ELSŐ RÉSZ
A két költő

Abban az időben, amikor ez a történet kezdődik, a Stanhope-féle sajtó és nyomdafestékes henger nem szerepelt még a kis vidéki nyomdákban. Ama specialitása ellenére, amely a párizsi nyomdaiparral kapcsolatba hozza, Angoulême még mindig azzal a fából készült sajtóval dolgozott, amelynek a nyelv ezt a ma már tárgytalanná vált kifejezést köszönheti: "nyikorgatni a sajtót". Itt még használta a világtól elmaradt nyomdász a nyomdafestékkel bekent bőrpárnákat, amelyekkel a gép kezelője a betűket végigtapogatta. Az a mozgékony, sík felület, ahová a betűkkel teli formazáró keretet helyezik, amelyre aztán a papírlap kerül: kőből volt még és igazolta "márvány" nevét. A falánk mechanikus sajtó manapság oly tökéletesen feledtette ezt a szerkezetet, amelynek minden tökéletlensége ellenére az Elzevirek, a Plantinek, az Aldusok és a Didot-k szép könyveit köszönhetjük, hogy szükséges megemlíteni azokat a vén szerszámokat, amelyek iránt Jérôme-Nicolas Séchard babonás szeretettel viseltetett - mert megvan a maguk szerepe ebben a kicsi és mégis nagy történetben.

Ez a Séchard egykori nyomdászsegéd volt, olyan, akit a szedők a maguk nyomdásznyelvén Medvének szoktak nevezni. Ennek a gúnynévnek az eredete valószínűleg az az örökös járás-kelés, amely meglehetősen hasonlít a ketrecbe zárt medve mozgásához, s amelyet a nyomdászsegédek vég nélkül folytatnak a nyomdafestékes tégely és a sajtó - a sajtó és a nyomdafestékes tégely között. Viszonzásképpen a Medvék Majmoknak nevezték el a szedőket, kezüknek ama folytonos mozgása miatt, amellyel a százötvenkét apró rekeszből a betűket összekapkodják. 1793 vészes korszakában Séchard körülbelül ötvenesztendős volt és házasember. Kora és házassága révén megmenekült attól a szigorú sorozástól, amely majdnem minden munkást bevitt a hadseregbe.

Az öreg segéd egyedül maradt a nyomdában, amelynek tulajdonosa - vagy nyomdásznyelven a "Bamba" - nemrégiben halt meg, s gyermektelen özvegyet hagyott hátra. Úgy látszott: rögtönös pusztulás fenyegeti a vállalatot; a magányos Medve képtelen volt Majommá átalakulni, mert nyomdász létére sem írni, sem olvasni nem tanult meg soha. Egy népképviselő, akinek sürgős volt, hogy terjessze a Konvent szép határozatait, nem törődött a tudatlanságával, kiadta neki a nyomdászmesteri oklevelet, és rekvirálta a nyomdáját. Séchard polgártárs, amikor ezt a veszedelmes oklevelet elfogadta, felesége megtakarított pénzéből kifizette egykori gazdája özvegyét, fele értékben váltva meg a műhely felszerelését. De ez még semmi. A köztársasági dekrétumokat hiba és késedelem nélkül kellett kinyomni. Ebben a nehéz helyzetben az a szerencse érte Jérôme-Nicolas Séchard-t, hogy összeakadt egy marseille-i nemessel, aki sem emigrálni nem akart, nehogy a birtokát elveszítse, sem mutatkozni, mert akkor a fejét veszítette volna el, és csak valamilyen munkával kereshette meg a kenyerét. Maucombe gróf úr tehát felöltötte a vidéki faktor szerény munkakabátját; maga szedte, olvasta és korrigálta azokat a dekrétumokat, amelyek halálbüntetés terhe alatt tiltották meg minden polgárnak, hogy nemeseket rejtegessen; a Bambává lett Medve kinyomtatta és kiragasztotta; s egyiknek sem görbült meg hajaszála sem. 1795-ben, amikor a Terror vihara már elmúlt, Nicolas Séchard kénytelen volt más mindenes után nézni, aki szedő, korrektor és faktor legyen egy személyben. Egy abbé, aki azóta a Restauráció alatt püspökké lett, s akkoriban megtagadta az eskü letételét, helyettesítette Maucombe grófot mindaddig, míg az Első Konzul helyre nem állította a katolikus vallást. A gróf és a püspök később a főrendiház ugyanazon a padján találkoztak össze. Jérôme-Nicolas Séchard ugyan 1802-ben sem tudott jobban írni és olvasni, mint 1793-ban, de azért elég csinos kis pénzmagot gyűjtött össze, hogy faktort fizethessen belőle. Ez a jövendőjével oly kevéssé törődő segéd félelmes gazdája lett a maga Majmainak és Medvéinek. A fösvénység ott kezdődik, ahol a szegénység megszűnik. Mihelyt lehetségesnek kezdte találni a nyomdász, hogy vagyont szerezhet, az érdek kifejlesztette benne a mesterségének valami materiális megértését - valami mohó, gyanakvó és átható intelligenciát. Gyakorlata fittyet hányt minden elméletnek. Végül már egy szempillantásra ki tudta számítani egy oldalnak és egy ívnek az árát minden betűfaj szerint. Tudatlan rendelőinek bebizonyította, hogy a nagy betűk megmozdítása többe kerül, mint a kicsinyeké; ha kis betűkről volt szó, azt mondta, hogy azokat nehezebb kezelni. A szedés az a része lévén a tipográfiának, amelyhez egyáltalán nem értett, annyira félt a tévedéstől, hogy mindig borsos árakat szabott. Ha órabért fizetett a szedőinek, egy percre sem vette le róluk a szemét. Ha megtudta, hogy egy papírgyáros zavarban van, potom áron megvásárolta tőle a papírt, és felhalmozta raktárában. Ez idő tájt már övé lett az a ház, ahol a nyomda helyisége emlékezetet meghaladó idő óta volt. Mindenféleképpen kedvezett neki a szerencse; özvegyen maradt, és csak egy fia volt; beadta a városi líceumba, nem annyira azért, hogy nevelést nyújtson neki, mint inkább, hogy utódot készítsen elő a maga számára; szigorúan bánt vele, hogy apai hatalma tovább tartson; vakáció idején a szedőszekrény mellett dolgoztatta, azt mondván neki, hogy tanulja megkeresni a kenyerét, mert valamikor kárpótolnia kell szegény édesapját, aki a vérét is odaadja, hogy őt fölnevelhesse. Az abbé távozásakor Séchard négy szedője közül azt választotta ki faktornak, akiről a leendő püspök azt mondta neki, hogy éppoly becsületes, mint amilyen értelmes. A derék férfi ily módon megérhette azt a pillanatot, amikor majd fia vezetheti a vállalatát, s az aztán megnövekszik fiatal és ügyes kezében.

David Séchard fényesen végezte tanulmányait az angoulême-i líceumban. Séchard apó, bár tudás és nevelés nélkül fölvergődött Medve létére meglehetősen megvetette a tudományt, azért mégis elküldte fiát Párizsba, hogy ott a magasabb tipográfiába beletanuljon; de hathatósan figyelmébe ajánlotta, hogy csinos összeget kell félretennie abban a városban, amelyet ő a munkások paradicsomának nevezett, s az apja erszényére viszont ne számítson. Nyilván úgy vélte, hogy módjában lesz célját elérni, ha fia a Tudományok Hazájában tartózkodik. David Párizsban befejezte tanulmányait; és közben megtanulta a mesterségét is. A Didot-cég faktorából valóságos tudós lett. 1819 vége felé David elhagyta Párizst, anélkül hogy egy rézgarasába is került volna az apjának, aki most visszahívta, hogy kezébe tegye le ügyeinek vezetését. Nicolas Séchard nyomdájáé volt akkor a megye egyetlen újságja, mely a törvényszéki hirdetményeket közölte, nála nyomatott a megyefőnökség és a püspökség - ez a három üzletfél nagy vagyonhoz juttathatott egy tevékeny fiatalembert.

Éppen ebben az időben vásárolták meg a Cointet testvérek, egyébként papírgyárosok, a második nyomdaengedélyt Angoulême-ben - azét a nyomdáét, amelyet eddig az öreg Séchard a legteljesebb tétlenségre tudott kényszeríteni a katonai válságok segítségével, amelyek a Császárság alatt minden ipari életet összezsugorítottak; éppen ebből az okból nem is vette meg, s fukarsága romlását okozta a régi nyomdának. E hír hallatára vidáman gondolta el az öreg Séchard, hogy azt a harcot, amely az ő vállalata és Cointet-ék közt ki fog törni, már nem neki kell megvívnia, hanem a fiának.

"Én belebuktam volna - gondolta magában -, de egy fiatal ember, aki Didot-éknál nevelkedett, majd csak megússza."

Hetvenéves ember létére epedve várta azt a pillanatot, amikor kénye-kedve szerint élhet. Ha nem sokat értett is a magasabb rendű tipográfiához, viszont olyan híre volt, hogy rendkívül erős abban a művészetben, melyet a munkások tréfásan "iszográfiának" neveztek el - ezt a művészetet igen nagyra becsülte a Pantagruel isteni szerzője -, de az úgynevezett mértékletességi egyesületek annyira üldözik a művelését, hogy most napról napra jobban elhanyagolják. Jérôme-Nicolas Séchard, híven ahhoz a sorshoz, amit neve kijelölt számára (sec - száraz), olthatatlan szomjúsággal volt megáldva.

Felesége sokáig illő határok között tartotta a megtaposott szőlő iránt érzett szenvedélyét, ami különben oly természetes a Medvék közt, hogy Chateaubriand igazi amerikai medvéken is megfigyelte; de a filozófusok azt tanítják, hogy az ifjúkor szokásai nagy erővel térnek vissza az ember öregségében. Séchard megerősítette ezt a megfigyelést; mentől jobban megöregedett, annál többet ivott. Szenvedélye olyan nyomokat hagyott medve-ábrázatán, amelyek egészen eredeti formát adtak neki. Az orra olyan alakot és arányokat öltött, mint egy plakáton alkalmazott nagy A betű. Véraláfutásos orcái lila dudorodásokkal teli, bíborszínű és gyakran tarka szőlőlevelekhez hasonlítottak. Óriási szarvasgombának mondta volna az ember, amely őszi szőlőlevelekbe van burkolva. Hóborította bokrokhoz hasonló, busa szemöldökök alá rejtett kis szürke szeme, amelyben szikrázott a fösvénység furfangja, ami mindent megölt benne, még az apai érzelmeket is - ez a szem, mondom, megőrizte elmésségét még a részegségben is. Kopasz feje, amelyet oldalt még göndör, szürke fürtök vettek körül, La Fontaine verses novelláinak franciskánus barátjait juttatta az ember eszébe. Kurta és pocakos volt, mint azok a régi lámpák, több olajat fogyasztanak, mint belet; mert minden mértéktelenség a maga sajátos irányában fejleszti a testet. A részegeskedés, éppen úgy, mint a tanulás, még jobban meghizlalja a kövér embert, és lefogyasztja a soványat. Jérôme-Nicolas Séchard már harminc esztendeje hordta a híres községi háromszögű kalapot, amelyet némely vidéken mai napig is látni a városi dobos fején. Volt végül egy ócska, barna redingote-ja, tarka szövésű gyapjúharisnyája és ezüstcsatos cipője. Ez az öltözet, amelyen még meglátszott a polgárrá vedlett munkás, megfelelt szenvedélyeinek és szokásainak, oly jól kifejezte életét, hogy úgy látszott, mintha a derék férfiú felöltözve született volna; éppoly kevéssé lehetett ruhái nélkül elképzelni, mint egy vöröshagymát a héja nélkül.

Ha a vén nyomdász már rég meg nem mutatta volna egész elvakult kapzsiságát, a vállalat átadása elég lenne, hogy jellemét lefesse. Akármennyi tudást hozott is haza a fia Didot-ék nagy iskolájából, elhatározta, hogy megcsinálja vele azt a jó üzletet, amelyen már régóta kérődzött magában. Ha az apa jó üzletet csinált, a fiúnak nyilván rosszat kellett csinálni. De ha üzletről volt szó, a derék férfiú nem ismert sem apát, sem fiút. Valamikor csak egyetlen gyermekét látta Davidban, később csak a természet adta vevőt, akinek érdeke ellentétes az övével: ő drágán akar eladni, Davidnak olcsón kell vásárolnia, a fia tehát ellenségévé vált, akit le kell győznie.

Az érzelemnek ez az átalakulása személyes érdekké, jól nevelt embereknél rendszerint lassan, kanyargós utakon és hipokrita módon történik, de annál gyorsabb és közvetlenebb volt a vén Medvénél, aki megmutatta, hogy a furfangos iszográfia hogyan győzi le a tanult tipográfiát. Amikor a fia megérkezett, a derék férfiú azt a kereskedői gyöngédséget tanúsította vele szemben, amelyet az ügyes emberek szoktak becsapott áldozataikkal szemben tanúsítani: úgy foglalkozott vele, mint egy szerető foglalkozott volna a kedvesével; karját nyújtotta neki, figyelmeztette, merre rakja a lábát, hogy össze ne sározódjék: megmelegítette az ágyát, tüzet rakatott, vacsorát főzetett. Másnap, minekutána zsíros ebéd közben megpróbálta leitatni fiát, az erősen beborozott Jérôme-Nicolas Séchard ennyit mondott neki:

- Beszéljünk az üzletről. - Ez a néhány szó oly különösen hangzott két csuklás között, hogy David megkérte: hagyják másnapra az üzleti dolgokat. De a vén Medve sokkal jobb hasznát tudta venni részegségének, semhogy lemondott volna a régóta előkészített csatáról. Különben is ötven esztendeje hordta az igát, s azt mondta, hogy most már egy óráig sem bírja tovább. Holnap a fia lesz a Bamba.

Itt talán nem fölösleges egy-két szót szólni a nyomdáról. Azon a környéken volt, ahol a Beaulieu utca betorkollik a Mûrier térbe; ebben a házban XIV. Lajos uralkodásának vége felé telepedett meg. Régóta át is alakították már a helyet, ennek az iparnak szükségletei szerint. A földszint egyetlen óriási helyiség volt; az utca felől régi üvegablak, a belső udvar felől pedig nagy ablakkeret világította meg. A tulajdonos irodájához különben egy belső folyosóról is el lehetett jutni. De vidéken mindenki annyira kíváncsi a nyomda munkájára, hogy a rendelők szívesebben léptek be az utcára nyíló elülső üveges ajtón, ámbár itt le kellett menni néhány lépcsőn, mert a műhely padlója alacsonyabban volt az utca színvonalánál. A bámészkodó kíváncsiak sohasem törődtek a műhely szűk közein való átvándorlás kényelmetlenségével. Ha azokat a "bölcsőket" nézték, amiket a mennyezethez erősített kötelekre kiteregetett ívek alkottak, beleütköztek a szedőszekrények soraiba, vagy a sajtókat összetartó vasrudak szedték le a kalapjukat. Ha figyelemmel kísérték valamelyik szedő fürge mozdulatait, amint a szekrény százötvenkét rekeszéből összeszedegette a betűket, olvasta a kéziratot, újraolvasta a sort a szedővasban, és betolta a sorelválasztót - belébotlottak egy rizsma beáztatott papírba, amely kockakövekkel volt lenyomtatva, vagy beleütötték a csípőjüket egy állvány sarkába - nagy mulatságára a Majmoknak és a Medvéknek. Soha senki sem érkezett el baleset nélkül a pince végében levő két nagy ketrecig, amelyek egy-egy nyomorúságos, az udvarra néző pavilont alkottak, egyikben a faktor trónolt, másikban a nyomdatulajdonos. Az udvaron igen kellemesen díszítette a falakat a felfutó szőlő, aminek, tekintettel a tulajdonos hírnevére, némi ínycsiklandó helyi színezete volt. Hátul a fekete közfalhoz támaszkodva, düledező fészer emelkedett, ahol a papírt áztatták és szabták ki. Itt volt az a lefolyó, amelyen nyomás előtt és után a kereteket (vagyis közönséges nyelven szólva, a betűdeszkákat) szokták megmosni; csak úgy áradt innen a nyomdafesték és a házi szennyvíz keveréke, amiről a vásárra bejövő parasztok azt hitték, hogy ebben a házban az ördög szokott mosakodni. A fészer egyik oldalán a konyha volt, másikon egy farakás. A ház első emelete, amely fölött csak két manzárdszoba volt, három helyiségből állt. Az első éppen olyan hosszú, mint a belső folyosó, leszámítva a vén falépcsőt rejtegető lépcsőházat - ezt az utca felől hosszúkás kis ablak, az udvar felől pedig kerek nyílás világította meg, előszoba és ebédlő volt egyben. Egyszerűen fehérre meszelték, meglátszott rajta a kereskedői fukarság cinikus egyszerűsége; piszkos kőpadlóját sohasem mosták fel; bútorzata három rozoga szék, egy kerek asztal s a két ajtó közé helyezett tálaló; az ajtók a hálószobába és a szalonba nyíltak; ablakok és ajtók egyaránt feketéllettek a piszoktól; a szoba többnyire fehér vagy nyomtatott papirossal volt tele; a papírkötegeken gyakran meglátszott a nyoma Jérôme-Nicolas Séchard ebédjének, a különböző fogásoknak, az édességeknek és a borosüvegeknek. A hálószoba, amelynek ólomkarikás üvegablaka az udvarról kapta a világosságot, teli volt aggatva olyan ócska hímzésekkel, aminőket vidéken Úrnapjakor az ablakon szoktak kilógatni. Nagy oszlopos, függönyös, vászonhuzatos ágy állott benne, vörös szerzs lábtakaróval; két szúette karosszék, két hímzett ülésű diófa szék, egy régi kis íróasztal, a kandallón díszes óra. A szobából csak úgy áradt a patriarkális kedélyesség; tele volt barna színárnyalatokkal. Még Rouzeau úr rendezte be, Jérôme-Nicolas Séchard elődje és gazdája. A szalont boldogult Séchard-né modernizálta; borzalmas, papagájkék színre festett faburkolata volt; a falakon keleti jeleneteket ábrázoló tapéta ékeskedett, fehér alapon csokoládébarna színben; a bútorzat hat szék, kékre festett birkabőrrel bevonva, lant alakú támlával. A két, durva félkörívben végződő ablakon, ahonnét a Mûrier térre nyílt kilátás, nem volt függöny; a kandallón sem gyertyatartó, sem lábas óra, sem tükör. Séchard-né meghalt a tervezett lakás szépítése közben, a Medve pedig abbahagyta, mert nem látta be, miért költsön olyan javításokra, amelyek semmit sem hoznak a konyhára. Ide vezette a fiát pede titubante[1] Jérôme-Nicolas Séchard, s itt mutatta meg neki a kerek asztalon a nyomda leltárát, amelyet vezetése alatt a faktor állított össze.

- Olvasd ezt, fiacskám - mondta Jérôme-Nicolas Séchard, részegségtől téveteg szemével a papirosról a fiára, fiáról a papirosra pislogva. - Majd meglátod, milyen nagyszerű nyomdát adok neked.

- Három fasajtó, vasrudakkal összetartva, öntöttvas "márvánnyal"...

- Ez a javítás az én érdemem - mondta, fiát félbeszakítva az öreg Séchard.

- Minden hozzávaló eszközzel: nyomdafestékes tégelyek, festékpárnák, állványok stb., ezerhatszáz frank! De apám - mondta David Séchard, leejtve a leltárt -, a te sajtóid ócska jószágok, száz tallért sem érnek, tűzrevalók.

- Ócska jószágok?... - kiáltott fel az öreg Séchard. - Ócska jószágok?... Fogd a leltárt és menjünk le! Majd meglátod, működnek-e úgy azok a ti hitvány lakatos-találmányaitok, mint ezek a régi, jó, kipróbált szerszámok. Akkor aztán nem lesz majd bátorságod, hogy sértegesd ezeket a becsületes sajtókat, amelyek úgy gurulnak, akár a postakocsi, működni fognak egész életedben, s egy csöpp javításra sem szorulnak. Ócska jószágok! Ezeknek az ócska jószágoknak köszönheted majd, ha lesz mit aprítani a tejbe! Ezekkel az ócska jószágokkal dolgozott az apád húsz esztendeig, ezeknek a segítségével tett azzá, ami vagy.

Az apa meg sem tántorodva szaladt le a görcsös, kopott, remegő lépcsőn; kinyitotta a műhelybe vezető folyosó ajtaját, rávetette magát az első - alattomban megolajozott és kitisztogatott - sajtóra, s megmutatta a prés két tölgyfa lapját, amit éppen most törölt le az inasa.

- Hát nem gyönyörű sajtó ez? - mondotta.

Éppen egy házassági értesítés volt benne. A vén Medve leeresztette a kis rámát a "deklire", a deklit a márványra, s azt begurította a sajtó alá; meghúzta a rudat, kigöngyölítette a kötelet, hogy visszahúzza a márványt, újra fölemelte a deklit és a kis rámát, olyan mozgékonysággal, hogy egy fiatal Medve sem csinálta volna különben. Az ily módon kezelt sajtó olyan kellemesen nyikorgott, mintha egy madár ütődött volna az ablak üvegéhez, és tovább menekült volna.

- Van-e angol sajtó a világon, amelyik így tud dolgozni? - szólt az apa csudálkozó fiához.

Az öreg Séchard aztán odaszaladt a második és a harmadik sajtóhoz is; mindegyiken hasonló ügyességgel hajtotta végre ugyanezt a műveletet. Bortól zavaros szeme az utolsón észrevett egy helyet, amelyet az inas elmulasztott kifényesíteni; a vén részeges nagyot káromkodott, s aztán kabátja sarkával dörzsölte meg a gépet, mint egy lócsiszár, aki kifényesíti az eladó ló szőrét.

- Ezzel a három sajtóval faktor nélkül megkereshetsz egy évben kilencezer frankot, David. Mint jövendőbeli társad, tiltakozom az ellen, hogy afféle átkozott öntöttvas sajtókkal pótold, mert azok elkoptatják a betűt. Ti mind odavoltatok a csudálkozástól Párizsban, amikor megláttátok ennek az átkozott angolnak a találmányát, aki ellensége Franciaországnak, és meg akarta csinálni a vasöntők szerencséjét. Persze, nektek Stanhope-gépek kellettek! Köszönöm szépen ezeket a Stanhope-gépeket! Darabonként kétezerötszáz frankba kerülnek; majdnem kétszer annyiba, mint amennyit az én három drága jószágom ér, és összetörik a betűket, mert nem elég rugalmasak. Én nem vagyok olyan tudós, mint te, de jegyezd meg jól: a Stanhope-gépek élete a betűk halála. Ennek a három sajtónak jó hasznát veszed, tisztán nyomják ki a munkát, és az angoulême-iek nem kívánnak többet. Akár vassal, akár fával, akár arannyal, akár ezüsttel nyomtatsz, egy fillérrel sem fizetnek meg jobban.

- Item[2] - mondta David - ötezer font betű, Vaflard úr öntödéjéből... - Erre a névre a Didot-tanítvány nem tudta elfojtani a mosolygását.

- Nevess csak, nevess! Ezek a betűk még tizenkét esztendő után is újak. Vaflard becsületes ember, kemény anyagot szállít, én pedig azt tartom a legjobb betűöntőnek, akihez legritkábban kell elmenni.

- Tízezer frankra becsülve - folytatta David. - Tízezer frank, apám! Hiszen ez fontonként két frank és Didot-ék fontonként mindössze harminchat sout kérnek az új cicerójukért. Ezek a te szögfejeid csak annyit érnek, amennyibe az öntésük került: fontja fél frankot.

- Mit, te szögfejnek nevezed Gillé úrnak, a volt császári nyomdásznak Bastard-, Öntött-, Kerek-betűit, ezeket a betűket, amiknek fontja hat frankot ér, a betűmetszés remekeit, amiket öt évvel ezelőtt vettem, és sok közülük még most is úgy csillog, mint amikor megöntötték! Nézd csak! - Az öreg Séchard felkapott néhány, különböző betűfajtával telt skatulyát, amelyeket még sohasem használt, és megmutatta fiának.

- Én nem vagyok tudós, nem tudok sem írni, sem olvasni, de azért annyit tudok, hogy a Gillé-cég betűiből származtak a te Didot-idnak az angol betűi. Nézd, itt van egy kerek - mondta egy szedőszekrényre mutatva és kiszedve belőle egy M betűt -, egy kerek ciceró, ezt még nem múlták fölül!

David belátta, hogy az apjával lehetetlen vitatkozni. El kellett fogadni vagy vissza kellett utasítani mindent - igent vagy nemet mondani. A vén Medve mindent belefoglalt a leltárba, még a teregetésre használt köteleket is. A legkisebb papírcsomag, a préselő-deszkák, a tégelyek, a mosókövek és kefék - minden számba volt véve, a fösvény ember gondosságával. A végösszeg harmincezer frankra rúgott, beleértve a nyomdászmesteri oklevelet és a rendelőközönséget is. David gondolkozott magában, vajon lehetséges-e megkötni ezt az üzletet, vagy sem. Az öreg Séchard nyugtalankodni kezdett, amikor a fia néma maradt e szám hallatára; jobb szerette a heves vitát, mint a néma beleegyezést. Ilyenfajta alkukban a vitatkozás olyan üzletemberre vall, aki érti a dolgát, és megvédi a maga érdekeit. Aki mindenre kezet ád, szokta mondani az öreg Séchard, az nem fizet meg semmit. Miközben a fia gondolatát kémlelte, felsorolta azokat a hitvány szerszámokat, amelyek egy vidéki nyomda üzeméhez szükségesek; sorban elvezette Davidot egy papírsimító sajtó s a városi munkákhoz való papírvágó sajtó elé, s dicsérgette a munkájukat és a szilárdságukat.

- A régi szerszámok mindig a legjobbak - mondotta. - Nyomdában jobban meg kéne fizetni, mint az újakat, éppen úgy, mint az aranyműveseknél.

Szörnyű vignetták, amelyek Hymeneket és Ámorokat ábrázoltak vagy halottakat, akik kriptájuk felemelt fedelével V vagy M betűt írtak le, óriási álarcos keretek, színielőadások plakátjai számára - mindezek rendkívüli értékű tárgyakká váltak Jérôme-Nicolas Séchard borízű ékesszólásának hatása alatt. Elmondta fiának, milyen megrögzöttek a vidéki ember szokásai: annak ugyan hiába kínálná a legszebb dolgot is. Ő, Jérôme-Nicolas Séchard megpróbált szebb naptárakat eladni, mint a Double Liégeois, mégpedig cukorcsomagolópapírra nyomva - nohát, az igazi Double Liégeois-t a legnagyszerűbb naptárnál is jobban szerették. Majd rájön David is nemsokára, hogy milyen fontosak ezek az ócskaságok, amikor a legköltségesebb újdonságoknál is drágábban adja el.

- Haha, fiacskám, a vidék - vidék, és Párizs - Párizs. Ha valaki idejön Houmeau-ból, a külvárosból, hogy házassági értesítőt nyomasson veled, s nem teszel rá egy Ámort virágfüzérekkel, el se fogja hinni, hogy megházasodott, és visszahozza neked, ha csak egy M-et lát rajta, ahogy a te Didot-id csinálják. Azok dicsőségére válnak a tipográfiának, de a vidéken még száz esztendeig nem fogják elfogadni a találmányaikat. Nna!

A nagylelkű ember rossz kereskedő. David ama szemérmes és gyöngéd természetek közé tartozott, akik megijednek minden vitától, és engednek, mihelyt az ellenfél kissé bántani kezdi az ízlésüket. Emelkedett érzelmei s az a hatalom, amit a vén részeges még mindig megőrzött fölötte, még alkalmatlanabbá tette arra, hogy pénzről vitatkozzék az apjával, főként, mert elhitte, hogy a legjobb szándékokkal van tele; mert az érdek falánkságát eleinte úgy magyarázta, hogy a vén nyomdász szeretettel ragaszkodik a szerszámaihoz. De azért, minthogy Jérôme-Nicolas Séchard tízezer frank értékű asszignátáért kapta meg az egészet Rouzeau özvegyétől, s a dolgok mostani állásában harmincezer frank hajmeresztő ár volt, mégiscsak felkiáltott a fiú:

- Apám, maga a véremet veszi!

- Én, aki életet adtam neked?... - mondta a vén részeges, a kiteregetett ívek felé emelve karjait. - De hát, David, lebecsülöd a mesterlevelet? Tudod-e, mennyit ér a Hirdető Újság, soronként fél frankjával, egy olyan kiváltság, amely ötszáz frankot hozott a múlt hónapban! Fiam, nyisd ki a könyveket, nézd meg, mit hoznak a megyefőnökség hirdetései és hivatalos könyvei, a polgármesteri hivatal és a püspökség rendelései! Naplopó vagy, nem akarod megalapítani a szerencsédet! Sokallod annak a lónak az árát, amely majd olyan szép uradalomhoz visz el, mint a marsaci.

A leltárhoz társulási szerződés is volt csatolva apa és fia között. A jó apa bérbe adta a társascégnek a házát, ezerkétszáz frankért, bár összesen hatezerért vásárolta, s azonkívül fönntartotta magának egyiket a két manzárdszoba közül. Amíg David Séchard nem fizette ki a harmincezer frankot, felesben osztoznak a jövedelmen; mihelyt megfizette apjának ezt az összeget, egyedüli tulajdonosa lesz a nyomdának. David fölbecsülte az oklevelet, a rendelőközönséget és az újságot, nem törődve a fölszereléssel, azt hitte, meg tudja úszni a dolgot, és elfogadta a föltételeket. Az apa, aki megszokta a paraszt kicsinyes ravaszságát, és sejtelme sem volt a párizsiak nagyszabású számításairól, csodálkozott ezen a hirtelen elhatározáson.

"Talán bizony meggazdagodott a fiam? - gondolta magában - vagy már most az jár az eszében, hogy nem fog fizetni?" Erre a gondolatra faggatni kezdte, hogy megtudja, hozott-e pénzt, és átvegyen tőle valami részletet. Az apa kíváncsisága fölkeltette a fiú bizalmatlanságát. David állig begombolkozott. Az öreg Séchard másnap az inasával átvitette a második emeleti szobába a bútorait; üresen visszatérő szekerekkel ki akarta vitetni a birtokára. A három első emeleti szobát csupaszon adta át a fiának, de a nyomdába is úgy állította be, hogy egy fillért sem adott neki, amiből a munkásokat kifizesse. Amikor David megkérte az apját, hogy mint üzlettárs járuljon hozzá a közös vállalat költségeihez, a vén nyomdász úgy tett, mintha semmiről sem tudna semmit. Arra nem kötelezte magát, mondotta, hogy pénzt is adjon; amikor a nyomdáját átadta, ő már befizette a maga részét. A fia érveitől szorongatva azt felelte neki, hogy ő is egy fillér nélkül boldogult, amikor Rouzeau özvegyétől megvásárolta a nyomdát. Ha neki, szegény tudatlan munkásnak sikerült ez, egy Didot-tanítványnak még inkább sikerülhet. Különben David keresett is pénzt, annak a nevelésnek a segítségével, amit öreg édesapja arca verejtékével fizetett meg - hát ezt a pénzt bizony felhasználhatja most.

- Mit csináltál a hetibéreddel? - kérdezte, új rohamra indulva, hogy megoldhassa a problémát, amelyet fiának hallgatása előző este homályban hagyott.

- De hiszen élnem is kellett, meg könyveket is vásároltam - felelte méltatlankodva David.

- Úgy, könyveket vásároltál? Akkor rossz üzleteket fogsz csinálni. Aki könyveket vásárol, az nem való könyvnyomtatónak - felelte a Medve.

David a legszörnyűbb megaláztatást érezte, azt, amit egy apa lealjasodása okoz: végig kellett hallgatnia azoknak a hitvány, siránkozó, nyomorult üzleti okoknak az áradatát, amelyekkel az öreg kérése megtagadását körülvette. Visszafojtotta lelkébe a fájdalmat, amikor egyedül, támasz nélkül látta magát, és közönséges spekulánst ismert meg az apjában, akit filozofikus kíváncsiságból lelke mélyéig meg akart ismerni. Figyelmeztette, hogy sohasem kérte tőle számon az anyja vagyonát. Ha a nyomda árába nem is lehet beszámítani azt a vagyont, legalább az üzlet közös vezetésére föl lehetne használni.

- Az anyád vagyona - mondta az öreg Séchard -, de hiszen az csak az okossága és a szépsége volt!

E válasz hallatára David egészen keresztüllátott az apján, és megértette, hogy ha számadásra akarná vonni, végeszakadatlan, költséges és szégyenletes pört kellene a nyakába akasztani. Nemes szíve vállalta az immár rászakadó terhet - mert hiszen tudta, hogy mily nehezen tud majd eleget tenni az apjával szemben vállalt kötelezettségeknek.

"Dolgozni fogok - gondolta magában. - Végre is, ha kínlódnom kell: kínlódott ő is eleget. Különben is: magamért dolgozom."

- Hagyok rád egy igazi kincset - mondta az apja, akit fia hallgatása nyugtalanított.

David megkérdezte, miféle kincs az.

- Marion - felelte az apja.

Marion kövér parasztlány volt; nélküle nem is lehetett volna vezetni a nyomdát; beáztatta és körülnyírta a papírt, vásárolt és főzött, kimosta a fehérneműjét, kiürítette a papíros kocsikat, beszedte a pénzt, és tisztogatta a nyomdafestékes rongyokat. Ha olvasni tud, az öreg Séchard szedőnek is beállítja.

Az apa gyalog ment ki falusi birtokára. Bár nagyon boldoggá tette a társulás neve alá rejtett vásár, nyugtalankodott, hogy miként jut majd a pénzéhez. A vásár aggodalmai után mindig a behajtás aggodalmai szoktak következni. Minden szenvedély lényegében jezsuita természetű. Ez az ember, aki fölöslegesnek tekintette a művelődést, most kényszerítette magát, hogy higgyen a művelődés hatásában. Arra a becsületérzésre táblázta be a harmincezer frankját, amit a nevelés kétségtelenül kifejlesztett a fiában. Mint jól nevelt fiatalember, David bizonyosan a vérét is kiizzadja, hogy megfeleljen kötelezettségének, tudása segítségével módot is talál rá, tele van szép érzelmekkel - igen, fizetni fog! Sok apa elhiszi, miközben így cselekszik, hogy apai módon viselkedik - s végül az öreg Séchard is elhitette ezt magával, mire elért marsaci szőlejébe. A kis falu négy mérföldnyire volt Angoulême-től. A birtok, amelyre előző gazdája csinos lakóházat építtetett, évről évre növekedett 1809 óta, amikor a vén Medve megszerezte. Itt aztán a sajtó helyett a szőlősajtolással törődött, és saját szava szerint sokkal régebben foglalkozott már a szőlővel, semhogy ne értett volna hozzá kitűnően.

Falusi visszavonulásának első esztendejében Séchard apó gondterhes ábrázattal járt-kelt szőlőkarói között, mert folyvást a szőlejében időzött; mint ahogy valamikor nem mozdult ki a műhelyéből. Ez a nem remélt harmincezer frank még jobban részegítette, mint az újbor, képzeletében már morzsolgatta is az ujjai között. Minél kevésbé illette meg, annál inkább vágyódott, hogy bezsebelhesse. Nyugtalanságában gyakran be is szaladt Marsacból Angoulême-be. Felmászott a sziklákon, amelyeknek tetejében a város épült és bement a műhelybe, hogy lássa, vajon boldogul-e a fia. Nos, a sajtók a régi helyükön álltak; az egyetlen inas papírcsákóban a nyomdafestékes rongyokat tisztogatta; a vén Medve hallotta egyik sajtó nyikorgását, amint valami családi értesítést nyomott ki, megismerte régi betűit, és meglátta fiát meg a faktort - mind a kettő egy-egy könyvet olvasott a maga rekeszében, s ezt a vén Medve korrektúrának nézte. Megebédelt Daviddal, aztán visszafordult marsaci háza felé, tovább kérődzve az aggodalmain. A fösvénység is, akárcsak a szerelem, valami hatodik érzékkel veszi észre a jövendő lehetőségeit, megszimatolja, sürgeti őket. Mihelyt eltávolodott attól a műhelytől, ahol szerszámainak látása megbűvölte, mert visszavarázsolta azokba az időkbe, amikor vagyonát szerezte: a szőlősgazda a tétlenség nyugtalanító jeleit vette észre a fián. A Cointet testvérek neve megriasztotta, s már látta, hogyan borítja homályba a Séchard és fia céget. Egyszóval megérezte a szerencsétlenség szelét. Az előérzete helyes is volt, a szerencsétlenség ott lebegett a Séchard-cég fölött. De a fösvényeknek megvan a maguk külön istene. Előre nem látható körülmények összejátszásával ez az Isten belepottyantotta a részeges öreg bugyellárisába uzsorás-üzletének eredményét. - Elmondom, miért bukott meg a Séchard-nyomda, noha voltak okok arra, hogy boldoguljon.

David közömbös volt a vallásos reakció iránt, amelyet a Restauráció idézett elő a kormányzatban, de éppoly kevéssé törődött a szabadelvűséggel is, és politikában meg vallás dolgában egyaránt a legveszélyesebb semlegesség álláspontját foglalta el. Olyan idő volt ez, amikor a vidéki kereskedőnek színt kellett vallania, hogy megtarthassa a vevőközönségét, mert választania kellett szabadelvűek és királypártiak között. A David szívébe költözött szerelem, tudományos törekvései és nemes természete nem engedték megszólalni benne azt a nyereségvágyat, amely az igazi kereskedőt jellemzi, s amely megtaníthatta volna, hogy milyen különbség van a vidéki és a párizsi ipar között. A vidéken oly élesen megkülönböztetett árnyalatok eltűnnek Párizs nagy mozgalmasságában. A Cointet testvérek monarchikus vélekedéseket kezdtek hangoztatni, tüntetően böjtöltek, sűrűn jártak templomba, barátkoztak a papokkal, és újranyomtatták a vallásos könyveket, mihelyt hiányuk érezhetővé vált. Ilyenformán előnyös helyzetre tettek szert ebben a gyümölcsöző üzletágban, s megrágalmazták David Séchard-t, szabadelvűséggel és ateizmussal vádolva meg. Hogy is lehet olyan emberrel dolgoztatni - mondogatták -, akinek apja részt vett a szeptemberi mészárlásokban, részeges, bonapartista, vén zsugori, aki előbb-utóbb aranyhegyet hagy rá? Ők szegény, családos emberek, David agglegény, és nagyon gazdag lesz; már most úgy él, ahogy neki tetszik stb. A megyefőnökségre és a püspökségre hatottak a David ellen emelt vádak; végül is odaadták nyomtatványaik privilégiumát a Cointet testvéreknek. A mohó vetélytársak, felbátorodva David nemtörődömségén, nemsokára második hirdető újságot alapítottak. A régi nyomda kénytelen volt beérni a város nyomtatványaival, s a hirdető újság jövedelme felényire csökkent. A vallásos iratok és imakönyvek tekintélyes nyereségére támaszkodva, a Cointet-cég nemsokára felajánlotta Séchard-éknak, hogy megvásárolja az újságjukat, hogy ne kelljen osztozkodni a megyebéli hirdetéseken s a bírósági közleményeken. Mihelyt David megvitette ezt a hírt apjának, az öreg szőlősgazda, aki már eddig is szörnyülködött a Cointet-cég előnyomulásán, lecsapott Marsacból a Mûrier térre, olyan sebesen, mint a holló, amely hullákat szagol meg a csatatéren.

- Hadd vegyem én kezembe Cointet-éket, te ne avatkozzál ebbe az ügybe - mondta a fiának.

Az öreg hamarosan megértette Cointet-ék érdekét, és megrémítette őket megjegyzései éleselméjűségével. A fia valami ostobaságot követett el, de ő meg fogja akadályozni a dolgot - mondotta. Honnan veszünk mi közönséget, ha az újságunkat átengedi? Houmeau-ban valamennyi ügyvéd, közjegyző és üzletember szabadelvű; Cointet-ék ártani akartak Séchard-éknak, amikor szabadelvűséggel vádolták őket, s éppen ezzel mentették meg, mert a szabadelvűek hirdetései megmaradtak nekik! Eladni az újságot! De hiszen azzal az erővel a felszerelést, az iparengedélyt is eladhatnák! És hatvanezer frankot kért Cointet-éktől, a nyomdáért, hogy ne tegye tönkre a fiát; ő szereti a fiát és megvédelmezi. A szőlősgazda úgy használta fel a fiát, mint a paraszt szokta a feleségét: a fia akarta, vagy nem akarta ezt meg azt, aszerint, hogy milyen ajánlatokat csikart ki egyenként Cointet-ékből, s nem minden erőfeszítés nélkül rávette őket, hogy huszonkétezer frankot fizessenek a Charente Vidéké-ért. De Davidnak köteleznie kellett magát, hogy soha semmiféle újságot nem ad ki, harmincezer frank kártérítés terhe alatt! Ez a vásár a Séchard-nyomda öngyilkossága volt; de ezzel ugyan nemigen törődött a szőlősgazda. A lopás után mindig gyilkosság következik. A derék férfiú úgy számított, hogy ezt az összeget saját tőkéje kifizetésére használtatja fel; s hogy ehhez hozzájuthasson, magát Davidot is odaadta volna ráadásul, annál is inkább, mert ennek a kellemetlen fiúnak joga volt a váratlan kincs feléhez. Kárpótlásul a nagylelkű apa átengedte neki a nyomdát, de az ezerkétszáz frankos uzsora házbérből nem engedett el semmit.

Mióta Cointet-éknek eladta az újságot, az öreg ritkán jött be a városba; magas korával hozakodott elő; de az igazi ok az volt, hogy nemigen érdeklődött a nyomda iránt, amely már nem volt az övé. De azért mégsem tagadhatta meg egészen a szerszámai iránt érzett régi szeretetet. Ha ügyes-bajos dolgai behozták Angoulême-be, nehéz lett volna eldönteni, mi vonzotta inkább a házába, fasajtói-e vagy a fia, akitől a forma kedvéért minden alkalommal kérte a házbért. Egykori faktora, aki most Cointet-ék szolgálatába lépett, tudta, hogyan vélekedjék erről az apai nagylelkűségről; gyakran elmondta, hogy ez a ravasz róka így tartja fönn azt a jogát, hogy beleavatkozhassék a fia ügyeibe, mert a házbér felhalmozódásával elsősorban jön tekintetbe, mint hitelező.

David Séchard nemtörődömségének olyan okai voltak, amelyek megvilágítják a fiatalember jellemét. Néhány nappal azután, hogy elfoglalta helyét az apja nyomdájában, találkozott egyik kollégiumbeli barátjával, aki akkor mélységes nyomorúságban élt. David Séchard barátja fiatal ember volt, akkoriban körülbelül huszonegy esztendős, név szerint Lucien Chardon, fia a köztársasági hadsereg egy volt kirurgusának, akit sebesülése miatt tettek ki a szolgálatból. A természet kémikussá tette az idősebbik Chardont, a véletlen pedig mint gyógyszerészt telepítette meg Angoulême-ben. A halál akkor csapott le rá, amikor előkészületeket tett egy gyümölcsöző fölfedezéshez, amely több esztendei tudományos kutatásába került. Meg akarta gyógyítani a csúznak mindenféle fajtáját. A csúz a gazdag emberek betegsége; és mivel a gazdagok drágán fizetik meg az egészséget, ha híjával vannak, ennek a problémának megoldását választotta mindazok közül, amelyek elmélkedésre késztették.

