Sem Lucien, sem Bargetonné, sem Gentil, sem Albertine, a szobalány, nem beszéltek soha ennek az útnak az eseményeiről; de hihető, hogy a személyzet állandó jelenléte igen kínossá tette a szerelmes ifjú számára, aki a szöktetés összes gyönyöreiben reménykedett. Lucien életében először utazott postakocsin; elképedve látta, hogy útközben Angoulême-től Párizsig szinte az egész pénz elszóródik, amit ő egyesztendei életre szánt. Mint az olyan emberek szokták, akik a gyermekkor báját egyesítik a tehetség erejével, ő is elkövette azt a hibát, hogy az új dolgok láttára kifejezést adott naiv csodálkozásának. Jól tanulja ki a férfi az asszonyt, mielőtt a maguk valóságában elárulná neki izgalmait és gondolatait. A gyöngéd és nagy szerelmes mosolyog a gyerekességeken és megérti; de ha csak egy kis hiúság is van benne, nem bocsátja meg kedvesének, ha gyermeknek, hiúnak vagy kicsinyesnek mutatta magát. Sok asszony annyi túlzást visz imádatába, hogy bálványát mindig istennek akarja látni; ellenben azok, akik nem önmagukért, hanem magáért szeretik a férfit, kicsinyességeiben is éppen úgy imádják, mint nagyszerű tulajdonságaiban. Lucien még nem sejtette meg, hogy Bargetonné szerelme a gőgjébe van beoltva. Elkövette azt a hibát, hogy nem kereste a magyarázatát Louise néhány önkéntelen mosolyának utazás közben, amikor ő szabadon átengedte magát az odújából kiszabadult kölyökpatkány vidám ficánkolásának, ahelyett hogy féken tartotta volna az érzelmeit.

Az utasok még napkelte előtt megérkeztek az Echelle utcai Gaillard-Bois-szállodába. Mind a ketten annyira fáradtak voltak, hogy Louise mindenekelőtt le akart feküdni, és le is feküdt, előzetesen megparancsolván Luciennek, hogy kérjen egy szobát az ő lakosztálya fölött. Lucien délután négy óráig aludt. Bargetonné költötte fel, hogy ebédelni hívja. Amikor megtudta, hány óra van, sietve öltözködött fel, és Louise-t egy nyomorúságos szobában találta, amely a hozzá hasonlókkal együtt valóságos szégyene Párizsnak, mert bármekkora igényeket támasszanak is itt az eleganciát illetően, egyetlen szálloda sincs még, ahol minden gazdag utas feltalálhassa az otthonát. Bár Lucien szemét elfátyolozta még a hirtelen ébredés köde, egy új Louise-t talált ebben a hideg, naptalan, fakult függönyű szobában, amelynek felkefélt padlója nyomorúságosnak látszott, bútorai kopottak, ízléstelenek, ócskák vagy alkalmi vételek voltak. Valóban, vannak emberek, akiknek megjelenése, sőt értéke is megváltozik, ha elszakadtak azoktól az alakoktól, dolgoktól és helyektől, amelyek keretül szoktak szolgálni nekik. Az élő emberi arcnak megvan a maga sajátos légköre, ahogy például a flamand képek clair-obscurje nélkülözhetetlen azoknak az alakoknak az életéhez, amelyeket a festő lángelméje rajtuk megörökített. A vidéki ember majdnem mind ilyen. És aztán Bargetonné méltóságosabbnak, elmélázóbbnak látszott, mint szabad lett volna olyan pillanatban, amikor a korláttalan boldogság megkezdődött. Lucien nem panaszkodhatott: Gentil és Albertine szolgálták ki őket. Az ebéd nem volt olyan bőséges és ízletes, mint vidéken. A spekuláció kiszabta adagok egy szomszédos vendéglőből kerültek oda, szegényesen felszolgálva. Párizs nem szép ezekben a kicsinységekben, amelyeket a közepes anyagi helyzetű ember kénytelen elviselni. Lucien megvárta az étkezés végét, hogy kikérdezze Louise-t, akinek megváltozását érthetetlennek találta. Nem csalódott. Míg ő aludt, komoly esemény történt, mert az erkölcsi életben a latolgatás megy eseményszámba. Délután két órakor Sixte du Châtelet jelentkezett a szállodában, felköltötte Albertine-t, úrnőjével óhajtott beszélni, s olyan hamar visszatért, hogy Bargetonnénak alig engedett időt a felöltözködésre. Naïs, akinek kíváncsiságát izgatta du Châtelet úrnak ez a különös megjelenése - hiszen azt hitte, hogy sikerült jól elrejtőznie -, három óra tájban fogadta az adóügyi igazgatót.

- Eljöttem ön után, megkockáztatva, hogy orrot kapok a hivatalomban - mondta meghajolva du Châtelet -, mert előre láttam, hogy mi történik önnel. De mit bánom én, veszítsem el az állásomat, legalább ön nem fog elveszni!

- Mit akar ezzel mondani? - kiáltott fel Bargetonné.

- Jól látom, hogy szereti Lucient - folytatta a férfi gyöngéden, rezignált ábrázattal -, mert nagyon kell szeretnie egy embert, hogy ne gondoljon semmire, hogy megfeledkezzék az illendőség parancsáról, ön, aki olyan jól ért hozzá! Hát azt hiszi, drága, imádott Naïs, hogy elfogadják önt d'Espard-nénál, vagy Párizsnak bármelyik szalonjában, mihelyt megtudták, hogy úgyszólván megszökött egy fiatalemberrel, méghozzá Bargeton és Chandour párbaja után? Férjének escarbasi tartózkodása a különválás látszatát kelti fel. Ilyen esetben úriember azon kezdi, hogy megverekszik a feleségéért, aztán szabadjára engedi. Szeresse Rubempré urat, pártfogolja, csináljon belőle, amit akar, de ne maradjanak együtt! Ha valaki tudná itt, hogy egy kocsiban tették meg az utat, indexre tenné az a társaság, amellyel érintkezni akar. Különben is, Naïs, ne hozzon ekkora áldozatokat egy olyan fiatalemberért, akit még nem hasonlított össze senkivel, akit nem vetett alá semmiféle próbának, s aki elfelejti önt egy párizsi nő kedvéért, ha azt hiszi, hogy arra nagyobb szüksége van a becsvágya szempontjából, mint önre. Nem akarok ártani annak, akit ön szeret, de engedje meg, hogy az ön érdekét előbbre valónak tartsam, mint az övét, és annyit mondjak: "Tanulmányozza ezt az embert! Ismerje meg jól lépésének egész jelentőségét." Ha minden ajtót zárva talál, ha az asszonyok nem hajlandók fogadni önt, legalább ne bánja meg ezt a nagy áldozatot, gondolhasson arra, hogy az, akiért az áldozatot hozta, mindig méltó lesz rá és megéri. D'Espard-né annál is kényesebb és szigorúbb, mert ő maga különválva él az urától, anélkül hogy a világ rájöhetett volna a szakításuk okára; de a Navarreins-ek, a Balmont-Chauvryk, a Lenoncourt-ok, összes rokonai felsorakoztak körülötte; a legbegombolkozottabb asszonyok eljárnak hozzá, és tisztelettel fogadják, úgyhogy d'Espard márki húzta a rövidebbet. Mihelyt egyszer meglátogatta, el fogja ismerni, hogy a tanácsom helyes volt. Megjósolhatom önnek, én, aki ismerem Párizst: mihelyt belép a márkinéhoz, az kétségbe lesz esve, ha megtudja, hogy ön a Gaillard-Bois-szállodában lakik egy patikus fiával, akármennyire adja is ez a fiú Rubempré nemesurat. Sokkal ravaszabb, sokkal agyafúrtabb vetélytársai lesznek itt, mint Amélie volt, s ezek hamarosan megtudják, kicsoda, hol lakik, honnan jő, és mit csinál. Látom, hogy az inkognitóra számított; de ön azok közé tartozik, akik nem élhetnek inkognitóban. Hiszen minden lépten-nyomon összetalálkozik Angoulême-mel. Akár egy Charente-vidéki képviselővel, aki feljő a kamara megnyitására, akár a tábornokkal, aki Párizsban tölti szabadságát; elég, ha Angoulême egyetlen lakosa észreveszi, és máris furcsa fordulatot vesz az élete; semmi más nem lesz többé, csak Lucien kedvese. Ha bármiben szüksége lesz rám, a főadóbérlőnél vagyok szállva, a Faubourg-Saint-Honoré utcában, két lépésnyire d'Espard márkinétól. Elég jól ismerem Carigliano marsallnét, Sérisynét és a miniszterelnököt, hogy bemutassam önt náluk; de d'Espard-nénál annyi emberrel fog találkozni, hogy nem lesz szüksége rám. Nem önnek kell kívánnia, hogy eljusson ebbe vagy abba a szalonba, önt hívják mindenüvé.

Du Châtelet nyugodtan beszélhetett, Bargetonné nem szakította félbe; meg volt döbbenve a megjegyzései helyességétől. Angoulême királynője valóban inkognitóra számított.

- Igaza van, kedves barátom - mondotta -, de hát mitévő legyek?

- Engedje meg - felelte Châtelet -, hogy keressek önnek egy megfelelő bútorozott lakást; így olcsóbban fog élni, mint szállodában s amellett otthon lesz; ha hisz a szavamnak, aludjék már ma este egy ilyen lakásban.

- De hogyan tudta meg a címemet? - kérdezte az asszony.

- A kocsiját könnyű volt felismerni, és különben is nyomon követtem. Sèvres-ben a postakocsis, aki hozta, megmondta a címét az én kocsisomnak. Megengedi, hogy szállásmestere legyek? Hamarosan írok önnek, és tudatom, hogy hol találtam lakást.

- Jó, nem bánom - mondta Bargetonné.

Ez a szó semmiségnek látszott, és benne volt minden. Du Châtelet báró a társaság nyelvén beszélt egy társaságbeli asszonnyal. A párizsi öltözködés teljes eleganciájában mutatkozott előtte; csinos bricskán, szép lovakkal érkezett, Bargetonné véletlenül az ablakhoz ment, hogy gondolkozzék a helyzetén, és látta a vén gavallér távozását. Néhány pillanat múlva aztán megjelent előtte a hirtelen fölkeltett, hirtelen felöltözött Lucien, tavalyi nankingnadrágjában, silány kis redingote-jában. Szép volt, de nevetséges öltözetben. Tessék a belvederei Apollót vagy Antoniust vízhordónak felöltöztetni, felismeri-e valaki a görög vagy római véső isteni alkotását? A szem elvégzi az összehasonlítást, még mielőtt a szív kiigazítaná ezt a gyors, gépies ítéletet. Lucien és du Châtelet ellentéte sokkal erősebb volt, semhogy szembe ne tűnt volna Louise-nak. Amikor hat óra tájban befejezték a vacsorát, Bargetonné intett Luciennek, hogy üljön le mellé egy hitvány, sárga virágú vörös, kalikó díványra.

- Édes Lucien - szólalt meg -, ha már elkövettünk egy olyan őrültséget, amely mind a kettőnknek egyformán vesztét okozza, nem gondolod, hogy okos dolog helyreütni ezt a hibát? Drága gyermekem, mi sem együtt nem lakhatunk Párizsban, sem azt a gyanút nem engedhetjük föltámadni, hogy együtt jöttünk ide. A te jövőd erősen függ az én helyzetemtől, s ezt semmi módon sem szabad elrontanom. Én tehát még ma este elköltözöm innét néhány lépésnyire; te pedig itt maradsz ebben a szállodában, s aztán mindennap találkozhatunk anélkül, hogy ez ellen bárkinek is kifogása lehetne.

Louise elmagyarázta a társaság törvényeit Luciennek, s az nagy szemeket meresztett rá. Nem tudta még, hogy az asszony, ha az őrültségéből kigyógyul, kigyógyul szerelméből is, de annyit megértett, hogy ő már nem az angoulême-i Lucien. Louise csak önmagáról, saját érdekeiről, jó híréről, a társaságról beszélt neki; s hogy az önzését mentegesse, megpróbálta elhitetni vele, hogy őróla van szó. Semmi joga nem volt Louise-ra, aki olyan hirtelen visszaváltozott Bargetonnévá, s ami súlyosabb: semmi hatalma nem volt rajta. Nem is tudta visszatartani a szeméből kibuggyanó könnycseppeket.

- Ha én az ön dicsősége vagyok, ön még sokkal több énnekem - egyetlen reményem, egész jövendőm. Úgy képzeltem, hogy ha magáévá teszi sikereimet, magáévá kell tenni a szerencsétlenségemet is, és íme, máris elválunk.

- Elítéli a viselkedésemet - mondta az asszony -, szóval, már nem szeret. - Lucien olyan fájdalmas arckifejezéssel nézett rá, hogy kénytelen volt így folytatni. - Drága kicsikém, itt maradok, ha akarod, elveszejtjük magunkat, és minden támasz nélkül maradunk. De majd ha egyformán nyomorultak leszünk, és mindkettőnket eltaszít magától a világ; amikor a sikertelenség - mert hiszen mindennel számolni kell - visszahajít bennünket Escarbasba: jusson eszedbe, szerelmem, hogy én előre láttam ezt a véget, s azt tanácsoltam neked, hogy érvényesülj a társaság törvényei szerint, engedelmeskedjél ezeknek a törvényeknek.

- Louise - felelte Lucien, átölelve az asszonyt -, megrémít, hogy ilyen józannak látlak. Gondold, hogy gyermek vagyok, hogy egészen rábíztam magam a te drága akaratodra. Én erőszakkal akartam diadalmaskodni embereken és dolgokon; de ha a te segítségeddel gyorsabban arathatok sikert, mint egyedül, boldog leszek, hogy neked köszönöm egész szerencsémet. Bocsáss meg! Sokkal több vagy nekem, semhogy ne félnék mindentől. Az én szememben a különválás a teljes elválás előfutára; és a teljes elválás - az a halál.

- De édes gyermekem, hiszen olyan keveset kíván tőled a társaság - felelte az asszony. - Csak arról van szó, hogy itt aludjál, s egész nap nálam lehetsz, anélkül hogy bárki is kifogásolhatná.

Egy-két cirógatás végképp megnyugtatta Lucient. Egy óra múlva Gentil levélkét hozott, amelyben du Châtelet tudtára adta Bargetonnénak, hogy lakást talált neki az Új-Luxembourg utcában. Megmagyaráztatta magának, hogy merre van az, nem volt túlságosan messze az Echelle utcától, s azt mondta Luciennek: - Szomszédok vagyunk. - Két óra múlva Louise beült egy kocsiba, melyet du Châtelet küldött érte, és átköltözött új otthonába. A lakás azok közé tartozott, amiket kárpitosok rendeznek be, és adnak bérbe gazdag képviselőknek vagy rövid időre Párizsba érkezett előkelő személyeknek - fényűző volt, de kényelmetlen. Tizenegy óra felé Lucien visszatért a kis Gaillard-Bois-szállodába, s Párizsból még nem látott többet, csak azt a részét a Saint-Honoré utcának, mely az Új-Luxembourg és az Echelle utca közé esik. Lefeküdt nyomorúságos kis szobájában, amelyet akaratlanul is összehasonlított Louise nagyszerű lakásával. Abban a pillanatban, amikor ő kilépett Bargetonnétól, odaérkezett Châtelet báró, a külügyminisztertől jövet, fényes báli ruhában. Azért jött, hogy számot adjon mindarról, amit Bargetonné helyett elintézett. Louise nyugtalan volt, ijesztette ez a fényűzés. A vidéki erkölcsök végre is hatással voltak rá, aprólékossá vált a számadásaiban; annyira rendszerető volt, hogy Párizsban fukarnak kellett látszania. Körülbelül húszezer frankot hozott magával, a főadóbérlőtől kiállított utalvány alakjában, s ezzel az összeggel akarta fedezni a rendes jövedelmét meghaladó kiadásokat, négy esztendőn keresztül; máris attól félt, hogy nem lesz elég pénze, és adósságba keveredik. Châtelet tudtára adta, hogy a lakása csak hatszáz frankjába kerül havonként.

- Semmiség - mondta, amikor észrevette Naïs borzongását. - Kocsi áll a rendelkezésére havi ötszáz frankért, ez összesen ötven arany. Ezenkívül már csak a toilette-jére lesz gondja. Olyan asszony, aki az előkelő társasággal érintkezik, nem is rendezkedhetik be másképpen. Ha Bargeton urat főadóbérlővé akarja tenni, vagy állást akar szerezni neki a király udvartartásában, nem élhet szegényesen. Itt csak a gazdagoknak adnak. Szerencse, hogy itt van Gentil, aki kíséri és Albertine, aki öltözteti, mert a cselédség tönkreteszi az embert Párizsban. Ritkán fog itthon étkezni, hiszen divatba jő majd a társaságban.

Bargetonné és a báró Párizsról csevegtek. Du Châtelet elbeszélte a napi újdonságokat, azt az ezernyi semmiséget, amit az embernek tudni kell, különben nem tekintik párizsinak. Aztán tanácsokat adott Naïsnak, hogy hol vásároljon: Herbault-nál rendelje meg a sapkáit, Juliette-nél kalapjait és fejkötőit; megadta neki egy varrónő címét, aki Victorine-t helyettesítheti; végül éreztette vele, hogy az angoulême-i bőrt feltétlenül le kell vedlenie. Utolsó elmés ötlete után pedig nyomban eltávozott.

- Holnap - mondta hanyagul - kétségtelenül kapok egy páholyt valamelyik színházba, s eljövök önért meg Rubempré úrért, mert ugyebár megengedik, hogy házigazdájuk legyek Párizsban?

"Több nagylelkűség van a jellemében, mint gondoltam volna" - mondta magában Bargetonné, amikor hallotta, hogy Lucient is meghívja.

Júniusban a miniszterek nem szokták tudni, mitévők legyenek színházi páholyaikkal: a kormánypárti képviselők s a választóik a szőlőjükben dolgoznak, vagy az aratásra ügyelnek, legkövetelőbb ismerőseik falun vannak vagy utaznak; ezért aztán ilyenkor Párizs színházainak legszebb páholyaiban sajátságos vendégek jelennek meg, akiket a törzsközönség nem lát többé viszont, s akik valami kopott, tarkabarka hímzéshez teszik hasonlóvá a nézőteret. Du Châtelet gondolt már arra, hogy ezt a körülményt felhasználva, sok költség nélkül megszerezhetné Naïsnak azokat a szórakozásokat, amelyekre a vidékieknek leginkább fáj a foguk. Másnap először esett meg, hogy Lucien kereste Louise-t, és nem találta otthon. Bargetonné elment hazulról néhány halaszthatatlan vásárlás miatt. Tanácsot tartott a női öltözködésnek ama komoly és híres tekintélyeivel, akiket Châtelet emlegetett előtte, mert megírta már d'Espard márkinénak, hogy megérkezett Párizsba. Noha Bargetonnéban megvolt az az önbizalom, amit a hosszú uralkodás ád meg, sajátságos módon félt attól, hogy vidékinek talál látszani. Volt annyi tapintata, hogy tudja: mennyire függ két asszony viszonya az első benyomásoktól, s bár képesnek tartotta magát, hogy hamar fölemelkedjék a d'Espard-ékhoz hasonló felsőbbrendű asszonyok színvonalára, érezte azt is, hogy első felléptekor jóakaratra lesz szüksége, és semmi esetre sem akart a sikernek semmiféle kellékéről lemondani. Végtelenül hálás is volt Châtelet-nek, hogy megmutatta neki, miként alkalmazkodhatik a párizsi előkelő társasághoz. Különös véletlenségből a márkiné olyan helyzetben volt, hogy boldogan tett szolgálatot valakinek, aki a férje családjához tartozott. D'Espard márki minden látható ok nélkül visszavonult a világtól, nem foglalkozott sem saját ügyeivel, sem politikával, sem családjával, sem feleségével. A márkiné ilyenformán a maga ura lett, és szükségét érezte annak, hogy a világ helyeselje a viselkedését; boldog volt hát, hogy ez alkalommal helyettesítheti a márkit és gyámolíthatja ennek a családját. Tüntetni akart a gyámkodásával, hogy még nyilvánvalóbbá tegye férje hibáját. Még aznap írt Bargetonné, született Nègrepelisse úrasszonynak egy bájos levelet, amelynek formája olyan szép volt, hogy belső ürességét csak nagy sokára lehetett fölismerni:

Boldoggá teszi az a szerencsés véletlen, amely családjával összeköttetésbe hozott olyan valakit, akiről már sok szépet hallott, s akit szeretne megismerni, mert a párizsi barátságok nem oly szilárdak, hogy ne kívánkoznék még valaki után, akit szerethessen ezen a világon; és ha ez nem történhetik meg, ezt az illúziót is el kell temetni a többivel együtt. Teljesen rendelkezésére bocsátja magát unokatestvérének, és meg is látogatta volna, ha gyengélkedése otthon nem tartja; de máris lekötelezettjének tekinti magát, amiért reá gondolt.

A körutakon és a Paix utcán való első bolyongása közben Lucien, mint minden jövevény, sokkal inkább törődött a dolgokkal, mint az emberekkel. Párizsban először is a tömegek ragadják meg a figyelmet: a boltok fényűzése, a házak magassága, a kocsik forgataga, a túlzott fényűzés s a végtelen nyomor állandó ellentétei - ezek fogják meg az embert mindenekelőtt. Az erős képzeletű fiatalembert annyira meglepte ez az idegen sokaság, hogy úgy érezte, saját személye valósággal elenyészik. Akit vidéken valamennyire megbecsülnek, s ott lépten-nyomon találkozik jelentőségének bizonyítékaival, nem képes megszokni értékének ezt a teljes, hirtelen elvesztését. Valaminek lenni otthon és semminek Párizsban, ez a két állapot átmenetet kíván meg; s aki túlságos hirtelen esik egyikből a másikba, úgy érzi, mintha megsemmisülne. Irtózatos sivatagnak ígérkezett Párizs egy ifjú költő számára, ki eddig visszhangot talált minden érzelemre, bizalmas barátot minden gondolatának meghallgatására s egy lelket, aki osztozott jelentéktelenebb benyomásaiban is. Lucien szép kék frakkja még David ismerősénél volt, s így aztán zavarba hozta ruhájának szegényes, hogy ne mondjam, züllött volta, amikor Bargetonnéhoz ment, akinek közben már haza kellett érkeznie; ott találta nála du Châtelet bárót, s az mindkettőjüket elvitte vacsorázni a Rocher-de-Cancale-ba. Lucien elkábult a párizsi forgatagtól, s egy szót sem tudott szólni Louise-hoz, hiszen hárman ültek a kocsiban; de megszorította a kezét, s az asszony barátságosan válaszolt mindazokra a gondolatokra, amiket ő ily módon fejezett ki.

Vacsora után Châtelet a Vaudeville-színházba vitte két vendégét, Lucien titkos bosszúságot érzett du Châtelet láttára, s átkozta a véletlent, mely ezt az embert Párizsba sodorta. Az adóhivatali igazgató saját becsvágya érdekében iparkodott gyümölcsöztetni utazását; remélte, hogy kinevezik egy közigazgatási hivatal főtitkárának, s bejuthat az államtanácsba, mint a folyamodványok előadója; azért jött, hogy számon kérje a neki tett ígéreteket, mert olyan ember, mint ő, csak nem maradhat adóhivatali igazgató, inkább nem lesz semmi sem, és vagy megválasztatja magát képviselőnek, vagy visszatér a diplomáciai szolgálatba. Alakja mind nagyobbra nőtt; Lucien határozatlanul megérezte már az öreg gavallérban a párizsi életet ismerő, társaságbeli ember fölényét; különösen azért szégyellte magát, hogy szórakozásaiért neki tartozik köszönettel. Ott, ahol a költő nyugtalan volt, és zavarba jött, a császári hercegnő egykori titkára úgy mozgott, mint a hal a vízben. Du Châtelet mosolygott azokon a habozásokon, csodálkozásokon, kérdéseken, apró hibákon, amelyek elárulták, hogy vetélytársa nem ismeri a társasélet szokásait; mint ahogy a vén tengeri farkasok is csúfot űznek az újoncból, aki még nem bírja a tengert. Lucient, aki most először látott párizsi színházat, ez a gyönyörűség kárpótolta sok zavarának kellemetlenségeiért.

Ezt az estét az tette nevezetessé, hogy titokban sok gondolatát tagadta meg, amit a vidéki életről táplált. A kör kitágult, a társadalom más arányokat öltött. Néhány elegánsan, üdén öltözött, csinos párizsi nő szomszédsága észrevétette vele, hogy milyen elavult Bargetonné ruhája, bármennyi ambícióval öltözött is; sem az anyag, sem a szabás, sem a szín nem divatos. Hajviselete, amely Angoulême-ben annyira meghódította, irtózatosan ízléstelennek tűnt fel azokhoz a leleményes, finom hajdíszekhez képest, amelyekkel itt minden asszony kellette magát. - Vajon így marad-e? - gondolta magában, nem is sejtvén, hogy Bargetonné már az egész napot átalakulásának előkészületeire használta fel. Vidéken nincs választék, nem lehet összehasonlításokat tenni: az arcoknak valami konvencionális szépséget ád a megszokás. Az az asszony, aki vidéken csinos teremtés számba megy, semmi figyelmet nem ébreszt Párizsban, mert csak ennek a közmondásnak alkalmazásával lehet szépnek tartani: vakok közt a félszemű király. Most Lucien tette meg azt az összehasonlítást, amelyet előző napon Bargetonné tett közte és Châtelet között. Bargetonné viszont a maga részéről különös gondolatokba merült a kedvesét szemlélve. Szegény poétának sajátos szépsége ellenére is rossz volt a megjelenése. Túlságosan rövid ujjú redingote-ja, hitvány vidéki kesztyűje, szűk mellénye hallatlan nevetségessé tette az erkélyen ülő fiatalemberek mellett: Bargetonné szánalmasnak találta. Châtelet, aki minden igény nélkül foglalkozott vele, és mélységes szenvedélyt eláruló gonddal ügyelt rá; Châtelet, aki elegáns volt, és könnyedén viselkedett, akárcsak a színész, aki újra színháza deszkáira lép: Châtelet, mondom, két nap alatt visszanyerte a fél esztendő alatt elveszített területet. Bár általában nem szokás elismerni, hogy az érzelmek hirtelen változnak meg - bizonyos, hogy két szerelmes gyakran hamarább válik el egymástól, mint amily hamar összekerült. Bargetonnéban és Lucienben egyaránt forrongott már az a kölcsönös kiábrándulás, amelynek Párizs volt az oka. Itt megnövekedtek az élet arányai, a poéta szemében, Louise szemében pedig új ábrázatot öltött fel a társaság. Mindegyiknek csak egy véletlenre volt már szüksége, hogy az őket összefűző kötelékek elszakadjanak. Ez a Lucienre nézve rettentő fejszecsapás nem is késett sokáig. Bargetonné letette a költőt a szállodája kapuja előtt, maga pedig hazatért du Châtelet társaságában, ami sehogyan sem tetszett szegény szerelmesnek.

"Vajon mit mondanak majd rólam?" - gondolta magában Lucien, miközben fölment szomorú szobájába.

- Rendkívül unalmas ez a szegény fiú - mondta mosolyogva du Châtelet, amikor a kocsi ajtaja rájuk csukódott.

- Ilyen minden ember, akinek szívében és agyában a gondolatok egész világa lakik. Az olyan emberek, akiknek sok-sok kifejeznivalójuk van, hosszan megálmodott, szép művek alakjában, némiképpen megvetik a társalgást, ezt az üzletet, amelyben a szellem elporlódik, mert aprópénzre váltja fel önmagát - mondta a büszke Nègrepelisse lány, akinek volt bátorsága, hogy védelmezze Lucient, nem annyira Lucien, mint saját maga miatt.

- Ezt készséggel elismerem - folytatta a báró -, csakhogy mi az emberekkel és nem a könyvekkel élünk. Nézze, drága Naïs, látom, hogy semmi sincs kettejük között, s ez boldoggá tesz. Ha elhatározza, hogy valami olyan érdekességet ad az életének, amely eddig hiányzott belőle, könyörgök, ne ez az állítólagos lángész legyen az. Ha csalódnék benne! Ha néhány nap alatt, miközben igazi tehetségekkel, komolyan figyelemre méltó emberekkel hasonlította össze, akikkel meg fog ismerkedni - rájönne, drága, szép szirén, hogy nem egy lanttal fölfegyverzett férfiút vitt ragyogó hátán a kikötőbe, hanem egy modortalan, jelentéktelen, ostoba és elbizakodott majmocskát, aki talán szellemes lehet Houmeau-ban, de Párizsban végtelenül közönséges fickó! Végre is itt hetenként jelennek meg olyan verseskötetek, amelyek közül még a legrosszabb is többet ér Chardon úr egész költészeténél. Az Isten szerelméért, várjon, és hasonlítsa össze másokkal! Holnap, pénteken előadás van az Operában - mondta, amikor a kocsi befordult az Új-Luxembourg utcába. - D'Espard-nénak rendelkezésére áll a főkamarások páholya, és bizonyos, hogy elviszi önt. Én majd Sérisyné páholyába megyek, hogy lássam önt dicsősége ragyogásában. A Danaidák-at adják.

- Isten önnel - mondta az asszony.

Bargetonné másnap iparkodott olyan délelőtti ruhát összeállítani, amelyben meglátogathatja unokatestvérét, d'Espard-nét. Kissé hideg volt, és angoulême-i ócskaságai között semmi jobbat nem talált, mint egy bizonyos zöld bársonyruhát, meglehetősen furcsa díszítésekkel. Lucien viszont szükségét érezte annak, hogy elmenjen híres kék frakkjáért, mert megirtózott sovány redingote-jától, s mindig jól öltözötten akart mutatkozni, arra gondolván, hogy véletlenül összetalálkozik d'Espard márkinéval, vagy váratlanul elmehet hozzá. Bérkocsiba ült, hogy tüstént elhozza poggyászát. Két óra alatt elköltött három vagy négy frankot, és volt alkalma, hogy elgondolkozzék a párizsi élet financiális arányairól. Amikor a lehető legelőkelőbben felöltözött, elment az Új-Luxembourg utcába, s a kapu előtt összetalálkozott Gentillel, aki egy pompásan feltollazott urasági vadász társaságában álldogált ott.

- Éppen a nagyságos úrhoz készültem; a nagyságos asszony ezt a levélkét küldi - mondta Gentil, aki nem ismerte a tisztességtudás párizsi formuláit, és hozzá volt szokva a vidéki erkölcsök kedélyességéhez.

A vadász inasnak nézte a költőt. Lucien felbontotta a levelet, s megtudta belőle, hogy Bargetonné d'Espard márkinénál tölti a napot, estére pedig az Operába megy, de azt írta Luciennek, hogy legyen ott, mert az unokatestvére megengedte neki, hogy helyet adjon páholyában az ifjú költőnek, akinek a márkiné boldogan szerzi meg ezt az örömet.

"Hát szeret! Bolondság volt a félelmem - gondolta magában Lucien -, még ma este bemutat az unokanővérének!"

Ugrált örömében, és vidáman akarta eltölteni azt az időt, amely ettől a boldog estétől elválasztja. A Tuilériák felé rohant, s azt gondolta, hogy ott sétálgat majd mindaddig, míg ebédelni nem megy Véryhez. És ugrabugrálva, boldogságában szinte szárnyra kapva érkezett a Feuillantinusok teraszára; végigfutott rajta, szemügyre véve a sétálókat, a csinos asszonyokat és imádóikat, az elegáns ficsúrokat, akik kettesével, karonfogva jártak, s egy szempillantással üdvözölték egymást, ha összetalálkoztak. Micsoda különbség e terasz és Beaulieu közt! Ebben a nagyszerű kalitkában valamivel csinosabb madarak vannak ám, mint Angoulême-ban! A színeknek egész fényűzése, amely India vagy Amerika madarain ragyog, az európai madarak szürke színeivel összehasonlítva! Lucien két keserves órát töltött a Tuilériákban, szigorú lelkiismeret-vizsgálatot tartott, és megítélte magát. Mindenekelőtt: az elegáns ficsúrok közül egyetlenegy sem viselt frakkot. Ha frakkos férfit látott, az valami törvényen kívül álló aggastyán, valami szegény ördög, a Marais-ból jött tőkés vagy irodaszolga volt.

Az izgatott lelkű, átható pillantású költő, minekutána rájött, hogy van délelőtti és esti öltözet, fölismerte a saját rongyai rútságát is, s ama hiányosságokat, amelyek a frakkját nevetségessé tették: a szabása divatjamúlt, kék színe hamis, gallérja bántóan esetlen, szárnyai a sok hordástól egymás felé görbültek, gombjai kivörösödtek, nadrágja élein pedig végzetes fehér vonalak tűntek föl. A mellénye túlságosan rövid volt, s a szabása oly groteszkül vidékies, hogy hirtelen begombolta a frakkját, csakhogy elrejthesse. Végül nankingnadrágot csak közönséges embereken látott. Az úriemberek színpompás tarka szöveteket viseltek, vagy mindig kifogástalan fehér holmit! Egyébiránt minden nadrágnak talpallója volt, az övé pedig igen rosszul fért meg a csizmája sarkával, amely ellen az összezsugorodott szövet szélei heves ellenszenvet mutattak. Fehér nyakkendője két végét a húga hímezte ki, aki du Hautoy úron és Chandouron ilyen nyakkendőket látván, sietve készített hasonlókat a bátyjának. Nemcsak hogy senki sem viselt délelőtt fehér nyakkendőt - kivéve a komoly embereket, néhány öreg bankárt, vagy szigorú hivatalnokot -, de szegény Lucien még meg is pillantott túl a rácson, a Rivoli utca gyalogjáróján egy fűszereslegényt, aki kosarat cipelt a fején, s az angoulême-i ifjú látta a nyakkendője két végét, amit valami imádott grizett keze hímezhetett ki! Erre a látványra Lucien ütést érzett a mellében, azon az egyelőre kevéssé ismert helyen, ahol érzékenységünk húzódik meg, s ahová, mióta csak érzelmek vannak a világon, túlságos örömében vagy fájdalmában kezét szokta tenni az ember.

Ne tessék azt mondani minderre, hogy gyerekség! Persze a gazdagok, akik sohasem ismerték az ilyenféle szenvedést, valami kicsinyes és hihetetlen dolgot találhatnak ebben; de a nincstelenek szorongó aggodalmai éppen annyi figyelmet érdemelnek, mint azok a válságok, amelyek felforgatják a föld hatalmasainak és kiváltságosainak életét. Meg hát nem egyformán nagy-e a fájdalom mindkét részen? A szenvedés mindent megnövel. Cseréljük ki csak a szavakat: a többé vagy kevésbé szép ruha helyett beszéljünk egy szalagról, egy kitüntetésről, egy címről. Ezek a csekélynek látszó dolgok nem gyötörtek-e meg ragyogó életeket? A ruha kérdése különben is óriási kérdés azoknál, akik gazdagabbnak akarnak látszani, mint amilyenek, mert gyakran ez a legjobb módja annak, hogy csakugyan azzá legyenek valamikor. Lucien homlokát elöntötte a hideg verejték arra a gondolatra, hogy este ilyen öltözetben kell megjelennie d'Espard márkiné, egy királyi főkamarás rokona előtt - akihez válogatott nagyságok szoktak eljárni.

"Olyan vagyok, mint egy patikus fia, mint egy kereskedősegéd" - gondolta magában vad dühvel, amint elvonulni látta maga előtt a Saint-Germain-negyed családjainak kecses, kacér, elegáns ifjait, akik valamennyien hasonlítottak egymáshoz körvonalaik finomságában, magatartásuk nemességében, arcuk kifejezésében, s mind különböztek egymástól abban a keretben, amelyet mindegyik kiválasztott magának, hogy azon belül érvényesüljön. Valamennyien bizonyos rendezői művészettel juttatták érvényre előnyös tulajdonságaikat - Párizsban ehhez éppoly jól értenek a fiatalemberek, mint az asszonyok. Lucien anyjától örökölte azt az értékes, fizikai előkelőséget, amelynek kiváltságai ott ragyogtak a szeme előtt; de az arany még nyers érc volt, feldolgozatlan. A haja rosszul volt nyírva. Ahelyett, hogy hajlékony halcsontokkal emelte volna magasra az arcát, érezte, hogy valósággal el van temetve egy hitvány inggallérban; nyakkendője minden ellenállás nélkül engedte lekókadni szomorú fejét. Melyik asszony sejtette volna meg csinos lábát az Angoulême-ből hozott esetlen csizmában? Melyik fiatalember irigyelhette volna meg csinos termetét ebben a kék zsákban, amelyet ő mindmostanáig frakknak tartott? Elragadó gombokat látott ragyogó fehér ingeken, az ő gombjai meg vörösek! Ezek az elegáns urak mind csodálatos kesztyűket viselnek, ő meg olyanokat, mint egy zsandár. Az egyik gyönyörű fogantyús sétapálcával hadonászott. A másik mandzsettás inget hordott, s a mandzsettákat finom, apró aranygombok tartották. Egyik, miközben egy asszonnyal beszélt, bájos lovaglóostort hajlítgatott, s néhány sárcsöppel bepettyezett nadrágjának bő ráncai, pengő sarkantyúi, szorosra fűzött kis redingote-ja mutatta, hogy tüstént visszaül valamelyikre ama két ló közül, amelyeket egy öklömnyi lovászinas fogott kantáron. A másik olyan lapos órát húzott ki mellényzsebéből, mint egy ötfrankos, s úgy nézte meg, mint aki korán vagy későn érkezett egy találkozóra.

Miközben ezeket a csinos semmiségeket figyelte, amelyeknek létezéséről sem volt sejtelme, föltárult előtte a nélkülözhetetlen fölösleges dolgok világa, s megborzongott arra a gondolatra, hogy óriási tőke kell ahhoz, ha valaki a csinos fiú mesterségét akarja folytatni. Minél jobban csodálta ezeket a boldog és elfogulatlan ábrázatú fiatalembereket, annál inkább érezte, hogy milyen furcsa az ő ábrázata - rá van írva, hogy nem tudja, hová vezet az út, amelyen jár; nem tudja, hol a Palais-Royal, pedig kiszúrja a szemét, s a Louvre-t kérdi egy járókelőtől, aki azt feleli neki: "Épp előtte vagyunk." Lucien látta, hogy feneketlen mélység választja el ettől a világtól: gondolkozott, hogy hatolhatna át a szakadékon, mert hasonlítani szeretett volna a karcsú, kényes párizsi ifjúsághoz. Ezek a patríciusok mind istenien öltözött és istenien szép asszonyokat köszöntöttek, olyan asszonyokat, akiknek egy csókjáért Lucien darabokra vagdaltatta volna magát, mint Königsmarck grófnő apródja. Ezekhez a királyi nőkhöz hasonlítva Louise úgy rajzolódott ki emlékezetének homályában, mint valami öregasszony. Nem egy olyan asszonnyal találkozott össze, akiről szó lesz a XIX. század történetében, akinek szelleme, szépsége, szerelmei éppoly híresek, mint az egykori királyasszonyoké. Látott elhaladni egy felséges leányt, Des Touches kisasszonyt, akit Camille Maupin néven oly jól ismernek; kitűnő írónő, éppoly naggyá teszi szépsége, mint fölényes szelleme, s nevét halkan ismételték a sétáló ifjak és az asszonyok.

"Ó - gondolta magában -, itt a költészet."

Micsoda Bargetonné ehhez az angyalhoz képest, aki ragyog az ifjúságtól, reménytől, jövendőtől, a mosolygása édes, fekete szeme oly nagy, mint az ég, s úgy lángol, mint a nap? Kacagott, Firmianinéval, Párizs egyik legbájosabb asszonyával beszélgetve. Lucienben ugyan megszólalt egy hang: "Az értelem az az emelőrúd, amellyel a világot ki lehet mozdítani sarkaiból", de egy másik hang viszont azt kiáltotta oda neki, hogy az értelem támasztópontja a pénz. Nem akart ott maradni saját romjai közt, vereségének színterén, s megindult a Palais-Royal felé, előbb megkérdezve az utat, mert nem ismerte még a környék helyszínrajzát. Belépett Véryhez, s hogy Párizs gyönyöreivel megismerkedjék, olyan ebédet rendelt, amely kigyógyítja kétségbeeséséből. Egy palack bordeaux-i bor, ostendei osztriga, hal, fogoly, makaróni és gyümölcs - ez volt vágyainak non plus ultrá[12]-ja. Élvezte ezt a kis dőzsölést, és arra gondolt, hogy este megcsillogtatja szellemét d'Espard márkiné előtt, és szellemi gazdagságának feltárásával teszi jóvá furcsa öltözködésének szegénységét. Álmaiból a pincér számlája ébresztette fel, elragadva tőle azt az ötven frankot, amelyről azt hitte, hogy még sokra mehet vele Párizsban. Ez az ebéd annyiba került, mint egy havi élete Angoulême-ben. Tisztelettel csukta be ennek a palotának a kapuját, s azt gondolta, hogy ide sem teszi be többé a lábát.

"Ève-nek igaza volt - gondolta magában, miközben a Kőgalérián át hazafelé tartott, hogy újra pénzt vegyen magához. - Párizsban más árak vannak, mint Houmeau-ban."

Útközben megcsodálta a szabók műhelyeit, a délelőtt látott ruhákra gondolt és felkiáltott:

- Nem, nem mutatkozom ilyen ízléstelen gúnyában d'Espard márkiné előtt!

Mint a szarvas, olyan gyorsan futott a Gaillard-Bois-szállodáig, felment a szobájába, kivett a pénzéből száz tallért, és visszatért a Palais-Royalba, hogy tetőtől talpig felöltözködjék. Látott a Palais-Royalban cipészeket, fehérneműárusokat, mellénykészítőket, fodrászokat - tíz boltban volt szétszórva az ő leendő eleganciája. Az első szabó, akihez belépett, annyi frakkot próbáltatott föl vele, ahányat akart, s meggyőzően állította, hogy valamennyi a legutolsó divat szerint készült. Amikor eltávozott tőle, már tulajdonosa volt egy zöld frakknak, egy fehér nadrágnak és egy fantázia-mellénynek, összesen kétszáz frankért. Hamarosan talált egy pár igen elegáns és lábára illő csizmát. Végül, amikor mindent bevásárolt, amire szüksége volt, a fodrászt szobájába rendelte, ahová minden kereskedő elhozta a maga áruját. Este hét órakor bérkocsiba ült, s az Operába hajtatott, olyan hajzattal, mint egy körmeneti Szent János-szobor - mellénye és nyakkendője jó volt, csak kissé kényelmetlenül érezte magát így előszörre ebben a szoros tokban. Bargetonné utasítása szerint a főkamarások páholyát kérdezte. A jegyszedő, amikor meglátta ezt a fiatalembert, aki kölcsönzött eleganciájában holmi vőfélyhez hasonlított, megkérte, hogy mutassa a jegyét.

- Jegyem nincs.

- Akkor nem mehet be - felelték neki szárazon.

- De én d'Espard márkiné társaságához tartozom - mondotta.

- Azt nem kötelességünk tudni - mondta az alkalmazott, akaratlanul is észrevehetetlen mosolygást váltva ellenőrtársaival.

E pillanatban hintó állt meg az előcsarnok előtt. Egy vadász, akit Lucien nem ismert meg, leeresztette a hintó hágóvasát, s az ajtaján két díszesen öltözött asszony lépett ki. Lucien félreállt az útjukból, mert nem akarta, hogy a jegyszedő valami szemtelen szóval állítsa félre.

- De hiszen ez a hölgy d'Espard márkiné, akit uraságod állítólag ismer - szólt a jegyszedő ironikusan Lucienhez.

Lucien annál inkább elképedt, mert Bargetonné mintha nem ismerte volna meg új díszében; de amikor odalépett hozzá, rámosolygott, és azt mondta:

- Szerencsés véletlenség, jöjjön!

A jegyszedők elkomolyodtak, Lucien követte Bargetonnét, aki még az Opera hatalmas lépcsőházában bemutatta Rubempréját unokanővérének.

A főkamarások páholya a nézőtér egyik sarkában van, mindenfelé látni lehet belőle, és mindenfelől látják is az embert. Lucien leült Louise mögé egy székre, boldogan, hogy a homályban maradhat.

- Rubempré úr - mondta behízelgő hangon a márkiné -, ön először van az Operában, tekintse át az egészet, fogja ezt a széket, és üljön előre, megengedjük.

Lucien engedelmeskedett; éppen véget ért az opera első felvonása.

- Jól használta fel az idejét - súgta fülébe Louise, a Lucien változásán érzett meglepetés első pillanatában.

Louise a régi maradt. A divatos d'Espard márkinénak, a párizsi Bargetonnénak szomszédsága annyira ártott neki, a tündöklő párizsi asszony oly feltűnővé tette a vidéki nő tökéletlenségeit, hogy Lucien, akit a ragyogó nézőtér s ez a kiváló asszony kétszeresen is felvilágosított az előkelő társaságot illetően, végre a valóságos asszonyt látta a szegény Naïs de Nègrepelisse-ben, azt, akit a párizsiak láttak benne: egy nagy, száraz, foltos képű, hervadt, túlságosan vörös, szögletes, affektált, kényeskedő, nagyigényű asszonyt, akinek a beszéde vidékies, s ami a legfőbb, rosszul öltözik! Valóban, egy párizsi ruha ráncai, ha régi is ez a ruha, még mindig ízlésre vallanak, az ember érti, megsejti, hogy mi volt - de egy régi vidéki ruha megmagyarázhatatlan, egyszerűen nevetséges. Sem a ruhában, sem az asszonyban nem volt semmi báj, semmi üdeség: a ruha bársonya éppen olyan foltos, mint az arc bőre. Lucien elszégyellte magát, amiért ezt a csupa csont-bőr asszonyt szerette, és megfogadta magában, hogy felhasználja Louise-nak első erkölcsösködő rohamát, és faképnél hagyja.

Kitűnő szeme volt, és látta, hogy lornyett szegeződik erre a kiváltképpen arisztokratikus páholyra. A legelegánsabb asszonyok nyilván Bargetonnét vették szemügyre, mert mind mosolyogva beszéltek egymással. Lehet, hogy d'Espard-né megértette a szarkazmus okát az asszonyi mozdulatokból és mosolygásokból, de annyi bizonyos, hogy teljesen érzéketlen volt iránta. Először is mindenkinek föl kellett ismerni vendégében a vidékről jött szegény rokont, aki minden párizsi családot megnyomoríthat. Aztán meg unokanővére egy kis félelmet árult el, amikor öltözködésről beszélt vele; ő megnyugtatta, mert látta, hogy Naïs fölveszi a párizsi modort, ha egyszer sikerül felöltöznie. Ha Bargetonné híján is volt a tapasztalatoknak, megvolt benne a nemes asszony született előkelősége s az a valami, amit race[13]-nak lehet nevezni. Jövő hétfőn majd elégtételt szerez magának. Különben is, a márkiné tudta, hogy mihelyt a közönség értesül, hogy az asszony az ő unokanővére, abbahagyja a gúnyolódást, és még egyszer megrágja a véleményét, mielőtt ítélne. Lucien nem is sejtette, mennyire megváltoztathatja Louise-t egy nyaka köré csavart sál, egy csinos ruha, egy elegáns hajdísz és d'Espard-né tanácsai. A márkiné már a lépcsőn feljövet megmondta unokanővérének, hogy ne tartsa a kezében széthajtott zsebkendőjét. A jó vagy rossz ízlés ezernyi ilyesféle apró árnyalattól függ, amit okos asszony gyorsan felfog, némely asszony pedig sohasem fog megérteni. Bargetonné, aki máris tele volt jóakarattal, sokkal okosabb volt, semhogy észre ne vegye, miben hibázott. D'Espard-né bizonyos volt abban, hogy növendéke becsületére fog válni, és nem tagadta meg tőle a nevelést. És végül: a két asszony közt szövetség keletkezett, amit kölcsönös érdekük szilárdított meg. Bargetonné egyszerre beállt a divatos bálvány táborába, akinek modora, szelleme és környezete meghódította, elvakította, megbabonázta. Felismerte d'Espard-néban az ambiciózus, előkelő hölgy titokzatos hatalmát, s azt gondolta magában, hogy úgy érvényesülhet, ha bolygójává szegődik ennek a napnak, tehát őszintén csodálta. A márkinét meghatotta ez a naiv hódítás, érdeklődött unokanővére iránt, mert gyöngének és szegénynek látta; meg aztán kapóra jött neki, hogy tanítványa van, akivel iskolát csinálhat, s legfőbb kívánsága volt, hogy Bargetonnéban afféle udvarhölgyre tegyen szert, rabszolganőre, aki dicséretét zengi - ami még ritkább kincs a párizsi asszonyok közt, mint az irodalmi világban egy hűséges kritikus.

Ezalatt azonban a közönség kíváncsisága sokkal feltűnőbbé vált, semhogy a jövevény észre ne vegye, és d'Espard-né udvariasan tévútra akarta vezetni az izgatottság okát illetően.

- Ha látogatóink jönnek - mondta -, talán megtudjuk majd, minek köszönhetjük azt a tisztességet, hogy a hölgyek annyit foglalkoznak velünk...

- Erősen gyanakszom, hogy a párizsi asszonyok az én ócska bársonyruhámon és vidéki ábrázatomon mulatnak - szólt nevetve Bargetonné.

- Nem, nem magán mulatnak, van itt valami, amit nem értek - tette hozzá a márkiné, a költőre pillantva, akit most először nézett meg, s úgy találta, hogy különösen van öltözve.

- Ni, ott van du Châtelet úr - mondta e pillanatban Lucien, s fölemelte az ujját, hogy megmutassa Sérisyné páholyát, ahová az újramázolt vén gavallér éppen most lépett be.

Erre a mozdulatra Bargetonné ajkába harapott bosszúságában, mert a márkiné nem tudott visszafojtani egy csodálkozó pillantást és mosolyt, amely oly megvetően mondta: "honnan jő ez a fiatalember?" - hogy Louise megalázva érezte magát szerelmében, ami a legkeserűbb érzés egy francia nő számára, s amit sohasem bocsát meg a kedvesének. Ebben a világban, ahol a kis dolgok oly nagyra nőnek, egy mozdulat, egy szó tönkreteszi a kezdőt. A jó modornak s az előkelő társasági hangnak legfőbb érdeme éppen az, hogy összhangzó egészet alkot, amelyben minden jól összeolvad, semmi sem kirívó. Még azok is, akik akár tudatlanságból, akár a gondolatnak valami heveskedése miatt nem tartják meg ennek a tudománynak törvényét, mind megértik, hogy ezen a téren, akárcsak a zenében, egyetlen disszonancia tökéletes tagadása magának a művészetnek, amelynek minden föltételét végre kell hajtani a legcsekélyebb dologban is, különben - megsemmisül.

- Ki ez az úr? - kérdezte a márkiné Châtelet-re mutatva. - Hát maga ismeri már Sérisynét?

- Ó, hát ez a hölgy a híres Sérisyné, akinek annyi kalandja volt, és mégis mindenütt fogadják!

- Hallatlan dolog ez, drágám - felelte a márkiné -, megmagyarázható, de meg nem magyarázott dolog! A legfélelmesebb emberek a barátai. És miért? Senki sem mer ennek a titoknak végére járni. Hát az az úr Angoulême arszlánja?

- Ó, du Châtelet báró - mondta Naïs, aki Párizsban hiúságból megadta imádójának azt a címet, amelyet különben elvitatott tőle - olyan ember, aki sokat beszéltet magáról. Útitársa volt Montriveau úrnak.

- Ah - mondta a márkiné -, valahányszor ezt a nevet hallom, mindig eszembe jut a szegény Langeais hercegnő, aki úgy tűnt el, mint egy hulló csillag. Nézze csak - folytatta egy páholyra mutatva -, ott van Rastignac úr és Nucingenné, egy szállító, bankár, ügyvivő és nagyban dolgozó ócskás felesége - olyan emberé, aki vagyonával tukmálja rá magát a párizsi társaságra, s azt mondják róla, hogy nemigen válogatja meg az eszközöket, ha a vagyona növeléséről van szó; az a legfőbb gondja, hogy elhiggyék a Bourbonok iránti ragaszkodását, s már az én házamba is be próbált jutni. A felesége azt hitte, hogy elég, ha elfoglalja Langeais hercegnő páholyát, azzal már együtt jár a hercegnő bájossága, szelleme és sikere is! Mindegyre megismétlődik a szajkó története, aki pávatollakba öltözik!

- Hogyan tarthatják el a fiukat Párizsban Rastignacék, amikor tudtommal ezer tallér járadékuk sincs? - kérdezte Lucien Bargetonnétól, elcsodálkozva a fiatalember öltözködésének eleganciáján.

- Látszik, hogy ön Angoulême-ből jön - felelte a márkiné, meglehetős ironikusan, lornyettjét le sem véve a szeméről.

Lucien nem értette meg, egészen elmerült a páholyok nézegetésében; kitalálta, hogy milyen ítéleteket mondhatnak ott Bargetonnéról, s milyen kíváncsian néznek őrá. Louise viszont nagyon szenvedett, amiért a márkiné oly kevéssé becsülte meg Lucien szépségét. Hát nem olyan szép, mint hittem! - gondolta magában. - Most már csak egy lépés kellett, hogy kevésbé elmésnek is találja. Közben legördült a függöny. Châtelet látogatóba ment Carigliano hercegnőhöz, akinek páholya szomszédos volt d'Espard-né páholyával; odaköszönt Bargetonnénak, s az főhajtással viszonozta. Egy társaságbeli asszony meglát mindent, s a márkinénak feltűnt Châtelet előkelő magatartása. E pillanatban négy párizsi híresség lépett be a márkiné páholyába.

Első volt Marsay úr, akit az tett híressé, hogy mily sok nő ostromolja; feltűnő, lányos szépség, de ezt a puha szépséget ellensúlyozta tigrisre emlékeztető merev, nyugodt, vad és rideg pillantása: szerették és rettegtek tőle. Lucien is szép volt; de a tekintete oly szelíd, kék szeme oly ártatlan, hogy nem lehetett kiolvasni belőle azt az erőt, hatalmat, amely annyira vonzza az asszonyokat. Különben is: a költőnek még neve sem volt, ellenben Marsay szelleme magával ragadta az embert, Marsay bizonyosan tudta, hogy tetszik mindenkinek, végül pedig: természetéhez alkalmazott öltözködésével minden vetélytársát porba tiporta maga körül. Tessék elképzelni, mivé lehetett a szomszédságában Lucien, aki formátlan, faragatlan, merev és új volt, mint a ruhái. Marsay megszerezte magának azt a jogot, hogy szemtelenségeket mondjon - mert szellemes volt, és bájos modorba tudta burkolni szemtelenségeit. Az a fogadtatás, amelyben a márkiné részesítette, tüstént megértette Bargetonnéval ennek a férfiúnak hatalmát.

A következő vendég az egyik Vandenesse gróf volt, az, akinek az a feltűnő kalandja volt Lady Dudleyvel, szelíd és elmés, szerény fiatalember, aki éppen az ellenkező tulajdonságok révén érvényesült, mint Marsay, s akit a márkiné unokanővére, Mortsauf grófné, melegen beajánlott hozzá. A harmadik: Montriveau tábornok, Langeais hercegnő vesztének okozója.

A negyedik: Canalis, a kor egyik legkiválóbb költője, fiatalember, akinek dicsősége még csak most hajnalodott fel, s aki - büszkébb lévén nemesi rangjára, mint tehetségére, d'Espard márkiné lovagjának szerepét játszotta, hogy így rejtse el Chaulieu hercegnő iránt érzett szenvedélyét. Affektálással elhomályosított bájossága ellenére is meg lehetett már sejteni benne azt a roppant becsvágyat, amely később a politikai viharokba belevetette. Szinte nőies szépsége, behízelgő mosolyai rosszul leplezték mélységes önzését és akkor még bizonytalan egzisztenciájának örökös számításait: de az, hogy a negyvenévesnél idősebb Chaulieu hercegnőt választotta ki, megszerezte neki az udvar támogatását, a Saint-Germain-negyed tapsait és a liberálisok sértegetéseit, akik klerikális költőnek nevezték.

E négy jelentékeny egyéniség láttára Bargetonné megértette, mért törődik a márkiné oly keveset Luciennel. Amikor aztán megkezdődött a társalgás, s ezek a finom, kényes elmék mind megnyilatkoztak, csupa olyan mondásban, amelyben több értelem és mélység volt, mint mindabban, amit Naïs egy egész esztendő alatt hallott vidéken; különösen amikor a nagy költő megszólaltatta vibráló hangját, amelyen megérzett a kor pozitív szelleme, de költészettel megaranyozva - Louise megértette, amit előző nap du Châtelet mondott neki: Lucien nem volt már semmi. Mindenki oly kegyetlen közömbösséggel nézte a szegény ismeretlent, annyira úgy ült ott, mint egy idegen, aki nem érti a társalgás nyelvét, hogy a márkiné végre is megszánta.

- Engedje meg - szólt Canalishoz -, hogy bemutassam önnek Rubempré urat. Ön sokkal magasabb polcot foglal el az irodalmi világban, semhogy jó szívvel ne fogadhatna egy kezdőt. Rubempré úr Angoulême-ből jő, kétségtelenül szüksége lesz azok támogatására, akik itt napvilágra tudják juttatni a lángelmét. Nincsenek még ellenségei, akik a támadásaikkal megcsinálják a szerencséjét. Nem volna-e érdemes megpróbálkozni azzal az eredeti vállalkozással, hogy a barátság révén juttassa ahhoz, amit önnek a gyűlölet szerzett meg?

A négy úriember ekkor Lucienre nézett mindaddig, míg a márkiné beszélt. Marsay, bár két lépésnyire állt a jövevénytől, felkapta a lornyonját, hogy megnézze; tekintete Lucienről Bargetonnéra, Bargetonnéról Lucienre röppent, összepárosítva őket egy gúnyos gondolattal, amely kegyetlenül meggyötörte mind a kettőt - úgy vizsgálgatta őket, mint két érdekes állatot -, és mosolygott. Ez a mosoly tőrdöfés volt a vidéki nagyságnak. Félix de Vandenesse könyörületes arcot vágott. Montriveau úgy tekintett Lucienre, mintha csontja velejéig ki akarná ismerni.

- Asszonyom - mondta meghajolva Canalis -, engedelmeskedni fogok önnek, bár a személyes érdek azt parancsolja, hogy ne kedvezzünk a vetélytársainknak; de ön hozzászoktatott bennünket a csodákhoz.

- Nos hát, szerezze meg nekem azt az örömet, hogy eljön hozzám hétfőn vacsorára Rubempré úrral együtt, ott kényelmesebben beszélhetnek irodalmi dolgokról, mint itt; megpróbálom összehívni az irodalomnak egynéhány zsarnokát, s az irodalompártoló hírességeket, az Ourika szerzőjét és néhány fiatal költőt, rendes úriembereket.

- Márkiné - mondta Marsay -, ha ön a tehetségéért támogatja ezt az urat, én a szépségéért fogom pártfogolni; olyan tanácsokat adok neki, amelyek Párizs legszerencsésebb dandy-jévé teszik. Aztán még lehet költő is, ha majd úgy tetszik neki.

Bargetonné hálás pillantással mondott köszönetet az unokanővérének.

- Nem tudtam, hogy ön féltékeny az elmés emberekre - szólt Montriveau Marsay-hez. - A boldogság megöli a költőket.

- Talán ezért akar ez az úr megházasodni - folytatta a dandy, Canalishoz fordulva, hogy lássa: megsebezte-e ez a szó a márkinét.

Canalis vállat vont, a márkiné pedig, Chaulieu hercegnő barátnője, elnevette magát.

Lucien, aki úgy érezte magát ruhájában, mint egy egyiptomi múmia a tokjában, szégyellte, hogy ő nem felel semmit. Végre így szólt lágy hangján, a márkinéhoz:

- Az ön jósága, asszonyom, arra kényszerít, hogy csupa sikerem legyen.

