondom, hátha itthon van a gyógyszerész úr. - Itthon... már több mint egy hete - mondta Eszter. Gyevi azonban valami bizonytalanságot érezhetett ebben az "itthon"-ban (kis maradványát a múlt heti titkolózásnak) meg abban is, hogy több mint egy hete - vagyis épp azóta -, mert lejött a kocsiról, s az asszonyok közt kigázolt Eszter mellé a járdára. - De csak nem kellett hazajönni neki? - kérdezte, hogy melléje jutott. - Hát tudja, jobb ilyenkor itthon - vizsgálgatta őt Eszter, mert ki tudja, kiből mi üt ki ilyenkor. - Mi odakinn nem is hallunk semmit - mondta Gyevi... - A csillagot látta rajtuk? Maga mit szól hozzá? - Én? - nevetett, s csak intett egyet, mint aki azt mondja: agyatekert dolog.

Eszter még jobban felvidámult ettől a legyintéstől. - Mondja, János, ismeri maga Méhest? - Méhes Zoltánt? A "Zoltán" meg ahogy mondta, elég volt feleletnek. - Megvan az olvasó egyletben - mondta aztán. - József megvetette velünk. - Olvassák is? - kérdezte Eszter. - Hát olvassuk, olvassuk. De inkább csak tiszteljük - nevette el magát a kis ember. - Miért? Kellene neki valami? - kérdezte aztán, látva, hogy Eszter nézi őt, de nem szól. Eszternek azonban csak a szeme állt aggodalmas mosolygással rajta. A legényt mérte, meg merje-e mondani neki. - Tán neki se jó most odafönn? - mondta az bátorítón. - Vagy itt is van tán? - kérdezte, látva, hogy Eszter szivárványló szeme mindent ővele akart kimondatni. - Nálunk, a padláson - bukta ki Eszter egyszeriben. - József fél... a lakóinktól... Röstellt Lőrincet mondani. Ennek a parasztfiúnak a legyintése jobban elszégyenítette érte, mint József minden vádbeszéde. - Hát városon bajosabb is - mondta Gyevi. - Ahogy itt láttam magát, hirtelen arra gondoltam - kapott Eszter a szemiben pislogó ajánlaton -, nem lehetne-e el odakinn, amíg jobbat nem sütünk ki a számára. - De, nagyon - nézett reá a kis ember komolyabban. - De hát a szülei, azok is? - kérdezte Eszter pupillájában a tétovázás. A két szem, az apjáé meg a fiúé azonban úgy hasonlított, hogy átallta megkérdezni. - Én nem hiszem, hogy olyan nagy oka van a bujdosásra - mondotta ahelyett. - De ő nyugodtabb lesz ottkinn. - S ha van oka, az se számít. Elteszünk mi még egy iga ökröt is, nemhogy egy embert...

Eszter tapasztalhatta is mindjárt, mennyi alamusziság fér össze egy nyílt pillantással. A kis ember eltöltötte estig az időt, s csak akkor állt elő a kocsijával. Akkor sem a ház elé, hanem odább, az utca közepén, mint akinél baj van a ráffal. Mintha egy peceknek való fát keresne - egy óvatlan percben becsöngetett (meg volt beszélve, hogyan), s ment vissza a kerekéhez. Eszter az ablakból nézte őket, Méhest, ahogy körültekintett s a kis embert, ahogy ostorát a kezében tartva s mindig a kerekeket nézve, megindul gyalog a kocsija mellett.

Két nap múlva József nem bírta már Csomorkányt, repült a pesti eseményeknek. Azt mondta, egy napra megy, a lakását fizeti ki meg a kiadót nézi meg; de Eszter tudta már, hogy abból hetek lesznek. Negyed- vagy ötödnap levelet küldött egy barátjával. A lakásában betörtek az ablakok, a kiadót megszüntették, de baj nincs nagyobb. A Méhes-féle rejtély is megoldódott. Két egyetemi hallgató ment ki hozzá, figyelmeztetni akarták, mert azt hallották, rajta van valami listán. Benéztek a házba, az égő villanynál ülő gyerekekre s nem mertek bemenni mindjárt. Attól a két ácsorgó alaktól ijedt meg Méhes. A telefonja meg azért nem szólt, mert a családja akkor már taxiba szállt (a fiúk is erre jöttek vissza), a felesége mint gyors elhatározású asszony, a bombázások elől vidékre utazott. A szomszédoknál volt a számára üzenet; ő azonban nem mert hazamenni... Eszter értesítse őt, hogy nyugodtan visszajöhet Pestre, az írók mind megvannak, titkos tanácskozást is tartottak már; persze, az egész város tudja, hogy kimondták rajta az írósztrájkot.

Eszter gondban volt, kivel üzenhetne ki Méhesnek. Bandi nem volt otthon, mást meg nem akart beavatni. Kiutazna ő maga; de a menetrendet a légitámadások összekavarták. Azt mondják, órákat kell ülni az állomáson. Odakinn azonban szép tavaszidő volt; a patikaablakon besurranó fény megcsillantott minden megcsillanthatót: mérlegkart, gyógyszeres tégelyt, a kis edényben Józsi aranyhalait. Hátha kimenne ő maga biciklin? Az igaz, hogy nem nagy biciklista. Már asszony volt, amikor Józsi a lajosfalvi udvaron megtanította, s itt hat vagy hét éve biciklizett utoljára, amikor kis Eszti mögött fogta az ülést a Kölcsey utcában. De ha mindjárt ebéd után indul, azt a tizenöt kilométert majdcsak lenyolcasozza. Némi kalandlázzal tolta ki kis Eszti biciklijét a kapualjon. Az jó volt, hogy nem kellett átmenni a városon. Amíg ismerőssel találkozhatott, nem is ült fel a gépre, kijjebb is csak ismerkedett vele; fölült, aztán ha jött valaki, leszállt, mert attól, hogy nézték, egyszerre ide-oda járt a kormány a kezében. Kinn azonban a színváltva futkosó vetések közt nekibátorodott. Iparkodó bokái, melyekre most már egy kis hús rakódott, csendesen dolgoztak. A zöldbe öltöző természetből ő tulajdonképpen csak a kerékgumival szembefutó köveket látta; a zöld sarjúcsúcsokban küzdő, susogó természet, az egyedüllét nyugalma, a kaland, hogy megszökött hazulról, lassan mégis bekapcsolta őt a tavaszi tájba. Most már csak akkor szállt le s állt az út senyvedő akácai mellé, ha autó húzott el mellette. S amikor Gorzsa fásabb foltja föltűnt, már csak óvatosan pedálozó lába mutatta s keze feszülése a kormányon, hogy pillantgatása s nyakatekergetése nem olyan fesztelen, mint jókedvében maga is hinni kezdte.

Gyeviék még jó darabra laktak attól a néhány fölülről idecsöppentett középülettől (templomtól, csendőrlaktanyától, iskolától), amely körül a gorzsai tanyavilág faluvá kezdett csomósodni. A család, két fiú s egy vő, együtt maradt a nagyapai házban, az eredeti tanyaudvaron (amely mögé, mint a római császárok a Forum köré a maguk fórumjait, az ifjabb Gyevi a maga gazdasági épületei számára újabb tanyaudvart rakott). E körül volt az Égető tanácsára ültetett gyümölcsös is, melyben Eszter lánykorában járt még. Az azóta szerzett földek azonban többfele voltak szétszóródva, s vetésidő lévén, csak az öreg Gyeviné - Eszter gyerekkori ismerősének a felesége - volt otthon. A nagy cúgoscipőjű asszony akkor is az udvart lábolta; általában az az asszony volt, aki úgy marad meg a vendég emlékezetében, amint szakajtóval a hóna alatt mindig épp megy valahova, házból a kamrába, istállóból az ólba, s a kutyák csaholására is úgy áll meg, hogy a tartásával akkor is menőben marad. Ahhoz, hogy a kis Gyevi anyja volt, elég jól megtermett; a tömörülés úgy látszik, a Gyevi-ág hajlama volt, melyet ez a testesebb, puhábbfajú asszony sem tudott föltartóztatni. - Máténé? - mondta, miután a bevacilláló kerékpárost előbb a kutyák csaholásából, aztán a maga kábult csodálkozásából kihámozta. A Máté-név nyilván nem tette ismerősebbé az elébejárult úriasszonyt. - Ja, az Égető Esztike! Az ügyvéd úr lánya, a gyógyszerészné... Hát persze - jöttek ki Eszter újabb magyarázatára, a beillesztés jele gyanánt, a fogai. - Mert mi ma is csak a kedves apjáról emlegetjük ám. Meghalt az is, ugye? Tudom, volt benn az uram a temetésén. Szegény ipám, nagyon nagy véleménnyel volt az ügyvéd úrról. Bizony, az is elment; várjon csak, hány éve? Nyolc, ugye már, előbb az ügyvéd úrnál. Hát hogyne, az Égető Esztike. A kisebbik fiam sokat emlegeti a fiát. A gyógyszerész úr, ugye? A nagyobbik az oda van, fogoly, bizony... Volt maga itt már minálunk. Nem emlékszik rám, ugye? Hát hogy is. De minekünk nagy dolog volt akkor, hu, a napam is, az ügyvéd úr a leányával, fel sem tudtam fogni, milyen lesz az. Magán egy kis spanglis cipő volt. A fákat nézték meg, tudom.

Eszterben derengett valami, hogy az ősz nénike körül két másik nő is settenkedett, a pecsenyét is ők hozták be, az egyik mintha nagyon hosszú lett volna. - Nem volt soványabb akkor? - De az, meg a színem is olyan sanyarú, mint aki ugorkán él. Aztán látja, milyen lettem. Ez az élet. Pedig dolgozom ám folyton. Dolgoztat ez a nagy udvar. Te csak a gyerekeket tartsd tisztán, mondom a leányomnak. A tanár urat jött látogatni? Megvan... Maguknál is ilyen keveset evett? A gyerekeket gyenisztrálja a szegény. A férfiak nem érnek rá most; a vetés nem tűr halasztást, így csak az unokáimmal mulat. Van kettő, hála isten; a lányomtól. Itt laknak velünk; hova is mennének... Néha bejönnek dicsekedni, hogy a tanár bácsi mire tanítja őket. "Nagymamám, már le tudom írni a nevem." A nagyobbat meg latinra tanítja. Mondja már, minek annak a latin? De hát ha ez a szórakozása. Most is aligha azzal nincs. - Te - szólt rá egy kis szolgálóra -, nem láttad, merre a tanár úr? - Arra lesz hátul. A Rebeka van nála. - Ja, persze, most meg arra kapott rá... Nem Rebeka ám ez. Csak ezek híják úgy, mert olyan kis igénytelen. Szemüvege van. De nagyon igyekszik. Az apja pályamunkás a vasútnál; az anyja meg nálunk szokott csomagolásnál segíteni. - Menjek érte? - állt meg a kislány a vizeskannával. - Majd elmegy a Janika. Te csak menj dolgodra. Ennek is tetszene ám a hűvösben tanulni. Folyton a tanár úron meg Rebekán a szeme. Te, Janikám - szólt rá az oszlop mögül egy szál náddal elősomfordáló kisfiúra -, menj le szépen a tanár úrért. Mondd meg neki, hogy a nagyságos asszony van itt, a gyógyszerészné. Vagy maga is lemegy vele?

Meszelt törzsű almafák közt ballagtak hátra. A fák egy része még az első ültetőgödrökre emlékezett, amit az öreg Gyevi s Eszter apja együtt mértek ki; közben azonban fiatalabb fák is voltak, pótlások s a szélén egy új tábla. Annak ellenére, hogy egy negyedszázad telt el, amióta itt volt, Eszternek nem a vénülés tűnt föl a gyümölcsösön. Sőt, mintha akkor sűrűbb, bozótszerűbb lett volna. Az itt-ott már meg is ifjított fák akkor persze fiatalabbak voltak, de alattuk a kicsapott baromfi (ott látta először azt a fehér fajtát), mint valami szavannának az állatfaja, kaparászott a magas gazban, s a puszta frissen tört földjében a kényes gyümölcsfák alanyaik vad életét élték. Most a fák alja gondosan fel volt ásva, a törzsük lekaparva, hernyógyűrűvel ellátva, s az ágak levegős vázáról, melyen a rügyek épp pirosodni kezdtek, gyümölcsészeti tankönyvek jutottak az ember eszébe. A tanfolyamok szakszerűbbé tették a gazdálkodást, s a puszta elmerült végképpen a kertben. - Szigorú ember a tanár bácsi? - kérdezte Eszter a nádjával (ki tudja, mi célja volt vele?) mellette döcögő fiút. Az Eszterre nézett, s szégyenlősen elhúzta a száját, mint gyerekek szokták, ha két össze nem illő szót hallanak egymás mellett. - Neem, dehogy - mondta, s Eszter ezen a nemen, dehogyon megmérhette, hogy van a vendége a gyermekekkel.

Ott voltak néhány lépésnyire a kis társaságtól. Egy kis tisztáson egy aszalóféle kaliba állott; fölötte hatalmas vadkörtefa, melyet még a puszta növényzetéből őrizett meg a telepítő. A gyümölcsös errefelé már véget ért; a vadak s a tarlóra kivert állatok ellen ott volt a drótsövény, s abból, amit a gyümölcsös kidobott magából - száraz törzsekből, fölhalmozott karókból, rossz bordói-lé színű hordókból -, a málna- és mogyoróbokrok alatt vadabb folt keletkezett, s emlékeztetett az alapítóra, aki itt írta meg a maga tákolta asztalon, Égető biztatására, visszaemlékezéseit Gorzsa községgé alakulásáról, melyet Józsefék nemrég mint fontos településtörténeti emléket adtak ki. Most Méhes és a bakter lánya ültek az asztalnál. Méhes egy füzetben írt, s a magyarázat hevében úgy fordította a papírt, hogy a lánynak nyakát tekerve kellett az írásjeleket követnie. Előttük a füvön nyolc-tízéves fiú hevert, s feszülten figyelte a számára érthetetlen jelbeszédet. Eszter megfogta a vezetője vállát; nem hallgatózni akart, csak egy picit rögzíteni a képet. - Tehát mind a két oldalt eloszthatom - mondta Méhes - ugyanazzal a számmal. Osszuk el például az x szorzójával... A kislány csakugyan nem volt szépség: nyurga, öreges; a szemüvegén is áttűnt erős kancsalsága. Most azonban láz, szorongás és boldogság gyullasztotta ki az arcát; látszott, hogy amit hallott, messze meghaladja befogadóképességét, de vezetője kezét fogva beljebb próbált bukdácsolni a különös, most megnyílt országba. - Jól van - bátorította Méhes. - A bal oldalon x; a jobb oldalon pedig a négyzet osztva kettővel, plusz három... Na ugye, nem olyan nagy dolog - s az ő hangjában is szinte ujjongás volt.

A kisfiú, aki velük szemben könyökölt, most észrevette őket; a megállt szeme legalább ezt mutatta. Erre Eszter is elengedte a fiú vállát. Az előrébb lépett, mire a kislány is fölpillantott a füzetből. Legutoljára Méhes szakadt el az egyenletétől. - Kezitcsókolom - állt föl, s az ijedtség még ott találta a lelkesedés pírját felhevült arcában. - Ne tessék megijedni. Nincs semmi baj - nyugtatta meg Eszter. - Sajnálom, hogy megzavartam... - Ó, már épp ideje, ugye, Rózsika, hogy befejezzük - mondta Méhes, fölmérve, hogy valóban nincs-e semmi rossz az Eszter szemében. - Nagyon érdekes kísérletet folytatunk itt... Rózsika mint magántanuló, most tette le a negyedik polgárit. S nagy dolgot forgat a fejében: kiegészítőzni szeretne a gimnáziumból. De mint minden intelligens lény, ő is túlbecsüli, amit még nem tud. Hát most leültünk itt. Mennyi idő is van? Fél öt? - húzta ki a felső kabátzsebéből a fiús, lánctalan órát. Gál Rózsika ma fél háromkor még el sem tudta képzelni: mi lehet az, betűkkel számolni, és fél ötkor megoldotta a 3 x = a² + 6 egyenletet. Persze, most kóvályog a feje; de attól nem kell megijedni. Ez a Nílus iszapja... Az én feltevésem ugyanis az - fordult Eszter felé -, hogy a gyerekek azért nem értik meg az algebrát, mert nincs áttekintésük rajta... S hosszú magyarázatba kezdett, melyet Eszter csak félig-meddig értett, hogy adta elő ő Rebekának egy ültő helyében az összes műveleteket, a logaritmust is s ráadásul az egyenletek megoldását.

A kislány közben elvonult füzetével; égő arcán ott volt a nyugtalan éjszaka s a kínos másnap reggel, amit a nagy dicséretek s az összekavart jelek közt fog elhánykolódni s átvergődni. Ahogy hosszú copfjával eltűnt, Eszter elmondta József üzenetét. Méhes inkább elkedvetlenedett tőle. - Akkor nincs is értelme, hogy tovább itt lappangjak - mondta; mintha az, hogy biztonságban van, nem érne föl azzal az örömmel, hogy Rebekán a módszerét kipróbálhatja. - Hallom, hogy a Gyevi-unokákat is tanítja - nézte Eszter a játékában megzavart arcot. - Igen - mondta Méhes... s most, hogy kizökkentették belőle, maga is mosolyogni próbált tanári mámorán. - Ez is holmi biológiai módszer lett volna. Úgy építeni föl a nyelvet, mintha a gyerek egy latinul megszólaló csecsemő volna. De most már vége; elveszik a kísérleti nyulam... Bánkódása, a tréfa ellenére, oly nyilvánvaló volt, hogy Eszter elnevette magát. - De hát nem kár ilyesmikkel töltenie az idejét? Aki olyat tud írni, mint... A regényét akarta mondani, de röstellte elárulni, hogy olvasta. - Ó, írni - kiáltott föl Méhes megvetéssel. - Az már zsákutca, ha az ember ír. Az igazi ez - mutatott maga körül -, egy foknyi különb életet írni. Engem csak ez tudott izgatni. Családot is, mit gondol, mért alapítottam?

A család szóra egy kis női kíváncsiság csillant meg Eszterben. Amit Méhes mondott, annyira hasonlított ahhoz, amit ő akart Lajosfalván már. Most emlékezett, hogy olvasta is egy cikkét valami újságban. Egy szőlőben vannak, ott tanul, kertészkedik a családjával. S mégis az arcára volt írva (Józseftől hallott is ilyet), hogy a családi élete nem boldog. Ha az a folt otthon legalább megvolna, nem tudta volna az élet ennyire legyötörni. - S az biztos sikerült is - mondta Eszter. - Hisz oly szépen foglalkozik a gyerekekkel. Érezte a rosszhiszeműséget; azért nézett, míg mondta, az ölébe. Egy ilyen embernek a család is csak bukás lehet; százszor inkább, mint neki; - valóságos kínzókamra. - Ó, az én gyerekeim - legyintett Méhes. S a legyintéséből szinte hullott a hamu. Eszter részvéttel nézte őt, amint egy gallyacskával jeleket irkált elgondolkozottan az asztalra. Tehát nemcsak ő vérzik, hetek óta már, a fiai viszályától. Ennek az embernek tán még nehezebb, mint neki. Hisz ő a fiai hibáiban is látja a jót, József kíméletlenségében, Lőrinc csacsiságában. De az ilyen ember a családba is olyan mohón veti magát, mint az algebratanításba. S ugyanakkor - éppen, mert félig már írja is a dolgot, sosem lehet egészen meggyőző. Hiába tudja, mi a fontos a világban, neki, a legmélyén, mégsem az a fontos, akárhogy erősködik.

- Bizony, a gyerekek - támadt föl benne is a kedv, hogy a fiai dolgáról beszéljen. - Sok öröm van velük, de sok bánat is - mondta azzal az egyszerűséggel, amely asszonyok szájában a legegyügyűbb szólamnak is hitelt tud adni. - Énnekem különösen az fáj, ha látom, hogy nem szeretik egymást. - Testvéreknek a legnehezebb - mondta Méhes az asztalra írt ábráinak. - Az embereknek hirdetünk testvériséget - holott előbb a testvéreknek kéne emberséget... - Engem annyira bántott - folytatta Eszter, nem fogva föl a szójátékot -, amit József mondott Lőrincről első este. Hisz nem mondom, Lőrinc egy hiszékeny csacsi, de azt föltenni róla, hogy ő Méhes Zoltánt... akárkit, aki a házunkban.... - József talán csak óvatos volt - mondta Méhes fél figyelemmel. - Nem, ő nagyon jól tudta, hogy erre az óvatosságra nincs szükség - tört ki Eszterből a keserűség. - Ő csak játszotta azt, hogy szükség van rá. Azért, hogy Lőrincet megalázza.... Maga is megdöbbent, milyen keserűn fordult ki a száján ez a mondat. S mindjárt tompított is rajta. - József nem árt senkinek sem. De néha olyan éles, hogy megijedek tőle... Ő, aki annyira szeret minden szépet.

Azt várta, hogy Méhes majd megvigasztalja, s egy csomó jót mond, mint az írólátogatáskor is, fiatal barátjáról. Hisz József minden két-három hónapban fölment hozzá, s volt, hogy órákat elsétáltak a budai hegyekben. De Méhes elgondolkozva ült, s a pálcikájával irkálgatott. Kedvtelen arcán együtt volt a tanítás utórezgése, az azt követő szórakozottság s a mocorgó probléma, amelyet Eszter panasza ébresztett fel. - Azon már én is gondolkoztam - mondta vontatottan -, hogy mi a baj Józseffel. Engem, amikor megismertem, valósággal elkápráztatott. Középiskolás diák létére olyan jó áttekintése volt mindenről. Bennünk magyarokban épp ez szokott hiányozni. Mindenki mindent elölről akar kezdeni, s az elsajátíthatót is a maga kárán tanulja meg. Amellett finom, fogékony természet. Nem mondhatok neki semmit, hogy azonnal meg ne értse. A kartotékjai, azok meg egyenesen bámulatba ejtettek. Én, aki a kézirataim is elveszítem. Egy nagy műértő, szervező: ilyesmit gyanítottam... De most már én is látom... Valami hiba van benne. Nem szeretem, hogy abba a diákmozgalomba is úgy belevetette magát. Még ha minket képviselt is. Túl nagy hajlam van benne a járásra-kelésre. Rendben van: tájékozottnak kell lenni... De a tájékozatlanságra is szükség van - levegőül. Egy fiatal lélek ne legyen közelhordó puska... S az élesség, az is. A múltkor az újságjukban kirohant mellettem. Ha mondta volna, tán éles. Leírva inkább csak goromba volt.

Eszter úgy hallgatta, mint egy rossz hírt, amelyet maga csikart ki. Méhes már letette az ágat, s Eszter szorongva látta, hogy szürke arcáról mint tisztul le minden bánkódás, emlék, mint változik át a gyermeki homlok félelmetes géppé, amelyből most már ki sem húzhatná talán a fiát, amíg ezek a dolgozni kezdő kerekek le nem mérték. Látszott, hogy ilyen rendszeresen még ő sem gondolkozott róla. Most még csak a tüneteket gyűjti, mint Klein doktor. "Sokat jár-kel", "napi ügyekben veszti el magát", "éles". De mindjárt hozzálát majd, s mint Klein, ő is megmondja, hol tömődtek el József lelkében az érgomolyok. Ó, ehhez nagyon értettek mind, nagytata, az apja, még Józsi is; mind meg tudták mondani, mi hol lötyög a másikukban. - Ezt én sem szeretem, hogy annyit politizál - mondta, a hangja rezgésével küzdve. - Most is úgy kértem, hogy maradjon itthon... Méhes azonban nem hederített Eszterre. Az ő agya most Józseffel volt elfoglalva. - Az alkotó munkához tán szükség van egy kis sötétségre - próbálta innen. - A fölébredés, a hirtelen szétnézés, a tájékozódás láza; ebben gyúl ki a tehetség. Ha én egy gyufát éppen csak végigsimítok a dobozon - az asztalon mutatta -, nem gyúl ki. Sebesség kell hozzá. Aki mindent tud, annak nincs mit megtudnia. Ezért jönnek a nagyobb tehetségek lentről, s a nagy kultúrkorszakok, amikor egy nép, egy osztály tekint így széjjel. Józsefnél tán ez volt a baj. Az idegzete gyermekkorától szaturálva volt; az édesanyja, a nagyapja, Szilágyi... Homloka mögött, amíg ezt a föltevést latolta, mintha az egész történelem ott kóválygott volna: görögök, germánok, oroszok s köztük szegény József az ő alamuszi mosolyával. - Persze, ellenkező példát is lehetne fölhozni - állt föl hirtelen, mint az, ki az egész elméletet odadobta, mint haszontalant, az asztalra. - Attól, hogy az ember szép dolgok közt élt és üvegharangban nőtt fel, még Proust is lehet. Arra, amit Józseftől vártam, tán nem is lehet megérni egy nemzedék alatt. Mélyebben van a baj... Fáradtság?... Lustaság?... Persze ellentmond a folytonos tevékenykedése... De a meddőségnek és a játékosságnak van egy különös modern öntvénye...

Eszter föl akart kiáltani, hogy: Ne, hagyjuk. Ne boncoljuk tovább. Ő tudja, hogy az ő Józsefe nem nagy ember... Méhes már húszéves korában is más volt. Ő elismer mindent. Csak ezt az élveboncolást szüntessék be. Ehelyett azonban csak annyit mondott, az öklét nézve: - Hiszen még olyan fiatal. Tán megváltozhat. De Méhes, mint az eb, ha egyszer rajt van a koncon, nem figyelt föl Eszter hangjában a fájdalomra. - Nem, az ember már kétéves korában is megvan. Az összetétel legalábbis. Magamon tapasztaltam, hány álruhája van a lustaságnak. Lázasan tanultam nyelveket, terveket halmoztam, meghasonlottam, s rá kellett jönnöm, hogy csak az adott munka elől szöktem meg vele. Józsefnek jobb ürügye van, a levegőben van a játékosság. Európai divat; a szellemi munka ne legyen, csak játék. Persze, ez csak félig igaz; a nagy homo ludensek komolyan dolgoztak. De az is hanyatlás már. A József fáradtságának kapóra jön ez a játékosság. Mindent megkóstolni és semmit sem kiinni. Aztán a mozgalom, persze... Ahogy ő csinálja, igazi szenvedély nélkül, ez is csak ténfergés. Ellopni az időt, a fáradt szervezeteknek mindig ez volt a programjuk. Az izgágaságát is könnyű megmagyarázni... Ahol nincs indulat, az élesség próbálja játszani... Ha hallgatom, a finom idegrendszer menti a durvaságot. Papíron azonban, s ez az írás gyalázata, valóság s színlelés ugyanaz...

Eszter lehorgasztotta a fejét. Nem akart ránézni, egy szemsugara elárulhatja, hogy meg van sértve. Értette már, miért gyűlölik annyian Méhest. Ez, ez rosszabb, megbocsáthatatlanabb, mint ha az embert agyba-főbe verik. Pedig igaz, érzi, hogy igaz. Vagy legalább teljesen olyan, mintha igaz volna. S a szív mégis föllázad ellene. Össze szeretné törni a műszert - ahogy mondta -, amelyen így ugrik ki, mint egy automata mérlegen az ítélet. Ott áll, és lelkes pír van az arcán; belemámorosodott az agymunkába. Nem, egy csepp düh, neheztelés nem keveredett ehhez a munkához... Ő itt volt, tanúja lehet: szinte önkívületben csinálta. De épp ezért. Ahhoz, hogy ezt megbocsássa az ember, látni kellett őt a padláson is... Ó, milyen borzasztó sorsok vannak a világon! - Azért én még bízok benne - mondta a gondolatait elnyomva, de a hangjában dacos reszketéssel -, hogy az én Józsefemből is lesz majd csak valami. Ahogy más anya fiából. Ezt a kis könnyelő reszketést már Méhes is észrevette. Arcán meglátszott, ahogy a távoli probléma s a közeli hang egy kínos, lágy zavarban összegomolyodnak. - No persze - mondta. - A gondolat, az mindig csak csontváz. S az élet azt kitölti, fölhúsozza. Azonkívül kaptafa is. S könnyen lehet - próbálta elnevetni magát -, hogy Józsefet nem jó kaptafára húztam...

Ahogy múlt a nyár, Eszter néha csodálkozva vette észre a nyugodtságát. Sokkal nyugodtabb, mint a tavaszon volt. Pedig nem javult semmi sem azóta, sőt, csak rosszabbodott. A háború most már a Kárpátokban folyt: a zöld folton, Józsi térképén, az oroszok tízszer közelebb voltak Csomorkányhoz, mint a Volgához, ahonnan elindultak. A háború azonban csak azokat foglalkoztatta, akiket a névre szóló behívó - az úgynevezett sasok -, mint a kávéházba beszóló főúr, csendesen kiszólított. A többiek füle szirénasivítással s az utána következő tompa zúgással volt tele, amely sehogy sem állt arányban a hármasával úszó mennyei játékszerek ártatlan csillogásával. Az utcabeli fiúk, akik annyi idősek voltak, mint József és Lőrinc, amikor Szeghátról eljöttek, a szőnyegbombázások technikáját magyarázták a nyitott ablak alatt, miközben egy megfelelő kődarabot kerestek a parittyájukba. József Budán a Svábhegyről nézett végig egy ilyen szőnyeget. Mintha egy varrógép tűje járt volna föl-le, villogva a füstöt eresztő külváros fölött. Másnap ott járt a külvárosban: ledőlt házakkal eltorlaszolt utcán, megnyílt szobasorok, egy fotellal a fenn lógó színpad előterében, asszonyok, akik egy lábost s egy eljegyzési képet vatatnak ki a törmelék alól. József, persze, erről is kevés szóval, majdnem cinikusan beszél. De jut Csomorkánynak is egy-két hajléktalan, akik mint a túlvilágról jött lények, mondják el, Szélné tejére várva, mit álltak ki a légitámadás alatt. Ha a csomorkányiak megfogadják Égető javaslatait, és ipartelepeket létesítenek, ők is rég magukra húzták volna már a bombázókat. Így az a légelhárító ágyú a városház tornyában viszonzás nélkül adja le a Tisza csíkját követő gépekre díszlövéseit. Lőrinc, aki állandóan fönn van az erkélyen, azzal vigasztalja magát, hogy a nagy csomópontok után a vidéki városok is sorra kerülnek. S vannak, akik a nyár ürügyén ki is húzódnak már a tanyáikra.

De nemcsak a háború hajolt közellátó órjásként mind mélyebben a város fölé, itt volt az új, eszeveszett légkör is, amely, mint egy új, ismeretlen gáz, az emberek rejtett kegyetlenségét, őrültségét lobogtatta oxigénként. A zsidókat még a nyár elején elszállították: Wiesmayerné látta még Klein doktort, amint csomagjával Szeghátra hajtották. "Jöjjön vissza, doktor úr" - kiáltotta neki ő is, a rosszalló pillantású asszonyokkal, mialatt a csendőrök a szemet kerülve terelték ki őket a műútra... Azóta a hír is mind ritkább volt róluk. Szegháton még látták őket; azután már csak az hallatszott, hogy ólmozott vagonokban vitték ki őket Németországba. Az emberek képzeletét különösen a vödör izgatta; hatvan embernek egy vödröt adtak be a teherkocsikba. Kóválygott még egy másik hír is; Eszter Sanyitól hallotta: egy hazakeveredett deportált mondta volna az ismerősének. Az illető egy sziléziai táborban volt; ott ciánozó kamrában pusztítják a kiszállított zsidókat. Ezt azonban Sanyi sem hitte el neki. Pedig ő, mióta a nemzeti bűntudat elővette, szinte gyűjtötte a bűnöket, amelyeket a nemzet nevében magára vehet.

De ha a néhány hetes gettó fölött a város megint összecsapott is, az az új, eszelős hangulat, mely a sárga csillaggal jött, folyton erősbödött. A háború a gondolkodásban járatlan agyvelőket is megtömte kérdésekkel, s az új emberek, akik a város és a sajtó élére kerültek (Lajkó Pista is lemondott már), mind vadabb válaszokat adtak ezekre a kérdésekre. A nyár elején különösen a csudafegyverről vitatkoztak sokat. Ha Józsi Szeghátról vasárnap átkerült, rendesen erről hozott újabb és újabb értesüléseket. A fegyver majd órjási fagyasztó készülék volt, majd valami vírushintő, amely jártában egy egész várost bepúderez szűrhető vírusokkal. Amikor az egyes számú fegyverről s London bombázásáról az első szűkszavú jelentés megérkezett, József is otthon volt épp. Lőrinc hozta meg. - No, bátyó, szól még a londoni rádió? - csapta le a sapkáját csaknem nagylelkűen. - Mit szólsz hozzá, ha a kedves angoljaidat elsöprik a föld színéről? - Marhaság - mondta József. - Nana, a csodafegyver is marhaság volt, s mégiscsak lőnek vele. - A múlt háborúban is csináltak ilyen blöfföt. Akkor Párizst lőtték az utolsó percben egy órjási ágyúval - mondta József... De az ő izgágaságában is volt egy kis tétovázás. - Nana - dúdolt fölényesen Lőrinc hozzákészülődve a borotválkozáshoz. - Legföljebb beszakad egy-két földalatti állomás. Kibírtak az angolok többet is - mondta József, de a hangja nem volt letorkoló.

- Te mindig nagyon könnyen intézed el, József, a német haditechnikát - szólt oda Máté is a Reggeli Újságból fölhajolva. - Pedig mint vegyészembernek tudnod kell: milyen hatalmas energiakészletek kiaknázását kezdte meg legújabban a tudomány. A világ kőszén- meg olajtartalékai csak úgy viszonylanak hozzájuk, mint a voltaelemek a generátorokhoz. Ha ezt az energiát a háború szolgálatába tudják állítani... - Ó, hol vagyunk még attól - mondta József, akinek az apja szakfejtegetése visszaadta eredeti izgágaságát. - Neked mint természettudományi képzettségű embernek tudnod kell, hogy egyetlen gramm anyagban akkora energiamennyiség van felraktározva, mint a fénysebességnek a négyzete wattokban. Az pedig háromszázharmincezer kilométer. - Csak háromszázezer - mondta József. - Most képzeld el, ha ezt az energiát mint sugárzást rábocsátják egy országra. Tudod, hogy egy gramm rádiummal hány embert volnának képesek az emberek megölni, ha nem vigyáznának az adagolásra? - Ha az olyan egyszerű volna, mint apuka képzeli, akkor a hadviselők már rég kirádiumozták volna egymást a világból. Látszik, hogy apuka nagy Verne-rajongó volt kisfiú korában. - Én egyáltalán nem voltam semmilyen rajongó - mondta Józsi méltósággal. - Egyszerűen megéreztem bizonyos dolgokat. Erre anyád is tanú lehet. - Majd meglátjuk, hogy London elsöprését is jól érezte-e meg apuka. - Én nem mondom azt, hogy Londont el fogják söpörni. Én csak azt gondolom, hogy a németeknek kell valami fegyverüknek lenni, különben lelkiismeretlenség lett volna a városaikat összebombáztatni. - Az, hogy esztelenség és lelkiismeretlenség, a németeknek két ok, hogy megtegyék - jött bele József a szokásos hangnemébe. - Ne tessék Józseffel vitatkozni - mondta Lőrinc, mielőtt az állát a zsilett előtt félrehúzta volna. - Belőle a negyvenkilences hullámhossz beszél. - Belőled pedig az igazi Fau egy, az állati ostobaság - kiabálta József. Ha kezdetben volt egy kis megrendülés, gyanakvás, sőt, Eszter jól hallotta: remény is benne, hogy tán a ránk csapó háborús hullámot meg lehet állítani (mert hisz be nem vallottan ő is szurkolt attól, amit kívánt), családjának az ostobasága a német csodafegyverre is átragadt, s most már meg mert volna esküdni, hogy az csak egy utolsó injekció a hírverés számára.

De a világ nagy kérdéseivel való foglalkozás nemcsak az olyan házakban lett most már mindennapos, ahol eddig is voltak a természettudomány, technika, stratégia kérdéseiben ide-oda száguldozó agyak, hanem a szürkébb polgári házakban is, ahol a családfő büszke volt rá, hogy csak a szakja körébe tartozó dolgokkal foglalkozik, s meg tudja különböztetni azokat a kérdéseket, amelyekben némi alapossággal nyilatkozhat, azoktól, amelyekben csak vaktában futtatta az eszét. Sőt, az ilyen emberek, mivel eddig bizonyos szakszerűség és megfontoltság nimbusza vette őket körül, véleményeikhez, akármilyen fanatikusak voltak, sokkal áhítatosabb hallgatókat találtak, különösen a nők körében, mint a Józsi-féle gyakorlott látnokok. Wiesmayerné például, akárhogy csodálta a fiát, az ő jóslatain csak mint zseniális tréfákon nevetett, míg Pauli véleményét mint nagy hitelességgel bíró döntéseket közölte Eszterrel. Pauli, aki különben csak gyógyszerkalkulációkkal s az anyósa tanyásszerződéseivel foglalkozott, ezen a nyáron ilyenféle kérdéseket döntött el, mint: Van-e csodafegyver? Átengedi-e Hitler az oroszokat a Kárpátokon? Meg lehet-e egy országot légitámadásokkal bénítani? Hol fognak az angolok partra szállni? Kik érnek előbb Magyarországra: a nyugatiak vagy az oroszok? Elveszik-e az oroszok az üzleteket és földeket? Van-e tarkólövés? Hol jobb háború idején, falun vagy városon? A válaszok, melyeket Pauli ezekre a kérdésekre adott, nem alkottak egységes rendszert, nem volt tanácsos egymás mellé állítani őket. A németeknek volt valamijük; egy találmány azonban még sosem döntött el hadjáratot. Az atlanti falat nem lehet bevenni, de könnyen meglehet, hogy az angolok a Balkánon fognak partra szállni. Csomorkányt nem fogják bombázni: legföljebb egy spriccert kapnak. A Kárpátokban legalább egy évig fenn lehet tartani az oroszokat. De ha nem is lelhetne: az angolok megelőzik őket; tudják, hogy akié Magyarország, azé Európa. Az utolsó percben mi is beegedjük őket. A kommunizmus Oroszországban sem vált be, s itt nem is fogják megpróbálni. Az azonban meglehet, hogy mindenki csak két öltözet ruháját tarthatja meg, a többit jobb lesz becsületesen beszolgáltatni. A tarkólövést csak a forradalomban alkalmazták, attól most már nem kell tartani. Értelmiség nélkül nem lehet egy országot kormányozni. Városokban jobb lesz, mint falvakon; kétségkívül a fővárosban a legelőnyösebb; a befalazás jobb, mint az elásás, mert katonák fognak öntözőkannákkal járni, s ahol a víz lefut, ott fölássák; a falakat nehezebb végigkopogni. A hallgatók fejében azonban ezeknek a válaszoknak épp az volt az érdemük, hogy minden lehetőséget számba vettek, azokat is, amelyek kizárták egymást, s bár Józsiék leszólták őket, a többiek bizonyos megnyugtató szándékot s a mérséklet színét ismerték föl, épp azt, amit kerestek bennük. A válaszokhoz persze magát Paulit is hozzá kellett képzelni, amint fehér köpenyében ott áll, a pult mögül előjőve, s tenyerét, két hajas halántéka közt, a tar fejtetőn minden megszólalása előtt egyszer végighúzza.

Az efféle kérdésekben s főként az ezerféle, járványként terjedő s egymást keresztező válaszokban a háború közelsége tán még érezhetőbb volt, mint a bombázásokban s a harctéri hírekben. Eszter mégsem volt olyan nyugtalan, mint ahogy várta volna. A szétszakadás iszonyú érzése helyett a hasában, csak néha fogta el egész váratlanul, egy-egy csendesebb munka, öntözés vagy törülgetés közben, a rettegés, mint amikor az ember fölébred, s csodálatos éberséggel, a rettegés lucidum intervallumában látja, hogy ő is meg fog egyszer halni, mintha nem is az eszével vagy a szívével, hanem sejtjei egész konstellációjával sejtené meg, mi az: felbomlani. Máskülönben azonban órákig végzi dolgát: Lőrincék szirénázására tovább vasal a konyha előtti kis folyosón, legföljebb a gépbúgásra hajol ki, s kukkant föl a szőlőlevelek közt, vak bizalommal, hogy noha Lőrinc is fönn van a toronyban, ezúttal is átszállnak fölötte. A változása volt lezajlóban, vagy a megszokás az, ami még a közelgő veszélynél is gyorsabb? Az ember, úgy látszik, még a haldoklást is megszokja, értette meg néha nagymamuska s az apja utolsó napjait.

A fiai ellenségessége is beleveszett s bocsánatot nyert az általános értelmetlenségben. Csibi hónapok óta nem volt nála, s most átjött panaszkodni. Nem bírja ki már Sanyival. "Nem akarom áltatni magát, kedvesem" - mondja az ágya szélén ülve. "Annál sokkal jobban szeretem, semhogy be tudnám csapni. Énnekem semmi reményem sincs, hogy ezt túlélhessük. Az ember nemcsak a maga egyéni bűneiért felel. Az osztályáért is. Tán épp ez a gondolat vigasztalhat bennünket, hogy sorsszerű, ami történik velünk. S ha szabad hozzátennem, mert bízom benne, hogy maga is úgy érez, mint én: a szerelmünk emléke." Csibi próbált méltó lenni ehhez a hanghoz, persze azért nem nyugodott meg egészen tőle, s mielőtt a szerelem magasabb mennyében eltűnt volna, tudni szerette volna, hogy mi várhat rája, tarkólövés vagy Szibéria. "Azt nem tudom - mondta Hallgató Sanyi. - Még azt sem mondhatom meg magának, hogy kapunk-e vagy nem kapunk némi haladékot. Lehet: de az bizonyos, hogy a mi számunkra érték már csak az lehet, amit az egymással eltöltött órákban találunk."

A piacon Bozsó háziasszonya fogta el. Öreg özvegyasszony volt, egy városi tisztviselő felesége, akit Bozsó a szeszélyeivel agyonkínzott. De minthogy ez a kínzás volt özvegységében az egyetlen mozgás, azonkívül, mint a legtöbb csomorkányi, ő is meg tudta különböztetni a bolondságot a gorombaságtól; nincs az a szelíd, alázatos albérlő, akit úgy imádott volna. - Tessék elképzelni, nem bírok ezzel a tanár úrral. A legkedvesebb ételeit készítem neki, s mind fitymálja őket. Tetszik látni, most is rántani való csirkét vettem. Tessék elhinni, isten őrizz, hogy fölpanaszoljam, ráköltöm a gyomrunkra a magam nyugdíját is. Azt mondja: "Épp ez a baj, Blandula néni. Maga úgy elpuhított engem; azért nem nősültem meg. S most itt van, tán meghalok, anélkül hogy a Vékony Rózsikát elvettem volna..." Mert amióta nálam lakik, még minden évben el akart venni valakit. Mondom neki: "Nahát, különös ember a tanár úr, hogy már erre kell fakadnom. Most sajnálja, hogy nem nősült meg, amikor az egész világ gondban van, hogy hova rakja a családját. Már tavaly is mondtam, mért abajgatja azt a kislányt. Ha akarta volna, már a Loncit is elvehette volna." "De a Rózsikát elveszem, Blandula néni, majd meglátja." S hallom, hogy a strandon már megint mellette ül.

Szűcs Bandi selma mosollyal s a legtitokzatosabb hangján egy partizáncsapat tervébe avatta be Esztike nénit. Majdnem mind benne vannak már, akik az érettségire együtt készültek. Ha a front beljebb jön, fölutaznak Pestre, s beveszik magukat a hegyekbe, a Mátrába, Börzsönybe, s ott fognak a visszavonuló németek hátában partizánkodni... Ó, igen, ez a légkör mindenkiből kihozott valamit, mint az éjfél a lidérceket: az egész város egy nagy Máté-család. A legváratlanabb mégis, amit Szilágyi csinált. Elfogadta egy pesti diákkollégium igazgatását: azt mondta, meg akarja menteni.

Szeptember derekán hazajött József. Akkor már vagy hat hete nem volt otthon, s Eszter rajta is észrevette, mennyit közeledett közben a háború. Eszter nagy jelenetekre készült föl Lőrinccel; de nem, egész csendes volt vele, mint akin úgysem lehet már segíteni, s inkább csak arra vigyázott, hogy az ő tárgyalásait meg ne orrontsa. Szűcs Bandiék s a partizánok kétszer is voltak nála. Ottbenn tanácskoztak a szalonban, Szűcs Bandinak még a köszönése is olyan ünnepélyes volt, mintha kondoleálni vagy kérőbe jött volna. Eszter az üvegajtón át kihallott egy-két szót. - Ez megint egy tipikus szűcsbandis fantazmagória - csapott föl a József hangja. - Neked, József, minden fantazmagória, amit nem te kezdeményezel - dünnyögte Bandi. - Mondom neked, igen komoly pesti kapcsolataim vannak... Eszter megállt kicsit a ropogó padlón. József kiabálása s a nagy hangzavar utána arra a boldog időre emlékeztette, amikor az írók lehívásáról vitatkoztak. Noha aggódott: mibe mennek ezek bele, ők maguk annyira ugyanazok voltak, hogy elmosolyodott. Később, ahogy a vasalást a szomszéd szobába bevitte, nem állhatta meg, hogy egy percig megint ott ne maradjon a szekrényajtónál. Most a nagy csendességük volt, ami megállította. József az ifjúmunkásokról beszélt. "Nekünk értelmiségieknek föl kell vennünk velük a kapcsolatot." A többiek nagy tisztelettel hallgatták őt, mintha egy távoli földrész csodálatosan öntudatos, világos látású, romlatlan lakóiról számolt volna be nekik. Most ők voltak az, ami régen a tanyaiaik.

- Úgy látszik, a románok megint ügyesebbek voltak nálunk - dünnyögte József másnap, két lekváros kifli közt, a tejes bögréjébe, hogy az aznapi újságot, melyet Eszter hozott be a levélszekrényből, kibontotta. József most még később reggelizett, mint rendesen; mert délben utazott, s ilyenkor a fürdőszobában is eltöltött vagy másfél órát. - Mit mondasz, Józsikám? - kérdezte Eszter, aki épp azt a hosszadalmas próbálgatást végezte, amely egy kis bőrönd, s az anyai gondosság közt próbál zsírpapíros csomagok és fehérneműk gyömködésével kompromisszumot teremteni. - A románok, úgy látszik, kiugrottak a háborúból - mondta József, új kortyot véve a fehér pöttyös bögréből. - Könnyű nekik: ezer kilométerrel messzebb vannak az oroszlánbarlangtól. - Azt hiszed, hogy az olyan lesz - kérdezte Eszter, a kolbászt a borotvakészlettel fölcserélve -, mint a múlt háborúban Bulgária kilépése?... A múlt háború eseményeit csak Tunyogi nagypapa kedvéért követte, s most mégis ahhoz hasonlított mindent. - Ki tudja - vonta meg József a vállát a pizsamakabátban. - Könnyen lehet, hogy most jöttem le utolszor Csomorkányra - állt föl aztán, mert eszébe jutott a vonatja. - Nem volna jobb idelenn ragadnod? - hajolt föl Eszter a székre tett bőrönd fölül. Tudta, hogy hiábavaló beszéd, nem is azzal az unszolással mondta, amitől az ember sikert remél: inkább csak hogy ez a gondolat se maradjon ki a fia poggyászából. - A háborút befejezik nélküled is. - De ha mindenki ezt mondta volna, akkor Hitler fejezi be. - Látod, Méhes is azt mondja, túl sokat jársz-kelsz - nyúlt Eszter mégis egy erősebb fegyverhez. - Mikor mondta? - pillantott föl József kíváncsian. Eszter elpirult: nem volt szép, hogy a beszélgetésüket kiadta. - A régi szegedi dolgaidról beszéltünk. Nem eszel már? - Ez más most - mondta József. - Az egyáltalán nem közömbös, hogy a magyarság hogy viselkedik az utolsó pillanatban. - A jugoszlávok nem most kezdtek el partizánkodni - jegyezte meg Eszter, lesütve a szemét. - Jobb későn, mint soha - mondta József, a vállfára tett ruháját az ajtóról leakasztva... De aztán észrevett valamit az anyja mondatában, mert megállt. Ez nem anyukától jön - mondta a gyanúsan megcsillanó szeme. - Nem kell félteni azért a németeket. Attól, hogy elvesztették a háborút, még meg tudják ölni, aki az útjukba áll.

Eszter csendes büszkeséggel nézte a fiát. Csakugyan úgy volt, ahogy József észrevette; ez a mondata is Méhestől kapta a fullánkot. - Azt kell megnézni, harminckilencben-negyvenben ki mit írt - mondta, amíg az elsötétített gorzsai őrházban a vonatra vártak. - Amikor úgy látszott, hogy száz évre rajtunk marad a porosz csizma. Ez most már a sakálok dolga. Nem Józsefre mondta, de őt megütötte; azért-e, mert aznap kapott egypárat Józsefért, vagy maga is érzett ilyet. Hisz igaz, József az egyetemen is németellenes volt, de mégiscsak sunyibban. A fia válasza boldoggá és büszkévé tette. Hát persze, a haldokló oroszlán, azt sem gyávaság megtámadni. Nem, József nem gyáva, akkor éjjel is kinyitott, s hogy izgágáskodott Horváth úrral. Ő, az anyja, ő ismeri. S milyen okos, kevés szavú, ahogy a szeme rácsillant s nem mondott többet: - így nem lesz soha más teremtett emberrel. Érezte, hogy a pillantása bepárásodik, nem a sírhatnéktól, a szeretettől. S mi mit csináljunk itt? - kérdezte aztán, inkább jutalomul, mint komoly gondból. Mit is csinálhatnának ők itten, várják és elviselik, amit el muszáj. De meg akarta mutatni, hogy őt tartja a család fejének: te vagy köztünk a legokosabb, tőled várom az utasítást... - Ha elszakadnánk egymástól... - tette hozzá magyarázatul. József ezt is elértette, s noha az indulás közeledett, egy percre visszaakasztotta a vállfát az ajtóra. - Mit tetszenének csinálni - mondta. - Csak el nem szaladni hazulról. A legnagyobb őrültség volna a házat s a patikát otthagyni.

Ő is csak azért állt meg a rakodásban, hogy tanácsadói tisztségét kiélvezze, de az őrültségre eszébe jutott a családja, s lobbot vetett benne a téma. - Apuka képes az efféle őrültségekre; egy autón berobogni, s a családot áttelepíteni valahova. - S te tényleg nem hiszed - nézett rá Eszter -, hogy az oroszok kiirtanak bennünket? - Marhaság. - És a patikát sem veszik el? - kérdezte Eszter, mulatva kissé, hogy miféle kérdéseket tesz föl. - Azt lehet hogy elveszik. De olyan nagy baj az? Majd apuka lesz a patikafelelős. Legalább nem fog mázsaszámra púdert venni. A fontos az - ismételte meg, a vállfával bevonulva -, hogy anyukáék el ne hagyják menekíteni magukat. - És Lőrinc? - kérdezte Eszter a nyitott ajtón át. - Ő eltűnhetik egy időre - hallatszott bentről egy kis szöszmötölés után. - De anyukáék nehogy elmenjenek. Eszterben új gyöngédséghullám tört föl. Lám, mégsem olyan a fia. Ahogy azt mondta, Lőrinc, ő eltűnhet, abban nincs gyűlölet, inkább gondoskodás. Ő tűnjön csak el egy időre, ha én mint partizán térek vissza, majd annak a szamár Lőrincnek is megbocsátanak. - Hát én, gondolhatod, úgysem megyek el - mondta nyugodtan Eszter. - Ha idáig eljöttek, addig is elmennek, ahova menekülnének - szólt ki József, s a hangján hallatszott, amint elébb az egyik, aztán a másik nadrágszárába ugrik. - S egész más beszámítás alá esik, ha elszöknek előlük. - És kis Eszti? - kérdezte, amikor József útra készen kijött a szobából. - Őt sem fogják bántani? - Ugyan, anyuka, elhiszi ezeket a vénasszony-meséket? Nem kellenek azoknak diáklányok. Lesz itt elég önként jelentkező.

Eszter a szokásosnál gyöngédebben búcsúzott el a fiától: ez azonban inkább a szép beszélgetés utórezgése volt, s nem előérzete annak, ami küszöbön állt. A következő napokban sem gondolt arra, hogy a háború a városon csakhamar átcsaphasson. A Kárpátok, amelyektől Pauli annyit várt, közben voltak. Az egyik reggel azt látja a Reggeli Újságban, hogy hadoszlopaink benyomultak Romániába. Temesvár körül folynak a harcok. Aznap egy kicsit esőre állt az idő. - Hallották az ágyúszót? - jött be a patikába Sanyi. - A nedves levegő, úgy látszik, elhozza a hangot. Eszter még mosolygott is. Sándor biztos a szívverését hallotta. De később katonaviselt emberek is erősítették, hogy az bizony ágyúszó volt. A rejtelmes hang azonban azoknak adott igazat, akik mennydörgést és háborús hisztériát emlegettek: nem hallatszott többet.

Ellenben eljött másnap a tanyáról Wiesmayerné, s azt mondta, hogy a harmadik vagy negyedik tanyában a kukoricatörők partizánokat láttak. Fekete kucsmájuk volt, s ahogy az embereket meglátták, visszahúzódtak. Pauli azt mondta, hogy ez teljes képtelenség. Wiesmayerné is gyanakodott, hogy tán csak őt akarta a tanyása elküldeni az osztozásról. Évtizedek óta nem termett olyan kukorica, mint ebben az esztendőben, s Wiesmayerné azt szerette volna, ha még az oroszok bejövetele előtt lehántoltan góréban láthatja. A tanyások beszédeire azonban mégiscsak bejött. Másnap reggel egy század gyalogság érkezett Szeghátról; alig mentek tovább, az hallatszott, hogy az oroszokat visszanyomták. Ugyanakkor nagy teherautók álltak meg a Városháza előtt, s az altisztek és katonák cepekedni kezdtek; egy-egy aktaköteg leesett; úgy kellett az autó mellől felnyalábolni. A Rákóczi úti boltosok átszaladgáltak egymáshoz, s érdeklődtek, vajon nem kellene-e legalább az üzletet bezárni. Közben egy-egy repülőgép is le-lecsapott a város fölé; nem komoly bombázók, hanem fürge vadászgépek, amelyek nyilvánvalóan Csomorkány középületei és felvonulási útjai iránt érdeklődtek.

Délfelé Kokovai, a nagyorrú kalapos szaladt át Mátéékhoz: hallották-e, hogy szedik össze e leventéket. A kormány biztos helyre szállíttatja őket, hogy el ne vigyék Szibériába. Jaj, állt bele Eszter hasába, s ment, ahogy volt, csak a köpenyét ráncigálta le magáról. Lőrinc nem volt otthon, de már beugrott, s kis Esztinél ott volt az üzenet, hogy anyuka csomagoljon fehérneműt és háromnapi élelmet a cserkészzsákjába. Eszter a nagy rohanásban folyton gondolkozott. "Az nem lehet, hogy az ütközetbe vigyék. Hisz nincsenek is kiképezve." "Tán jobb is, ha elviszik, hisz József is azt mondta, tűnjék el egy időre" - zötykölődött össze néhány mentőgondolat a fejében. De a keze úgy reszketett, hogy kis Eszti fogott hozzá vigasztalni. - Mért tetszik úgy megijedni? - kérdezte. - Azt elhiszem, hogy ti nem vagytok megijedve - mondta haragosan, mert kis Esztin is valami fölvillanyozottságot érzett. Ha a padlásra dugnám - gondolta - úgy, mint Méhest, vagy kibicikliztetném Gorzsára. De Lőrinc nem megy úgysem. Ó, hogy ő a fiaiban is ilyen szerencsétlen. József is, ahelyett hogy itthon maradt volna! Azon kapta magát, hogy amíg a verandaasztalra odadobott zsákban ki-be jár a keze, az ajkai is járnak (vagy legalább az ajka az agyában), s a Lőrinc boldog, sugárzó szemével vitatkoznak.

De ahogy Lőrinc csakugyan bedobbant, nem tudott neki semmit sem mondani. Csak járt az ebédjivel, a holmijával, mintha beteg volna vagy meg volna sértve, s orozva lesett a rosszul leplezett boldogságára. Hogy is hozhatná elő az ő tervét Lőrincnek. Ő, a parancsnok jobbkeze, akire a légelhárító ágyút is rábízták, most, amikor a kis tizenöt éves parasztlegénykéket összehajtják. S József is azt mondta: jobb, ha egy időre eltűnik hazulról. Az elbújás helyett a kofferen jöttek össze, Lőrinc nem akart mást vinni, csak a hátizsákját. - Te azt hiszed, most is kerékpártúrára mégy - mondta neki szemrehányón. - Pedig majd másképp sülhet el; kigyógyulsz a nagy kalandvágyból. - Csak egy-két hét, anyukám. A hadnagy, aki a parancsot hozta, azt mondja, a Tiszánál lesz a csata. Beengedik az előhadat, hogy míg a zömét a Kárpátokon fönntartják, ezt itt agyonnyomják. Mi addig a Dunántúlon leszünk hízókúrán. Eszter nem szólt semmit; a kofferből azonban nem engedett. Látta az evésén, a szeme csillogásán, hiába próbált rá való tekintetből kicsit gyászos képet vágni, hogy épp az ellenkezőjében bízik annak, amit mond. Teljes képtelenség; nem lehet bevetni ezt a társaságot. De a könnyűszívűség, amivel mondja, arra vall, hogy egy páncéltörő ágyút érez az ölében. - Azért csak vidd el a koffert. Ki tudja, mikor mosathatsz s lesz-e rendes ellátásod. S közben azt gondolja: hiába csillog úgy a szemed, a front most már fölbomlik, s te nem kerülsz csatába. Úgy lesz, ahogy mondod, ott böjtölöd ki, amíg haza nem jöhetsz, a Dunántúlon. Lőrinc, hátán a zsák, már a vitás csomag után nyúl, s ő még mindig durcásan áll ott, mintha neheztelni valója volna. Csak amikor a friss, könnyű csókja ott van az arcán, akkor áll bele a hasába az a rettenetes fájás. - Annyira sietsz? - tartóztatná. - Még össze sem szedhették a kintieket... Úgy érzi, elpocsékolta ezt a félórát, most kellett volna a legfontosabbat, hogy legyen esze, a szívére kötni. - Ne tessék búsulni, három hét múlva idehaza leszek. Szervusz, Eszti - lép vissza a húgát is megcsókolni. Még egyszer ott vannak egymás mellén: most Lőrincből is kijön a sírás. De ettől csak gyorsabban lábol kifele. - Lőrinckém - kiált utána Eszter a kapuból. Maga se tudja, mért, csak hogy még egyszer visszafordítsa rá a nagy, barna szemét. - Várj, kabátot veszünk - kiáltja - s elkísérünk. De Lőrinc csak az ujjait forgatja tenyerestől a levegőben, s úgy mutatja, hogy nem, s futólépésben szalad tovább. Az kéne, hogy őt megríkassák a leventék előtt.

Másnap egy csomó üzlet már nem nyitott ki. A gyógyszertárvezetőnő családokat említett, amelyek már csomagolnak vagy el is menekültek. Lajkó Pistát hajnalban látták a városból kikocogni. Ő maga hajtott, az asszony mellette, a két kicsi egy sámlin, a zsákok és tábla szalonnák közt. Tíz óra felé Pauli szólt át telefonon. - Eszterkém, szeretném, ha átnéznél egy kis beszélgetésre. Ahogy átért, a patika üres volt: a laboratórium ajtaja azonban nyitva: onnan jött törten a csendes beszéd. Paulin kívül csak a szomszéd vaskereskedő volt benn, s Micike ijedt szeme járt egyik arcról a másikra. Az, ahogy Micike, a háztartás rabja, ilyenkor idebenn tanácskozott a patikában, a Lajkó Pistáék kikocogásánál is nagyobb jele volt a változásnak. - Azért kérettelek ide, Eszterkém - fordult Pauli a sógornője felé, amikor a szűk szobácskában Micike mellett az is helyet kapott -, mert tudom, hogy családod férfitagjai távol vannak ebben a pillanatban; s így a magad elhatározására vagy utalva. Amellett Micike szempontjából is szeretném, hogy itt légy. Anyuka, sajnos, még nem tért vissza a tanyáról, s tudod, hogy az ő gyenge idegzete mennyire rászorul a támogatásra. - Igen - szorította meg Micike Eszter kezét, azzal a riadt bizakodással, amivel Szegháton még, amikor egyedül tőle várta a szabadulását a megalázó vénlányságától, s Eszter is ugyanazzal a rövid, de annál bátorítóbb szorítással szorította vissza, s szívében is ugyanazt a gyors melegséget érezte, mintha ez a koraősz, mélabúra hajló asszony minden családi érdekháború alatt még mindig a mellébújó szerencsétlen lányka volna. - A helyzet, mint tudod - folytatta Pauli -, igen kritikus. S nekünk is döntenünk kell, hogy itt várjuk-e be a változást, vagy esetleg a háborúnak kevésbé kitett részekre próbálunk költözni. Vetési úrnak van egy szétdobott teherautója. Azt mondja, hogy azt esetleg össze lehetne állítani. - Nem mondom, hogy egy príma autó - nevetett a zömök, kövérkés ember. - De egypár száz kilométert elfut még, kérem. Az ember sosem tudja, mire mikor lesz szüksége. A hadsereg úgysem ment volna sokra vele. - Vetési úr ajánlata nagyon lekötelez bennünket, s Micikében meg is van a hajlam a menekülésre - mondta Pauli. - Neki nagyon gyengék az idegei, a sok szirénázás is megviselte. Én azonban meggondolandónak tartom, hogy az ember a vagyonát itthagyja. - Én, kérem - mondta Vetési meggondoltan, mintha minden szótag kiejtése nagy óvatosságot igénylő lépés volna -, csak a csőcseléktől félek. Az biztos, hogy az üzleteket a csőcselek meg fogja rohanni. S mi, sajnos, ott lakunk közvetlenül az üzlet mögött. A csőcselék esetleg részeg lesz, s elkezdenek a vastárgyakkal hadonászni. - Igen, a csőcselék - ismételte meg Micike is a rettenetes szót. A csőcselék szó Esztert is megborzongatta kissé. Ahogy a Kölcsey utca csendes házain végigjárt a lelke, nem talált senkit, akire ez a szó ráillett volna. A szomszéd utcában volt egy rossz ház, abban cigányok laktak. De még azok sem voltak igazi csőcselék. A távolabbi negyedeket, a Tabánt, az Észak utcát azonban ő sem ismerte eléggé. Tán onnét fog fölkerekedni az az emberfelhő. - A patika ebben a tekintetben szerencsésebb - mondta Pauli. - A gyógyszerek nem bírnak olyan csábító erővel az egyszerű emberekre, mint a vasáruk és a textilcikkek. Annak a megszálló hadsereg is elejét fogja venni, hogy a gyógyszertárból a mérgeket széthurcolják. Hisz azzal a katonákat is megmérgezhetnék.