A megboldogult Chardon, amikor tudomány és gyakorlat közt kellett választania, tisztában volt azzal, hogy szerencséjét csak a tudomány biztosíthatja: tanulmányozta tehát a betegség okait, s a gyógyítást bizonyos életrendre alapította, amelyet a vérmérséklethez alkalmazott. Meghalt egyik párizsi tartózkodása közben, ahol a Tudományos Akadémia jóváhagyását szorgalmazta, s így vesztette el munkásságának minden gyümölcsét. A vagyon előérzetében a gyógyszerész gondos nevelést adott fiának és leányának, s így a család fenntartása állandóan fölemésztette a gyógyszertár jövedelmét. Most aztán nemcsak, hogy nyomorban hagyta gyermekeit, de szerencsétlenségükre, ragyogó életpálya reménységében nevelte őket, s halálával ennek a reménységnek is vége szakadt. A hírneves Desplein, aki gyógykezelte, dühös vonaglások közt látta meghalni. Becsvágyának alapvető oka az a heves szerelem volt, amelyet az egykori kirurgus a felesége iránt érzett, a Rubempré család utolsó sarja iránt, akit 1793-ban csodálatos módon mentett meg a vérpadtól. Anélkül, hogy a leány beleegyezett volna ebbe a hazugságba, időt nyert azzal, hogy terhesnek mondotta. Amikor úgyszólván jogot szerzett arra, hogy feleségül vegye, el is vette, mindkettejük szegénysége ellenére.

Gyermekei, mint a szerelem gyermekei rendesen, ha egyebet nem is, legalább anyjuk csodálatos szépségét örökölték - gyakran végzetes ajándék ez, ha nyomorúsággal jár együtt. A reménykedés, a munka, a hevesen átérzett kétségbeesés aláásta Chardonné szépségét, s ahogy lassan-lassan mélyebbre süllyedt a nélkülözésbe, megváltoztak a szokásai is; de bátorsága, valamint gyermekeinek bátorsága is méltó volt szerencsétlenségükhöz. A szegény özvegy eladta a gyógyszertárat, mely Houmeau-nak, Angoulême legnagyobb külvárosának főutcáján volt. A gyógyszertár árából vehetett egy háromszáz frankos járadékot, ami neki magának is kevés volt, de ő is, leánya is, pirulás nélkül nyugodtak bele a helyzetükbe, és kezük munkájával keresték meg a kenyerüket. Az anya gyermekágyas asszonyokat ápolt, és jó modora miatt mindenkinél jobban kedvelték a vagyonos házakban, így megélt anélkül, hogy bármibe is került volna gyermekeinek; s még keresett is egy frankot napjában. Hogy fiának ne kelljen ilyen alantas helyzetben látnia az anyját, a Charlotte asszony nevet vette föl. Aki igénybe akarta venni mint ápolónőt, Postelhez fordult, Chardon utódjához. Lucien nővére egy finomfehérnemű-mosónőnél dolgozott, egy Prieurné nevű, derék, tekintélyes houmeau-i szomszédasszonynál, és körülbelül tizenöt sout keresett egy nap; ő ügyelt föl a munkásnőkre, s a műhelyben valami felsőbbségnek örvendett, ami kiemelte kissé a grizettek osztályából. Kettejük munkájának ez a csekély gyümölcse Chardonné háromszáz frank járadékával körülbelül nyolcszáz frankot tett évenként, s ebből kellett három embernek élni, öltözködni, lakást fizetni. A háztartás szigorú takarékossága mellett alig volt elegendő ez az összeg, amelyet maga Lucien majdnem egészen fölemésztett. Chardonné és Ève lánya úgy hittek Lucienben, mint Mohamed felesége a férjében; a jövőjéért tökéletesen feláldozták magukat. A szegény család Houmeau-ban lakott; Chardon utóda adott bérbe nekik egy igen olcsó lakást, a belső udvar mélyén, a laboratórium fölött. Luciennek nyomorúságos manzárdszobája volt. Apjának lelkesítő hatása alatt, aki rajongott a természettudományokért, és fiát már korán ebbe az irányba terelte, Lucien legkitűnőbb diákjai közé tartozott az angoulême-i kollégiumnak; hatodik osztályos volt, amikor Séchard befejezte tanulmányait.

Amikor a véletlen összehozta a két iskolatársat, Lucien már beleunt a keserű nyomorúságba, s azon a ponton volt, hogy valami végzetes elhatározásra vetemedjék, amilyenre húszesztendős korában képes az ember. A kétségbeeséstől az mentette meg, hogy David nagylelkűen felajánlott neki havonta negyven frankot, és megtanította a faktor-mesterségre, noha egyáltalán nem volt szüksége faktorra. Újraszövődő iskolai barátságuk kötelékeit szorosabbra fonta sorsuk hasonlósága és jellemük különböző volta. Mind a ketten az érvényesülésnek többféle módját hánytorgatták elméjükben; megvolt bennük az az emelkedett intelligencia, amely fölemeli az embert a társadalom csúcsaira - és ott látták magukat a társadalom legmélyén. A sors igazságtalansága hatalmas kötelék volt közöttük. Aztán - különböző úton mind a ketten eljutottak a költészethez. Lucien, bár a természettudományok legmagasabb spekulációira volt teremtve, hévvel fordult az irodalmi dicsőség felé; David pedig, akit elmélkedő szelleme a költészetre predesztinált, erős hajlamot érzett az egzakt tudományok iránt. A szerepeknek ez a kereszteződése bizonyos szellemi testvériséget hozott létre köztük. Lucien hamarosan közölte Daviddal az apjától hallott emelkedett nézeteket a tudománynak az iparban való alkalmazásáról. David pedig megmutatta Luciennek, milyen új utakon kell megindulnia az irodalomban, hogy hírnévre és szerencsére tehessen szert. A két fiatalember barátsága rövid napok alatt olyan szenvedéllyé változott, amilyenek csak a serdülő kor végén szoktak születni. David nemsokára megpillantotta a szép Ève-et, és beleszeretett, úgy, ahogy melankolikus, elmélkedő szellemek szoktak. A liturgia szava: et nunc et semper et in saecula saeculorum[3] - jelszava azoknak a fenséges, ismeretlen költőknek, akiknek művei két szív között született és elveszett nagyszerű hősköltemények. Amikor a szerelmes megtudta, hogy minő reménységekkel veszi körül Lucien anyja és nővére ezt a szép poéta-homlokot, amikor megismerte vak önfeláldozásukat, édesnek érezte, hogy az önfeláldozást és reménységet megosztva közeledjék kedveséhez. Lucien tehát választott testvére lett Davidnak. Mint az ultrák, akik királypártibbak akartak lenni a királynál is, David még Lucien anyjánál és nővérénél is törhetetlenebbül hitt a fiatalember lángelméjében - elkényeztette, mint anya a gyermekét. Egyik olyan beszélgetésük közben, amikor a kezüket megkötő pénzhiánytól szorongatva, a fiatalemberek általános szokás szerint azon törték a fejüket, hogyan lehetne gyorsan vagyont szerezni, rázogatva olyan fákat, amelyeket mások már eredménytelenül megszedtek előttük - Luciennek eszébe jutott apjának két gondolata. Chardon annak idején beszélt arról, hogy a cukor árát felére lehetne leszorítani egy új kémiai hatóanyag felhasználásával s ugyanennyivel lehetne csökkenteni a papír árát is, ha Amerikából hozatna az ember bizonyos növényi anyagokat, amelyek hasonlók a kínaiak használta anyaghoz, és kevésbe kerülnek. David, aki ismerte a már Didot-éknál is fölmerült kérdés jelentőségét, kapva kapott ezen a gondolaton, mert valóságos vagyont látott benne - s úgy tekintette Lucient, mint valami jótevőt, akivel szemben sohasem tudja majd leróni az adósságát.

Mindenki elképzelheti, hogy uralkodó gondolataik és benső életük mily alkalmatlanná tették a két barátot egy nyomda vezetésére. Ifjabb Séchard nyomdája nemhogy tizenöt-húszezer frankot hozott volna, mint a Cointet testvéreké, akik immár a püspökség nyomdászai és könyvkereskedői s a Charente Vidéké-nek, a megye egyetlen újságjának tulajdonosai voltak: sőt alig hozott háromszáz frankot havonként, s ebből még le kellett vonni a faktor fizetését, Marion bérét, az adókat, a lakbért; Davidnak körülbelül száz frankja maradt egy hónapra. Tevékeny és iparkodó ember felújította volna a betűkészletet, vassajtókat vásárolt, olcsó nyomdai munkát vállalt volna párizsi kiadók számára; de a tulajdonos is, a faktor is belevesztek mély gondolataikba, és megelégedtek azzal a munkával, amit utolsó üzletfeleik adtak nekik. A Cointet testvérek végre is megismerték David jellemét és szokásait, s nem rágalmazták többé; ellenkezőleg, bölcs politikájuk azt tanácsolta nekik, hogy engedjék tengődni ezt a nyomdát, és tartsák meg tisztes középszerűségében, nehogy valami félelmes vetélytárs kezére jusson; maguk küldtek neki úgynevezett városi munkákat. Így hát, tudtán kívül, David Séchard - kereskedelmi nyelven szólva - csak konkurrenseinek ügyes számításából élt még a világon. A Cointet testvérek örültek annak, amit mániájának szoktak nevezni; látszólag egyenesen, becsületesen viselkedtek vele szemben, de voltaképpen azt tették, amit a Postakocsiigazgatóság szokott, amikor látszólagos konkurrenciát támaszt magának, hogy az igazit elkerülje.

A Séchard-ház külseje összhangban volt a belsejében uralkodó piszkos fukarsággal - a vén Medve soha nem javíttatott ki semmit. Az eső, a nap, az évszakok viszontagságai vén fatörzshöz tették hasonlatossá a folyosó ajtaját - annyira tele volt egyenetlen hasadékokkal. A kövekből és téglákból minden szimmetria nélkül rosszul felépített homlokzat mintha meggörnyedt volna a szúette tető súlya alatt, ezt viszont majdhogy agyon nem nyomták azok a homorú cserepek, amelyekkel a dél-franciaországi házakat be szokták födni. A rozoga ablak vastag, keresztlécekkel összetartott, óriási fatáblákkal volt ellátva, aminőket a forró éghajlat megkövetelt. Nehéz lett volna egész Angoulême-ben olyan összevissza repedezett házat találni, mint ez; csak a habarcs tartotta már össze. Tessék elképzelni ezt a műhelyt, amely két végén világos volt, közepén sötét; plakátokkal borított falait alul barnára koptatták a munkások, akik harminc esztendeje dörzsölődtek hozzá; a mennyezeten szárítókötelek, minden sarokban papírhalmazok, aztán régi sajtók, a beáztatott papír lenyomtatására való kockakövek, a szedőszekrények sorai és a végén a két ketrec, ahol külön-külön tartózkodott a tulajdonos meg a faktor - ebből a látványból meg lehet érteni a két barát életét.

1821-ben, május első napjaiban, David és Lucien az udvarra néző ablak közelében álltak, amikor két óra tájban négy-öt munkásuk elhagyta a műhelyt, és ebédelni ment. Amikor a tulajdonos látta, hogy az inas becsukta az utcára nyíló csöngettyűs ajtót, kivezette Lucient az udvarra, mintha nem tudta volna elviselni a papírok, a nyomdafestékes tégelyek, a sajtók és az ócska fából készült szerszámok szagát. Mindketten leültek egy lugasban, ahonnét megláthatták, ha valaki belépett a műhelybe. A nap sugarai a futószőlő indái között játszadozva, megcirógatták a két költőt, dicsfény gyanánt burkolva be őket a fényességbe. A két jellem és a két arc ellentéte olyan erősen feltűnt e pillanatban, hogy csábító tárgy lett volna egy nagy festőnek. Davidnak olyan alakja volt, aminőt a nagy, nyílt vagy titkos harcokra szánt teremtéseknek ád a természet. Széles melle, erős válla összhangban volt egész alakjának teltségével. Barna, élénkszínű, telt arca vastag nyakon nyugodott, fekete haj sűrű erdeje vette körül, s első pillantásra a Boileau megénekelte kanonokokra emlékeztetett. De ha közelebbről vizsgálta az ember, vastag ajkainak barázdáin, álla gödröcskéjén, szögletes orrának egyenetlen vonalán és mindenekfölött a szemén megláthatta egy nagy szerelem folyton égő tüzét, a gondolkozó bölcsességét s egy olyan szellemnek lángoló melankóliáját, amely át tudta fogni az egész látóhatárt, bele tudott hatolni minden zegzugába, és könnyen megunta a tisztán eszményi élvezeteket, beléjük világítva az elemzés fáklyájával. De nemcsak a nekilendülő lángelme villámait sejthette meg az ember ezen az arcon, láthatta a vulkán kitörése után hátramaradt hamut is; a reményt kioltotta benne annak a társadalmi semmiségnek mélységes tudata, amelyben a közönséges születés s a vagyon hiánya annyi felsőbbrendű szellemet tart vissza.

A szegény nyomdász mellett, aki undorodva gondolt a foglalkozására, bár csaknem szellemi foglalkozás volt - e nehézkesen önmagára támaszkodó Silenus mellett, aki hosszú kortyokat ivott a tudomány és a költészet serlegéből, lerészegedve, hogy elfeledhesse a vidéki élet szerencsétlenségeit - Lucien azt a kecses pózt öltötte fel, amelyet az indiai Bacchus ábrázolása közben találtak meg a szobrászok. Arcában megvolt az antik szépség vonalainak előkelősége; görög homlok és orr, nőiesen bársonyos fehérség, feketéllő sötétkék szem, szerelmet sugárzó szem, amelynek fehérje olyan üde volt, mint egy gyermeké. E szép szemet hosszú, gesztenyeszín pillák szegélyezték, és mintha kínai ecset vont volna szemöldököt föléje. Az orcákon selymes pihe csillogott, s ennek a színe összhangban volt a szép, természetesen göndörödő szőke hajzattal, isteni lágyság érzett aranypihés fehér halántékain. Páratlan nemesség volt finom hajlású, rövid állában. Szép fogakat mutató korallajkain szomorú angyalok mosolygása révedezett. A keze elegáns férfikéz; egyetlen intéssel engedelmességet parancsol a férfiaknak, az asszonyok pedig boldogok, ha megcsókolhatják. Lucien karcsú volt és középtermetű. Lába láttára az ember annál is inkább hajlandó lett volna álruhába öltözött fiatal lánynak tartani, mert mint a legtöbb ravasz, hogy ne mondjuk agyafúrt embernek, neki is asszonyos formájú csípője volt. Ez a ritkán csalóka jel igazat mondott Luciennél, akit mozgékony szellemének természete a társadalom jelenlegi állapotának elemzése közben gyakran eljuttatott a diplomaták aljasságára, akik azt hiszik, hogy a siker minden módszert igazol, még a legszégyenletesebbet is. A nagy elmék egyik szerencsétlensége az, hogy elkerülhetetlenül megértenek mindent, a bűnt éppen úgy, mint az erényt.

Ez a két ifjú ember annál fölényesebben ítélte meg a társadalmat, mert ők ketten az alsó rétegekhez tartoztak - hiszen félreismert ember éppen azzal áll bosszút alantas helyzetéért, hogy szelleme nagyon is magasra szárnyal. De a kétségbeesésük is annál keserűbb volt, mert így még gyorsabban jutottak oda, ahová igazi végzetük vitte őket. Lucien sokat olvasott, sok mindent hasonlított össze; David sokat gondolkodott, sokat elmélkedett. A nyomdász, bármily erősnek, parasztosan egészségesnek látszott, melankolikus és beteges szellem volt, kételkedett önmagában; a vállalkozó, de csapongó szellemű Lucien pedig vakmerő természet, ellentétben lágy, szinte törékeny, de asszonyosan bájos megjelenésével. Lucienben a legnagyobb mértékben megvolt a gascogne-i jellem, az a vakmerő, bátor, kalandos természet, amely túlzottan látja a jót és kicsinyítve a rosszat, nem riad vissza egy kis turpisságtól, ha valami hasznát látja és kutyába sem veszi a bűnt, ha lépcsőül használhatja fel. A becsvágyó embernek e tulajdonságait akkor még elfojtották az ifjúság szép illúziói s azoknak a nemes eszközöknek lángoló szeretete, amelyeket a dicsőségbe szerelmes ember minden másnál szívesebben vesz igénybe. Még csak vágyaival állott harcban és nem az élet nehézségeivel; tulajdon hatalmával és nem az emberek hitványságával, amely végzetes példát ad az ingatag szellemeknek.

Davidot meghódította Lucien ragyogó elméje; bámulta őt, ha helyreigazította is azokat a tévedéseket, amelyekbe Lucient a franciás lendület sodorta. Ebben az igaz emberben erős testalkata ellenére is félénk természet lakozott, de nem hiányzott belőle az északi ember kitartása. Ha meglátott is minden nehézséget, megfogadta magában, hogy ingadozás nélkül legyőzi valamennyit; s ha megvolt is benne az igazán apostoli erény szilárdsága, enyhítette ezt kifogyhatatlan türelmes megértése. Az immár régi barátságban élő két ember közül az egyik bálványozta a másikat, s ez az egyik: David volt. Lucien parancsolt neki, mint egy asszony, aki tudja, hogy szeretik. David szíves örömest engedelmeskedett. Barátjának fizikai szépsége olyan felsőbbséget jelentett, amelybe belenyugodott, mert nehézkesnek és közönségesnek találta magát.

"Az ökör dolga, hogy türelmesen vonja az igát, a madáré, hogy gondtalanul éljen - gondolta magában a nyomdász. - Én leszek az ökör, Lucien lesz a sas."

A két barát tehát már körülbelül három éve eggyé kovácsolta a jövendőben oly csillogó sorsát. Olvasták azokat a nagy műveket, amelyek a béke óta megjelentek az irodalmi és tudományos látóhatáron, Schiller, Goethe, lord Byron, Walter Scott, Jean Paul, Berzélius, Davy, Cuvier, Lamartine és a többiek műveit... melegedtek e hatalmas tűzhelyeknél, s maguk is megpróbálkoztak elvetélt vagy megkezdett, abbahagyott és lelkesen újrakezdett művekkel. Szünetlenül dolgoztak, anélkül hogy kifárasztották volna az ifjúság kifogyhatatlan erőit. Egyformán szegények voltak, de emésztette őket a művészet és a tudomány szerelme, s megfeledkeztek a jelen nyomorúságáról, csak azzal törődve, hogy lerakják hírnevük alapjait.

- Lucien, tudod-e, mit kaptam most Párizsból? - kérdezte a nyomdász, egy kis, tizenhatodrét kötetet húzva ki a zsebéből. - Hallgass ide!

David felolvasta, úgy, ahogy költők tudnak felolvasni, André Chénier Néère című idilljét, aztán az Ifjú beteg-et és az öngyilkosságról szóló elégiát, azt, amely antik stílusban van írva, és a két utolsó Jambus-t.

- No lám, hát ez André Chénier - kiáltott fel többször is Lucien. - Kétségbeejti az embert - ismételte harmadszor is, amikor David, aki izgatottságában nem tudott tovább olvasni, átengedte neki a kötetet. - Költő, akit egy másik költő fedezett fel! - mondta, megpillantván az előszó aláírását.

- S amikor ezt a kötetet megírta - folytatta David -, Chénier azt hitte, semmit sem csinált, ami méltó volna, hogy napvilágot lásson!

Most Lucien olvasta fel a Vak-ról szóló elbeszélő költeményt, és néhány elégiát. Amikor erre a töredékre bukkant:

Van-e hát boldogság, ha ők nem boldogok?

megcsókolta a könyvet, és a két barát sírva fakadt, mert mind a kettő bálványozóan tudott szeretni. A szőlőlombok eleven színt öltöttek, a háznak vén, repedezett, púpos, rút hasadékokkal egyenetlenül felbarázdált falait tündérujjak ékesítették fel oszlopdíszekkel, kiugró faragványokkal, domborművekkel és Isten tudja, miféle építőművészet megszámlálhatatlan remekműveivel. A fantázia szétszórta virágait és rubinjait a sötét kis udvaron. André Chénier Camille-ja David szemében az ő imádott Ève-je lett, Lucien szemében előkelő hölgy, akinek udvarolt. A költészet megrázta csillagos ruhájának felséges szárnyait a műhely fölött, ahol a tipográfia Majmai és Medvéi fintorogtak. Öt óra volt már, de a két barát nem érzett sem éhséget, sem szomjúságot; aranyos álomnak érezték az életet, lábuknál hevert a föld minden kincse. Megpillantották a látóhatárnak azt a kéklő sarkát, amelyet a Reménység ujja mutat meg azoknak, akiknek viharos az élete, s akikhez így szól szirénhangján: "Menjetek, röpüljetek, ezen az arany, ezüst vagy azúr térségen elkerülitek a szerencsétlenséget." E pillanatban a Cérizet nevű nyomdászinas kinyitotta a kis üveges ajtót, és megmutatta a két barátot egy ismeretlennek, aki köszönt és megindult feléjük.

- Uram - szólt Davidhoz, óriási füzetet húzva ki zsebéből -, szeretném kinyomatni ezt a memorandumot, nem lenne szíves megmondani, hogy mibe kerül?

- Kérem, mi nem nyomunk ki ilyen nagy kéziratokat - felelte David rá sem nézve a füzetre -, tessék Cointet-ékhez fordulni.

- Pedig hát van egy igen csinos betűfajtánk, s az megfelelhetne - szólalt meg Lucien, elvéve a kéziratot. - Ha lenne szíves uraságod holnap visszajönni és itt hagyni nálunk a munkáját, hogy kiszámíthassuk a nyomtatási költségeket.

- Nem Lucien Chardon úrhoz van szerencsém?

- De igen - felelte a faktor.

- Boldog vagyok - mondta a szerző -, hogy találkozhattam egy ifjú költővel, akire olyan szép jövő vár. Engem Bargetonné küldött ide.

E név hallatára Lucien elpirult, és néhány szót hebegett arról, hogy mennyire hálás Bargetonné érdeklődéséért. David észrevette barátja pirulását és zavarát; otthagyta, hadd beszélgessen a vidéki nemesúrral, aki a selyemhernyó-tenyésztésről írt egy memorandumot, s a hiúság ösztökélte, hogy kinyomassa és elolvastassa a Mezőgazdasági Egyesület többi tagjaival.

- No, Lucien - mondta David a nemesúr távozása után -, talán bizony szereted Bargetonnét?

- Őrülten!

- De hiszen az előítéletek jobban elválasztanak egymástól, mint ha ő Pekingben élne, te meg Grönlandban.

- Két szerelmes akarata diadalmaskodik mindenen - mondta Lucien, és lesütötte a szemét.

- El fogsz felejteni bennünket - felelte a szép Ève félénk imádója.

- Meglehet, hogy éppen ellenkezőleg, feláldoztam érted a kedvesemet - kiáltott föl Lucien.

- Hogy érted ezt?

- Bármennyire szeretem, és bármily sok érdek parancsolja, hogy megmelegedjem a házában: azt mondtam neki, hogy sohasem megyek oda többet, ha nem fogad egy olyan embert, aki tehetségesebb nálam, akinek a jövője dicsőséges lesz - David Séchard-t, testvéremet, barátomat. Lakásomra várom a válaszát. De ha ez a válasz tagadó, soha többé be nem teszem a lábamat Bargetonnéhoz, pedig az egész arisztokrácia meg van híva ma estére, hogy meghallgassa a verseimet.

David hevesen megszorította Lucien kezét, s a szemét törölgette. Hatot ütött az óra.

- Ève nyugtalankodni fog, Isten veled - mondta hirtelen Lucien.

Elment és otthagyta Davidot, olyan izgalom zsákmányaként, amelyet csak ebben a korban tud ennyire átérezni az ember, különösen olyan helyzetben, aminőben ez a két ifjú hattyú volt, akiknek még nem szegte szárnyát a vidéki élet.

- Aranyos szíved van! - kiáltott fel David, szemével kísérve a műhelyen végighaladó Lucient.

Lucien lement Houmeau-ba, a szép Beaulieu sétaúton, a Minage utcán és a Saint-Pierre-kapun át. A hosszabbik utat választotta, de tudni kell, hogy Bargetonné háza ezen az útvonalon volt. Oly nagy gyönyörűséget szerzett neki, ha elmehetett az asszony ablaka alatt, akár a tudta nélkül is, hogy két hónap óta sohasem a Palet-kapun tért vissza Houmeau-ba.

Mikor a Beaulieu-sétány fái alá ért, elgondolkozott azon, hogy mekkora távolság választja el Angoulême-et Houmeau-tól. A vidék szokásai sokkal magasabb erkölcsi korlátokat emeltek a két hely közé, mint azok a lépcsők, melyeken Lucien lement. A becsvágyó ifjú, aki nemrég bejutott a Bargeton-palotába, ugródeszkának használta a dicsőséget a város és a külváros között, olyan nyugtalan volt kedvesének döntése miatt, mint a kegyenc, aki kegyvesztettségtől fél, amikor éppen kiterjeszteni próbálta a hatalmát. E szavakat homályosnak találhatja az, aki még nem figyelte meg a felső- és alsóvárosra felosztott városok sajátos erkölcseit; de annál is szükségesebb, hogy ezen a helyen egynémely magyarázattal szolgáljunk Angoulême-et illetően, mert ez megérteti majd Bargetonnénak, e történet egyik legfontosabb szereplőjének jellemét.

Angoulême régi város, egy cukorsüveg alakú szikla tetején, amely a Charente öntözte síkság fölött emelkedik. Ez a szikla Périgord felé egy hosszú dombsorhoz tartozik, ezt zárja le hirtelen a párizs-bordeaux-i úton, olyan hegyfokfélét alkotva három festői völgy között. Bástyái, kapui és a szikla hegyén épült erőd maradványai tanúskodnak arról, mily fontos lehetett ez a város a vallásháborúk idején. Helyzeténél fogva egyformán értékes stratégiai pont volt katolikusoknak és kálvinistáknak; hanem éppen egykori ereje okozza mai gyöngeségét; bástyái és a sziklának túlságosan meredek lejtője a leggyászosabb mozdulatlanságra ítélték, nem engedvén kiterjeszkedni a Charente felé. Körülbelül ennek a történetnek idejében a kormány megpróbálta Périgord felé fejleszteni a várost, s fölépítette a domb hosszában a megyefőnökség palotáját, egy tengerészeti iskolát és több katonai intézményt; utakat is létesített. Hanem a kereskedelem már más irányba terelődött.

Houmeau külváros már régen megnövekedett a szikla tövében és a folyó partján, amelynek mentén a párizs-bordeaux-i országút halad - s úgy nőtt, mint egy fészek gomba. Mindenki tudja, milyen híres papírgyárak keletkeztek a Charente és mellékvizeinek partján, ahol megvoltak a szükséges vízesések. Az állam Ruelle-ben alapította meg legtekintélyesebb haditengerészeti ágyúöntödéjét. A fuvarozás, a posta, a vendégfogadók, a kerékgyártás, a személyszállító vállalatok, szóval minden iparág, amely az országútból és a folyóból él, Angoulême alsó részében csoportosult, hogy a város megközelítésével járó nehézségeket elkerülje. Természetesen a cserzővargák, a vászonfehérítők, mindazok, akiknek a vízre szükségük volt, a Charente közelében maradtak; aztán a pálinkaraktárak, a folyón szállított nyersanyagok raktárai, egyszóval az egész átmenő kereskedelem teleszórta épületekkel a Charente partjait. Houmeau külváros tehát szorgos és gazdag várossá lett, második Angoulême-mé, amelyre féltékeny volt a felsőváros, ahol tovább is megmaradt a közigazgatás, a püspökség, az igazságszolgáltatás és az arisztokrácia. Ilyenformán Houmeau tevékeny és egyre növekvő ereje ellenére is csak függeléke Angoulême-nek. Fönn a Nemesség és a Hatalom, lenn a Kereskedelem és a Pénz; olyan két társadalmi zóna ez, amelyek mindenhol a világon ellenségek gyanánt állnak szemben; de nehéz is megállapítani, hogy a két város közül melyik gyűlöli jobban a vetélytársát.

A Restauráció kilenc esztendő óta még rontott a dolgok állapotán, amely a Császárság alatt elég nyugodt volt. Felső-Angoulême házainak legnagyobb részében vagy nemescsaládok, vagy régi polgárcsaládok laknak, akik a jövedelmükből élnek, és bennszülött népességet alkotnak, amely sohasem fogadja magába az idegent. Nagy ritkán esett meg, hogy kétszáz esztendei ottlakás után, amikor már valamelyik elsőrangú családdal összeházasodott, befogadtak valami szomszéd vidékről származó családot; az őslakosok szemében még most is mintha csak tegnap érkezett volna a vidékre. A megyefőnökök, a főadószedők, a közigazgatási tisztviselők, akik negyven esztendő óta követték egymást, megpróbálták civilizálni ezeket a régi családokat, akik gyanakvó hollók módjára kuksoltak a sziklájukon: a családok részt is vettek estélyeiken és ebédjeiken, de hogy házukba befogadják őket, attól állhatatosan tartózkodtak.

Gúnyosan, kicsinylően beszélnek másokról, féltékenyek, fösvények, egymás között házasodnak, zárt hadoszloppá formálódnak, hogy se ki, se be ne engedjenek senkit; a modern fényűzés találmányairól sejtelmük sincs. Az ő szemükben Párizsba küldeni egy gyermeket annyi, mint készakarva vesztét okozni. Ez az óvatosság híven lefesti ezeknek a családoknak elmaradt erkölcseit és szokásait; mind vakbuzgó királypártiak, inkább szenteskedők, mint vallásosak, és mind oly mozdulatlanul élnek, mint a városuk és a sziklája. Mindamellett Angoulême híres a környékén arról, hogy milyen kitűnő nevelést ad. A szomszéd városok odaküldik leányaikat intézetbe és kolostorba. Könnyű felfogni, mekkora hatással van a kasztszellem azokra az érzelmekre, amelyek Angoulême-et és Houmeau-t elválasztják egymástól. A Kereskedelem gazdag, a Nemesség rendesen szegény; kölcsönös és egyforma megvetéssel állnak bosszút egymáson. Angoulême polgársága is részt vesz a harcban. A felsővárosbeli kereskedő utánozhatatlan hangsúllyal mondja a külvárosi üzletemberről: ez afféle houmeau-i ember.

A Restauráció, amikor körvonalazta a nemesség helyzetét Franciaországban és olyan reménységeket oltott belé, amelyek általános felfordulás nélkül nem valósulhattak meg: még jobban kiterjesztette azt az erkölcsi távolságot, amely a földrajzi távolságnál is erősebben elválasztotta Angoulême-et Houmeau-tól.

A nemesi társaság, amely akkor a kormányhoz csatlakozott, itt jobban elzárkózott, mint bárhol másutt Franciaországban. A houmeau-i lakos meglehetősen hasonlított a páriához. Innen származott az a fojtott, mélységes gyűlölet, amely irtózatos egységhez segítette az 1830-as fölkelést, és megfosztotta Franciaországot egy szilárd társadalmi rend feltételeitől. Az udvari nemesség gőgje elidegenítette a tróntól a vidéki nemességet, ez viszont ugyanígy elidegenítette magától a polgárságot, megsértvén annak mindennemű hiúságait. Az tehát, hogy egy houmeau-i ember, egy gyógyszerész fia, bekerülhetett Bargetonné házához, valóságos kis forradalom volt. Kik voltak ennek az előidézői? Lamartine és Victor Hugo, Casimir Delavigne és Canalis, Béranger és Chateaubriand, Villemain és Aignan, Soumet és Tissot, Étienne és d'Avrigny, Benjamin Constant és Lamennais, Cousin és Michaud, szóval öreg és fiatal irodalmi kiválóságok, szabadelvűek és királypártiak egyaránt. Bargetonné szerette a művészetet és az irodalmat - különc ízlés, igen sajnálatos mánia volt ez Angoulême-ben -, de mentségül vázolni fogjuk ennek az asszonynak az életét, aki arra született, hogy híres legyen, akit végzetes körülmények fogtak le a homályban, s akinek befolyása döntötte el Lucien sorsát.

Bargeton úr dédunokája volt egy Mirault nevű bordeaux-i városi esküdtnek, aki hivatásának hosszas gyakorlása után XIII. Lajos alatt nemességet kapott. XIV. Lajos alatt a fia, aki a Mirault névhez megkapta a "de Bargeton" nemesi nevet, a Kapuőrség tisztje lett, s oly gazdagon házasodott, hogy XV. Lajos alatt a fiát már egyszerűen Bargeton úrnak nevezték. Ez a Bargeton úr, az esküdt Mirault unokája, oly buzgón iparkodott tökéletes nemesúr módjára viselkedni, hogy a család egész vagyonát elköltötte, és megakasztotta további emelkedését. Két fivére - a mostani Bargeton dédnagybátyjai - ismét kereskedő lett, s Bordeaux kereskedelmi életében ma is szerepelnek Mirault-k. Minthogy a Bargeton-birtok Angoulême környékén, a La Rochefoucauld hűbérbirtok örökségéhez tartozott, és nem volt elidegeníthető, valamint a Bargeton-palotának nevezett angoulême-i ház sem: a pazarló Bargeton úr unokája örökölte ezt a két birtokot. 1789-ben elvesztette a birtokkal való rendelkezés jogát, és csak a föld jövedelmét élvezte, ami körülbelül tízezer frank évjáradéknak felelt meg.

Ha nagyapja követte volna I. Bargeton és II. Bargeton dicsőséges példáját: V. Bargeton márkivá lett volna; beházasodhatott volna valami nagy családba, herceggé és főrenddé lett volna, mint annyi más, így ellenben 1805-ben igen büszke volt, hogy feleségül veheti Marie-Louise Anaïs de Nègrepelisse kisasszonyt, egy nemesúr leányát, aki már rég elfeledve élt nemesi fészkében, bár Dél-Franciaország egyik legrégibb családjának ifjabbik ágához tartozott. Volt egy Nègrepelisse Szent Lajos túszai közt is; de az idősebbik ág feje a dicsőséges d'Espard nevet viseli, amire IV. Henrik alatt tett szert, összeházasodván ennek a családnak örökösnőjével. Ez a nemesúr, egy ifjabbik fiú ifjabbik fia, a felesége birtokán élt egy Barbezieux közelében levő földecskén, ahol kitűnően gazdálkodott: maga adta el búzáját a vásáron, maga főzte a pálinkáját, kutyába sem vette a gúnyolódást, csak gyűjtögethesse a tallérjait, és időről időre növelhesse a birtokát.

A távol vidéken meglehetős ritka körülmények oltották Bargetonnéba az irodalom és a zene kedvelését. A Forradalom alatt bizonyos Niollant abbé, Roze abbé legjobb tanítványa, elrejtőzött az escarbasi kis kastélyba, és magával hozta zenei szerzeményeit. Bőségesen megfizetett az öreg nemes vendégszeretetéért, mert nevelte a leányát, Anaïst, akit rövidítve Naïsnak neveztek, aki e véletlenség nélkül önmagára, vagy - ami még nagyobb szerencsétlenség - valami hitvány szobalányra lett volna hagyatva. Az abbé nemcsak muzsikus volt, hanem széles irodalmi ismeretekkel is rendelkezett, tudott olaszul és németül. Megtanította hát Nègrepelisse kisasszonyt erre a két nyelvre és az ellenpontra; elmagyarázta neki a francia, olasz és német irodalom nagy alkotásait, és átvette vele a legnagyobb mesterek szerzeményeit. Végül, hogy megküzdjön a mélységes magány tétlenségével, melyre a politikai események kényszerítették, tanította a leányt görögül, latinul és felszínesen egy kis természettudományra is oktatta.

A leánynak nem volt anyja, aki módosíthatta volna ezt a férfias nevelést egy fiatal hölgynél, akit a falusi élet amúgy is túlságosan hajlamossá tett a függetlenségre. A lelkes és költői természetű Niollant abbénak legfigyelemreméltóbb tulajdonsága volt az a sajátosan művészi szellem, amelynek többrendbeli dicséretre méltó oldala van, de a polgári gondolkodásnak fölébe emelkedik szabad ítélkezésével és sokirányú megfigyeléseivel. Ha társaságban az ilyen szellem meg tudja is bocsáttatni vakmerőségeit eredeti mélységével, a magánéletben károsnak tűnhetik fel, mert eltévelyedések okozója lesz.

Az abbé nem volt gyáva ember, eszméi tehát ráragadhattak egy fiatal leányra, akiben a fiatalság természetes egzaltáltságát még jobban megnövelte a falusi magány. Niollant abbé átültette növendéke lelkébe vakmerő vizsgálódásait és szabad szellemű ítéleteit, nem gondolván arra, hogy ezek a férfiban szükséges tulajdonságok mind hibákká válnak a családanya szerény foglalatosságaira rendeltetett asszonyban. Bár az abbé állandóan azt tanácsolta növendékének, hogy annál barátságosabb és szerényebb legyen, minél többet tud: Nègrepelisse kisasszony túlságosan sokat képzelt önmagáról, és mélységes megvetés támadt benne az emberiség iránt. Minthogy csupa alacsonyabb rendű embert látott maga körül és olyanokat, akik buzgón iparkodtak engedelmeskedni neki, oly gőgössé vált, mint az arisztokrata hölgyek, de nem voltak meg benne az arisztokrata udvariasság szelíd ravaszságai. Mert egy szegény abbé - aki önmagát bámulta benne, mint szerző a művében - valamennyi hiúságának hízelgett: szerencsétlenségére semmi alapját nem találta valamiféle összehasonlításnak, amelynek segítségével megítélhette volna magát.

A társaság hiánya a falusi élet legsúlyosabb kellemetlenségei közé tartozik. Ha az ember sohasem hozza meg másoknak a viselkedés és az öltözködés megkövetelte apró áldozatokat, végül teljesen leszokik arról, hogy zavartassa magát mások miatt. Akkor aztán minden megromlik bennünk, forma és szellem egyaránt. Minthogy a társadalommal való érintkezés nem fojtotta el Nègrepelisse kisasszony eszméinek vakmerőségét, ez átment a modorába, a pillantásába; rászokott a karakán viselkedésre, amely első pillanatban eredetinek látszik, de csak kalandos életű asszonyoknak áll jól. Ilyenformán ez a nevelés, amelynek durvaságai lecsiszolódtak volna a társadalom magas rétegeiben, nevetségessé tehette őt Angoulême-ben, mihelyt imádói nem istenítik többé eltévelyedéseit, amelyek csak az ifjúkorban szoktak bájosak lenni.

Ami Nègrepelisse urat illeti, az a lányának minden könyvét odaadta volna, hogy egy beteg ökröt megmenthessen; mert olyan fösvény volt, hogy két garast sem adott neki jogos jövedelmén felül, még ha arról volt is szó, hogy a neveléséhez legszükségesebb csekélységet vásárolja meg számára. Az abbé 1802-ben halt meg, drága gyermekének férjhezmenetele előtt - ha él, erről a házasságról kétségtelenül lebeszéli. Az öreg nemes nem tudta, mitévő legyen a leányával, amikor az abbé meghalt. Túlságosan gyöngének érezte magát ahhoz a harchoz, amelynek ki kellett törnie az ő fösvénysége és dologtalan lányának független szelleme között.

Mint minden fiatal lány, aki letért az asszonyoknak megszabott útról, Naïs is elítélte a házasságot, és nem sokat gondolt vele. Undorodott attól, hogy alárendelje személyét és eszét azoknak az érték és személyes nagyság nélkül szűkölködő férfiaknak, akikkel találkozhatott. Parancsolni akart, és engedelmeskednie kellett. Ha választania kellett volna, hogy engedelmeskedjék-e durva szeszélyeknek, olyan szellemeknek, amelyek nem tudnak elnézéssel viseltetni az ő hajlamai iránt, vagy megszökjék egy neki tetsző szeretővel: nem habozott volna. Nègrepelisse úr még mindig eléggé nemesember volt, hogy féljen a rangján alul kötött házasságtól. Mint sok más apa, nem annyira a leánya, mint inkább a saját nyugalma kedvéért határozta el magát, hogy férjhez adja. Olyan nemesre vagy úriemberre volt szüksége, aki nem túlságosan elmés, nem tud okvetetlenkedni a gyámi elszámolás miatt, melyet lányának tartogatott, ész és akarat tekintetében eléggé semmi, hogy Naïs is saját szeszélyei szerint viselkedhessék, és eléggé önzetlen, hogy hozomány nélkül vegye el. De hogy találjon olyan vőt, aki egyaránt megfelel az apának és leányának? Ilyen ember fehér holló a vők között. E kettős szempontból tanulmányozta Nègrepelisse úr a vidék férfiait, és Bargeton urat találta az egyedülinek, aki programjának megfelel.

Bargeton úr negyvenéves ember volt, akit jócskán megtépáztak ifjúságának szerelmi viharai; szellemi tekintetben feltűnően tehetetlennek mondták; de ahhoz éppen elég józan esze maradt, hogy a vagyonát kezelje, s elég jó modora, hogy meg tudjon élni az angoulême-i társaságban, és se ügyetlenségeket, se ostobaságokat ne kövessen el. Nègrepelisse úr kereken elmagyarázta leányának a neki ajánlott mintaférj negatív értékét, és sejtette vele, hogy milyen hasznát vehetné saját boldogulása szempontjából: előkelő névhez jut, melyet kétszáz éves címer ékesít: négy aranymező, három vörös szarvasagancs, kettő és egy, keretezve három fekete ökörfejjel elölnézetben, egy és kettő, hat kék és ezüst pásztával, a kék hat arany kagylóhéjjal, három, kettő és egy. Gardedámra tesz szert, társadalmilag védett helyzetben kénye-kedve szerint intézheti sorsát azoknak az összeköttetéseknek a segítségével, amelyeket szelleme és szépsége megszerez majd neki Párizsban. Naïst elszédítette ennek a szabadságnak reménye. Bargeton úr azt hitte, hogy fényes házasságot köt, úgy vélekedvén, hogy apósa hamarosan ráhagyja szeretettel kikerekített birtokát, de e pillanatban úgy látszott, mintha Nègrepelisse úr lenne kénytelen veje sírfeliratát megírni.