E pillanatban belépett du Châtelet, és fülön csípte az alkalmat, hogy Montriveau, Párizs egyik királya, támogassa a márkinénál. Üdvözölte Bargetonnét, s bocsánatot kért d'Espard-nétól, amiért így betört a páholyába; de oly rég nem látta útitársát! Montriveau és ő most először találkoztak, amióta a sivatag közepén elváltak egymástól.

- A sivatagban elválni, s az operában találkozni! - kiáltott fel Lucien.

- Igazi fölismerési jelenet - mondta Canalis.

Montriveau bemutatta du Châtelet bárót a márkinénak, az pedig annál is kedvesebben fogadta a császári hercegnő egykori titkárát, mert látta már, hogy három páholyban jól fogadták, tudta, hogy Sérisyné csak jó pozíciójú embereket bocsát a közelébe, és végül mert Montriveau útitársa volt. Ez utóbbi jogcím oly sokat ért, hogy Bargetonné észrevehette a négy úriember hangján, pillantásán és modorán, hogy vita nélkül maguk közé tartozónak ismerik el du Châtelet-t. Naïs egyszerre megértette, miért viselkedett Châtelet oly szultáni gőggel Angoulême-ben. Du Châtelet végre észrevette Lucient, száraz és hideg fejbiccentéssel üdvözölte, úgy, ahogy az ember lebecsülését akarja kifejezni valaki iránt, jelezve a társaságbeli emberek előtt, hogy mily végtelenül csekély pozíciót foglal el az illető. Köszönését gúnyos arckifejezéssel kísérte, mintha azt kérdezte volna: "Hát ez hogyan pottyant ide?" Du Châtelet-t jól megértették a többiek, mert Marsay odahajolt Montriveau-hoz, s a fülébe súgta úgy, hogy a báró is meghallhassa:

- Ugyan kérdezze meg tőle, ki ez a furcsa fiatalember, aki éppen olyan, mint valami felöltöztetett próbabábu egy szabó kapujában.

Du Châtelet egy pillanatig fülébe suttogott útitársának, mintha megújítaná vele az ismeretséget, és kétségtelen, hogy darabokra tépte a vetélytársát. Lucient meglepte az a gyors szellem, az a finomság, amellyel ezek az emberek formába öntötték a válaszaikat; elkápráztatta az, amit elmésségnek, élcnek neveznek, de mindenekfölött a beszéd fesztelensége s a modor könnyedsége. Azt a fényűzést, amely délelőtt a dolgokban rémítette el, most az eszmékben látta viszont. Törte a fejét, miféle csoda segítségével találnak ezek az emberek csak úgy rögtönözve ragyogó ötleteket, olyan visszavágásokat, amilyeneket ő csak hosszú gondolkozás után lett volna képes kieszelni. Aztán ez az öt társaságbeli ember nemcsak a szót vitte könnyedén, hanem ruhájában is könnyedén érezte magát, nem volt rajtuk semmi új és semmi régi. Semmi sem csillogott rajtuk, és minden magára vonta a tekintetet. Mai fényűzésük olyan volt, mint a tegnapi s aminő a holnapi is lesz. Lucien megsejtette, hogy ő olyan köztük, mint aki életében először öltözködött ki.

- Kedvesem - szólt Marsay Félix de Vandenesse-hez -, ez a kis Rastignac úgy röpül a magasba, mint egy papírsárkány. Most már Listomère márkinénál van. Újra haladt, lornyonoz bennünket! Kétségtelenül ismeri ezt az urat - folytatta a dandy Lucienhez szólva, de anélkül hogy ránézne.

- Nem is valószínű - felelte Bargetonné -, hogy ne jutott volna hozzá a neve ennek a nagy embernek, akire büszkék vagyunk, hiszen a nővére legutóbb hallotta, amikor Rubempré úr igen szép verseket olvasott fel nálunk.

Félix de Vandenesse és Marsay üdvözölték a márkinét, és átmentek Listomère-néhez, Vandenesse nővéréhez. Megkezdődött a második felvonás, és mindenki magára hagyta d'Espard-nét, az unokanővérét és Lucient; egyik, hogy elmagyarázza Bargetonné kilétét azoknak az asszonyoknak, akik kíváncsiak voltak rá, másik, hogy elmondja a poéta érkezését, és csúfolódjék az öltözködésén, Canalis visszatért Chaulieu hercegnő páholyába, és ott is maradt. Lucien boldog volt, hogy az előadás másra terelte a figyelmet.

Bargetonnénak Luciennel kapcsolatos aggodalmait erősen megnövelte az a figyelem, melyet az unokanővére du Châtelet báró iránt tanúsított - egészen más volt ez, mint pártfogó udvariassága Luciennel szemben. A második felvonás alatt Listomère-né páholya folyvást tele volt vendégekkel, élénk társalgás folyt benne, és Bargetonnéról meg Lucienről volt szó. Nyilván a fiatal Rastignac volt a páholy mulattatója, ő indította meg azt a párizsi nevetést, amely mindennap más táplálékot keres, iparkodik hamar kimeríteni az adott témát, s egy pillanat alatt valami ócska, kopott dolgot csinálni belőle. D'Espard-né nyugtalankodni kezdett; de ismerte a párizsi erkölcsöket, és tudta, hogy minden megszólás hamarosan eljut azok fülébe, akiket sért; várta a felvonás végét.

Amikor az érzelmek úgy megfordulnak, mint Luciennél és Bargetonnénál, különös dolgok történnek rövid idő alatt: az erkölcsi forradalmakat hihetetlenül gyors hatású törvények segítik diadalra, Louise még emlékezett azokra a bölcs és politikus szavakra, amelyeket du Châtelet mondott neki Lucienről, a Vaudeville-színházból hazatérőben; minden mondat egy-egy jóslat volt, és Lucien szinte parancsszóra teljesítette valamennyit. Miközben kiábrándult Bargetonnéból, amint Bargetonné is belőle, szegény fiú sorsa kissé hasonlított Jean-Jacques Rousseau-éhoz, már annál is inkább, mert d'Espard-né varázsa alá került, és tüstént beleszeretett. Fiatalemberek, vagy akik vissza tudnak emlékezni ifjúkori izgalmaikra, meg fogják érteni, hogy ez a szenvedély végtelenül valószínű és természetes. Modorának könnyedsége, kényes beszéde, finom hanghordozása úgy tüntette fel a költő szemében ezt a törékeny, nemes, előkelő, irigyelt asszonyt, ezt a királynőt, mint Bargetonnét Angoulême-ben. Ingatag jelleme hamarosan arra ösztökélte, hogy vágyakozzék az előkelő asszony pártfogására; a biztos eszköz az volt, hogy birtokba vegye d'Espard-nét; akkor minden az övé! Ha Angoulême-ben sikert aratott, miért ne aratna sikert Párizsban? Akaratlanul és az Operának ránézve egészen új bűbája ellenére is minden pillanatban magára vonta tekintetét ez a nagyszerű Célimène, s minél többet látta, annál inkább vágyott a látására! Bargetonné észrevette Luciennek egyik szikrázó pillantását; megfigyelte és látta, hogy többet törődik a márkinéval, mint az előadással. Szívesen beletörődött volna abba, hogy Danaosz ötven leányáért hagyják cserben; de amikor egy, a többinél nagyra törőbb, lángolóbb, jelentősebb pillantás megmagyarázta neki, hogy mi történik Lucien szívében, féltékenykedni kezdett, nem annyira a jövő, mint inkább a múlt miatt. - Énrám sohasem nézett így - gondolta magában. - Istenem, Châtelet-nek igaza volt! - Ebben a pillanatban rájött szerelme tévedésére. Amikor egy asszony odáig jut, hogy megbánja gyöngeségeit, mintegy spongyával törli végig az életét, hogy eltüntessen mindent. Bár Lucien minden pillantása bántotta, nyugodt maradt.

A felvonásközben visszatért Marsay, és magával hozta Listomère urat. A komoly férfiú s a fiatal gavallér hamarosan tudtára adta a gőgös márkinénak, hogy az a felcicomázott vőfély, akit szerencsétlenségére bebocsátott a páholyába, éppoly kevéssé nemes és Rubempré, mint ahogy egy zsidónak nincs keresztneve. Lucien egy Chardon nevű patikusnak a fia. Rastignac, aki igen jól van tájékozva az angoulême-i dolgokról, két páholyt megkacagtatott már annak a múmiafélének rovására, akit a márkiné unokanővérének mondott, dicsérve ennek a hölgynek az óvatosságát, amiért patikust hozott magával, nyilván, hogy szereivel fönntartsa mesterséges életét. Marsay végül előadott egynéhányat abból az ezernyi elmésségből, amelynek egy pillanatra át szokták engedni magukat a párizsiak, s aztán éppoly gyorsan elfelejtik, mint ahogy elmondták - de valamennyi mögött ott volt Châtelet, ennek a karthágói árulásnak a végrehajtója.

- Drágám - szólt d'Espard-né legyezője mögött Bargetonnéhoz -, az Istenért, mondja meg, csakugyan Rubemprénak hívják a maga pártfogoltját?

- Az anyja nevét vette föl - felelte zavartan Naïs.

- De mi az apja neve?

- Chardon.

- És mi volt ez a Chardon?

- Patikus.

- Meg nem engedhetem, édesem, hogy Párizs gúny tárgyává tegyen egy asszonyt, akit én magam mellé fogadtam. Eszem ágában sincs idevárni az élcelődőket, akik boldogok lesznek, hogy együtt találnak egy patikus fiával; hallgasson rám, menjünk innét mind a ketten, de tüstént.

D'Espard-né meglehetős szemtelen arcot vágott, anélkül, hogy Lucien sejthette volna, mivel adott okot arckifejezésének megváltozására. Azt gondolta, hogy a mellénye ízléstelen, s ebben igaza volt; hogy a frakkja szabása túlságosan divatos - és igaza volt ebben is. Titkos keserűséggel jött rá, hogy ügyes szabónál kell ruházkodnia, s megfogadta magában, hogy holnap elmegy a leghíresebbhez, hogy jövő hétfőn versenghessen azokkal, akiket a márkinénál talál. Bármennyire elmerült is gondolataiba, figyelmesen nézte a harmadik felvonást, és nem vette le szemét a színpadról. Miközben e páratlan látványosság pompáját szemlélte, átengedte magát d'Espard-néról szőtt álmainak. Kétségbe ejtette az a hirtelen hidegség, amely különös ellentétben állt azzal az értelmi tűzzel, amit ő vitt ebbe az új szerelembe, nem törődve az óriási nehézségekkel - látta őket, de fogadkozott, hogy majd csak legyőzi. Kibontakozott mély elmerültségéből, hogy ismét lássa új bálványát - de amint a fejét megfordította, észrevette, hogy egyedül van; valami könnyed neszt hallott, az ajtó becsukódott, d'Espard-né magával vitte unokanővérét. Lucient végtelenül meglepte, hogy ily kurtán-furcsán cserbenhagyták, de éppen, mert megmagyarázhatatlannak találta a dolgot, nem gondolt rá tovább.

Amikor a két asszony kocsiba szállt s a Richelieu utcán át a Saint-Honoré-negyed felé haladt, a márkiné leplezett haraggal szólalt meg:

- Drága fiacskám, mit gondolt maga? Várja meg, míg egy patikus fia igazán híres emberré lesz, és csak akkor érdeklődjék iránta. Chaulieu hercegnő nem vallja még be Canalis-t, pedig az híres ember és nemes. Nem a fia, nem is a kedvese, ugyebár? - kérdezte a gőgös asszony, kutató, világos pillantást vetve az unokanővérére.

"Micsoda boldogság, hogy távol tartottam magamtól ezt az emberkét, és semmit sem engedtem meg neki!" - gondolta magában Bargetonné.

- Nos hát - folytatta a márkiné, aki a feleletet kiolvasta unokanővére szeméből -, könyörgök magának, hagyja faképnél. Csak úgy fölvenni egy előkelő nevet? Hiszen ez olyan vakmerőség, amit a társaság megbüntet. Elhiszem, hogy az anyja neve; de hát gondolja meg, drágám, hogy csak a királynak van joga rendelettel átruházni a Rubempré nevet a család egyik leányának fiára; s ha rangján alul kötött házasságot, akkor ez a kegy óriási. Hogy elnyerhesse az ember, ahhoz hatalmas vagyon, érdem és előkelő pártfogás szükséges. Ez a felcicomázott boltosöltözködés azt bizonyítja, hogy a fiú nem gazdag és nem úriember, az arca szép, de igen ostobának találom, sem viselkedni nem tud, sem beszélni, egyszóval nincs nevelése. Micsoda véletlenségnek köszönheti a maga pártfogását?

Bargetonné megtagadta Lucient, mint ahogy Lucien is megtagadta őt a lelke mélyén; irtózatosan félt, hogy unokanővére meg találja tudni utazásának igazi okát.

- Édes rokon, kétségbe vagyok esve, hogy kompromittáltam magát.

- Engem nem lehet kompromittálni - mondta mosolyogva d'Espard-né. - Én csak magára gondolok.

- De hiszen meghívta hétfőn vacsorára.

- Majd beteg leszek - felelte hirtelen a márkiné -, maga értesíti, és mind a két nevén elzáratom előtte a kapumat.

Lucien látván, hogy a felvonásközben mindenki az előcsarnokba megy, elhatározta, hogy ő is sétál ott egyet. Első tapasztalata az volt, hogy azok közül, akik d'Espard-né páholyában jártak, senki sem köszönti, még csak ügyet sem vet rá, s a vidéki költő fölötte különösnek találta ezt. Aztán du Châtelet, akihez csatlakozni próbált, leste a szeme sarkából, és állandóan elkerülte. Amikor az előcsarnokban sétálgató férfiakat látva meggyőződött, hogy a ruhája nevetséges, visszaült a páholya sarkába, s az előadás hátralevő részében sorjában bámulta meg az ötödik felvonás balettjének pompás látványosságát, a híres Poklot, aztán a nézőteret, páholyról páholyra, végre pedig mélységes gondolkozásba merült szemtől szembe a párizsi társasággal.

"Ez hát az én birodalmam - gondolta magában -, ez az a világ, amelyet meg kell hódítanom."

Gyalog tért haza és végiggondolta mindazt, amit d'Espard-né udvarlói beszéltek - modoruk, mozdulataik, belépésük és távozásuk -, mindez csodálatos hűséggel rögződött meg az emlékezetében. Másnap délfelé első dolga az volt, hogy elmenjen Staubhoz, a kor leghíresebb szabójához. Nagy könyörgéssel és készpénzfizetéssel elérte azt, hogy a ruhái elkészüljenek ama nevezetes hétfőre. Sőt, Staub még egy gyönyörű redingote-ot, nadrágot és mellényt is ígért neki a sorsdöntő napra. Lucien ingeket, zsebkendőket, egyszóval egész kis kelengyét rendelt magának egy fehérneműsnél, egy híres cipésznél pedig mértéket vetetett cipőre és csizmára. Szép sétapálcát vett Verdiernél, kesztyűt és inggombokat Irlande-nénál, egyszóval iparkodott fölemelkedni a dandyk magaslatára. Amikor minden szeszélyét kielégítette, elment az Új-Luxembourg utcába, és Louise-t nem találta otthon.

- D'Espard márkinénál vacsorázik, és későn fog hazajönni - mondta Albertine.

Lucien egy kétfrankos vendéglőben vacsorázott meg a Palais-Royalban, és korán feküdt le. Vasárnap tizenegy órakor ment Louise-hoz; még nem kelt fel. Két órakor újra megjelent.

- Őnagysága nem fogad még - mondta Albertine -, de egy kis levelet adott a nagyságos úr számára.

- Még nem fogad - ismételte Lucien -, de hiszen én nem vagyok akárki...

- Nem tudom - mondta igen szemtelen arccal Albertine.

Lucien, akit nem annyira Albertine válasza lepett meg, mint inkább az, hogy levelet kap Bargetonnétól, fogta az írást, s az utcán olvasta el ezeket a kétségbeejtő sorokat:

D'Espard-né gyöngélkedik, nem fogadhatja Önt hétfőn; én sem érzem jól magamat, de azért felöltözöm, és elmegyek hozzá, hogy társasága legyen. Kétségbeejt ez a kis akadály; de az Ön tehetsége megnyugtat, Ön sarlatánság nélkül is meg fogja találni a maga útját.

- És még alá sem írta! - gondolta magában Lucien, aki már a Tuilériákban volt, bár észre sem vette, hol jár. A tehetséges emberek hatodik érzéke gyaníttatta vele, milyen katasztrófát jelentett be ez a hideg levélke. Gondolataiba merülve, céltalanul bandukolt, és nézegette a XV. Lajos tér műemlékeit. Szép idő volt. Szép hintók haladtak el a szeme előtt szakadatlan sorban a Champs-Elysées nagy sugárútja felé. Csatlakozott a sétálók tömegéhez, és látta azt a három-négyezer kocsit, amely vasárnaponként, ha szép az idő, elárasztja ezt a környéket, és rögtönzött Longchamp-má teszi. Elkápráztatta a lovak, a ruhák és libériák fényűzése, csak ment, ment előre, s eljutott az épülő Diadalívig. Mit érzett akkor, amikor visszatérőben közeledni látta magával szemközt d'Espard-nét és Bargetonnét, csodálatos lovaktól vont hintóban, amely mögött ott libegtek a vadász tollai, akinek aranyhímzésű zöld frakkjáról megismerte a hölgyeket! Valami torlódás miatt megállt a kocsisor, Lucien láthatta az átváltozott Louise-t - nem lehetett ráismerni: - ruhája színei úgy voltak megválogatva, hogy érvényre juttassák az arcbőrét; a ruha gyönyörűséges volt; kecsesen elrendezett haja jól illett neki, s választékos ízlésű kalapja még d'Espard márkinéé mellett is feltűnt, aki pedig irányítója volt a divatnak. Van valami meghatározhatatlan módja a kalap viselésének: ha kissé hátratolja az ember, szemtelen kifejezést ád az arcnak; ha nagyon a szemébe húzza, alattomosnak látszik; ha félrecsapja, az hetykeségre vall; igazi úriasszony úgy teszi föl a kalapját, ahogy akarja, és mindig jól áll neki. Bargetonné tüstént megoldotta ezt a különös problémát. Karcsú derekára csinos öv simult. Eltanulta unokanővére mozdulatait, viselkedését; úgy ült, mint az, egy elegáns illatszertartóval játszadozott, amely kis lánccal volt jobb keze ujjára akasztva, s ily módon mutogatta szép kesztyűs, finom kezét, és mégsem látszott, hogy mutogatni akarja. Egyszóval: hasonlóvá lett d'Espard-néhoz, anélkül hogy majmolta volna; méltó rokona volt a márkinénak, s az büszkének látszott a tanítványára. A gyalogúton sétáló férfiak és asszonyok elnézték a ragyogó hintót, amelynek oldalán egymásnak volt támasztva a d'Espard és a Blamont-Chauvry családok címerpajzsa.

Lucien csodálkozott, hogy mily sokan köszönnek a két asszonynak: nem tudta, hogy az egész Párizs - ami húsz szalont jelent - tud már Bargetonné és d'Espard-né rokonságáról. Lovagló fiatalemberek, akik között Luciennek föltűnt Marsay és Rastignac, csatlakoztak a hintóhoz, hogy a Bois-ba kísérjék a két asszonyt. Lucien könnyen megértette a két gavallér mozdulataiból, hogy gratulálnak Bargetonnénak az átváltozásához. D'Espard-né ragyogott a bájtól és az egészségtől; szóval csak ürügy volt a gyöngélkedése, hogy ne kelljen fogadnia őt, mert nem tette át más napra a vacsoráját. A dühös poéta közeledett a hintóhoz, lassan ment, s amikor a két asszony láthatta, köszönt nekik: Bargetonné nem akarta észrevenni, a márkiné pedig rászegezte lornyonját, és nem fogadta köszönését. A párizsi arisztokrácia visszautasítása más volt, mint az angoulême-i uralkodó osztályé; a kurtanemesek, miközben iparkodtak Lucient megsérteni, elismerték a hatalmát, és emberszámba vették; ellenben d'Espard-né számára mintha nem is lett volna a világon. Nem ítélet volt ez, hanem az igazságszolgáltatás megtagadása. Halálos hidegség dermesztette meg a szegény költőt, amikor Marsay is végignézte lornyonjával; a párizsi arszlán oly furcsán ejtette le a lornyonját - Lucien úgy érezte, mintha a guillotine kése lett volna. A hintó továbbhaladt. A megvetett emberen erőt vett a düh, a bosszúvágy: megfojtja Bargetonnét, ha keze közé kerül; Fouquier-Tinville-nek képzelte magát azért a gyönyörűségért, hogy vérpadra küldhesse d'Espard-nét; szerette volna Marsay-t valami olyan válogatott kínzásoknak alávetni, aminőket a vadak találnak ki. Látta lovon elhaladni Canalis-t, elegánsan, ahogy a legsimább szavú költőhöz illett; a legcsinosabb asszonyokat köszöntötte.

"Uramisten! Pénzt mindenáron!" - gondolta magában Lucien - a pénz az egyetlen hatalom, amely előtt ez a társaság meghajol. Nem! - kiáltotta neki a lelkiismerete - hanem a dicsőség, a dicsőség pedig: munka. Munka! Ez a David szava. Úristen, miért vagyok én itt? De győzni fogok! Hintóban, vadásszal fogok végighajtani ezen az úton! D'Espard márkinékon fogok uralkodni.

Miközben dühöngve így gondolkozott, Hurbainnál ebédelt két frankért. Másnap kilenc órakor elment Louise-hoz, hogy szemére vesse barbárságát: nemcsak hogy Bargetonné nem volt otthon, de a portás még csak föl sem engedte a lépcsőn, az utcán maradt, ott állt lesben, egészen délig. Délben du Châtelet lépett ki Bargetonnétól, szeme sarkából meglátta a költőt és kikerülte. A vérig sebzett Lucien utánaeredt vetélytársának; du Châtelet, amikor érezte, hogy sarkában van, megfordult és köszönt neki, azzal a szemmel látható szándékkal, hogy ez udvariasság után továbbvitorlázzék.

- Az Isten szerelmére, uram - mondta Lucien -, szánjon rá egy másodpercet, egy szavam volna önhöz. Ön barátságot mutatott irántam, s erre hivatkozom, hogy egy csekély szolgálatot kérjek öntől. Ön éppen Bargetonnétól távozik: magyarázza meg nekem, miért lettem kegyvesztett nála és d'Espard-nénál?

- Chardon úr - felelte du Châtelet, színlelt kedélyességgel -, tudja, miért hagyták ott önt azok a hölgyek az Operában?

- Nem - felelte a szegény poéta.

- Nos hát, Rastignac úr mindjárt az első pillanatban elárulta önt. Ez a fiatal dandy, amikor önről kérdezgették, egyszerűen megmondta, hogy az ön neve Chardon, nem pedig Rubempré; hogy az anyja gyermekágyas asszonyokat ápol, apja pedig életében patikus volt Houmeau-ban, Angoulême külvárosában; hogy húga bájos leány, aki remekül tud inget vasalni, s nemsokára férjhez megy egy Séchard nevű, angoulême-i nyomdászhoz. Ilyen a világ. Mihelyt az ember megmutatja magát, tüstént rágni kezdik. Marsay úr eljött d'Espard-néhoz, hogy kinevesse önt, s a két hölgy tüstént elmenekült, mert azt hitte, kompromittálva van az ön társaságában. Ne próbáljon egyikhez se elmenni. Bargetonnét nem fogadná az unokanővére, ha tovább is érintkeznék önnel. Önnek van tehetsége, iparkodjék elégtételt szerezni magának. A világ lenézi önt, nézze le ön is a világot. Húzódjék meg egy padlásszobában, alkosson remekműveket, ragadjon a kezébe valami hatalmat, s majd lábánál látja a világot; akkor megfizethet neki minden kínzásért: szeget szeggel. Minél több barátságot mutatott ön iránt Bargetonné, annál jobban fog idegenkedni öntől. Így változnak az asszonyok érzelmei. De e pillanatban nem arról van szó, hogy visszahódítsa Naïs barátságát, csak arról, hogy ne tegye ellenségévé, s ennek a módjára megtanítom. Őnagysága írt önnek: küldje vissza neki minden levelét, ezt az úri viselkedést méltányolni fogja; később, ha majd szüksége lesz rá, nem fog többé ellenség módjára viselkedni. Ami engem illet, én oly nagy véleménnyel vagyok az ön jövőjéről, hogy mindenütt védelmeztem, s ezentúl is, ha tehetek valamit az érdekében, mindig készen állok a szolgálatára.

Lucien olyan komor, sápadt és levert volt, hogy nem is viszonozta a párizsi levegőtől megfiatalodott, vén gavallér szárazan udvarias köszönését.

Visszaért a szállodájába, s ott találta magát Staubot, aki nem annyira azért jött, hogy felpróbálja rá a ruháit, amit különben megcselekedett - mint inkább azért, hogy a Gaillard-Bois fogadósnéjától megtudja, milyen anyagi viszonyok között él ismeretlen rendelője. Lucien postakocsin érkezett, és múlt csütörtökön Bargetonné kocsin hozta haza a Vaudeville előadásáról. Ez az információ kielégítő volt.

Staub gróf úrnak szólította Lucient, s megmutatta neki, hogy milyen ügyesen juttatta érvényre bájos termetét.

- Egy fiatalember, aki így van felöltözve - mondta -, elmehet sétálni a Tuilériákba; két hét alatt feleségül vesz valami gazdag angol nőt.

A német szabónak ez a tréfája s a ruha tökéletessége, a posztó finomsága, az a báj, amit a tükörbe nézve fölfedezett magában - ezek az apróságok kissé elverték Lucien rossz kedvét. Olyasmi ötlött az eszébe, hogy Párizs a véletlenség fővárosa, s egy pillanatra hinni kezdett a véletlenben. Nincs-e a kezében egy kötet költemény, s egy nagyszerű regény kézirata, a IX. Károly íjásza? Reménykedni kezdett végzetében. Staub másnapra ígérte a redingote-ot s a többi ruhát.

Másnap megjelent a cipész, a fehérneműs és a szabó, valamennyien számlával fölfegyverkezve. Lucien - aki még a vidéki szokások varázsos hatalma alatt állt, nem tudta elküldeni és kifizette őket; de amikor kifizette, csak háromszázhatvan frankja maradt a Párizsba hozott kétezerből: egy hete volt itt! Mindamellett felöltözött, és sétálni ment a Feuillantinusok teraszára. Itt elégtételt szerzett magának a múltakért. Oly jól volt öltözve, olyan bájos, olyan szép volt, hogy sok asszony megnézte, s kettőt vagy hármat annyira megfogott a szépsége, hogy vissza is fordultak utána. Lucien tanulmányozta a fiatalemberek járását, viselkedését, s kezdte megtanulni a finom modort, miközben folyvást háromszáhatvan frankja járt az eszében.

Este magányos szobájában az a gondolata támadt, hogy földeríti a Gaillard-Bois-szállodabeli életének problémáját, ahol a legegyszerűbb ételeket fogyasztotta, abban a hiszemben, hogy takarékoskodik. Elkérte a számláját, mint aki el akart költözni, s megállapította, hogy vagy száz frankkal tartozik. Másnap a diáknegyedbe rohant; ezt David ajánlotta neki mint olcsó helyet. Hosszú keresés után végre a Cluny utcában, a Sorbonne mellett, talált egy nyomorúságos garniszállodát, s ott kapott szobát annyi pénzért, amennyit rá akart szánni. Tüstént kifizette a Gaillard-Bois fogadósnéját, s még aznap elköltözött a Cluny utcába. A költözködés csak egy fuvar árába került.

Amint szegényes szobáját birtokába vette, összegyűjtötte Bargetonné valamennyi levelét, csomagot készített belőle, asztalára tette, s mielőtt írni kezdett neki, végiggondolta ezt a végzetes hetet. Már elfelejtette, hogy ő, nagy szelesen, elsőnek tagadta meg szerelmét, nem törődve azzal, mi lesz Párizsban az ő Louise-ából; nem látta saját hibáit, csak mostani helyzetét; vádolta Bargetonnét; ahelyett, hogy felvilágosította volna őt, vesztét okozta. Megharagudott, fejébe szállt a gőg, és haragja tetőpontján a következő levél írásába fogott:

Asszonyom!

Mit mondana arról az asszonyról, akinek megtetszett egy szegény, félénk gyermek, csupa nemes hiedelmekkel a szívében, melyeket a férfi később illúzióknak nevez - s aki a kacérság báját, elméje finomságait, az anyai szeretet szépséges látszatát mind felhasználta, hogy elcsavarja e gyermek fejét? Bőkezűen szórja a legcsábítóbb ígéreteket, kártyavárakat épít, hogy elkápráztassa a gyermeket, magával viszi, hatalmába keríti, hol szidja bizonytalansága miatt, hol hízeleg neki; amikor a gyermek elhagyja családját, és vakon követi őt, elvezeti egy óriási tenger partjára, mosolyogva beülteti egy törékeny lélekvesztőbe, s egyedül, segítség nélkül indítja neki a viharnak; ő maga ott marad a sziklán, kacagni kezd, és jó szerencsét kíván neki. Ez az asszony Ön, az a gyermek én vagyok. E gyermek kezében van egy emlék, amely elárulhatná az Ön jótékonyságának vétkeit s azokat a kegyeket, amelyekben bizalmas órák során részesítette. Talán pirulnia kellene a hullámokkal küszködő gyermek láttára, ha arra gondolna, hogy valamikor keblén melengette. Amikor ezt a levelet olvassa, hatalmában lesz az a bizonyos emlék. Módjában lesz, hogy elfelejtsen mindent. Ama szép reménységek után, amelyeket az Ön ujja mutatott nekem az égben, most a nyomor valóságát látom Párizs sarában. Míg Ön ragyogva, imádattól környezve jár abban a pompázó világban, amelynek küszöbéhez elvezetett, én dideregni fogok a nyomorúságos padlásszobában, ahová Ön kergetett. De talán egyszer lelkifurdalás fogja el, a lakomák, a gyönyörűségek közepette, talán eszébe jut a gyermek, akit az örvénybe taszított. Nos, asszonyom, gondoljon rá lelkifurdalás nélkül. Ez a gyermek nyomorúsága mélyéből felajánlja önnek az egyetlent, ami megmaradt neki - a bocsánatot egy utolsó pillantás alakjában. Igen, asszonyom, az Ön jóvoltából mindentől megfosztva állok itt. Semmim sincs... De hát nem semmiből teremtették-e a világot? A lángésznek utánoznia kell Istent: azon kezdem, hogy olyan irgalmas vagyok, mint ő, bár nem tudom, leszek-e olyan erős valaha. Önnek csak akkor kell reszketnie, ha rossz útra térek; akkor bűntárs lesz a vétkeimben. Ó, sajnálom Önt, hogy többé semmi része nem lehet abban a dicsőségben, amely felé engem a munka fog vezetni.

Amikor megírta ezt a nagyhangú levelet, amely azonban tele volt azzal a sötét méltósággal, amit huszonegy esztendős művészek gyakran túlzásba visznek, Lucien gondolatban visszaszállott családja körébe: újra látta a csinos lakást, amelyet David díszített fel számára, vagyona egy részének feláldozásával; megjelentek előtte az egyszer már megízlelt nyugodt, szerény, polgári örömök; anyjának, húgának, Davidnak képe lebegett körülötte, újra hallotta a sírást, amely elutazásának pillanatában hangzott föl körülötte, és maga is sírt, mert egyedül volt Párizsban, barátok, pártfogók nélkül.

Néhány nap múlva ezt írta Lucien a húgának:

Drága Ève-em!

Szomorú előjoga a leánytestvéreknek, hogy több bánatban, mint örömben osztozzanak, ha megosztják művészetnek szentelt testvérük életét - s már félni kezdek, hogy nagyon is terhedre leszek. Nem éltem-e máris vissza mindnyájatok jóságával, akik feláldoztátok magatokat értem? Múltamnak ez az emléke, amely úgy teli van a családi élet örömeivel, támogatott mostani életem magányosságában. A fészkére visszatérő sas szárnyain hatoltam át a bennünket elválasztó távolságokon, hogy az igazi érzések körébe jussak, amikor már átéltem a párizsi élet első nyomorúságait és első csalódásait. Meglobbant-e a gyertyátok lángja? Kigurult-e az üszök a kandallóból? Csengett-e a fületek? Mondta-e az anyám: Lucien ránk gondol? Felelte-e David: most küszködik az emberekkel és a gondokkal? Drága Ève-em, ezt a levelet egyedül neked írom. Csak neked tudom meggyónni, ami jó s ami rossz történni fog velem, s pirulok mindkettő miatt, mert itt a jó éppen olyan ritka, amilyen ritkának a rossznak kellene lenni. Sok mindent megtudsz kevés szóból: Bargetonné elszégyellte magát miattam, megtagadott, kiutasított, elcsapott, ideérkezésem kilencedik napján. Láttomra félrefordította a fejét, én pedig, hogy kövessem őt abba a társaságba, ahol szárnyamra akart bocsátani, ezerhétszázhatvan frankot elköltöttem abból a kétezerből, amit Angoulême-ből hoztam, s amit ti olyan nehezen szereztetek meg. Azt kérded, hogy mire? Drága húgocskám, Párizs furcsa egy örvény: lehet itt ebédelni tizennyolc souért, s egy elegáns vendéglőben a legegyszerűbb ebéd ötven frankba kerül; vannak négy- és kétfrankos mellények meg nadrágok, divatos szabó pedig nem csinál ilyesmit száz frankon alul. Egy souba kerül, ha esős időben át akarsz menni az utcai árkon. A legkisebb kocsiút harminckét sou. Eddig az előkelő városrészben laktam, most pedig a Cluny-szállodában, a Cluny utcában, Párizs egyik legszegényebb és legsötétebb kis utcájában, amely három templom és a Sorbonne régi épületei közé van beszorítva. Bútorozott szobám van a szálloda negyedik emeletén; bár nagyon piszkos és csupasz, mégis tizenöt frankot fizetek érte havonként. A reggelim egy kétsous zsemle és egy souért tej, de igen jól ebédelek huszonkét souért, egy bizonyos Flicoteaux vendéglőjében, éppen a Sorbonne téren. Télig nem fogok többet költeni hatvan franknál havonként, mindent beleszámítva - legalábbis remélem. Így hát a kétszáznegyven frankom kifutja a négy első hónapra. Addig bizonyosan eladom IX. Károly íjászá-t és a Margitvirágok-at. Egyáltalán ne nyugtalankodjál hát miattam. Igaz, hogy a jelen hideg, kopár, kicsinyes, de a jövendő ege kék, ragyogó, gazdag. Legtöbb nagy ember átment azokon a bajokon, amelyek nekem fájnak, de nem sújtanak le. Plautus, a nagy vígjátékíró molnárlegény volt. Machiavelli esténként írta a Fejedelmet, napközben pedig a munkások közt élt. És végül a nagy Cervantes, aki a lepantói ütközetben vesztette el a karját, hozzájárulván a híres nap győzedelméhez - akit aljas vén nyomoréknak neveztek a korabeli firkászok, kiadó híján tíz évig várt felséges Don Quijoté-jának első és második része között. Ma már mégsem tartunk itt. A baj és a nyomor csak az ismeretlen tehetséget éri; de ha napvilágra jutott az író, meggazdagodik, és én is gazdag leszek. Egyébiránt a gondolat az életem, fél napomat a Sainte-Geneviève könyvtárban töltöm, itt szerzem meg azt a tudást, ami hiányzik nekem, s ami nélkül nem sokra mennék. Ma tehát majdnem boldog vagyok. Néhány nap alatt vidám szívvel alkalmazkodtam a helyzetemhez. Mindjárt napkeltével nekifogok egy olyan munkának, amit szeretek - anyagi létem biztosítva van -, sokat gondolkodom, tanulok, és nem látom be, hol lehetne most sebet ejteni rajtam, hiszen lemondtam már a nagyvilágról, ahol a hiúságom minden pillanatban szenvedhetne. Minden kor kiváló embereinek az a kötelessége, hogy a világtól elvonulva éljenek. Hiszen ők az erdő madarai! Énekelnek, elbűvölik a természetet, és senkinek sem szabad látni őket. Így cselekszem én is, ha csakugyan meg tudom valósítani elmém nagyratörő terveit. Nem várom vissza Bargetonnét. Olyan asszony, aki így viselkedik, nem érdemli meg, hogy emlékezzünk rá. Azt sem bánom, hogy Angoulême-et elhagytam. Igaza volt annak az asszonynak, hogy belevetett Párizsba, s rábízott a magam erejére. Ez a város az írók, a gondolkozók, a költők hazája. Csak itt terem a dicsőség, és látom, hogy milyen szép az aratás a mi napjainkban. Csak itt találhatja meg az író a múzeumokban és gyűjteményekben az elmúlt idők lángelméinek élő alkotásait, amelyek fölhevítik és ösztökélik a képzeletet. Csak itt nyújtanak okulást és táplálékot a szellemnek az örökké nyitva álló óriási könyvtárak. És végül Párizsban a levegőben, a legkisebb részletekben is szellem van, amelynek lehelete, bélyege meglátszik az irodalmi alkotásokon. Itt többet lehet tanulni, ha kávéházban, a színházban félóra hosszat beszélget az ember, mint vidéken tíz esztendő alatt. Itt valóban minden látványosság, összehasonlítás és okulás. Végtelen olcsóság, végtelen drágaság - ez Párizs, ahol minden méh megtalálja a maga sejtjét, ahol minden lélek megemésztheti azt, ami neki való. Szóval, még ha szenvedek is ebben a pillanatban, nem bánok semmit. Ellenkezőleg, szép jövendő tárul föl előttem, s felvidítja egy pillanatra bánatos szívemet. Isten veled, drága húgom, ne várd, hogy rendszeresen írjak: Párizs egyik jellemző sajátsága az, hogy az ember igazán nem tudja, hogyan múlik az idő. Ijesztően gyors itt az élet. Ölelem anyámat, Davidot és téged, nagyobb szeretettel, mint valaha.

A Flicoteaux név sok ember emlékezetébe van beleírva. Kevés diák lakott a diáknegyedben a Restauráció első tizenkét esztendejében, aki nem látogatta az éhségnek és nyomornak ezt a templomát. A három tál ételből álló vacsora tizennyolc souba került egy kis üveg borral vagy egy palack sörrel, s huszonkét souba egy palack borral. Az ifjúságnak ezt a barátját kétségtelenül programjának egyik pontja akadályozta meg abban, hogy óriási vagyont szerezzen - ez a pont óriási betűkkel van rányomtatva konkurrenseinek hirdetéseire, és így hangzik: SZABAD KENYÉRFOGYASZTÁS! vagyis a gyakorlatban visszaélés a kenyérfogyasztással. Sok dicső férfiúnak volt tápláló édesapja Flicoteaux. Bizonyos, hogy nem egy híres ember szíve gyönyörködhetik ezernyi kimondhatatlan emlékben, amikor meglátja azt a Sorbonne térre és az Új-Richelieu utcára nyíló kisablakos homlokzatot, amelyen II. vagy III. Flicoteaux a júliusi forradalomig meghagyta azt a barna mázolást, azt a régies és tiszteletre méltó külsőt, amely mélységes megvetését hirdette a látszattal űzött sarlatánságnak - annak a reklámnak, amellyel manapság majdnem minden vendéglős a gyomor rovására csalogatja a szemet. A megsütésre nem szánt, kitömött vadak és ama fantasztikus halak helyett, amelyek igazolják a csepűrágó mondását: "Láttam egy szép potykát, majd egy hét múlva megveszem"; az újdonságok helyett, amelyeket inkább ódonságoknak kéne nevezni, amelyek csalóka kirakatokba vannak kiteregetve, a káplárok s a falusi leányok gyönyörűségére - a becsületes Flicoteaux számos melléklettel földíszített salátás tálakat állított ki, és főtt szilva halmazával gyönyörködtette a fogyasztó szemét, aki bizonyos lehetett abban, hogy a többi hirdetésen annyit emlegetett dessert szó itt nem csalás. A négyfelé vágott hatfontos kenyerek megnyugtatták az embert a szabad kenyérfogyasztás ígéretét illetően. Ez volt a fényűzése ennek a vendéglőnek, amelyet Molière tréfás neve miatt dicsőített volna a maga idejében. A Flicoteaux-vendéglő még most is fennáll, és élni fog mindaddig, míg a diákok élni akarnak. Csak esznek ott, se többet, se kevesebbet nem tesznek ennél; de úgy esznek, ahogy dolgozik az ember, zordon vagy vidám buzgalommal, jellemek vagy körülmények szerint.

Ez a híres vendéglő két egymást derékszögben metsző hosszú, keskeny, alacsony teremből állt: egyik a Sorbonne térről, másik az Új-Richelieu utcáról kapta a világítást; mindkettőnek asztalai valami apátság refektóriumából kerülhettek oda, mert hosszúságukban volt valami kolostori jelleg, és a terítékek előre el voltak készítve az előfizetők számozott fémgyűrűbe húzott szalvétáival. I. Flicoteaux csak minden vasárnap változtatta az asztalneműt; de II. Flicoteaux, azt mondják, már kétszer váltotta hetenként, mióta a konkurrencia fenyegette dinasztiáját. Ez a vendéglő egyszerűen műhely a maga szerszámaival, nem pedig elegáns bankett-terem, a gyönyörűségek helye: mindenki gyorsan távozik innét. Benn nagy a sürgés-forgás. A pincérek ácsorgás nélkül jönnek-mennek, mind el vannak foglalva, mind nélkülözhetetlen. A fogások nem túlságosan változatosak. Burgonya állandóan van, s még ha Írországban egy árva szem sem termett volna - mindenünnen hiányozhatnék, de Flicoteaux-nál akkor is volna. Harminc esztendeje szerepel az étlapján a Tiziano kedves szőke színében, vagdalt zöldséggel teliszórva - és olyan kiváltságnak örvend, amiért irigyelhetik az asszonyok: amilyennek 1814-ben látta az ember, olyannak fogja találni 1840-ben. A birkakotlett, a marhaszelet ugyanazt jelenti ennek a vendéglőnek az étlapján, amit a fajdkakas vagy a tok Vérynél; rendkívüli fogás, már délelőtt meg kell rendelni. A tehénhús az uralkodó, s a borjú csak úgy hemzseg a legleleményesebb formákban. Amikor a keszeg és a makréla elönti az Óceán partjait, akkor bőségesen szerepel Flicoteaux-nál. Itt minden összefügg a földművelés jó vagy rossz sorsával és a francia évszakok szeszélyeivel. Olyan dolgokat lehet itt megtanulni, amelyekről sejtelmük sincs a gazdagoknak, a tétleneknek, akik közömbösek a természet körforgása iránt. A diáknegyedben tanyázó diák a lehető legpontosabban ismeri a jó és rossz időjárást; tudja, mikor ütött be a bab meg a borsó, mikor van bőségesen káposzta a vásárcsarnokban, miféle salátából van a legtöbb, s hogy jó-e vagy sem a céklatermés. Egy régi rágalom, amelyet Lucien ideérkezése pillanatában ismételtek meg, állandóan összefüggésbe hozta a bifsztek megjelenését a lovak hirtelen halandóságával.

Kevés párizsi vendéglő nyújt ilyen szép látványt. Itt egyéb sincs, mint ifjúság és hit, vidáman elviselt nyomor, bár néha nem hiányoznak a lángoló és komoly, sötét és nyugtalan ábrázatok sem. A ruházkodás általában hanyag. Föl is tűnik, ha egy törzsvendég jól öltözötten érkezik. Mindenki tudja, mit jelent ez a rendkívüli öltözet: találkát, színházat, vagy látogatást magasabb körökben. Mondják, hogy fonódott itt néhány barátság olyan diákok között, akik később híres emberekké váltak, amint meg is látjuk majd ebben a történetben. Mindamellett, kivéve a földieket, akik ugyanabban a sarokban bújnak össze, általában ritkán derül föl az étkezők komolysága, talán mert a túlságosan megkeresztelt bor nem engedi, hogy a szívüket kiöntsék. Flicoteaux régi vendégei emlékezhetnek néhány zordon és rejtelmes személyiségre, akik a legfagyosabb nyomor ködeibe burkolóztak, két-három esztendeig ebédeltek ott, és eltűntek anélkül, hogy bármiféle világosság derült volna e párizsi lidércekre a legkíváncsibb törzsvendégek szemében is. A Flicoteaux-nál kezdődő barátságokat a szomszéd kávéházakban pecsételték meg egy likőrös puncs lángjai mellett, vagy egy kis csésze, valamilyen szesszel megkeresztelt feketekávé melegénél.

A Cluny-szállodában való megtelepedésének első napjaiban Lucien is, mint minden újonc, félénken és szabályosan viselkedett. Az elegáns élet szomorú kísérlete után, amely tőkéjét fölemésztette, a munkára vetette magát azzal az első nekihevüléssel, amelynek oly gyorsan véget szoktak vetni a nehézségek s azok a szórakozások, amelyeket Párizs a legfényűzőbb és a legszegényebb egzisztenciáknak is tud nyújtani, s leküzdeni csak az igazi tehetség vad energiájával vagy a becsvágy zordon akaratával lehet. Lucien fél öt tájban állított be Flicoteaux-hoz, amikor már észrevette, hogy előnyös az elsők közt érkezni; ilyenkor még változatosabbak a fogások s az ember megtalálja, amit szeret. Mint minden költői lélek, ő is megszeretett egy helyet, s a választása elég ésszerűséget árult el. Mindjárt első nap kiválasztott egy asztalt a kassza közelében, ahol a vendégek arcáról és röptében elfogott beszélgetésükből megsejtette, hogy irodalmi pályatársai ülhetnek. Különben is, valahogy ösztönszerűen megérezte, hogy ha a kassza mellett helyezkedik el, tárgyalásokba bocsátkozhatik a vendéglő gazdáival. Lassacskán megismerkednek egymással, és pénzügyi bajok idején kétségtelenül számíthat a szükséges hitelre. Leült hát egy kis, négyszögletes asztalhoz a kassza mellett, ahol csak két terítéket látott, a gyűrűbe nem húzott fehér szalvétákkal, alighanem futóvendégeknek voltak szánva. Sovány, sápadt fiatalember ült vele szemközt, valószínűleg éppoly szegény, mint ő; máris megviselt szép arca arra vallott, hogy elröppent reménységek vénítették meg a homlokát, s hagytak a lelkében olyan barázdákat, amelyekben az elvetett mag nem csírázott ki. Lucient valami ellenállhatatlan rokonszenv s a költészet jelei vonzották az ismeretlen felé.

Ezt a fiatalembert, az elsőt, akivel az angoulême-i költő egyheti apró udvariasságok és semmitmondó megjegyzések után néhány szót válthatott, Étienne Lousteau-nak hívták. Éppen úgy, mint Lucien, Étienne is elhagyta szűkebb hazáját, egy berryi várost, immár két esztendeje. Élénk gesztusai, ragyogó pillantása, néhány szűkszavú kifejezése arra vallott, hogy keservesen ismeri az irodalmi életet. Étienne Sancerre-ből jött, zsebében egy tragédiával, s az vonzotta ide, ami Lucient is markában tartotta: a dicsőség, a hatalom, a pénz. Előbb néhány napig egymás után ott ebédelt, nemsokára csak időnként mutatkozott. Lucien, amikor öt-hat napi távollét után egyszer újra ráakadt poétájára, remélte, hogy másnap viszontlátja; de másnap valami ismeretlen foglalta el a helyét. Ha a két fiatalember tegnap látta egymást, a tegnapi beszélgetés lángja visszatükröződik a mai beszélgetésen; de ezek az időközök arra kényszerítették Lucient, hogy mindig újra megtörje a jeget, s megint csak messzebbre tolták azt a meghittséget, amely az első hetekben bizony kevéssel haladt előre. Lucien kikérdezte a kasszában ülő hölgyet, s megtudta, hogy jövendőbeli barátja egy kis újság munkatársa, ahova cikkeket ír az új könyvekről, s beszámolókat az Ambigu-Comique-, a Gaieté-, a Panorama-színház új darabjairól.

A fiatalember egyszerre komoly személyiséggé vált Lucien szemében. Remélte, hogy kissé intimebb beszélgetést kezdhet vele, s egynémely áldozatra is hajlandó volt, hogy megszerezze ezt a barátságot, amelyre oly nagy szüksége van a kezdőnek. Az újságíró két hétig elmaradt. Lucien nem tudta még, hogy Étienne csak akkor ebédel Flicoteaux-nál, mikor nincs pénze, s ez adja arcának azt a sötétes kiábrándult kifejezést, ez okozza azt a hidegséget, amelyet Lucien hízelgő mosolyokkal és lágy szavakkal szokott ostromolni. Mindamellett alaposan meg kellett fontolni ezt a barátságot, mert úgy látszott, hogy az obskurus újságíró költséges életet él, amelyben likőrök, feketék, puncsok, színházak és vacsorák is szerepelnek. Márpedig a diáknegyedben való megtelepedésnek első napjaiban Lucien úgy viselkedett, mint egy szegény gyermek, akit elkábítottak a párizsi élet első tapasztalatai. Amikor az árakat kitanulmányozta, és összevetette erszényével, Lucien nem merte utánozni Étienne viselkedését, mert félt, hogy újra elköveti azokat a baklövéseket, amelyeket még most is erősen bánt. Még mindig igája alatt volt a vidék vallásos meggyőződéseinek; ha a legkisebb rossz gondolata támadt is, két őrző angyala, Ève és David megjelent szeme előtt, s eszébe juttatta, hogy mit remélnek tőle, mennyi boldogsággal tartozik öreg édesanyjának, mennyi ígéret terheli lángelméjét.

Délelőttjeit a Sainte-Geneviève könyvtárban töltötte, s a történelmet tanulmányozta. Első kutatásai alapján óriási tévedéseket fedezett fel IX. Károly íjászáról szóló regényében. Amikor a könyvtárat bezárták, visszament nedves, hideg szobájába, hogy javítgassa a munkáját, egész fejezeteket átdolgozzon vagy töröljön. Amikor Flicoteaux-nál megebédelt, lement a Commerce-közbe, a Blosse-féle kölcsönkönyvtárban elolvasta az új irodalmi műveket, az újságokat, folyóiratokat, versesköteteket, hogy le ne maradjon a szellemi élet haladása mögött, éjféltájban aztán ismét visszatért nyomorúságos szállodai szobájába, anélkül hogy akár fát, akár gyertyát pazarolt volna. Olvasmányai oly gyökeresen megváltoztatták felfogását, hogy átnézte a virágokról szóló szonettgyűjteményét, a drága Margitvirágok-at, s úgy átdolgozta, hogy száz sor sem maradt változatlan. Szóval, Lucien kezdetben a szegény, vidéki gyerekek ártatlan és tiszta életét élte, akik még fényűzést is találnak Flicoteaux-nál, mert étlapját az apai házéval hasonlítják össze; szórakozásképpen lassan elsétálgatnak a Luxembourg-kert fasorai alatt, dagadó szívvel nézegetik a szép asszonyokat a szemük sarkából, ki sem teszik a lábukat a diáknegyedből, s a munkának szentelik magukat, jövendőjükre gondolva.

De Lucien, a született költő, akin nemsokára óriási vágyak vettek erőt, gyöngének bizonyult a színlapok csábításaival szemben. A Théâtre-Français, a Vaudeville, a Varieté, a Vígopera, ahová számozatlan földszinti helyre járt, vagy hatvan frankját emésztették föl. Melyik diák tudott volna ellenállni annak a boldogságnak, hogy láthassa Talmát, azokban a szerepekben, amelyeket ő tett emlékezetessé? A színház, minden költői lélek első szerelme, lenyűgözte Lucient. Színészek és színésznők tiszteletet parancsoló személyiségek voltak a szemében; el sem tudta képzelni, hogy valaki átléphet a rivaldán, és bizalmasan érintkezhetik velük. Gyönyörűségeinek szerzőit csodálatos lényeknek tartotta, s az újságok is úgy bántak velük, mint az állam fontos tényezőivel. Drámaíróvá lenni, előadatni a darabját, micsoda dédelgetett álom! És vannak vakmerő emberek, mint Casimir Delavigne, akik megvalósították ezt az álmot!

Ezek a termékeny gondolatok, az önmagában való hit pillanatai, amelyeket rendesen kétségbeesés követett, izgatták Lucient, s megtartották a munka és a takarékosság szent útján, sok fanatikus vágy tompa morajának ellenére is. Túlzott józanságból megtiltotta magának, hogy lábát is betegye a Palais-Royalba, a kárhozat helyére, ahol egyetlen napon ötven frankot költött el Vérynél, s majdnem ötszáz frankot ruhára. Amikor engedett a kísértésnek, hogy lássa Fleuryt, Talmát, a két Baptiste-ot, vagy Michot-t, nem ment tovább annál a homályos galériánál, ahol már fél hattól kezdve sort kellett állni, és a későn jövők kénytelenek voltak fél frankért szerezni helyet a pénztár közelében. Gyakran kétórai várakozás után sok csalódott diák fülében csendültek meg ezek a szavak: nincs több jegy!

Előadás után Lucien lesütött szemmel tért haza, körül sem nézve az utcán, amely akkor csupa eleven csábítás volt. Talán akadt egy-két afféle végtelenül egyszerű kalandja, amely óriási helyet szokott elfoglalni a félénk fiatal képzeletben. Egy napon, amikor a pénzét megszámolta, megrémült, hogy mennyire fogytán van, s hideg verejték lepte el a gondolatra, hogy most már kénytelen lesz kiadót keresni, s valami fizetett munka után nézni. A fiatal újságíró, akivel a maga részéről egyoldalú barátságot kötött, nem járt többé Flicoteaux-hoz. Lucien valami véletlenre várt, de az csak nem akart jelentkezni. Párizsban csak az számíthat a véletlenre, akinek igen sok ismerőse van; az ismeretségek száma növeli a siker lehetőségeit minden téren, s a véletlen is a nagy seregek pártján van. Lucienből nem veszett ki még a vidéki ember előrelátása, s nem akarta megvárni azt a pillanatot, amikor már csak néhány tallérja van; elhatározta, hogy nekivág a kiadóknak.

Egy meglehetősen hideg szeptemberi reggelen végigment a La Harpe utcán, hóna alatt fogva két kéziratát. Elment az Augustinus rakpartig, sétált a gyalogjárón, fölváltva nézegette a Szajna vizét s a könyvkereskedők boltjait, mintha valami jó szellem azt tanácsolta volna neki, hogy inkább a vízbe vesse magát, mint az irodalomba. Szívbe markoló habozások után, amikor már alaposan tanulmányozta a többé-kevésbé gyengéd, biztató, morcos, vidám vagy szomorú arcokat, amelyeket az ablaküvegen át vagy a küszöbön megfigyelt, észrevett egy házat, amely előtt sürgő-forgó segédek könyveket raktak egy kocsira. Expediálás folyt; a falakat plakátok borították. Kapható: A REMETE, d'Arlincourt vikomt-tól (III. kiadás). LÉONIDE, Victor Ducange-tól, öt tizenkettedrét kötet, finom papíron. Ára tizenkét frank. ERKÖLCSI INDUKCIÓ, Kératry-tól.

"Ezek boldogok" - gondolta magában Lucien.

A plakát, a híres Ladvocat új és eredeti találmánya, akkor először virágzott ki a falakon. Párizst nemsokára egészen tarkabarkára festették e hirdetési mód utánzatai, amelyek a városi jövedelmek egyik forrásává lettek. Végre Lucien, aki nemrég oly nagy volt még Angoulême-ben, és oly kicsi lett Párizsban, nyugtalanul dobogó szívvel végigsettenkedett a házak fala mellett, s minden bátorságát összeszedte, hogy belépjen egy boltba, amely tele volt segédekkel, vevőkkel - és talán szerzőkkel is - gondolta Lucien.

- Vidal úrral vagy Porchon úrral szeretnék beszélni - szólt egy segédhez.

Ezt olvasta a nagybetűs cégtáblán: Vidal és Porchon bizományos könyvkereskedők, Franciaország és a külföld részére.

- Mind a kettő el van foglalva - felelte egy vezető segéd.

- Majd várok.

Otthagyták a boltban, és ő vizsgálgatni kezdte a könyvcsomagokat; két óra hosszat nézegette a címeket, nyitogatta a könyveket, olvasott egy-egy lapot innen is, onnan is. Végül odatámaszkodott egy kis zöldfüggönyös üveges ajtóhoz, amely mögött alighanem Vidal vagy Porchon rejtőzködött, és a következő beszélgetést hallotta:

- Akar átvenni belőle ötszáz példányt? Akkor öt frankjával adom, tizenhárom-tizenkettőre.

- Mibe kerülnének így?

- Tizenhat souval kevesebbe.

- Négy frank négy sou - mondta Vidal vagy Porchon, annak, aki a könyveit ajánlgatta.

- Igen - felelte az eladó.

- Elszámolásra? - kérdezte a vevő.

- Ne vicceljen! Aztán másfél év múlva fizetne ki, egy évre szóló váltókkal.

- Nem, tüstént érvényes váltókkal - felelte Vidal vagy Porchon.

- Mi a határidő, kilenc hónap? - kérdezte a könyvkereskedő vagy a szerző, aki kétségtelenül egy könyvet kínálgatott.

- Nem, kedvesem, egy esztendő - felelte valamelyik a két bizományos könyvkereskedő közül.

Egy percnyi hallgatás.

- Véremet veszi! - kiáltott föl az ismeretlen.

- De hát el tudunk helyezni egy év alatt ötszáz példány Léonide-ot? - felelte a bizományos könyvkereskedő, Victor Ducange kiadójának. - Ha a könyvek úgy mennének, ahogy a kiadók szeretnék, milliomosok volnánk, kedves mester; de hát úgy mennek, ahogy a közönség viszi. Walter Scott regényeit kötetenként tizennyolc souért, példányonként három frank tizenkettőért adják, s ön azt akarja, hogy drágábban áruljam a könyveit? Ha azt akarja, hogy nyomjam ezt a regényt, adjon engedményt. - Vidal!

Egy kövér ember otthagyta a kasszát, és a tollat füle mögé dugva, odament.

- Hány Ducange-ot helyeztél el utolsó utadon? - kérdezte tőle Porchon.

- Kiszórtam kétszáz darab Calais-i kis öreg-et, de hogy ezeket elhelyezhessem, le kellett mocskolnom két más munkát, amelyiknél nem kaptunk olyan nagy engedményt, s azokból aztán szép kis fülemülék lettek.

Később megtudta Lucien, hogy a "fülemüle" gúnynevet azoknak a munkáknak adták a könyvkereskedők, amelyek csöndesen megülnek a polcon, a raktárak mélységes magányában.

- Különben is tudod - folytatta tovább Vidal -, hogy Picard regényeket akar kihozni. Húsz százalék engedményt ígérnek nekünk, a rendes könyvkereskedői engedményen kívül, hogy megszervezzük a sikert.

- Hát jó, legyen egy év - felelte siralmas hangon a kiadó, akit földre sújtott Vidalnak Porchonhoz intézett bizalmas megjegyzése.

- Rendben van? - kérdezte szárazon Porchon az ismeretlentől.

- Igen.

A könyvkereskedő kiment, Lucien hallotta, amint Porchon így szólt Vidalhoz:

- Már háromszáz példányt kértek tőlünk, jól kihúzzuk majd a leszámolást, öt frankjával adjuk a Léonide-ot, a magunk részéről hat hónapra követeljük a fizetést és...

- És - mondta Vidal - megkerestünk ezerötszáz frankot.

- Ó, jól láttam én, hogy meg van szorulva.

- Rossz üzletet csinált! Négyezer frankot fizet Ducange-nak kétezer példányért. - Lucien megállította Vidalt, elállva a kalitka ajtaját.

- Uraim - szólt a két üzlettárshoz -, van szerencsém jó napot kívánni.

A könyvkereskedők alig fogadták köszönését.