Ebben a pillanatban a patikába vendégek érkeztek, s Paulinak ki kellett mennie. - Mit szólsz ehhez az anyukához? - használta ki Mici az ura távollétét a rémüldözésre. - Kiment, vissza a tanyára. Látni akarja, mi lesz a kukoricájából. Tegnap estére vártuk, s még mindig nem jött meg. S képzeld el, Ernőci (a nagyobbik Pauli-fiú) is vele van. - Legalább nem vitték el a leventékkel - mondta Vetési úr, aki az ügy minden proját és kontráját ismerte. - De ha ott érik őket s Szibériába hurcolják? - Az elnöklelkész úr - mondta a vaskereskedő, mert a patikában fölzengő hangról minden csomorkányi meg tudta állapítani, kié. Eszter helyéről látni is lehetett a belépőket. A kísérő Hallgató Sanyi volt. Amikor jött, már ott tárgyaltak a sarkon, s az elnöklelkész, mint a hangokból kiderült, a szokásos szívgyógyszerekkel akarta ellátni magát a változás idejére, és Sanyi is bejött vele. - Te mit mondasz? Itt maradjunk? - használta ki Micike, hogy Vetési is fölállt, mintha Eszter csak négyszemközt mondaná meg az igazi véleményét. - Én nem is gondolok rá, hogy elmenjek. - Jó neked, hogy ilyen bátor vagy - hajtogatta Micike csalódottan. - Anyuka is ilyen. - Eszterkém, Micikém, gyertek csak - szólt be Pauli. Majd a vendégekhez: - Mi is épp ebben az ügyben tartunk egy kis családi tanácsot. - A papok közt is van, hallom, aki elmegy - mondta az elnöklelkész. - Én ezt sehogy sem tartom az én papi eskümmel összehangolhatónak. A pap, kérem, legyen ott, ahol a nyája. A többit az Istenre bízom. De különben is egész biztos értesüléseim vannak, hogy az egyháziakat nem szabad bántaniuk... Ha meg a papokat nem bántják, akkor a civil lakosságot még kevésbé - tette hozzá, észrevéve, hogy az egyháziak biztonsága a jelenlevőket nem nyugtatja meg. - Ó, hisz én nem is magamért... - reménykedett Micike. - Mi már éltünk valami jót is, de a gyerekek. - A gyerekekkel sem fog semmi történni - mondta az elnöklelkész határozottan... S noha Micike katolikus volt, még a kezét is megfogta, mint a mátkáknak s a haldoklók hozzátartozóinak szokta. - Azt tetszik gondolni? - szepegte Micike a nagy testtől s a szép hangtól is bizalmat kapva. - Meg vagyok győződve. - Az elnöklelkész úr tehát azt ajánlja, hogy maradjunk itthon? - Reggel óta mást sem ajánlok. Járom a várost, s aki megszólít, ezt mondom - jelentette ki az elnöklelkész. A vigasztaló szerep, melyet életében annyiszor töltött be, szinte túlemelte a veszélyen. Az egész ember tele volt egy jó meleg "lelket kell önteni beléjük" lehelettel. - Akkor hát... - rebegte Micike, s az uráról Eszterre jártatta a riadt, megnyugvást kereső tekintetét.

Hallgató Sanyi, aki idáig az üvegszekrényeket s a különlegességek dobozait nézegette, mint akire ez az egész pánik nem tartozik, most elérkezettnek érezte, hogy ő is elmondja a véleményét. - Minket, városháziakat is fölszólítottak - mondta -, hogy költözködjünk. Én szemébe nevettem a tanácsnoknak. Nem mondaná meg, hova? Ha tud egy helyet, ahol sem azzal nem találkozom, amit elkövettünk,- sem azokkal, akik számon kérik, én megyek. - Mért, mit követtünk mi el? - rebegte Micike megszeppenten... Az a sok stoppolás, tésztaszűrés, amit húszéves házassága alatt csinált, mind mint riadt kérdés jött föl a szemébe. - Azt majd a történelem fogja pontosan megállapítani - búgta Sanyi rendületlen. - Én kijelentem, hogy akármit csinálnak velem, Klein doktorra és a többi zsidóra fogok gondolni, akiknek a rendelőjét, üzletét szétosztották, s marhakocsikban vitték ki abból az országból, amelynek a polgárai voltak. - De hát azt nem mi csináltuk - mondta az elnöklelkész; míg Micike csak a csodálkozó szemét jártatta ide-oda, hogy ilyenekkel is vádolhatják őket. - Én mindenesetre nem mentem föl magamat ilyen könnyen - mondta Hallgató Sanyi. - A jó csak az, hogy Csibi éppúgy gondolkozik, mint én - tette hozzá, szembogarában egy kis szerelmes ellágyulással. - S az nagy dolog, ha ilyen súlyos leszámolás előtt az ember azt érezheti, hogy egy nagy lélek él mellette. - Hm, mindenesetre - méltányolta az elnöklelkész a szakmájára emlékeztető mondatot, míg a többiek kínosan hallgattak. Vetési úr még csendesen nevetgélt is, mint aki művelt helyre került s most jóakaratát mutatja... Eszter Csibi közlésére gondolt: ők eldugtak valakit, nem mondhatja meg, ki az, de Eszter is ismeri. - Nem volna jobb akkor mégis... - nézett Micike Eszterre, mint akit tán a legkönnyebb meggyőzni. Most el kéne mondani, amit József mondott. De az érveknek ebben a zűrzavarában olyan visszataszító volt, hogy ő is érveket mondjon. - Én annyit tudok, Micikém, hogy én nem megyek. Minekünk mindenünk itt van. Ha a férfiak egyszer visszajönnek s kezdeni akarnak valamit, azt csak itt kezdhetik... Erre a szilárdságra mindenki föllélegzett. - Igaz, nagyon igaz, a nagyságos asszonynak igaza van - mondta az elnöklelkész. - Pedig Eszternek lánygyereke van - fordult Pauli is a feleségéhez.

Azzal mentek szét, még Vetési úr is, hogy az autó maradjon meg ócskavasnak. Sanyi Eszter mellett botladozott tovább. Most, hogy kettesben voltak, még bővebben áradt a Csibi hőslelkűsége. Közben egy repülőgép körözött, le-lecsapva, a város fölött: a szirénákat azonban már nem volt aki visíttassa. Az utcán álldogáló csoportok föltekerték a nyakukat, aztán visszamerültek társat kereső aggodalmukba. Egy-egy csoportból oda-odakiáltottak Sanyinak. - Hát te még itt vagy? - Egy darabig még itt. - Meddig? - Mint por és hamu a következő jégkorszakig. Bár ma semmi sem biztos. - Ez még most is hallgatóidákat gyárt - mondták az emberek, s visszamerültek a komolyba. Eszter kis, egyre erősödő szívdobogást érzett a nyugalmában. A sógora utolsó szava az volt: pedig. Pedig Eszternek lánygyereke van.

Ahogy a gyár sarkára értek, egy fiáker robogott föl mögöttük a szegháti úton. - Ni, Bozsó - szólt rá Sándor, de abban a pillanatban már az is megérintette a kocsist. - Hát te hová mégy, Matyi? - megy ki Sanyi, s utána Eszter is, a műút közepére. Bozsó, mielőtt válaszolna, leszáll, s a szokott módján kezet csókol a mosolyogva közeledő Eszternek. A sárga átmeneti kabátja van rajta, nyakában a skót sál, lábán egy fehér betétes cipő. - Azt mondják, kérlek, hogy menekülni kell - fordul Hallgató felé. - S te hová menekülsz? - Átmegyek Szeghátra a nagynénémhez. Ő ismeri már a szokásaimat, s ha nélkülözni kell, jobban elő tudja teremteni a szükségeset. - Nem a diákok elől mégy te? - évődik elvigyorodva Sándor. - De az is - kapja el Bozsó humora mindjárt a labdát. - Csak hogy ne kelljen angolt tanulniuk, képesek mint fasisztát feladni. A diák, az kérlek, mindenre képes - mondja, s az arca fölfúvódik kicsit, mint mindig, ha a humor és a harag egyszerre önti el. - S azokban a kofferekben mi van? Mert Bozsó úgy menekült, ahogy vidéki urak szoktak kirobogni az állomásra; az egyik bőrönd a kocsis mellett, a kisebbik a balján az ülésen. - Az auktoraimat viszem, kérlek - mondja, mert tudja, hogy ezen még jobban nevetnek. Pedig a télikabátja s a pulóverei is ott vannak a nagyobbikban. - Hátha hónapokig ott kell lennem? Az ember egy hét alatt is kijön az idegen nyelvekből... József hogy van? - fordul most Eszterhez. - Ő persze most félig a föld felett, félig a föld alatt van. Én nem szeretem az ilyen földalatti mozgalmakat, félek, hogy lenn maradok... Na, kérem, akkor menjünk tán - szól, visszahelyezkedve, a fiákeresre. - Csúnya ez a szél - mutat, mint aki máris berekedt, a sugaras őszi úton szembelengő szélre s a maga kétrét hajtott skót sáljára. - Édes alak - nézett Sanyi vigyorogva a fiáker után. - Fogadni mernék, hogy valami nőügy is belejátszik. Egy asszony vagy lány, aki Szeghátra ment... És tudott erre a célra fiákért találni!

Ebéd után elmosogatták Esztivel a kis edényüket; aztán hozzáfogtak a rakodásnak. Már egy hete cseléd nélkül volt; a kislányt, mintha a körtvélyesi halászok külön készüléken kapták volna a földlökéseket, már a riadalom kitörése előtt hazahívták. Eszter a szekrényeit járta sorba: a porcelánjait eltette, a jobb fehérneműt hátrább rakta. Kis Eszti, mintha a háború egy előkelő látogató volna, a törlőronggyal, aztán a partvissal vette munkába az elhanyagolt lakást. Közben a délelőtti emlékeit adta vissza, kérdésekké, felkiáltásokká, koccintásokká, szörnyülködésekké tört elbeszélés formájában. - Tudod, Török Zsuzsa mit mond? Hogy ő öregasszonynak fog fölöltözni. Ismered a nagymamáját, annak a mamuszában meg kendőjében nyögdécsel majd. Egész délelőtt a nagymamáját tanulmányozta, hogy kell öregasszonyosan lihegni. Én nem tudom, mit vihog ez folyton, nyögte a néni. Nagy okotok van, hogy vihogjatok. Persze, épp azt vihogtuk, hogy Zsuzsa őt utánozta. Jaj katona uram, öregasszony vagyok én, nem való már énnekem udvarló... Mit gondolsz? - állt meg hirtelen - lehetséges, hogy csinálnak valamit a leányokkal? - Á, csacsi - mondta az anyja a szekrényben. De a melle megnehezedett.

A nap olyan szép volt, amilyen szép csak egy őszi nap lehet. A ház, ablak, ajtó tárva; a fénnyel cikázó levegő (mely meleg volt, fülledtség nélkül) áttáncolt a szobákon, a kertből az utcára. Az ablak alatti jegenyéről a csipogást a verandán is lehetett hallani, s a szomszéd falnál a zümmögő virágok kék fészkéből egy-egy szilaj döngés vált ki, s a kalandor méh csak a szalon zöld bútorai közt vette észre, hogy a nyílt természet és lakás közt átlépte a határt. A ház mégis úgy teli volt magányossággal, mint soha, amióta az eszét tudta. A kicsapott ablakszárnyon is csak ömlött befelé. - Mit gondolsz, én jó öregasszony lennék? - állt Eszti a nagy tükör elé. A fürtjét elöl kiráncigálta kicsit, s elbiggyedt szájjal nézte magát a tükörben. - Várj, csinálok ráncot is magamnak. Kivett egy gyufaszálat, s azzal kezdte az arcát pingálgatni. - Tudod, mit? Kinn leszek folyton a konyhán. Egy öreg cseléd, sztari... mi az, hogy cseléd?... mama, mondd úgy s mutasd, hogy mosogat. A konyha úgyis olyan sötét, mást se hallanak majd, csak a nyögésemet meg a mocorgásomat. - Csacsi - mondta Eszter még egyszer, s mélyet lélegzett, mert ez a szorulás valóságos légszomjat okozott már.

Behúzódott a maga szobájába, hogy kis Eszti föl ne figyeljen a kényszerű sóhajtásokra. Oda a rácsos verandaablakon át a napból is kevesebb jut, s ha az ember a mosdóalj alá legugyorodik, az állapota és a testtartása is jobban megfelel egymásnak. Az utcába most egy autó tör be a maga gépzajával. A tárt ablakon át egészen jól lehetett hallani, amint jön, búg, lassítva horkol, aztán mint egy nehezen mozgó állat, nagy nyekkenések közt a maga zajában forogni kezd. - Apuka! Anyuka! Apuka! - hallja Eszter a lánya hangját a szalonablakból. - Ki? Apuka? - ugrik föl Eszter is a mosdótál mellől. S egy boldog sikoltás van a reszkető hangjában. Ilyenkor, hiába, egy férfi, gondolta vagy inkább érezte épp most guggolóban. S maga is gyors, reménykedő lépésekkel fut a fiúszoba ablakához. Az autó (Lőrinc tudná, hogy hány tonnás) épp a doktorék följárójáról zökken vissza, hogy aztán arra nézve, ahonnét jött, a jegenyék alá álljon. Eszter előbb a két katonát látja hátul, a nagy forgásban előregörnyedve fogják a korlátot; aztán a Józsi fontosságát érző arca is föltűnik a kis házikóban a sofőr mellett. Csakugyan berobogott, pont ahogy József mondta. A sok katonai szín - kabát és sapka - közt még jobban kell mosolyogni az eltökélt komolyságán. Éppen hogy nem áll - József azt mondta, áll majd az autóban -, mosolyog rá elérzékenyedve Eszter, amíg a hosszú köpenyben, karján a kereszt, a ketrecből kibúvik.

Kis Eszti már kinn van; ott lóg a nyakában. Az arca még kormos, mint vénasszony korában, de a nevetés eltolja s értelmetlen ákombákommá teszi a ráncokhoz igazodó árnyékokat. Hiába bolondozott; az apja neki is a mennyből jött; az ő izgatott jókedvében is volt megváltani való. - Hát maga, Józsi? - ment elébe Eszter is a kapualjba. - Magukért jöttem - mondta József, Esztert kétfelől megcsókolva. - Már tegnap jöttem volna, de csak ma sikerült autót kapnom. - Értünk? - nézett rá Eszter szomorú csúfondárossággal, mert akkor már lecsillapult benne az öröm, s tudta, hogy most a harc jön, Józsival s magával. - Mi nem megyünk, Józsi - mondta szelíd bűntudattal, mint aki a másik fölbuzdulását a maga makacsságával elrontja. - Pauliékkal megbeszéltük, hogy mindnyájan itthon maradunk. - Micikéékkel? - állt meg Józsi a verandaajtóban. - Hisz Micikéék azóta már rég Szegháton vannak. - Az lehetetlen - sápadt el Eszter. - Most jövök tőlük. Antal maradni akart, de amikor végiggéppuskázták a piacot... - Ugye, hogy géppuska volt? - kiáltotta kis Eszti. - Anyuska azt mondta, kattogott valami. - Nem téved maga, Józsi? - hitetlenkedett Eszter, inkább hogy a maga gondolatait összeszedje, mint valóságos csodálkozásból. - Ha mondom. A szomszédokkal beszéltem. A Vetési vaskereskedő vitte el őket az autóján. - Mi akkor sem megyünk, Józsi - mondta Eszter egy kis döbbent gondolkozás után.

Józsi hökkent bámulattal nézett a feleségére. Erre nem is gondolt. Ő fölhajt egy autót, behatol a közvetlen haditerületre, kockáztatja, hogy egy ellenséges ék elvágja a csapattestétől, s Eszter mindezt nem méltányolja, majdhogy azt nem mondja: Kár volt ilyen hűhóval ideállnia. De ismerte már ezt a zavart mosolygását: így akkor nevet, amikor ő maga is szégyelli makacsságát, de csak tovább makacskodik. - Ne gyerekeskedjék, Eszter - szólt rá komolyan. - Most nincs idő az efféle makacskodásra. Az autónak minden perce ki van számítva. Nem képzeli: mi az, amikor mindenki az ország belseje felé fut, ilyen célra autót szerezni. Azon a címen jutottam hozzá, hogy a város gyógyszerkészletét fogom a kórház számára evakuálni... S hogy jelezze, milyen értelmetlen Eszter ellenkezése, bement a szobájába, s a maga holmiját, a Zeiss mikroszkópot, a fényképezőgépet, az elemjeit kezdte az asztalra rakni. - József is azt mondta, nem szabad elmenekülni - állt mögé Eszter a küszöbre. Egész alázatosan, szinte könyörögve mondta, úgyhogy Józsi se tudta már biztosan, az eltökéltsége menti-e magát, vagy ez az utolsó érve. - József gyerek. Elég hiba, hogy maga komoly férfiszámba vette. Ezzel kapatta el. Józsefnek mindenről egész gyermekes nézetei vannak. Gondolhatja, hogy ha én ezt mondom: csomagoljanak, akkor énnekem egész komoly indokaim vannak rá. S miután a kis komoly szemével is nyomatékot adott annak, amit mondott, tovább rakosgatta az asztalra a holmiját.

Eszter bevárta, amíg a háta lesz felé, akkor kezdett el beszélni. - De hát én nem is értem, hogy gondolja maga ezt, Józsi, hogy én itthagyjak mindent. Még ha volna is, akire rábízzam. Tudja, mit jelent az? A magáé is elég gond mindenkinek. S ha egyszer új életet akarunk kezdeni, csak vissza kell jönnünk ide, s akkor egy lepedőnk sem lesz. Valakinek mégiscsak itt kell maradnia. Maga katona, maga nem rendelkezik saját magával. Lőrincet elvitték; József fönnragadt Pesten. Mégiscsak én vagyok a legalkalmasabb rá, hogy ittmaradjak... Józsi most a ruhásszekrény elé állt, s szó nélkül vizsgálgatta a kabátjait. - A patika nem olyan, mint egy cipőkereskedés - mondta Eszter, amit délelőtt hallott. - Azt a megszálló hatóság nem engedi meg, hogy kirabolják. Pauli érvelése akkor nem győzte meg; a férfiakra azonban az ilyenek hatnak. Hogy "énnekem itt van az otthonom, s ha maguk férfiak szétszóródnak is, énnekem itt kell maradnom": az őnekik logikátlan, asszonyi beszéd. - Nézze, maga felnőtt ember - mondta Józsi, két pár jobb cipőt kiválasztva. - Én eljöttem, megmondtam, mit tartok helyesnek. Minden nagyszerűen el volt már rendezve. Maga az irodán dolgozott volna, kis Eszti könnyebb ápolónői beosztást kap. A háborús veszély sem nagyobb, mint máshol; a kórház nem frontkórház, s a betegek áttelepítése már folyamatban van a Dunántúlra. Kötéllel persze nem hurcolhatom el magát.

Úgy beszélt, mint aki családfői jószándékában meg van sértve, de Eszter puhulást érzett a hangjában. Mintha az ő ösztöne is végzett volna egy kis számvetést, s abban az jött volna ki: miért is ne maradjon Eszter itthon. - De ugye, nem haragszik? - örült meg Eszter, hogy ilyen gyorsan meggyőzhető szövetségest talált az urában. - A maga felelősségére teszi - tartotta Józsi a megnyugvásban a neheztelés színét. - De akkor készítse kis Esztit. Még a patikában is lesz legalább félórai elfoglaltságom. - Kis Esztit? Hát azt hiszi, hogy én kis Esztit elengedem magam mellől? - kiáltott föl Eszter. A gondolat olyan képtelen volt, hogy a fölháborodás tiltakozása nem is érte be a hangjában a furcsállást, szinte mulatságot. - Pedig kis Eszti semmi szín alatt sem maradhat itt. Ehhez én mint családfő nem járulhatok hozzá - állt meg Józsi, a számolást abbahagyva... - Csukja be, kérem, az ajtót - szólt oda Eszternek, mert bár az ajtórésben csak Eszter volt látható, a kis Eszti drukkoló szepegése is ott érződött a verandán. - Nem akartam elrémíteni magukat, de maga rákényszerít. Teljesen megbízható szemtanúktól nyert értesüléseim vannak, mi folyik a megszállt területen... S egy faluról kezdett suttogni nem-tudó hangján mormogni, amelyet a mieink huszonnégy órai megszállás után visszafoglaltak. - S maga ezt elhiszi? Ezeket az esztelenségeket? - kiáltott Eszter haragosan. A haragja csak félig szólt a hírnek, félig a maga idegzetének, amely hiába tiltakozott, gyors, egymásba cikázó látomásokban kezdte kis Esztit dobálni. - Nem elég baj a háború? - buggyantak ki a könnyei haragjában. - Embereket fogadnak, akik ilyesmikkel vadítják a lakosságot. S maga idejön s elmondja nekem.

Józsit a felesége könnyei és fölháborodása megrökönyítette. Ő ugyan semmi hibáztatni valót nem talált a viselkedésében, de az, hogy Eszter így kifakadt ellene, megzavarta. Házasságuk alatt két-háromszor sírta el így magát. - Kérem, Eszterke - mondta komolyan -, ne veszítsük el a nyugalmunkat. Miránk ebben a percben óriási felelősség nehezedik. - Én vállalom a felelősséget - mondta Eszter. A hangja csendesebb volt, de a tagjain most tört ki az indulat reszketése. - Ha itt maradnak, s a kislánnyal valami történik... - Majd elbújtatom. Felöltözik öregasszonynak - jött föl vergődéseiből komoly érvként az előbbi játék. - Maga nincs eszénél - mondta Józsi. - Esztikém! - kiáltott ki a lányának. Kis Eszti előbb ellépett néhány lépést, nehogy túl gyorsan benn legyen. - Tessék, apuka - jött be illedelmes rémülettel, s mielőtt állandóan az apjára függesztette volna a szemét, egy oldalpillantással az anyját is megnézte. - Anyuka, amint hallottad, nem akar menekülni. Énnekem azonban igen komoly okaim vannak rá, hogy magammal vigyelek. - Igen, apukám - mondta kis Eszti, s egy új oldalpillantást vetett az anyjára. - Mi a véleményed róla? - Én anyukával szeretnék lenni - rebegte kis Eszti. - De anyuka nem akar eljönni. Pedig te ott lehetnél a kórházban mellette... Lőrinc kodakja hol van? Elvitte? - jutott hirtelen Józsi eszébe, aki az izgatott beszélgetés alatt is folyton rakosgatott. - Nem, az előbb volt a kezemben. Ott van az én szobámban, a mosdóaljban... Józsi átment a kodakért. - Anyuka - simult az anyjához sápadtan kis Eszti. - Nem jobb, ha mégis elmegyünk apukával? Eszter látta, hogy mindent hallott, s ha Zsuzsával délelőtt bolondoztak is rajta, csak belekapott a képzeletébe. Kis Eszti nem volt túlságosan aggodalmas természet, rábízta másokra, hogy aggódjanak helyette. Most azonban jön valami, amihez anyuka is kevés. - Ne félj, csacsi. Tudod, apuka milyen - mondta Eszter, mint aki biztos a dolgában, de a csiggatása olyan volt, mint egy üres kártya, amellyel mindent kell mutatni.

Józsi már összeszedte a holmiját, csak a padlásról lehozott gyógyszerládákba kellett berakni. - Adok magának, Eszter, egy negyedórát - mondta a feleségének -, azalatt maga is átgondolhatja a dolgot, s én is megfordulok a patikából. Azt azonban le kell szögeznem, hogy én mint családfő figyelmeztettem, s a további következményekért magára hárítom a felelősséget... S bement a kamrába egy újabb ládáért, míg Eszter, a verandára térdelve, a drága optikai eszközöket kezdte a forgácsba süllyeszteni. - Szabad? - rebbent meg ebben a pillanatban egy félős hang az ajtóban mögötte. A lakójuk volt, a nyugdíjas tanító. Ő mindig ilyen tisztelettudó volt, mintha a háztulajdonosékat egy tiltott varázskör védené, a kulcsot is csak a lépcsőről kérte el s adta át megint. - Tessék beljebb - mondta Eszter. - Látom, egy teherautó van a ház előtt. Tán a gyógyszerész úr jött meg? - Igen, ő. - Mit méltóztatik szólni ehhez a rettenetes eseményhez? - mondta a kis ember. - Én, kérem, alig bírok fölocsúdni. - Bizony, egy kicsit váratlanul jött - mondta Eszter szórakozottan. Azt hitte, a város elestéről beszél. - Egy pap! Egy lelkipásztor! Ha annak fölmondja a szolgálatot az idegzete... S látva, hogy Eszter csodálkozva néz rá: - Nem tetszett hallani? Hiszen az egész város tele van vele. Kiirtotta, kérem, a családját. Úgy látszik, még az éjjel történt a dolog, de csak most délben fedezték fel. - Ki? Kiről beszél, Kovács úr? - A susáni pap, kérem. - Karacsi? - borzadt el Eszter borzalommal. - Az, kérem. Úgy látszik, fölbomlott az idegzete. Egy konyhakéssel. Amilyennel az asszonyok a tyúk nyakát vágják el.

- Mi történt? Kit irtottak ki? - jött oda Józsi is. - A susáni pap, az egész családját, kérem. - Most? - Mondom, még az éjjel történhetett. Arra kell következtetni, minthogy mind hálóingben voltak. Úgy látszik, meglepte őket. Az asszony az ágyban volt; az kapta az elsőt, a többiek futkoshattak, mielőtt végzett velük; erre kell következtetni a helyzetükből. - S a szomszédok? - A szomszédok nem hallottak semmit. Ha a harangozógyerek föl nem mászik az ablakra, megnyugszanak, hogy titkon elmenekültek. - És biztos ez? - kérdezte Eszter. - Ez egész biztos, a susáni tanítótól tudom. Épp tőle jövök, kérem. Amíg szolgálatban voltam, kollégák voltunk; a feleségem küldött: kérdezd meg, mint volt állami hivatalnokok, mihez tartsuk magunkat ebben a változásban. Ő még aktív, tetszik tudni, jobban van tájékozódva. - Szörnyű. - Bizony, kérem, az emberek egész föl vannak zajdulva. A kollégám is csomagol, kérem. - Na látja - mondta Józsi, Eszter megrendülését látva. - S maga itt akarja kis Esztit tartani.

Eszter ott állt a nyitott láda előtt, gondolat nélkül, mint egy ottfeledt test. Eddig az egész veszedelem olyan valószínűtlen volt! Mintha Csomorkányon átcsapva, a háború is alkalmazkodott volna a lapos, elsüllyedt városhoz. Azok az ágyúdörgésnek deklarált morgások, a kis vadászgépek mintha csak a piacra akartak volna bekukkantani! A moziban hosszú, vonuló oszlopok, sűrűn visszarúgó ágyú: a háború. Ebből ők csak néhány autót láttak a Városház előtt. A szép októberi nap is mintha azt súgta volna, hogy eh, Antal szeret tanácskozni és Józsi bevonulni. Ez a hír volt az első igazi bomba Csomorkányon. A susáni pap, aki itt ült a szalonjukban. Egy fölrobbant idegzet! Józsi beszólította az autó mellett cigarettát sodró katonákat, s kivitette velük a ládákat. A katonák köszöntek, szétnéztek; Eszter kábultan fogadta a köszönésük. - Nem adhatna nekik egy kis uzsonnát? Majd ha megfordultunk - jött vissza Józsi, miután a kényes portékát (két szemmel és fél tenyérrel fogva a láda sarkát) maga is kikísérte. - Ez nem csekélység, hogy eljöttek velem.

Eszter bólintott, és ment be a kamrába. - Anyukám, gyerünk el - sündörgött mellé kis Eszti, míg a szalonnát nyiszálta. Eszter csak nyúlt, nyiszálta a bőrt, s amikor már a tálat rakta, akkor kezdte fél kezével a lánya fejét cirógatni. Ahogy a verandán terítenek, egyszer csak liheg föl a lakó bácsi a kapualjból. - Tessék mondani, elmentek? - kérdezi ijedten. - Csak a patikába. Mindjárt megfordulnak. - Akkor jó, meg akartam kérni a gyógyszerész urat... A feleségemet annyira felizgatta ez az esemény. Mit tetszik gondolni, elvinne bennünket? - Menekülni akarnak Kovács úrék? - kérdezte Eszter elámulva. - De hisz Kovács úrékat nem bántja senki sem. - Mit csináljak, ha a feleségemet úgy elfogta a nyugtalanság? Ha egy ilyen nagy műveltségű, világot járt ember ezt teszi, akkor mégiscsak úgy van, ahogy mondják. Bennünk sem azt nézik, hogy öregek vagyunk; csak hogy mi is a középosztályhoz tartozunk. - Tetszik látni, a tanító bácsiék is - suttogta kis Eszti, hogy az öreg a lépcső tetejéről visszafordult. Eszter nem szólt, csak bement a hálóba, fölállt a székre, s az utolsó bőröndjüket is lerakta. - Megyünk? - ugrott a nyakába kis Eszti. - De anyuka is! Eszter nem szólt, csak megcsókolta a hozzábújó fejet. - Valakinek itthon kell maradni. Énvelem úgysem történhet semmi...

Eszter ott ült az utcai ablaknál. Az ablak még nyitva volt, csak a függönyt húzta be magára, amögül hallgatta a kinti beszélgetést. A ház úgy volt, ahogy itthagyták: az üres verandán az uzsonna maradványa; egy széket sem volt ereje azóta továbbtenni. - Az én gazdáim is elmentek - mondta a túlfélen valaki. - El? S most magára van minden? - Meg a háziasszonyra. - Mit szól a református paphoz? Hallotta? - Elég bolond volt. Arra még mindig ráért volna... Eszter már sok ezer ilyen beszélgetést hallgatott: a hallott hangok, anélkül hogy igazán odafigyelt volna, maguktól rajzolták föl az alakokat. A doktorék cselédje egész csípőig szokott az ablakon kihajolni; nyilván az ő gazdái mentek el a kis szürke autóval; a másik, akit az ablakból megállított, talán egy tejhordó lány. A szomszéd házban, Szélnénél ilyenkor mérik a tejet. Egész olyan minden, mint más estéken. Csak épp ő maradt itt egészen maga. Semmi szúrás, szorongás nem volt benne, csak mintha a talpától a feje bőréig hol itt, hol ott elzsibbadt volna, s a teste nem látná értelmét, hogy erről a székről elmozduljon. Szeretett volna csak próbaként is egy egész kicsiny mozgást végezni, a könyökét továbbtolni. A szándék el is indult, de amikorra a könyökéhez ért volna, elveszett a testét betöltő bénaságban.

Ahogy így ül, egy női esernyő veri meg a nyitott ablak üvegét. Rémülten ugrott az ablakhoz. Wiesmayerné állt ott s mögötte Ernőci, egy felpakolt biciklivel. - Józsi itt van még? - nézett föl fürgén a menyére. - A szomszédok azt mondják, itt van egy teherautóval. - Itt volt, de már elment - mondta Eszter. - Rég? Eszter nem is tudta. Most sötétedik. - Úgy két órája. S ettől a kis fejtöréstől a menyi reflexei is visszatértek belé. - Tessék bejönni, anyuka kérem. - Nem, nem, maradj csak - kiáltott Wiesmayerné a beszaladó után... Majd a kapunál már: - Már reggel be akartam jönni, de a tanyásom egyre húzta. Sehogy sem akart már befogni. Hogy még ez, az. Végre is a sarkamra kellett állni. Így behozott az újvárosi határig. Onnét gyalog jöttünk be Ernőcivel... Mit szólsz ahhoz, hogy Antalék elmentek. Van ennek értelme? Ha én itthon vagyok, lebeszélem őket. - Anyuka nem is tudott róla? - A vőm küldött egy küldöncöt, állítólag nagyobb összeget is adott neki. De az, úgy látszik, meggondolta magát. Vedroék, akikkel együtt kellett volna mennünk, már szintén elmenekültek. - S most mit tetszik csinálni? - Majd utánuk ballagunk Szeghátra. Ugye, Ernőci? - Gyalog? Az huszonöt kilométer. - De jó út, s ha elfáradunk, majd leülünk. Ugye, Ernőke? No, de gyerünk is már, mert egészen ránk esteledett.

Eszter nem is tudta lebeszélni. Csak adta vissza a csókokat, aztán még nézte a fürge kis alakot, amint a biciklis gyerek mellett, a Kölcsey utca szürkületében ment, ösztökélte magát az övéi után. "Amálék is Pesten vannak. Legalább mind együtt leszünk" - jöttek vissza az ölelkezés közben mondott szavak. Anyuka mindig olyan szabadon járt-kelt a világban, s most mégis együtt akar lenni a családjával? És ő? - Az öreg nagyságos asszony is elment talán? - jött át a szomszéd kapuból Fodor úr, a bádogos mester, aki a maga kapujából a beszélgetés minden szavát hallotta. - El. - Jó fizikuma van neki, hogy így neki mer vágni. S a nagyságos asszony egész egyedül van most? Látom, a tanítóék is elmentek... Kicsit barátságtalan ilyenkor - mondta aztán. - A feleségemmel is épp beszéltük. Azt mondta: te, át kéne hívni, aludni legalább a Máténé nagyságos asszonyt.

Négy hónappal azután, hogy a Kölcsey utcai házban magára maradt, Eszter még mindig nem tudott semmit a családjáról. Az ő életük már csaknem megnyugodott. A vörös kereszt és a cirill felirat (Aptyekarj) ugyan még állandóan ott volt a karján, de ha este, patikazárás után a néptelen utcán hazatopogott, Fodor úrnak már nem kellett elébe jönnie. Az is megszűnt, hogy este járőrök kezdjenek dörömbölni a nagykapun: a háború több száz kilométernyire volt tőlük, s a városban, a strandfürdő körüli villákban csak egy kisebb garnizon maradt.

Azt most már mindenki tudta, hogy az itthon maradtak úsztak meg jobban a bajokat. A háború, mint egy gyors szökőár csapott át rajtuk; az emberek annak a géppuska-sorozatnak jártak a csodájára, amelyet a benyomuló gyalogság a lányiskola falában hagyott, no meg egy bomba esett le a Szarvas mellett egy udvarba, annak az üvegcserepei a hír szerint meg is vakítottak egy öregurat. Az átadás is egyszerűen ment. Olyan emberek, akik előző nap tarkólövéstől féltek, másnap esetleg már a közigazgatás élén álltak. Azok közül például, akik a Pauli-patikában tanácskoztak: az elnöklelkész mint egyetlen itthonmaradt pap, a Nemzeti Bizottság elnöke lett. Hallgató Sanyit pedig csak a rendszeres munkától való irtózás óvta meg, hogy polgármester ne legyen. Így sokoldalúságával tündökölt. Mint városi tisztviselő a parancsnokságra szaladgált, s az új polgármesternek, a volt tűzoltóparancsnoknak adott felvilágosításokat, az előkerült Gyenessel (ő volt a bújtatott) az orosz-magyar est műsorát készítette elő, a kórházban az ittmaradt sebész mellett alorvoskodott, este pedig a majorral sakkozott. Míg azok, akik Vetési úr autóján elrobogtak, a rémképek világában hányódtak, kóboroltak.

A borzalom területe megint a fronton túl volt - a tegnapi fronton inneniek erre gondoltak úgy, mint előbb az elesett országrész helyzetére. Tudták, hogy a fővárost bekerítették: éjjel-nappal hull a bomba a romok alá lapuló éhezőkre. Azokra meg, akik Pest helyett Ausztria felé futottak, angolszász bombázórajok csapnak le, amint kocsijaik a dunántúli városok utcácskáiban a katonaszekerekkel és tankokkal összekavarodnak. A képzeletnek ebben a vad tömkelegében kóvályogtak az ő kedvesei is. Arról, hogy ki hol lehet, csak találgatásai voltak. A legbiztosabb még az volt, hogy Pauliék és nagymama velük, fölértek Pestre Amálékhoz. Szeghát fölött a Tisza-hídra ugyan épp akkor csaptak le a bombázók, amikor őket is ott látták a menekülők közt, de hogy bajuk történt volna, arról senkitől sem hallott, noha a patikában több szemtanút kikérdezett. Józsefnek is benn kell az ostromlott városban lennie, hacsak Szűcs Bandiék, akik mégiscsak fölmentek partizánnak, magukkal nem vitték szegényt az erdőkbe. Azt mondják, Buda helyzete még rosszabb, mint Pesté, s Józsefnek a János kórház táján volt egy villában hónapos szobája. Az ura és kis Eszti körül cikázó rémképeket még csak helyhez sem tudta kötni. Az csaknem kizárt volt (bár ez az "együtt" önmagában is megvigasztalta volna egy kicsit), hogy Józsefékkel ők együtt lehetnek. Hisz a kórházat Dunántúlra telepítették, a Balaton mellé, ahogy Józsi mondta. Hallgató Sanyi szerint (aki tevékenységi lázában még az ő meg-megnézését is műsorára vette) azóta onnan is továbbvitték őket. Tán egy stájer városban fogják a fegyverszünetet bevárni. A legkevesebbet Lőrincről tudott. Egypár levente már Szeghátról visszaszokott. Egy részük azt állította: Pesten vetették be őket, kiképzetlen, mások szerint Németország fölé vitték el munkára.

De akármilyen kínos volt ez a bizonytalanság, nem szenvedett úgy tőle, mint az előző tavaszon a fiai vitáitól. Az átadás előtti napok is sokkal gyötrőbbek voltak. Az igaz, hogy ha ágynak dőlve, az aznapi strapáját kicsit kialudta, az éjszaka csöndje s az erejét visszanyert agy néha rettenetes képekben csapott össze. Nem is képek voltak azok, képek és hangok felvillanásával járó késszúrások; a fej, mely elgondolta, csak behatolási kapujuk volt, hosszú pengéjükkel mindjárt a mellbe, a belek közé, a néha tovább sajgó húsába szaladtak. Különösen kis Eszti, vele gyötrődött sokat. Nemhiába engedte olyan nehezen leszakítani magáról. Ezzel szemben ott volt, hogy a legrosszabbon, a szétszakadáson mégiscsak túl voltak. A patika megvan, ő dolgozik, ha a háború szét is hordta őket, van, amire visszavárja. Megpróbált egyszer-kétszer, mint más asszonyok, a templomba elmenni. Az elnöklelkész imái most egy dugig telt karzat alatt kavarogtak; sok férj és fiú nélkül maradt asszony még hétköznap délután is beült a templomba. Ha Wiesmayerné hite bámulatba is ejtette, ő maga sem szakadt el egészen az egyháztól. Az orgona zúgása a magasban, Tunyogi nagytata húsos keze (templomba menet mindig megfogta a kezét), a kislányok helye a fapadon, akik közt maga is ott ült, s a kívülről tudott régi énekek, melyeknek az énekelése közben mintha nagymamuska is ott lett volna még a konyhán, a Rákóczi úton, ünnep délutánokon el-elvitte a templomba. Lajosfalván vagy Józsika betegsége alatt, emlékezett, egyszer-egyszer még imádkozott is. Most, hogy mindenkije kinn volt a bizonytalanságban, s forró alkuba kellett volna szállnia a Láthatatlannal, ki kellett derülnie, hogy nem hisz eléggé benne. Méltatlan dolog: ez volt, amit érzett. Mintha a komédiázásával épp azokat bántaná meg, akikért könyörögni kezdett. Patikába menet minden reggel találkozott két, csendesen ballagó alakkal. A nagycsontú énekesnő, a szálas, szép hangú vénlány, amint hónaljon fogva hozza haza az ő hosszú kabátú, rossz, kifelé álló talpakon tipegő édesanyját. Már megfordultak a jezsuitáktól. Nincs senkijük, csak ők ketten egymásnak; nyilván egymás életéért s a síron túliért imádkoztak. A katolikusok tán tudnak valamit, vagy másképp nevelik őket. Ők már kislány korukban is inkább arra voltak büszkék, hogy mit nem hisznek el.

De ha imádsággal nem is volt képes áltatódni, abban, ahogy járt, élt, volt valami nyugalmat és biztonságot adó összefüggés, amilyen a vallásos embereké lehet, az egész világgal. Most volt először egészen maga; mintha most eszmélt volna rá a tulajdon atmoszférájára. Az övéi hiányoztak, de nem zavarták össze hóbortjaikkal a lelkét. Elhagyott volt, de rend volt abban, amit csinált. Ha azt a félig bánatos, félig erős érzést, amivel este a tejéhez leült (kitűnő étvágya, volt mostanában), egy gyakorlott agy gondolatokra fordította volna, tán ilyesmit mond: "Milyen jó megfelelni annak, ami vagyok. Mert az, hogy vagyok, már feladat. A világ, mely kidobott, azóta is sarkall. Ma megfeleltem a sarkallásának. Erőmhöz képest megfeleltem a világnak. A patika napról napra rendbejön, az ágyneműt, lepedőt itthon majd csak megszerzem újra. Az enyémeknek be kell érniük ezzel az imádsággal." S a patika valóban egész jól ment. Józsi ugyan az utolsó percben kirabolta a raktárát, de az elmenekült patikusok készletét a hatóság fölosztotta; a kis vezetőnő is eldugott egyet-mást, ultraszeptilük például (pedig annak nagy foga van a katonák közt) egyedül őnekik volt az egész Csomorkányon. Újévtájt az első ügynök is megjelent már a bikarbona-ajánlatával. Ha hazajutnak, élelemben sem lesz hiány. A tanyai asszonyok zsírért viszik a gyógyszert, a jófélék a púdert, a kitűnő termésből a vermekben sok minden megmaradt, s a piacos asszonyok kezdték már be is hozogatni.

Január folyamán két hírt is kapott Józsefről. Az egyiket Szűcs Bandi hozta. Ők csakugyan kiutaztak a Börzsönybe, s ott állítólag síneket is robbantottak. Mint "partizánok" kerültek fogságba, s néhány heti magyarázkodás után haza is engedték őket. Bandi szerint József nem volt velük, nem tartotta elég komolynak őket; különben is hűvös volt az erdőben hálni. Egy másik ellenálló csoportba került, s úgy "bukott le"; - ez volt az új kifejezés arra, hogy a nyilasok kezére került. Máténé ezt persze csak közvetve hallotta meg: Bandi neki csak annyit mondott, hogy október elején megszakadt minden kapcsolat köztük. Amikor újra elővette, nagy kínban volt. Ő is csak másoktól hallotta: annak a csoportnak egy tagja futott ki hozzájuk. A másik hírt egy visszatért tisztviselő, a szavalóművész hozta, aki röviddel Pest eleste után kecmergett le, többnyire gyalog. Ez úgy tudta, hogy József megnősült. Már maga sem tudta, kitől hallotta; a csomorkányiak közt futott híre; az egyikük tán tanú volt vagy mi, vagy ott látták az elöljáróságon. A két hírben az volt a jó, hogy egymás hatását némileg lerontotta. A Bandi híre valószínűbb volt; a másik viszont sokkal határozottabban állította. Még azt is tudta, hogy az anyakönyvben ez volt az első ostrom utáni bejegyzés. Ha csak a Bandi hírét hallja: Eszter tönkreteszi a napjait; a kettő így inkább arra volt bizonyíték, milyen ellentétes dolgok kerülnek ugyanarról az emberről forgalomba. A József nősülésén még mosolygott is. Ó, hiszen járkált ő Szegeden leánykákkal. De hogy megnősüljön, hol van ő még a nősüléstől. Róla őneki az volt a benyomása, bár nem szeretett gondolkozni rajta, hogy tulajdonképpen nem is volt dolga asszonyokkal.

Február derekán egyszer csak az hallatszott, hogy már vonat is megy Pestre. Szegedről olyan szerelvények indultak, marhakocsik persze, amelyekre civileket is fölengednek. Eszternek ettől fogva a pesti út lett az, ami eddig a patika. A kis vezetőnő, akinek az ura mint tábori lelkész sodródott a seregekkel, hol bátorította, hol rémítette. A laboráns visszajött; ő elvan most már akár egy hétig is; de hát csak tetézi Esztike néni a bajt; a többiek hazajönnek, s ővele esik meg valami. Az első lágyabb napon - épp olvadt a hó - Buda teljes elestét ünnepelték. A piaci hangszóró az elnöklelkész zengő baritonját és Sanyi orrhangját hordozta oda-vissza a Szarvas és a Városház fala közt. A tolmács után, aki a parancsnok mondatain szemléltette, mennyivel rövidebb a magyar nyelv, mint az orosz, az új pártok képviselői is fölléptek. A fölrobbantott hidak, a rombadőlt főváros, az esztelen nyilas terror, fölszabadulás: a szónokok ezeken a témákon pedzették pártjuk stílusát s szótáraik közt a különbséget. Eszter azonban mindebből azt hallotta, hogy Buda is szabad; ha Pestre följut, a József lakásához is el tud jutni. Azon, amit a patikába járók mondtak, nehéz volt elindulni. Egyesek szerint Kecskemétre kellene valahogy eljutni. De Szeged felé a pontonhídon nem engednek át civilt. Mások szerint könnyebb volt Szolnokra fölvergődni. Az egyik délután berohan végre Sanyi. - Na, Eszterke, komolyan föl akar menni? Egy óra múlva indul a teherautó; azon beviszik Szegedre. A major megengedte.

Eszter hol menve, hol futva ért haza, közben az érdeklődőknek visszakiabált, magyarázatokkal is fullasztotta magát; mert az efféle rohanás még háborús időben is föltűnést keltett Csomorkányon. Közben a feje is zakatolt. Elrendezi, hol, mit aggat le, s azt is, hogyan. Fodor úrékon kell kezdenem, rendezte el a sorrendet, náluk ugyanis nem maradt egyetlen bőrönd vagy kosár sem. A csomagolás azonban nagyon könnyen ment, egy félóra múlva már három-négy család intelmeire, szerencsekívánataira kiabált úgy vissza, mint jövet a kérdésekre. Fodor úr zsákja (melyben a tanyákra szokott élelmet, szerszámot kivinni) a hátán, a templomjáró asszonyok vastag bőröndfülét pedig a kis Fodor-fiúval fogták kettesben. Ő maga kétszer olyan vastag volt, mint máskor; két-három napig is tarthat az utazás, ütközőkön, mint a világháborúban. Sanyi a lelkére kötötte, hogy melegen öltözködjék. Ami kötöttáru maradt a házban, az mind rajta volt, azonkívül a Tunyogi nagymama öreg báránybőr bélése; a fejét egy meleg kendővel kötötte be, s a hosszú fűzős cipője alig ment rá a sok kötött téli harisnyára. - Olyan, mint egy gesztenyés nénike - vigyorodott el Sanyi, amikor a közraktár előtt odapenderült melléje. Az autó már ott volt; a munkások valami zsákokat hordtak rája. Sanyi odament az autó mellett álló katonákhoz; hol rá mutogatott, hol neki magyarázott. Major, zsena, hallotta Eszter többször is. A katonák futólag ránéztek, csak erről lehetett észrevenni, hogy a Sanyi előterjesztését tudomásul vették, mert közben tovább beszéltek egymással. - Megmondtam - jött vissza Sanyi a vállát vonva. - Induláskor majd még egyszer nekik megyek... Egyszer csak dobják föl a ponyvát. - Davaj - kiált türelmetlenül egy tisztféle. S abban a percben a katonák közül három már benn ül a gépvezető házikóban, három meg a fölhajított ponyván. Eszter a Sanyi tenyeréből kúszott föl; a zsák és a bőrönd az utolsó pillanatban repült föl melléje.

A gép ott vágott el a strandfürdő mellett; a behajtott marhák alig tudtak elugrani előle. Eszter most kezdett csak az útitársakra pislogni. "El mer menni velük a tekintetes asszony?" Már nem is tudja, ki kiáltotta utána, tán a doktorék cselédje, ahogy a Kölcsey utcától búcsúzott. Eddig azonban csak arra vigyázott, hogy az autóra följusson. A rémtörténetek csak most kezdtek előjönni, ahogy a két zsák gödrébe besüppedt. A három katona azonban nem sokat hederített rája; három jól kikárpitozott kis ember volt, inkább olyan tatárféle, most is azon torzsalkodhattak, amin lenn az autó mellett. Sebesség és zúgás nem zavarta őket: az egyikük valami papírt vett elő, s a túlsó, hogy jobban lássa, átült a társa emez oldalára. Eszter azt gondolta: ez a sors, itt megy egy föl-fölugró, hetven kilométerrel rohanó teherautón, kiszolgáltatva három embertársa jó vagy rossz hajlamának. Azok befejezték közben, amiről Eszter nem tudta meg, osztozás volt-e vagy kiadások elszámolása; kettő fölállt a sofőrház mögött, s onnét kurjantott le elmenőben a szembejövő leányokra. Aki ülve maradt, emerre nézelődött, s az idegen asszonnyal kezdett egy kis időtöltést. - Kuda igyos, baba? - szólt oda neki. S hogy tudományát és jóindulatát mutassa, magyarul is megismételte. - Hová mégy, anyuska? - Budapestre - próbált mosolyogni Eszter. - Á, Budapest - csóválta a katona a fejét. - Nem jó. S mondta, hogy ő volt ott. - Doma - s a tenyerével mutatta, hogy a házak milyen magasak voltak s most milyen alacsonyak. - Pest tak tak - még csak, mutatta a fejével. - A Buda, kak Sztálingrád. S rosszallón csóválta a fejét. Eszter alázatosan mosolygott. A katona ettől elfelejtette, hogy nem érti, s indulatosan kezdett magyarázni. - Germanszki - mondta sűrűn. - Nye tak - mutatott ki a földekre, hanem megint a tenyerével, hogy ott is minden lenn van a földön. - Ukrajna. Nyilván annak a pusztulásáról beszélt, s Eszter egy kicsit félni kezdett. Nem tudta, az autó miatt kiabál-e úgy, vagy mert tűzbe hozták az emlékei. - Ja mama - mondta neki. S az út irányába intve. - Moj... S mint aki gyermeket ringat, a karjával mutatta, hogy a fia ott van. - Tam szinocska - értette meg a katona, s látszott, hogy egy kicsiny fiút gondol, aki elkavarodott valahogy az anyjától. - Da, Sohn - kapott rajta Eszter. - U minya tozse szinocska - mutatta az orosz, s megmutatta, mekkora lenne. De egy-két perc múlva már megint a kezével mutatta: - Puff, puff - nyilván, hogy a németek a gyerekeket is lepufogtatták. Eszter megint félni kezdett. Kínjában a másik fia is eszébe jutott. Az ujján mutatta: egy szinocska Budapest, a másik Ausztria. - Ausztria. Znaju - mondta a katona. - Gyevocska tozse - jutott eszébe Eszternek a lány neve oroszul. - Spital... - Á, spital - csóválta a fejét az orosz. - Ti mama zgyesz? Muzsa nyet? Eszter intett, hogy a muzsa is odavan. Az ember ezt a sok csapást már kelleténél többnek találta, mert sajnálkozásában elnevette magát. - Minden nyet. Muzsa nyet, docseri nyet, szinocski nyet. Szegény mamása.

Amikor a rossz Tisza-hídon Szegedre bevergődtek, jó barátok voltak. Az utolsó ijedelem az volt, amikor leszállás előtt a zsákját megemelte. De, mint kitűnt, csak azt akarta tudni, hogy nehéz-e. Abból, amit a sofőrházon ülőkön át a vezetőnek lekiabált, Eszter azt vette ki, hogy az állomáshoz akarta kivitetni. De az elülsők nevetve adták tovább, amit az alsó üzent. Az ő embere még kiabált, amire az autó megállt, s a vezető kihajolva kezdett kiáltozni. Eszter, csekély okaként ekkora vitának, megrökönyödve mutatta, hogy le akar kászálni. A főtéren voltak, a Városház előtt; az orosz lebukott, ahogy az induló kocsiról mamásának a hátizsákot a nyakába próbálta segíteni. Eszter ott állt a széles téren, egy zsákkal a hátán s egy kofferrel maga mellett. A kis orosz már a tér másik feléről kiabált neki valami barátságost vagy csúfondárost. Most aztán ő is kinn van a világban, gondolta, ahogy az ácsorgó autókkal, lassan mozgó szekérkaravánokkal, útmutató feliratokkal, keresztül-kasul siető katonákkal, emeletnyi arcképekkel teli téren körülnézett. Mintha attól, hogy a maga talpára került, s a háborúval teli hatalmas térségen a maga bepólyált parányiságát fölmérte, a Kölcsey utcai intelmek végre a fejébe értek volna. Okos volt-e az egyetlen pontot, ami körül a család még rendeződhetett volna, a bizonytalanba kidobni? Most aztán az otthon is úton van; meg se kottyan semmi, ha elkallódik.

Ahogy azonban a bőrönd fülét megemelte, s a hátizsák szíja a vállát a sok zekén át ha vágni nem is, de tompán húzni kezdte, a rémület helyét az erőlködés szívóssága foglalta el. Minden száz, kétszáz lépésen megállt, szétnyomkodta megfagyott vörös tenyerét, melyben a kofferfül a zsebkendőn át is hurkákat vágott, s közben azt érezte, hogy megy, halad. Azt mondják, esetleg két-három napot kell utaznia. Nahát ő nem fog kidőlni ebben az elszánt, lassú haladásban. Az állomásnál szükség is lett az elszánásra. Az összedőlt épület előtt több száz bőrönd, zsák, batyu tanyázott a hozzájuk tartozó utasokkal. Az állomást a katonaság kiürítette, az ajtóban őrök tolták vissza a bekukucskálókat. Senki sem tudta, ez mit jelent; nem lesz több utazás, vagy csak megunták őket; mozdulni azonban senki sem mozdult. A legtöbben Pestről jöttek, s olyan viszonyban voltak a poggyászaikkal, mint Eszter az övével. Eszter odament egy bokor tereferélő asszonyhoz. - Maguk is Pestre utaznak? - kérdezte szerényen. - Hogy utazunk-e, azt kérdje meg odabenn - nevettek azok, a szerény hang gazdáját végigmérve. Eszter odaült egy lámpaoszlop mellé a zsákjára, s várta, mi történik a többiekkel. Az, hogy ennyi ember sorsában osztozott, türelmessé tette. - Nem Máténé nagyságos asszony? - hajolt most fölé egy ember, aki egyszer-kétszer már előbb is elsétált előtte. A kérdésre nyilván nem volt szükség, az ember fölismerte, csak a barátkozást kezdte ezzel a kérdéssel. Eszter is látta rajta, hogy csomorkányi, volt is már dolga vele, de hirtelen nem tudta, hogy ki. - Alig ismertem meg ebben a hacukában - mondta az. - Pestre tetszik menni? Az ember kiagyusztálja magát. Énrajtam is egy tréningmackó van, kérem, a ruha alatt.

Egy negyedóra múlva Eszter már tudta, hogy liszttel, zsírral megy föl Budapestre, s rőfösárut, élesztőt szeretne keríteni. - A boltokat kifosztották, egy spulni cérnát sem lehet, kérem, a városban kapni... Eszter végigjártatta a fejét a kiskereskedőkön, de nem tudta elhelyezni köztük. Inkább olyan ingatlanügynök formájú volt, esetleg fiákeres; csak most a vadvizek halászaként csapott föl kereskedőnek. - Nem tetszene vigyázni kicsit a csomagomra? - mondta egy félórai beszélgetés után; - elmennék egy kicsit körülnézni. S odahozta Eszter mellé a holmiját. - Na, ha most innen is továbbriasztanak bennünket, nézte Eszter a vállra dobható duplazsákot, mert valami őrök kezdtek a tömegben járkálni. Egy óra múlva az ember visszatért. - Tessék csak jönni - mondta Eszternek izgatottan, s mentek hátra a raktárak felé. - Tessék csak bátran utánam jönni - amikor látta, hogy Eszter aggódva néz az ott álló málházófélére. Az ott megvetéssel járt le-föl, s ők csomagjaikkal a síneket csapkodva, sebesen vágtak át a pályatest túlsó felén álló vasúti kocsikhoz. Három személykocsi állt ott, mozdony s minden indulási szándék nélkül, aránylag épen, egy szabad sínen lebegve, nem úgy, mint odább a vaksínen azok az átlődözött, behorpadt, félig szétszakított kocsik. Eszter az ő intézeti lány aggodalmával dobálta föl vagány barátja mögött a tilos kocsikba a csomagjait, de nagy meglepetésére, a kocsi, melybe fölszálltak, már tele volt csendesen üldögélő emberrel. - Na kérem - mondta a barátja duplazsákját a padlóra ledobva, s megkezdte azt a körültekintést, mellyel az efféle gyakorlott utasok szorítanak helyet csomagjaiknak. De sem ő, sem a vagonbeliek nem harcoltak kellő eréllyel a helyfoglalásért s a helyfoglalás ellen; egy kis lapítás volt ebben a lebegő vagonban. Az emberek tudták, hogy a kinn ácsorgó tömeg kijátszásával jutottak kiváltságos helyzetükhöz, s hogy a világban nagyobb erők is működnek, mint amelyek ide helyezték őket. A legtöbben vasutasok hozzátartozói s pártfogoltjai voltak, s úgy tudták, hogy a három kocsit a délután induló tehervonatra fogják rákapcsolni. - Magának van, kérem, jegye? - súgta oda Eszter a pártfogójának. - Jegy, kérem - szólt az gorombábban már, mert Máténé most már nemcsak a patikusné volt a szemében, hanem egy együgyű utasasszony. - Hát álljon oda a pénztárhoz.

Délfelé a megfigyelők, akik a pályaudvar felé eső ablakréseket akasztották be a kabátjukkal, civilek szivárgását jelentették. Úgy látszik, nem volt még szabad a bemenet, de az ügyesebbek már bejutottak. Eszter embere új szemleútjáról azzal jött vissza, hogy a szerelvény már benn van, s az őrök belebágyadtak, hogy az embereket lekergessék róla. Egy óra múlva egyesek már aggódni kezdtek, hogy majd rákapcsolják-e őket. - Ne féljen, kérem, még mozdonyunk sincs - mondta az Eszter embere. - Esetleg este is itt ülünk, s még mindig nem maradtunk le... Egy újabb óra múlva a mozdony is előpöfögött valahonnan. Az utasok most már nyugtalanok lettek. Egyesek az ablakokhoz álltak, s pártfogóik nevét kiabálták. Eszter embere újra előrement. Tíz perc múlva kikelve ért vissza. - Nem kapcsolnak rá bennünket - kiáltotta s rohant a duplazsákkal. Még Esztertől sem köszönt el. Az emberek izgatottan nézték egymást. Egyesek követni akarták a példáját, mások tekintélyekre, sógorra, raktárfőnökre hivatkoztak. - Most már hiába - mondta egy filozófusabb elme -, bízzunk a végzetben. A marhaluxust úgyis megszállták azóta... Egy perc múlva az egyik vasúti tisztviselő is megerősítette a hírt. - Rendelkezés, kérem - szabadkozott hatalmában megszégyenülten. - Nem szabad rákapcsolnunk. Egyesek még bíztak, hogy ez is csak trükk, kell a hely valakinek, de a többség kezdett lecihelődni. Senki sem tudta, mi történt velük. A protekció büntetése, üzlettársi bosszú, vagy más célra kell a személykocsi? Eszter az utolsók közt ért az induló vonathoz. Az előtt csakugyan gőzölt már a mozdony (milyen nagy dolog volt azokban a napokban egy mozdony pöfögése), s az összes kocsik, a vagonok teteje is megrakva emberrel. Eszter pártfogója két kocsi közt állt, négyfelé feszülve a négy végtagjával. Eszter leült a bőröndjére s nézte a boldogokat. A marhakocsikból csaknem kibuggyant az ember; az elöl levők hátra-hátrafordultak a lökdösők leintésére, aztán tovább nézték, mint akik különb voltukat bebizonyították, a vonat mellett föl-le futkosókat. - Hova, asszonyom? Mindjárt lenn leszek így is a síneken - mondták rendületlenül az esdeklőknek.

Sötétedett már, amikorra a pályaépületbe visszatértek. A helybeliek csendben hazahúzódtak, a pályaudvaron csak a lemaradt vidékiek lődörögtek. Eszter azt várta, hogy megint kizavarják őket; de nem, most senki sem törődött velük. Azt nézte, hogy olyan helyre kerüljön, ami a hivatalos járás-kelésnek nem esik útjába. Így húzódott ösztönei amőba mozgásával a folyosóvég ablaka alá, egy kisgyerekes család mellé. Ott a huzat is átcsapott a feje fölött (az épületnek nem volt egyetlen ablaka sem), s az ő foltjára is sugárzott valami a két gyerek keltette részvétből. Eszter elsóhajtozott kicsit az asszonnyal (a szerencsétlenek csak Félegyházáig mennek); aztán a maga bánatán kezdett gondolkozni. Ha nem talál pártfogót, megmarad a nagy tömeg útján, eddig már őt is viszi az a szép, fehéren pöfögő gőz a fia felé. De ha ittmaradt is, az, hogy mégiscsak megy vonat, s holnap vagy ha akkor nem, holnapután ő is benn lehet egy teherkocsi belsejében, viszonylagos megnyugvást töltött bele. A zsákján ülve aludhatott is, mert a fejkendőjét helyre kellett igazítani s a hátraesett nyakát alig bírta mozdítani. Egyszer csak hallja, hogy egy ember siet el előtte, aztán megáll s visszakiált: - Annus, gyüttök? Te, majd nem fognak bántani? - Ne sopánkodj, csak gyere. Utána még egypáran futottak át előtte az előcsarnokból a váróterembe. Eszter, ha egészen ébren van, tán körülnéz, latolgat, nem jár-e úgy megint, mint a csomorkányi barátjával. Így azonban, hogy szinte csak a remény, az igyekezet ébredt fel benne, utánuk sodródott a csomagjával a szaladóknak. Egy tehervonat állt benn a síneken; a legtöbbje lapos, nyitott kocsi, üres kőolajtartályok, elpusztult tankok, egy fedett kocsiból marhabőgés, s a sötétben álló kocsik alatt ide-oda futkosó s gyorsan eltűnni igyekvő emberek. Eszter az övéit követte. Egyikük egy marhakocsi fékjére kúszott fel, a másik azt mondta, az nem jó, s egy lapos kocsiba kezdte a családját föltenni, majd nagy ügyességgel maga is fölugrott. Eszter kétségbeesetten állt a kocsi alatt, s nem látta módját, hogy jusson föl. Egy vasutas jött arra a lámpájával. Na, ez most elkerget, gondolta. S hogy megelőzze, ő szólította meg. - Segítsen föl, kérem, az istenért. A vasutas az arcába emelte a lámpáját. Kis hetykebajszú ember. - De nem szabad ám, nyanya. Ez katonai szerelvény. Na gyüjjön, lépjen ide a tenyerembe. Ez is a magáé? - fogta meg, hogy Eszter fönn volt, a csomagjait. - Hű, de fölpakolta magát...

Odafönn valami síkosba, csúszósba került. Mint az aprószemű kavics. Felemelt egy marékkal belőle: kukorica, így szállították, lapáttal behányva. A kukoricán már hevert egypár árnyék, de szó nemigen volt; nem tartották a beszédet tanácsosnak. Eszter a folyosói családra gondolt; csak elrohant, föl kellett volna keltenie őket. De azért benne is volt egy piciny elégült fölény, ahogy a kukoricából rájuk gondolt. A kis hetykebajszú vasutas iránt pedig meleg hálát érzett; lám, mégiscsak van az emberekben jóság. Ha tudná, kicsoda, küldene neki egy üveg kölnit, öntözni húsvétra. A vonat más részitől most kiabálás, veszekedés hallott. A kukoricás kocsi azonban csak annál mélyebbre lapult. Csak már indulna, csak most le ne tegyék róla! Most, ezért, szinte ő is tudott volna imádkozni. A tolatásokból végre komoly indulás lett. Az utolsó percben hátulról még egy zsák, utána egy kéz s aztán egy fej, nyilván egy lekergetett hatolt fel a kocsi túlsó felére. A teherpályaudvaron még ketten. A fennlevők az újonnan jötteket kérdezték, hogy vannak-e őrök, lezavarják-e az embereket, a csomagját elvették-e valakinek. Az újonnan jöttek a győztes izgalom idegességével feleltek. Egy asszony fázósan az ura hónaljába bújt, egy férfi a pálinkát szedte elő. A vonat közben hol ment, hol állt, ütközők zötyögtek alattuk, a lámpák ingtak. Az éjszaka, ahhoz képest, hogy február, elég enyhe, a kukorica áthűlt tömege azonban minden nadrágon és zekén át színi kezdte a kisebb test melegségét. Amikor az ember a pálinkásüveget újból munkába vette, Eszter arra gondolt, hogy ő is hozhatott volna törkölyt egy üvegben. Soha életében nem talált örömet a pálinkaivásban, de most kóstolatlanul is átérezte, mintha csak valami favágó volna, mi a jó abban a krákogtató, égető ízben s a testbe szétfutó forróságban.