Bargetonné ekkor harminchat éves volt, a férje ötvennyolc. Ez a különbség annál szembeszökőbb volt, mert Bargeton úr hetvenévesnek látszott, a felesége pedig büntetlenül játszhatta a fiatal leányt, öltözhetett rózsaszín ruhába, vagy fésülködhetett bakfis módra. Bár vagyonuk nem rúgott többre tizenkétezer frank járadéknál, a régi város hat legvagyonosabb családjához sorolták őket, kivéve a kereskedőket és a közigazgatás főtisztviselőit. Minthogy jó barátságot kellett fenntartaniuk apjukkal, akitől Bargetonné örökölni akart, hogy Párizsba mehessen, s aki oly jól megváratta, hogy a veje előbb halt meg, mint ő - Bargeton úr és neje kénytelenek voltak Angoulême-ben lakni, ahol Naïs ragyogó szellemi tulajdonságai s a szívében rejtőző nyers drágakövek arra voltak kárhoztatva, hogy homályban pusztuljanak el, s idővel nevetségessé váljanak. Valóban, nevetséges voltunkat nagyrészt túlzásba vitt szép érzések, erények vagy jó tulajdonságok okozzák. A büszkeség, amelyet a nagyvilági érintkezés nem enyhít, nevetségessé változik, amikor kis dolgokban nyilatkozik meg ahelyett, hogy az emelkedett érzelmek körében vehetne lendületet. A lelkesedés, az erények erénye, amely szenteket teremt, amely a titkos önfeláldozásokat s a legragyogóbb költeményeket sugallja, túlzássá válik, ha a vidéki élet semmiségeibe bonyolódik. Távol a középponttól, ahol a nagy elmék ragyognak, ahol a levegő gondolatoktól terhes, ahol minden megújul - a tudás elvénhed, az ízlés megposhad, mint az álló víz.

Gyakorlat híján a szenvedélyek kicsinyessé válnak, mert aprólékos dolgokat fújnak fel naggyá. Ez az oka a fösvénységnek és pletykálkodásnak, amely olyan bűzhödtté teszi a vidéki életet. A szűk körű eszmék és a kicsinyes modor utánzása csakhamar erőt vesz a legnemesebb személyiségen is. Így pusztulnak el nagyságra hivatott emberek, olyan asszonyok, akik bájosak lettek volna, ha a nagyvilág tanításai fölemelik és magasabb rendű szellemek kiformálják őket. Bargetonné lantot ragadott akármilyen csekélység miatt, nem tudván megkülönböztetni a személyes költészetet a nyilvánosságra szánt költészettől. Valóban, vannak meg nem értett érzések, amiket meg kell tartanunk magunknak. Bizonyos, hogy egy napnyugta hatalmas költői téma, de nem nevetséges egy asszony, amikor nagy szavakkal festi le anyagias gondolkozású emberek előtt? Vannak olyan gyönyörűségek, amiket csak kettesben lehet kiélvezni, ha két költő, két szív van együtt. Bargetonnéban megvolt az a hiba, hogy szerette használni azokat a fellengős szavakkal teletűzdelt óriási frázisokat, amelyeket az újságírónyelv oly leleményesen nevezett el "szószólásnak", s amelyekkel az újságok minden reggel nyakon öntik az olvasóikat - azok aztán le is nyelik, bármennyire emészthetetlenek. Mértéktelenül pazarolta a felsőfokot és túlterhelte velük a társalgását, a legcsekélyebb dolgokat is óriásira dagasztotta. Ez idő tájt kezdett mindent tipizálni, individualizálni, szintetizálni, dramatizálni, szuperiorizálni, analizálni, poétizálni, prózaizálni, kolosszifizálni, angelizálni, neologizálni és tragizálni; mert egy időre erőszakot kell tenni a nyelven, hogy lefesthessük azokat az új ferdeségeket, amelyekben némely asszony osztozik. Egyébiránt Naïs szelleme éppen úgy lángba borult, mint a nyelve. Szívében és ajkán lakozott a dithyrambus, vonaglott, ájuldozott, odavolt a lelkesedéstől minden esemény miatt; egyformán hatott rá egy szürke apáca önfeláldozása és a Faucher fivérek kivégzése, d'Arlicourt úr Ipsiboé-je és Lewis Anacondá-ja, Lavalette szökése és az az eset, amikor egyik barátnője férfihangot utánozva, betörőket szalasztott meg. Az ő szemében minden fenséges, rendkívüli, isteni, csodás volt. Nekilelkesedett, megharagudott, magába roskadt, magasba lendült, visszahullott, vagy az eget, vagy a földet nézte, szeme könnyel telt meg. Állandó bámulatban koptatta el az életét, és különös megvetésekben emésztette föl magát. Megértette a janinai pasát, szeretett volna harcolni vele a szerájban, s bizonyos nagyságot talált abban, ha zsákba varrják, és vízbe dobják az embert. Irigyelte lady Esther Stanhope-ot, a sivatag kékharisnyáját. Kedve támadt, hogy Szent Kamilla nővér legyen, és sárgalázban pusztuljon el Barcelonában, betegeket ápolva; ez nagy és nemes sors! Egyszóval szomjazott mindarra, ami nem volt saját életének rétek közt rejtőző tiszta vize. Imádta lord Byront, Jean-Jacques Rousseau-t, imádott minden költőt és drámai egyéniséget. Megkönnyezett minden szerencsétlenséget, és harsogva hirdetett minden diadalt. Rokonszenvezett a legyőzött Napóleonnal, és rokonszenvezett Mehemed Alival, aki lemészárolta Egyiptom zsarnokait. Egyszóval dicsfénnyel övezte a lángeszű embereket, s azt hitte, hogy azok csupa illatból és fényből élnek. Sokan ártalmatlan bolondnak tartották; de bizonyos, hogy éles szemű megfigyelő egy fölépülése után tüstént összeomlott nagyszerű szerelem romjainak, egy mennyei Jeruzsálem maradványainak látta volna ezeket a dolgokat - egyszóval szerelemnek, szerető nélkül. És ez igaz volt.

Bargetonné házassága első tizennyolc esztendejének történetét néhány szóval meg lehet írni. Egy ideig önmagából és távoli reménységekből élt. Amikor aztán rájött, hogy a párizsi élet, amelyre vágyott, vagyonának csekélysége miatt el van zárva előtte, vizsgálgatni kezdte a környezetében levő embereket, és megborzongott a magányosságtól. Egyetlen férfi sem akadt körülötte, aki olyan őrült szenvedélyt sugallhatott volna neki, aminőnek az asszonyok át szokták engedni magukat, attól a kétségbeeséstől sarkallva, amit cél, esemény és érdekesség nélkül szűkölködő életük okoz. Nem számított semmire, még a véletlenre sem, mert vannak életek, amelyekben a véletlennek nincs szerepe. Abban az időben, amikor a Császárság teljes dicsőségében ragyogott, Napóleon spanyolországi átvonulásának napjaiban - csapatainak színét, virágát küldte oda - újraéledtek ennek az asszonynak eddig megcsalatkozott reményei. Természetesen sarkallta a kíváncsiság, hogy megnézze a hősöket, kik a napiparancs egyetlen szavára meghódították Európát, és felújították a lovagkor mesés hőstetteit. A legfösvényebb és legnyakasabb városok is kénytelenek voltak ünnepelni a császári gárdát, amelyet a polgármesterek és megyefőnökök éppen úgy szónoklatokkal fogadtak, mint a királyságot.

Bargetonné megjelent egy estélyen, amelyet egyik ezred rendezett a város tiszteletére. Beleszeretett egy nemesifjúba, egy közönséges alhadnagyba, aki előtt a furfangos Napóleon megcsillogtatta a marsallbotot. Ezt a visszafojtott, nemes, nagy szenvedélyt, amely merőben ellentéte volt az akkoriban oly könnyen bogozódó és szétbomló szenvedélyeknek, szűziesen megszentelte a halál keze. Wagramnál egy ágyúgolyó szétzúzta Cante-Croix márki szíve fölött az egyetlen arcképet, amely Bargetonné szépségéről tanúskodott. Soká siratta ezt a szép fiatal embert, aki a dicsőség és szerelem tüzében két hadjárat alatt ezredessé emelkedett, és Naïsnak egy levelét többre tartotta minden császári kitüntetésnél.

A fájdalom a szomorúság fátylát borította az asszony arcára. Ez a felhő csak abban a rettentő korban oszlott szét, amikor az asszony sajnálni kezdi a kiélvezetlenül elszállt szép esztendőket, amikor hervadni látja rózsáit, amikor szerelmi vágyai újraszületnek, azzal a kívánsággal együtt, hogy meghosszabbítsa az ifjúság utolsó mosolygását. Minden felsőbbrendű tulajdonsága égő lelki sebbé vált abban a pillanatban, amikor megcsípte a vidék hidege. Akárcsak a hermelin, meghalt volna fájdalmában, ha véletlenül beszennyezi olyan férfiak érintése, akiknek egyéb gondja sem volt, mint hogy jól megebédeljenek, s aztán elkártyázzanak néhány fillért.

Büszkesége megóvta a szomorú vidéki szerelmektől. A tökéletes semmi s a körülötte levő férfiak semmisége között ilyen felsőbbrendű asszonynak a tökéletes semmit kellett választania. A házasság és a társaság tehát klastrom volt ránézve. A költészet volt az élete, mint az apácáé a vallása. Az addig ismeretlen, külföldi zsenik művei, amelyek 1815 és 1821 közt jelentek meg, Bonald és de Maistre, e sasként szárnyaló két hatalmas gondolkodó nagy értekezései és végül a francia irodalomnak, amely akkor oly eleven erővel növesztette első ágait, kevésbé nagyszabású alkotásai: megszépítették a magányát, de sem szellemét, sem személyét nem tették hajlékonyabbá. Egyenes és erős maradt, mint a fa, amely kibírta a villámcsapást. Méltósága modorossá vált, királysága kényeskedővé és fontoskodóvá tette. Mint mindazok, akik jelentéktelen udvaroncokkal imádatják magukat, ő is hibái segítségével ült a trónra.

Ilyen volt Bargetonné múltja - hideg történet, amelyet el kellett mondanunk, hogy megértessük Luciennel való viszonyát, aki elég különös módon került a házba. Előző télen egy olyan személyiség érkezett a városba, aki felpezsdítette Bargetonné egyhangú életét. Amikor az adóhivatal igazgatói állása megüresedett, Barante olyan emberrel töltötte be, akit kalandos sorsa elég ékesszólóan ajánlott, hogy az asszonyi kíváncsiság bejuttassa a vidék királynőjéhez is.

Du Châtelet úr, aki egyszerűen mint Sixte Châtelet jött a világra, de 1806-ban az a jó ötlete támadt, hogy nemesi címet adományozzon magának, ama kellemes ifjú emberek közé tartozott, akik Napóleon alatt minden sorozás alól kibújtak, a császári nap fényében sütkérezve. Pályafutását úgy kezdte, mint egy császári hercegnő titkára. Du Châtelet úrban megvolt minden tehetségtelenség, amit ez az állás megkövetelt. Jó növésű, csinos ember volt, ügyes táncos és biliárdjátékos, értett minden testgyakorlathoz, középszerű műkedvelő színész volt, románcokat énekelt, megtapsolta mások elmésségeit, mindenre vállalkozott, alkalmazkodó volt és irigy, tudott mindent, és nem tudott semmit. Zenéhez nem értett, de zongorán jól-rosszul tudott kísérni egy-egy hölgyet, aki szíves volt elénekelni egy románcot, amelyet nagy kínnal tanult egy álló hónapig. A költészethez nem is konyított, de vakmerően engedelmet kért, hogy tíz percig fel s alá sétáljon, és verset rögtönözzön - holmi lapos, négysoros verset, amelyben a rím helyettesítette az eszmét. Du Châtelet úr azonkívül azzal a tehetséggel is jeleskedett, hogy befejezze azt a hímzést, amelynek virágait a hercegnő kezdte meg: végtelen bájjal tartotta a selyemmatringokat, amelyeket az legombolyított, semmiségeket mondva neki, amelyekben az illetlenséget többé-kevésbé szakadozott fátyol takarta. A festészetről fogalma sem volt, de azért le tudott másolni egy tájképet, meg tudott rajzolni ceruzával egy profilt, tudott vázolni és kiszínezni egy jelmezt. Egyszóval megvoltak benne mindazok az apró tehetségek, amelyek oly hatalmasan mozdították elő az ember szerencséjét abban az időben, amikor az asszonyoknak több befolyásuk volt, mintsem hinné az ember. Nagy kapacitásnak állította magát a diplomáciában, azoknak tudományában, akiknek semmiféle tudományuk sincs, s akik a tulajdon ürességük miatt - mélyek; ez egyébként is igen kényelmes tudomány, abban az értelemben, hogy a magas állás elfoglalása már magában véve is bizonysága a tudásnak, hogy diszkréciót követel, s ennélfogva megengedi a tudatlanoknak, hogy ne szóljanak semmit és titokzatos bólogatások mögé sáncolják el magukat; s végül ebben a tudományban az a legkülönb, aki fejét föltartva úszik az események árján, amelyet ilyenformán irányítani látszik, s így a siker egyszerűen fajsúly kérdése. Itt is, éppen úgy, mint a művészetekben, ezer középszerűség esik egy lángelmére. De bármily rendes és rendkívüli szolgálatokat tett du Châtelet úr ő császári fensége mellett, pártfogójának nem volt elég befolyása, hogy bejuttassa az államtanácsba; nem mintha belőle is nem lehetett volna éppen olyan elbájoló folyamodvány-előadó, mint annyi másból, de a hercegnő úgy találta, hogy jobb, ha mellette van, mint bárhol egyebütt. Eközben bárói rangot kapott, Kasselbe került mint rendkívüli követ, s ott valóban nagyon rendkívülinek is találták. Más szóval: Napóleon egy válság alkalmával diplomáciai futár gyanánt használta fel. Abban a pillanatban, amikor a Császárság megbukott, du Châtelet báró éppen azt az ígéretet kapta, hogy kinevezik meghatalmazott miniszternek Wesztfáliába, Jeromos mellé.

Amikor kicsúszott kezéből az, amit ő családi nagykövetségnek nevezett, kétségbeesés fogta el; Egyiptomba utazott Armand de Montriveau tábornokkal. Bizarr események elszakították útitársától; két évig kóborolt sivatagról sivatagra, egyik törzstől a másikhoz, az arabok foglyul ejtették, s egyik a másiknak adta el, anélkül, hogy bármi csekély hasznát is vehette volna tehetségének. Végre elért a maszkati imám birtokaira, miközben Montriveau Tanger felé tartott: de neki olyan szerencséje volt, hogy Maszkatban talált egy éppen indulóban levő angol hajót, s egy teljes évvel előbb ért vissza Párizsba, mint útitársa.

Friss keletű szerencsétlensége és néhány régibb keletű viszonya, akkor kegyben álló személyiségeknek tett szolgálatai figyelmébe ajánlották a miniszterelnöknek, aki Barante mellett helyezte el addig is, míg az első igazgatói állás megüresedik. Az a szerep, melyet du Châtelet úr a császári fenség mellett töltött be, hódítói hírneve, utazásának különös eseményei, szenvedései, szóval minden izgatta az angoulême-i asszonyok kíváncsiságát. Amikor a felsőváros erkölcseit kitanulta, Sixte du Châtelet báró ezeknek megfelelően viselkedett. Betegnek tettette magát, játszotta a mindentől megundorodott, mindenből kiábrándult embert. Folyvást úgy fogta a fejét, mintha a szenvedés pillanatra sem hagyná nyugton, s ez a kis ügyeskedés eszébe juttatta az embereknek az utazását, és érdekessé tette. Eljárt a felsőbb hatóságokhoz, a tábornokhoz, a megyefőnökhöz, a főadóbérlőhöz és a püspökhöz; de mindenütt udvariasnak, hidegnek, kissé lenézőnek mutatta magát, mint olyan ember, aki nincs a maga helyén, és várja a hatalom kegyét. Sejteni engedte műkedvelő tehetségeit, amelyeknek csak hasznára lehetett, ha az emberek nem ismerték meg; amikor aztán már eleget kérette magát anélkül, hogy a kíváncsiságot kifárasztotta volna - amikor rájött a férfiak tökéletes jelentéktelenségére, s a székesegyházban több vasárnap egymás után bölcsen végigtanulmányozta az asszonyokat: Bargetonnéban ismerte föl azt a valakit, akivel helyes lesz benső barátságra lépnie.

A zenét használta fel, hogy ennek az idegenek számára hozzáférhetetlen palotának kapuja megnyíljék előtte. Titokban megszerezte Miroir egyik miséjét, és zongorán megtanulta, aztán egy szép vasárnapon, amikor az egész angoulême-i társaság misén volt, elragadtatásba ejtette a tudatlanokat orgonajátékával, s felébresztette a személyéhez fűződő érdeklődést, indiszkrét módon reklámoztatva nevét az alsópapsággal. A templomból kijövet Bargetonné bókokat mondott neki, sajnálkozását fejezte ki, hogy nincs alkalma együtt muzsikálni vele - e készakarva előidézett találkozás közben könnyűszerrel fölkínáltatta magának azt az engedélyt, amit nem kapott volna meg, ha kéri.

Az ügyes báró meglátogatta Angoulême királynőjét, és kompromittáló módon udvarolt neki. Az öreg gavallér - mert hiszen negyvenöt éves volt - meglátta az asszonyban a föltámasztásra váró ifjúságot, az érvényesülést váró értékeket, talán a reménységekben gazdag özvegyet is, akit majd feleségül lehet venni, szóval a Nègrepelisse családdal való összeházasodást, ami megengedné neki, hogy Párizsban d'Espard márkinéhoz közeledjék, akinek befolyása újra megnyithatná előtte a politikai pályát.

Bármily sötét és buján tenyésző fagyöngy éktelenítette el ezt a szép fát, elhatározta, hogy ragaszkodik hozzá, letisztogatja, ápolja és szép gyümölcsöt szüretel majd róla. Angoulême nemessége felháborodott, amiért egy gyaurt beengedtek a kasbába, mert Bargetonné szalonja egy minden keveredéstől tiszta társaság gyülekezőhelye volt. Csak a püspök járt oda rendszeresen, a megyefőnököt kétszer-háromszor fogadták egy évben - a főadóbérlő nem léphette át a küszöböt; Bargetonné elment az estélyeire, a hangversenyeire, de sohasem vacsorázott nála. Nem érintkezni a főadóbérlővel és házába fogadni egy egyszerű adóhivatali igazgatót - a hierarchiának ez a felfogása érthetetlennek látszott a lenézett hivatalos hatóságok szemében.

Azok, akik gondolatban bele tudnak helyezkedni e kicsinyességekbe, amelyek egyébiránt minden társadalmi körben előfordulnak: bizonyára megértik, mekkora jelentősége volt a Bargeton-palotának az angoulême-i polgárság szemében. Ami Houmeau lakosságát illeti, ennek a kis Louvre-nak a nagysága, az angoulême-i Rambouillet-palotának dicsősége naptávolságban ragyogott tőlük. Akik ott összegyűltek, mind a legszánalmasabb elmék, a legkicsinyesebb intelligenciák, a legsilányabb fráterek voltak húsz mérföldnyi körzetben. Bőbeszédű és szenvedélyes banalitásokban folyt köztük a politizálás; a Quotidienne lagymatag volt nekik, XVIII. Lajost jakobinusnak mondták. Ami az asszonyokat illeti, legnagyobb részük ostoba volt minden báj nélkül, rosszul öltöztek, mindegyiknek volt valami tökéletlensége, ami eltorzította; nem volt ott egészen tökéletes sem a társalgás, sem az öltözék, sem a szellem, sem a test.

Ha Bargetonnéval nincsenek tervei, Châtelet nem bírta volna ki. De azért a kasztszellem és modor, az úri viselkedés, a kurtanemes büszkesége, az udvariasság szabályainak megtartása valahogy eltakarta ezt az egész ürességet. Az érzelmek nemessége sokkal világosabb volt itt, mint a párizsi nagyságok körében; tiszteletre méltó csak azért is ragaszkodással viseltettek a Bourbonok iránt. Olyan volt ez a társaság, ha szabad ezzel a hasonlattal élnünk, mint egy régi formájú, megfeketedett, de súlyos ezüstnemű. Politikai nézeteinek mozdulatlansága hűséghez hasonlított. Hogy olyan nagy távolságba helyezkedett a polgárságtól, és oly nehezen lehetett megközelíteni, ez látszólag fölemelte valamennyire, s valami konvencionális értéket adott neki. Igen, valamennyi nemesben valami értéket látott a lakosság, mint ahogy a kaurikagyló a pénzt helyettesíti a bambarrai négereknél.

Néhány asszony, akinek du Châtelet úr hízelgett, s aki fölismerte benne a társaságukbeli férfiakból hiányzó magasabb rendű tulajdonságokat, lecsöndesítette a berzenkedő hiúságot: valamennyi azt remélte, hogy magának szerezheti meg a császári fenség hagyatékát. A puristák azt gondolták, hogy Bargetonnénál találkozhatnak ezzel a betolakodóval, de egyetlen más háznál sem fogják fogadni. Du Châtelet többrendbeli szemtelenséget volt kénytelen elviselni, de tartotta a pozícióját azzal, hogy sűrűn érintkezett a papsággal. Aztán hízelgett azoknak a hibáknak, amiket a vidéki élet fejlesztett ki Angoulême királynőjében, elhozott neki minden új könyvet, fölolvasta neki a megjelent költeményeket. Együtt lelkesedtek az ifjú költők művein, az asszony őszintén, ő unatkozva; de azért elviselte valahogy a romantikus költőket, akiket, mint a császári iskolához tartozó férfiú, nemigen értett meg. Bargetonné, akit végtelenül föllelkesített a Bourbon-liliomok hatásának köszönhető újjászületés, azért szerette Chateaubriand-t, mert fenséges gyermeknek nevezte Victor Hugót. Szomorú volt, hogy csak messziről ismerheti a lángelméket, és sóvárgott Párizs után, ahol a nagy emberek élnek. Du Châtelet úr ekkor azt hitte, hogy nagyszerű dolgot cselekszik, ha tudtára adja, hogy Angoulême-ben él egy másik fenséges gyermek, egy fiatal költő, aki maga sem tudja még, hogy fénye túlragyogja a párizsi csillagokét.

Egy jövendőbeli nagy ember született Houmeau-ban! A kollégium igazgatója csodálatos verseket mutatott a bárónak. Szegény és szerény ez a gyermek, egy Chatterton, de politikai hitványság nélkül - nincs meg benne az a vad gyűlölet a társadalmi nagyságok ellen, amely az angol költőt arra ösztökélte, hogy pamfleteket írjon jótevői ellen. Amaz öt-hat ember közepette, akik osztoztak művészeti és irodalmi hajlamaiban - ez azért, mert a hegedűt nyiszálta, amaz, mert többé-kevésbé be tudja pacázni a fehér papírt egy kis szépiával -, az egyik, mint a Mezőgazdasági Társaság elnöke, a másik, mert basszus hangon hallali-stílusban el tudta énekelni: Se fiato in corpo avete, szóval mindeme furcsa alakok között Bargetonné úgy érezte magát, mint éhes ember a papírmaséból készült színpadi ebéd mellett. Leírhatatlan volt hát az öröme, amikor ezt a hírt meghallotta. Látni akarta ezt a költőt, ezt az angyalt! Belebolondult, odavolt a lelkesedéstől, órák hosszat beszélt róla. Harmadnapra az egykori diplomáciai futár elintézte a kollégium igazgatójával, hogy Lucient bemutassák Bargetonnénak.

Ti szegény vidéki rabszolgák, akik nehezebben futhatjátok meg a társadalmi távolságokat, mint a párizsiak, akiknek szemében e távolságok napról napra összezsugorodnak - ti, akikre sötét árnyékot vetnék a rácsok, melyek mögé elsáncolják magukat a társadalom különféle rétegei és kölcsönösen raká-t[4] kiáltanak egymásra -, egyedül ti érthetitek meg, micsoda forrongás támadt Lucien Chardon agyában és szívében, amikor tekintélyes igazgatója kijelentette előtte, hogy a Bargeton-palota kapui megnyíltak számára! A dicsőség nyitotta ki ezeket a kapukat! Szívesen látják ebben a házban, amelynek ódon oromfalai magukra vonták a tekintetét, amikor esténként Beaulieu-ban sétálgatott Daviddal, s mind a ketten azt gondolták, hogy nevük talán sohasem fog eljutni ezekbe a fülekbe, amelyek nem képesek meghallani a tudást, ha nagyon alacsonyról jő.

Lucien egyedül a nővérét avatta be a titokba. Ève, mint jó háziasszony, mint isteni varázsló, előszedett néhány aranyat kincstárából, hogy finom cipőt vásároljon Luciennek Angoulême legjobb cipészénél, új ruhát a leghíresebb szabónál. Legjobb ingét földíszítette egy fodros gallérral, amelyet maga mosott és vasalt ki. Micsoda öröm volt, amikor meglátta így felöltözve! Milyen büszke volt a bátyjára! Mennyi tanácsot adott neki! Ezernyi apró gyermekes ötlete támadt. Az örökös gondolkozás rászoktatta Lucient arra, hogy tüstént könyökére támaszkodjék, mihelyt leül; néha oda is húzta magához az asztalt, hogy rátámaszkodhassék; Ève megtiltotta neki, hogy az arisztokrácia szentélyében átengedje magát ilyen fesztelen mozdulatoknak. Elkísérte egészen a Saint-Pierre-kapuig, majdnem a székesegyházig, utánanézett, amikor az ifjú befordult a Beaulieu utcán, hogy a sétatérre menjen, ahol du Châtelet úr várt reá. Szegény leány olyan izgatottan állt ott, mintha valami nagy esemény történt volna. Lucien Bargetonnénál - Ève szemében a szerencsének hajnalhasadása volt ez. Drága, szent teremtés, nem tudta, hogy ahol a becsvágy kezdődik, ott vége a naiv érzelmeknek.

Lucien nem csodálkozott el a külsőségeken, amikor a Minage utcai palotába megérkezett. Ez a Louvre, amelyet gondolatai úgy felnagyítottak, a környéken fejtett lágy terméskőből épült, melyet aranyszín patinával vont be az idő. Az utca felé meglehetősen szomorú a képe, belül pedig igen egyszerű: hideg és tiszta vidéki udvar, józan, szinte kolostori architektúra, még jó állapotban. Lucien egy gesztenyefa korláttal szegélyezett lépcsőn ment fel, amelynek fokai az első emelettől fogva már nem voltak kőből. A szegényes előszobán s egy gyöngén világított nagy szalonon áthaladva, egy kis szalonban találta a vidék királynőjét. A szalon falait a múlt század ízlésében készült, és szürkére festett faragványok borították. Az ajtó fölötti falrészt ugyanazon szín árnyalataival készített festmények díszítették; a falak egyszerű, régi vörös damaszttal voltak bevonva. A régies formájú bútorok szánalmasan rejtőztek el vörös és fehér kockás huzatok alatt. A költő tűzött ülésű kanapén pillantotta meg Bargetonnét, zöld szőnyeggel borított, kerek asztal előtt. Régi formájú gyertyatartó világította meg, a két gyertya fényét kis ellenző takarta. A királynő nem kelt föl, igen kellemes mozdulattal csavarodott félre ültében, rámosolyogva a költőre, akit ez a kígyózó mozgás igen felizgatott, mert előkelőnek találta.

Lucien nagy szépsége, modorának félénksége, hangja, egyszóval minden megragadta Bargetonnét. Neki a költő maga a költészet volt. A fiatalember diszkrét pillantásokkal vizsgálta meg az asszonyt, s úgy találta, hogy megfelel a hírének, nem cáfolja meg azt, amit ő eddig az előkelő hölgyekről képzelt. Bargetonné az új divatot követve, kicsipkézett szélű fekete bársony pásztorsipkát viselt. Ez a fejdísz holmi középkori emlékeket ébreszt, s ami igen imponál a fiatalembereknek, mert úgyszólván piedesztálra emeli a nőt; a sipka alól vörösesszőke, rakoncátlan hajfürtök bukkantak ki, a fény megaranyozta őket, a körvonalaik lángoltak. A nemes hölgy arcbőrének olyan ragyogása volt, aminővel az asszonyok feledtetni tudják ennek a rőt színnek állítólagos rossz tulajdonságait. Szürke szeme csillogott, immár ráncos homloka szépen koszorúzta meg merész szabású, fehér síkjával; gyöngyházfényű karikák vették körül a szemét, s orrának mindkét oldalán kék erek emelték ki a finom keret fehérségét. Orrának Bourbon-hajlása is növelte hosszú arcának lángolását, s az orr ragyogásán megismerszett a Condék királyi nekihevülése. A haj nem takarta el egészen a nyakát. Hanyagul keresztbe tűzött ruhája hófehér mellet engedett látni, s a szem megsejthette érintetlen és szép formájú keblét. Vékony, gondozott, de kissé száraz ujjaival barátságosan intett az ifjú költőnek, maga mellett mutatva széket neki. Du Châtelet úr egy karosszékbe ült. Ekkor észrevette Lucien, hogy egyedül vannak.

Bargetonné társalgása megrészegítette Houmeau költőjét. A közelében töltött három óra olyan álom volt Luciennek, amit örökkévalóvá szeretne tenni az ember. Inkább lefogyottnak, mint soványnak találta az asszonyt, szerelmesnek szerelem nélkül, és ereje ellenére is betegesnek - hibái, amelyeket modora még túlzásba vitt, tetszettek neki, mert a fiatalemberek azon kezdik, hogy szeretik a túlzást, a szép lelkek hazugságát. Nem vette észre az arccsontok táján foltos orcák hervadását, amelyeknek téglaszínű árnyalatokat adott a bosszúság és szenvedés. Képzelete először is a tüzes szemekbe, az elegáns fürtökbe kapaszkodott, amelyekből csak úgy áradt a fény - a vakító fehérségbe, a fényes pontokba, amelyek úgy csábították magukhoz, mint lepkét a gyertyavilág. Aztán meg a lélek sokkal hangosabban beszélt a lelkéhez, semhogy az asszonyt megítélhette volna. Az asszonyi egzaltáltság lendülete, a kissé elavult frázisok heve, amelyeket Bargetonné már régóta ismételgetett, de az ő szemében újnak tűntek fel: annál is inkább megbabonázta, mert hiszen maga is akarta, hogy minden tessék neki. Nem hozott magával verset, amit felolvasson; de erről nem is volt szó; azért felejtette otthon a verseit, hogy joga legyen újra eljönni; Bargetonné pedig nem beszélt róla, mert azt akarta, hogy máskor olvasson fel valamit. Sixte du Châtelet úr nem volt megelégedve a fogadtatással. Későn vette észre, hogy vetélytársa támadt a szép, ifjú emberben, akit hazafelé menet elkísért az első lépcsőkanyarodóig, azzal a szándékkal, hogy kipróbálja rajta diplomataművészetét. Lucien nagy csodálkozással hallgatta, amikor az adóhivatali igazgató dicsekedett, hogy ő vezette be ebbe a házba, s ezen a jogcímen tanácsokat adott neki.

- Adja az Isten, hogy Luciennel jobban bánjanak, mint vele - mondta du Châtelet úr. Az udvar kevésbé rátarti, mint ennek az együgyű népségnek a társasága. Itt halálos sebeket kap és szörnyű megvetést kénytelen eltűrni az ember. Az 1789-es Forradalom újra kezdődik, ha ezek meg nem változnak. Ami őt illeti, csak azért jár továbbra is abba a házba, mert tetszik neki Bargetonné, az egyetlen valamirevaló angoulême-i asszony. Csak azért kezdett udvarolni neki, mert semmi egyéb dolga nem volt, de őrülten beleszeretett. Nemsokára az övé lesz, az asszony szereti, minden jel arra vall. Ennek a gőgös királynőnek a meghódítása lesz az egyetlen, amivel bosszút áll ezen a sok bocskoros nemesen.

Du Châtelet olyan hangon beszélt szenvedélyéről, mint aki képes megölni vetélytársát, ha ugyan akad vetélytársa. A Császárság vén pillangója egész súlyával lecsapott a szegény költőre, megpróbálta tekintélyével összemorzsolni és megijeszteni. Megnőtt a szemében, amikor nagyítva elmondta az utazása közben kiállott veszedelmeket; de ha a költő képzeletének imponált is, a szerelmest nem ijesztette meg.

Ez este óta nem törődve az öreg gavallérral, nem törődve fenyegetéseivel és fogatlan krakélerkedésével, Lucien újra elment Bargetonnéhoz. Előbb csak diszkréten, mint houmeau-i emberhez illik; aztán hamarosan megszokta azt, amit eleinte óriási kegynek tartott, s egyre gyakrabban kezdett eljárogatni hozzá. Ennek a társaságnak tagjai semmi jelentőséget nem tulajdonítottak egy gyógyszerész fiának. Kezdetben, ha valamelyik úr vagy néhány asszony, aki látogatóba jött Naïshoz, összetalálkozott Luciennel, valamennyi azzal a lesújtó udvariassággal bánt vele, ahogy előkelő ember az alárendeltjével szokott. Lucien eleinte igen szeretetre méltónak találta társaságukat, de később felismerte azt az érzést, amely csalóka udvariasságuk szülője volt. Hamarosan észrevett egy-egy pártfogói arckifejezést, amely felkavarta az epéjét, s megerősítette azokban a gyűlölködő, köztársasági gondolatokban, amelyek eleinte sok ilyen leendő patríciusban feltámadnak az előkelő társaságok szemében. De hát micsoda szenvedést nem tűrt volna el Naïs kedvéért - így hallotta nevezni, mert a törzs bennfentesei éppen úgy, mint a spanyol grandok és a bécsi úri társaság, férfiak és asszonyok kölcsönösen keresztnevükön szólították egymást -, ez volt a legutolsó árnyalat, amit azért találtak fel, hogy valamivel megkülönböztessék magukat az angoulême-i arisztokrácia kebelén belül.

Lucien úgy szerette Naïst, mint minden fiatalember az első asszonyt, aki hízeleg hiúságának, mert Naïs nagy jövőt, óriási dicsőséget jósolt Luciennek. Bargetonné egész ravaszságát felhasználta, hogy társaságával elfogadtassa poétáját: nemcsak hogy mértéktelenül feldicsérte, de úgy is mutatta be, mint vagyontalan gyermeket akinek a jövőjét ő akarja megalapozni; kisebbítette, hogy megtarthassa; felolvasójává, titkárává tette; de erősebb szerelmet érzett iránta, mint aminőre képesnek hitte magát szörnyű szerencsétlensége után. Titokban szidta magát, elgondolta, hogy őrültség egy húszesztendős ifjút szeretni, aki már társadalmi helyzeténél fogva is oly messze van tőle. Bizalmaskodásait szeszélyesen meghazudtolták azok a gőgös pózok, amelyeket lelkiismereti aggodalmai sugalltak neki. Felváltva volt gőgös és vállveregető, gyöngéd és hízelkedő.

Luciennek, akit eleinte megfélemlített az asszony magas rangja, része volt hát mindabban a rémületben, reménységben és kétségbeesésben, amely az első szerelemre le szokott csapni, s oly mélyen beléveri a szívbe hol a fájdalmat, hol az örömet. Két hónapon át jótevőjét látta benne, aki anyai módon szándékozik foglalkozni vele. De megkezdődtek a bizalmasságok. Bargetonné kedves Luciennek szólította a költőjét; aztán egyszerűen kedvesemnek. A nekibátorodott poéta Naïsnak szólította az előkelő hölgyet. Az asszony e megszólítás hallatára olyan haragra lobbant, amely nagyon meg tud hódítani egy gyermeket: szemére vetette, hogy azt a nevét használja, amelyik mindenkinek a száján forog. A büszke és nemes Nègrepelisse-sarjadék megengedte ennek az angyali ifjúnak, hogy azon a nevén szólítsa, amelyet eddig senki sem használt - az ő számára Louise akart lenni. Lucient a szerelem a hetedik mennyországba emelte ezzel. Egy este, amikor belépett, Louise éppen egy arcképet nézegetett, és hirtelen elrejtette. Lucien látni akarta. Hogy a féltékenység első rohamának kétségbeesését lecsöndesítse, Louise megmutatta neki a fiatal Cante-Croix arcképét, és könnyezve beszélte el tiszta és szörnyű véget ért szerelmének fájdalmas történetét. Valami hűtlenségre készült a halott emléke ellen, vagy az jutott eszébe, hogy Luciennek vetélytársat adjon az arckép segítségével? Lucien sokkal fiatalabb volt, semhogy elemezni tudta volna kedvesét, naivul kétségbeesett, mert hiszen Louise megkezdte azt a hadjáratot, amelynek folyamán az asszonyok leromboltatják többé-kevésbé leleményesen megerősített lelki aggodalmaikat. A kötelességekről, az illendőségről, a vallásról folytatott vitáik megannyi erődök, amelyeket szinte szeretnek rohammal elfoglaltatni. Az ártatlan Luciennek nem volt szüksége ilyen kacérkodásra, harcolt volna ő magától is.

- És nem halok meg, én élni fogok önért - mondta egy este vakmerően Lucien, aki szeretett volna végezni Cante-Croix úrral, s a Louise-ra vetett pillantásán megérzett, hogy szenvedélye a türelem végső határáig ért el.

Louise megijedt attól, hogy mily gyorsan halad ez az új szerelem, nála is meg poétájánál is; kérte tőle azt a verset, amelyet Lucien az album első oldalára ígért, s ürügyet keresett a civódásra, mert a vers nem akart elkészülni. De mit szólhatott, amikor a következő két versszakot olvasta, amelyeket természetesen szebbnek talált Canalisnak, az arisztokrácia költőjének legjobb verseinél is?

A bűvös ecset és a csacska múzsák
Dísszel örökké mégsem koszorúzzák
        E meghitt lapokat;
És úrnőm, hogyha gyötri néma bánat,
Avagy, ha titkon vidám kedve támad;
        Számot csak nekem ad.

Sárgult könyvében majd, ha öregedve
A dús sorsot lesz végignézni kedve,
        Mit a Jövő őriz számára még:
Adja a Szerelem, hogy szép emléki
Nyújtsanak olyan édes látványt néki,
        Mint a felhőtlen ég.

- Csakugyan én ihlettem erre? - kérdezte.

Ez a gyanú, amelyet a tűzzel szívesen játszó asszony kacérsága sugallt, könnyet csalt ki Lucien szeméből; Louise lecsöndesítette azzal, hogy - most először - homlokon csókolta. Lucien határozottan nagyra hivatott ember, és ő ki fogja csiszolni; elhatározta, hogy megtanítja olaszul és németül, tökéletesíti a modorát; ürügyet talált mindebben, hogy állandóan magánál tarthassa, unalmas udvarlóinak szeme láttára. Mily érdekessé vált az élete! Visszatért a zenéhez a költője kedvéért, feltárta előtte a zene világát, lejátszotta neki Beethovennek néhány szép darabját, és elragadta vele; az öröme boldoggá tette, és szenteskedve így szólt hozzá, amikor a gyönyörűségtől félig aléltan látta:

- Hát nem lehet beérni ezzel a boldogsággal?

Szegény poéta elég ostobán azt felelte:

- De igen.

Végül már odáig fejlődtek a dolgok, hogy Louise az előző héten vacsorán látta vendégül Lucient, hármasban Bargeton úrral. Ez óvatossági intézkedés ellenére is az egész város megtudta az esetet, és oly hajmeresztőnek tartotta, hogy hinni sem akart az igazságában. Iszonyú súgás-búgás támadt. Némelyek úgy látták, hogy küszöbön áll a társadalom felfordulása. Mások így kiáltottak fel: - Íme, ez az eredménye a liberális elveknek! Ekkor tudta meg a féltékeny du Châtelet, hogy Charlotte asszony, a gyermekágyas asszonyok ápolója tulajdonképpen Chardonné - mint ő mondta, a houmeau-i Chateaubriand anyja. Ez a kifejezés elmésségszámba ment. Chandourné elsőnek rohant el Bargetonnéhoz.

- Tudja, édes Naïs, hogy miről beszél egész Angoulême? - kérdezte. - Ennek a poétácskának Charlotte asszony az anyja, aki két hónappal ezelőtt ápolónője volt a gyermekágyban fekvő sógorasszonyomnak.

- Drágám - mondta Bargetonné, tökéletesen királyi arckifejezéssel -, mi különös van ebben? Hiszen egy gyógyszerész özvegye. Bizony, szegényes sors ez egy Rubempré kisasszonynak. Képzelje el, ha nekünk egy árva fillérünk sem volna... Mit csinálnánk, hogy megéljünk, hogyan tartaná el ön a gyermekeit?

Bargetonné hidegvére véget vetett a nemesség sopánkodásainak. Nagy lelkek mindig hajlandók erényt csinálni a szerencsétlenségből. Meg aztán győzhetetlen bűbáj van abban, ha kitartóan cselekszünk valami jót, amit mások rosszallnak: az ártatlanság kap ilyenkor valamit a bűn zamatából. Bargetonné szalonja estére megtelt barátaival, akik azért jöttek, hogy szemrehányásokat tegyenek neki. Bargetonné szellemének egész maró élét harcba vitte: azt mondta, hogy ha a nemesek közül nem telik ki sem egy Molière, sem egy Racine, sem egy Rousseau, sem egy Voltaire, sem egy Massillon, sem egy Beaumarchais, sem egy Diderot: igenis el kell fogadni a kárpitosokat, az órásokat, a késműveseket, akiknek gyermekeiből nagy emberek lesznek. Azt mondta, hogy a lángész mindig nemes. Szidta a kurtanemeseket, amiért oly kevéssé fogják fel tulajdon érdekeiket. És végül sok ostobaságot mondott, ami kevésbé együgyű emberek szemét fölnyitotta volna, de ezek mindent az eredetiségének tulajdonítottak. Szóval, ágyúlövésekkel kergette el a vihart.

Amikor Lucien, akit meghívott, először lépett be a kopott, öreg szalonba, ahol négy asztalnál whisteztek, kegyesen fogadta, s úgy mutatta be, mint egy királynő, aki engedelmességet követel. A nemeshölgy egyszerűen Châtelet úrnak szólította az adóhivatali igazgatót, és kővé dermesztette, értésére adván, hogy tudja, mily jogtalanul viseli a nemesi címet. Lucient ezen az estén erőszakkal bevezették Bargetonné társaságába; de úgy fogadták ott, mint valami mérges anyagot, amit mindenki el akart távolítani a szemtelenség orvosszerével. Naïs e diadal ellenére is veszített hatalmából: akadtak disszidensek, akik emigrálni próbáltak du Châtelet úr tanácsára, Amélie, vagyis Chandourné elhatározta, hogy konkurrens oltárt emel: minden szerdán fogadni fog. Bargetonné szalonja minden este nyitva volt, s az ő látogatói annyira rabjai voltak a szokásnak, annyira megszokták, hogy ugyanazokat a szőnyegeket lássák, ugyanannál a trictrac asztalnál játsszanak, ugyanazokat az embereket pillantsák meg ugyanabban a világításban és ugyanazon a folyosón rakják le köpönyegüket, sárcipőjüket és kalapjukat - hogy már éppen annyira szerették a lépcső fokait, mint a ház úrnőjét. Valamennyien belenyugodtak abba, hogy megtűrik a tengelicét (chardoneret) a szent berkekben - ez Alexandre és Berbian elméssége volt. És végül a Mezőgazdasági Egyesület elnöke nagyszerű megjegyzéssel csöndesítette le a lázadást.