- Egy Walter Scott modorában írott francia történelmi regény szerzője vagyok. A címe IX. Károly íjásza, felajánlom önöknek megvételre.

Porchon hűvös pillantást vetett Lucienre, és letette tollát az íróasztalra. Vidal brutális arccal nézett a szerzőre, és azt felelte neki:

- Kérem, mi nem vagyunk kiadók, csak bizományosok. Ha a magunk számlájára csinálunk meg egy könyvet, az ilyen műveletet csak beérkezett emberekkel hajtjuk végre. Különben is csak komoly könyveket vásárolunk, történelmet, összefoglalásokat.

- De hiszen az én könyvem nagyon komoly, arról van szó benne, hogy a közönség helyes világításban lássa a katolikusok küzdelmét, akik az abszolút kormányzathoz ragaszkodtak, a protestánsokkal, akik a köztársaságot akarták megteremteni.

- Vidal úr! - kiáltotta egy segéd. Vidal elszelelt.

- Nem mondom, uram, hogy a könyve nem remekmű - folytatta Porchon, meglehetősen udvariatlan gesztussal -, de mi csak kész könyvekkel foglalkozunk. Menjen olyanokhoz, akik kéziratokat vásárolnak, például Doguereau apóhoz, a Coq utcában, a Louvre mellett, az regényekben dolgozik. Kár, hogy előbb nem szólt, az imént láthatta itt Pollet-t, aki konkurrense Doguereau-nak és a Fa-galériák könyvkereskedőinek.

- Kérem, van egy verseskötetem...

- Porchon úr! - kiáltotta valaki.

- Verseskötet! - kiáltott föl haragosan Porchon. - Hát kinek néz maga engem - tette hozzá, szeme közé nevetve a fiatalembernek, s azzal eltűnt a bolt hátsó szobájában.

Lucien ezernyi gondolatba mélyedve ment át az Új Hídon. Amit ebből a kereskedelmi tolvajnyelvből megértett, abból megsejtette, hogy a könyvkereskedőnek olyasvalami a könyv, mint a rövidárusnak a gyapjúsipka - árucikk, amit drágán kell eladni és olcsón vásárolni.

"Csalódtam" - gondolta magában, mert mégiscsak megdöbbentette, hogy az irodalom ilyen brutális és anyagias alakban jelent meg előtte.

A Coq utcában észrevett egy szerény boltot, amely előtt elment már egyszer; cégtáblájára zöld alapon sárga betűkkel ezek a szavak voltak festve:

DOGUEREAU KÖNYVKERESKEDŐ

Emlékezett, hogy többször is látta ezeket a szavakat a Blosse-kölcsönkönyvtár köteteinek borítékán. Belépett - azzal a belső remegéssel, amelyet minden képzelőtehetséggel fölruházott embernek okoz az a bizonyosság, hogy küzdelem előtt áll. Furcsa vén embert talált a boltban, a Császárság-korabeli könyvkereskedelem egyik eredeti figuráját. Doguereau nagy, négyszögletes szárnyú fekete kabátot viselt, pedig akkor a halfark formájában végződő frakk divatozott. Közönséges szövetből készült mellénye volt különböző színű kockákkal, s a mellényzseb tájékáról egy acéllánc, meg egy rézkulcs fityegett le bő fekete térdnadrágjára. Az órája akkora lehetett, mint egy vöröshagyma. Ezt a ruházatot posztószegélyű, vasszürke harisnya és ezüstkapcsokkal díszített cipő egészítette ki. Az aggastyán kalap nélkül volt, és fején meglehetős költői módon szóródtak szét őszülő hajszálai. Doguereau apó, ahogy Porchon elnevezte, frakkjával, térdnadrágjával és cipőjével irodalomtanárra emlékeztetett, kereskedőre pedig mellénye, órája és harisnyája vallott. Arckifejezése nem hazudtolta meg ezt a különös keveréket: oktató, dogmatikus, beesett képe volt, akár a retorikai osztály tanárának s eleven szeme, gyanakvó szája, nyugtalan mozgása, mint egy könyvkereskedőnek.

- Doguereau urat keresem - mondta Lucien.

- Én vagyok.

- Egy regényt írtam - folytatta Lucien.

- Ön túlságosan fiatal - felelte a könyvkereskedő.

- De kérem, a koromnak semmi köze a dologhoz.

- Az igaz - szólt a vén könyvkereskedő, és elvette a kéziratot. - Tyű, az ördögbe is! IX. Károly íjásza, jó cím. Nohát, fiatalember, mondja el nekem két szóban a tárgyát.

- Kérem, ez történeti mű, Walter Scott zsánerében, a protestánsok és katolikusok küzdelmét úgy jellemeztem benne, mint két kormányzati rendszer harcát, amely komolyan fenyegeti a trónt. Én a katolikusok pártjára álltam.

- Hohó, fiatalember, hisz önnek vannak ötletei! Jó, elolvasom a könyvét, megígérem. Jobb szerettem volna egy Radcliffe asszony modorában írt regényt; de ha ön szorgalmas ember, ha van egy kis stílusa, van koncepciója, vannak eszméi, ért a dolgok beállításához, akkor nagyon örülök, ha szolgálatára lehetek. Hiszen egyéb sem kell nekünk, mint jó kézirat.

- Mikor jöhetek el?

- Ma este falura megyek, holnapután jövök vissza, akkorára elolvasom a munkáját, s ha megfelel nekem, még aznap megköthetjük a szerződést.

Lucien, amikor ilyen kedélyesnek látta, arra a végzetes gondolatra jutott, hogy előhozakodjék a Margitvirágok kéziratával.

- Kérem, írtam én egy kötetre való verset is...

- Ó, maga poéta? Akkor nem kell a regénye - mondta az öreg, és visszanyújtotta neki a kéziratot. - A rímfaragók mindig megbuknak, ha prózában akarnak dolgozni. Prózában nincsenek verspótló, henye szavak, ott föltétlenül mondani kell valamit.

- De kérem, hiszen Walter Scott is írt verseket...

- Az igaz - mondta Doguereau. Ismét megszelídült, és magánál tartotta a kéziratot. - Hol lakik? Majd meglátogatom.

Lucien megadta a címét, semmi rejtett gondolattal nem gyanúsítva meg az öreget; nem ismerte föl benne a régi iskolából való könyvkereskedőt, annak a kornak emberét, amikor a könyvkereskedők szerették volna egy padlásszobába zárva, éhkoppon tartani Voltaire-t és Montesquieu-t.

- Éppen a diáknegyeden keresztül járok haza - mondta az öreg könyvkereskedő, amikor a címet elolvasta.

Derék ember - gondolta Lucien, miközben elköszönt tőle. - Hát mégis találkoztam valakivel, aki barátja az ifjúságnak, egy műértővel, aki tud valamit. Ez aztán az ember! Megmondtam én Davidnak: a tehetség könnyen érvényesül Párizsban.

Lucien boldogan, könnyű léptekkel ért haza, s a dicsőségről álmodozott. Nem gondolt többé azokra a baljóslatú szavakra, amelyek az imént Vidal és Porchon üzletében ütötték meg a fülét, legalábbis ezerkétszáz frankot érzett a zsebében. Ezerkétszáz frank egész esztendős párizsi tartózkodást jelent - s ebben az esztendőben új műveket írhat meg. Hány tervet épített föl erre a reménységre! Hány édes álmot látott, azt képzelve, hogy a munkára alapíthatja az életét! Lakást szerzett, berendezkedett, kis híja, hogy valósággal is be nem szerzett egyet s mást. Csak azzal tudta elverni a türelmetlenségét, hogy folyvást olvasott Blosse kölcsönkönyvtárában. Két nap múlva az öreg Doguereau, akit meglepett Lucien első munkájának gazdag stílusa, elragadtak a szélsőséges jellemek, amit megengedhetővé tett az a kor, amelyben a történet játszott, s megkapta a képzeletnek az a hevessége, amellyel fiatal szerzők szokták első tervüket papírra vetni - bizony nem volt elkényeztetve Doguereau apó! -, elment a szállodába, ahol az ő jövendőbeli Walter Scottja lakott. Elhatározta magában, hogy ezer frankért örökáron megveszi IX. Károly íjászá-t, s szerződéssel leköti Lucient több más munkára. A szálloda láttára meggondolta magát a vén róka.

"Olyan fiatalembernek, aki itt lakik, csak szerény igényei lehetnek; az szereti a tanulást, a munkát: elég lesz, ha csak nyolcszáz frankot adok neki."

A fogadósné, akinél Lucien de Rubempré úr után kérdezősködött, azt felelte:

- Negyedik emelet!

A könyvkereskedő fölnézett, s a negyedik emelet fölött csak az eget látta.

"Ez a fiatalember - gondolta - csinos, sőt nagyon szép; ha sok pénzt keres, elforgácsolja az erejét, nem dolgozik többet. Mindkettőnk érdekében csak hatszáz frankot ajánlok neki; de pénzben, nem váltóban." Fölment a lépcsőn, és hármat koppantott Lucien ajtaján; a fiatalember ajtót nyitott neki. A szoba kétségbeejtően csupasz volt. Az asztalon egy csupor tej és kétsous cipó. A lángelmének ez a nyomorúsága szemet szúrt a derék Doguereau-nak.

"Csak maradjon meg továbbra is - gondolta - az egyszerű szokások, mértékletes táplálkozás, szerény igények mellett." - Örülök, hogy láthatom - szólt Lucienhez. - Lássa, kérem, így élt Jean-Jacques, akihez ön sok tekintetben hasonlít. Az ilyen lakásokban ragyog a lángész tüze, itt készülnek a szép alkotások. Így kellene élni az íróknak, ahelyett hogy kávéházakban, vendéglőkben züllenek, vesztegetik az idejüket, a tehetségüket s a mi pénzünket. - Leült. - Fiatalember, a regénye nem rossz. Valamikor a retorikai osztály tanára voltam, ismerem Franciaország történelmét, kitűnő dolgok vannak benne. Egy szó, mint száz, önnek jövője van.

- Ó, uram!

- Igen, igen, mondom, szívesen dolgozom önnel. Megveszem a regényét.

Luciennek kitágult a szíve, reszketett boldogságában - végre bejut az irodalmi világba, kinyomtatják a művét!

- Megveszem négyszáz frankért - mondta Doguereau mézesmázos hangon, s olyan pillantást vetve Lucienre, mintha nagyon megerőltetné a nagylelkűségét.

- Kötetét? - kérdezte Lucien.

- Az egész regényt - mondta Doguereau, egyáltalán nem csodálkozva Lucien meglepetésén. - De - tette hozzá - készpénzzel fizetek. Ön kötelezi magát, hogy hat esztendeig évenként két regényt ír nekem. Ha az első elfogy egy fél év alatt, a következőkért hatszázat fizetek. Akkor aztán évenként két regényt számítva, lesz havi száz frankja, az élete biztosítva van, boldog lehet. Vannak íróim, akiknek csak háromszázat fizetek egy regényért. Kétszáz frankot adok egy fordításért angolból. Valamikor szédületes ár lett volna ez.

- Uram, mi nem érthetjük meg egymást, kérem, adja vissza a kéziratomat - mondta jéggé dermedve Lucien.

- Itt van - mondta az öreg könyvkereskedő. - Uraságod nem ért az üzlethez. A kiadó, amikor egy írónak első regényét adja ki, ezerhatszáz frankot kockáztat nyomtatási költségben és papirosban. Könnyebb regényt írni, mint ekkora summát felkutatni. Nálam száz regény kézirata hever, de nincs százhatvanezer frank a pénztáramban. Húsz éve vagyok könyvkereskedő, de sajnos, ennyit még nem kerestem. Regények kinyomtatásával nem lehet vagyont szerezni. Vidal és Porchon csak napról napra terhesebb föltételekkel veszi át tőlünk a könyveket. Ön csak az idejét kockáztatja, de nekem kétezer frankot kell kiguberálnom. Ha csalódtunk a várakozásunkban, mert hát habent sua fata libelli, én kétezer frankot vesztek; ön pedig egyszerűen ír egy verset a közönség ostobaságáról. Ha majd gondolkozott azon, amit volt szerencsém elmondani önnek, akkor újra eljön hozzám.

- El fog jönni hozzám - ismételte fölényes gesztussal a könyvkereskedő, válaszul Lucien önkéntelen gőgös kézmozdulatára. - Nemhogy olyan könyvkereskedőt találna, aki kétezer frankot hajlandó megkockáztatni egy ismeretlen fiatalember kedvéért, de egy kereskedősegédet sem talál, aki fáradni hajlandó ennek a macskakaparásnak az elolvasásával. Én olvastam, és figyelmeztethetem néhány nyelvi hibára. Ön ilyesmiket mond: kívánom megjegyezni, ahelyett, hogy meg kívánom jegyezni, vagy: dacára, ahelyett, hogy ellenére.

Lucien arca elárulta megszégyenülését.

- Amikor viszontlátom önt, akkorára elvesztett száz frankot - tette hozzá Doguereau -, mert akkor már csak száz tallért fizetek a regényéért.

Fölállt, köszönt, de a küszöbön még azt mondta:

- Ha önnek nem volna tehetsége, nem volna jövője, ha nem érdeklődném az iparkodó fiatalemberek iránt, nem ajánlottam volna ilyen szép föltételeket. Száz frank havonként! Gondolja meg! Egyébként a fiókban tartott regény nem olyan, mint az istállóba zárt ló: nem eszik semmit. Igaz, hogy nem is hoz a konyhára.

Lucien fogta a kéziratát, lecsapta a földre, és dühösen kiáltott föl:

- Inkább elégetem!

- Poétaesze van - mondta az öreg.

Lucien bekapta a cipót, felhajtotta a tejet, és lement az utcára. A szobája nem volt elég nagy, abban úgy forgott körös-körül, mint az állatkertben a ketrecbe zárt oroszlán.

A Sainte-Geneviève könyvtárban, ahová menni akart, mindig látott egy körülbelül huszonöt esztendős fiatalembert ugyanabban a sarokban, aki azzal a kitartó szorgalommal dolgozott, amelyet semmi sem tud sem elvonni, sem megzavarni, s amelyről meg lehet ismerni az irodalom munkásait. Ez a fiatalember kétségtelenül régóta jár ide, az alkalmazottak, sőt maga a könyvtáros is kedvében jártak; a könyvtáros megengedte neki, hogy haza is vigyen könyveket, s Lucien látta, hogy ezeket másnap mindig visszahozza a szorgalmas ismeretlen, akit a költő testvérének ismert nyomorúságában és reménységében. Kis termetű, sovány, sápadt ifjú volt; meglehetősen rosszul gondozott, sűrű hajzata alatt szép homlok rejtőzködött, keze szép volt, s a közömbös tekintetet azzal vonta magára, hogy kissé hasonlított Bonaparténak Robert Lefebvre nyomán metszett arcképéhez. Ez a metszet valóságos költemény: lángoló melankóliáról, visszafojtott becsvágyról, rejtett aktivitásról beszél. Ha jól megvizsgálja az ember, lángészt és tartózkodást, ravaszságot és nagyságot talál benne. A szemében annyi a szellem, mint egy asszonyi szemben. Pillantása mohón kutatja a teret, és vágyakozik legyőzni való nehézségek után. Hosszasan szemlélné az ember akkor is, ha Bonaparte neve nem volna aláírva.

Az a fiatalember, aki ezt a metszetet valósággá varázsolta, rendesen hosszúnadrágot viselt, vastag talpú cipőbe belegyűrve, közönséges posztóból készült redingote-ot, fekete nyakkendőt, fehéresszürke, nyakig begombolt posztómellényt és olcsó kalapot. Szemmel láthatóan megvetett minden fölösleges piperét. Ezt a titokzatos ismeretlent, aki magán viselte azt a bélyeget, amelyet a lángész nyom rabszolgáinak homlokára, Lucien állandóan látta Flicoteaux-nál, mint elmaradhatatlan törzsvendéget. Éppen csak azért evett, hogy éljen; nem is gondolt az ételekkel, amelyeket nyilván megszokott már: csak vizet ivott. A könyvtárban is, Flicoteaux-nál is mindig bizonyos méltósággal viselkedett, s ezt kétségtelenül az a tudat tartotta fönn benne, hogy valami nagy dolog tölti be az életét, és ez nem engedi, hogy bárki is megközelítse. A tekintete gondolkozó volt. Az elmélkedés állandóan megülte nemes szabású, szép homlokát. Éles, fekete, eleven szeme, mely mindent azonnal észrevett, elárulta azt a szokását, hogy mélyére hatol a dolgoknak. Mozdulatai egyszerűek voltak, magatartása komoly. Lucien akaratlanul is tiszteletet érzett iránta. Már többször is megnézték egymást, mintha beszélgetni akarnának a könyvtár vagy a vendéglő kapujában, de egyik sem merte megszólítani a másikat.

Ez a hallgatag fiatalember a terem végében foglalt helyet, amely háttal fordult a Sorbonne tér felé. Lucien tehát nem válthatott szót vele, bár vonzotta ez a szorgalmas, ifjú ember, akin megismerszettek a felsőbbrendűség kifejezhetetlen jelei. Mint később rájöttek, szűz és félénk természet volt mind a kettő, alávetve mindazoknak a félelmeknek, amelyeknek izgalmait szeretik a magányosok. Ha hirtelen össze nem találkoznak a Luciennel történt szerencsétlenség pillanatában, talán sohasem kerülnek kapcsolatba. De Lucien, amikor a Grès utcába belépett, észrevette a fiatal ismeretlent, aki a Sainte-Geneviève könyvtárból jött vissza.

- A könyvtár be van zárva, uram, nem tudom, miért - mondta ez.

E pillanatban Luciennek csupa könny volt a szeme, s meghajlása, amellyel köszönetet mondott az ismeretlennek, ékesebben szólt minden szónoklatnál, s két fiatalember között tüstént megnyitotta a szívek kapuját. Mind a ketten lefelé indultak a Grès utcán a La Harpe utca felé.

- Akkor hát sétálni megyek a Luxembourg-kertbe - mondta Lucien. - Ha már egyszer elment hazulról az ember, nehéz hazatérni és dolgozni.

- Az ember nem találja meg többé a kellő gondolatmenetet - folytatta az ismeretlen. - Ön mintha szomorúnak látszanék.

- Különös esetem volt az imént - mondta Lucien.

Elmondta látogatását a rakparti könyvkereskedésben, aztán beszélgetését az öreg könyvkereskedővel, s hogy milyen ajánlatot tett az neki; megnevezte magát, és szólt néhány szót a helyzetéről. Körülbelül egy hónap óta hatvan frankot költött kosztra, harminc frankba került a szállodai szobája, húszba a színház, tízbe a kölcsönkönyvtár - ez összesen százhúsz frank; most már csak százhúsz frankja maradt.

- Uram - mondta az ismeretlen -, az ön története az enyém is és még ezer vagy ezerkétszáz fiatalemberé, amennyi évenként feljön a vidékről Párizsba. Mi még nem vagyunk a legszerencsétlenebbek. Látja ezt a színházat? - mondotta az Odéon tetőzetére mutatva. - Egy napon ennek a térnek egyik házába költözött egy tehetséges ember, aki meghengergőzött a nyomorúság legmélyebb örvényeiben; házas volt, ez még fokozottabb szerencsétlenség, amely egyelőre egyikünket sem sújtja; a feleségét szerette, kincse vagy nyomorúsága volt, ahogy tetszik, két gyermek; füle sem látszott ki az adósságból, de bízott a tollában. Bead az Odéonhoz egy ötfelvonásos színművet, elfogadják, kivételes gyorsasággal tűzik műsorra, a színészek próbálják és az igazgató sürgeti a próbákat. Ötszörös szerencse: öt külön dráma, sokkal nehezebb a valóságban elérni, mint megírni öt felvonást. A szegény szerző, aki egy padlásszobában lakik - innen láthatja is -, utolsó filléreit költi el, hogy megélhessen a darab előadásáig, felesége zálogba teszi ruháit, az egész család kenyéren és vízen él. Az utolsó próba napján, egy nappal az előadás előtt, a család ötven frankkal tartozott a környéken, a péknek, a tejesasszonynak, a házmesternek. A költő csak a legszükségesebb holmit tartotta meg magának: egy frakkot, egy inget, egy nadrágot, egy mellényt és egy pár cipőt. Biztosra veszi a sikert, megcsókolja a feleségét, jelenti neki, hogy vége minden búnak, bajnak. - Végre semmi sem támad ellenünk - kiált fel. - Csak a tűz - mondja az asszony -, nézz oda, az Odéon ég. Uram, az Odéon égett. Hát ne panaszkodjék. Önnek van ruhája, nincs felesége, gyereke, a szerencse, százhúsz frank erejéig ott lapul a zsebében, és semmivel sem tartozik senkinek. A darab különben százötven előadást ért a Louvois-színházban. A király kegydíjat adott a szerzőnek. Buffon azt mondta, hogy a lángész: türelem. Csakugyan a türelem az, ami az emberben legjobban hasonlít ahhoz a módszerhez, amelyet a természet alkalmaz a teremtésben. Mi a művészet, uram? Sűrített természet.

A két fiatalember akkor a Luxembourg-kertben járt fel s alá, Lucien hamarosan megtudta az őt vigasztalni iparkodó ismeretlennek azóta híressé vált nevét. A fiatalember Daniel d'Arthez volt, ma egyike korunk legkiválóbb íróinak, s ama ritka emberek közé tartozik, akikben egy költőnk szép gondolata szerint "a szép tehetség szép jellemmel párosul".

- Olcsón senki sem lehet nagy emberré - mondta szelíd hangján Daniel. - A lángész könnyekkel öntözi meg alkotásait. A tehetség: erkölcsi lény, s mint minden élőlénynek, ennek is van betegségekre hajlamos gyermekkora. A Társadalom éppen úgy visszalöki a tökéletlen tehetséget, mint ahogy a Természet elsodorja a gyönge vagy rosszul alkotott teremtményeket. Aki az emberek fölé akar emelkedni, annak elő kell készülnie a küzdelemre, és nem szabad meghátrálnia semmi nehézség elől. A nagy író olyan mártír, aki nem fog meghalni - ennyi az egész. Ön homlokán viseli a lángész bélyegét - szólt d'Arthez Lucienhez, egész alakját befogva pillantásával -, de ha nincs meg szívében a lángész akarata, angyali türelme; hogy ha - bármi távol veti is a céltól a sors szeszélye - újra nem kezdi az utat a végtelenség felé, mint ahogy a teknősbéka, akármilyen országban legyen is, megindul az óceán felé: akkor mondjon le mindenről már ma.

- Ön tehát el van készülve a kínszenvedésre? - szólt Lucien.

- Mindenfajta megpróbáltatásra, rágalomra, árulásra, vetélytársaim igazságtalanságára; az üzletemberek arcátlanságára, agyafúrtságára, kapzsiságára - felelte rezignált hangon a fiatalember. - Ha szép, amit az ember alkotott, mit árt az első veszteség?

- Nem akarná elolvasni és megítélni az enyémet? - kérdezte Lucien.

- Szívesen - mondta d'Arthez. - A Quatre-Vents utcában lakom, abban a házban, ahol korunk egyik legkiválóbb embere, legnagyobb lángelméje, a tudomány csodás fenoménje, Desplein, a legnagyobb ismert sebész szenvedte első mártíriumát, az élet és a dicsőség első nehézségeivel küszködve Párizsban. Ez az emlék minden este megadja nekem itt azt az adag bátorságot, amelyre másnap reggel szükségem van. Abban a szobában lakom, ahol ő gyakran kenyeret és cseresznyét evett, mint Rousseau, csakhogy Thérèse nélkül. Jöjjön egy óra múlva, otthon leszek.

A két költő elvált egymástól; kimondhatatlan mélabús gyöngédséggel szorítottak kezet. Lucien hazament a kéziratáért. Daniel d'Arthez a zálogházba ment, becsapta az óráját, hogy két köteg fát vehessen, és befűthessen a barátjának, mert hideg volt. Lucien pontosan érkezett, és mindenekelőtt egy, a saját szállodájánál is kevésbé tisztességes külsejű házat látott, sötét kapualjjal s a végében sötét lépcsővel. Daniel d'Arthez ötödik emeleti szobájának két rozoga ablaka között feketére festett fa könyvszekrény állt, tele megcédulázott irattartókkal. Szűk, festett faágy, amilyen a kollégiumokban szokott lenni, kéz alatt vásárolt éjjeliszekrény és két karosszék volt a szoba hátterében, ezekből kikandikált a lószőr. A falakat füst és idő színezte skót tapéta borította. Írásokkal megrakott hosszú asztal állt a kandalló és az egyik ablak között. A kandallóval szemközt hitvány fiókos szekrény mahagónifából. A kőpadlót egészen beborította egy durva szőnyeg. Ez a szükséges fényűzés fűtést takarított meg. Egy közönséges birkabőrrel bevont íróasztalszék, amelynek egykori vörös színét fehérre fakította a sok használat, és hat ütött-kopott szék egészítette ki a bútorzatot. A kandallón ellenzős, régi gyertyatartót pillantott meg Lucien, négy viaszgyertyával. Amikor ennek a fényűzésnek az okát kérdezte, minden egyeben a keserves nyomorúság ismertetőjeleit látván, d'Arthez azt felelte neki, hogy nem tudja elviselni a faggyúgyertya szagát. Ez ritka érzékenység bizonyítéka volt.

A felolvasás hét óra hosszat tartott. Daniel áhítatosan hallgatott, egy szót sem szólt, egy megjegyzést sem tett - a legritkább bizonysága ez a jó ízlésnek, amire csak íróember képes.

- Nos? - szólt Lucien Danielhez, mikor letette a kéziratot a kandallóra.

- Szép és jó úton jár - felelte komolyan a fiatalember -, de művét át kell dolgozni. Ha nem akarja Walter Scottot majmolni, önálló modort kell teremtenie magának, márpedig ön utánzó. Éppen úgy, mint ő, hosszú párbeszédekkel kezdi a regényét, hogy az alakjait beállítsa; amikor már kibeszélték magukat, akkor következik a leírás és a cselekvés. Utolsó helyen áll az az ellentét, amely minden drámai jellegű műhöz szükséges. Cserélje fel a probléma tényezőit. Helyettesítse ezeket a terjedelmes beszélgetéseket, amik Scottnál nagyszerűek, de önnél színtelenek, leírásokkal, erre nagyon alkalmas a mi nyelvünk. Legyen önnél a párbeszéd az a várható következmény, amely összegezi az előkészületeit. Fogjon bele tüstént a cselekménybe. Markolja meg a tárgyat, hol a közepén, hol a végén; egyszóval tegye változatossá a tervrajzait, hogy sohase lássák egyformának. Akkor új lesz, még ha alkalmazza is a francia történelemre a skót író párbeszédes, drámai formáját. Walter Scottban nincs szenvedély, ő ezt nem ismeri, vagy talán hazájának szenteskedő erkölcsei nem engedték, hogy ismerje. Az ő szemében az asszony a megtestesült kötelességtudás. Ritka kivételekkel valamennyi hősnője egy és ugyanaz a személy, csak egy sablont használ a lefestésükre, ahogy a festők szokták mondani. Valamennyi Clarisse Harlowe-ból származik - és minthogy valamennyit egy eszmére vezette vissza, kénytelen volt mindig ugyanazt a típust rajzolni, többé-kevésbé eleven színezés változataival. Az asszony a szenvedély erejével bontja meg a társadalom rendjét. A szenvedélynek végtelen sok megnyilvánulása van. Fesse hát a szenvedélyeket, akkor rendelkezésére áll az a sok lehetőség, amelytől ez a nagy lángelme megfosztotta magát, hogy a szemérmes Angliában minden család olvashassa a könyveit. Ön Franciaországban szembeállíthatja a katolicizmus bájos hibáit és csillogó erkölcseit a kálvinizmus zordon alakjaival, történelmünk legszenvedélyesebb korszakában. Nagy Károlytól kezdve minden autentikus uralkodónk koráról érdemes legalább egy munkát írni, némelyikről négyet vagy ötöt is - ilyenek XIV. Lajos, IV. Henrik, I. Ferenc. Így megírhatja Franciaország festői történetét, lefestheti a ruhákat, bútorokat, házakat, a lakások belsejét, a magánéletet, és egyben kifejezheti a kor szellemét, ahelyett, hogy kínos aprólékossággal beszélné el az ismert tényeket. Egyik módja az eredetiségnek, ha kiigazítja azokat a népszerű tévedéseket, amelyek legtöbb királyunk alakját eltorzítják. Legyen bátorsága első munkájában méltó helyre állítani Catherine nagy és hatalmas alakját, akit feláldozott a még ma is fölötte lebegő előítéleteknek. És végül, IX. Károlyt rajzolja olyannak, amilyen volt, s ne olyannak, amilyenné a protestáns írók tették. Csak tízesztendei kitartás s öné a dicsőség és a gazdagság!

Kilenc óra volt. Lucien utánozta leendő barátjának titkos cselekedetét, amikor meghívta vacsorára Edonhoz, ahol tizenkét frankot költött. Vacsora közben Daniel elárulta Luciennek reménységei és tanulmányai titkát. D'Arthez lehetetlennek tartotta, hogy kiváló tehetségnek ne legyenek mély metafizikai ismeretei. Ez idő szerint végigtanulmányozta a régi és modern idők minden filozófusát, hogy szellemi kincseiket elsajátítsa. Akárcsak Molière, ő is mély filozófus akart lenni, mielőtt komédiákat írna. Tanulmányozta a megírt és az élő világot, a gondolatot és a tényeket. Barátai tudós természetbúvárok, fiatal orvosok, politikai írók és művészek voltak, szorgalmas, komoly, nagy jövőjű emberek. Lelkiismeretes és rosszul fizetett cikkekből élt, amiket életrajzi, enciklopédikus, vagy természettudományi lexikonok számára írt; se többet, se kevesebbet, mint amennyi arra kellett, hogy megélhessen és tovább szőhesse gondolatait. D'Artheznek volt egy szépirodalmi műve is, amelyhez csupán azért fogott, hogy a nyelv lehetőségeit tanulmányozhassa. Ezt a könyvet, amelyet még nem fejezett be, és szeszélyesen hol elővett, hol félretett, nagy nyomorúsága napjaira tartogatta. Magas szárnyalású filozófiai munka volt, regény formájában. Bármily szerénykedve leplezte le magát Daniel, Lucien szemében óriásnak tűnt fel. Tizenegy órára, amikor a vendéglőből távoztak, Lucien már meleg barátságot érzett e hangos szavakat kerülő, erényes ember, ez öntudatlanul is fenséges természet iránt. A költő nem vitatkozott Daniel tanácsain, hanem betű szerint megfogadta. Ez a szép tehetség, amelyet már megérlelt a gondolkodás s a magányos, kiadatlan, önmaga és nem más számára készült kritika: egyszerre föltárta előtte a képzelet legnagyszerűbb kapuját. A vidéki fiú ajkát égő üszök érintette meg, s a szorgos párizsi ifjú szava előkészített talajra lelt az angoulême-i költő agyában. Lucien hozzáfogott a műve átdolgozásához.

A vidéki nagyság boldog volt, hogy Párizs sivatagában talált egy szívet, az ő szívében is élő nagylelkű érzelmekkel; azt tette hát, amit minden, szeretetre éhes fiatalember: ráakaszkodott d'Arthezre, mint valami krónikus betegség, felszaladt érte a könyvtárba menet, vele sétált a Luxembourg-kertben, ha szép volt az idő és minden este elkísérte szegényes szobájáig, minekutána vele vacsorázott Flicoteaux-nál - egyszóval úgy hozzábújt, mint egyik katona a másikhoz Oroszország fagyos síkságain. Daniellel kötött ismeretségének első napjaiban Lucien némi fájdalommal vette észre, hogy az ő jelenléte zavarja kissé Daniel bizalmas barátait. Ezeknek a felsőbbrendű lényeknek a beszélgetése, akikről d'Arthez izzó lelkesedéssel beszélt neki, olyan tartózkodás határai közt mozgott, amely ellentétben volt lelkes barátságuk szemmel látható bizonyságaival. Lucien ilyenkor tapintatosan távozott - fájt neki a kiközösítő ítélet, és gyötörte a kíváncsiság, amelyet ezek az ismeretlen személyiségek keltettek föl benne; mert valamennyien keresztnéven szólították egymást. Valamennyiüknek, akárcsak d'Artheznek, homlokán ragyogott valami sajátos lángész bélyege. Sok titkos ellenkezés után, amit Daniel az ő tudta nélkül győzött le, végre méltónak nyilvánították Lucient, hogy beléphessen a nagy szellemek társaságába. Akkor aztán megismerkedhetett ezekkel az emberekkel, akiket a legélénkebb rokonszenv és intellektuális életük komolysága kötött össze, s akik majdnem minden este találkoztak egymással d'Arthez szobájában. Mind megérezték benne a nagy írót; vezérüknek tekintették, amióta elvesztették ennek a kornak egyik legrendkívülibb szellemét, egy misztikus lángelmét, első vezérüket, aki, e helyen mellőzhető okokból, visszatért szűkebb hazájába, s akit Lucien gyakran hallott emlegetni Louis néven. Könnyű lesz megérteni, mennyire fölébreszthették ezek az emberek egy költő érdeklődését és kíváncsiságát, ha röviden bemutatjuk azokat, akik azóta, mint d'Arthez is, dicsőségük tetőpontjára hágtak: mert többen közülük elbuktak a küzdelemben.

A még ma is élők közé tartozott Horace Bianchon, akkor az Hôtel-Dieu kórház bennlakó orvosa, azóta már a párizsi egyetem egyik dicsősége, akit most sokkal jobban ismernek, semhogy szükséges volna személyét lefesteni, vagy jellemét és elméjének természetét megmagyarázni.

Aztán Léon Giraud, a mély filozófus, a vakmerő elméletalkotó, aki megbolygat minden rendszert, megítéli, kifejezi, megformulázza s odavonszolja bálványának, az EMBERISÉG-nek lábához; mindig nagy, még tévedéseiben is, amiket jóhiszeműsége megnemesít - a rettenthetetlen munkás, tudósa egy erkölcsi és politikai iskolának, amelynek érdemét egyedül az idő tudja majd megítélni. Ha meggyőződései más területre vitték is, mint ahová társai emelkedtek, azért hűséges barátjuk maradt.

A művészetet Joseph Bridau képviselte, a fiatal iskola egyik legjobb festője. Ama titkos szerencsétlenségek nélkül, amelyekre túlságosan befolyásolható természete kárhoztatta, Joseph, aki egyébként még nem mondta ki utolsó szavát, folytatója lehetett volna az olasz iskola nagy mestereinek: rajzban Rómára, színben Velencére emlékeztet: de a szerelem megöli, és nemcsak a szívét döfi keresztül: a szerelem nyilakat röpít az agyába is, megzavarja az életét, s a legkülönösebb cikcakkos vonalakat járatja be vele. Ha egy-egy futó viszony túlságosan boldoggá vagy túlságosan szerencsétlenné teszi, Joseph hol vázlatokat küld a kiállításra, amelyeken a szín elmossa a rajzot, hol olyan képeket, amelyeket képzelt bánatok súlya alatt akart befejezni, s amelyeknek rajza annyira elfoglalta, hogy a színt, bár kénye-kedve szerint bánik vele, nem lehet rajtuk megtalálni. Állandóan megtéveszti a közönséget is, barátait is. Hoffmann imádta volna a művészet mezején vakmerően elszórt megjegyzéseiért, szeszélyeiért, fantáziájáért. Amikor teljes erejében van, föl tudja kelteni a csodálatot, kiélvezi, s ilyenkor megriad, amiért nem dicsérik elhibázott műveit, amelyekben lelki szemeivel látja mindazt, amit a közönség szeme hiányzónak érez. A legnagyobb mértékben szeszélyes: barátai láttak már olyat, hogy megsemmisítette egy befejezett képét, mert úgy találta, hogy nagyon "ki van nyalva". - Túlságosan meg van csinálva - mondotta -, túlságosan iskolás. - Eredeti és néha fenséges, megvan benne minden szerencsétlensége és minden boldogsága azoknak az ideges szervezeteknek, amelyekben betegséggé válik a tökéletesség. Szelleme testvére Sterne szellemének, de irodalmi megdolgozás nélkül. Élcei, gondolatsziporkái hallatlanul zamatosak. Ékesen szóló és tud szeretni, de csak a maga szeszélyes módján, mert szeszélyeit éppen úgy beleviszi érzelmeibe, mint művészi modorába. Ennek a társaságnak éppen az volt a drága benne, amit a nyárspolgár hibának tartott volna.

Ott volt végül Fulgence Ridal, a mai színpadi szerzők közt a legnagyobb komikus erő; költő, aki nem törődött a dicsőséggel, aki csak legközönségesebb alkotásait vetette a színpadra, egyébként agyának szerájában őrizte, maga és barátai számára a legcsinosabb jeleneteket; a közönségtől csak annyi pénzt kívánt, amennyi a függetlenségéhez kellett és semmit sem akart csinálni többé, ha ezt egyszer elérhette. Lusta volt és termékeny, mint Rossini; kénytelen volt akár a nagy komikus költők, mint Molière és Rabelais, színéről és visszájáról szemlélni mindent, szkeptikus volt, tudott nevetni és nevetett is mindenen. Fulgence Ridal nagy, gyakorlati filozófus. Világismerete, megfigyelő lángelméje, a dicsőség megvetése, a dicsőséget ő parádénak nevezte - mindez nem szárította ki a szívét. Olyan tevékeny mások érdekében, amilyen közömbös, ha önmagáról van szó; ha megmozdul, bizonyosan csak barátjáért teszi. Hogy valóban rabelais-i álarcát meg ne hazudtolja, nem ellensége a jól megterített asztalnak, de nem is keresi éppen; melankolikus és vidám egyszerre. Barátai az ezred kutyájának nevezik, és semmi sem jellemzi jobban ennél a gúnynévnél.

A társaságnak másik három tagja, legalábbis annyira felsőbbrendű ember, mint az imént vázolt négy barát, később egyenként elhullott a harcban: legelőször Meyraux, aki meghalt azután, hogy kicsiholta a híres vitát Cuvier és Geoffroy-Saint-Hilaire között, azt a nagy kérdést, amely két táborra bontotta a tudományos világot e két lángelme körül, néhány hónappal annak halála előtt, aki a szűk, elemző tudomány mellett kardoskodott, a panteistával szemben, aki még él, s akit Németország tisztel. Meyraux barátja volt annak a Louisnak, akit a korai halál hamarosan elragadott a szellemi világtól.

E két emberhez, akikre már rányomta bélyegét a halál, s akikről ma nemigen tudnak, bármi óriási volt is tudásuk és lángelméjük, hozzá kell számítani Michel Chrestient, egy emelkedett gondolkozású republikánust, aki európai államszövetségről álmodozott, s akinek 1830-ban nagy része volt Saint-Simon híveinek erkölcsi mozgalmában. Ez a Saint-Justtel és Dantonnal felérő politikus, aki azonban egyszerű és szelíd volt, mint egy fiatal leány, csupa illúzió és szeretet, dallamos hangja elragadta volna Mozartot, Webert, Rossinit, és úgy énekelte Béranger bizonyos dalait, hogy a hallgató szíve megmámorosodott a költészettől, szerelemtől vagy a reménytől - ez a Michel Chrestien, aki szegény volt, mint Lucien, Daniel és összes barátai, diogenesi nemtörődömséggel kereste meg a kenyerét. Tartalomjegyzékeket készített nagy munkákhoz, prospektusokat a könyvkereskedők számára, elveiről pedig némán hallgatott, mint a sír a halál titkairól. Ez a vidám bohémje az intelligenciának, ez a nagy államférfi, aki talán megváltoztatta volna a világ képét, egyszerű katona gyanánt esett el a Saint-Merry kolostornál. Valami kereskedő golyója megölte itt a legnemesebb emberek egyikét, akik valaha francia földet tapostak. Michel Chrestien nem a saját elvéért halt meg. Az ő államszövetsége sokkal jobban fenyegette az európai arisztokráciát, mint az európai köztársasági propaganda; ésszerűbb volt, kevésbé bolondos, mint azok a rettentő eszmék valami meghatározatlan szabadságról, amiket eszeveszett fiatalok hirdetnek, akik a Konvent örököseinek tüntetik fel magukat. A nemes plebejust megsiratták mindazok, akik ismerték; senki sincs közöttük, akinek gyakran eszébe ne jutna ez a nagy, ismeretlen politikus.

Ez a kilenc ember olyan társaságot alkotott, ahol a tisztelet és a barátság békét teremtett a legellentétesebb eszmék és elvek között is. Daniel d'Arthez, mint picardiai nemes, éppoly erős meggyőződéssel ragaszkodott a monarchiához, mint Michel Chrestien az európai föderalizmushoz. Fulgence Ridal gúnyolódott Léon Giraud filozófiai nézetein, ez viszont megjósolta d'Artheznek a kereszténység és a család végét. Michel Chrestien, aki hitt Krisztusnak, az egyenlőség isteni törvényhozójának vallásában, védelmezte a lélek halhatatlanságát Bianchon boncolókése ellen, aki mindenekfölött analitikus volt. Megvitattak mindent, anélkül, hogy civakodtak volna. Nem volt bennük hiúság, hiszen saját magukon kívül nem volt hallgatóságuk. Egymás elé terjesztették a munkájukat, s az ifjúság bűbájos jóhiszeműségével kértek tanácsot egymástól. Ha komoly dologról volt szó, az ellentétes vélemény képviselője lemondott a maga nézetéről, s barátja álláspontjára helyezkedett - annál is könnyebben lehetett segítségére, mert maga pártatlan volt egy olyan ügyben vagy munkában, amely kívül esett az ő eszméinek körén. Majdnem valamennyiükben szelíd és türelmes szellem lakozott - ez a két tulajdonság is felsőbbrendű voltukat bizonyította. Az Irigység, megcsalatkozott reményeinknek, elvetélt tehetségeinknek, elmaradt sikereinknek, megsebzett nagyralátásunknak ez az irtózatos kincsesháza, ismeretlen volt előttük. Egyébiránt mind különböző úton jártak. De aztán jól is érezte magát, akit, mint Lucient, befogadtak a társaságukba. Az igazi tehetség mindig kedélyes és naiv, nyílt és nem gombolkozik be; ha csipkelődő megjegyzést tesz, az is cirógatja az elmét, és sohasem akarja a hiúságot megbántani. Mihelyt a tisztelet okozta első izgalom elmúlt, végtelenül kellemesen érezte magát az ember e válogatott ifjú társaságban. A bizalmasság ellenére is tudatában volt mindenki saját értékének, mindenki mély tiszteletet érzett a másik iránt; és végül, mert mindegyik érezte, hogy jótevő lekötelezett is lehet, ha rákerül a sor: kényeskedés nélkül fogadtak el egymástól akármit. Az elragadó és csöppet sem fárasztó beszélgetések a legkülönbözőbb tárgyakat ölelték fel. Nyílt könnyűségű szavak röppentek el, gyorsan és mélyrehatóan. Különös ellentét volt a külső nagy nyomorúság s a szellemi kincsek ragyogása közt. Itt mindenki csak azért gondolt az élet valóságaira, hogy baráti tréfálkozásra használja fel.

Egy napon, amikor a hideg túlságos korán köszöntött be, d'Arthezhez öt barátja érkezett meg, mind egy gondolattal - valamennyi fát hozott a köpönyege alatt, mint a falusi mulatságokon, ahol minden meghívottnak kell egy tál ételt hozni, és mindenki pástétommal állít be. Mind meg voltak áldva azzal az erkölcsi szépséggel, amely visszahat a külső formára, s éppen úgy, mint a munka és a virrasztás, isteni árnyalattal aranyozza meg az ifjú arcokat - valamennyiük arcvonásai kissé meggyötörtek, amelyeket szabályossá és meghitté tesz az élet tisztasága s a gondolkodás tüze. Mindnek költői módon széles homloka volt. Eleven, csillogó szemük mocsoktalan életre vallott. A nyomorúság szenvedéseit, ha nagyon beléjük mart, oly vidáman viselték el, olyan hévvel vállalták valamennyien, hogy ezek nem mosták le arcukról azt a derűt, amely azokat a fiatalembereket jellemzi, akik még nem követtek el súlyos hibákat, nem aljasították le magukat semmiféle megalkuvással, amire a rosszul tűrt nyomor, a mindenáron való érvényesülés vágya s az a könnyű engedékenység viszi az embert, amellyel az írók fogadják vagy megbocsátják az árulásokat. A barátságot felbonthatatlanná teszi és varázserejét megkétszerezi a bizonyosság; ez hiányzik a szerelemből. Ezek a fiatalemberek bizonyosak voltak egymás felől: egyikük ellensége valamennyi ellensége lett, és legfontosabb érdekeiket is sutba dobták volna szívük szent szolidaritásáért. Képtelenek lévén bármiféle aljasságra, valamennyien félelmetes nemet szögezhettek szembe minden váddal, s teljes biztonsággal védelmezhették egymást. Mert szívük egyformán nemes volt, s mert érzelem dolgában egyformán erősek voltak valamennyien, elgondolhattak mindent és elmondhattak egymásnak mindent a tudomány és az értelem területén; ez volt az alapja érintkezésük ártatlanságának, szavuk vidámságának. Bizonyosak lévén, hogy megértik egymást, szellemük kénye-kedve szerint csatangolt szanaszét; nem is teketóriáztak maguk közt, bevallották egymásnak bánatukat, örömüket, szívük szerint gondolkoztak és szenvedtek. Azok a bűbájos finomságok, amelyek a két barát-ról szóló mesét a nagy lelkek valóságos kincsévé teszik, mindennapos dolgok voltak náluk. Mindebből aztán könnyű megérteni, miért voltak olyan szigorúak, ha arról volt szó, hogy új lakót bocsássanak be a maguk körébe. Sokkal inkább tudatában voltak nagyságuknak és boldogságuknak, semhogy új és ismeretlen elemek bebocsátásával meg akarták volna zavarni.

Az érzelmeknek és érdekeknek ez a szövetsége, minden megrázkódtatás és csalódás nélkül tartott húsz teljes esztendeig. Ezt a nemes plejádot csak a halál tudta megfogyasztani, mely Louis Lambert-t, Meyraux-t és Michel Chrestient elragadta tőlük. Amikor 1832-ben ez utóbbi elesett, Horace Bianchon, Daniel d'Arthez, Léon Giraud, Joseph Bridau, Fulgence Ridal minden veszéllyel dacolva elhozták testét a Saint-Merry kolostorból, és megadták neki a végtisztességet - hadd égjen szégyen a Politika arcán. Éjnek idején elkísérték drága maradványait a Père-Lachaise temetőbe. Horace Bianchon leküzdött minden nehézséget, s nem hátrált meg egy elől sem; közbenjárt a minisztereknél, és megvallotta nekik, hogy régi barátság fűzte az elhunyt föderalistához. Megható jelenet volt, és mélyen belevésődött ama néhány barát emlékezetébe, aki csatlakozott az öt híres férfiúhoz. Az elegáns temető látogatóinak szemébe tűnik egy örök időre megvásárolt sírhely; gyepes sírhant fölött fekete fakereszt, s rajta vörös betűkkel ez a név: MICHEL CHRESTIEN. Ez az egyetlen síremlék ebben a stílusban. Az öt barát ilyen egyszerűséggel akarta megtisztelni ennek az egyszerű embernek emlékét.

Itt a hideg padlásszobában megvalósultak hát az érzelem legszebb álmai. Testvérek, akik mind egyformán kiválóak voltak a tudomány különböző területein, kölcsönös jóhiszeműséggel világosították fel egymást, elmondva egymásnak mindent, még rossz gondolataikat is - óriási volt valamennyinek a tudása, s a nyomor lombikjában állta meg a próbát valamennyi. Lucien, amikor már bebocsátották a kiválasztottak közé, s azok egyenlőnek ismerték el magukkal, a költészetet és a szépséget képviselte közöttük. Szonetteket olvasott fel, s ezeket megcsodálták. Úgy kérték egy-egy szonettjét, ahogy ő Michel Chrestient kérte, hogy egy dalt énekeljen el neki. Párizs sivatagának közepette oázist talált Lucien, a Quatre-Vents utcában.

Október elején Lucien pénze maradványait arra használta fel, hogy egy kis fát szerezzen, és minden anyagi támasz nélkül maradt buzgó munkájának közepette - ez a munka regényének átdolgozása volt. Daniel d'Arthez tőzeget égetett, és hősiesen viselte a nyomort: nem panaszkodott, rendezetten élt, mint egy vénlány, annyira rendszeresen, akár valami fösvény. Ez a lelkierő feltüzelte a Lucienét is, aki jövevény lévén a társaságban, irtózott attól, hogy nyomorúságáról beszéljen. Egy délelőtt már el is ment a Coq utcába, hogy eladja Doguereaunak IX. Károly íjászá-t, de nem találkozott vele. Lucien nem tudta, mennyi elnézés lakozik a nagy szellemekben. Mindegyik barátja jól ismerte a költők sajátos gyöngeségeit, a levertségeket, amik az olyan ember erőfeszítéseit követik, akit végtelenül felizgatott a természet szemlélése, hiszen küldetésének érzi, hogy reprodukálja. Ezek az emberek, akik a maguk bajait annyi energiával viselték el, gyöngéden érezték át Lucien szenvedéseit. Megértették, hogy pénzszűkében van. Ezért a meghitt beszélgetésben, elmélyült gondolatok közt, a költői ábrándokkal és bizalmas hangulatban eltöltött esték egyikén, melyek során kibontotta szárnyait az értelem, és szabadon csapongott a nemzetek jövőjében s a történelem távlataiban - az egyik ilyen estén olyan baráti gesztussal lepte meg Lucient a társaság, amelyből kiderült, mily kevéssé értette meg a költő új barátait.

- Lucien barátom - szólt hozzá Daniel -, te tegnap nem vacsoráztál Flicoteaux-nál, s mi tudjuk, hogy miért.

Lucien nem tudta visszafojtani könnyeit, végigperegtek arcán.

- Nem bíztál bennünk - mondta Michel Chrestien -, ezt megjegyezzük magunknak: keresztet írunk a kandallóra, s amikor tíznél tartunk...

- Valamennyien találtunk - mondta Bianchon - valami rendkívüli munkát; én Desplein helyett ápoltam egy gazdag beteget; d'Arthez cikket írt az Enciklopédikus szemlé-nek; Chrestien egyik este ki akart menni énekelni a Champs-Elysées-re, egy kendővel és négy gyertyával; de szerencséjére egy leendő politikus megbízást adott neki egy röpiratra, és Michel aprópénzre válthatta Machiavellit; Léon Giraud ötven frankot kért kölcsön a kiadójától, Joseph vázlatokat adott el. Fulgence-nak pedig vasárnap játszották a darabját telt ház mellett.

- Itt van kétszáz frank - mondta Daniel -, fogadd el, és többé ilyesmi meg ne történjék.

- No nézd csak, még összecsókol bennünket, mintha valami rendkívüli dolgot cselekedtünk volna - mondta Chrestien.

Hogy megérthessük, micsoda gyönyörűséget érzett Lucien az angyali szellemek eleven gyűjteményében, e különböző eredetiségekkel teli fiatalemberek között, akik mind a maguk tudományából merítették az eredetiségüket - elég lesz azokat a válaszokat közölnünk, amelyeket Lucien másnap egy családjához írott levelére kapott, valóságos kis remekművére az érzékenységnek és jóakaratnak egy rettentő kiáltására, amelyet a nyomorúság tépett ki a lelkéből.

David Séchard levele Lucienhez

Édes Lucien, csatoltan küldök egy kilencvennapos lejáratú váltót a te rendeletedre, kétszáz frank értékben. Beválthatod Métivier papírkereskedőnél, párizsi levelezőnknél, a Serpente utcában. Édes Lucienem, sem égen, sem földön nincs semmink. A feleségem vezeti a nyomdát, s olyan önfeláldozással, olyan türelemmel és buzgósággal végzi a feladatát, hogy áldom az Istent, amiért ilyen angyalt adott nekem feleségül. Ő maga állapította meg, hogy lehetetlenség a legkisebb segítséget is küldenünk neked. De én, barátom, erősen hiszem, hogy jó úton jársz, ilyen nagy és nemes szívek társaságában; hogy nem tévesztheted el szép rendeltetésedet, amikor Daniel d'Arthez, Michel Chrestien és Léon Giraud szinte isteni szelleme segít és Meyraux, Bianchon és Ridal a tanácsadóid, akiket drága leveledből ismertünk meg. Ève tudta nélkül aláírtam tehát ezt a váltót, és majd csak módját ejtem, hogy lejáratkor kifizessem. Ne térj le az utadról: nehéz út, de dicsőséges lesz. Inkább ezer bajt szenvednék el, semhogy azt tudjam rólad, hogy a fertőbe jutottál Párizsban, ahol ez oly gyakori. Legyen lelkierőd, hogy ezután is, mint eddig, elkerüld a rossz helyeket, a hitvány embereket, hígvelejűeket s az íróknak bizonyos fajtáját, amelyet párizsi tartózkodásom idején megtanultam a maga értéke szerint becsülni. Egyszóval, légy méltó versenytársa azoknak a mennyei szellemeknek, akiket megszerettettél velem. Nemsokára meglátod viselkedésed jutalmát. Isten veled, kedves testvérem, boldoggá tettél, nem vártam tőled ennyi lelkierőt.

David

Ève Séchard levele Lucien Chardonhoz

Édes bátyám, a leveled mindnyájunkat megríkatott. Tudják meg azok a nemes szívek, akikhez jó angyalod vezetett: egy anya és egy szegény fiatalasszony este-reggel imádkoznak érettük; és ha a legforróbb imádság felhatol az Isten trónusához, akkor mindnyájatoknak megszerzi az ő kegyelmét. Igen, bátyám, mindnyájuk neve bele van vésve a szívembe. Ó, meglátom őket valamikor. Ha gyalog kell is odamennem, megköszönöm nekik irántad való barátságukat, mert ez a barátság balzsamot csöpögtet nyílt sebeimre. Mi, édes bátyám, úgy dolgozunk itt, mint szegény munkásemberek. Az uram, ez az ismeretlen nagy ember, akit napról napra jobban szeretek, mert minden percben új kincseket fedezek fel a szívében, elhanyagolja a munkáját, és én sejtem, miért: a te nyomorúságod, a mienk s az anyánké, valósággal a sírba viszi. A mi imádott Davidunk olyan, mint Prometheus, akit a keselyű marcangol: a horgas csőrű, sápasztó bánat. Saját magára nem gondol ez a nemes lélek, de abban reménykedik, hogy nekünk vagyont szerez. Egész nap a papírgyártással kísérletezik; megkért, hogy foglalkozzam helyette az üzlettel, de abban is segít, amennyire legfőbb elfoglaltsága megengedi. Fájdalom, áldott állapotban vagyok. Más körülmények közt boldoggá tett volna ez az esemény, de mostani helyzetünkben elszomorít. Szegény anyám újra megfiatalodott, ismét van ereje, hogy folytassa fárasztó mesterségét, a betegápolást. A pénzgondokat nem számítva, boldogok volnánk. Az öreg Séchard egy fillért sem ad a fiának; David meglátogatta, hogy számodra kölcsönkérjen tőle valamit, mert kétségbe ejtette leveled. "Ismerem Lucient, elveszti a fejét, és bolondokat fog cselekedni" mondotta. Jól összeszidtam. "Hogy az én bátyám valami hibát követne el?... feleltem neki. - Lucien tudja, hogy meghalnék bánatomban." Anyám meg én, anélkül, hogy David sejtené, zálogba tettünk néhány holmit; anyám majd kiváltja, ha valahonnét megkapja a pénzét. Ilyenformán szert tettünk száz frankra, s ezt postán küldöm neked. Ne haragudj, amiért az első leveledre nem válaszoltam. Olyan helyzetben voltunk, hogy éjszaka sem pihenhettünk, úgy dolgoztam mint egy férfi. Ó, sose hittem volna, hogy ilyen erős vagyok. Bargetonné lelketlen, szívtelen asszony: önmagának tartozott volna azzal, még ha téged nem szeretett is többé, hogy pártfogoljon és segítsen, amikor már kitépett a karjaink közül, és bedobott abba az irtózatos párizsi tengerbe, ahol Isten áldására van szükség, hogy igazi barátokra találjon valaki, az emberek és az érdekek nagy áradatában. Rajta nincs mit sajnálkoznod. Szeretném, ha egy önfeláldozó asszony, egy másik én volna melletted; de most nyugodt vagyok, mert tudom, hogy olyan barátaid vannak, akikben tovább élnek a mi érzéseink. Bontsd ki szárnyaidat, drága, szép, lángeszű bátyám! Te leszel a mi dicsőségünk, mint ahogy a szerelmünk is te vagy.

Ève

Édes gyermekem, én csak áldásomat küldhetem azok után, amiket a húgod írt, és biztosíthatlak, hogy imádságom és minden gondolatom, sajnos, csak te vagy, azok rovására, akiket magam körül látok; mert némely szívben mindig a távollevőknek van igaza és ilyen szív a te

Anyádé

Így hát két nap múlva Lucien visszaadta barátainak a szívesen felajánlott kölcsönt. Talán soha nem látta szebbnek az életet, de hiúságának rezdülését nem tudta elrejteni barátainak mélyen járó tekintete és kifinomult érzékenysége elől.

- Azt mondaná az ember, hogy félsz tartozni nekünk - kiáltott fel Fulgence.

- Ó, ez az öröm nagyon súlyos dolog az én szememben - mondta Michel Chrestien -, megerősíti a megfigyelésemet: Lucien hiú.

- Poéta - mondta d'Arthez.

- Haragusztok rám, ilyen természetes érzés miatt?

- Javára kell betudni, hogy nem titkolta előttünk - mondta Léon Giraud -, most még őszinte, de félek, hogy később tartani fog tőlünk.

- Ugyan miért? - kérdezte Lucien.

- Mert olvasunk a szívedben - felelte Joseph Bridau.

- Van benned - szólt hozzá Michel Chrestien - valami ördögi szellem, s ezzel a magad szemében mindig igazolni fogod az elveinkbe legjobban beleütköző dolgokat is: nem az eszmékben, hanem a cselekvésben leszel szofista.

- Ó, ettől félek - mondta d'Arthez. - Lucien, te csodálatos vitákat fogsz rendezni önmagadban; a vitában nagy leszel, de a vége helytelen cselekedet lesz... Sohasem leszel összhangban önmagaddal.

- De mire építitek hát ezt a vádbeszédet? - kérdezte Lucien.

- A hiúságod, drága poétám, olyan nagy, hogy még a barátságba is beleviszed - kiáltott fel Fulgence. - Minden ilyesféle hiúság irtózatos önzésre vall, márpedig az önzés halálos méreg a barátságnak.

- Ó, Istenem! - kiáltott fel Lucien - hát nem tudjátok, mennyire szeretlek?

- Ha úgy szeretnél, mint mi téged, nem adtad volna vissza olyan sietve, olyan nagy léhhel-péhhel azt, amit mi olyan gyönyörűséggel adtunk neked.

- Mi semmit sem kölcsönzünk egymásnak, mi adunk - mondta brutálisan Joseph Bridau.

- Ne gondolj durvának minket, édes fiam - szólt Michel Chrestien -, mi csak előrelátók vagyunk. Attól félünk, hogy egy napon többre becsülöd majd egy kis bosszú gyönyörűségét a mi tiszta barátságunk örömeinél. Olvasd el Goethe Tassó-ját, annak a szép lángelmének legnagyobb alkotását, s meglátod majd benne, hogy a költő szereti a ragyogó szöveteket, a díszlakomákat, a diadalmeneteket, a ragyogást: nos hát, légy te Tasso, de az ő őrültsége nélkül. Hívnak a világ gyönyörűségei? Maradj itt... Helyezd át az eszmék világába mindazt, amit a hiúságaidtól követelsz. Ha már mindenképpen őrültnek kell lenned, légy erényes a tetteidben és bűnös az eszméidben, ahelyett hogy - amint d'Arthez mondta neked - helyesen gondolkoznál, és rosszul cselekednél.