Az egyik állomáson megint nagyobb raj ember támadta meg a vonatot. Az őrség vagy megszánta őket, pusztuljanak már tovább, vagy a vonatkísérőkre bízta. A sötét peron minden akadály nélkül bukta őket a váratlan befutó vagonokra. Többnyire asszonyok voltak; az őrök káromkodásába vegyülten az egész vonat hosszában asszonykiáltás, asszonyrimánkodás, asszonyfeleselés hallott. Eszterek mellett is rimánkodott egy a fékházon szorongóknak. Ez belejött már az utaséletbe; a helyszorító igék (Ne legyenek már olyan szívtelenek, Micsoda emberség van magukban, Két éhes gyermekem van otthon, Hát ismernek Istent maguk), mint a lecke, folytak a szájából. Hol a felháborodást próbálta, hol az esdeklést, hol meg a batyuját tolta föl, hogy a lábak melyikre húzódnának jobban. De a féknek is volt torka minden árnyalatra. "Pont ide akar fölszállni", "Anyukám, én is az ütközőn lógok", "Mit jajveszékel itt, mintha nem volna más kocsi", "Úgy, kapaszkodjék csak amoda." Eszter szívesen kiszólt volna neki, hogy másszék csak ide, de a kukoricás kocsi gonoszul hallgatott, s félt megharagítani az útitársait. Az asszony most az ő kocsijuk alá jött. - Jaj, de nem bírok - lihegte. - Pedig vannak ám ott fönn - mondta valaki a fékről. Milyen embertelenek, hogy nem segítenek annak az asszonynak. - Ne legyenek olyan embertelenek, húzzanak föl az istenért - kiabálta föl most már az asszony is. Eszter nem bírta tovább, épp őalatta fohászkodott, fölült, és lenyújtotta a kezét. - Biztos valami kofaasszony - jegyezte meg a pálinkás ember a homályban. - Azok szoktak így lármázni. Az asszony föladta a batyut meg a kannát: maga is elkezdett húzódzkodni. A fél lába fönn volt már valamin, de Eszternek csak annyi ereje volt, hogy az elkapott karjánál fogva fönntartsa; le nem ejtette, de fölrántani se tudta. Az asszony meg, látva, hogy erőből nem futja, megint a szóhoz folyamodott. - Jaj, mindjárt elindul a vonat - kiabálta. - Segítsenek már kicsit... A föntiek helyett azonban egy őr jött nagy káromkodva. - Sto gyelajes? Procs - kiabálta már messziről, a kocsin lógó tömegre. - Nem jesz le... - Jaj, húzzanak - visította az asszony, ahelyett hogy elengedte volna, a másik kezével is megkapta Eszter vállát. Az asszony hátulról sokkal mulatságosabb látvány lehetett, mint föntről, mert az őr, ahogy odaért alá, legnagyobb haragjában egyszer csak elkacagta magát. - Bolsaja panorama - mondta, s a váratlanul szerzett mulatságért lekergetés helyett tolt egyet a kitárult porción. - Gyorsan, gyorsan - kiáltotta az erőlködő Eszterre, s szidni kezdte a föntieket. - Másszon már be, mert lekergetnek még minket is - nyújtotta oda a karját a pálinkás ember. Közben a pályaőrségből is odaérhetett egy, mert lenn most már két víg legényhang kezdte el a társalgást az iménti látványon.

Az asszonyból a kiállt izgalom egy darabig még dobálta a szavakat. - Borzasztó, milyen lelketlen népek. Az ember igazán csodálkozik. Mintha kiveszett volna az érzés belőlük... Az egyéni sérelmeknek ez az általánosítása azonban már a biztos hely s a velejáró megnyugvás jele volt. Az asszony, miután batyuját elhelyezte, hirtelen a mellette ülő asszonyra nézett, s a felhők közt bujkáló holdfénynél fölmérve: miféle, más hangon ezt mondta. - Hova tetszik menni? - Budapestre, a fiamhoz - mondta Eszter, mert ő is örült ebben a nagy éjszakában egy kis barátságnak. Más körülmények közt nem tálalta volna ki, hogy a fiához megy, de az út izgalmai rászoktatták erre a jóakaratszerző igére. - Én is Budapestre megyek - mondta az asszony. - Újpestre. - Újpestre? - kérdezte Eszter érdeklődve. - Igen, ott lakom, a Darányi utcában. Tetszett hallani róla? De a nyáron ki lettünk bombázva. Én már eljöttem volna, de az uram ott dolgozik az Egyesült Izzóban. Tetszik tudni, ahol a rádiókat meg a villanykörtéket csinálják. Most egy kis ennivalóért voltam Lajosfalván. - Lajosfalván? - kérdezte Eszter meglepetten. - Hát milyen állomás volt ez? Az asszony annak az állomásnak a nevét mondta, amelyről mint fiatalasszony annyiszor kocsizott be Lajosfalvára. Új állomás épült, vagy elbombázták; a sötétben még csak gyanút sem fogott, hogy hol vannak. - Hasztalan, menni kell - sóhajtotta az asszony. - Amikor hallottam, hogy jár már erre vonat, "engem ne is tartóztass, fiacskám - mondtam az uramnak. - Ezeknek nem tömhetem be szép szóval a szájuk." ...Mért, tán ismerős Lajosfalván? - jött föl egy pillanatra útitársnőjének az örvendező hangja, hogy maga egy pillanatra elhallgatott. - Régen, fiatalasszony koromban - mondta kitérően Eszter. Attól, hogy ez az asszony Lajosfalváról jött, elfutotta a gyöngédség. De hát ki tud őróla huszonöt év után Lajosfalván? - Kettő van - folytatta az asszony, látva, hogy Eszter nem mond többet Lajosfalváról. - Volt egy harmadik is, de az meghalt szegénykém a bombázásnál; egész picike volt, karonülő. Akkor is a karomon ült, amikor a bunkerban a fal megnyomta... Eszter hallgatott; mit is mondhatna, ami méltó ekkora csapáshoz. De az asszonynak a halott, úgy látszik, már csak beszédtárgy volt - nagy fényűzés is volna mindig újra érezni, ahányszor elmondja -, mert hirtelen megint a kíváncsisága vette át a szót. - Mikor tetszett utoljára Lajosfalván lenni? - kérdezte. - Ó, már huszonnégy éve, hogy eljöttünk... A patika volt a mienk - tette hozzá az emlékek hatására megmozdult gyöngédség. - A patika? - nézte meg a holdfénynél az egyik kitömött zeke a másikat. - De csak nem a Máténé tekintetes asszony? - De, az vagyok - nézett rá Eszter reménykedőn. - Nahát! - csapta össze a kezét az asszony. - Hát tudja, ha ezt álmodja az ember! Na, odalesz Örzsike néném. Mondja már, milyen a világ! Itt kell összejönnünk a kukoricán.

Eszter nem jött rá mindjárt, ki lehet az Örzsike néném. Boldog, de kicsit zavart mosollyal nézett az elragadtatott asszonyra. - Tudja, mindig csak magát hajtogatja - jött föl egy kis elragadtatott nézés után az újpesti asszonyból új hullámban a lelkesedés. - "Nekem se lesz már még egyszer olyan dolgom, azt tudom, mint a Máténé tekintetes asszony mellett. Meg nem is volt, elhidd (engedje meg, hogy kimondom), az anyámban sem." Azt tudja, emlékszem ám én magára. Egy kis ruhát hozott oda, igaz?... Karácsony este, meghalt valakije. Na, emlékszem ugye? Gyászban volt, és csak kis időt maradt. Az Erzsi asszonya, mondta szegény édesanyám. - Hát maga a Horváthné lánya? - csapta össze a kezét Eszter elcsodálkozva. - Én mint kis iskolás lányra emlékszem magára. - Az ám. Most meg már üres a szám, nézze - mutatta széthúzva az ajkait. - Itt elöl van néhány, hátrább mind hiányzik. Harmincöt, annyi vagyok, kérem. De ez az ostrom engem is készre csinált... Az Örzsi egy kis kötöttkabátkát kapott. Na? Igazam van? Azt jött megkérdezni, hogy mi lesz jobb: a csizma vagy a kötöttkabát. Mondja is Örzsike néném: "Azóta se fáj senkinek a feje az én Jézuskámért." Pedig hát nem rossz ember az ura. Asztalos, azt tetszik tudni. Csak hát vén már meg süket. Úgy kell a fülébe kiáltani, hogy koporsót. Aztán utóbb mégis Örzsike nénémtől kérdi meg: Mit akart, ablaktokot? Szegény, ő is benne van az időben... Hatvan; nem lehet messze tőle. - Gyerekük nincs? - kérdezte Eszter meghatottan. - Örzsike nénémnek? - mondta az asszony furcsállón. Hogy Örzsike nénje szült volna, éppolyan furcsa gondolat volt neki, mint Eszternek a férjhezmenetele. - Csak ami az urának, mert özvegyember volt. De azok a tájára sem mennek. Ami igaz, igaz: nem volt türelme hozzájuk. Inkább velünk van. Az öcsémékkel. Szegény, most is odavan kocsistól.

Esztert ez a találkozás egész megvidámította. Különösen, hogy Erzsi olyan nagy szeretettel emlegeti. Ezért magáért megérte volna a kukoricán fázóskodni. Elképzelte őt, amint a süket ura körül jár olyan morcan, mint régen őkörülötte. Hát mégis kiderül minden. A jóságot azért nem veszik észre az emberek, mert átlátszó, mint a víz és a levegő; csak ha fogy, az vevődik észre. - Hát az uramat emlegeti-e? - próbált az Erzsi szívében vatatni. - De, meséli, hogy milyen tréfás ember volt. Hanem jobbára azért csak magát emlegeti. Ha helybe álltam - mert mielőtt férjhez mentem, én is csak szolgáltam -, csak intett: majd kapsz egy jó szekánt nagyságát, aki cigarettázik, meg egyik díványról a másikra dől. Máténé az ott dolgozott velem. S csak "kérem, Erzsi" meg "legyen szíves, Erzsi". Még a csöngőt se nyomta meg tíz év alatt ötször. - És hol laknak? Az alvégen ők is? - faggatta Eszter tovább. A szíve most egyszerre akarta viszonozni a kedves emlegetést; mindent kikérdett, hogy köves-e a konyha, tart-e sok állatot, hozzájuk mikor szokott járni. Aztán Horváthékat, az asszony családját kérdezte el. A legvégén az intelligenciát: Szirmai doktorékat. - Az öreg Szirmai doktor? - tűnődött az asszony. - Látja, azzal nem is tudom, mi lett. A nyáron megvolt, mert előbbre lementem minden kéthétben tejfölért, mi másért. De most nem hallottam róluk. Az ipát, azt tudom, elinternálták. Mert még él ám, a fene az egyenes derekát. Most nem tudom, hogy fogatja be a fatolvajokat. A Szirmaira, arra nem neheztöltek a népek. Inkább a felesége, arról hallottam, hogy egy kicsit kurta a betegekhez... Na lássa csak, milyen az ember esze. Róla jövök rá, hogy mégiscsak hallottam róluk. Agyoncsapta a szilánk - a bajai hídon, amikor az urával Nyugatra mentek a kis autón... Hát a kis Józsika? Nagy már az is, ugye? Egyszer elhozta mihozzánk az Erzsi. Szép ülős kocsija volt. S így kifelé tartotta mindig a tenyerét.

Az éjszaka mind világosabb lett: a fékházon gubbasztók és a kukoricán didergők lassanként kivehették egymást s átszóltak egymáshoz; váratlan vendégként a nap is föltolta piros fejét a síkság szélén a hideg szürkületben; a kocsiról kocsira ugráló vonatkísérők megnézhették, kiket szállítottak az éjszakán keresztül. A vonat az egész napon át bumlizott, itt vizet vett, ott tolatott, amott a mozdonyt vitték el jó időre. Az őrök már ismertek mindenkit, üzleteket kötöttek, huzakodtak, s csak az új támadókat lökdösték vissza az éjjelinél több sikerrel. A két asszony azonban még mindig az emlékekben ült, ha egy-egy ugráló alak odaszólt hozzájuk, az asszony nyelve felelt kettőjükért; de aztán megint csak visszasüppedtek Újpestbe, Lajosfalvába. Este Vecsésen, a főváros alatt végképp kifogták előlük a mozdonyt; egy katonai szállítmánynak volt reá gyors szüksége. Reggelig nem is volt remény, hogy továbbmehessenek. Az asszonynak volt egy fiatal házaspár ismerőse a faluban, még a tavaszon szorult be egy légitámadás idején hozzájuk. Akkor is épp tejfölt hozott Lajosfalváról, mert szó, ami szó, ha már maguknak hozott, inkább cipelt egy kicsivel többet, hogy pénzt csináljon. Nagy nehezen rájöttek, hogy a sok sebesült ház közül melyik a tavaszi, s az ismerősöket is megtalálták. Az éjszaka első felét aztán azokkal beszélték át. A front több mint két hónapig állt itt, s a kibombázott asszony s a vecsési házaspár (még egészen fiatal házasok voltak) vetélkedve cserélték ki a borzalmaikat. Erzsi húga titkon figyelmeztethette őket, hogy milyen kiváló nagyságos asszonyt hozott be közébük, mert a férfi, egy jóképű vasúti munkás, a morális vonatkozású részeket mindig őfelé mondta, s a kis szőke asszony, aki jobb napokban a filmújságok tanulsága szerint ondoláltatta a fejét, a nehéz hetek alatt azonban az állandó orrdugulás, szöszmögés, duzzogás állapotába jutott, lopva szintén rajta jártatta a bedagadt szemét. Hogy hálátlannak ne tartsák, ő is előjött a magáéval. Csomorkány, a borzalmak terén, bizony pirulhatott Újpest és Vecsés mellett. De ahogy a családtagok is előjöttek, Lőrinc a leventékkel, Eszti a kórházzal, Józsefről a hírek; a kis tűzhely fényénél beszélgető kör (a férj a romokból hozta a fát) lassan elhallgatott. Eszter már réges-rég nem érezte ilyen jól magát, mint ennél a háznál. Még olyat is elmondott - az ura makacsságát például -, amit máskor szégyellt volna. Csak amikor reggel a vonathoz kimentek, s a mozdony már ott pöfögött, úgyhogy a fiatalember szaladt a bőröndjével, akkor szorult el lassan a szíve. Most már biztos, hogy csakhamar mindent megtud. Innen a zsákjával már gyalog is bemehetne. Eddig elfoglalta az utazás, hogy jut egy darabkát tovább; most azonban elfogyott az út, s maradt a várakozás. Az asszony sem volt már annyira beszédes. - Nem tudom, engem is mivel várnak a pulyáim - mondta elgondolkozva. Eszter nem szólt, csak szorult, szorult benne minden.

A város egy kicsit meglepte. Kinn a síneken álltak meg; azt hitte, azért, mert nincs pályaudvar. De a pályaudvar megvolt; üveg nem volt ugyan a tetején, de állt. Ahogy a kapuban az igazoltatáson átesett (a csomorkányi igazolványát mutatta föl) s kívülről visszatekerte a nyakát, a két ismerős torony is ott volt a homlokzaton. A nagy téren előtte volt ugyan egy leomlott ház, de ahogy a négy úton átvonszolódott, jobbra-balra eltekintett, a házsorok is megvoltak. Az omladék itt-ott lejött a járdára, a tető hiányzott, az emeletek kiégett ablakkal nézték egymást, de a város, ez a része legalább, mégiscsak megvolt. Az a néhány szemtanú, aki hozzájuk lekerült, rommezőkről beszélt. Úgy képzelte, ahogy az orosz mutatta: doma lenn, csak a pincefalak merednek föl a földből. S lám, itt van minden. Folyton növő szorongását lelkének a nézelődő része felől könnyű öröm futotta be. Persze, a szemtanúk azok mindent a romboláson át néztek; azzal a borzasztó kéjjel, amellyel az emberek az őket nem érintő pusztulást szokták szóval legalább segíteni. Ő azonban ezt is nem a leesett, hanem a fönnmaradt téglák felől nézte, mint a családját vagy Szeghát után a vagyont, hogy mit lehet csinálni belőle. A terve az volt, hogy Jánosoknál rakja le a csomagját. Ők ott laktak egész közel a Nyugatihoz. Ha megvannak, Józsefről is lesz hírük. Ó, ha a családján is csak annyit kellene újjáépíteni, amennyit ezen a városon, okoskodott lelkének az a folyton fogyó, nézelődő kérge, amit a szorongás szabadon hagyott. Mi pusztult el itt igazán? Az ötvened vagy a huszad része? De hisz az egész száz év alatt épült. Két-három évig nem fognak újat építeni. Akinek azonban egy családtagja halt meg, mint a Lidike kicsinye vagy Szirmainé...

A Jánosék utcájában már többször rakta le a csomagot, mint kellett volna. Ez az utca különösen élénk volt. Az üzletek egy része már nyitva, az ablaktalan kirakatban itt-ott már némi áru is volt látható a polcokon; másutt most folyt a vakolat söprése. Eszter letett bőröndjébe siető emberek ütődtek, a nagy részén karszalag. Eszter nem tudta elképzelni, mi olyan sürgős nekik ebben a városban? De tán fordítva volt, azért iparkodtak úgy, hogy dolguk támadjon tőle. Ott állt a Jánosék háza előtt, kettesben a letett bőröndjével, s nézte az öt emeletet. Fölül ez is beéghetett, a felső emeletek kitolt fekete szemmel néztek a cikázó februári égbe, de lejjebb zsírpapírablakok, gondosan összeállított ablaküveg-töredékek mutatták, hogy lakók féltik a meleget mögötte. A sarki gyümölcskereskedés helyén - Eszter nagyon jól emlékezett a szép, kettőbe metszett, pirosbélű narancsokra - most egy pártiroda nyílt: a táblája már vadonatúj festés, de az utcai fele nyitva volt még, s egy asztalos dolgozott benne. A második emeletig minden fordulóban lerakta egyszer a bőröndjét. A nyakában lüktető erek nem tettek különbséget teher és félelem közt. Először a csengőt nyomta meg. Biztos volt, hogy nem szól, de a félelem betartotta az illemet. Csak amikor a néma csengőre nem mozdult benn senki, akkor kezdett az üvegen, ez volt az első ép üveg, amit látott, hallgatózni, aztán kopogtatni.

Éltek, megvoltak; a lakás ajtócsapással, beszéddel, lépésekkel felelt a kopogásra. - Nézd, Esztike! - hallotta az ajtóban a János örömteli hangját. Egy piszkos házikabát volt rajta, a keze kormos, nyilván a fűtéssel vesződött; de gyorsan őszülő haja alatt az erősen piros arc (szívbaja volt már évek óta) s főként a sopánkodva örvendező hang: az a Jánosé volt. - S magad hoztad ezeket a csomagokat? - segítette be a régi félszegséggel Eszter hátáról a zsákot s a folyosóról a bőröndöt egyszerre. - Épp én is készültem hozzátok. Csak azt vártam, hogy a polgármesteri hivatal valami járművet bocsásson a rendelkezésemre... Gyere már, Lilikém - szólt befelé -, Esztike van itt, Máténé. A konyhából egy másik, négy-öt slafrokba, zekébe bepólyált alak vánszorgott elő: az ő puffadt orra körül is néhány kormos ujjnyom. - Jé, Esztike - jött ki arcára a fanyar meglepetés. Lilike ostrom nélkül is elég fanyarul szokta fogadni a vendégeket. - Ezek a te csomagjaid? - kérdezte, s a lejjebb csúszott szemében mohó érdeklődés csillant fel. - Jaj, milyen nehezek! Hogy bírtad el őket? - emelte meg felélénkülve. - Ha már feljövök - sietett lekenyerezni Eszter -, gondoltam, hozok valamit az éheseknek. - Bizony jó is. Lilike folyton engem korhol, hogy milyen élhetetlen vagyok. Nem tudok egy kis élelmet szerezni. Hát József? - jutott az eszébe hirtelen, tán a megosztandó élelemről. - Én is azt kérdem tőled - nézett rá Eszter szűkölő alázattal. - Te sem tudsz róla semmit? Én meg azt gondoltam, tán hazament már. Épp ma mondtam Lilikének, nem tudom, mi lehet ezzel a Józseffel. Ha átmegyek Budára, felnézek hozzája. Igaz, Lilike? - Olyan összevissza híreim vannak - rebegte Eszter. - Bandi azzal jött, hogy a nyilasok elfogták. - Az igaz is. Benn volt tán egy hetet. De ahogy egyik helyről a másikra vitték, légiriadó volt, és valahogy meglépett. Én még azután találkoztam vele. Akkor ő az Oktogon tér táján lakott (ezt János úgy mondta, mint egy messzi városrészt) valami ismerősinél.

Eszterben a rémületek, megörvendések és bágyadások egészen összekeveredtek. Most történt először, hogy János így, kályhafűtői mivoltában, ezzel a duzzogó feleséggel a sarkában sem csalt egy kis derűt a szemébe. "Hát József?" Azaz János sem tud róla. Igaz, hogy rosszat sem. "Te sem tudsz róla semmit?" János tán azt sem tudja, hogy elfogták. Ha megszabadult, biztos eljön hozzá, a maga csendes módján eldicsekedni. "Az igaz is." Hát mégiscsak? S kikerült, ő mindig ott képzelte el a hóhérok közt. De hol van hát, ha nincs? Oktogon! A társtulajdonosok laktak az Oktogon körül. Az ostrom, József fogsága, János és József találkozása teljesen összegabalyodtak. Úgy képzelte, hogy Pestre már hullott a bomba, József a zűrzavarban szabadult ki, s akkor akadt össze tán egy támolygó ház alatt Jánossal. A város, mely előbb olyan nyugodtnak látszott, most, hogy a fia vékony alakját kereste benne, megint csupa malterfüst, robbanás, omladék lett. Egy negyedóra ide-oda beszélésbe került, amíg a harmadik - Lilike - Eszter fejében is megcsinálta a sorrendet. Józsefet még az ostrom előtt fogták el. Az utolsó napokban hozták át Budáról a Parlament pincéjébe. Akkor érte őket a légiriadó, ott lépett meg. A lakására nem mehetett, akkor költözött ki az Oktogonra. Egy hét múlva már nem bírta, elkezdett mászkálni, így akadt össze Jánossal, aki az utolsó szárított főzeléket ment el fölvásárolni. Aztán jött az ostrom és a többi.

Ettől Józseffel még minden történhetett. A nyilasok újra elfoghatták, fogságba eshetett, ott veszhetett az Oktogon terén. A rémképek olyan bőségben jöttek, hogy a képzelet visszahúzódott előlük, mint sün a tüskéjébe, a tompa, gondolattalan szorongásba. János végül is azt sütötte ki, hogy Eszternek át kell jönnie ővele Budára. József tán mégis visszacsúszott; január tízig még át lehetett a hidakon menni. Ha nincs megfelelő igazolványa, nem csoda, ha azóta nem tudott átkerülni. Őneki kitűnő igazolványai vannak, ő majd átmegy Eszterrel a lakásába. Persze, úgy készüljenek, hogy ott alszanak valahol, mert Budát egy nap alatt nem lehet megjárni. A János föltevése semmivel sem volt valószínűbb száz másnál, de Eszter alávetette magát neki. János mégiscsak jó rokon, nem röstell járkálni. A Lőrinc dolga sem ment volna őnélküle. A háziakat azonban egyelőre Józsefnél is jobban érdekelték a csomagok. Ő legszívesebben mindjárt indult volna, a háziak azonban a csomagjai körül kezdtek el topogni. "Lilike, kérem, hová tegyük ezeket a csomagokat?" - kérdezte János a feleségét. "Mert tudod, Esztikém, most nem jó semmit sem elöl tartani. Bejöhet valaki, s szemet szúr." Majd: "Valamit csomagolnunk is kellene az útra." "Mielőtt elindulunk, nem haraphatnánk valamit, Lilikém?" Eszter, akinek egy kő volt a gyomra helyén, s gondolni sem tudott az evésre, csak az ötödik-hatodik célzásra értette meg, mekkora inger a két öreg számára az ő csomagjainak a belseje. - Nézd, Liliké, tojás - emelte fel János elragadtatva a csomagból előkerülő ovális kincseket. - Hát ez? Paprikás szalonna. Tudod, Esztikém, micsoda vagyon ez máma Budapesten? Egy ilyen rúd kolbászért házat vehetsz... Lilike nem szólt semmit, a kiemelteket s a bennmaradtakat mérte föl apró gyors szemeivel. - Ha van még ilyen abált szalonna, azt jobb lesz kirakni - mondta -, nehogy megpenészedjék. A tízórainál János egészségét féltette. - Ne egyél annyit, János, már a negyedik kolbászt veszed ki. Megbetegszel, ha egyszerre ennyit eszel. Inkább induljatok, ha menni akartok - tette hozzá türelmetlenül, hogy az étellel magára maradjon.

Az átkelés János lakásától a József lakásáig - máskor negyedórás út - reggel kilenctől délután háromig tartott. Eszternek ez az út úgy maradt meg a fejében, ahogy egy kábán vonszolt gyerek őrzi meg képekre tördelt útiélményeit. A várakozás, a sors figyelése, az erőltetett gondolkozás valóban annyit hagyott csak meg értelméből a külvilág számára, amennyi egy gyerekagy összefüggéstelen káprázása. A járás zsák és koffer nélkül sokkal könnyebb volt, de ez a könnyűség is csak a világot tette káprázatszerűbbé; ruganyosabb léptei egy elmosódott határú zsibbadtságba zötykölődtek bele. A kifele vivő, végtelen utcákon előbb a János sopánkodó mondatai jártak benne. "Mit szólsz, Esztikém, ehhez az irtózatos pusztuláshoz?" "De majd ha még a hidakat meglátod." "Ötven esztendő is kevés." "Egyelőre, hogy éhen ne haljunk." "Tudod, hogy én mindig demokratikus gondolkodású ember voltam." "Hisz emlékszel a parasztpártra. Na ugye?" "Ha a magyar kormány akkor az én elgondolásom szerint..." "Mint régi közgazdasági ember." "Most a főváros élelmiszerellátására készítek javaslatot." A hosszú menetelés után (maga se tudta, hány órát mentek) az átkelés nehézségei ébresztették fel. Az Újpest alatti katonai pontonhídon parasztkocsik végtelenje húzódott át. Őgyelgő emberek szóltak oda: "Hiába mennek, civileket nem engednek át." De János úgy, ahogy annak idején a minisztériumokban, fölvonult a golyószórójával ott álló őr elé, s azzal a néhány orosz szavával éppolyan ünnepélyes próbált lenni. "Gubernyija vengerszkaja", "csinovnyik" "dokument" - hallott Eszter egy-egy ismerős szót. Az orosz, aki batyukkal vándorló asszonyokhoz, a hátukon paplant, a karjukon gyereket vivő férfiakhoz volt szokva, egy kis bizonytalansággal nézte a szép télikabátú, ősz hajú urat. Az írást is átvette, kihajtotta, inkább csak hogy egy kis szórakozást szerezzen magának; aztán megingatta az ujját. - Civil nyet. Nem szabad - tette hozzá a jóindulat jeléül magyarul is. Amikor János új magyarázatba fogott, egyre sűrűbben vetette közbe a maga szavait. Aztán hirtelen észbekapva, hogy az egyik trénszekér valami kavarodást csinált, avval kezdett kiabálni. Majd látva, hogy János még mindig ott van - Mars - förmedt rá a puskaszíjához kapva, s még egy hosszút is eresztett a méltósággal elvonuló állami ember után.

Ezután megint hosszú, tompa ácsorgás következett a Duna-parton. Egy bárkát vártak, amely tán átviszi őket. A folyó itt a Sziget fölött kettészakadóban rendkívül széles volt. Eszternek, ahogy egy tömbön ülve elnézett fölötte, áprilisias fény, egy-egy zajló jégtábla, néhány csapkodó madár töltötte, nyugtalanította a szemét. A bárka végre megérkezett; nagy, lompos fenekű alkotmány; tán komp volt valahol, megrakva sovány alvilági vázakkal (ezek már budaiak, mondta János); a víz alig félaraszra csobogott a pereme alatt, csoda, hogy bírták áthozni. A bárkás mindjárt azzal rohant ki a várakozók közé, hogy "nem, hiába is nyúznak, nem fordulok többet, nem kockáztatom, hogy elvigyenek, a csónakot elvegyék". Jánosnak azonban sikerült őt, ahogy a könyörgő csapaton átrohant, elfognia. - "Nézze, barátom, én a magyar kormány kiküldöttje vagyok. Itt az igazolványom." Az ember ment, de valamelyest már hallgatott is. János nagyobb összeget ajánlhatott, mert Esztert is megkérdezte, mennyi pénz van nála. Egy félóra hosszat a Dunán inogtak. Egész más Budapest volt ez, innen a Duna közepéről; a rengeteg fényes víz, a szigetek vörhenyes fái, a kikötők, gyárak, a Dunáig leereszkedő hegyek. János az egész úton magyarázott. - Itt volt egy Sztálin-orgona. Nézd, a Margithíd, látod az ívét a vízben. Itt állt a front a Határ utcánál... A mellettük álló öregebb evezős, aki mindennek szemtanúja volt, élvezettel hallgatta a készülő történelmet. Egy-egy jégtáblát elhárított, s maga is közbemondta a magáét. A parton csakugyan várták már a kiszállókat. - Itt van, nem megmondtam - kiáltotta az alkalmi révész, s hiába próbált lejjebb kikötni, az őr is jött lejjebb a csónakkal. A férfiakat elvitték munkára; Jánost inkább az ősz haja mentette meg, mint az igazolványa. Aztán megindultak az óbudai utcákon befelé. Most már folyton több lett a rom. A ledőlt falak elől minduntalan ki kellett az úttestre ugrálni. A Margit körúton egész házak néztek össze, kiégett agyú órjásokként, a rommal borított utcán át. - Nézd, ez lesz a Regent-ház - magyarázta János, egy olyan házra mutatva, amilyennek Eszter képzelte Buda házait. - Hát nem szörnyű? Azt mondják, kétszáz ember van alatta. Ez meg a haditörvényszék börtöne. Azt csak a Jóisten tudja, hány derék magyar embert kínoztak meg és végeztek ki ebben.

Eszterben a hosszú út, anélkül hogy a kábaság a szeméről, füléről fölengedett volna, mindjobban elbágyasztotta a maga szorongását. Az úton emberek jöttek-mentek, lefogyott alakok, kis cepekedő csoportokba verődve, kintről be, bentről ki. Mindenki költözött valahová, aki kinn szorult, befelé, aki benn tönkrement, más vidéken lakó rokonaihoz. Egy-egy ismerős egy percre összekapcsolta a szembe áramló csapatokat, s míg társaik nógatva siettek tovább, gyorsan kicserélték rémhíreiket. A föld alól kibújt civilek közt még majd ugyanannyi katona, s az úttestre szorult karavánoknak órjási, vadul vágtató teherautók elől kellett minduntalan félreugrani. - Ezt úgy nézd meg, Esztikém, hogy ez mind teli volt agyonnyomott némettel. Itt törtek ki a Bécsi kapun. Úgy feküdtek itt lelapítva, ahogy a tankok átmentek rajtuk... S csakugyan, még most is találkoztak egy-egy lapátos karavánnal, köztük egy-két öreg "méltóságos úr" forma is, akiket sírt ásni vittek a Vérmezőre. Az előnyomuló hadsereg, a megbolydult város a föld alá kívánkozó halottak most próbáltak szétgubancolódni. Eszternek úgy tűnt föl, hogy a legnagyobb forgalom idején, villamosokkal, autóbuszokkal sem nyüzsgött jobban ez a kilométeres útszakasz, mint most, amikor sorsukból kidobott emberek igyekeztek előttük-mögöttük, egyenruhadarabokban vagy a maguk fantasztikussá vált rongyaiban, s az agyonlyuggatott falon is ott volt a sors millió kerek kis névjegye. Az egyéni baj, ahogy itt törtetett köztük, belekábult a többiekébe. Amikor a kis villa előtt megálltak, Eszter, a fáradtság tette-e, tompábban várta a rámértet, mint reggel, a Jánosék háza alatt. Már nem a szeretet önző, éles határú aggodalma vert a nyakában, inkább tompa, megadó rákészülés a neki jutott emberi sorsra.

- Hová mennek? - szólt utánuk a lépcsőházban egy sötét alak, aki valami salakot hordott föl éppen a föld alól. - Mi, kérem, a Máté Józsi édesanyja és nagybátyja vagyunk, s a tanácsos úrékat keressük - mondta János a maga módján, Esztertől József házigazdáinak a nevét megkérdezve. - Tessék lemenni - mutatott az illető az alagsor irányába. - Odafönn nincs, kérem, senki - s vitte a salakot ki az előkertbe. János és Eszter a legteljesebb sötétségben tapogtak le. - Látod, Esztikém - segítette le János Esztert a lépcsőkön -, ilyen pincékben töltötte a mi gyönyörű fővárosunk lakossága az életét heteken és hónapokon át... A pince mélyén egy kis vaskályha állt, mellette egy svájcisapkás, tréningruhás alak. Úgy látszik, rántást kevert, mert időnként közelebb-közelebb hajolt a serpenyőjéhez, a színét tanulmányozni. Mi, kérem, Divéki tanácsos urat keressük - szólította meg János a sötétet. - Miért? Mit akarnak tőle? - mondta az öregúr, s csak az ijedtsége árulta el, hogy ő az a tanácsos. - Ó, a tanácsos úr! - ismerte fel őt Eszter, akit az utolsó ittlétükkor a fia bevitt a szép brokát szalonjukba. - Máténé vagyok, a Máté József anyja. - Kezitcsókolom - mozdultak meg a rántáskavaró alakban is a fönti tanácsosi múlt reflexei. - Hát hogyhogy... Fönn Pesten? Nem csodálom, hogy nem tetszett megismerni. A feleségemet szilánk érte. Ott fekszik, kérem, benn. Szerencsére, már túl van a veszélyen. S most én főzök szegénynek. Föltéve, hogy közmunkára el nem visznek. Erzsikeé szívem - szólt hátra a feleségének.

Józsefről azonban a tanácsosék sem tudtak semmit. Októberben volt itt utoljára. Déltájban, ahogy szokta, elment, délután még hazaszaladt egy könyvért, aztán nem látták többet. Jánosnak kellett elmagyaráznia, hogy akkor fogták el, később megszökött. Ő még találkozott vele, az egészet a legkörülményesebben, a legnagyobb türelemmel. A tanácsosék is elmesélték az asszony sebesülését; előbb a férfi, aztán az asszony, össze-összekapva a részleteken. Eszter csak állt csalódottan, de nem megrendülten. Ez a nagy rajzás, a sok ide-oda kerengő ember, ez volt a tompa, homályos remény. Ha itt nincs, megyek, keresem tovább, gyűlt a makacsság benne. Odament a tűzhöz, hogy a száraz borsót elkészítse. De a tanácsos nem engedte. - Nem - mondta büszkén -, ehhez a diétás koszthoz én jobban értek. Nagy szó - mondta csalafintán -, már rántással esszük. - Nem akarsz fölmenni a József szobájába? - fordult János elmenőben Eszterhez. - Ugye megengedik, kérem? - Sajnos, nem sokja maradt - szólalt meg az ágyról az asszony. - Én őriztem, amit lehetett, kérem. De itt volt három héten át a front. A fürdőszobánkban volt a géppuskaállás. A könyvei, azok nagyobbrészt megvannak.

Eszter nem sok célját látta, hogy fölmenjen; minek neki a holmi, amíg a fia nincs meg. János azonban kíváncsi természet volt, hátha van ott még valami, amit érdemes megmenteni. - No, vezess csak, Esztikém - küldte előre Esztert a lépcsőn. - Te ismerős vagy itt. S maga azzal szórakozott, hogy előbb a lépcsőházat, aztán az ablakból az utcát, majd a letépett előszobaajtót megvizsgálja. - Ahhoz, hogy milyen iszonyú harc folyt itt, aránylag még elég jól megmaradtak. Na nézd, ez itt egy gránát lehetett - ment oda a nyitott fürdőszobafalhoz, s a lyukon kipillantott az udvarra. Ebben a pillanatban egy sikoltást hallott a szobából. Nem volt nagyon éles sikoly, olyan ember sikoltása, akin sokkal jobban zár a fedő, semhogy a kiforró érzés egykönnyen kilökje, most azonban a gyors öröm, sok-sok év óta először, egy fojtott s könnytől nedves hangban hirtelen fölemelte. - Józsikám! - hallotta mindjárt. Mert csakugyan József állt ott, egy nyitott hátizsákkal az ép könyvespolca előtt. A szekrény tárva, az ágy, a matracból a bél kifordulva, de a könyvek épek, s az előtte álló vékony ember nyilván a saját könyvtárát fosztogatta. - Hát te, József... - ölelte meg János is az öccsét. - Átjöttem - mondta József csendesen - a könyveim megnézni... Gyors megindulását, amellyel az anyjának megörült, a bátyja csókjai akkorra már lehűtötték. - Elég jól megmaradtak - mondta a flegmáját élvezve, s ugyanakkor az anyja kitörni készülő könnyeit is visszanyomva. - Anyuka megkapta az üzenetemet? - Nem, semmit - örült Eszter, hogy ennyi szó is kijött végre a torkán. - Pedig én kétszer is üzentem. Azok a hülyék képesek voltak fogságba esni... S hogy az elérzékenyedését végleg elhárítsa, megtámadta az anyját. - Hallom Pauliéktól, hogy apuka megint kitett magáért. Mint ahogy megjósoltam. De anyuka hogy adhatta oda neki kis Esztit? Ő ment volna; eggyel kevesebb bolond a demokráciában. De nem megmondtam, hogy anyukáék el ne mozduljanak?

Eszter mámorosan hallgatta ezt a dorgálást. Mennyivel drágább, férfiasabb is az ő Józsikája, mintha csókokkal borítaná, hízelegne! - Beszéltél Pauliékkal? - kérdezte, mintha az egész dorgálásból ez volna csak a fontos. Hogy József Pauliékkal beszélt, Pauliék Esztiékkel, megint rázúdította a kronológiának és a topográfiának azt a zűrzavarát, amelynek a kibonyolítása ezekben a napokban a beszélgetések nagy részét elfoglalta. Egy pillanatra még az is felvillant, hogy ha mind találkozhattak, tán kis Eszti is itt van a városban valahol. Ez persze csak egy villanás volt. Pauliék és Józsiék még Szegháton kerültek össze, s már sodródtak szét, Pestre és Nyugatra. Pauliék Károly bácsiék lakásában vészelték át az ostromot, Amálék viszont bölcsebbnek találták az egyik pesti múzeumot. Minthogy Pauliékra rádőlt a ház, úgyhogy nem volt többet lépcső a lakásban, épp tegnap ők is átköltöztek a múzeumba. Antal bácsi épp a paplanokat vitte a hátára csomagolva. Öcsi azt mondja: igen gyáván viselkedett. - És nagymama? - Ő is velük volt. Neki köszönhetik, hogy éhen nem haltak. Stoppolt és főzött a németekre. Egy hónapon át német erőd voltak. Annyira megszerették, hogy csak grószinak hívták. Neki panaszolták, hogy ötévi hányódás és szenvedés után itt fogják őket lepuffantani.

Egy félóra múlva János elbúcsúzott tőlük, tán még talál valakit a budagyöngyi elöljáróságon. Eszterek is megindultak. - Van valami csomagja anyukának? - kérdezte József, miután a zsákot s a madzaggal átkötött könyvnyalábot fölpakolta. Eszternek két nagy hanglemez-tokot kellett vinnie; a Varázsfuvola és a Pelléas és Mélisande megmaradt részleteit. Milyen boldog táj volt most ez a cseréptelen, üveg- és maltertörmelékes, enyhén hullaszagú Buda. Egy mégiscsak megvolt a családból. Itt lépdelt mellette, vitte, mint a zsákmányt. Most már bízott, hogy a többit is visszahozza a verandára. Szeretett volna kiszedni valamit Józsefből, a lebukást, a nyilasokat, az ostrom alatti dolgait; nem a történetért, hanem a jó végért, amely fölpakolva itt lépdelt mellette. Mennyire rávall ez is; vele is cepeltet, a lemezeit.

De József is Budát tanulmányozta; nem olyan sopánkodva, mint János, inkább mint egy gyerek, akinek a számára, anélkül hogy maga hibás lenne, valaki egy játékkereskedés minden babáját, kis zongoráját, mozdonyát fölnyitotta, szétszedte, kibelezte. - Mondja János, hogy megszöktél - próbálta elterelni a Vár díszletszerűvé vált házsorairól a figyelmet. - Igen. Épp a Városháza előtt. - Hát hogy kerültél oda? A Parlament pincéjébe vittek? S légiriadó ért? - Igen. Tetszik ismerni azt a nagy kapualjat, oda kellett behúzódnunk. - S te? - Én egy kicsit kinn maradtam, mintha csak sétálnék. S amikor a sarkig nem jött utánam senki, elkezdtem szaladni. Elég illojális volt a többiekkel szemben - mondta cinikusan nevetve, csakhogy a hősködésnek még a színét is elhárítsa. - De hát hogy kerültetek a kezükbe? - próbálta Eszter tovább beszéltetni. - Úgy, hogy nekünk is volt köztük kémünk, meg nekik is miköztünk. Ha három magyar összeesküszik, abból egy legalább besúgó. - S bántottak? - kérdezte Eszter halkan, a gondolatba is belesápadva. - Engem nem. A többit azt mind. Volt egy ismerős fiú köztük; tán az... Tessék csak nézni - mutatott a Vérmező sarkán a friss sírok, ócskavassá lett tankok, széljárta tetők közt egy vörös házra. - Az anyuka régi intézete.

A Délivasútnál egy őrség állta az útjukat. Az őr mellett már egész csomó félreállított férfi őgyelgett. Eszter ijedten nézte a fiát: most viszik el, őmellőle. József jó lassan egy igazolványt húzott ki a belső zsebéből. A katona kihajtotta, s hosszasan tanulmányozta. Szegény Józsikám, miféle írás lehet az, nézte Eszter, mintha a végzetet olvasná. Akik ott álltak, azoknak tán nem volt ilyen írásocskájuk? De a katona visszaadta az írást. - Tak, mondta, s az ujjával intett, hogy továbbmehetnek. - Neked ilyen is van? - kérdezte Eszter megkönnyebbülten. - Mit gondol anyuka? A legjobb, ami csak van. Maga a főparancsnok írta alá... S most először érzett egy kis büszkélkedés a hangjában. Ez az ő Józsija: nem arra büszke, hogy jár neki, a fogságával kiérdemelte, hanem hogy megszerezte, mint régen egy értékes bélyeget. Ellágyultan nézte a Várpalota romjait, a megkopasztott kupolát, melyek, mint egy omladozó díszlet, ott is eget és gerendát mutattak, ahol szilárd tömegnek kellett volna lenni. - Itt látni végül is, milyen tehetetlen egypár ezer ágyú, ennyi kővel és emberrel szemben - mondta ki József az ő reggeli gondolatát. - Az ember azt hitte volna, hogy semmit sem hagynak meg belőle. Eszter felelt valamit, s a másik hírre gondolt. "Te, Józsikám - mondta ki majdnem. - Tudod, mivel jött Tóth Pista, hogy megnősültél." De aztán mégsem mondta ki, ahelyett mást kérdett. - S azután hol laktál? Ferenciéknél? (Ferenciék voltak a társtulajdonosaik.) - Mért gondolja anyuka, hogy Ferenciéknél? - Mert János bátyád mondta, hogy az Oktogonnál laktál. - Nem, nem náluk. Ismerőseimnél. - És honnan volt ennivalód meg fehérneműd? - Volt - mondta József tettetett szórakozottsággal nézelődve. - Még a börtönben is volt. Ők hoztak be. - Igen? - mondta Eszter, tele hálával az ismeretlenek iránt. - Ismerem őket? - kérdezte, látva, hogy József nehezen beszél róluk. - Nem. Két asszony. Az egyik vegyeskereskedéssel foglalkozik.

Eszter elcsodálkozva nézett a fiára. Amit hallott, különösebb volt, mint fönn a megtépett királyi palota. József, amint két asszonnyal gubbaszt egy lakásban, főznek rá, alsónadrágot szereznek neki. Szerette volna megkérdezni, hogy fiatal asszonyok-e. De érezte, hogy azoknak kell lenniük. Kiértek végre a Duna-partra. Ó, ez a látvány, ez igazán elfeledtette Józsefet s a bújtatóit. Tulajdonképp most látta csak a Dunába lezökkent hidakat. Az Erzsébet-híd karcsú íve s a Lánchíd, amely akár a híd szót hallotta, akár Széchenyit vagy a reformot, mindig fölvillant benne, mint a ház szóra a Tunyogi-ház. Onnan, ahonnan áll, öt hidat láthattak egyszerre, s mind otrombán eltörve, mintha egy nagy kamasz jött volna le a Duna medrén, eltörve sorra a kicsinyek játékait. József is olyasformán nézte, mint aki ráismer a fajtájára ebben az ostoba rombolásban. - A Ferenc József-híd még a legépebb, azt fogják először megcsinálni... - Aztán a Dunára lenézve: - Tessék csak sietni, ott jön az emberem. Pest és Buda közt egy katona lökte magát kis ladikjában a part felé. A parton vagy tíz-tizenöten várták. Ők épp akkor értek le, amikor az alkalmi révész a rakodóhoz ért. Nem volt remény, hogy hamarosan átkelhessenek. József csendesen odaszólt a tolakodók mögül az orosznak. - Tovariscs, nász. A katona ismerhette már, mert félretolta a ladikba sietőket. József egy kis ezüst cigarettatárcát kotort elő a zsebéből. - Rászántam a budai útra - mondta József, hogy már a vízből néztek vissza a parton a csalódottakra. Eszter gyönyörködve nézte a fiát. Józsefre vallott, hogy ilyen kényelmesen ladikázik át a Dunán. Szegény János, mennyit magyarázott. A női tárca azonban gondolkozóba ejtette. Honnan van Józsefnek női cigarettatárcája. A besötétedő Lipótvárost szótlanul ballagták végig. Eszter úgy látta, hogy Józsefnek a fáradságon felül is van hallgatnivalója. - Te ilyen közel laksz János bácsiékhoz? - csodálkozott el, amikor egyre közelebb kerültek oda, ahonnan elindultak. - A szomszéd utcában - mondta József. "S János nem tudta, hogy itt vagy? Föl sem mentél hozzájuk?" - akarta kérdezni. De hát majd kiderül mindjárt, valaminek ki kell derülnie. - S a lakás? Ahhoz hogy jutottál? - Foglaltam. A tulajdonosai elmenekültek - mondta József egyszerűen. - Na, itt vagyunk - fordult be egy bérház kapujába. - Anyuka ne lepődjék meg - állt meg az első fordulóban -, ha egy nő fog ajtót nyitni. Az az asszony, akiről beszéltem. A lépcsőházban már sötét volt, s Eszter csak a fia hangján érezhetett egy pici sunyítást. Csendes kopogtatásra előbb semmi válasz sem jött; aztán, hogy erősebben kopogtatott. - Te vagy az, Józsefke? - kiáltott egy női hang belülről. - Én - mondta József türelmetlenül. Nyilván kellemetlen volt neki, hogy az anyja előtt valaki józsefkézze. - Nem egyedül jöttem - tette hozzá mindjárt figyelmeztetőn. - Jesszusom, kit hoztál? - kérdezte a hang közeledőben. - Anyuka érkezett meg. - Ki? - hallatszott közelebbről az asszony kiáltása. Eszter egy lógó hajat s egy kendővel elborított mellet látott az előszobaablak mögött, amelyből persze nem volt meg csak a rács. Az asszony nyilván meg akart győződni, hogy József igazat mond-e, s ahogy kilesett, a pillantásuk egy másodpercre találkozott. Aztán gyorsan visszafutott a fürdőszoba homályába. Eszter csak egy pillanatig láthatta őt, a homályban inkább csak gyanítani lehetett, de a hajszíne, az volt a benyomása, nem volt természetes.

József bekísérte az anyját a szobába. Ott mintha épp egy férfi és egy nő rendetlensége tartotta volna nászát a félhomályban. Púder és manikűrdobozok, könyvek, újság, bunda, férfikabát vegyültek egymással. Az egész fölött furcsa, modern illatszer, amelyből egy kicsivel több már bűz lett volna. Eszter alig mert járni a sötétben, nehogy valamit lesodorjon. - Tessék talán valahol helyet csinálni - mondta József mentegetőzés nélkül az anyjának. S kifele: a tegezést s a nevet elkerülve: - Lámpát is kérünk majd. "Csak nem?" - gondolta Eszter egy széken végre helyet szorítva, mialatt József a könyveivel s a lemezeivel járt ide-oda, olyanformán, mint apja szokott a szobában. - Anyuka föl lett volna háborodva, hogy aláírást hamisítottam - mondta József, az operát egy fotelbe leállítva. - Hogyhogy? - kérdezte Eszter. - Tudniillik megnősültem, s minthogy nem vagyok nagykorú, beleegyező nyilatkozatot kellett hamisítanom... Eszter csendesen ült a helyén: a kinti szekrénycsapásokat hallgatta. Az asszony, a József felesége, most kapkodja magára a ruhát. Pár perc múlva néhány gyors, üdvözlésre készülő lépés, egy kormos petróleumos lámpa fénye s abból a pézsmaszagból egy tömörebb nyaláb csapott a szobába. - A feleségem - mondta József kisfiús vigyorral. - Bocsánatot kérek a várakoztatásért, mosakodtam - mondta az asszony. - Nem gondoltam, hogy Józsefke ilyen vendéget hoz. Vedd el ezt, Józsefke - nyomta az ura kezébe a lámpát, hogy az anyósa testéhez nyomulhasson... Egy kis pukedlifélét is csinált, hallhatta, hogy a polgárasszonyok az anyósuknak kezet csókolnak, de hogy Eszter a kezét lenyomta s a száját előre hozta, mégiscsak csók lett a kézcsókból. Eszter a lámpa fényiben megnézhette az arcát, s most, amíg csókolták egymást, az volt a behunyt szeme mögött. Nem volt épp csúnya arc, de tán az ostrom viselte meg, nyolc-tíz évvel öregebb a Józsefénél. S a lógó, vállig fésült haj egész biztos festett.

A csókon túl voltak, s az asszony zavart kíváncsisággal nézte az urát, hogy is állnak hát ezzel a mamával. De József a lámpának keresett megfelelőbb helyet. - Egy kis meglepetést szerzett Józsefke anyukának? - vágott bele az asszony nagy bátran a tárgyba s az anyukázásba. - Mit tetszik szólni hozzá, hogy egy nős fia mászott elő a bunkerből?... Eszter mosolyogva állt ott, s nem akarta elismerni a szíve szorulását. Ez mégis más szorulás volt, mint a délelőtti. - Nagyon örülök neki - mondta csendesen. S befelé: "Délelőtt rosszabban is kiegyeztél volna." - József elmondta, mit tettél érte az ostrom alatt. Mindig hálás leszek érte...

A Kölcsey utcai ház a következő őszön megint tele volt emberrel. A verandán épp ötre kellett teríteni, mint amikor vasárnaponként az egész család együtt ebédelt; azok közül azonban csak Eszter, maga a kínáló volt a tavalyi. Még József sem volt otthon; ő maga ugyan két-háromszor leugrott, a patikát s főként a helyi pártszervezetet megnézni, a leköltözést azonban folyton halogatta. Úgy mondta, sokkal több hasznot hajt odafönn, ha a nehezebben kapható gyógyszereket zsírért, miért, előteremti. Eszter azonban tudta, hogy az új politikai játék tartja őt ottfönn; ez neki való gibicöröm volt, figyelni, hogy a négy új párt hogy helyezkedik el a politikai kártyaasztalnál. A felesége pedig az ostrom alatt elrabolt ékszereit próbálta visszaszerezni, s a régi kávéházak intimebb utódait, a Belvárosban megnyíló eszpresszókat élvezte ki.

A család többi tagjáról, örült egyelőre, ha híre volt. Józsiékról májusban hozták az első üzenetet a Nyugatról hazatérők. Egy kis bajor városkában voltak, még mindig a kórházzal; azzal is fognak hazatérni. Később Józsitól is jött levél; ő azonban nem írt a hazajövetelről. Ehelyett megírta, hogy a kórház egész készletét megmentette, s most épp egy angol-magyar szótárat készül a menekültek számára kiadni. A következő levélben egy cipész szövetkezet összehozásáról beszélt. Most már Eszter is láthatja, írta, milyen helyes volt eljönni. Rettenetes híreik vannak hazulról. A legjobb lenne, ha adandó alkalommal József és Eszter is kijönnének. Lőrinctől augusztus végén jött az első levél. A németek a páncélosokra vágyó leventét egy ausztriai föld alatti gyárba vitték. Az amerikaiak már mint félig éhenhaltat szabadították ki. Most Rómában van; különféle szerelőmunkát végez, s ősztől a műegyetemre fog járni.

A család földrajzi elhelyezkedése ez volt. Eszter azonban boldog volt azzal a másik családdal is, amelyet a háború vert oda köré. Övéinek a szétszóródása kétszeres erővel támasztotta föl benne az ösztönt, hogy mint a levert pók, a gondoskodás új hálóiba szője be magát. A Fodor úréknál töltött hetek, de főként a pesti út nagyot tágítottak a szívén. Eddig mégiscsak a családján át szerette az embereket; Bandiékat, mert József barátjai voltak; az internátust, mert József ügye; a várost, mert nagytata itt s az apja érte élt; a volt cselédeit, Bora fiát, mert őket is a család külső tagjainak tekintette. Ez a nagy szélvihar azonban mintha összekeverte volna benne a családot s az emberiséget. Pókösztöne nem nézte már, hogy miből sző; a legdrágább persze a család, de ha széthányódtak, az ember nem mondhatja: én most már csak várom őket, hanem akiket a szorultság odavet, azokat fogadja el családtagul. Pauliék s a menekült patikusok lassan visszatértek ugyan, de a Máté gyógyszertár azzal, hogy ő ottmaradt (a központban ez volt az egyetlen megmaradt gyógyszertár), forgalomban és készletben nagy előnyre tett szert, amit nem volt nehéz ritka élelmiszerekre változtatni. Az üzlettel, igaz, sok baj volt; az adó, az alkalmazottak fizetése nőtt, a raktárát növelni kellett, Józsefék sokat kiszedtek, úgyhogy Eszternek néha kisebb kölcsönért a bankhoz kellett fordulnia, az asztalához szorulók mégis olyan bőségszarunak tekinthették a gyógyszertárat, amelyhez képest nem nagy dolog az ő kis szükségletük.

Az első új tag a háznál Márton bácsi volt. Ők Juszti nénivel még a megszállás előtt kerültek haza Csomorkányra. A dunántúli uradalmakban, ahol Eszter tudomása elvesztette őket, ahogy öregedtek, egyre lejjebb süllyedtek. Az újabb gépekhez új képzettségű gépészek kellettek, Márton bácsi mind rosszabb helyekre került; már nem is gépész-, csak kovácsmunkát bíztak rá. Az önérzete rosszul bírta ezt a lefokozást, s megalkuvás helyett a vándorlást választotta, míg egy helyütt végre maga is belátta, amit a felesége régen sóhajtozott, hogy innen már nincs tovább. Ezen a helyen aztán vagy tíz esztendőre megálltak. Minthogy a kalapács kezdett nehéz lenni, előbb raktárost, aztán a házsártossága miatt tehenest csináltak belőle. Közben Juszti nénin is elvégezte dolgát a sok mosóteknő; a lába dagadt, s nem bírt fölmenni a padláslépcsőn. Így kerültek haza illetőségi helyükre, a szegényházba. Juszti néni már nemigen járt ki az épületből; Márton bácsi azonban meg-megkereste Mátéékat. Legtöbbször a kiolvasott könyveket hozta vissza, s újakat kért a felesége számára. Juszti néni, most, hogy nem volt munkája többet, teljes szenvedéllyel vetette magát az olvasásra. A könyv legszebb részeit, úgy mint annak idején a Reggeli Újságot, Márton bácsinak is fölolvasta. Az ágya szélén gubbasztó öreg fejben a sok kalapácsütés utáni tompaságban nem sok maradt meg a finom történetekből; tisztelete a felesége észbeli frissesége iránt azonban úgy nőtt, ahogy vesztek értelme elől ezek a felolvasások. Eszternek is mindig egy kis ámuló büszkeséggel hozta vissza könyveket; hogy melyiket dicsérte, s most milyent kér a felesége.

Eszter úgy nézte Juszti néni olvasó kedvét, mint egy élve maradt részt nagymamuskából. Ezt a szokást itt vette föl náluk, még a nyomtatós világban, s a mind rosszabb cselédházak petróleumlámpásához is tudott mindig (ha másképp nem, hízelgéssel a kisasszonyoktól) egy-két olvasmányt keríteni. Ahogy tisztult a szíve, a gyilkosságok helyett már ő is inkább a szerelmes könyveket olvasta, amelyekben a szép úrilányok végül olyan mondhatatlan boldogok lesznek. Eszter mindig nagy gonddal válogatta ki a könyveket: Jókait, Gárdonyit, Mikszáthot, még Móricz Zsigmondot is, s míg ő a könyvszekrény előtt habozott, Márton bácsi ott állt a szalonajtóban, onnét nézte a válogatást, s körben ő is segített egy szóval: "Azt a kéket, azt dicsérte", "Emennek, azt mondja, nem volt jó a vége." Még mindig szép nagy darab ember volt; tömött őszpamatú haja alatt a szent dolgokra szegzett szürke pillantásába ilyenkor egy kis ámuló mosolygásféle vegyült; máskor azonban többnyire elfojtott haraggal, mogorván nézett a világba. A mellzsebes gépészruha helyett már másoktól elhányt ruhákat hordott, melyeket bosszúból tán, hamarosan fölismerhetetlenné piszkolt; hatalmas ujjain azonban még mindig volt egy kis olajnyom, a régi időkből-e, vagy mert mindig talált egy zárat, amin elbabráljon. Az elmúlt őszig együtt laktak a régi szegényházban. Az elszállásolások s az új hivatalok azonban a szegényeket is kidobták a helyükből. A férfiak és a nők külön épületbe kerültek, úgyhogy Márton bácsi csak délután járhatott be a feleségéhez, s amit benn volt, az arra is kevés volt, hogy ruháján az újabb szakadásokat megvarrja. Amikor a nagy fölfordulás után a könyvcsere megindult, az ő morc, egyszavas nyelvén Eszternek is elpanaszkodta a sorsát. "Nem ilyen kosztot főzött neki a felesége", "a szakácsné ellopja meg elprotekciózza", "a felügyelő nem törődik velük", "a többi vénember csak bosszantja", "nem hozzávalók". Eszter megsajnálta őt. Úgyis be akart állítani két malacot, hívta, jöjjön el azokat gondozni. Így lett Márton bácsi állandó hang, csoszogás, mormogás a kamrák és a hátsóudvar felé vivő folyosókon. A padlásfeljáró alatt voltak Józsi öreg szerszámai, azokat újra birtokába vette; az elpusztult zárakat, a fürdőszobai szivattyút hol megjavította, hol elrontotta. Attól, hogy egy franciakulcs volt a hatalmában, egy kicsit emberebbnek is érezte magát. A másik öröme Bojtár volt. Eszter sose hallotta, hogy szólt volna hozzá, de a kutya mámoros volt a közelségétől. Eszter reggel rendesen arra ébredt, hogy egy fark veri a folyosón a követ, s a kutya elragadtatottan föl-fölvonít. Márton bácsiról nem jött semmi jel, de bizony, hogy ott kellett ülnie, s a szemével vagy a lábfejével valahogy beszélt vele. A postás vagy a kéményseprő, ha ott érték, csak úgy - "no öreg" - dobták a szót neki; a kutya azonban, aki minden rongyos embernek dühösen támadt neki, megérezte rajta a hatalmas kutyaértő embert; azt, akit Eszter ismert a Tunyogi-udvar fészerében.

A másik állandó vendég Wiesmayerné volt. Ő előbb megjött Pestről, mint Pauliék. Micike reumát szerzett a pincében; Antal pedig, erre hivatkozva, folyton halogatta az indulást. Az anyósa szerint az útnak nem mert nekivágni. Antalnak általában, mint az ostrom alatt is kiderült, nagyon bátortalan volt a természete. A légitámadások alatt mindig elsőül húzódott le az óvóhelyre; a legszívesebben már akkor ott lakott volna, amikor a többiek még a városban jártak-keltek. Nem is szokta meg a bombákat, csak amikor már az emberektől lehetett még jobban félni. A sok nyilas-razzia, patruj-járás, mint egy mimikribe menekült állatot, valósággal odahalasztotta az óvóhely sarkába. Közben a régi tekintélyét is tartani szerette volna, bölcsességnek tüntetve föl félénkségét. "Jobb, ha ti is lejöttök már; képzeljétek el, ha megsebesül valamelyikünk", vagy: "Csak minél kevesebbet mutatkozni. Ne hívjátok föl a figyelmet Ernőcire." Ha a családot kellett a bunkerba leszálló hatalommal szemben képviselni: Wiesmayernét küldte. "Jobb, ha anyuka tárgyal velük; anyuka öreg is, asszony is, és olyan ügyesen tud érintkezni velük." Az utat is kár volt szerinte kockáztatni; mondják, hogy vagonok tetején kell jönni. "Ami elveszett, elveszett; abból semmi hasznunk, ha Micike még egy halálos bajt szerez ráadásul." Wiesmayernénak azonban nem ez volt a véleménye. Ő az újságokban folyton csak a földosztásra vonatkozó híreket olvasta. A rendeletek szerint, ha ő maga gazdálkodik mint száz holdnál kisebb gazda, megtarthatja a tanyát. Ha azonban nem számítják gazdálkodónak, elveszik tőle. "Én hiába bizonyítom itt nektek - mondta Amáléknak -, hogy huszonnégy éve magam gazdálkodom, ha a szomszédom vagy a tanyás, vagy akinek épp kell a föld, azt mondja: ez csak olyan nagysága, kijárt néha, de nem gazdálkodott, most is odavan Nyugatra." Ebben Amálék, sőt Pauliék is igazat adtak. "Én mondtam, hogy várjon még egy hetet, de nem lehetett visszatartani." "Bámulatos, hogy milyen vitalitás van benne" - mondogatta egymásnak a két család, miután Károly az emberekkel elborított vonatra egymagát fölrakta.

Otthon persze Mátéékhoz szállt, hisz a Nagytópart utcai házban bútort is alig talált, és ottmaradt akkor is, amikor Pauliék végre hazakeveredtek. - Az én számomra olyan nagy megnyugvás, ha tudom, hogy anyuka itthon van - mondta Eszter, látva, hogy szívesen vele maradna. - Hát így legalább nem kell a főzéssel vesződnöd - mondta ő is, mint aki enged, de még gondolkozik. Valójában Mátééktól könnyebb volt a dolgait rendbeszednie. Pauliék a nyelvtanárnő matracain aludtak, s a fölismert holmijaikat próbálták visszaszerezni: Antal az igazolása után futkosott, s gyógyszereket koldult össze az üres patikában. Wiesmayernénak nem volt kedve ebbe a mész és súrólókefe szagú sirám-, vád-, lótásfutáscsomóba begubancolódni. Neki a tanyásával kellett tárgyalni: az újságban megjelent rendeleteket tanulmányozni, a földosztó bizottsághoz írásokat vinni, ami az ősszel elrejtett kukoricából megmentődött, értékesíteni. Az szóba sem került, hogy ő az Eszter háztartásához hozzájáruljon, így ami pénzt csinált, a Pauli patikába s Micike háztartásába ment. Amálnak is sokkal könnyebb volt Esztertől küldeni a csomagokat. Nemcsak a szép gyógyszerdobozok voltak itt kéznél, de a belevalót is könnyebben tudta Eszter a piacos asszonyoktól összeszedni. Közben még jót is tett. Ha a jezsuitákhoz menet a két templomjáró asszonnyal találkozott, elmondta nekik: - Esztikének is jobb, nem kell a főzéssel gondolnia. - Bizony - bólogattak azok is. - Mondja Esztike, hogy el tetszik a háztartását látni. - Hát azért vagyunk emberek, hogy segítsünk egymáson. Csak ezt a Márton bácsit tudnám - nevette el magát - a mosdásra rászoktatni.