- A Forradalom előtt - mondta - a legnagyobb urak fogadták Duclos-t, Grimmet, Grébillon-t, csupa olyan embert, akik társadalmilag éppoly jelentéktelenek voltak, mint ez a kis houmeau-i poéta; de nem engedték be a házukba az adóbérlőket - márpedig Châtelet voltaképpen nem egyéb ennél.

Du Châtelet volt kénytelen megfizetni Chardon helyett, mindenki hidegen bánt vele. A fogyasztási adóigazgató, aki mióta Bargetonné Châtelet-nek szólította, megesküdött magában, hogy bírni fogja ezt az asszonyt: mihelyt az ellene irányuló támadásokat észrevette, elfogadta a ház úrnőjének nézeteit; támogatta a fiatal költőt, és barátjának jelentette ki magát. A nagy diplomata, akinek szolgálatairól oly ügyetlenül mondott le a császár, valósággal dédelgette Lucient. Hogy a költőt divatba hozza, vacsorát adott, melyen megjelent a megyefőnök, a főadóbérlő, a helyőrségen levő ezred parancsnoka, a tengerészeti iskola igazgatója, a törvényszék elnöke, egyszóval az egész közigazgatás. A szegény költőt annyira ünnepelték, hogy csak egy huszonkét éves fiatalembernek nem lehetett gyanús az a sok dicséret, amelynek segítségével bolondját járatták vele. A vacsora végén Châtelet elszavaltatott vetélytársával egy ódát a haldokló Sardanapalról - ez volt a nap művészi eseménye. Az óda hallatára a kollégium igazgatója - egyébként flegmatikus ember - tapsolva jelentette ki, hogy Jean-Baptiste Rousseau sem írt volna szebbet. Sixte Châtelet báró azt gondolta, hogy a poétácska előbb-utóbb elpusztul a dicséretek üvegházában, vagy pedig előlegezett dicsőségének mámorában megenged magának holmi szemtelenségeket, s azok aztán visszabuktatják egykori ismeretlenségébe.

Addig is, míg ez a lángelme kialszik, úgy tett, mintha lemondana Bargetonné meghódításáról, de a vén kéjencek ügyességével kidolgozta tervét, és stratégiai figyelemmel követte a két szerelmes lépéseit; lesve az alkalmat, hogy Lucien nyakát kitekerhesse. Ez időtől fogva kósza hírek kezdtek szállongani Angoulême-ben és környékén, hogy a vidéknek nagy embere született. Bargetonnét mindenki dicsérte, amiért gondjaiba vette ezt a fiatal sast. Mihelyt annyit elért, hogy a viselkedését helybenhagyták, az általános szentesítést is el akarta nyerni. Az egész megyét összecsődítette egy estélyre, ahol fagylalt, sütemény és tea lesz - nagy újítás olyan városban, ahol a teát még patikában árulják, mint gyomorrontás ellen használt orvosságot. Az arisztokrácia színét-javát hívta meg, hogy meghallgasson egy nagy művet, amelyet Lucien fog fölolvasni.

Louise eltitkolta barátja előtt, hogy milyen nehézségeket kellett legyőznie, de szólt neki néhány szót a társaságban ellene szőtt összeesküvésről; ismernie kell a lángelmék pályafutását környező veszélyeket, hiszen ez a pálya leküzdhetetlen akadályokat jelent közepes bátorságú embereknek. Feltárta Luciennek a győzelem tanulságait. Fehér kezével megmutatta neki, hogy a dicsőséget csak állandó szenvedésekkel lehet megvásárolni; beszélt neki a mártírokra váró máglyákról, feltálalta legpompásabb "szószait", s beléjük keverte legékesebb kifejezéseit. Másodkézből előadta azokat a rögtönzéseket, amelyek madame de Staël regényét, a Corinne-t éktelenítik el. Louise oly nagynak érezte magát saját ékesszólásától, hogy még jobban szerette a Benjamint, aki ilyesmire ihlette; azt a tanácsot adta neki, hogy bátran tagadja meg az apját, s vegye föl a nemesi Rubempré nevet, ügyet se vessen arra, ha mások lármáznak e névcsere miatt; különben is majd helybenhagyja a király. Ő rokonságban van d'Espard márkinéval, született Blamont-Chauvry kisasszonnyal, aki befolyásos személy az udvarnál, s magára vállalja, hogy kieszközli számára ezt a kegyet. Ezekre a szavakra - a király, d'Espard márkiné, az udvar - Lucien mintha tűzijátékot látott volna, és könnyű volt bebizonyítani neki, hogy szükséges megváltoztatnia a nevét.

- Drága kicsikém - mondta gyöngéd és ironikus hangon Louise -, minél előbb megtörténik, annál gyorsabban fogják szentesíteni.

Sorjában föltárta előtte a társadalom egymás fölé ágyazott rétegeit, s megszámoltatta a költővel, hogy hány létrafokkal viszi egyszerre följebb ez az ügyes elhatározás. Pillanat alatt megtagadtatta Luciennel csőcselékszagú gondolatait az 1793-as lehetetlen egyenlőségről, felébresztette benne a különbségtevés igényeit, amelyet David hideg józansága lecsillapított, s az előkelő társaságot tüntette föl előtte az egyetlen színpadnak, ahol mozognia kell. A gyűlölködő liberális in petto[5] monarchistává lett. Lucien beleharapott az arisztokratikus fényűzés s a dicsőség almájába. Megesküdött, hogy koszorút tesz le hölgyének lába elé, még ha véres is lesz az a koszorú, meg fogja szerezni mindenáron quibuscumque viis.[6] Hogy bátorságát bebizonyítsa, elbeszélte mostani szenvedéseit, amelyeket eddig titkolt Louise előtt, annak a meghatározhatatlan szeméremnek hatása alatt, mely együtt jár az első érzelmekkel, s megtiltja a fiatalembernek, hogy nagyságát feltárja - annyira szereti azt látni, hogy inkognitójában becsülik meg a lelkét. Lefestette a büszkén viselt nyomorúság szorongatásait, Davidnál végzett munkáját, tanulással töltött éjszakáit. Ez a fiatalos hév a huszonhat esztendős ezredest juttatta eszébe Bargetonnénak, és ellágyította a pillantását. Lucien, amint észrevette, hogy az előkelő dámán erőt vett a gyöngeség, megfogta a kezét - az asszony engedte -, és megcsókolta a költő, a fiatalember, a szerelmes dühével. Louise még azt is megengedte a patikus fiának, hogy homlokát megérintse és rányomja remegő ajkait.

- Gyermek, gyermek!... Kinevetnének, ha meglátna valaki - mondotta az asszony, magához térve eksztatikus kábultságából.

Ezen az estén Bargetonné szelleme nagy pusztítást tett abban, amit ő Lucien előítéleteinek nevezett. Szerinte a lángeszű embernek nincs se testvére, se apja, se anyja; megalkotandó nagy művei látszólagos önzésre kényszerítik s kötelességévé teszik, hogy mindent feláldozzon nagyságukért. Ha a család megszenvedi is eleinte az óriási agyvelő pusztító követelőzését, később százszorosan kapja meg jutalmát a sokféle áldozatért, amelyet egy szorongatott birodalom első küzdelmei kívántak meg tőle: hiszen osztozhatik a diadal gyümölcseiben. A lángész csak önmagától származik; saját eszközeinek egyetlen bírája, mert egyedül ő ismeri a célt: fölébe kell hát helyezkednie a törvénynek, hiszen ő van hivatva arra, hogy újjáalkossa; különben is, aki kezébe ragadja a maga korát, az elvehet mindent, kockáztathat mindent, mert minden az övé. Emlegette Bernard de Palissy, XI. Lajos, Fox, Napóleon, Columbus Kristóf, Julius Caesar és valamennyi híres játékos pályafutásának kezdetét, akik eleinte úsztak az adósságban, vagy nyomorult szegények voltak, nem értették meg őket, bolondoknak, rossz fiúknak, rossz apáknak, rossz testvéreknek tartották, de később büszkeségévé váltak a családnak, a hazának, a világnak.

Ezek az okoskodások összhangban voltak Lucien titkos, rossz hajlamaival, és siettették szíve megromlását; mert heves vágyakozásában a priori[7] helyesnek ismerte el az eszközöket. De sikert nem aratni: annyi, mint felségsértést követni el a társadalom ellen. Hiszen a legyőzöttről elmondják, hogy legyilkolta valamennyi polgári erényt, annak a társadalomnak alapjait, amely borzalommal űzi el a romokon ülő Mariusokat. Lucien nem tudta, hogy a fegyház gyalázata és a lángész pálmái között lebeg; a próféták Sinai-hegye fölött érezte magát, és nem fogta föl, hogy alatta a Holt-tenger terül el, Gomorrha irtózatos szemfedője.

Louise oly szerencsésen kioldotta költőjének szívét és szerelmét a vidéki élet pólyáiból, hogy Lucien ki akarta próbálni Bargetonnét, mert tudni szerette volna: vajon képes-e a visszautasítás gyalázata nélkül meghódítani ezt az előkelő zsákmányt. A tervezett estély alkalmat adott neki erre a kísérletre. A becsvágy összefogott benne a szerelemmel. Szeretett és emelkedni akart - ez a kettős vágy igen természetes olyan ifjaknál, akik ki akarják elégíteni a szívüket, és le akarják küzdeni a nyomorúságukat. A társadalom ma egyazon lakomára hívja meg valamennyi gyermekét, s már az élet hajnalán fölébreszti bennük a becsvágyat. Megfosztja bájától az ifjúságot, és megrontja nagylelkű érzelmeinek legnagyobb részét, mert számítással keveri össze. A költészet szeretné, ha másként volna ez; de a tények sokkal gyakrabban hazudtolják meg azt az ábrándképet, amelyben szeretnénk hinni, semhogy másképpen ábrázolhatnánk a fiatalembert, mint amilyennek a tizenkilencedik században valósággal látjuk. Lucien számítása úgy tűnt föl saját szemében, mintha hasznára lenne egyik szép érzelmének, David iránt érzett barátságának.

Lucien hosszú levelet írt Louise-nak, mert bátrabbnak érezte magát, ha toll volt kezében, mint hogyha beszélnie kellett. Tizenkét oldalon, amit háromszor is lemásolt, beszélt az apja lángelméjéről, elveszett reményeiről s a szörnyű nyomorról, amelynek zsákmánya volt. Drága húgát úgy festette le, mint angyalt, Davidot, mint jövendőbeli Cuviert-t, aki nagy ember is, de elsősorban apja, fivére, barátja neki; méltatlannak tartaná magát első dicsőségének, Louise-nak szerelmére, ha meg nem kérné, hogy tegye meg David kedvéért is azt, amit őérte tett. Inkább lemondana mindenről, semhogy David Séchard-t elárulja - azt akarja, hogy David tanúja legyen a sikerének. Afféle őrült levelet írt, aminőkben fiatalemberek a pisztolyt szegzik szembe a visszautasítással, megszólaltatják a gyermekkor álokoskodásait, a szép lelkek esztelen logikáját; gyönyörűséges szószaporítás volt ez a levél, naiv vallomásokkal kihímezve, amik az író tudta nélkül szöknek ki a szívből, és amiket az asszonyok annyira szeretnek. Lucien átadta a levelet a szobalánynak, aztán egész nap korrektúrát csinált, felügyelt néhány munkára, rendezte a nyomda apró ügyeit, anélkül, hogy Davidnak szólt volna. Azokban a napokban, amikor a szív még gyermekkorát éli, fiatalemberek képesek ilyen fenséges diszkrécióra. Különben meglehet, hogy Lucien félni kezdett Phokion bárdjától, amelyet David jól tudott forgatni; talán félt a lélek mélyéig ható, világos pillantásától. Chénier olvasása után szívéből ajkára szökkent a titka, megsebezve egy szemrehányástól, amelyet olyannak érzett, mint a doktor ujját, amikor a sebhez ér.

Mármost képzeljük el, milyen gondolatok ostromolhatták Lucien de Rubemprét, miközben Angoulême-ből lement Houmeau-ba. Vajon megharagudott-e az előkelő hölgy? Fogadják-e a házánál Davidot? A becsvágyó költő nem fog-e visszazuhanni houmeau-i odújába? Ámbár, mielőtt Louise-t homlokon csókolta, meg tudta mérni azt a távolságot, amely a királynőt kegyencétől elválasztja, mégsem gondolt arra, hogy David nem futhatja meg egy szempillantás alatt azt az utat, amely neki öt hónapjába került. Sejtelme sem volt arról, milyen föltétlen ítélet sújtja a kisembert, és nem tudta, hogy egy második ilyenfajta kísérlet vesztét okozná Bargetonnénak. Louise-ra rábizonyítanák azt a vádat, hogy összeadta magát a csőcselékkel; kénytelen volna elhagyni a várost, mert saját kasztja úgy menekülne előle, mint a középkorban menekültek a leprás elől. Az arisztokrácia legszűkebb köre és maga a papság is megvédené Naïst mindenkivel szemben, ha valami ballépést követne el; de azt a bűnét, hogy rossz társaságot fogad, nem bocsátanák meg neki soha; mert a hatalmon levők hibáit menteni szokták, de lemondásuk után elítélik őket. Márpedig Davidot fogadni egyértelmű a lemondással. Ha Lucien nem is látta át ezt az oldalát a kérdésnek, arisztokratikus ösztönével egyéb nehézségeket érzett meg, s ezek elborzasztották. Az érzelmek nemességével nem jár föltétlenül együtt a modor nemessége. Racine olyan volt, mint a legnemesebb udvaronc, Corneille viszont erősen hasonlított egy marhakereskedőhöz. Descartes megjelenése olyan volt, mint egy derék hollandi üzletemberé; akik La Brède-be ellátogattak, gyakran nézték közönséges kertésznek Montesquieu-t, aki hálósipkásan járt-kelt, gereblyéjét a vállára vetve. A társasági viselkedés, ha valaki nem magas születésének köszönheti a modorát, nem az anyatejjel szívta be, nem a vérében örökölte ezt a tudományt: olyan iskolát kíván, amelyet a véletlennek is segítenie kell, a formák bizonyos eleganciájával, a vonások nemességével, a hang csengésével. Mindezek a nagy jelentőségű csekélységek hiányoztak Davidból, ellenben barátját megáldotta velük a természet.

Az anyja révén nemesi származású Lucien lába feje magas ívelésű volt, mint a frankoké, ellenben David Séchard a kelták lapos lábát és nyomdász apjának jól megtermett vállát örökölte. Lucien hallani vélte a Davidra záporként zuhogó gúnyos megjegyzéseket, s mintha máris látta volna Bargetonné elfojtott mosolyát. Egyszóval, ha nem is szégyellte éppen a testvérét, megfogadta magában, hogy nem hallgat többé első ösztönére, s a jövőben meghányja-veti ötleteit.

Így hát a költészet és az odaadás órája után, amaz olvasmány után, amely új naptól megvilágított irodalmi mezőket tárt fel a két barát előtt, elérkezett Lucien számára a politika és a számítások órája. Amikor hazaért Houmeau-ba, megbánta levelét, szerette volna visszavenni, mert egy szűk résen át megpillantotta a társadalom könyörtelen törvényeit. Amikor megsejtette, hogy a már megszerzett jószerencse mennyire elősegítette becsvágyát, nehezére esett visszahúzni a lábát annak a létrának első fokáról, amelyen a nagyság ostromára indulhatott. Aztán újra kivirágzott minden az emlékezetében: egyszerű és nyugodt életének képei, felékesítve az érzelem nyíló virágaival: a lángeszű David, aki oly nemes módon segítette, aki életét adná érte, ha kellene; anyja, aki alacsony sorsában oly előkelő hölgy, s aki oly jónak hiszi őt, amilyen szellemes; húga, ez a lemondásában oly bájos leány; tiszta gyermeksége és ma is fehér lelkiismerete; reményei, amelyeket semmiféle szél nem tudott lombjaitól megfosztani: minden, minden! És ekkor azt gondolta magában, hogy szebb dolog sikerekkel törni át az arisztokrata vagy polgári csőcselék sűrű csoportjait, mint egy asszony kegyéből érvényesülni. Lángelméje előbb-utóbb úgy fog ragyogni, mint annyi más emberé, az elődeié, akik meghódították a társaságot; akkor majd szeretik az asszonyok! Napóleon példája, amely oly végzetes volt a tizenkilencedik századra, mert annyi középszerű embernek sugallt nagy igényeket, megjelent most Lucien szeme előtt; szemrehányást tett magának a számításaiért, és félredobta valamennyit. Ilyen volt Lucien: egyforma könnyűséggel csapott át a rosszból a jóba, a jóból a rosszba. Nem szerette a maga búvóhelyét, mint a tudósok szokták; valami szégyenkezésfélét érzett egy hónap óta, amikor megpillantotta a boltot, amelynek cégtábláján zöld alapon sárga betűkkel ezt lehetett olvasni:

POSTEL GYÓGYSZERÉSZ, CHARDON UTÓDA

Sértette szemét az apja neve, ezen a helyen kiírva, ahol a város minden kocsija elhaladt. Este, amikor az ízléstelen kis ráccsal díszített kapun kilépett, hogy mutogassa magát a Beaulieu sétatéren, a felsőváros legelegánsabb fiatalemberei között, Bargetonnénak nyújtva karját - sajátságosan kesergett azon, hogy mennyire nem illik össze ez a lakás az ő hódításaival.

- Szeretem Bargetonnét, talán nemsokára enyém is lesz, és ebben a patkányfészekben kell laknom! - mondotta magában, amikor a belső folyosón át a kis udvarra lépett, ahol kifőzött fűcsomók voltak kiteregetve a falak mellett, az inas sikálta a laboratórium üstjeit, és Postel úr munkakötényben, kezében retortával, valami vegyüléket vizsgált, közben a boltját is szemmel tartva; ha pedig túlságos figyelmesen nézte az orvosszerét, akkor a füle ügyelt a csöngettyűre. A kamilla, a menta és különböző desztillált növények illata megtöltötte az udvart és a szerény lakást, ahová afféle egyenes lépcsőn kellett fölmenni, amit molnárlépcsőnek hívnak, és csak két kötél a korlátja. Efölött volt az egyetlen manzárdszoba, ahol Lucien lakott.

- Adjonisten, fiacskám - szólította meg Postel úr, a vidéki boltos igazi típusa. - Hogy szolgál drága egészsége? Én éppen a melasszal kísérletezem, de apja urára lett volna szükség, hogy megtaláljam, amit keresek. Nagyszerű ember volt az! Ha ismertem volna a titkát, a csúz gyógyítását, most mind a ketten kocsin járnánk!

Egy hét sem múlhatott el úgy, hogy a patikus, aki éppoly ostoba volt, mint amilyen jószívű, tőrt ne döfjön Lucien szívébe, annak a végzetes titkolózásnak emlegetésével, amelybe apja burkolta fölfedezését.

- Nagy szerencsétlenség - felelte kurtán Lucien, aki hallatlanul közönségesnek kezdte találni apja tanítványát, noha eddig sokszor áldotta; mert a becsületes Postel nemegyszer segítette meg egykori gazdájának özvegyét és gyermekeit.

- Mi baja van hát? - kérdezte Postel úr, letéve a laboratórium asztalára a kémlőcsövet.

- Nem jött levelem?

- De jött ám, és micsoda illata van! Megtalálja az írópolcom mellett, a patika asztalán.

Bargetonné levele a gyógyszertár üvegei között! Lucien berohant a boltba.

- Siess, Lucien! Már egy órája vár az ebéded, ki fog hűlni - kiáltotta szelíden egy kedves hang, az egyik félig nyitott ablakon át, de Lucien nem hallotta.

- Megbolondult a bátyja, kisasszony - mondta Postel, fölkapva a fejét.

Az agglegény, aki meglehetősen hasonlított egy kis pálinkás hordóhoz, amelyre egy festő fantáziája himlőhelyes, vöröses, vastag arcot pingált, szertartásos és kellemeskedő ábrázatot öltött, amikor Ève-re nézett. Ez az ábrázat azt bizonyította, hogy szeretné feleségül venni elődje leányát, de az érdek és a szerelem harcát nem tudja dűlőre juttatni szívében. Gyakran el is mondta mosolyogva Luciennek azt a mondatot, amelyet most is elismételt, amikor a fiatalember újra elhaladt mellette: - Nagyon csinos a húga! Maga se csúnya fickó! Az apjuk jól csinálta minden dolgát.

Ève magas, barna leány volt, fekete hajú, kék szemű. Bár megérzett a jellemén valami férfiasság, szelíd, gyöngéd és önfeláldozó volt. Ártatlansága, naivsága, csöndes belenyugvása a munkás életbe, józan viselkedése, amelyhez semmi pletyka nem férhetett - ezek a tulajdonságok hódíthatták meg Davidot. Első találkozásuk óta néma, egyszerű szenvedély támadt közöttük - amúgy német módra, hangos megnyilvánulás és mohó vallomások nélkül. Titokban gondolt mind a kettő a másikra, mintha valami féltékeny férj választaná el őket, akit sért ez az érzelem. Mind a kettő titkolódzott Lucien előtt - talán azt hitték, hogy valami kárt okoznak neki. David félt, hogy nem tetszik Ève-nek, a leányt pedig a szűkölködés tette félénkké. Igazi munkásleány vakmerő lett volna, de ez a jól nevelt és elszegényedett gyermek alkalmazkodott szomorú sorsához. Ève szerénynek látszott, de valójában büszke volt, s nem akarta nyakába varrni magát egy vagyonos hírben álló ember fiának. Akik tisztában voltak a földbirtok növekedő értékével, ez idő tájt több mint nyolcvanezer frankra becsülték a marsaci uradalmat, nem is számítva azokat a földeket, amelyeket alkalomadtán csatolt hozzá az öreg Séchard, akit gazdaggá tett a takarékoskodás, s amellett jó termései voltak, és ügyesen tudta eladni, amije termett. David volt talán az egyetlen, aki semmit sem tudott az apja vagyonáról. Az ő szemében Marsac egy viskó, amelyet 1810-ben tizenöt-tizenhatezer frankért vásároltak - ahová ő évente egyszer ment el, szüretkor, s ahol az apja megsétáltatta a szőlők között, dicsérve neki a termést, amelyet a nyomdász nem látott soha, és nem is igen törődött vele.

Bátorításra szorult volt a tudós szerelme, aki megszokta a magányt, és a nehézségeket túlozva még jobban felszította érzelmeit, mert David tiszteletre méltóbb teremtésnek tartotta Ève-et, mint valami közönséges írnok egy nagyvilági hölgyet. Esetlen és nyugtalan volt szíve bálványa mellett, sietve érkezett hozzá, de sietve távozott is; visszafojtotta szenvedélyét ahelyett, hogy kifejezte volna. Esténként gyakran kieszelt valami ürügyet, hogy tanácskoznia kelljen Luciennel, aztán lement a Mûrier térről Houmeau-ba, a Palet-kapun át; de amikor a vasrácsos, zöld kapuhoz ért, elfutott, mert félt, hogy későn jött, vagy alkalmatlan lesz Ève-nek, aki bizonyosan lefeküdt már. Bár ez a nagy szerelem csak apróságokban nyilatkozott meg, Ève megértette; nem vált gőgössé, de hízelgett neki, hogy tárgya lehet annak a mélységes tiszteletnek, amely David tekintetén, szaván, modorán meglátszott; de a nyomdász legfőbb hódító ereje Lucien iránti fanatikus rajongása volt: kitalálta a legjobb módot arra, hogy Ève-nek tessék. Ha ki akarnók fejezni, miben különböztek ennek a szerelemnek néma gyönyörűségei a viharos szenvedélyektől, a mezei virággal kellene összehasonlítanunk a ragyogó kerti virágokat. Csupa szelíd és tartózkodó pillantás, mint a vízen úszó kék lótusz; elillanó kifejezések, mint a vadrózsa gyönge illata; gyöngéd melankólia, a moha bársonyához hasonlatos; két szép lélek virágai, amelyek egy gazdag, termékeny, változhatatlan földből születnek. Ève nemegyszer megsejtette már a gyöngeség alatt rejtőző erőt; annyira hálás volt Davidnak mindazért, amit nem mert megtenni, hogy a legkisebb véletlenség előidézhette lelküknek bensőbb egyesülését.

Lucien nyitva találta az ajtót; szót sem szólt Ève-hez, leült egy kecskelábú kis asztal mellé, amely abrosz nélkül meg volt terítve neki. A szegényes kis háztartásnak csak három személyre való ezüstje volt, és Ève az egészet dédelgetett bátyja számára használta fel.

- Mit olvasol? - kérdezte a leány, az asztalra téve egy tálat, amelyet a tűzről vett le, és ráborította az oltókupakot a gyorsforraló lángjára.

Lucien nem felelt. Ève fölvett egy kis tányért, amely csinosan fel volt díszítve szőlőlevelekkel, s az asztalra tette egy tejfölös bögrével együtt.

- Nézd, Lucien, szereztem neked szamócát.

Lucien annyira elmerült az olvasásban, hogy nem hallotta. Ève akkor zúgolódás nélkül odaült mellé; mert egy nővérnek óriási gyönyörűséget szerez, ha a bátyja minden teketória nélkül bánik vele.

- De mi bajod hát? - kiáltott fel, amikor könnyet látott megcsillanni a bátyja szemében.

- Semmi, semmi, Ève - mondta Lucien, azzal derékon kapta, magához vonta, és meglepő hevességgel csókolta homlokát, haját meg a nyakát.

- Titkolsz valamit előttem.

- Nos hát: szeret!

- Tudtam, hogy nem engem csókoltál - mondta a szegény leány elpirulva, duzzogó hangon.

- Boldogok leszünk valamennyien - kiáltott föl Lucien, mohón kanalazva a levest.

- Valamennyien? - ismételte Ève. Ugyanaz az előérzet vett rajta erőt, mint Davidon és hozzátette: - Kevésbé fogsz szeretni bennünket.

- Hogy tudsz ilyesmit hinni, ha ismersz?

Ève megfogta a kezét és megszorította, aztán elrakta az üres tányért, a barna cserép levestálat, és feltálalta a sültet. Lucien evés helyett újra elolvasta Bargetonné levelét, amelyet a diszkrét Ève nem kért el tőle, oly nagy tiszteletben tartotta bátyját. Ha közölni akarja vele, várnia kell; ha pedig nem akarja, hogyan kívánhatná tőle? Várt. A levélben ez volt:

Kedves barátom, miért tagadnám meg attól, aki Önnek testvére a tudományban, azt a támogatást, amelyben Önt részesítettem? Az én szememben minden tehetségnek egyforma jogai vannak; de Ön nem ismeri a társaságomat alkotó emberek előítéleteit. Mi nem tudjuk elismertetni a szellem nemesi rangját a tudatlanság arisztokráciájával. Ha nincs elég hatalmam, hogy rájuk kényszerítsem David Séchard urat, szívesen feláldozom az Ön kedvéért ezeket a lelki szegényeket. Olyasmi lesz ez, mint egy antik hekatomba. De, édes barátom, Ön bizonyára nem akarja olyan ember társaságát elfogadtatni velem, akinek szelleme vagy modora esetleg nem nyeri meg tetszésemet. Az Ön hízelgéseiből megtanultam, milyen könnyen elvakul a barátság! Ugye, nem haragszik rám, ha föltételhez kötöm beleegyezésemet? Látni akarom a barátját, meg akarom ítélni, s az Ön jövendőjének érdekében magam akarom tudni, hogy nem csalódik-e. Ez is azok közé az anyai gondok közé tartozik, amelyekre Önnel szemben, édes poétám, kötelezve érzi magát

Louise de Nègrepelisse

Lucien nem tudta, hogy az előkelő társaságban mily művészi módon mondják ki az igent, hogy végül eljussanak a nemhez, s a nemet, hogy igenre lyukadjanak ki. Ez a levél diadal volt neki. David el fog menni Bargetonnéhoz, s a lángész szentségében fog ragyogni nála. Megrészegedett győzelmétől, amely elhitette vele, hogy nagy befolyása van az emberekre; olyan büszke pózba helyezkedett, annyi reménység tükröződött az arcán, sugárzó ragyogással, hogy a húga akaratlanul is azt mondta neki: szép vagy!

- Ha van benne lélek, nagyon szerethet téged ez az asszony. És akkor ma este szomorú lesz, mert a többiek mind kacérkodni fognak veled. Szép leszel, amíg fölolvasod Szent János pathmosi látomásá-t! Szeretnék egérré változni, hogy besurranhassak oda. No, gyere, előkészítettem a ruhádat, az édesanyánk szobájában.

Ezen a szobán meglátszott a tisztes nyomorúság. Volt benne egy fehér függönyös diófa ágy, annak a lábánál vékonyka zöld szőnyeg. Aztán egy tükörrel díszített, fafaragásos tetejű fiókos szekrény és diófa székek egészítették ki a bútorzatot. A kandallón egy lábas óra emlékeztetett az eltűnt régi jómód napjaira. Az ablakon fehér függönyök. A falakat szürke virágos szürke tapéta borította. A padló, melyet Ève eresztett be s kefélt fel, ragyogott a tisztaságtól. A szoba közepén kerek asztalka állt s ezen aranyos díszű, piros tálcán három csésze, meg egy cukortartó limoges-i porcelánból. Ève egy szomszédos kamrácskában hált, ahol egy keskeny ágy, egy régi karosszék, s az ablak mellett kézimunkaasztal volt. Ennek a szűk hajókabinnak üveges ajtaja mindig nyitva állt, hogy levegőt juttasson belé. Akármilyen nyomorúság látszott is a tárgyakon, a környezet a munkásélet szerénységét lehelte magából. Azok, akik az anyát és két gyermekét ismerték, megható összhangot találtak ebben a látványban.

Lucien éppen nyakkendőjét kötötte, amikor felhangzott David lépése a kis udvarban - a nyomdász tüstént meg is jelent, és meglátszott rajta, hogy sietett.

- Nos, David - kiáltott fel a becsvágyó ifjú -, diadal, diadal, diadal! Szeret engem! Eljössz hozzá.

- Nem - mondta zavart ábrázattal a nyomdász -, azért jöttem, hogy köszönettel visszautasítsam barátságodnak ezt a bizonyítékát. Komolyan gondolkoztam a dolgon. Az én életem, Lucien, meg van szabva. Én David Séchard vagyok, királyi nyomdász Angoulême-ben, akinek nevét minden falon olvasni lehet, a hirdetések alatt. Ennek a kasztnak a szemében mesterember vagyok, ha úgy tetszik, üzletember, de mindenesetre olyan iparos, akinek a kis helyisége itt van a Beaulieu utcában, a Mûrier tér sarkán. Sem olyan vagyonom nincs még, mint egy Kellernek, sem olyan hírem, mint egy Despleinnek - a hatalomnak ezt a két fajtáját szintén tagadni próbálják még a nemesemberek, de abban én is egyetértek velük, hogy ezek sem érnek semmit a nemesember tapintata és modora nélkül. Mivel igazolhatnám én ezt a hirtelen fölemelkedést? Csúfot űznének belőlem polgárok és nemesek egyaránt. A te helyzeted egészen más. Egy faktor semmire sincs kötelezve. Te azért dolgozol, hogy megszerezd az érvényesülésedhez szükséges ismereteket, mostani foglalkozásodat megmagyarázhatod jövendőbeli céljaiddal. Különben is holnap belefoghatsz valami másba, tanulhatsz jogot, diplomáciát, beléphetsz a közigazgatásba. Egyszóval te nem vagy se megszámozva, se elskatulyázva. Vedd hasznát társadalmi érintetlenségednek, járj a magad útján, és ragadd meg a kínálkozó kitüntetéseket. Élvezz vidáman minden gyönyörűséget, még azokat is, amiket a hiúság szerez. Légy boldog, én örülni fogok sikereidnek, második énem leszel. Igen, gondolatban át tudom majd élni a te életedet. A te osztályrészed az ünneplés, a társaság ragyogása és cselszövéseinek gyors bonyodalmai. Az enyém a kereskedő józan, munkás élete és a tudomány csöndes elfoglaltsága. Te leszel a mi arisztokráciánk - mondotta Ève-re pillantva. - Ha ingadozol, ott lesz a karom, hogy támogasson. Ha megbántanak és elárulnak, menedéket találsz a szívünkben, a mi szeretetünk nem változik. A világ támogatása, kegye, jóakarata kimerülhet, ha kettéoszlik; kettesben ártanánk egymásnak; menj csak előre, majd vontatsz engem, ha kell. Nemhogy irigyelnélek: neked szentelem magamat. Az, amit most tettél értem, amikor megkockáztattad, hogy inkább elveszíted a jótevődet, talán a kedvesedet, semhogy engem megtagadj - nos hát, Lucien, ez az egyszerű és nagy cselekedet akkor is mindörökre hozzád kötne, ha nem volnánk máris testvérek. Ne bántson se gond, se lelkifurdalás, amiért látszólag a jobbik részt választod. Nekem tetszik ez a Montgomery-stílusú osztozás. És végül még ha valami fájdalmat okoznál is nekem, ki tudja, nem volnék-e még akkor is örökre lekötelezve neked? - E szavak közben végtelenül félénk pillantást vetett Ève-re, akinek szeme tele volt könnyel, mert megsejtett mindent.

- Egy szó, mint száz - mondta a csodálkozó Luciennek -, csinos fiú vagy, szép termeted van, a ruha jól fest rajtad, nemesembernek látszol sárga gombos kék frakkodban s az egyszerű nankingnadrágban; én olyan lennék abban a társaságban, mint valami munkás, esetlenül, zavartan viselkednék, otrombaságokat mondanék, vagy nem szólnék semmit: te, hogy a név előítéletének is eleget tégy, fölveheted az anyád nevét, Lucien de Rubemprénak szólíttathatod magad; én David Séchard vagyok, és az is maradok holtig. Abban a társaságban, ahová mégy, neked hasznodra van minden, nekem ártalmamra. Te arra termettél, hogy sikert arass ott. Az asszonyok imádni fogják angyali képedet. Ugyebár, Ève?

Lucien nyakába ugrott Davidnak, és megcsókolta. Ez a szerénység sok kétségnek, sok nehézségnek vette elejét. Hogyne szerette volna még jobban ezt az embert, akinek barátságból eszébe jutott mindaz, amit neki a becsvágy juttatott eszébe? A becsvágyó és a szerelmes simának érezte az útját, a fiatalember és a barát szíve kitárult. Egyike volt ez az élet ama ritka pillanatainak, mikor minden húr rezeg, és tiszta hangokat ad. De Lucienben ennek a szép léleknek bölcsessége is csak azt a hajlamot ébresztette föl, amely arra készteti az embert, hogy mindent önmagára vonatkoztasson. Többé-kevésbé mindannyian úgy beszélünk, mint XIV. Lajos: az állam én vagyok! Anyjának és húgának kizárólagos gyöngédsége, David önfeláldozása, annak megszokása, hogy mindig ő volt a tárgya e három teremtés titkos erőfeszítéseinek: felébresztették benne az úri családból való fiú hibáit, a nemesifjakat pusztító önzést, amelyet Bargetonné is dédelgetett, amikor arra ösztökélte, hogy feledkezzék meg kötelességeiről. Mindebből még semmi sem történt meg, de félő volt, hogy később kénytelen lesz csak önmagára gondolni, hogy ebben a körben megvethesse a lábát.

Ennek az izgalomnak elmúltával David figyelmeztette Lucient, hogy költeménye, Szent János pathmosi látomása talán túlságosan bibliai ahhoz, hogy felolvassák olyan társaság előtt, amely nemigen ismerős az apokaliptikus költészettel. Lucien, aki a Charente-vidéknek legnehezebben kielégíthető közönsége előtt szándékozott szerepelni, nyugtalannak látszott. David azt tanácsolta neki, hogy vigye magával André Chénier kötetét, s helyettesítse biztos gyönyörűséggel a kétes gyönyörűséget. Lucien tökéletes felolvasó, kétségtelenül tetszeni fog, és olyan szerénységről tesz tanúságot, amely minden bizonnyal hasznára lesz. Mint a legtöbb fiatalember, ők is úgy képzelték, hogy az előkelő társaság tagjaiban megvan az ő intelligenciájuk, megvannak az ő erényeik. Ha az ifjúság, amely még nem tántorodott meg, könyörtelen a mások hibáival szemben, viszont másokra is ráruházza a maga nagyszerű hiedelmeit. Csakugyan alaposan ki kell próbálni az életet, mielőtt rájön az ember, hogy Raffaellónak egy szép mondása szerint megérteni annyi, mint egyenlőnek lenni. Franciaországban egyáltalán ritka a költészet megértéséhez szükséges érzék: itt az értelem hamar kiszárítja az elragadtatás szent könnyeinek forrásait, itt senki sem akar azzal fáradozni, hogy feltörje a felségesnek szűz talaját, és mélyen felfoghassa a végtelent. Luciennek ma kellett első tapasztalását szerezni az előkelő társaság tudatlanságáról és hidegségéről. Elment Davidhoz a verseskötetért.

Amikor a két szerelmes egyedül maradt, David nagyobb zavarban volt, mint valaha is életében. Ezernyi félelem gyötörte, akarta a saját dicséretét hallani és rettegett tőle, szeretett volna elfutni, mert a szeméremnek is megvan a maga kacérsága! Szegény szerelmes egy szót sem mert szólni, mert úgy tűnhetett volna fel, mintha köszönetet akarna kierőszakolni; kompromittálónak talált minden szót, hallgatott, és magatartása olyan volt, mintha valami nagy bűnt követett volna el. Ève megsejtette szerénységének kínszenvedéseit, és élvezte ezt a hallgatást: de amikor David gyömöszölni kezdte kalapját, hogy elmenjen, elmosolyodott.

- David úr - szólt hozzá -, ha nem tölti az estét Bargetonnénál, együtt maradhatnánk. Szép idő van, nem sétálna velem a Charente partján? Majd beszélgetünk Lucienről.

David szeretett volna földre borulni e gyönyörűséges leány előtt. Ève hangjának csengése nem remélt jutalmat sejtetett; hanghordozásának gyöngédségével megoldotta a helyzet nehézségeit; az indítványa több volt dicséretnél: a szerelem első kegye volt.

- Csakhogy - felelte Davidnak egy mozdulatára -, várjon néhány percig, míg átöltözöm.

David, akinek soha életében fogalma sem volt semmiféle dallamról, dudorászva lépett ki a szobából - ez meglepte a derék Postelt, és heves gyanút ébresztett benne Ève és a nyomdász viszonyát illetően.

Ennek az estének legkisebb körülményei is nagy hatással voltak Lucienre, aki jelleménél fogva nagyon hallgatott első benyomásaira. Mint minden tapasztalatlan szerelmes, oly korán érkezett, hogy Louise még nem volt a szalonban. Egyedül találta Bargeton urat. Lucien bele kezdett már tanulni azokba az apró aljasságokba, amelyekkel egy férjes asszony kedvese megvásárolja a boldogságát, s amelyekből az asszonyok megtanulják, hogy mennyit követelhetnek tőle; de sohasem volt még négyszemközt Bargeton úrral.

Ez a nemesúr afféle kis agyvelő volt, középúton az ártalmatlan jelentéktelenség közt, amely még képes megérteni valamit, s a büszke ostobaság közt, amely sem elfogadni, sem visszaadni nem akar semmit. Pontosan tudta, mivel tartozik a jó társaságnak, s iparkodott kellemesnek látszani, tehát a táncosok nyelvét, a mosolyt választotta beszéd helyett. Akár elégedett volt, akár elégedetlen: mosolygott. Mosolygott, ha egy szörnyű hírt hallott és akkor is, ha valami szerencsés eseményt jelentettek be. Ez a mosoly mindenre jó volt, aszerint, hogy Bargeton úr milyen árnyalatot adott neki. Ha föltétlen szükség volt határozott helyeslésre, szolgálatkész nevetéssel erősítette meg mosolyát, de csak a legvégső szükség esetén ejtett ki egy szót.

Vegetatív életét csak az az egyetlen dolog tudta megzavarni, ha négyszemközt maradt valakivel - ilyenkor kénytelen volt felkutatni valamit benső ürességének végtelenségében. Többnyire úgy úszta meg a dolgot, hogy előszedte gyermekkorának naiv szokásait: félhangosan gondolkodott, beléavatta az embert életének legapróbb részleteibe, elmondta szükségleteit, apró észrevételeit, amelyek az ő szemében gondolatokhoz hasonlítottak. Nem beszélt sem az esőről, sem a szép időről, nem ártotta magát a társalgásnak ama közhelyeibe, amelyekkel az ostobák segítenek magukon - az élet legintimebb dolgaihoz folyamodott. - A feleségem kedvéért ma reggel borjúhúst ettem, mert ő nagyon szereti, pedig nekem megfekszi a gyomromat - mondta. - Tudom, hogy így lesz és mindig így járok! Nos, mit szól hozzá? - Vagy: - Csengetek egy pohár cukros vízért, nem akar egyúttal ön is? - Vagy: - Holnap lóra ülök, és meglátogatom az apósomat. - Ezek a kis mondatok, amelyeken nem lehetett vitatkozni, egy igent vagy egy nemet szedtek ki a másik félből, s a beszélgetés újra elakadt. Bargeton úr ekkor a látogató segítségéért könyörgött, feltartva szuszogó mopszliorrát; üveges kerek szemével úgy nézett az emberre, mintha azt kérdezné: - Hogy is mondta? - Szerette azokat az unalmas frátereket, akik buzgón beszélnek önmagukról; őszinte és gyöngéd figyelemmel hallgatta őket, s ez olyan kedvessé tette a szemükben, hogy az angoulême-i fecsegők azt állították róla: rosszul ítéli meg a világ, lappang benne valami intelligencia. Ha más hallgatójuk nem akadt, ezek az emberek mindig nála fejezték be elbeszéléseiket vagy okoskodásaikat, mert biztosan számíthattak helyeslő mosolyára.

Minthogy feleségének szalonja mindig tele volt, rendesen jól érezte ott magát. Foglalkozott a legapróbb részletekkel is: megnézte, hogy ki lép be, mosolyogva köszöntötte az új vendéget, és odavezette a feleségéhez; leste a távozókat, és kikísérte őket, örökös mosolyával fogadva búcsúzásukat. Ha az estély eleven volt, és látta, hogy mindenki megtalálta a helyét, a boldog néma mozdulatlanul állt hosszú lábán, mint a gólya, s úgy tett, mintha odahallgatna valami politikai beszélgetésre; vagy belenézett valakinek a kártyájába anélkül, hogy bármit is értett volna belőle, mert semmiféle játékot sem tudott; vagy pedig sétálgatott burnótot szippantva és nagyokat fújva. Anaïs volt életének szép oldala, ez az asszony végtelen gyönyörűségekben részesítette. Amikor a háziasszonyi szerepét játszotta, a férfi hátradőlt egy karszékben és bámulta; mert az asszony helyette is beszélt; aztán gyönyörűsége telt abban is, hogy kutassa a szavaiban rejlő elmésséget; és mert gyakran csak nagy sokára értette meg, olyan nevetésre fakadt, amely akkorát robbant, mint a földben rejtőző "döglött" bomba. Egyébként a felesége iránt érzett tisztelete határos volt az imádással. És az imádás akármilyen legyen is, elegendő egy élet boldogságához.