Lucien lehajtotta fejét: a barátainak igaza volt.

- Bevallom, hogy nem vagyok olyan erős, mint ti - mondotta, bűbájos pillantást vetve rájuk. - Nincs olyan derekam, olyan vállam, hogy elbírjam Párizst, és bátran tudjak harcolni. A természet más temperamentumot, más képességeket adott nekünk, s ti mindenki másnál jobban ismeritek a bűn és az erény visszáját. Én bevallom nektek, hogy már kifáradtam.

- Majd támogatunk - mondta d'Arthez -, éppen erre való a hű barátság.

- Az a segítség, amit most kaptam, nem sok időre való, s egyformán szegények vagyunk valamennyien; hamarosan üldözni fog a szükség. Chrestien, akinek tollát az első jöttment is bérbe veheti, nem tehet semmit a kiadóknál. Bianchon kívül áll az üzleteknek ezen a körén. D'Arthez csak a tudományos művek vagy különlegességek kiadóit ismeri, azoknak semmi befolyásuk nincs a szépirodalmi újdonságok kiadóira. Horace, Fulgence, Ridal és Bridau olyan eszmekörben dolgoznak, amely száz mérföldnyire veti őket a kiadóktól. El kell szánnom magamat valamire.

- Szánd el magad arra, amire én: szenvedj! - mondta Bianchon. - Szenvedj erős lélekkel, és bízzál a munkában!

- De az, ami nektek csak szenvedés, nekem a halál! - mondta élénken Lucien.

- Mielőtt a kakas hármat szólana - mondta mosolyogva Léon Giraud -, ez az ember elárulta már a Munka ügyét, a Restség és Párizs bűneinek ügyéért.

- Hová juttatott titeket a munka? - szólt nevetve Lucien.

- Ha az ember Párizsból elindul Itáliába, nem találja Rómát félúton - mondta Joseph Bridau. - Te azt szeretnéd, ha a sült galamb mindjárt a szájadba repülne.

- Az csak a francia főrendek legidősebb fiainak szokott a szájába repülni - mondta Michel Chrestien. - Mi a magunk részéről lelőjük, megkopasztjuk, megsütjük, s így találjuk jobb ízűnek.

A beszélgetés tréfásra fordult, és más tárgyra szökkent.

Ezek az élesen látó szellemek és kényes érzésű szívek iparkodtak elfeledtetni kis veszekedésüket Luciennel, aki megértette most, milyen nehéz félrevezetni őket. Nemsokára valami belső kétségbeesés fogta el, és ezt gondosan eltitkolta barátai előtt, mert könyörtelen mentoroknak hitte őket. Délvidéki lelkében, amely olyan gyorsan futott végig az érzelmek egész skáláján, a legellentétesebb elhatározások fogantak meg.

Többször is beszélt arról, hogy az újságírásra veti magát, s barátai mindig azt mondták: - Attól őrizkedjél!

- Ez a sírja lenne a szép, szelíd Luciennek, akit mi szeretünk és ismerünk - mondta d'Arthez.

- Nem tudnál ellenállni az élvezet és a munka állandó ellentétének, amivel az újságíró élete tele van: márpedig az ellenállás az erény alapja. Oly boldog volnál, amiért hatalmat gyakorolhatsz, amiért életre-halálra úr vagy a szellem alkotásai fölött, hogy két hónap alatt telivér újságíró válnék belőled. Újságírónak lenni, annyi, mint prokonzullá lépni elő az irodalom köztársaságában. Aki mindent elmondhat, meg is tehet mindent! Ez a bölcs mondás Napóleontól származik, és könnyű megérteni.

- Hát nem lesztek ti mellettem? - szólt Lucien.

- Akkor már nem leszünk - kiáltott fel Fulgence. - Újságíró létedre éppoly kevéssé gondolnál ránk, mint ahogy a csillogó, körülrajongott operai balerina nem gondol vissza a falujára, a teheneire, a fapapucsára, amikor selyemmel bélelt hintajában ül. Benned túlságosan is megvannak az újságíró jó tulajdonságai: a gondolat csillogása és gyorsasága. Sohasem tudnál elhallgatni egy elmésséget, még ha a barátodat megríkatná is. Látom az újságírókat a színházak folyosóin - borzadok tőlük. Az újságírás pokol, feneketlen örvénye a méltatlanságoknak, hazugságoknak, árulásoknak, s ezen csak úgy lehet áthatolni, ebből csak úgy lehet tisztán napvilágra jutni, ha az embert Vergilius isteni babérja támogatja, mint Dantét.

Mentül inkább óvta ettől az úttól Lucient a társasága, annál inkább csábította az a vágy, hogy megismerje a veszélyt, s töprengeni kezdett magában: nem volna-e nevetséges, ha ismét nyakára engedné nőni a nyomort, anélkül, hogy bármit is tett volna ellene? Látván, hogy mily rosszul járt első regényével, nem érzett valami erős kísértést, hogy másodikat írjon. Különben is miből élne addig, amíg írja? Ami türelem lakozott benne, azt kimerítette egyhavi nélkülözés. Nem csinálhatná ő nemesen ugyanazt, amit az újságírók lelkiismeretlenül és emberi méltóság nélkül cselekszenek? Barátai megsértették bizalmatlanságukkal, be akarta nekik bizonyítani lelkierejét. Talán még segítségükre is lehet valamikor, az ő dicsőségük hírnöke lesz!

- Különben is micsoda barátság az, amely fél a cinkosságtól? - kérdezte egy este Michel Chrestientől, akit Léon Giraud-val együtt hazakísért.

- Nem félünk mi semmitől - felelte Michel Chrestien. - Ha szerencsétlenségedre megölnéd a kedvesedet, segítenénk neked, hogy eltitkold a bűnödet, s azért tudnálak még becsülni; de ha kém lenne belőled, irtózva hagynálak ott, mert ez elvi hitványság és aljasság volna. No, látod, ez két szóban kifejezve az újságírás. A barátság megbocsátja a tévedést, a szenvedély meggondolatlan cselekedetét; de könyörtelennek kell lennie akkor, ha valaki önszántából elalkussza a lelkét, a szellemét, a gondolatát.

- Hát nem lehetnék újságíró azért, hogy eladjam a verseskötetemet és a regényemet; s aztán tüstént otthagyjam az újságot?

- Machiavelli így viselkednék, Lucien de Rubempré nem - mondta Léon Giraud.

- Nos hát - kiáltott fel Lucien -, majd bebizonyítom nektek, hogy fölérek Machiavellivel.

- Ó - kiáltott fel Michel, megszorítva Léon kezét -, most vesztébe küldted. - Lucien - mondotta -, van háromszáz frankod. Ebből három hónapig kényelmesen megélhetsz; nos hát, dolgozzál, írj egy másik regényt, d'Arthez és Fulgence segítenek a megtervezésében, növekedni fogsz, regényíró lesz belőled. Én - én majd belépek a gondolatnak egy ilyen lupanar[14]-jába, újságíró leszek három hónapig, eladom a könyveidet valami kiadónak, akinek támadni fogom a kiadványait, cikkeket írok, és íratok a kedvedért; megszervezzük a sikert, nagy ember leszel, és mégis a mi Lucienünk maradsz.

- Nagyon lenézel engem, ha azt hiszed, hogy én elpusztulok ott, ahonnan te épkézláb kerülsz ki - mondotta a költő.

- Bocsáss meg neki, Istenem, hiszen csak gyermek! - kiáltott fel Michel Chrestien.

Lucien, amikor a d'Artheznél töltött estéken mozgékonyabbá kezdett válni a szelleme, tanulmányozta a kis újságok tréfáit és cikkeit. Bizonyos volt abban, hogy legalábbis annyit ér, mint a legszellemesebb újságíró, s titokban megpróbálkozott a gondolatnak ezzel a gimnasztikájával; egy reggel aztán azzal a diadalmas gondolattal ment el hazulról, hogy szolgálatra jelentkezik a sajtó könnyű csapatainak valamelyik ezredesénél. Legkifogástalanabb ruhájába öltözködött, s átment a hidakon, azt gondolván magában, hogy az írók, az újságírók, a színpadi szerzők, egyszóval jövendőbeli testvérei, valamivel több gyöngédséget és önzetlenséget fognak tanúsítani iránta, mint a kiadóknak az a két fajtája, amelyiken a reményei megtörtek. Rokonszenvvel találkozik majd, valami jó és szelíd érzéssel, aminőt a Quatre-Vents utcai társaságban talált.

A siker és bukás váltakozó előérzetének izgalmai között, amiket az erős képzeletű emberek annyira szeretnek, eljutott a Saint-Fiacre utcába, a Montmartre körút mellett, ahhoz a házhoz, ahol a kis újság szerkesztősége és kiadóhivatala volt. Amikor meglátta, úgy dobogott a szíve, mint a serdülő ifjúnak, ha rossz hírű házba lép be. Mindamellett fölment a félemeleti helyiségekbe. Az első szobában, amelyet egy félig deszkából összerótt s aztán a mennyezetig berácsozott közfal két egyenlő részre osztott, egy félkarú hadirokkantat talált, aki fél kezével több rizsma papírt tartott a fején, foga közt pedig azt a könyvecskét, amelyet a Bélyegző-hivatal követel meg. Ez a szegény ember, akinek sárgás arca teli volt szórva vörös bibircsókkal, ami a Kolokynthos[15] melléknevet szerezte meg neki, a rácsozat mögött megmutatta neki az újság cerberusát. Ez a személyiség egy kitüntetést viselő, öreg katonatiszt volt; orra tövét körülnőtte a szürke bajusz, fején fekete selyemsapkát viselt, és széles kék redingote-ja úgy betakarta, mint teknősbékát a héja.

- Milyen naptól kívánja uraságod számítani az előfizetést? - kérdezte tőle a császár egykori tisztje.

- Nem előfizetni jöttem - felelte Lucien. A költő megpillantott a szemközt levő ajtón egy táblát, ezekkel a szavakkal: SZERKESZTŐSÉG - és alatta: Idegeneknek tilos a bemenet.

- Akkor bizonyosan valami reklamáció - folytatta Napóleon katonája. - Hja, persze, persze, keményen bántunk Mariette-tel. Mit csináljak, kérem, még magam sem tudom, miért. De ha elégtételt kíván, rendelkezésére állok - tette hozzá, rápillantva néhány vívótőrre és párbajpisztolyra, erre a modern fegyvergyűjteményre, amely egy sarokban nyalábba volt rakva.

- Azt még kevésbé. Azért jövök, hogy a főszerkesztővel beszéljek.

- Négy óra előtt soha sincs itt senki.

- Lássa, öreg Giroudeau, mégiscsak tizenegy hasáb ez, ami öt frankjával ötvenöt frankot jelent; én csak negyvenet kaptam, szóval még tizenöttel tartozik, ahogy mondtam...

E szavakat egy kis alamuszi ábrázatú férfi mondta; bőre halvány, mint a félig főtt tojás fehérje; két szeme gyöngéd kék színű, de ijesztően gonosz tekintetű - az ábrázat gazdája pedig egy vékony fiatalember, aki a nyugalmazott katona testének sötét tömege mögött rejtőzködött. Ez a hang megdermesztette Lucient - volt benne valami a macska nyávogásából és a hiéna asztmás fuldoklásából.

- Az ám, maga kis népfölkelő - felelte a nyugalmazott katonatiszt -, csakhogy maga a címeket meg az üres helyeket is számítja, nekem pedig Finot megparancsolta, hogy adjam össze a sorokat, és osszam el annyival, ahány sor esik egy hasábra. Ha ezt a fojtogató műveletet végrehajtotta az ember a maga közleményein, akkor három hasábbal kevesebbet adnak.

- Szóval az üres helyekért nem fizet az uzsorás! Bezzeg az üzlettársának felszámítja szerkesztőségi átalányba. Elmegyek Étienne Lousteau-hoz, Vernou-hoz...

- Én nem szeghetem meg a parancsot, kicsikém - mondta a katonatiszt. - Micsoda, nem röstell tizenöt frank miatt kiabálni kenyéradó édesapja ellen, maga, aki oly könnyen írja a cikkeket, ahogy én egy szivart elszívok! Nohát, egy punccsal kevesebbet fizet a barátainak, vagy egy biliárdjátszmával többet nyer meg, azzal rendben van minden!

- Finot-nak még nagyon sokba fog kerülni ez a garasoskodás - felelte a munkatárs, s azzal fölkelt és távozott.

- Nem azt mondaná az ember, hogy ez az úr Voltaire és Rousseau egy személyben? - dörmögte a pénztáros, s közben a vidéki költőre nézett.

- Majd visszajövök négy óra felé - mondta Lucien.

Míg a vita folyt, Lucien meglátta a falakon Benjamin Constant, Foy tábornok és a liberális párt tizenhét nevezetes szónokának arcképét, kormányellenes karikatúrák között. De legfőképpen a szentély ajtaját nézegette, nyilván ott csinálják azt az elmés lapot, amely mindennap mulattatja őt, s amelynek joga van nevetségessé tenni a királyokat, a legkomolyabb eseményeket, vagyis: egy elmésséggel kérdésessé tenni akárminek a komolyságát.

Elment kószálni a körutakra. Ez az élvezet egészen új volt neki, de olyan vonzó, hogy az órásboltok kirakatában már négyet mutattak az órák, s ő észre sem vette, hogy még nem reggelizett. Hirtelen visszafordult a Saint-Fiacre utca felé, fölment a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, az öreg katonát már nem találta helyén, és csak a rokkantat látta, amint a lebélyegzett papiroson ülve, kenyérhéjat rágcsált, és rezignált arccal őrizte a posztját, beletörődve az újság munkájába éppen úgy, mint egykor a katonai gyakorlatokba, s éppoly keveset értve meg az egészből, mint ahogy azt nem tudta: mire valók azok a hirtelen menetelések, amiket a császár elrendelt. Luciennek az a vakmerő gondolata támadt, hogy megcsalja ezt a félelmetes személyiséget; kalapját fején hagyva haladt el mellette, s mintha csak a házhoz tartoznék, kinyitotta a szentély ajtaját.

Mohó szeme elé a szerkesztőségi szobában egy zöld terítős, kerek asztal, és hat darab, madárcseresznyefából készült szék tárult - az utóbbiak még új szalmafonattal. A szoba padozatának színes köveit már beeresztették, de még nem súrolták fel; a padozat mégis tiszta volt, ami arra vallott, hogy a közönség meglehetősen ritkán tapodhatja. A kandallón tükör, porlepte, közönséges óra, két gyertyatartó, amelynek szögeibe brutálisan volt beledöfve két viaszgyertya - és végül szétszórt névjegyek. Az asztalon régi újságok fintorogtak egy tintatartó körül, amelyben a beszáradt tinta lakkhoz hasonlított, s amely napraforgószerűen összecsavart lúdtollakkal volt fölékesítve. Hitvány papírdarabkákon néhány olvashatatlan írású, szinte hieroglifszerű cikket olvasott, amiket felül behasítottak a szedők - erről a jelről ismerik meg tudniillik a már kiszedett cikkeket. Aztán itt-ott szürke papírlapokon karikatúrákat csodálhatott meg, amelyeket elég elmésen rajzoltak olyan emberek, akik azzal próbálták agyonütni az időt, hogy kezük gyakorlásaképpen agyonütöttek valamit. A vizeszöld tapétára kilenc különböző rajz volt feltűzködve a Remete című könyvről, amely hallatlan európai sikerével nyilván untatta már az újságírókat.

"A Remete megjelenik vidéken és bámulatba az asszonyokat ejti." - "Egy kastélyban olvassák a Remeté-t." - "A Remete hatása a háziállatokra." - "A vadaknak elmagyarázzák a Remeté-t, s arat fényes sikert." - "A Remeté-t fordították kínai nyelvre le, s a szerző Pekingben mutatja a császárnak be." - "A Vad-Hegy erőszakot követ el Elodie-n."

Lucien igen szemérmetlennek találta ezt a karikatúrát, de azért kacagott rajta.

"Az újságírók mennyezet alatt, körmenetben hordozzák a Remeté-t meg." - "A Remete szétver egy sajtót, és megsebzi a Medvéket." - "A Remete, ha olvassák visszafelé, nagyszerű szépségeivel bámulatba az akadémikusokat ejti."

Lucien egy címszalagon megpillantott egy rajzot, amely az egyik munkatársat ábrázolta, amint a kalapját nyújtja s alatta ez volt: Finot, mi lesz a százasommal? Aláírva egy olyan név, amely azóta nevezetessé vált, de dicső sohasem lesz. A kandalló és ablak között volt egy fiókos asztal, egy mahagóni karszék, egy papírkosár s egy hosszúkás szőnyeg, afféle "kandalló előző", az egészet pedig vastag porréteg borította. Az ablakokat csak kis függönyök takarták. A fiókos asztal tetején körülbelül húsz könyv, amit napközben raktak oda, metszetek, zeneművek, "à la Charte" dohányszelencék, a Remete kilencedik kiadásának egy példánya - mert ez még mindig aktuális tárgya volt az elmésségnek - és vagy tíz felbontatlan levél.

Amikor Lucien végigtanulmányozta ezt a furcsa berendezést, gondolatai végtelen messzeségbe száguldottak, mikor az óra ötöt ütött, visszatért a rokkanthoz, hogy kikérdezze. Kolokynthos már végzett a kenyérhéjjal, s az őrt álló katona türelmével várta a kitüntetést viselő tisztet, aki talán a körúton sétált. E pillanatban egy asszony jelent meg az ajtó küszöbén; már előbb hallatszott a lépcsőházban a ruhája suhogása s az a könnyű lépés, amit nem lehet félreismerni. Meglehetősen csinos volt.

- Uram - szólt Lucienhez -, tudom, miért dicsérik önök Virginie kisasszony kalapjait, és mindenekelőtt elő akarok fizetni egy esztendőre; de mondja meg, milyen föltételek mellett kapja ő...

- Nagysád, én nem tartozom az újsághoz.

- Ah!

- Októbertől tetszik előfizetni? - kérdezte a rokkant.

- Mit reklamál, nagysád? - szólalt meg az öreg katonatiszt, aki ebben a pillanatban megjelent.

A tiszt tárgyalásba bocsátkozott a szép masamóddal. Amikor Lucien megunta a várást, és visszatért az első szobába, hallotta ezt az utolsó mondatot:

- Ó, kérem, nagyon boldog leszek. Csak jöjjön el Florentine kisasszony a boltomba, és válasszon ki, amit akar. Nálam talál kalapot. Így hát rendben van minden; nem beszélnek többet Virginie-ről, erről a kontárról, akinek soha egyetlen új ötlete nincs, nem úgy, mint nekem!

Lucien hallotta, amint bizonyos számú tallérok hulltak a kasszába.

Aztán a katonatiszt hozzáfogott rendes, napi elszámolásához.

- Uram, már egy órája vagyok itt - mondta meglehetősen bosszús képpel a költő.

- Nem jöttek be - mondta Napóleon veteránja, udvariasságból úgy téve, mintha izgatná a dolog. - Nem is csodálkozom. Már jó ideje nem látom őket. Lássa, kérem, a hónap közepén vagyunk. Ezek a fickók csak akkor jönnek be, amikor fizetik őket, 29-e és 30-a között.

- És Finot úr? - kérdezte Lucien, aki megjegyezte a főszerkesztő nevét.

- Az ott van a Feydeau utcában. Kolokynthos, öregem, amikor nyomdába viszed a papírt, vigyél el neki mindent, ami ma érkezett.

- De hát hol szerkesztik az újságot? - kérdezte Lucien halkan.

- Az újságot? - szólt a kiadóhivatali tisztviselő, miközben átvette Kolokynthostól a Bélyegző-hivataltól visszajáró pénzt - az újságot?... Hm, hm! Öregem, holnap hatkor légy a nyomdában, hogy szemmel tarthasd a kihordókat. Az újságot, uram, az utcán csinálják, a munkatársak lakásán, a nyomdában, tizenegy óra és éjfél között. A császár idejében, uram, nem ismerték még ezeket a papírpiszkító lebujokat. Ó, a császár kirázatta volna ezeknek a firkászoknak a lelkét, négy gránátossal meg egy káplárral, s nem tűrte volna, hogy szavakkal bosszantsák, ahogy ezek cselekszik. No de elég a szóból. Ha az unokaöcsém jól jár vele, s a Másiknak a fiáért harcolnak benne, hm, hm! Ez végre is nem baj. No, úgy veszem észre, az előfizetők nem rohamozzák tömött sorokban a kiadóhivatalt, itt hagyom az őrhelyemet.

- Uram, úgy látszik, ön tájékoztatva van az újság szerkesztését illetően.

- Pénzügyi tekintetben, hm, hm! - mondta a vén katona, felharákolva a nyálkát a gégéjéből. - Kinek milyen a tehetsége, öt vagy három frankot kap egy hasábért, a hasáb pedig ötven sor, negyven betűvel, nem számítva az üres helyet - ez az egész. Ami a munkatársakat illeti, azok fránya jószágok, kis tacskók, akiket én a trénbe se osztottam volna be, s amiért szarkalábakat írnak fehér papirosra, olyan arcokat vágnak, mintha lenéznének egy vén dragonyos kapitányt, a császári gárdából, aki őrnagyi címmel ment nyugdíjba, és Európa valamennyi fővárosába bevonult Napóleonnal.

Lucien, miközben az ajtó felé tuszkolta Napóleon katonája, aki kék redingote-ját kefélte, és szemmel láthatóan távozni akart - összeszedte a bátorságát, és elébe állt.

- Azért jöttem, hogy munkatársa legyek a lapnak - mondta -, és esküszöm, hogy mélységesen tisztelem a császári gárda kapitányát, aki azoknak a bronz-embereknek parancsolt...

- Jól van, kis regrutám - mondta a katonatiszt, Lucien hasára csapva -, de miféle munkatársnak akar belépni? - folytatta a vén harcos félresodorva az útból Lucient, és lefelé indulva a lépcsőn. Csak azért állt meg, hogy szivarra gyújtson a házmesternél. - Ha előfizetéssel jönnek, vegye át és jegyezze föl, Chollet néni. Mindig csak előfizetés, én nem is tudok egyébről, csak előfizetésről - beszélt tovább, Lucien felé fordulva, aki nyomába iparkodott. - Finot az unokaöcsém, családomnak egyetlen tagja, aki enyhített a helyzetemen. De aztán, ha valaki bele akar kötni Finot-ba, szembe is találja magát az öreg Giroudeau-val, a dragonyos kapitánnyal, aki mint egyszerű közlegény indult el a Sambre-et-Meuse-hadsereggel, öt évig vívómester volt az első huszárezrednél, az olaszországi hadseregben! Egy, kettő és már a túlvilágon is van, aki mukkanni mer! - tette hozzá, kitörést csinálva, mintha vívna. - No hát, kicsikém, a mi munkatársaink többféle hadtestre oszlanak; van olyan munkatárs, aki dolgozik, és zsoldot is kap; van olyan, aki dolgozik, de nem kap semmit, az ilyet volontérnek hívjuk; és végül az a munkatárs, aki nem csinál semmit - az nem is a legostobább, mert legalább nem követ el hibákat, úgy tesz, mintha íróember volna, hozzá tartozik az újsághoz, ebédeket fizet nekünk, kószál a színházakban, kitart egy színésznőt, nagyon boldog. Mi akar maga lenni?

- Hát jó dolgozó és ennélfogva jól fizetett munkatárs.

- Maga is olyan, mint minden regruta, aki Franciaország marsallja akar lenni! Higgyen az öreg Giroudeau-nak, balra át, rohamlépés, menjen szivarvéget szedni az utcára, mint ez a derék ember, akin messziről látom, hogy katona volt. Hát nem szörnyűség, hogy egy vén katona, aki ezerszer járt a halál torkában, szivarvéget gyűjtöget Párizsban? Uramisten, hát koldus lett belőled, mintha nem is harcoltál volna a császárért? Egyszóval, fiacskám, az az egyén, akit ma délelőtt látott, egy hónap alatt negyven frankot keresett. Maga jobban fogja csinálni nála? Finot szerint ez a legszellemesebb munkatársa.

- Amikor ön Sambre-et-Meuse-be ment, tudta, hogy veszélyes helyre megy.

- Hát persze!

- No és?

- Hát jó, látogassa meg Finot-t, az unokaöcsémet - derék fiú az, a legtisztességesebb fiú a világon, csak tudja megtalálni; mert úgy mozog, mint a csík. Az ő mesterségében, lássa, nem írni kell, hanem íratni. Úgy látszik, hogy ezek a fráterek jobban szeretnek színésznőkkel mulatni, mint a papírt pusztítani. Ó, fránya jószágok ezek! Viszontlátásra!

A pénztáros meglóbálta félelmetes ólmos botját, Germanicus egyik védelmezőjét, s a körúton hagyta Lucient, aki most, hogy belepillantott a szerkesztőség rejtelmeibe, éppen úgy elképedt, mint amikor megismerte az irodalom végső eredményeit Vidal és Porchon üzletében. Lucien tízszer is elszaladt Andoche Finot-hoz, az újság főszerkesztőjéhez, a Feydeau utcába, de sohasem találta otthon. Kora reggel Finot még nem tért haza. Délben a várost járta - azt mondták, ebben és ebben a kávéházban reggelizik. Lucien elment a kávéházba, hallatlan irtózását legyőzve kérdezősködött Finot után a limonádésnál: Finot éppen elment. Lucien végre is kifáradt, költött, mesebeli lénynek tekintette Finot-t, s egyszerűbbnek találta fölkeresni Étienne Lousteau-t Flicoteaux-nál. A fiatal újságíró kétségtelenül megmagyarázza majd a rejtélyt, amely saját újságjának élete fölött lebeg.

Ama százszor áldott naptól fogva, amikor megismerkedett Daniel d'Arthezzel, Lucien megváltoztatta a helyét Flicoteaux-nál: a két barát egymás mellett ebédelt, s halkan beszélgetett komoly irodalomról, megírásra váró tárgyakról s a feldolgozás, a kezdet és a befejezés problémáiról. E pillanatban Daniel d'Arthez kezében volt IX. Károly íjászá-nak kézirata, egész fejezeteket dolgozott át, ő írta a regény szép részleteit. Ő írta elébe azt a nagyszerű előszót, amely talán a könyvnél is többet ér, és annyi világosságot derített az ifjú irodalomra. Egy napon, amikor Lucien éppen leült Daniel mellé, aki várta, és kezében nyugtatta a kezét, meglátta az ajtóban Étienne Lousteau-t, amint elfordította a kilincset. Lucien hirtelen kihúzta kezét Daniel kezéből, s azt mondta a pincérnek, hogy régi helyén akar ebédelni, a kassza közelében. D'Arthez olyan angyali pillantást vetett Lucienre, amelyben a szemrehányást megbocsátás enyhíti, s ez a pillantás úgy beléfúródott a költő szívébe, hogy újra megfogta és megszorította Daniel kezét.

- Számomra fontos dologról van szó, majd elmondom - szólt Danielhez.

Lucien már a helyén volt, amikor Lousteau leült; ő köszönt elsőnek, a beszélgetés csakhamar megkezdődött, s oly gyorsan haladt célja felé, hogy miközben Lousteau befejezte az ebédjét, Lucien már el is ment a Margitvirágok kéziratáért. Engedelmet kapott, hogy bemutathassa szonettjeit az újságírónak, és számított ennek tüntető jóindulatára, hogy kiadót szerez neki, vagy beviszi az újsághoz. Amikor visszatért, meglátta a vendéglő sarkában Danielt, aki szomorúan könyökölt az asztalra és mélabúsan nézett rá; de nyomortól marcangolva, nagyravágyástól ösztökélve, úgy tett, mintha nem látná eszmei testvérét, s utánament Lousteau-nak. Napnyugta előtt az újságíró és az újonc leültek a fák alatt a Luxembourg-kertnek azon a részén, amely a Csillagvizsgáló nagy fasorától az Ouest utca felé vezet. Ez az utca akkor egy hosszú ingovány volt, palánkok és pocsolyák szegélyezték; házak csak a Vaugirard utca felé voltak benne, s oly kevesen jártak rajta, hogy ebben az órában, amikor egész Párizs ebédelt, két szerelmes összeveszhetett és megpecsételhette a kibékülést, tolakodó pillantások veszedelme nélkül. Egyetlen zavaró elem az a veterán lehetett, aki az Ouest utcai kis rácsos kapu előtt őrködött, ha ugyan ennek a tiszteletre méltó hadfinak eszébe jutott, hogy egyhangú sétája közben megszaporázza kissé a lépéseit. Ebben a fasorban, egy fapadon, két hársfa között, hallgatta meg Étienne a Margitvirágok közül mintául kiválasztott szonetteket. Étienne Lousteau kétesztendei inaskodás után nyeregbe került mint munkatárs, s akadt néhány barátja a kor hírességei között, tekintélyes személyiség volt hát Lucien szemében. Miközben a Margitvirágok kéziratát kibontogatta, a vidéki költő szükségesnek tartotta, hogy valami előszófélét mondjon.

- A szonett, uram, a legnehezebb költői művek közé tartozik. Ezt a kis versfajtát általában elhanyagolják. Franciaországban senki sem tudott Petrarcával versengeni, hiszen a nyelve végtelenül hajlékonyabb a miénknél, s a gondolatnak olyan játékait engedi meg, amiket a mi pozitivizmusunk (bocsásson meg ezért a szóért) visszautasít. Én tehát eredetinek találtam, hogy egy szonettgyűjteménnyel lépjek föl először. Victor Hugo kisajátította az ódát. Canalis a rövid költeményt, Béranger monopolizálja a dalt, Casimir Delavigne magának kaparintotta meg a tragédiát és Lamartine a meditációt.

- Klasszikus ön, vagy romantikus? - kérdezte Lousteau.

Lucien csodálkozó arca oly tökéletes tudatlanságot árult el az irodalom köztársaságának aktuális dolgait illetően, hogy Lousteau szükségesnek tartotta fölvilágosítani.

- Kedvesem, ön egy elkeseredett harc közepébe pottyant bele, gyorsan állást kell foglalnia. Az irodalom régóta különböző zónákra van felosztva; de nagy embereink két táborra oszlanak. A királypárti írók romantikusok, a szabadelvűek klasszikusok. Az irodalmi vélemények eltérése összekapcsolódik a politikai vélemények eltérésével, s emiatt tűzzel-vassal folyik a háború, folyik a tinta, mint az árvíz, röpködnek az éles epigrammák, a kihegyezett rágalmak, a kifogyhatatlan gúnynevek a most születő és a levitézlett nagyságok között. Sajátságos, sőt bizarr dolog, hogy a királyhű romantikusok az irodalmi szabadságot követelik, s eltörlését azoknak a törvényeknek, amelyek a megállapított formákat adják meg az irodalmunknak; ellenben a szabadelvűek fönn akarják tartani a dráma hármas egységét, az alexandrinus ritmusát és a klasszikus formákat. Az irodalmi vélemények tehát minden táborban ellentétbe kerülnek a politikai véleményekkel. Ha ön eklektikus, senki sem fogja pártját. Melyikükhöz csatlakozik?

- Melyik párt az erősebb?

- A szabadelvű újságoknak sokkal több az előfizetője, mint a királyhű és kormánypárti lapoknak; de azért Canalis keresztülvágja magát, ámbár monarchista és vallásos, és bár az udvar meg a papság pártfogolja. - Eh, szonettek, ez még Boileau előtti irodalom - mondta Étienne, amikor észrevette, hogy Lucient megrémíti a választás kényszerűsége. Legyen romantikus. A romantikusok pártja fiatalemberekből áll, a klasszikusok pedig vén parókák - a romantikusok fognak győzni.

A "paróka" szó a legújabb sütetű élce volt a romantikus újságírásnak, amely ezt a szót húzta a klasszikusok fejébe.

- A Százszorszép! - mondta Lucien, kiválasztván az elsőt ama két szonett közül, amelyek megmagyarázták a címet, és mintegy bevezetésül szolgáltak.

Óh, százszorszépek, tarka színpompátok
Nemcsak szemet gyönyörködtetni jó:
A lélek mélyén titkon megbúvó
Sok drága óhajt mind eláruljátok;

Ezüstbe foglalt, arany porzót látok:
Kincs nyugszik ottan, Istennek való;
S eretekben rejtelmes vérfolyó,
Mint a sikerben rejlő bánat, átok.

Tán mert az a nap szökkentett virágba,
Mely Jézust támasztá fel szebb világra,
Hogy szárnya szórja erény harmatát:

Szirmotok ősszel azért látjuk újra,
És emlegetjük, könnyekbe borulva,
Ifjúságunk, s csalárd kéjek hadát.

Lucient sértette, hogy Lousteau tökéletesen mozdulatlanul hallgatta végig a szonettet; nem ismerte még azt a lehangoló érzéketlenséget, amellyel a kritika állandó gyakorlása ruházza fel az embert, s jellemző vonása a prózába, drámába, versbe egyaránt beléunt újságírónak. A tapsokhoz szokott költő eltitkolta csalódását; felolvasta azt a szonettet, amelyet Bargetonné és új barátai körének egyik-másik tagja legjobban szeretett.

"Ez talán mégiscsak kihúz belőle egy szót" - gondolta.

            Második szonett

       A  M a r g i t v i r á g

Margitvirág vagyok s a bársony réten,
Virág-csillagok közt legszebb valék.
Csupán szépségemért szeretve még,
Azt hittem, örök hajnal lesz a létem.

De végzetes keggyel, mit sohse kértem,
Tudást adott, ó, jaj, nekem az ég,
Homlokomon igazság lángja ég,
S a szenvedést a halál hozza nékem.

A nyugalom, csend messze elkerül;
A szerelmes kitépi szívemet,
Jövőjét kérdve: szeret? nem szeret?

Nincs virág, melyet ily kegyetlenül
Dobnának el: a titkomat kitudván,
Lábbal taposnak rajtam, mint a dudván.

A költő, amikor az olvasást befejezte, ránézett kritikusára. Étienne Lousteau a faiskola növendékeit nézegette.

- Nos hát - szólt Lucien.

- Nos hát, mit akar, kedvesem? Szó nélkül hallgatni: Párizsban annyi, mint egy dicshimnusz.

- Megelégelte? - kérdezte Lucien.

- Csak folytassa - felelte meglehetősen nyersen az újságíró.

Lucien felolvasta a következő szonettet; de halálos dermedtség szállt a szívére, és Lousteau törhetetlen hidegvére megfagyasztotta az előadást. Ha több tapasztalata van az irodalmi életben, tudhatta volna, hogy ilyen körülmények között az író hallgatása és nyersesége azt a féltékenységet árulja el, amit egy szép mű okoz, a hangos bámulat viszont azt a boldogságot jelenti, amit egy gyönge munka szerez neki, megnyugtatván hiúságát.

          Harmadik szonett

            A  k a m é l i a

Minden virág a természet szava;
"Szerelmet", "Szépséget" jelent a rózsa,
Az ibolya a "Lelket" illatozza,
"Egyszerűség" a liliom hava.

De mesterkélt szörny a kamélia,
Mézéből, méltóságából kifosztva;
Virágait hideg évszakba' hozza.
S fanyar-szüzen kacérkodik maga.

S mégis örülök, páholyok korlátján
Alabástrom-szirmát tárulni látván;
Szép asszonyokat koronázva meg.

Kik lelki vágyódást ébresztenek,
Nemeset, tisztát, miként a hideg
Görög szobor, a Fidiászi márvány.

- Hát mit gondol szegény szonettjeimről? - kérdezte meg kereken Lucien.

- Akarja az igazságot hallani? - mondta Lousteau.

- Elég fiatal vagyok, hogy szeressem az igazságot, és sokkal inkább szeretnék sikert aratni, semhogy meg ne hallgatnám. Megharagítani nem fog, legföljebb kétségbe ejt - felelte Lucien.

- Nos, hát kedvesem, az elsőnek nyakatekertsége elárulja, hogy Angoulême-ben készült: bizonyára sok fáradságába került, s így nem tud lemondani róla; a másodikon és harmadikon már megérzik Párizs, de olvasson föl még egyet - tette hozzá olyan mozdulattal, amelyet a vidéki nagyság elbájolónak talált.

Ettől a kéréstől felbátorítva, Lucien nagyobb bizakodással olvasta föl azt a szonettet, amelyet d'Arthez és Bridau legjobban szeretett, talán a színei miatt.

            Ötvenedik szonett

               A  t u l i p á n

Tulipán vagyok, holland föld virága;
A fösvény flamand szeme fölragyog,
S azt tartja: hagymámért gyémánt se drága,
Ha tiszta fajta, nagy, erős vagyok.

Miként Jolanda, bő ráncú ruhába,
Hűbéri büszkeségtől duzzadok;
Rámfestve címereknek cifrasága,
Arany, bíbor, ezüstös szalagok.

Az isteni kertész önnön kezével
Szőtt nékem lágy, finomselymű ruhát,
Mely nappal verseng királyok mezével;

A kert hozzám hasonlót sohse lát,
A természet mást meg nem tagadott
Kelyhemtől, egyet csak: az illatot.

- Nos? - szólt Lucien, egy pillanatnyi hallgatás után, amelyet végtelen hosszúnak érzett.

- Kedvesem - mondta komolyan Étienne Lousteau, Lucien cipőjét nézegetve, amit az Angoulême-ből hozott magával, s most koptatta el -, azt tanácsolom, subickolja a cipőjét a tintájával, hogy a subickot megtakarítsa, faragjon fogpiszkálót a tollaiból, hogy úgy lássék, mintha ebédelt volna, amikor Flicoteaux-tól jövet ennek a szép kertnek fasorában sétál, és aztán keressen valami állást. Legyen végrehajtói írnok, ha van hozzá szíve; menjen irodába, ha jól tud ülni, vagy legyen katona, ha szereti a katonazenét. Önben három poétára való tehetség is van; de amíg érvényesülni tud, hatszor is éhen hal, ha költői terméséből szándékozik megélni. Márpedig a maga zöld beszédei szerint az a szándéka, hogy az írásaiból éljen meg. Én nem ítélem meg a költészetét, sokkal fölötte áll mindazoknak a verseknek, amelyek a könyvkereskedők raktárait megtöltik. Ezek az elegáns "fülemülék", amelyeket finom velinpapirosuk miatt valamivel drágábban adnak el, mint a többieket, majdnem valamennyien a Szajna partján lelnek tanyára, ott tanulmányozhatja az éneküket, ha egy napon tanulságos zarándokutat tesz Párizs rakodópartjain, Jeromos apó kirakatától, a Notre-Dame-hídtól kezdve, egészen a Királyok Hídjáig. Ott megtalálhatja az összes Költői kísérletek-et, az Ihletek-et, a Fölemelkedés-eket, a Himnuszok-at, az Énekek-et, a Balladák-at, az Ódák-at, egyszóval mindazt, ami hét esztendő alatt a "csalogányok" fészkeiben kikelt, múzsáikat belepte a por, sárral fecskendezték be a bérkocsik, s erőszakot követett el rajtuk minden járókelő, aki a cím vignettáját akarja látni. Ön nem ismer senkit, nincs bejárása egy újsághoz sem, Margitvirág-ai ilyen szűziesen lepréselve fognak elhervadni, ahogy a kezében tartja őket: sohasem fognak kinyílni a nyilvánosság napfényén, a széles margók mezején, virágdíszekkel felcicomázva, amikkel oly pazarul bánik a kitűnő Dauriat, a híres emberek kiadója, a Fa-galériák királya. Szegény gyermekem, én is úgy jöttem ide, mint ön, illúziókkal a szívemben, a művészet szeretete ösztökélt, ellenállhatatlan lendület ragadott a dicsőség felé: amit találtam, az a mesterségem realitása volt, a kiadás nehézségei és a nyomor keserű valósága. Azóta elfojtott rajongásom, első forrongásom akkor eltakarta előlem a világ szerkezetét; látni kellett ezt, bele kellett akadni minden fogaskerékbe, beleütni a fejem a tengelyekbe, összemocskolódni az olajtól, hallgatni a láncok és lendítőkerekek zörgését. Ön is meg fogja tudni, mint én, hogy a szép álmok helyén emberek, szenvedélyek és kényszerűségek mozognak. Szükségképpen bele fog keveredni irtózatos harcokba könyv és könyv, ember és ember, párt és párt között, ahol rendszeresen kell verekedni, hogy az embert el ne hagyják az övéi. Ezek az aljas harcok kiábrándítják a lelkét, megrontják a szívét, kifárasztják, és mindez semmiért; mert minden erőfeszítése gyakran csak arra jó, hogy diadalra segítsen egy embert, akit gyűlöl, egy másodrangú tehetséget, akit akarata ellenére kénytelen lángész gyanánt feltálalni. Az irodalmi életnek is megvannak a maga kulisszái. A rohammal elnyert, vagy igazán megérdemelt siker - ez az, aminek a közönség tapsol: a mindig borzalmas eszközöket, a kifestett statisztákat, a klakőröket és a díszletezőket elrejtik a kulisszák. Ön még a közönség soraiban van. Még nem késő: mondjon le, mielőtt rátenné a lábát annak a trónusnak első lépcsőjére, amelyért annyi becsvágy vetekedik, és ne becstelenítse meg önmagát, mint én teszem, hogy megélhessek. (Egy könny nedvesítette meg Étienne Lousteau szempilláját.) Tudja, hogyan élek én? - folytatta őrjöngő dühvel. - Az a kis pénz, amit a családom adhatott nekem, hamarosan elfogyott. Minden segítség nélkül álltam, amikor már elfogadták egy darabomat a Théâtre Français-ban. A Théâtre Français-ban egy herceg vagy egy királyi főkamarás pártfogása nem elég, hogy soron kívül adják az ember darabját: a színészek csak az elől hátrálnak meg, aki a hiúságukat fenyegeti. Ha volna hatalma megíratni, hogy a hősszerelmesnek asztmája van, a primadonnának valahol fisztulája, hogy a szubrettnek rossz szagú a szája - akkor már holnap adnák a darabját. Nem tudom, hogy én magam két esztendő alatt szert tudok-e tenni ekkora hatalomra, ehhez nagyon sok barátra van szükség. Hol, hogyan és mivel keressem meg a kenyeremet - ezen töprengve, átéltem az éhség első rohamait. Sok kísérlet után, amikor már írtam névtelenül egy regényt, amiért Doguereau kétszáz frankot fizetett, és nem sokat nyert rajta, nyilvánvalónak láttam, hogy csak az újságírásból élhetek meg. De hogy jusson be az ember egy ilyen helyre? Nem beszélem el önnek hiábavaló lótás-futásaimat, könyörgéseimet, sem azt a fél esztendőt, amikor mint számfölötti dolgoztam, és egész napon hallgatnom kellett, hogy elriasztom az előfizetőket, holott, ellenkezőleg, én csaltam őket lépre. Hagyjuk ezeket a megaláztatásokat. Ma a bulvárszínházakról írok majdnem ingyen, Finot-nak, annak a kövér fickónak az újságjába, aki havonként kétszer-háromszor még a Voltaire-kávéházban reggelizik (de ott ön nem fér hozzá). Finot a főszerkesztő. Én abból élek, hogy eladom a jegyeket, amelyeket a színházak igazgatóitól kapok, mert így akarják megfizetni albérletbe adott jóindulatomat az újságnál - s eladom a kiadótól kapott könyveket, amelyekről írnom kell. Egyszóval, amikor már Finot ki van elégítve, trafikálok azoknak az iparágaknak a természetbeli adományaival, amelyek ellen vagy mellett a főszerkesztő engedélyével cikket írok. A Kármin-arcvíz, a Szultána-kenőcs, a Cephalos-olaj, a Brazíliai-keverék húsz-harminc frankot fizetnek egy hetyke hangú cikkért. Kénytelen vagyok megnyugtatni a kiadót, ha kevés példányt küld az újságnak: az újságnak jár kettő, azt Finot adja el, énnekem is kettő kell, amit eladjak. Azt a kiadót, aki fösvénykedik a példányokkal, agyonütjük, még ha remekmű jelenik is meg nála! Aljasság ez, de hát ebből a mesterségből élek én is, mint száz más! Ne higgye, hogy a politikai világ sokkal szebb ennél az irodalmi világnál: mind a kettő csupa korrupció. Mindenki veszteget, vagy őt vesztegetik meg. Ha egy kissé jelentős kiadói vállalkozásról van szó, a kiadó megfizet, nehogy megtámadjam. A jövedelmeim egyenes arányban vannak a megjelenő prospektusokkal. Ha szaporán jelennek meg a prospektusok, csak úgy dől a pénz a zsebembe, ilyenkor megvendégelem a barátaimat. Ha a kiadóknál nincs üzlet, Flicoteaux-nál vacsorázom. A színésznők megfizetik a dicshimnuszokat is, de a legügyesebbek a bírálatért fizetnek, a hallgatástól félnek legjobban. Egy kritika, amely egyenesen arra készült, hogy máshol visszavágjanak rá, többet ér és drágább is, mint egy közönséges dicshimnusz, amit másnap elfelejtenek. A polémia, kedvesem, a híresség piedesztálja. Ezzel a mesterséggel, hogy az eszmék és az ipari, irodalmi meg a színészi hírnevek kardcsörtetője vagyok, ötven tallért keresek havonként, azonkívül eladhatok egy regényt ötszáz frankért, és kezdek már félelmes ember számba menni. Amikor majd ahelyett, hogy Florine-nál élnék egy drogista költségén, aki az angol lordot játssza, a saját bútoraim közt fogok lakni, átmegyek egy nagy újsághoz, ahol rovatom lesz - azon a napon, kedvesem, nagy színésznő lesz Florine-ból; ami engem illet, még nem tudom, mi lehet belőlem: miniszter vagy tisztességes ember, minden meglehet még. (Fölemelte megalázkodott fejét, s egy vádló, rettentő, kétségbeesett pillantást vetett a fák lombjaira.) És nékem egy elfogadott szép tragédiám van! És az írásaim közt van egy költemény, amely ismeretlenül fog elpusztulni! És én jó voltam! A szívem tiszta volt: most a Panorama-színház egyik színésznője a kedvesem, nekem, aki szép szerelmekről álmodoztam az előkelő társaság legkülönb asszonyai között! És most, ha a kiadó megtagad az újságomtól egy példányt, lerántok egy könyvet, akármilyen szép!

Lucien könnyekig meghatva megszorította Étienne kezét.

- Az irodalmi világon kívül - mondta az újságíró, miközben fölkelt és a Csillagvizsgáló nagy fasora felé indult, ahol a két költő sétálni kezdett, mintha tüdejük több levegőre szomjazna - senki sem ismeri azt a szörnyű odisszeát, amelyen keresztül eléri az ember azt, amit a tehetségek különböző fajtái szerint felkapottságnak, divatnak, jó hírnek, tekintélynek, hírességnek, a közönség kegyének neveznek, e különböző lépcsőfokokat, amelyek a dicsőség felé vezetnek, de a dicsőséget nem helyettesíthetik soha. Ez a ragyogó erkölcsi jelenség ezernyi véletlenségből alakul ki, amelyek oly gyorsan váltakoznak, hogy két ember sohasem érvényesül egy és ugyanazon az úton. Canalis és Nathan két különböző eset, és egyik sem fog megismétlődni. D'Arthez, aki agyondolgozza magát, valami más véletlenségnek köszönheti majd a hírességét. A sóvárogva kívánt hírnevet rendesen a diadalmas szajhaság szerzi meg. A hírnév a legalantasabb irodalomban szegény utcai lány, aki a sarkon fagyoskodik; a másodrangú irodalomban kitartott nő, aki az újságírás rossz hírű házaiból került ki, s akinek én a stricije vagyok; a fényes irodalomban ragyogó, szemtelen kurtizán, akinek saját lakása van, aki adót fizet, nagyurakat fogad, megvendégeli és kínozza őket, libériás inast, kocsit tart, és megváratja vérszomjas hitelezőit. Ó, azok, akiknek - mint egykor nekem és mint ma önnek - fényes szárnyú angyal a dicsőség, fehér tunikában, egyik kezében zöld pálma, a másikban lángoló pallos, és van benne valami az elvont, homályos mitológiai fogalomból, meg a külvárosba száműzött, erényes, szegény leányból is, akit az erény csillaga s nemes bátorság erőfeszítése vezérel a gazdagsághoz, és mocsoktalan jellemmel száll vissza az égbe (ha ugyan nem hal meg bemocskolva, kifosztva, erőszakkal megalázva, elfeledve, s nem kerül a szegények temetőjébe); azok az emberek, akiknek bronzpánt van az agyuk körül, s a szívük még a tapasztalás hótakarója alatt sem hűlt ki egészen - azok az emberek ritkák ezen a földön, amelyet itt lát előttünk - mondotta a lenyugvó nap fényében füstölgő nagy városra mutatva.

Barátai társaságának képe hirtelen elvonult Lucien szeme előtt, de aztán ismét magával ragadta Lousteau, aki folytatta irtózatos panaszait.

- Ritkán, elszórtan élnek önök ebben a forrongó üstben - olyan ritkák, mint az igazi szerelmesek a szerelem világában, olyan ritkák, mint a becsületesen szerzett vagyon a pénz világában. Hiábavaló volt annak a tapasztalása, aki régebben elmondta nekem azt, amit most én mondok önnek - mint ahogy az enyém is kétségtelenül hiábavaló lesz az ön számára. Ugyanez a heves vágy minden esztendőben ugyanannyi vagy talán egyre több éretlen ambíciót sodor ide a vidékről, s ez mind emelt fővel, gőgös szívvel indul rohamra a Divat ellen, az ezeregyéjszakabeli Turandot hercegkisasszony ellen, akinek mindenki szeretne Kalaf hercege lenni. De senki sem tudja megfejteni a rejtvényt. Mind a szerencsétlenség vermébe hullanak, az újságírás sarába, a könyvkiadók üzleteinek mocsarába. Szegény koldusok, életrajzi cikkeket böngésznek össze, szószokat és rövid híreket írnak az újságoknak, vagy pedig könyveket, amiket a fércművek számító kalmárai rendelnek náluk, akik jobban szeretik a két hét alatt eladható butaságot, mint egy remekművet, amely lassabban kél el. Ezek a hernyók, amelyeket eltaposnak, mielőtt pillangó lehetne belőlük, szégyenből és gyalázatból élnek, készek megmarni vagy dicsérni egy szülemlő tehetséget, a Constitutionnel, a Quotidienne, a Débats valamelyik basájának parancsára, a kiadók egy intésére, egy féltékeny kollégájuk kérésére, gyakran egy ebédért. Aki keresztülgázolt az akadályokon, az megfeledkezik a kezdet nyomorúságairól. Én magam fél esztendeig gyártottam olyan cikkeket, amelyekbe beleöltem a szellemem legjavát egy hitvány fráter helyett, aki úgy tett, mintha ő írta volna, s ezeknek a mintáknak alapján rovatot kapott egy újságnál: nem vett maga mellé munkatársul, még csak öt frankot sem adott nekem, és mégis kénytelen vagyok kezet nyújtani neki, és megszorítani az övét.

- De miért? - kérdezte gőgösen Lucien.

- Szükségem lehet arra, hogy elhelyezzek tíz sort a rovatában - felelte hidegen Lousteau. - Szóval, kedvesem, munkával nem lehet szerencsét csinálni az irodalomban, itt ki kell zsákmányolni a más munkáját. Az újságok tulajdonosai a vállalkozók, mi vagyunk a kőművesek. Éppen ezért, minél középszerűbb valaki, annál gyorsabban érvényesül; lenyel mindent, beleegyezik mindenbe, hízeleg az irodalmi szultánok apró, aljas szenvedélyeinek, mint például egy limoges-i jövevény, Hector Merlin, aki már politikai munkatársa a jobbközép egyik lapjának, s dolgozik a mi kis lapunkba is: láttam, amikor fölszedte egy főszerkesztő leejtett kalapját. Ez a fickó, aki nem bánt senkit, átcsúszik az egymással verekedő, vetélkedő ambíciók között. Önt szívemből sajnálom. Magamat látom önben, ilyen voltam valaha, és bizonyos vagyok, hogy egy-két esztendő alatt olyanná lesz, amilyen én vagyok. Talán valami titkos féltékenységet, valami személyes érdeket fog gyanítani ezekben a keserű tanácsokban; pedig hát ezeket a kárhozottnak kétségbeesése diktálja, aki nem menekülhet többé a pokolból. Senki sem meri elmondani azt, amit én a szíven talált ember fájdalmával, a szemétdombon tengődő Jób gyanánt kiáltok oda önnek; íme, itt vannak a fekélyeim!

- Akár ezen a harctéren, akár másutt, mindenképpen küzdenem kell - mondta Lucien.

- Hát tudja meg - folytatta Lousteau -, ez a harc szakadatlan lesz, ha van tehetsége, mert a legnagyobb szerencséje az volna, ha nem lenne. Az ön ma még tiszta lelkiismeretének szigorúsága meg fog hajolni azok előtt, akiknek kezében látja a saját sikerét, akik egy szavukkal az életet adhatják önnek, és nem akarják kimondani azt a szót: mert higgye el nekem, a divatos író szemtelenebb, kegyetlenebb az újonnan érkezetthez, mint a legbrutálisabb kiadó. Ahol a kiadó csak az esetleges veszteséget látja, ott az író vetélytárstól fél: egyik kiteszi a szűrét, a másik eltiporja. Szegény gyermekem, ön, hogy szép könyveket írhasson, a szerelmet, az életet, az energiát fogja kiírni tékozló lendülettel a szívéből, s kitárja szívét, szenvedélyek, érzelmek, szép mondatok alakjában! Igen, írni fog, ahelyett hogy cselekedne, énekelni fog, ahelyett hogy harcolna, könyveiben fog szeretni, gyűlölni, élni; de amikor minden gazdagságát a stílusába ölte, minden aranyát és bíborát az alakjára pazarolta, amikor rongyokban fog járni Párizs utcáin, boldogan, hogy konkurrenciát csinált az anyakönyvnek, s a világra hozott egy Adolphe Corinne, Clarisse, vagy Manon nevű lényt - amikor elrontotta az életét és tönkretette a gyomrát, hogy életet adjon neki: akkor látni fogja, hogy ezt az alakot megrágalmazzák, elárulják, eladják, a feledés katakombáiba deportálják az újságírók, és eltemetik az ön legjobb barátai. Vajon meg tudja-e várni azt a napot, amikor a teremtménye feltámad? Ki támasztja föl? Mikor? Hogyan? Van egy nagyszerű könyv, a hitetlenség piantó-ja:^[16] Obermann - magányosan bujdosik a könyvkereskedők elhagyott raktáraiban, s azok ironikusan már régóta fülemülének nevezik: mikor jön el ennek a húsvétja? Senki sem tudja! Mindenekelőtt próbáljon kiadót találni, aki elég vakmerő lesz, hogy kinyomassa a Margitvirágok-at. Arról nincs is szó, hogy fizessen érte, csak arról, hogy kinyomassa. Próbálja meg, és érdekes dolgokat fog látni.

Ez a kíméletlen szónoklat, a benne kifejezett szenvedélyek sokféle hangsúlya hógörgeteg gyanánt zuhant Lucien szívére, és dermesztő hideggel árasztotta el. Hallgatva állt egy pillanatig. Végre kirobbant szívéből az érzés, mintha a nehézségek irtózatos költészete izgatta volna. Lucien megszorította Lousteau kezét, és odakiáltotta neki:

- Győzni fogok!

- Jó - mondta az újságíró -, ismét egy keresztény, aki leszáll az arénába, hogy odakínálja magát a vadállatoknak. Kedvesem, ma este premier van a Panorama-színházban, csak nyolc órakor kezdődik, most hat óra, vegye föl a legjobb ruháját, egyszóval öltözzék az alkalomhoz illően. Jöjjön el értem. A La Harpe utcában lakom, a Servel-kávéház fölött, a negyedik emeleten. Előbb beszólunk Dauriat-hoz. Megmaradt a szándéka mellett, ugye? Nahát akkor ma este megismertetem a könyvkiadók egyik királyával és néhány újságíróval. Előadás után a barátnőmnél vacsorázunk, barátainkkal, mert a mi vacsoránkat igazán nem lehet étkezésnek számítani. Ott fogja találni Finot-t, az újságom főszerkesztőjét és tulajdonosát. Ismeri a Vaudeville-beli Minette jó mondását: az idő hosszú böjt. Nos hát, nekünk a véletlenség a böjt, azzal kell megpróbálkoznunk.

- Sohasem fogom elfelejteni ezt a napot - mondta Lucien.

- Vegye magához a kéziratot, és öltözzék fel elegánsan, nem annyira Florine, mint a kiadó miatt.

A pajtáskodó hang, amely az irodalmi harcot festő költőnek lángoló szózatát követte, éppoly élénken hatott Lucienre, mint nemrég ugyanezen a helyen d'Arthez komoly, áhítatos szava. A tapasztalatlan fiatalembert föllelkesítette a gondolat, hogy hamarosan állni fog a harc közte és az emberek között, és nem is gyanította azoknak az erkölcsi szerencsétlenségeknek a valóságát, amiket az újságíró feltárt előtte. Nem tudta, hogy két különböző út, két rendszer között áll, az egyiket barátainak társasága, a másikat az újságírás képviseli, s az egyik hosszú, tisztességes, biztos; a másik csupa zátony és veszedelem, sáros csatorna, ahol be kell mocskolódni a lelkiismeretének.

Jelleme arra ösztökélte, hogy a rövidebbik, látszólag kellemesebb utat válassza, s hogy megragadja a döntő és gyors eszközöket. E pillanatban semmi különbséget nem talált d'Arthez nemes barátsága és Lousteau könnyed pajtáskodása között. Eleven szelleme neki való fegyvert látott az újságírásban, úgy érezte, hogy ügyesen forgatja majd - és kezébe is akarta ragadni. Elkábították új barátjának ajánlatai, akinek keze kecsesnek látszó hányavetiséggel csapott az övébe, és nem tudhatta, hogy a sajtó hadseregében mindenkinek szüksége van barátokra, mint ahogyan a tábornoknak szüksége van katonákra! Lousteau elszántnak látta őt és besorozta, abban a reményben, hogy magához kötheti. Az újságíró még első barátjánál tartott, amint Lucien első pártfogójánál; egyik káplárrá akart előlépni, a másik katona akart lenni.

Lucien vidáman tért vissza szállodájába, s ott oly gondosan öltözött fel, mint azon a gyászos napon, amikor d'Espard márkiné páholyában az Operában akarta mutogatni magát. De most már jobban állt neki a ruhája, azóta magához formálta. Felvette szép, világos, feszes nadrágját, csinos, negyvenfrankos, gombos csizmáját és báli frakkját. Sűrű, finom szőke haját felbodoríttatta, parfümmel szóratta be, ragyogó fürtökben engedte hátraomlani. Homlokát megszépítette ez a vakmerőség, amit értékének és jövendőjének érzéséből merített. Kimanikűröztette nőies kezét, mandulavágású körmei tisztán, rózsaszínűen csillogtak. Fekete szaténgallérja fölött megvillantak állának fehér, gömbölyded vonalai. Soha csinosabb fiatalember nem ereszkedett le a diáknegyed magaslatairól. Lucien olyan szép volt, mint egy görög isten.