Márton bácsiról a menyének is mondott rendesen valamit, ha az a városból hazakerült. Amit mondott, az többnyire panasz volt. "Tegnap adtam oda Márton bácsinak a Józsi rossz nadrágját, s már látom, egész fölszakította a térdét." "Képes egészen belefeküdni a sárba. Látom, hogy ott hasal az ólajtó előtt. Mondom: tegnap pucoltam ki a ruháját. Azt mondja (s itt Wiesmayerné is elöblösítette a hangját): meg kell néznem, mi baja esett ennek az ólajtónak." "Odakészítem neki a meleg vizet a lavórba. Márton bácsi, ott van a jó meleg víz a konyhán. Egy félóra múlva kimegyek, hát a víz ott van hidegen, s Márton bácsi, alo, a disznóknál. Azt mondja: mire jó az az örökös mosdás. Aki dolgozik, annak el kell rondulnia." Mindennap volt egy ilyen története, de az elmondásukból nem az derült ki, hogy ej, ez a vénember tényleg tűrhetetlen. Sőt, mintha tetszett volna neki, hogy már megint van egy jó története, a végét a legtöbbször elnevette. A korholásban is volt egy kis élvezet; mintha nem is csak Márton bácsival, hanem az agg kor tökéletlenségeivel zsörtölődött volna. A szegény öreg Márton bácsit már elkapta, sárba fektette, amit ő a frisseségivel, a tip-top tisztaságával távol tart magától. S Márton bácsi éppúgy megérezte benne a barátot, mint Bojtár is őbenne. Eszter kihallgatta: néha egész gorombán felelgetett neki. "Hogy lehet ilyen egy öregember?" - hallotta a konyhából anyósa hangját. "Nézze, én főzés közben hányszor megmosom a kezem. Szép volna, ha én is olyan kézzel főzném az ebédet." "Jobb volna, ha maguk se lötykölnének annyit - dörmögte Márton bácsi. - Tegnap húztam meg a tartályt; azt ahun, alig van már benne." "Hallod, mit mondott ez a Márton bácsi?" - hozta elő Wiesmayerné ott benn, s fejét rázva törölgette azt a csepp könnyet, amit, mióta öregedett, a jóízű nevetés ki szokott csalni a szeméből. Este azonban már egy frissebb foltozott inget dobott a fekhelyére. "No, nézze, megfoltoztam. De aztán reggel nehogy megint azt a szakadtat lássam magán."

A nyárra Leona néniék is befutottak. Leona néni férjének az utóbbi években már nagyon szép állása volt a rádióban: mint zenekritikusnak is sokat lehetett olvasni a nevét. Ha valami világhíresség került Budapestre, az rendesen megfordult őnáluk is; az az évi két-három levélváltás azonban nem maradt abba köztük. Eszter, ha Pesten járt, két-három percre, hogy nagyon ne zavarjon, de el se maradjon, föl-fölszaladt a hajdani énektanárnőjéhez. Leona néni mindig nagyon kedves volt hozzá; ő réges-rég nyugdíjba ment már, s a sok tanítványból Eszter s még egy-kettő volt az, aki a régi kedves énekórákra, a kirándulásokra, a pedagógiai diadalokra emlékeztette; ahogy a távolság s a hála Eszter számára is megőrizte annak, akire föl szabad néznie. Az ostrom után Eszter írt neki, az a levél azonban elkallódott a bedőlt lakás s a szomszédok által javasolt címek közt. A nyár elején aztán Eszter kapott őtőle levelet. Kérdezősködik, hogy mi lett belőlük. Ők bizony elég rosszul vannak. Emil bácsit nyugdíjazták; ők ügyetlenek már, hogy élelem után utazzanak, a mostohalánya, akinél kinn laknak (Leona néni elég későn ment férjhez), maga is férj nélkül van. Ő bizony szépecskén lefogyott, a feje is fáj folyton, úgy látszik, a régi Basedow-betegsége is ki akar újulni. A tréfái, melyek az intézetben olyan népszerűek voltak ("levágatnám, de fej nélkül, sajnos, nem tudok élni", "a gyomrunk néha bizony oboázik", "kár, hogy Józsi nem fényképezheti le Emil bácsit a szatyorral"), most is befutották a panaszt, Eszter azonban kiérezte, hogy ez a levél tapogatózás is, hátha ki tudnátok egy csomaggal vagy mivel segíteni. Azonnal maga elé tette a Leona néni öreg, szálas betűt, melyek fiatal korában is egy kicsit pityókásak voltak, most azonban még reszkettek is, s ahogy kislány korában megszokta, két könyökkel az inspekciós szoba íróasztalán, rögtön belekapott a meghívóba, "őneki végtelen örömet okozna, ha mindketten", "hisz olyan egyedül van" - hívtak a tiszta intézeti betűk. S az ellágyult mosolygás és a félrehajtott fej, mellyel a betűit nézte, fedezet volt a leírtakra.

Az öreg házaspáron valóban meglátszott a változás. Ahogy a fiákeren a vasútról bevitte őket, Eszter a visszaülésből nem győzött mosolyogni rájuk, hogy a könnyeit visszanyomja. Csak öreg cigányasszonyok tudnak úgy összeaszni, ahogy Leona néni összeaszott; a bőre a soványságtól-e, vagy mert tényleg több festék rakódott le belé, még feketébb volt, mint régen; fekete és sárga, mintha egy kis epe is elöntötte volna. A legfeltűnőbb mégsem ez volt rajta, hanem izmainak a petyhüdtsége. Ha tésztából lettek volna a tagjai, nem lankadhattak volna el gyorsabban mozgás közben. Ez annál feltűnőbb volt, mert a temperamentuma a régi próbált lenni. Most, hogy Eszter ott ült vele szemben, a régi fölkiáltásai, a jókedvre hívó mozdulatai különösen emelkedtek benne, de erő nem volt a végrehajtásukra. "Hát ez Csomorkány! Itt még mindig vannak fiákerek!" - kiáltott a kocsiban. "Hogy tudjátok megállni, hogy ezeket a gyönyörű lovakat meg nem ettétek." Az uzsonnánál: "Na, Emil, most szedd össze a memóriádat, s mondd meg nekem, mi az a kerek piros a táladon." De a kiáltásainak csak a fele volt kiáltás, a másik fele elfulladt suttogás; általában úgy beszélt, hogy a mondanivalójából egy lélegzetnyit nagy hangon kiemelt, de hogy a melle a félúton elfáradt, egyszer csak szétfolyatta. A vigasságra hívó, fölemelt keze (hogy ismerték annak idején ezt a gesztust) is így esett le - éppen hogy fölért - az ölébe. Csak a nagy dió-szem, az volt a régi, sőt, nagyobb is tán a réginél ("Én nem tudom, mi ez, a Basedowom akar tán kiújulni. Te patikus vagy; neked értened kell ehhez. Én azt hittem, bennem már nincsenek is hormonok. Annak mind be kellett száradnia"); annak az elevenségét még a sűrű, nehéz fejfájásai sem tudták tompa párahártyájukkal eltompítani.

Az asztalnál is többnyire ő meg még nagymama vitte a szót. Emil bácsi, aki férfitársaságban igényt tartott a szellemesség színére - kecskeszakállának s francia származásának is tartozott ezzel -, a felesége jelenlétében régebben is takarékoskodott a profilját és aranyfogát felcsillantó szatírmosollyal. Hosszú évek során az alakult ki köztük, hogy társaságban Leona esze jobban tündököl; ő csak mint foglalat emelte ki, gyors válaszokkal, egy-egy aláhúzó közbevetéssel, ékes ellenponttal Leona néni szellemességét. Most azonban még sokkal csendesebb volt, mint régen. Ő nem fogyott le úgy, mint a felesége, de egészen ősz lett, s fogai sárgasága ősz szakállán is kezdett megjelenni. Kettejük közül ő panaszkodott kevesebbet, de a jövőért való gondot mégis ő viselte. Leona néni a maga bohém módján mondta el a helyzetüket. "Na, most ráakasztottatok magatokra két piócát - fordult nagymamához. - Te nem tudod, én milyen kövér leszek, ha megtelek vérrel. S azt mind belőletek fogjuk kiszívni." A férje azonban, mint olyan ember, aki sosem szorult a máséra, röstellte kicsit, hogy kerültek ők ide, s a kollégiumi könyvtárról meg a levéltárról érdeklődött. Itt bizonyára lesznek szép, tizenhatodik századi énekeskönyvek; az sem lenne érdektelen, egy ilyen város zenei múltját feldolgozni. - Na, te csak búvárkodjál - mondta Leona néni. - Ha ő valahol megjelenik, mindjárt azt nézi, mit tudna ő a tudomány számára kikotorni - fordult a másik két asszony felé, azzal a korholással, amellyel a szerető öregek szokták egymás erényeire a figyelmet fölhívni. - A tudomány majd meghálálja neked; kapsz egy szép földbe süllyesztett villát Rákoson a nyugdíjadhoz. Én meg addig majd búvárkodom a nagymama kamrájában... Te, Esztikém - fordult hirtelen Eszterhez. - Meg tudod te nekem ezt a receptet csináltatni? Na hol is van?- öntötte ki a retiküljét. - Még meg sem érkeztem, már zsarollak. De ez olyan nekem, mint az ópium. - Ide tetted oldalt a kis tárcába - figyelmeztette a táska fölé hajolva Emil bácsi. - Na látod, milyen jó, hogy te vagy. Nélküled talán már a fejem is elvesztettem volna. De az emlékezetemet azért te sem tudtad, hallod, megőrizni.

Attól fogva nagymamának is volt egy kis mulatsága. Eszter a Józsi szobájában helyezte el a két öreget. Reggel egy kis kosárkában beadta nekik a napi tejüket meg egy kis gyümölcsöt, retket, tojást, amit a vacsorájukhoz össze bírt szerezni. A közös étkezés, tudta, mind a kettőjüket kifárasztotta. Emil bácsit vendég volta feszélyezte, Leona nénit meg az elevenkedés merítette ki. Így csak az ebédet fogyasztották el közösben, vendég módra (Leona néni a fejfájásai miatt arról is elmaradt néha), a többi étkezést maguk tötölyözték el öregesen, vendégmaszk nélkül, a gyorsforralójuk körül. Délelőtt a bácsi rendesen elment "kutatni", Sanyihoz a levéltárba. Amióta a városnál minden állásnak akadt gazdája, Sanyit a levéltárba tették. Minthogy azonban Sanyinak fogalma sem volt róla, s nem is volt kíváncsi rá, mi van a levéltárban, a kutatás Sanyi zenetörténeti brillírozásaiban s végtelen párhuzamokban végződött, a két Scarlatti, Händel és Bach vagy Muszorgszkij és Debussy közt. Leona néni ezalatt, ha nem fájt a feje, nagymamának udvarolt kinn a konyhán. Noha Wiesmayerné is vendég volt, tudta, hogy inkább az ő rokonszenvét kell megnyernie, hisz Eszter anélkül is olyan, mint egy bárány. Az öregasszony azonban erősebb egyéniség; tán a levelezésükről is tud, hogy néha ő lázította Esztert, amiért a Józsijával úgy kiforgatták; azonkívül az ebédet is ő főzte. Igaz, hogy Eszter most már lányt is vett mellé, de mégiscsak őmiatta kellett a tűzhely és az asztal közt topognia. Kárpótlásul odaült mellé a konyhaszékre, hámozott valamit, s jó pedagógusként csakhamar rátalált nagymama gyengéjire. - Hisz te egy világutazó vagy. Hatvanéves korodban tanultál meg franciául? S azt mondod: nincs emlékezeted. - Hagyd el, sokszor a legegyszerűbb dolog sem jut az eszembe. A múltkor azt kérdi az unokám, a Pauli-lány, ő franciát tanul az iskolában: Nagymama, hogy hívják a kelkáposztát franciául? Kérlek, egy negyedóráig nem jutott eszembe. Pedig hányszor vettem. Amálnak mindig én vásároltam. - Nagyszerű, nem jut az eszébe a choufleur. Hetvennégy esztendős korában! - hányta el Leona néni a kezét. - S mondd, szeretted te a franciákat? - Hát, hogy őszinte legyek, nem nagyon. Ezen a vőmmel is mindig vitatkozunk. - Nahát, ez az... Ez az, amin mi Emillel egy héten át dörmögtünk egymással. Ő, tudod, nagyon büszke a francia nevére. Azért hordja azt az ördögszakállt szegény ördög. A dédapja mint emigráns került a Felvidékre. Én meg nem szívelhetem őket. A délnémetek: azok igen. Tudod, én mindent a zenén át nézek. Ha már piszkosat akarok: hát az olaszok. Azok legalább kedvesek. Verdi, Rossini, Figaro, Figaro... - dúdolta mindjárt. - De ezek a franciák... - S milyen pökhendiek - mondta nagymama. - Nincs az a becsületesség bennük, ami a bécsiekben. S mindjárt elmondott egy történetet... Hogy egy kofa tíz frankkal többet adott neki vissza; ő csak a második üzletben vette észre, és sietett vissza hozzá. - Először nem akart megérteni. Aztán hogy megértett; tudod, mit mondott nekem? Madame, vous êtes folle, s szemembe nevetett... S ahogy ő is nevetett, kis, tiszta arcán egyszerre két nevetés volt: a kofáé a becsületesen s a magáé azon, aki nem ismeri a becsületet.

Utolsóul Méhes érkezett meg. Azután, hogy Eszter a gorzsai megállón elbúcsúzott tőle, ő utánament a családjának. Az azóta eltelt zavaros hónapokban Méhes családja is úgy járt, mint sok bombázástól félő család; ott bombázták ki, ahova a bombázás elől menekültek. Méhesné apja egy alföldi városban volt kereskedő, a város vasúti csomópont, s az állomásra borított szőnyegnek az ő házukra esett a bojtja. Méhesné megsebesült, a kisfiúra ráomlott a fal. A belső vérzésből tályog lett, vérátömlesztéseket kapott; egy hónapba került, amíg meg tudott halni. Akkor, az oroszok közeledtére az egész család, Méhesné szülei is, fölmenekültek Pestre. Most meg az volt a föltevés, hogy a főváros könnyebben esik át a megszálláson. De a ház épp belekerült az ostromgyűrűbe, a németek kiürítették, aztán fölgyújtották, s ők idegen pincékben vergődték át a telet. Az ostrom végivel az éhségtől kellett futniuk, vissza, ahonnan jöttek. Az üzlet persze üres volt; az egész társaság Méhesné nővéréhez szorult. A családi együttlakást Méhes még rosszabbul bírta, mint az ostromot. Állását még a háború alatt otthagyta, azóta a könyveiből élt, most azonban a könyvei sem hoztak egy fillért sem. A bombázások, futások, koplalások közben a különféle pedagógiai terveit forgatta (gorzsai élményei alapján megírta, hogy kéne a latint és matematikát tanítani), s most mint tanár szeretett volna elhelyezkedni. Így írt Józsefnek is. Eszter nem győzött a lapján csodálkozni. Ő azt képzelte, Méhes az új rendben nagy szerepet kapott, hisz akikkel együtt hallotta a nevét, többnyire államtitkárok vagy legalább képviselők voltak. S ő Csomorkányon akar pedagógiai kísérleteket végezni! De József, akinek a lapot utánaküldte, megerősítette, hogy Méhessel csakugyan baj van, az ellenségei még olyasmiket is mondogattak, hogy a háborús bűnösök listájára kell kerülnie. Anyuka legyen elkészülve, hogy nálunk fog majd lakni.

Eszter félt egy kicsit ettől a vendégtől. József amikor legközelebb lejött, megmutatta a második levelét, amelyet már a hívására írt. Igénytelenségében szinte lefele alkudott: csak egy kamrát kér, délben egy tál meleg levest, s hogy taníthasson; a többiről majd maga gondoskodik. De hát az ilyen embereknek nem is a gyomruk okozza a gondot. Egy fénypászmája jön velük a nyilvánosságnak, az, amit ők írnak, amit róluk írnak. Eszter ettől féltette az életük megszokott félhomályát. De ellentmondani nem akart; ismerte Józsefet; ez nagy öröm neki, hogy mesterének ő lesz a pártfogója. Tán nem is árt, ha lesz, aki ellensúlyozza a házasságát. József levelében volt megint valami, ami büszkévé tette a fiára: nem írta meg Méhesnek, hogy az ő vendégük lesz. Csomorkány nevében beszélt; ott lesz hely, ott lesz tál leves, tessék csak nyugodtan jönni; mintha a munkájára kapott előleg várná ott ellátással. Ez kicsinység volt, egy kis tapintat, ízlés, de a régi Józsefre ismert benne, akit ő olyan nemesnek érzett. Tán a leköltözés is előbb meglesz, ha tudja, hogy idelenn Méhest is itt találja. De ha mindez nem is lenne, tiltakozhatna-e ellene, hogy akinek a fia annyit köszönhet, egy író, helyet ne kaphasson az ő menhelyében?

Minthogy József akkor sem volt otthon, Szűcs Bandi és Hallgató Sanyi ment ki elé az állomásra. Eszter, amíg a vendégfogadó lekváros kiflijét sütötte, egy megtört emberre készült föl. Az egyetlen fia meghalt (két lánya volt még); a feleségivel is bajnak kell lenni, József szerint mindig is volt, hogy így otthagyja őket. Az is fájhat neki, hogy azután, amit Eszter a padláson hallott, megint bűnösnek kell éreznie magát. Méhes azonban korántsem volt olyan megtört, mint gondolta. A két literátor már beleránthatta őt a témájába, mert arcán az a pír volt (Eszter ismerte már), amely a meglódult gondolkozás jele volt nála. - Ne felejtsd el, hogy Szophoklész haragudott az istenekre - fordult vissza még Sanyihoz, amikor Eszter már nyitotta a kaput... Ennek ez olyan, mint a lélegzés; attól még meg lehet törve, nézte Eszter a lesoványodott arcot, s várta, mi üt elő, ha kísérői majd elvonulnak. De amire várt, csak nem akart előjönni. Soványnak még soványabb volt; az arca árkaiból a zsilett nem tudta kihozni a szőrt, s ingnyakában két nagy lyuk volt az ádámcsutkája mellett. De megtörtség helyett inkább egy kis alázatos félénkség volt a modorában. Annyira beleszokott új bűnössége tudatába, vagy mindig ilyen volt, ha szerepének a talárja nem védte? Gátlásos kamaszhoz hasonlított, aki teli van aggodalmakkal, hogy nem zavarja-e létével túlságosan a világot.

Már az is aggodalomba ejtette, hogy az állomáson nem József, hanem két idegen fogadta. Ő Józseffel egyezett meg. József írta alá Csomorkány nevében új sorsának a feltételeit. Sanyiék azt mondták, hogy József másnapra vagy harmadnapra itthon lesz, s ez - meg hogy a két literátor mégiscsak kijött elé - némileg visszaadta a bátorságát. Amikor azonban Esztertől azt hallotta, hogy Józsefék egyáltalán nem laknak itt lenn (neki a házasságát sem írta meg), s nem is tudja, mikor költözik le, megijedt, hogy tulajdonképp semmi sincs elintézve, s ő itt van a Máténé nyakában. Leona néniék ittléte újabb gond volt. Úgyis teli van a ház vendéggel. Amikor Emil bácsival, akiben hasonló szorongások voltak, először találkoztak, az örvendő mosolygások alatt Eszter mind a kettőjükön ugyanazt a félelmet vette észre. Te, a ház régi barátja, te, a híres író, neked jogod van itt vendégeskedni. Az, hogy a kollégium igazgatójával csak Szűcs Bandi beszélt, ő is csak futólag, s hogy internátus, ahol a tál levesét kimérjék, nincs, hanem a Máténé jó ebédjét kell ennie egyelőre: valósággal kétségbeejtette. Ha nem is mondta, becsapottnak érezte magát, s a fiúk díványáról, ahol ágyat vetettek neki, Eszter még sokáig hallotta szökési tervei alatt a rugók nyikorgását.

Amikor azonban lassan megnyugodott, megtörtség helyett tevékenységi láz, mondhatni: életöröm tört elő a szorongásai alól. Eszter megnyugtatásul a régi módszerét vette elő: a ház végében ott van üresen a kisház, mihelyt ráér egy kicsit, kitakarítja neki. Az megfizethetetlen jótétemény, ha ő azt a házat, amíg a tanító házaspár visszajön Nyugatról, elfoglalja. Ha ő nincs, a nyomortanyákról kapnak cigányokat. Arra az érvre is mind megadóbb kínossággal mosolygott már, hogy Emil bácsiék ne feszélyezzék őt, láthatja, hogy vendéglátásra rendezkedtek be; az a kis koszt, amit ő elfogyaszt (amíg a menza megnyílik), nem oszt és nem szoroz már. A legjobban azonban attól jött meg a kedve, hogy a kollégiumban az óráit megkapta. Eszter tanúja volt, amint Szűcs Bandit, aki a kollégiumba bekísérte, óvatosan, kínos kertelgetések közt kikérdezte. A kérdések mind azt tapogatták, nem kényelmetlen-e az iskolának, ha ő, a rossz hírű ember, ingyen munkát akar végezni (mert hisz az óradíjból egy-két ebédre futotta) az ő épületükben. Csomorkányon persze sokkal álmosabban alakult ki egy ember tekintélye, semhogy ilyen gyorsan elmúlhatott volna. Méhes mellőzését, akinek a múlt évi bujdosása Szűcs Bandi révén az egész városban elterjedt, ők valami félreértésnek tartották, amely előbb-utóbb majd csak eligazodik. Méhes azonban egy kis fájdalmas kéjt talált ebben az aggodalomban, amely a kedvező fogadtatás után oktalan hálába csapott át. Az igazgató s az elnöklelkész inkább az ő helyzetén hümmögtek magukban. Kisegítő legyen, mint a bölcsészek, akiket a nagy tanárhiány miatt óraadónak alkalmaztak? Amikor azonban látták, hogy Méhesnek, azonkívül hogy taníthasson, igénye nincs, s a pénztárat sem terheli meg más óraadóknál jobban, szóval: a tanítása nem elhelyezkedés, hanem szeszély, amihez mint csomorkányiak, hozzá voltak szokva, hagyták, hogy az órákban válogasson. Mint vegyészre rábízták a vegytanórákat, a hatodikban új tárgy volt a biológia, azt is örömmel átengedték neki, mint íróé, övé lett a hetedikes irodalomtörténet, amelytől minden magyartanár irtózik, s minthogy a vallástanár még Nyugaton volt, a nyolcadikos filozófiát is könnyen megkaphatta... Méhes azonban úgy érezte, hogy nagyon bátran és nagylelkűen bántak vele. Hiába, mondta, a régi református kollégiumok szelleme! Mintha ennek az embernek, aki regényeiben olyan pontosan ábrázolta az embert, szüksége lett volna rá, hogy hol ördögibbnek, hol angyalibbnak higgye őket a valóságnál, aszerint hogy a remény vagy a kétségbeesés volt felül benne.

Ettől fogva mást sem csinált, csak az óráira készült. Eszter minduntalan hallotta őt, amint szobájából - a fiúkéból - átmegy a szalonba, utána mindjárt a könyvtár üvegablakocskáinak a csapódását. Kis pénzén a kollégium könyvtárához wertheimkulcsot csináltatott, hogy bármikor bejárhasson, amellett a magánkönyvtárak felhajtójaként Bandi is megjelent naponta egyszer-kétszer, az orrahegyéig fölérő könyvcsomaggal. Az asztalnál is, mint a szerelmes, mindig arra tért rá, amit az első óráin tapasztalt. Asztaltársai, maga Eszter is, egy kis színjátszó dacot éreztek ebben a boldogságban. Leona néni, aki hamar összebarátkozott vele, hozzá is látott, hogy kiugrassa. Leona néninek különben is gyengéje volt híres emberekkel amúgy komázgatni. Külön nyelve volt rá, melyben a merész, sőt goromba odamondásokat az alájuk csúsztatott hízelkedések olajozták. - Hát tudja, kedves Méhes - kezdte most is -, én csak ülök itt és hallgatom, mit regél maga nekünk a maga vegytanóráiról. S azt kérdem magamtól: bolonddá tesz bennünket ez a Méhes Zoltán? Vagy lehetséges, hogy csakugyan meg van tisztelve attól, hogy ő, akiről az ember azt hitte, mégiscsak máshoz van szokva, hákettőesonégy, meg nem tudom én, miféle képleteket dagaszthat ezekbe a, gondolom, nem valami fogékony csomorkányi nebulókba. Ne haragudjon meg rám, vénasszonyra; én hajlandó vagyok azt hinni, hogy maga keserűségében játssza ezt nekünk; no várjatok, juszt se láttok sírni.

Eszter aggódva nézett Méhesre, nem bántódik-e meg a Leona néni szaván. Hisz olyan kedvesen mondta. Ezt szerette ő benne, hogy olyan egyenesen és bántás nélkül hozta elő, amiről más csak hallgatni mer. Most azonban mégis félt, hogy egy ilyen hárfa hogy rándul össze erre a csacska érintésre. Méhes arcán csakugyan egyszerre jött föl a szégyenlős kínosság, amivel új bűnösségéről beszélt s a hálás mosoly, amellyel sokat bántott emberek veszik tudomásul, hogy becsülik is őket. - Ó, ne tessék elfeledni - mondta -, hogy számomra ez is előlépés. A régi világban csak polgáristákat taníthattam vegytanra. Nem tetszik elképzelni, milyen láthatár nyílik meg egy magamfajta tanár előtt, aki tizenhat éven át mindig csak a vízről meg a levegőről meg az égésről beszélhettem, ha egyszerre szerves vegytant adhat elő. - A filozófiáról nem is beszélve! - szólt közbe Emil bácsi. - Hát ez nagyon szép, hogy maga ettől így meg van hatva - nyomult előrébb Leona néni, látva, hogy az első szón túl vannak. - De én mégis egy kicsit más szerepet szántam magának. Megmondom: őrülten meg voltam lepve, amikor Eszter mondta, hogy maga ide jön tanítani. Mit, Méhes Zoltán? Hát ez nem miniszter vagy államtitkár? Én épp most akartam fölmenni hozzá, hogy egy kis aggsági segélyt kérjek tőle. Egy félkiló babot vagy ilyesmit az úgynevezett nyugdíjamhoz. De komolyan - kérdezte -, mi bajuk van magával? - látva Méhes kínosan irtózó nevetését az államtitkárságra. - De kedvesem, mért szorongatod te itt Méhes Zoltánt? - szólt közbe Emil bácsi. - Hátha kellemetlen neki erről beszélni. Majd Méheshez fordulva: - Az asszonyok olyanok, mint a rendőrségi nyomozók. Nem nyugosznak, amíg a hajtókádat is ki nem tapogatták.

- Ó, rendelkezésére állok - mondta Méhes. S látszott, hogy ő is egy kis tréfára szedi össze magát, a Leona néni modorában. - Tetszik tudni, mi az a literator? - Gondolom, egy ember, aki beleesett a tintába - kapta el Leona néni a labdát. - Mégpedig, amint mondani szokás, álmai magasából. Harmincezer ember él Magyarországon, aki tizennyolc éves korában Shakespeare-jelölt volt, harmincéves korában pedig béríró lesz. Ennél nagyobbat nem lehet esni. - S hogy függ ez össze a maga... nem mondhatom most már, hogy esésével. - Mérsékelt előlépéseddel - segített Emil bácsi a feleségének. - Úgy, hogy elmulasztottam koncot dobni a hiúságuknak. Az író első kötelessége, hogy udvaroljon a literátoroknak. Sok nagy író energiájának a felét erre fordítja, némelyik egész bohócnak tetteti magát. Mintha ő csak úgy véletlenül jutott volna hozzá, amit tehetségnek hívnak. S az igazi, a lényeges, náluk volna... Gúny és gyűlölet nélkül mondta, könnyedén szinte, még az a süvöltő megvetés sem volt benne, amivel Égető szólt az ellenfeleiről. S Eszternek mégis az volt a benyomása, hogy aki egyszer ilyet hall tőle s közben azt gondolja, ez engem is annak tart, sosem fog megengesztelődni iránta. Leona néniben is fölmerülhetett egy kis zavar, mert egy percig Méhes arcát vizsgálta - a kegyetlenség és ártatlanság arányát talán -, csak aztán szólalt meg. - Szóval, maga ezt így látja? Így akarja elütni, hogy az igazságért szenvedett egész életében. - Az igazságot épp arról veszi észre az ember, hogy a hiúságok üvölteni kezdnek a nyomában. Úgy látszik, ez az egyetlen dolog, amit nem lehet megbocsátani a világon. Eszter, anélkül hogy szólt vagy hozzá szóltak volna, elvörösödött. Magára gondolt; ő igazán nem haragtartó, s benne is maradt vele szemben egy kis ellenkezés, attól fogva, amit Gyeviék kertjében Józsefről mondott. - Előbb azt nem tudják megbocsátani, amivel mi bántottuk meg őket, aztán, s ez a súlyosabb, amivel ők bennünket. Annak, akit sokat bántottunk, nem lehet megbocsátani. - Konklúzió - vette elő Emil bácsi a francia arcát -, nem szabad alkalmat adni rá, hogy az emberek rosszat követhessenek el ellenünk... De bocsáss meg, lehet, hogy én egy kicsit gyengeelméjű vagyok (volt egy árnyalat élesség ebben, mintha ő is megérezte volna Méhesben az ellenséget), de még mindig nem értem: hol az összefüggés aközt, amit a tentába bukott angyalokról mondasz s a te mellőzésed közt. - Hát nem érted? - szólt rá Leona néni. - Egy légió bukott angyal van a sarkában szegénynek. - Az összefüggés az - mondta Méhes nevetve -, hogy akármi jön, a literátorok mindig belül lesznek, én meg mindig kívül leszek. - Na ja, őnekik kisebb a poggyászuk - értette meg Leona néni. - Tegyük föl, kilencven percent olyat írtam, ami ma jó, megfelelő, s tíz olyat, ami nem. Minden azon múlik, hogy ők a kilencvenet vagy a tízet hangsúlyozzák.

Az arcán ebben a percben csak a sikerült problémafelvetés élénksége volt. Leona néni a nagy, elkomolyodó szemével hiába fürkészte őt, nyoma sem volt rajta az irtózatos óráknak, amikbe ez a szép mondat került. - De hát ennek rettenetesen kell fájnia magának - kiáltotta el magát szenvedélyesen. - Maga itt birkózik az igazsággal, s kis nikszek, akiknek az összes tudományuk az volt, hogy a hatalom eresze alól kinyilazzanak... Leona néni szenvedélyes hangja Méhesben is indukált valamit, nem haragot, inkább a csodálatra számító nagylelkűséget. - A fölháborodás itt nem segít - mondta. - Lavoisier-t a forradalom meggyilkolta. Ettől még Lavoisier is s a forradalom is nagy maradhat. - Mellesleg őt is literátor gyilkolta meg - jegyezte meg Emil bácsi. - Marat is írt egy tanulmányt az égésről... Jól mondom, ugye? S Lavoisier, hisz tudod a többit. - Ez nagyon szép mondás - mondta Leona néni (akiből nem hiányzott egy kis tanárnői pátosz) elragadtatva -, s egy vegyészhez különösen illő, én mégis azt hiszem, hogy magának ez a mondat túl sok emócióba került. - Ne tessék az ellenségeim hitében osztozni. Ezek az emberek, s ez itt az igazságtétel, végül is irtózatosan elszámítják magukat. Attól zárnák el, ami nekik a mennyország, holott az az én számomra a pokol lenne. Engem azzal ölhettek volna meg, ha - mit is tetszett mondani? - képviselőt, államtitkárt csinálnak belőlem. Míg így, a kollégium egyik második ifjúság a számomra. - Itt fog kinőni a hajad, mint a malomban Sámsonnak - tréfált Emil bácsi. - Amit ők csinálnak - mondta tovább Méhes, anélkül hogy odahallgatott volna -, az olyan, mint hogy a bakter tiszteleg vagy nem tiszteleg a vonatnak. Statisztálnak ahhoz, aminek menetrendje van nélkülük is. Én azonban be vagyok dobva egy laboratóriumba. A világ így vagy úgy elkészül, de a nevelés... embert csinálni belé... - Na látja, s maga mondja, hogy nem tud az emberekkel bánni - kiáltott föl Leona néni. - Az én pedagógus szívem egyszerűen szétolvadt már. Ha itt egy lyukat fúrnék (s a szívlökés helyére mutatott), egy szívpempő folyna ki belőlem. De mielőtt egészen meggyőz, hogy annál, ami történt, jobb már igazán nem történhetett magával (ki volt az a német, aki ilyesmit mondott, Leibniz? - fordult Emil bácsihoz), ismerje el, hogy az egyetemi katedra mégis jobban megfelelt volna ugyanennek a célnak. - Sajnos, ezt sem ismerhetem el - mondta Méhes kipirultan. - Tegyük föl, hogy irodalomtörténetet tanítanék az egyetemen. Benn ugrálnék egy ketrecben, amely pillanatról pillanatra szűkebb a számomra. Míg a mostani négy tárgyamba minden, az egész természettudomány, az egész szellemtudomány belefér. Tessék ezt elképzelni: ami az emberi műveltségben a legfontosabb, egy író agyán átszűrve, s egy osztályon kipróbálva.

A családját azonban még Leona néni sem merte előhozni neki. Itt még kínosabb gócot gyanítottak. Ha a szó erre szaladt, Méhes beszédében rögtön érzett a hajszálcsöveknek az az összehúzódása, eltorlaszolása, amellyel a fájó emlék szokott védekezni. De ami elől az emlékezés sünként elzárkózott, azt az elvont gondolkozás heve, egy példát kívánó tétel egyszer csak kibukta. Leona néni azt szerette volna kisütni, melyik is volt hát a Méhesek kiégett háza. Emillel sokszor sétáltak a Kis-Svábhegy oldalában. S utcákat és házakat mondott, s addig kotortatta Méhessel az emlékezetét, míg egyszer csak úgy hitte, megvan. - De hisz az egy nagyon szép, modern ház volt - kiáltotta. - Mit kellett magának írnia azért. S elképzelem, hogy bántotta, amikor meghallotta... S mondja, kedves Méhes, egészen leégett? - Sajnos, nem annyira, mint szerettem volna - böffent ki Méhesből hirtelen. Az, hogy meglepőt, fordulatosat mondhat, az író fogalmazási készsége, egy pillanatra fölcsapta keserűsége fölött a födőt. Mindnyájan érezték, honnan jön ez a gyors, indulatos kiböffenés, s tapintatuk villájukra tapasztotta a tekintetüket; úgy várták, jön-e folytatása. Leona néni az ő félig tettetett, félig igazi naivitásból összeszőtt modorával ilyenkor szeretett előnyomulni. - Na ne - nézett rá Méhesre. - Maga újra és újra csodálatba ejt bennünket maga iránt, pedig mi már úgyis odáig vagyunk a csodálkozástól. Csak nem akarja elhitetni velünk, hogy kevesellte a háza pusztulását? Mért lett volna az jobb maguknak, ha nemcsak a redőny meg a parketta ég ki, hanem a falak is, a pince aljáig? Méhes arcán, amely olyan volt, mint egy akvárium üvegfala (a gondolatok minden mozgása átlátszott rajta), két törekvés keresztezte egymást: a kínos emlékeké, hogy a társalgás ónjai alól elhúzódjanak s az elsütött fordulaté, hogy valami meglepőben, jellemzőben folytatódjék. - Mert akkor a remény is elpusztult volna - egyezett ki végre a két inger - a restaurálására. - S maga még a reményeit is irigyli magától? - vizsgálgatta őt Leona néni, a kotnyeles szavait meghazudtoló pillantással. - De hát mért építette akkor azt a házat? - rukkolt ki elfúló kiáltása a hívó szóval. - Nyilván, hogy ezt az élvezetet megszerezhesse magának - bátorkodott neki Emil bácsi a szellemességnek.

Méhesben azonban már gömbölyödött a sün. - Nem építettem, rám építődött - mondta kitérően. Majd, hogy egész általánosan hangozzék. - Az emberre ráépítődnek a dolgok. - Hallod ezt, Emil? - kiáltott rá Leona néni az urára. - Ráépítődnek. Hogy magának milyen terminus technicusai vannak, kedves Méhes! Mireánk nem építődött soha semmi. Vagy igen, te tudsz róla, Emil? - Pedig én nem emeltem volna kifogást ellene - csillantak meg az aranyfogak. - Azt hiszem, te sem tiltakoztál volna, Karola - fordult Leona néni nagymamához -, hogy egy kis-svábhegyi villa rád építődjék. - Én nem - mondta nagymama. - De komolyan - fordult Emil bácsi Méheshez -, magyarázd meg nekünk, filisztereknek, mi gyönyörűséget talál egy magadfajta ember abban, hogy a bútorai és könyvei elszenesednek? Ezt ő is úgy mondta, mint régen, annyi fénnyel az arcélén és az aranyfogán; a felesége kérdései, s hogy ő is csipkelődhet, egész kihozta belőle a régi Emil bácsit. - Az embernek le kell égnie időnként - húzódott be Méhes egész a makszimák közé. - Tízévenként egy leégés, erre éppolyan szükségünk van, mint a tavaszi hámlásra. - De csak ötven éven alul, kedves Méhes Zoltán - nevetett Leona néni. - Én például elengedtem volna, hogy az én szőtteseim s az Emil kottagyűjteménye elpusztuljon. Azt hiszem, te is elengednéd, Karola - fordult nagymamához -, hogy a tanyádat elvegyék. - Nagyon - szólt nagymama. - Igen, ötven éven túl az ember már nem szeret hámlani - jegyezte meg Emil bácsi. - Azt hiszem, a maga közmondása vagy minek nevezzem, olyan, mint a legtöbb közmondás, például hogy a szükség összehozza az embereket. Láttuk az ostrom alatt. - De hát miért is tartod te azt, magyarázd meg nekünk, alantasabb lényeknek - elevenkedett Emil bácsi -, olyan nagy áldásnak, ha a sors az embert, hogy mai műszóval éljek, időnként levetkőzteti?

A beszélgetés kezdett volna apró csipkelődésekre szétfoszlani (a földelvétel még nagymamát is megelevenítette), amelyben mindenki a maga ötletét élvezte. Méhest azonban épp az, hogy benne itt alszik egy nagy kidolgozott igazság, s ezek ilyen gyanútlan táncolnak fölötte, egy kicsit fölingerelte. Ahelyett hogy alámerült volna emlékeivel a tréfálkozó habokba, megint komolyabbra fordította a szót. - Az ember akkor ismeri meg magát, ha mindenét elveszti. A Milton Elveszett paradicsom-a azzal kezdődik, hogy az angyalok ott feküsznek ébredezve a pokolban. Mi lesz az első mondatuk, hogy mozdulnak elsőt? Ebben jön ki a lényük, a reflexeik. - Na, mondja csak! - biztatta Leona néni. Arra, hogy Méhes Zoltán előtte Miltont emlegeti (akire ő mindig mint valami ismeretlen, nagyon mély dologra gondolt), a komolyabb elevensége ült ki a szemébe. - Nincs tovább - mondta, Méhes, de az arcán az ellenkezője látszott. - Az ostrom után igen sokan maradtunk úgy ott, mint a Milton ledobott angyalai. Az, hogy mi után nyúltunk, merre próbáltunk kúszni: ez volt a legtökéletesebb gyónás. Az ember kitűnő alkalmat kapott az önismeretre, a másik megismerésére, az összehasonlításra... Az arcára föltódult gondolat, mintha egy szeleppel birkózna, egy pillanatra megállt. - A feleségem például - folytatta hirtelen, odadobva magát a példa csábításának - még magához sem tért, már társaságot toborzott, népbálakba vitte a lányait, a földes szobából (a sógornőmék cselédházában laktunk) kihordatta a bútort, és zsúrokat rendezett, s mint egy hősnő a vonat tetején Pestre utazott. Ahogy a parasztasszonyok zsákban malacokat hoztak (az ő reflexük az volt, hogy malacokat cipeljenek); ő megmentett és összekoldult ruhakötegeket vitt le a lányainak, később élesztőt, szódát, hogy zsírt vegyen rajta, a zsíron kőműveseket béreljen, akik a házán a lyukakat legalább betömjék. Jövőre biztos, hogy fönn fog már lakni a régi Kis-Svábhegyen. - De hát ez nagyon helyes - mondta Leona néni. - Ebben csak nem talál kivetni valót? - Én semmiben sem találok kivetni valót. Pláne, ami ennyire a természet mélyéből jön. Én csak a magam reflexeit érzem. Jobban, mint valaha. - És az? - kottyant közbe Emil bácsi. - Ez itt - mutatott körül kipirultan s kicsit már szégyenkezve is Méhes. - Az újrakezdés, a végleges elmerülés. A végleges szabadulás mindattól, amihez ő ragaszkodik.

A hámozó kést lével ellepő őszibarackok fölött kínos csönd állt be. Ezt a kínosságot nem a tárgy váltotta ki. Hisz megszokták ők, hogy a házasságok hibáiról beszéljenek, az asszonyi társalgás nagy része ilyesmiről folyt: Leona néni Emil bácsi jelenlétében mondta el, mi a hiba a mostohalánya házasságában, s mért ütött ki jobban az övék. A legrészletesebb panasz vagy vallomás nemhogy megütközést, de részvétet, hátamögötti sajnálkozást gerjesztett volna, ha hozzáillő hangnemben, a kellő bevezető után jutnak el hozzá. Itt a módban volt valami elképesztő. Nagyon nagy volt a különbség az éles, határozott körvonalú, logikus képlet s a közt a lassú, homályos, ellenszenvekből, gyötrő pörpatvarokból, hosszú beletörődésből, kétségbeesett lázadásokból álló gomoly közt, ami tapasztalat szerint két ember válását megelőzi. A többiek tán nem is ismerték úgy, mint Eszter, Méhes agyának azt a világosságát, amellyel ő a legkényesebb szövevényekbe egyszer csak egy ilyen formulával levilágít. Ők valami hideget, kegyetlent éreztek ebben, s minthogy házasok dolgában az ösztön rögtön állást foglal, egy pillanatra az ismeretlen asszony bőrébe képzelték magukat, akinek egy egész házasságon át, nászúton, gyerekágynál, az élet félhomályt kívánó óráiban, ezzel a mindent átvilágító csóvával kellett együtt élnie, s nem tudtak mit mondani...

Az efféle megütődés azonban csak ritkán tette kínos beszéddé a villák zörgését az elnémult asztal fölött. A legtöbbször igen kellemes társalgás alakult ki, amely még soká eltartott akkor is, amikor a ranett almák héjkarikái rég érintetlenül hevertek a beszélők kistányérján. Leona néni elkérte Máténétól Méhes tanulmányköteteit, s fejfájástól nyert szünetekben azokból böngészett ki a következő asztalnál előhozható, megbámulható vagy vitatható részleteket. Ezeket a besötétített s az öregség páráival és motozásaival teli szobában előbb Emil bácsival is megbeszélték. Egymás közt persze nem voltak olyan elevenek, mint kinn az asztalnál, s a megbeszélés (Eszter az üvegajtón át tanúja volt néha) nagy szünetekkel, könyvlapozással elválasztott kérdésekből állt, mint "Te, nézd csak, hogy gondolja ezt a te Méhes barátod?", "Az ördög érti, mit akar mondani ezzel ez a Méhes Zoltán". Az ebédnél aztán, rendesen a leves után, Leona néni egyszer csak rákezdett. "Hanem, kedves Méhes, nem ajánlom, hogy a stílusát mint fejfájás elleni szert szabadalmaztassa. Csak bámulom a tömörségét. Én minden mondatát kétszer olvasom el, először elölről hátra, aztán hátulról előre." Vagy: "Na, hanem most veszekedni fogok magával, kedves Méhes Zoltán. Én nem adok magának igazat abban, amit Goethével kapcsolatban Beethovenről írt." Vagy: "Tudja, az nagyon érdekes, amit maga ott a maga Gandhijáról mond. Hogy is hívják azt az ő tanítását vagy módszerét?" S az inzultustól félő mosoly el sem tűnt még egészen a szájáról, s Méhes már benn evickélt a Leona néni pákászhúrjában. Máskor ő próbálta a két muzsikust kihasználni. Méhes szerette a zenét. Ha dolgozott, s Eszter a szomszéd szobában halkra fogta a rádiót, átjött s megkérte, nem erősíthetné-e föl. De az bosszantotta, hogy úgy élvezze, ahogy az "állatok". Úgy akarta látni a zenei műveket is, mint a verseket, benyomásaihoz a kottákat, s szegény Emil bácsitól azt követelte volna, hogy mondja meg, mi az hangjegyben, amit ő benyomásai alapján a legfurcsább műszavakkal írt le. Minthogy Emil bácsinak volt egy Beethoven-könyve, Méhesnek pedig egy drámaterve Beethoven olasz szerelméről, rendesen Beethoven körül csaptak föl ezek a kérdések. Megint máskor külföldi utakról volt szó, s itineráriumaikat hasonlították össze.

Ezek a beszélgetések, melyek eleinte csak a külön koccanó evőeszközök zaját békítették össze, lassan láthatatlan fényű burokká váltak a csillogó poharak s a fénynyalábokkal besávozott ősz fejek körül. Ahogy az ízére rákaptak, mindjobban kerülték, hogy az ostrom képeit, kínos személyes emlékeiket vagy a jövőre vonatkozó szorongásaikat belekeverjék; olyan szép volt ebben az életük legszebb pillanataiból, legjobb szenvedélyeiből fújt burokban lebegni, amelyben láthatatlanul minden ott volt: Leona néni internátusi órái, Emil bácsi látogatása Bonnban, Beethoven szülővárosában, a tengerverés a sanremói temető alatt, Amál párizsi fogadóestje, az asztalra kitett könyvhalmok a múzeum könyvtárában. Egy kis védelem is volt ebben a változás ellen, amely, úgy érezték, Márton bácsihoz hasonló, éhbéren élő öregembereket akar csinálni belőlük. Úgy érezték, hogy ők mégiscsak magas műveltségű, előkelő szellemű emberek, akik pontosan tudják a szép társalgás, az emlékek cserélgetésének a törvényeit. Különösen a két öreg hölgy élvezte nagyon ezt a szép órát az őszi fényben, a lugasról lesodort szőlőlevelek s az asztalon levő szerviztányérok között. De míg Leona néni kilátásaiban, lankadásaiban, a társalgás meglökésében s az élvezet rögtöni aláhúzásában, még a mögötte álló fejfájásban is volt valami erőszakolt, az asztalfőn ülő öregasszony, az egész társaság nagymamája, a legmagátólértetődőbb frisseséggel vett részt ebben a társalgásban. Ahogy töpörödötten is élénk arcát egyik beszélőről a másikra forgatta, Eszter még jobban csodálta őt, mint kislány korában, amikor a Nagytópart utcában a nyelvtanárnővel beszélgetett. Milyen pontosan tudta még most is, mikor szólhat közbe! Hogy tudott hallgatni, amikor olyanról volt szó, amiben nem volt járatos, mint aki természetesnek tartja, hogy rengeteg dolog és sokféle ember van a világon, s az sok meghallgatni és elfeledni valót előhozhat egy asztal fölött. Amikor pedig emlékei körébe értek, nem holmi nagy elveket próbált kimondani, mint Leona néni, hanem egy-egy olyan részletet közbevetni, amitől a beszéd egy pillanatra fölcsillámlott. Ha Beethoven szerelméről volt szó, ő volt abban a kis faluban, ahova Beethoven az olasz orvos lányához kijárt; úgyhogy Méhes mindjárt kérdésekkel halmozta el a sétahely tája felől, amelyen a süketülő Beethoven számára a pásztor furulyája egyszer csak elhallgatott. A külföldi útiemlékek során, akár Stendhal sírja volt a Père-Lachaise-ben, akár az articsóka elkészítésének módja a riviériai hotelekben, az ő emlékezetéből mindig valami pontos, gyakorlati dolog merült fel; arról nem is szólva, hogy a földreform lefolyásáról, melyet Leona néni néha szóba hozott, egyedül őneki voltak a tanyása beszédjiből s a maga szaladgálásából valódi ismeretei. Méhes nem győzte Eszternek dicsérni. Milyen tökéletes életből maradhatott vissza ez a viselkedés! S a humor, amivel az öregkor gyengeségeit nézi. Ahogy este az ágy - szédülései miatt - elkezd "utazni" vele, vagy ahogy Márton bácsira panaszkodik a mosdás miatt. Eszter mosolyogva bólintott erre a magasztalásra. Neki legföljebb az fájt, hogy Méhesnek Leona néniről, noha nem mondta, nem volt ilyen jó véleménye. Leona nénit, tán mert értelme és érzékenysége mezőibe jobban beletiport, ő egy kicsit locska és konfidens asszonynak tartotta. Pedig hát Leona néniben, ha most már egy kicsit zörög is néha a humora, mégiscsak szív volt, azt a sok száz diáklányt, őt is, egy életen át nem tudta volna becsapni; míg Wiesmayerné... De hát Méhes író, s a stílusról ítél.

Eszter maga ritkán szólt bele a társalgásba. Az ő munkája a hallgatás s a kellő időben a kínálás volt: legföllebb ha a rádióból elkapott zenén sokat tanakodtak, s Leona néni, aki ismerte jól emlékezetét - na, Eszter -, hozzáfordult, akkor kockáztatta meg. - Azt hiszem, a B-dúr divertimento - s mentségül szerényen: - A múltkor Prágából hallgattam. A vendégek néha illőnek tartották, hogy a távollevő családot is előhozzák. - Hát ezt a Józsefet már mikor látjuk! - kiáltotta el magát Leona néni. - Kíváncsiak vagyunk a feleségére. Olyan okos fiúnak látszott, s itt van, ez is csak megnősül. Máskor tudták, hogy Eszter egy Bajorországból megjött családhoz ment ki a délelőtt. - Hát a bajorországiak, mit mondanak? Még nem készül haza az öreg világjáró? Ha őneki őriznie kell a gyógyszereit, mért nem küldi a kislányát? Megint máskor nagymama újságolta boldogan. - Hát nem kedves ez a Lőrinc, Leona? Két doboz szardíniával lepett meg. Tudta, hogy most van a születésnapom. Az anyjának meg egy tábla csokoládét küldött. S kérdi, nem éhezünk-e, mert többet is küldene. Olvasd csak fel, Eszterkém, mit ír. Eszter, mint aki nem akarja túlbecsülni a maga baját, iparkodott hálásan, de röviden felelni. "Nem tudom, a választásig már biztosan nem jön meg", "Nem értem, mért nem engedi haza az apukája, egy évet már úgyis elveszített". "Nem tudom, nem hagytam-e benn a patikában..." S minthogy mégiscsak ott volt a lakkretikülben, csak azt a bekezdést hajtotta ki belőle, amelyikre nagymama hivatkozott. A vendégeknek azonban ez a szerény, sopánkodásmentes hang is elég volt, hogy egy pillanatra bitorlókként elhallgassanak. Eszter megértette ebben a hallgatásban a fogadott család kényelmetlenségét, óvatosan fölállt, új fogásért ment ki vagy a maradék feketéjét áldozta föl, amit az egyik elbújt bádogdobozban megtalált. A Józsi üveggömbje körül aztán az elszokott orroktól újra fölfedezett illatban gyorsan összezárult a múlt kedves emlékeiből a burok...

Így telt el az alföldi ősz szebbik része. Ha nem kell, éjszaka különösen, József házasságára, Lőrinc további sorsára, de főként kis Eszti hazajövetelére gondolnia, Eszter boldog lett volna gondoskodása új hálójában. Az efféle pótcsaládot, azt tapasztalta, sokkal könnyebb elkormányozni a valódinál. Ezek a véletlenül összeverődött családtagok sokkal óvatosabbak és összehangolhatóbbak voltak, mint akiket öröklés és nevelés ültetett a kávébura köré, éppen mert ajándékkenyéren voltak itt, azt, amihez hozzájutottak, nem tekintették magától értetődő, sőt méltatlanul szűkre szabott járandóságnak, mint Józsi s a gyermekei (legföljebb arra céloztak egymás közt, hogy az Eszter-féle természetnek szinte élvezet az efféle gondoskodás), s ezért egymás iránt is elnézőbbek voltak, nehogy indulataik fészkelődésével a figyelmet fölhívják magukra. Ha egymásról beszéltek, többnyire olyan gyengéden, sőt lelkesen tették, mintha soká nélkülözött meglepetések lettek volna egymás számára a társadalom nagy sivatagjaiban. Leona néni dicsérte nagymamát, nagymama dicsérte Emil bácsit, mindnyájan valóságos szentnek tartották Esztert. Még a konyhaiak is kaptak szép jelzőket: az új lány "tüchtig", kiforrott cselédlány volt, Márton bácsit Emil az én öreg Márton barátomnak hívta. A maga idejében nagyszerű alak lehetett az öreg. Ez alatt a szíves, néha kicsit mézesmázos érintkezés alatt persze az ellenszenv erővonalai is kirajzolódtak. A legnyíltabban Márton bácsi ellen folyt a küzdelem. Az új lány, aki sokat adott a tisztaságra, nem volt hajlandó őt a konyhában megtűrni, úgyhogy Eszter végül is kénytelen volt Méhes hajdani helyén, a padláson elhelyezni. Attól fogva, hogy a kabátján egy ruhatetűt fogott, nagymama is ingerültebb lett, s olyasmire célzott, hogy tán jobb lenne, mielőtt kiütéses tífuszt kapnak, visszaküldeni őt a szegényházba. Az új lányhoz esténként el-eljött az anyja vagy a húga, s nagymama egy alkalommal a világosság felé tartotta a zsírosüveget: ej, de gyorsan fogy ez a zsír; amiből köztük volt egy kis ingerültség. Eredeti asszony, mondta nagymama Leona néniről, de egy kis cigányosságot érzett benne, és sokallta, hogy ennyi nehezen beszerezhető orvosságot fogyaszt. Eszterről sosem beszélt akkora elismeréssel, mint mostanában, egyszer mégis közölte Leona nénivel, hogy a fia Eszter áldozata. Azért van most is Nyugaton, mert otthon már semmibe sem vették. Eszter elidegenítette tőle a családját. Ezt viszont Leona néni mondta el Eszternek anyahelyettesi rivalizálásában. Emil bácsinak Méhesre volt egy kis gyanúja. "Te bizonyosan vén salabakternak tartasz engem, ha azt mondom..." A hangjában viszont az volt, hogy én téged zseniális fickónak tartalak ugyan, de látom, amit az asszonyok nem, hogy sok mindenhez szakértelem nélkül szólsz hozzá. A legtöbb harag persze Márton bácsiban volt - az egész társaság iránt. Neki tökéletesen elég volt már az is, hogy az öregasszony folyton mosdatná őt, meg hogy Eszter jobban akarja tudni, mi kell a disznóknak. Kellett idegyűjteni annyi embert, hogy egész délután húzza rájuk a fürdőben a vizet. S még ezt a kekk perszónát is, aki ha az asszonya nem látja, csontot dob neki hús helyett abba a ronda paradicsommártásba. Az Emil bácsi leereszkedő tréfája nem tetszett neki; nem úgy bánnak vele, mint egy iparosmesterrel kéne. A legjobban azonban Méhesre neheztelt. Érezte, hogy akörül van a legnagyobb ugrálás. "A tanár úr" - suttogta a pökhendi farú lány is Méhes után. Az meg kijött a fürdőszobába, hogy majd ő húzza meg a vizet. De nem tudta elindítani a szivattyút, mert abba vizet kell tölteni elébb. Az asszonyok mind sopánkodtak. "Ó, a tanár úr." Eszter a konyhára is kijött: "Menjen, Juli, ne hagyja a tanár urat." Márton bácsi nem egész értette, mit akar Méhes azzal a vízhúzással, őt kitúrni tán, de kész komédia, milyen nagy dolgot csináltak belőle.

Ezek a cikázások azonban, tapasztalat szerint, vele járnak az emberi élettel, s Eszternek nem került nagy erőfeszítésébe, hogy a béke légkörét fönntartsa fölöttük. A legtöbb gondot még Méhes szerezte neki. Nem mintha a legtöbbet gyűlölködött volna. Esztert meglepte az alkalmazkodása és a nyájassága. A két öreghölgy, Leona néni főként, úgy rajongott érte, mint egy figyelmes unokaöccsért, aki a nagynénikre is szán egy kis udvarlást. A viselkedése néha tényleg hízelgésnek is elment volna, ha nem annak a tapasztalatnak lett volna az ellensúlya, melyet ez az alapjában véve szelíd ember az emberek megbántásában szerzett. Még Emil bácsit is képes volt órák hosszat kérdezgetni a régi protestáns énekeskönyvekről, kottaírásról, csak hogy gyanúját, hogy ostoba embernek tartja, elaltassa. A gondot az ő új élete okozta. Méhes el volt szánva, hogy ha már egyszer a családjától eljött, új állomásán a "maga törvénye szerint" fog élni. Ez azt jelentette, hogy a családi életformáról a szerzetesire tér át. Úgy készült az aszkézisre, mint más a mátkaságra. Ebben a lázában a Máté-veranda családiassága, a jó ebédek, a polgárias légkör egyre jobban akadályozta. Szerény érdeklődésén átérzett a türelmetlenség, hogy celláját a kisházban még mindig nem kapta meg, úgyhogy Eszter, bár szerette volna a fiúk szobájában tartani, nem merte a takarítást, meszelést s a bútorok áthordását elszabotálni. De Méhes egyhónapi vendégeskedés után a koszt dolgát is rendezni akarta. A reggelijét, vacsoráját most már maga szerezte be piciny fizetéséből, de a jó vendégebéd még nem helyezkedett el a magára szabott rendben. Most már biztos volt, hogy az internátust ebben az esztendőben nem nyitják meg, s ő arra gondolt, hogy ebédért fog tanítást vállalni. Már az iskolában is szólt. Eszter rettenetesen röstellte volna, ha elmegy, azonkívül Józseftől is félt. József emlékiratok és irodalomtörténetek fényét érezte Méhes Kölcsey utcai dolgain, s az anyján kérte számon az utókor ítéletét. Ha kis Eszti itt van, könnyen megoldja, ő úgyis vesztett egy évet, mellette Méhes az egész évi ebédjét leszolgálhatta volna. Kis Eszti azonban csak nem érkezett haza; egyszer már be volt csomagolva; az apja azonban végül is ott tartotta. Mint mondta, otthon még nagyon bizonytalan a helyzet. Így állt elő azzal, hogy nem akarná-e Méhes őt tanítani; ő úgyis rég le szeretné tenni az érettségit.

Az érettségi, amióta a felső lányiskolából kimaradt, csakugyan folyton ott matarászott benne. Mint fiatalasszony, Józsit is fölingerelte egypárszor vele. Utoljára akkor gondolt rá, amikor a pöre után a patikába bevonult. Ha nagytatáék annak idején leérettségiztetik, most legalább mint gyakornok tehetne-vehetne a patikában. De ennek is volt tizenöt éve már. A tervet most tán csak a Méhes ebédje hozta az eszébe. De ahogy egyszer ott volt, a makacssága hozzátapadt. A két patikus, Józsi és József ebben az egyben hasonlítottak: a patikát mindenik gyűlölte. Józsi levelei nem sok reményt hagytak (hiába írta ő, hogy itt nem eszik az embert), hogy az itthoni bizonytalan viszonyok közé hazajöjjön. József is hónapról hónapra ígérte a hazaköltözést, de Eszter ismerte már, s ha ő maga a pártok, kultúrszervezetek, ifjúsági lapok tájékáról hazaköltözne is, kérdés, hogy a pesti asszony megszokik-e itthon. Ha már úgyis őrá maradt a patika, mért ne nőjön belé minél jobban. Csak azt nem tudta, bírná-e még a tanulást. Most nagy divat kezd lenni a felnőttek oktatása, a kollégiumban is nyílt egy dolgozó-iskolai osztály, oda azonban csak húsz-harminc közti postáskisasszonyok és fűszeressegédek jártak; arra, hogy egy ilyen korú nő az érettségivel megbirkózott volna, nem tudott példát. De hát ha nem is lesz semmi, amit tud, az meg nem ártott senkinek se, legalább joga lesz Méhessel, aki a kosztján egy kicsit följavult már, a megszolgált ebédet megetetni.

Méhes előbb azt hitte, a háziasszonya csak tréfál, aztán, hogy az ő kedvéért találta ki ezt a történetet, de amikor Leona néni is megerősítette, hogy ők harminc éve levelezgetnek erről az érettségiről, egyszerre belekapott a "felnőttek oktatásába" a képzelete. A kedve pedig valóságos lelkesedéssé nőtt, amikor Eszterrel néhány próbaórát is tartottak. Az ebéd, Méhes egyetlen érdemes tápláléka, így törvényes alapot nyert, sőt, Eszter néha még egy kis maradékot is lecsenhetett a szerzetesi vacsorákhoz. A kosztrendezés után azonban új gond jött: a fűtés. A hideg hirtelen beállt, s a fa nagyon ritka volt, csak ami fűzfát a Tiszánál kivágtak, az volt abban az évben Csomorkányon. A tanárok, bírák nagy része is favágással és fuvarozással töltötte a nyári szünetet, úgyhogy fát még gyógyszerért is bajosan lehetett kapni, s Eszternek is nagy gondot okozott a patikai inspekciós szoba, a két otthoni szoba s a konyha ellátása. Méhes tudta ezt, s nem engedte, hogy a maga fájával tüzeljen nála. Méhesnek általában egész különös, gyerekes hite volt a maga teherbírásában. Eszter attól félt, hogy most, hogy a maga törvényén él, végleg le akar szokni, mint a nagy aszkéták, a télen át való fűtésről is. - Én olyan selyemhernyó szeretnék lenni - mondta Leona néni csodálkozó kérdéseire -, aki minél kevesebb eperlevelet fogyaszt s minél vastagabb gubót ereszt... Ez is egyfajta dölyf - tette hozzá nevetve. Eszternek végre sikerült a közellátástól vagy másfél mázsa fát szerezni a számára. A fát a diákjai vágták föl titokban, akiket Bozsó ezért engedett el az órájáról. Méhes ezt a figyelmet (bár a tanítványai kétségkívül szerették) annak az emberi jóságnak a jeleként fogta föl, amelynek a bizonyítására, hogy élni tudjon, időnként szüksége volt. A kisház konyhájában fölrakott fát megszámolta s beosztotta, hány darabot használhat el belőle naponta, hogy a télen át kitartson. A tíz-tizenkét darab fa azonban a szénre éhes vaskályhában édeskevés meleget adott. Ha Eszter délután a kisházba lement, Méhes látogatói, Hallgató Sanyi és Bozsó, télikabátban, a szájuk előtt párakarikával toporogtak az asztalra kitett angol vagy latin szöveg körül, s ha délelőtt takarítani lement, az ágyon még ott találta az asztalterítőt s a télikabátot, amelyet az összegugyorodott szerzetes (reggel néha fájt a dereka az összehúzódástól) az éjszakai vacogásban a dunyha fölé szedett...