Elmés és nagylelkű teremtés létére Anaïs nem élt vissza az előnyével, amikor rájött, hogy férjét olyan könnyű kezelni, akár egy gyermeket, aki nem is kíván mást, mint hogy uralkodjanak rajta. Úgy viselte gondját, mint egy köpönyegnek; tisztán tartotta, kikefélte, helyére rakta, kímélte; Bargeton úr pedig, érezvén, hogy kímélik, kefélik, gondozzák, kutyahűséggel viseltetett a felesége iránt. Könnyű dolog olyan boldogságot adni, amely nem kerül semmibe. Bargetonné semmi más élvezetét nem ismerte férjének, mint a jó evést, és kitűnő ebédeket főzetett neki; szánakozott rajta; sohasem panaszkodott rá; voltak, akik nem értették meg büszke hallgatását, és titkos erényeket tulajdonítottak Bargeton úrnak. Egyébiránt katonásan fegyelmezte s a férfi passzív engedelmességgel hajolt meg felesége akarata előtt. Ha az asszony így szólt hozzá: - Látogassa meg ezt vagy azt az urat, vagy hölgyet - úgy ment oda, mint a katona a posztjára. Mereven, tisztelegve állt a felesége előtt. Ez idő tájt arról volt szó, hogy képviselővé választják ezt a némát.

Lucien nem járt még elég régen a házhoz, hogy fölemelhesse a fátylat erről az elképzelhetetlen jellemről. Végtelenül impozánsnak találta Bargeton urat, amint hátradőlt a karosszékben, látszólag mindent látott, és mindent megértett, s méltóságot kovácsolt a hallgatásából. Lucien ahelyett, hogy gránit sarokkőnek tartotta volna, félelmes szfinxet csinált belőle, mert a képzelőtehetséggel felruházott ember hajlandó megnagyítani mindent, vagy lelket kölcsönözni minden külső formának - egyszóval szükségesnek találta, hogy hízelegjen neki.

- Elsőnek érkezem - mondta, valamivel tiszteletteljesebben köszöntve a jámbort, mint ahogy általában szokták.

- Ez elég természetes - felelte Bargeton úr.

Lucien a féltékeny férj gúnyos megjegyzésének fogta fel ezt a szót, elpirult, s megnézte magát a tükörben, hogy zavarát leplezze.

- Ön Houmeau-ban lakik - mondta Bargeton úr -, s a messze lakó ember mindig korábban érkezik a közel lakónál.

- Miért van ez így? - kérdezte Lucien, kellemes arcot vágva.

- Nem tudom - felelte Bargeton úr, s azzal visszaesett mozdulatlanságába.

- Csak nem akarja kutatni - folytatta Lucien. - Aki a megfigyelésre képes volt, az megtalálhatja az okot.

- Ó - mondta Bargeton úr -, a végső okok! He, he...

Lucien törte a fejét, mivel éleszthetné fel az elaludt társalgást.

- Bargetonné őnagysága bizonyára öltözködik - kérdezte, megborzongva a kérdés együgyűségétől.

- Igen, öltözködik - felelte természetes hangon a férj.

Lucien felemelte a szemét, elnézte a mennyezet két kiugró gerendáját, amelyek szürkére voltak festve s a közeik bedeszkázva; egyetlen mondat sem jutott eszébe, amivel újrakezdje a beszélgetést; de ekkor némi ijedtséggel vette észre a régi kristályfityegőkkel felékesített kis csillárt, amelyről leszedték a tüllhuzatokat - s gyertyákkal tűzdelték tele. A bútorzatról is eltűnt a huzat, s a vörös lampasz szabadon mutogatta hervadt virágait. Ezek az előkészületek rendkívüli estélyre vallottak. A költő kételkedni kezdett, hogy kellőképpen van-e felöltözve, mert csizma volt a lábán. A félelem kábultságával nézegetett egy japán vázát, amely egy XV. Lajos-korabeli virágfüzéres tükrös állványt ékesített; aztán attól félt, hogy rossz hatást tesz a férfira, ha nem udvarol neki, s elhatározta, hogy kikutatja: nincs-e valami vesszőparipája ennek a jámbornak, hogy annak segítségével férkőzhessék hozzá.

- Ugyebár, ritkán hagyja el a várost? - kérdezte Bargeton úrtól, visszatérve hozzá.

- Ritkán.

A hallgatás újrakezdődött. Bargeton úr gyanakvó macska módjára kémlelte legkisebb mozdulatait is Luciennek, aki megzavarta a nyugalmát. Mind a kettő félt a másiktól.

"Vajon gyanakszik a gyakori látogatásaim miatt? - gondolta Lucien. - Úgy veszem észre, nagyon ellenségesen fogad."

E pillanatban, szerencséjére Luciennek, aki zavartan állta azokat a nyugtalan pillantásokat, amelyekkel a fel s alá sétálgató Bargeton úr vizsgálta, a libériába bújt öreg inas bejelentette du Châtelet-t. A báró nagy biztonsággal lépett be, üdvözölte Bargeton barátját, Lucien felé pedig egy kis főhajtást csinált, amely akkor divatban volt, de a poéta finánc-szemtelenségnek találta. Sixte du Châtelet vakító fehér nadrágot viselt, amelyet belső talpallók tartottak meg formájában. Finom cipő és skót cérnaharisnya volt rajta. Fehér mellényén a lornyonja lógott fekete szalagon. Fekete frakkjának kitűnő párizsi szabása és formája volt. Egész megjelenése arra a szépfiúra vallott, akinek a múltja alapján tartották, csakhogy a szálló évek megajándékozták már egy kis kerek potrohhal, amelyet meglehetősen nehéz volt az elegancia keretei közé szorítani. Afrikai útjának szenvedéseitől megfehéredett haját és pofaszakállát befestette, s ez keménnyé tette arckifejezését. Valamikor finom arcbőre azt a rezes színt öltötte fel, amelyet az Indiákról szoktak hazahozni; de a külsején, bár régi igényeinek megőrzése nevetségessé tette, mégiscsak meglátszott, hogy valamikor egy császári hercegnő szeretetre méltó titkára volt. Felkapta lornyonját, és megnézte Lucien nankingnadrágját, csizmáját, mellényét, Angoulême-ben készült kék frakkját - szóval egész vetélytársát tetőtől talpig. Aztán hidegen visszatette mellényzsebébe a lornyont, mintha azt mondaná: - meg vagyok elégedve. Lucien, akit már a finánc elegáns megjelenése is lesújtott, azt gondolta, hogy majd fölébe kerekedik, amikor a vendégsereg megpillantja költészettől nekihevült arcát; de azért mégis heves fájdalmat érzett, s ez csak növelte azt a belső kényelmetlenséget, amelyet Bargeton úr vélt ellenszenve okozott neki. A báró mintha vagyonának egész súlyával ránehezedett volna Lucienre, hogy még jobban megalázza nyomorában. Bargeton úr, aki arra számított, hogy most már egyáltalán nem kell beszélnie, elképedve látta, hogy a két vetélytárs némán vizsgálja egymást; de most, hogy minden erőfeszítését kimerítette, volt még egy kérdése, amelyet utolsó menedékül tartogatott, s most szükségesnek vélte, hogy fontoskodó ábrázattal föltegye ezt a kérdést.

- Nos - mondta du Châtelet-nek -, mi újság? Beszélnek valamiről?

- De kérem - felelte gonoszul az adóhivatali igazgató -, az újság nem más, mint Chardon úr. Tessék hozzáfordulni. Hozott-e nekünk valami szép verset? - kérdezte a sziporkázó báró, megigazítva egyik pofaszakállát, mintha összeborzolódott volna.

- Öntől kellett volna tanácsot kérnem, hogy megtudjam, sikerült-e a versem - felelte Lucien. - Ön előbb foglalkozott költészettel, mint én.

- Eh, egy-két elég kedves bohóság, amit szívességből írtam, néhány alkalmi dal, románcok, amelyeknek a zene adott értéket, egy nagy verseslevél, Bonaparténak, annak a hálátlannak! egyik nővéréhez - ez még mindig nem jogcím a halhatatlanságra!

E pillanatban megjelent Bargetonné, nagy gonddal összeállított toilette-jének egész ragyogásában. Keleti boglárral ékesített zsidóturbánt viselt. Nyakát kecsesen fogta körül egy tüllszalag, amely alatt a nyakék kámeái csillogtak. Rövid ujjú, színes muszlinruhája alkalmat adott neki, hogy többrendbeli karkötőket mutasson be szép fehér karjain. Lucient elragadta ez a színpadias kosztüm. Du Châtelet émelyítően udvarias bókokat intézett a királynőhöz, s az elmosolyodott gyönyörűségében, annyira boldoggá tette, hogy Lucien előtt dicsérik. Csak egy pillantást váltott kedves költőjével, s az adóhivatali igazgatót megkínozta azzal, hogy olyan udvariassággal válaszolt neki, amely kizárta intimusai köréből.

E pillanatban érkezni kezdtek a meghívottak. Mindenekelőtt a püspök jelent meg fővikáriusával - két tiszteletre méltó és ünnepélyes alak, de szembeszökő ellentétben egymással: a püspök nagy volt és sovány, a fővikárius kicsi és kövér. Mind a kettőnek csillogott a szeme, de a püspök sápadt volt, a fővikárius arcát pedig a legdúsabb egészség festette bíborpirosra. Mind a kettő ritkán gesztikulált. Egyformán óvatosnak látszottak, tartózkodásuk és hallgatásuk megfélemlítette az embert; nagy elméknek tartották őket.

A két pap után Chandourné és férje következett - rendkívüli teremtések, akiket a vidéket nem ismerő ember hajlandó volna a fantázia szülötteinek tartani. Amélie-nek - annak a hölgynek, aki Bargetonné ellenlábasa gyanánt lépett fel - a férje, Chandour, keresztnevén Stanislas, "ci-devant"[8] fiatalember volt, karcsú még negyvenöt éves korában is, arca telis-tele himlőhellyel. Nyakkendőjét mindig úgy kötötte, hogy két fenyegető hegy állt ki belőle, az egyik egy magasságban a jobb fülével, a másik lekonyulva, érdemkeresztjének piros szalagjáig. Frakkja szárnyait hevesen hátracsapta. Erősen kivágott mellényéből puffadó, kikeményített ing látszott ki, melyet ötvösmunkával túlterhelt tűk tartottak össze. Egyszóval egész öltözködésében volt valami túlzó, s ez oly karikatúraszerűvé tette, hogy az idegenek nem tudták mosolygásukat elfojtani, ha meglátták. Stanislas állandóan bizonyos elégedettséggel nézett végig magán, számolgatta a mellénye gombjait, végigjártatta szemét testhezálló nadrágjának hullámos vonalain, végigsimogatta lábszárait egy pillantással, amely szerelmesen állapodott meg a cipője hegyén. Amikor abbahagyta az önmaga szemlélgetését, szeme tükröt keresett, megnézte, hogy a frizurája nem romlott-e el, boldog szemmel kutatta az asszonyok véleményét, egyik ujját mellénye zsebébe dugva, hátradőlve és háromnegyed profilt mutatva - s ezek a kakaskodó magakelletések sikerültek neki az arisztokrata társaságban, ahol ő volt a szépfiú. Beszélgetése többnyire tele volt olyan sikamlósságokkal, aminőket a XVIII. században volt szokás elmondani. A társalgásnak ez az utálatos fajtája némi sikerekhez juttatta az asszonyok között - megnevettette őket. Újabban kissé nyugtalanította du Châtelet úr. Valóban, az asszonyok, akiket kíváncsivá tett a fináncgigerli lenézése, izgatott az az affektálás, hogy őt lehetetlen tompultságából kimozdítani, és bosszantott unatkozó szultánra valló hanghordozása: az asszonyok, mondom, amióta Bargetonné beleszeretett az angoulême-i Byronba, még inkább jártak utána, mint érkezésekor. Amélie ügyetlenül komédiázó, kövér, fehér arcú, fekete hajú, kicsi asszony volt, aki túlzásba vitt mindent, hangosan beszélt, páváskodva rakta meg a fejét nyáron tollakkal, télen virágokkal; szép stílusa volt, de hosszú mondatait nem tudta úgy befejezni, hogy titkolt asztmájának sípolásával ne kísérte volna.

Saintot úr, keresztnevén Astolphe, a Mezőgazdasági Egyesület elnöke, egy fölöttébb vörös, nagy, kövér férfiú jelent meg most a felesége nyomában, aki viszont meglehetősen hasonlított a kiszáradt haraszthoz; Élisának keresztelték, de rövidítve Lilinek szólították. Ez a név, amely valami gyermeki vonásra vallott az egyéniségében, sehogy sem illett Saintot-né jelleméhez és modorához - ünnepélyes, túlságosan jámbor asszony volt, kedélytelen és veszekedő kártyás. Astolphe elsőrangú tudós hírében állt. Olyan tudatlan volt, mint egy ágyú, de azért megírta a Cukor és Pálinka cikkeket egy mezőgazdasági lexikonba, az utolsó betűig összeollózta az egészet, újságcikkekből és régi könyvekből, ahol erről a két termékről volt szó. Az egész megye azt hitte, hogy könyvet írt a mezőgazdaságról. Bár egész délelőtt bezárkózott a dolgozószobájába, két oldalt sem írt meg tizenkét esztendő óta. Ha valaki meglátogatta: amikor rányitottak, papirosok közt kotorászott, valami elkallódott jegyzetet keresett, vagy a tollat faragta; de együgyűségekre használta az egész időt, amit dolgozószobájában töltött; hosszasan olvasta az újságot, dugókat faragott ki a zsebkésével, fantasztikus alakokat rajzolt az írómappájára, Cicerót lapozgatta, hogy röptében elkapjon belőle egy mondatot vagy egy passzust, melynek értelmét alkalmazni lehetett a nap eseményeire; este aztán iparkodott olyan tárgyra terelni a beszélgetést, amely alkalmat adhatott neki ilyen kijelentésekre: "Van Ciceróban egy oldal, amely mintha csak a mi napjainkról szólna." Ilyenkor aztán előadta a megtanult passzust, hallgatóinak nagy csodálkozására, akik azt mondogatták maguk közt: "Ez az Astolphe igazán hallatlan egy tudós." - Az egész város erről az érdekes esetről beszélt, s mindenki megmaradt Saintot úrról alkotott hízelgő véleménye mellett.

E házaspár után Bartas úr következett, keresztnevén Adrien, az az ember, aki bariton áriákat énekelt, és rendkívül sokat tartott magáról a muzsika terén. Hiúságból ismerkedett meg a kottával: eleinte csodálta saját énekét, aztán zenéről kezdett beszélni, végül az lett egyetlen foglalkozása. Valóságos monomániájává lett a zeneművészet; csak akkor élénkült föl, ha zenéről beszélhetett, s az estélyen mindig szenvedett, míg csak föl nem kérték, hogy énekeljen. Amikor aztán valamelyik áriáját elbömbölte, akkor kezdődött meg az élete: páváskodott, lábujjhegyre állt, miközben a bókokat fogadta, szerénykedett, de azért végigjárt minden csoportot, hogy összeszedje a dicséreteket; amikor aztán már mindent elmondtak róla, megint visszatért a zenéhez, s vitatkozni kezdett az áriája nehézségeiről, vagy dicsérte a szerzőjét.

Alexandre de Brébian, a szépia hőse, a rajzoló, aki barátainak szobáit elárasztotta, s a megye minden albumát elrontotta hóbortos alkotásaival - ez kísérte Bartas urat. Mindegyik a másik feleségének nyújtotta a karját. A botránykrónika szerint ez a csere minden tekintetben teljes volt. A két asszony, Lolotte (Charlotte de Brébian) és Fifine (Joséphine de Bartas), akiket egyformán izgatott egy mellkendő, egy csipkegarnitúra, vagy néhány össze nem illő szín egymás mellé rakása, égtek a vágytól, hogy párizsi nőknek nézzék őket, s elhanyagolták a házuk táját, ahol minden a feje tetején állt. Ha a két asszony, bábu módjára beszorítva, takarékosan szabott ruhájában, a szemsértően bizarr színek egész kiállítását hordotta magán, a férjek viszont művészi mivoltukban, olyan vidékies hanyagságot engedtek meg maguknak, amely valósággal érdekes látvánnyá tette őket. Elnyűtt frakkjukban olyanok voltak, mint valami statiszták, akik kis színházakban a lakodalomba meghívott előkelő társaságot alakítják.

A szalonba érkező alakok közt egyik legeredetibb volt Sénonches gróf, aki az arisztokratikus Jacques keresztnévre hallgatott; nagy vadász, gőgös, száraz, a képe napbarnított, olyan szeretetre méltó, mint egy vaddisznó, olyan gyanakvó, mint egy velencei, olyan féltékeny, mint egy mór - egyébiránt kitűnő egyetértésben élt du Hautoy úrral - keresztneve Francis -, a házibarátjával.

Sénonches grófné (Zéphirine) magas, szép asszony volt, de arcát foltossá tette már valami májbaj, amely követelő asszony hírébe hozta. Karcsú dereka, finom arányai megengedték neki azt az epekedő modort, amelyen megérzett az affektáltság, de híven festette a szeretett lény minden kielégített szenvedélyét és szeszélyeit.

Francis meglehetősen disztingvált férfiú volt; otthagyta a valenciai konzulátust, és a diplomáciai pálya reménységeit, hogy Angoulême-ben éljen Zéphirine mellett, akit Zizine-nek is szólítottak. Az egykori konzul gondját viselte a háztartásnak, nevelte a gyermekeket, idegen nyelvekre tanította őket, és teljes odaadással kezelte a gróf és a grófné vagyonát. Angoulême nemessége, közigazgatása és polgársága soká pletykált házassági triójuk tökéletes egyetértéséről; de e szentháromság misztériuma végül oly ritkának és finomnak tűnt fel, hogy du Hautoy úr végtelenül erkölcstelen színbe keveredett volna, ha meg akar házasodni. Egyébiránt az emberek nyugtalanító titkokat kezdtek gyanítani abban a túlságos vonzódásban, amelyet Sénonches-né érzett nevelt leánya, de la Haye kisasszony iránt, aki társalkodónője volt, hiába mutatták a dátumok a dolog nyilvánvaló lehetetlenségét, feltűnő hasonlóságokat találtak Françoise de la Haye és Francis du Hautoy közt. Amikor Jacques a környéken vadászott, mindenki érdeklődött nála Francis iránt, s ő előbb számolt be önkéntes gazdasági intézőjének apró gyöngélkedéseiről, mint a felesége hogylétéről. Ez az elvakultság oly különösnek látszott egy féltékeny embernél, hogy legfőbb barátai is szórakoztak az ugratásával, s akik nem voltak beavatva a misztériumba, azokat is felvilágosították, hogy mulattassák őket. Du Hautoy úr kényeskedő dandy volt, akiben saját személyének gondozása affektáltsággá és gyermekességgé fajult. Buzgón foglalkozott köhögésével, álmával, emésztésével, étkezésével. Zéphirine odáig juttatta faktótumát, hogy a beteges embert játssza: vattába pólyázta, köpönyegekbe burkolta, orvossággal tömte; válogatott ételekkel hizlalta, mint valami főúri ölebecskét, előírta, vagy megtiltotta neki ezt vagy azt az ételt; mellényeket, nyakkendőket és zsebkendőket hímzett neki: végül olyan csinos dolgok viselésére szoktatta, hogy valóságos japán bálvánnyá formálta át. Az egyetértésük különben tökéletes volt: Zizine minduntalan Francisra nézett, Francis pedig mintha Zizine szeméből merítette volna a gondolatait. Együtt szapultak másokat, együtt mosolyogtak, s úgyszólván jó napot sem kívántak közös megegyezés nélkül.

A környék leggazdagabb és mindenkitől irigyelt földbirtokosa, Pimentel márki és felesége, akiknek együtt negyvenezer frank évjáradékuk volt, s a telet Párizsban szokták tölteni, hintón jöttek be faluról szomszédaikkal, Rastignac báróval és nejével, valamint a báró nagynénjével és két leányukkal, két bájos, jól nevelt, szerény leánnyal, akiknek egyszerű öltözködése csak annál jobban érvényre juttatta természet adta szépségüket. E személyiségeket, akik mindenesetre legelőkelőbbek voltak a társaságban, hideg némasággal és féltékeny tisztelettel fogadták, különösen, amikor mindenki észrevette, mily megkülönböztetett fogadtatásban részesíti őket Bargetonné.

Ez a két család ama ritka emberek közé tartozik, akik vidéken is fölötte állnak minden pletykának, nem keverednek semmiféle társaságba, hallgatag visszavonultságban élnek, és megőrzik tiszteletet parancsoló méltóságukat. Pimentelnek és Rastignacnak megszólításkor mindig megadták a teljes címét; sem feleségüket, sem leányaikat nem fűzte semmi bizalmaskodás Angoulême előkelő klikkjéhez - sokkal közelebb álltak az udvari nemességhez, semhogy a vidék együgyűségeibe belekeveredjenek.

A megyefőnök és a tábornok érkeztek utolsónak, annak a vidéki nemesúrnak a társaságában, aki délelőtt elvitte Davidhoz a selyemhernyókról szóló memorandumot. Ez az úr kétségtelenül valamelyik járás főnöke volt, akinek ajánlólevele szép birtoka volt; de megjelenése és ruhája elárulta, hogy tökéletesen elszokott a társaságtól; ruhája zavarba hozta, nem tudta mitévő legyen a kezével; beszéd közben körüljárta partnerét, felállt és újra leült, hogy válaszoljon, amikor megszólították; késznek látszott holmi alsóbbrendű szolgálatok teljesítésére; hol fontoskodó volt, hol nyugtalan, hol komoly; iparkodott nevetni az elmésségeken, szolgai alázattal hallgatott másokat, néha pedig alattomos ábrázatot öltött, azt gondolván, hogy gúnyt űznek belőle. Az est folyamán nemegyszer kívánkozott ki belőle a memoranduma, és próbálta a selyemhernyókra terelni a szót; de a szerencsétlen Séverac véletlenül Bartas úrral akadt össze, aki muzsikával válaszolt neki, meg Saintot úrral, aki Cicerót citálta a fülébe. Az estély közepe táján végre meg tudta értetni magát szegény járási főnök egy özveggyel és leányával, du Brossard-ékkal, akik nem voltak éppen legkevésbé érdekes alakjai ennek a társaságnak. Egy szó megmagyaráz mindent: oly szegények voltak, amilyen előkelőek. Öltözködésükön az a tüntető cifrálkodás látszott, amely elárulja a titkos nyomort.

Du Brossard-né igen ügyetlenül dicsérte minden lépten-nyomon termetes, kövér, huszonhét esztendős leányát, aki állítólag jól zongorázott; minden házasulandó férfinak elmondta, hogy a leány osztozik az ízlésében; s abbeli vágyában, hogy drága Camille-ját főkötő alá juttassa, egy és ugyanazon az estélyen kijelentette, hogy Camille szereti a helyőrségek bolygó életét, s a földjeiken gazdálkodó birtokosok nyugalmas egzisztenciáját. Mindketten csepegtek az olyan emberek sértődékeny, kesernyés méltóságától, akiket mindenki boldogan sajnál, aki iránt önzésből szokás érdeklődni, s akik már tudják, mily üresek azok a vigasztaló frázisok, amelyekkel a világ saját gyönyörűségére támogatja a szerencsétleneket. Séverac úr ötvenkilenc éves volt és gyermektelen özvegy; anya és leánya tehát áhítatos csodálkozással hallgatták a selyemhernyó tenyésztéséről elmondott részleteket.

- A leányom mindig szerette az állatokat - mondta az anya. - És mert a selyem, amit ezek a kis állatok készítenek, érdekli az asszonyokat, engedelmével elmegyünk Séveracba, hadd lássa meg Camille, hogyan termelik a selymet. Camille annyira értelmes, hogy tüstént felfogja majd, amit ön mond neki. Hiszen annak idején a távolságok négyzeteinek fordított arányát is megértette.

Ez a mondat diadalmasan fejezte be Séverac úr és du Brossard-né beszélgetését Lucien felolvasása után.

Néhány állandó vendég bizalmasan surrant be a gyülekezetbe; aztán két-három úricsaládból való fiú jött úgy fölékesítve, mint egy-egy ereklyetartó, félénken, hallgatagon és boldogan, hogy meghívták őket erre az irodalmi ünnepélyre; a legbátrabb köztük sokat beszélgetett de la Haye kisasszonnyal. Az asszonyok mind komolyan helyezkedtek el körben, a férfiak a hátuk mögött álltak. A furcsa alakok, furcsán vegyes kosztümök és természetes mivoltukból kifordult arcok gyülekezete nagyon imponált Luciennek, és hevesen dobogott a szíve, amikor minden pillantás középpontjának érezte magát. Akármilyen vakmerő volt is, nem egykönnyen állta meg ezt az első próbát, bár folyvást bátorította a kedvese, aki bókjainak és bájainak egész pompáját kifejtette Angoulême előkelőségeinek fogadása közben.

Kényelmetlenségét még növelte egy különben előrelátható körülmény, amely azonban megriaszthatott egy ifjú embert, aki még nemigen szokta meg a társaság taktikáját. Lucien, aki csupa szem és csupa fül volt, hallotta, hogy Louise, a férje, a püspök és a háziasszony néhány szolgálatkész barátja Rubemprénak nevezi őt, a félelmetes közönség legnagyobb része pedig Chardonnak. Megfélemlítette a kíváncsiak kérdő szemjátéka; már az ajkak puszta mozdulatáról előre megérezte polgári nevét; kitalálta azokat az előlegezett ítéleteket, amelyeket az udvariatlansághoz gyakran nagyon is közel járó, vidéki őszinteséggel hoztak meg róla. Ezek a folytonos, váratlan tűszúrások még jobban megzavarták a lelkét. Türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor felolvasását megkezdheti, hogy olyan pózba helyezkedhessék, amely véget vet benső kínszenvedéseinek; de Jacques legutóbbi vadászatát beszélte el Pimentelnének; Adrien az új zenei csillagról, Rossiniról csevegett Laure de Rastignac kisasszonnyal; Astolphe, aki az újságból kívülről megtanulta egy új eke leírását, erről beszélt a bárónak. Lucien, a szegény költő, nem tudta, hogy ebből az intelligenciából, Bargetonnét kivéve, senki sem képes megérteni a költészetet. Ezek az érzéketlen emberek mind úgy csődültek ide, hogy maguk sem tudták, miféle látványosságban lesz részük. Vannak bizonyos szavak - amelyek - akárcsak a vásári komédiások trombitája, cimbalma, nagydobja - mindig vonzzák a közönséget. A "szépség, dicsőség, költészet" szavak varázsereje a legdurvább szellemeket is meghódítja.

Amikor mindenki megérkezett, és a beszélgetések is félbeszakadtak - a zavaró elemeket persze ezerszer is csöndre intette Bargeton úr, akit a felesége küldött ki pálcával a templom kockaköveit megkopogtató templomszolga gyanánt -, Lucien leült a kerek asztalhoz Bargetonné mellé, s lelkében heves rázkódtatást érzett. Zavart hangon jelentette be, hogy senkinek várakozását nem akarván megcsalni, egy ismeretlen nagy költőnek nemrég fölfedezett remekművét olvassa föl. Bár André Chénier költeményeit már 1819-ben nyilvánosságra hozták, Angoulême-ben még senki sem hallotta a nevét. Ezt a bejelentést mindenki ravasz kerülőnek tartotta Bargetonné részéről, hogy a költő hiúságát kímélje és kényelmesebb helyzetbe hozza a hallgatóságot. Lucien először az Ifjú beteg-et olvasta fel, s ezt hízelgő moraj fogadta: aztán a Vak-ot - melyet hosszúnak talált ez a sok szürke senki.

Felolvasás közben Lucien olyan pokoli szenvedés martaléka volt, amelyet csak kiváló művészek tudnak teljesen megérteni, vagy azok, akiket lelkesedésük és emelkedett értelmük e művészekkel egy színvonalra helyez. A költészetnek szent figyelemre van szüksége, hogy hanggal ki lehessen fejezni, és hogy fel lehessen fogni. Benső szövetségnek kell létrejönnie az olvasó és a hallgatóság között, enélkül nem történhetik meg az érzelmek elektrikus érintkezése. Ha a lelkeknek ez az összetapadása nincs meg, a költő olyan helyzetben van, mint egy angyal, aki mennyei himnuszt akar énekelni a pokol hahotájának közepette. Nos, azon a területen, ahol képességeik kifejlődnek, az értelmes emberek rendelkeznek a csiga körültekintő látásával, a kutya szimatjával és a vakond fülével; mindent látnak, éreznek, hallanak maguk körül. A muzsikus és a költő oly hamar megtudja, ha csodálják, vagy ha nem értik meg, mint ahogy a növény elszárad vagy újraéled a barátságos vagy ellenséges légkörben. A férfiak suttogása, akik csak a feleségük kedvéért jöttek ide és ügyes-bajos dolgaikról beszélgettek egymással, ennek a különleges akusztikának törvényei szerint visszhangzott Lucien fülében; ugyanígy látta néhány vad ásítás rokonszenves hiátus[9]-ait s az ő bosszantására kivillanó fogakat. Amikor Noé galambjához hasonlatosan egy barátságos zugot keresett, ahol tekintete megállapodhatnék, olyan emberek türelmetlen tekintetével találkozott, akik nyilván arra gondoltak, hogyan használhatnák föl ezt az összejövetelt, hogy egynémely hasznos ügyletet megbeszéljenek egymással. Laure de Rastignac, két-három fiatalember és a püspök kivételével minden jelenlevő unatkozott. Valóban: azok, akik megértik a költészetet, iparkodnak továbbfejleszteni lelkükben azt, aminek a csíráját a szerző belérejtette verseibe; de ezek a jéggé dermedt hallgatók nemhogy belehelték volna a költő lelkét, még a hanghordozására sem figyeltek. Lucien tehát olyan mélységes csüggedést érzett, hogy hideg verejték nedvesítette meg az ingét. Louise felé fordult, s az ő tüzes pillantása adott neki bátorságot, hogy befejezze az olvasást.

- Mulatságosnak találja ezt, Fifine? - kérdezte szomszédnőjétől a száraz Lili, aki talán artistamutatványokat várt.

- Ne kérdezze a véleményemet, drágám, nekem tüstént lecsukódik a szemem, ha olvasni hallok.

- Remélem, Naïs nem fog gyakran versekkel traktálni, különösen este - mondta Francis. - Ha evés után felolvasást hallok, a kényszerű figyelem megzavarja az emésztésemet.

- Szegény kis cicám - mondta halkan Zéphirine -, igyék egy pohár cukros vizet.

- Nagyon jól szaval - mondta Alexandre - de én már jobban szeretem a whistet.

E válasz hallatára, amelyet elmésnek tartottak a szó angol jelentése miatt (csöndes, hallgatag), néhány kártyás hölgy azt állította, hogy a felolvasónak pihenésre van szüksége. Ezzel az ürüggyel egy-két pár kisurrant a budoárba. Lucien, akinek Louise, a bájos Laure de Rastignac és a püspök könyörgött, hogy folytassa, újra fölébresztette a figyelmet a Jambusok ellenforradalmi lendületével - ezeket, az előadás hevétől elragadva, többen megtapsolták, anélkül hogy megértették volna. Az ilyenfajta emberekre úgy hat a kiáltozás, mint ahogy a durva ínyt izgatják az erős likőrök.

Egy kis szünetben, amikor a társaság felszabadultan fagylaltozott, Zéphirine az asztalhoz küldte Francist, hogy nézze meg a kötetet, s azt mondta szomszédjának, hogy a versek, amelyeket Lucien olvas, ki vannak nyomtatva.

- De hát - felelte Amélie, látható örömmel - ez igen egyszerű dolog. Hiszen Rubempré úr egy nyomdásznál dolgozik. Olyan az - folytatta Lolotte-ra nézve -, mintha egy csinos asszony maga varrná a ruháit.

- Maga nyomtatta ki a költeményeit - mondták egymásnak az asszonyok.

- Hát akkor miért nevezi magát Rubemprénak? - kérdezte Jacques. - Ha nemesember a keze munkájából él, tegye le a nevét.

- Ő csakugyan le is tette a magáét, a polgári nevét - mondta Zizine -, de azért, hogy az anyja nemesi nevét vegye fel.

- Mivelhogy a versezetei (vidéken így nevezik a verset) ki vannak nyomtatva, magunk is elolvashatjuk - mondta Astolphe.

Ez az ostobaság még bonyolultabbá tette a kérdést, amíg csak Sixte du Châtelet nem kegyeskedett közölni ezzel a tudatlan gyülekezettel, hogy a bejelentés nem volt szónoki óvatosság, s ezeket a szép verseket csakugyan a forradalmár Marie-Joseph Chénier királypárti fivére írta. Az angoulême-i társaság - a püspök, Rastignacné és két leányának kivételével, akiket elragadott ez a nagyszerű költészet - azt hitte, hogy lóvá tették, és megsértődött e ravasz fogás miatt. Újra mormogni kezdtek, de Lucien nem hallotta. Elszakította e gyűlöletes világtól az a mámor, amelybe a lelke mélyén hangzó dallam ringatta, meg akarta ismételni ezt a dallamot, s úgyszólván a felhőkön keresztül látta maga körül az embereket. Felolvasta az öngyilkosságról szóló zordon elégiát, az antik ízlésben írottat, amelyből fenséges melankólia lehelete árad:

Édes verseid ismételni jó.

Aztán befejezte a Néère című édes idillel.

Bargetonné gyönyörűséges álmodozásba merült, egyik keze fürtjeivel játszott, amelyeket öntudatlanul összezilált, a másik keze lecsüngött, szeme szórakozott volt - egyedül állt szalonja közepén, és életében először érezte, hogy fölemelték igazi szférájába. Könnyű elképzelni, mily kellemetlenül riasztotta fel Amélie, aki magára vállalta, hogy kifejezi előtte a közhangulatot.

- Naïs, mi azért jöttünk ide, hogy Chardon úr költeményeit halljuk, ön pedig nyomtatott versezetekkel traktál bennünket. Ezek a költemények ugyan igen csinosak, de azért a hölgyek hazafiságból jobb szeretnének szűkebb hazájuk termésével megismerkedni.

- Nem gondolja, hogy a francia nyelv kevéssé alkalmas a költészetre? - szólt Astolphe az adóigazgatóhoz. - Én ezerszer költőibbnek találom Cicero prózáját.

- Az igazi francia költészet, könnyű költészet, a chanson - felelte du Châtelet.

- A chanson azt bizonyítja, hogy a mi nyelvünk nagyon is muzikális - mondta Adrien.

- Szeretném ismerni azokat a versezeteket, amelyek Naïs vesztét okozták - mondta Zéphirine -, de arról ítélve, ahogy Amélie kérését fogadja, aligha lesz hajlandó mutatványt adni belőlük.

- Önmagának tartozik azzal, hogy elmondassa a verseit ezzel az uracskával - felelte Francis -, hiszen egyedüli mentsége a lángelméje.

- Ön diplomáciai szolgálatban volt, vegye rá Louise-t - szólt Amélie du Châtelet-hez.

- Annál mi sem könnyebb - mondta a báró.

Az egykori titkár, aki megszokta az ilyen apró ravaszságokat, megkereste a püspököt, és őt tudta maga előtt tolni. A püspök kérésére Naïs kénytelen volt felszólítani Lucient, hogy mondja el valamelyik versét, amit kívülről tud. A báró tárgyalásainak gyors sikere epedő mosolyt szerzett neki Amélie ajkáról.

- Ez a báró határozottan szellemes ember - mondta Lolotte-nak.

Lolotte-nak eszébe jutottak Amélie kesernyés szavai azokról az asszonyokról, akik maguk varrják a ruhájukat.

- Mióta ismeri el ön azokat a bárókat, akiknek a császár adta ezt a rangot? - felelte neki mosolyogva.

Lucien megpróbálta kedvesét egy ódában isteníteni, amelynek címére minden fiatalember rájön, amikor a kollégiumból kilép. Ez az óda, amelyet annyi kedvteléssel dédelgetett és szíve egész szerelmével csinosítgatott, hite szerint egyedül birkózhatott meg Chénier költészetével. Meglehetősen hiú pillantást vetett Bargetonnéra, elmondván a címet: Hozzá! Büszke pózba helyezkedett, hogy nagyra törő költeményét előadja, mert szerzői hiúsága jól érezte magát Bargetonné szoknyája mögött.

E pillanatban Naïs elárulta titkát az asszonyok előtt. Bármennyire megszokta, hogy értelmének egész fölényével uralkodjék ezen a társaságon, akarva, nem akarva reszketett Lucienért. Magatartásán meglátszott a zavar, pillantása úgyszólván elnézésért esdekelt; aztán kénytelen volt lesütött szemmel ülni, s eltitkolni az elégedettségét, amint a következő strófák elhangzottak:

                 HOZZÁ!

Onnan, ahol fényörvények ragyognak,
Angyalkézben arany sistrum pereg.
Imáit a panaszos csillagoknak
        Ismétli tündöklő sereg.

Egy szőke cherub - homlokán befödve
Az istenkéznek sugárzó nyomát,
Ezüst tollak nélkül leszáll a földre,
        Megfosztva szárnyától magát.

Isten jóságos szemét nem felejti,
Enyhíti szegény lángész nyomorát,
S mint ifjú lány virágbölcsőbe rejti
        Atyjának agg korát.

A rosszak késő bánatát felírja,
Reménnyel tölt el aggódó anyát,
S a szívet résztvevő sóhajra bírja,
        A szem nyomort ha lát.

Egy ilyen égi hírnök él közöttünk,
Kit megragadt a föld szerelmesen
De tekintete sírva jár fölöttünk
        Hazájában, az égbe' fenn.

Nem homlokának fehérsége, fénye
Árulta el nemes titkát nekem,
Termékeny lángú, isteni erénye,
        Szeme sugára sem.

De ennyi fénytől elkábulva lelkem,
Hogy szent fényébe olvadjak, kísért:
Ám helyén félelmes arkangyalt leltem
        Keblén ércből a vért.

Ne engedjétek oh, hogy újra lássa
A szeráfot, kit szárnya égbe vitt:
Felismerné bűvös megszólalása
        Estvéli hangjait.

És akkor éjjel meglátnátok őket,
Fényesen szelve a csillagmezőket,
        Testvéri ölelésbe fonva:

A tengerész pedig, jós jelre várva,
Mutatna lábuk tündöklő nyomára,
        Mint a világító toronyra.

- Érti ezt a szójátékot? - kérdezte Amélie du Châtelet-től, kacér pillantással.

- Olyan versek ezek, aminőket többé-kevésbé valamennyien csináltunk, amikor kiléptünk a kollégiumból - felelte unatkozó ábrázattal a báró, hogy ki ne essék a semmin sem csodálkozó ítélőbíró szerepéből. - Mi annak idején az ossziáni ködökbe voltunk belebolondulva. Se szeri, se száma nem volt a Malvináknak, a Fingaloknak, a ködös jelenéseknek, a harcosoknak, akik fejükön csillagot viselve léptek ki sírjukból. Manapság ezeket a költői ócskaságokat Jehovával, sistrumokkal, angyalokkal, szeráfszárnyakkal helyettesítik, a paradicsom egész lomtárával, amit az óriási, végtelen, magány és értelem szavakkal alakítanak újjá. Csupa szó, isteni szavak, kereszténységbe oltott panteizmus, fölékesítve nagy kínnal összekeresett ritka rímekkel, mint például: magát és agát, smaragd és faragd stb. És végre megváltoztattuk a földrajzi szélességet: észak helyett most keleten vagyunk, de a sötétség itt is éppen olyan sűrű.

- Ha az óda homályos is - mondotta Zéphirine -, a vallomást meglehetősen világosnak találom.

- Az arkangyal vértezetét pedig elég könnyű muszlinruhának - mondta Francis.

Bár az udvariasság azt kívánta, hogy tüntetően elragadónak találják az ódát Bargetonné miatt - az asszonyok azon való dühükben, hogy nem áll rendelkezésükre költő, aki arkangyalnak nevezze őket, úgy álltak fel, mintha unatkoznának, és fagyos arccal suttogták: - Nagyon jó, csinos, kitűnő.

- Ha szeret engem, nem mond bókot sem a szerzőnek, sem az angyalának - szólt Lolotte kedves Adrienjéhez olyan zsarnoki arccal, hogy az kénytelen volt engedelmeskedni.

- Végre is csupa frázis az egész - mondta Zéphirine Francisnak -, márpedig a szerelem cselekvéssé vált költészet.

- Most olyasmit mondott, Zizine, amit magam is gondoltam, de nem tudtam volna ilyen finoman kifejezni - válaszolta Stanislas, tetőtől talpig simogató pillantással nézve végig magán.

- Nem tudom, mit adnék - szólt Amélie du Châtelet-hez -, ha megalázva látnám Naïs gőgjét, aki arkangyalnak mondatja magát, mintha bizony több volna nálunk, s összeáll egy patikus meg egy betegápolónő fiával, akinek húga munkásleány, ő maga is egy nyomdásznál dolgozik.

- Az apja patikus volt - mondta Jacques -, ő pedig antipatikus.

- Ő is az apja mesterségét folytatja, mert amit beadott nekünk, az nagyon hasonlít az orvossághoz - mondta Stanislas, egyik legingerlőbb pózába helyezkedve. - Ha már orvosságról van szó, inkább valami másfélét szeretnék.

Egy pillanat alatt mindenki egyetértett abban, hogy megalázza Lucient valami arisztokratikusan gúnyos szóval. Lili, az istenes hölgy, könyörületes cselekedetet látott ebben, s azt mondta, hogy ideje felvilágosítani Naïst, aki közel jár ahhoz, hogy valami bolondságot kövessen el. Francis, a diplomata, magára vállalta, hogy célhoz juttatja ezt az ostoba összeesküvést, amely ezeket a kis elméket mind úgy érdekelte, mint egy dráma megoldása, s olyan esetet láttak benne, amit érdemes lesz másnap elbeszélni.

Az egykori konzulnak esze ágában sem volt megverekedni az ifjú költővel, aki, kedvese szeme előtt, őrjöngene egy sértő szó miatt. Megértette, hogy Lucient szentelt acéllal kell meggyilkolni, amellyel szemben minden bosszú tehetetlen. Követte azt a példát, amelyet az ügyes du Châtelet adott neki, amikor arról volt szó, hogy saját verseit mondassák el Luciennel. Odament beszélgetni a püspökhöz, s úgy tett, mintha osztoznék elragadtatásában Lucien ódájának hallatára; aztán elhitette vele, hogy Lucien anyja végtelen szerény, de előkelő szellemű asszony, s ő adja a tárgyát fia minden alkotásának. Luciennek pedig legnagyobb gyönyörűsége, ha azt látja, hogy imádott édesanyjának nagyságát elismerik. Ezt a gondolatot beleoltván a püspökbe, Francis a társalgás véletleneire bízta, hogy elhangozzék az a sértő szó, amelyet a püspök szájába akart adni. Amikor Francis és a püspök visszatért abba a körbe, amelynek közepén Lucien állott, megkettőzött figyelemmel várakoztak azok, akik kis kortyokban máris itatták a költővel a keserű mérget. Szegény poéta semmit sem értett a szalonok furfangjaiból, nem tudott mást tenni, csak nézett Bargetonnéra, és esetlenül felelgetett a hozzá intézett esetlen kérdésekre. A legtöbb jelenlevőnek sem nevét, sem rangját nem ismerte, és nem tudta, hogyan társalogjon ezekkel az asszonyokkal, akiknek együgyűségei miatt szégyenkezett. Egyébiránt ezer mérföldnyire érezte magát az angoulême-i istenségektől, akik őt hol Chardon úrnak, hol Rubempré úrnak szólították, egymást pedig Lolotte-nak, Adriennek, Astolphe-nak, Lilinek, Fifine-nek. Akkor meg éppen végtelen zavarba jött, amikor családi névnek gondolván a Lilit - Lili úrnak szólította a brutális Sénonches-t. A Nimród félbeszakította Lucient egy: "Micsoda, Lulu úr?" kiáltással, amitől Bargetonné fülig pirult.