Bérkocsiba ült, és háromnegyed hétkor odaért a ház kapujába, ahol a Servel-kávéház volt. Kérdésére a házmesterné felküldte a negyedik emeletre, s meglehetősen bonyolult helyrajzi tájékoztatást adott neki. Ez adatokkal fölfegyverkezve nagy nehezen rátalált egy hosszú, sötét folyosó végén nyitott ajtóra, s fölismert egy tipikus diáknegyedbeli szobát. A fiatalemberek nyomorúsága üldözte itt is, mint a Cluny utcában, d'Artheznél, mint Chrestiennél, mint mindenütt! De erre a nyomorúságra mindig rásüti bélyegét annak az ifjúnak a jelleme, aki elszenvedi. Itt sötét és siralmas volt a nyomor képe. Függönytelen diófa ágy, előtte kéz alatt vásárolt rongyos szőnyeg; az ablakokon a rossz kandalló és a szivar füstjétől megsárgult függönyök; a kandallón egy Carcel lámpa, Florine ajándéka, amely még eddig elkerülte a zálogházat; aztán egy fakó mahagóni szekrény, egy írásokkal megrakott asztal, rajta két-három felborzolt lúdtoll; semmi más könyv, mint amit tegnap este vagy napközben hoztak haza: ilyen volt a bútorzata ennek a szobának, amelyben nem akadt egyetlen értékes tárgy sem, ellenben mocskos hadsereg gyűlt össze benne, egyik sarkában ásítozó rossz cipőkből és szétrongyolt ócska harisnyákból, másikban széttaposott szivarvégekből, piszkos zsebkendőkből, háromszorosan kifordított nyakkendőkből. Szóval afféle irodalmi hadiszállás volt, teli haszontalan dolgokkal, egyébiránt elképzelhetetlenül üres és csupasz. A délelőtt olvasott könyvekkel megrakott éjjeliszekrényen ott csillogott Fumade piros tekercse. A kandalló fedőlapján egy borotva, egy pár pisztoly és egy pár szivarskatulya hevert. Egyik falon Lucien vívómaszkot és keresztbe rakott vívótőröket látott. Három szék és két karosszék, amelyek ennek az utcának legutolsó garniszállójához sem lettek volna méltók, tették teljessé a berendezést. Ez a piszkos és szomorú szoba nyugalom és méltóság nélkül szűkölködő életre vallott: a gazdája éppen csak alszik és hirtelenében dolgozik benne, csak kényszerűségből vert itt tanyát, érzi, hogy el fogja hagyni, mihelyt lehet. Mily nagy a különbség e cinikus rendetlenség és d'Arthez tiszta, tisztes nyomorúsága között!... Mintha az emlékezés távolából intő szót hallott volna Lucien, de nem hallgatta meg, mert Étienne egy tréfával leplezte el a bűn meztelenségét.

- No, hát itt a kutyaólam, az előkelő szállásom a Bondy utcában van, a drogistánk bútorozta be Florine számára az új lakást; ma este fogjuk fölszentelni.

Étienne Lousteau fekete nadrágot, jól kifényesített cipőt és nyakig begombolt kabátot viselt; az ingét, amely helyett Florine kétségtelenül másikat ád majd neki, bársonygallér takarta el, kalapját pedig kikefélte, hogy újnak lássék.

- Menjünk - mondta Lucien.

- Még nem, egy könyvkereskedőt várok, hogy pénzmagra tegyek szert, hátha játszani fogunk. Egy fityingem sincs és különben is kesztyűt kell vennem.

A két barát e pillanatban lépéseket hallott a folyosóról.

- Ez ő - mondta Lousteau. - Majd meglátja, kedvesem, milyen alakot ölt a Gondviselés, amikor a költők előtt nyilatkozik meg. Mielőtt Dauriat-t, a divatos könyvkereskedőt nézné meg teljes dicsőségében, látni fogja legalább az Augustinus rakpart könyvkereskedőjét, a leszámítoló könyvkereskedőt, az irodalmi ócskavasast, aki valamikor salátát árult Normandiában. No jön már, maga vén uzsorás? - kiáltott fel Lousteau.

- Itt vagyok - mondta egy repedtfazék hang.

- Pénzt hozott?

- Pénzt? Pénzük már nincs a könyvkereskedőknek - felelte egy fiatalember, aki belépésekor kíváncsi arccal nézett Lucienre.

- Először is ötven frankkal tartozik nekem - folytatta Lousteau. - Aztán itt van két példány Egyiptomi utazás, amelyről azt mondják, hogy valóságos csoda, s csak úgy hemzsegnek benne a metszetek, ez biztosan elkél; Finot-t megfizetik két cikkért, amit nekem kell megírnom. Item Victor Ducange-nak, a Marais-ban nagyhírű szerzőnek két legutolsó regénye. Item két példány, egy kezdőnek, Paul de Kocknak második könyvéből, aki ugyanabban a zsánerben dolgozik. Item két Yseult de Dôle, csinos, vidéki munka. Összesen száz frank, szabott áron. Szóval száz frankkal tartozik nekem kis Barbet.

Barbet megnézte a könyveket és gondosan megvizsgálta a vágásukat meg a borítékukat.

- Ó, tökéletes állapotban vannak - kiáltott fel Lousteau. - Az Utazás föl sincs vágva, sem a Paul de Kock, sem Ducange, sem az ott, a kandallón, Gondolatok a szimbolikus ábrázolásról - azt ingyen adom; a mítosz olyan komoly, hogy odaadom, csak meg ne egye a moly.

- De hát akkor - kérdezte Lucien -, hogy fogja megírni a cikkeit?

Barbet mélységes csodálkozó pillantást vetett Lucienre, aztán kacagva ismét Étienne-re pillantott:

- Látszik, hogy ez az úr nem író - szerencséjére.

- Nem, Barbet, nem. Ez az úr költő, mégpedig olyan nagy költő, aki maga alá fogja gyűrni Canalist, Béranger-t és Delavigne-t. Messzire fog jutni, hacsak a Szajnába nem ugrik, s még akkor is eljut Saint-Cloud-ig.

- Ha szabad volna tanácsot adnom uraságának - mondta Barbet -, azt mondanám, hogy hagyja faképnél a verset, és térjen át a prózára. A Szajna partján nem kell már a vers.

Barbet hitvány redingote-ot viselt, melyet egyetlen gomb fogott össze, a gallérja zsíros volt, kalapját a fején tartotta, félcipőt viselt és félig kinyílt mellénye mögött jó, durva, erős vászonból készült ing látszott. Kerek arcában mohó szeme ellenére is volt valami kedélyesség; de pillantásán megérzett az olyan ember határozatlan nyugtalansága, aki megszokta, hogy pénzt kérjenek tőle - és van pénze. Gömbölyűnek és könnyednek látszott, annyira ki volt párnázva vékony csontú teste. Valamikor kereskedősegéd volt, de két évvel ezelőtt kibérelt a Szajna-parton egy nyomorúságos kis boltot, onnét szaladgált az újságírókhoz, a szerzőkhöz, a nyomdászokhoz; olcsón megvásárolta tőlük az ingyen kapott példányokat, s ezzel körülbelül tíz-húsz frankot keresett napjában. Sok pénzt tett félre, megszimatolta, ha valaki pénzszűkében volt, folyvást kutatott valami jó üzlet után, megszorult szerzőknél, tizenöt-húsz százalék levonásával leszámítolta a könyvkereskedők váltóit, ezektől aztán másnap megvásárolt néhány jó könyvet, amit a közönség keresett nála; az árakat lenyomta azzal, hogy készpénzben fizet, pénz helyett pedig átnyújtotta nekik saját váltójukat. Valamikor iskolába is járt, s a tudását arra használta fel, hogy gondosan elkerülje a modern költészetet és regényirodalmat. Szerette a kis vállalkozásokat, a hasznos kézikönyveket, amelyek teljes tulajdonjoga ezer frankba került, s amelyeket kénye-kedve szerint kihasználhatott, mint például: Franciaország története gyermekek számára. Könyvvitel húsz leckében. Növénytan fiatal lányok számára. Elszalasztott két vagy három jó könyvet, hússzor is odahívta magához a szerzőt, és nem tudta rászánni magát, hogy a kéziratát megvásárolja. Mikor szemére vetették gyávaságát, rámutatott egy hírhedt pörről szóló tudósításra, amelynek kéziratához ingyen jutott: egyszerűen kivágta az újságból, s ez két- vagy háromezer frankot hozott neki.

Barbet afféle reszkető kiadó volt, aki dión és kenyéren él, kevés váltót ír alá, bolhássza a számlákat, lenyír belőlük, amennyit lehet, maga hordja ki a könyveit, az Isten tudja hová, de elhelyezi őket és fölszedi értük a pénzt. Réme volt a nyomdászoknak, akik nem tudták, hogy fogjanak ki rajta: levonással fizette ki őket, s megnyirbálta a számlájukat, amikor megsejtette, hogy sürgős szükségük van pénzre; aztán nem fordult többé azokhoz, akiket megnyomorított, mert félt valami csapdától.

- No hát, folytatjuk-e még az üzleteinket? - kérdezte Lousteau.

- Hát fiacskám - felelte bizalmaskodva Barbet -, hatezer eladatlan kötet van a boltomban. Márpedig egy régi könyvkereskedő mondása szerint a könyv csak akkor kincs, ha - nincs. Rosszul megy az üzlet.

- Ha elmenne a boltjába, kedves Lucien - mondta Étienne -, egy tölgyfa pulton, amely valami kocsmárosnak a csődtömegéből származik, találna egy el nem koppantott gyertyát, mert így lassabban ég. Ebben a semleges világításban üres polcokat pillantana meg. Ezt a semmit egy kisfiú őrzi, a markába fúj, topog a földön, vagy csapkod a karjával, mint a bakon ülő kocsis. Nézzen körül: nincs több könyv ott, mint nálam. Senki sem találhatja ki, hogy Barbet mivel kereskedik.

- Itt van egy százfrankos váltó, háromhónapos lejáratra - mondta Barbet, aki akaratlanul is elmosolyodott, amikor a bélyeges papirost kihúzta a zsebéből -, és viszem a könyveit. Lássa, kérem, nem adhatok már készpénzt, nagyon nehéz már eladni akármit. Gondoltam, hogy szüksége van rám, nem volt egy fillérem sem, hát aláírtam egy váltót, hogy lekötelezzem, mert nem szeretem odaadni az aláírásomat.

- Szóval még nagyrabecsülésemet és hálámat is méltóztatik óhajtani - mondta Lousteau.

- Érzelmekkel ugyan nem lehet váltót fizetni, de azért elfogadom - felelte Barbet.

- Csakhogy nekem kesztyű kell, a divatárusok pedig képesek lesznek arra a hitványságra, hogy visszautasítsák a maga írását - mondta Lousteau. - Nézze csak, ott van egy nagyszerű metszet, első levonat, ott ni, a szekrény első fiókjában, nyolcvan frankot ér - ott a cikk, mert írtam ám egy nagyon mulatságos cikket egy festményről: Hippokrates visszautasítja Artaxerxes ajándékait. Ezt kellett lerántanom. Ó, ez a szép rajz ráillik minden orvosra, aki visszautasítja a párizsi satrapák túlságosan nagylelkű adományait. A metszet alatt talál még vagy harminc románcot. No, vegye el az egészet és adjon negyven frankot.

- Negyven frankot - mondta a könyvkereskedő olyasféle hangot adva, mint az ijedt tyúk -, legfeljebb húszat! Még azt is elveszíthetem - tette hozzá Barbet.

- Hol az a húsz frank? - kérdezte Lousteau.

- Becsületemre, nem tudom, nálam van-e - mondta Barbet a zsebében kotorászva. - No, itt van. Maga kifoszt engem, az ujja köré csavar.

- No, gyerünk - mondta Lousteau, aki elvette Lucien kéziratát, és tintával vonalat húzott a zsineg alá, amellyel át volt kötve.

- Van még valamije? - kérdezte Barbet.

- Nincs semmim, kedves kis Shylock. - Majd felhajtok neked egy nagyszerű üzletet (amin ezer tallért veszítesz, bosszúból, amiért így kiraboltál) - súgta Étienne Luciennek.

- És a cikkei? - kérdezte Lucien, miközben a Palais-Royal felé robogtak.

- Eh, ön nem tudja, hogy szokás az ilyesmit összeütni? Ami az Egyiptomi utazás-t illeti, kinyitottam a könyvet, s itt-ott kiolvastam belőle valamit, anélkül hogy felvágtam volna; fölfedeztem benne tizenegy nyelvtani hibát. Erről írok egy hasábot, és azt mondom, hogy a szerző megtanulta ugyan az obeliszknek nevezett egyiptomi kavicsokra vésett kacsák nyelvét, de a saját nyelvét viszont nem ismeri, s ezt be is bizonyítom. Azt írom majd, hogy nem természetrajzról és régiségekről kellett volna beszélnie, hanem helyesebb lett volna, ha csak Egyiptom jövőjével foglalkozik, a civilizáció haladásával, meg azzal, hogy milyen módon lehetne Egyiptomot ismét Franciaországhoz csatolni: miután meghódította és elvesztette, ismét magához fűzheti erkölcsi hatásának erejével. Erről a tárgyról aztán következik egy hazafias szósz, az egész megspékelve Marseille-ről, a Levantéról és a hazai kereskedelemről szóló tirádákkal.

- De mit szólna akkor, ha ezt csinálta volna meg?

- Nos hát, azt mondanám, hogy kár volt bennünket politikával untatni, foglalkozott volna inkább a művészettel, festette volna le az országot, a maga festői, sajátos mivoltában. A kritikus ilyenkor lamentálni kezd. Azt mondja: fülig vagyunk a politikában, unjuk már, azt találjuk mindenütt. Visszasírnám azokat a bájos útirajzokat, amelyek elmagyarázták nekünk a hajózás nehézségeit, a tengerszorosokon való átkelés szépségeit, az Egyenlítő elhagyásának gyönyöreit, egyszóval mindazt, amit tudniuk kell azoknak, akik sohasem fognak utazni. És miközben az ember helyesli ezeket, kicsúfolja az olyan utazókat, akik nagy esemény gyanánt tálalnak fel egy leszálló madarat, egy röpülő halat, egy halászatot, a földrajzi pontok fölvételét, a mélységek kutatását. Az ember mindig újra követeli ezeket a teljesen érthetetlen, tudományos dolgokat, amelyeknek mindig varázsos hatásuk van, mint mindennek, ami mély, titokzatos, felfoghatatlan. Az előfizető nevet, megkapta, ami neki kell. Ami a regényeket illeti, Florine a világ legnagyobb regényolvasója, ő elmondja nekem a tartalmukat, s én az ő véleménye szerint ütöm össze a cikkeket. Ha őt untatta az, amit irodalmi frázisnak szokott nevezni, akkor becsülni kezdem a könyvet, és új példányt kéretek a könyvkereskedőtől, ez pedig el is küldi, mert boldog, hogy kedvező kritikát kap.

- Uramisten! de hát a kritika, a szent kritika! - mondta Lucien, akiben mélyen belegyökereztek társaságának nézetei.

- Kedvesem! - mondta Lousteau -, a kritika olyan kefe, amit könnyű szövethez nem lehet használni, mert összetépi. Nézze csak, ne beszeljünk a mesterségemről. Látja itt ezt a jelet? - kérdezte, megmutatva neki a Margitvirágok kéziratát. - Egy kis tintával odaragasztottam a zsineget a papiroshoz. Ha Dauriat elolvassa a kéziratát, bizonyos, hogy nem tudja pontosan ugyanarra a helyre visszatenni a zsineget. Ilyenformán mintegy le van pecsételve a kézirata. Ez hasznos dolog az ön kísérlete szempontjából. És jegyezze meg, hogy nem egyedül és pártfogó nélkül fog belépni abba a boltba, mint azok a fiatalemberek, akik tíz kiadónál jelentkeznek, míg egyet találnak, aki székkel kínálja meg őket...

Lucien kitapasztalta már ennek a ténynek az igazságát.

Lousteau kifizette a kocsist, három frankot adott neki, nagy elképedésére Luciennek, akit meglepett a szörnyű nyomorúság után ez a bőkezűség. A két barát ezután belépett a Fa-galériába, ahol ez idő tájt az Újdonságok-hoz címzett könyvkereskedés székhelye volt. A Fa-galéria ebben a korban a leghíresebb párizsi érdekességek közé tartozott. Nem fölösleges lefesteni ezt a nyomorúságos bazárt, mert harminchat évig oly nagy szerepet játszott a párizsi életben, hogy kevés negyvenesztendős ember van, akinek ma is gyönyörűséget ne szerezne ez a fiatalember szemében hihetetlennek látszó leírás.

A hideg, magas és széles Orléans-galériának, e virágtalan üvegháznak a helyén, barakkok, vagy pontosabban szólva, deszkabódék voltak, meglehetősen rosszul festett kis bódék, gyér világosságukat a kert és az udvar felől kapták, ablaknak nevezett szelelőlyukakon, amelyek a városon kívül fekvő kurtakocsmák legpiszkosabb nyílásaihoz hasonlítottak. A boltok hármas sora két, körülbelül tizenkét láb magas galériát alkotott. A középső bódésor a két galériára nyílt, amelynek levegője dögletes bűzt árasztott rájuk, tetőzete pedig világosságot engedett be a mindig piszkos üvegeken keresztül. Ezeket a zugokat annyira megdrágította a közönség odacsődülése, hogy bár némelyik alig volt hat láb széles és nyolc-tíz láb hosszú, ezer tallérra rúgott a bérük. A kert és az udvar felől megvilágított boltokat kis zöld rácsok oltalmazták, talán azért, hogy a tolongó tömeg le ne rombolja az üzletek hátát alkotó rossz vakolatfalakat.

Itt volt hát egy körülbelül két-három lábnyi szabad sáv, ahol a tudomány előtt ismeretlen botanikának legfurcsább termékei vegetáltak, különböző, nem kevésbé virágzó iparok termékeivel együtt. Egy rózsabokron makulatúra-papír ékeskedett, úgyhogy a szóvirágokat e rosszul gondozott, de bűzösen öntözött kert elvetélt virágai tették illatossá. Mindenféle színű szalagok vagy kiadói prospektusok virítottak a lombok között. Piperecikkek cafatjai fojtották el a növényzetet: zöld ágakon egy szalagcsokrot pillantott meg az ember, és ha éppen megcsodált egy virágot, csalódva vette észre, hogy a dália nem egyéb szaténcsokornál. Ennek a furcsa palotának mind a két oldalán ott ékeskedett az, ami bizarrságot a párizsi piszok létre tud hozni: lemosott meszelés, kifoltozott vakolat, régi festés, fantasztikus címtábla. Végül pedig a párizsi közönség szörnyen bepiszkolta a zöld rácsokat a kert felé is, az udvar felé is. Így hát mindenfelől, mintha valami ocsmány és émelyítő szegély óvta volna a galériák megközelítésétől a kényes ízlésű embereket; de a kényes ízlésű emberek éppoly kevéssé riadtak vissza ezektől a borzalmaktól, mint a tündérmesék hercegei a sárkányoktól és egyéb akadályoktól, amelyeket valami rossz szellem varázsol közéjük és szívük hercegnője közé.

Ezeken a galériákon éppen úgy, mint ma, egy középfolyosó haladt végig, és éppen úgy, mint ma, azon a két oszlopsoron át is meg lehetett közelíteni őket, amit még a Forradalom előtt kezdtek építeni s aztán pénz híján félbehagytak. A Théâtre Français-hoz vezető szép kőgaléria akkor aránytalanul magas, szűk folyosót alkotott, amely oly gyatrán volt befödve, hogy gyakran beleesett az eső. Ezt Üveges-galériának nevezték, hogy megkülönböztessék a Fa-galériáktól. Egyébiránt valamennyi odú tetőzete oly rossz állapotban volt, hogy az Orléans családnak pöre támadt egy híres kasmír- és szövetkereskedővel, akinek egy éjszakán tekintélyes értékű áruja ment tönkre. A kereskedő megnyerte a pört. Némely helyen dupla kátrányos vászon alkotta a tetőt. Az Üveges-galériának, ahol Chevet vetette meg vagyonának alapjait, s a Fa-galériáknak padozata a párizsi talaj volt, amelyet mind magasabbra töltött fel a járókelők csizmáin és cipőin odahordott sár. A láb minduntalan belebotlott a megkeményedett, hepehupás sárba, amit folyvást félresöpörtek a kereskedők, s az újoncok csak egy kis gyakorlat után szokták meg rajta a járást.

A siralmas sárhalmaz, az esőtől és portól bemocskolt ablaküvegek, a lapos, kívülről rongyokkal fedett bódék, a megvedlett piszkos falak: mindebben együtt volt valami a cigánytáborból, a vásári bódéból, a félbehagyott műemlékeket borító ideiglenes tákolmányokból: ez a fintorgó arckifejezés - mind csodálatosan illett azokhoz a különböző üzletekhez, amik itt nyüzsögtek e szemérmetlen, orcátlan, csámcsogással és őrült vígsággal teli csűrben, ahol az 1789-es forradalomtól egészen az 1830-as forradalomig óriási üzleteket csináltak.

Húsz esztendőn keresztül szemközt volt vele a tőzsde, a Palais-Royal földszintjén. Így hát a közvélemény, a hírnév itt viharzott föl és itt csöndesült el, éppen úgy, mint a politikai és kereskedelmi üzletek. Tőzsdenyitás előtt és zárás után itt a galériákban adtak találkozót az emberek. A bankárok és kereskedők Párizsa gyakran töltötte meg zsúfolásig a Palais-Royal udvarát, s mindenki ide menekült, ha esőre fordult az idő. Ennek az Isten tudja, hogyan keletkezett épületnek sajátságosan jó akusztikája volt. Gyakran verte föl kacagás. Ha az egyik végében veszekedtek, a másik végében mindjárt tudták, miről van szó. A könyvkereskedők és a költészet, a politika és próza birodalma volt ez, masamódoké és végül örömlányoké, akik csak este érkeztek. Itt virultak az újdonságok és a könyvek, a fiatal és régi dicsőségek, a politikai szószék összeesküvései és a könyvkereskedelem hazugságai. Itt adták el az újdonságokat a közönségnek, s az csökönyösen csakis itt vásárolta meg. Itt egyetlen este több ezer példányban kelt el Paul-Louis Courier egyik-másik röpirata, vagy az Egy királyleány kalandjai, ez volt az első puskalövés, amellyel az Orléans-ház megtámadta XVIII. Lajos alkotmányát.

Akkoriban, amikor Lucien megjelent ott, néhány boltnak elég elegáns homlokzata és kirakata volt; de ezek a kertre vagy udvarra néző sorokhoz tartoztak. Amíg csak ezt a furcsa kolóniát le nem rombolták Fontaine mérnök csákányai, a két galéria közti boltok teljesen nyitottak voltak, gerendákkal megtámogatva, mint a vidéki vásárosbódék, s a szem végigjárhatta a két galériát, az áru fölött vagy az üveges ajtókon keresztül. Minthogy fűtésről szó sem lehetett, a kereskedők csak lábmelegítőket alkalmazhattak, s maguk tartottak tűzőrséget, mert a legkisebb meggondolatlanság negyedóra alatt lángba boríthatta ezt a rengeteg deszkát, amelyet kiszárított a nap, s úgyszólván amúgy is lángba borított már a prostitúció; agyon volt halmozva fátyolszövettel, muszlinnal, papirosokkal, a légvonat néha meg-meglobogtatta mindezeket. A divatárusok boltjai tele voltak lehetetlen kalapokkal, nem annyira árucikkek, mint inkább dísztárgyak voltak ezek, százával felaggatva vasból készült kalaptartókra, ezernyi színárnyalatuk zászlódíszbe öltöztette a galériákat. Húsz esztendeig minden sétáló azon töprengett, hogy vajon micsoda fejeken fogják pályafutásukat befejezni ezek a poros kalapok. Rendesen csúnya, de pergő nyelvű masamódlányok fogták meg a nőket, furfangos szavakkal, a vásárcsarnokok hagyományos nyelvén. Egy grizett, akinek nyelve és szeme egyformán fürge volt, tábori széken ülve ingerkedett a járókelőkkel:

- Nem vásárolna egy csinos kalapot, nagysád?

- Nagyságos úr, engedje, hogy eladjak magának valamit!

Bőséges és festői szótárukat még változatosabbá tette a hanghordozásuk, a járókelőkre vetett pillantásaik és róluk mondott kritikájuk. A könyvkereskedők és a masamódok jó egyetértésben éltek. Abban a körben, amelyet oly fellengzősen Üveges-galériának neveztek, a legfurcsább foglalkozási ágak kerültek össze. Itt telepedtek meg a hasbeszélők, a mindenféle sarlatánok, azok a mutatványosbódék, ahol semmit sem lehet látni, és ahol az egész világot megmutatják az embernek. Itt telepedett meg először valaki, aki hét-nyolcszázezer frankot keresett meg a vásárokat járva. A cégére fekete keretben forgó nap volt s e körül vörös festékkel ezek a szavak: Itt olyasmit lát az ember, amit Isten nem láthat soha. Belépti díj két sou. A kikiáltó sohasem engedte be a nézőt egyedül, sem pedig kettőnél több látogatót egyszerre. Ha belépett az áldozat, szemközt találta magát egy nagy tükörrel. Egyszerre csak megszólalt egy hang, amely elborzasztotta volna a berlini Hoffmannt - megszólalt, mint egy szerkezet, amelynek megnyomják a rugóját. "Uraim, olyasmit látnak itt, amit Isten sohasem láthat, vagyis: magukhoz hasonlót. Istenhez hasonló pedig nincsen!" Az ember szégyenkezve távozott, és nem merte bevallani ostobaságát.

Az összes kis ajtókból hasonló hangok hallatszottak, egyik valami kozmorámát dicsért, a másik Konstantinápoly látképét, a harmadik bábszínházat, a negyedik sakkozó automatáját, az ötödik kutyáit, amelyek kiválasztják a legszebb hölgyet a társaságból. Itt élte virágkorát a hasbeszélő Fitz-James, a Borel-kávéházban, mielőtt a Montmartre-ra ment meghalni, a Műszaki Főiskola növendékei közé. Voltak itt gyümölcs- és virágárusok, meg egy híres szabó, akinek katonai paszományai esti világításban úgy ragyogtak, mint a nap.

Délelőtt, sőt délután két óráig némák, sötétek és elhagyatottak voltak a Fa-galériák. A kereskedők úgy tereferéltek, mintha otthon volnának. A párizsi nép itteni találkozója csak három óra tájban kezdődött, akkor, amikor a tőzsde nyit. Mihelyt a tömeg megérkezett, a könyvkereskedők kirakataiban ingyen olvasmányra leltek az irodalomra éhes és pénztelen fiatalemberek. A kirakott könyvekre felügyelő segédek irgalmas szívvel békén hagyták a lapokat forgató szegény ördögöket. Ha egy kis alakú, kétszázlapos könyvről volt szó, mint például Smarra, Peter Schlemihl, Jean Sbogar, Jocki - azt kétszerre felfalta az olvasó. Ebben az időben nem voltak még olvasótermek, meg kellett venni a könyvet, hogy elolvashassa az ember; de aztán olyan példányszámban keltek is el a regények, hogy az ma mesének látszik. Egyszóval, volt valami meghatározhatatlan francia ebben az alamizsnában, amelyet a fiatal, mohó és szegény intelligenciának adtak.

A rettentő bazár költészete napnyugtával ragyogott fel. Valamennyi szomszédos utcából ott járt-kelt egy sereg örömleány, aki büntetlenül sétálhatott ezen a helyen. Párizs minden részéből idecsődültek Palais-Royalozni. A Kő-galériák privilegizált "házak" tulajdonában voltak, amelyek fizettek azért a jogért, hogy hercegnők módjára felöltöztetett lányokat állítsanak ki bizonyos árkádok között s a kert megfelelő helyén, ellenben a Fa-galériák szabad vadászterületét alkották a prostitúciónak, a tulajdonképpeni "Palais"-t - s ez a szó akkoriban a prostitúció templomát jelentette. Akármelyik nő eljöhetett ide, távozhatott áldozata társaságában, s elvihette, ahova neki tetszett. Ezek a nők aztán esténként olyan tekintélyes tömeget vonzottak a Fa-galériákba, hogy csak lassan, lépésben lehetett járni, mint körmeneten vagy álarcosbálon. Ez a lassúság senkinek sem volt kellemetlen: időt engedett egymás megvizsgálására. A nők olyan viseletben jelentek meg, amilyen már nincs a világon; ruhájuk a hátuk közepéig és elöl is mélyen ki volt vágva; bizarr hajviseletük arra való volt, hogy a tekintetet magára vonja: egyik cauxi-frizurát viselt, másik spanyolt, egyiknek fürtjei fel voltak bodorítva, mint egy pincsikutyának, a másik sima fonatokban hordta a haját; fehér harisnyában feszülő lábszáruk, amelyet, Isten tudja, hogyan, de mindig jókor mutattak meg - ez az egész becstelen költészet oda van már. A kérdések és válaszok szabadszájúsága, a cinizmus, amely annyira illik a környezethez - nincs meg többé sem az álarcosbálon, sem azokon a híres bálokon, amelyeket manapság rendeznek. Irtózatos és vidám volt az egész. Ragyogó vállak és keblek csillantak föl a majdnem mindig sötét férfiruhák között, s nagyszerű ellentéteket alkottak. A hangok zűrzavara és a lépések csoszogása folytonos morajjá szűrődött, amely kihallatszott a kert közepéig, mint valami generálbasszus, kicifrázva az örömleányok kacagásával, vagy olykor-olykor egy-egy veszekedés kiáltásaival. Elegáns, sőt jelentékeny emberek taszigálódtak itt gyanús képű népséggel. Ebben a természetellenes keveredésben volt valami izgató, ami a legérzéketlenebb emberre is hatott. Ide is járt egész Párizs, amíg csak lehetett; sétáltak még azon a deszkapallón is, amelyet építés közben a mérnök rakott a pincék fölé. Óriási és egyhangú sajnálkozás kísérte ezeknek a piszkos faodúknak az összeomlását.

Néhány nappal ezelőtt telepedett meg Ladvocat könyvkereskedő annak az átjárónak sarkán, amely közepén kettéválasztotta a galériákat, a ma már elfelejtett, de vakmerő fiatal Dauriat előtt, aki megtörte azt az utat, ahol azóta a konkurrense ragyogott. Dauriat boltja az egyik kertre néző soron volt, Ladvocaté az udvarra nyílott. Dauriat boltja két részre oszlott, az egyik nagy könyvraktár volt, a másik iroda. Lucien, aki először járt itt este, elkábult ettől a látványtól, amelynek sem a vidékiek, sem a fiatalemberek nem tudtak ellenállni. Hamarosan elvesztette szeme elől vezetőjét.

- Ha olyan szép volnál, mint ez a fiú, szerelemből mennék veled - szólt egy örömleány egy öregúrhoz, Lucienre mutatva.

Lucien halálosan elszégyellte magát, s nehezen leírható elképedéssel és izgalommal követte az áradatot. Kínozták a nők pillantásai, hívogatták a gömbölyded fehérségek, a kábító, vakmerő keblek; belekapaszkodott a kéziratába, és szorongatta, hogy el ne lopják tőle - a jámbor!

- Hohó, kérem - kiáltott fel, amikor valaki karon fogta; azt hitte, hogy valami szerző megkívánta költeményeit.

Megismerte Lousteau barátját, és az így szólt hozzá:

- Tudtam jól, hogy végre is idekerül!

A költő ott állt az üzlet ajtajában, ahová Lousteau bevezette; a helyiség tele volt emberekkel, akik mind arra a pillanatra vártak, amikor végre beszélhetnek a könyvkereskedelem szultánjával. A nyomdászok, papírkereskedők és rajzolók a segédek köré csődültek, és faggatták őket a folyamatban levő vagy tervezett üzletekről.

- Nézze, itt van Finot, az újságom főszerkesztője - egy tehetséges fiatalemberrel beszél, Félicien Vernou-val, egy kis huncuttal, aki olyan komisz, mint valami titkos betegség.

- Egy premierről kell írnod, öregem - mondta Finot Vernou-val együtt közeledve Lousteau-hoz. - A páholyról már intézkedtem.

- Eladtad Braulard-nak?

- Hát ha eladtam is? Majd csak beülsz valahová. Mit akarsz kérni Dauriat-tól? Ja, igaz: megegyeztünk, hogy megütjük a dobot Paul de Kock érdekében, Dauriat kétszáz példányt vett át belőle, Victor Ducange pedig nem akar regényt adni neki. Dauriat azt mondja, hogy egy új szerzőt akar lanszírozni, ugyanebben a zsánerben. Paul de Kockot fölébe fogod helyezni Ducange-nak.

- De hiszen közös darabom van Ducange-zsal a Gaîté-ben! - mondta Lousteau.

- Ej, hát majd azt mondod neki, hogy a cikket én írtam, és irtózatosan levágtam benne, te pedig enyhítettél rajta - akkor még hálával is tartozik neked.

- Nem tudnád beváltani nekem ezt a kis százfrankos bont Dauriat pénztárosával? - kérdezte Étienne Finot-tól. - Tudod, hogy ma együtt vacsorázunk Florine lakásszentelésén.

- Igen, igen, meghívsz bennünket - mondta Finot, úgy téve, mintha megerőltetné az emlékezőtehetségét. - No, Gabusson - mondta Finot, átnyújtva a pénztárosnak Barbet váltóját -, adjon helyettem kilencven frankot ennek az embernek. Írd a nevedet a váltó hátára, öregem.

Lousteau elvette a pénztáros tollát, mialatt az a pénzt számolta, és aláírta a váltót. Lucien csupa szem, csupa fül volt, s egy szótagot sem vesztett el a beszélgetésből.

- De ez még nem elég, édes barátom - folytatta Étienne -, nem is mondok köszönetet, hiszen mi életre-halálra egyek vagyunk. Be kell mutatnom ezt az urat Dauriat-nak; szeretném, ha rávennéd, hogy meghallgasson bennünket.

- Miről van szó? - kérdezte Finot.

- Egy verseskötetről - felelte Lucien.

- Huh - mondta megborzongva Finot.

- Ez az úr - szólalt meg Vernou, Lucienre pillantva - nem régóta érintkezhetik a kiadókkal, különben a lakása legrejtettebb zugába dugta volna már a kéziratát.

E pillanatban egy szép fiatalember, Émile Blondet, aki nemrég aratta első sikerét nagy jelentőségű cikkeivel a Débats-nál, belépett, kezet nyújtott Finot-nak és Lousteau-nak, s könnyedén üdvözölte Vernou-t.

- Gyere velünk vacsorázni éjfélkor, Florine-hoz - szólt hozzá Lousteau.

- Veletek tartok - mondta a fiatalember. - De ki lesz ott?

- Ó, hát ott lesz - mondta Lousteau - Florine és Matifat, a drogista, Du Bruel, a szerző, aki az első nagy szerepet írta Florine-nak, egy kis öreg, Cardot apó a vejével, Camusot-val, aztán Finot...

- Illendően csinálja a dolgokat az a te drogistád?

- Nem fog megmérgezni - mondta Lucien.

- Ez az úr nagyon szellemes - szólt komolyan Blondet, Lucienre nézve -, ő is részt vesz a vacsorán, Lousteau?

- Igen.

- Akkor jól mulatunk majd.

Lucien fülig pirult.

- Soká tart még, Dauriat? - kérdezte Blondet, megkocogtatva a Dauriat íróasztala fölött levő ablakot.

- Rendelkezésedre állok, barátom.

- Jól van - szólt Lousteau a pártfogoltjához. - Ez a fiatalember, aki majdnem olyan fiatal, mint ön, a Débats-nál van. A kritika fejedelmei közé tartozik: rettegnek tőle, Dauriat ki fog jönni, hogy udvaroljon neki, s akkor elmondhatjuk ügyünket a vignetták és a könyvnyomtatás basájának. Máskülönben tizenegy óráig sem kerülne ránk a sor. Percről percre növekszik a kihallgatásra várók tömege.

Lucien és Lousteau ekkor közelebb léptek Blondet-hez és Vernouhoz, s csoportot alkottak a bolt végében.

- Mit csinál a gazdája? - kérdezte Blondet Gabussontól, az első segédtől, aki fölkelt, hogy üdvözölje.

- Most megvásárol egy hetilapot és talpra akarja állítani, hogy ellensúlyozza vele a Minerve hatását, amely túlságosan Eymery szolgálatára szorítkozik és a Conservateur-ét, amely túlságosan elvakult romantikus.

- Jól fog fizetni?

- Hát mint mindig... túlságosan jól - mondta a pénztáros.

E pillanatban belépett egy fiatalember, akinek mostanában jelent meg egy nagyszerű regénye, amely gyorsan elkelt, s a legszebb sikert érte el, második kiadását pedig Dauriat nyomatta. Luciennek feltűnt ez a fiatalember, mert rendkívüli, bizarr megjelenésén megérzett a művésztermészet.

- Ez Nathan - súgta Lousteau a vidéki költő fülébe.

Nathan ifjú arcának vad, gőgös kifejezése ellenére is levett kalappal lépett az újságírókhoz, s majdnem alázatosan állt meg Blondet előtt, akit még csak látásból ismert. Blondet és Finot fönntartották a kalapjukat.

- Uram, boldog vagyok, hogy a véletlen alkalmat ád...

- Olyan zavarban van, hogy pleonazmusba esik - szólt Félicien Lousteau-hoz.

- ...hogy fejezzem ki önnek hálámat, azért a szép cikkért, amit a Débats-ban kegyeskedett rólam írni. Felerészben ön csinálta a könyvem sikerét.

- Dehogy, kedvesem, dehogy - mondta Blondet olyan arccal, amelynek pártfogó kifejezése a kedélyesség álcája mögé rejtőzött. - Ördögbe is, önnek tehetsége van, és végtelenül örülök, hogy megismerhetem.

- Minthogy a cikke már megjelent, nem lesz olyan színe a dolognak, hogy meghunyászkodom a hatalom előtt: fesztelenül állhatunk egymással szemben. Akar-e megtisztelni és megörvendeztetni azzal, hogy holnap velem vacsorázik? Finot is ott lesz. Lousteau, öregem, remélem, te sem maradsz el? - tette hozzá Nathan, megszorítva Étienne kezét. - Ó, ön jó úton van, uram - mondta Blondet-nak -, a Dussault-ok, a Fiévée-k, a Geoffroy-k örökébe lép! Hoffmann beszélt önről Claude Vignonnak, a tanítványának, aki barátom, s azt mondta neki, hogy nyugodtan hal meg, mert a Débats örökké élni fog. Ugyebár, nagyszerűen fizetik?

- Hasábonként száz frankot kapok - felelte Blondet. - Ez nem sok, amikor állandóan olvasni kell, és száz könyvet is elolvas az ember, míg egyet talál, amelyikkel érdemes foglalkozni, mint például az önével. Az ön könyve gyönyörűséget szerzett nekem, becsületszavamra.

- És azonkívül ezerötszáz frankot - mondta Lousteau Luciennek.

- De ön politikával is foglalkozik - folytatta Nathan.

- Igen, hébe-hóba - felelte Blondet.

Lucien, aki úgy érezte magát, mint egy sárgacsőrű, csodálta Nathan könyvét, úgy tisztelte a könyv íróját, mint egy istent, és elképedve látta, hogy így csúszik-mászik egy kritikus előtt, akinek nevét és jelentőségét nem ismerte. "Vajon tudnék én így viselkedni valaha? Hát le kell mondani az embernek a méltóságáról? - gondolta magában. - Tedd föl a kalapodat, Nathan! Te szép könyvet írtál, a kritikus meg csak egy cikket!" - Ezek a gondolatok felkorbácsolták a vért ereiben. Minduntalan félénk fiatalembereket, szűkölködő szerzőket pillantott meg, akik beszélni szerettek volna Dauriat-val, de mert teli látták a boltot, lemondtak arról, hogy kihallgatást kapjanak, s távozóban azt mondták: - Majd eljövök máskor. - Két vagy három politikus, a politikai hírességek csoportjában a képviselőház összehívásáról és közügyekről beszélgetett. Annak a hetilapnak, amelyről Dauriat tárgyalt, joga volt politikáról írni.

Ebben az időben a sajtónak kevés lehetősége volt politikai véleménynyilvánításra. Az újságírás privilégiumáért - éppen olyan versenyfutás folyt, mint a színháznyitás jogáért. A politikusok csoportjának közepén a Constitutionnel egyik legbefolyásosabb részvényese állott. Lousteau nagyszerű cicerone volt. A beszélgetés minden mondata nagyobbra növelte Dauriat alakját Lucien szemében, aki látta, hogy a politika és az irodalom összetalálkozik ebben a boltban. A vidéki nagyság irtóztató tanulságokra tett szert, amikor látnia kellett, hogy egy kitűnő költő prostituálja itt a múzsát egy újságíró kedvéért, és megalázza a művészetet, mint ahogy az asszony is megalázott prostituálttá vált a nemtelen galériák alatt. A pénz, a pénz - ez a megfejtése minden rejtvénynek. Lucien magányosnak, ismeretlennek érezte magát és érezte azt is, hogy csak egy kétes barátság szála fűzi a sikerhez, a szerencséhez. Vádolta d'Arthez körének gyöngéd, igazi barátait, hogy hamis színekben festették előtte a világot, nem engedték, hogy tollal a kezében belevesse magát ebbe a tülekedésbe. "Ma már Blondet volnék" - kiáltott föl a lelke mélyén.

Lousteau, aki az imént úgy kiáltozott a Luxembourg-kert fölött, mint egy megsebzett sas - Lousteau, aki akkor oly nagynak tűnt a szemében, egyszerre kicsivé zsugorodott. Most úgy találta, hogy a divatos kiadó a fontos ember, tőle függnek mindezek az egzisztenciák. A költő, kéziratát kezében tartva, félelemhez hasonló remegést érzett. A bolt közepén márványszínűre festett fatalapzatokon mellszobrokat látott. Byron, Goethe és Canalis szobrait - ez utóbbitól egy kötetet remélt Dauriat, s azt akarta, hogy ha boltjába lép, meglássa, mily magas polcra helyezi őt a könyvkereskedelem. Lucien akaratlanul is csökkenni érezte saját értékét; a bátorsága gyöngült, sejteni kezdte, mekkora hatással lesz sorsára ez a Dauriat, és türelmetlenül várta a megjelenését.

- Nos, gyermekeim - mondta egy kövér, kis ember, akinek arca meglehetősen hasonlított egy római prokonzuléhoz, de kedélyesség enyhítette, amely elbolondította a felületes embereket -, tulajdonosa vagyok az egyetlen hetilapnak, amelyet meg lehet vásárolni. Kétezer előfizetője van.

- Ne tréfálj! A Bélyegző-hivatal szerint hétszáz van, s már az is nagyon szép - mondta Blondet.

- Legszentebb becsületszavamra, ezerkétszáz van. Kétezret mondtam - tette hozzá halkan -, ezek miatt a papírkereskedők és nyomdászok miatt. Tapintatosabbnak gondoltalak, kicsikém - folytatta fennhangon.

- Vesz társakat is maga mellé? - kérdezte Finot.

- Az attól függ - mondta Dauriat. - Akarsz egy harmadrészt negyvenezer frankért?

- Nem bánom, ha elfogadja munkatársaknak Émile Blondet-t, Claude Vignont, Scribe-t, Théodore Leclercq-t, Félicien Vernou-t, Jay-t, Jouy-t, Lousteau-t...

- Hát Lucien de Rubemprét miért nem? - vágott közbe vakmerően a vidéki költő.

- És Nathant - fejezte be Finot.

- Hát a sétálók közül ne szedjek föl munkatársakat? - mondta szemöldökét összeráncolva a kiadó. Azzal odafordult a Margitvirágok szerzőjéhez: - Kihez van szerencsém? - kérdezte Lucientől.

- Egy pillanatra kérem, Dauriat - felelte Lousteau. - Ezt az urat én hoztam ide. Hallgasson meg, amíg Finot gondolkozik az ajánlatán.

Lucien ingét átáztatta a verejték, amikor a könyvkiadás félelmes nagyvezérének hideg, elégedetlen arcát látta, aki tegezte Finot-t, holott Finot magázta őt, aki kicsikémnek szólította a félelmes Blondet-t, királyi büszkeséggel nyújtotta kezét Nathannak, és bizalmaskodva intett neki.

- Új üzlet, kicsikém! - kiáltott fel Dauriat. - Hát nem tudod, hogy ezerkétszáz kéziratom van! Igenis, uraim - kiáltotta -, ezerötszáz kéziratot ajánlottak föl nekem, kérdezzék csak meg Gabussontól. Nemsokára egész hivatalra lesz szükségem, hogy a kéziratok raktárát rendben tartsa, s egy lektorátusra, hogy megbírálja; szavazóülések lesznek, jelenléti bárcákkal és egy örökös titkár, aki benyújtja nekem a jelentéseket. Fiókintézete leszünk az Akadémiának s az akadémikusokat jobban fogják fizetni a Fa-galériában, mint az Institut-ben.

- Nem is rossz gondolat - mondta Blondet.

- De igenis, rossz - folytatta Dauriat. - Nekem nem az az üzlet, hogy azoknak a zavaros írásait bogarásszam, akik íróvá lesznek, mert nem lehetnek se kapitalisták, se csizmadiák, se káplárok, se inasok, se hivatalnokok, se adóvégrehajtók! Ide csak kész hírnévvel lehet bejutni! Legyen híres az úr, akkor aranyhegyet talál nálam. Van nekem három, magam csinálta nagy emberem, három hálátlan! Nathan már hatezer frankot akar a könyve második kiadásáért, amikor az első ezer frankot sem hozott, ellenben háromezerért írattam róla cikkeket, Blondet két cikkéért ezer frankot fizettem és egy ötszáz frankos ebédet...

- De hát uram, ha minden kiadó azt mondja, amit ön, hogyan adja ki az ember az első könyvét? - kérdezte Lucien, akinek szemében Blondet rettentő sokat vesztett értékéből, amikor megtudta, hogy mennyi pénzzel szerezte meg Dauriat a Débats cikkeit.

- Ahhoz nekem semmi közöm - mondta Dauriat, gyilkos pillantást vetve a szép Lucienre, aki kellemeskedő arccal nézett rá. - Én nem szórakozom azzal, hogy kiadjak egy könyvet, és kétezer frankot kockáztassak kétezer frank nyereségért; én irodalmi spekulációkat csinálok: negyven kötetet adok ki tíz-tízezer példányban, mint Panckoucke és mint Baudouinék. A hatalmam és a cikkek, amiket megíratok, sikerre visznek egy százezer talléros üzletet, ahelyett, hogy egy kétezer frankos kötetet vinnének sikerre. Éppen annyi bajjal jár elfogadtatni egy új nevet, egy szerzőt és könyvét, mint sikert aratni a Külföldi színművek, Győzelmek és hódítások vagy a Forradalmi emlékiratok gyűjteményével, amik egész vagyont jelentenek. Én nem azért vagyok itt, hogy leendő nagyságok lépcsője legyek, hanem hogy pénzt keressek és adjak belőle híres embereknek. A kézirat, amit százezer frankért vásárolok meg, nem olyan drága, mint amelyikért az ismeretlen szerző hatszáz frankot kér tőlem! Ha nem is vagyok éppen mecénás, van valami jogom az irodalom hálájára: már legalábbis kétszeresére emeltem a kéziratok árát. Elmondom önnek ezeket az érveket, mert maga Lousteau barátja, kicsikém - szólt Dauriat a költőhöz, felháborító bizalmaskodással csapva a vállára. - Ha szóba állnék mindazokkal a szerzőkkel, akik azt akarják, hogy kiadójuk legyek, be kellene zárnom a boltomat, mert végtelenül kellemes, de túlságosan drága beszélgetésekkel tölteném el az időmet. Még nem vagyok elég gazdag, hogy minden hiúság monológját végighallgathassam. Ilyesmit csak a színházban lehet látni a klasszikus tragédiákban.

A rettentő Dauriat fényűző öltözködése csakugyan támogatta a vidéki költő szemében ezt a kegyetlenül logikus szónoklatot.

- Mi ez? - kérdezte Dauriat Lousteau-tól.

- Egy nagyszerű verseskötet.

E szó hallatára Dauriat Talmához méltó mozdulattal fordult Gabusson felé:

- Gabusson barátom, ha mától fogva ide merészel valaki jönni, hogy kéziratot ajánljon föl nekem... hallották maguk is? - folytatta a három segédhez fordulva, akik könyvhalmazok alól bújtak elő gazdájuk haragos hangjának hallatára, Dauriat közben körmeit és szép kezét nézegette - aki kéziratot hoz, attól megkérdezik, hogy vers-e vagy próza. Ha vers, küldjék el azonnal. A versek valóságos férgek, felfalják a kiadókat.

- Bravó, ezt jól mondta Dauriat - kiáltották az újságírók.

- Igaz is - kiáltott fel a kiadó, Lucien kéziratával föl s alá járva a boltjában -, önöknek sejtelmük sincs, uraim, micsoda bajokat okozott Lord Byron, Lamartine, Victor Hugo, Casimir Delavigne, Canalis és Béranger sikere. Az ő dicsőségüknek köszönhetjük, hogy valósággal megrohantak bennünket, mint a vadak. Bizonyos vagyok, hogy e pillanatban ezer felajánlott verseskötet van a kiadóknál, és valamennyi félbeszakított, se füle, se farka históriákkal kezdődik, szabadon A kalóz és Lara után. Eredetiség ürügyével a fiatalemberek nyakra-főre gyártják az érthetetlen strófákat, a leíró költeményeket, amelyekben a fiatal iskola újnak képzeli magát, mert föltalálja, amit már Delille megcsinált. Két esztendő óta úgy nyüzsögnek a költők, mint a cserebogarak. Tavaly húszezer frankomba került ez a mulatság. Kérdezzék csak meg Gabussontól. Lehet, hogy vannak a világon halhatatlan költők, én ismerek szép, üde, rózsaszín arcú ifjakat, akiknek még a szakálla se nőtt ki - mondta Luciennek -, de a kiadók szemében, fiatalember, csak négy költő van: Béranger, Casimir Delavigne, Lamartine és Victor Hugo; no, mert Canalis... az csak újságcikkeknek köszönheti a nagyságát.

Lucien nem érzett magában annyi bátorságot, hogy kiegyenesítse a derekát, és büszkén viselkedjék a befolyásos emberek előtt, akik tele torokból nevettek. Megértette, hogy megölné a nevetségesség, de erősen viszketett a marka, és szeretett volna nekiugrani a kiadónak, szerette volna megbolygatni nyakkendője csokrának sértő harmóniáját, elszakítani a mellén csillogó aranyláncot, földhöz csapni és összetiporni az óráját. A felingerelt hiúság ajtót nyitott benne a bosszúnak, és örök gyűlölséget esküdött ennek a kiadónak, miközben rámosolygott.

- A költészet olyan, mint a nap, amely örök életű erdőket növeszt, s azokban aztán szúnyogok, legyek, moszkitók teremnek - mondta Blondet. - Nincs olyan erény, amellyel valami bűn ne járna együtt. Az irodalom létrehozza a kiadókat.

- Meg az újságírókat - mondta Lousteau.

Dauriat hangosan fölkacagott.

- Hát mi ez végre is? - kérdezte a kéziratra mutatva.

- Olyan szonettek, hogy Petrarca elbújhat mellettük.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Dauriat.

- Mint mindenki - mondta Lousteau, aki ravasz mosolyt látott minden ajkon.

Lucien nem haragudhatott meg, de izzadt a páncélja alatt.

- No, hát elolvasom - mondta Dauriat, királyi mozdulattal, amely jelezte ennek az engedménynek egész nagyságát. - Ha a szonettjeid a tizenkilencedik század szintjén állanak, nagy költőt csinálok belőled, kicsikém.

- Ha annyi szellem van benne, amilyen szép, akkor nem kockáztat sokat - mondta a Kamara egyik leghíresebb szónoka, aki a Constitutionnel egyik munkatársával és a Minerve szerkesztőjével beszélgetett.

- Tábornok úr - mondta Dauriat -, a dicsőség tizenkétezer frank ára újságcikkbe és ezer tallér ára ebédbe kerül, kérdezze csak meg a Remete szerzőjétől! Ha Benjamin Constant úr hajlandó cikket írni erről a fiatal költőről, hamar megkötöm vele az alkut.

Amikor a "tábornok" szót és a híres Benjamin Constant nevét hallotta a vidéki nagyság, a kis bolt valósággal az Olympus arányait kezdte ölteni a szemében.

- Lousteau, beszélnem kell veled - mondta Finot -, de hát majd találkozunk a színházban. Dauriat, belemegyek az üzletbe, de csak bizonyos föltételekkel. Menjünk a dolgozószobájába.

- Gyere, kicsikém - mondta Dauriat, maga előtt bocsátva Finot-t, és tíz várakozónak intve, hogy sajnálja, de nem ér rá; már-már eltűnt az ajtóban, amikor Lucien türelmetlenül útjába állott.

- Ön magánál tartotta a kéziratomat: mikorra ad választ?

- Hát, kis poétám, gyere vissza három vagy négy nap múlva, majd meglátjuk.

Lousteau magával ragadta Lucient, és nem hagyott időt neki, hogy üdvözölje Vernou-t, Blondet-t, Raoul Nathant, Fox tábornokot vagy Benjamin Constant-t, akinek a Száz napról szóló műve éppen most jelent meg. Lucien csak egy pillanatra látta finom, szőke fejét, hosszúkás arcát, elmés szemét, kellemes száját - szóval azt az embert, aki húsz esztendeig madame de Staël Potemkinje volt s aki előbb Napóleonnal, most a Bourbonokkal hadakozott, de meg volt róla írva, hogy győzelmének súlya alatt kell meghalnia.

- Micsoda bolt! - kiáltott fel Lucien, amikor a bérkocsiban ült, Lousteau mellett.

- A Panorama-színházhoz, de gyorsan. Egy frank ötvenet fizetek az útért - mondta Étienne a kocsisnak. - Ez a Dauriat olyan fickó, aki több mint másfél millió frank ára könyvet ad el egy évben; úgyszólván minisztere az irodalomnak - felelte Lousteau, akinek hiúságát kellemesen csiklandozta Lucien felkiáltása, s most a tanítómestert játszotta előtte. - A kapzsisága van akkora, mint a Barbet-é, csakhogy nagy tömegben gyakorolja. Dauriat ért a formákhoz, bőkezű, de hiú; ami tudományát illeti, az abból rakódik össze, amit maga körül hall; a boltja olyan hely, ahová nagyon érdemes ellátogatni. Beszélgetni lehet ott a mai kor legnagyszerűbb embereivel. Ott, barátom, a fiatal ember egy óra alatt többet tanulhat, mint ha tíz esztendeig sápadozik a könyvek fölött. Ott cikkeket beszélnek meg, témákat csereberélnek, összeköttetések szövődnek híres vagy befolyásos emberekkel, akiknek esetleg hasznát lehet venni. Összeköttetés nélkül manapság nincs siker. Amint látja, minden a véletlentől függ. A legveszedelmesebb dolog a világon, ha valaki szellemes, de egyedül, egy zugba elhúzódva.

- De micsoda szemtelen hang uralkodik ott - mondta Lucien.

- Eh, mi valamennyien fütyülünk Dauriat-ra - felelte Étienne. - Ha valakinek szüksége van rá, annak kitapossa a belét; ha neki van szüksége a Journal des Débats-ra, akkor Émile Blondet az ujja körül forgatja. Ó, látni fog még ennél különbeket is, ha irodalmi pályára lép. Nos hát: mit mondtam?

- Igen, igaza van - felelte Lucien. - Még kegyetlenebb szenvedést álltam ki ebben a boltban, mint az ön szavai után vártam volna.

- És miért engedné át magát a szenvedésnek? Mindaz, ami nekünk az életünkbe kerül: a téma, amely fárasztó éjszakákon meggyötörte az agyvelőnket; a sok száguldozás a gondolat mezőin, az örök emlék, amelyeket a vérünkkel alkottunk meg - a kiadók szemében nem egyéb jó vagy rossz üzletnél. A kiadók vagy eladják a kéziratát vagy nem. Rájuk nézve ennyi az egész probléma. A könyv nekik kockára tett tőkét jelent. Minél szebb a könyv, annál kevesebb az eshetőség, hogy eladható. Minden kiváló ember fölébe emelkedhetik a tömegeknek, a sikere tehát egyenes arányban van azzal az idővel, ami alatt műve értékét megismerhetik. Várni egyetlen kiadó sem akar. A mai könyvet holnap el kell adni. Ez lévén a rendszer, a kiadók visszautasítják a tartalmas könyveket, amelyeknek magasabb fajta és lassúbb elismerésre van szükségük.

- Igaza van d'Artheznek! - kiáltott föl Lucien.

- Ismeri d'Arthezt? - szólt Lousteau. - Nem tudok veszedelmesebb valamit elképzelni ezeknél a magányos gondolkodóknál, akik - mint ez a fiú is - azt hiszik, hogy magukhoz kényszeríthetik a világot. Ezek majd haláluk után fognak dicsőséget aratni, fanatizálják az ifjúi képzeletet egy olyan hiedelemmel, amely hízeleg a magukban érzett óriási erőnek, és nem engedik mozgolódni a fiatalságot abban a korban, amikor a mozgás még lehetséges és hasznos. Én Mohamed módszerét tartom helyesnek, aki előbb megparancsolta a hegynek, hogy jöjjön oda hozzá, de aztán felkiáltott: "Ha te nem jössz hozzám, majd én megyek hozzád!"

Ez az ötlet, amelyben metszően nyilatkozott meg az értelem, Lucient habozásra késztette a d'Arthez körében hirdetett alázatos szerénység és Lousteau harcias tanításai között. Így aztán az angoulême-i költő csendben is maradt, mindaddig, míg a Temple körútra nem értek.

A Panorama-színház, amelynek helyén azóta bérház épült, bájos színház volt a Charlot utcával szemközt, a Temple körúton. Két igazgató megbukott már benne anélkül, hogy egyszer is sikert tudott volna aratni, bár ott játszotta első nagy szerepét Vignol, egyike azoknak a színészeknek, akik megosztoztak Potier örökén. Itt lépett fel Florine is, aki öt esztendővel később oly híres színésznővé vált.

A színházaknak, akárcsak az embereknek, megvan a maguk végzete. A Panorama-színház kénytelen volt az Ambigu-, a Gaîté-, a Porte-Saint-Martin- és a vaudeville-színházakkal versengeni; nem tudott megbirkózni ezeknek a manővereivel, a privilégiuma megnyirbálásával s a jó darabok hiányával. A szerzők nem akartak összeveszni a fennálló színházakkal, olyan színház kedvéért, amelynek élete problematikusnak látszott. De azért az igazgatóság sokat várt az új darabtól, egy afféle komikus melodrámától, amilyet egy Du Bruel nevű fiatal szerző írt, több híres ember szerzőtársa, ezúttal állítólag egyedül. A darab arra a célra készült, hogy első nagy szerepéhez juttassa Florine-t, aki ez ideig a Gaîté segédszínésznője volt, s ott egy esztendeje játszott apróbb szerepeket, föl is tűnt bennük, de nem tudott végleges szerződést kapni, a Panorama tehát elcsalhatta a szomszédjától. Coralie, egy másik színésznő szintén ma este lépett föl először. Amikor a két barát megérkezett, Lucient elképesztette a sajtó hatalma.

- Ez az úr velem van - mondta Étienne a jegyszedőknek, s azok egy emberként hajoltak meg előtte.

- Nehezen fognak helyet találni - mondta a főjegyszedő.

- Már csak az igazgatói páholy szabad.

Étienne és Lucien elvesztegettek egy kis időt azzal, hogy a folyosókon kószáltak, és tárgyaltak a páholynyitogató asszonyokkal.

- Menjünk be a nézőtérre, majd beszélünk az igazgatóval, s az beültet a páholyába. Különben is bemutatom majd az est hősnőjének, Florine-nak.

Lousteau egy intésére a földszinti ajtónálló elővett egy kis kulcsot, s kinyitott egy vastag falba vesző ajtót. Lucien utánament a barátjának, s a kivilágított folyosóról egyszerre bekerült abba a sötét odúba, amely majdnem minden színházban összeköttetésül szolgál a nézőtér és a kulisszák között. A vidéki költő fölment néhány nyirkos lépcsőfokon, s felért a színpadra, ahol a legkülönösebb látvány várt rá. A keskeny kulisszatámasztók, a magas színpad, a lámpasorok, a közelről oly rettentő díszletek, a festett képű színészek, a durva anyagból készült, bizarr jelmezek, az olajfoltos ruhában szaladgáló díszletezők, a lelógó kötelek, a rendező, aki kalapban sétál a színpadon, az üldögélő segédszínészek, a felaggatott háttéri függönyök, a tűzoltók - a bolondos, szomorú, piszkos, irtóztató és ragyogó dolgoknak összessége oly kevéssé hasonlított ahhoz, amit Lucien a nézőtérről látott, hogy határtalanná vált a csodálkozása. Éppen egy Bertram című melodrámát fejeztek be, egy Maturin-tragédiából átdolgozott darabot, amelyet Nodier, Lord Byron és Walter Scott igen nagyra becsültek, de Párizsban semmi sikere nem volt.