Novemberben, a választások után, megjöttek Józsefék. Őket is inkább a tüzelőhiány hozta haza; mert hisz Józsefet a választások után még jobban érdekelte, hogy melyik párt hogy kezd el malmozni a néptől nyert köveivel. Hamarosan a vonatközlekedés is megállt, s a két fiatal ott volt most már hosszabb időre Eszter fogságában. A szép verandai délutánoknak azonban (most már benn ebédeltek a fiúk szobájában) az új asszony megjelenésével egyszerre végük lett. Pedig Anikó sokkal kedvesebb és alkalmazkodóbb volt, mint ahogy Eszter pesti benyomásai, az ötféle bundája, a vastag aranyláncai, illatszerei után remélte. Noha csak öt-hat évvel volt Józsefnél öregebb, ez már az a kor, amelyben az olyan nők, akiknek a fiatalságuk egyetlen tőkéjük, a jövőre kezdenek gondolni. Két futó házassága után (amely az elvált úriasszony méltóságát adta az állástalan színésznő helyzetének) most már valami állandóbb állapotra vágyott, amelyben a megöregedés könnyebb és méltóságteljesebb, mint a kalandosabb szabad pályán.

Józsefben az ő szakértelme rögtön megérezte a gondosan nevelt, tapasztalatlan, de nemes fizikumú úrifiút, s szép fehérneműje, könyv- és lemezvásárlásai, kedvtelő lézengése egy kiadó körül, képzeletében a valóságosnál jóval nagyobb fényt adott mindezen dolgok forrásának, a jól menő vidéki patikának. Minthogy kislány korát ő is vidéken töltötte, több érzék volt benne a Kölcsey utcaihoz hasonló "kúriák" látszólagos szerénysége iránt, mint ferencvárosi barátnőinek. Ezek a vidéki emberek nem értenek az élethez, de biztosított megélhetésükben, nevetséges szokásaikban mégis van valami előkelő. József különben elmagyarázta neki, hogy Méhes az ország egyik legnagyobb írója, akinek regényei jelentek meg, s a Nemzeti mutatta be a darabjait; Emil bácsinak pedig döntő szava volt benne, hogy az operaénekesnők mikor énekeljenek a rádióban, este hatkor-e vagy délelőtt, amikor a kutya sem hallgatja őket. Anikó tehát előlépésnek érezte, hogy friss pongyolában ezek közé az emberek közé az ebédhez utolsóul belibbenjen, persze, ezt az előlépést is, mint a legtöbbet, egy csomó, lassan már megszokott unalommal kell az embernek megvennie.

Arra, hogy a régi szokásait föladja, nem is gondolt persze. Azután, hogy József tíz felé a patikába bement, ő még egy órát hevert a szétdobott párnái közt vagy krémektől elborítottan dolgozott a szemöldökszőrein a tükör előtt. Tíz órától ebédig s este, újra épp a legnagyobb főzésidőben, minduntalan szólt bentről, amíg az ágyban volt, a csengő, s később, amikor már fenn volt, a szoba küszöbéről: a "Juli kérem". "Juli kérem, egy pohár vizet." "Juli kérem, a kombinémat már kivasalta?" "Juli, a fürdőszobában még mindig nem meleg a víz?" "Legyen szíves, nézze meg már, az istenért." Azt egész magától értetődőnek tartotta, hogy neki dolgoznia nem szabad s a nap nagy részében a testét kell ápolnia. Ez nem is henyeség volt nála; sok dologban igen ügyes volt; a ruhavarráshoz jobban értett - szegényke nagy kínjára - a meghívott házivarrónőnél. Ez inkább afféle szakmai gondosság, sőt kötelességtudás volt, mint ahogy az énekes halkan beszél és sálakat csavar a gégéjére. Az, hogy most úriasszony lett, nem változtatott ezen az elővigyázatosságán. Szerelemben a test beszél, s jaj annak a nőnek, még ha férjes is, aki a test tényeit elhanyagolja. Eltekintve az öngondozásnak ettől az önzésétől, elég jó természetű nő volt, s a cselédeket kivéve, kedves iparkodott lenni mindenkihez. A két öreghölgynek olyan történeteket mesélt el, amelyek az ilyen mamusokat, azt gondolta, érdekelhetik; mint az apja halálának a körülményei a Szent László kórházban, az ő nagymamájának a varródoboza és birsalmasajtjai; még álmokat is koholt a számukra, mert tudta, hogy öregek szeretik egymással az álmaikat megbeszélni. Méhessel pedig verseket olvastatott föl magának. Mint volt színésznő büszke volt rá, hogy szépen mondja a verseket. Ezt a hajlamát József is ápolta, úgyhogy amikor Csomorkányra leért, már Tóth Árpádot vallotta a legkedvesebb költőjének. Mivel az asztalnál folyó beszédet unalmasnak találta, azt is érdekesebb témákkal próbálta frissíteni. Egy időben benne volt egy szellemidéző társaságban; az ott hallottakról csacsogott, igazat s nem igazat vegyest. Máskor pedig az elrabolt ékszereire vonatkozóan kért tanácsot. Ez a világ legbonyolultabb ügye volt, razzia, elrejtett franciák (úgy látszik, nemcsak Józsefet rejtette), az Andrássy úti nyilasház s egy külön nyilas, "az én nyilasom" szerepeltek benne. Egyszóval minden tőle telhetőt megtett, hogy a Máté-házban jó benyomást keltsen. S mégis, mintha csak izgató anyag esett volna közébük, nemcsak az asztalbontás követte gyorsabban a József kedvéért még jobb ebédeket, de azok a lappangó gyűlölségek is mind gyulladásba jöttek, amelyeket a társaság tagjai eddig sikerrel rejtegettek.

A baj az volt, hogy Anikónak fogalma sem volt ezeknek az embereknek a valódi értékéről, vagy ha észre is vette, azok az ő értékskáláján nagyon alant álltak. Azt ő is látta, hogy nagymama korához képest még elég eleven, s szép tisztán tartja magát, de ha egy hetvenöt éves asszony, akinek pedig vagyona is volna, nem talál okosabb szórakozást, mint hogy a konyhában topogjon, akkor az mégiscsak egy öreg, láboshoz ragadt mami. Amit Józseftől Méhesről hallott, azt is Józsefke (így hívta őt) tapasztalatlanságának tulajdonította. Ő színdarabírókat nem ismert ugyan, de volt egypár színész ismerőse, nem is sztárok; azok egész más megjelenésű emberek voltak. Egy komoly drámaíró, annak Hollywoodba van meghívása, vagy legalábbis egy yachton fényképezik le a Balatonon. Ez a kiabáló aszaltszilva öregasszony, ez a Leona néni - a neve is valóságos papagájnév - pedig egyenesen komikus volt a szemében. S a papuskája, ahogy gyöngéden felé hajol! Ha öt percig nem rikácsol, már a fejfájását kérdi. Ő ahhoz volt szokva, hogy öregek éjjel-nappal egymást marják; ezek a figyelmükkel olyanok voltak, mintha mulatságos filmekben vén szerelmeseket kéne játszaniuk. Amellett élősködőknek is tartotta őket, akik, mint a kagyló a cölöpre, rátelepszenek az ő patikájukra. Így a kedvessége is mindig rossz helyre célzott, s dicsérete, sőt hízelgése is azt a torzképet rajzolta föl, amelyhez intézve volt. Nagymamát azért dicsérte meg, hogy még mindig milyen jól tud főzni, más öregek, az ő nagyanyja, ilyen idős korában már összevissza sózott, s kézzel nyúlt bele a csontért a leveses lábosba. Emil bácsira azt mondta, ahogy papucsokra szokás: hogy nagyon jó férj lehetett, Leona néni nagyszerűen érthetett a férjek megneveléséhez. Közben, mint hitte, igen tapintatosan a mostohalányuk s a nyugdíjuk felől is kikérdezte őket, s hogy Leona néni otthon is ennyi orvosságot szokott-e fogyasztani. Méhesnek a bohémos öltözködését s a haját dicsérte; azonnal látszik, hogy költő, s arra volt kíváncsi, hány előadást értek a darabjai... Arra nem gondolt, hogy ezek a kicsit primitív emberek kitalálhatják a véleményét róluk, annál inkább, mert amit a konyhabeliekről s a maga ismerőseiről mondott, megfejtésükhöz elég jó kulcsot szolgáltatott. Anikó tapasztalata a cselédekről az volt, hogy azok föltétlen lopnak. Juli is csak azért vállalt ekkora házat, mert az egész családját anyuka konyhájáról dugja. A legjobban azonban Márton bácsi szúrta a szemét. Anyuka, mondta, túlságba viszi a jószívűséget. Ha az ember a nagyapja volt cselédjét is mind ide akarná venni, akkor valóságos cselédházat nyithatna. Amikor pedig nagymama egy rossz percében elárulta, hogy Márton bácsit nem lehet a tetvektől megtisztítani, izgatottan rohant be Józsefhez. - Józsefke, hallod? Tetűje van. A végén mindnyájan kiütéses tífuszt kapunk... S a fürdőkkel, krémekkel ápolt, szépen lesült bőre meglúdbőrözött a borzalomtól.

Az új asszony alkalmazkodása így minden ördögöt mozgásba hozott a házban. Nagymama megutálta a főzést. - Jaj, már nagyon unom - mondta Leona néninek. - Minden munkát szívesen csinálok, de a főzéstől mindig menekültem... Vagy amikor Juli a főzésidő alatt vasalt pongyolával bement: - Ő is kivasalhatta volna éppen... Majd egy-két közbeeső láncszemet kihagyva: - Amilyen viharvert asszony. - Hát én csak csodálkozom ezen a Józsefen - mondta Leona néni is, örülve, hogy ez végre kijön a begyéből. - De hát erről nem szabad beszélni - mondta nagymama. - Józsefet itt nem szabad bántani. S Józsefről csakhamar Égetőre ugrott. - Lőrinc, az egészen más, de József, az akár a nagyapja. Délután pedig átment Pauliékhoz, s hogy hazajött, Eszternek is előhozta. - Voltam odaát Pauliéknál. - Hogy vannak Micikéék? - Jaj, nagyon hív már, nincs lánya, s az ízületei még mindig fájnak. Azt ígértem, hogy vasárnap átmegyek. Neked most itt van segítségül a menyed... A vendég házaspár is mind rosszabbul érezte magát. Anikó kérdéseiből s nagymama szökési tervéből eszükbe jutottak az itt töltött hónapok. - Te Esztikém - mondta Leona néni. - Nincs neked valami összeköttetésed ehhez a Gerő miniszterhez? Megmondhatnád neki, hogy ha el nem szállíttat bennünket, mi teljesen föleszünk téged. Emil bácsi pedig jóakarata jeléül a vonat felé vette a sétáit, a forgalmiban ismerték már, hogy ez az az úr, aki a vasút megindulása felől érdeklődik. - Ugyan, mit vagy olyan ideges - hallotta Eszter az üvegajtón át a Leona néni hangját. - A fő, hogy Eszter szívesen lát bennünket... A leghangosabb forrongás persze a konyhán volt. Juli, aki a napot dúdolással kezdte, estére a sok szekálástól egész összeszorult. Eszternek egy félórát kellett járnia körülötte, amíg a kiengedés jeleként végre panaszkodni kezdett. A tekintetes asszony nem tudja elgondolni, mi megy itt. Ha az öreg nagyságos asszony elmegy, ő meg nem marad a fiatalasszonnyal. Ez után a vénember után sem akar tovább takarítani. Márton bácsi viszont, míg ő a disznókat nézte, egy-egy dörmögő mondatba foglalta össze napi keserveit. "Reggel még háromnegyed formán volt" (ez a víztartályra szólt, melyet Anikó mosásai azóta kiürítettek). "Mindig azzal a lavórral kínoz." (Ez nagymama fertőtlenítési kísérleteire vonatkozott.) "Azt mondja, ideje már, hogy..." Ez a Juli továbbadott bosszúsága volt, s a mind általánosabb kívánság, melyet már József is magáévá tett, hogy Márton bácsit vissza kell vitetni a szegényházba.

Eszternek azonban az fájt a legjobban, amit Méhes födő mosolya és átlátszó arca mögött látott. A fiatalasszonnyal ő jött ki az egész társaságban a legjobban. Anikó a Máté-házban: Méhes ezt úgy figyelte, mint a kísérleteit; ez volt a legmulatságosabb kémcsöve. Ami a többieket fölingerelte - Anikó áruló kedveskedései -, őt mulattatta. Az ő érzékenysége egész más ingerekhez volt szokva, mint a nyakába nőtt haja vagy hogy nem tartják elég férfiasnak. Azon meg épp nagyokat nevetett, hogy Anikó nem volt a versolvasásával megelégedve, s megmutatta neki, hogy egy előadóművésznő hogy színezné ki a Tóth Árpád verseit. Anikót viszont mégiscsak ingerelte az egy házban élő nevezetesség természetrajza. Hisz nemcsak a házban forgott minden körülötte, de akárhova vitte el őt József, mindenütt rá fordult a szó. Tréfás kunyerálásba fogott, hogy ne csak anyukával foglalkozzék, hanem ővele is. Már olyan régi terve, hogy angolul megtanuljon. Méhes vidám gorombasággal utasította vissza. "Magát nem. Egy pedagógus rögtön látja, hogy magán nincs keresnivalója." Anikó nem sértődött meg az efféle válaszokon, sőt csiklandozottan kuncogott tőle. Így egy kis pajtási hang alakult ki köztük, amely, miközben elárulta, el is leplezte, hogy mit gondolnak egymás felől. Ami Esztert bántotta: nem ez a megvetés volt. A házassága miatt s ami vele jött: Józsefről tartott egyre kevesebbet. Nem mintha az ő házasságuk a legkevésbé is hasonlított volna ahhoz, aminek egy tapasztalatlan fiú s egy tapasztalt asszony házasságát el szokás képzelni. József, ha tapasztalata nem is volt, éppolyan önző volt, mint a felesége. Önzéssel önzést, bevett szokásokkal bevett szokásokat szegzett szembe. Nemsokára azt a parancsoló, kíméletlen modort is átvitte rá, amit az öccsén, majd a barátaival szokott meg. - Legalább ne áruld el a teljes műveletlenséged - mondta neki az asztalnál is. Az asszony ezen is kuncogott csak. Tetszett neki, hogy ez a vékony fiú, ez a Józsefke ilyen szigorú vele szemben. Amellett József folyton tanította is. Pesten tárlatokat járt vele; tudta, hogy Van Gogh a fülét küldte el a barátnőjének, s Eszter néha hallotta őket, amint a rádiónál állnak, s József vizsgáztatja: műfaj, stílus? S Anikó egész jól megmondja, hogy zongoraverseny, romantika. Épp azokra a külsőségekre tanította meg, amelyeket egy nő úgy hord, mint a bundáit vagy karperecét. Anikó találkozott már nőkkel, akik ilyesmiben járatosak voltak, s az, hogy most ő is elsajátíthatja, pláne ilyen félig goromba, félig csikkadós módon, éppolyan előmenetel volt neki, mint hogy a vidéki "patrícius"-családba bekerült.

Nem, az hogy ő Józsefet a maga zsarnokává tette - Eszter elégtétellel látta -, megóvta őt attól, hogy egy asszony bábujává lehessen. De ha fölébe nem is kerekedett, finomabb módon mégis a hatása alá került. Józsefnek imponált a felesége. Először is szépnek tartotta. Ez tréfás elszólásain is átcikázott. - Ízlésem - mondta Méhes előtt is - mindig volt. Ha a barátaihoz elvitte őt, vagy a szürke bundás asszonnyal moziba, gyűlésre bevonult, az elképedésnek és elnémulásnak azt a pászmáját, amelyen a felesége illatában végigsuhantak, a csodálat és irigység jelének tekintette. S ha az ember túl tudta magát tenni a "viharvertségen", amely a polgári környezetben némileg el is mosódott, Anikóban csakugyan volt valami, amit a csomorkányiak ugyan nem, de az ő Degas-képeken nevelődött ízlése "korszerű szépségnek" érezhetett. Azonkívül Anikó önzését, lustaságát, önmaga filozófiamentes megbecsülését is, egy nemesebb "race" jelének minősítette, s megerősítette a maga rokon tulajdonságaiban. József műveltsége két rétegből fonódott össze: az egyik kényes úrifiú mivolta, a műgyűjtő és műpártoló hajlam, a tájékozottság Einsteintől Ortegáig a Nyugat dolgaiban, vonzódása a lézengéshez, a magasabb játékhoz, az, amit az irodalom homo ludens néven tudatosított benne. Másfelől Szilágyi oltása, a tanyai internátus, népi írók, a földalatti mozgalmak, az apostolkodás szenvedélye. Méhes példája egy időben egyensúlyba hozta benne ezt a két elemet. A felesége befolyása most afelé terelte, ami biológiai és társadalmi okokból a hitelesebb volt benne. Demokrata maradt, a fasiszta szó éppúgy villogott a szájában, mint régen, sokszor már régi "népies" barátjait is így nevezte, de demokrácián szabadságot és jólétet, nyugatias szórakozásokat és életvitelt értett, s noha maga az egyik parasztpárt ifjúsági szervezete számára csinált művelődési programokat, újabb barátait már a polgári és munkáspártok hasonló aranyifjúságából kereste össze.

Méhes volt tanítványának ezt a polgári átalakulását az ő hideg szobájából a legmélyebb gúnnyal nézte. A viszony külsőleg a legjobb volt köztük. József könyveket hozatott neki Pestről, s vegyszereket adott kölcsön az óráira; Méhes pedig iskolai tapasztalatairól és tankönyv-terveiről beszélt neki. Vitatkozásuk sem volt több burkolt szemrehányásnál s félénk mentegetőzésnél. A vita többnyire akörül forgott, helyes-e, hogy József a politika konyháin kuktáskodásban tölti el a fiatalságát. Méhes elmélete szerint az önálló, alkotó nemzeti politika lehetősége megszűnt, vívmányokra s jól képzett emberekre azonban minden világban szükség van. József viszont azt mondta, hogy ezt is kell valakinek csinálnia, s ha a politika, messziről nézve, már-már mechanikává válik is, nem mindegy, hogy a részletfeladatokat kik s hogyan oldják meg. Azokat a tapasztalatokat, amiket a helyszínen szerez, könyvekből, pepecseléssel nem szerezhetné meg. Az elvek mögött, mint Eszter jól látta, most is szenvedélyek lapultak. József a maga kellemesnek talált szokásait védte, ő nem is akart mással a jövőre készülni. Méhest pedig bántja, hogy tanítványa, mikor ő egy új korszak küszöbére ért, csak mert nem "posszibilis", azzal a kímélettel bánik vele, amellyel valamikor számító, alapjában véve érdemes embereket szokás semmibe venni.

Esztert sok kis jel figyelmeztette, hogy Méhes elveszett embernek tartja a fiát. József máskor is meghívta barátait egy kis ünnep délutáni lemezhallgatásra. Most azonban mint nős ember nagypolgári külsőt adott ennek a szórakozásnak. Gépelt meghívókat küldött szét a lánnyal: "Máté József és felesége meghívja Szűcs Endre vagy Huszár Antal urat és feleségét vasárnap délutáni házi hangversenyükre. Bemutatásra kerülnek..." A műsor alján az is meg volt említve, hogy a bemutatott darabhoz Emil bácsi, a "rádió volt zenei igazgatója" fűz rövid zenetörténeti és műfajelméleti magyarázatot. Eszter ezt a meghívót József legújabb játékának tekintette, hisz Szegháton, kisfiú korában is küldött néha ilyet egy-egy bélyegkiállítására. Méhes azonban (akinek a szombat esti tésztakóstolót ő vitte be) alig titkolt kajánsággal bontotta ki. - Ó, ilyen előkelő? (Mintha azt mondaná: Ezt az eszeveszettséget! Most akarja a nagypolgárt játszani.) Nem baj, hogy én nem tudok már megnyiratkozni?... Máskor Esztert kísérte haza a patikából. Amióta a hideg beállt, ott tartották az óráikat. Az érettségi kilátásairól beszélgettek. Eszter azt mondta: ő beéri az érettségivel is. Az egyetem már sok az ő fejének. Elég, ha beiratkozik, akkor már dolgozhat a patikában mint gyakornok. Méhes azt mondta: - De csak tessék elvégezni. Ahogy én látom a dolgokat, jobb lesz azt elvégezni. Eszter elértette: Méhes úgy látja, hogy öregkorának az lesz egyetlen mentsége, ha addigra, ameddigre Józsefék kezén a patika elolvad, az ő kezében ott van a diploma.

De ha Méhes kitérő s József aggodalmas szívélyessége alatt ott is volt már a vibrálás, amelyet Eszter olyan jól ismert, Méhes tekintélye még elég volt, hogy Józsefet, épp a legfájóbb ponton, megfékezze. Amióta megjött, József mind több kifogásolnivalót talált a gyógyszertárban. Elküldik a vevőt, holott egész sor ugyanolyan hatású készítmény van raktáron. Kisegítenek más patikát, s amikor náluk keresik, kiderül, hogy nincs megrendelve. Egy esetben rajtacsípte a tiszteletesnét, hogy olyan drogra, amelyet ő Pestről meghozott, egy receptet továbbküldött. Ebből az esetből általános törvényt csinált, szidta az asszonygazdálkodást. A patikából nem jön ki az, aminek ki kéne jönnie. József számára új játék volt a főnöki szerep, s az új stílusához nagyon jól illett, hogy a jól fizetett alkalmazottat udvariasan, de kapitalista nyomatékossággal a cég érdekeire emlékeztesse. A kis asszonyka azonban könnyezve lázadozott a neki szánt szerep ellen. Maga Eszter is megkapta a rendszertelenül bejáró főnök úrtól a dorgálásokat. A szabad cikkek árával nem követi a pénzhígulást: ő megmondta, hogy szerezzenek be digalént, azóta épp háromszorosára szökött az ára, s digalén nincs. - Anyuka mindent elfeled - mondta szigorúan Eszter szabadkozására.

Eszter tudta, hogy ezek mögött a szigorúskodások mögött a felesége van. Anikó őt, ezt könnyű volt megérezni, igen egyszerű asszonynak tartotta. "Anyuka túlságosan jó" - mondta. Azaz, anyukát az ura családja (Józseftől hallott erről) mindenéből kifosztotta. Nem tudja a tulajdon érdekeit megvédeni. "Nem érdemes olyan jónak lenni. Anyukának visszaélnek a jóságával." Azaz: "Most is egész menazséria van a nyakán. A legjobb volna gyámság alá helyezni, mielőtt a miénk is szétszórja." Egy-egy patikai méredzkedése után "Anyukában, úgy látom, nincs elég üzleti szellem". Azaz "Szétnéztem abban a patikában. Egy üzletet ma nem így kell vezetni." Anikó minderről a legmélyebben meg volt győződve, s úgy hitte, a legjobb szolgálatot teszi a Máté-családnak, ha délelőtti hosszú hancúrozásaik közben ezt Józsefnek is bővebben elmagyarázza. A nővére révén, aki egy időben otthon vegyszerekkel kereskedett, volt egypár ötlete. József legalábbis mondott olyat, hogy a feleségének kitűnő üzleti érzéke van. Mint egykor Adél, ő is a szerelmi élettel összefüggő szerekre ment rá: arc- és hajfestéket, óvszert, pupillatágító csöppeket tartott volna raktáron. Józseffel kiszámíttatta, melyik gyógyszer ára maradt vissza kissé a többi mögött. Abból nagyobb készletet kell beszerezni, s amikor két-háromszorosára ugrik, továbbadni. Eszter tiltakozásul Józsefre bízta az ötletek végrehajtását. Így persze megmaradtak ötletnek, s csak József ingerültségét növelték. - Ilyen ósdi nézetekkel nem lehet üzletet vezetni. Anyuka minden intézkedésemet elszabotálja. - Hát itt vagy te, intézkedj magad - mondta Eszter, a méltatlankodás könnyeivel a szelíd hangban. A legbántóbb az volt, hogy József néha egész kis okon a vendégei előtt lekapta. - El tetszett küldeni a megrendelést? - vonta őt kérdőre. - Nem megmondtam, hogy tessék azonnal elküldeni. Megint drágább árak szerint fogják az árukat számlázni... S hogy Eszter kiment, s Anikó csiggatni kezdte (mért bántod anyukát): - Egyenesen szörnyű az anyám feledékenysége.

Eszter érezte a hangján, hogy élvezi a gonoszságát. Ő is tudja, hogy kegyetlen, s épp ez hajtja bele. Ez is kéj, kipróbálni képességünk a gonoszságra. Józsefnek tudnia kell, ki ő s ki a felesége, de épp ezért, nem a pénzért, okoz gyönyört neki, hogy a felesége előtt őt megalázza. A palacsinta egy kicsit később került be, s Eszter csillogó szeme alatt gyanús pirosság volt. Méhest, úgy látszik, ez biztatta föl, hogy beavatkozzék. Délután együtt mentek be, ő az iskolába, József a patikába. Szép délután volt; kerültek egyet a városban is. Este József odajött az anyja mellé a rádióhoz. - Mit tetszik hallgatni, Milánót?... Ez a régi odaállása volt. - Anyuka nem is tudja, milyen nagy hódítást tett - mondta egy largotétel végén, amelyet szokása szerint az ujjával végigdirigált. - Méhest nem hallottam senkiről így beszélni. Azt mondja, nem ismert tökéletesebb asszonyt anyukánál.

Eszter elpirult, aztán a fiára fordította a szomorúságtól s mókától elpárásodó s mégis mosolygó szemét. "Ó, hát neked - mondta ez a pillantás - Méhestől kell megtudnod, hogy anyuka kicsoda?" S hogy az Anikó nyafogó, dörömbölő hangja - Józsefke, hol vagy? - elszólította magától, Eszter tovább gondolkozott a férfiak eszén. Az a sok mindennapi jel, harc, rettegés, a gyöngédség, mind nem volt elég, hogy a megaláztatástól ez előtt az asszony előtt megóvja; Méhesnek kellett egy jelzőt tennie a feje mögé, hogy a fia is kíváncsian nézegesse őt, mint egy birtokában levő tárgyat, melyet egy tekintély szava hirtelen műtárggyá avatott. "Méhes Zoltán, aki ekkortájt Máté József házában élt, ifjú barátja anyját..." Ettől a tekintély szótól s a mögötte lüktető mondatokból a sok feledékenység, élhetetlenség, korlátoltság egyszerre valami nemessé változott. Tán még azt sem bánná (s itt magában elpirult), ha valami öregkori vonzalom nőne köztük; a pillantásában volt olyan csillám, mint amikor Szilágyit sütötte reá. De bármilyen lehangoló volt is, hogy Méhesnek kellett a fia szemében fölemelnie, a beavatkozás jól jött. Az asszonygazdálkodás emlegetése, a korholások a patika miatt nem maradtak abba, de mégis beléjük szólt egy kis kímélő értéktudat. - Méhes anyukát nagyon nagyra tartja - mondta Bandinak, Hallgató Sándornak. - Igen, nekem is dicsérte. Kiderült, hogy másoknak is beszélt róla, úgyhogy a pult mögött álló, fekete köpenyes asszonyt divat lett a városban dicsérgetni. Ez a kis olajcsepp átsegítette a viszonyukat a holtponton. Azt, hogy Méhes Anikót nem tartja sokra, József ízlése egyoldalúságával magyarázta. Méhesben van egy kis presbiteriánus merevség. De Anikó azért nem nőtt már tovább benne. S a mérlegkar lassan a két nő között megindult visszafelé.

Eszternek a fia gorombaságán túl is volt gondja elég. A nagy háztartás, József gyógyszervásárlásai folytonos anyagi gonddal jártak. Kölcsönt csak uzsorára kapott. A legutóbb száz liter kölnivizet kellett beadni fedezékül a bankba. S a napközi gondokat éjjel fölváltották a távollevők. A család csak nem akart összeverődni. József mintha nem is bánta volna, hogy nincsenek itt; mostanában még élesebben beszélt róluk, ha nem is olyan ingerülten, mint régen. Ez is hozzátartozott az ő fesztelen, a komiszságban játékot találó stílusához. Lőrincet csak úgy emlegette: az én fasiszta öcsém. Az apjáról meg azt mondta: - Csak nem lesz bolond hazajönni. Az ő számára valóságos megváltás, hogy Nyugatra mehetett. Utálta a patikát, utálta a családját; most mindettől megszabadult. Kiadó; kivándorlást szervez. Mellesleg minekünk is bajunk volna csak vele... De Eszter úgy látta, hogy kis Esztiért sem teszi meg, amit meg kéne tenni. A hivatalos helyekre ímmel-ámmal ment el. Eszter arra gondolt, ő megy ki engedéllyel a lányáért, de ebben sem segítette. Az apja azt írja, megvan mindene s örül, hogy kihozta. Egy hazajött asszony azonban azt mondja, hogy kis Eszti nagyon sovány s téli ruhája sincs. Ó, csak legalább ő itthon volna! De ha arra gondolt, mi volt tavaly ilyenkor, megállt benne a panasz. Akkor Bojtárral voltak itt esténként s nem tudta, ki él, ki hal. Most meg mégiscsak jön havonta levél, az üzlet megy, a ház benépesedett, s József - mit nem adott volna tavaly a szomszéd szobából áthalló lépéseiért! Ahogy délben a patikából hazaszaladt, olykor megállt egy-egy üzlet előtt. Sem cukrot, sem ruhát nem volt szándéka venni, de azért boldog volt, hogy már savanyúcukor, sőt csokoládé is van a kirakatban, s az első, háború utáni mintás vásznak, kartonok is megjelentek. Olyan jó volt, ahogy az élet az országba visszatért. Mintha a foglalkozások, az áruk mind újra megteremtődtek, kitalálódtak volna. Lassan már az örömszerzésre is jut, ahogy azt Méhes jubileuma megmutatta, kedvük és idejük az embereknek.

Szűcs Bandi állított be a tervvel. Eszter már ismerte őt; amikor ennyire lóbálta magát s ennyi orros há betűt kevert a beszédébe, akkor fontos is volt, de vidám is a titok; a fontosság az orrát dugasztotta be, a jókedv pedig a tagjait dobáltatta vele. - József itthon van? - kérdezte, hogy Eszter a nagy kapukulcsot befordította mögötte. - Na, mindegy - mondta, s a közlendőt jelző kérdés után a fényes mosoly is kijött a szájára. - Úgyis be kell Esztike nénit a dologba avatnom. - Avass be, Bandikám - örült meg a játéknak Eszter is, a kapualjból betessékelve. Szerette ezt a fiút: cigányosságával kis Esztinek ő volt az első lovagja. - Arról van szó ugyanis - mondta odabent már -, hogy együtt sétálunk Méhessel a minap. Tetszik tudni, hogy mindig reklamálja, ha nem jövök sétáltatni. (Csakugyan: Méhes Eszternek is mondta, hogy szeret Bandival járkálni; mindent ismer s van benne valami "bennszülött" kedvesség.) Szóba került, hogy belőle hogyan lett író. Ő már rég lemondott az írásról, tudós akart lenni; a menyasszonya matatott az írásai közt, s úgy küldték be egy versét a Nyugatnak. Egy este kémiai gyakorlatról jövet megáll egy Múzeum körúti könyvkereskedés zárt rostélya előtt, s ott látja a kirakatban a nevét. Épp ilyenkor lehetett, karácsony előtt. Az Arany-szobor hátán már megállt a hó. Csak az kéne, Zoltán bátyám, hogy épp húsz vagy huszonöt éve is, tréfáltam vele. Számol, s kisül, hogy épp huszonöt éve. Nem szólt, de láttam, hogy eltűnődik rajta egy kicsit. "Én az első tanulmányomat - mondta egy jó idő múlva - a Móricz Zsigmond huszonöt éves írói jubileumára írtam..." De ameddigre ezt mondta, a postától a Lázár utca végéig értünk. Én bementem másnap a kollégiumi könyvtárba. Asszonyok és írók emlékeivel kapcsolatban mindig jó a filológiai ellenőrzés. A vers nem a karácsonyi, hanem a december elseji számban jelent meg. Hát én azt gondoltam, ha Esztike néném benne van a dologban... Eszter kapott Bandi ötletén.

Méhes, amikor december első délutánján a városból megjött, az Égető téglajárdáján leballagva elkeseredetten gondolt a begyújtásra. A nyers fűzfa nem égett jól a vaskályhában. Ezt nem számította bele a szerzetességbe. Néha egy órát is elbajlódott a begyújtással, az előző nap a kis petróleumjával locsolta meg, hogy meggyúljon.

De a szoba egész más lehelettel fogadta, mint máskor. Kigyújt, egy pillanatig, nem is tudta, mi az, utána is csak a kellemesen duruzsoló hangot, a kicsapó tűzcsíkokat veszi észre; a friss takarítás fénye, a megszaporodott székek belevesznek a meleg ragyogásába. Ez a Máténé, gondolja. S az aszkézisa megadja magát bőre hálájának. De ahogy kettőt-hármat fordult a kedves szobában, lépést hall s egy arcot érez az ablakon. Hallgató Sanyi pillant be a mosolygó szakállával, utána még egy arc: Bozsó. Na, ezek épp jókor jöttek, ugrana elébük. De még több lépést hall, s az ablakban egymás után tűnnek föl a mosolygó arcok: Emil bácsi, Szűcs Bandi, mögöttük még több arc, akiket nem is vehet ki, mert a libasor eleje már benn van a konyhában, s az ajtaján kopogtat. Egy perc múlva már egy kis félkör áll vele szemben, az Égető Lőrinc egykori szobájában. Azokon kívül, akiket az ablakon át látott: Leona néni, József, a sor végén két diák, az internista Döme, válla mögött egy lány, az elrejtett szegfűivel. A műsor Bandi bevezetőjével kezdődött; utána Sanyi olvasta el a maga költeményét, majd Bozsó a Méhesét. A kislány a szegfűket adta át; a fiú az internátus jókívánságait; aztán Leona néninek kellett énekelnie. Szerepe csak Eszternek nem volt, s József tette el későbbre a maga felfedezését, két nagy írónak most megjelent levelezésében (erről Méhes sem tudott), egy rövid figyelmeztető utalást a Nyugat-beli versre.

Eszter az ünnepelt arcát figyelte. Amikor megértette, mi ez a bevonulás, iparkodott nyájasan, minden póz nélkül pislogni a feléje fordult körre. Bizonyára meg volt hatva. De a meghatottság nem fátyolozta be úgy, hogy a szem s a hozzátartozó orr-, homlokdarab, mint egy ironikus tükör, ne verje vissza az elébe lépőket. Bandi néhány szava: "Kedves Zoltán bátyám, most huszonöt éve egy vers jelent meg a Nyugat hasábjain. Ebből a versből azóta a magyar irodalom..." elég volt, hogy a megrohant ember meglepetése az arcáról lefusson. Sanyit már a feltisztult, kandin csillogó tükör fogadta. Sanyi nagyon furcsán szavalt. Amíg a maga versét mondta, egy bongó, magát élvező, meghatott orr lett az egész ember. A csomorkányiak már megszokták, sőt méltányolták is Hallgató nyelvét, Méhes azonban, aki most hallotta őt először, jóakaratú mosolya alatt a meglepett szakember mulatságával dolgozta fel ezt a különös keveréket. Szegény Sanyi a magasztalás hevében valóban túllőtt a célon. "Költő, mint Goethe, rokon, mint apám" - hallotta ki Eszter a sámáni bugásból. S a hálás szemben ilyesmi is volt. "Lássuk csak, mi ez. Egy Shakespeare-fordító a medve-énekekbe oltva. Érdekes ízlészavar." Milyen rossz lehet, szánta Eszter most már őt is: itt van egyedül a kisházban, Goethéhez hasonlítják, s neki a hálát tettetve ilyeneket muszáj gondolnia. Az a derű, ami Bozsó szavalatát tükrözte, már sokkal nyíltabb volt. De hisz Bozsó szavalatától a két diák is folyton egymás háta mögé állt, úgyhogy a végén egész a falig hátráltak. Nem is volt mindennapi, amint Bozsó, lámpalázával küzdve, piros arcán ünnepi komolysággal Méhes elé állt, s a régi Nyugat-beli verset (egy dunántúli tájleírás volt) fölolvasta. A meghatottság és az irónia azonban csak akkor békült ki igazán az arcán, amikor a két diák köszöntője után, a letelepedett társaság közepén, Leona néni állt elő a maga számával. Leona néni nem volt túlságosan bolondja az új magyar zenének: Méhesnek kedvezett vele, mert "hisz ő is olyan modern", hogy a Psalmus Hungaricust tanulta be neki. Ott ültek a díványon; Emil bácsi tartotta a kottát; a szöveget kísérő ujjával s a fejével gyöngéden vezényelt is. Leona néni a fordításnál mintha köszönné, mindig bólintott neki. Leona néni hangja bizony nagyon meggyöngült, szinte csak hangocska lett a hajdani énekórák óta, amikor kórusban kiáltották a nagy, kiugró szemű asszony felé: tessék valamit énekelni. De azzal a kevéssel, ami a torkában maradt (néha kihagyott egy-két hangot), elég gondosan kísérte a hangjegyeket. - Ezt ne úgy vegye mint éneket, hanem mint hódolatot - mondta. S a második versszak előtt: - Itt nemcsak a szöveg, hanem a hang is a tizenhatodik századból való... De ahogy belejött, az arca kipirosodott, a fulladásai elmaradtak. S amikor azt énekelte: "Ha énnekem szárnyam nőtt volna" - Méhesre mosolygott, Emil bácsi pedig a fogát megvillantva reá is mutatott. Méhes nem mindjárt értette meg. Az egyik ebédnél, amikor Emil kikottyantotta, hogy új támadó cikk jelent meg ellene, azt mondta: igaza van Máténak, ő is a legszívesebben kivándorolna.

Leona néni éneke átsegítette Méhest azon az övön, melyben nemcsak kényelmetlenül érezte magát, de utálatosnak is. Eszter már ismerte őt, ha az ő agya problémát, bírálni-, rendezni- vagy megoldanivalót kapott, akkor mindent elfelejtett, kissé belepirultan, de egy mesterhegedűs pontosságával (ahogy Décsi Feri húzta a vonót) végezte a dolgát. De akkor is igaz és természetes volt, ha az esze állt, s ő, mint egy kisfiú, bánkódott, örült vagy kedveskedett. Ha azonban egyszerre mind a két fele működött: a félelmetes agy s az ijedt, leplező nyájasság - ezt ő tudta legjobban -, volt benne valami kínos, természetellenes. Az elgyengült testből kisajtolt énekhang most mintha fölbátorította volna benne a meghatódásra, meleg társas érzésekre éhező embert. "Ezt az öreg nénit csak nem fogom bírálni - mondta az ellágyult szeme. - Vagy én nem engedhetem meg egyszer, hogy úgy érezzek, mint más, akit meglepnek?" A meleg szoba, ezeknek az embereknek a jószándéka, tán egy érzelmes gondolat, "ezek tízen, a nemzet helyett", jó melegséget kavartak föl benne, vágyat, hogy vendégeit minél tovább tartsa maga körül. A Psalmus Hungaricus végén már azon gondolkozott, hogy vendégelhetné meg őket. - Akkor tán tegyünk föl egy kis meleg vizet - ment az ének után kis háromszemélyes lábosával a vaskályhához. - Ó, hisz ebben szén ég - kiáltott föl a karikát levéve. - Azért búg ez olyan biztatón. - Kérlek, a város ajándéka - mondta Hallgató. - Harminc kiló szenet szereztem nemzeti ajándékként erre az alkalomra. - Szerencsém van - mondta -, mert van egy kis harapnivalóm is - határozta el a melegség benne, hogy az amerikaiaktól kapott két konzervjét erre az alkalomra feláldozza. - Legföljebb csészében és tányérban leszünk megakadva - nézett Eszterre segítségvárón. Az boldogan mosolygott. - Gyere, Évám - szólt a kislánynak, tányérért indulva.

A Méhes konzervjére persze nem volt szükség. Ott volt a vacsora, jól álcázva a tulajdon konyhájában. Kézben, tálcán, a kis gördülő asztalon bekerült az egész. Bizony nem egy remete asztalára való; még a nem-szerzetesek sem igen láttak ilyen hideg asztalt ostrom óta. Nemcsak Eszter rakta meg a tálat a friss öles kolbászkarikáival, töpörtyűs pogácsájával, Bandi édesanyja hidegsültet s egypár üveg répacukorral készült befőttet küldött; sőt még Sanyi is hozott egy tálca melasszal készült tésztát. A legfinomabbat persze Éva, a diáklány hozta. A halas tálán aszpik volt, a linzerében cukor. Ez gazdag lány volt, s barna, inkább csúnyácska arcán mintha állandóan egy kis holdfény lett volna. Többnyire hátra, a sarokba húzódott. Dömével beszélt, de Eszter el-elcsípte őt, amint gyöngéd pillantással Méhest kíséri, s vértelen szája körül szomorú királylány mosolya ül, akit végre sikerült elmosolyítani.

Hogy egyszer elnémította a műszert magában, Méhesen egyre jobban erőt vett a jókedv. Tán ő is észrevette a kislány pillantását; nem foglalkozott vele, de ahogy Bozsóval, Sanyival tréfált, abban volt egy kis nőnek szóló delejesség is. József megmutatta neki a nagy író levelezését. Most József is olyan volt, mint régen. - József csak nem tagadja meg magát - ölelte át őt Méhes. - Ez az ajándék rád vall. Kár, hogy nem húsz évvel ezelőtt hoztad; nem hagytam volna abba a versírást... Eszter boldogan nézte a vidámodó társaságot; a fel-felkiáltó Leona nénit; Sanyi elégedett vigyorgását, Bozsó ellágyulását. Milyen öröm örömet okozni. S az emberek mégis milyen ritkán szánják rá magukat. A kisház régi lakójára gondolt. Szegény apuska; az ő első cikkét senki sem tartotta számon; ő még ilyen ünneplést sem kapott, sem a huszonötödik, sem a negyvenedik évfordulóján. Ha magának tán eszébe is jutott, félredobta mint hiú, érzékenységre hívó gondolatot. És milyen hű volt mégis utolsó óráig az eszméihez!

Eszter még sohasem volt úgy befogva, mint ezen a tavaszon, az érettségije előtt. Becsíphető kislámpáját, melyet a szalonbeli kinyitható íróasztal fölé erősített, a mindig korábban jövő hajnalnak kellett elbágyasztania, míg csak a tankönyvei és jegyzetei közt egyenesen ülő alak egy új könyv előkeresésénél a fény nélkül izzó szálakra figyelmessé nem lett. Ilyenkor, reggel volt legtisztább az esze, ezt az időt használta föl a tanulásra. Nyolckor nyitotta a patikát, délig a pult mögött állt fekete klottköpenyében. Mint Józsi régen, most ő is ételhordóban kapta az ebédet. Ebéd után, ha nem volt forgalom, az inspekciós szobában fölgyűlt írásbeli munkából szedte elő a legsürgősebbet, később, mint a fölhívott diák, a reggel tanultakba lopta bele állva a szemét. Patikazárás után Méhessel folyt a tanulás hat-hét óráig. Aztán otthon a házi gondok. Juli Márton bácsira, Márton bácsi Julira panaszkodott (míg csak egy téli reggel, disznóetetés után a szél le nem ütötte az öreg gépészt a lépcsőről); a vasárnapi tésztához ilyenkor szitálta a lisztet, a piacról magával hozottat most vetették egybe a másnapi szükséglettel. Amióta lakó bácsiék Nyugatról visszakerültek, Méhes a Józsi szobájában lakott; neki is be kellett adni a fél liter tejét, megnézni, hajlandó volt-e elgyújtani a bekészített tüzet, becsenni egy tányér tésztát vagy tejfeles túrót. Tíz óra tájban, amikor a ház elcsendesült, s csak a két ajtó közt fekvő Bojtár fészkelődései hallatszottak a sötétben, Eszter még mindig ott fönn ült, a könyvelés gyöngybetűit rakva vagy Horatius szétdobált mondatait rendezgetve az éjjeliszekrény-lámpa előtt. Ennek a munkásságnak azonban, mely az arcszínét kissé megsápasztotta, de a zsírt a csípője, bokája tájáról, sajnos már nem szedte le, sőt meggyarapította, többnyire volt egy félórája, amelyet Eszter (mint a gyerekek a dinnye legjobb falatát) a nap "szívé"-nek érzett. Az a félóra volt ez, amelyben Méhessel a lecke gyúrását abbahagyták, s ahelyett hogy fölálltak volna, engedték, hogy az óra találomra indázó beszélgetésekre bomoljon szét. Mindketten élvezték, hogy az órán túljutottak. Ő az egész napi robot, figyelem és szorongás után a felelőtlen odahallgatás zsibbadtságát, Méhes a lecke idejére befagyott gondolatainak a felolvadását, előbugyogását. Az órákat, mióta Méhes tavaszi sétái állandósultak, többnyire az inspekciós szobában tartották. Méhes rendesen épp patikazárásra ért oda. Volt valami gépszerű, automatikus az életmódjában, mintha mindazt, ami nem foglalkoztatta, rögtön szokássá változtatta volna. Miután Csomorkányt kicsit bekalandozta, mindig pontosan ugyanazon az úton került vissza a Kölcsey utcából a Városháza mögött, a csatorna mentén, a patikához. Nagyjából ugyanaz az út volt, amelyen ők sétáltak a Wiesmayer-lányokkal s a három udvarlóval. Aki zöldet akart látni (hacsak a kivágott temető csalitjába nem ment), rá kellett találnia erre a körútra. Méhesnek pedig, mint mondta, semmi sem hiányzott úgy Csomorkányon, mint egy kis természet. Itt a töltés alatt most is egypár göcsörtös szilvafa s a kákás vízen túl a futball-pályák alatt egy sor mélyre hajló fűzfa. Eszter egyszer-kétszer találkozott vele a sétái alatt; a tanítványai is mondták, akik kinn a csatornaparton botlottak belé, hogy Méhes valami tompa kábulatban haladt el mellettük - nem is a gondolataiban elmerülve, hanem abban a gondolattalan zsibbadtságban, melyben a gondolatok úgy vannak benne, mint a gombacsírák a gombaágyban - s egyáltalán nem olyan volt, mint aki a növényeket vagy a felhőket nézegeti. Ehhez a zsongó zsibbadtsághoz azonban, úgy látszik, mégiscsak szüksége volt a rokon állapotban levő növények közelségére, mert, mint a víz a lejtő aljára, otthon, az udvaron is azonnal odaszívódott a közelükbe. A patikába is ezzel a zsongó zsibbadtsággal ért be. Eszternek még rendesen ki kellett néznie a boltba, búcsúzás előtt a két nő is beszólt, Pöszike, a laboráns, a redőnyt húzta le odakinn, aztán lassan beállt körülöttük a néma üzlet csöndje; a szűk szobában Józsi régi könyvein s a félretolt írásokon csúszkált a kislámpa fénye. Méhes előbb csak a gépies javításokra szorítkozott, az előző órai Pliniust javította vagy az elakadt algebrapéldát lökte meg, de aztán a hiányoktól, nehézségektől fokról fokra megélénkült. A délutánok végére maradtak azok a tárgyak (mint magyar, történet, bölcsészet), melyeket nem tanultak rendesen napról napra, csak hetente adott belőlük egy-egy nagyobb áttekintést. Ezek voltak azok, amelyek a teleírt papír fölött sokszor igen messzefutó beszélgetésekbe ágaztak szét.

Méhes kezdetben nagyon meg volt elégedve tanítványával. Eszter maga is csodálkozott, hogy megmaradtak benne a régi dolgok. Franciát nem is kell tanulnia, ami a három évtizedes feledés alól egy-két szövegolvasás után feljött, több volt, mint amit a csomorkányi leányok tudtak. A hajdani latin különórákból s a fiúk lecke-kikérdezéséből egy kis latin nyelvtan is ülepedett belé, s Méhes nagyszerűen értékesítette ezeket a nyomokat. A latin olvasást, néhány olvasókönyvi olvasmány után (Méhes megfordította a nyelvtörténetet, a latin szavakat vezette le a franciából) rögtön Vergiliuson kezdték. Ez Eszter számára is nagy öröm volt, hogy a gyönyörű szöveg ilyen könnyen megvilágosodik a számára. Nem emlékezett rá, hogy fiatal korában így tetszett volna neki valami, amit tankönyvből tanultak. Ó, ha ráérne, tán ő is latin és francia szerzőket bogozna, mint apuska Macaulay-t öreg korára. - A nyelvekkel nem lesz baj, állapította meg Méhes már az első héten. Aztán a gorzsai kísérletét ismételte meg, neki is egy-két hét alatt kellett áttekintést szereznie, mint a bakter lányának, az egész matematikáról. Eszter néha maga is úgy érezte, hogy öreg fejével jól fölfogta a fiúktól borzadva hallott szavakat, mint gyök, differenciahányados, logaritmus. Méhes el volt ragadtatva. Ez a három tárgy, no és a fizika (mely Józsi és Lőrinc révén volt ismerős): a mag, a tudnivaló, a többi: az általános műveltség anyaga. Tanártársainak is elmondta, milyen élvezetes dolog egy értelmes, jóalapú felnőttet oktatni. Eszter igazolja az elméletét; a tanulás csak a meglevő elemek rendezése. Ő nem is vizsgára készíti: csak ezt a rendezést végzi el, ahogy az öreg kor rendez az emlékekben.

Eszter egy kis aggodalommal követte ezt a lelkesedést. Méhes nagy mester volt abban, hogy az embert egy új tárgy közepébe dobja; egy ismeretlen nyelvben evickélésre kényszerítse. Azt mondta, nem baj, ha ebben a folytonos repülésben, madártávlati képben bizonytalanul érzi magát; ő a bizonytalanságot is belekalkulálta a módszerébe. Míg az új bizonytalanságokkal küszködik, a régi megszilárdul. Eszter azonban attól félt, hogy Méhesnek nincs igazi fogalma az ő bizonytalanságairól. Az ő tanítása szenvedélyes újratanulás volt. Amíg tanított, összekeverte a maga agyát a tanítványáéval, s úgy hajtotta azt is, mint magát szokta. A hiúsága is dolgozott; nem tudott betelni módszere sikerével; mint egy bősz tréner, új és új csúcseredményt akart minden áldozatából kihajtani. Eszter, aki az íráshoz is mind a két könyökét szerette az asztallapra tenni, gyönyörködött a Méhes körözéseiben, de nem bánta volna, ha kisebb porciókban mennek végig az anyagon. Hajnalban néha egy órát is elüldögélt egy papírlap előtt, melyre Méhes az egész hőtant vagy az egész régi irodalomtörténet vázlatát fölírta. Amikor írták, tudta, melyik szóhoz mi tartozik, de most, hogy a szürkület kettős fényében újra föl akarta idézni, a könyvszekrényhez kellett osonnia (lassan, hogy az üvegajtón túl alvó Méhest föl ne keltse), úgyhogy néha hat kötet lexikon is fölgyűlt a széke körül, mikor a tűnődéseit abbahagyta.

Decemberben, a hetedikes magánvizsga előtt a módszer gyengéi már kezdtek kiderülni. Eszter szerencséjére Méhest fölhívatták Pestre, aztán az egyik lánya lett beteg, s a karácsonyt ott töltötte a családjánál. A vizsga ezalatt megvolt; a tanárok (a legfiatalabb József osztálytársa) nagy körültekintéssel adták föl a kérdéseiket, úgyhogy nemcsak átment szépen, de az általános jót is kiszorították. A tél folyamán aztán Méhes is hozzáigazította elméletét Eszter valóságos tudásához. Ekkor már más kérdésekről beszélt olyan lelkesen, mint az őszön az "öregek tanulásá"-ról. De amíg az érettségi aránylag messze volt, s volt új anyag is, emlékezetének az eldugulása nem nyugtalanította. Elmélete félkudarcáért egy újabb elmélettel vigasztalta magát. Különbséget tett a kétféle rend közt, amelyikkel a tudás, s amelyikkel egy vizsgai készülés rendezi az elemeket. Az előbbi a valóságos, biológiai rendezés, mely az emlékezetet könnyíti, az utóbbi az álrend, amely az emlékezetet új, fölösleges s pusztulásra ítélt vázakkal, fogasokkal terheli meg. Az Eszter-féle öreg diák ezt a sok fogast nem bírja. Mióta rájött, hogy ez így van, néha valóságos düh lepte meg minden vizsgatétel ellen. S több módot is mondott el, hogy lehetne kiküszöbölni őket. Eszter örült ennek az elméletnek, mert mentsége volt emlékezetének mind jobban kiderülő csődjére. Hisz tényleg úgy volt, hogy néha egy-egy tételcímre, mintha spongyával törülték volna le, az agya lapján semmi sem jelent meg, amikor pedig Méhes elmondta, mindenre ráismert. Azonkívül ezek az elméletek olyanok voltak, mint kottáiban a feloldó taktusok. Amikor az ő aznapi fogékonysága egészen megbénult, ezek teremtették meg a barátságos átmenetet a megkönnyebbedés, Méhes kalandozásai felé.

A tanulás nehézségeiről rendesen Méhes kollégiumi tapasztalataira tértek át. Eszter ismerte már mind a négy osztályt. A beszéd közben említett nevek is csaknem mind ismerősek voltak. A kitűnő nyolcadikba jártak Szilágyi internistái, Döme és Borának a fia; a hetedik lány fele kis Eszti osztálya volt; az egyik Pauli-gyerek a hatodik fiúba járt, Lajkó Kata, a hajdani polgármester lánya a leányba. A négy osztályban Csomorkánynak szinte minden családja ott volt: Vígek, Lázárok, Meszlényiek, Kokovaiak, sok olyan is, amelyikről Eszter Tunyogi nagytatától hallott utoljára. Most furcsa volt ezeket a gyerekeket, akik Eszter emlékezetében inkább családi, mint egyéni arcokat idéztek fel, a Méhes emlékektől szabad, tudományos pillantásával nézegetni. Mint amikor az ember egy professzor köpenye mögül mosolyog a maga kiálló bordájú "esetté" vált gyermekére.

Magának a vizsgáló agynak a járása azonban talán még ezeknél az átalakulásoknál is furcsább és gondolatébresztőbb volt. Méhes úgy vette szemügyre ezeket a gyerekeket, mint Klein doktor a maga véglényeit; hogy egy csendes-óceáni szigeten vizsgálhatta volna a bennszülöttek sajátságait. Az agya arra volt beállítva, mint a vizsláé a hajtásra, hogy az elébe bukkant valóságdarabból valami törvényt, igazságot szakítson ki. Ez, persze, csak az első rögtönzött igazság volt, melyet később (mint az öregek tanulására vonatkozó elméletét) újakkal igazított ki. Ahogy az esztendő haladt, Eszter öt-hat változatát ismerte meg a csomorkányi diákokra vonatkozó elméleteknek. Ő maga persze sosem csinált elméletet, még csak gondolata sem igen volt róluk, de mint kisleány, Józsi és Sanyi révén, később mint anya, a fiai mellett szerzett egy csomó emléket, s most rendkívül érdekes volt a maga félhomályban levő, ki nem mondott érzéseit ezzel a folyton fogalmazó, felfedezéseket tevő, állító s állításait kiigazító nyugtalansággal szembefordítani.

Méhes első benyomása az volt, hogy a csomorkányi gyerekek kedvesebbek a pestieknél. Pesten még az iparkodásuknak is van egy kis éle, a tiszteletükben is van némi szemtelenség; itt a rossz diák is nyájas arccal, jóindulattal nézi az embert, mintha baráti fegyverszünetet ajánlana föl a nem-tanulásra, sőt nem-figyelésre. Van bennük valami bennszülött báj, mondta. Úgy érzem magam, mint Gauguin a vadjai közt. Az első nagyobb felelés után a lustaságukat fedezte fel. Az óra eleji kérdéseken a kölcsönös jóakarat s egy kis óra előtti füzetbenézés átsegítette őket, de amikor jól megforgatta, a barátságos sunyítások mögött tétlen elheverést talált. Ilyen fokú lustaságot ő Pesten sohasem tapasztalt. Ettől fogva egy-két hónapon át a lustasági elméletére vetette rá magát. Szinte boldogan hozta a jobbnál jobb adatokat erre a lustaságra: "A dolgozatírás itt, úgy látszik, külön iparág" - hozta a hetedikes dolgozatnyalábját. "Csoportosítani kell a dolgozatokat, mint a kódexeket: az A típust egyetemi hallgató írta; a B-t egy jobb stílusú osztálytárs, a C-t egy segítségül hívott szülő." "Ezek a vers megtanulásától jobban borzadnak - jött haza az első ünnepélyről -, mint a nyilvános felsüléstől. Egyetlen szavaló sem tanulta meg rendesen a verset. Most már értem, hogy a Kotormán-társaság ülésén miért olvassák kiáltványként a verseket."

Egy-két hónapon át szinte büszke volt erre a rendkívüli lustaságra. A magyar lustaság köldökének nevezte Csomorkányt. A lustaság, s nemcsak a csomorkányi, valóságos mániája lett. Kimutatta, hogy az emberi tevékenységnek nagy része, az övé is, alapjában véve csak menekvés egy komolyabb, rövid erőfeszítés elől. Mind olyanok vagyunk, mint az ő tanítványai, akik házi feladataikat sokszor több órás puskafelhajtással, lexikonforgatással oldják meg, csakhogy az agyukat egyetlen gondolat megfogalmazásától megkíméljék. A lustaság lökése után (melyben a hetedik volt ludas) egy ellenkező irányú lökés következett a nyolcadikban. - Azt mondtam nekik, nem feleltetem őket, a bölcselet nem érettségi tárgy, szokjanak kicsit az egyetemhez. Úgy ültek ott, mint a bálványok, a padnak könyökölve. Most mindenkinek külön tételt adok; majd kiderül, mi van a pusztai pillantásuk mögött... Másnap boldogan hozta a füzetlapjait. Egypárat Eszternek is felolvasott belőlük. - Bámulatos, hogy milyen jók vannak köztük. Nézze például ezt a párhuzamot Platón és Buddha közt. Ugyanazok a fiúk, akik a francia tanfolyamon nem voltak hajlandók naponta húsz szót megtanulni. A vegytanórákon is ezt látom: ha az ember nem kíván munkát, csak értelmességet, meglepő eredményt ér el... Ettől fogva tunyaságnak és értelmességnek ez a szövődése, a "pihent ész" volt magyarázat a diákjaira. Majd a csomorkányiak sznobizmusát fedezte föl. - Ha Balassáról mondok valamit, azt nem jegyzik meg, de amit Keatsről vagy Szent Ágostonról, azt igen. Aminek nagy műveltség-szaga van, arra még a rosszabbak is fölfülelnek. A vegytan sokkal jobban megy, amióta a mutatós, bonyolultabb dolgokról, gyógyszerekről, műanyagokról tanulunk. A szalvarzán képletével az is szívesen vág föl, akibe a salétromsavét alig lehetett beleverni. Az ostobábbak, persze, úgy járnak vele, mint a pápua a szemüveggel. De az okosabbakban is megmarad valami a pápua sznobizmusból. Ez az, amiért Hallgató Blake-et fordítja meg Donne-t... A hetedik osztályban a második félévben a lányok nekilendültek; a fiúk elmaradtak. Ebből megint új szempont, új elmélet nőtt. - A nők a Tiszántúlon, úgy látszik, értékesebbek. Még ha (mint a másik koedukációs osztályban) a fiúk tehetségesebbek is, a lányok jellemesebbek, megbízhatóbbak. De a fiúknak a lustaságuk, műveletlenségük ellenére is megvan a biológiai súlyuk. A diákszerelmekben egyenrangú felek, sőt zsarnokok.

Eszter mosolyogva fogadta ezeket a fölfedezéseket. Amit Méhes mondott, az mind igaz volt, többé-kevésbé ő is tudta vagy legalább érezte, mégis furcsa volt ilyen éles, kérlelhetetlen igazságok formájában találkozni az érzéseivel. A férfiak és nők tudása közt, úgy látszik, ez a különbség. Az asszonyokban összeszivárognak s homályban maradnak a dolgok; de legalább, ha nem is olyan határozottan és látványosan, mindig az egészet tudják. A férfiak tudása éles, szabatos, az értelem szabja ki a körvonalait, de mindig csak annyit látnak meg, amennyit új és újabb szempontjaik megvilágítanak. Méhest figyelve még jobban megértette, hogy Józsi, az apja s a többi férfi mért beszélnek ugyanarról a dologról is egymás mellé. Méhes esze igazán olyan, mint a koncával vergődő kutya, nincs nyugvása, amíg új és új ugrásokkal mind mélyebbre nem tép a zsákmányába. De ha az első hónapokban máshol kap állást; nem mondta volna-e: "A csomorkányi diákok? Van bennük valami bennszülött báj." Vagy ha karácsonykor: "Csomorkány? Az a magyar lustaság köldöke." S ha más osztályon kezdi, tán a szemüveges pápua lesz az első benyomása. Az emberek nagy része, a kényelmesebbek azonban örökre megmaradnak ennél az első vagy második feltevésnél; örülnek, hogy véleményük van, s nagy méltósággal ütik le vele a más véleményt. Nem betegség ez a nagy sietség az igazságokkal? Ugyanakkor, amikor kapkodják, nem tolják-e folyton tovább is? Megpróbálta figyelmeztetni Méhest is arra, ami az elméletéből kimaradt. Amikor azt mondta, nem hajlandók egy könyvet elolvasni. - De hisz a régi csomorkányiak, nagymamuska is, nagyon szerettek olvasni! Méhes később maga is föleszmélt, s rátalált arra, amire Eszter figyelmeztetni próbálta, az új szempont lázában azonban mintha a fülébe sem jutott volna.

Még nyugtalanítóbb volt, hogy az igazságoknak mindjárt következményei is voltak. Egy-egy új igazságával, mint egy új lámpával, száz más jelenségbe is levilágított, s egy csomó más kérdést is végigjárt azonnal. - Ide kellett kerülnöm - mondta -, hogy egy csomó magyar tulajdonságot megértsek. Mi lesz - mondta - egy ilyen lusta, de pihent eszű gyereknek a sorsa? Minthogy rendszeresen dolgozni nem szeret, de ambíció van benne, megtoldja a szorgalmat egy kis aljassággal. Nem rossz kulcs a magyar származásúak közéleti szerepéhez. Ha viszont a lustasága nagyobb, s amellett még élhetetlen is, önimádó cellájában mint különc elégíti ki a nagyravágyását. A csomorkányiak különcségének ez a megfejtése. A legnagyobb rész, persze még erre is lusta - elvegyül a buta-lusták közt, s onnét dohog, lázít minden teljesítmény ellen. A magyar közönyt ők látják el harapós fogakkal.

Eszter idegenkedett ezektől a következtetésektől. Hisz amit Méhes mondott, nagyon logikus volt. Most már ő is tudna példát mind a három lustaságra. A veszély azonban az, hogy az ilyen gondolatoktól az ember tán nem is magukat az embereket nézi, hanem amit az eszéből rájuk vetít. Lám, őneki is Józsefre kell gondolnia mindjárt. Méhes szerint bizonyára az is lustaság, az ő örökös járás-kelése. Ezzel kerüli a komoly, szorgalmat kívánó munkát. A három csoport közül akkor hát melyikbe tartozik? Aljasságot fog elkövetni? Ha másért nem, hogy a játékból ki ne dobják? Eszternek, bár nem ismerte a dolgait, volt ilyen félelme. Vagy egyszer csak hazajön, s a kartotékjai közt fog tevegetni, mint Gulácsi az ásványai között. Néha nem bánná már. Vagy a harmadik csoportba süllyed: a gyűlölködő tehetetlenek közé? Hisz igaz, néha már Méhesről is ellenségesen beszél. "Népi romantikusok" - mondja a régi nagy íróira, s a torkában vak, elégedett élvezet van. Biztos, hogy, mint Hallgatóban, a nagyapjában, Józsefben is van valami hiba. De azt talán meg sem lehet mondani, hogy mi. Sok karú, messze érő szövevény az, átnyúlik az értelem fölosztásai alatt. S ha az anya szívével nézzük, nem olyan-e a legtöbb emberi dolog, mint a József betegsége? Ő nem tudta pontosan, hogy dolgoznak a vegyészek. De ott beválhatik a Méhes módszere. Az ember ráfog valamit a természetre. Az visszarúg, s az ember igazít egyet a feltevésén. Tizedik, tizenötödik hozzáigazításra megvan a dolog. Az ember azonban így soha sincs meg. Akármilyen nagyszerűen elemzi Méhes a csomorkányi embervegyületet, az mindig csak olyasmi, még ahhoz képest is, amit a magafajta asszony tud, mint a kör négyszögesítése.

