Erdélyi tavasz

Csak most érzem igazán, hogy nincs megállás, ha haza vágyik a lélek. Az erdélyi tavasz olyan sokszínű, hogy csak részleteiben írható meg. Lehet, hogy meg sem közelíti -, nem tudja visszaadni szépségét az általam leírt szó. Azért megpróbálom, mert kincses kis sziget ez, és ha mégsem sikerül, a hibát bennem keressétek, mert fenséges szépségéhez kétség sem férhet.

Reggel van. Gólyakelepeléstől hangos a vidék. Még fagyos a talaj, de ott lépkednek már egek utazói, méltóságteljesen, a gazdag, fekete, zsíros földön. Maradt ott még élelem. Hiába fagyos a föld, a rögök szélei is fehérek a rájuk telepedett zúzmarától, a kis állatok mégis ébredeznek. Gólya úrfi, vagy asszonyság csak erre várt. Tele a határ e délceg madarakkal! A csűrök tetején épek a gólyafészkek. Mindig kíváncsi voltam rá, mi lehet bennük? Sokat nézegettem, és láttam, milyen kényelmesen növögetnek ott a kis gólyafik. Láttam, hogyan eteti gólya néne kicsinyeit, és tanítja repülni, előbb a szomszéd csűrre, aztán egyre távolabb. Mosolygok, amint eszembe jut, hogy milyen furcsa lépésekkel kezdték a kis ügyetlenek a földről való felemelkedést. Sokat nevettünk rajtuk, és néha szívesen elmagyaráztuk volna, mi hogy látjuk, hogyan kell azt csinálni -, de szerintem nem hallgattak volna ránk. Hiába, ennek azért mégis ők voltak tudói.

Nemcsak a gólyák, de megérkeztek lassan a fecskék is. Igényesebb nemzetség. Szeretik a rendes udvart, gazdaságot. Le is telepednek a falusi gazda portáján, ahol, ha csend van, el is kezdik építeni, vagy javítani otthonukat. Bizony van rajta toldozni-foltozni való, a tél nem kegyelmezett, és a szél is megtépázta a régi fészkeket. Érdeklődve nézem, és ámulatba ejt, milyen ügyesen formázzák a kis sárgallyakat, és milyen remek kis házakat építenek maguknak. Megtöltik puha fűszállal, meleg tollal - és jöhetnek a kicsik. Hamarosan pici tojások, majd csupasz kis fiókák töltik meg az eresz alatti sárvárakat. Nyár elején már a kis jövevények is próbálgatják szárnyaikat. Gondos nevelésben részesülnek, féltő-óvó szeretetben.

Az emberek is készülődnek. A háztájat tisztítják, tél uram nyomokat hagyott a gazdasági udvarban, és a szél sem kegyelmezett. Megtöltött szeméttel minden kis zugot. Az ólakban egy-egy fonott kosárban már ülnek a tyúkok, költik az első fészekalja kiscsirkét. A leleményes gazdasszony, még récetojásokat is tett alájuk. Lehet, bámulni fognak tyúkanyóék, amikor egy kicsit vegyes társaság kerül elő, de ők ezen nem gondolkoznak. Ugyanolyan féltve hívják maguk alá a kis récéket is - mintha a saját nemzetségük lenne -, amikor feltűnik az égen egy-egy éhes héja-madár. Éhes őkelme is, kis fókái vannak, és várják a finom falatokat. Így népesedik be még ma is a gazdasági udvar. Nincs semmi eldobni való, rossz kosár, vagy bármi egyéb. A kosarakban, amelyek másra már nem használhatók, kikelnek a kis csirkék, kacsák, libák. A rossz fazekakban pedig a telelő növények kapnak majd helyet.

Aztán a konyhakertbe kellene menni, de még maradjunk egy keveset a gazdasági udvarban. Mert most a legszebb! A sárga pufók kis állatkák olyan aranyosak, hogy cirógatni kell őket, mint ahogy a korai nap sugara cirógatja arcunkat, és mi boldogan, élvezettel szívjuk magunkba a tavaszi fény éltető melegét. Kiscicák bújnak elő félénken valahonnan a csűr mélyéből, játékuk, ügyességük nevetésre készteti még a morcos, mindig munkával teli gazdát is, aki épp most gyújt rá pipájára, egy kis szünetet tartva a sok munka közepette. Pipázgatás közben gondolkodik - most lesz a falu-gyűlés, meg kell választani a bácsot /juhászgazdát/. Délutánra már tudni fogja a falu, kihez megy majd nyáron sajtért, ordáért. Ez bizony nem kis feladat, ez már a falu politikája, mert becsületes embert kell választani. Azt, hogy ki a becsületes, az asszonyok már régen eldöntötték. Mondogatták is az embernek, aki nem válaszolt rá, de addig nyüstölték szegény fejét, hogy észre sem vette, és a délutáni gyűlésen az asszony szavait hallotta vissza, saját szájából. Nem is baj, csak jobban tudják az asszonyok, hiszen mindent megbeszélnek egymás közt, tudják, mikor, kit, mennyivel csapott be előző évben a bács. Éppen melyik kevert kecsketejet a sajtba, vagy melyiknek zsírosabb, meg tisztább, a keze alól kiadott, finom étek.

Mehetünk is már hátra a kertbe, hisz meg kell termeszteni a zöldséget is. Elsőre a hagymamagot kell elvetni, mert hiába, a sajttal, meg az ordával az a legfinomabb, és ha kerül mellé egy kis szalonna is a padlás rejtekéből, nincs semmire panasz. Az ásás az ember dolga, szép, egyenes ágyásokat csak ő tud csinálni. Az asszony meg beveti magokkal, és a többi egész évben az ő gondja.