- Ne engedje el a karomat, mert könnyen lebukhat egy süllyesztőbe, erdőt ereszthetnek a fejére, felfordíthat egy palotát, vagy beleakadhat egy kunyhóba - szólt Étienne Lucienhez. - Mondd, drágám, az öltözőben van Florine? - kérdezte egy színésznőtől, aki a végszavát leste, és befelé készült a színpadra.

- Igen, aranyom. Köszönöm, amit rólam írtál. Annál is kedvesebb volt tőled, mert hiszen Florine belépett a színházhoz.

- No, nehogy elrontsd a belépésedet, kicsikém - mondta Lousteau. - Rohanj be, föl a praclit! Szavald szépen: Megállj, szerencsétlen! - mert kétezer frank a bevétel.

Lucien nagy elképedésére a színésznő eltorzult arccal kiáltott fel: Megállj, szerencsétlen! - mégpedig úgy, hogy őt megdermesztette a rémület. Már nem is volt ugyanaz a nő.

- Lám, hát ez a színház - mondta Lousteau-nak.

- Ez is olyan, mint a Fa-galériák könyvesboltja, vagy mint egy irodalmi újság: valóságos boszorkánykonyha.

Megjelent Nathan.

- Ugyan kinek a kedvéért jön maga ide? - kérdezte tőle Lousteau.

- De hiszen a kis színházakról írok a Gazette-be, míg valami jobb nem akad.

- Hát akkor vacsorázzék velünk ma este, és bánjék jól Florine-nal, viszontszolgálat fejében - mondta Lousteau.

- Rendelkezésére állok - felelte Nathan.

- Amint tudja, most a Bondy utcában lakik.

- Ki az a szép fiatalember, aki veled jött, Lousteau-kám? - kérdezte a színésznő ismét visszatérve a színfalak mögé.

- Hohó, drágám, nagy költő az, és híres ember lesz belőle. Mivel együtt fognak vacsorázni, engedje meg, Nathan úr, hogy bemutassam önnek Lucien de Rubempré urat.

- Szép nevet visel - szólt Raoul Lucienhez.

- Lucien, ez Raoul Nathan úr - szólt Étienne új barátjához. - Szavamra mondom uram, tegnapelőtt olvastam a könyvét, és nem tudtam megérteni, hogy ha valaki megírta ezt a könyvet és az ön verseit, hogy alázatoskodhatik egy újságíró előtt...

- Meglátom, hogy beszél majd, amikor az első könyve megjelenik - felelte Nathan, és akaratlanul is ravaszkásan elmosolyodott.

- No, lám, lám, az ultrák és szabadelvűek kezet ráznak egymással - kiáltott fel Vernou, amikor a három fiatalembert megpillantotta.

- Délelőtt osztozom az újságom véleményében - mondta Nathan -, de este azt gondolom, amit akarok, éjjel minden újságíró fekete.

- Étienne - szólt Félicien Lousteau-hoz -, Finot velem jött, téged keres. És... itt is van.

- No, mi az, hát nincs hely? - kérdezte Finot.

- Magának mindig van helye a mi szívünkben - szólt hozzá a színésznő legédesebb mosolyával.

- No lám, kis Florville, hát már kiheverted a szerelmet? Azt mondják, megszöktetett egy muszka herceg.

- Ugyan, lehet is manapság megszöktetni valakit! - mondta Florville kisasszony, az, aki imént a "Megállj, szerencsétlen!"-t kiáltotta. - Tíz napot töltöttünk Saint Mandéban, a hercegem mindössze kártérítést volt kénytelen fizetni a színháznak. A direktor - folytatta nevetve Florville kisasszony - imádkozni fog Istenhez, hogy sok muszka herceg jöjjön ide, az efféle kártérítés tiszta haszon neki.

- Hát te, kicsikém - szólt Finot egy csinos parasztlányhoz, aki hallgatta őket -, hol loptad azokat a gyémántokat, amik a füledben lógnak? Neked talán indus herceged akadt?

- Nem, hanem egy padlóviasz-kereskedőm, egy angol, aki már elutazott. Nincs ám mindenkinek, mint Florine-nak és Coralie-nak, milliomos kereskedője, aki unatkozik a felesége mellett; Istenem, azok a szerencsés lányok!

- Elmulasztod a jelenésedet, Florville - kiáltott fel Lousteau -, fejedbe száll a barátnőd padlóviasza.

- Ha azt akarod, hogy sikered legyen - szólt a lányhoz Nathan -, ne kiáltsd mint valami fúria, hogy: Meg van mentve!, hanem menj be egészen nyugodtan, menj előre a rivaldáig, és mondd mély mellhangon: Meg van mentve!, mint ahogy Pasta mondja a Tankréd-ben: Ó! Patria. Eredj, no - tette hozzá, és a színpad felé taszította.

- Késő már, elszalasztja a belépést - mondta Vernou.

- Mit csinált? A közönség eszeveszetten tapsol - szólt Lousteau.

- Megmutatta a keblét, mikor térdre borult, ez az ő nagyágyúja - mondta a megpadlóviasztalanított színésznő.

- A direktor ideadja a páholyát, ott találkozunk majd - szólt Finot Étienne-hez.

Lousteau ekkor a színpad mögé vezette Lucient, s a kulisszák, folyosók és lépcsők útvesztőin keresztül feljutottak a harmadik emeletre, egy kis szobába, ahová Nathan és Félicien Vernou is utánuk ment.

- Jó napot, vagy jó estét, uraim - mondta Florine. - Uram - folytatta, egy kurta, kövér úriemberhez fordulva, aki egy sarokban húzódott meg -, ezek az urak döntik el sorsomat, a jövendőm a kezük között van; de remélem, hogy holnap reggel mind az asztalunk alatt lesznek, ha Lousteau úr nem feledkezett meg semmiről...

- Dehogy feledkeztem! Ott lesz Blondet is a Débats-tól - szólt hozzá Étienne -, az igazi Blondet, Blondet saját személyében, egyszóval: Blondet.

- Ó, drága Lousteau-kám, muszáj, hogy megcsókoljalak - mondta a leány, és nyakába ugrott.

A hálának e tüntető megnyilvánulására komoly képet vágott Matifat, a kövér férfiú. Florine tizenhat esztendős volt és sovány. Szépsége, mint egy sokat ígérő virágbimbó, csak a művészeknek tetszhetett, akik jobban szeretik a vázlatot, mint a kész képet. Vonásaiban egész ravaszsága megnyilatkozott, s ez idő tájt Goethe Mignonjára emlékeztetett. Matifat, a Lombard utcai gazdag drogista, azt gondolta, hogy egy kis bulvárszínésznő nem fog sokba kerülni neki; de Florine tizenegy hónap alatt hatvanezer frankját emésztette föl. Lucien végtelenül különösnek találta ezt a derék, becsületes kereskedőt, akit Terminus isten gyanánt kuksolt a tíz négyszöglábnyi, különben csinos tapétás odú sarkában, amely tükrös öltözőasztallal, egy dívánnyal, két székkel, szőnyeggel, kandallóval és több szekrénnyel volt telezsúfolva. Egy szobalány éppen spanyol jelmezbe öltöztette a színésznőt. A bonyodalmas darabban - afféle imbroglio volt - egy grófnő szerepét játszotta Florine.

- Ez a lány öt esztendő múlva a legszebb színésznő lesz Párizsban - szólt Nathan Félicienhez.

- Ó, drágáim - mondta Florine, visszafordulva a három újságíróhoz -, legyen rám gondjuk holnap: először is kocsikat foglaltattam le ma éjszakára, mert tökrészegen fogom magukat hazaküldeni. Matifat olyan borokat, de olyan borokat kapott, hogy XVIII. Lajos is megirigyelhetné, és a porosz követ szakácsát fogadta föl.

- Óriási dologra vagyunk elkészülve, valahányszor Matifat urat látjuk - mondta Nathan.

- Jól tudja, hogy Párizs legveszedelmesebb embereit látja vendégül - felelte Florine.

Matifat nyugtalan arccal nézte Lucient, mert a fiatalember nagy szépsége fölébresztette féltékenységét.

- De hisz itt van valaki, akit nem ismerek - mondta Florine, észrevéve Lucient. - Melyikük hozta ide Flórencből a belvederei Apollót? Ez az úr olyan csinos, mint egy Girodet-figura.

- Kisasszony - mondta Lousteau -, ez az úr vidéki költő, és én elfelejtettem bemutatni. Maga olyan szép ma este, hogy lehetetlen a gyermekes és tisztességes udvariasság szabályaira gondolni...

- Gazdag, hogy verseket ír? - kérdezte Florine.

- Olyan szegény vagyok, mint a templom egere - felelte Lucien.

- Ez nagyon csábító ránk nézve - mondta a színésznő.

Du Bruel, a darab szerzője lépett be most, egy redingote-ba bújt, karcsú fiatal emberke - volt benne valami a bürokratából, a földbirtokosból és a tőzsdeügynökből.

- Kis Florine, remélem, jól tudja a szerepét, nem fog belesülni. Vigyázzon a második felvonás nagy jelenetére - erő és finomság! Mondja el szépen, hogy: Nem szeretem önt, ahogy megbeszéltük.

- Minek vállal olyan szerepeket, ahol efféle mondatok vannak? - szólt Matifat Florine-hoz.

A drogista megjegyzését általános nevetés fogadta.

- Mit bántja az magát, vén csacsim - szólt hozzá a lány -, amikor nem magához beszélek. Ó, boldoggá tesz az együgyűségével - tette hozzá, az írókra pillantva. - Becsületszavamra, külön fizetnék neki minden butaságáért, csakhogy tönkremennék bele.

- Igen ám, de rám néz, amikor ezt mondja, éppen úgy, mint amikor a szerepét tanulja, attól pedig félek - felelte a drogista.

- No, hát majd Lousteau-kámra nézek - felelte a lány.

A folyosókon csengettyűszó hallatszott.

- Menjenek el mind - mondta Florine -, még egyszer el akarom olvasni a szerepemet, hátha sikerül megértenem.

Lucien és Lousteau utolsónak távoztak. Lousteau megcsókolta Florine vállát, és Lucien hallotta, amikor a színésznő így szól:

- Ma este lehetetlen. Ez a vén szamár azt mondta a feleségének, hogy falura utazik.

- Csinosnak találja? - kérdezte Étienne Lucientől.

- De kedvesem, ez a Matifat!... - kiáltott fel Lucien.

- Ej, gyermekem, magának fogalma sincs még a párizsi életről - felelte Lousteau. - Vannak kényszerűségek, amelyek előtt meg kell hajolni. Olyasmi ez, mintha férjes asszonyt szeretne, ennyi az egész. Az ember beletörődik.

Étienne és Lucien beléptek egy földszinti proszcéniumpáholyba, ott találták a színház igazgatóját és Finot-t. A szemközti páholyban ült Matifat, Camusot nevű barátjával, egy selyemkereskedővel, aki Coralie-t pártfogolta, s egy tisztes kis öregnek, az apósának társaságában jelent meg. Ez a három nyárspolgár tisztogatta a lornyettje üvegét, és nézte a földszintet, amelynek mozgolódása nyugtalanította őket. A páholyokban az első előadások bizarr társasága ült: újságírók a kedvesükkel, kitartott nők a szeretőjükkel, néhány öreg színházi törzsvendég, aki mohón lesett az első előadásokra, és előkelő társaságbeli emberek, akik szeretik az efféle izgalmakat. Egyik első emeleti páholyban ült családjával együtt az a pénzügyi főigazgató, aki Du Bruelt elhelyezte egy pénzügyi hivatalban, ahol a vaudeville-gyáros ingyen szedte föl a fizetését. Lucien már ebéd óta egyik csodálkozásból a másikba esett. Az irodalmi élet két hónap óta szegényen és csupaszon állt a szeme előtt, Lousteau szobájában irtózatos volt, a Fa-galériákban alázatos és egyben szemtelen - de itt furcsa pompában és különös ábrázattal bontakozott ki előtte. A nemességnek és alantasságnak, a lelkiismerettel való megalkuvásnak, a fölénynek és hitványságnak, az árulásnak és gyönyörnek, a nagyságnak és szolgaságnak ez a keveréke úgy elképesztette, mintha valami hallatlan látványosságra figyelt volna.

- Hiszi, hogy pénzt fog csinálni Du Bruel darabjával? - kérdezte Finot a direktortól.

- A darab afféle cselszövényes játék, amelyben Du Bruel Beaumarchais-t akarta utánozni. A bulvárközönség nem szereti ezt a zsánert, az azt akarja, hogy teletömjék izgalommal. Itt nem méltányolják a szellemet. Ma este minden Florine-tól és Coralie-tól függ, akik elragadóan bájosak és szépek. A szoknyájuk jó rövid, spanyol táncot járnak, hát magukkal ragadhatják a közönséget. Mindent egy kártyára tettem ezzel az előadással. Ha az újságok írnak rólunk egy-két szellemes cikket, és sikerünk van, százezer tallért nyerhetek.

- No, már látom, hogy csak erkölcsi siker lesz - mondta Finot.

- A három szomszéd színház intrikál, mindenképpen fütyülni fognak; de volt rá gondom, hogy kijátsszam a gonosz szándékot. Túlfizettem az ideküldött klakőröket, rosszul fognak fütyülni. Aztán itt van három kereskedő, aki biztosítani akarja Coralie és Florine sikerét, mindegyik megvett száz-száz jegyet, s odaadta olyan ismerőseinek, akik képesek kidobni a rendzavarókat. A rendzavarók kétszeresen meg vannak fizetve, tűrni fogják, hogy kidobják őket, s az ilyen hecc mindig jó hangulatba hozza a közönséget.

- Háromszáz jegy! Arany emberek! - kiáltott fel Finot.

- Az ám, csak lenne még két csinos színésznőnk, akit olyan bőkezűen támogatnak, mint Florine-t és Coralie-t, akkor kinn volnék a vízből.

Már két órája folyvást az csengett Lucien fülében, hogy a pénz minden kérdést megold. Színházban és kiadóknál és újságíróknál szó sem volt művészetről és dicsőségről. A pénzverőgép nagy kalapácsa összetörte fejét és szívét szabályosan megismétlődő ütéseivel. Miközben a zenekar a nyitányt játszotta, akaratlanul is szembeállította az izgatott földszint tapsaival és füttyeivel annak a nyugodt és tiszta költészetnek képét, amelyet David nyomdájában élvezett, amikor mind a ketten maguk előtt látták a művészet csodáit, a lángész nemes diadalait, a fehér szárnyú dicsőséget. S amikor eszébe jutottak a d'Arthez baráti körében eltöltött esték, könny csillant meg a szemében.

- Mi baja? - kérdezte Étienne Lousteau.

- Posványban látom a költészetet - mondotta.

- Eh, kedvesem, magának még illúziói vannak.

- De hát muszáj itt csúszni-mászni és meghajolni a kövér Matifat-k és Camusot-ék előtt, mint ahogy a színésznők meghajolnak az újságíróknak, mi pedig a kiadóknak!

- Kicsikém - súgta fülébe Étienne, Finot-ra mutatva -, látja ezt a nehézkes fickót, aki szellemtelen, tehetségtelen, de annál mohóbb - aki vagyont akar mindenáron, mert ügyes üzletember -, aki Dauriat boltjában negyven százalékot szedett el tőlem, miközben úgy tett, mintha lekötelezne?... Nos hát, naponta kapja a leveleket, amelyekben nem egy jövendőbeli lángész térden állva könyörög neki száz frankért.

Luciennek undortól szorult össze a szíve, és eszébe jutott az a felírás, amit a szerkesztőség zöld terítőjén látott: Finot, mi lesz a százasommal?

- Inkább a halál - mondotta.

- Inkább az élet - felelte Étienne.

Abban a pillanatban, amikor a függöny felgördült, az igazgató távozott és a színfalak mögé ment, hogy egyről-másról rendelkezzék.

- Kedvesem - mondta ekkor Finot Étienne-nek -, Dauriat szavát adta nekem, hogy egy harmadrész erejéig bevesz a hetilap tulajdonosai közé. Felajánlottam harmincezer frank készpénzt, azzal a feltétellel, hogy főszerkesztő és kiadóhivatali igazgató leszek. Felséges üzlet. Blondet azt mondta nekem, hogy megszorító törvények készülnek a sajtó ellen, és csak a meglevő újságok maradhatnak fenn. Fél esztendő múlva már egymillió kell, ha új lapot akar alapítani valaki. Lekötöttem hát az üzletet, pedig nincs tízezer franknál több pénzem. Hallgass ide. Ha meg tudod vétetni Matifat-val a részem felét, tehát egyhatodrészt, harmincezer frankért, megteszlek a kis lapom főszerkesztőjének, havi kétszázötven frank fizetéssel. Te leszel a strohmannom. Azt akarom, hogy mindig irányíthassam a lap szerkesztését, vigyázhassak minden érdekemre, és mégse lehessen észrevenni, hogy befolyásom van rá. Minden cikkért fizetnék neked hasábonként öt frankot, így hát naponta tizenöt frank hasznod lehet, ha te csak hármat fizetsz, s felhasználod az ingyen kéziratokat. Ez is négyszázötven frank havonta. De azt a hatalmat fenn akarom tartani, hogy embereket és üzleteket kényem-kedvem szerint támadtassak, védelmeztessek a lapban - azt persze nem bánom, ha szabadjára engeded gyűlölségedet és baráti érzelmeidet, csak az én politikámat ne zavarják. Meglehet, hogy kormánypárti vagy ultra leszek, még nem tudom; de suba alatt meg akarom őrizni szabadelvű összeköttetéseimet. Neked mindent elmondok, mert jó fiú vagy. Talán neked adatom majd az országgyűlési rovatot abban az újságban, ahol most én csinálom, mert bizonyára nem tarthatom meg. Szóval használd fel Florine-t erre a kis kupeckedésre, és mondd neki, hogy jól szorongassa meg a drogistáját: csak negyvennyolc óra időm van, hogy lemondjak, ha nem tudok fizetni. Dauriat harmincezer frankért adta el a másik harmadrészt a nyomdászának és a papírkereskedőjének. Ilyenformán gratis jutott a maga harmadához, sőt tízezret még nyer is rajta, hiszen az egész csak ötvenezer frankjába került. De egy esztendő múlva ezt a folyóiratot kétszázezer frankért lehet eladni az udvarnak, ha - amint mondják - lesz annyi józan esze, hogy csökkentse az újságok számát.

- Szerencséd van - kiáltott föl Lousteau.

- Ha átélted volna azt a nyomorúságot, amit én, nem ejtenéd ki ezt a szót. De mostanság, látod, gyógyíthatatlan szerencsétlenségben szenvedek: egy kalapos fia vagyok, aki még most is árulja a kalapokat a Coq utcában. Rajtam csak forradalom segíthet, ha pedig a társadalom teljesen föl nem fordul, milliókra kell szert tennem. Nem tudom, hogy a kettő közül nem a forradalom-e a könnyebb. Ha a barátod nevét viselném, a legjobb úton volnék. Csitt, jön a direktor. Isten veled - mondta föltekintve Finot -, az Operába megyek, holnap pedig talán párbajom lesz: most megírok és F-fel szignálok egy dörgedelmes cikket két táncosnő ellen: - mind a kettőnek tábornok a barátja. Erősen rámászok az Operára.

- Ugyan, ugyan - mondta a direktor.

- Igenis, mert mindenki piszkoskodik velem - felelte Finot. - Ez elveszi a páholyaimat, amaz nem hajlandó ötven példányra előfizetni. Ultimátumot nyújtottam be az Operaházhoz: most száz előfizetést és havi négy páholyt akarok. Ha elfogadják, az újságomnak lesz nyolcszáz olyan előfizetője, aki kapja a lapot, és összesen ezer olyan, aki fizet. Tudom, hogyan kell szert tenni még kétszáz előfizetésre: januárra ezerkétszáznál tartunk.

- Végre is tönkretesz minket - mondta a direktor.

- No, hiszen magának is van joga jajgatni, azzal a rongyos tíz előfizetésével. Két jó cikket írattam magáról a Constitutionnel-be.

- Ó, önre nem panaszkodom! - kiáltott fel a direktor.

- Viszontlátásra holnap este, Lousteau - folytatta Finot. - Majd a Français-ban adod meg a választ, ott premier van; és mert úgysem tudom megcsinálni a cikket, hozd el a páholyjegyemet a szerkesztőségből. Téged részesítlek előnyben: kínlódtál a kedvemért, hálás vagyok neked. Félicien Vernou azt ajánlja nekem, hogy egy éven keresztül vállalja a fizetéseket és húszezer frankot ad a lap tulajdonjogának egyharmadáért, de én föltétlen úr akarok maradni. Isten veled.

- Ezt se hiába hívják Finot-nak^[17] - szólt Lucien Lousteau-hoz.

- Akasztófára való fickó; jól egyengeti a maga útját - felelte Étienne, egyáltalán nem törődve azzal, hogy meghallja-e vagy sem az ügyes férfiú, aki most csukta be maga után a páholy ajtaját.

- Ez?... - mondta a direktor -, milliomos lesz, köztiszteletnek fog örvendeni és talán barátai is lesznek...

- Uramisten - mondta Lucien -, micsoda rablóbarlang! És ön azzal a gyönyörűséges leánnyal indíttatja meg ezt az üzletet? - folytatta Florine-ra mutatva, aki szemezgetett velük.

- Sikerülni is fog neki. Ön még nem ismeri ezeknek a széplányoknak az odaadását és ravaszságát - felelte Lousteau.

- Jóvá teszik minden hibájukat, minden bűnüket azzal, hogy végtelenül tudnak szeretni, ha szeretnek - folytatta helyette a direktor. - Egy színésznő szenvedélye éppen azért szép, mert a legrikítóbb ellentétben van a környezetével.

- Olyan ez, mintha az ember a sárban találna egy gyémántot, amely méltó, hogy a leggőgösebb koronát ékesítse - felelte Lousteau.

- De - szólalt meg újra a direktor - Coralie szórakozott. - A mi barátunk, anélkül, hogy sejtené, meghódította Coralie-t, s elrontatja vele az összes effektusait; már nem tud végszóra bevágni, most másodszor nem hallja a súgót. Kérem, húzódjék ebbe a sarokba - szólt Lucienhez. - Ha Coralie szerelmes önbe, megmondom neki, hogy elment.

- Nem, nem! - kiáltott fel Lousteau. - Mondja inkább, hogy ez az úr velünk vacsorázik, azt tehet vele, amit akar, akkor aztán úgy játszik majd, mint Mars kisasszony.

A direktor elment.

- Mondja, barátom - szólt Lucien Étienne-hez -, hát ön minden lelkifurdalás nélkül kéret Florine kisasszonnyal harmincezer frankot ettől a drogistától, olyasvalaminek a feléért, amit Finot most vásárolt meg ugyanezen az áron?

Lousteau nem engedett időt Luciennek, hogy befejezze okoskodását.

- De hát honnan csöppen maga ide, kedvesem? Az a drogista Matifat nem ember, hanem pénzszekrény, amit a szerelem a kezünkre játszott.

- De hát a lelkiismerete?

- A lelkiismeret, kedvesem, egy bot, mindenki kezébe veszi, hogy a szomszédját megverje vele, de önmaga ellen sohasem használja. Ugyan ki az ördögre haragszik? A véletlen egy nap alatt olyan csodát tesz a kedvéért, amilyenre én két esztendeig vártam, s most azzal szórakozik, hogy latolgatja az eszközöket! Micsoda! Ön jó eszű ember, el fog jutni ahhoz a szellemi függetlenséghez, amelyre a mai világban szükségük van a szellem kalandorainak, és mégis olyan lelkiismereti aggodalmak közt topog, mint egy apáca, aki azzal vádolja magát, hogy bűnös mohósággal ette meg a lágytojást?... Ha Florine közbenjárása sikerül, én főszerkesztő leszek, kétszázötven frank fizetésem lesz, átveszem a nagy színházakat, átengedem Vernou-nak a vaudeville-színházakat, ön pedig a kengyelbe teszi a lábát, mert elfoglalja a helyemet az összes bulvárszínházakban. Akkor három frankot kap hasábonként, megír naponta egyet, havonként harmincat, ami kilencven frankot jelent; hatvan frank ára könyvet adhat el Barbet-nek; aztán a színházaitól tíz-tíz jegyet kérhet havonként, összesen negyven jegyet, s ezt negyven frankért adhatja el a színházi Barbet-nek, akivel majd én összeköttetésbe hozom. Ilyenformán havonként kétszáz frankhoz juttatom önt. Ha Finot-nál hasznosítani tudja magát, ő az új hetilapjában elhelyezhet egy százfrankos cikket, föltéve, hogy tündöklő tehetségnek bizonyul: mert ott már alá kell írni mindent, és semmit sem lehet csak úgy bekefélni, mint a kis újságban. Akkor aztán van száz tallérja havonként. Kedvesem, vannak tehetséges emberek, például az a szegény d'Arthez, aki mindennap Flicoteaux-nál vacsorázik, azok tíz esztendő múlva ha megkeresnek száz tallért. Ön egy évben négyezer frankot kereshet a tollával, nem is számítva azt, amit a kiadóktól kaphat, ha azoknak is ír. No mármost: egy helyettes megyefőnök is csak ezer tallér fizetést húz, s amellett átkozottul unatkozik a kerületében. Nem beszélek arról a gyönyörűségről, hogy ingyen járhat színházba, mert ezt a gyönyörűséget hamarosan elunja; csakhogy bejáratos lesz négy színház kulisszái közé is. Legyen csak egy-két hónapig szigorú és szellemes, a színésznők agyon fogják halmozni meghívásokkal, közös kirándulásokkal, a szeretőik udvarolni fognak önnek; csak olyankor fog Flicoteaux-nál vacsorázni, amikor nem lesz másfél frank a zsebében, és nem hívták meg sehová. Ma öt órakor még a Luxembourg-ban nem tudta, merre facsarodjék, holnap pedig a közé a száz kiváltságos személyiség közé fog tartozni, akik rákényszerítik Franciaországra a véleményüket. Ha sikerül a tervünk, három nap múlva azzal, hogy kitalál harminc viccet, s ezeket leközli naponta hármasával, megkeserítheti bárkinek az életét: török basa módjára uralkodik színházai valamennyi színésznőjén, megbuktathat akármilyen jó darabot, és egész Párizst odacsődítheti egy komisz fércműhöz. Ha Dauriat nem hajlandó ingyen kinyomatni a Margitvirágok-at, kényszerítheti, hogy alázatosan fölkeresse önt, és megvásárolja kétezer frankért. Legyen ügyes, és helyezzen el három különböző újságban három cikket, amelyek halálos veszedelemmel fenyegetik Dauriat-nak valamelyik spekulációját, vagy egy könyvét, amelyikre számít; - fel fog kúszni a padlásszobába, és állandóan ott marad, mint egy kúszónövény. Ami végül a regényét illeti, hát a kiadók, akik e pillanatban mind többé-kevésbé udvariasan kidobnák önt, sorba állva fognak várakozni a lakásán, s azt a kéziratot, amit Doguereau apó négyszáz frankra becsült, fölárverezik négyezerig! Lássa, ezek a jó oldalai az újságírómesterségnek. Ezért is zárjuk el minden jövevénynek az útját az újságok felé; nemcsak óriási tehetség, de nagy szerencse is kell, hogy valaki bejuthasson oda. És ön még fitymálja a szerencséjét!... Lássa, ha nem találkozunk össze Flicoteaux-nál, morfondírozhatna még három esztendeig, vagy éhezhetne, mint d'Arthez a padlásszobájában. Mire d'Arthez olyan tudós lesz, mint Bayle és olyan nagy író, mint Rousseau, akkorára mi már megcsináltuk a szerencsénket, s urai leszünk az ő szerencséjének, az ő dicsőségének is. Finot képviselő lesz, egy nagy lap tulajdonosa; mi pedig aszerint, hogy mik akarunk lenni: Franciaország főrendjei, vagy foglyok az adósok börtönében.

- Finot pedig el fogja adni azt a nagy lapot annak a miniszternek, aki több pénzt ad érte, mint ahogy eladja a dicshimnuszát Bastienne asszonynak, amikor leszólja Virginie kisasszonyt, és bebizonyítja, hogy az előbbinek a kalapjai többet érnek azoknál, amiket először dicsért az újság! - kiáltott fel Lucien, akinek eszébe jutott a szerkesztőségben látott jelenet.

- Maga naiv, kedvesem - felelte Lousteau szárazon. - Finot három évvel ezelőtt még lyukas cipőben járt, Tabarnál ebédelt tizennyolc souért, tíz frankért nyélbe ütött egy prospektust, s hogy mi tartotta össze a ruháját, az éppen olyan mélységes misztérium, mint a szeplőtlen fogantatás; Finot-nak most saját tulajdona egy százezer frankra becsült újság, egy sereg előfizetője van, akinek nem szállítja a lapot, egy sereg, akinek szállítja, s azokkal a közvetett adókkal, amelyeket a nagybátyja szed be, húszezer frankot keres évenként; mindennap pompásan vacsorázik, egy hónap óta bricskája van - holnap már egy hetilap élén áll, a tulajdonjog egyhatod részét ingyen kapja, havonként ötszáz frank fizetése lesz, s ehhez még szerez ezer frankot, ingyen kéziratokkal, amelyeket megfizettet a társaival. Ha Finot hajlandó lesz ötven frankot fizetni egy oldalért, ön lesz az első, aki boldogan hoz neki három ingyen cikket. Majd ha hasonló helyzetben lesz, megítélheti Finot-t: csak az ítélhet meg valakit, aki egy szinten áll vele. Óriási jövő áll ön előtt, ha vakon engedelmeskedik a szakmai gyűlöletnek, ha támadásba kezd, amikor Finot azt mondja: támadj! - és dicshimnuszt zeng, mikor ő így szól: dicsérj! Személyes bosszút akar állni valakin? Kerékbe törheti barátját vagy ellenségét egy mondattal, amit mindennap beletehet az újságunkba, csak ennyit kell szólnia: Lousteau, öljük meg ezt az embert! A hetilap aztán egy nagy cikkel újra meggyilkolhatja áldozatát. És végül, ha önre nézve nagyon fontos a dolog, Finot, akinél addigra nélkülözhetetlenné teszi magát, módot ad önnek egy utolsó pörölycsapásra, valami nagy újságban, amelynek tíz- vagy tizenkétezer előfizetője van.

- Szóval azt hiszi, hogy Florine rá tudja majd venni a drogistáját erre az üzletre - szólt elkábulva Lucien.

- Meghiszem azt. No, vége a felvonásnak, máris megyek, hogy egy-két szót szóljak neki - ma éjszaka rendbe jön a dolog. Florine, ha egyszer kitanítottam, olyan okos lesz, mint ön meg én együttvéve.

- Ez a becsületes kereskedő meg tátott szájjal ül ott, bámulja Florine-t és nem is sejti, hogy harmincezer frankot akarnak kicsikarni belőle!...

- Már megint ostobaságokat beszél! Mintha bizony meglopnák! - kiáltott fel Lousteau. - De, kedvesem, hiszen, ha a minisztérium megvásárolja a lapot, fél esztendő múlva a drogista talán ötvenezer frankot kap a harmincezer helyett. Meg aztán Matifat nem az újságot fogja látni, hanem Florine érdekeit. Ha az emberek megtudják, hogy Matifat és Camusot (mert hiszen osztozni fognak az üzleten) tulajdonosai egy folyóiratnak, minden újságban jóindulatú cikkek fognak megjelenni Florine-ról és Coralie-ról. Florine híressé lesz, kap talán egy havi tizenkétezer frankos szerződést egy másik színházban, s ennyibe kerülnének az újságíróknak adott ajándékok és vacsorák is. Ön nem ismeri az embereket és nem ért az üzlethez.

- Szegény ember - mondta Lucien -, ez most egy kellemes éjszakára számított.

- Eh - folytatta Lousteau -, agyon fogják gyötörni mindaddig, míg csak írásban be nem bizonyítja Florine-nak, hogy megvásárolta Finot-tól azt a bizonyos hatodrészt. Én pedig másnap főszerkesztő leszek, és ezer frankot fogok keresni havonként. Vége a nyomorúságnak! - kiáltott fel Florine kedvese.

Lousteau kiment, magára hagyta Lucient, aki megdöbbenve szédült bele a gondolatok örvényébe s magasból nézte a valóságos világot. Most, hogy már látta a Fa-galériákban a könyvkiadás titkos rugóit és a dicsőség boszorkánykonyháját, sétált a színház kulisszái között - a költő meglátta az emberi lelkiismeret visszáját, a párizsi élet fogaskerekeinek működését, mindennek belső szerkezetét. Bámulta a színpadon forgolódó Florine-t, és irigyelte Lousteau boldogságát. Néhány pillanat óta megfeledkezett már Matifat-ról. Meghatározhatatlan ideig maradt így, talán öt percig is. Egy örökkévalóság volt ez. Lángoló gondolatok gyújtották föl a lelkét, mint ahogy az érzékei is izzottak a színésznők láttára, akik buja tekintettel, pirosra festett orcával, vakító kebellel, érzéki, spanyol szoknyában mutogatták lábszárukat és zöldrojtos, piros harisnyájukat, a cipellőjük pedig olyan volt, hogy az maga is lángba boríthatta volna a földszintet.

Kétfajta rontó igézet haladt párhuzamos vonalban egymás felé, mint két hullám, amelyek áradáskor össze akarnak csapni; mind a kettő forgatta-sodorta a költőt, aki ott könyökölt a páholy zugában, karját a piros bársonykorlátra támasztotta, kezét lelógatta, szemét a színpad függönyére meresztette, s annál is fogékonyabb volt a villámokból és felhőkből összekevert élet varázslatai iránt, mert ez az élet tűzijáték gyanánt ragyogott fel az ő munkás, homályba vesző, egyhangú életének mélységes éjszakája után. Egyszerre csak egy szempár szerelmes ragyogása villant rá Lucien figyelmetlen szemére, átsütve a színház függönyén. A költő felriadt zsibbadtságából, és megismerte Coralie perzselő szemét; lehajtotta fejét, és Camusot-ra nézett, aki ekkor lépett be a szemközti páholyba.

A művészetnek ez a barátja derék, kövér selyemáru-kereskedő volt a Bourdonnais utcában és bíró a kereskedelmi törvényszéken, négy gyermek apja, törvényes házasságban élt immár második feleségével, nyolcvanezer frank évi jövedelme volt, viszont ötvenhat év nyomta a vállát, fejét hósipka gyanánt borította a szürke haj, s álszent arckifejezésén megismerszett az olyan ember, aki utolsó szép éveit élvezi, s nem akar úgy távozni a siralom völgyéből, hogy az örömből ki ne vette légyen a részét, minekutána a kereskedőélet ezernyi keserűségét végigszenvedte. Friss vajszínű homlokán, pirosló szerzetesi ábrázatán a legnagyobb fokú benső ujjongás látszott meg: Camusot a felesége nélkül volt itt, és hallhatta, hogy Coralie-t eszeveszetten tapsolják. Coralie-ban összpontosult ennek a gazdag nyárspolgárnak minden hiúsága, az ő oldalán a régi vágású nagyurat játszotta, elhitette magáról, hogy felerészben ő szerezte a sikerét, annál is inkább, mert ő fizetett meg érte. A viselkedését szentesítette Camusot apósának, egy púderes hajú, huncut szemű, egyébként igen méltóságos kis öregnek jelenléte. Lucienben újra felébredt az undor: eszébe jutott az a tiszta, rajongó szerelem, amelyet egy esztendeig érzett Bargetonné iránt. A költői szerelem kibontotta fehér szárnyait: ezernyi emlék vette körül kéklő horizontjával Angoulême nagy fiát, aki visszaesett álmodozásába. A függöny fölemelkedett, Coralie s Florine voltak a színen.

- Drágám, úgy gondol ez rád, mint a halálra - mondta Florine halkan, miközben Coralie a szerepe szerint válaszolt neki...

Lucien nem tudta visszafojtani a nevetését, és ránézett Coralie-ra. Ez a lány, Párizs egyik legbájosabb, leggyönyörűbb színésznője, Perinné és Fleuriet kisasszony vetélytársa - hozzájuk hasonlított, s maga is az ő sorsukra jutott - az a fajta nő volt, aki kénye-kedve szerint tudja varázshatalmát éreztetni a férfiakkal. Felséges, zsidó típusú arca volt, sárgás, elefántcsont árnyalatú, hosszú, tojásdad arc, gránátalma pirosságú száj, finom metszésű áll, mint egy serleg széle. Hollószeme szinte perzselte szemhéjait, felkunkorodó szempillái alig leplezték sóvárgó tekintetét, amelyben mindig jókor villant fel a sivatag mohó lángolása. A szemét olajzöld karika vette körül, fölötte szép ívben húzódott a buja szemöldök. Barna homlokán, amelyet két ébenfekete hajfonat koszorúzott, s ezeken, mint a lakkon, csillogott a színpad világítása - ezen a homlokon a gondolat fénye tündökölt; azt hitte volna az ember, hogy lángész lakik alatta. De Coralie, mint annyi más színésznő, éppenséggel nem volt elmés, csak valami iróniát szedett fel a színfalak mögött; nem volt művelt, csak budoár-tapasztalatokat szerzett; csak az érzékek szellemessége és a szerelmes asszonyok jósága volt meg benne. De hát miért is lett volna fontos, hogy ez a külső mit takar, amikor úgy elkápráztatta a szemet gömbölyű, sima karjával, kecsesen vékonyodó ujjaival, arányos vállával, az Énekek éneké-ben lefestett keblével, mozgékony, hátrahajló nyakával, imádnivalóan elegáns és piros selyembe bújtatott lábszáraival? Keleties, költői szépségét még jobban kiemelte színházaink konvencionális spanyol jelmeze. Coralie gyönyörűsége volt az egész közönségnek. Ezer szem tapadt karcsú derekára, feszes, mintás szoknyájára, mely buján ringva követte spanyol nőhöz illően telt csípőjének mozdulatait. Volt egy pillanat, amikor Lucien - látván, hogy a nő egyedül neki játszik, és annyit se törődik Camusot-val, mint a kakasülőn szórakozó csibész egy almahéjjal: fölébe helyezte az érzéki szerelmet a tiszta szerelemnek, a gyönyört a vágynak, s a kéjelgés démona kegyetlen gondolatokat sugallt neki.

"Semmit sem tudok arról a szerelemről, amely örökös eszem-iszomban, a test gyönyörűségeiben fetreng - gondolta magában. - Idáig inkább éltem a Gondolatban, mint a Tettben. Aki mindent le akar festeni, annak ismernie kell mindent. Most itt van az első fényűző vacsorám, első tivornyám, egy furcsa társaságban - miért ne élvezném ezeket a híres gyönyörűségeket, mint a múlt század nagyurai ringyóik között? Még ha csak azért tenném is, hogy fölemeljem őket az igazi szerelem szép régióiba, nem a kurtizánoktól és a színésznőktől kell-e megtanulni a szerelem gyönyörét, teljességét, mámorát, furfangjait és cselvetéseit? Hiszen végtére is ez az érzékek költészete. Két hónapja még istenségeknek láttam ezeket a nőket, akiket hozzáférhetetlen sárkányok őriznek; most itt van egy, akinek szépsége fölülmúlja Florine-ét, akiért irigyeltem Lousteau-t; miért ne venném hasznát a szeszélyének, amikor a legnagyobb urak legnagyobb kincseikkel vásárolják meg ezeknek a nőknek egy éjszakáját? A nagykövetek, amikor ilyen örvényekbe vetik magukat, nem törődnek sem a tegnappal, sem a holnappal. Együgyű volnék, ha finnyásabb lennék a hercegeknél, különösen, amikor még nem is szeretek senkit."

Lucien nem gondolt többé Camusot-ra. Előbb még mélységes undorral beszélt Lousteau-nak erről a gyűlöletes osztozkodásról - most maga is beleesett ebbe a verembe, úszott a vágyban, magával ragadta a szenvedély jezsuita okoskodása.

- Coralie bolondul magáért - szólt hozzá a belépő Lousteau. - Hallatlan pusztítást tett a kulisszák között a maga leghíresebb görög szobrokhoz méltó szépsége. Maga örülhet, kedvesem. Coralie tizennyolc esztendős korára néhány nap alatt hozzájuthat a szépségével évi hatvanezer frank jövedelemhez. Most még nagyon tisztességes. Három évvel ezelőtt az anyja hatvanezer frankért eladta, idáig csak kellemetlenségekben volt része, és keresi a boldogságot. A kétségbeesés kergette a színházhoz, irtózott Marsay-tól, aki elsőnek vásárolta meg; amikor ebből a gályarabságból kiszabadult, mert a mi arszlánjaink királya hamarosan elhagyta, akkor bukkant erre a jó Camusot-ra, akit nem túlságosan szeret: de mert ez apai módon bánik vele, valahogy elviseli, és engedi szeretni magát. Visszautasította már a legcsábítóbb ajánlatokat, és ragaszkodik Camusot-hoz, aki legalább nem kínozza. Szóval maga az első szerelme. Ó, mintha szíven ütötték volna, amikor magára pillantott - és Florine most beszél a fejével az öltözőjében, mert sír a maga hidegsége miatt. A darab meg fog bukni, Coralie nem tudja már a szerepét, vége a szerződésének a Gymnase-nál, amit Camusot készített elő a számára!...

- Ugyan!... Szegény lány! - mondta Lucien, akinek mindenféle hiúságát csiklandozták ezek a szavak, és szívét duzzasztotta az önhittség. - Kedvesem, egy este több esemény történik velem, mint az életem első tizennyolc esztendejében.

És Lucien elbeszélte szerelmét Bargetonné iránt, meg Châtelet báró iránt való gyűlölségét.

- No lám, az újságnak úgy sincs állandó alakja, akit nyúzzon, erre rávetjük magunkat. Ez a báró Császárság-korabeli gavallér, kormánypárti, éppen jó nekünk, gyakran láttam az Operában. A maga előkelő hölgyét is ismerem: sokszor ül d'Espard márkiné páholyában. A báró udvarol a maga egykori kedvesének, ennek a csupa csont asszonynak, ennek a szálkás halnak. Várjon csak! Finot éppen most küldött hozzám egy sürgős levelet - az újság kézirat nélkül maradt, megtréfált egyik huncut munkatársunk, a kis Hector Merlin, akinek a honoráriumából levonták az üres félsorokat. Finot kétségbeesésében összecsap egy cikket az Opera ellen. Kedvesem, írjon cikket erről a darabról, figyeljen oda, gondoljon a cikkre. Én bemegyek a direktor szobájába, kigondolok három hasábra valót a maga emberéről és gőgös szép hölgyéről - no, azok holnap rosszul fogják érezni magukat!

- Most már tudom, hol s hogyan csinálják az újságot! - mondta Lucien.

- Mindig így csinálják - felelte Lousteau. - Tíz hónapja vagyok itt, s az újság este nyolckor mindig kópia nélkül van.

A francia nyomdászok tolvajnyelvén kópiának hívják a kiszedni való kéziratot, nyilván abban a föltevésben, hogy a szerzők csak másolatát küldik be a művüknek. De az is meglehet, hogy ez a szó ironikus fordítása a latin copiá-nak (a gondolatok és a stílus bősége), mert a kópia mindig hiányzik!...

- A nagy terv, ami sohasem fog megvalósulni; az, hogy néhány számot előre elkészítsünk - folytatta Lousteau. - Lám, már tíz óra, és nincs egy sor sem. Majd szólok Vernou-nak és Nathannak, hogy kölcsönözzenek nekünk vagy húsz gyilkos megjegyzést a képviselőkről, Cruzoé kancellárról, a miniszterekről, szükség esetén a barátainkról is - hadd zárjuk le elmésen a számot. Ilyenkor legyilkolná az ember a tulajdon édesapját is, úgy tesz, mint a kalóz, aki a zsákmányolt tallérokkal tölti meg az ágyúját, hogy az életét megmenthesse. Csinálja szellemesre azt a cikket, és nagy lépéssel halad előre Finot szemében; ő már számításból sem fukarkodik az elismeréssel. Ez a legjobb és legmegbízhatóbb fajtája az elismerésnek, kivéve persze a zálogházi elismervényeket.

- Micsoda emberek hát az újságírók!... - kiáltott fel Lucien. - Hát csak úgy le kell ülni egy asztalhoz és szellemesnek lenni?...

- Éppen úgy, ahogy egy lámpát gyújt meg az ember: míg csak az olaj ki nem fogy belőle.

Abban a pillanatban, amikor Lousteau kinyitotta a páholy ajtaját, belépett a direktor és Du Bruel.

- Uram - mondta a darab szerzője -, engedje meg, hogy az ön nevében azt mondjam Coralie-nak, hogy elmegy vele vacsora után, különben megbukik a darabom. Szegény leány, már azt sem tudja, mit beszél, mit csinál - sírni fog, amikor nevetni kellene, és nevet, amikor sírni kellene. Máris fütyül a közönség. Ön még megmentheti a darabot. Hiszen az az élvezet, ami önre vár, igazán nem szerencsétlenség.

- Uram, én nem szoktam meg, hogy vetélytársaim legyenek - mondta Lucien.

- Ne mondja ezt neki! - kiáltott fel a direktor, a szerzőre pillantva. - Coralie olyan lány, hogy kidobja Camusot-t az ablakon, örökre szakít vele, és tönkreteszi magát. Az Arany Gubó tulajdonosa havonként kétezer frankot ád Coralie-nak, fizeti az összes jelmezeit és a klakkját.

- Minthogy az ön ígérete engem semmire nem kötelez, hát mentse meg a darabját - mondta szultáni gőggel Lucien.

- De ne vágjon olyan arcot, mintha elutasítaná azt a bájos leányt! - mondta könyörögve Du Bruel.

- No jó, ha már cikket kell írnom a darabjáról, és mosolyognom kell a szerelmes színésznőjére, hát legyen! - kiáltott fel a költő.

A szerző eltűnt, de előbb intett Coralie-nak, aki ettől fogva csodálatosan játszott. Bouffé, aki egy vén alcade szerepét játszotta, amelyben először árulta el azt a tehetséget, hogy aggastyánnak tudja maszkírozni magát, mennydörgő tapsok közt jelentette ki: Tisztelt hölgyeim és uraim, a darabot, amelyet szerencsénk volt előadni, Raoul és Du Bruel urak írták.

- Nini, hát Nathan is ludas a darabban - mondta Lousteau -, most már nem csodálom, hogy jelen van az előadáson.

- Coralie! Coralie! - kiáltozta a földszint, helyéről fölemelkedve.

Abból a páholyból, ahol a két kereskedő ült, egy mennydörgő hang kiáltotta: - És Florine!

- Florine és Coralie! - ismételte ekkor néhány hang.

A függöny újra fölemelkedett, s megjelent Bouffé a két színésznővel, akiknek Matifat és Camusot egy-egy koszorút dobott; Coralie fölszedte a magáét, és odanyújtotta Luciennek. Luciennek olyan volt ez a színházban töltött két óra, mint valami álom. Akármilyen rútak voltak is a kulisszák, már azokkal megkezdődött a varázslat. A még ártatlan költő ott szívta be a feslett erkölcsök, a kéj levegőjét. A kellékekkel zsúfolt, piszkos folyosókon, ahol olajos színpadi lámpák füstölögnek, úgy uralkodik ez, mint valami lelket emésztő pestis. Itt már nem szent és nem valóságos többé az élet. Itt nevetnek minden komoly dolgon, s a lehetetlent igaznak látják. Az egész olyan volt Luciennek, mint a narkotikum. Coralie pedig végképpen megrészegítette és feltüzelte. A csillárt kioltották. A teremben már csak a páholynyitogató nők voltak, akik furcsa zajt ütöttek, amint kivitték a pótszékeket, és bezárták a páholyokat. A rivalda, amint egyszerre oltották ki, mint egyetlen gyertyát, dögletes bűzt árasztott. A függöny fölemelkedett. A zsinórpadlásról egy lámpa ereszkedett le. A tűzoltók megkezdték körútjukat a színházi szolgákkal. A színpad tündéri világára, a csinos asszonyokkal teli páholyok látványára, a vakító fényre, az új díszletek és jelmezek ragyogó varázslatára most a hideg, a borzalom, a homály, az üresség következett. Irtózatos volt.

Lucien kimondhatatlanul meg volt lepve.

- No, hát jössz már, kicsikém? - kérdezte Lousteau a színpadról.

- Ugorj ide a páholyból! - kiáltott neki az újságíró.

Lucien egy ugrással a színpadon termett. Alig ismerte meg Florine-t és Coralie-t hétköznapi ruhájukban, közönséges köpönyegben és vattázott felsőkabátban, fekete fátylas kalapban - olyanok voltak, mint a gubóba visszabújt lepkék...

- Lenne oly szíves a karját nyújtani? - kérdezte Coralie reszketve.

- Szívesen - mondta Lucien, s amikor megfogta a karját, érezte, hogy a színésznő szíve úgy dobog, mint egy kis madáré.

A színésznő odabújt a költőhöz, s oly gyönyörűséget érzett, mint a macska, amikor gazdája lábához dörgölődik olvadékony melegséggel.

- Hát együtt vacsorázunk! - szólt hozzá a színésznő.

Kimentek mind a négyen, és két bérkocsit találtak a Fossés-du-Temple utcára nyíló színpadi bejárónál. Coralie felültette Lucient abba a kocsiba, amelyben már Camusot ült az apósával, a derék Cardot-val. A negyedik helyet Du Bruelnek ajánlotta fel. A direktor Florine-nal, Matifat-val és Lousteau-val indult el.

- Átkozottul rosszak ezek a bérkocsik - mondta Coralie.

- Miért nincs magánfogata? - felelte Du Bruel.

- Miért? - kiáltott fel bosszúsan a leány. - Azt nem akarom megmondani Cardot úr előtt, mert bizonyosan ő nevelte a vejét. Elhinné-e, hogy Cardot úr, bár nem fiatal és nem dalia, ötszáz frankot ád havonként Florentine-nak, amiből éppen hogy a kosztját, kvártélyát és a színházi cipőit fizetheti. Az öreg Rochegude márki, akinek hatszázezer frank járadéka van, már két hónap óta kínálgat nekem egy hintót. De én művésznő vagyok, és nem afféle leány.

- Holnapután meglesz a kocsija, kisasszony - mondta Camusot -, de eddig sohasem kérte.

- Hát kérni kell az ilyesmit? Ej, ha az ember szeret egy nőt, csak nem engedi, hogy a sárban baktasson, s kitegye magát annak, hogy gyalogszerrel járva, kitörje a lábát? Csak a rőfös lovagok szeretik, ha valakinek sáros a szoknyája szegélye.

Coralie, miközben olyan keserű hangon ejtette ki ezeket a szavakat, hogy összetörte Camusot szívét, rátalált Lucien lábára, és két lába közé szorította; megfogta s megszorította a kezét. Akkor aztán elhallgatott, s egészen belemerült abba a végtelen gyönyörűségbe, amely kárpótolja ezeket a szegény teremtéseket minden elmúlt bánatukért, szerencsétlenségükért, s olyan költészetet ébreszt a lelkükben, amelyet nem ismerhetnek más asszonyok, akiknek életéből szerencsére hiányoznak ezek az erős ellentétek.

- Ön a végén oly jól játszott, mint Mars kisasszony - szólt Du Bruel Coralie-hoz.

- Igen - mondta Camusot -, eleinte zavarta valami a kisasszonyt; de a második felvonás közepétől kezdve őrjítően szép volt. Felerészben neki köszönheti a sikerét.

- Ő pedig felerészben nekem köszönheti az övét - mondta Du Bruel.

- Mit veszekszenek ezen, amikor semmi közük hozzá! - mondta elváltozott hangon a leány.

Amikor egy pillanatra sötétben maradtak, a színésznő ajkához emelte Lucien kezét, megcsókolta, és könnyeivel áztatta. Ez a csontja velejéig felkavarta Lucient. A szerelmes kurtizán alázatosságában valami olyan erkölcsi nagyszerűség van, amit az angyalok is megirigyelhetnének.

- Ha uraságod megírja a cikkét - szólt Du Bruel Lucienhez -, egy bájos bekezdést írhat a mi drága Coralie-nkról.

- Ó, tegye meg nekünk ezt a kis szívességet - mondta Camusot olyan hangon, mintha térden állna Lucien előtt -, örök időkre készséges szolgájává tesz.

- Ehhez magának semmi köze! - kiáltott fel dühöngve a színésznő -, az úr azt fogja írni, amit akar, maga pedig kocsit vegyen nekem, ne dicséretet.

- Azt nagyon olcsón fogja megkapni - felelte udvariasan Lucien. - Sohasem írtam még újságba, nem ismerem az újságíró-erkölcsöket, a tollam szűzen szegődik az ön szolgálatába...

- Az mulatságos lesz - mondta Du Bruel.

- Itt vagyunk a Bondy utcában - mondta Cardot, a kis öreg, akit egészen lesújtott Coralie kitörése.

- A tollad szüzességéért én a szívem szüzességét adom cserébe - mondta Coralie, amikor egy pillanatra egyedül maradt Luciennel a kocsiban.

Coralie fölment Florine-hoz a hálószobájába, hogy felvegye odaküldött ruháját. Lucien nem ismerte még azt a fényűzést, amit a színésznőknél vagy a kedveseiknél szoktak kifejteni a meggazdagodott kereskedők, akik élvezni akarják az életet. Ámbár Matifat-nak nem volt olyan tekintélyes vagyona, mint Camusot barátjának, és elég szegényesen csinálta a dolgát, Lucient mégis meglepte a művésziesen dekorált ebédlő aranyos szögfejekkel kivert zöld posztó bevonata, szép lámpái és virágokkal megrakott jardinière-jei - a barna díszítésű sárga selyemmel bevont szalon, ahol az akkoriban divatos bútorok ragyogtak, egy Thomire-féle csillár s egy perzsa mintájú szőnyeg. Az óra, a kandeláberek, a kandalló, minden jó ízlésre vallott. Matifat mindent Grindot-val, egy fiatal építésszel rendeztetett be, aki házat épített neki, és ismervén ennek a lakásnak rendeltetését, különös gondot fordított rá. Matifat mindig csak kereskedő maradt; óvatosan nyúlt a legapróbb tárgyhoz is, mintha mindig szeme előtt állt volna a számla - s úgy tekintette ezeket a nagyszerű dolgokat, mint valami ékszereket, amit meggondolatlanul kiszedtek a ládikából.

Hát ennyit mindenesetre kénytelen leszek megtenni Florentine kedvéért - ezt a gondolatot lehetett kiolvasni Cardot apó szeméből.

Lucien most hirtelen megértette, hogy miért nem törődik Lousteau saját szobájának nyomorúságos állapotával. Étienne titkos királya volt ezeknek a lakomáknak, és élvezte mindezeket a szép dolgokat. Egészen házigazda módjára büszkélkedett a kandalló előtt, miközben a direktorral beszélgetett, aki Du Bruelnek gratulált.

- Kéziratot, kéziratot! - kiáltotta a belépő Finot. - Az összes zugfirkászaim cserbenhagytak. A szedők az én cikkemen dolgoznak, és mindjárt készen lesznek vele.

- Azonnal megleszünk! - mondta Étienne. - Találtunk egy asztalt s egy kis melegséget Florine budoárjában. Ha Matifat úr szíves lesz papírt és tintát szerezni nekünk, nyélbe ütjük az újságot, amíg Florine és Coralie öltözködik.

Cardot, Camusot és Matifat eltűntek, és sürgölődve kerestek tollat, tollkést, mindent, amire a két írónak szüksége volt. E pillanatban a kor egyik legcsinosabb táncosnője, Tullia rohant be a szalonba.

- Fiacskám - mondta Finot-nak - megkapod a száz előfizetésedet, az igazgatóságnak nem kerül semmibe, ki van már osztva az énekesek, a zenekar és a balett között. Az újságod olyan szellemes, hogy senkinek sem lesz oka panaszra. Megkapod a páholyokat is. És itt az első negyedévi előfizetés, készpénzben - mondta, két bankjegyet nyújtva át. - Szóval, ne dorongolj le engem.

- El vagyok veszve! - kiáltott fel Finot. - Nincs vezércikkem a holnapi számra, mert a lerántó cikket törölni kell...

- Micsoda mozgás! Isteni Lais! - kiáltott fel Blondet, aki nyomon követte a táncosnőt Nathannal, Vernou-val és Claude Vignonnal, akit magával hozott. - Itt maradsz, és velünk vacsorázol, drágám, különben úgy szétmorzsoltatlak, ahogy magadfajta pillangókat szokás. Minthogy táncosnő vagy, itt senki sem fog féltékenykedni a tehetségedre. A szépségedre talán igen, de ti mind a hárman sokkal okosabbak vagytok, semhogy a nyílt színen féltékenykednétek egymásra.

- Uramisten! Barátaim, Du Bruel, Nathan, Blondet, mentsetek meg! - kiáltott fel Finot. - Öt hasábra van szükségem.

- Én kettőt megtöltök a darabbal - mondta Lucien.

- Az én tárgyam is kiad egyet - szólt Lousteau.

- Nos hát ti, Nathan, Vernou, Du Bruel, csináljátok meg a vicceket a lap végére. Az a derék jó Blondet megírhatja nekem az első oldal két kis hasábját. Szaladok a nyomdába. Szerencse, hogy kocsin jöttél, Tullia.

- Igen ám, csakhogy benne ül a herceg meg egy német miniszter - mondta a táncosnő.

- Hívjuk meg a herceget miniszterestül - szólt Nathan.

- A német jól iszik, remekül hallgat, s annyi vakmerőséggel traktáljuk, hogy megírja majd haza az udvarnak - kiáltott fel Blondet.

- Van-e köztünk elég komoly személyiség, aki lemenjen és beszéljen vele? - kérdezte Finot. - Ugyan, Du Bruel, te bürokrata vagy, hozd fel Rhétoré herceget meg a minisztert, és nyújtsd a karodat Tulliának. Uramisten, milyen szép Tullia ma este...

- Tizenhárman leszünk! - kiáltott fel elsápadva Matifat.

- Nem, tizennégyen - mondta a belépő Florentine -, én őrködni fogok mylord Cardot fölött!

- Különben is - mondta Lousteau - Blondet magával hozta Claude Vignont.

- Inni hoztam - felelte Blondet, kezébe kapva egy tintatartót. - Halljátok, gyerekek, szellemesek legyetek ám azért az ötven üveg borért, amit megiszunk! - mondta Nathannak és Vernou-nak. - Különösen Du Bruelt piszkáljátok, az vaudeville-író, egy-két rossz vicc kitelik tőle, emeljétek fel a szellemesség magaslatára.

Lucienbe lelket öntött a vágy, hogy ilyen nevezetes személyiségek előtt mutassa meg oroszlánkörmeit, s megírta első cikkét Florine budoárjának kerek asztalán, rózsaszín viaszgyertyák világánál, amelyeket Matifat gyújtott meg neki.