Méhes ezekből az ellentmondásokból többnyire csak egy kipirult, barátságos arcot, a másik agy járásában gyönyörködő szemet, s néha egy kis kínos mosolyt látott. Eszter számára mégis olyasmi lett ez a félóra a néma patikában, mint annak idején a szegháti sétáik Amállal. Akkor az Amál kíváncsisága bírta rá, hogy magán gondolkozzék, most a megértés, a tiszteletteljes gyönyörűség mélyén a folyton határozottabbá váló ellenmondás. Nem sok alkalma volt rá s nem is tartotta fontosnak, hogy magán gondolkozzék. Ez a csendes párbaj azonban, amelybe Méhessel bonyolódott, ellenkezésével együtt, a maga szellemi természetét is kirajzolta. Amit a diákokon észlelt, Méhes átvitte felnőtt barátaira. A csomorkányiak közül Sanyi és Bozsó járt hozzá; amióta Nyugatról megjött, Gulácsi is. Méhes azon volt, hogy minél több jót mondjon róluk s növelje a város előtt a tekintélyüket. Eszternek is rendesen ezen kezdte; a néhány percnyi dicséret után azonban egyszer csak előbújt belőle a megfigyelő. - Én elég sok művelt embert ismertem, de ilyen sokoldalút tán kettőt sem. Azok közt az írók közt, akiket a műveltségük miatt szokás bámulni, mondhatom, nem közelíti meg egyik sem. S szó sincs róla, hogy csak úgy belenyalt: "Philosophie, Juristerei, und Medizin und leider auch Theologie".* Mellesleg egy lány kedvéért a Faust-ot is megtanulta. Én foglalkoztam egy kicsit matematikával. Azt hittem, ebben legalább fölül vagyok. Tegnap elmondja, hogy szűkiben van a pénznek: matematikai tanfolyamot szeretne tartani diákoknak. Hát te értesz a matematikához? Kiderült, hogy igen. Rajta értettem meg (s arcán egy kis fény felcsillanása jelezte, hogy a műszer működésbe lépett), mi is egy ősdiák. Tán észrevette, hogy az ősdiák a félbarbár országok irodalmában jelenik meg. Olyan ez, mint a szörnydaganat. Fog, bőr, izom: minden van benne, de fölépítetlenül, egymás mellett. Hallgatóban együtt van egy Goethére való szövet; nemcsak ismeret, képesség is. A szervezet fölépítése maradt el. Mi kellett volna hozzá? Talán a megfelelő társadalmi szerep? Ami beépítteti vele. Így egymás hegyen-hátán mállik. Rom, bomba nélkül. (Méhesnél a képek halmozása a gondolkodás hevének volt jele.) Pedig évekig élt fönn Pesten. Az egyik nagyhatalmú újságírónak, úgy hallom, kedvence volt. S mégsem tudott szelet fogni. A magja volt lusta. Megkereste a legszükségesebbet és tanult. Ebben bújt el. Bennem is van ebből valami. A kultúra felől; a társadalom álmossága; az ember felől, a tehetségé. A két álmosság valahogy összefügg egymással.

Bozsót még jobban szerette, mint Sanyit. - Hallgató sokkal tehetségesebb - mondta egyszer Eszternek. Egyik-másik versszaka Vajda Jánoshoz is méltó volna. Egyáltalán nem csodálnám, ha a hagyatékából - már akinek ízlése van - egy nyaláb kitűnő verset szedne össze. Bozsóban ez van: ízlés. Ha vele vagyok, nem ver le a szörnyeteg szag; őrá rábízhatom magam, mint egy jó író stílusára. Mivel magyarázza, hogy őt mindenki szereti? Idővel még a tanítványai is szeretettel gondolnak rája. Megvizsgáltam magam. Az ember semmi iránt sem olyan gyöngéd, mint a maga kinőtt fogyatkozásai iránt. Bozsóban ráismerek az ifjúkori neuraszténiámra. Kamaszkori betegségeim egy kopaszodó agglegényben. Ebben van valami vonzó. Az ember arra gondol, ha ő is - s hogy hála isten nem. S a humora, amivel tud róluk s gazdálkodik velük! Az aggályosságát nem tudja legyőzni, hát túlozza; így senki sem tudja, hol ér véget a játék, s hol kezdődik a muszáj. Érdekes a műveltségét a Hallgatóéval összehasonlítani (előző este kinn járt Bozsó legénylakásán). Hallgató mindenben járatos akar lenni. Bozsó arra büszke, hogy ő angolon, francián s egy kis latinon kívül semmihez sem ért. Az idén az egyik osztályban magyarórákat adtak neki. Egész biztos, hogy egyik tanár sem ért úgy (mellesleg: a szakja is magyar) a magyar irodalomhoz, de ő azért teli van duzzogással: mennyit kell arra őneki készülnie. Hallgató az a balkáni, aki mindent fölfal; Bozsó, aki a habos rolóból is csak a habot akarja enni. Tetszik tudni, hogy hol lakik? A szó szoros értelmében egy zsákutcában. Csak Csomorkányon vannak ilyen zsákutcák s ilyen utcának fordított tűzfalak, amilyenre az ablaka néz. De este Sauvageot-t és az Oxford szótárat lapozva alszik el, s leveleket ír a British Councilhoz, hogy Huxley és Priestley könyveit hogy kaphatná meg. Persze, az alapossága is csupa fölülkerekedés. Az angolból fordított könyveket összeolvassa az eredetivel, s tudja, hogy a nagy cégek fordítói milyen slendriánságokat követnek el... Ma benn voltam Bozsó franciaóráján - jött nevetve máskor. - Az már nem is francia nyelv, amit Matyi tanít. A durva kiejtésűekkel nem is foglalkozik. Csak a legjobbakat olvastatja. Van egy kislány, az óra kétharmadában az felel. Három-négyszer is elolvastat vele egy mondatot. "Encore une fois. Mais prenez garde, Justine, de la belle prononciation. Oui, c'est à peu près juste" - mondja, mintha nem egész volna az, egy újabb fuvalom után. A csomorkányi fejek pedig nézik a mulatságot. Szeretnék a homlokuk mögé látni: mit gondolnak erről a különös apácacsókról. Az ember megérti Kazinczyt, Kölcseyt... Csak a puszta tud ilyen telhetetlen lenni a finomságban... - Na végre, olvastam valamit Bozsótól - hajtotta ki egy másik este diadalmasan a Reggeli Újságot. - Eddig csak a neve díszlett ott az új, demokratikus szerkesztőbizottságban. Most végre írt egy cikket; Dandin György bemutatójára. Már egy hónapja készül rá; amikor meghallotta, hogy a társulat be fogja mutatni. Az utolsó perc, hogy megjelenjen; ma játsszák utoljára. Két könyvet olvasott el hozzá Molière-ről, újra a főműveit s mindazt, ami Sainte-Beuve-től Ambrus Zoltánig hozzáférhető volt. Kétszer kérte vissza; egyszer a nyomdából. De mondhatom: kitűnő. Csupa zene, mértéktartás, műgond. Ha oda nem teszik, ki írta, valamelyik nagy stílkozmetikusra gondolok. "Á, nem, röstellem. Mi az a ti ömléseitekhez képest?" - mondja, amikor gratuláltam. Tulajdonképpen jó adag ravaszság van ebben a húzódozásban. A tekintélyének egy ilyen cikk több, mintha állandóan ontaná őket. Megígértettem vele, hogy fordítani fog. Virginia Woolf To the Lighthouse-ához van kedve. Előre látom, amint tíz remek oldalát megmutatja. Elmeditálunk egy délutánt. Aztán elcsügged. Ebben megint van egy kis önérzetadó. Úgy tán ő is tudná, mint sokan, de ha jól akarja, el kell akadnia egy kifejezésen. Ebben más elakadásokra is van egy kis vigasztalás - nevetett Méhes, nem a rossz szív, hanem a működő értelem kajánságával.

Egy-egy élesebb megjegyzés után, mintha ő is kíméletlenségen érte volna magát, hirtelen megállt, s egy nagy dicséretet vagy természetéhez nem illő baráti vallomást biggyesztett oda helyreütés gyanánt. Ijedt gyöngédsége azonban nem változtatott az értelem természetéből folyó gyöngédtelenségen. Méhes - Eszter tudta - a félénkségig tapintatos volt. Sosem célzott semmire, ami másnak kellemetlen lehet. A Julinak szánt havi borravalót Eszterrel adatta át mint járandóságot; olyan kínos volt számára az odacsúsztatás másodperce. A mosásból egyszer a fehérneműjének több mint a felét nem kapta vissza. Nagymama a foltozásnál Józsefébe keverte. Ő észrevette, de nem merte keresni; hátha ellopták, s a két-három ember közül, akire a gyanú eshet, egy vagy kettő bizonyára ártatlanul érzi a gyanút maga körül. S ez a tapintatos ember, ha a gondolkozás elkapta, olyanokat mondott a barátairól, amik miatt, magára maradva, el kell pirulnia. Amióta a restség következményeit levezette, sokat beszélt a magyar "aljasság"-ról. - Abban mindig van valami humoros, ha egy ilyen csomorkányi magyar túl sokat emlegeti az erkölcsöt. Volt egy barátom, akinek a "nemes" volt a kedves szavajárása, "így sokkal nemesebb", "nagyon nemesen viselkedett". Most értem, mért tett rám ez a "nemes" mindig olyan hatást, mint egy kölnivíz-sugár egy büdösségig olajos bőrre. Hallgató erkölcsi szónoklatainál is van ilyen érzésem. Tán tetszik tudni: most a feleségivel van baja. Mit tudom én; az egyik színész állítólag megtetszett neki. Hallgató azt mondja: az ő szerelme fölötte van a féltésnek. Ha rajta érné a feleségét, az nem változtatna azon, amit ők egymásnak jelentenek. Egy szupra-erkölcsöt játszik, s nem veszi észre, hogy a szakításhoz szükséges erkölcsi erő hiányzik belőle... Máskor Bozsóról mondott el még kínosabbat. Őbenne az az üde, hogy ma, ebben a politizáló világban, mint egy századvégi gavallérnak, szerelmi gondjai vannak. Az egész várost elszórakoztatja a szerelmeivel és csalódásaival. - A legjobb könyvötletet kaptam tőle - nevette el magát hirtelen. - Rég gondolkodom, hogy mondhatnám el a szerelemről a magamét. Hát a Bozsó történetei. Ez az igazi dekameron. Csak a gátoltság őrzi meg ilyen ifjan a képzeletet. Amit Matyi az ő hódításairól - arról a sok száz nőről - elmond, minden Casanova-naplónál érzékibben csillog. Egy negyvenéves ember, akinek minden gondolata az el nem ért szerelem körül forog. Erosnak egy ilyen kebel a szentélye.

Eszter az ilyen mondatokra is alázatosan nevetett, éppen csak a szeme tért ki Józsi könyvei felé, s arcát futotta el kicsit a pirosság. Csibi regényéről ő többet tudott, mint Méhes; az asszonytól s Sanyitól is. Így azt is látta, hogy nem pletykázni akar. "Mit tudom én", "állítólag": ezzel is mutatta, hogy nem a botrány, csak a példa érdekli. Épp a szenny, izgalom foszlott le róla, amiért mások továbbadnák. De mégis szomorú, hogy egy ember a barátját, aki úgy tiszteli, mint Hallgató Méhest, a kimondás mámorában így kiszolgáltassa. Hisz ő is érezte ezt, harminc éve már, amikor a piacon, az emberek vállán át, Amálra panaszkodott, aminek Méhes, mint egy nagy fölfedezésnek, annyira megörült. A mostani dolgáról is mondhatna effélét. Például, hogy Csibit tulajdonképp Sanyi lovalta belé. Tán éppen az élmények, a nagy érzések fölkavarása miatt. De Sanyi, ahogy a sötét utcán az ember mellett lépked, mégiscsak igazán vergődik, igazabban az efféle igazságnál. Az igazságon az ember mosolyog. Sanyit azonban (egy kis erkölcsi lábszagérzéssel), de mégiscsak sajnálja az ember. S Bozsó! Hát persze hogy érezni ilyesmit. Most, amikor Méhes rákényszeríti, gondolja is. Ő magától azért nem gondolta volna. Mert vannak dolgok, amik igazabbak attól, hogy nem gondoljuk. A gondolat s a szó még inkább kiszakít valamit az összefüggésből. "Bozsó" - ebben minden benne van. "Gátlásos agglegény" vagy éppen a baj lexikoni neve; ez csaknem durva, s úgy igaz, hogy valahol nem is igaz. Nem furcsa, hogy regényében Méhes is féken tartja az értelmet. Az a regény a parasztasszonyról teli van homályba lapuló, kimondatlan dolgokkal. Mert egy regény vagy színdarab: nemcsak gondolkozás. Abban a kimondott és kimondatlan egyensúlyban van. Azért is igazabb - az ő számára legalább a mű, mint a gondolat.

A fölszabadulás után Gyenes első dolga az volt, hogy a Kotormán-társaságot újjáalakítsa. Az őszön már egy-két előadóestet is végigfagyoskodtak. Nagyobb sikere volt annak a zenei szemináriumnak, amelyet a szabadművelődés indított Gulácsi hazajövetele után munkások részére. A munkások közül nem sokan jártak el rá, a városból azonban mind többen szivárogtak be. A télen át a kollégium egyik osztályában tartották, abban a melegben, amit a két váltás diák, a délelőtti nyolcadikosok s a délutáni "dolgozók" hagytak ott. Ha az ember szürkülettel a piactérről a népkert felé nézett, hetente kétszer siető alakokat látott, amint a világítástalan utcán a kollégium felé igyekeznek. Az idő enyhültével úgy fölszaporodott a közönség, hogy Gyenes is fölfigyelt rá. Attól fogva a közgyűlésteremben tartották az előadásokat. Ezzel együtt az előadások tárgya és címe is megváltozott, a Kotormán-társaság és a Szabadművelődés közös nézettörténeti előadás-sorozataként hirdették őket az újságok. A műsor is folyton nőtt: egymás után léptek föl rajta az új vagy újjáalakított énekkarok, a Katolikus Dalkör, a Munkás Dalárda, a MÁV énekkar, Gyenes négy helybeli hegedűst a társaság kamarazenekaraként szerepeltetett, a zongoraszámokat a zenede igazgatója, Pesten is koncertező előadó játszotta, s egy-egy libáért Szegedről, sőt Pestről egy-egy operaénekest is sikerült lehozni. Ahol még hézag maradt, József lemezeit kérték kölcsön, vagy Gulácsi mutatkozott be kicsit dörmögős baritonjával. A csomorkányiak úgy voltak ezekkel az estékkel, mint Eszter vendégei az őszi beszélgetésekkel a verandán. A vén városházi csillár alatt egy boldogabb burokban lebegtek. Rongyosságuk és félelmeik ellenére magasabb műveltség részesének érezték magukat, akiket egy nemesebb élvezet hozott be ide a folyton enyhülő éjszakából.

Méhes kezdetben csak Gyenes kedvéért ment el, de ahogy belekóstolt, nem maradt el egyetlen estéről sem. Őt nem is zenetörténet, hanem a helybeli művészek s az órjási fapadokra begyűlő emberek érdekelték. - Én azt hittem - mondta Eszternek (akinek persze otthon kellett maradnia) -, hogy itt egy Hallgató és egy Gulácsi van. De ahogy a nagyteremben fölálltak, s a beódalgó alakokat nézem, mindnek egy csigaház van a hátán. Most, hogy a lyukjukból előjöttek, azt hiszem, maguk is meg vannak lepetve, hogy ennyien vannak. Nem hiszem, hogy ezer lélekre bárhol ennyi művelt ember essék. Az ember itt látja, hogy műveltség és szorgalom mennyire nem összetartozó dolgok. A csomorkányi lustaság legalábbis nem rossz táptalaja a műveltségnek. Az persze már Csomorkány művészete, hogy ezt a sok embert úgy eltünteti, mintha sosem lettek volna... Egy másik alkalommal Eszter az előző napi Bach-Händel est felől kérdezte. - Nagyon jó volt. S már megint egy új női kar vonult fel, egy oratórium-részletet énekeltek. Gyenes azt mondja, legalább ötszázan voltak, a karzat, a sorközök rogyásig. A törökfejű diákjaim mint kis műkedvelők sétáltak a szünetben a diáklányokkal. Arról volt szó, hogy a jövő hetit a Szarvasban kellene tartani. De Gulácsi fél, hogy erre elpattan az egész. A csomorkányiak így is csodálkoznak már magukon. Az ember hajlandó volna azt hinni, hogy ebből a szemináriumból egy kis magyar Bayreuth vagy mi talál kinőni. De nem, annyira vagyok már csomorkányi, érzem, hogy egyik napról a másikra az egész abbamarad. Ez olyan, mint a vízjárás, nem lehet kormányozni. Előjöttek, megmutatták, hogy vannak, aztán behúzódnak az üregeikbe.

A következő este Gyenes kísérte őt haza. - Szöget ütött a fejemben a Gyenes mondása - hozta elő Eszternek másnap. - Azt mondja, aki idegen idekerült, még nemigen kívánkozott el Csomorkányról. Akármilyen álmos, ronda hely, ahogy ő mondta, van benne valami asszimiláló erő. Erre különben ő maga a legjobb bizonyíték. A legősibb zsidó reflexeibe is beférkőzött valami csomorkányias. A kultúrszervezést, a liberális tehetségvédelmet, a barátkozást is csomorkányian csinálja. Tetszett olvasni a cikkét Hallgatóról? Megtámadták, hogy jobboldali újságíró volt. Itt a nagyszerű alkalom egy halálos ellenség számára. "A magyar nyelv páratlan művésze", "Akit én csak Ady mellé tudok állítani". Az új kultúrpalotára és a Kotormán-képtárra vonatkozó tervei közt mellesleg a találmányait is elmondta. Alumíniummal akart fűteni. Az alumíniumoxid leöntésekor ugyanis hő fejlődik. Azt azonban magam is érzem, hogy van valami meleg, iszapszerű ebben a városban. Tán épp az, hogy a szorgalom, sebesség, az idő elkerülte. Aki lemondott arról, hogy Pesten nagy ember legyen, itt követheti a hajlamait. Közönyt, figyelmet, időt, mindent kap hozzá. Igazi elefánttemető... Azt tetszik tudni, hogy az elefántok, amikor a halálukat érzik, elrobognak egy félreeső erdőrészbe. Mind ugyanabba.

Eszter a legjobban azt szerette, ha verseket olvasott neki. A magyar tanulásuk nem is állt másból; volt egypár vázlatuk; ha a többi tárgyba belezsibbadtak, egyszer-kétszer egy héten, szemelvényeket, főként verseket olvastak hozzája. Méhes olvasásában nem volt semmi mutatós; egy jó tanár, aki a versek tartalmát, ritmusát igyekszik igazolni. A tanítványai azonban, akik óráról órára megszokták (Eszter később többtől is hallotta), torzításnak éreztek minden másfajta versolvasást. Egy-egy figyelmeztető hangsúly, két sor közt egy közbevetett szó, a végén a hangulatot még egyszer összegező mondat elég volt, hogy minden bővebb magyarázat profanizálásnak hasson. A patika mély csendjéből egy kis ünnepélyességet is szedett magába ez a csendes, jól tagolt hang. Méhes sohasem hasonlított úgy Décsi Ferire, mint amíg a fényes könyvlapot nézve a szöveget mondta. Ugyanaz a mesterségismeret, komolyság, szabatosság; az érzékeny lélek minden árnyéka, a gondolkozás minden kajánsága eltűnt róla. A kissé fonnyadt arc kristályos lett, mintha a versek maguk olvasták volna magukat egy átlátszó közegen át. - Nem fárasztó? Olvashatok még? - kérdezte Méhes a tizedik vagy huszadik vers után. - Nem, dehogy - tiltakozott Eszter. - Az egész napomból ez ér a legtöbbet - tette hozzá a hála melegével. S csak aztán jutott eszébe az állandó félelme, hogy túl sok értékes idejét lopatja el.

De ha belejött, Méhes is nehezen hagyta abba az olvasást. Az ő véleménye a művekről sosem állapodott meg egészen. Szelleme, ezt érezni lehetett, az egyenletes, igazolni igyekvő hang alatt is folytonos mozgásban volt, fölfedezéseket tett, tökéletlenségeket jelzett. - Én is sokat köszönhetek ezeknek a versolvasásoknak - mondta egy-egy vers végére érve. - Minden kritikust kötelezni kéne, hogy a magyar irodalmat egyszer végigtanítsa. Az íróasztalnál az ember felületesebben olvas. Az ízeket szedi ki, de ebben sok szélhámosság van. Az osztály előtt minden szóért helyt kell állni. Az ember akaratlan is újra méri közben az értékeléseit. Egy osztály jelenlétében nehezebb hazudni. Haragudni meg egészen lehetetlen. Ellenségeknek ajánlhatnám; olvassák el egymás verseit negyven figyelő lány előtt. A hetedikeseimnek hetente egyszer élő költőkből is szoktam olvasni, köztük olyanokból, akik ellen neheztelés van bennem. Szeretném, ha hallanák, amint az olvasó hangommal igazolom, védem, helyreütöm őket. Ha az ember egyszer a mű közepén van, kénytelen a másik érdemét átengedni magán. Aljasság: egy verset illojálisan olvasni... Máskor azonban hirtelen megállt a vers derekán. Hangját, mely előbb még telt, ünnepélyes volt, csüggedten leengedte. - Mindig azt hittem, ez jó vers. Tán a legkedvesebb verseim közül való. De csak a címe - Ember az embertelenségben - s egy-két sora. A többi csupa kongás. Újabban gyakran megtörténik ez velem. Úgy állok ki elébük, hogy vigyázzanak, ez nagyon jó. S ahogy olvasom, a hangommal még mindig bizonyítom, belül azonban csalónak érzem magam.

Eszter ezt nem értette. Ő nem tudta elképzelni, hogy nem Beethoven, de az a kis Glementi-szonáta is, amit kislány korában annyira szeretett, egyszerre ne tessék neki. Az antológiabeli versek is mind kedvesek voltak neki. A régiek, a Petőfik, Aranyok ott voltak lelke avarában, a Gólya, gólya gilice-félékkel. Ha Méhes olvasta őket, az olyan volt, mint amikor Gyevi és Kotormán beszélgetésébe egy név, egy szokás, ami Tunyogi nagytatáék mellett valahogy a fülében maradt, hirtelen az értett dolgok összefüggésébe került. Az újabb költők nevét pedig Józseftől s a barátaitól hallotta; egyik-másik verset a Tanyai Internátus vagy a Kotormán-társaság estélyén szavalták. Ezeken át meg, úgy érezte, Józsefhez kerül közelebb. Most már mellé állhatna, s megkérdezhetné, mint a zenedaraboknál szokta: mit tetszik gondolni, kitől van ez. S ő megmondaná: Tóth Árpádtól, Juhász Gyulától. Abból, ami igazán tetszett neki, ő nem veszthet el semmit. Méhesnél ez is csak a szempontoktól lehet... Bizonyos szempontból szerette meg, s most a másikból kiábrándult.

Persze, Méhesnél a kiábrándulás sem volt egyszerű csüggedés. Ő azt is ápolta, gondozta, kapcsolatba hozta, mintha abból is kisülne valami. Azt például, hogy Ady nem tetszett már úgy neki, mint régen, összefüggésbe hozta a Csomorkányra vonatkozó eszméivel. - Érdekes lenne - mondta, a Horváth János könyvét betéve -, ha egy nagy nyugati író rászánná magát, hogy a mi irodalmunkat megismerje. Attól félek, úgy járna velünk, a mi nagy szellemeinkkel, mint én Hallgatóval, Bozsóval. Meglepődne, mennyi jó van bennük. S a sok kellemes meglepetés végén egyszer csak azt mondaná: "Szegények, mégiscsak vidékiek. Sok jó, egy csomó őrültségben elhabarva." Tetszett olvasni a Kotormán-társaság célkitűzését a Reggeli Újságban? Valami ilyen nagyzás és kicsinység van mibennünk is. Én legalább egyre több hallgatóit és bozsóit találok magamban. A nemzeti irodalom! - mondta elgondolkozva. - Lehet, hogy innen az őrültség. Régen csak irodalom volt, világirodalom. Azt, hogy minden népnek teljes, eredeti irodalmának, sőt, kultúrájának kell lennie, a romantika találta ki. Alig több százötven esztendősnél. Nemzeti nyelven, minél szélesebb tömegeknek, amit odáig csak latinul vagy franciául lehetett kapni. De milyen kevés jött át, és milyen későn a nagy szellemi vívmányokból. Fölbúvárkodják s átadják Európának a népükben alvó gyöngyöt? De minden kis nép ugyanazt a nemzeti kétkedést hozta föl. Az én egész életem is miben telt el? - mondta mosolyogva. - Értékeket bizonygattam, ahol kevés vagy semmi sem volt. Lángoszlopként kanyarogtam egy-két naiv ember előtt, aki elhitte a nemzeti irodalmak szerepéről a mesét...

Ebben a vallomásban volt valami megdöbbentő. Esztert ez a vallomás meghatotta. A beállt csöndben a lélegzetét is hallotta, s ahogy Méhesre emelte a pillantását, egy kis gyöngédség páráját érezte a szemén. Hisz, persze, ez is csak fölismerés. Csak most ilyen éles: egypár hét vagy hónap alatt ez is beilleszkedik a többi fölismerés közé. De azért mégiscsak szomorú, hogy egy író, a huszonöt éves "jubileuma" után, így gondolkozzék, mint egy veremről, a pályájáról. De Eszter épp itt figyelhette meg a legjobban, hogy az efféle gondolatok, a legleverőbbek is, mindjárt ellenszerei is önmaguknak. Méhest az a gondolat, hogy a nemzeti irodalom, amelybe ő az egész életét beleadta, zsákutca, valósággal fölvillanyozta. Akármi következett belőle az ő eddigi munkásságára, ez mégiscsak az ő gondolata volt, ő ismerte föl, ő vonhatja le elsőül a következményeit. - Ma ezt adtam föl a fiaimnak dolgozatul - újságolta nevetve: "Megfelelt-e a nemzeti irodalom vállalt feladatának?" Ezt oldják meg a dolgozatgyárosok. Csak azt mondtuk el - Bessenyeit tanuljuk -, mi volt a vállalkozás. A többit döntsék el ők. Persze, bólogatni fognak, s én nem világosíthatom föl egészen őket. De tán magam is megírom; ha másnak nem, magamnak. Ez olyanféle kérdés, mint a Rousseau-é. Emelte-e a műveltség az emberi nem boldogságát? S énelőttem egész világos a válasz. Nincs többé elszigetelt nemzeti sors, nincs különálló irodalom sem. - De magyar írók azért csak lesznek? - mosolyodott rá Eszter tisztelettel, de egyben anyásan is. - Persze hogy lesznek. De nem fogják egy gödörbe hordani az életüket, mint én. A magyar írók erejük öthatodát ennek az illúziónak a karjába hordták. Csak vasárnap voltak varázslók, hétköznap napszámosok. Minden dolgunkon rajta van ennek a kötelességnek a torzítása. Ezt fájdalmas beismerni. De van benne jó is. Visszaadja az emberi szabadságom. Az emberiség közös nagy dolgaival foglalkozhatom úgy, mint eddig a nemzetével.

Az érettségi s vele az idegesség azonban mindjobban megülte a patikabeli órákat, úgyhogy Eszter ezeknek az esszéknek a továbbgombolygását mind vékonyabb réseken át követhette. Az órák mind hosszabbra nyúltak, s a beszélgetés utánuk néhány fanyar, erőltetett mosollyal támogatott szóra zsugorodott, amellyel a tanár-tanítvány viszony ellenségességéből próbáltak a tisztelt vendég s a nagyrabecsült asszony szerepébe visszatalálni. Eszter agyát az egész évi diákmunka lassan eltompította, s emlékezete az ismétléseknél teljesen fölmondta a szolgálatot. - Nem tudom - rázta meg a fejét, olyanformán induló mozdulattal, amilyennel a kutya rázza ki füléből a vizet, amikor érezte már, hogy a gondolkozás nem segít, nincs más menekvés, mint egy szégyenkező pillantással s elkeseredett nevetéssel kérni az udvarias, de szigorú szemet, hogy mulassunk hát az öreg agy feledékenységén. Méhes iparkodott félrenézni ilyenkor, hogy tanítványa észre ne vegye szemében az ingerültséget, de a beburkolt hang s az új kérdés - na, nézzük akkor tán előbbről - elárulta az indulaton vett győzelmet. Hiába kezdték szokott mosolyukkal az órát, a szerep, ahogy beljebb és beljebb nyomultak a megdöbbentő hiányokba, egyre erősebb lett, a kölcsönös tisztelet elhalványult, s két egymást gyötrő agy maradt csak; az egyik, amelyik a másikból mindenáron ki akart hajtani valamit, s a másik, amelyik tehetetlenségét érezve, szűkölt, ágaskodott, majd kétségbeesetten elfeküdt a nógató csapások alatt. Bizonyára bölcsebb lett volna, ha Méhes hagyja Esztert, s a helyzetet tudomásul véve, a vizsgáztató tanárokat környékezi meg. Hisz mindeniküknél a legnagyobb részvétre számíthatott; a házitanítóvá lett író s a diákká lett öregasszony is. Méhesben azonban volt valami gyerekes kitartás. Nem tudta a dolgokat társadalmi súlyuk szerint mérni és kezelni. A kis dolog is nagy volt, ha egyszer belekapott, s a naggyal se törődött, ha szenvedély vagy hiúság nem kötötte hozzá. Itt egy kísérlet folyt; a felnőttek oktatása volt a lombikjában: egy csomó embernek beszélt róla. Azt beismerte már, hogy az első reményei túlzottak voltak, de abba nem tudott belenyugodni, hogy a vizsgáztató tanárok azt mondják: Na, ez a Méhes Zoltán, ez sem sokra vitte ezzel a Máténéval.

A bajt növelte, hogy április végén Anikó is Eszter nyakába szakadt. A lejövetelüknek tulajdonképpen az ő könnyebbségét kellett volna szolgálnia. Már a téltől kérte, s József meg is ígérte, hogy az érettségire fölszabadítja őt: az utolsó hónapban ő lesz a patikában. Eleinte inkább azért követelte, hogy a fia ott legyen mellette, de később a fáradtsága is kívánta már. Józsefék le is jöttek. József egy-két napig bejárt, zsörtölődött a tiszteletesnével; aztán a párt fölsürgönyözte. Úgy volt, hogy egy nap megfordul, de mint írta, épp a legjobbkor ért haza, mert az üres lakás már szemet szúrt, ha nem akarja, hogy kiigényeljék, fönn kell maradnia. Eszternek az volt a benyomása, hogy József kezdi már kényelmetlen poggyásznak tartani a feleségét, s szívesen itthagyja garderobe-ba. Anikót viszont a cselédtelen tél viselte meg, s a lentlétet (már csak József elhidegedése miatt is) fokozott testápolásra fordította. A hideg, szeles tavasz után, ahogy az már az Alföldön szokás, egyszerre beállt a meleg, s Eszter, ha fél egy tájban hazaugrott, a menyét a veranda alatt találta, amint fürdőruhára vetkőzve, krémmel borított nyakát hátraveti a nyugágyban, s átszellemült arccal vigyáz, hogy a lesülésnél ráncok ne maradjanak a szeme körül: míg Juli egy tavaszi ruha fodrait szeretné elégetni a vassal, s bosszúból legalább jó lassan vasalja, nem lustaságból, hanem hogy Eszter lássa, ha hazajön, mit kell neki panírozás és salátakészítés idején csinálnia. Egy ilyen tétlen, krémekkel elborított test jelenléte a házban már magában is fölborzolta volna Julit (hisz ő sem volt már kis tanyai lány, aki az ilyesmire a száját tátja, sőt, nagyon is csinosnak tartotta magát), de az, hogy ez a napfürdőző test időnként bágyadt hangon parancsokat adjon neki, olyan hangulatba hozta, amelyben az ember a vasaló fogóját rántja meg, mert a lelkébe dobált kések a vállát megmozdítják. A háztartás megnőtt gondjához így még idegességek is jöttek, azonkívül a patika is épp ekkor kezdett a pénzromlás miatt bolondházzá válni. Milliókban meg milliárdokban számoltak, és senki sem tudta többé, mennyiért szabad a gyógyszereket adni. József és Anikó azzal gyötörték Esztert, hogy ingyen ereszti szélnek a készletet, a tiszteletesné, hogy ő nem vállalja a felelősséget az előírást túlhágó árakért. Eszter azzal vigasztalta magát, hogy bevásárlás, árátszámítás s kölcsönök hajszolása közben legalább pihen kicsit az agya. De épp fordítva volt; a sokféle gond volt az, amely, mintegy gonosz talajvíz, tanulás közben is fölszivárgott. S akármilyen távoli dolog volt egy ki nem váltott gyógyszercsomag s a háromfázisú dinamók tekercselése, mégis olyan nagyszerűen kioltották egymást, hogy Eszter nemcsak azt nem tudta, mi az a három fázis, de közben a csomag is ottmaradt a postán.

Méhes figyelemmel kísérte ezt a hajszát, s tisztelte Esztert érte. Amikor József egy napra leruccant, beszélt vele az anyja munkájáról. - Nem panaszkodott rám? - kérdezte Eszter a fiát, ahogy letört jó tanulók pillantanak az apjukra egy iskolai látogatás után. - Nem, változatlanul bámulja anyukát - mondta József egy kis gúnnyal, mint aki tudja, hogy ennek a bámulatnak ellene is van hegye. - Legföllebb anyuka emlékezetétől nincs elragadtatva - tette hozzá, az anyja aggódó mosolyán elvigyorodva. (Az öreg tanár és tanítvány viszonya őt mulattatta legjobban.) - Kezd rájönni, amire én is - tette hozzá játékos szigorúsággal -, hogy mindent el tetszik felejteni... De ha szembekerültek, a változatlan bámulat csak még szemrehányóbbá tette a pedagógiai makacsságot. Eszter már abban is szemrehányást érzett, hogy az órák számát folyton szaporította. Már nemcsak este tanultak, de délben is, ha lyukas órája volt, délelőtt is bejött egy órára a patikába. Esztert ez végtelenül bántotta. Egy ilyen ember s minden szabad percét őrá tölti! De Méhes nem tűrt tiltakozást. - Most már nem hagyhatjuk abba - mondta, s Eszter úgy érezte, hogy épp ezzel, a maga kínzásával bünteti őt a feledékenységéért. A látszólagos türelme mögött ott forrt az ösztönök bosszúja. Olykor, ha nem tudott valamit, bántó módon kezdte rávezetni. Csak időveszteség volt, de nem tiltakozhatott ellene, mert hisz ha azt nem tudta, valóban ki kell próbálni, hol kezdődik a biztos talaj. Ő azonban úgy érezte, neki akarja bebizonyítani, ha időveszteség árán is, hogy lehetetlen őt tanítani. Néha aztán ki is bökte a szög a zsákot. - Nem tetszik észrevenni, hogy ezt a példát már hetedszer oldjuk meg? - nézett Eszterre furcsállón. - Nem - nézett rá Eszter ugyanazzal a bűnbánó ingerültséggel, amellyel legkétségbeesettebb percében mondta a "nem tudom"-ot. Valójában derengett benne valami, hogy egy ilyen példával találkozott már. De hogy épp hétszer! Ezt Méhes csak indulatból mondja. Vagy tényleg lesi őt, számolja, ahogy bosszús öregek, hogy a másik hány kávét iszik meg napjában.

A tanulás utáni beszélgetések így néhány rövid megjegyzésre zsugorodtak arról, hogy nincs mást tenni, tovább kell "redukálni" az anyagot. Méhes tán nála is fáradtabban kelt föl az íróasztaltól; őt a visszafojtott elkeseredése is fárasztotta, s hogy vádolni ne kelljen, magát kárhoztatta. - Én követtem el a hibát. Túlságosan részletesen vettem. Kevesebbet kellett volna, de alaposabban. - Nem, itt csak énbennem van a hiba - mondta Eszter bűnbánóan. - De épp most minden egyéb is annyira összegyűlt - mentegetődzött volna azzal, amit Méhes is csodált benne. De Méhesnek idő kellett hozzá, amíg bámulata a levertségéből visszatért, s csak sebzetten mosolyogni volt ereje... Egy-kétszer azonban még ebben a gyötrődésben is nyílt egy rés, amin át Eszter a mestere fejében továbbgomolyodó gondolatoknak, melyek a csomorkányiak lustaságából s a megunt Ady-versekből gomolyodtak föl, utánuk pillanthatott. Volt egy-két kisebb tárgy, amit Méhes csak most, a vizsgák előtt vett át vele, a társadalomtudományi és közgazdasági ismeretek például, amelyeknek már a hosszú neve is rövid vizsgát ígért. Méhesnek vigasz volt, hogy ez nem kérdeni, hanem magyarázni kellett, s egy óra alatt az egész újkori fejlődés s a velejáró gazdasági elméletek ott voltak a papírlapon. - A mi korunkra jellemző államalakulatok - mondta a végén - az államszövetségek: az Egyesült Államok, az angol közösség, a Szovjetunió. A nemzetek, mint a köpülőben a zsírcsöppek (jött elő eltökélése alól, hogy csak a legszükségesebbet mondja, a vágy valami érdekesebb után), mind nagyobb gomolyokba tapadnak. Persze, ez nem megy egy kis verés-rázás nélkül. Ez az, amit Józsefnek is mondani szoktam - rántotta bele a hasonlat, egy kis ellenálló szünet után, egy újabb ugrásba. - Elszigetelt nemzeti politika, az nincs többet. Csak blokk-politika van. S azt a nagy nemzetek csinálják. Ebben kell felőrölni az erejüket. A kis nemzetek ideje akkor jön el, ha ugyan eljön, amikor ez a sok államcsepp egy nagy világállammá egészen összeállt... - Mikor lesz az? - mondta Eszter, boldogan fölcsillanó szemmel, hogy Méhes nem kérdez, hanem beszél, s egy elnyomott sóhajjal a szétszórt családjáért. - Nem olyan soká. Ez elkerülhetetlen. Már harminckilencben megírtam. Csak az a kérdés, hogyan. Minden nemzedék azt hiszi, hogy az emberiség őalatta ért kríziséhez. De ma talán csakugyan. Iszonyú lehetőségek le-fölfelé. Minden gazdasági föltétele megvan egy aranykornak. Egy állam s a fordított Malthus-törvény... Hiszen ezt mondtam már. A termelőeszközök fejlődnek mértani arányban, s a lakosság szaporodik számtaniban. Minden azon múlik, hogy tud az emberiség a jólétével élni. Az egy emberiség most már meglesz; a kis népeknek itt lehet szerepük. Megcsinálni az embert is hozzája.

Eszter a diákiból lassan anyaivá váló mosollyal figyelte a félmondatokat kilökő ember hirtelen kipirulását. A vázlat kiegészítésében ráismert az összefüggésekre. A "nemzeti irodalmaknak végük", "a kis nép ügye-baja helyett az emberiség sorsa", a "nagy népek feladata: az emberiség anyagi egysége", "a kis népek ezalatt a történelem árnyékában, mint Goethe Weimarban". Méhes sokszor mondta, hogy ő az államtitkári székben fele annyit sem alkothatna, mint itt Csomorkányon. De Magyarország maga is csak egy Csomorkány. Az aranykor emberét kell kikölteni benne... Amikorra Méhes az agyára tóduló gondolatokkal elhallgatott, ha nem is ilyen logikusan, de Eszter fejében is ott volt az egész terv, álomgubanc, mellyel elgyötört házitanítója csomorkányi sorsát begobozta. Azonkívül egy fénynyaláb gyöngédség, amellyel ezt az aranykort költő embert nézte. A gondolatban ez a szép. Aki egészen odadobja magát neki, azt mindig megvigasztalja. Az apja javaslataira gondolt, amit a halálos ágyánál olvasott el újra. Apuska is azt hitte a múlt háború végén, hogy itt van az aranykor. Ő az alkotmányok kiegyenlítődésétől várta. A nemzeteknek nem lesz gyanakodnivalójuk egymásra. De már az első föltevés is rossz volt. Az alkotmányok közt nagyobb különbség lett, mint addig volt. A gondolat, az mindent egyszerűbbnek lát... Aki gondolkozik, az egyszerűsít. Néha nevetséges, hogy nagy emberek hogy eltorzítják a dolgokat, miközben gondolkoznak. Ő tán épp azért látja ezt, mert olyan rossz gondolkozó (a fizika is milyen nehezen ment ma). A gondolkodásban olyasmi van, mint a gyerekek játékában: egy fával átdöfött náddarab már kard, egy teknő már hajó. Ez a tökéletlensége és ez a boldogsága.

Szerette volna kérni, hogy úgy-úgy, beszéljünk csak tovább az aranykorról. Hisz neki is volt ilyenféle álma: a paradicsom. Mint fiatalasszony egy kis édenkertet akart csinálni a lajosfalvi patikából. De Méhes megelégelte már a vallomásokat; az elkeserített tanár közbe-közbeszólt, hogy a rossz tanuló nem érdemli meg, s visszafanyarodó mosollyal azt mondta: - Na de ettől nem megy jobban az érettségi; s minekünk most arra kell gondolnunk... Eszter azonban amióta rájött, hogy hiába híres ember Méhes, ő is csak az Égető Lőrincek fajtájából való, kevés is elég volt, hogy Méhes eszméinek a közepét, ahol a gondolat és az önérzet láza egy, kipuhatolja. Méhes behívatta őt a nyolcadikosok filozófia-vizsgájára. Mint mondta: így egy óra alatt minden fontosat meghall. Valójában tán büszkélkedni is akart; itt a Döméék osztályában érte el a legnagyobb eredményt. Az óra csakugyan bámulatos volt. A két hiúság, a tanáré s a fiúké, össze is játszott egy kicsit. Méhes úgy adta föl a kérdéseket, hogy a jól megtárgyalt dolgok is a filozófiai készség szikrázásának látszhattak. A fiúk pedig a pápua szemüveget hordták nagy élvezettel és méltósággal. A tétel, amellyel az egész filozófia történetét átnyargalták, az volt, hogy a filozófia valláspótlék, a tekintélyt elvető ember ezzel tartja rendben, "öblögeti át" vallásos ösztöneit. De a bizonyítás során Thalésztől Heideggerig, a logikától a pedagógiáig a bölcselet minden nagy kérdésére esett egy sugár. Eszter a megilletődéstől elcsendesedetten jött ki az óráról: igazán nem is olyan volt, mint egy óra, inkább mint egy tökéletes dirigálás. Méhes éppilyen, elfogódottan lépdelt a folyosón mellette. Ő csak a hibákat, terv és megvalósulás közt az aránytalanságot látta, s egy szót várt, amely némileg megvigasztalja. - Egyházi iskolában kicsit erős - kezdte ő a mentegetőzést, csak hogy az óráról beszélhessen -, hogy a bölcselet ott kezdődik, ahol a vallásnak vége van. De voltaképpen sokkal jobb szolgálatot teszek nekik, mint hiszik. A személyes istennek s az ő többi portékájuknak menthetetlenül vége van. Én azonban épp azt bizonyítom, hogy amit a vallás évezredeken át védett, az nem babona. - Az tovább is aktuális. Nem tudom, ez az órából kisült-e. - Ó, hogyne, nagyon - mondta Eszter melegen.

Ez a csomorkányias "nagyon" megkönnyítette Méhes szívét. Ahelyett hogy a tanári szobába ment volna, elkísérte Esztert a patikáig. - Én magam is nagyon sokat köszönhetek ezeknek a filozófiaóráknak - mondta, ahogy máskor a versekről. - Nemcsak az auktorokat olvastam végig (azt hiszem, kevés szakfilozófus ismeri jobban őket), de itt láttam meg, milyen feladat vár a gondolkozásra. Az, amit a múltkor az aranykorról mondtam. Az európai civilizáció kioltotta a régi kultúrákat. De a kínaiban, a hinduban, a néger emberben ott vannak továbbra is az ősei. A kérdés ez: hogy lehet a természettudományos világnézetet (nem kérdéses, hogy az emberiségnek ez az egyetlen megmaradt mítosza) úgy kitágítani, hogy ez a sokféle ős mind jól érezze magát benne. Hisz tetszett hallani; az újkori filozófia már ilyen mentőakció volt; a természettudomány szorításában mentették, ami a vallásban fontos. Nem tudom, hogy tetszik lenni a vallással - állt meg a patikaajtóban. - De végeredményben mindenki egyformán áll. Sem hinni nem tud, sem hit nélkül élni. Csak a döntés, az önbecsapás módja váltakozik a dilemmában. De én úgy érzem (s beszédje itt fölforrt dadogássá vált), ennek a dilemmának véget lehet vetni. A nyugati gondolkozás is megérett rá. Csak elég mélyre kell az emberbe fúrni. A közös vallásos ösztönig. Tételek persze nem segítenek. Egy példa kell. Hisz voltaképp a kereszténység is példák története. A szentekre gondolok. A mai szent az, aki azt mondja: nézzétek, nem kellett túlvilág, halhatatlan lélek, s mégis úgy tudtam élni, azzal a fenséggel, mintha mindezek volnának. A buddhizmus próbált ilyet; szentséget, gólyamese nélkül. De az egy korai torzszülés volt. Gandhi tán túl gyakorlati... Ő maga is érezte, hogy a magyarázat dadogó lökésekké válik, s röstelkedve elhallgatott. Eszter szeme azonban gyöngéd csillogással csüggött rajta. "Ha nem is ért, de jóindulattal van" - gondolhatta. Eszter azonban jobban értette őt, mint hitte. Hát így függ össze egy ilyenféle emberben minden - a diákok lustasága, az államszövetségek, a gyakorlati ész kritikája, Gandhi, azzal, hogy télen úgy kell belopni a fát a makacs szerzetes konyhájába...

Eszter nyolcadikos magánvizsgája elég gyengén sikerült. De ez a vizsga a nagy járás-kelésben levő tanári szobában folyt le. Rajta kívül még vagy tizenkét fiút vizsgáztattak; a tanárok közben órára mentek, az elnöklő igazgató egy-egy percre odament egy "tête-à tête"-ben ülő párhoz, aztán már hívták vissza az irodába; mindenkinek elég baja volt a maga vizsgázóival, senki sem figyelt a másikéra. Esztert is egyik tanártól a másikhoz küldték, kissé már fényes kosztümjében leült velük szemben, s kettejük titka maradt, hogy az ildomos kérdés-feleltetésdi közben mi derült ki. Méhes egyszer tűnt föl a tanári szobában; egy nyugtalan pillantást vetett Eszter felé, aki épp egy angol vizsgázó kimúlását várta (Eszter is ránézett sunyin, drukkolva, hogy oda ne üljön hallgatózni); aztán kirohant egy pakk dolgozattal. Így a vizsgából ő csak az eredményt, a két elégségest látta. A tanárok tapintatból-e, vagy mert hozzá voltak szokva, hogy a magánvizsgázók úgysem tudnak, nem adták ki őt. Eszter azonban égő füllel ment le a lépcsőkön. Ő nagyon is jól tudta, milyen egyszerű dolgokban ragadt benn, s ez a gyónásszerű vizsga igazán nem kívántatta meg vele a nyilvánosságot.

Az írásbeli visszaadhatott volna valamit az önbizalmából. Itt ráért az ember az eszét, mint egy női retikült, kiforgatni, s nem is az emlékezet, hanem az értelem volt próbán. A Leona néninek írt levelek jóvoltából sose szakadt el az iskolai dolgozatok stílusától, a "Szabadságeszmék a magyar irodalomban" különben sem volt nehezebb tárgy, mint annak idején Józsi hűtlenségéről beszámolni. A francia tétel afféle túlzás volt. Egy Kosztolányi-novellát fordíttattak velük franciára; a nehéz Tacitus-részletet is kevesen fejtik meg, kellő segítség nélkül, jobban nála. Itt azonban a csomorkányi szokások fordultak ellene. Csomorkányon az írásbeli, ha a tételeket sem a postáról, sem az irodafiókból, sem a cseléd útján az igazgató kabátja zsebéből nem sikerült megszerezni, a következőképpen folyt le: az egyik ablaknál ülő fiú másolópapírral két példányban írta le a feldiktált szöveget. A másolatot a nyitott ablakon kidobta. Lenn, Hallgató Sanyival az élen, az egyik közeli lakásban rögtön munkába állt a dolgozatot készítő különítmény: egyetemi hallgatók, a Nagytópart utcai nyelvtanárnő, fiatal tanárok, még rendőrtiszt is volt köztük. A puskából több változat készült; jeles, jó és elégséges tanuló számára. Ezeket tízre, de legkésőbb tizenegyre az altiszt, de néha egy-egy fiatalabb tanár, fölvitte az árnyékszékbe. Akkor megindult a kijárkálás. A diákok aztán még nyögtek, húzgáltak, különféle variánsokat követtek el az impúrum számára, s délfelé végre hozzáfogtak a tisztázáshoz. Ebből az összeesküvésből, amelyért a szaktanárok haragudtak a legkevésbé, Eszter kimaradt. A gyerekek ugyan olyan jószívűek voltak, hogy elmenőben őelébe is letettek egy puskát, de ő az első padban ült, szemben a felügyelővel, s bár az öreg vallástanár biztatóan tekingetett félre, röstellte kibontani. Így ő volt az egyetlen, aki önállóan, de persze elég gyengén csinálta meg a dolgozatait.

Az igazi szorongás azonban akkor kezdődött, amikor az írásbelin is túl volt. Az osztályvizsga meg az írásbeli az olyan volt, mint a vizsgálati fogság meg a tárgyalás a kivégzendőnek: rossz; az is, de elfogja a nagyobb rosszat. Most azonban, ha háromheti távolban is, de nem volt előtte semmi más: csak az érettségi. Az igaz, hogy tíz tárgyból öt lemaradt mögötte. De abból az ötből a hetedikes anyag, sőt, egyéb anyagok - nyelvtan, régiségtan -, egy egész új lavina zúdult az agyára. Hajnalonként elkeseredetten forgatta a könyveit s jegyzeteit. Karácsonykor vizsgázott belőlük, s az egész olyan, mint egy álomban látott táj - ismerős, ismerős, de ahogy nézi, egyszer csak köd utánam, szaladni kezdenek a betűk. Már nem kellett a Méhes elkeseredésén kétségbeesnie; ha a tornateremre gondolt, ahol a vizsgák folytak, kétségbe volt ő esve magától is. A fiai ugyan nem engedték meg, hogy az érettségijükön ott legyen, de Szűcs Bandit, kis Eszti kunyerálására, elment meghallgatni. A terem végében a fölkapcsolt mászókötelek alatt egy zöld asztal állt keresztben a létrák előtt; annál ültek a hatóságok, középen az egyházi elnök, oldalt tőle a világiak, aztán Lajkó Pista nagybátyja, a főgondnok, az elnöklelkész, időnként az igazgató, az öltöző felőli falnál a tanárok. A felelőnek előre kellett mennie egy szék mögé, annak a támláját fogta, reszkető vázlatával a másik kezében; a két következő vádlott ezalatt egy-egy nagy, magában álló padban szedte össze a felelésre az eszét, míg a negyedik az öltözőben pihent. A hallgatóság a svéd fal alatt a padokon vagy fönn a karzaton figyelt, az osztálytársak a picit nyitva hagyott ajtó résében hegyezték a fülük. Eszter, ha valami egyszerű nem jött az eszébe, rögtön e mögé a szék mögé képzelte magát; szembe a hatóság ráfordult szemével, vagy legalábbis a bárkaforma padokba, amint ott úsznak, maguk, a tornaterem kétségbeesett végtelenjén. Fodor úrék lánya is ebben a csoportban vizsgázott, tőle megkapta a tételeket. Az öt tárgyból négyszáz tételük volt. Ha egy jó diák, valamelyik friss eszű tanyai, aki mindent tud, megnézi, s elgondolja, mi is tartozik ide: ha csak tíz percet szán egyre - akkor is négyezer percbe kerül, az hetven óra, amíg egyszer végigmegy rajta. Hát ő, akinek csak annyira ismerősek, hogy az újság varázsa helyett az elkövetett bűn borúja van rajtuk. Méhes azt sem tudja, hova kapjon köztük. Amit átvettek, átvétel után tudott valahogy, kipipázza, de ha másnap próbát tesz, kiderül, hogy a pipák idegcsillapító hatása is elenyészik. "Minden agynak van egy bizonyos vizsgakapacitása - állítja föl az utolsó elméletét Méhes -, azon túl nem lehet tömni." Vagy: "Ez a legnehezebb vizsga. Ha ez megy, a szigorlatok már menni fognak."

Eszter megpróbál még korábban kelni. A kis villanykörtéje még most, május végén is versenyez a szürkülettel; de az estét nem lehet a reggellel összeragasztani; az a gyilkos éberség a halmozódó virrasztások után még az adóellenőröknél s József pénzkérő leveleinél is nagyobb ellensége a tanulásnak. A patikában is sokszor visszájára csinálta a dolgát. A tiszteletesné rászólt: Tessék lepihenni, Esztike néni. Most nincs akkora forgalom. Pöszike majd megcsinálja. Maga Pöszike is azt mondja: Igen, tessék csak, én majd megcsinálom. Eszter ilyenkor belopta magát az inspekciós szobába. Arra, hogy délután ledűljön, a házassága alatt nem volt példa; az meg, hogy az inspekciós szobában, a vevőktől három lépésnyire, épp egész lehetetlen volt. Pihenés helyett ott is csak a tételeit forgatta: a gépelt ív s Méhes irkái az íróasztalon, s ő állva néz beléjük.

Az egyik délelőtt, ahogy így vonná el a kinti hangoktól a fülit, hallja, hogy Hallgató van kinn a patikában. A Csibi migrénellenes porát jött csináltatni. Az inflációs gondok s Sándor tehetetlensége Csibit, aki alapjában véve rendes, kötelességtudó asszony volt, hamar kigyógyította. Baromfit nevelt, gépkötésre rendezkedett be; a színészből csak a migrén maradt meg s Sándor ijedtsége, mellyel ilyenkor segíteni próbált rajta. A por azonban drága volt, és Sándor előbb kiszámította az árát. - Egyheti fizetésem - hallotta Eszter az algebratétel mellől a lemondó orrhangot. Ha kinn van, tán int a tiszteletesnének, hogy csinálják meg a régi áron. Most azonban a szeme előtt ugráló sinus és tangens jelek s a közelgő délután másfelé vitték a gondolatát. Ahogy kilépett, Sándor őfeléje fordította a csüggedtségét. - A Csibi feje helyett fájok itt. Egy negyed dollár havi fizetésből csak fejfájást lehet szerezni, fejfájás elleni szert nem... - Nem baj, úgyis épp kérni akartam magától valamit - s intett a tiszteletesnének, hogy csak csinálja meg a receptet. - Tudom, hogy maga ért a matematikához is - nézett rá Eszter röstelkedve, hogy az inspekciós szobába bejött utána. - Hát most már gyengébben, de tíz évvel ezelőtt, amikor az idegklinikáról kijöttem, akármelyik docenssel kiálltam volna. A legjobb szer a világ elfelejtésére. - Szeretnék Méhesen egy kicsit könnyíteni: azt gondoltam, nem venné-e át velem a bizonyításokat. - De, hogyne, örömmel - kapott Sanyi az ajánlaton, melyben nemcsak a migrénellenes szer, de talán egy insulin-kúra is benne volt. - Mikor parancsolja? Itt vagy délután maguknál? - Maguknál nem volna alkalmasabb? - nézett rá Eszter elpirulva. - Méhesnek rosszulesne, ha megtudná... Értem - vigyorodott el Sanyi, ahogy akkor szokott, ha valami nagyon tetszett neki. - Egy kis házitanulás a házitanító órájára.

- Annyira bánt - magyarázta Eszter, hogy a Sanyi kis szobájába a Csibi kötödéjén át beláboltak s elhelyezkedtek. - Méhes annyi időt pazarol rám. Három-négy órát is elvergődik velem. Mindig azt gondoltam, ennyi erővel, amennyit belém öl, egy regényt is megírhatott volna... - Honnan tudja, hogy ez nem több a számára, mint ha regényt írna? - Hacsak az én butaságomat nem akarja tanulmányozni. Ha szent volna, akkor is meg kellene gyűlölnie a butaságomért. - Nem hiszem, hogy ez egyhamar bekövetkezzék - vigyorodott el Hallgató, aki fölfogta e viszony báját és humorát. - Na, nem tudom - nyitotta ki Eszter a füzetét nevetve. - De én tudom - mondta Sanyi, aki mégiscsak jobban szeretett trécselni, mint tanítani. - A napokban elkísértem őt körül - ő is a csatornánál sétál -, az egész úton magáról beszéltünk. - Jaj - mondta Eszter, s úgy nevetett, mintha csak a rossz lelkiismerete böffent volna az arcára, de közben egy kis asszonyi kíváncsiság is volt a szeme sarkában. - Én nem szeretek hízelegni - mondta Sanyi, aki igaz, nem érdekből, de néha egész cigányosan tudott hízelegni. - De hisz elmondhatom egész tárgyilagosan, úgyhogy egyikünknek sem kell pirulnia - mondta, s ünnepélyesebbre fogta a hangját. - Két életformát hasonlított össze. A művészét és szentét. S azt bizonyította, hogy az utóbbi mennyivel magasabbrendű. A művészben, s ez igaz, van egy csomó komédiázás. Azt hiszem, érti a többit? - nézett rá Hallgató, mint aki elment már addig a határig, ahol nehéz lesz hízelgés nélkül beszélnie. - Nem, nem értem. Én semmit sem értek mostanában - rázta Eszter a fejét úgy, ahogy a "nem tudom"-jainál Méhesnek szokta, de most egy kis várakozás is volt a fejrázásában. Mert hisz ha nem is volt találékony, a szíve érezte, mit fog Sanyitól hallani. - Nos, ő kettejüket hasonlította össze. A művész az, amit ő nem szeret magában. S azt, ami a szentséget azzá teszi, nemcsak a kereszténységben s a többi vallásokban, hanem azoktól függetlenül, azt magában találta meg. - Ó, ez a Méhes Zoltán! - kiáltott föl Eszter mélyen elpirulva. A pirulás tán még mélyebb lett volna, ha a furcsállás szembe nem fut vele. Ó, ez a Méhes Zoltán, egészítette ki így a fejcsóválása, most a szentek vannak nála a soron.

A Sanyi órája nem ért túl sokat. Ő azt hitte, Eszter nem érti az algebrát, s számelméletről meg más effélékről kezdett bölcselkedni. Eszter azonban értett mindent, ő csak azt nem tudta, milyen csomót kössön az agyára, hogy a Püthagorász-tétel levezetése helyett ne a cosinus-tételét kezdje el. De azért megnyugodva futott vissza az órájára. S ahogy Méhes a szokott, zsibbadt módján bejött, azt a csillámot kereste az arcán, amellyel Hallgató Sanyinak azt a bolondságot mondta vele kapcsolatban a szentről meg a művészről. Méhes azonban ónos arccal ült az aznapi tételek fölött, s a homloka, mintha csak megérezte volna Eszterben a diákreményt, még hamarabb vonódott abba a kérlelhetetlen, rosszalló tompaságba. Eszter azért egy kicsit jobban állta a lenyelt türelmetlenség béketűrését s időnkénti rövid kifakadásait. Amit Sanyi mondott, az rávall a mostani gondolkozására. Nem mondta-e, hogy példa kéne a világnak. S jobb híján most rajta méri magát, hogy elég jó-e már példának. Akármilyen nagy bolondság: ez mégiscsak megtisztelő. És szép, attól függetlenül, hogy őrá vonatkozik. Más meggyűlölte volna őt vagy elléháskodta volna a tanítását. Sanyi, az biztos, nem tusakodott volna így vele. Méhes most is milyen engesztelhetetlen, de csak a rest eszéhez az, a számonkérő pillantás mögött pontosan jár a műszer, s abban, mint Isten szemében, az ő koránkelései, a patika, mindaz, amivel az ő széthullott családi naprendszerük góca akar lenni, mind számon van tartva.

Az érettségi előtti napokban adóellenőrök jöttek, azokra főzni kellett s millióféle felvilágosítást adni. József is betoppant. - Remélem, nem tetszik szégyent hozni rám - mondta a bögre teje mellett. Persze hogy tréfa volt, de azért csak bántaná, mint egy hiú apát, őt is, ha a város a Máténé fölsülésével volna tele. Már annyira volt, hogy mégiscsak visszalép. Akkor jöttek az első könnyebbségek. A kis Fodor-lány elhozta a kipipált magyar-tételeket. Máténé volt az utolsó felelő, csak azt nézte át, ami nem ment még le. Pauli öcsi a nyelvi tételeket szerezte meg; állítólag a karzatról olvasta le - ott volt a tanár előtt - egy messzelátón. A történelemtanár - az igazgatóhelyettes - Méhest kérdezte meg, hogy jó lesz-e Széchenyi. A matematikus, hogy mit tud a legjobban. Méhes azt a nyolc-tíz tételt mondta, amit aznap nyúztak, köztük a gyilkos cosinus-tételt is. Annak a köre, amit dagasztani kellett, egyre szűkük. Déltől éjfélig gyötörték a valószínű tételeket. De a trigonometriai tételek még akkor sem mentek. Ahhoz hajnalban keltek fel. Nyolcig ötször vezették le a sinus- és hétszer a cosinus-tételt. Méhes olyan sötéten küzdött, mintha a sorssal lett volna ádáz birkózásban. A végén Eszter csapta össze a füzetet. - Hagyjuk már - s egy könnycsepp folyt le a szemhéján, s reszkető kézzel szedte össze cókmókját. A kosztümje volt rajta; vállban és csípőben meglátszott, hogy a sok tanulás nem ártott meg a kilóinak. Méhes az ablakból szólt utána. - Aztán ne tessék izgulni. Fog az menni. De ahogy a retiküljével a hóna alatt kicsit kacsázva elrohant, Eszter nem sok meggyőző erőt érzett a hangjában.

Az érettségi aztán könnyen ment már. Magyarból tényleg Zrínyit kapta, nyelvtanból a gukker-tételt, Széchenyinél meghallotta, amint az elnöklelkész a gondnokhoz áthajol s azt mondta: "Egy felnőtt azért mégiscsak más. Milyen nyugodt, kiforrt az egész fellépése." Ettől aztán még nyugodtabb lett. A latinban nem tudta, mit kap, de a szöveg már a padban fölnyílt az esze előtt; odakinn meg egyszerre hárman támogatták. Az elnök és az igazgató is latin-szakos volt, a főgondnoknak ez volt az öregköri büszkesége: bemutatni, hogy az öreg Lajkó még megbirkózik Tacitusszal. Ha nem tolakszanak annyira a segítségükkel, tán még jobban is ment volna. A cosinus-tételt egy percig tényleg összekeverte a Püthagorásszal, de aztán tiszta lett minden. A legbölcsebb a fizikatanár volt, aki nem mondott és nem jelzett semmit. Ő azt kérdezte tőle, amit a nyolcadikos osztályvizsgán. Akkorra már annyira diák lett, hogy elvonulóban az elnök osztályozó ceruzájára is odanézett. - Alfát írt be - mondta boldogan az öltözőben ácsorgó diákoknak. A szerep most fizetett, ebben a boldogságban. Abban volt valami bolondos, hogy egy matróna, akinek két gyereke hányódik most is a világban, könnyezve és reszketve induljon el a vizsgájára. Viszont ilyen tiszta öröme, a Jóisten tudja, mikor volt: talán lánykorában.