Az árvácska is virágzik már, ezt a cigányasszonyok is tudják, és azt is, hová kell menni eladó virágért. Kezdődne az alku cigánymódra, csakhogy megszabott ára van. Egy csomag 5 lej /volt valamikor/. A világot látni indult bársonyos szirmok, nemsokára a piacok asztalairól néznek szerényen a vevőkre. Ártatlan szép kis arcuk, változatos színeik csalogatják az embereket, hogy aztán a temetők, és a kertek díszeivé váljanak. Ők az első hírnökei a beinduló, pénzt is hozó munkának.

Esteledik, a gyűlés is véget ért. Megválasztották a juhászt, nem kis meglepetésre azt, akit már jó előre megmondtak az asszonyok. De azért izgatottan várják haza az embereiket, mert ki tudja, mit okoskodhattak ki az ivóban - a gyűlés előtt -, nálik azt soha sem lehet tudni. Az eredmény megnyugtatja az asszonyságokat, teszik is az asztalra az elmaradhatatlan meleg vacsorát. Még beszélgetnek egy kicsit, de hosszú volt a nap, és hamarosan pihenőre térnek. Holnap kezdődik minden elölről, annyi különbséggel, hogy most a bárányokat kell előkészíteni, és vinni ki az esztenára. Minden napnak meg van a maga feladata, amit el kell végezni, ez az élet rendje falun. Egymást lába nyomába lépnek a szorgos hétköznapok.

Még elmesélem, hogy milyen is, amikor kiviszik a juhokat az "esztenára", mert ezt nem szabad kihagyni. Minden gyermek álma - a tavasz nagy eseménye -, és azért rimánkodik, hogy mehessen ki nagyapjával, vagy apjával ő is. Reggel korán kel a család, megreggeliznek, finomat, tartalmasat, majd batyuba is csomagolnak, mert hosszú az út. Valamikor szekerekre pakolták, vagy gyalog terelgették, de ma már gyakrabban teszik teherautóra, és viszik ki a legelőre a báránysereget. A hegyet azért meg kell mászni, egészen a karámig, amelyet kora tavasszal már felépítettek a bácsok. Ott húzódik meg az erdő alatt, magasan, belátni onnan a majdnem egymásba kapaszkodó kis falvakat, a házak kéményeiből felszálló füst üzen, hogy az ott lakók élnek, és visszavárják bérbe adott állataikat.

A domboldal már szépen zöldül, a fű közül millió apró virág integet, tőlük lesz illatos a juhok teje, gazdag, zsíros a sajt. Sötétben indultak. Amikorra kiértek a hegy lába alá, a napsugár már előbújt a dombok egyenlőtlen vonulata mögül, s kíváncsian nézte, milyenek ebben az évben a hegy vendégei. A kutyák rettenetesen csaholtak, az élet csak a kívülállónak és gyermeknek csupa vidámság. Végre kiszabadult téli rabságából ember, állat! Amíg a felnőttek leadják a juhokat, a gyermekek a hegyet csodálják. Szaladgálnak, megállnak a patak partján, botokat vágnak maguknak, és keresik a legtökéletesebb parittyának való ágat. Hát persze, hogy a lányok is! De csak miután már csokorba kötötték a hegygerinc legszebb, illatos virágait. Eközben a gazda megbeszél mindent a juhásszal, megegyeznek mikor, mennyi sajt meg orda lesz a jussuk. Aki végzett leül a domboldalra, bevárják egymást. A nagy alkudozás után itt az ideje, hogy végre pipára gyújthassanak, s közben a nagyapai szemek örömmel nézik, a kiszabadult gyermek-csikók felhőtlen játékát. Ha már minden rendben, mindenki elvégezte a dolgát, ki lehet bontani az elemózsiás csomagot. A gyermekeket sem kell hívni, jönnek azok maguktól, mert a hegyi friss levegőn hamar elfáradtak és megéheztek. Falatozás közben megbeszélik, hogy milyen szép a fű, mennyire dús, tavaly óta mit változott, vagy nem a vidék. Valóban rendes a juhász - állapítják meg -, igazuk volt, amikor az asszonyokra hallgatva, végül rá esett a választásuk. Csak meg ne bánják!

Egyelőre minden jónak ígérkezik. Ki kell használni a lehetőséget, ha már feljöttek a hegyre, nem kellene üres kézzel hazamenni. El is indulnak evés után, mert jó lenne néhány karó a bab mellé, ezt bizony az asszony is a lelkükre kötötte. Meg azt, hogy itt a páfrány ültetésének az ideje, ássanak már ki egy pár tövet, az otthoni vagy kifagyott, vagy elöregedett. Az asszony szava parancs, inkább visznek, mint hogy aztán napokig perlekedjenek velük. Így kerül a szekérderékba a karó mellé néhány zöld bokor. A gyermekek hullafáradtak, de elégedetten nyúlnak el a szekérderékban. Megvan a parittyának való! Alig várják, hogy hazaérjenek. Védeni fogják a kis csibéket, féljen csak a héja, mert érkezik a felfegyverkezett parittyás gyermek-hadsereg.

A juhok bégetve maradtak fenn a hegyoldalban, valamikor novemberben kerülnek ismét vissza a házhoz. Soha nem gondoltam rá, de most eszembe jut: - Vajon nem kívánkoznak haza? Haza a gazdasági udvarba!

Mert hiába dús a legelő, hiába dalolnak megállás nélkül a madarak, friss-tiszta a patak vize, de az otthon, a megszokott környezet, és az ottmaradt kisbárányok hiányozhatnak. Na meg a gazdasszony markából kapott, kényeztető kukoricaszemek.

Ó, megszakad a szív, ha az elhagyott otthon melegére gondolnak, gondolok!