PANORAMA-SZÍNHÁZ

A BAJBA JUTOTT ALCADE ELSŐ ELŐADÁSA
IMBROGLIO HÁROM FELVONÁSBAN
FLORINE KISASSZONY ELSŐ FELLÉPTE
CORALIE KISASSZONY
BOUFFÉ

Jönnek, mennek, vitatkoznak, sétálnak, keresnek valamit, és nem találnak semmit, minden tótágast áll. Az alcade elvesztette leányát és megtalálja hálósipkáját; de a hálósipka nem illik a fejére, nyilván egy tolvaj hagyta ott. Hol a tolvaj? Jönnek, mennek, beszélnek, sétálnak, keresnek, egyre lázasabban. Az alcade végül is talál egy férfit a lánya nélkül, s megtalálja a lányát, férfi nélkül, ami igen kielégítő megoldás a derék bírónak, de a közönségnek korántsem az. A nyugalom helyreáll, az alcade vallatni akarja a férfit. Az öreg alcade leül egy öreg alcade-karosszékbe, és helyrehúzogatja alcade-mandzsettáit. Spanyolország az egyetlen ország, ahol alcade-ok tartoznak a nagy mandzsettákhoz, s az alcade-ok nyaka körül viszont fodros gallérok meredeznek, amelyek Párizsban csak fél akkora terjedelműek, s csak fél olyan komolyak.

Ez az alcade, aki annyit totyogott, kicsi, izgága, öreges lépésekkel - ez Bouffé, Potier örököse, fiatal színész, aki oly jól játssza az aggastyánokat, hogy a legelaggottabb aggastyánokat is megkacagtatja. Száz aggastyánra való hosszú öregség lakik kopasz homlokában, mekegő hangjában s a két pipaszár lábban, amely kövér potroha alatt remeg. Olyan öreg ez a fiatal színész, hogy megijeszti az embert - félni kezdünk, hogy ránk is átszármazik az öregsége, mint valami ragadós betegség. És milyen csodálatos egy alcade! Milyen bájos, nyugtalan mosoly, milyen fontoskodó butaság! Mennyi ostoba méltóság! Mennyi bírói habozás! Mily jól tudja ez az ember, hogy fölváltva minden hamis és igaz lehet! Mennyire megérdemli, hogy egy alkotmányos király minisztere legyen.

Az alcade minden kérdésére kérdéssel válaszol az ismeretlen, Bouffé felel, de úgy, hogy bár csupa kérdést kap feleletül, az alcade mindent földerít a kérdéseivel. Ez az elsőrangúan komikus jelenet, amelyen Molière lehelete érzik, vidám kedvre derítette az egész közönséget. Minden rendbe jő; én azonban képtelen vagyok elmondani, hogy mi világos, mi marad homályban - ott volt az alcade leánya, akit egy igazi andalúziai lány játszott, spanyol nő, akinek spanyol a szeme, spanyol az arcszíne, spanyol a termete, spanyol a járása, szóval tetőtől talpig spanyol, tőrével együtt, amit a harisnyakötőjében visel, szerelmében, amit a szívében hordoz, s a keresztjével, amit szalagon hord a keblén.

A felvonás végén valaki megkérdezte tőlem, milyen sikere van a darabnak, s én azt feleltem: zöld sarkú, piros harisnyát visel, a lába ilyen pici, lakkcipő van rajta, s a lábszára a legszebb lábszár egész Andalúziában! Ó, az alcade leánya, ha őt látja az ember, összeszalad szájában a - szerelem -, irtózatos vágyakat kelt az emberben, szeretnénk fölugrani a színpadra, s fölajánlani neki egy kunyhót, meg a szívünket, vagy harmincezer frank járadékot és a tollunkat. Ez az andalúziai nő Párizs legszebb színésznője. Coralie - ha már a nevén kell neveznünk -, egyformán tud grófnő vagy grizett lenni, s nem lehet tudni, melyik formájában tetszenék jobban. Az lesz belőle, ami akar, arra született, hogy mindent megcsináljon - lehet-e ennél jobbat mondani egy bulvárszínház művésznőjéről?

A második felvonásban egy párizsi spanyol nő jelent meg, kaméa arcával és gyilkoló szemével. Most már magam is kérdezősködtem, hogy honnan jő, s azt felelték, hogy a kulisszák közül lépett ki és Florine kisasszony a neve; de szavamra mondom, nem tudtam elhinni, annyi tűz volt a mozdulataiban, annyi hév a szerelmében.

Az alcade leányának a vetélytársa felesége egy nagy úrnak, akit Almaviva köpenyéből vágtak ki, hiszen van abban elég matéria, száz bulvár-nagyúr számára is. Florine-nak ugyan nem volt zöld sarkú, piros harisnyája, sem lakkcipője, de volt egy mantillája, egy fátyla, s mint előkelő hölgy, nagyszerűen tudott vele bánni! Csodálatosan bebizonyította, hogy a nőstény tigris macskává is tud változni. A két spanyol nő éles szóváltásából megértettem, hogy itt valami féltékenységi dráma játszódik le. Amikor aztán már minden rendbe jött volna, az alcade ostobasága újra összezavarta az egészet. Mind valahányan: fáklyahordók, gazdag emberek, inasok, Figarók, nagyurak, alcade-ok, lányok, asszonyok újra kezdték a keresést, jövést-menést, forgolódást. A cselszövés újra összebonyolódott, s én nem bántam, hadd bonyolódjék, mert ez a két nő, a féltékeny Florine és a boldog Coralie, újra belegabalyítottak spanyol szoknyájuk és mantillájuk ráncaiba, s a szemem elé dugták piciny lábacskájukat.

Eljutottam a harmadik felvonásig anélkül, hogy bajt csináltam volna - nem adtam okot a rendőrtiszt közbelépésére, nem botránkoztattam meg a közönséget -, s azóta hiszek a köz- és valláserkölcs hatalmában, amellyel a képviselőház annyit foglalkozik, hogy az ember azt hinné: nincs már erkölcs Franciaországban. Sikerült megértenem, hogy egy férfiról van szó, aki két nőt szeret, de őt nem szeretik, de ő nem szereti a nőket, azaz, hogy nem szereti az alcade-okat, vagy az alcade-ok nem szeretik őt; de mindenesetre derék úriember, aki szeret valakit, saját magát, vagy jobb híján az Istent, mert végül barátnak megy. Aki többre kíváncsi, menjen el a Panorama-színházba. Most már kellőképpen tudja mindenki, hogy először azért kell odamenni, hogy megszokjuk ezeket a diadalmas, zöld sarkú, piros harisnyákat, ezt a sokat ígérő lábacskát, ezt a szemet, amely átszűri a nap sugarait, az andalúziainak öltözött párizsi nő és a párizsinak öltözött andalúziai nő furfangjait; másodszor pedig el kell menni azért, hogy élvezzük a darabot, amely az aggastyán alakjával megpukkaszt nevettünkben, a szerelmes nagyúr alakjával pedig megríkat. A darab mindkét tekintetben sikerült. A szerző, akinek állítólag egyik nagy költőnk a társa, rohammal vívja ki a sikert: egy-egy szerelmes széplány a fegyver mindkét kezében; nem csoda, hogy a közönséget majd megöli az izgalom és a gyönyörűség. Úgy érzi a néző, mintha ennek a két lánynak a lába szellemesebb volna a szerzőnél. Mindamellett, amikor a két vetélytárs távozott, szellemesnek találtuk a párbeszédet, s ez elég diadalmasan bizonyítja, hogy a darab kitűnő. A szerző nevét olyan tapsok közt hirdették ki, hogy a színház építője nyugtalankodni kezdett; de a szerző, aki megszokta a csillár alatt forrongó részeg Vezúv háborgásait, nem reszketett: a neve Du Bruel. Ami a két színésznőt illeti, azok eltáncolták a híres sevillai bolerót, amelynek egykor megkegyelmeztek a zsinati atyák, s buja mozdulatai ellenére most is engedélyezte a cenzúra. Ez a boleró elegendő, hogy odavonzzon minden idős úriembert, aki nem tudja, mitévő legyen maradék szerelmével s könyörületességből figyelmeztetem ezeket, hogy alaposan tisztogassák meg lornyettjük üvegjét.

Miközben Lucien ezt a cikket írta, amely forradalmat csinált az újságírásban új és eredeti modorával, Lousteau is írt egy úgynevezett erkölcsrajzot, Az egykori szépfiú címen, s ez így kezdődött:

A Császárság-korabeli szépfiú még mindig magas és karcsú, jól konzervált ember; fűzőt visel és a becsületrend keresztjét. A neve valahogy olyanformán hangzik, hogy Potelet; s hogy a mai udvar jól fogadja, a Császárság bárója megnemesítette önmagát egy "du" szócskával: most du Potelet-nek hívják, de forradalom esetén persze hajlandó lesz visszaváltozni Potelet-vé. Egyébiránt az embernek is két vége van, mint a nevének, s most a Saint-Germain-negyedben udvarolgat, minekutána dicsőséges, hasznos és kellemes uszályhordozója volt ama férfiú egyik húgának, akit a szemérem tilt megneveznem. Du Potelet ugyan megtagadja a császári hercegnő mellett teljesített szolgálatait, de azért még ma is románcokat énekel intim jótevőjéről...

A cikk sűrű szövedéke volt a személyeskedésnek, aminőket akkoriban szoktak gyártani - elég ügyetlenül, mert ezt a műfajt sajátságosan tökéletesítették azóta, különösen a Figaró-ban. Volt benne egy tréfás párhuzam, Bargetonné közt, akinek Châtelet báró udvarolt, meg egy szálkás hal között - s ez a párhuzam tetszett az olvasónak, ha nem ismerte is azt a két személyt, akikből a cikk csúfot űzött. Châtelet-t egy gémmel hasonlította össze. Ellenállhatatlan kacagást keltett a gém szerelme, amely nem tudja elnyelni a szálkás halat, mert az háromfelé törik, amikor leejti. Ez a folytatásokban közölt tréfa tudvalevően óriási feltűnést keltett a Saint-Germain-negyedben, s egyike volt annak az ezer és egy oknak, ami miatt a törvényhozás oly szigorúan megrendszabályozta a sajtót. Egy óra múlva Blondet, Lousteau és Lucien visszatért a szalonba, ahol a vendégek csevegtek: a herceg, a miniszter és négy nő, a három kereskedő, a színház igazgatója, Finot és a három szerző. Egy szedőgyerek ott volt már, hogy kéziratot kérjen az újságnak.

- A szedők hazamennek, ha semmit sem viszek nekik - mondotta.

- Nesze, itt van tíz frank és várjanak! - felelte Finot.

- Kérem, ha ezt odaadom nekik, beszednek valamit, ahelyett hogy kiszednének, és vége az újságnak.

- Megrémít ennek a gyereknek az esze - mondta Finot.

A miniszter éppen ragyogó jövőt jósolt a szedőgyereknek, amikor a három szerző belépett. Blondet egy végtelenül szellemes cikket olvasott fel, amely a romantikusokat támadta. Lousteau cikke megkacagtatta a hallgatóságot. Rhétoré herceg azt tanácsolta, hogy csúsztasson a cikkbe valami közvetett bókot d'Espard márkinéra, nehogy túlságosan megharagítsa a Saint-Germain-negyedet.

- Most olvassa fel ön, amit írt! - szólt Finot Lucienhez.

Mikor Lucien, félelmében remegve, befejezte a felolvasást, a szalon csak úgy zengett a tapstól, a színésznők összecsókolták az újoncot, a három kereskedő majd agyonszorongatta, Du Bruel könnyes szemmel fogta meg a kezét, s végül a direktor ebédre hívta.

- Nincsenek többé gyermekek - mondta Blondet. - Minthogy Chateaubriand úr már megcsinálta Victor Hugóra azt a szót, hogy fenséges gyermek, kénytelen vagyok egyszerűen annyit mondani önnek, hogy olyan ember, akinek szelleme, szíve és stílusa van.

- Ez az úr munkatársa a lapomnak - szólt Finot, köszönetet mondva Étienne-nek s a kizsákmányoló ravasz tekintetével pillantva rá.

- Milyen vicceket csináltatok? - kérdezte Lousteau Blondet-tól és Du Brueltől.

- Itt vannak Du Bruel viccei - mondta Nathan.

Demosthenes vikomt úr, látván, hogy a d'A... vikomt mennyire érdekli a közönséget, így nyilatkozott tegnap: - no, talán végre nyugton hagynak engem.

Egy hölgy azt mondta egy ultrának, aki helytelenítette Pasquier úr szónoklatát, mint Decazes rendszerének folytatását: - Igaz, igaz, de a lábikrái nagyon királypártiak.

- Ha így kezdődik, nem is kérek belőle többet, jól van minden - mondta Finot. - Szaladj, vidd el ezt nekik - szólt a szedőgyerekhez. - Az újság egy kicsit oda van kenve, de azért a legjobb számunk - mondta az írók csoportja felé fordulva, akik már kissé alattomosan kezdték nézegetni Lucient.

- Szellemes ez a fickó - mondta Blondet.

- Jó a cikke - szólt Claude Vignon.

- Asztalhoz! - kiáltotta Matifat.

A herceg karját nyújtotta Florine-nak, Coralie megfogta Lucien karját, a táncosnőnek pedig egyik oldalán Blondet volt, a másikon a német miniszter.

- Nem értem, miért támadja Bargetonnét és Châtelet bárót, akit, mint mondják, a Charente-vidék megyefőnökének s a folyamodványok előadójának neveztek ki.

- Bargetonné kidobta Lucient, mint valami senkit - mondta Lousteau.

- Egy ilyen szép fiatalembert! - jegyezte meg a miniszter.

A vacsora, amelyet új ezüstneművel, és sèvres-i porcelánon, damasztabroszokon tálaltak fel, hallatlanul fényűző volt. Chevet készítette, a borokat Camusot, Matifat és Cardot barátja, a Saint-Bernard rakpart leghíresebb kereskedője válogatta össze. Lucien, aki most először látta közelről a párizsi fényűzést, egyik meglepetésből a másikba esett, de elrejtette csodálkozását, mint olyan ember, akinek Blondet kijelentése szerint szelleme van, szíve és stílusa.

Az udvaron átjövet Coralie azt súgta volt Florine fülébe:

- Itasd le Camusot-t úgy, hogy elaludjon a lakásodon.

- Megfőzted hát az újságíródat? - kérdezte Florine, a színésznők világában használatos jellegzetes kifejezéssel.

- Nem, drágám: szeretem - felelte Coralie, csodálatos kis mozdulatot téve a vállával.

Ezeket a szavakat Lucien fülébe juttatta az ötödik főbűn, és most is fülébe csengtek. Coralie csodaszépen volt felöltözve, s a ruhája ügyesen kiemelte sajátos szépségeit; mert minden asszonynak megvannak a maga egyéni tökéletességei. Ruhájának, éppen úgy, mint Florine-énak, megvolt az az érdeme, hogy egy eddig ismeretlen, gyönyörű anyagból, az úgynevezett selyemmuszlinból készült. Ez az újdonság néhány napig Camusot tulajdona volt, aki, mint az Arany Gubó főnöke, a lyoni gyárak párizsi atyaistenei közé tartozott. Ilyenformán a szerelem és a ruha - festéke és illatszere a nőnek - egyaránt felfokozta a boldog Coralie csábító bájait. Óriási csábítás fiatal embereknek, a biztosra várt gyönyörűség, amely nem fog kisiklani a kezükből. Meglehet, hogy ez a bizonyosság vonzza őket a rossz hírű helyekre; meglehet, hogy ez a titka a hosszú hűségnek is. A tiszta, őszinte szerelemnek - egyszóval: az első szerelemnek szövetsége azzal a szeszélyes nekihevüléssel, amely néha erőt vesz ezeken a szegény teremtéseken - meg Lucien nagy szépségének bámulata elméssé tette Coralie szívét.

- Szeretnélek akkor is, ha csúnya és beteg volnál - súgta Lucien fülébe, amikor asztalhoz ültek.

Milyen költőnek való mondás ez! Camusot eltűnt, Lucien sem látta már, amikor Coralie-ra nézett. Egy ízig-vérig élvezetre és élményekre termett ember, akit untatott a vidék egyhangúsága, vonzottak Párizs örvényei, kifárasztott a nyomor, kínzott a kényszerű önmegtartóztatás - aki beleunt a Cluny utcai szerzetesi életbe, az eredménytelen munkába -, az ilyen nem húzódhatott vissza erről a ragyogó lakomáról. Luciennek egyik lába már Coralie ágyában volt, másik pedig az Újság lépvesszején, amely után annyit futott, anélkül hogy elérhette volna. Amikor már annyiszor silbakolt hiába a Sentier utcában, most fehér asztal mellett találta az Újságot, bort nyakaló, vidám, kedélyes fiú képében. Éppen az imént állt bosszút minden fájdalmáért; egyik cikk még holnap átdöf két szívet, bár hiába akarta beleönteni minden dühét és fájdalmát, amivel torkig lakatták. Amikor Lousteau-ra nézett, azt gondolta magában: - Ez az igazi barát! - nem is sejtve, hogy Lousteau máris fél tőle, mint veszedelmes vetélytárstól. Lucien hibát követett el, amikor egész elmésségét elárulta: egy színtelen cikk nagyszerű szolgálatot tett volna neki. Blondet ellensúlyozta Lousteau emésztő irigységét: azt mondta Finot-nak, hogy meg kell hódolni a tehetség előtt, ha ekkora ereje van. Ez az ítélet irányította Lousteau viselkedését: meg fogja beszélni Finot-val, hogyan zsákmányolja ki ezt a veszedelmes jövevényt, továbbra is megtartva szűkös helyzetében. Ez az elhatározás gyorsan született meg, s a két férfi egész jelentőségében meg is értette, két mondatot súgva egymás fülébe.

- Tehetséges ember.

- Sokat fog követelni.

- Nono!

- Jól van!

- Sohasem tudok félelem nélkül együtt vacsorázni francia újságírókkal - mondta nyugodt, méltóságos kedélyességgel a német diplomata, Blondet-ra pillantva, akit látott már Montcornet grófnénál. - Van Blüchernek egy mondata, amit önök vannak hivatva megvalósítani.

- Mi az? - kérdezte Nathan.

- Amikor Blücher 1814-ben Saackennel a Montmartre magaslataira érkezett - bocsássanak meg, uraim, hogy eszükbe juttatom ezt az önökre nézve végzetes napot -, a brutális Saacken azt mondta: most fölégetjük Párizst! - Eszébe se jusson. Franciaországot csak ez fogja megölni! - felelte Blücher rámutatva erre a nagy rákos fekélyre, amely lángolóan és füstösen terült el a lábuk előtt, a Szajna völgyében. Áldom Istenemet, hogy az én hazámban nincsenek újságok - folytatta a miniszter egy kis szünet után. - Még most sem tértem magamhoz abból az ijedtségből, amit ez a papírsapkás emberke okozott nekem, akinek tízesztendős korára annyi esze van, mint egy vén diplomatának. Úgy is érzem ma este, hogy oroszlánokkal és párducokkal vacsorázom, akik a tiszteletemre békésen nyalogatják a körmüket.

- Annyi bizonyos - mondta Blondet -, hogy ha akarjuk, elmondhatjuk és bebizonyíthatjuk egész Európának, hogy excellenciád ma este egy kígyót hányt ki, hogy majdnem megölte a kígyó mérgével Tullia kisasszonyt, legcsinosabb táncosnőnket, s mindezekkel kapcsolatban bölcselkedhetünk Éva anyánkról, a bibliáról, az eredendő és maradandó bűnről. De legyen nyugodt, hiszen a vendégünk.

- Mulatságos história volna - mondta Finot.

- Tudományos értekezéseket nyomtatnánk ki az összes kígyókról, amiket az emberi szívben és testben találtak, s úgy térnénk át a diplomáciai testületre - mondta Lousteau.

- Mutogatnánk egy kígyót ebben a cseresznyepálinkás üvegben - mondta Vernou.

- A végén ön maga is elhinné - szólt Vignon a diplomatához.

- Uraim, ne ébresszék föl alvó karmaikat - kiáltott fel Rhétoré herceg.

- Az újság befolyása és hatalma még csak most hajnallik - mondta Finot -, az újságírás gyermekkorát éli, de még nagyra fog nőni. Tíz év múlva minden meghódol a publicisztikának. A gondolat mindent megvilágít, mindent...

- Megrothaszt - mondta Blondet, félbeszakítva Finot-t.

- Jó megjegyzés - szólt Claude Vignon.

- Királyokat ültet trónra - mondta Lousteau.

- És monarchiákat pusztít el - tette hozzá a diplomata.

- Ha sajtó nem volna - mondta Blondet -, nem kellene föltalálni; de hát megvan és mi belőle élünk.

- Bele is halnak majd - mondta a diplomata. - Hát nem látják, hogy a tömegek uralma, feltéve, hogy önök felvilágosítják, megnehezíti majd az egyéni nagyságot; hogy amikor elvetik az okoskodás magvait az alacsony néposztályok keblében, lázadást aratnak és önök lesznek annak első áldozatai? Mit törnek össze Párizsban, amikor az utca fellázad?

- Az utcai lámpákat - mondta Nathan -, de mi sokkal szerényebbek vagyunk, semhogy félnünk kellene, minket legföljebb megrepesztenek.

- Az önök népe olyan szellemes, hogy semmiféle kormányzatot nem enged kifejlődni - mondta a miniszter. - Ha nem így volna, önök a tollukkal újra kezdenék Európa meghódítását, amit a kardjuk nem volt képes a birtokukban megtartani.

- Az újság: betegség - mondta Claude Vignon. - Ezt a betegséget hasznosítani lehetne, de a kormány le akarja győzni. Ebből harc támad. Ki fog elbukni? Ez a kérdés.

- A kormány - mondta Blondet -, ezt kiáltozom torkom szakadtáig. Franciaországban a szellem mindennél erősebb, s az újságokban a szellemes emberek szellemén kívül megvan még Tartuffe szenteskedése is.

- Blondet, Blondet - mondta Finot -, túlságosan messzire ragadtatod magadat: itt előfizetők is vannak.

- Te tulajdonosa vagy egy ilyen méregraktárnak, hát van mitől félned - én fütyülök a boltjaitokra, ha belőlük élek is!

- Blondet-nak igaza van - mondta Claude Vignon. - Az újság, ahelyett hogy szent hivatás volna, a pártok eszközévé lett; eszközből üzletté; és mint minden üzlet, becstelen és rosszhiszemű. Ahogy Blondet mondja, minden újság - bolt, ahol olyan színű szavakat árulnak a közönségnek, amilyeneket akar. Ha a púposoknak volna újságjuk, az reggel, este a púposok szépségét, jóságát, szükséges voltát bizonyítgatná. Az újság már nem arra való, hogy fölvilágosítsa a közvéleményt, hanem hogy hízelegjen neki. Ilyenformán bizonyos idő múlva minden újság hitvány, szenteskedő, nyomorult, hazug, gyilkos lesz; eszméket, rendszereket, embereket öl, s éppen ezért virágzik majd. Meglesz az a kellemes oldala, ami minden erkölcsi testületnek: elkövetheti a rosszat, és senki sem felelős érte. Én Vignon, te Lousteau, te Blondet, te Finot, mi mind csupa Aristidesek, Plátók, Catók, plutarchosi hősök leszünk; ártatlanok leszünk valamennyien, moshatjuk a kezünket, akármilyen aljasság történik is. Napóleon megmagyarázta ezt a morális, vagy ha úgy tetszik immorális jelenséget egy fenséges mondással, amelyre a Konvent tanulmányozása közben jött rá: a kollektív bűnökért senki sem felelős. Az újság a legkegyetlenebb viselkedést is megengedheti magának, és senki sem hiszi, hogy az őt személyesen is bemocskolja.

- De a hatalom megszorító törvényeket fog alkotni - mondta Du Bruel -, a törvények már készülnek is.

- Eh, mit ér a törvény a francia szellemmel szemben - mondta Nathan -, az a leghatalmasabb választóvíz a világon.

- Eszméket csak eszmékkel lehet ellensúlyozni - folytatta Vignon. - Csak a terror és a zsarnokság fojthatja el a francia szellemet, hiszen a mi nyelvünk hallatlanul alkalmas a célzásra, a kétértelműségre. Minél szigorúbb a törvény nyomása, annál erősebben robban ki a szellem, mint a gőz egy szellentyűs gépből. Például a király valami jót cselekszik: ha az újság ellene van, a miniszter csinál mindent - és megfordítva. Ha az újság kitalál valami aljas rágalmat, azt kívülről hozták neki. Ha valaki panaszkodik, az újság megússza a dolgot egy bocsánatkéréssel. Ha a törvény elé idézik, panaszkodik, hogy nem kértek tőle helyreigazítást; de próbáljon csak kérni valaki; nevetve tagadja meg, csekélységnek tünteti fel a bűnét. Egyszóval, ha az áldozat győz, akkor is földre tiporja. Ha megbüntetik, ha sok bírságot kell fizetnie, úgy tünteti fel a panasztevőt, mint a szabadságnak, a hazának és a felvilágosodásnak ellenségét. Tolvajnak fogja mondani X. urat, s közben azt magyarázgatja, hogy ő az ország legbecsületesebb embere. Ilyenformán: a bűnei semmiségek! A támadói szörnyetegek! És kellő időben akármit elhitethet azokkal, akik mindennap olvassák. Aztán, ami nem tetszik neki, az mindig hazafiatlan lesz - és sohasem marad hazugságban. Felhasználja a vallást a vallás ellen, az alkotmányt a király ellen; csúffá teszi a bíróságot, ha sérti az érdekeit; dicséri, ha meghajol a nép szenvedélye előtt. Izgató meséket eszel ki Bobèche módjára, handabandázik, hogy előfizetőket szerezhessen. Az újság azon nyersen, szőröstül-bőröstül fölfalná tulajdon édesapját, csakhogy a közönséget érdekelje és mulattassa. Olyan, mint a színész, aki tulajdon fia hamvait szórja az urnába, hogy igazi könnyeket tudjon sírni - olyan, mint a szerető, aki mindent feláldoz a barátjának.

- Szóval az újság: a nép, fólió alakban - kiáltott fel Blondet, félbeszakítva Vignont.

- Ez a szenteskedő, nagylelkűségre képtelen nép - folytatta Vignon - ki fogja közösíteni kebléből a tehetséget, mint ahogy Athén száműzte Arisztidészt. Meglátjuk még, hogy az újságok, amiket eleinte becsületes emberek vezettek, később a leggyöngébb tehetségek irányítása alá kerülnek, akikben megvan a gumi szívós rugalmassága, ami hiányzik a szép lángelmékből - vagy pedig fűszeresek irányítása alá, akiknek lesz elég pénzük, hogy akárki tollát megvásárolják. Már most is látunk ilyeneket! De tíz esztendő múlva az első kölyök, aki az iskola porát lerázta, nagy embernek fogja hinni magát, felmászik egy újság hasábjaira, hogy megpofozza az elődeit, s a lábuknál fogva rángatja le őket, hogy a helyüket elfoglalhassa. Napóleonnak nagyon igaza volt, amikor szájkosarat tett a sajtóra. Fogadni mernék, hogy az ellenzéki lapok, ha ők juttathatnának uralomra egy kormányt, ugyanazokkal az érvekkel, ugyanazokkal a cikkekkel támadnák, amelyeket ma a királyi kormány ellen írnak - mihelyt az új kormány bármit is megtagadna tőlük. Minél több engedményt tesznek az újságíróknak, annál többet követelnek az újságok. A beérkezett újságírók helyét kiéhezett, szegény újságírók foglalják el. Ez a fekély gyógyíthatatlan, egyre rosszabb indulatú, egyre szemtelenebb; minél nagyobb lesz a baj, annál jobban fogják tűrni, míg csak a rengeteg nyelvelő újság úgy össze nem zavarodik, mint hajdan Bábel építőinek nyelve. Mi valamennyien tudjuk, hogy az újságok hálátlanságban túltesznek majd a királyokon, spekulációban és számításban a legpiszkosabb kereskedelmen, fel fogják falni a tehetségünket, mert mindennap az ő komisz pálinkájukat árultatják velünk; de azért valamennyien folytatni fogjuk az újságírást, mint akik a higanyt bányásszák, noha tudják, hogy bele fognak halni. Ott van ni, Coralie mellett, egy fiatalember, hogy is hívják? Igen, Lucien! Szép fiú, költő, és ami még többet ér neki, szellemes, nos hát: be fog lépni a gondolatnak egy ilyen nyilvánosházába, amelyet újságnak neveznek, ott fogja elszórni legszebb eszméit, kiszárítani az agyát, megrontani a lelkét, s ott fogja elkövetni azokat a névtelen aljasságokat, amik az eszmék háborújában a rablóvezérek hadicseleit, fosztogatásait, gyújtogatásait, árulásait helyettesítik. Amikor ő is, mint ezren mások, elpazarolta szép tehetségét a részvényesek javára, ezek a méregkereskedők éhen vesztik, ha szomjas, és szomjan, ha éhes.

- Köszönöm - mondta Finot.

- De hiszen, Istenem - folytatta Claude Vignon -, én tudtam ezt, én benn vagyok a fegyházban, és örülök az új fegyenc érkezésének. Blondet meg én különbek vagyunk, mint X. vagy Y. úr, aki a tehetségünkkel spekulál, s azok mégis mindig ki fognak zsákmányolni bennünket. A mi eszünk mögött szív is van, hiányoznak belőlünk a kizsákmányoló kegyetlen tulajdonságai. Mi lusták, szemlélődök, elmélkedők, ítélkezők vagyunk: ki fogják szívni az agyvelőnket, s azzal vádolnak majd, hogy rosszul viseltük magunkat.

- Azt hittem, jobban fogunk szórakozni magukkal! - kiáltott fel Florine.

- Florine-nak igaza van - mondta Blondet -, bízzuk a társadalom betegségeinek gyógyítását azokra a sarlatán államférfiakra. Hogy is mondta Charlet: Beleköpni a tálba? Soha!

- Tudjátok, mire emlékeztet most Vignon? - kérdezte Lousteau, Lucienre mutatva - egy afféle Pélican utcai vastag nőszemélyre, aki így szól a kisdiákhoz: Kicsikém, te még fiatal vagy ahhoz, hogy idegyere...

Az ötlet megkacagtatta a társaságot, de Coralie-nak tetszett. A kereskedők ettek-ittak, és közben odafüleltek.

- Micsoda egy nemzet, amelyben ennyi jó és ennyi rossz van együtt! - mondta a miniszter Rhétoré hercegnek. - Uraim, önök olyan tékozlók, akik nem képesek tönkretenni magukat.

Ilyenformán a véletlen kegyelméből Lucien minden figyelmeztetést megkapott a mélység szélén, amelybe nemsokára lehullott. D'Arthez elindította a költőt a munka nemes ösvényén, s fölébresztette benne azt az érzelmet, amely előtt eltűnnek az akadályok. Lousteau, bárha önzésből, megpróbálta elriasztani, igazi színében festve le előtte az újságírást és az irodalmat. Lucien nem akart hinni ennyi piszkos romlottságban; de most saját fülével hallotta, amint az újságírók világgá kiáltották a maguk betegségét, látta őket munka közben, amint tápláló dajkájuk belébe túrnak, hogy a jövőt megjósolhassák. Ezen az estén a maguk valóságában látta a dolgokat. Ahelyett, hogy borzalom fogta volna el, amikor szíve mélyéig látott annak a párizsi romlottságnak, amelyet Blücher oly jól jellemzett: mámorosan élvezte ezt az elmés társaságot.

Ezeket az embereket, akik oly rendkívüliek voltak bűneik damaszkuszi vértezetében s a hideg boncolgatás ragyogó sisakjában, felsőbbrendűnek találta d'Arthez baráti körének komoly és lelkes tagjainál. Meg aztán most élvezte a gazdagság első gyönyörűségeit, elkápráztatta a fényűzés, hatalmába kerítette a jól megrakott asztal; szeszélyes ösztönei fölébredtek, most először ivott válogatott borokat, most ismerkedett meg az előkelő konyhák fogásaival; látott egy minisztert, egy herceget a táncosnőjével, akik az újságírók közé keveredtek, és bámulták ezeknek kegyetlen hatalmát; iszonyú viszketegséget érzett, hogy uralkodjék ezen a királyi társaságon s elég erőt is érzett magában, hogy legyőzze. És végül Coralie-t, akit néhány szavával boldoggá tett, az ünnepi gyertyák fényében, az ételek gőzén s a mámor ködén keresztül nézte meg - fenségesnek találta, oly széppé tette a szerelem! Ez a lány különben is Párizs legcsinosabb, legszebb színésznője volt. D'Arthez körének, a nemes értelem mennyországának el kellett buknia ily tökéletes kísértésben. Lucien szerzői hiúságát szakértők csiklandozták meg, leendő vetélytársai dicsérték a cikkét. A cikk sikerének és Coralie meghódításának kettős diadala az övénél kevésbé fiatal fejet is megszédíthetett volna.

Vitatkozás közben mindenki sokat evett, és rengeteget ivott. Lousteau, Camusot szomszédja, észrevétlenül kétszer vagy háromszor is cseresznyepálinkát töltött a kereskedő borába, és ösztökélte a hiúságát, hogy ivásra bírja. Ezt a manővert olyan ügyesen csinálta, hogy a kereskedő semmit sem gyanított - a maga nemében éppoly ravasznak hitte magát, mint az újságíró. Az éles tréfálkozás akkor kezdődött, amikor a vacsora utáni csemegéket s a borokat hordták körül. A diplomata, mint kiváló értelmű férfiú, mihelyt meghallotta azoknak az ostobaságoknak a moraját, amelyek ilyen szellemes embereknél az orgiákat befejező groteszk jelenetek előhírnökei szoktak lenni - jelt adott a hercegnek és a táncosnőnek, és mind a hárman eltűntek. Amint Camusot elázott, Coralie és Lucien, akik vacsora közben tizenöt esztendős szerelmesek módjára viselkedtek, elmenekültek a lépcsőn, és bérkocsiba vetették magukat. Camusot az asztal alatt volt, Matifat azt hitte, eltűnt a társaságból a színésznővel; otthagyta dohányzó, iszogató, nevető, vitatkozó vendégeit, és utánament Florine-nak, amikor az lefeküdt. A hajnal még az asztalnál érte a társaságot, vagyis inkább Blondet-t, a rettenthetetlen ivót, az egyetlent, aki még beszélni tudott, és pohárköszöntőt intézett az alvókhoz a rózsaujjú hajnal tiszteletére.

Lucien még nem szokta meg a párizsi orgiákat; eszén volt, amikor a lépcsőn lement, de a szabad levegőn felszabadult a részegsége is, mégpedig rettenetesen. Coralie és a szobalánya képtelenek voltak fölcipelni a költőt annak a Vendôme utcai szép háznak az első emeletére, ahol a színésznő lakott. A lépcsőn Lucien majdnem rosszul lett, s a részegség ocsmány tünetei jelentkeztek rajta.

- Gyorsan, Bérénice! - kiáltott fel Coralie. - Teát! Készíts teát!

- Semmi az egész, csak a levegő - mondta Lucien. - Meg hát soha életemben nem ittam ennyit.

- Szegény kicsike. Olyan ártatlan, mint a bárány - mondta Bérénice, a kövér normandiai leányzó, aki éppen olyan csúnya volt, amilyen szép Coralie.

Lucient végre öntudatlan állapotban lefektették Coralie ágyába. A színésznő Bérénice segítségével levetkőztette a költőt, olyan gondosan, annyi szeretettel, mint anya kisgyermekét. Lucien folyton-folyvást azt mondogatta:

- Semmi az egész, csak a levegő. Köszönöm, mama.

- Milyen kedvesen mondja, hogy mama! - kiáltott fel Coralie, és megcsókolta a haját.

- Milyen gyönyörűség ilyen angyalt szeretni! Ugyan hol csípte fel, kisasszony? Nem hittem volna, hogy van a világon olyan szép férfi, amilyen a kisasszony leányban - mondta Bérénice.

Lucien aludni akart, nem tudta, hol van, nem látott, nem hallott, Coralie beletöltögetett néhány csésze teát, aztán engedte aludni.

- Nem látott meg bennünket a házmesterné, vagy valaki más? - kérdezte Coralie.

- Nem, én vártam a kisasszonyt.

- Victoire nem tud semmit?

- Dehogy tud - mondta Bérénice.

Tíz órával később, déltájban, Lucien felébredt, és szeme találkozott Coralie szemével, aki csöndesen virrasztott álma fölött. A költő mindent megértett. A színésznő még mindig utálatosan bemocskolt, szép ruhájában volt; ereklye gyanánt szándékozta megőrizni. Lucien ráismert a jutalmát kívánó, igaz szerelem önfeláldozására és finomságára: csak nézte Coralie-t. Coralie egy pillanat alatt levetkőzött, és mint a gyík, odasiklott Lucien mellé. Öt órakor a költő isteni gyönyörűségektől elringatva aludt el, közben homályosan látta a színésznő fehér és rózsaszínű szobáját, a fényűzésnek elragadó alkotását, a csodák és válogatott kacérságok egész világát, amely felülmúlta azt, amit Lucien már megbámult Florine-nál. Coralie talpon volt. Hét órára a színházban kellett lennie, hogy eljátssza az andalúziai nő szerepét. Még egyre nézegette gyönyörűségben elszenderedett poétáját, megmámorosodott, és nem tudott betelni ezzel a nemes szerelemmel, mely az érzékeket a szívvel, a szívet az érzékekkel egyesítette, hogy együtt emelje magasba. Feloldozása volt szerelmének ez az istenítés, amely megengedi, hogy itt a földön két személyben érezzünk, s fönn az égben egy személyben szeressünk. De különben is, kinek ne szolgált volna mentségül Lucien emberfölötti szépsége? A színésznő, miközben a szerelemtől boldogan az ágy előtt térdelt, úgy érezte, mintha szentté magasztosulna. Ezt a gyönyörűséget Bérénice zavarta meg.

- Itt van Camusot, és tudja, hogy a kisasszony is itt van! - kiáltott a leány.

Lucien hirtelen felugrott és vele született nagylelkűségében első gondolata az volt, hogy Coralie-nak ártani ne találjon valahogy. Bérénice fölemelt egy függönyt. Lucien belépett egy csodaszép öltözőfülkébe, ahová Bérénice és úrnője hallatlan gyorsasággal hordták be Lucien ruháit. Amikor a kereskedő megjelent, a költő csizmája ötlött Coralie szemébe: Bérénice miután titokban kifényesítette, a tűz elé rakta, hogy megmelegítse. A cseléd és úrnője megfeledkeztek az áruló csizmáról. Bérénice nyugtalan pillantást váltott úrnőjével és kiment. Coralie karosszékébe vetette magát és azt mondta Camusot-nak, hogy üljön le vele szemközt a hintaszékbe. A derék ember, aki imádta Coralie-t, nézegette a csizmát, és nem merte szemét kedvesére emelni.

"Megharagudjam ezért a pár csizmáért, és hagyjam el Coralie-t? Elhagyni - megharagudni ilyen csekélységért? Csizma akadhat mindenütt. Ez ugyan jobb helyen volna egy csizmadia kirakatában, vagy egy körúton sétáló férfi lábán. De azért itt lábatlanul sok mindent árul el, ami nem fér össze a hűséggel. Csakhogy ötvenhat éves vagyok: kötelességem, hogy vak legyek, mint a szerelem."

Ezt a gyáva monológot semmivel sem lehet mentegetni. A csizma nem hasonlított a ma divatozó cipőhöz, amelyet egy szórakozott ember esetleg nem vesz észre; az akkori divatnak megfelelően, hosszú szárú, igen elegáns, bojtos csizma volt, amely csillogni szokott a majdnem mindig világos színű, feszes nadrágon, s a tárgyak úgy meglátszottak benne, mint a tükörben, így hát a csizma majd kiszúrta a szemét a derék selyemkereskedőnek, és őszintén szólva, beleszúrt a szívébe is.

- Mi baja? - kérdezte Coralie.

- Semmi - felelte.

- Csengessen! - mondta Coralie mosolyogva Camusot gyávaságán. - Bérénice - szólt a normand cselédlányhoz, mihelyt belépett -, ugyan szerezzen nekem csizmahúzót, hogy újra fölhúzzam ezt az átkozott csizmát. Ne felejtse este elhozni az öltözőmbe.

- Micsoda?... Ez a maga csizmája?... - szólt Camusot, s egyszerre könnyebben lélegzett.

- Eh, mit gondolt hát? - kérdezte gőgös arccal a színésznő. - Vén csacsi, csak nem hiszi, hogy?... Ó, még képes volna azt hinni! - mondta Bérénice-nek. - Férfiszerepet játszom, Izé úr darabjában és még sohasem öltöztem férfiruhába. A színházi csizmadia elhozta ezt a csizmát, hogy próbáljam benne a járást, míg elkészíti azt a párt, amelyre mértéket vett; fölhúztam a lábamra, de annyit kínlódtam, hogy le is vetettem, pedig hát mégis kénytelen leszek újra fölvenni.

- Ne vegye föl, ha szorítja - mondta Camusot, akit annyira szorított ez a csizma.

- Bizony, jobban is tenné a kisasszony - mondta Bérénice -, ahelyett, hogy úgy megkínozza magát, mint előbb. Sírt, nagyságos úr, márpedig, ha én férfi volnék, soha nem sírna az az asszony, akit szeretek! Jobban tenné, ha finom szattyánbőr csizmát viselne. De a színház olyan fösvény! A nagyságos úr bizony rendelhetne neki...

- Igen, igen - felelte a kereskedő. - Most fölkel? - kérdezte Coralie-től.

- Azonnal; csak hat órakor jöttem haza, kerestem magát mindenütt, kénytelen voltam maga miatt hét óra hosszat megtartani a kocsimat. Lám, így törődik velem! A borosüveg miatt megfeledkezik rólam. Nekem ügyelnem kellett magamra, hiszen most minden este játszani fogok, amíg az Alcade jó házakat csinál. Nem szeretném meghazudtolni annak a fiatalembernek a cikkét.

- Szép az a gyerek - mondta Camusot.

- Úgy találja? Én nem szeretem az ilyen férfiakat, túlságosan nőiesek; meg aztán nem is tudnak úgy szeretni, mint maguk, vén csacsi kereskedők. Maguk unatkoznak otthon!

- A kisasszonnyal vacsorázik a nagyságos úr? - kérdezte Bérénice.

- Nem, nem, nagyon rossz ízű a szám.

- Jól odavolt tegnap. Bizony, Camusot papa, én nem szeretem az olyan embert, aki iszik...

- Meg fogom ajándékozni valamivel ezt a fiatalembert - mondta a kereskedő.

- Igen, igen, jobb szeretem így megfizetni őket, mint azt csinálni, amit Florine. No, vén rosszcsont, induljon, vagy pedig adja ide a kocsimat, hogy el ne késsem.

- Holnapra meglesz a kocsi, amikor a direktorral ebédelek a Rocher-de-Cancale-ban; vasárnap nem fogja adni az új darabot.

- Jöjjön, én vacsorázni megyek - mondta Coralie, és elhurcolta magával Camusot-t.

Egy órával később Bérénice, Coralie gyermekkori játszótársa, akinek elméje éppoly ravasz és fürge volt, amilyen vaskos a teste, kiszabadította Lucient.

- Maradjon itt, Coralie egyedül fog visszajönni, sőt ki is adja az útját Camusot-nak, ha bosszantja magát - szólt Bérénice Lucienhez -, de, drága úrficskám, maga sokkal angyalibb lélek, hogysem tönkretenné a kisasszonyomat. Ő maga mondta nekem, hogy hajlandó itthagyni mindent, kimenni ebből a paradicsomból, hogy együtt éljen magával a padlásszobájában. Persze a féltékenyek, az irigyek tüstént elmagyaráznák neki, hogy magának egy árva fityingje sincs, meg hogy a diáknegyedben él. Én, lássa, utánuk mennék és vezetném a háztartásukat. De éppen most vigasztaltam meg szegény kicsikét. Ugye, úrficskám, maga okosabb ember, semhogy ilyen ostobaságokat követne el? Hiszen majd meglátja, hogy az a kövér bácsi csak a testet kapja meg, és maga a drága, a kedves, az isten, akinek Coralie a lelkét is odaadja. Ha tudná, milyen édes az én Coralie kisasszonyom, amikor segítek neki a szerepeit tanulni! Megenni való! Megérdemelte, hogy Isten leküldje hozzá egyik angyalát, hiszen utálta már az életét is. Olyan szerencsétlen volt az anyjával, aki verte, aki eladta! Bizony, úrficskám, egy anya a tulajdon gyermekét! Ha nekem lányom volna, úgy szolgálnám, mint az én kis Coralie-mat - gyermek helyett ő az én gyermekem. Most először van jó dolga, mióta ismerem, most először tapsolták meg. Úgy látszik, hogy a maga írása után nagy klakkot csődítettek be a második előadásra. Amíg maga aludt, itt járt Braulard, és együtt próbált vele.

- Kicsoda? Braulard? - kérdezte Lucien, aki mintha már hallotta volna ezt a nevet.

- A klakkfőnök. Megállapodott vele, hogy a szerepnek melyik részénél lépjenek közbe az emberei. Florine ugyan barátnőjének mondja magát, de megtörténhetik, hogy ki akarja játszani, s magának akarja megkaparintani az egész sikert. Az egész bulvár lázban van a maga cikke miatt. Ennél szebb ágyat egy hercegnek sem lehetne vetni, hogy szerelmeskedjék benne - mondotta, csipkés takarót borítva az ágyra.

Meggyújtotta a gyertyákat, Lucien szeme káprázott a gyertyafényben, és csakugyan azt hitte, hogy valami tündérmesébe csöppent. Camusot az Arany Gubó legszebb szöveteit válogatta ki falikárpitnak és ablakdrapériának. A költő királyi szőnyegen lépdelt. A faragott palisszanderfa bútorok csillámló fényrezdüléseket fogtak el a faragások mélyedéseiben. A fehér márványkandallón a legdrágább csecsebecsék ragyogtak. Az ágy előtt hóddal szegett hattyúprém szőnyegecske hevert. Piros selyemmel bélelt, fekete bársonypapucsok beszéltek a Margitvirágok költőjére váró gyönyörűségekről. A selyemmel kárpitozott mennyezetről csodaszép lámpa lógott le. Mesébe illő virágállványok voltak minden sarokban, tele válogatott virágokkal, szép fehér erikákkal, illattalan kaméliákkal. Mindenfelé az ártatlanság képei. Lehetetlen volt elképzelni, hogy színésznő lakik itt, színházi erkölcsökkel. Bérénice észrevette Lucien elképedését.

- No, ugye csinos? - szólt hozzá hízelgő hangon. - Nem jobb itt szeretni, mint egy padlásszobában? Beszélje le erről a bolond elhatározásáról - folytatta, miközben egy nagyszerű asztalkát tolt Lucien elé, amely az úrnője ebédlőjéből ellopott fogásokkal volt megrakva, hogy a szakácsnő ne gyaníthassa a szerető jelenlétét.

Lucien igen jól vacsorázott. Bérénice domborművekkel díszített ezüstneművel s darabonként egy aranyat érő festett tányérokon szolgálta fel az ételt. Ez a fényűzés úgy hatott a lelkére, ahogy egy utcai lány valami kis diákra, meztelen húsával és jól feszülő, fehér harisnyájával.

- Milyen boldog ez a Camusot! - kiáltott fel.

- Boldog? - felelte Bérénice. - Bizony, odaadná az a vagyonát, ha a maga helyében lehetne, s azt a vén, szürke haját elcserélhetné a maga fiatal, szőke fürtjeivel.

A legpompásabb borral kínálta meg Lucient, amit csak Bordeaux tőkéi neveltek a leggazdagabb ánglius számára, s aztán rávette, hogy feküdjék le újra, míg Coralie haza nem jön, aludja ki magát egy kicsit előre - és Lucien csakugyan kívánkozott is vissza ebbe a csodálatos ágyba. Bérénice kiolvasta ezt a vágyat a költő szeméből, és boldog volt úrnője helyett is. Fél tizenegykor egy szerelemtől sugárzó pillantás ébresztette föl Lucient. Coralie ott volt mellette, a leggyönyörűségesebb éjjeli toilette-ben. Lucien kialudta már magát, s most csak a szerelemtől volt részeg. Bérénice visszavonult, és csak ennyit kérdezett: - Holnap hány órakor tetszik parancsolni?

- Tizenegykor hozd az ágyba a reggelit. Két óra előtt senkinek sem vagyok itthon.

Másnap két órakor a színésznő és kedvese felöltözködve ültek egymással szemközt, mintha a költő látogatást tett volna pártfogoltjánál. Coralie megfürdette, megfésülte, felöltöztette Lucient; hozatott neki egy tucat szép inget, egy tucat nyakkendőt, egy tucat zsebkendőt Colliau-tól s egy tucat kesztyűt is cédrusfa ládikóban. Amikor kocsizörgést hallott a kapu előtt, az ablakhoz sietett Luciennel. Mind a ketten látták, amint Camusot kiszáll egy pompás kis kocsiból.

- Nem hittem volna - mondta a színésznő -, hogy valaki ennyire gyűlölhessen egy embert, ennyire gyűlölhesse a fényűzést...

- Sokkal szegényebb vagyok, semhogy megengedhetném, hogy tönkretegye magát - mondta Lucien, ily módon hajtva fejét a caudiumi iga alá.

- Szegény kis cicuskám - mondta a színésznő, szívére szorítva Lucient -, hát igazán szeretsz? Megkértem az urat - szólt Camusot-hoz, Lucienre mutatva -, hogy jöjjön el hozzám ma délelőtt. Gondoltam, talán elmehetünk kocsikázni a Champs-Elysées-re: kipróbáljuk a kocsit.

- Menjenek egyedül - mondta szomorúan Camusot -, nem ebédelhetek magukkal, elfelejtettem, hogy a feleségem nevenapja van.

- Szegény Musot! Hogy fog unatkozni! - mondta a leány, és nyakába ugrott a kereskedőnek.

Részeg volt a boldogságtól arra a gondolatra, hogy Luciennel kettesben próbálják ki a kocsit, hogy egyedül mehet vele a Bois-ba; s az öröm rohamában úgy látszott, mintha szeretné Camusot-t; ezernyi cirógatással halmozta el.

- Szeretném, ha mindennap megajándékozhatnám egy kocsival - mondta a szegény ember.

- Itt az idő, két óra - szólt a színésznő Lucienhez. Észrevette rajta a szégyenkezést, s bűbájos mozdulattal vigasztalta meg.

Coralie lerohant a lépcsőn, magával vonszolva Lucient, aki hallotta, amint a kereskedő fóka módjára szuszogva igyekszik utánuk, de nem tudja utolérni őket. A költő a világ legrészegítőbb gyönyörűségét érezte. A boldogságtól fenségessé varázsolt Coralie ragyogóan ízléses, elegáns toilette-tel kápráztatta el a közönség szemét. A Champs-Elysées Párizsa megbámulta a két szerelmest. A Bois de Boulogne egyik fasorában kocsijuk találkozott d'Espard márkiné és Bargetonné hintajával. Csodálkozó arccal nézték Lucient, de az megvető pillantást vetett rájuk, mint költőhöz illett, aki előre érzi dicsőségét, s nemsokára éreztetni fogja hatalmát. Ez a két asszony ültette lelkébe a bosszúszomjat, mely azóta is emészti; s Lucien életének talán legédesebb és talán döntő pillanata volt, amikor most egyetlen pillantásában éreztethette velük, hogy mit forgat a fejében. Lucient újra hatalmukba kerítették a gőg fúriái; ismét meg akart jelenni az előkelő társaságban, csattanós elégtételt szerezni magának, és visszatért lelkébe minden társadalmi kicsinyesség, amit a dolgozó ifjú, d'Arthez körének tagja, nemrégiben még lábával tiport. Csak most értette meg annak a támadásnak egész jelentőségét, amelyet Lousteau végzett el helyette: Lousteau a szenvedélyeit szolgálta, ellenben d'Arthez köre, ez a kollektív mentor, úgy tett, mintha le akarná küzdeni ezeket a szenvedélyeket unalmas erények és munkák érdekében, amelyeket Lucien kezdett hiábavalónak találni. Dolgozni! Hiszen ez a gyönyörűségre vágyó lélek halála! Nemhiába merülnek az írók olyan könnyen a színésznők és a könnyűvérű asszonyok far nienté[18]-jébe, lakomáiba és fényűző életük gyönyörűségeibe! Lucien ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy folytassa azt az életet, melyet ezen a két bolond napon megkezdett.

A Rocher-de-Cancale-ban nagyszerű volt a vacsora. Lucien ott találta Florine vendégeit, mindössze a minisztert, a herceget, a táncosnőt és Camusot-t helyettesítette két híres színész és Hector Merlin a szeretőjével, egy pompás asszonnyal, aki du Val-Noble-nénak neveztette magát, s a legszebb és legelegánsabb volt amaz asszonyok között, akik akkor Párizsban egy kivételes társaságot alkottak, amelynek tagjait manapság szemérmesen lorette-eknek nevezik. Lucien negyvennyolc óra óta valóságos paradicsomban élt, most értesült a cikke sikeréről. Amikor látta, hogy ünneplik és irigylik, a költő visszanyerte egész biztonságát, szelleme sziporkázott: az a Lucien de Rubempré volt már, aki hónapokon át ragyogott az irodalomban és a művészvilágban. Finot tagadhatatlan ügyességgel tudta megszimatolni a tehetséget, amit ő nagyban fogyasztott, s úgy megérzett, mint a mesebeli emberevő óriás az emberszagot; bókolt Luciennek, s megpróbálta besorozni a vezénylete alatt álló újságírócsapatba, Lucien pedig kapott a hízelgésein. Coralie megfigyelte ennek a szellemevőnek a furfangjait, és óvatosságra akarta inteni Lucient.

- Ne kösd le magadat, kicsikém - szólt a költőjéhez -, várj még, ezek ki akarnak zsákmányolni, majd beszélünk este a dologról.

- Eh - felelte Lucien -, elég erőt érzek magamban, hogy éppen olyan komisz és olyan furfangos legyek, mint ők.

Finot, aki az üres félsorok miatt nyilván nem veszett össze Hector Merlinnel, bemutatta őt Luciennek és Lucient Merlinnek. Coralie és du Val-Noble-né barátkoztak, udvariaskodtak, nyalták-falták egymást. Du Val-Noble-né vacsorára hívta Lucient és Coralie-t.

Hector Merlin, a legveszedelmesebb a vacsorán jelenlevő valamennyi újságíró között, felbiggyesztett ajkú, száraz kis ember volt. Mérhetetlen becsvágy és határtalan irigység lappangott benne; boldoggá tette mindaz a rossz, ami körülötte történt, felhasználta a maga szította viszálykodást. Nagyon szellemes volt, de gyenge akaratú, és ezt az akaratot azzal az ösztönnel pótolta, amely a parvenüket az aranytól és hatalomtól beragyogott tájak felé vezeti. Luciennel kölcsönösen ellenszenvesnek találták egymást. Nem nehéz megmagyarázni, miért. Merlin szerencsétlenségére fennhangon mondta el Luciennek azt, amit Lucien magában gondolt.

A vacsora végén látszólag a legmegindítóbb barátság kötelékei egyesítették ezeket az embereket, akik kölcsönösen többre tartották magukat a többieknél. Mindenki Luciennel, az új jövevénnyel kacérkodott. Nyíltan beszéltek. Egyedül Hector Merlin nem nevetett. Lucien megkérdezte tőle hűvössége okát.

- Látom, hogy ön illúziókkal lép be az irodalom és az újságírás világába. Hisz a barátságban. Mi mind barátok vagy ellenségek vagyunk, aszerint, ahogy a körülmények parancsolják. Legelőször is egymást döfjük le azzal a fegyverrel, amelyet a többiek ellen kellene használnunk. Hamarosan észre fogja venni, hogy szép érzelmekkel nem ér el semmit. Ha jó, akkor csináljon rossz embert magából. Legyen harapós, számításból. Ha ezt az alaptörvényt senki sem mondta meg önnek, hát én bizalmasan megmondom, és higgye meg, hogy ez csakugyan nagy bizalom a részemről. Ha azt akarja, hogy szeressék, sohase távozzék a kedvesétől, amíg egy kicsit meg nem ríkatta; ha szerencsét akar csinálni az irodalomban, sértsen meg mindig mindenkit, még a barátait is, ríkassa meg mindenkinek a hiúságát: mindenki hízelegni fog önnek.

Hector Merlin boldogan vette észre Lucien arckifejezésén, hogy szava úgy hatolt be az újonc szívébe, mint a tőr hegye. Kártyázni kezdtek. Lucien egész pénzét elvesztette, Coralie elvitte magával, s a szerelem gyönyörűségei feledtették vele a játék rettentő izgalmait, amelyeknek később áldozatává lett. Másnap, amikor a színésznőtől távozott, és visszatért a diáknegyedbe, tárcájában találta az elvesztett pénzt. Ez a figyelem eleinte elszomorította, vissza akart menni a színésznőhöz, hogy visszaadja a megalázó ajándékot: de már a La Harpe utcában járt, és folytatta útját a Cluny-szálloda felé. Útközben folyvást Coralie figyelmességén gondolkozott, s bizonyságát látta benne annak az anyai szeretetnek, amit az efféle nők kevernek szenvedélyeikbe. Ezeknél a szenvedély minden érzelmet magába olvaszt. Amint egyik gondolata a másikba kapcsolódott, Lucien végre is talált egy okot, hogy elfogadja a pénzt: "Szeretem, férj és feleség módjára fogunk együtt élni, nem hagyom el soha!"

Ha csak nem Diogenész valaki, meg kell értenie, hogy Lucien így gondolkozott, amikor felmászott szállodájának sáros, bűzös lépcsőjén, kinyitotta ajtajának csikorgó zárját, s viszontlátta nyomorúságában és csupaszságában irtóztató szobájának piszkos padozatát és szánalmas kandallóját. Asztalán találta regénye kéziratát és Daniel d'Artheznek ezt a kis levelét.

Barátaink majdnem meg vannak elégedve a művével, kedves poétám. Azt mondják, hogy most már több bizalommal terjesztheti barátai és ellenségei elé. Olvastuk a Panorama-színházról szóló bájos cikkét, s azt hisszük, hogy ugyanannyi irigységet ébreszt az irodalmi világban, amennyi sajnálkozást mibennünk.

Daniel

- Sajnálkozást? Mit akar ezzel mondani? - kiáltott fel Lucien, megütődve a levél udvarias hangján. - Hát idegen ő már d'Arthez körében? Most, hogy beleharapott abba a gyönyörűséges gyümölcsbe, amelyet a kulisszák Évája nyújtott oda neki, még erősebben ragaszkodott Quatre-Vents utcai barátainak tiszteletéhez és barátságához. Néhány percig gondolataiba mélyedt, látta jelenét itt, ebben a szobában, és elképzelte jövőjét Coralie-nál. Leült és hol becsületes, hol aljas habozások közt szemügyre vette, milyen állapotban adták vissza barátai a regényét. Hogy elcsodálkozott! Ezeknek a még ismeretlen nagy embereknek ügyes és önfeláldozó tolla fejezetről fejezetre kincsekkel díszítette művének szegényes részleteit. Tartalmas, tömör, szabatos, izmos párbeszéd helyettesítette az eredeti beszélgetéseket; összehasonlította ezekkel a szavakkal, amelyeken megérzett a kor szelleme, és csak most értette meg, hogy közönséges fecsegés volt, amit eddig írt. Kissé lágy vonalú arcképei elevenné, jellemzővé, színessé váltak; valamennyit hozzákapcsolták az emberi élet érdekes jelenségeihez a nyilván Bianchontól származó, finoman megformált fiziológiai megfigyelések, melyek életet adtak az alakoknak. Szószaporító leírásai most a lényegre szorítkoztak, és elevenek voltak. Csenevész, rosszul öltözött gyermeket adott oda, s egy gyönyörűséges, fehér ruhás, rózsaszín övvel és szalagokkal ékesített leányt, elragadó teremtést látott viszont. Rászakadt az éj, miközben könnyes szemmel, ennyi nagyságtól földre sújtva, a lecke teljes értékét átérezve, bámulta ezeket a javításokat, amelyek többre tanították irodalom és művészet dolgában, mint négyesztendei munkája, olvasmányai, összehasonlításai és tanulmányai. Egy rosszul felfogott vázlat helyreigazítása, egy elevenbe vágó mesteri kézvonás mindig többet mond minden elméletnél és megjegyzésnél.