- Igazán vaknak kell lenni, hogy valaki bebocsássa ide, és bemutassa nekünk ezt az emberkét - mondta félhangosan Sénonches.

- Márkiné - szólt Zéphirine Pimentelnéhez halkan, de úgy, hogy meghallhassák -, nem találja, hogy Chardon úr rendkívül hasonlít Cante-Croix úrhoz?

- Ideális a hasonlóság - felelte mosolyogva Pimentel márkiné.

- A dicsőségnek olyan hódító ereje van, amit nem kell szégyellni - szólt Bargetonné a márkinéhoz. - Vannak asszonyok, akik a nagyságba szeretnek bele, és vannak, akik a kicsinységbe - tette hozzá, Francisra pillantva.

Zéphirine nem értette meg, mert ő igen nagynak találta konzulját: de a márkiné Naïs pártjára állt, mert elnevette magát.

- Ön boldog ember - szólt Lucienhez Pimentel, aki előbb Chardonnak szólította, aztán kiigazítva szavát, Rubemprénak -, ugyebár sohasem unatkozik?

- Gyorsan dolgozik? - kérdezte Lolotte, olyan arccal, ahogy egy asztalostól kérdezte volna: sokáig tart, míg elkészít egy ládikót?

Lucien egészen elkábult ettől a pörölycsapástól - de fölemelte a fejét, amikor meghallotta, hogy Bargetonné mosolyogva feleli:

- Drágám, a költészet nem úgy nő Rubempré úr fejében, mint a fű a mi udvarainkon.

- Asszonyom - mondta Lolotte-nak a püspök -, nem tisztelhetjük eléggé azokat a nemes szellemeket, akiket Isten egy-egy szellemsugarával felékesít. Igen, a költészet szent dolog. A költészet egyértelmű a szenvedéssel. Hány néma éjszakába kerülhettek azok a strófák, amelyeket önök megbámulnak? Köszöntsék szeretettel a költőt, aki majdnem mindig szerencsétlen életet él, s akinek Isten kétségtelenül próféták közt tart fenn helyet az égben. Ez a fiatalember költő - folytatta Lucien fejére téve a kezét -, nem látják, hogy valami végzet bélyege van rányomva erre a szép homlokra?

Lucient boldoggá tette ez a nemes védelem, és meleg pillantással köszöntötte a püspököt, nem sejtvén, hogy e tisztes férfiú még hóhérává lesz. Bargetonné diadalmas pillantásokat vetett az ellenséges körre, s e pillantások megannyi dárda gyanánt fúródtak vetélytársai szívébe, akiknek dühe megkétszereződött.

- Ó, püspök úr - felelte a költő, remélvén, hogy arany királyi pálcájával sújthat le ezekre az ostoba fejekre -, a közönséges emberekben nincs meg sem az ön szelleme, sem az ön könyörülete. A mi fájdalmainkról, fáradalmainkról nem tud senki. A bányász kevesebb fáradsággal hozza fel az aranyat a bányából, mint amennyivel mi tépjük ki költői képeinket a leghálátlanabb nyelv kebeléből. Ha a költészetnek az a célja, hogy éppen arra a pontra helyezze az eszméket, ahol mindenki megláthatja és átérezheti, a költőnek szüntelenül végig kell futnia az emberi értelem létrafokait, hogy mindenkit kielégíthessen; a legélénkebb színek alá kell elrejtenie a logikát és érzelmet, ezt a két ellenséges hatalmat; a gondolatok egész világát kell bezárnia egyetlen szóba, egész filozófiákat kell összefoglalni egy képben; és végül a versei olyan magvak, amelyekből a szívekben kell kikelni a virágnak, ott kell megkeresnie az egyéni érzés vonta barázdákat. Mindent át kell éreznie, hogy mindent kifejezhessen. És élénken érezni nem annyi-e, mint szenvedni? Nem is születik meg másként a költemény, csak a gondolat és a társadalom roppant földrészein tett keserves utazások után. Nem halhatatlan munkák-e azok, amelyeknek ama teremtéseket köszönjük, akik valóságosabb életet élnek az eleven embernél, mint Richardson Clarisse-ja, Chénier Camille-ja, Tibullus Deliá-ja, Ariosto Angelicá-ja, Dante Francescá-ja, Molière Alceste-je, Beaumarchais Figaró-ja, Walter Scott Rebeccá-ja és Cervantes Don Quijoté-ja?

- És mit fog ön létrehozni nekünk? - kérdezte du Châtelet.

- Ha valaki ilyen alkotásokba fog - felelte Lucien -, bizonyítványt állít ki önmagának arról, hogy lángész. Egyébiránt ezek a felséges vajúdások hosszú tapasztalást kívánnak, az emberi szenvedélyek és érdekek olyan tanulmányozását, amit én még nem végezhettem el; de már belekezdtem - mondotta keserűen, bosszúálló pillantást vetve a körülötte állókra. - Az agy soká szokott viselős lenni...

- Fájdalmas lesz a vajúdása - szakította félbe du Hautoy úr.

- Az ön kitűnő édesanyja segítségére lehet majd - szólt a püspök.

Ez az ügyesen előkészített mondat, ez a várva várt bosszú minden szemben felvillantotta az öröm tüzét. Minden ajkon az arisztokratikus elégtétel mosolya futott végig, s ehhez még hozzájárult Bargeton úr bárgyú, elkésett nevetése.

- Püspök úr, ön e pillanatban kissé túlságosan szellemes nekünk, ezek a hölgyek félreértik önt - mondta Bargetonné, aki ezzel az egy szóval elnémította a nevetést, és csodálkozó pillantásokat vont magára. - Olyan költőnek, aki egész ihletét a bibliából meríti, az Egyház az igazi anyja. Rubempré úr mondja el nekünk Szent János pathmosi látomásá-t vagy Balthazár lakomájá-t - mutassa meg a püspök úrnak, hogy Róma még mindig az a Magna parens,[10] akinek Vergilius nevezte.

Az asszonyok összemosolyogtak, amikor ezt a két latin szót hallották Naïs szájából.

Az élet kezdetén a legbüszkébb bátorságot is leverheti a csüggedés. Ez a csapás első pillantásra egészen víz alá merítette Lucient, de kapálózott a lábával, újra felküzdötte magát, és esküvel fogadta, hogy uralma alá hajtja ezt a társaságot. Mint az ezer nyíllal összeszurdalt bika, dühösen emelkedett föl s engedelmeskedni akart Louise-nak, s készült elszavalni Szent János pathmosi látomásá-t, de a játékasztalok legnagyobb részét körülülték már a kártyások, akik visszazökkentek szokott kerékvágásukba, és olyan gyönyörűséget találtak a játékban, aminőt bizony a költészet nem szerzett nekik. Meg aztán a megsértett hiúság bosszúja nem is lett volna teljes anélkül a negatív megvetés nélkül, amit a bennszülött költészet iránt tanúsítottak, amikor faképnél hagyták Lucient és Bargetonnét. Mindenki úgy tett, mintha mással lenne elfoglalva; ez valami járási útról tárgyalt a megyefőnökkel, amaz arról beszélt, hogy változatosabbá kéne tenni az est élvezeteit egy kis muzsikával. Angoulême előkelő társasága rossz bírónak érezvén magát költészet dolgában, főként a Rastignacok és a Pimentelek véleményét szerette volna hallani Lucienről, és többen köréjük is csoportosultak. Ennek a két családnak hatalmát a megyében nevezetes alkalmakkor mindig elismerték; mindenki féltékenykedett rájuk, és udvarolt nekik, előre látván, hogy szüksége lehet a támogatásukra.

- Mi a véleménye költőnkről és verseiről? - kérdezte Jacques a márkinétól, akinél vadászni szokott.

- Ó, vidéki verseknek - mondta mosolyogva a márkiné - éppenséggel nem rosszak; különben is ilyen szép költő egyáltalán nem is csinálhat rosszat.

Az ítéletet mindenki imádnivalónak találta, és sietett elismételni, több rosszmájúságot helyezvén el benne, mint amennyit a márkiné akart beletenni.

Ekkor fölkérték du Châtelet-t, hogy kísérje Bartas urat, aki Figaro nagy áriáját gyilkolta. Hogy aztán a muzsika zsilipjét felnyitották, meg kellett hallgatni azt a lovagi románcot is, amelyet Chateaubriand írt a Császárság alatt és Châtelet énekelt el. Aztán következtek a kisleányok négykezesei, amiket du Brossard-né követelt, azt akarván, hogy drága Camille-ja ragyogtassa tehetségeit Séverac úr előtt.

Bargetonné megsértődött a poétája iránt tanúsított általános lenézésen, s azzal viszonozta, hogy bement a budoárjába, amíg muzsikáltak. Követte a püspök is, akinek a fővikárius megmagyarázta, hogy micsoda mélységes irónia volt akaratlanul gúnyos megjegyzésében, s ezt helyre akarja hozni. Rastignac kisasszony, akit meghódított a költészet, anyja tudta nélkül besurrant a budoárba. Louise leült tűzött ülésű kanapéjára, odavonta maga mellé Lucient is, s anélkül, hogy valaki hallotta vagy látta volna, fülébe súghatta:

- Drága angyalom, nem értettek meg téged! de...

Édes verseid ismételni jó.

Lucient megvigasztalta ez a hízelgés, s egy pillanatra megfeledkezett fájdalmáról.

- A dicsőségnek nagy az ára - mondta Bargetonné, megfogva és megszorítva Lucien kezét. - Szenvedjen, barátom, nagyra fog nőni, szenvedésével fizet meg a halhatatlanságért. Szeretném, ha nekem is el kellene viselnem egy küzdelem terheit. Isten őrizze önt a színtelen, harc nélküli élettől, amelyben a sas szárnyai nem találnak elég teret. Irigylem a szenvedéseiért, mert ön legalább él! Ki fogja fejteni az erejét, reménykedni fog a diadalban! Küzdelme dicsőséges lesz. Majd ha fölérkezett abba a királyi szférába, ahol a nagy elmék trónolnak, jussanak eszébe azok a sorstól kitagadott szegény emberek, akiknek elméjét megsemmisíti egy erkölcsi fojtógáz nyomása, s akik úgy pusztulnak el, hogy mindig tudták, mi az élet, de nem tudtak élni; éles szemük volt, és nem láttak semmit, finom szaglásuk volt, de nem éreztek egyebet rothadó virágok szagánál. Énekelje meg akkor azt a növényt, amely az erdő mélyén szárad el, folyondároktól, nagy étkű buja élősdiektől elfojtva, a nap szerelmes csókja nélkül, virágzás nélkül! Nem lenne-e ebből irtózatosan melankolikus költemény, nem volna-e ez egészen fantasztikus tárgy? Valami olyan felséges kompozíció, mint egy Ázsia ege alatt született fiatal leány képe, aki a sivatagból került egy hideg, nyugati országba, szólongatja az ő kedves napját, meg nem értett fájdalmakba hal bele, egyformán nehezedik rá a hideg és a szerelem! Sok életnek a képe lenne ez.

- Azt a lelket festené így, amely visszaemlékszik a mennyországra - mondta a püspök. - Ezt a költeményt bizonyára megírták egykor, én az Énekek éneké-ben szeretem egy töredékét látni.

- Fogjon bele a megírásába - mondta Laure de Rastignac, elárulván Lucien lángelméjébe vetett hitét.

- Franciaország híján van egy nagy, vallásos költeménynek - mondta a püspök. - Higgyen nekem, a dicsőség és a szerencse annak a tehetséges embernek jut osztályrészül, aki a vallásért fog munkálkodni.

- Vállalkozni fog rá, püspök úr - mondta lelkesen Bargetonné. - Nem látja-e, hogy a költemény eszméje ott pirkad már a szemében, mint a hajnal fénye?

- Naïs nagyon rosszul bánik velünk - mondta Fifine. - Vajon mit csinál?

- Hát nem hallja? - felelte Stanislas. - Nagy szavakon lovagol, egyiknek sincs se füle, se farka.

Amélie, Fifine, Adrien és Francis megjelentek a budoár ajtajában, Rastignacné nyomán, aki a lányáért jött, hogy távozzanak.

- Naïs - mondta a két asszony, boldogan, hogy megzavarhatja a budoárba félrevonulókat -, igazán kedves lenne, ha játszanék nekünk valamit.

- Drágám - felelte Bargetonné -, Rubempré úr elmondja nekünk Szent János pathmosi látomásá-t, egy nagyszerű bibliai költeményt.

- Bibliai! - ismételte csodálkozva Fifine.

Amélie és Fifine visszatértek a szalonba, s magukkal vitték ezt a szót, mint újabb táplálékát a gúnyolódásnak. Lucien mentegetőzött, hogy nem mondhatja el a költeményt, mert nem tudja jól könyv nélkül. Amikor újra megjelent, már a legkisebb érdeklődést sem keltette. Mindenki beszélgetett vagy kártyázott. A költő meg volt fosztva egész dicsfényétől, a földbirtokosok semmit sem láttak benne, aminek hasznát lehetne venni, a magukról sokat tartó emberek féltek tőle, mint tudatlanságukra veszedelmes ellenségtől; az asszonyok, akik féltékenyek voltak Bargetonnéra - az új Dante Beatricéjére, ahogy a fővikárius nevezte -, hideg és lenéző pillantásokat vetettek rá.

"Hát ilyen a világ?" - gondolta magában Lucien, amikor a beaulieu-i lépcsőkön lefelé ment Houmeau-ba, mert vannak az életben pillanatok, amikor az ember szeret a hosszabbik útra kerülni, hogy a járással fenntartsa azt a gondolatmenetet, amely éppen foglalkoztatja, s amelynek át akarja engedni magát. A megalázott nagyravágyás nemhogy elbátortalanította volna Lucient: dühével új erőt adott neki. Mint minden ember, akit ösztöne valami magasabb körbe vezet, ahová korábban érkezik meg, semhogy még tudna maradni benne: elhatározta, hogy mindent feláldoz, csak hogy az előkelő társaságban megmaradhasson. Útközben egyenként húzogatta ki a beléröpített mérges nyilakat, fennhangon beszélt magában, leckéztette az együgyűeket, akikkel az este összeakadt; finom válaszokat talált a hozzáintézett ostoba kérdésekre, és kétségbeesett, hogy csak így, utólag működik szelleme. Amikor a bordeaux-i útra ért, amely a hegy alján kígyózik, és a Charente partján húzódik el, holdfényben látni vélte Ève-et és Davidot, akik egy gerendán ültek a folyó partján, egy gyár közelében - s egy ösvényen lement hozzájuk.

Miközben Lucien Bargetonnéhoz, megkínoztatása felé sietett, húga fölvette keskeny csíkos, rózsaszínű perkálruháját, kivarrott szalmakalapját, kis selyemkendőjét; ebben az egyszerű öltözetben is igen csinosnak látszott - így van ez mindazokkal, akiknek természetes előkelősége kiemeli ruházatuk legmellékesebb részleteit is. Csudálatosan meg is félemlítette Davidot, hogy levetette a munkásleány ruháját. Bár a nyomdász elhatározta, hogy magáról fog beszélni, nem tudott mit mondani, amikor karját nyújtotta a szép Ève-nek, hogy végigmenjen vele Houmeau-n. A szerelem élvezi ezt a tiszteletteljes félelmet, amelyhez hasonlót Isten dicsősége okoz a hivőknek. A két szerelmes hallgatva lépdelt a Szent Anna-híd felé, hogy átmenjen a Charente bal partjára. Ève-et zavarta ez a csönd; megállt a híd közepén, hogy elnézze a folyót, amely innen kezdve egészen az épülőfélben levő lőporgyárig hosszú, egyenes szalagban húzódott el, és vidáman táncolt rajta a lenyugvó nap fénye.

- Milyen szép este - mondta Ève, hogy valamiről beszéljen -, a levegő langyos és friss egyszerre, a virágok balzsamos illatot árasztanak, az ég csudálatos.

- Minden a szívhez szól - felelte David, a természet analógiáján keresztül iparkodván eljutni szerelméhez. - Szerelmes ember végtelen gyönyörűséggel találja meg egy tájkép részleteiben, a levegő tisztaságában, a föld illataiban a lelkét átmelegítő költészetet. A természet beszél helyette.

- És meg is oldja a nyelvét - szólt nevetve Ève. - Maga nagyon hallgatag volt, amíg Houmeau-n átjöttünk. Tudja, hogy zavarban voltam?...

- Olyan szépnek találtam magát, hogy egészen lenyűgözött - felelte naivul David.

- Hát most nem vagyok olyan szép? - kérdezte a leány.

- De igen; csakhogy én olyan boldog vagyok, amiért egyedül sétálhatok magával, hogy... - riadtan hallgatott el, és a dombokat nézegette.

- Boldog vagyok, ha valami gyönyörűséget talál ebben a sétában - mondotta Ève -, mert kötelességemnek érzem, hogy én is odaadjak egy estét magának, cserébe azért, amit feláldozott értem. Amikor kijelentette, hogy nem akar Bargetonnéhoz menni, éppen olyan nagylelkű volt, mint Lucien, amikor megkockáztatta, hogy megharagítja az asszonyt a kérésével.

- Nem voltam nagylelkű, csak józan - felelte David. - Mivel most egyedül vagyunk az ég alatt, és nincs más tanúnk, csak a Charente partját szegélyező nádak és bokrok, engedje meg, édes Ève, hogy bevalljam egy-két nyugtalanságomat, amit Luciennek ez az útja okoz nekem. Azután, amit neki mondtam, remélem, hogy a barátság legfőbb bizonyítékának fogja találni az aggodalmaimat. Ön meg az anyja mindent elkövettek, hogy Lucient fölébe emeljék a helyzetének; de amikor a becsvágyat fölgerjesztették benne, megfontolatlanul nagy szenvedésekre is szánták. Hogy fogja megállni helyét abban a világban, ahová hajlamai ragadják? Ismerem Lucient. Olyan a természete, hogy szeret aratni, de nem szeret vetni. A társadalmi kötelességek egész idejét elveszik majd, márpedig az idő egyedüli tőkéje az olyan embernek, akinek vagyona csak az eszében van; Lucien szeret csillogni, a társaság fel fogja csigázni a vágyait, amelyeket semmi pénzzel nem lehet kielégíteni; költeni fog, keresni nem; végül pedig: önök hozzászoktatták, hogy nagynak tartsa magát, csakhogy a világ ragyogó sikereket vár még, mielőtt akárkinek felsőbbrendűségét is elismerné. De irodalmi sikert csak magányban és csökönyös munkával lehet kiharcolni. Mit adhat Bargetonné az ön bátyjának azért a sok-sok napért, amelyet lába előtt tölt el? Lucien sokkal büszkébb, semhogy a segítségét elfogadná és tudjuk, sokkal szegényebb, semhogy tovább is járhatna társaságba, ami kétszeresen tönkreteszi az embert. Ez az asszony előbb vagy utóbb cserbenhagyja a mi drága testvérünket, amikor már elvette kedvét a munkától, kifejlesztette benne a fényűzés kedvelését, a mi józan életünk megvetését, az élvezetek szeretetét, lustálkodó hajlamát, a költői lelkeknek ezt a züllesztő mulatságát. Igen, reszketek attól, hogy ez az előkelő hölgy csak úgy szórakozik Luciennel, mint valami játékszerrel; vagy őszintén szereti, és mindent feledtet vele, vagy nem szereti és szerencsétlenné teszi, mert a fiú bolondul érte.

- Megdermeszti a szívemet - mondta Ève, megállapodva a Charente korlátja mellett. - De amíg anyám ereje megengedi, hogy folytassa a maga kínos mesterségét, és amíg én élek, talán elég lesz a kettőnk munkája Lucien kiadásaira, s megvárhatja azt a pillanatot, amikor a szerencséje megérkezik. Én sohasem fogom elveszteni bátorságomat, mert az a gondolat, hogy egy szeretett valakiért dolgozik az ember - mondta nekilelkesedve Ève -, megfosztja a munkát minden keserűségtől, minden bosszúságtól. Boldog vagyok, ha arra gondolok, hogy kiért kínlódom annyit, ha ugyan kínlódás ez. Igen, ne féljen semmit, eleget fogunk keresni, hogy Lucien eljárhasson az úri társaságba. Ott van az ő szerencséje.

- Ott van a veszte is - mondta David. - Hallgasson reám, édes Ève. A lángész művei lassan készülnek, s hogy elkészülhessenek, ahhoz vagy kész, tekintélyes vagyonra, vagy a szegényes élet fenséges cinizmusára van szükség. Higgyen nekem! Lucien annyira borzad a nyomor nélkülözéseitől, olyan gyönyörűséggel szítta be a lakomák illatát, a siker tömjénfüstjét, a hiúsága úgy megnőtt Bargetonné budoárjában, hogy inkább akármit megpróbál, semhogy visszahulljon; s az önök munkájának eredménye sohasem lesz arányban az ő szükségleteivel.

- Maga mégsem igazi barát! - kiáltott föl kétségbeesetten Ève. - Különben nem csüggesztene így el bennünket.

- Ève, Ève! - felelte David. - Szeretnék testvére lenni Luciennek. Csak ön adhatja meg nekem ezt a címet, amely megengedné neki, hogy mindent elfogadjon tőlem, nekem pedig jogot adna, hogy neki szenteljem magamat, azzal a szent szeretettel, amit önök visznek bele az áldozatukba, de egyben a magam számító józanságával is. Ève drága, szeretett gyermekem, tegye meg azt, hogy Luciennek legyen egy kis félretett pénze, amelyhez szégyenkezés nélkül hozzányúlhat! A testvére erszénye olyan lesz, mintha az övé lenne. Ha tudná, hány gondolatot ébresztett bennem Lucien új helyzete! Ha Bargetonnéhoz akar járni, nem szabad, hogy az én faktorom legyen, nem szabad többé Houmeau-ban laknia, ön nem maradhat tovább munkáslány, az anyja nem folytathatja a mesterségét. Ha beleegyeznék abba, hogy a feleségem legyen, elintéződnék minden: Lucien ott lakhatnék nálam az első emeleten, addig is, míg lakást építenék neki az udvar végében, a fészer fölött, ha ugyan az apám nem hajlandó második emeletet építeni. Így gondtalan, független életet biztosítanánk neki. Az én vágyam, hogy Lucient támogassam, olyan lelkierőt önt belém a vagyonszerzéshez, ami nem volna meg bennem, ha csak rólam lenne szó; de öntől függ, hogy jogot ád-e nekem erre az áldozatra. Lucien talán valamikor elmegy Párizsba, az egyetlen színtérre, ahol megmutathatja magát, s ahol megbecsülik és megjutalmazzák a tehetségét. Párizsban drága az élet, s mind a hármunkra nagy szükség lesz, hogy ott eltarthassuk. Különben is, önnek és az anyjának nagy szüksége lesz valami támaszra. Drága Ève, jöjjön hozzám, Lucien kedvéért. Később majd megszeret talán, ha látja, mennyire megfeszítem minden erőmet, hogy őt szolgáljam, és önt boldoggá tegyem. Mind a kettőnknek szerény hajlamaink vannak, kevésre van szükségünk; Lucien boldogsága lesz az életünk fő célja, s az ő szíve lesz az a kincstár, amelybe szerencsénket, érzelmeinket, izgalmainkat, mindenünket elhelyezzük.

- A világ szokásai elválasztanak bennünket - mondta Ève, aki meghatottan látta, mily kicsivé alázkodik ez a nagy szerelem. - Maga gazdag, én szegény vagyok. Nagyon szerelmesnek kell lenni, hogy ezt a nehézséget átugorja az ember.

- Hát nem szeret eléggé? - kiáltott fel lesújtottan David.

- De az apja talán ellenkeznék...

- Jó, jó - felelt David -, ha csak az apámat kell megkérdezni, feleségem lesz. Ève, drága Ève-em! Nagyon könnyűvé tette az életemet ebben a pillanatban. Sajnos, nagyon nyomták a szívemet azok az érzések, amelyeket nem fejezhettem ki, nem is tudtam kifejezni. Csak annyit mondjon, hogy szeret egy kicsit; lesz elég bátorságom, hogy minden egyébről beszéljek magával.

- Őszintén szólva - mondta a leány -, valósággal megszégyenít; de ha már megvalljuk egymásnak az érzelmeinket, elárulom, hogy soha életemben nem gondoltam másra, csak magára. Olyan embernek láttam, akire büszke lehet a felesége, de szegény munkáslány létemre, akinek semmi jövője nincs, nem is mertem remélni ezt a nagy szerencsét.

- Elég, elég - mondta David, leülve a korlát gerendájára, amely mellé visszatértek, mert bolondok módjára föl s alá szaladgáltak ugyanazon a helyen.

- Mi a baja? - kérdezte a leány, most először fejezve ki azt a bájos nyugtalanságot, amelyet az asszonyok egy hozzájuk tartozó valakiért éreznek.

- Nagyon jól érzem magam - felelte David. - Amikor egy egész boldog életet pillant meg az ember, a szelleme úgyszólván elkáprázik, a lelke le van sújtva. Miért vagyok én a boldogabbik? - mondotta mélabúsan. - De tudom.

Ève kacér és kételkedő arckifejezéssel nézett Davidra, mintegy magyarázatot várva.

- Drága Ève, én többet kapok, mint amennyit adok. De jobban is fogom szeretni magát, mint maga engem, mert több okom van, hogy szeressem; maga angyal, én ember vagyok.

- Én nem tudok ilyen bölcsen beszélni - felelte mosolyogva Ève. - Nagyon szeretem magát...

- Annyira, mint Lucient? - szakította félbe David.

- Eléggé ahhoz, hogy a felesége legyek, hogy magának szenteljem magamat, és iparkodjam, hogy semmi fájdalmat ne okozzak magának abban a nehézkesen kezdődő életben, amelynek nekiindultunk.

- Észrevette-e, drága Ève, hogy az első naptól fogva szerettem, mikor megláttam?

- Melyik nő nem érzi meg, ha szeretik? - kérdezte a leány.

- Engedje hát, hogy eloszlassam azokat az aggodalmakat, amelyeket az én állítólagos vagyonom okoz magának. Szegény vagyok, drága Ève-em. Igen, az apám csupa gyönyörűségből tönkretett, spekulált a munkámra, úgy tett, mint sok állítólagos jótevő a lekötelezettjével. Ha meggazdagodom, az a maga érdeme lesz. Ez nem a szerelmes szava, hanem a gondolkodó megállapítása. Meg kell ismertetnem magát hibáimmal, s ezek a hibák igen nagyok olyan embernél, aki kénytelen maga megcsinálni a szerencséjét. A jellemem, a szokásaim, a kedves foglalkozásaim alkalmatlanná tesznek mindenre, ami kereskedelemhez és spekulációhoz hasonlít, márpedig nem gazdagodhatunk meg másképpen, csak valami iparnak a folytatásával. Lehet, hogy fel tudok fedezni egy aranybányát, de a kihasználásában fölötte ügyetlen vagyok. De maga, aki a bátyja iránti szeretetből leereszkedett a legkisebb részletekhez is, akiben megvan a takarékosság szelleme, az igazi kereskedő türelmes figyelme - maga le fogja aratni az én vetésemet. A helyzetünk - mert már régóta családjuk tagjának érzem magamat - oly súlyosan nyomja a szívemet, hogy éjjel-nappal kutatom, hogyan lehetne megragadni a szerencsét. Kémiai ismereteim és a kereskedelem szükségleteinek megfigyelése félig-meddig eljuttattak egy jövedelmező fölfedezéshez. Semmit sem mondhatok róla, mert előre látom, hogy nagyon lassan fog haladni. Szenvedni fogunk még talán néhány esztendeig: de végre is csak megtalálom azt az ipari eljárást, amelynek nyomában nem egyedül járok, s amely nagy vagyonhoz juttat majd bennünket, ha elsőnek érkezem a célba. Luciennek nem szóltam semmit, mert az ő lángoló természete elrontana mindent, valóságnak tekintené a reményeimet, nagyúr módjára élne, s talán adósságokba is verné magát. Ezért hát tartsa titokban, amit mondtam. Csak a maga édes, drága társasága vigasztalhat engem a hosszú megpróbáltatások idején, mint ahogy csökönyös kitartást is az a vágy adhat nekem, hogy gazdaggá tegyem magát és Lucient.

- Én is megsejtettem - szakította félbe Ève -, hogy maga azok közé a feltalálók közé tartozik, akik rászorulnak az asszony gondviselésére, akárcsak szegény apám.

- Hát szeret! Ó, mondja meg bátran, hiszen én a maga nevében élő jelképét láttam a szerelmemnek. Éva volt az egyetlen asszony a világon, s ami Ádám esetében materiális igazság volt, az én esetemben erkölcsi igazság. Istenem, hát csakugyan szeret?

- Igen - mondta a leány, elnyújtva ezt a rövid szót, mintha ezzel is festeni akarná érzelmeinek nagyságát.

- Nos hát, üljünk le itt - mondta David, s kézen fogva egy hosszú gerendához vezette Ève-et, egy papírmalom kerekei alatt. - Hadd szívjam be az este levegőjét, hallgassam a leveli békák hangját, csodáljam a vízen reszkető holdsugárt - hadd öleljem magamhoz a természetet, amelynek minden lapjára boldogságom van felírva, s amelyet most először látok teljes ragyogásában, úgy, ahogy maga megszépíti, Ève, drága szerelmem! Ez az első zavartalanul boldog pillanat, amellyel a sors megajándékozott. Nem hiszem, hogy Lucien olyan boldog lehet, mint én!

Kezében érezve Ève nedves, reszkető kezét, David egy könnycseppet hullatott rá.

- És nekem sem szabad tudnom a titkot? - kérdezte hízelgő hangon Ève.

- Sőt joga van hozzá, mert édesatyja is foglalkozott ezzel a kérdéssel, amely rendkívül fontos jelentőségűvé válhat még. Hallgassa meg az összefüggést. A Császárság bukása után csaknem általánossá lesz a pamutvászon használata, mert ez az anyag olcsóbb, mint a lenvászon. Ez idő szerint a papír még olyan rongyokból készül, amelyeknek len és kender az anyaga, de ezek az alkatrészek igen drágák, és a magas árak akadályozzák azt a föllendülést, amelyet a francia sajtó okvetlenül elér majd. A papír előállításához szükséges rongy termelését nem lehet fokozni. A rongy a vászonfogyasztás terméke, amiből az ország lakossága mindig csak bizonyos meghatározott mennyiséget szolgáltat. Ez a mennyiség csak a lakosság lélekszámának gyarapodásával növekedhet. Márpedig ahhoz, hogy a lakosság lélekszámában szemmel látható változás történjék, legalább negyedszázadra van szükség, s forradalmi átalakulásra az erkölcsök, a kereskedelem és a mezőgazdaság terén. Ha tehát a papírgyártás anyagszükséglete túllépi azt a határt, amelyen túl a mai Franciaország több rongyot már termelni nem tud, mondjuk esetleg kétszeresen, sőt háromszorosan is, akkor elkerülhetetlenül új anyagot kell bevezetni a papírgyártásba, hogy a papír olcsó maradhasson. Ennek az okoskodásnak egy száraz tény az alapja, amely itt játszódik le a szemünk előtt. Az angoulême-i papírmalom-tulajdonosok, akik ma már egyedül állítanak elő lenvászonból papírt, rémülten látják, milyen gyorsan szorítja ki a pamut a vásznat a pépből.

A fiatal munkásleány kérdésére, aki nem ismerte a pép fogalmát, David hosszas magyarázattal szolgált neki a papírgyártásról. Ez ugyan joggal foglalhat helyet olyan műben, amelynek anyagi léte egyenesen a papírnak s a sajtónak köszönhető; de egy szerelmespár beszélgetésében mindenesetre csak előnyére válik ennek a kitérésnek, ha kissé megrövidítjük.

A papír nem kevésbé bámulatos ipari termék, mint a könyvnyomtatás, amelynek létföltétele. Kínában már régóta ismerték, mielőtt a kereskedelem föld alatti csatornáin át Kisázsiába került. Ott a hagyományok szerint 750 körül már használták a papírt, amely foszlányokra tépett és péppé főzött pamutból készült. A megfizethetetlen pergamen pótlásának szükségessége a bombyxpapírtól (ez volt a neve a keleti pamutpapírnak) némely utánzási kísérletek során a rongypapírhoz vezetett, amelyet egyesek szerint görög menekültek találtak fel Baselban 1170-ben. Mások szerint egy Pax nevű olasz találta föl a papírt 1301 körül Páduában.

Így tökéletesedett a papírgyártás lassan-lassan, anélkül hogy sokat tudnának róla; annyi bizonyos, hogy már VI. Károly alatt főztek Párizsban papírpépet, játékkártyák előállítására. Amikor a halhatatlan Fust, Coster és Gutenberg a KÖNYVET feltalálták, a papírgyártómesterek, akik mint egy korszaknak annyi művésze, ismeretlenek maradtak, a könyvnyomtatás céljaihoz idomították a papírgyártást. A hatalmas életerőtől duzzadó s egyben gyermeki hitű XV. században a különböző papírfajok elnevezése éppen úgy magán viseli a kor naiv bélyegét, mint azok a nevek, amelyeket a betűtípusoknak adtak. Így a szőlőpapír, a Jézus-papír, a nagyívű galambdúcpapír, a fazékpapír, a paizspapír, a kagyló- és koronapapír nevüket a szőlőfürttől, a Megváltó képétől, a pajzstól, a kagylótól és a koronától kapták, amely vízjelként az ív közepére volt nyomva. Napóleon alatt egy sast nyomtak az ívre vízjelnek, amitől a "grand aigle" (nagy sas) nevet kapta. Hasonlóképp nevezték el a betűtípusokat Cicerónak, Ágostonnak, nagy kánonnak, a misekönyvekről, a teológiai iratokról és Cicero beszédeiről, amelyekhez először használták az illető írásokat. Az úgynevezett italique, vagy kurzív betűtípust az Aldus család találta fel Velencében. A géppel gyártott papír feltalálása előtt, amelynek hossza korlátlan lehet, a legnagyobb forma a "nagy galambdúc" és a "nagy Jézus". A "nagy galambdúcot" úgyszólván kizárólag csak térképekhez és metszetekhez használták. Egyébként úgy volt, hogy a papiros nagysága a nyomókő nagyságához igazodott.

Abban az időben, amikor David ezeket kifejtette, a tekercspapír még agyrém volt Franciaországban, jóllehet Denis Robert d'Essone már 1799-ben gépet talált fel az előállítására, amelyet később Didot-Saint-Léger próbált tökéletesíteni. A velinpapírt, amelyet Ambroise Didot talált fel, csak 1780-tól kezdik gyártani. Ez a futó pillantás megdönthetetlenül igazolja, hogy az iparnak és a szellemi fejlődésnek minden nagy térfoglalása rendkívüli lassan és észrevehetetlen felhalmozódás árán sikerült; akárcsak valami földtani alakulat vagy más természeti folyamat. Lehet, hogy az írásnak vagy magának a nyelvnek is olyan dadogások árán kellett a tökéletesedéshez eljutnia, mint a nyomtatásnak.

- Európa-szerte rongyszedők gyűjtik össze az összes vászonhulladékot, régi rongyot, és megvesznek mindenféle szövetmaradékot - mondta fejtegetése végén a nyomdász. - Ezeket a hulladékokat, amelyeket szövetfajták szerint osztályoznak, a rongynagykereskedőknél raktározzák el, akik aztán a papírmalmok ellátásáról gondoskodnak. Hogy fogalma legyen a kereskedelemnek erről az ágáról, tudja meg, kisasszony, hogy 1814-ben, egy Cardon nevű bankárnak, a buges-i és langlée-i papírgyár tulajdonosának - ahol Léorier de l'Isle már 1776-ban kísérletet tett annak a problémának a megoldására, mellyel az ön atyja is foglalkozott - pöre volt valami Prousttal, mert egy tízmillió fontnyi rongyszállítmánynál kétmillió font hiba került a számlájába; körülbelül négymillió franknyi követelésről volt szó ebben a pörben.

A papírgyáros tisztára mossa a rongyokat, szép híg péppé főzi, azután, ahogy a szakácsnő a mártást a szitán átszűri, egy vaskereten préseli át, ezt a vaskeretet hívják formának. A forma belsejét fémszövet tölti be, és ennek közepén vannak elhelyezve azok a jelek, amelyektől a papír a nevét kapja. A forma nagyságától függ tehát a papír nagysága. Már abban az időben is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, amikor én Didot-nál voltam, és még ma is folyton foglalkoznak vele, mert az a tökéletesítés, amelynek kutatásával édesatyja is fáradozott, a mai idők legparancsolóbb szükségessége. Meg is mondom, hogy miért. Igaz ugyan, hogy a lenfonál tartósságát, a pamutfonáléhoz viszonyítva, végeredményben a lenvászon az olcsóbb, de a szegények, akiknél mindig arról van szó, milyen összegre futja egyszerre a zsebükből, szívesebben adnak ki kevesebbet, mint többet, és bizony így a Vae victis![11] jelszó alapján óriási veszteségek érik őket. A polgári osztály ugyanúgy tesz, mint a szegényosztály. A lenvászonban tehát nagy a hiány. Angliában, ahol a lakosság négyötödrészénél kiszorította a pamut a lent, már csak pamutból gyártanak papírt. De ez a papír először is igen könnyen törik és szakad, s oly gyorsan oldódik vízben, hogy egy pamutpapírból készült könyvnek elég negyedóráig vízben áznia, hogy péppé váljék, míg egy régi könyv akár két óráig is állhat benne, mégsem megy tönkre. Csak meg kell szárítani a régi könyvet, s a szöveg, ha megsárgult és elmosódott is, mégis olvasható, a mű tehát nem pusztult el. Nem vagyunk messze attól az időtől, amikor a nagy vagyonkülönbségek kiegyenlítődnek, a vagyonok tehát kisebbek lesznek, szóval általános elszegényedés következik be, akkor csak olcsó fehérneműt és olcsó könyveket fogunk vásárolni, mint ahogy manapság már csak a kis képeket kezdik keresni, mert nincs az embereknek helyük, ahová a nagyokat felakasszák. Akkor nem lesznek sem tartós ingek, sem tartós könyvek, ennyi az egész. Az iparcikkek tartóssága minden vonalon letűnőben van. A megoldásra váró probléma eszerint a legnagyobb jelentőségű irodalmi, tudományos és politikai szempontból egyképpen. Egyszer a dolgozószobámban élénk eszmecsere folyt arról, hogy milyen alkatrészeket használnak Kínában a papírgyártáshoz. A nyersanyagoknak köszönhető, hogy ott a papírgyártás kezdettől fogva a tökéletességnek oly fokát érte el, amilyenről nekünk sejtelmünk sincs. Nagyon sokat foglalkoztatott bennünket akkortájt a kínai papír, amelyet könnyűsége és finomsága sokkal felsőbbrendűvé tesz a miénknél, mert ezek az értékes tulajdonságai egyáltalán nem mennek szilárdságának rovására, és bármilyen vékony is az a papír, a legkevésbé sem átlátszó. Egy rendkívül nagy tudású korrektor (mert Párizsban vannak tudós korrektorok: Fourier és Pierre Leroux például jelenleg is Lachevardière-nél korrektorok), szóval Saint-Simon gróf, aki akkor szintén korrektor volt, éppen az eszmecsere közben lépett be. Ő mondta el nekünk, hogy Kempfer és du Halde szerint a kínaiak papírjához a brusszonácia vagy papíreperfa szolgáltatja a főanyagot, amely tehát éppúgy növényi eredetű, mint a mi papírunk. Egy másik korrektor véleménye az, hogy a kínaiak főleg egy állati terméknek felhasználásával állítják elő a papírt, ez pedig a selyem, amely oly bőven van Kínában. Fogadtak egymással jelenlétemben. Miután a Didot-cég az Akadémia nyomdája, egészen természetes, hogy a vita döntés végett a tudós gyülekezet tagjai elé került. Marcel urat, a császári nyomda egykori igazgatóját nevezték ki döntőbírónak, aki a két korrektort Grozier abbéhoz, az Arzenál könyvtárosához utasította. Grozier abbé ítélete szerint mind a két korrektor elvesztette a fogadást. A kínai papirost nem selyemből és nem is brusszonáciából állítják elő, hanem a bambusznád megőrölt rostjaiból főzik a pépjét. Grozier abbénak volt egy kínai könyve, egy ábrákban és műszaki leírásokban gazdag mű, amely a papír előállításának minden mozzanatát a legpontosabban leírta. Az abbé mutatott nekünk egy képet, amely bambuszvesszőket ábrázolt, amint halommal álltak egy pompásan megrajzolt papírműhely egyik sarkában. Amikor Lucien elmondta nekem, hogy édesatyja valami különös, csak az Isten adta tehetséggel megáldott embereknél szokásos megérzéssel rájött, hogy a fehérnemű-maradványokat, egy általánosan elterjedt növényi anyaggal kellene helyettesíteni, amelyet közvetlenül erre a célra termelne a mezőgazdaság, mint ahogy Kínában történik, ahol rostos növényeket használnak fel erre a célra - akkor sorra vettem valamennyi kísérletet, amellyel csak elődeim megpróbálkoztak, és végül ráadtam a fejem arra, hogy alaposan tanulmányozzam ezt a kérdést. A bambusz nádfajta, természetes tehát, hogy elsősorban a mi nádunkra gondoltam. A munkaerő Kínában nem számít, egy napszám ott három sou; éppen ezért a kínaiak megtehetik, hogy a papírjukat, amint a formákból kikerül, ívenként forró fehér porcelánlemezek közé rakják, ezekkel préselik, s megadják neki azt a fényt, könnyűséget, szilárdságot és selyemfinomságot, amely tulajdonságok a világ első papírjává teszik. Itt tehát arról van szó, lehetne-e ezt a kínai eljárást géppel helyettesíteni. A gép segítségével sokkal olcsóbb lenne a papírgyártás, akárcsak Kínában, ahol ezt a rendkívül alacsony munkabérekkel érik el. Ha el tudnók érni azt, hogy alacsony árak mellett olyan papírt állítsunk elő, amelynek minősége hasonló a kínaiakéhoz, a felénél is többel leszállítanók a könyvek súlyát és vastagságát. Egy teljes kötött Voltaire, amely a mi velinpapírunkon kétszázötven fontot nyom, alig nyomna ötvenet kínai papíron. Ez magában nagy eredmény lenne. A könyvtárak elhelyezése is egyre nehezebben megoldható kérdéssé válik, amikor tárgyaknak és embereknek a kisebb méretekhez való idomulása kiterjed a lakásokra is. Párizsban a nagy palotákat s a nagy lakásokat előbb-utóbb lerombolják; nemsokára alig akad már olyan nagy vagyon, amely apáink építkezési arányait megbírná. Milyen szégyene a mi korunknak, hogy nem állít elő tartós könyveket. Mert nem adok neki tíz évet és a holland papír, vagyis a lenvászonból készült papír egészen eltűnik. Most tehát a maga nagylelkű fivére közölte velem édesatyja eszméjét: hogy bizonyos rostos növényeket használjunk föl a papírgyártáshoz. Majd meglátja, hogyha célt érek, magának joga lesz...