Méhesnek ezen a napon nem volt órája. A vizsga idejére elbújt a kisszobájában. Platónt forgatta, s várta, mint amikor először apa lett, az első hír befutását. Egyszer csak hallja, hogy kint nyitják a kaput. - Tessék már megvárni - kiáltja a Máténé hangja. A lakónéni s ő egyszerre értek a kapuhoz. - Na, hogy ment? - kérdezte a néni, mert az egész ház, a patika, a szomszédok, sőt a város is tudott a szokatlan vizsgáról. - Hála isten, nagyon jól - repesett elfulladva kicsit a Máténé hangja. - Magyar, fizika kitűnő, a másik háromból kettes... Érzett rajta, hogy a gimnáziumból a patikáig s onnét hazáig legalább öt-hatszor elmondta. - A tanár úr itthon van? - hallotta most Méhes a konyha felől. - Nem láttám elmenni - mondja a lány. S már áll föl ő is, az ajtóra mosolyogva. A következő pillanatban a boldog léptek már a szobája előtt iparkodtak. A kopogás olyan volt most is, mint rendesen. A megállapodott lábak s az ajtó megkoccanása közt egy kis bátorságvevő szünet; az arcáról azonban az a mosoly ömlött a szobába, amellyel a Szent Antal és a Kölcsey utcán végigrohant.

A karácsonyt Eszter egyedül töltötte. Úgy volt, hogy Józsefék itt lesznek az ünnepekre; a szentestei borleveshez már meg is volt a bor; akkor jött a levél, hogy Anikó gyengén van, nem mer az állapotával az útnak nekivágni, utazzék fel inkább anyuka. Eszter csak az ajándékokat küldte föl gyorsáruként. A patika inspekciós; de meg is volt bántva egy kicsit. Délután Török Zsuzsiék - a kis Eszti osztálya - egy karácsonyfát hoztak Méhes számára (idén már ő sem ment haza a családjához), azt kellett a szobájába becsempészni. Ő maga is vitt be egy tányér süteményt alája s egy kis tál üveges dinnyehéjat; az volt a kedves befőttje. Aztán behúzódott a fiúk szobájába; ott szorult hely a pianínójának, azon kezdett el ünnepelni. Már csak olyankor játszott, nagy néha, ha senki sem volt a házban. Az ujja meg volt vastagodva, s ahogy a régi akkordokat fogni próbálta, a bőr szinte repedt rajta. Új kottát húsz éve nem vett, azt a néhány szonátát nyúzta, de azokból is mind több hang maradt ki; különösen a futamokból. Nem is a zene szerzőit idézte meg a játékával; arra ott voltak a rádióban a nagy karmesterek; az időt, amikor még Leona néni ütötte ki a vállán a taktust, vagy nagymamuska állt mögötte a lányszobában, bámulva, hogy a vériből való test s a nagyúri hangszer ennyire értik egymást. Hogy szétfoszlottak ő is, apuska is; egy karácsonyestnek kell őket megidézni. De ez legalább természetes volt. Az azonban nem természetes, hogy kis Esztit, Lőrincet, az urát, ki tudja, maholnap talán Józsefet is, a zenéből ömlő szívfájásnak kelljen visszahozni.

Csak a duplaajtó kattanásáról vette észre, hogy Méhes is hazajött. Megállította az ujjait, aztán nagy csendben lecsukta a pianínót. Közben azonban elmosolyodott kicsit, s a kisszoba felé lesett. Most látja meg a cserepet, benne a karácsonyfát. Ezek a lépések már az öröme alól jönnek. Gondolt arra, hogy meghívja. A férfiak ugyan nem adnak ilyesmire; Méhestől is hallott olyat, hogy a karácsony az év legborzalmasabb napja, zabálás Krisztus ürügyén, de ha egyedül marad, az, hogy nem fontos senkinek, mégiscsak bánkódó gyerekké teszi. Ha Józsefék megjönnek, velük tölti az estét; de így - magához? Valaki csak meghívta szegényt, ha más nem, az igazgatója. Fölkelt, hogy a sült húst - (a pulykát felküldte Pestre) behozza, de a szalonban nyílt az üvegajtó. Jön, állt meg mosolyogva, a karácsonyfájával dicsekedni. Nemcsak jött, de hozta is: a kisfiús kopogtatás után a fa csillagja jön be először az ajtón; csak férfi tud így egy cserepet fogni. - A nyolcadik osztály mint Jézuska - mutatta. - Áthoztam. Ha itt még nem volt Jézuska... S körülnézett, van-e valami faféle. De a fa kinn maradt, feldíszítetlenül a kamrában. - Ó, köszönöm - szabadkozott Eszter -, ott van az jó helyen. - Nem, majd inkább áthozom a vacsorám is, ha nem leszek alkalmatlan. - Ó, dehogy - örült meg Eszter. - Egy kis tésztát meg befőttet is hoztak, s van kolbászom is. Vagy azt tán nem ők hozták? - Dehogynem - pirult bele Eszter a hazugságba és örömbe. Hadd legyen meg az az elégtétele, hogy a vacsorához ő is ad valamit.

Félóra múlva ott ültek a borleves mellett. Méhes a tanítványairól beszélt. Az őszön, amikor a lány- és fiúiskola szétvált, fiákért béreltek neki, hogy ne kelljen gyalog mennie egyik iskolából a másikba. Ő szabadkozott, hogy végig nem megy a főutcán fiákeren, de a kocsi már ott állt, a bérkocsis elvesztette volna a jövedelmét. Aztán a fahozó lányokat kérdezte. Milyen tájt hozták, mit mondtak, kik voltak? Török Zsuzsa? S a másik? Leírt öt-hat lányt (olyan nefelejcs tekintetű, az a sötét datolyaforma, az a mély törökös szemű), amíg csak Eszter egyre rá nem mondta. Aztán a tanításról beszélt volna. - Úgy látszik, a tanítás a nekem való társadalmi létforma. Osztályban, emberek közt - a szép dolgokkal összefűzve s elválasztva tőlük... Egy kicsit tán túlozta is az örömét, amit az iskola adott neki. Azok közé az emberek közé tartozott, akik mindenáron győztesnek szeretnék érezni magukat az életben. A borleves bódulatában arról beszélt, hogy mégiscsak volt benne életszervező tehetség; hisz az osztály is egy darab élet, s azt, lám, át tudja járni egy magasabb rend törvényével. Csak a dinnyehéj vékony kristályos szeletinél jutott eszébe egy kis elmerült hallgatás után, hogy a bajorországiakról kérdezősködjék. - Tényleg úgy hozták? Azt tetszett mondani, kis Eszti szerette; neki tesz el, hátha megjön, egy-két üveggel... Vacsora után lemezeket tettek föl, a g-moll szimfóniát s az Asz-dúr szonátát Gieseking játékában. Méhest idegesítette a lemezcsere, így Eszter állt oda a gramofonhoz, kapta föl a tűt, fordította meg a lemezeket. S míg a lemezek köreiben száguldó tűt nézte, a fejében is mondatok húztak el forogva. "Az apja azt írja, iskolába jár." "De milyen iskola lehet az", "Ez a Józsi, hogy mért nem engedte haza!" "Lőrinc megkapja-e vajon Amerikába a jegyet?"...

A pulykamell evésben József is elgondolkozhatott, mert karácsony után egy napra mégiscsak betoppant. A lelkiismeretének annál több oka lehetett a megmoccanásra, mert Anikó gyöngesége csak ürügy volt. Az igaz, hogy mint más asszony, Anikó is hánydogált eleinte, de mióta a félidőt elérte, az étvágya hatalmas bosszút állt, s noha hetente ment a csomag, örömest húzódott volna kamrás, cselédes helyre. József azonban azt gondolta, anyuka nem szentimentális az ilyenekben. Ha neki Pesten könnyebb az ünnepi számokat elolvasni s barátaival a vezércikkeket, a pártok sakkhúzásait megbeszélni, anyuka is szívesen jön föl, Anikóval a gyerekkelengyéről s más ilyesmikről elpletykázni. A néma pulyka s a vele jött rövid megokolás azonban olyan volt, mint egy nagy darab hazai csend. Az ember a verandát s a hálóajtót látta benne s anyukának azt a szótlan, megbántott járkálását, mely éppen mert olyan ritka volt, rájuk gyerekekre, mindig úgy hatott, mintha valami, ami jár nekik, elkezd hiányozni. Ez a szemrehányó csönd a sok hideg pulykaevésben annyiszor jött rá, hogy végre is elkezdte ingerelni. Büszke volt az önzésére, amely, mint valami vízszívó só, minden érzelgősségtől szárazon tartotta a lelkét. S hogy az anyja néma karácsonyával foglalkoznia ne kelljen, eltökélte, hogy leruccan, s lekapja anyukát ezért a truccolásért. Eszter neheztelése persze csak az első bögre tejig tartott. Amikor József az első bőrdarabot kipiszkálta róla, s ő odaállhatott mellé, hogy gyér kérdéseire egy-egy rövid szóban a patikáról számot adjon, a szemrehányások egyszerre mentegetőzéssé lettek, s a tiszteletesnével, a lánnyal, Méhessel okolta meg, hogy miért kellett szegény Józsefnek Anikó nyafogásait magában hallgatnia.

A szokás az volt, hogy ha József lejött, első nap Méhes is ott volt náluk ebédre vagy vacsorára. Ebben azonkívül, hogy a rossz internátusi koszt mellett egy-két jobb fogáshoz jutott, egy kis gyöngédség is volt, mintha Józsefnek, ha már lejött (s ennyi kegyelet még Józsefben is volt), még mindig volt mesterének a társasága lenne a legfontosabb. Vacsora alatt, míg Eszter is benn volt, Méhes új vegytankönyvéről folyt a beszéd. Ez volt az első könyve a fölszabadulás óta, s mindennap várta a kefelenyomatát. József bortöltés közben érdeklődő kérdéseket tett fel, s lassan tán valóban mozgásba is jött a kíváncsisága. Méhes pedig egyre élénkebb, szaggatottabb mondatokban magyarázta az ő pedagógiai elméletét. A mostani tankönyvek voltaképp lexikonok. Minden megvan bennük, egy bizonyos helyen. Az agyban s az ő könyvében azonban úgy nő a tudás, mint a hólabda, mindig az egész görög tovább, s mindig az egészhez tapad. S példákat hozott fel, hogy a borszesz hány helyen fordul elő az ő tankönyvében. Eszter boldogan ment ki feketét őrölni, a két férfi mellől. Az olyan megnyugtató volt, hogy Józsefnek azért van még Méhessel beszélnivalója. Hisz Méhesnek is megvannak a furcsaságai, például, hogy egy író vegytankönyvet írjon - de aki azokban megmerül, az csak tisztábban bukik föl. Míg a József barátai... Nemrég lehozta egyik barátját; ő nem tudja, mi egy bártáncos, de az a Gyuri olyan volt, okos, sima, cinikus, a közvetlenség ürügyén szemtelen.

Ahogy a feketéhez egy pillanatra beült, Méhes és a fia az új pénzről s a dolgok megállapodásáról beszéltek. - Ugye most már letartóztatások sincsenek? - kérdezte Méhes váratlanul. József egy kicsit vonakodott. Tán benne is a padlás villant fel. - Most épp lefogtak egy nagyobb társaságot - mondta ki végre. S neveket mondott, amelyek közül egyet-kettőt Méhes is ismert. - Az lehetetlen - hallotta Eszter, amikor a terítékért bejött. - El sem tudom képzelni, hogy ilyenbe belekeveredjenek. - De igen, én nagyon is el tudom képzelni - mondta József. - Alapjában véve éppolyan fasiszták. Csak nem sört, hanem kancatejet isznak... S Eszter azt a kéjt érezte a fia torkában, mellyel hajdani barátairól mondta újabban a rosszat.

Eszter nem zavarta, a férfiakat; odakinn segített a lánynak. Tányértörülgetés közben József, a gyerekkelengye, a kollokviumai gomolyogtak a fejében. Egy félévet a professzorok kegyelméből lezárt, de mennyi kár volt amiatt is a patikában. József abba szeretné hagyatni; Méhes meg tiltja, abba ne hagyja a világért sem. Törülgetés után összerakta József csomagját másnapra, aztán leült a rádiója elé, azzal, tudta, hogy Józsefet is áthúzhatja. Odaát csakugyan elállt a beszéd. Ez az üvegrezgés a Méhes ajtaja. Szinte látta Józsefet odaát: a könyvespolcához nyúl, a félrerakott újságokat bontja, s lassan járni kezd az ujja; előbb csak a teste, aztán a csillogó szeme is a szomszédból átjövő zenére figyel. A benyitása olyan volt, mint egy sokszor bevált szellemidézés vagy előre tudott s mégis örömet okozó vegytani kísérlet. De Méhessel a beszélgetés, most úgy látszik, őt is fölizgatta (Eszter azért is nem ment be, mert hallotta, hogy a József politizálásán vitatkoznak); beérte vele, hogy a szerzőt és a közvetítés helyét agnoszkálja, aztán, noha a zene még szólt, Méhesről kezdett el beszélni. - Kezd egész jól beleilleszkedni Hallgató, Bozsó meg a többi csomorkányi bolond közé. Ha még egy fél évet itt marad, ő lesz a főbolond köztük. Nem lepődnék meg, ha egyszer csak a tetőn kezdene járni s megváltónak nevezné magát. - De József, hogy lehetsz ilyen - csavarta el Eszter a rádiót megbotránkozva. - Na, na. Csak négy-öt mondatát kell összeállítani. Az emberiség egysége. Az abroncs megvan már, de ki készíti el az embert. Egy nagy példa. A nevelés a legfontosabb. Még vigyáz magára, nem mondja egymás után. De belül már kész van... Az emberiség nagy tanítója.

Eszternek elszorította a szívét ez a bosszús, ingerült nevetés. Jó ember az, akiből ez a nevetés kijött? Ha úgy is volna, ahogy József mondja! Ha azért, ami érte, valami nagy kárpótlást venne az önérzete! Attól még rendesen csinálja a dolgát. Elkészül az óráira, megfőzi az esti rizskásáját, a lánnyal is előzékeny, meghúzza neki a tartályt. S ha közben egy láthatatlan trónon ül; szép kilesni s kigúnyolni? Akárminek a tanítója! - Attól, amit tőle tanult, még senki sem lett rosszabb - jegyezte meg Eszter, Gyurira gondolva. József, ingerültségében, nem fogta föl a célzást az anyja mondatában. - S ha legalább kukorékolta. A megváltóknak kukorékolniok kell. De ő vegytankönyvet ír. Vegytankönyvekkel akarja az emberiséget megalapítani. Ha a néger fiúknak hólabda módszer szerint tanítják a vegytant, akkor fog az aranykor beköszönteni. - Nem szeretem, ha így beszélsz - mondta Eszter komolyodva.

Ez a beszéd még csúnyább volt, mint amikor az apa-Józsi Égetőt szidta. Mert apuska s ő csakugyan nem értették meg egymást: József azonban értett mindent; jobban, mint ő. Amit Méhes akar, az nagyon is érthető. Ő csak ellesett szavakból állította össze, mégis fölfogja. Az egész emberi tudás egy agyon átszűrve, ahogy egy az is, amelyik fölfogja. A vegytan csak az első szem. Öt-hat ilyen könyv, egy író könyve, amelyet Japánban s a Fokföldön is taníthatnának... De József dühös és a képtelenséget szedi ki belőle. - Te is tudod, mi volt a célja vele. - Nagyon jól tudom, ha belehelyezkedem a bolondságába. De elegem volt ebből, hogy az emberek tébolyodottságát méltányoljam. Behúzódnak egy hordóba, s ott összeszőnek maguknak valami missziót. Közben fogalmuk sincs róla, mi történik a világban. Aki a társadalomhoz akar szólni, az tanulmányozza az akusztikáját. Megjósoljam, mi lesz a sorsa az ő vegytankönyvének? Az ellenségei azt fogják mondani: "Úgy, ő akarja tanítani az ifjúságot!" A másik rész: "Ezzel akarja a hívei tudtára adni, hogy a lényeges dolgokról nem beszélhet." A szakemberek félre fogják dobni mint kontárkodást. A legjobban azonban a hívei lesznek fölháborodva. "Ez a Méhes Zoltán mondanivalója a mi számunkra?" - Az lehet, hogy ezt mondják - nézett Eszter a fiára. - Ha ilyen az akusztika! De akkor igazán nincs értelme tanulmányozni.

Ebben már József is megérezte, ami neki szólt. Hogy ő meg mást sem tesz, csak az akusztikát tanulmányozza. - Mért? - mondta megtorpanva, mert a belátása az ingerültsége alatt is működött. - Az ember nem csinálhat más társadalmat, mint amiben él. Épp ott kezdődik a bolondság, ahol az ember nem ismeri el azt, ami adva van... S megnyugodva ebben az érvben, szokása szerint mindjárt ellentámadásba ment. - Anyukát, persze, megvesztegeti a csodálatával. Lassan anyuka is egy női Gandhinak érzi majd magát. - Menj, te bolond - nevette el magát Eszter... A szemtelenségiben volt valami jobb, mint a cirógatás. - De igen, peplonokat tetszenek majd szőni. Méhes hajtja a rokkát, s anyuka pödri a fonalat. - Jó fogalmaid vannak a szövésről. - Na, na, már karácsonykor is együtt tetszettek szövögetni. Azért nem tetszett hozzánk is feljönni. Énnekem az a bűnöm, hogy nem akarok sarut kötni és a négerek és eszkimók egységesítéséről ábrándozni. Ha egy tál sáskát meg egy kis erdei mézet hoznék a kofferomban, mindjárt kedvesebb volnék. Így én vagyok a tékozló fiú... Mellesleg gyáva is a mester. Tetszett látni, hogy belesápadt a letartóztatásokba. Azért szeretne a politikától visszatartani; fél, hogy kompromittálom.

Másnap reggel Méhes állt oda a verandaasztalhoz; kibontotta a behozott Reggeli Újságot, s a vastagbetűt olvasva, a patikába készülő Esztert is szemmel tartotta. - József elment? - kérdezte az újságot lehajtva, hogy Eszter az asztalról az indulást jelző lakkretikült fölemelte. - El, a hajnalival. - Remélem, ebből az esetből tanulni fog. Elég közel csapott mellette a villám... Eszter nem is értette, mire mondja; úgy kimentek a fejéből a letartóztatások. - Bizony, én is jobban szeretném, ha hazajönnének - állt meg, hóna alatt a tarsollyal, várva, hogy mehet-e, vagy többet is mond még. - Nem tudom, nem haragudott-e meg rám? - nézett rá Méhes. - Eddig csak egymás elveit szoktuk bántani, most azonban élő húsba szaladt a bicska. - Nem baj, ráfér egy kis szókimondás - mondta Eszter, elkerülve, hogy a József haragját tagadja. - Kezd veszélyessé válni a passziózása - örült meg Méhes a jóváhagyásnak. Majd látva, hogy a felöltözött Eszter őt várja csak. - A patikába tetszik menni? Én is arra tartok, a kollégiumba. S míg Eszter a kívül tett kulccsal a kapuban őt várta, beugrott a rossz, orvul megvarrt gallérú télikabátjáért.

- Én betéve tudom s méltányolom mindazt - kezdte ott kinn, a friss hó csikorgásától nagyobb mondatokra ingerelve -, ami az ő viselkedése mellett fölhozható. "A kultúra: játék", "Az ember amíg lehet, ne hagyja befogni magát", "A könnyed kondíció többet érhet, mint a sok esztendei szorgalom". Ha valaki, én méltányolom, éppen mert az ellenkező irányban vétettem. Kötelességtudó voltam, mint egy puritán, befogott, mint egy ló, s húsz éven át mindig hiányzott két óra álom a munkámból. De amit József csinál, az nem nemes tréning, az jellemhiba... Eszter is így gondolta az este. Még az ágyban is, amikor az a kis jókedve, amit József vert föl benne, Méhes és az ő közös peplonával, leülepedett benne. De most, hogy Méhestől hallotta, mégsem tudott semmi továbbmondásra biztatót mondani. Méhesnek joga van ehhez, több, mint az apjának, gondolta. De csak gondolta: léptei szaporábban csikorogtak a havon, s maga is érezte, hogy a télikabátja, mint egy hallgatással teli gömb surran el a fal alatt szorosan. - A jellem felbomlása - igazította ki Méhes. Ez a szó, noha súlyosabb volt, bizonytalan, tudományos jellegével elmosta kissé az éles határú, polgárias "jellemhibát". - Megérteném - mondta tovább Méhes -, ha egy erős meggyőződés vinné. De arról szó sincs. Egyáltalán hogy kerül ő egy parasztpártba? Ha legalább karriert akarna befutni! Szerephez, hatalomhoz jutni. Őneki azonban célja sincs. Vagy mondott valamit? Hogy mit akar voltaképpen? - Énnekem nem - mondta Eszter bizonytalanul.

Most egyszerre nagyon is értette a fiát. Hát muszáj céljának lenni? Elég, hogy ott van. Ahhoz, ami folyik, hozzáadja az ízlését, tudását. Ő azt mondja, ugyanaz a dolog is egész más, aszerint, ki csinálja. - Lárifári. A dolog szabja magára az embert. De itt különben is nem erről van szó. Ez egy különös fajta lelki betegség. Nem játékosság - infantilizmus. A védett úrifiú, aki felnőtt korában tovább akarja játszani a társasjátékait. Életcéljai helyett csak játékcéljai vannak. S közben egy gyerek magátólértetődőségével állja, hogy az anyja érettségizzen, egyetemet járjon, kölcsönökért futkosson s robotoljon. - Én igazán szívesen teszem - mondta Eszter. Az igazságérzete Méhes mellett volt. Így van, pontosan így. Ne légy majomanya, lásd be. De egy mélyebb belátás, s ez is igazságnak érezte magát, ha homályosabbnak is, azt mondta: "Nem úgy van: mi köze hozzá, hogy József hogy él. Ha nem lenne megijedve, ő sem mondaná ilyen igazságtalanul." - De őneki nem szabadna szívesen venni - mondta Méhes. - Ráadásul még a családét is kockára teszi. Mert erre minden rámehet, a patika is - állt meg Méhes éppen a patika előtt. Eszter Méhes vállán át egy mosolygó pillantást vetett a kis tiszteletesnére, aki a pult mögül kinézett rájuk. - Hát, ami lesz, azt majd elviseljük - mondta ugyanazzal a mosollyal, mint aki tudja, hogy a férfiak fölidézte bajt (s Méhest is közébük számította) bölcsességgel bajos megelőzni.

Méhes nem hozta elő többet a József dolgát. Érezte, hogy a legmélyén nem adott igazat neki, vagy tán maga is megfejtette s elröstellte az indulatát? A viselkedésében azonban ott volt a nyugtalanság. Mint aki puskaporon ül, s egy kanócot érez, amelyen (anélkül hogy látná, hogyan) feléje harapózik a tűz. Sosem nyúlt hozzá az újsághoz, de most ő hozta be reggelenként; már a kapualjban átfutotta és kibontotta. Szűcs Bandi, azután hogy nála volt, bement a patikába. - Esztike néni, baj van tán Józseffel? - Mért? Nem tudok róla. - Méhes, úgy látom, nyugtalan miatta... Eszter a képzelet betegségének tartotta ezt az aggodalmat. Mi aggódnivalója van abban, hogy néhány közös ismerősük, akiket ő sok éve nem látott, a börtönbe került? A következő hetek azonban azt mutatták, hogy ez a beteg képzelet nem vaktában riadozott: a riadalmat is emberismeret táplálta.

Január elején Víg János azzal jött le Pestről, hogy odafönn nagy összefogások voltak. János Eszteréknél vágatta le a disznóját, s a fő gondja az volt, hogy a füstölt húst s a szalonnát a bőröndjében jól elcsomagolja. Ott rakosgatott, tárgyalt a folyosón, s hangjában a sopánkodás hol a feleségének szólt, aki az éhenhalástól félt, s őt új s új élelembeszerző körútra indítja, hol a közélelmezési hivatalnak, amelyben már ötször volt benn szállítási engedélyért, időnként azonban (mint aki a magasabb gondoktól sem akar elszakadni) megállt, s a pesti "lefogásokat" hozta szóba, melyekről nem tudta, hogy mit jelentenek. - Hát te mit szólsz ehhez, Zoltánkám? - mondta, hogy Méhes is odajött a szalonnák közé. Méhes néhány befelé sápadó kérdést tett, aztán, mint aki tudja, hogy betegnek tartják, s el van tökélve, hogy nem szolgáltatja ki magát, csakhamar behúzódott a szobájába.

Másnap már a pesti újságokban is benne volt az összeesküvők listája. Eszter egy csomó ismerős nevet talált benne; - kit a régi diákmozgalmakból, kit az ellenállás idejéből, kit a megindult pártéletből. Most már neki is libabőrös lett hirtelen a karja. Ó, ez a József, tán maga sem tudja, mibe tévedt bele. Aki benne van, ártatlanabbnak hiszi, mint aki a vád szemével nézi. De aztán eszébe jutott az éles, élvezettel teli hangja. "Én nagyon is elhiszem." "Csak kancatejet isznak." Mondhatná ezt, ha benne volna? Hanem azért most már benne is ott járt egy állandó borzongás. Este, ahogy Méhes szobájába belopta a tésztát, három-négy napilapot talált a kályha melletti kis karosszékbe gyűrve. Elképzelte őt, amint a cikkeket falja - félve a mérgező betűtől, de mohón is, hogy minél előbb túl legyen rajta. Egy rablógyilkos olvashatja így vackán az újságokat, ahogy ez a világtankönyv-író a félelméből köré párolgó bűnben. A patikában egy levelet adtak be Józseftől. Szokatlanul hosszú levél volt, zöldtinta javításokkal a gépelésben. Az új könyvállványról volt benne szó, Anikó étvágyáról s egy ki nem váltott s a kereskedőhöz visszaérkezett gyógyáru csomagról. Különösen ennek a korholó hangja nyugtatta meg Esztert. Az összeesküvésről ennyi volt: "Köreinkben nagy a rettegés. Sok ismerős lebukott, több, mint az újságban. Méhest tessék az én szerepemet illetően megnyugtatni." - József írt - mondta Eszter az iskolából megjövő írónak. - Igen? - nézett rá Méhes, annak a mohóságával, aki egy helyben forgó gondolataihoz kap hirtelen táplálékot. - Azt írja, tessék megnyugodni. - Ó - húzta be a vállát Méhes elhárítón, s mosolyában egy vértanú szemrehányása volt, aki tudja, hogy különös gyötrelmeiben nincs részvét, inkább eltagadja hát.

Másnap Hallgató Sanyi kereste. - Zoltán itthon van? - kérdezte, miután a kapualjban s a verandán, állások és lépdelések közt már vagy tíz percet beszélgettek a Csibi új kötőgépéről. - Nem, úgy látszik, nincs - mondta Eszter, s még egyszer megnézte. - De tessék tán bejönni mihozzánk... Az udvarias hívásban most egy kis tudakozódási vágy is volt. Sándor olyan járatos mindenben, s ha egyszer a dolog a fontos, ő is tud bölcsen és egyszerűen beszélni. - De igazán csak egy percre - mondta Sanyi. Délelőtt kotorta össze a bádogdóznijából az utolsó cigarettát, s a Mátéék kerek cigarettatartója, miközben hívta, az erkölcsi ellenállását is megbodrozta. - Zoltánt akartam figyelmeztetni egy újságcikkre - mondta, a dohányt a cigarettapapírban megnyomkodva. - Azt hiszem, nincs nagyobb jelentősége - tette hozzá, a kályha mellett nyomkodva tovább a papírt. - De nem árt mégis, ha tud róla. - Csak nem ebben a dologban? - állt meg Eszter a kályha másik oldalán ijedten. - De igen. Mellesleg elég együgyű cikk. Így nézve, nincs két olyan dolog a világmindenségben, amely közt kapcsolatot ne lehetne létesíteni. Különben tessék átfutni rajta... Egy kifordított újságpéldányt húzott elő a zsebéből. Ahogy a cigarettát a két kezében cserélgetve előhúzta, Eszter egy hasadást látott a bélésében. Az újság az egyik polgári lap volt. A cikk rögtön szembe ugrott. "Magyar Gandhik vagy horthysta szabotőrök." Eszter a szeme előtt táncoló alcímekből állította össze a vádat. Az egyik elfogott lakásán tervezetet találtak. Abban, a kommüniké szerint, a passzív ellenállás megszervezéséről, egy magyar non cooperationról volt szó. A cikkíró valami hindu szóra épített: Magyarországon Méhes Zoltán terjesztette el ezt a szót, ő beszélt európai gandhizmusról. Ez igaz, még a német időkben történt. De mit mutat Méhes viselkedése? Minden út nyitva áll előtte, s elmegy középiskolásokat tanítani Csomorkányra. Nem felhívás ez az együtt-nem-működésre? A magyar Gandhi láthatatlan feje az összeesküvők táborának. - Én mint volt újságíró, úgy állítom össze a dolgot - nézett Sanyi a maga megszokott füstkarikáiba -, hogy Zoltánnak egy jóakarója elérkezettnek látta a pillanatot, hogy valami régi személyes sérelemért egy kicsit alája gyújtson. A lap különben egyáltalán nem mérvadó s a pium desiderium nagyon is átlátszó.

Eszter ismerte Méhes kapukulcs fordulásait, s ameddigre a verandára fölért, ő is kibújt a maga szobájából. Arról, ahogy egy gyors köszönés után a magában mondott szavaktól gőzösen, a duplaajtón eltűnt, Eszter látta, hogy tud már a cikkről. Az üvegajtó későig átsütő villanya ugyanezt bizonyította. Másnap Hallgató újra eljött, s most Méhest is otthon találta. Amikor Eszter a patikából hazaért, már otthon diskuráltak a rosszul fűtő cserépkályhához bújva. Ahogy Eszter a szalonba belépett, látta, hogy a télre feltett nagy függöny mögött az üvegajtó ki van pattanva. Odaindult, hogy betegye, úgyis olyan gyengén fűt a kályha, hát ha még a fűtetlen szalon is húzza. De a kihallgatott párbeszéd megállította. - Én nem hiszem - mondta Sanyi -, hogy ennek bármi következménye lehessen. - Én azt sem bánom, ha lesz - mondta Méhes egy kisfiú könnyeket nyelő elszántságával. - Én igazán nem azt néztem, hogy bántak velem. Nekem nem a duzzogás volt fontos, hanem hogy így, ahogy vagyok, hogyan használhatok. De ha mindenáron... Egy idő múlva levélpapírért kellett bemennie a kis íróasztalba. Nem gyújtott ki, de a fénysávról látta, hogy az ajtó még mindig nyitva van. Amíg csendes léptével az asztalkához ment s kezével a papírt megtalálta, megint ki kellett valamit hallgatnia. Az előbb dacos, elkeseredett hang most ellágyulásban volt. - Az az érdekes, hogy órán teljesen elfelejtem. Csak akkor rezzenek össze, ha az altiszt bejön a hirdetőkönyvvel. Minden helyettesítést magamra vállalok, csak hogy minél több órám legyen...

Eszter megpróbálta Józseféknek a levelet megírni. De a füle visszatért a benne kóválygó hanghoz, s az ellesett szavak tovább fűzték magukat. Különösen az, amit az óráiról mondott. Bemegy az iskolába; a sarokhoz lapuló rendőrtől szívdobogást kap, s benn a folyosón ijedten néz szét, nem várják-e a detektívek. De ha egyszer benn volt az órán, kinyitotta a Horváth János Magyar versek könyvé-t, amelyből érettségi előtt neki is olvasott, a rátapadt figyelem (Hallgatónak legalább így mondja el a kályhánál) édes burokká zárul, melybe a veszély nem tud beszivárogni. Lehet, hogy ez nincs egészen így. A burok nem zár olyan jól, az órán is ott van benne az a borzongó szorulás, amit most Eszter is ott érez magában. Vele is megtörténik, hogy a betű, a tulajdon hangja futni kezd előle, s ott áll a ködben a katedrán, mint ő néha, amíg a vevőkkel beszél a patikában. De kész magát is becsapni, elnémítani a vad igazságszeretetét, csak hogy azt érezhesse: mégsem volt őrült a remény, az élet szép, vagy ha nem is szép, olyanná tehető, amilyenné ő gondolta. Itt van ez az osztály, ez olyan, amilyen a család, a baráti kör, a nemzet lehetett volna. Ahogy szenteste mondta: "Ha tanár nem leszek, abban halok meg, hogy én valami szörny vagyok, akit csak meggyűlölni lehet." De lám, nem az. S most, amikor minden zörej egy rém, s a csöngetések után hallani, hogy az odatapadt lépése mint indul vissza, rövid megkönnyebbüléssel, az ajtótól; ez az, amivel dicsekedni akar, nem is Sanyinak, magának a rémességnek. Hogy van egy kör, amelyben (ó, milyen ismerős ez) a paradicsom törvényei uralkodnak. Amíg Hallgatóval beszél, lám, egész belevigasztalódik. Ahogy a duplaajtó nyílik, s a hangja kicsapódik: "Hát valahogy majd csak lesz" - abban annyi zápor utáni frisseség, annyi könnyűszívűség van. "Csak Józseffel ne történjék semmi" - hallja most Sanyit, amint visszafelé beszélve a duplaajtón kigomolyodik s utána mindjárt a pardont is, amellyel a szájára üt. Méhes figyelmeztette őt emelt ujjával rá, az udvari szobácskában.

Vasárnap nagy pártgyűlés volt a Szarvasban; a tárgy a párt megtisztítása volt az összeesküvőktől. Erre az éjjeli vonattal József is betoppant. Eszter nem is igen kérdezhette, hogy áll hát a dolga; József rögtön az írásai válogatásának látott, gépelt cikkeket, leveleket gyűrt; egyet-kettőt megint kihajtogatott, elolvasott; látszott, nehezen szánja el magát, gyűjtő létére, a tűzbe dobásukra. Másnap későn kelt; tejivás közben már telefonált, hogy rendben van-e minden; földühösödött a rendezőkön, s ment ő is a Szarvasba. Eszter kérdéseire úgy felelt, mint aki közben valami fontosabbat csinál: újságot tör fel, telefonon csönget, két ing közt meditál. "Hát igen, elég zavaros a helyzet. A Méhes-cikknek nincs jelentősége. Az csak a Méhes hisztériája." A gyűlésre egypár képviselő is lejött, az egyik ott ebédelt Mátééknál. Eszter látta, hogy nagyon tárgyalnak Józseffel. Mialatt a fiatalember a kezét mosta, József még egyszer fölemelte az újságot, amelyet az az asztalra dobott. A keze gyöngén remegett, ahogy olvasta. - Valami baj van? - kérdezte Eszter. De abban a percben már jött ki a vendég a fürdőszobából, s József úgy tett, mintha nem hallotta volna. Az ebédnél a gyűlésről beszéltek, azon a beavatott nyelven, amelyet a fiatal politikusok annyira szeretnek. Rövid, más számára érthetetlen kérdések, keresztnevek, intézmények rövidítései röpködtek s efféle szavak, mint kinyírás, behúzták a csőbe, annak is vaj van a fején. József iparkodott figyelmeskedni, s a képviselő beszédével lépést tartani, de Eszter észrevette, hogy időnként elhallgat. A képviselő Méhes olvasója volt, érdeklődött, gyűlés után megnézhetné-e. Gyűlésre menet József kijött az anyjához. - Nem tetszik bejönni délután a patikába? - kérdezte máshova nézve. - De, ha kell, bejöhetek - nézte őt Eszter figyelmesen. - Nem tetszene akkor a csomagom behozni? Tán mégis elutazom a délutánival. A kisállomásról (a patikához az volt közelebb) könnyebben elérem.

Eszter nem tett föl több kérdést, csak a fia bizonytalan arcába nézett, s ment vissza a kamrába csomagolni. Este a Szarvasban bankett lesz. "Hát nem maradsz itt a bankettra?" - kérdezhette volna. De ha József arra gondol, hogy a bankett elől elmegy, akkor már nincs mit kérdeznie. A csikorgó csizmák még szivárogtak a gyűlésre, amikor ő már benn volt a patikában. A redőny lehúzva; ő kábultan tett-vett; a desztilláló kormát törülgette; a gyógyszeregyesület köriratát próbálta megérteni. Ahhoz képest, ami a csönd fenyegető zümmögésében készült, úgy érezte, eléggé nyugodt. Majdnem hogy elcsodálkozott a nyugodtságán. Mintha belenyugodott volna abba, ami a fiára szakadhat. Egy pillanatra, ahogy a néma boltban magára eszmélt, szinte borzalmasnak tűnt föl magának. Egy kőszobor, aki századok záporától mosva, pőrére kopva nézi a végzetet. Csak József gyors lépése s utána a kulcsfordulás a kisajtóban, az indította meg ebben a kötésben a borzongást, hangyamászást. - Megvan a csomagom? - kérdezte József. S az óráját kihúzva: - Épp egy negyedóra van vonatindulásig. De meg akartam a barátom hallgatni... Még nem tetszik tudni? Az egyik újságban már benn van a nevem. Mihályi hozta, ő azt ajánlja, Pesten várjam be a dolgot... - Eszter nem szólt, csak nézte őt. - De hát csináltál valamit? - kérdezte végre. - Mindenki csinál valamit. Ez olyan, mint a mesebeli lúd, ha soká viszik, az egész ország hozzátapad. Csak azt tudnám - bukta föl -, ki az a disznó, aki le akar buktatni? Egész biztos egy disznó reakciós. Még az egyetemi időkből... Na, kezicsókolom. Méhest tessék megnyugtatni. Kizárt, hogy neki ebből baja támadjon. - S ez most már biztos? - állította meg Eszter a csók után. - Mi biztos?... Víg János majd esténként telefonál.

Azután, hogy József elment, még ott állt talán egy órát is a falikar égője alatt a keresztfolyosón, az árjegyzékben lapozva, az útrakész retikül mellett. Kinn már öreg este volt, amikor a bank-kapualjból kisuhant. Amikor a Kölcsey utcába befordult, a jegenyék alatt egy autóberregés akkor kezdett el ide-oda forogni, s eltalálva az útirányt, egy kocsi hosszú foltja csúszott be szép csendesen a templomtorony alatti homályba. A képviselő ment el Méhes látogatásából. Eddig nem is gondolt rá; az ő dúltságára. A nagy csöndben csak a pesti csöngetést hallotta, s ami akörül látható lett: Anikó késő ajtónyitása, a két vállas látogató, s József, ahogy előszivárog. A közelebbi gond csak most kapcsolódott be, ahogy az autót távolodni látta, az ideghálózatába. Csendesen fordította meg a kulcsot, s a kert felől került be, hogy időt nyerjen a találkozásig. A lány kimenőn volt a rokonainál, úgyhogy csak ketten voltak a házban: no meg a Bojtár örömét kellett csillapítani, szembenültében, néhány farkkoppanásra. A másik lélek nem adott semmi jelet. De az, hogy ott volt a kisszobában, a duplaajtó mögött, a levegőt is nehezebbé tette arrafelé. Ez az éles agy, ha egyszer beáll a riadalom szolgálatába! Eleinte József miatt félt, hátha elharapózik hozzá is a baj, s azt mondják, az ő tanítványa. Aztán őt magát vádolják meg: de azok meg Józsefről nem tudtak, hiányzott a kanóc. Most minden együtt van. Az eszmei összefüggéshez megvan a személyes. Ott áll kipörkölt kabátjával a kályhának támaszkodva (rendesen így találta őt, ha a rosszul fűtött szobába bement), időnként ellódul, s jár öt-hat lépést. Most nem a kabátujja ég ki a sütő vasán: belülről süti a nyugtalanság.

Levetette a kabátját, s beült a maga homályába, de a nagyobb darab szenvedés magához vonzotta az övét. Kiment a verandára és hallgatózott. Sem egy lépés, sem egy köhentés nesze a kisszobából. Elment volna? A képviselő vitte el, vagy nem is találta itthon? A szoba nem szólt, s ő benyitni nem mert. Egy újabb félórai álldogálás után a szalon felől próbálkozott. A lépés, s ha kigyújt, a lámpafény az üvegajtón átszivárog. A nesztelen ajtónyitásra a sötét szalon túlsó felében egy gyors ajtópattanás felelt. - Itthon tetszik lenni? - szólalt meg Méhes, fél testével a függönye mögött. - Igen, rég. Már amikor az autó elment - állt meg Eszter beszélgetést kezdőn. - Miért? Olyan észrevétlen jöttem? - mosolyodott rá a homályra, mint egy anya, aki bűnösnek érzi magát a fiával szemben. De Méhes sem a kérdést, sem a hangot nem vette tudomásul. - József elutazott? - lépett be ő is a szalon homályába. - El - felelte Eszter. - A kisállomásra ment - tette hozzá, mintha ezzel a körülménnyel mentene valamit. Egy percig némán álltak ott a szomszéd szoba fényitől bederengett karosszékek közt. Eszter a homályon át is érezte a másik test fölindultságát. - Hát, amit jósoltam, most itt van - jött elő Méhesből, amit benn forgatott magában. - Hanem most nekem lesz egy kérésem - jött az első hullám után a második. Eszter nem szólt; a néma körvonala, a nővéri nyúlánksága mondta, hogy "parancsolj velem". Méhes kihallhatta az árnyékából a készséget, mert, a köntörfalazást átugorva, rögtön az eszébe forgót mondta. - Van itthon morfium? - kérdezte olyan hangon, melyben az izgalom elnyomta a szégyent. - Nem, nem hiszem - felelte a homály. - József minden kétkeresztes gyógyszert bevitt a patikába. - Akkor tessék szíves lenni most bejönni velem - mondta Méhes szokatlan határozottan. - Az enyém már kétéves - jött Eszter után, látva, hogy az engedelmesen megindul visszafelé. - Rég átalakulhatott - tette hozzá magyarázón - apomorfinná.

Eszter később sokszor elgondolkozott ezen a jeleneten. Mi volt ez rajta akkor: nem tudott vagy nem akart ellenkezni? Az a bénaság, biztos, ami az egész délután rajta volt már. S akkor a Méhes váratlan erélye: Hanem most... Ez a "hanem" teli volt váddal. Belerántottak a bajba, a fiad csellengéseinek ez lett a vége, hanem most aztán adjatok valamit, amivel elpusztítsam magam. Volt valami váratlan ebben, hogy ez a szelíd, törékeny ember, akit Józsefnél is fiúbbnak érzett, a kétségbeesés erejéből egyszerre mint parancsoló férfi merül föl előtte. De mindezen túl, első pillanatra mintha jogosnak is érezte volna a követelést. Csak ahogy az utcán a két pár lépést, a hosszabb és meg-megimbolyodót s a gyors, rövid beszédet hallgatta, akkor indult meg benne a vonakodás. Hogy hát hogy is lesz az? Tényleg mérget fog adni neki? Ilyen állapotban? S az asszonyi kalkuláció: hogy mást ad. De ha odaáll a méregszekrény elé. S tűnődött, mi olyan kesernyés még, hogyha megkóstolja.

A gondterhes sietésre Méhes is felocsúdott kissé. Nemcsak egy adós, egy anya csikorgatta mellette a havat. Egy másik baj, amelyet a maga bajától számba sem vett. - József mit mondott, benn volt valamiben? - kérdezte, s a kérdezőben az indulat után a szégyen motozása érzett. Nem mondott semmit. De én kizártnak tartom - felelte Eszter egyszerre az aggódó kérdésnek s a maga gyötrelmének. - Ő csúfolódott a legjobban rajtuk. Még rá is szóltam... Méhes némán ment egy sarkot. Azalatt gyűjtött annyi erőt, hogy ő álljon elő a vigasztalással. - Én sem hiszem; csak ez az örökös csellengés. Ha egy-két hónap vizsgálati fogsággal megússza, elkel neki a lecke. - Én abban bízom, hogy erre sem kerül sor - gondolt a morfiumra Eszter. - Ha egyszer nem csinált semmit. Úgy érezte, hogy ha ő maga a fia dolgában bizalmat mutat, azzal Méhest is megnyugtatja. - Hát igen - adta vissza Méhes a vigasztalást. - Én sem gondolom, hogy az ő dolgát szigorúan vegyék. Ha csak szükség nem lesz rá, másvalaki ellen.

A falon a kék s barna üvegek, a fehér tégelyek ijedt hunyorgással fogadták a szokatlan időben fölkattant villanyt. - Hogy legyen? - kérdezte Eszter, a retiküljét letéve, s kabátját kicsit kigombolva. - Porban vagy injekcióban? Mint egy kiugrani készülő nyúl, a méregszekrényhez állva is azt tekingette, hogy adhatna mást. - Két félgrammos porban kérem - mondta Méhes, s Eszter mögé állt. Olyanféle érdeklődéssel figyelte Eszter mozdulatait, mint a cukrosboltban szokás, hogy abból mérnek-e, amit kér az ember. "Kifejti a válltömőből, abban a tudatban, hogy útlevél a túlvilágra, s akkor szódabikarbóna." Meg szabad ezt tenni? A szódabikarbóna ott volt nyitva egy lépésnyire. Ha egy percre el tudná küldeni, rádobhatna egy kanálnyit. De míg a keze ott járt az üvegen, keresve, amit úgyis látott, egyre ostobábbnak érezte a csalást. Végre is mi a méreg? Amennyi egy darab kötél. Ha a lélek megérett rá... - Bontatlan doboz nincs? - kérdezte Méhes az üvegekre nézve... Mondhatta volna, hogy nincs, ez volt az utolsó rés a kiugrásra, de a szája már kimondta. - Lesz az is... Egy friss dobozt szedett elő a hazulról behozott gyógyszerek közül. Méhes most már pillanatra sem tágított a könyöke mögül. A kis patikamérleg ott táncolt a pult fölött, a leszállt oldalán az egygrammossal. - Rengeteg ez - mondta Eszter, míg új és új port eresztett a másik serpenyőben púpozódóhoz. Még sosem állt így belé, hogy mi az, ami közt egész nap dolgoztak.

Méhes ott tartotta a fejét a porosztás fölött. Sosem álltak ilyen közel egymáshoz. Mint egy pár, amely közös könyvben olvas. Eszter a könyökén át fölfoghatta a mellette álló ember megkönnyebbedését. - Ne tegyem zselatin-kapszulába? - kérdezte Eszter - tán hogy időt nyerjen, mielőtt a port kiadná a kezéből. - De, jó lesz - kapott rajta Méhes, s ahogy a port kétfelé osztva az áttetsző tokban a tárcája belsejébe került, a feszültség egyre csökkent benne. Visszafelé már egészen megvidámultan lépdelt Eszter mellett. Mintha nem is azért szorongott volna, hogy ne történjék semmi vele, hanem hogy ez a por ott legyen a tárcájában. "Hanem én nagy felelősséget vettem magamra ezzel" - mondta Eszter, amikor a port odaadta... Akkor nem válaszolt rá, de az úton, ahogy a megkönnyebbedés szétment benne, Eszter aggodalmára is jutott belőle. - Tulajdonképpen egy kényszerképzet az egész. Ha nincs ott, szédülni kezdek. Közben nincs ember, aki jobban irtózna az öngyilkosságtól. A döntő pillanatban valószínű, hogy eldobnám. Ha már benne vagyok, megjön az erkölcsi erő. A képzeletemnek kell a biztosíték... Egyre elevenebben beszélt, szinte berúgott a zsebében levő kapszuláktól. Eszter lassan elvesztette a szavait, a gondterhelt cipőjét s hosszú árnyékát nézte. Ahogy a Kölcsey utcába befordultak, Méhes már a Kölcsey utcára, a havas cserfára, a vakító templomhomlokzatra is átvitte a jókedvét s háláját. - A derék Kölcsey utca. Ki hinné, hogy itt töltöttem az életem legboldogabb másfél évét. A diákok, az emberiség jövője. S közben a magam törvényén éltem. Záróakkordnak tán nem is volna rossz - tette hozzá, engedelmesen bevárva, amíg Eszter a retikül mélyéből a nagy kapukulcsot kikereste.

Még mindig csak nyolc óra volt, amikor hazaértek. A kislány közben megjött, de le is feküdt, szuszogása ott hallatszott a konyhán a cselédágyban. A vén Bojtár, a hálóküszöbön ülve, két hű szemmel s egy-két farokkoppantással figyelte a vándorlást. Évek óta először történt meg, hogy Eszter nem tudta, mihez kezdjen. A vacsora gondolatára egy darab kemény kő lett a gyomra, könyvelésre képtelen volt, kinyitotta halkan a rádiót. De ebben is volt valami szentségtelen, hogy zenét hallgasson. Józsefnek a ruhája elöl maradt; azt rakta be a szekrénybe; közben a többit is megnézte, megsimogatta. Próbált megint Józsefre gondolni, végre is József tartozik őrá, de a közelben levő gond, mintha a veszélynek sugárzása volna, a távoli sugarakat folyton megzavarta. Így csak járt csendesen, az álmot kímélő lépésekkel a házban. Megigazított a sötét verandán egy széket: bezárta a kamrát, visszavitt a szalonba egy elölhagyott könyvet. A kislány szuszogott, Méhes lépett egyet-kettőt a fénysávos ajtó mögött, anyuska öreg díványában meg-megért egy-egy pattanás. Eszter ott állt a fiúk üres szobájában; nyugtalansága most a spalétát szemelte ki, az nem volt betéve. Nem volt értelme betenni, hisz senki sem hált ott, de ezzel is morzsolódott az idő. Ahogy behajtja, egy autó állt be az utcába. Az erőlködő berregésről, az esetlen forgásáról megismerte, hogy mentőautó. A doktorékhoz gyakran szállítottak éjjel is beteget. De a nyugtalansága nem elégedett meg a füle állításával. A behajtott spalettatáblák közt a sötét üveghez szorította szemét, amíg csak a fehér foltot ki nem vette. Ebben a pillanatban őhozzájuk is becsengettek. Előbb a lakóék húzós csengőjét rántotta meg valaki, aztán vette észre a gombot. Amíg magára dobott kendőjében kiment, az ő fejében is száz lehetőség forgott meg, járatlan mentős, házkutatás, a lakóék keresztlánya. A sürgönyhordó volt. - Méhes Zoltán - olvasta hangosan a nevet. - Igen, itt lakik. - De alá is kell írni - nézte a postás a levelet. - Tessék, még azt hiszem, fönn lesz - mondta Eszter a veranda felé igazítva. - Egy expressz-ajánlott levél volt. - Úgyis volt sürgönyöm - magyarázta a postás -, kihoztam. - Erre - nyitotta ki Eszter a postásnak a kisszoba külső ajtaját, a belsőt Méhesnek hagyta; hátha levetkőzött már. A postás jó nagy kopogás után egész télszagú tömegét betolta köpenyestől-táskástól az ajtón. - Itt nincs, kérem, senki - szólt ki egy percnyi alapos körülnézés után. Eszter is belépett, valóban nem volt ott senki sem. - Tán a fürdőszobában lesz - csavarta meg a kis tapétaajtóban is a kulcsot. Elment volna járkálni egyet?... - csodálkozott Eszter. Hogy lehet, hogy én nem hallottam? - Én nem leszek jó? - kérdezte. - De, tessék csak. Közben a lakóbácsi is előkerült hátulról a csöngetésre. Abból is lett egy hanggomoly, amíg azt visszaigazították, s a postás is indulhatott a könyvével. Eszter az asztalra állította egy pohár elé a levelét, hogy Méhes, ha hazajön, meglássa mindjárt. Közben folyton az motozott benne: "Mikor mehetett el?" Mikor a kamrát zárta? De hisz aztán hallotta még a lépéseit. Szerencséje, hogy nem volt itthon - gondolta. - A csöngetéstől biztosan megrémült volna...

A kapu alatt égve maradt a villany. Ahogy odamegy, hogy eloltsa (Méhes szobája előtt volt a kapcsolója), a kisszoba ajtaja egyszer csak kinyílt, s kilép rajta Méhes. Eszter nem volt épp ijedős, de ez a váratlan ajtónyitás összerezzentette. Egy pillanatig két rémült arc nézett egymásra a kapualj beszűrődő világosságában. - Ez mi? - dadogta Méhes, reszkető kezében a kibontott levéllel. - A kihordó hozta az előbb - dadogta Eszter. Meg kellett volna kérdeznie, hogy hol volt, hisz keresték, de a sápadt arc, mely percek alatt megnyúlt és beesett, bezárta a száját. - Tán valami rossz hír? - kérdezte ehelyett. Méhes nem fogta fel a kérdést. - Az az előbb a postás volt? - nézett Eszterre riadt hitetlenséggel. - Volt sürgönye, kihozta ezt is... S ő hajolt le, mert Méhes reszkető kezéből kitáncolt a levél. - S az autó? - kérdezte Méhes, mint aki álomból ocsúdik, s az álom egy foszlánya fogja még. - A mentőautó... A doktorékhoz - mondta csendesen, de közben az ő ijedt szeme is kérdezett. - Csak nincs valami? - kérdezte aztán a szájával is. A kérdés nem a levélnek szólt, de Méhes azt vitte újra a szeme elé, mintha eddig csak olvasta, de nem értette volna. - Nem - mondta, s magyarázat helyett odanyújtotta Eszternek. - A vegytankönyv korrektúráját kéri sürgősen a nyomda...

Méhes visszabotorkált a dupla ajtó mögé. S Eszter ottmaradt reszketésével a veranda homályában. A nagy üvegfalon át a havas udvar világított be - a szomszéd tetők, kémények, tűzfalak, zegzugos, holdfénytől eszelős tájai. Nem bírt bemenni a szobájába. A megrettenésével őrizte a másik hallgatását. De ha csinált volna valamit magával: mégiscsak szól, kiabál, hánytatót kér. Hisz most még nem lenne késő. Már pontosan tudta, mi történt Méhes szobájában. Amikor a résen át a "rab"-autót meglátta, visszaugrott. Dermedten állt a szoba közepén: a kabáton át a tárcáján a keze. Akkor a csöngetés. A durvább hang behallatszik a kis szoba s a kapualj közt levő falon. Erre ugrott át a függöny mögé a szalonba. A könyvszekrényhez lapulva leste a postás benyitását. "Itt nincs", hallotta. De a tárca akkor már kinn volt, ideges ujjal matat a szakadt bélésben. Aztán a keresés, kinn újabb hangok. Mintha csak maga állt volna ott a függöny mögött, s jönne vissza a csend beálltával a szobájába. A levél feltörése, a kijövetel, ennek már tanúja volt. Csak azt nem tudta, a porokkal mi történt. A szájánál volt már, s a csöndre - fölbontva - visszagyűrte? Vagy megvolt benne, ahogy mondta, az erkölcsi erő? Eszter odament a kisajtó elé. Egy-két csendes lépés, az ágyvég hintázása. Lehetséges, hogy méreggel a gyomrában, ilyen tévedés után ágyazni kezdhessen?

****Egy darabig még ott rostokolt a verandán. Hátha újra kijön, mond neki valamit. Amikor azonban az ajtó alján a fénycsík eltűnt, ő is behúzódott az ágyába. A paplan alatt a remegés még jobban kijött. Aznap váltott ágyneműt, s a nyugodt szekrényszagú anyag csodálkozva vette körül az emberi tagok vacogását. Ó, milyen rettenetes volt - most értette meg igazán - az élete ennek az embernek. Ha hinni lehetne istenekben, egy különös macska-istent kellene feltételeznie, aki kínzó szeszélyében ilyen soká tartotta életben. Décsi Feri - az ő bőre mögött látott hasonló idegrendszert. De Décsi Feri huszonöt éves korára meghalt. S addig is volt körülötte egy burok, zenéből, csodálatból. De közel fél századot élni, bedobva ezzel a mozarti lélekkel egy országba, ahol még Csomorkány volt a leggyöngédebb hozzá. Rászerelve az idegzetére egy kínos, pontosan működő értelem, mely minden vadságot magára bőszít. Érzékenysége tele: a durvaságok elleni ágaskodással, s közben egy mennyei sugáron függni: hozzá hasonló emberekről, egy aranykor nagy menüettjéről álmodozni. Azon kapta magát, hogy reszketése a paplan alatt megáll (a lámpát nem is tudta, mikor oltotta el), s nagy, kövér könnyek folynak a párnájára. Azóta József is otthon van már, s tán nála is csöngetnek. S az ő könnyei mégis ennek a szerencsétlen embernek szóltak, természete gyöngébb öccsének - az eltorzított nemességnek.

Reggel úgy kezdte járkálását, hogy vagy a veranda, vagy a szalon felől kifogjon Méhes szobájából valami életjelt. De nem hallott semmit. A patikába kellett volna indulnia, de Méhes még nem kelt föl. Máskor is megtörtént - ha nem volt első órája -, hogy későbben bújt elő. De most mégis meg akarta várni. A lányt szalajtotta a kulccsal be a patikába; ő később jön egy félórával. Fél kilenckor azt határozta: bekopog. Hisz megvan a mentség: fél, hogy elalussza az óráját. A kopogásra nem kapott semmiféle választ. Csendesen benyitott. Méhes ott feküdt szemben vele, nyitott szemmel, az ágyban. Azaz, csak az egyik szeme volt nyitva, s abból is egy furcsa, fénytelen pillantás szivárgott felé. Odament mellé: keze a paplanon még nem volt egészen hideg. De ahogy a fejét párnástól felemelte, érezte, hogy egy halottat tart az ölében.

Anikó már hatodhónapos volt, amikor Józsefet elfogták. Eszter az első hetekben folyton vonaton volt. Négyszer vagy ötször utazott föl Pestre: tájékozódni, védőügyvédet fogadni, pénzeket átadni, Anikót ellátni. Közben Szeghátot is megjárta párszor. Ott meg a kis Eszti nevén levő ingatlant kellett fölszabadítani. Ha otthon volt, csomagolt, gyógyszereket és kölnisüvegeket vitt letétbe a bankba; adóba, postára hordta a kiszedett pénzt, a Szeghátról átjött vevőkkel tárgyalt, a patikafelelősnek hízelgett, hogy várjon néhány napot a fizetésével, este pedig az üres házban, amikor emberek nem zavarták tovább az összevisszaságot: számlák, gyógyszerrendelések, a legkülönfélébb levelek (Víg Jánosnak megbízás, az ügyvédnek könyörgés, Anikónak csiggatás, Leona néni érdeklődésére egy beszámoló) váltak szét és folytak össze megint a fejében; míg csak egy vonatrohanás s egy pesti tárgyalás közt a csendesen lüktető fapadokon, a harmadik osztály panaszos asszonyhangjai közt, egy kis nyugalomhoz nem jutott. Ilyenkor csak az emlékezetét pótló kis noteszt nézegette, vagy a hozzáforduló szomszédjai kérdésére próbált minél barátságosabb választ adni, vagy ha még nagyobb békét kívánt, hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét, s félig tettetve, félig csinálva az álmot, az összemosódó beszéden, a hangos állomásneveken át egyszer csak József jelent meg előtte, olyasformán, ahogy a verandán csendben mellé állott, csak a válla előreesettebb, meg arcán vannak ott a szomorú árkok.

Végre azonban, mint minden, ez az új József nélküli élet is megülepedett, kialakult. Kis Eszti háza eladódott, a pénz Víg Jánosékhoz került (a család megbízottjaként most ő bizonygatta a legkülönfélébb helyeken öccse tapasztalatlanságát). Azzal, hogy Anikó ott merte végre a lakását hagyni (a nővére költözött belé), s hazajött, a pesti utak nemcsak fölöslegessé, de egyre lehetetlenebbekké is váltak. Az első hónap nagy tevékenységi láza az ő kényelmének biztosításában csitult. Az most már biztos volt, hogy a menyén kívül, s aki benne készül, hosszú ideig nem lesz semmiféle családja sem. Lőrinc kiment Venezuelába, az őserdőirtásnál dolgozott. Trópusi állatok s szörnyű erdőirtógépek szerepeltek a levelében, olyan faültető is, amilyenről Józsi ábrándozott Lajosfalván. Venezuela és Bajorország közt is járt már a levél. A József dolga kis Eszti sorsát is eldöntötte. Eszternek most már semmi reménye sem volt, hogy az urától őt visszakövetelhesse. Józsi úgy érezte, hogy az események az ő előrelátását igazolták: "Látja, Eszterke, milyen okos volt (írta a tanítói modorában, melyet távolság és diadal még gyöngéddé is tett), hogy nem hallgattam az anyai szív rövidlátására, s kis Esztit akkor, magammal vittem. Tegyük föl, hogy amint maga kívánta, a hazatérőkkel visszaengedem. Most eggyel többükért kellene szoronganom. Így is nagy árat kell fizetnünk, hogy elképzelésemet a dolgokról nem vették komolyan. Ha József az ő fiatalos önhittségében engem holmi fantasztának nem tart, az Egyesült Államok valamelyik nagy gyógyszertárában dolgozik azóta. Ő most már valószínűleg hosszabb ideig meg lesz fosztva a szabad költözködés lehetőségétől, de magának még mindig ajánlom, tegye túl magát a vidékies hitén, hogy Gorzsán véget ér a világ; adja el a patikát s jöjjön ki utánunk. Én most egy iparos csoportot szerveztem meg a venezuelai kivándorlásra, s csak a beutazási engedélyt várjuk odaátról." A beutazási engedélyt, mint kis Eszti leveléből kiderült, csak az iparosok kapták meg, Józsi nem. Kis Eszti azonban, csodálatos körülmények során, az utolsó pillanatban mégiscsak hozzájutott az engedélyhez, s lelkes magyar dolgozatot küldött a tenger fölötti repülőútról. Egyelőre egy zárt táborban van, de Lőrinctől már kapott levelet, alig ötszáz kilométerre van tőle.

József kiszabadítására vagy fölmentésére sem volt remény. Józsefet épp a járás-kelése, a kártyákba tekingető gibicelése keverte a bajba. Ő a nagy politikában is azt csinálta, amit a cserkészcsapatban vagy később a diákmozgalomban. A régi szokások az új viszonyok közt a következő helyzetet alakították ki: Míg ellenállásbeli társai többnyire képviselők lettek, ő beérte egy szerény poszttal pártja ifjúsági mozgalmában. Ezt a posztot, szerkesztőségi helyét arra használta fel, hogy (mintha csak a köztársaság történetírójának a szerepére készülne) áttekintést nyerjen az egész játszmáról. Szétszabdalta s feldolgozta a pártlap szerkesztőségében heverő újságokat, időnként elmondta, milyen tűrhetetlenül van szerkesztve a lap, mik azok a kulturális dolgok, amikről szó sincs benne, s egy-egy húszsoros kurzív-szedett cikkben megpróbált le-letörleszteni valamit ezekből az adósságokból. Bár a párt parasztfiatalsága, sőt a munkáspártok ifjúsága közt is voltak ismeretségei, barátai a Gyuri-féle pesti fiúk közül kerültek ki, akiknek a múltjuk, ismeretségi körük, cinizmusuk, tájékozottságuk az övénél is csípősebb s csillogóbb volt, az ösztönük azonban kevésbé tiszta. Félhomályt szerető, szervező ösztönével ezekből az ifjakból s a befolyásuk körébe eső fiatal munkásokból, parasztokból egy ötödik, párt alatti pártot szeretett volna összehozni, amely a hajszálcsövesség törvényei alapján a nyugati polgárosodás erényeivel járja át ezeket a népi pártokat. Kívülről azonban ez a szemlélődő csellengés úgy festett, hogy itt egy jobb készültségű, a homályt kedvelő alak tiltott módon akarja a többi pártot bomlasztani. S minthogy közvetlen főnöke, az ifjúsági mozgalom vezetője a letartóztatottak közé került, Józsefet és társaságát az összeesküvés csápjaként kezelték. Így történhetett meg, hogy egyszer csak azok közt találta magát, akiknek a bukását karácsonykor Méhes előtt még kárörömmel emlegette. A politikában, főleg forradalom idején, nehéz megállapítani, ki miben van benn és miben nincs. József nehézkesebb pártfelei, akikre ő olyanformán támadt rá, mint egykor az osztálytársaira, őt sajnálták a legkevésbé, amikor megszabadultak tőle. A védőügyvéd s belügyminisztériumi ismerősei sem sok jóval biztatták Jánost. József sok mindenről tudott; egy-két év a legkevesebb, amire számítaniuk kell. Így annak a gondosságnak, amelynek a pókhálószálaival Máténé régen a maga családját lepte be, a pótcsalád feloszlása után pedig József, Méhes s a hazahozandók közt cikázott, most egyetlen testet kellett körülhálóznia. Amelyikben a József gyermekéhez nőttek az édes kis cimpák s a hegybefutó körmök alatt a rózsaszín ujjbegyek.