Ebben a pillanatban lépett oda nővéréhez Lucien, elvágva David nagylelkű ajánlatát.

- Nem tudom - mondotta -, hogy ti szépnek találjátok-e ezt az estét, mert nekem keserves volt.

- Szegény Lucien, mi történt? - kiáltotta Ève, észrevéve bátyja izgatott arckifejezését.

Az ingerült poéta elbeszélte szenvedéseit, és átöntötte a baráti szívekbe a rátámadó gondolatok áradatát. Ève és David csöndesen hallgatták Lucient, s elszomorodva látták a fájdalom forgatagát, amely sok nagyságot, de ugyanannyi kicsinyességet is tár föl előttük.

- Bargeton úr - mondta végül Lucien -, öreg ember, kétségtelenül hamarosan sírba viszi valami gyomorrontás, amikor pedig uralkodni fogok ezen a gőgös társaságon, feleségül veszem Bargetonnét! Ma este olyan szerelmet olvastam ki szeméből, amely fölér az enyémmel. Igen, ő is érezte sebeimet; lecsöndesítette szenvedéseimet; olyan nagy, olyan nemes, olyan szép és bájos! Nem, ez az asszony nem árul el soha!

- No, ugye, itt az ideje, hogy nyugodt életet teremtsünk neki? - szólt David halkan Ève-hez.

Ève némán megszorította David karját, az pedig megértette gondolatát, és sietve elmondta terveit Luciennek. A két szerelmes éppúgy elmerült önmagába, mint Lucien; így aztán Ève és David siettek tudtára adni boldogságukat; nem vették észre, hogy Bargetonné kedvese akaratlanul is milyen meglepett mozdulatot tett húga és David házassági tervének hallatára. Lucien előkelő házasságról álmodozott a húga számára, amikor már ő valami magas pozíciót foglalt el, hogy egy hatalmas család bevonásával támogathassa saját becsvágyát. Kétségbeesett, mert ebben a frigyben újabb akadályát látta társaságbeli sikereinek.

"Ha Bargetonné beleegyezik is abba, hogy Rubempréné legyen, sohasem lesz David Séchard sógorasszonya! - Ez a mondat világos és pontos formája azoknak a gondolatoknak, amelyek Lucien szívét összeszorították. - Igaza van Louise-nak! A nagy jövőjű embert sohasem érti meg a családja" - gondolta keserűen.

Ha ezt a frigyet nem olyan pillanatban közlik vele, amikor képzeletben éppen megölte Bargeton urat, bizonyos, hogy nagyon örül neki. Ha meggondolja mostani helyzetét és elgondolkozik egy vagyontalan szép leány, egy Ève Chardon sorsán, nem remélt boldogságnak tekinti ezt a házasságot. De Lucien most olyan aranyálomban lakozott, ahol a fiatalemberek, a ha szócskákon lovagolva, minden akadályon átugratnak. Lelki szemével éppen most látta magát, amint uralma alá hajtja az előkelő társaságot, s a költő szenvedett, hogy ily gyorsan le kellett zuhannia a valóságba. Ève és David azt gondolták, hogy azért hallgat, mert lesújtja ennyi nagylelkűség. Ez a két szép lélek az igazi barátság bizonyítékát találta a hallgatag beleegyezésben. A nyomdász szelíd és szívélyes ékesszólással kezdte festegetni a négyükre váró boldogságot. Hiába szólt közbe Ève akármit, a szerelmesek fényűzésével bútorozta be a ház első emeletét; naiv jóhiszeműséggel építette fel a második emeletet Luciennek, s a fészer fölé emelt részt Chardonnénak, aki iránt a legtökéletesebb fiúi gondosságot akarta tanúsítani. Egyszóval oly boldoggá tette a családját, s oly függetlenné a fivérét, hogy Lucien, David hangjától és Ève dédelgetéseitől elbűvölve, az útszéli fák alatt, a nyugodt és csillogó Charente mentén a csillagos, langyos éjszakában megfeledkezett arról a szúrós töviskoszorúról, amelyet a társaság nyomott a fejébe. Rubempré úr végre ráismert Davidra. Változékony természete hamarosan visszadobta ismét abba a tiszta, munkás, polgári életbe, amelyet eddig élt; szépnek és gondtalannak látta az életet. Az arisztokrata társaság zaja mindjobban elenyészett a lelkében, és végre, amikor Houmeau kövezetére lépett, a becsvágyó ifjú megszorította fivére kezét, s együtt érzett a boldog szerelmesekkel.

- Csak az apád ne szegüljön ellene ennek a házasságnak - szólt Davidhoz.

- Tudod, hogy nem törődik velem. Az öreg csak magának él: de holnap meglátogatom Marsacban, ha egyébért nem, hát azért, hogy elvégeztesse azt az építkezést, amire szükségünk van.

David elkísérte a két testvért egészen hazáig, s megkérte Ève kezét Chardonnétól, az olyan ember sietségével, aki semmiféle késedelmet nem akart. Az anya megfogta a leánya kezét, örömmel tette David kezébe, s a nekibátorodott szerelmes homlokon csókolta szép jegyesét, aki pirulva mosolygott rá.

- Hát ilyen a szegény emberek eljegyzése - mondta az anya s fölemelte a szemét, mintegy istenáldásért könyörögve. - Maga bátor ember, fiam - szólt Davidhoz -, mert mi szerencsétlenek vagyunk, és nagyon félek, hogy ez ragadós betegség.

- Gazdagok és boldogok leszünk - mondta komolyan David. - Kezdjük mindjárt azon, hogy ön abbahagyja a betegápolást, és feljön lakni a lányával meg Luciennel Angoulême-be.

A három gyermek ekkor sietve beszélte el a csodálkozó anyának bájos tervüket - átengedték magukat egy afféle bolondos, családi beszélgetésnek, amikor az ember előre learat minden vetést, előre kiélvezve minden örömet. Davidot végre is úgy kellett kitessékelni; szerette volna, ha örökké tart ez az éjszaka. Éjfél után egy óra volt, amikor Lucien visszakísérte jövendőbeli sógorát a Palet-kapuig. A derék Postel nyugtalankodott e rendkívüli járás-kelés miatt; ott állt a zsalugáter mögött; kinyitotta az ablakát, s azt gondolta magában, amikor ily késő órán világosságot látott Ève-nél: "Mi történhetik Chardonéknál?"

- Fiacskám - kérdezte, amikor Lucient visszatérni látta -, ugyan mi történik magukkal? Nincs szükségük rám?

- Nincs, nincs - felelte a költő -, de mert maga barátunk, elmondhatom, hogy miről van szó: anyám éppen most ígérte a húgom kezét David Séchard-nak.

Postel válaszképpen hirtelen becsapta az ablakát, kétségbeesve, hogy nem ő kérte meg Chardon kisasszony kezét.

David ahelyett, hogy visszatért volna Angoulême-be, megindult a Marsac felé vivő útnak. Elsétált az apjához, s éppen felkelőben volt a nap, amikor a házhoz tartozó szőlőskert mellé ért. A szerelmes ifjú egy mandulafa alatt pillantotta meg a vén Medve fejét, amint egy sövény mögül fölemelkedett.

- Adjonisten, apámuram - szólította meg David.

- Nini, te vagy az, fiam? Mi szél hordoz erre ilyenkor? Gyere be itt - mondta a szőlősgazda, egy kis rácsos kaput mutatva a fiúnak. - A szőlő már mind elhagyta a virágát, egy tőke nem sok, annyi sem fagyott el! Az idén több mint húsz akó lesz a termés holdanként, de meg is volt ám trágyázva!

- Apám, azért jöttem, hogy fontos ügyről beszéljek magával.

- Nohát, hogy megy a nyomda? Persze, csak úgy dől a pénz?

- Remélem, hogy dől majd, apám, de most bizony nem vagyok valami gazdag.

- Az egész környék azért szid engem, hogy agyontrágyázom a szőlőmet - felelte az apa -, az urak, márminthogy a márki meg a gróf, meg ez, meg az, mind azt mondják, hogy elrontom a borom minőségét. Tudod, mire jó a nevelés? Hogy megzavarja az eszét az embereknek. Hallgass ide. Ezek az urak holdanként hét, néha nyolc akót szüretelnek, s eladják hatvan frankjával, ami holdanként legföljebb négyszáz frankot jelent jó esztendőben. Én húsz akót szüretelek és harminc frankjával adom el, az összesen hatszáz frank. Mit szólnak ehhez azok az együgyűek? A minőség! A minőség! Bánom is én a minőséget! Tartsák meg maguknak a minőséget a márki urak, nekem a pénz a minőség! Mit mondasz?

- Apám, házasodom - arra akarom kérni...

- Kérni? Kérni ne kérj semmit, fiacskám. Házasodj meg, nem bánom; de ha arról van szó, hogy adjak valamit, hát tudd meg, hogy nincs egy fillérem sem. A sok napszám tönkretett. Két esztendeje előre fizetem a napszámot, az adót, a sok mindenféle költséget; az állam elvesz mindent, lefölöz mindent! Szegény szőlősgazdák két esztendeje nem láttak egy veszekedett fillért sem. Ez az esztendő jónak ígérkezik, most meg az akóshordó máris tizenegy frankba kerül! A kádárnak fogunk szüretelni. Minek házasodol meg szüret előtt?

- Apám, csak a beleegyezését akarom kérni.

- Úgy? Az már más! És kit veszel feleségül, ha nem sértelek meg a kérdésemmel?

- Chardon kisasszonyt.

- Hát az kicsoda, micsoda? Mi fán terem?

- Megboldogult Chardon úrnak, a houmeau-i patikusnak a leánya.

- Te houmeau-i lányt veszel feleségül polgár létedre! Te, angoulême-i királyi nyomdász! No lám, hát erre jó a nevelés! Adja az ember kollégiumba a fiát. Hát nagyon gazdag az a leány? - kérdezte az öreg szőlősgazda, hízelkedő arccal közeledve a fiához - mert ha már houmeau-i lányt veszel el, annak zsákszámra lehet pénze! Jó, legalább megfizeted majd a házbért. Tudod-e, fiacskám, hogy már két és negyed esztendeje tartozol a házbérrel, az éppen kétezer-hatszáz frank, és most kapóra jönne nekem, hogy a kádárt kifizessem. Ha fiam nem volnál, még kamatot is követelnék; mert végre is az üzlet, üzlet: de neked elengedem. Nohát, mennyije van?

- Amennyi az anyámnak volt.

Az öreg szőlősgazda szinte kibökte:

"Csak tízezer frankja!" - de eszébe jutott, hogy a fiának nem számolt el az anyja vagyonáról, és így kiáltott fel:

- Semmije sincs?

- Az anyám vagyona az esze és a szépsége volt.

- Szépséggel, főtt káposztával nem lehet jóllakni. A teremburáját, de rosszul jár az ember a gyermekeivel! Te, David, amikor én megházasodtam, nem volt egyebem, csak a két karom, meg egy papírsapka a fejemen, szegény Medve voltam; de azzal a szép nyomdával, amit neked adtam, a mesterséggel meg a tudásoddal városbeli polgárlányt kell feleségül venned, olyat, akinek harminc-negyvenezer frankja van. Hagyd ott, akibe belebolondultál, majd megházasítlak én! Egy mérföldnyire lakik innét egy harminckét esztendős özvegy molnárné, akinek százezer frank érője van; ez kéne neked! A birtoka szomszédos a marsaci földekkel, a két birtokot egyesíthetnők. Ó, micsoda szép uradalmunk volna, hogy elgazdálkodnám én azon! Azt mondják, az első legényéhez, Courtois-hoz készül feleségül menni, annál pedig te is többet érsz! Én felügyelnék a malom dolgára, ő pedig úri dáma lehetne Angoulême-ben.

- Apám, vőlegény vagyok...

- David, te szikrát sem értesz az üzlethez, előre látom, hogy tönkremégy. Igenis, ha feleségül veszed ezt a houmeau-i lányt, behajtom rajtad a házbért, mert tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Ó, szegény sajtóim, szegény sajtóim! Pénz kellene, hogy megolajozzon, jókarban tartson, jártasson az ember. Engem már csak egy jó termés vigasztalhat meg.

- Apámuram, azt hiszem, hogy mostanáig nem sok bánatot okoztam magának...

- És nem sok házbért fizettél - felelte a szőlősgazda.

- A beleegyezésen kívül még arra is meg akartam kérni, hogy rakasson második emeletet a házra, és építtessen egy lakást a fészer fölé.

- Hát még mit nem? Hiszen tudod, hogy egy fillérem sincs. Különben is, kidobott pénz volna, mit hozna ez nekem? Hát te azért kelsz kora hajnalban, hogy olyan építkezéseket kívánj tőlem, amik egy királyt is tönkretennének? Ha David is a neved, én nem vagyok olyan gazdag, mint Salamon. De hiszen te bolond vagy! A dajkaságban kicserélték a gyerekemet! Nézd, mennyi szőlő lesz ezen - mondta hirtelen, egy szőlőtőkét mutatva Davidnak. - Lám, ezekben a gyermekekben nem csalódnak a szülők; ha megtrágyázza az ember, teremnek is. Én kollégiumba adtalak, rengeteg pénzt költöttem el, hogy tudóst neveljek belőled: Didot-éknál tanulsz, s ennek a sok komédiának az a vége, hogy houmeau-i lány lesz a menyem, akinek egy árva fillér hozománya sincs! Ha nem tanultál volna, ha itt maradsz a szemem előtt, akkor azt teszed, amit én akarok, és ma feleségül veszed a molnárnét, akinek százezer frankja van, a malmot nem számítva. Hát azt hiszed a nagy tudományoddal, hogy megjutalmazlak a szép érzéseidért, és palotát építtetek neked?... Igazán azt hihetné az ember, hogy abban a házban kétszáz esztendeje csupa disznó lakott, s az a houmeau-i lány meg sem lakhat benne. Talán bizony királykisasszony, vagy mi?

- Hát jó, apám, a magam pénzén építem fel a második emeletet, a fiú fogja gazdagítani az apját. Ez felfordult világ, de megesik néha.

- Micsoda, fiacskám? Van pénzed, hogy építs, a házbért pedig nem tudod fizetni? Ravasz kölyök, csalafintáskodol az apáddal!

Az így feltett kérdést nehéz volna megoldani, mert a derék öreg el volt ragadtatva, hogy olyan helyzetbe hozhatja a fiát, amely neki megengedi, hogy semmit se adjon, és mégis jó apának lássék. David nem is kapott az apjától semmi mást, mint egyszerű beleegyezést a házasságba és azt az engedélyt, hogy saját költségén hozzáépítsen az apai házhoz annyit, amennyit akar. A vén Medve, a régimódi apák mintaképe, nagy kegyesen nem követelte a fiától a házbért, és nem szedte el tőle megtakarított pénzét, amelynek létezését oktalanul elárulta. David szomorúan tért haza: megértette, hogy ha bajba kerül, nem számíthat az apja segítségére.

Egész Angoulême-ben egyébről sem volt szó, mint a püspök elmés mondásáról és Bargetonné válaszáról. A legkisebb eseményt is úgy kiforgatták, megnövesztették, felcicomázták, hogy a költő a nap hősévé lett. Abból a felsőbb körből, ahol ez a pletyka viharzott, lehullott néhány csepp a polgárság körébe is. Miután Lucien átment Beaulieu-be, Bargetonné háza felé, észrevette, hogy a fiatalemberek irigykedő figyelemmel nézik, és röptében elkapott néhány mondatot, amely büszkévé tette.

- Ó, szerencsés fiatalember - mondta egy Petit-Claud nevű, csúnya ügyvédbojtár, Luciennek volt iskolatársa, akivel mindig pártfogó módján bánt.

- Bizony, csinos gyerek és tehetséges; Bargetonné belebolondult - felelte egy jó családból való fiú, aki jelen volt a felolvasáson.

Türelmetlenül várta az órát, amikor tudta, hogy egyedül találja Louise-t; szükségét érezte, hogy nővére házasságát elfogadtassa vele, sorsának döntőbírójával. A tegnapi este után talán gyöngédebb lesz Louise, s ez a gyöngédség oka lehet egy boldog pillanatnak. Nem is csalódott; Bargetonné olyan áradozó érzelmességgel fogadta, amit ez az újonc szerelmes a szenvedély megható fokozásának érzett. Az asszony átengedte szép aranyhaját, kezét, homlokát a költő lángoló csókjainak, aki tegnap annyit szenvedett!

- Ha láttad volna saját arcodat, amíg olvastál - mondotta, mert tegnap eljutottak a tegeződéshez, a nyelvnek cirógatásához, amikor Louise a díványon fehér kezével letörölte az izzadságcsöppeket, a gyöngyöket azon a homlokon, amelyet ő megkoszorúzott. - Szép szemedből szikrák csaptak ki! Úgy látom, mintha aranyláncok nyúlnának ki ajkaid közül, mindenki szívét odakötve a költő szájához. El fogod olvasni nekem az egész Chénier-t, ő a szerelmesek költője. Nem fogsz többé szenvedni, én nem akarom! Igen, drága angyalom, teremtek neked egy oázist, ahol végigélheted egész poéta életedet, tevékenyen és elpuhultan, közömbösen és dolgosan, gondolkodva - hol így, hol úgy... de sohase feledd el, hogy engem illetnek a babérjaid, hogy ez lesz az a nemes kártérítés, amit az elkövetkezendő szenvedésekért megérdemlek. Szegény drágám, ez a világ engem sohasem fog jobban megkímélni, mint téged; bosszút áll minden boldogságért, amelyben nem osztozik. Igen, mindig féltékenykedni fognak rám, hiszen láttad tegnap. Ezek a vérszopó legyek elég gyorsan összesereglettek, hogy jóllakjanak a maguk szúrta sebeken. De én boldog voltam! Éltem! Oly régóta nem zengett már minden húrja a szívemnek!

Louise arcán könnyek folytak végig, Lucien megfogta egyik kezét, s egyetlen válaszképpen hosszan csókolgatta. A poéta hiúságát éppen úgy dédelgette hát ez az asszony, akárcsak az anyja, a húga vagy David. Környezetében mindenki tovább emelte azt a képzeletbeli talapzatot, amelyre magát helyezte. Minden - barát és ellenség dühe egyaránt - táplálékot adott becsvágyó önhittségének; délibábos légkörben járt-kelt. Az ifjú képzelet oly természetes bűntársa az efféle gondolatoknak - minden olyan buzgón siet egy nagy jövőjű fiatalember szolgálatára, hogy sok keserű leckére van szüksége, míg a varázs eloszlik.

- Szép Louise, akarsz-e hát Beatricém lenni, de olyan Beatrice, aki engedi szeretni magát?

Az asszony fölemelte soká lesütve tartott szemét, s azt mondta, angyali mosollyal meghazudtolván a szavát: - Ha majd megérdemli... később! Hát nem boldog így? Van egy szív, amely egészen a magáé! Ha valaki mindent elmondhat, és bizonyos, hogy megértik, nem találta-e meg a boldogságot?

- De igen - felelte Lucien, bosszús szerelmes módjára biggyesztve a száját.

- Gyermek - mondta gúnyolódva az asszony. - Nos hát, nincs valami mondanivalója? Egészen elgondolkozva léptél be, édes Lucien.

Lucien félénken vallotta meg szerelmesének, hogy David szereti a húgát, az is Davidot, s hogy össze akarnak házasodni.

- Szegény Lucien - mondta az asszony -, attól félsz, hogy megverlek, megszidlak, mintha bizony te házasodnál meg! De hát mi rossz van ebben? - folytatta, végigsimítva Lucien haját. - Mit törődöm én a családoddal, amelyben te kivétel vagy? Bánnád te, ha az apám feleségül venné a szolgálóját? Édes gyermekem, két szerető egymásnak az egész családja. Van nekem egyéb gondom az egész világon, mint az én Lucienem? Hódítsd meg a dicsőséget, ez a mi dolgunk!

Lucient végtelenül boldoggá tette ez az önző válasz. Abban a pillanatban, amikor Louise őrült érvekkel bizonygatta, hogy egyedül vannak a világon - belépett Bargeton úr. Lucien összeráncolta szemöldökét, és szemmel láthatóan megdöbbent; Louise intett neki, s megkérte, maradjon náluk vacsorára, és olvasson föl André Chénier verseiből, míg csak a kártyások s a rendes vendégek meg nem érkeznek.

- Nemcsak a feleségemnek fog örömet szerezni - mondta Bargeton úr -, hanem nekem is. Semmi sem tesz nekem olyan jót, mintha felolvasást hallgatok ebéd után.

Lucient kényeztette Bargeton úr, kényeztette Louise, a cselédség a gazdák kedvencének járó tisztelettel szolgálta ki - ott maradt hát a Bargeton-palotában, és minden gyönyörűségében részesedett a vagyonnak, amelynek haszonélvezetét átengedték neki. Amikor a szalon megtelt emberekkel, olyan erősnek érezte magát Bargeton úr ostobasága és Louise szerelme révén, hogy uralkodó ábrázatot öltött, és szép kedvese még bátorította erre. Élvezte Naïs zsarnoki uralmának gyönyörűségeit, amiket az asszony szeretett megosztani vele. Szóval ezen az estén megpróbálta a kisvárosok hősének szerepét játszani. Lucien mostani viselkedésének láttára néhányan azt gondolták, hogy régi kifejezéssel élve "igen édesen vannak" Bargetonnéval. Amélie, aki du Châtelet-vel jött el, megerősítette e nagy szerencsétlenség hírét a szalon egyik sarkában, ahol a féltékenyek és irigyek összegyűltek.

- Ne tegyék felelőssé Naïst egy kis fiatalember hiúságáért, aki nagyon büszke, hiszen olyan társaságba jutott, amilyenről nem is álmodhatott - mondta Châtelet. - Hát nem látják, hogy az a Chardon egy társaságbeli hölgy kegyes szavait szerelmi közeledésnek nézi, még nem tudja megkülönböztetni az igazi szenvedély hallgatását azoktól a pártfogó szólamoktól, amiket szépségének, ifjúságának és tehetségének köszönhet. Nagyon szánni valók lennének az asszonyok, ha bűnösök volnának minden vágy miatt, amelyet bennük ébresztenek. A fiú föltétlenül szerelmes, de ami Naïst illeti...

- Ó, Naïs - ismételte az álnok Amélie -, Naïst igen boldoggá teszi ez a szenvedély. Az ő korában olyan csábító egy fiatalember szerelme! Az ember újra megfiatalodik mellette, fiatal lánnyá lesz, a fiatal lány lelkiismereti aggodalmaival és viselkedésével, és eszébe sem jut, hogy nevetségessé válhatik... Nézzék csak! Egy patikus fia olyan arcot vág, mintha úr lenne Bargetonné házában.

- A szerelem nem ismeri ezeket a távolságokat - fuvolázta Adrien. Másnap egyetlen ház sem volt egész Angoulême-ben, ahol ne azon vitatkoztak volna, milyen fokig jutott el Chardon, alias Rubempré úr és Bargetonné meghittsége: a lelküket alig nyomta még egy-két csók, s a világ már a legbűnösebb boldogsággal vádolta őket. Bargetonnéra most ránehezedett királyságának súlya. Ki nem vette észre a társadalom furcsaságai közt a közvélemény ítéleteinek szeszélyes voltát, követeléseinek őrültségét? Vannak emberek, akiknek minden szabad: elkövethetik a legesztelenebb dolgokat; amit ők tesznek, az mind helyes; mindenki boldog, ha a tetteiket igazolhatja. Viszont vannak mások, akikkel szemben hihetetlenül szigorú a világ; ezek kötelesek mindent jól csinálni, ezeknek nem szabad sem tévedni, sem megtévedni, de még csak egy ostobaságot kiszalasztani sem; csodálattal körülvett szobroknak mondaná őket az ember, amelyeket tüstént ledöntenek talapzatukról, mihelyt a tél letörte egy ujjukat, vagy kicsorbította az orrukat; nem engednek meg nekik semmi emberit, állandó isteni tökéletességre vannak kényszerítve. Bargetonnénak egyetlen, Lucienre vetett pillantása fölér Zizine és Francis tizenkét esztendei boldogságával. A két szerelmesnek egyetlen kézszorítása fejükre vonta a Charente-vidék minden villámát.

David titokban megtakarított pénzecskét hozott haza Párizsból, s ezt szánta házassága költségeire, és az apai ház második emeletének fölépítésére. Ezt a házat megnagyobbítani nem annyit jelent-e, mint önmagáért dolgozni? Övé lesz előbb vagy utóbb, hiszen apja már hetvennyolc esztendős. A nyomdász tehát fölépítette Lucien lakását, svájci módra, hogy ne terhelje meg túlságosan a rozoga ház vén falait. Örömmel díszítgette, és csinosan bebútorozta az első emeleti lakást, ahol a szép Ève fogja életét tölteni. A vidámság s a zavartalan boldogság ideje volt ez a két barát számára. Lucien, bármennyire unta is a vidéki élet kicsinyes arányait, bármennyire belefáradt is abba a piszkos takarékoskodásba, amelynek már öt frank is egész vagyon - panasz nélkül viselte el a nyomorúság számítgatásait és nélkülözéseit. Sötét melankóliája átengedte helyét a remény sugárzó kifejezésének. Csillagot látott ragyogni a feje fölött; szép életről álmodozott, boldogságát Bargeton úr sírjára alapítva, akinek időnként nehéz volt az emésztése, s az a szerencsés mánia uralkodott rajta, hogy az ebédkor szerzett gyomorrontást a vacsorakor szerzett gyomorrontással szerette gyógyítani.

Szeptember eleje táján Lucien otthagyta a faktorságot; Rubempré úr lett, nagyszerűen lakott ahhoz a szelelőlyuk világította nyomorúságos manzárdszobához képest, ahol a kis Chardon tanyázott Houmeau-ban; elköltözött Houmeau-ból, a felső Angoulême lakosává lett, s hetenként körülbelül négyszer Bargetonnénál vacsorázott. A püspök barátságába fogadta, és bejáratos volt a püspökségre is. Amivel foglalkozott, az a legelőkelőbb személyek közé sorozta. Végre is valamikor Franciaország dicsőségesei között foglal majd helyet. Bizonyos, hogy amikor végigfutott csinos szalonján, bájos hálószobáján és ízléses dolgozószobáján, megvigasztalódhatott azon, hogy havonként harminc frankot vesz el húga és anyja keserves keresményéből; hiszen már látta azt a napot, amikor két éve készülő történeti regénye, IX. Károly íjásza s egy verseskötet - a Margitvirágok - szétviszi hírét az irodalmi világba, s elegendő pénzhez juttatja, hogy megfizethesse adósságát anyjának, húgának és Davidnak. Nagynak látta magát, hallgatta nevének jövendő csengését és most már nemes biztonsággal fogadott el minden áldozatot: mosolygott szorult helyzetén, élvezte a nyomorúság utolsó napjait.

Ève és David előbbre valónak találták testvérük boldogságát a magukénál. A házasságot hátráltatta az, hogy a munkások még nem készültek el az első emeletre szánt bútorokkal, festésekkel, tapétákkal; mert Lucien holmija volt az első. Aki ismerte Lucient, nem csodálkozhatott ezen az önfeláldozáson: olyan hódító! Olyan kedveskedő a modora! Oly bájosan tudta kifejezni türelmetlenségét, vágyait! Szólnia sem kellett, máris nyert ügye volt. Ez a végzetes előny több fiatalembert veszejt el, mint ahányat megment. Sok ilyen nagy gyermek megszokja azt az előzékenységet, amelyet a szép ifjúság ébreszt maga iránt, boldoggá teszi az az önző támogatás, amelyben a világ a neki tetsző teremtéseket részesíti, mint ahogy alamizsnát ad annak a koldusnak, aki részvétet kelt, izgalmat ébreszt benne - mondom, sok ilyen nagy gyermek csak élvezi ezt a kegyet ahelyett, hogy kihasználná. Nem ismerik föl a társadalmi viszonyok értelmét és mozgató erőit, azt hiszik, hogy mindig találkozni fognak ilyen csalékony mosolyokkal; de meztelenül, kopaszon, kifosztottan, kincsek és vagyon nélkül érkeznek el ahhoz a pillanathoz, amikor a világ, mint valami vén, kacér teremtéseket, mint holmi ócska rongyokat ott hagyja őket egy szalon ajtajában, vagy egy utcai sarokkövön.

Ève különben kívánta ezt a késedelmet, takarékosan akarta megszerezni mindazt, amire egy fiatal háztartásnak szüksége van. Mit is tagadhatott volna meg két szerelmes egy olyan testvértől, aki oly szívből jövő hangon mondta, amikor húgát dolgozni látta: "Szeretném, ha varrni tudnék!" Aztán a komoly és mindent megfigyelő David is bűntárs volt ebben az önfeláldozásban. Mindamellett, amióta Lucien diadalmaskodott Bargetonnénál, félt a fiúban végbemenő változástól; félt, hogy le fogja nézni a polgári erkölcsöket. Ki akarván próbálni a testvérét, David némelykor kényszerítette, hogy válasszon a család patriarkális örömei és a nagyvilág gyönyörűségei között, s amikor látta, hogy Lucien a családért feláldozza hiú élvezeteit, így kiáltott fel: - Nem fogják elrontani!

A három barát nemegyszer kirándulásra ment Chardonnéval, ahogy vidéken szokták: sétálgattak az Angoulême-mel szomszédos erdőkben, a Charante mentén; a zöldben fogyasztották el az elemózsiát, amit David inasa vitt el megállapított helyre, megállapított időben; este aztán hazatértek, kissé kifáradva, s még három frankba sem került az egész szórakozás. Kivételes esetekben, amikor valamelyik falusi vendéglőben ebédeltek meg, középúton a zöldág-cégéres kocsma és a párizsi bormérés között - megtörtént, hogy kiadtak öt frankot, ami megoszlott David és a Chardon család között. David végtelenül hálás volt Luciennek, hogy egyszerű kirándulásokért megfeledkezett az előkelő társaság fényes ebédjeiről s arról a gyönyörűségről, amelyet Bargetonnénál találhatott. Mert akkoriban mindenki ünnepelni akarta Angoulême nagy fiát.

Eközben, amikor a jövendőbeli házastársak berendezkedéséhez már jóformán semmi sem hiányzott, David kiment az apjához Marsacba. Meg akarta kérni, hogy vegyen részt a lakodalmán. Remélte, hogy az öreget meghódítja a menye, s hozzájárul majd a ház átépítésének óriási költségeihez. És ekkor olyasvalami történt, ami kisvárosban tökéletesen meg szokta változtatni a dolgok ábrázatát.

Lucien és Louise házi spionra talált du Châtelet személyében, akinek szenvedéllyel és fösvénységgel kevert gyűlölete kitartóan leste az alkalmat, hogy botrányt idézzen elő. Sixte kényszeríteni akarta Bargetonnét valami olyan nyílt állásfoglalásra Lucien mellett, amely vesztét okozza a társadalom szemében. Úgy szerepelt, mint Bargetonné alázatos bizalmasa, de ha a Minage utcában bámulta Lucient, máshol mindenütt annál jobban rágta. Lassanként szabad bejárásra tett szert Naïsnál, aki nem gyanakodott többé öreg imádójára; de azért du Châtelet túlságosan sokat tett föl a két szerelmesről, akiknek szerelme plátói maradt, bármennyire kétségbe ejtette is ez mindkettőjüket. Valóban vannak szenvedélyek, amelyek jól vagy rosszul indulnak meg, ahogy vesszük. Két ember beleveti magát az érzelem taktikájába, beszél, ahelyett hogy cselekednék, és nyílt mezőn hadakozik ahelyett, hogy ostromba fogna. Így aztán gyakran megunják egymást, hiába fárasztják ki vágyaikat. A két szerelmes időt enged egymásnak a gondolkozásra, egymás megítélésére. A szenvedélyek, amelyek kibontott zászlóval, kiöltözködve, mindent felforgató hevességgel indultak neki a hadjáratnak, gyakran kénytelenek győzelem nélkül, szégyenkezve, lefegyverezve, a hiábavaló csatazajba belekábulva visszavonulni.

Ezt a végzetet némelykor magyarázhatjuk az ifjúkor félénkségével s azzal a késlekedéssel, amelyet a kezdő asszonyok annyira szeretnek, mert az efféle kölcsönös altatás nem esik meg sem azokkal a hódítókkal, akiknek már gyakorlatuk van, sem azokkal a kacér hölgyekkel, akik megszokták a szenvedély furfangjait.

A vidéki élet különben is sajátságos módon gátolja a szerelem kielégülését, s kedvez a szenvedély intellektuális harcainak; viszont az akadályokkal, amelyekkel a szerelmeseket annyira egymáshoz kötő édes érintkezést gátolja, végleges elhatározásokra kényszeríti a lángoló lelkeket. Ez az élet olyan aprólékos kémkedésre, az otthon falainak akkora átlátszóságára épült, oly kevéssé tűri meg a vigasztaló, de az erényt nem sértő intimitást; - ebben az életben oly esztelen módon vádolják meg a legtisztább viszonyokat is, hogy sok asszony veszti el jó hírét ártatlanul is. Némelyek aztán haragszanak magukra, amiért nem élvezik ki minden örömét egy olyan hibának, amelynek büntetését már amúgy is elszenvedték. A társadalom minden komoly vizsgálódás nélkül megrója vagy bírálja azokat a szembeszökő tényeket, amelyekkel a hosszú, titkos küzdelmek végződnek: ilyenformán alapjában véve bűntárs a botrányban; de azok, akik az ok nélkül megrágalmazott asszonyok állítólagos botrányai ellen harsognak, legnagyobbrészt sohasem gondoltak egy ilyen nyilvános elhatározás okaira. Bargetonné is közel állt sok más asszony furcsa helyzetéhez, aki csak azután bukott el, hogy már igaztalanul megvádolták.

A szenvedély kezdetén az akadályok megrémítik a tapasztalatlan embert; s azok az akadályok, amelyekkel ez a két szerelmes találkozott, erősen hasonlítottak Gulliver liliputi kötelékeihez. Csupa megsokszorozott semmiség, ami minden mozdulatot lehetetlenné tett, és megölte a leghevesebb vágyat is. Így például Bargetonnénak egész nap fogadnia kellett. Ha bezáratja a kapuját azokban az órákban, amikor Lucien jön hozzá, már el is árult mindent, ezzel az erővel meg is szökhetett volna vele. Igaz, hogy abban a budoárban fogadta, amelyet Lucien már annyira megszokott, hogy úrnak hitte magát benne; de az ajtók lelkiismeretesen nyitva maradtak. Minden a lehető legerényesebben folyt. Bargeton úr úgy kószált a házban, mint az Orbán lelke, és eszébe sem jutott azt hinni, hogy a felesége egyedül akar maradni Luciennel. Ha csak ő lett volna az egyetlen akadály, Naïs könnyen elküldhette vagy elfoglalhatta volna; de elárasztották a látogatók, s minél jobban növekedett a kíváncsiság, annál több vendége volt. A vidéki ember természettől fogva szeret bosszantani másokat, szeret akadályokat gördíteni a szülemlő szenvedélyek elé. A cselédség régi megszokás alapján járt-kelt a házban, hívás nélkül, nem is jelezve a jövetelét - ezt a régi szokást olyan asszony vétette föl velük, akinek semmi takargatnivalója nem volt. A ház belső rendjét megváltoztatni annyi lett volna, mint bevallani azt a szerelmet, amelyben egyelőre még egész Angoulême kételkedett. Bargetonné nem tehette ki a lábát a házából anélkül, hogy az egész város ne tudta volna, hova megy. Egyedül sétálni Luciennel a városon kívül, döntő lépés lett volna: veszedelmesebb, mint odahaza bezárkózni vele. Ha Lucien éjfél utánig marad Bargetonnénál, más társaság nélkül, arról már pletykáltak volna másnap. Így hát Bargetonné befelé és kifelé egyaránt állandóan a nyilvánosság szeme előtt élt. Ezek a részletek az egész vidéket jellemzik: a ballépés ott vagy bevallott vagy lehetetlen dolog.

Louise, mint minden asszony, akit magával ragadott a szenvedély s tapasztalatlan az efféle dolgokban, egyenként ismerte föl a helyzete nehézségeit; megrémült tőlük. Rémülete visszahatott azokra a szerelmes vitákra, amelyek két szerető együttlétének legszebb óráit szokták elrabolni. Bargetonnénak nem volt birtoka, ahová magával vigye drága poétáját, mint némely asszony teszi, aki valami ügyesen kieszelt ürüggyel falun temetkezik el. Fárasztotta a nyilvános élet, kétségbeejtette ez a zsarnokság, amelynek igája keservesebb volt, mint amily édesek a gyönyörei - eszébe jutott Escarbas, és arra gondolt, hogy odamegy látogatóba öreg édesapjához, annyira ingerelték már ezek a nyomorúságos akadályok.

Châtelet nem hitt ennyi ártatlanságban. Kileste azokat az órákat, amikor Lucien ellátogatott Bargetonnéhoz, s néhány perccel utóbb megjelent ő is, mindig Chandour úrnak, a klikk legindiszkrétebb férfiának kíséretében, akit maga előtt bocsátott be az ajtón, folyvást reménykedvén, hogy rajtakaphatja őket, ha ily csökönyösen kergeti a véletlent. Szerepe és tervének sikere annál is nehezebb volt, mert semlegesnek kellett maradnia, hogy valamennyi szereplőjét irányíthassa annak a drámának, amelyet el akart játszatni. Éppen ezért, hogy elaltassa Lucien gyanúját, akit dédelgetni szokott, és Bargetonnéét, akinek igen éles szeme volt, a féltékeny Amélie-hez csatlakozott, hogy valami magyarázatát adhassa a viselkedésének. Hogy még erősebb kémkedést támasszon Louise és Lucien körül, néhány nappal ezelőtt sikerült Chandourral vitába keverednie a két szerelmesről. Du Châtelet azt állította, hogy Bargetonné bolondját járatja Luciennel, hogy sokkal gőgösebb és előkelőbb, semhogy leereszkednék egy patikus fiához. A hitetlenkedő szerepe illett a tervéhez, mert úgy akart feltűnni, mint Bargetonné védelmezője. Stanislas azt erősítgette, hogy Lucien éppenséggel nem boldogtalan szerelmes. Amélie még elevenebbé tette a vitát, mert tudni kívánta az igazságot. Mindenki elmondta a maga érveit. Mint kisvároson meg szokott történni, Chandourék bizalmas ismerősei gyakran belepottyantak egy olyan társalgás közepébe, amikor du Châtelet és Stanislas versengve kardoskodtak a véleményük mellett, pompás megfigyelések felsorolásával.

Természetes, hogy mind a két ellenfél párthíveket keresett, és megkérdezte a szomszédjától: "Hát önnek mi a véleménye?" Ez a vita állandóan az érdeklődés központjában tartotta Bargetonnét és Lucient. Egy napon végül du Châtelet megjegyezte, hogy valahányszor Chandour meg ő megjelentek Bargetonnénál, és Lucien is ott volt, soha semmiféle jel nem árult el gyanús viszonyt: a budoár ajtaja nyitva volt, a cselédség járt-kelt, semmi rejtelmes dolog nem vallott a szerelem édes vétkeire stb. Stanislas, akiben volt egy adag butaság, elhatározta, hogy másnap lábujjhegyen fog belépni, s erre nagyon biztatta az álnok Amélie is.

Ez a másnap éppen olyan nap volt Lucien számára, amikor a fiatalemberek a hajukat szokták tépni, és megesküsznek magukban, hogy nem folytatják tovább a sóhajtozó szerelmes ostoba mesterségét. Hozzászokott már a helyzethez. A költő, aki oly félénken ült le Angoulême királynőjének megszentelt budoárjában, követelőző szerelmessé változott. Fél esztendő elég volt neki, hogy egyenlőnek higgye magát Louise-zal, és most ura akart lenni. Hazulról távoztában megfogadta, hogy bolondul fog viselkedni, életét is kockára veti, felhasználja lángoló ékesszólásának minden segítő eszközét, azt mondja, hogy elvesztette a fejét, hogy nem tud gondolkozni, nem képes egy sort leírni. Bizonyos asszonyok becsületükre váló módon irtóznak előzetes elhatározásoktól, nem szeretnek megállapodásoknak engedni, csak a szenvedély rohamának. Általában, senki sem kér a rákényszerített gyönyörből. Bargetonné észrevette Lucien homlokán, szemében, arckifejezésén és modorán azt az izgatottságot, amely a kész elhatározást szokta elárulni; elhatározta, hogy kijátssza ezt, kissé talán az ellentmondás szellemétől ösztökélve, de egyben azért is, mert nemes módon fogta föl a szerelmet. Túlzó természetű asszony létére túlozta a személye értékét is. Uralkodónőnek, Beatricének, Laurának tartotta magát. Az irodalmi torna sátormennyezete alatt ült, akárcsak a középkorban, és Luciennek többrendbeli győzelmek után kellett megérdemelnie őt, el kellett homályosítania a fenséges gyermeket, Lamartine-t, Walter Scottot, Byront. Ez a nemes teremtés úgy tekintette a szerelmét, mint valami nagylelkű elvet: annak a vágynak, amelyet Lucienben ébresztett, a költő dicsőségét kell előidéznie. Ez az asszonyi donquijote-izmus olyan érzelem, amely valami tiszteletre méltó szentesítést ád a szerelemnek, hasznosítja, nagyságot ruház reá, becsületére válik. Bargetonné csökönyösen elhatározta, hogy hét-nyolc esztendeig Dulcinea szerepét játssza Lucien életében, és mint sok vidéki asszony, valami rabszolgaságfélével akarta megvásároltatni magát, hosszú állhatatos hűséggel, amely módot ad neki arra, hogy barátját megítélje.

Amikor Lucien megkezdte a harcot, holmi kötelező duzzogással, amelyen a még szabad asszonyok nevetni szoktak, s amely csak a szeretett asszonyokat szokta elszomorítani, Louise méltóságos arcot öltött, belekezdett megszokott, nagy szavakkal teletűzdelt, hosszú szónoklatába.

- Hát ezt ígérte nekem, Lucien? - mondta végül. - Ne ültessen el ebbe az édes jelenbe olyan lelkifurdalásokat, amelyek később megmérgeznék az életemet. Ne rontsa el a jövendőt! És büszkén mondom: ne rontsa el a jelent. Hiszen magáé az egész szívem. Mit akar hát? Eltűrné, hogy az érzékei hassanak a szerelmére, amikor a szeretett asszony legszebb előjoga, hogy az érzékeket hallgatásra kényszerítse? Kinek tart hát engem? Nem vagyok hát a maga Beatricéje? Ha nem vagyok több magának, mint asszony, akkor kevesebb vagyok.

- Ugyanezt mondhatná olyan valakinek is, akit nem szeret - kiáltott fel dühösen Lucien.

- Ha nem érzi, hogy mennyi igazi szerelem van a gondolataimban, akkor sohasem lesz méltó hozzám.

- Kétségbe vonja szerelmemet, hogy ne kelljen viszonoznia - mondta Lucien, és sírva borult a lábához.

Szegény fiú sírva fakadt: meddig kell még a paradicsom kapujában vesztegelnie. A költő könnyeit sírta, aki hatalmában megalázva vélte magát; a gyermek könnyeit, aki kétségbeesik, mert a kívánt játékot megtagadták tőle.

- Sohasem szeretett! - kiáltott föl.

- Maga sem hiszi, amit mond - felelte az asszony, akinek hízelgett ez a hevesség.

- Bizonyítsa hát be, hogy az enyém - mondta eszeveszetten Lucien.

E pillanatban belépett Stanislas, anélkül, hogy jönni hallották volna; látta Lucient, amint könnyes szemmel Louise térdére hajtja fejét. Stanislast kielégítette ez a kellőképpen gyanús látvány, és gyorsan visszahúzódott du Châtelet mellé, aki ott állt a szalon ajtajában. Bargetonné hirtelen felugrott, de nem érte utol a két kémet, akik sietve visszavonultak, mint alkalmatlan látogatók.

- Ki járt itt voltaképpen? - kérdezte a cselédségtől.

- Chandour és du Châtelet urak - felelte Gentil, az öreg komornyik.

Sápadtan, reszketve tért vissza a budoárjába.

- Ha megláttak ebben a helyzetben, el vagyok veszve - szólt.

- Annál jobb! - kiáltott fel a költő.

Az asszony mosolygott a szerelmes önzés felkiáltásán. Vidéken az ilyen eseteket súlyosbítja az, hogy hogyan beszélik el. Egy szempillantás alatt mindenki megtudta, hogy Lucient rajtakapták, amint Naïs előtt térdelt. Chandour, akit boldoggá tett, hogy ez az ügy fontos egyéniséggé avatta, először is a kaszinóban beszélte el az esetet, aztán házról házra járt vele. Du Châtelet sietve megjegyezte mindenütt, hogy ő nem látott semmit; de ezzel kivonván magát a dologból, csak annál erősebb ösztönzést adott Stanislasnak, hogy beszéljen; engedte, hogy túlozza a részleteket; Stanislas pedig, elmésnek találván magát, valahányszor elmondta a dolgot, mindig újabb részleteket fűzött hozzá. Este az egész társaság összecsődült Amélie-nél; mert akkorára már a leghitetlenebb verziók keringtek Angoulême nemesi köreiben, ahol az eset minden elbeszélője követte Stanislas példáját. Asszonyok, férfiak egyforma türelmetlenséggel várták, hogy megtudják az igazat. Azok az asszonyok, akik arcukat eltakarva, leghangosabban kiáltozták: botrány! erkölcstelenség! - éppen Amélie, Zéphirine, Fifine és Lolotte voltak, akikre többé vagy kevésbé rá volt sütve a meg nem engedett szerelem bélyege. A legkülönbözőbb hangnemekben variálták a kegyetlen témát.

- No, tudják - mondta az egyik -, ez a szegény Naïs!... Ami engem illet, én nem hiszem, egész kifogástalan élete cáfolja a dolgot. Sokkal büszkébb is, semhogy egyéb lehetne Chardon úr számára, mint pártfogója. De ha igaz a dolog, szívemből sajnálom.

- Annál sajnálatra méltóbb, mert iszonyúan nevetségessé teszi magát; hiszen anyja lehetne Lulu úrnak, ahogy Jacques elnevezte. Ez a poétácska legfeljebb huszonkét éves, Naïs pedig, köztünk maradjon, megvan negyven.

- Én - mondja du Châtelet - úgy találom, hogy éppen Rubempré úr helyzete bizonyítja Naïs ártatlanságát. Az ember nem borul térdre, hogy olyasmit kérjen újra, amit már megkapott.

- No, az attól függ - mondta huncut ábrázattal Francis, Zéphirine rosszalló pillantását vonva magára.

- De hát mondja el már nekünk, hányadán áll ez a dolog! - sürgették Stanislast, titkos bizottsággá alakulva a szalon egyik sarkában.

Stanislas végre már egész kis elbeszélést szerkesztett össze, teli malacságokkal, s olyan kézmozdulatokkal és pózokkal kísérte, melyek bámulatosan bűnös színben tüntették fel a dolgot.

- Hihetetlen! - ismételgették többen.

- Délben! - mondta az egyik asszony.

- Naïs lett volna az utolsó, akit ilyesmivel meg tudok gyanúsítani.

- Vajon mitévő lesz most?

Aztán jött a kommentárok, a föltevések végtelen sora!... Du Châtelet védelmezte Bargetonnét; de olyan ügyetlenül, hogy csak felszította a pletyka tüzét, nemhogy kioltotta volna. Lili, akit végtelenül elszomorított az angoulême-i Olympus legszebb angyalának bukása, könnyes szemmel sietett megvinni a hírt a püspökségre. Amikor már egészen bizonyos volt, hogy az egész város erről beszél, a boldog du Châtelet elment Bargetonnéhoz, ahol - ó, jaj! - csak egy asztalnál játszottak whistet; diplomatikusan felkérte Naïst, hogy vonuljon vissza vele beszélgetni a budoárjába. Mind a ketten leültek a kis díványra.

- Bizonyára tudja - mondta halkan du Châtelet -, hogy miről beszél az egész város.

- Nem én - felelte az asszony.

- Nos hát - folytatta -, sokkal jobb barátja vagyok, semhogy eltitkoljam ön előtt. Sőt módot kell adnom önnek, hogy megszüntesse ezeket a rágalmakat, amelyeket kétségtelenül Amélie talált ki, aki olyan önhitt, hogy az ön vetélytársának képzeli magát. Ma délelőtt látogatóba jöttem önhöz azzal a majom Stanislasszal, s az néhány lépéssel előttem járt; amikor idáig értünk - mondta a budoár ajtajára mutatva -, azt állítja, hogy olyan helyzetben látta önt Rubempré úrral, amely nem engedte meg, hogy belépjen; egészen elképedve tért vissza hozzám, és magával cipelt, időt sem engedve arra, hogy tájékozódjam; már Beaulieu-nél voltunk, amikor megmondta a visszahúzódás okát. Ha tudom, nem mozdulok el öntől, hogy az ön javára tisztázzam ezt az ügyet; de ha már egyszer eltávoztunk, a visszatérés nem bizonyított többé semmit. Mármost, akár rosszul látott Stanislas, akár jól, kell hogy hazugságban maradjon. Drága Naïs, ne engedje, hogy egy ostoba fráter tönkretegye az életét, a becsületét, a jövendőjét; hallgattassa el azonnal. Tudja, milyen itt az én helyzetem. Ámbár szükségem van mindenkire, tökéletesen önnek szentelem magamat. Rendelkezzék az életemmel: az öné. Bár a sóhajtásaimat nem hallgatta meg, a szívem mindig az öné marad, s én minden alkalommal be fogom bizonyítani, mennyire szeretem. Igen, őrködni fogok ön felett, mint egy hűséges szolga, jutalom reménye nélkül, csupán azért, mert nekem gyönyörűség önt szolgálni, még tudta nélkül is. Ma délelőtt mindenütt azt mondtam, hogy a szalon ajtajában voltam, és nem láttam semmit. Ha megkérdezik, hogy kitől tudja ezeket a pletykákat, hivatkozzék rám. Büszke volnék, ha bevallott védelmezője lehetnék; de, négyszemközt mondva, a férje az egyetlen, aki elégtételt kérhet Stanislastól... Még ha az a kis Rubempré elkövetett volna is valami bolondságot, egy asszony becsülete nem lehet kényre-kegyre kiszolgáltatva az első szeleburdinak, aki a lábához borul. Ezt mondtam én.

Naïs egy főhajtással mondott köszönetet du Châtelet-nek, és elmélázva ült a helyén. Belefáradt a vidéki életbe, megundorodott tőle. Du Châtelet első szavára Párizs jutott eszébe. Bargetonné hallgatása kínos helyzetbe hozta agyafúrt bámulóját.

- Ismétlem - mondotta -, rendelkezzék velem.

- Köszönöm - felelte az asszony.

- Mit szándékozik cselekedni?

- Majd meglátom.

Hosszú csönd...

- Hát annyira szereti ezt a kis Rubemprét?

Az asszony akaratlanul is gőgösen mosolyodott el, összefonta karját, s a budoár függönyére nézett. Du Châtelet távozott, anélkül hogy beleláthatott volna ebbe a büszke asszonyi szívbe. Amikor Lucien s az a négy hűséges öregúr, aki a pletykákkal nem törődve, eljött kártyázni, távozott a házból: Bargetonné megállította az urát, aki éppen hálószobájába akart vonulni, s már kinyitotta száját, hogy jó éjszakát kívánjon a feleségének.

- Jöjjön velem, kedvesem, beszélnem kell magával - mondta az asszony bizonyos ünnepélyességgel.

Bargeton úr utánament feleségének a budoárba.

- Uram - mondotta Bargetonné -, talán hibát követtem el, amikor Rubempré úr iránt tanúsított pártfogásomba bizonyos melegséget vittem, amit ő is meg ennek a városnak ostoba lakói is félreértettek. Ma délelőtt Lucien a lábamhoz borult, itt ni, és szerelmi vallomást tett nekem. Stanislas abban a pillanatban lépett be, amikor fölemeltem ezt a gyermeket. Megfeledkezett arról a kötelességről, amit úriembernek az udvariasság minden körülmények között megparancsol az asszonyokkal szemben, s azt állította, hogy gyanús helyzetben talált ezzel a fiúval, akivel én akkor érdeme szerint bántam el. Ha ez a szeleburdi fiatalember tudná, hogy milyen rágalmakat idézett elő a bolondsága - ismerem őt -, inzultálná Stanislast, és kényszerítené, hogy verekedjék meg vele. Ez valósággal nyilvános bevallása lenne a szerelmének. Nem szükséges elmondanom önnek, hogy a felesége ártatlan; de gondolhatja, hogy mind a kettőnkre nézve volna valami meggyalázó abban, ha Rubempré úr védene meg engem. Menjen el tüstént Stanislashoz, és vonja komolyan felelősségre a reám szórt sértő pletykákért; ne feledje el, hogy nem engedheti békésen elintézni az ügyet, hacsak nagyszámú komoly tanú előtt vissza nem von mindent. Így megszerzi minden tisztességes ember becsülését, okos és lovagias ember módjára viselkedik és jogot szerez az én becsülésemre. Gentilt lóháton elküldöm Escarbasba, hogy apám legyen a segédje; öreg már, de olyan embernek ismerem, hogy lába alá tiporja ezt a kinyalt frátert, aki egy Nègrepelisse lány jó hírét meri bemocskolni. A fegyverválasztás joga az öné, verekedjenek pisztollyal, ön kitűnő lövő.

- Megyek - mondta Bargeton úr, s azzal vette sétapálcáját és kalapját.

- Jól van, barátom - mondta megindultan a felesége -, ilyennek szeretem a férfit. Ön igazi úriember.

Csókra nyújtotta neki homlokát, s az aggastyán boldogan, büszkén csókolta meg. Az asszony, aki valamelyes anyai érzéssel viseltetett e nagy gyermek iránt, nem tudta visszatartani könnyét, amikor hallotta, hogy az utcai kapu bezárult mögötte.

"Mennyire szeret - gondolta magában. - Szegény ember, ragaszkodik az élethez, és mégis szívesen vesztené el a kedvemért."

Bargeton urat nem zavarta, hogy másnap szembe kell állnia valakivel, és hidegen bele kell néznie egy felé irányított pisztoly csövébe - nem, csak egyetlen dolog zavarta, s emiatt reszketett egész úton, míg Chandourhoz ment. - "Mit mond majd? - gondolta magában. - Naïs megtaníthatott volna a mondókámra!" És törte fejét, hogy kigondoljon néhány mondatot, amely nem teszi nevetségessé.

De az olyan emberek, akik - mint Bargeton úr is - a korlátolt szellemüktől és jelentéktelenségüktől rájuk kényszerített hallgatásban töltik életüket -, megfelelő körülmények között tudnak valami sablonos ünnepélyességgel viselkedni. Minthogy keveset beszélnek, természetesen kevés ostobaságot szalasztanak ki a szájukon; meg aztán, mert sokat gondolkoznak azon, amit mondaniuk kell, az önbizalom hiánya kényszeríti őket, hogy alaposan megtanulják szónoklataikat, s ezeket nagyszerűen mondják el - olyan jelenség ez, mint amikor Bálám szamarának megoldódik a nyelve. És Bargeton úr valóban felsőbbrendű ember módjára viselkedett. Igazolta azoknak véleményét, akik úgy tekintettek rá, mint valami pythagoreus filozófusra. Este tizenegy órakor lépett be Stanislashoz, és nagy társaságot talált ott. Némán üdvözölte Amélie-t, és mindenkire rámosolygott, megszokott, együgyű mosolyával, amely a jelen körülmények között mélységesen ironikusnak tűnt. Nagy csönd támadt ekkor, mint a természetben, vihar közeledtével. Châtelet, aki visszatért ide, jelentős módon nézegetett fölváltva Bargeton úrra és Stanislasra, akihez udvariasan lépett oda a megsértett férj.

Du Châtelet megértette, hogy mit jelent ez a látogatás olyan órában, amikor ez az aggastyán már ágyban szokott feküdni; nyilván Naïs mozgatja gyönge karját, és mert Amélie mellett elfoglalt helyzete jogot adott neki, hogy beleavatkozzék a házaspár ügyeibe, fölállt, félrevonta Bargeton urat, és megkérdezte:

- Stanislasszal akar beszélni?

- Igen, vele - mondta a jó öreg boldogan, hogy közvetítőre akadt, aki talán beszélni fog helyette.

- Hát akkor menjen Amélie hálószobájába - felelte az adóhivatali igazgató, aki örült a párbajnak, amely özveggyé tehette Bargetonnét, s egyúttal megakadályozhatta abban, hogy feleségül menjen Lucienhez, a párbaj okozójához.

- Stanislas - szólt du Châtelet Chandourhoz -, Bargeton bizonyára azért jön, hogy felelősségre vonja önt, amiatt, amit Naïsról beszélt. Jöjjön a felesége szobájába, és viselkedjenek mind a ketten úriemberek módjára. Ne lármázzon, mutassa magát nagyon udvariasnak, szóval legyen hideg és méltóságos, mint egy angol.

Stanislas és du Châtelet egyszerre mentek oda Bargetonhoz.

- Uram - szólalt meg a megsértett férj -, ön azt állítja, hogy a feleségemet gyanús helyzetben találta Rubempré úrral.

- Chardon úrral - igazította ki ironikusan Stanislas, aki nem nagy véleménnyel volt Bargeton szellemi képességeiről.

- Úgy is jó - folytatta a férj. - Ha nem vonja vissza szavait a most itt levő társaság jelenlétében, kérem, hogy keressen párbajsegédet magának. Az apósom, Nègrepelisse úr eljön önért hajnali négy órakor. Tegyük meg mind a ketten a szükséges intézkedéseket, mert az ügyet csak ezen a módon lehet elintézni. A pisztolyt választom, mert én vagyok a sértett fél.

Bargeton úr útközben soká rágódott ezen a szónoklaton, élete leghosszabb szónoklatán; szenvedély nélkül, s a legegyügyűbb ábrázattal mondta el. Stanislas elsápadt, s azt gondolta magában: "Mit is láttam én voltaképpen?" De mert választania kellett ama szégyen között, hogy az egész város előtt meghazudtolja saját szavait, ennek a némának jelenlétében, aki, úgy látszott, nem érti a tréfát, és a félelem, a rettentő félelem között, amely lángoló kezével szorongatta a torkát: a távolabbi veszedelmet választotta.

- Jól van. Tehát holnap - mondta Bargeton úrnak, azt gondolván, hogy majd csak rendezni lehet valahogy a dolgot.

A három férfi visszatért a szalonba, és mindenki vizsgálgatta az arckifejezésüket: du Châtelet mosolygott, Bargeton úr tökéletesen olyan volt, mintha otthon lenne, de Stanislas sápadtnak látszott. Erre a látványra néhány asszony kitalálta, hogy mi lehetett a beszélgetés tárgya. - Párbajozni fognak - ezt a két szót adta tovább suttogva az egész társaság.

A társaság egyik fele azt gondolta, hogy Stanislasnak nincs igaza - sápadtsága és magaviselete hazugságra vallott; a másik fele bámulta Bargeton úr magatartását. Du Châtelet iparkodott komolyan és titokzatosan viselkedni. Bargeton úr ott maradt néhány percig, hogy az arcokat tanulmányozza, aztán eltávozott.

- Vannak pisztolyaid? - súgta du Châtelet Stanislas fülébe, s az tetőtől talpig megborzongott.

Amélie mindent megértett és elájult; az asszonyok sietve vitték hálószobájába. Iszonyú felfordulás támadt, mindenki egyszerre beszélt. A férfiak a szalonban maradtak, és egyhangúan kijelentették, hogy Bargeton úr csak jogával élt.

- Hitte volna, hogy ez a jámbor képes lesz így viselni magát? - szólalt meg Saintot úr.

- Ó - jegyezte meg a könyörtelen Jacques -, fiatal korában kitűnő fegyverforgató volt. Az apám gyakran beszél nekem Bargeton hőstetteiről.

- Eh, húsz lépésnyire állítja őket egymástól, és egyik sem fog találni, ha lovassági pisztolyokat választ - mondta Châtelet-nek Francis.

Amikor mindenki elment, Châtelet megnyugtatta Stanislast és feleségét; megmagyarázta nekik, hogy simán fog menni minden, s hogy egy hatvanesztendős meg egy harminchat esztendős ember párbajában az utóbbi részen van minden előny.

Másnap reggel, amikor Lucien éppen reggelizett Daviddal, aki apja nélkül érkezett vissza Marsacból, Chardonné elképedve lépett be a szobába.

- Lucien, tudod-e a nagy újságot, amiről még a piacon is beszélnek? Bargeton úr kis híján megölte Chandour urat, ma reggel öt órakor a Tullaye úr rétjén... erre a névre szójátékot lehet faragni. Úgy látszik, Chandour azt beszélte tegnap, hogy rajtaért téged Bargetonnéval.

- Ez hazugság! Bargetonné ártatlan - kiáltott föl Lucien.

- Egy falusi ember, akitől a részleteket hallottam, mindent látott a szekeréről. Nègrepelisse úr három órakor hajnalban bejött, hogy segédje legyen Bargeton úrnak; azt mondta Chandournak, hogy ha a veje szerencsétlenül jár, ő fog bosszút állni érte. A lovasezred egyik tisztje kölcsönadta pisztolyait, és Nègrepelisse úr többször is kipróbálta. Du Châtelet nem akarta engedni, hogy kipróbálják, de a tiszt, akit döntőbírónak kértek föl, azt mondta, hogy nem akarnak gyermek módra viselkedni, jó állapotban levő fegyvereket kell használniuk. A tanúk huszonöt lépésnyire állították fel egymástól a két ellenfelet. Bargeton úr úgy viselkedett, mintha sétán volna. Elsőnek lőtt, s a nyakán találta el Chandourt, aki elesett, viszonozni sem tudta a lövést. A kórházi kirurgus éppen az imént jelentette ki, hogy Chandournak egész életére ferde marad a nyaka. Azért akartam elmondani neked ennek a párbajnak a kimenetelét, hogy ne menj el Bargetonnéhoz, vagy ne mutogasd magad Angoulême-ben, mert Chandour barátai provokálhatnának.

E pillanatban a nyomdászinas bevezette Gentilt, Bargetonék komornyikját, aki átadta Luciennek Louise levelét.

Kétségtelenül tudja már, barátom, Chandour és az uram párbajának kimenetelét. Ma nem fogadunk senkit; legyen óvatos, ne mutatkozzék, az irántam való érzése nevében kérem erre. Nem gondolja, hogy a szomorú nap felhasználásának legjobb módja volna, ha eljönne meghallgatni az Ön Beatricéjét, akinek életét egészen megváltoztatta ez az esemény s akinek ezernyi mondanivalója van az Ön számára?

- Szerencse - mondta David -, hogy az esküvőnk holnaputánra van kitűzve; lesz okod, hogy ritkábban járj Bargetonnéhoz.

- Kedves David - felelte Lucien -, arra kér, hogy még ma látogassam meg. Azt hiszem, engedelmeskednem kell neki, ő jobban fogja tudni, mint mi, hogyan kell viselkednem a mostani körülmények közt.

- Hát itt minden készen van? - kérdezte Chardonné.

- Jöjjön, nézze meg - kiáltott fel David boldogan, hogy megmutathatja, micsoda változáson ment keresztül az első emeleti lakás, ahol minden ragyogóan új volt.

Annak a szelíd szellemnek levegője érzett itt, amely a fiatal háztartásokban uralkodik, ahol még a narancsvirág, a menyasszonyi fátyol ékesíti a benső életet, ahol a szerelem tavasza tükröződik mindenben, ahol minden csupa fehér, csupa tisztaság, csupa virág.

- Ève úgy fog itt élni, mint egy hercegkisasszony - mondta az anya -, de maga túlságosan sok pénzt költött, bolondságokat követett el!

David mosolygott, és nem felelt, mert Chardonné elevenére tapintott egy titkos sebnek, amely a szegény szerelmeseknek kegyetlen szenvedéseket okozott: a valóság annyira meghaladta számításait, hogy a fészer fölött már nem tudta folytatni az építkezést. Az anyósa még sokáig nem kaphatja meg a neki szánt lakást. Nagylelkű embernek a legsúlyosabb szenvedés, ha nem tarthatja meg az ilyenfajta ígéreteket, amelyek bizonyos tekintetben a gyöngédség apró hiúságai közé tartoznak. David gondosan titkolta szűkös helyzetét, hogy kímélje Lucien szívét, akinek túlságosan nyomasztó lett volna az érte hozott áldozat.

- Ève és barátnői szintén jól dolgoztak - mondta Chardonné. - A kelengye, a házi fehérnemű mind kész. A lányok annyira szeretik, hogy tudta nélkül rózsaszín zsinórral szegett fehér barhenttel borították be a matracait. Milyen csinos ez! Kedvet ád az embernek a házasságra.

Anya és leánya minden megtakarított pénzüket arra használták, hogy fölszereljék David házát azokkal a dolgokkal, amikre a fiatalember sohasem gondol. Tudván, hogy milyen fényűzéssel rendezkedik be - mert szó volt egy Limoges-ból rendelt porcelánkészletről -, iparkodtak összhangot teremteni David vásárlásai s a maguk hozzájárulása között. A szerelemnek és nagylelkűségnek ez a kis harca odajuttatta a két leendő házasfelet, hogy mindjárt házaséletük kezdetén anyagi zavarok közt éljenek, a polgári jólét összes jeleitől körülvéve, amelyek már fényűzésszámba mentek olyan elmaradt városban, aminő Angoulême volt akkor.

Amint Lucien meglátta, hogy anyja és David átmennek a hálószobába, amelynek kék és fehér kárpitját, csinos bútorzatát ismerte már, megszökött Bargetonnéhoz. Amikor belépett, Naïs éppen villásreggelizett férjével, aki reggeli sétájáról jó étvággyal tért vissza, s evett, nem törődve a történtekkel. Nègrepelisse úr, az öreg falusi nemes, ez a tiszteletet parancsoló alak, a régi francia nemesség maradványa, ott ült a leánya mellett. Amikor Gentil bejelentette Rubempré urat, a fehér hajú aggastyán kutató pillantást vetett rá - ahogy az apa siet megítélni azt a férfiút, akit lánya kitüntetett. Lucien feltűnő szépsége oly élénken hatott rá, hogy nem tudta eltitkolni helyeslő pillantását; de leánya viszonyában, úgy látszik, inkább valami könnyű szerelmecskét látott, mint szenvedélyt, inkább szeszélyt, mint tartós lángolást. A villásreggeli bevégződött, Louise fölkelhetett, s otthagyhatta apját és férjét, jelt adva Luciennek, hogy kövesse.

- Barátom - mondta, egyszerre szomorú és vidám csengésű hangon -, Párizsba megyek, apám pedig magával viszi Bargetont Escarbasba, s ott tartja, amíg én távol leszek. D'Espard-né Blamont-Chauvry leány, akivel d'Espard-ék, a Nègrepelisse család idősebbik ága révén vagyunk rokonságban, most igen befolyásos személyiség saját erejéből is, meg rokonai miatt is. Ha hajlandó lesz tartani a rokonságot, sűrűn fogok érintkezni vele; befolyásával állást szerezhet Bargetonnak. Ha buzgólkodom az érdekében, az udvar jelölheti a Charente-vidék képviselőjének, s ez elősegítené a megválasztását. A képviselőség aztán hasznára lehet azoknak a lépéseknek, amelyeket Párizsban szándékozom tenni. Drága gyermekem, te sugalltad nekem azt a gondolatot, hogy az életemet megváltoztassam. A ma reggeli párbaj arra kényszerít, hogy egy időre bezárjam a házam kapuját, mert lesznek olyan emberek, akik Chandourék pártját fogják mi ellenünk. Ilyen helyzetben, mint a miénk és kisvárosban mindig szükség van távollétre, hogy a gyűlöletnek ideje legyen lecsillapodni. De vagy sikert aratok, és nem látom viszont többé Angoulême-et, vagy nem - s akkor Párizsban várom meg azt az időt, amikor a nyarat mindig Escarbasban tölthetem, a telet Párizsban. Ez az egyetlen, valamirevaló asszonyhoz illő életmód, s én túlságos későn kezdtem meg. Ma elkészülök mindennel, éjfél után indulok, ön pedig elkísér, ugye? Előre fog menni. Mansle és Ruffec között fölveszem a kocsimba, és nemsokára Párizsban leszünk. Ott kell élni, drágám, minden felsőbbrendű embernek. Csak magunkkal egyenrangú szellemek között érezhetjük jól magunkat, máshol mindenütt szenvednünk kell. Különben is Párizs a szellemi világ fővárosa, egyetlen színtere az ön sikereinek. Száguldjon át azon a távolságon, amely elválasztja tőle! Ne engedje vidéken elposhadni az eszméit, érintkezzék minél előbb azokkal a nagy emberekkel, akik a tizenkilencedik század képviselői lesznek. Közeledjék az udvarhoz és a hatalomhoz. Sem a kitüntetések, sem a méltóságok nem keresik meg a tehetséget, amely valami kisvárosban senyved el. Különben is mondjon nekem egyetlen remekművet, amit vidéken alkottak! Ellenben nézze, mily ellenállhatatlanul vonzotta a szegény fenséges Jean-Jacques-ot ez a szellemi nap, amely a dicsőséget megteremti, a vetélkedés súrlódásával hevítve föl a szellemeket. Sietnie kell, hogy elfoglalja helyét abban a plejádban, amelyet minden korszak létrehoz. El sem hiszi, milyen hasznos egy ifjú tehetségnek, ha az előkelő társaság ajánlja. Bevezetem d'Espard-néhoz; senki sem juthat be egykönnyen ebbe a szalonba, ahol minden jelentékeny személyiséget meg fog találni, a minisztereket, a nagyköveteket, a kamara szónokait, a legbefolyásosabb főrendeket, a gazdag vagy híres embereket. Nagyon ügyetlennek kéne lennie, hogy érdeklődésüket föl ne ébressze, hiszen maga szép, fiatal és csupa lángész. A nagy tehetség sohasem kicsinyes, ezek az emberek támogatni fogják. Ha a világ megtudja, milyen magasan áll: óriási értéke lesz a műveinek. Művész számára az a nagy probléma, hogy hogyan mutassa meg magát. Ott ezer alkalmat talál, hogy vagyont, szinekúrát, királyi kegydíjat szerezzen. A Bourbonok oly lelkesen pártolják az irodalmat és művészetet! Éppen ezért legyen vallásos és királypárti költő. Nemcsak hogy ez a helyes, de a szerencséjét is ezzel alapíthatja meg. Hiszen nem az ellenzék, nem a szabadelvűség osztogatja az állásokat, a jutalmakat, nem ezek csinálják meg az író szerencséjét. Szóval induljon meg a helyes úton, és tartson arrafelé, amerre minden lángeszű ember. Most tudja a titkomat, hallgasson, mint a sír, és intézze úgy a dolgot, hogy utánam jöhessen. Vagy nem akar? - tette hozzá elcsodálkozva kedvese hallgatásán.

Lucient elkábította az a gyors pillantás, amelyet e csábító szavak közben Párizsra vetett. Azt hitte, hogy mind mostanáig csak fél agyvelővel gondolkozott; úgy tetszett neki, mintha az agya másik felét csak most fedezné föl, úgy megnövekedtek a gondolatai; olyannak látta magát Angoulême-ben, mint kő alá húzódott békát egy mocsár fenekén. Párizs, a ragyogó Párizs, minden vidéki képzelet előtt eldorádó gyanánt jelenik meg; föltűnt előtte aranypalástban, királyi drágakövekkel koszorúzott fejjel, a tehetségek felé kitárt karokkal. Híres emberek testvéri öleléssel fogadják majd ott. Ott minden szeretettel mosolyog a lángelmére. Nincsenek féltékeny kurtanemesek, akik maró élcekkel próbálják megalázni az írót, és nincs ostoba közöny a költészet iránt. Onnan áradnak szerte a költők művei, ott fizetik meg ezeket igazán, ott mutatják meg az egész világnak. A kiadók, mihelyt a IX. Károly íjászá-nak első oldalát elolvasták, a pénztárcájukba nyúlnak, s azt kérdik tőle: mennyit kíván? Egyébiránt azt is fölfogta, hogy ilyen utazás után, amelynek körülményei összeházasítják őket, Bargetonné egészen az övé lesz, és együtt fognak élni.

Arra a szóra, hogy "nem akar?" egy könnycseppel felelt, átölelte Louise-t, szívéhez szorította, és heves csókot nyomott a nyakára. Aztán hirtelen megállt, mintha valami emlék villanna föl benne, és felkiáltott:

- Uramisten, holnapután van a húgom esküvője!

Ez a kiáltás volt a nemes és tiszta gyermek utolsó lehelete. Azokra a hatalmas kötelékekre, amelyek az ifjú szívet családjához, első jó barátjához, minden gyermeki érzelemhez fűzik, rettentő fejszecsapás zúdult le a következő pillanatban.

- Ugyan bizony - kiáltott föl a gőgös Nègrepelisse lány -, mi köze a húga esküvőjének a mi szerelmünkhöz? Olyan fontosnak találja, hogy díszvendég legyen ezen a polgári és munkáslakodalmon, hogy ezeket a nemes élvezeteket nem tudja föláldozni a kedvemért? Szép áldozat! - mondta megvetően. - Én ma reggel a férjemet küldtem el, hogy megverekedjék ön miatt! Menjen, uram, hagyjon! Csalódtam önben.

Szinte aléltan esett a díványra. Lucien odarohant hozzá, bocsánatáért könyörgött, s elátkozta a családját, Davidot meg a húgát.

- Ó, mennyire hittem önben! - mondta az asszony. - Cante-Croix-nak anyja volt, akit bálványozott, de egy levelemért, amelyben azt írtam neki: - Meg vagyok elégedve - meg tudott halni a csatában. És ön, amikor arról van szó, hogy velem utazhatik, nem tud lemondani egy lakodalmi ebédről!

Lucien meg akarta ölni magát, s a kétségbeesése oly őszinte, oly mélységes volt, hogy Louise megbocsátott neki, de éreztette vele, hogy jóvá kell tennie ezt a hibát.

- Menjen hát - mondta végül -, legyen titoktartó, és holnap éjfélkor legyen száz lépésnyire Mansle-on túl.

Lucien kicsinynek érezte a földet a lába alatt, s amíg Davidhoz visszatért, úgy üldözték a reménységei, mint Oresztészt a fúriák, mert ezernyi nehézséget látott maga előtt, amelyek mind bennfoglaltattak ebben a rettentő kérdésben: - Hát a pénz? Annyira félt David éleslátásától, hogy bezárkózott csinos dolgozószobájába, s ott próbált magához térni az új helyzet okozta kábultságából. Itt kell hát hagynia ezt a drágán berendezett lakást, céltalanná kell tennie ezt a sok áldozatot! Lucien azt gondolta, hogy az anyja lakhatnék itt; ilyenformán David megtakaríthatná az udvar végében tervezett költséges építkezést. Ez az elutazás rendbe hozhatja a családja ügyeit - ezernyi kényszerítő okot talált a szökésre, mert semmi sem olyan jezsuita, mint a vágy. Tüstént elrohant Houmeau-ba, a húgához, hogy tudtára adja sorsa fordulatát, és értekezzék vele. Amint Postel üzlethelyisége elé ért, azt gondolta, hogy ha más mód nincs, apja utódjától fogja kölcsönkérni azt a pénzt, amire az első esztendőben szüksége lesz.

"Ha Louise-zal élek, napi egy tallér valóságos vagyon lesz nekem, s ez csak ezer frank egy esztendőre - gondolta magában. - Márpedig én fél év alatt gazdag leszek!"

Ève és az anyja mélységes titoktartás pecsétje alatt meghallgatták Lucien vallomásait. Sírt mind a kettő, míg a becsvágyó fiú beszélt, s amikor Lucien tudni akarta a bánatuk okát, megmondták neki, hogy mindenüket ráköltötték az asztali és házi fehérneműre, Ève kelengyéjére meg egy sereg más beszerzésre, amire David nem gondolt, ők pedig boldogan végezték el, mert a nyomdász tízezer frankos hozományt ismert el Ève részéről. Lucien ekkor közölte velük a kölcsön gondolatát, s anyja magára vállalta, hogy kér Posteltől ezer frankot egy esztendőre.

- De Lucien - mondta elszoruló szívvel Ève -, hát nem is leszel itt az esküvőmön? Ó, gyere vissza, inkább várok néhány napig. Hiszen csak megengedi, hogy két hét múlva visszajöjj, ha már egyszer elkísérted! Csak engedj nekünk egy hetet, nekünk, akik fölneveltünk téged az ő számára! Rossz vége lesz a házasságunknak, ha te nem vagy itt az esküvőn... De vajon elég lesz-e neked ezer frank? - kérdezte hirtelen másra csapva át. - Igaz, hogy a ruhád istenien illik rád, de még sincs több ennél az egynél! Csak két finom inged van, a hat másik durva vászon. Csak három batiszt nyakkendőd van, a másik három közönséges muszlin; aztán meg a zsebkendőid sem szépek. Párizsban nem lesz húgod, aki kimossa a fehérneműdet aznap, amikor szükséged van rá. Sokkal több kell mindenből. Csak egy nankingnadrágod van, ami az idén készült, a tavalyiak szűkek már, hát ruhát kell csináltatnod Párizsban, s ott nem olyanok az árak, mint Angoulême-ben. Csak két fehér mellényed van, amit föl lehet venni, a többit már én foltozgattam. Azt tanácsolom, vígy magaddal kétezer frankot.

E pillanatban belépett David, úgy látszik, hallotta az utolsó szavakat, mert hallgatva nézett hol a fiúra, hol a leányra.

- Ne titkolózzatok előttem - mondotta.

- Nos hát - kiáltott fel Ève -, Lucien elmegy: vele.

- Postel - mondta Chardonné, aki visszatért, és nem vette észre Davidot - hajlandó az ezer frankot kölcsönadni, de csak fél esztendőre, és a sógorodtól elfogadott váltót kíván, mert azt mondja, hogy te az ő számára nem vagy fedezet.

Az anya megfordult, megpillantotta a vejét, és mind a négyen mélységesen hallgattak. A Chardon család érezte, mennyire kihasználta már Davidot. Mind szégyellték magukat. A nyomdásznak könny csordult ki a szeméből.

- Hát nem leszel itt az esküvőmön? - mondotta. - Nem maradsz velünk? Én pedig már mindenemet elpazaroltam! Ó, Lucien, amikor ezeket a nyomorúságos kis menyasszonyi ékszereket hoztam Ève-nek, nem tudtam - mondta szemét törülgetve, és zsebéből ékszertokokat húzva elő -, nem tudtam, hogy megbánom ezt a vásárlást. - Néhány szattyánbőrrel bevont skatulyát tett az asztalra az anyósa elé.

- Miért is gondol rám annyit? - mondta Ève, angyali mosollyal hozva helyre, amit a szava vétett.

- Édes mama - mondta a nyomdász -, közölje Postel úrral, hogy számíthat az aláírásomra, mert látom az arcodon, Lucien, hogy erősen elszántad magadat az utazásra.

Lucien lágyan, szomorúan hajtotta meg a fejét, s egy kis szünet után így szólt:

- Ne tartsatok gonosznak, drága kedveseim. - Átkarolta Ève-et és Davidot, magához vonta, szívéhez szorította őket s azt mondta: - Várjátok meg a végét, majd megtudjátok, mennyire szeretlek. Mire volna jó, David, a mi emelkedett gondolkodásunk, ha törődnénk azokkal a kis ceremóniákkal, amelyekkel a törvény körülcirkalmazta az érzelmeket? Ha távol leszek is, veletek lesz a lelkem. Gondolatban egyesülni fogunk. A végzetemnek be kell teljesülnie. A kiadók nem jönnek el ide, hogy megkeressék IX. Károly íjászá-t vagy a Margitvirágok-at. Előbb vagy utóbb meg kell tenni azt, amit ma teszek, de sohasem tehetem kedvezőbb körülmények között. Az egész szerencsém abban rejlik, hogy Párizsban mindjárt első lépésemmel bejutok d'Espard márkiné szalonjába.

- Igaza van - mondta Ève. - Hiszen maga is azt hajtogatta, hogy minél előbb Párizsba kell mennie.

David kézen fogta Ève-et, bevezette abba a szűk kamrácskába, ahol a lány hét esztendő óta aludt, és fülébe súgta:

- Kétezer frankra van szüksége, azt mondtad, szerelmem? Postel csak egyet ad kölcsön.

Ève rettentő pillantást vetett vőlegényére, s ez a pillantás minden szenvedését elárulta.

- Hallgass ide, imádott Ève-em, rosszul fogjuk kezdeni az életünket. Igen, a kiadásaim mindenemet fölemésztették. Csak kétezer frankom marad, s ennek a fele nélkülözhetetlen, ha működésben akarom tartani a nyomdát. Ha ezer frankot adok a bátyádnak, azzal a kenyerünket adom oda, a nyugalmunkat veszélyeztetem. Ha egyedül volnék, tudnám, hogy mit tegyek; de ketten vagyunk. Határozz.

Ève eszeveszetten dobta magát a kedvese karjaiba, szerelmesen megcsókolta, és sírva súgta a fülébe:

- Tégy úgy, mintha egyedül volnál, majd dolgozom én, hogy újra megkeressem ezt a pénzt!

Bár soha még vőlegény és menyasszony tüzesebb csókot nem váltott, mint ők ketten, David otthagyta a lesújtott Ève-et és visszatért Lucienhez.

- Ne búsulj - szólt hozzá -, megkapod a kétezer frankot.

- Menjetek Postelhez - mondta Chardonné -, mert mind a kettőtöknek alá kell írni a váltót.

Amikor a két barát visszajött, térden állva, imádkozva találták Ève-et és az anyját. Tudták, mennyi reménységet fog megvalósítani Lucien visszatérése, de ebben a pillanatban csak azt érezték, hogy micsoda veszteséget jelent a búcsú, túlságos drágának találták a jövendő boldogságot, ennek a válásnak árán, amely össze fogja zúzni az életüket, s ezernyi félelemmel gyötri őket Lucien sorsa miatt.

- Ha valaha elfelejtenéd ezt a jelenetet - súgta David Lucien fülébe -, utolsó ember volnál a világon.

A nyomdász szükségesnek ítélte ezeket a komoly szavakat; egyformán rettegett Bargetonné hatásától és Lucien jellemének veszedelmes ingatagságától, amely éppen úgy vethette a jó útra, mint a rosszra. Ève hamarosan elkészült Lucien poggyászával. Ez az irodalmi Hernando Cortez igen kevés terhet vitt magával. Magán tartotta legjobb redingote-ját, legjobb mellényét és két finom inge közül az egyiket. Egész fehérneműje, híres frakkja, holmija és kéziratai olyan vékony csomagot alkottak, hogy David, el akarván rejteni Bargetonné szeme elől, azt indítványozta: elküldi majd a delizsánsszal üzletbarátjához, egy papírkereskedőhöz, s megírja neki, hogy őrizze, míg Lucien nem rendelkezik vele.

Bármily óvatosan titkolta is Bargetonné a távozását, du Châtelet megtudta, és tudni akarta azt is, vajon egyedül utazik-e vagy Lucien társaságában. Elküldte komornyikját Ruffecbe, azzal a megbízással, hogy kémleljen ki minden hintót, amely fogatot vált a postán.

"Ha megszökteti a poétáját - gondolta magában -, akkor az enyém lesz."

Lucien másnap hajnalban indult el Daviddal együtt, aki egy bricskát meg egy lovat szerzett, azt híresztelvén, hogy üzleti ügyekről akar tárgyalni az apjával - ez a kis hazugság igen hihető volt a jelenlegi körülmények között. A két barát elment Marsacba, s a vén Medvénél töltötte a nap egy részét, este aztán elmentek Mansle-on túl, hogy megvárják Bargetonnét, aki reggel felé érkezett meg. Lucien, amikor megpillantotta a vén, hatvanesztendős hintót, amelyet a kocsiszínben annyiszor nézegetett, olyan izgalmat érzett, amilyent talán soha, s David karjaiba vetette magát, aki így szólt hozzá:

- Adja Isten, hogy ez is javadra történjék!

A nyomdász visszaült rozoga bricskájába, és szorongó szívvel tűnt el: szörnyű előérzet gyötörte, amikor Lucien párizsi sorsára gondolt.

 


Jegyzetek

1. Ingatag léptekkel. (latin) [VISSZA]

2. Továbbá. (latin) [VISSZA]

3. Most és mindenkor és mindörökké. (latin) [VISSZA]

4. Hitvány. (arámi) [VISSZA]

5. Bensejében, titokban. (olasz) [VISSZA]

6. Bármilyen úton, módon. (latin) [VISSZA]

7. Eleve, jó előre. (latin) [VISSZA]

8. Régi vágású. (francia) [VISSZA]

9. Hézag. (latin) [VISSZA]

10. Nagy szülőanya. (latin) [VISSZA]

11. Jaj a legyőzötteknek! (latin) [VISSZA]




Kezdőlap Előre