De Anikó meg is tett mindent, hogy ezt a gondosságot foglalkoztassa. Az ő számára már a másállapot is elég riadalom volt, s most még Józsefke miatt is aggódnia kell. Amikor a másállapotra vállalkozott (miután többször nem vállalkozott), csak az volt előtte, hogy feleségi pozícióját biztosítsa. A nővére is mondta, hogy egy ilyen patrícius-házban csak a gyerek tartja fenn az asszony tekintélyét. De a gyerekkel járó testi változások sokkal ijesztőbbek és undorítóbbak voltak, mint ahogy felkészült rá. Már a folytonos hányás is felháborította. Az ember ott öklendezik és verejtékezik a mosdó fölött, s Józsefkének ezt hallgatnia kell. Meg sem meri őt csókolni, hisz állandóan valami keserűt érez a szájában, s keserű szájjal bűzös lehelet szokott együtt járni. Nagyon szép dolog az apaság, de az ő asszonyi tapasztalata szerint (s ezt József sem cáfolta) az undort a férfiak nem tudják megbocsátani. Testének a szétmenése meg egyenesen kétségbeejtette. Azt persze tudta, hogy a nők a gyerek alatt megdagadnak, de más tudni, meg más ennek a napfürdővel, masszázzsal, melltartóval, fáslikkal, ráncleragasztó csíkokkal összetartott üzemnek a szétzüllését napról napra tapasztalni. - Jesszusom. Nézd csak, mi van itt rajtam? - hívta oda Józsefet (a legelemibb elővigyázatról megfeledkezve), amikor hasán a barna csíkot felfedezte. - Mondd, ez megmarad? - nyafogta, hogy a barna vonalat József is megtekintette. Aztán a félcipőből kidagadt lába rémítette el. - Tessék nézni, mi ez? - mondta Eszternek már. - Vízibetegségem van? Biztosan a vesémmel van bajom. Nagymama dagadt meg így, amikor meghalt... Máskor a szétment orrát masszírozta a tükör előtt vagy a megpüffedt ujjait. Arcán az undorító gyerek rémülete s a becsapott kereskedő felháborodása keveredett. - Úgy látszik, a csontjaim is lágyulnak - mondta ínyét a tükörnek feszítve. - Ez már a második tömés, ami egyszer csak kipottyan... S most tessék. Érdemes volt vállalkozni rá? József is börtönben van.

Anikó igazán szerette Józsefet. Amikor az ostrom alatt magához édesgette, nem is gyanította, mi minden van ebben a fiúban. Eszternek is elmondta, milyen dühös volt, amikor a detektívek várták, s ő sóhajtozni próbált. Az utóbbi időben még féltékenynek is kellett rá lennie, s ez a szokatlan érzés, amelyben egy kis őszies, anyai bánat is vegyült, csak kedvesebbé tette. Amióta börtönben volt, maga is meg volt hatva, mennyit gondol rá. Este a varrókosár fölött rendesen ő kezdte el a ráemlékezést. - Szegény Józsefke. Vajon most mit csinál? Hogy bírja ki a hanglemezei nélkül? Azt mondják, egy bűnözővel van egy cellában... Az ő élete azonban olyan volt, hogy az efféle gyöngédség csak héj lehetett a létfenntartási riadalmán. Józsefke ugyan neki sem beszélt róla, hogy mit vár a politizálástól, valószínűleg maga sem volt tisztában vele, de a fiúk, akiket József fölhozott hozzájuk vagy eszpresszóban bemutatott: képviselők, országos titkárok, ügyvezető elnökök meg más ilyesmik voltak, a paraszt származásúakon is jó új selyeming, úgyhogy azt hitte, Józsefből is rövidesen ilyesvalami lesz. Az egyikük egyszer melléje ült az eszpresszóban s azt kérdezte: - Mondja, mért nem fogadta el József a csomorkányi polgármesterséget? Elintézett dolog volt már, hogy ő kapja. - Ő nem akar elmozdulni Pestről - mutatta Anikó, mintha tudna a dologról. Akkor megpróbálta Józsefnek is előhozni; az mégis jó lett volna, ha a Szarvasban a csincsillabundája mögött azt hallja: nézd, a polgármesterné. József azonban paprikavörös lett. - Hagyj engem a hülyeségeiddel. Egyszer s mindenkorra kikérem, hogy a dolgomba avatkozz... Olyan édes volt, mint egy kis kakas, nevetni kellett, s megcsókolni a kipirult fülcimpáját. S most itt van, föltámad ez a balatoni felhő, s képviselőség, polgármesterség, az ő egész egzisztenciája benn van a börtönben. A hasa meg nő, olyan már, mint a dob, ronda vérerek vannak rajta, a köldöke meg kifelé áll. Most már, persze, benn van a csapdában, kedélye és bölcselete azonban egyaránt arra tanította, hogy amin változtatni nem tud, azt próbálja mulatságossá tenni. Hisz van ebben a helyzetben kellemes is. Az emberek (aki el nem húzódik) igazán kedvesek hozzá. Olyan tisztelettel csókolnak kezet neki, mint egy vértanú özvegyének. S az anyósa is igyekszik jóvátenni, amit Józsefke rossz helyezkedésével hibázott ellene. A dolog lényege azonban mégiscsak az, hogy ő itt áll a nagy hassal, a jövő félelmének kitéve, számításában megcsalva, s idegessége, amelyet környezetének a gyöngédsége s a maga belátása a durva kitörésektől visszatartott, az örökös kívánságokban, apróbb ingerültségekben, állapotosasszonyi szeszélyekben annál csillapíthatatlanabbul vibrált és feszengett.

Eszter mindent elkövetett, hogy ezt a kétségbeesésből, türelmetlenségből, alkalmazkodásból és restségből álló csomót, amely az ő unokájának szívta a sókat és nedvességet, minél nyugodtabb állapotban tartsa. Tán szándékosan is túlozza a szolgálatkészséget és önfegyelmet, hisz olyan nehéz volt elviselni, hogy a gyereke többet szenved, mint ő. Ez az önkéntes tűrés törlesztett valamit a különbségből. Aztán meg őt is kezdte foglalkoztatni az emberi természet. Ha nem is kísérletezett, mint Méhes a tanítványaival, benne is volt egy kis csodálkozás, mit tud elfogadni szemrebbenés nélkül egy ember, s mit gondol közben; általában, hogy a jóság mit ér el végül egy ilyen Anikónál. Arra, hogy Józsefből mi lesz odabenn, nem volt befolyása, de ha a feleségét ő s még inkább a baba majd, asszonnyá mélyíthetnék azalatt! Másállapot alatt, visszaemlékezett, az ember lelke éppolyan puha, mint a szövetei, tartja az ujjlenyomatot. Anikót maga biztatta, hogy a nap nagy részét heverésben töltse, inkább este legyen fönn, amikor ő is odahaza van. Ilyenkor aztán éjfél utánig is elvirrasztott vele.

A cselédlánnyal szerencséje volt. Ez is körtvélyesi lány volt, de nem olyan érett nő, mint a múlt évi Juli; a puffadt kis orra szinte beleszorult a kétoldalt kipuffadó orcái közé: a rékli, a szoknya mind ilyen egymást elnyomó puffadásokból állt, s ez a sok duzzadás mind jóakarattal, bámulattal s kitörni kész retyegéssel volt tele. Ez a kis Panni nem is gondolt arra, hogy a maga sorsát a pamlagon heverő nagyságos asszonyéval, ha csak érzésben is, összevesse. Ez a nagyságos asszony az ő csodálatos átalakulásaival, a tíz órai spalétanyitástól, amikor kócos sárga hajában olyan gyűrötten és szín nélkül veszett el az arca, a délutáni pongyolafelvételen át, amikorra ez a sápadt arc a fényes-vörös körméhez lett hasonlóvá, az esti, lámpa alatti beszélgetésekig, amikor a tekintetes asszony mellett olyan volt, mint egy kisasszony: neki inkább a természettudományi érdeklődését tartotta ébren, s a sűrű csöngetésre a réklije-szoknyája csupa súrlódó hang lett az iparkodástól; az, hogy csak a vizet kellett behozni vagy az asztalról az ágy szélére tenni, őt nem bőszítette föl, legföljebb egy kurta rövidet göccent rajta; általában, ha a petrezselyemvágás és a nagyságos asszony életnyilvánulásai közt választani kellett, ő az utóbbit választotta.

Anikó első erőfeszítése így az volt, hogy a paplanára tett tojásos tálca fölé tápászkodjon, s kritikájával a tányérokon, a kenyérpirításon sorra menjen s a hiányzó dolgokért ("Panni, hónapos retek nincs"?) Pannit beidézze. A nyughelye mellett ott volt a telefon, azt, ha valamit megkívánt, fölemelhette, de Eszter maga is beszólt a patikából: "Anikó, nem kívántál meg valamit ebédre?" S ha Anikó a megkívánható dolgokon végigmenve, a tejcsokoládét vagy a fejes salátát bemondta, maga futott ki a piacra, boltokba, beszerezni. Az ebédet rendesen még mindig az ágyban költötte el, ami Fanninak arra volt alkalom, hogy puffadt kezével szinte ápolónőnek érezhesse magát, s óvatos lépése s a tálcára tett leves reszketése közt az összhangot megteremtse. A nagyságos asszony többnyire hibát talált az ételekben. "Ennek a pürének valami szaga van." "Panni, ebbe maga a rossz krumplit is beletörte." "Az istenért, ettől most meg fogok betegedni." De Panni erre csak retyegett: a tekintetes asszony megmagyarázta neki, hogy a szekántság a nagyságos asszony állapotával jár. "Hol? Ej, dehogy vágtam! Tessék a salátát enni." Amire Anikó: "Maga mindenre csak retyeg." És azon, hogy ez a hülye lány nevet, ő is elnevette magát.

Egy kissé elevenebben alakult a nap, ha varrónő volt a háznál. Kis Eszti ingatlanából maradt egy kis pénz, s Eszter nem bánta, ha Anikó azon állapotos és szoptatós pongyolákat és szülési hálóingeket csináltat. Anikó a szülést, a látogatók fogadását is holmi társadalmi eseménynek tekintette, s minthogy a paplanon kívül ilyenkor a hálóing volt az egyetlen ruha, ennek a nehéz anyagát s elöl a csipkebetétet nagy gonddal választotta ki. A kis rokon varrónő szerencsétlenségére Anikó a varráshoz nagyon is jól értett (a szabásban, ruhatervezésben is ügyes volt), úgyhogy az ellenőrzésre átnyújtott ruhadarabok ritkán váltották ki a fejbólintását, annál gyakrabban a varrónő gyomra reszketését. Az alkalmazotti világnak azzal a részével, amelyhez a varrónők tartoztak, Anikó másképpen volt komisz, mint a cselédekkel. Ezeknek igen udvariasan mondta meg, hogy nem jó, amit csinálnak, néha még egy-egy "kedvesem"-et vagy "Marikám édes"-t is szúrt közbe, de az a következetesség, amellyel háromszor-négyszer is visszaadta ugyanazt a dolgot, az angyalokat is fellázította volna. A varrónőnek időnként ki kellett menni Pannihoz, hogy ami a torkán van, kimondja, s a puffadt orr alól egy-két részvevő hümmögést kapjon. Este pedig Eszternek pakolt ki. - Jaj, nagy kritikus ez az Anikó. Ha nem Esztike néniről volna szó, nem jönnék el holnap. Anikót azonban felvillanyozta ez a küzdelem, s büszkén mutatta az anyósának, hogy milyen jó munkát szed ki a tanulatlan vidéki varrónőből.

Eszter nem próbálta Anikó nézeteit a varrónőkről, a dolgoztatásról vagy pláne az emberi jogokról és kötelességekről megváltoztatni: hisz az ő élete - hogy "anyuka mit ért el" - Anikó szemében biztos cáfolat volt minden efféle beszédnek. Türelmesen mosolygott a győzelmi jelentésen, s prédikálás helyett a puszta együttlétet próbálta kihasználni a szelídség fluidumának halk átömlesztésére. Zárás után most azonnal hazajött, vette a gyerek kelengyét, beállította a rádiót, s átment a villany alá a fiúk szobájába. Anikó, az egész napi hentergésbe beleunva, odaült szembe a karosszékbe. Néha csak az ő tűjét nézte, s úgy indult el a beszédbe, néha azonban maga is kedvet kapott, kivett egy réklicskét, annak olyan édesek az ujjacskái, azon ő is elöltögetett. A csöndes villanyfény, a szomszédból beömlő zene, az anyósa jóakaratú mosolya, mely hol egy távoli zenekarnak, hol ujjai közt a kis gallérkának, hol az ő recsegésének szólt, feloldotta benne a beszélhetnéket. Az ő agya inkább arra volt berendezve, hogy férfiakkal és barátnőkkel gyors mondatokat cseréljen, s ha mesélni kellett, azaz egész mondatsorokat fűzni egymás mögé, akkor egy rendetlen fiókból kapkodta össze a dolgokat - eldugva, amit szégyellt, s kitalálva, ha a kezeügyébe akadt igazból nem futotta, az érdekest. Ha leírták volna, ez a beszéd itt-ott a kisgyerekek hapatyolására emlékeztetett volna; József a börtönben, a kis srác a hasában, a szellemidéző szeánszok, az orvosok, akik az apját elkezelték, az ékszerrabló nyilas, a gyerekkora egymás hegyen-hátán jöttek föl benne, így azonban, hogy ő is ott ült mögötte, s arcára, a szórakoztató mosolygás mellé, az áruló turpisság is kijött, olyan volt ez a locsogás, mint egy önkéntelen gyónás, amilyet egyes idegorvosok vesznek ki ellazított lelkű betegeikből.

Eszter eltűnődve hallgatta ezeket az összefüggéstelen meséket. Tulajdonképpen semmit sem tudott erről az asszonykáról, aki a fia felesége. Anikó a legösszevisszább fecsegéseiben is vigyázott, hogy emlékeire társadalmi ismertetőjel ne tapadjon. Rengeteget beszélt egy szőlőről, ahol ők mint gyerekek, csoda jól játszottak, azt azonban nem lehetet megállapítani, hogy kerültek ebbe a szőlőbe, vincellér vagy földbirtokos volt rajta az apjuk, vagy egyszerűen szőlőjük is volt, mint sok kisiparosnak. A szeánszok asztalairól is úgy tudott beszélni, hogy közben egy fénysugár sem esett a szereplőkre, "a társaság egyik tagja", ez volt a nevük. De hogy különben mifélék voltak, a kártyázásban beleunt öregasszonyok vagy okkultista tudósok, jobb lumpok-e, s hogy ő hogy került oda, a barátnője, a férje, a kedvese révén, azt homály fedte. Annyira persze nem tudott vigyázni, hogy egy-egy elképesztési vagy dicsekvési rohamában olyat ne mondjon, ami mégiscsak belevilágított a múltjába is. Nagymama előtt sosem mondta, hogy ő is volt Olaszországban, a Riviérán, Eszternek azonban egyszer csak elmondta (nyilván ennyi volt a közölhető emléke), hogy milyen csúnya öreg nők ülnek ott a kaszinókban. Ekkora gyémánt van az ujjúkon, s már csak a rulett tudja izgatni őket. Máskor, ahogy az elrablott ékszerét írta le, egyszer csak ez szaladt ki a száján: "Kevés nőnek volt olyan holmija, mint nekem. Volt úgy, hogy három perzsabundám lógott a szekrényben." Esztert különösen megragadta egy elszólása. Arról volt szó, hogy ki milyen veszedelmet élt át életében. - Egyszer én is majd megfulladtam - kuncogta el magát. - Egy férfival voltam a Dunán, s tessék elképzelni, fölfordította a csónakot. És mindig úgy csinálta, hogy ne tudjak belekapaszkodni... - Hogyhogy? - nézett rá Eszter ijedten. - Azt mondta, nem akarja, hogy más férfié legyek. Vadevezősök jöttek oda, s azok mentettek ki.

Máskor viszont ő próbálta Esztert beugrasztani. Látszott, hogy unja a nagy erényességet, s szívesen került volna (tán, hogy többet is mondhasson) egy kis asszonyi cinkosságba az anyósával. Ó, ezek a prűd vidéki asszonyok! Nem volna rossz dolog ilyen nagy hassal elhallgatni az epekedéseik történetét. - Anyukának nem udvarolt a József apján kívül soha senki? - kérdezte kuncogva. - Nem is tetszett soha szerelmesnek lenni? - kérdezte Esztert a kék szemével. Anyuka és a szerelem, már magában is olyan mulatságos volt. - Mi még nem voltunk szerelmesek - rázta Eszter elnézőn a fejét. - Akkor mért tetszett férjhez menni? - Azt én sem tudom. Mert az volt a szokás, hogy a lányok férjhez menjenek... Volt egy kis igaz abban, amit mondott. De ő úgy mondta, ahogy a gyerekeinek szokott kicsiny korukban felelni, ha olyat kérdeztek, ami nem tartozott rájuk. - Nem is tetszett soha arra gondolni, milyen jó volna, ha egy férfi megfogná a kezét? - próbált meg Anikó még egy kérdést, inkább csak a csiklandásért. Eszter elpirult egy kicsit. Ez a "megfogja a kezét", érezte, csak virágos szólás sok más helyett, ami az Anikó furfangos szemében csillogott. Milyeneket kérdezel te - mondta volna régen, most azonban elég öreg volt, hogy mosolyogva mondja: - Nem éreztem szükségét... S valójában nem is érezte szükségét, hogy azt a búvópatakszerű, rejtett s a zenéjével mégis ott reszkető dolgot, ami az ő életében volt a szerelem, magyarázni próbálja. Inkább higgye csak, hogy egy bálvány ül vele szemben, aki kimaradt abból, ami az életben a legizgatóbb. Anikó kétkedő vigyorral nézte őt. Az öregasszonyok mind ilyen álszentek; bár az ő anyósa - látta egy lánykori képét -, ő lehet, mindig ilyen élhetetlen volt. S amíg nézte, édes harapások, odabúvások, egy férfi mellszőre, egy átnyúló kar a strandon s más ilyesmik jöttek föl benne, amivel ő tapasztaltabb volt ennél az asszonynál.

Eszter elnéző mosolygással nézte a gyerekréklit. Nem merte felemelni a szemét, félt, hogy amit gondol, ott van benne. Arra gondolt, hogy a lelkek különféle állatokhoz hasonlítanak. Ez az Anikó például egy kis fürge, vigyorgó egér, s amíg a kis eleven szemével a kezét követi, tulajdonképpen ide-oda futkos körülötte. Cincog, szaglász, a maga egérokosságának a törvénye szerint, ő pedig a kelengyét nézve, mint egy elefánt áll fölötte, bölcsen, mozdulatlanul, s időnként lekunkorítja fölé az ormányát, hogy azon is föl-le szaladgálhasson. S amíg ezt a furcsa képet vagy inkább a kidolgozatlan foltját nézegette, csodálkozva jött rá, hogy az ilyen kis egérlélekkel is milyen szabályszerű ember lehet valaki. Ha illatfelhőjében, bundája sárga foltját a Rákóczi úton végighúzta, az emberek inkább elámultak vagy elsápadtak a dühtől; "lám, a nagyvilági nő" vagy "még most is szabad ilyennek lenni". Amikor tavaly itt volt, s nem szégyellte az állapotát, barátnői is voltak, József régi osztálytársainak a feleségei. Ottbenn táboroztak strandfürdő után a cukrászdában, s nagyszerűen megvoltak vele. Ha maguk közt meg is szólták, de respektálták is érte, amivel náluk többet tudott. Mint öt kis egér rágták a tüll alól a tálcájukra kerülő mignonokat - büszkén magukra és ruháikra. S az emberiség nagy része nem ilyen? Ha itt kellene ülnie, hallgatni őket: a bánatuk, a nyomorúságuk, amivel talán súlyosabbak. Hisz még Méhest is úgy hallgatta sokszor (tavaly ilyenkor vele ült szembe), mintha egy gyerek játékán mosolyogna. Pedig mekkora hegyén ült az a tapasztalatnak. A világról, a tudomány dolgairól mennyivel többet tudott, mint Anikó a férfiakról. S néha az ő tapasztalatai is olyan zsámolymagasságúak voltak csak. Mintha volna egy mélyebb, nagyobb tapasztalat, amely úgy gyűlik föl az öregedő testben, szinte a bőr alatt. S ez az, ami olyan elefántbánattal tölti ki az embert. Hogy mi ez a tapasztalat, annak nem tudott, nem is akart nevet adni. Tán, hogy asszony volt. És sok életet próbált belülről megérteni. Az értelmüket is látta meg az értelmetlenségüket is.

Egy téren azonban Anikó is elismerte az anyósa felsőbbségét; három gyereket hozott a világra. Ahogy közeledett a szülés, mind többet faggatta felőle. Először vinnyogva: De hát, hogy... Hisz annak a kölyöknek nagyobb a feje, mint egy kókuszdió. Azt ott énnekem keresztül kell préselnem? De hisz az borzasztó lehet. S borzadásán érzett, hogy kuncogásában más préselések emlékei is ott bujkálnak. Volt annyira könnyelmű, hogy ami messze van még s elkerülhetetlen is, a furcsa, nevethető feléről forgassa. De ahogy közeledett a szülés, a kérdések mind szorongóbbak és szorongatóbbak lettek. De hisz ennek borzasztóan kell fájnia! Szörnyűség, hogy a modern világban ezen nem tudnak segíteni. Injekciót kellene adni. Amerikában biztos érzéstelenítésben szülnek már. Vagy nem volna jobb kioperálni? Én nem bánom, altassanak el, csak ne tudjak róla. S tessék mondani, milyen fájás az? Olyan, mintha kólikája van az embernek, vagy ha a baja kezd megjönni? De hisz ott azt kell érezni, mintha minden szétszakadna benne. Anyukának meddig tartott? Józsefke tizenhat óráig? Jesszusom, én tizenhat óra alatt meg fogok őrülni. Igaz, hogy, aki már nem olyan egészen fiatal (a születésnapján még most is csak huszonhat gyertyát tűzetett a tortájára), annak még nehezebb? Anyuka hány éves volt? Húsz? Ó, hogy énvelem kell ilyennek történnie! Egyetlen barátnőm sem szült soha. Mit tetszik gondolni, túlélhetem én ezt?

Egy kicsit játszotta is, persze, a félelmet, de az affektálása, a gagyogása, az idegessége egyre jobban odatapadt a ráváró fájdalomra. Eszter csendesen hallgatta. Ó, a szülések! Ha minden fájdalom olyan lenne, mint a szülés, olyan viharos, magátmegváltó, eredményes. - Majd meglátod, másnap már nem is gondolsz rá - mondta a menyének. - Ha ott fekszik melletted a piciny, csak a megkönnyebbedésről érzed, hogy szültél. - Ha már ott fekszik! - lázongott Anikó ez ellen a vigasz ellen. - De ha én megőrülök addigra! A házban volt egy asszony, annak nem bírta ki a szíve. Anyuka könnyen beszél, anyuka már nem is tudja, hogy megszülte őket. Ez a Horváth (a szülész) azt mondja, árt a babának, ha elaltat engem. De hát nem az anyára kell inkább vigyázni? Én már látom, hogy el fognak puskázni itten. Szegény apuskát is az orvosok küldték a másvilágra. Legalább maradtam volna Pesten. Egy ilyen vidéki kórházban, ha egy kis komplikáció van, elvesztik a fejük... S már nemcsak a diétája miatt csöngette föl a patikát, hanem a hasában érezhető csikarások miatt is. "Anyuka kérem - hallotta Eszter a drót túlsó felén -, én nem tudom, úgy rúg ma a gyerek. Nem azt jelenti ez, hogy ki készül már?" Vagy: "Én nem tudom, tegnap óta egyet sem rúgott, nem halt meg? Tán üzenni kellene Horváthnak." "Anyuka kérem, azt hiszem, az éjjel leszállt a hasam. Idetettem a mellem alá a kezem, s mintha lejjebb volna. Nem kéne Horváthot kihívatni?" Eszter nagy türelemmel adta a feleleteket, mert ha nem sikerült megnyugtatnia, a jövendő szülészét is felhívta. Sikerült is elérnie, hogy egy héttel a szülése előtt beszállították a kórházba. Egy napig figyelték a bélmozgásait, az egész város tudta, hogy szül már, aztán megint haza kellett vitetni.

De végre mégiscsak átesett rajta. Ahhoz, hogy első és kései - egész könnyű szülés volt. Eszter éjfél felé vitte be, s amikor a kórházból reggel a patikába szaladt, a hivatalnokok épp akkor igyekeztek a Városházára. Egy kicsit röstellte a menye szcénázását. Ő némán, a tenyerébe mélyesztett körömmel egyet-egyet nyögve állta a szülését. Anikó azonban már a bevezető fájásokra furcsa, vékony hangon halmozta egymásra a jujjujujokat, úgyhogy a madám is azt mondta: "Ha így kezdi, nagyságos asszonykám, mit csinálunk a kitolásnál?" De ahogy haladt a szülés, Anikó kiáltozása mind természetesebb lett. A viharos fájások alatt ő is úgy forgott ott, a festett haj alól csörgő verítékben, a kínnal fölszakadó jajok és sóhajok közt (jaj, már sosem lesz vége), mint akármelyik cselédlány, s ahogy a babát elkötötték és fürdették, s aztán odarakták mellé, arcának csak a bágyadt szülőágyi mosolyra volt ereje, semmi affektálásra. Eszter csak a hírt akarta a patikában a nyitóknak leadni s a virágra a pénzt kiszedni. - Hova? Hova olyan kipirultan? - állta el Hallgató az útját a piactéren. Ő is akkor ment hivatalba. - Megvan az unokám - kiáltotta Eszter egy oldalpillantással jelezve, hogy csak beszélni hajlandó, megállni nem. - Mi, fiú? - Nem, kislány. - Na, akkor most már nemcsak nagy anya, hanem nagyanya is - mondta Sanyi a maga modorában, a kezét menőben megcsókolva.

De a kisgyerek csak egy-két nyugodtabb órát hozott; a viharos idők most álltak csak be igazán. Anikót a mellette levő piciny, s hogy ő is kezd olyasmiket érezni iránta, amiket a polgári anyák szoktak, valóságos mámorba ejtette. Azt akarta, hogy mindenki vele, az ő új állapotával s az abból eredő anyai érzésekkel foglalkozzék. S minthogy ezek közül az érzések közül az aggódás volt a legszokatlanabb s mások számára leglátványosabb és legzaklatóbb, abban a tudatban túlozta, ágaztatta az aggodalmát, hogy ezzel, ha néha le is intik érte, a nemesebb lények társaságába kerül. Már a kórháznak is megváltás volt a kimenetele; a főorvos a hetedik napon engedte ki a megszokott tizenegyedik helyett. Az, hogy a gyerek pólyából kiálló kezét hidegnek találta, elég volt rá, hogy a becsöngetett madámot rémült kérdésekkel árassza el ("nem fog ez kihűlni?", "nincs valami szívbaja?"). Egy tüsszentéshez már orvos kellett. "Jaj, ezért szenvedtem vele - mondta a gyerekhez lapulva -, hogy most halálra hűljön nekem." Fürdetésnél az volt a szokás, hogy kivitték a kicsit. A fürdetőszoba órákon át foglalkoztatta a képzeletét. "Nincs ott nyitva az ablak ilyenkor? Bepakolják mindjárt? Nem cserélik el? Az rettenetes volna, ha én egy cselédnek a gyerekét nevelném fel. Az én kicsimet meg ki tudja, hol ütnék-vernék. Te vagy az, mucus? - fordult a mellette levő babához. - Reggel még mintha hosszabb lett volna a fejed." Mint különszobás, jó borravalót ígérő beteg, a madámoktól ennek megfelelő válaszokat kapott. A kövér főmadám, aki az egyszerűbb asszonyoknak szülés közben azt mondta: "Ne hisztizzék, fiam" - neki kínosan mosolyogva annyit mondott: "Nem szabad a gyereket annyira félteni, nagyságos asszonykám. Pokollá fogja tenni a nagy féltéssel a házat, ha hazamegy."

Anikó azonban igen méltányos dolognak tartotta, hogy olyan nemes érzések körül, amilyenek őbenne nyílottak ki, az egész ház pokollá legyen. Ez újság volt neki, hogy egy másik lény iránt ilyen odaadó tud lenni; hisz eddig ő maga is önzőnek tartotta magát. Hát akkor anyuka, akinek az az öröme, hogy másokért robotoljon, vagy Panni, akinek előlépés, hogy egy ilyen kiváló gyermek körüli szertartásokban része lehet. Szoptatás, fürdetés, tisztába rakása, a gyerek sírása vagy túl hosszú alvása, mind pompás alkalom volt, hogy a házat, le Bojtárig, sőt az általa meghajtott tyúkig, mozgásba hozza. A gyerek érintése olyan aktus volt, amelyet Anikó eleinte magának tartott fenn. Eszternek a délelőtti fürdetéshez ugyan haza kellett szaladnia, hogy a vízmelegséget ellenőrizze s a fürdőből kiemelt testre a lepedőt ráborítsa. Ezért azonban el kellett viselnie egypár kérdést; például, hogy: "Kezet tetszett mosni?" "hipermangánt is tetszett a vízbe tenni? Én mindig hipermangánt teszek bele, mielőtt a kicsihez nyúlok." Arra, hogy Panni goromba bőre s az a kis harmatcsepp érintkezésbe kerüljenek, egyelőre gondolni sem lehetett. A Panni név annál sűrűbben nyilallt át a házon. "Jön már a fürdővíz, Panni? Panni, ez megint tiszta hideg. Meg akarja őt fázatni?" Vagy: "azt akarja, hogy leforrázzam?" A pelenka sosem volt jól kimosva. Hol barna lett, hol kékítős, hol rosszul volt vasalva. "Ezt nem tehetem alá, ez feltöri a húsát. Azt akarja, hogy fölfekvései legyenek, mint az öregeknek?" "Panni, a púdert. Nem lehet itt órákig kibontva." "Hova tudja eltenni mindig a krémet." Úgyhogy Panni, aki a babát hozó fiákernek boldogan nyitott kaput, s úgy lesett a pólyába, mint egy felsőbbrendű örömbe, melyből neki is lesz része, egy-két hét alatt valóságos könnyeket hullatott, s kenyérért menet ő szorult úgy rá a doktorék lányára, mint régen a varrónő őrája.

Eszter azonban örült az unokájának. Olyan jó volt hazajövet, a kapualjban már a síró hangocskát hallani. Aztán később a babának tehetetlenül könyörgő Anikó kezéből kivenni, s a három gyerek mellett szerzett tapasztalattal a hasát egy kicsit megnyomkodni, karra venni, lóbáló mozdulatokkal egyszer-kétszer a szobán végigvinni. A kis test mintha csak ráismert volna a szakértelemre (akár Bojtár a Márton bácsiéra), a kétségbeesetten jajveszékelő arc visszasüppedt a tompa meditációba. Még az Anikó telefonja is más volt most, hogy jajgatásában egy kisgyerek nézett rá a tompa, szétfolyó pupillás szemével. Sőt, magában Anikóban is észrevette a színjátszó féltés alatt az előnyös változást. Már a kinézése is közébük valóbb lett, a nedvesség kiment a testéből, a zsír azonban megmaradt, s ettől a teltségtől, a melle felé siető tejtől, ha nem jajveszékelt, egy kis asszonyos lágyság támadt rajta. Ha adta is az aggodalmaskodót, a gyerekkel mégiscsak ő vesződött. A maga teste helyett egy másik kis testet ápolt; korábban kelt, a szoptatás beosztást adott a napjának. Este nem a szeánszokról, hanem a kicsin tapasztalt dolgokról beszéltek: hogyan fogja fürdetés közben a kád szélét, csakugyan süket-e az ilyen kicsiny, akkor mért rezzen össze a Panni ajtócsukására, s vajon az a kis rángás a szája körül nevetés volt-e. A kicsi már a születéskor is elég vékonyka volt. Aztán nem is szopott úgy, mint szerették volna. Anikó attól kezdett félni, hogy nincs elég teje, s éhen fog halni. Eszter mérleget hozatott Szegedről. De Anikót a számok sem nyugtatták meg. Az agyonzaklatott orvos végre rászánta magát, hogy két szopás helyett tejkeveréket adjon. Anikó órákat töltött el vele, hogy azt a gyerekbe beleerőltesse. Ha nem sikerült, szólt a telefon, s Eszternek ugyancsak föl kellett készülnie a megnyugtatásra. A lány elmondta, hogy a nagyságos asszony kijár a konyhára, maga mossa el a lábost, maga forralja a tejet, a teát. Ezek a műveletek Pannival is megismertették a sértődés érzését, Anikó életében azonban bizonyos haladást jelentettek. Amikor pedig a kicsi valóban hasmenést kapott, s huszonnégy órán át koplalnia kellett, Eszter az igazi kétségbeesés karikái közt látta a könnyeket fölcsillanni, s míg Józsika bélhurutjáról s más nagy betegségeiről beszélt, az volt az érzése, hogy egy valóságos anyát avat be az emlékeibe...

A nyár elején megvolt a főtárgyalás. Eszter nem kapott rá jegyet, Jánosnak sem sikerült szereznie. Ítélet után azonban beszélhetett a fiával. Majdnem úgy volt, ahogy félálmában elgondolta. József ott állt a rács mögött, a tartása is, ahogy elképzelte. Boldogtalan kamaszok csüggesztik le így a karjukat. A különbség az volt, hogy most nagyobb kivágása volt a képnek, az őr is rajta volt meg a meszelt fal, a várakozók fapadjai, a rács is inkább sodrony, mint rács, szövete sűrű árnyékot vetett a mögötte álló alakra. Eszter olyanokat iparkodott mondani, amiről azt hitte, lelket önt belé. Hogy a kicsi szép, hogy Anikó lelkes anya, hogy a patika, hálaisten, megy, s most már József is túl van a legrosszabbon. Az a másfél év elmúlik hamar. Százszor is elrendezte magában, hogy a tíz percet jól kihasználja. Józsefet azonban egészen kis dolgok érdekelték. Hogy odahaza volt-e házkutatás? A kartotékait, reméli, nem égették el. A lemezeket, amelyeket Méhesnek pedagógiai célokra adott kölcsönbe, visszaszerezte-e anyuka a kollégiumból? Még egy kis parancsoló élt is kapott a hangja, úgyhogy Eszter szinte megkönnyebbült tőle. József a rács mögött sem érzelgősködik, de az, ahogy a dolgairól rendelkezik, több minden biztatásnál. Olyan jó volt ez a hit, hogy a folyosón, a siető emberekbe ütődve s kinn az utca fényében is őrizni próbálta. Jánossal többször is elmesélgették egymásnak. - Abból, amit elmondtál, Esztikém, azt látom, nem tört meg. Csak átmeneti idő számára a börtön. Már azon töri a fejét, hogy utána mihez fog... Ahogy azonban este messzebb került a látogatástól, s jobban kiment füléből a szigorú szavak érce, már kételkedett, hogy valóban úgy mondta-e, ahogy ő hallotta, nem olyan volt-e inkább, mint amikor egy nagy beteg odakéri a holmiját (ő persze ezt is parancsoló színezettel tenné). A képkivágás is mindjobban zsugorodott. Akárhogy idézte, nem tudta, milyen volt az őr, hol az ablak, a padok. A pettyes árnyékot leszámítva, József pont olyan lett megint, mint volt az előérzetében: lógó karú fiú, aki csak néz, s nincs mit mondania.

Anikót nagyon meghatotta, amit Eszter a látogatásról mondott; a kislány pólyájába is belegügyögte: - Látod, apuka nincs, itthagyott árván, most mind a ketten árvák vagyunk. Szegény Józsefke egy héten át sűrűbben szerepelt a javuló pelenkáknál. Aztán mind kevesebbet sóhajtozott Józsefen s mind többet magán. Világra szülte ezt a gyereket, s most itt van, se ura, se egzisztenciája... Már nem tömte olyan kétségbeeséssel kis Anikóba a spenótot (amitől a bélhurutja rendbe is jött), annál többet nézte magát a tükörben. - Rettenetes. Úgy elhíztam, mint egy disznó. S mi lett a combjaimból... Egyik útján egy ugrókötelet vett, s attól fogva az öreg Bojtár időnként nagy csattanásokra hegyezte a fülét, s ha a konyhaküszöbről a verandára átbotorkált, egy lihegve számoló alakot látott, amint fürdőtrikóban hol előre, hol hátra ugrik a kötélen. Bojtár eleinte azt hitte, ez valami játék, de heves rúgások s förmedések győzték meg, hogy ez éppolyan komoly tevékenység, mint a habverés vagy a kávédarálás, s ettől fogva csak a fejét hajtotta félre érdeklődése jeléül. Eszter esténként százötvenes kötélugrás-sorozatokról hallott, sőt, néha még mozgásban is láthatta unokája anyját.

A fogyasztó kúrával egy időben Anikó a nővérével is élénkebb levelezésbe kezdett. - Anyuka - állt elő aztán egy nap -, tetszik tudni, mit gondoltam? Fölmegyek egy-két napra Pestre. Utána kellene a holmimnak néznem. Be van csapva minden a pincébe. S tán Józsefkét is meglátogathatnám. - Jó, csak menj - biztatta Eszter csendesen. - De a kicsivel nem lesz baj? Nem kéne fölvinnem? - Miért? Azért az egy-két napi szopásért? Az úgyis csak nyalakodás már. - De ugye nem tetszik egészen Pannira hagyni (most már az etetést is Panni végezte). - Egész nyugodtan elmehetsz - biztatta őt az anyósa.

Eszter pár nap múlva levelet kapott. Egy-két hetet még fönn kell maradnia. Szó van róla, hogy állást kap a Józsefék hajdani könyvesboltjában. Eszter megnyugtatta, csak próbáljon elhelyezkedni. Pénzt is küld, hogy meg ne szoruljon. Anikó a pénzt, amikor elfogyott, megköszönte, s a csomagot is, s lelkére kötötte anyukának, hogy nagyon-nagyon vigyázzon az ő pirinyójára. Mihelyt megfelelő személyzete lesz, viszi fel magához.

Az őszön elvették a patikát. József már rég sürgette, hogy írassák át az ő nevére. Amíg azonban volt remény, hogy az utolsó kórházvonattal az ura is hazajön, Eszter nem merte feszegetni. Aztán még Józsi sem sietett vele. Előbb elhallgatta, aztán küldött egy beleegyezést, de tanúk nem voltak rajta. Amikorra az érvényes nyilatkozat megjött, József már a börtönben ült. Amikorra egy másikat kértek, Eszter nevére, Józsi volt úton, s nem érte el a levél. A patika így a biztosítóintézeté lett. A régi személyzetet átvették, csak egy férfi főnököt kaptak. Minthogy Eszter nem járt már be az egyetemre - nem is volt reménye, hogy elvégezhesse -, afféle örökös gyakornok vagy inkább laboráns lett a régi üzletében.

De az anyagi ügyei legalább eligazodtak. A fél patika nem bírt meg annyi terhet; az adó, a felelős vezető, a laboránsfizetés meg amit a társnak kellett adni (mint nyugdíjazott katonatiszt az is folyton követelőzött), elvitte a java jövedelmet; ami megmaradt, a kölcsönök ették meg. Hol itt, hol ott kellett egy tartozást, adósürgetést, büntetést, gyógyszerszámlát, Anikó követelését kölcsönnel betömni, s a pénz havi kamata tíz-húsz százalékra is fölment. József pöre, Anikó szülése, majd pesti pénzkérései mindent összedúltak. Kis Eszti ingatlana úgy tűnt el, hogy gyógyszerkereskedő, bank, adóhivatal még öt-hatezer forintot követelt rajt. S ez az adósság az övé volt, ezt nem államosították. Hogy szabaduljon tőle, eladta a Kölcsey utcai házat. Egy szövöttáru kereskedő vette meg, aki a hígpénzű világban cérnával utazgatott Pest s Csomorkány közt - a felesége, sógornője, két cselédjük meg közben a szövőgépnél ült. Most már egy kis üzletük is volt a Rákóczi úton, de azért a házi szövőműhelyt is fönntartották. Úgy egyeztek meg, hogy Józsi szobája s a konyhaként használt fürdő Eszteré marad, a ház többi részében a háztulajdonosék zsibonghatnak. Így a gond egyszerre leszakadt róla. A fizetése több volt, mint amit idáig magukra költött, az agyában kóválygó számlák és idézések nem szívódtak be többé a párnájára, még egypár ezer forintja is maradt; azt Józsefnek tette el, hogy legyen mihez kezdenie, ha kiszabadul. Szinte hihetetlen volt, hogy így is lehet élni. A patikából csak a szép, tiszta munka maradt meg. Ha a redőnyt lehúzták, nem volt gondja többet. Otthon a parányi lakást egy-két óra alatt rendbeszedte, s a napi főzést is eligazította.

A legnagyobb gondot a kisbaba okozta. Panni az őszön férjhez ment. Egy kis fekete embernek épp ilyen dudorokra volt szüksége, hogy a melegével közébük furakodjon. De ha nem megy, akkor is el kell küldeni, arra, hogy csak egy kislányt is tartson, többé nem gondolhattak. A kisgyerek napközben ott volt a lakonéniék nyakán. Eszter megszögelte József régi ketrecét matracot rakott bele; azon csúszkált, kapaszkodott egész nap. Eszter meg cukrot, rizst s más ritkaságokat szerzett a két öregnek a felvigyázásért. De ez csak ideiglenes megoldás volt. A kis csúszkáló test éles hangjaival, gyors, akaratos mozdulataival megbontotta a lenti ház nyugalmát. A két öreg, anélkül hogy tudná, mitől, türelmetlenebb lett egymás iránt. Rendesen épp a gyerek féltése, becézése ürügyén támadtak egymásra. Hogy a bácsi mért füstöl rá a gyerekre, meg hogyan képes újságot olvasni, amikor a kis lába be van a rács közé szorulva. Máskor a bácsi vette védelmébe őt, ha az etetésnél a néni a kanál után kapkodó kezére csapott. "Látszik, hogy magának sosem volt, nagyon ideges vele." Igazán ideje volt, hogy Eszter megváltsa őket tőle. Örömest megfizette volna, de nem volt senki, akire ráhagyhassa.

Egy délután az a kislány jött be a patikába, akit Méhes tanított Gorzsán algebrára. Amióta alkalmazott volt a patikában, Eszter másképp bánt az idejével. Ismerősökkel is annyit beszélt csak, amennyit az üzlet érdeke megkívánt. Ez a csúnya, iparkodó gyerek azonban (csak a csúfnevére emlékezett már: Rebekka) kíváncsivá tette a sorsára. Különben is olyasmit kért, teát, aszpirint, amit ő szokott kiadni. - Itt benn? - kérdezte azon a rövid, kevés hangú nyelven, amelyet a magánbeszélgetésbe bocsátkozó alkalmazottak használnak. - A dolgozók iskolájában végzem az ötödiket - villant föl a vastag szemüveg mögött a büszkeség. - Hogyan? állása is van benn? - Takarítani járok. Azaz jártam a múlt hétig. - S lakás? - Apuka egy vasutas barátjánál lakom. Azoknak viszem az orvosságot is. A kicsike a lázas. Igaz, hogy most a lakással is van egy kis hiba.

Eszter már kimérte a teát, nem akart többet faggatózni. De amíg a zacskót odanyújtotta, megkérdezte, nem látogatná-e meg az iskola után. Este aztán a hibát is megtudta. Apuka vasutas barátját elhelyezték állomásfelvigyázónak. A családja is megy hamarosan utána. A másik hiba, hogy takarítás nincs, az öreg nyugdíjas asszonyok, de még az agglegények is maguk takarítanak. Szeretne a gyárba bekerülni, de ott nincs most felvétel. Hogy bizalmasabb lett, kisült, hogy még más hiba is van. Voltaképpen más sincs, csak hiba. Otthon haragusznak az iskoláért. Más őszön Gyeviékhez járt napszámba, most meg csak viszi a kenyeret. Mert az otthonin él; a gyomra is rossz már a hidegtől. Öröm csak az iskolai dicsőségben van; ő a legjobb az egész évfolyamon. A tanárok azt mondják, a rendes tanulók közt is ritka, aki ilyen szépen halad. A szemüvege csak úgy sugárzott, amíg mondta. Csak lakást kapjon, a többitől ő nem fél. Eszter azt mondta, lakjék itt vele. A kosztjával sem lesz baj, majd elkotyvasztanak asszonymód valamit. Nem kell mást tennie, csak a ketrecre nézni. Attól olvashat, vállalhat kötést is, a háztulajdonosék adnak majd kesztyűt, pulóvert. Rebekka boldogan kapott az ajánlaton. Különösen, amikor Eszter József könyvtárát is megmutatta. Egy ilyenbe beleesni: az a paradicsom.

Másnap reggel hozta is már a katonaládáját. Az iskola ötkor kezdődött, a patika ugyanakkor zárt; rendesen félúton találkoztak; Rebekka a gyerektől rohant, Eszter a gyerekhez, s hol a Szent Antal utcában, hol a Kinizsiben adták át egymásnak a kapukulcsot. Odaát addig átnyitották az ajtót a műhelybe (a szalon volt a műhely), hogy a gyerek meg ne fojtsa magát, vagy el ne törje a lábát. Amikorra Rebekka megjött, a kicsi már édesen aludt. A műhelyből is kihúzódott a lárma, s ők a nagy csendben olvasgattak. Rebekka nem tudta megállni, hogy ha a könyvében valami megragadta, Eszternek is el ne mondja. "Csuda jó király volt ez a Szent Lajos" - hallatszott időnként a csendben. "Nulladik hatvány? Nahát ezt se hittem volna." Majd nevetés: "Hát ez a Pavlov! Tetszett hallani, mit csinált a kutyáival?" Eszter csendesen mosolyogva hajolt oda a varrásáról. Az algebrapéldáknál néha segített is. Már amennyi az érettségi tudományából megmaradt. Rebekka is franciás volt; az ment neki a legnehezebben. S Eszter néha órák hosszat olvasgatott vele. - Csuda, hogy milyen jól tetszik tudni - nézett rá a piros fülű kislány, a szövegből fölmerülve. - Én sosem fogom így érteni. - Dehogynem, egy-kettő lefőzöl - mosolygott Eszter. S valóban maga is csodálta, milyen jólesik, hogy ennek a kis lázas, hernyótestéből kivedlő léleknek segíthet.

A tanulásról néha Méhesre tért a szó. Eszter csodálta, hogy ebben a kislányban milyen sugárzón maradt meg a Méhes emléke. Az ember igazán nem tudja, hogy a mások emlékezetében hol marad egy ragyogó folt utána. A volt tanítványai közül azóta többel is beszélt róla, a Bora fiával például, aki most fönn van egy pesti kollégiumban. Azt egy évig tanította, mint volt internista hálás is lehetne neki, s valami megvető szóval intézte el, olyasmivel, mint a József "parasztromantikusa". Ez a kislány egy hetet üldögélt mellette, s a foltos bőre szinte kigyúl, ahogy beszélni kezd róla. - Tetszik tudni, nem értettem én mindent, amit ő magyarázott. Csak éppen úgy körülbelül. Hogyan is? Tán jövőre sem tartunk ott, ahol ővele nyargaltunk. De a fények úgy cikáztak közben a fejemben. Boldog is voltam, meg rettegtem is, hogy észreveszi, milyen buta vagyok. Úgy éreztem, mintha egy angyal tanítana szállni, szinte nézegettem, van-e szárny a hátam mögött. Akárcsak álmunkban. Esztike nénit (mert így hívta már) egy évig tanította? Én úgy érzem, egy év alatt elégtem volna. Vagy, mit tetszik gondolni: azt is meg lehet szokni?

Természetesen, a Méhes haláláról is tudni akart mindent. Erről azonban Eszter neki is csak azt mondta el, amit másoknak. Az autót, a csöngetést, esti útjukat a patikába: nem tudta senki meg. Ellenségei, érezte, még a halálával is visszaéltek volna. A halálával magyarázták volna az életét. Ez nagy ember? Aki a félelem véletlenében hajítja el az életét? Valójában ő maga sem tudta, hogy halt meg. Benne volt már a méreg, amikor a szobájából előtántorgott, vagy csak aztán lepte el a halálos csüggedés? Arra a kis szégyenre nem futotta már, amibe a dolog megvallása, az öklendező hangok, az elősiető segítség került volna? Vagy éppen csak feltörte a port, s akkor szánta el magát, amikor az már órák óta ott hevert az asztalán kibontva? "Az én életem már ez lesz csak?" "Ma még a magam ágyában?" "Elég volt" - gondolta hanyatt fekve, amíg egyszer csak föl nem dobta magát, a kis villanyt maga mellett fölcsavarta. Eszter mind a két képet számtalanszor végiggondolta; a kérdezősködőknek azonban nem mondott semmit sem. Minthogy Méhes egyetlen sort sem hagyott, mindenki azt gondolhatta, amit akart. Barátai azt mondták: a támadások hajszolták a halálba; ellenségei: hogy a rossz lelkiismerete. Erre vallott az is, hogy egy hét múlva Józsefet elfogták. A hivatalos jelentés viszont tagadta, hogy a jegyzőkönyvekben a neve előfordult volna. Úgyhogy családi életére is történtek célzások. Rebekka végigment minden lehetőségen, s végül is ennél kötött ki. Ugye, az nem lehet, hogy ő benn lett volna abban? - pillantott Eszterre. Az "abban"-t úgy mondta ki, hogy elfordította a szemét. Rebekka nagy demokrata volt; az "abban" az ő számára olyasmi volt, mint a ferencjózsefi kor lányai számára a sikkasztás. De József, az egész biztosan benn volt "abban", s az anyja előtt csak óvatosan mert célozni rá. "Én nem hiszem, hogy őneki félnivalója lett volna" - mondta máskor. "Aki olyan jó volt a néphez. Ha úrilány lettem volna, nem bánhatott volna másként velem. De sok ember nem tudja, jódolgában mit kívánjon" - mondta, s csúnya arca egészen megszépült a gyöngédségtől, amelyet egy percig ő érzett a hálátlanok helyett.

Karácsonytájt Eszter megjárta Vácot. Víg János írt, hogy meglátogathatja Józsefet. A látogatás csak néhány percig tartott, József most szinte semmit sem kérdezett. Tétova mosollyal hallgatta, amit anyja a lányáról meg a venezuelaiakról mondott - ahova végre öreg Józsi is kiért -, hogy most már ők hárman legalább együtt vannak. A börtönből jövet Pesten bement Anikóhoz. Már nem a nővérénél lakott, egy teakonyhás lakása volt a régi közelében. A díványon, amelyen József szokott aludni, egy férfi ült. Anikó egy kissé kínosan magyarázta el, hogy ki az; József egyik képviselő barátja - József édesanyja, magyarázta meg neki is Esztert. A szivarozó férfi bólintott, aztán fölállt, s részvéte jeléül kezet csókolt. Néhány perc múlva vette a kalapját, s magára hagyta a hölgyeket bánatukkal. Anikóból dőlt a "Józsefke", "szegény Józsefkém". "Olyan édes fiú volt" - mondta múlt időben. - Én is voltam benn nála a múlt hónapban, egy rendőrtiszt ismerősöm járta ki, hogy bemehettem. Anyukának mi volt a benyomása? Énrám azt a benyomást tette, mintha nem volna egészen épeszű. Nem is volt megrémülve. Pedig én ahogy abban a fegyencruhában megláttam, rögtön elsírtam magam. Az ilyeneket nem is szabadna bezárni. Valami más büntetést kéne kitalálni nekik. Szegénynek úgy kellettek a hangversenyek, tárlatok, mint másnak az evés... Hát az ő piciny Anikója? Annyit gondol rá. A minap is vele álmodott, mintha már járt volna. Úgy szeretné őt felhozatni. De amíg biztos elhelyezkedése nincsen... Eszter megnyugtatta, hogy csak hagyja őnála a kicsit. - Igaz, anyuskának is jobb, ha van valakije - mondta ő. - Legalább ennyi kárpótlása legyen a családjából.

Így telt el a tél. A patikazárás már nem estét jelentett, csak szürkületet, amikor Eszter egy nap munkából jövet a mozinál a bódé előtt megállt. Rossz nap volt mögötte. Délelőtt benéz az ismerős, fiatal postás, a Kölcsey utcai, a patikába, s odamutatja neki a vékony papirú, tarka sarkú légiposta borítékot. Gondoltam, elhozom ide - mondta Eszternek, mint aki tudja, hogy egy fél nap is nyereség az anyaszívnek. A levél azonban hiába jött légipostán; elég lett volna otthon a bádogládából kihúzni. Ahogy a porceláncsésze mellé odatette s a sűrűn gépelt sorokba, amelyeken a sötét folyosó villanya ide-oda szánkázott, bele-belelesett, egyre ingerültebben járt a porcelánrúd a kezében. A levelet kis Eszti írta, s a hangja igen lelkes volt. Valami magyar fiúról írt, aki Németországban véletlen megnősült, de már ki sem hozta a feleségét, csak most nem tud elválni, ez az egyetlen akadálya a boldogságuknak. Eszternek már ez az akadály sem tetszett. Amit azonban mellesleg megtudott, az egész elkeserítette. Józsi utolsó leveléből ő úgy látta, azok ott Caracasban most mind együtt vannak, a két férfi összefog, hogy kis Eszti tovább tanulhasson. Ezért is nem bánta, hogy Lőrinc otthagyta a kőolajvállalatot, amelynél állítólag valami főmérnökféle volt. S most azt olvassa, hogy Lőrinc átment az Egyesült Államokba, s hogy ők ketten sincsenek már együtt az apukájával. Józsi most egy vegytisztító vállalatnak a szakértője, kis Eszti pedig egy barátnőjénél lakik. A legjobban azonban az ingerelte fel, hogy elsejétől egy légiforgalmi vállalathoz lép be, személyszállító gépen lesz kísérőnő. Ez, hogy kis Esztit az egyetem helyett egy repülőgép zacskóba hányó utasai közt kell elképzelnie, valami vasutas sapkával a fejében: keserves táplálék volt az ő elalvás előtti gondolatainak. Eszti boldog, hogy hány bolivárt kap ő ezért. Ez a lelkesedés még jobban elkeserítette, mint maga a munka, amit vállalt. Mért is adta oda akkor az apjának? Nemcsak a testével távolodott el tőle. A közt a két férfi közt a lelke is elszakad: kiüt rajta az apai, nagyapai. A képzelet, amely megfogja, s viszi, egyik bajból a másikba.

Egy ingerült szó járt egész napon át benne. Tán azért is állt meg a bódé előtt, hogy lelkét, hazafelé közeledve, a tehetetlenül követett távoliakról a gondjára bízott kis lényre irányítsa. Ebben a bódéban sok mindent árultak: gyümölcsöt, újságot, tökmagot a köpködők számára, használt ponyvaregényt, moziidőben pattogatott kukoricát. Esztert az alma állította meg. Szép húsvéti rozmaring volt, amit Gyeviék honosítottak meg Csomorkányon. Gondolta, vesz néhányat az unokának. Eddig csak reszelve ette, de most már ott a négy kis reszelő, annak a nyomát ott látni, amíg csak csutkáig nem rágja, a gyümölcs húsában. Ahogy az almáért átnyújtja a pénzt, a félig letakart esti lapra esik a szeme; "...ék Gandhit", ez látszott ki a színes vicclap alól. Ez szokatlan volt, hogy Gandhi nevét lássa egy vicclapon. Kissé fölhajtotta a vicclapot, hogy a raghoz megkeresse az igét. - Tetszik? - kérdezte a bódésasszony, s ajánlásul mondta is a címét, amit akkor már Eszter is elolvasott. Agyonlőtték - ez volt az ige. Egy pillanatig ketten fogták az újságot, ö, hogy az alcímet elolvassa, az újságárus, hogy kiadja. De amikor már kinn volt, megrázkódott. - Nem, köszönöm - mondta -, elég volt ez is. S mint mindig, ha ingerültséget érzett a hangjában, elpirult, s nevetett is. Az őrültek - mondta ki magában, ahogy a kis almászacskóval arrébb lépett. S a következő sarkon azon kapta magát, hogy még mindig méltatlankodva rázza a fejét.

Otthon úgy találta a házat, ahogy rendesen. Rebekka a dolgozóknál volt; a műhely felé nyitva az ajtó; a lány épp akkor kukkant be, hogy mi az oka a fuldoklásnak; de csak a csörgő nyele ment túlságosan a kisgyerek torkára. Eszter betette az ajtót, s odaguggolt a lányka ketrecéhez. Már nagyon szépen állt, mint egy kis majom ide-oda kúszott a ketrec rudacskáján. Hogy a nagyanyja odaült elé, megállt, s várakozón nézett, mi következik. Friss, játékra kész pillantása volt. Ugyanaz a kékség, ugyanabban a tojásforma arcban, még az előbuggyant ajka is akár az anyjáé. Csak az orrát gyömködték meg kissé a Máté-ősök, s az álla volt tömpébb, mint Anikóé. Az, hogy a nagyanyja nézi őt, arcocskájából az összes gödröket kihozta, de Eszternek is elég volt a mámoros fejbólogatásra, hogy nézhette. Így élvezték egymást: a nagymama mondta a magáét, a kislány meg fölvisított, meg-megrázta magát a rácson, mintha hasonlóan barátságos választ akart volna adni a nagyanyja elő-előjövő s elbújó fogaiban talált mulatságra.

A játék alatt azonban az újsághír is ott mozgott Eszterben. "Ez elment vadászni, ez meglőtte" - nézte a csiklandozást váró, hancúrozásra kész gyermekarcot. S a "hazavitte" alatt a "meglőtte" is továbbrezgett. Ki? Egy bolond, egy nemzeti hős vagy más ilyesmi.

Azon kapta magát, hogy amíg a rongybabát hajlongatja, a hír az ő múltját is megkavarta. Méhes könyvei közt, amelyeket még mindig nem vittek el tőlük, volt Gandhiról is egy könyv: az újságcikkei francia nyelven. Amióta Rebekkával tanult, olvasgatott benne. Az öreg Józsinak meg volt egy indiai útirajza; annak az írója meglátogatta Gandhit az otthonában. S Eszter, ha nem is csinált elméletet belőle, mint Méhes, büszke volt erre a fehér lepedős emberre. Neki sikerült, bosszút állt értük is, akik a paradicsomukba belebuktak; megszervezte a maga "tisztább körét", s milyen szép, hogy épp ezzel a tisztasággal szabadított föl egy birodalmat. S lám, neki is ez lett a vége; akadt agy, amely azt gondolta, ha el nem pusztítom: vége Indiának, vagy ki tudja, az emberiségnek. Nem is volt kíváncsi a részletekre. Igazat adott borzadásának, mellyel az újságot visszatolta. Elég, ha a gyilkost látja. Mert hisz az biztos nem azt gondolta, mint a mitológia fenevadjai, hogy gyűlölöm az embert, s elpusztítom, ami a legjobb benne. Amíg a pisztolyát nézte, sajnálta magát, de azt gondolta, megéri, amit véghezvisz vele. Ez a rettenetes rendezetlenség, ez a szörnyű az életben. Ettől olyan, mintha őrültek handabandáznának benne egymás mellett.

Ő igazán nem panaszkodhat. Méhesnek igaza volt. Ő szerencsés volt a környezetével, az ő családtagjai közt nem volt gonosz ember. Rögeszméjük volt, de ambíció úgy, ahogy Amál értette, nem volt bennük. Nem tökélték el, hogy a boldogulásért a gonoszsághoz is alkalmazkodni fognak. Őrülteknek sem az őrültségük miatt látszottak (Amálék, Micikéék, a szeghátiak őrültebben pocsékolták el az életüket); hanem éppen, mert ez az alkalmazkodás hiányzott belőlük. Mit kellett volna egy gonosz őrült mellett szenvednie! Nem, az övéi igazán kivételes emberek voltak; apuska, Méhes, a fia, még Józsi is, s a távolabbi ismerősök, Hallgató, Gulácsi, Szilágyi, volt bennük valami szép odaadás, óvatossághiány. Az igaz, hogy a vagyon elment velük, de tán nélkülük is elment volna. S mellettük legalább nem kellett megromlania. Nem, ha más asszonyok életét nézi, ő nem panaszkodhat. De az bizonyos, hogy amit akart, azt nem érte el. Azt a kis foltot, a lajosfalvit, nem sikerült soha megszőnie. Az tépte szét, amiről Méhes beszélt, a belátáshiány, az agyvelők összeférhetetlensége, az esztelenség.

Rázta gépiesen a csörgőt, s közben azt kérdezte: mi ez? Ez az élet alaptermészete? A gázmolekulák a nyolcadikos könyvből? Mind ugrál, mind másfelé - lám, emlékszik a szóra -, a maga Brown-féle mozgása szerint. S az egész együtt: a gáz, a gáz feszültsége. Az őrültségek is így összegeződnek értelemmé. Hisz végül a körülötte vágtató rögeszmék, Józsié, az apjáé, Méhesé, azok is tartottak fönn nyomást, többet tán, mint a célszerű családoké. Ha így nézi, az, amit ő akart, hogy üljünk egy asztal köré, legyünk egy család, éljünk úgy, mintha zenét hallgatnánk, az is csak hóbort, mint az ura gépei vagy József lemezei. Vagy mégis az élet mostani szervezetében, a társadalomban a hiba? A halmazállapotban. Hogy gázszemekként ugrálunk, holott vízcseppekként tapadnunk kéne.

Mint munkásnő ő is meghallgatott egy kéthetes tanfolyamot. Körülbelül tudta, hogy az ottani előadó mit felelt volna. A kapitalizmus világában csakugyan szétszakadt a kohézió, innen az egyének ugrálása. A szocializmus ezt a kohéziót teremti újjá. Az emberiség tömörebb halmazállapotba kerül. Annyi biztos, hogy az övéi rosszul éltek a szabadságukkal. Szabadság, szabadság, követelték, de abban a szabadságban is eltévedtek, ami megvolt nekik. Az állam most visszaveszi ennek a szabadságnak egy részét. A gyerekek, akik rossz felnőtteknek bizonyultak, visszakerülnek szépen a szoknyája köré. Jobb lesz így? Az ő emlékei nehezek, nehezek nagyon. Hisz a boldogság mindig egy hajszálnyira volt. De ez a hajszál nem az emberi természet? Mindenesetre szép volt úgy hinni, hogy az ő kísérletében volt csak a hiba. Egy családban nem lehet az életet újra szőni. Széttépi a többi, az egész. Az egész társadalmat kell egy családként újjáalapítani.

A kislány, mintha észrevette volna, hogy nincs valami rendben a csörgő mögött: őt nézte, nem annak a gépies hajlongását. - Majd elválik - vette észre Eszter is őt. S a kis homlokáig hajtva a fejét, megismételte: - Majd elválik. Mi mindenesetre felneveljük őt, ugye? - nevetett ő is a nevető gyerekre. - Föl, az új világnak, bizony. S ő majd megtudja - nyomta a homlokát egészen az övéhez -, megtudja, milyen.

* A Faust első sorai: "Filozófiát, jogot, orvostudományt és sajnos teológiát is." ^[VISSZA]