- Micsoda barátok! Micsoda szívek! Milyen boldog vagyok! - kiáltott fel, szívéhez szorítva a kéziratot.

Magával ragadta a költői és változékony természetek nekihevülése, és elfutott Danielhez. De azért, amikor a lépcsőn fölment, mégsem hitte magát egészen méltónak ezekhez a szívekhez, amelyeket semmi sem téríthetett el a becsület ösvényéről. Egy hang azt súgta neki, hogy ha Daniel szeretné Coralie-t, nem fogadta volna el Camusot-val együtt. Tudta azt is, hogy ez a kör mily mélységesen irtózik az újságíróktól, és tudta, hogy ő már újságíró egy kicsit. Barátait, az éppen eltávozott Meyraux kivételével, együtt találta - kétségbeesett lelkiállapotuk minden arcon meglátszott.

- Mi bajotok van, barátaim? - kérdezte Lucien.

- Éppen most tudtunk meg egy szörnyű katasztrófát: korunk legnagyobb szelleme, legkedvesebb barátunk, aki két esztendeig világosságunk volt...

- Louis Lambert - mondta Lucien.

- Önkívületi állapotban van, és semmi remény, hogy magához térjen - mondta Bianchon.

- Meg fog halni: a teste érzéketlen lesz, s feje az égbe magaslik - tette hozzá ünnepélyesen Michel Chrestien.

- Úgy fog meghalni, ahogy élt - mondta d'Arthez.

- A szerelem tűzcsóva gyanánt röpült lelke hatalmas birodalmába, és elhamvasztotta az agyát - mondta Léon Giraud.

- Igen - szólt Joseph Bridau -, olyan magasságokba emelte, ahol mi már elveszítjük szemünk elől.

- Mi vagyunk sajnálatra méltók - mondta Fulgence Ridal.

- Hátha meggyógyul! - kiáltott fel Lucien.

- Azok szerint, amiket Meyraux mond, lehetetlen kigyógyítani - felelte Bianchon. - Az agya olyan jelenségek színhelye, amelyeken az orvostudománynak semmi hatalma nincs.

- Mégis vannak gyógyszerek... - mondta d'Arthez.

- Igen - szólt Bianchon -, most csak önkívületi állapotban van, de hülyévé tehetjük.

- Ó, hogy nem lehet a betegség démonának más fejet fölajánlani az övé helyett! Én odaadnám a magamét! - kiáltott fel Michel Chrestien.

- És mi lenne akkor az európai föderációból? - kérdezte Daniel d'Arthez.

- Igaz - felelte Michel Chrestien -, elsősorban az emberiség tulajdonai vagyunk, csak azután adhatjuk oda magunkat egy emberért.

- Mindnyájatok iránt hálás szívvel jöttem ide - mondta Lucien. - Aranyra váltottátok az én garasaimat.

- Hála! Minek nézel te bennünket? - szólt Bianchon.

- A gyönyörűség a mi részünkön volt - folytatta Fulgence.

- Nos hát, újságíróvá lett? - szólt hozzá Léon Giraud. - Első szereplésének a híre már a diáknegyedbe is eljutott.

- Még nem vagyok az - felelte Lucien.

- Hála Istennek! - kiáltott fel Michel Chrestien.

- Megmondtam én - folytatta d'Arthez. - Lucien szíve tudja, mit ér a tiszta lelkiismeret. Boldog, aki, mint a beteg a szentség felvétele után, este nyugodtan teheti párnájára a fejét, és azt gondolhatja magában: "Nem ítéltem meg mások munkáját, nem okoztam szomorúságot senkinek; szellememet nem forgattam meg tőr gyanánt egy ártatlannak lelkében sem, a tréfám nem tett tönkre semmiféle boldogságot, még csak a boldog butaságot sem zavarta meg, és nem fárasztotta igazságtalanul a lángelmét; megvetően lemondtam a csípős megjegyzések könnyű diadalairól; egyszóval sohasem tagadtam meg a meggyőződésemet."

- De hát - mondta Lucien -, én azt hiszem, lehet az ember ilyen akkor is, ha újságba dolgozik. Ha csakugyan nem akadna más mód, hogy megéljek, rá kellene fanyalodnom.

- Ó, ó, ó! - mondta Fulgence, minden felkiáltásnál emelve a hangját - megadjuk magunkat.

- Újságíró lesz belőle - mondta komolyan Léon Giraud. - Ó, Lucien, ha velünk akarnál az lenni - mi most kiadunk egy lapot; sohasem fogja megsérteni sem az igazságot, sem a méltányosságot, s az emberiségre nézve hasznos tanításokat fogja terjeszteni -, akkor talán...

- Nem lesz egyetlen előfizetőtök - szakította félbe cinikusan Lucien.

- Lesz nekik ötszáz, de az fölér ötszázezerrel - felelte Michel Chrestien.

- Tőkére lenne szükség - folytatta Lucien.

- Nem - mondta d'Arthez -, hanem önfeláldozásra.

- Olyan szagod van, mint egy illatszerboltnak - mondta Michel Chrestien, komikus mozdulattal megszagolva Lucien fejét. - Láttak egy csillogó-villogó hintóban, egy herceghez illő szeretővel, Coralie-val: s micsoda lovak! Akármelyik dandy megirigyelné!

- Hát mi rossz van ebben? - mondta Lucien.

- Ezt úgy mondod, mintha lenne valami rossz benne - kiáltotta oda Bianchon.

- Én - mondta d'Arthez - egy Beatricét kívántam volna Luciennek, egy nemes lelkű asszonyt, igazi élettársat...

- De hát mondd, Daniel, nem mindenütt egyformán szerelem a szerelem? - kérdezte a költő.

- Ó - felelte a republikánus -, ebben a kérdésben arisztokrata vagyok. Nem tudnék olyan nőt szeretni, akit egy színész a közönség szeme láttára arcon csókol, akit a kulisszák közt tegeznek, aki megalázkodik a földszint előtt, és rámosolyog, aki fölemelt szoknyában és férfinak öltözve mutogatja azt, amit egyedül én akarok látni. Vagy, ha szeretnék ilyen asszonyt, meg kellene válnia a színháztól és megtisztítanám a szerelmemmel.

- És ha nem hagyhatná ott a színházat?

- Megölne a fájdalom, a féltékenység ezernyi szenvedése. A szerelmet nem lehet úgy kitépni a szívből, ahogy egy fogat kihúznak.

Lucien elkomorodott, és gondolkozóba esett. "Ha megtudják, hogy eltűröm Camusot-t, meg fognak vetni" - gondolta magában.

- Nézd, barátom - szólt hozzá ijesztő kedélyességgel a vad republikánus -, lehet, hogy nagy író lesz belőled, de azért mindig kis ripacs maradsz.

Azzal fogta a kalapját, és elment.

- Durva ez a Michel Chrestien - mondta a költő.

- Durva és hasznos, mint a fogorvos húzóvasa - mondta Bianchon. - Michel látja a jövődet, és ebben a pillanatban talán sirat az utcán.

D'Arthez szelíden vigasztalta Lucient, és megpróbált lelket verni belé. Egy óra múlva a költő távozott a baráti körből - kínozta a lelkiismerete, amely úgy kiáltotta oda neki: - Újságíró leszel! - mint Macbethnek a boszorkány: - Király leszel!

Az utcáról felnézett a türelmes d'Arthez halványan megvilágított ablakaira, és elszomorodott szívvel, nyugtalan lélekkel ment haza. Valami előérzet azt súgta neki, hogy igazi barátai most utoljára szorították szívükhöz. Amikor a Sorbonne térről befordult a Cluny utcába, megismerte Coralie fogatát.

A színésznő csakhogy egy pillanatra láthassa poétáját, hogy egyszerűen jó estét kívánhasson neki, elkocsizott a Temple körútról a Sorbonne-ig. Amikor Lucien kedvese megpillantotta a padlásszobát, könny szökött a szemébe; szeretett volna olyan szegény lenni, mint ő, és sírt, miközben berakta az ingeket, kesztyűket, nyakkendőket és zsebkendőket a szálloda rettentő fiókos szekrényébe. Oly őszinte és oly nagy volt a kétségbeesése, annyi szerelmet fejezett ki, hogy Lucien, akinek szemrehányást tettek, amiért színésznő a kedvese, valóságos szentnek látta Coralie-t, aki kész rá, hogy fölöltse a nyomorúság szöges övét. A bűbájos teremtés azzal az ürüggyel jött ide, hogy meghívja barátját a vacsorára, melyet a Camusot-, Coralie- és Lucien-társaság rendez viszonzásképpen a Matifat-, Florine- és Lousteau-társaságnak, s megkérdezze Lucientől, nem akar-e még valakit meghívni, aki hasznára lehetne. Lucien azt felelte neki, hogy majd megbeszéli a dolgot Lousteau-val. A színésznő néhány perc múlva elfutott, nem mondta meg Luciennek, hogy Camusot várja odalenn.

Másnap Lucien már nyolc órakor elment Étienne-hez; nem találta otthon és Florine-hoz szaladt. Az újságíró és a színésznő a csinos hálószobában fogadta, ahol házastársak módjára rendezkedtek be, s ott fényesen meg is reggeliztek mind a hárman.

- De kicsikém - mondta neki Lousteau, amikor már asztalnál ültek, és Lucien szóba hozta Coralie vacsoráját -, azt tanácsolom, gyere velem Félicien Vernou-hoz, hívd meg, és köss vele olyan barátságot, amilyent már ilyen figurával lehet. Félicien talán bejuttat ahhoz a politikai újsághoz, amelyiknek a tárcarovatát üti össze, s ott aztán kedved szerint írhatsz nagy cikkeket, a vonal fölött. Az a lap is, mint a mienk, a liberális párthoz tartozik; liberális leszel, ez a népszerű párt - egyébiránt, ha át akarnál nyergelni kormánypárti oldalra, annál előnyösebb lenne a helyzeted, mert már félnének tőled. Hector Merlin s az ő du Val-Noble-néja nem hívtak meg Coralie-val vacsorára? Hozzájuk jár néhány nagyúr, fiatal dandy és milliomos.

- Meghívtak - felelte Lucien -, és te is ott leszel Florine-nal.

Lucien és Lousteau pénteki mámorukban és vasárnapi vacsora közben eljutottak a tegeződésig.

- Nos hát, Merlinnel találkozunk az újságnál, ezt a fickót Finot már nem is fogja lepipálni; okosan teszed, ha jól bánsz vele, s meghívod a vacsorára kedvesével együtt: hamarosan hasznát veheted, mert a gyűlölködő embernek mindenkire szüksége van és szívességet fog tenni neked, hogy szükség esetén számíthasson a tolladra.

- A maga első szereplése elég föltűnést keltett, hogy semmi se gátolja a haladását - szólt Florine Lucienhez -, gyorsan használja ki, különben egykettőre elfelejtik.

- Az üzlet - szólalt meg újra Lousteau -, a nagy üzlet meg van kötve. Ez a tehetségtelen Finot igazgatója és főszerkesztője Dauriat hetilapjának, tulajdonosa egy hatodrésznek, ami semmibe sem került neki, és havi hatszáz frank fizetése van. Én, kedvesem, ma reggel óta főszerkesztője vagyok a mi kis újságunknak. Minden úgy történt, ahogy múlt este előre láttam: Florine felséges volt, jobb, mint Talleyrand herceg.

- Mi az élvezetek révén férkőzünk a férfiakhoz - mondta Florine -, a diplomaták a hiúságukat fogják meg. A diplomaták előtt kelletik magukat, előttünk ostobaságokat követnek el - tehát mi vagyunk az erősebbek.

- Az üzlet megkötésekor - mondta Lousteau - Matifat kiagyalta az egyetlen jó viccet, ami egész méregkeverő életében kitelhet tőle: ez az üzlet - mondta - nem is lépi túl a foglalkozásom kereteit!

- Gyanakszom, hogy Florine súgta neki! - kiáltott fel Lucien.

- Egy szó, mint száz - folytatta Lousteau -, nyeregben ülsz.

- Maga burokban született - mondta Florine. - Hány fiatalemberke kínlódik Párizsban hosszú esztendőkig, anélkül, hogy cikkét be tudná juttatni valami újságba! Magának is bizonyosan az lesz az útja, ami Émile Blondet-nak. Már látom - tette hozzá, és csúfolódó mosollyal egy színházi kifejezést használt -, hogy fél esztendő alatt szép maszk lesz magából.

- Hát én nem vagyok már három esztendeje Párizsban? - mondta Lousteau. - És Finot csak tegnap óta ad havi háromszáz frankot a főszerkesztésért, tegnap óta fizet öt frankot egy hasábért és százat a hetilapjának egy oldaláért.

- No, hát maga nem szól semmit? - kiáltott fel Florine, Lucienre pillantva.

- Majd meglátjuk - mondta Lucien.

- Kedvesem - felelte Lousteau sértődött arccal -, én úgy elintéztem helyetted mindent, mintha testvérem volnál, de Finot-ért nem vállalok felelősséget. Finot-nak hatvan fráter jár a nyakára, s ezek két napon belül lefelé fognak nála licitálni. Én ígéretet tettem a nevedben, nem bánom, te nemet mondhatsz, ha akarsz. Nem is sejted, milyen szerencsés vagy - folytatta kis szünet után az újságíró. - Tagja leszel egy klikknek, amelynek minden tagja különböző újságokban támadja az ellenségeit, és valamennyien összetartanak.

- Mindenekelőtt menjünk Félicien Vernou-hoz - mondta Lucien. Sietett összeköttetésbe jutni ezekkel a félelmes ragadozókkal.

Lousteau kocsiért küldött, s a két barát elment a Mandar utcába, ahol Vernou lakott, egy sötét lépcsőházas, régi ház második emeletén. Lucien erősen elcsodálkozott, amikor ezt a keserű, gőgös és begombolkozott kritikust egy végtelenül közönséges ebédlőben találta, amely egyenletes közökben bemohosodott téglaszínű silány tapétával volt bevonva, és arany keretbe foglalt tusrajzok díszítették. Asztalnál ült egy asszonnyal, aki oly csúnya volt, hogy csak törvényes felesége lehetett, valamint két csöpp gyerekkel, akik korláttal elzárt magas gyerekszékekben ültek. Félicien meglehetősen bosszús arcot vágott, amiért házikabátban ütöttek rajta, amely felesége kartonruhájának maradványaiból készült.

- Reggeliztél már, Lousteau? - kérdezte, székkel kínálva Lucient.

- Florine-tól jövünk - mondta Étienne -, s ott reggeliztünk.

Lucien folyvást Vernou-nét nézegette, aki derék, kövér szakácsnéhoz hasonlított; meglehetősen tiszta volt, de végtelenül közönséges. Vernou-né kendőt viselt a háló-főkötője fölött, amelynek szalagja meg volt kötve az állán, és összeszorított arca valósággal kibuggyant belőle. Gallérját egy gomb tartotta össze, a pongyoláján nem volt öv, bő ráncokban omlott le a testén, s oly esetlenül burkolta be, hogy lehetetlen volt valami sarokkőhöz nem hasonlítani. Kétségbeejtően egészségesnek látszott, az arca majdnem violaszínű volt, s az ujjai megannyi véres hurkához hasonlítottak. Az asszony láttára Lucien egyszerre megértette, miért viselkedik Vernou olyan félszegen a társaságban. Betege a házasságnak, nincs ereje ahhoz, hogy elhagyja feleségét és gyermekeit, de eléggé költő, hogy folyvást szenvedjen miattuk. De elégedetlen mindennel, hiszen folyton elégedetlenkedik önmagával is. Lucien megértette a keserű kifejezést, amely irigy arcát jéggé dermesztette, megértette a fanyar visszavágásokat, amelyeket beszélgetésébe szokott keverni, megértette maró mondatait, amelyek mindig olyan hegyesek és kidolgozottak voltak, mint a tőr.

- Menjünk át a dolgozószobámba - mondta fölállva Félicien -, bizonyosan irodalmi dolgokról van szó.

- Igen is, meg nem is - felelte Lousteau. - Egy vacsoráról van szó, öregem.

- Azért jöttem - szólt Lucien -, hogy Coralie nevében megkérjem...

Erre a névre Vernou-né fölkapta a fejét.

- ...vacsorázzék velünk mához egy hétre - folytatta Lucien. - Az a társaság lesz nála, amelyik Florine-nál volt, s azonkívül du Val-Noble-né, Merlin és még mások. Kártyázni is fogunk.

- De barátom, azon a napon Mahoudeau-néhoz kell mennünk - válaszolt az asszony.

- Ej, baj is az - mondta Vernou.

- Megharagudnék, ha nem mennénk, pedig nagyon jólesik neked, amikor beváltja a könyvkereskedők váltóit.

- Látod, kedvesem, ez az asszony képtelen megérteni, hogy egy éjfélkor kezdődő vacsora miatt az ember nyugodtan elmehet egy tizenegy órakor végződő estélyre. És én ennek az oldala mellett dolgozom - tette hozzá.

- Önnek oly élénk képzelőtehetsége van - felelte Lucien, s ezzel az egyetlen szavával halálos ellenségévé tette Vernou-t.

- Szóval - mondta Lousteau -, eljössz, de ezzel még nem intéztünk el mindent. Rubempré úr mostantól fogva közénk tartozik, hát légy szíves támogatni az újságodnál; mutasd be úgy, mint aki képes magasrendű irodalmat csinálni, hogy két cikket elhelyezhessen havonként.

- Igen, ha velünk akar tartani, támadni az ellenségeinket, mi is támadjuk az övéit, és védelmezzük barátainkat, akkor beszélek róla ma este az Operában - felelte Vernou.

- No, hát viszontlátásra holnap, kicsikém - szólt Lousteau, a legnagyobb barátsággal szorongatva Vernou kezét. - Mikor jelenik meg a könyved?

- Az Dauriat-tól függ - felelte a családapa -, én készen vagyok vele.

- Meg vagy elégedve?

- Hát igen is, meg nem is.

- Majd megcsináljuk a sikerét - mondta Lousteau, s azzal fölkelt, és köszönt kollégája feleségének.

Ezt a hirtelen távozást a két gyermek visítozása tette szükségessé, akik összevesztek, s kanalukkal kezdtek verekedni, kenyérlevest loccsantva egymás arcába.

- Fiacskám - szólt Étienne Lucienhez -, most egy olyan asszonyt láttál, aki tudtán kívül nagy pusztításokat fog véghezvinni az irodalomban. Ez a szegény Vernou nem tudja nekünk megbocsátani a feleségét. Jól felfogott közérdekből meg kellene szabadítani tőle. Meg volnánk mentve a kegyetlen cikkeknek, minden siker és minden szerencse ellen intézett támadásoknak egész özönétől. Mitévő legyen az ember, ha egy ilyen asszony és két ilyen szörnyű poronty van a nyakán? Láttad Rigaudint, a Kisorsolt ház-ban, Picard darabjában... nos hát, Vernou is úgy fog tenni, mint Rigaudin, ő nem verekszik, de összeveszejt másokat; képes kiszúratni fél szemét, hogy legjobb barátjának két szemét szúrják ki; láthatod majd, amint nyakára teszi a lábát minden hullának, mosolyog minden szerencsétlenségen, támadja a fejedelmeket, hercegeket, márkikat, nemeseket, mert ő maga paraszt; támadja a nőtlen hírességeket, mert neki felesége van, és folyvást erkölcsöt prédikál, védelmezi a házi örömöket s a polgári kötelességeket. Egyszóval, ez az erkölcsös kritikus nem fog irgalmazni senkinek, még a gyermekeknek sem. Itt él a Mandar utcában, olyan asszonnyal, aki eljátszhatná az Úrhatnám polgár mamamusiját, és a két kis Vernou-val, akik olyan rútak, mint a féreg; borsot akar törni a Saint-Germain-negyed orra alá, bár sohasem fogja betenni e körökbe a lábát, s úgy beszélteti a hercegnőket, ahogy a felesége beszél. Ez az ember üvölteni fog a jezsuitákra, sértegeti az udvart, megvádolja, hogy vissza akarja állítani a feudális jogokat, a majorátust - és keresztes háborút fog hirdetni az egyenlőségért, ő, aki senkivel sem tartja egyenlőnek magát. Ha legényember volna, ha társaságba járna, ha úgy tudna megjelenni, mint a kegydíjas királypárti költők, akik a becsületrend keresztjével feszítenek: optimista lenne. Az újságírásnak ezer ehhez hasonló kiindulópontja van. Nagy hajítógép ez, amelyet kis gyűlölségek mozgatnak. Hát van-e kedved ezek után megházasodni? Vernou-nak nincs már szíve, az epe elöntött benne mindent. Éppen azért ő az igazi újságíró, a kétkezű tigris, aki mindent összemarcangol, mintha a tolla megveszett volna.

- Nőgyűlölő - mondta Lucien. - Van tehetsége?

- Szellem van benne, született cikkgyáros. Vernou cikkeket hordoz magában, és egész életében mindig csak cikkeket fog csinálni. A legnagyobb erőfeszítés sem képes könyvet csiholni az ő prózájából. Félicien nem tud elgondolni egy egységes művet, elrendezni annak részleteit, harmonikusan beleilleszteni a szereplőit egy tervrajzba, amely megkezdődik valahol, összebonyolódik, és halad egy döntő esemény felé. Vannak ötletei, de nem ismeri a tényeket; a hősei filozófiai vagy liberális utópiák lesznek; és végül a stílusában van valami keresett eredetiség, felfújt mondatai szétpukkannának, ha a kritika gombostűt szúrna beléjük. Ezért nagyon fél is az újságoktól, mint mindazok, akiknek szükségük van a dicséretek felfújt hólyagjaira, hogy a víz színén tarthassák magukat.

- Milyen jó cikk lenne abból, amit most elmondasz! - kiáltott fel Lucien.

- Ezeket a cikkeket, fiacskám, el kell mondani, de sohasem szabad leírni.

- Most főszerkesztő leszel - mondta Lucien.

- Hol tegyelek le? - kérdezte Lousteau.

- Coralie-nál.

- Ohó, szerelmesek vagyunk! - kiáltott fel Lousteau. - Nagy hiba! Tedd Coralie-t azzá, amivé én tettem Florine-t, háziasszonyoddá - de egyébként éljen a szabadság!

- Te egy szentet is kárhozatra juttatnál! - mondta Lucien.

- Démonokat nem lehet kárhozatra juttatni - felelte Lousteau.

Új barátjának könnyed, elmés hangja, életfelfogása, a párizsi cinizmus hamisítatlan alapelveivel keveredő paradoxonai, öntudatlanul is hatottak Lucienre. Elméletben elismerte ezeknek a gondolatoknak veszedelmességét, de gyakorlatban hasznosnak találta. A Temple körútra érve, a két barát megállapodott, hogy négy és öt között találkoznak a szerkesztőségben, ahol Hector Merlin is biztosan meg fog jelenni.

Lucient valóban hatalmába kerítette a kurtizánok őszinte szerelmének gyönyörűsége. Ezek oda tudják akasztani a horgot a lélek leggyengédebb helyére, hihetetlen hajlékonysággal alkalmazkodnak minden vágyhoz, és becézgetik az elpuhultságot, amelyből az erejüket merítik. Lucien szomjazott már a párizsi élvezetekre, szerette azt a könnyű, bőséges és pazar életet, amelyben a színésznőnél volt része. Örömmámorban találta Coralie-t és Camusot-t. A Gymnase jövő húsvétra szerződést ajánlott Coralie-nak, s a szerződés pontosan megfogalmazott feltételei a leány legszebb reményeit is fölülmúlták.

- Ezt a diadalt önnek köszönhetjük - mondta Camusot.

- Ó, az bizonyos, nélküle megbukott volna az Alcade! - kiáltott föl Coralie. - Ha az ő cikke nincs, még hat esztendőre ott rekedek a bulváron.

Nyakába ugrott Camusot szeme láttára. Lágy és gyors, szelíd és heves volt a színésznő kitörése: szeretett! Mint minden férfi, akit nagy fájdalom ért, Camusot földre sütötte a szemét, és Lucien csizmája varrásának mentén fölismerte azt a színes cérnát, amelyet a híres csizmadiák használnak, s amely sötétsárga színben rajzolódott ki a csizmaszár csillogó feketeségén. Ennek a cérnának különleges színe foglalkoztatta akkor, amikor arról monologizált, hogy mit jelent ez a megmagyarázhatatlan csizma Coralie kandallója előtt. Elolvasta a bélés puha, fehér bőrén egy akkoriban híres csizmadia fekete betűs, nyomtatott címét: Gay, la Michodière utca.

- Szép csizmája van, kedves uram - mondta Luciennek.

- Neki mindene szép - mondta Coralie.

- Szeretnék az ön csizmadiájával dolgoztatni.

- Ó - mondta Coralie -, micsoda Bourdonnais utcabeli szokás elkérni valakitől a csizmadiája címét! Csak nem akar fiatalembernek való csizmát viselni? Szép legény volna, mondhatom. Csak tartsa meg a kihajtós csizmáját, az illik az ilyen meglett emberhez, akinek felesége, gyereke és szeretője van.

- Egy szó, mint száz, nagy szolgálatot tenne nekem, kedves uram, ha lehúzná egyik csizmáját - mondta a csökönyös Camusot.

- Nem tudnám újra felhúzni csizmahúzó nélkül - felelte Lucien.

- Bérénice majd hoz egyet, úgyis szükség van rá a háznál - szólt irtóztatóan hetyke arccal a kereskedő.

- Camusot papa - mondta Coralie, kegyetlenül megvető pillantást vetve rá -, legyen bátor legalább a gyávaságban! Mondja ki egészen, mit gondol. Úgy találja, hogy ennek az úrnak a csizmája hasonlít az enyémhez? Megtiltom, hogy lehúzza a csizmáját! - fordult Lucienhez. - Igenis, Camusot úr, ez a csizma ugyanaz, amelynek két szára tegnap a kandallóm előtt borult egymásra, s ez az úr öltözőfülkémben elbújva várt rá, az éjszakát pedig itt töltötte. Ezt gondolja, ugye? Hát gondolja, nem bánom. Ez a tiszta igazság. Megcsalom magát. Hát aztán? Nekem így tetszik.

Harag nélkül, a világ legközömbösebb arcával ült le, s nézegette Camusot-t és Lucient, akik nem mertek egymásra nézni.

- Csak azt fogom hinni, amit akar - mondta Camusot. - Ne tréfáljon, belátom, hogy nincs igazam.

- Vagy hitvány, erkölcstelen személy vagyok, aki egy perc alatt belehabarodott ebbe az úrba, vagy szegény, nyomorult teremtés, aki most először érezte az igazi szerelmet, amit minden asszony kerget. Akárhogy van is: hagyjon itt, vagy fogadjon el olyannak, amilyen vagyok - mondotta, királynői mozdulattal sújtva porba a kereskedőt.

- Igaz volna ez? - mondta Camusot, aki Lucien viselkedéséből jól látta, hogy Coralie nem tréfál, és most könyörgött, hogy vezessék félre.

- Szeretem a kisasszonyt - mondta Lucien.

E meghatott hangon kimondott szó hallatára Coralie nyakába ugrott poétájának, karjába szorította, s odafordította fejét a selyemkereskedő felé, hadd lássa, milyen csodálatos, szerelmes csoportképet alkot Luciennel.

- Szegény Musot, végy vissza mindent, amit nekem adtál, nem akarok tőled semmit, őrülten szeretem ezt a fiút, nem a szelleméért, hanem a szépségéért. Inkább kívánom vele a nyomorúságot, mint veled a milliókat.

Camusot egy karosszékbe roskadt, kezébe rejtette az arcát és hallgatott.

- Akarja, hogy elmenjünk? - kérdezte vadul a leány.

Lucien hátán végigszaladt a hideg: látta, hogy nyakába szakad egy asszony, egy színésznő, egy háztartás.

- Maradj itt, tarts meg mindent, Coralie - mondta gyönge, fájdalmas, szívből jövő hangon a kereskedő -, nem akarok visszavenni semmit. Hatvanezer frank ára bútorzat van itt, de nem tudnék beletörődni a gondolatba, hogy az én Coralie-m nyomorban van. Pedig hamarosan nyomorúságba jutsz. Akármilyen tehetséges az úr, eltartani nem tud. Lám, lám, ez vár reánk, öregekre! Hagyd meg nekem a jogot, Coralie, hogy meglátogathassalak néha: hasznodra lehetek. Különben is bevallom, hogy nem tudnék nélküled élni.

Ennek a szegény embernek a szelídsége, akit egész boldogságától megfosztottak abban a pillanatban, amikor a legboldogabbnak hitte magát, mélyen meghatotta Lucient, de Coralie-t nem.

- Gyere csak, szegény Musot, gyere, ahányszor akarsz - mondotta. - Jobban foglak szeretni, ha nem csallak meg.

Camusot elégedettnek látszott, hogy nem kergetik ki földi paradicsomából, ahol kétségtelenül szenvednie kell, de ahol - remélte - minden jogába visszasegíthetik még a párizsi élet véletlenségei s a Lucient kerülgető csábítások. Az agyafúrt öreg kereskedő azt gondolta, hogy a szép fiatalember előbb-utóbb hűtlenségeket enged meg magának, s hogy kémkedhessen rá, hogy befeketíthesse Coralie előtt, barátjuk akart maradni. A szenvedélynek ez az aljassága megrémítette Lucient. Camusot vacsorára hívta őket a Palais-Royalba, Véryhez, s a meghívást el is fogadták.

- Micsoda boldogság! - kiáltotta Coralie, amikor Camusot elment. - Vége a diáknegyedbeli padlásszobának, itt maradsz, nem hagyjuk el többet egymást, a látszat kedvéért kiveszel egy kis lakást a Charlot utcában, aztán - mienk az élet!

És olyan tűzzel kezdte járni spanyol táncát, hogy egész, fékezhetetlen szenvedélye megérzett rajta.

- Ötszáz frankot kereshetek havonként, ha sokat dolgozom - mondta Lucien.

- Nekem éppen annyim van a színháznál, nem számítva a fellépti díjakat. A ruháimról mindig gondoskodni fog Camusot, hiszen szeret. Havi ezerötszáz frankból úgy fogunk élni, mint a kiskirályok.

- És a lovak, a kocsis, az inas? - kérdezte Bérénice.

- Majd adósságokat csinálok! - kiáltott fel Coralie.

És megint táncra perdült Luciennel.

- Akkor el kell fogadnom Finot ajánlatát! - kiáltott fel Lucien.

- Gyerünk - mondta Coralie -, felöltözködöm, elviszlek az újságodhoz, s megvárlak a kocsiban a körúton.

Lucien leült egy díványra, nézte az öltözködő színésznőt, és komoly gondolatokba mélyedt. Inkább szabadjára engedte volna Coralie-t, semhogy ilyen házasság kötelezettségei szakadjanak a nyakába; de olyan szépnek, jó alakúnak, vonzónak látta, hogy megragadták a bohémélet festői oldalai, s odavágta kesztyűjét Szerencse-asszony arcába. Bérénice parancsot kapott, hogy ügyeljen fel Lucien költözésére és berendezkedésére. Aztán a diadalmaskodó, szépséges, boldog Coralie magával ragadta szeretett kedvesét, költőjét, és keresztülment egész Párizson, hogy a Saint-Fiacre utcába jusson. Lucien fürgén felszaladt a lépcsőn, és házigazda gyanánt lépett fel a szerkesztőségben. Kolokynthos, akinek még most is fején volt a bélyeges papír, s az öreg Giroudeau még most is elég szenteskedő ábrázattal adták tudtára, hogy senki sincs bent.

- De hát a munkatársaknak kell találkozniuk valahol, hogy az újság dolgában megállapodjanak - mondotta.

- Az valószínű, de nekem a szerkesztéshez nincs közöm - mondta a császári gárda kapitánya, s azzal belemerült a címszalagok ellenőrzésébe, és folytatta örökös hümmögését.

E pillanatban szerencsés, vagy talán szerencsétlen véletlenből bejött Finot, hogy tudtára adja Giroudeau-nak állemondását, és figyelmeztesse, hogy vigyázzon az érdekeire.

- Ezzel az úrral nem kell ravaszkodni, a laphoz tartozik - szólt nagybátyjához Finot, majd megfogta és megszorította Lucien kezét.

- Ó, a laphoz tartozik? - kiáltott fel Giroudeau, akit meglepett unokaöccsének mozdulata. - No, ön könnyen jutott be ide, uram.

- Előre el akarom intézni a dolgát, hogy Étienne be ne fűzze - mondta Finot, ravaszul pillantva Lucienre. - Ez az úr hasábonként három frankot kap mindenért, amit ír, ide számítva a színházi beszámolókat is.

- Soha senkinek sem szabtál ilyen föltételeket - mondta Giroudeau, és csodálkozva nézett Lucienre.

- Övé lesz a négy bulvárszínház, legyen rá gondod, hogy a páholyait ne csípjék el, s átadják neki a színházjegyeket. Mindamellett tanácsolom, hogy küldesse a lakására - mondotta Lucien felé fordulva. - Ez az úr kötelezi magát, hogy a kritikán kívül tíz cikket ír a Különfélék rovatába, körülbelül két hasáb terjedelemben, havi ötven frankért egy esztendeig. Rendben van így?

- Igen - mondta Lucien, akinek kezét megkötötték már a körülmények.

- Bátyám - szólt Finot a pénztároshoz -, írd meg a szerződést, majd elmenőben aláírjuk.

- Mi a neve ennek az úrnak? - kérdezte Giroudeau, felállva és lekapva fekete selyemsapkáját.

- Lucien de Rubempré úr, az Alcade-ról szóló cikk szerzője - mondta Finot.

- Fiatalember! - kiáltott fel a vén katona, rákoppantva Lucien homlokára - önnek itt aranybányája van. Nem vagyok irodalmár, de olvastam a cikkét és gyönyörűségem telt benne. Ez már aztán vidámság, ez igen! Mondtam is mindjárt: ez előfizetőket hoz nekünk. És jöttek is. Ötven példányt adtunk el.

- Ugye, az Étienne Lousteau-val kötött szerződésem le van másolva két példányban? Alá lehet írni? - kérdezte Finot a nagybátyjától.

- Igen - felelte Giroudeau.

- Ennek az úrnak a szerződését keltezd tegnapról, hogy Lousteau-t kösse a megegyezésünk. - Finot karon fogta új munkatársát, valami színlelt pajtáskodással, amely meghódította a költőt, s e szavakkal kezdte fölvezetni a lépcsőn: - Így aztán kész pozíciója van. Magam fogom bemutatni munkatársaimnak. Ma este pedig Lousteau bevezeti a színházakba. Havi százötven frankot kereshet a kis lapunknál, amit Lousteau fog szerkeszteni; iparkodjék jól megférni vele. A huncut már azért is haragudni fog rám, hogy az ön dolgában megkötöttem a kezét, de ön tehetség, s nem akarom, hogy egy főszerkesztő önön tölthesse ki a szeszélyeit. Köztünk maradjon, havonként két oldalt is írhat a heti szemlében, kétszáz frankot fizetek érte. Ne szóljon erről a megegyezésről senkinek, mert ez a sok megsértett hiúság mind bosszút állna rajtam a jövevény szerencséje miatt. A szemlének írt havi két oldal négy cikk legyen; kettő alá írjon álnevet, hogy ne keltse azt a látszatot, mintha mások elől venné el a kenyeret. Blondet-nak és Vignonnak köszönheti a pozícióját, mert azok úgy vélekednek, hogy önnek jövője van. Hát ne fuserálja el a szerencséjét. Főképpen ne bízzék a barátaiban. Ami minket kettőnket illet, szeretném, ha mindig megértenők egymást. Szolgáljon engem, és én is szolgálatára leszek önnek. Negyven frank ára páholyt és jegyet adhat el, s hatvan frank ára könyvet. Ebből és az írásaiból négyszázötven frankja lesz havonként. Egy kis elmésséggel legalább kétszáz frankot kereshet még azonkívül a kiadóktól, azok megfizetik cikkeit és prospektusait. De ugyebár, ön az én emberem? Számíthatok önre?

Lucien hallatlan örömmel és elragadtatással szorította meg Finot kezét.

- Ne tegyünk úgy, mintha már értenénk egymást! - súgta a fülébe Finot, miközben betaszította egy manzárdszoba ajtaját a ház ötödik emeletén, egy hosszú folyosó végén.

Lucien ekkor megpillantotta Lousteau-t, Félicien Vernou-t, Hector Merlint és két másik munkatársat, akiket nem ismert - valamennyi egy zöld terítős asztal körül ült, jó tűz mellett, széken vagy karosszékben, dohányoztak, nevetgéltek. Az asztalon nagy halom papír, volt rajta egy valóságos tintatartó, tintával teli, s egy csomó meglehetősen rossz toll, amivel azonban mégiscsak írtak. Most megértette az újdonsült újságíró, hogy itt készül a nagy mű.

- Uraim - mondta Finot -, összejövetelünk tárgya az, hogy a mi kedves Lousteau-nkat kívánom az újság főszerkesztőjévé tenni, minthogy én kénytelen vagyok megválni tőle. Bár vélekedéseim egy bizonyos szükségszerű átalakuláson mennek át, hogy főszerkesztője lehessek annak a szemlének, amelynek sorsát önök ismerik, a meggyőződésem azért a régi, és mi barátok maradunk. Teljesen az önök rendelkezésére állok, mint ahogy rendelkezésemre állnak önök is. A körülmények változhatnak, de az elvek nem változnak. Az elvek tengelye körül haladnak a politikai barométer mutatói.

Az összes munkatársak harsogó kacagásban törtek ki.

- Ki tanított ezekre a frázisokra? - kérdezte Lousteau.

- Blondet - felelte Finot.

- Szél, eső, vihar, állandó szép idő - mondta Merlin -, ezt mind együtt viseljük el.

- Egyszóval - folytatta Finot -, ne zavarodjunk bele a metaforákba: aki cikket akar hozni hozzám, az megtalálja Finot-t. Ez az úr - mondta, Lucient bemutatva - önök közé tartozik. Én már megkötöttem vele a szerződést, Lousteau.

Mindenki gratulált Finot-nak emelkedéséhez és sorsának fordulásához.

- No, most az egyik lábaddal rajtunk állsz, a másikkal azokon - szólt hozzá az egyik munkatárs, akit Lucien nem ismert -, Janus lesz belőled...

- Csak olcsó János ne legyen - mondta Vernou.

- Támadhatjuk tovább, akiket támadni szoktunk?

- Mindenkit, akit akartok - mondta Finot.

- Az újság csak nem hátrálhat meg? - szólt közbe Lousteau. - Châtelet úr megharagudott, most egy hétig nem hagyunk neki békét.

- Mi történt? - kérdezte Lucien.

- Eljött magyarázatot kérni - mondta Vernou. - A Császárság-korabeli szépfiú Giroudeau papával találkozott; s az a legtökéletesebb hidegvérrel Philippe Bridau-t nevezte meg a cikk szerzője gyanánt, Philippe pedig megkérdezte a bárót, hogy hány órakor és milyen fegyverekkel kíván elégtételt. Az ügy ennyiben maradt. Most éppen azzal foglalkozunk, hogy a holnapi számban bocsánatot kérjünk a bárótól. Minden mondat egy tőrdöfés lesz.

- Csak marjátok alaposan, majd eljön hozzám - mondta Finot. - Olyan látszata lesz a dolognak, mintha szolgálatot tennék neki, amikor titeket lecsöndesítelek - összeköttetésben van a kormánnyal, s kihalászunk az ügyből valamit, egy helyettes tanári állást vagy valami trafikot. Szerencsések vagyunk, hogy beugrott a komédiába. Ki akar az új lapomba első cikket írni Nathanról?

- Add ezt Luciennek - mondta Lousteau. - Hector és Vernou ki-ki a maga újságjába ír...

- Isten veletek, uraim, majd négyszemközt találkozunk Barbinnál - mondta nevetve Finot.

Luciennek néhányan gratuláltak, hogy bebocsáttatást nyert az újságírók félelmetes testületébe. Lousteau bemutatta: olyan ember, akire számítani lehet.

- Uraim, Lucien testületileg meghívja önöket vacsorára kedveséhez, a szép Coralie-hoz.

- Coralie átmegy a Gymnase-hoz - mondta Lucien Étienne-nek.

- Hát, uraim, abban megállapodunk, hogy Coralie-t valamennyien támogatjuk. Mindenki tegyen be néhány sort az újságjába erről a szerződésről, és beszéljen a tehetségéről. Rá kell fogni a Gymnase igazgatóságára, hogy van benne tapintat és ügyesség - nem tudom, mondhatjuk-e azt is, hogy szellem van benne?

- Mondhatjuk - felelte Merlin -, mert Frédéricnek van ott egy darabja, amit Scribe-bel közösen írtak.

- Ó, akkor a Gymnase igazgatója a legelőrelátóbb és legélesebb elméjű spekuláns - mondta Vernou.

- Igaz - mégse írjátok meg a cikketeket Nathan könyvéről, míg meg nem beszéltük egymással a dolgot, mindjárt megtudjátok, miért - mondta Lousteau. - Segítségére kell lennünk az új kollégának. Luciennek két elhelyezni való könyve van, egy szonettgyűjtemény meg egy regény. Egy-két cikkecske segítségével háromhónapos lejárattal nagy költőt kell csinálni belőle. Fel fogjuk használni a Margitvirágok-at, hogy lekicsinyeljük az Ódák-at, a Balladák-at, az Elmélkedések-et, az egész romantikus költészetet.

- Mulatságos lenne, ha a szonettek nem érnének egy fabatkát sem - mondta Vernou. - Mi a véleménye a szonettjeiről, Lucien?

- Igazán, milyennek találja őket? - kérdezte az egyik ismeretlen munkatárs.

- Uraim - szólt Lousteau -, becsületszavamra mondom, hogy jók.

- No, annak nagyon örülök - mondta Vernou -, majd elgáncsolom velük azokat a sekrestyés poétákat, úgyis nagyon untatnak már.

- Ha Dauriat ma este meg nem veszi a Margitvirágok-at, egyik cikket a másik után írjuk Nathan ellen.

- És mit szól ehhez Nathan? - kiáltott fel Lucien.

Az öt munkatárs elkacagta magát.

- El lesz ragadtatva - mondta Vernou -, majd meglátja, hogyan intézzük a dolgot.

- Szóval, az úr közénk tartozik? - mondta az egyik a két munkatárs közül, akiket Lucien nem ismert.

- Igen, igen, Frédéric, semmi bolondság! - Látod, Lucien - szólt Étienne az újonchoz -, hogyan viselkedünk veled szemben, te se hátrálj majd meg alkalomadtán. Valamennyien szeretjük Nathant és mégis megtámadjuk. Most pedig osztozzunk Nagy Sándor örökségén, Frédéric, akarod a Français-t és az Odéont?

- Ha az urak beleegyeznek - mondta Frédéric.

Mind bólintottak, de Lucien észrevette, hogy egyik-másiknak a szemében megvillan az irigység.

- Én megtartom az Operát, az Olaszokat és a Vígoperát - mondta Vernou.

- Jól van, Hector pedig átveszi a vaudeville-színházakat - szólt Lousteau.

- Hát én nem kapok színházat? - kiáltott fel a másik munkatárs, akit Lucien nem ismert.

- No, Hector átengedi neked a Variétés-t, a Lucien pedig a Porte-Saint-Martint - mondta Étienne. - Add oda neki a Porte-Saint-Martint, bolondja Fanny Beaupré-nak - szólt Lucienhez -, te megkapod cserébe a Cirque-Olympique-t. Nekem marad Bobino, a Funambules és Saqui asszony. Mármost: mi van készen a holnapi számra?

- Semmi.

- Semmi.

- Semmi.

- Uraim, legyenek szellemesek, amikor az én első számomat csináljuk. Châtelet báró és az ő Szálkás hala nem áll el egy hétig. A Remete szerzőjét is nagyon elkoptattuk már.

- Sosthenes-Demosthenes sem mulatságos többé - mondta Vernou -, mindenki eltanulta tőlünk.

- Ó, új halottak kellenek - mondta Frédéric.

- Mit szólnának, uraim, ha nevetségessé tennők a jobboldali erénycsőszöket? Ha például azt mondanók, hogy Bonald úrnak lábszaga van? - kiáltott fel Lousteau.

- Kezdjünk arcképsorozatot a kormánypárti szónokokról - mondta Hector Merlin.

- Csináld meg ezt, kicsikém - mondta Lousteau -, te ismered őket, egy párton vagy velük, kielégíthetsz egynémely belső gyűlölködést. Fogd nyakon Beugnot-t, Syries de Mayrinhacot és másokat. Ezeket a cikkeket előre meg lehet írni, s a lap legalább nem jön zavarba.

- Hátha kitalálnánk egy-két temetés-megtagadást, több-kevesebb súlyosbító körülménnyel? - mondta Hector.

- Ugyan, ne utánozzuk a nagy kormánypárti lapokat, amelyeknek egész papi kartotékjaik vannak, teli kacsákkal - felelte Vernou.

- Kacsákkal? - kérdezte Lucien.

- Kacsának nevezzük - felelte Hector - az olyan hírt, amely igaznak látszik, de csak azért találja ki az ember, hogy színesebbé tegye a Párizsi Rovatot, amikor szürke egy kicsit. A kacsa Franklin találmánya - ő találta fel a villámhárítót, a kacsát és a köztársaságot. Ez az újságíró oly jól becsapta az enciklopédistákat, tengerentúli kacsáival, hogy Raynal A hindu filozófia történeté-ben két ilyen kacsát közölt hiteles tény gyanánt.

- Ezt nem tudtam - mondta Vernou. - Melyik az a két kacsa?

- Annak az angolnak a története, aki eladja a megmentőjét, egy néger nőt, de előbb anyává teszi, hogy több pénzt kaphasson érte. Aztán a terhes leány fényes vádbeszéde, amellyel megnyeri pörét. Amikor Franklin Párizsba jött, Neckernél bevallotta ezeket a kacsákat, nagy megrökönyödésére a francia filozófusoknak. Hát így rontotta meg kétszer az Újvilág a régit.

- Az újság - mondta Lousteau - igaznak tekint mindent, ami valószínű. Mi ebből indulunk ki.

- Így jár el a büntető igazságszolgáltatás is - mondta Vernou.

- Nos hát, viszontlátásra itt, este kilenc órakor - szólt Merlin.

Mind fölkeltek, kezet szorítottak egymással, s az ülés a legmeghatóbb barátság jegyében végződött be.

- Ugyan mondd, mit csináltál Finot-val - kérdezte Étienne Lucientől -, hogy szerződést kötött veled? Te vagy az egyetlen, akivel szorosabb kapcsolatba lépett.

- Nem csináltam én semmit, ő tette az ajánlatot - mondta Lucien.

- Én a magam részéről boldog volnék, ha valami titkos megegyezésed lenne vele, annál erősebben ülnénk mind a ketten a nyeregben.

Étienne és Lucien a földszinten találták Finot-t, aki félrevonta Lousteau-t a szerkesztőség előszobájában.

- Írja alá a szerződést, hogy az új igazgató azt higgye, tegnap történt a dolog - mondta Giroudeau, két bélyeges papírt téve Lucien elé.

Miközben a szerződést olvasta, Lucien meglehetősen élénk vitatkozást hallott Étienne és Finot közt az újság természetbeni jövedelmeiről. Étienne követelte a maga részét ezekből az adókból, amiket Giroudeau szedett be. Finot és Lousteau kétségtelenül megalkudott, mert a két barát teljes egyetértésben lépett ki a szobából.

- Viszontlátásra nyolckor, a Fa-galériákban, Dauriat-nál - szólt Étienne Lucienhez.

Egy fiatalember jelentkezett, hogy munkatárs szeretne lenni - ugyanolyan félénk és nyugtalan ábrázattal, mint nemrégiben Lucien. Lucien titkos gyönyörűséggel nézte, hogyan csinálja végig Giroudeau az újonccal ugyanazokat a tréfákat, amikkel annak idején őt csapta be; saját érdeke tökéletesen megértette vele, hogy szükség van erre a furfangra, amely szinte áthághatatlan korlátokat emelt a kezdők és a manzárdszoba közé, ahova csak kiválasztottaknak volt bejárása.

- Nem szerzik már oly könnyen a pénzt a munkatársak - szólt Giroudeau-hoz.

- Ha többen lennének, mindegyikük kevesebbet kapna - felelte a kapitány. - No hát!

A nyugalmazott katona megforgatta ólmos botját, hümmögve távozott, s elképedve látta, hogy Lucien felszállt a körúton várakozó szép kocsiba.

- Most maguk a katonák és mi a civilek - szólt hozzá a vén hadfi.

- Becsületszavamra, úgy találom, hogy fiatal barátaink a legjobb gyerekek a világon - szólt Lucien Coralie-hoz. - Mától fogva újságíró vagyok és biztos, hogy megkereshetek havi hatszáz frankot, ha úgy dolgozom, mint az állat - de elhelyezhetem a két könyvemet és írok újat is, mert a barátaim megszervezik a sikert! Szóval, én is azt mondom, amit te, Coralie: mienk az élet!

- Neked sikered lesz, kicsikém; de ne légy olyan jó, amilyen szép vagy, mert akkor véged van. Légy gonosz az emberekkel, az előkelő.

Coralie és Lucien sétakocsikázásra indultak a Bois de Boulogne-ba, újra találkoztak ott d'Espard márkinéval, Bargetonnéval és Châtelet báróval. Bargetonné csábító arccal nézett Lucienre - ezt akár üdvözlésnek is lehetett tekinteni.

Camusot nagyszerű vacsorát rendelt. Coralie, tudván, hogy megszabadult tőle, olyan kedves volt a szegény selyemkereskedőhöz, hogy ez viszonyuk tizennégy hónapja alatt sohasem látta ilyen bájosnak, ilyen elragadónak.

"Ej - gondolta magában -, maradjunk csak vele, akárhogy is!"

Camusot titokban felajánlott Coralie-nak egy évi hatezer frankos államkölcsön-járadékot, amiről a felesége nem tudott, ha továbbra is a kedvese marad - s hajlandó volt szemet hunyni Luciennel való szerelmeskedése előtt.

- Mit, hogy én egy ilyen angyalt megcsaljak?... Ugyan, hát nézd meg őt, te szegény pénzeszsák, és nézd meg magadat! - mondta a leány, a poétára mutatva, akit Camusot kissé pityókosra itatott.

Camusot elhatározta, hogy megvárja, amíg a nyomor visszaadja neki Coralie-t, hiszen egyszer már kezébe juttatta a nyomor.

- Hát akkor csak barátod leszek - szólt, és homlokon csókolta.

Lucien együtt hagyta Coralie-t és Camusot-t, s a Fa-galériába ment. Mennyire megváltozott, amióta beavatták az újságcsinálás rejtelmeibe! Bátran belekeveredett a galériák hullámzó tömegébe, szemtelen arcot vágott, hiszen kedvese volt, s közömbös képpel állított be Dauriat-hoz, hiszen újságíró. Nagy társaságot talált ott, kezelt Blondet-val, Nathannal, Finot-val, az egész irodalmi világgal, amellyel már egy hete puszipajtáskodott; valakinek hitte magát, s azzal kecsegtette magát, hogy fölülmúlja a társait; az a kis pityókosság, ami dolgozott benne, nagy hasznára vált: szellemes volt és megmutatta, hogy tud együtt üvölteni a farkasokkal. Mindamellett nem élvezhette azt a csöndes, néma helyeslést, amelyre számított; észrevette a féltékenység első megrezzenését a társaságban, amely talán nem annyira nyugtalanul, mint inkább kíváncsian várta, milyen helyet foglal el az új kiválóság, s mit fog felfalni a sajtó koncain való általános osztozkodás közben. Finot aranybányát látott Lucienben; Lousteau úgy vélekedett, hogy jogai vannak vele szemben: egyedül ők mosolyogtak a poétára. Lousteau már egészen főszerkesztő módjára viselkedett, és erősen megkopogtatta Dauriat dolgozószobájának ablakát.

- Csak egy percet kérek, barátom - felelte a könyvkereskedő, amikor kinézett a zöld függöny fölött és megismerte.

Ez a perc egy óra hosszat tartott; aztán Lucien és barátja beléphetett a szentélybe.

- Nos hát, gondolkozott a barátunk dolgán? - kérdezte az újdonsült főszerkesztő.

- Mindenesetre - mondta Dauriat, szultáni módon dőlve hátra karosszékében. - Átfutottam a szonettgyűjteményt és elolvastattam egy jó ízlésű emberrel, egy jó kritikussal, mert én nem állítom magamról, hogy értek hozzá. Én, barátom, készen vásárolom a dicsőséget, mint az a bizonyos angol a szerelmet. Ön éppoly nagy költő, kicsikém, amilyen csinos fiú - mondta Dauriat. - Úri szavamra mondom, látja, nem könyvkereskedői szavamra, a szonettjei nagyszerűek, meg sem érzik rajtuk a munka, márpedig ez ritkaság, ha valakiben van ihlet és lendület. És végül ön tud rímelni, ez is az új iskola jó tulajdonságai közé tartozik. A Margitvirágok nagyon szép könyv, de nem üzlet, márpedig én csak nagy vállalkozásokkal foglalkozhatom. Lelkiismeretességből nem akarom megvenni a szonettjeit, mert nem tudnám az érdekükben megütni a nagydobot - az ilyesmin nem lehet eleget nyerni, hogy a sikerre költhessen az ember. Ön különben is abba fogja hagyni a költészetet, s ez a könyv magában marad, ön fiatal, fiatalember! Az első verseknek azt a bizonyos gyűjteményét hozta ide, amit minden íróember megcsinál, amikor a kollégiumot otthagyja - eleinte büszke rá, később kutyába sem veszi. Az ön Lousteau barátja is bizonyosan dugdos egy költeményt az ócska harisnyái között. Ugye, hogy van versed, amiben hittél, Lousteau? - mondta Dauriat, ravasz, egyetértő pillantást vetve Étienne-re.

- Hogyan is tudnék különben prózát írni? - felelte Lousteau.

- No lássa, nekem sohasem szólt róla, mert ismeri a könyvkiadást és az üzleti életet - folytatta Dauriat. - Rám nézve nem az a kérdés - mondta hízelgő hangon -, hogy ön nagy költő-e vagy sem; ön nagy, igen nagy tehetség; ha kezdő volnék, elkövetném azt a hibát, hogy kiadjam a könyvét. De hát ma már azok, akiktől a tőkémet kapom, azonnal bezárnák előttem a pénzszekrényüket; elég nekik, hogy tavaly húszezer frankot vesztettem, most már semmiféle költészetről nem akarnak hallani, márpedig nekem ők parancsolnak. Mindamellett nem ez a kérdés. Én elhiszem, hogy ön nagy költő; de termékeny lesz-e? Szép szabályosan potyogtatja-e ezután a szonetteket? Fölviszi-e tíz kötetig? Lesz-e üzlet önből? Nos hát, nem, ön nagyszerű prózaíró lesz; önben sokkal több a szellem, semhogy sortöltő szótagokra pazarolja, önnek évi harmincezer frankot kell keresnie az újságoknál, s ezt nem fogja elcserélni háromezer frankért, amit igen nehezen szerezhet meg a strófáival és egyéb bolondériákkal!

- Tudja, Dauriat, hogy ez az úr tagja a szerkesztőségünknek? - kérdezte Lousteau.

- Igen - felelte Dauriat -, olvastam a cikkét, s az ő jól fölfogott érdekében nem adom ki a Margitvirágok-at. Igenis, uram, egy fél éven belül több pénzt lát tőlem azokért a cikkekért, amelyeknek írására fel fogom kérni, mint ezekért az eladhatatlan versekért.

- És a dicsőség? - kiáltott fel Lucien.

Dauriat és Lousteau elnevette magát.

- Ördögbe is - mondta Lousteau -, ennek még mindig vannak illúziói!

- A dicsőség! - felelte Dauriat - az tízesztendei kitartás a költőnek, a kiadónak pedig az az alternatíva, hogy százezer frankot nyer vagy veszít. Ha talál olyan bolondot, aki kinyomtatja a verseit, mához egy évre becsülni fog engem, amikor megtudja a másik üzleti eredményeit.

- Itt van a kézirat? - kérdezte hidegen Lucien.

- Itt van, barátom - felelte Dauriat, aki máris sajátságosan édeskés modorban kezdett tárgyalni Luciennel.

Lucien átvette a tekercset, s meg sem nézte, milyen állapotban van rajta a zsineg, annyira úgy látszott, mintha Dauriat olvasta volna a Margitvirágok-at. Távozott Lousteau-val és sem megdöbbenést, sem elégedetlenséget nem lehetett észrevenni rajta.

Dauriat kikísérte a két barátot a bolthelyiségbe, s közben a maga lapjáról meg a Lousteau-éról beszélt. Lucien hanyagul játszadozott a Margitvirágok kéziratával.

- Azt hiszed, Dauriat elolvasta vagy elolvastatta a szonettjeidet? - súgta a fülébe Étienne.

- Azt - felelte Lucien.

- Nézd meg a pecsétet.

Lucien észrevette, hogy a tinta és a zsineg tökéletesen össze van ragadva.

- Melyik szonett ragadta meg leginkább a figyelmét? - kérdezte Lucien a könyvkereskedőtől, elsápadva haragjában és dühében.

- Valamennyi figyelemre méltó, barátom - felelte Dauriat -, de különösen a Margitvirágok-ról szóló gyönyörű, az ritka, finom gonddal végződik. Abból sejtettem meg, hogy milyen sikere lesz az ön prózájának. Tüstént ajánlottam is önt Finot-nak. Írjon nekünk cikkeket, azokat jól megfizetik. Lássa kérem, szép dolog a dicsőség, de ne feledkezzék meg az anyagiakról sem és fogadjon el mindent, ami kínálkozik. Majd akkor írjon verseket, ha gazdag lesz.

A költő hirtelen kilépett a galériába, hogy a dühe ki ne törjön.

- Ugyan, te gyerek - mondta Lousteau, aki utána sietett -, nyugodj hát meg, nézd az embereket annak, amik: eszköznek. Akarsz bosszút állni rajta?

- Mindenáron! - felelte a költő.

- Itt van Nathan könyvének egyik példánya, most adta ide Dauriat, holnap jelenik meg a második kiadása; olvasd el újra és írj róla egy lerántó cikket. Félicien Vernou ki nem állhatja Nathant, mert azt hiszi, hogy annak a sikere árt a könyve leendő sikerének. Ezeknek a törpe szellemeknek a rögeszméi közé tartozik, hogy a nap alatt nincs helye két sikernek. Közöltetni is fogja cikkedet abban a nagy újságban, ahová dolgozik.

- De mit lehet mondani az ellen a könyv ellen, hiszen nagyon szép! - kiáltott fel Lucien.

- Ugyan, édesem, tanuld meg a mesterségedet! - szólt nevetve Lousteau. - Még ha remekmű volna is az a könyv, kell hogy a tollad alatt ostoba együgyűség, veszedelmes, egészségtelen munka váljék belőle.

- De hogyan?

- Hibákká változtatod a szépségeit.

- Erre az erőmutatványra képtelen vagyok.

- Kedvesem, az újságíró: erőművész; meg kell szokni a mestersége kellemetlen oldalait. Hogy lásd, milyen jó fiú vagyok, megmondom, mit kell ilyenkor cselekedni. Figyelj ide. Azon kezded, hogy szépnek találod a művet és szórakozhatsz például azzal, hogy megírod róla, amit igazán gondolsz. A közönség azt mondja magában: ebben a kritikusban nincs semmi féltékenység, bizonyosan pártatlan lesz. Ettől a pillanattól fogva lelkiismeretesnek tartja a kritikádat. Amikor aztán megszerezted az olvasóid becsülését, sajnálkozásodat fejezed ki, hogy meg kell rónod azt a rendszert, amely felé az ilyenfajta könyvek kormányozzák a francia irodalmat. Franciaország, mondod majd, az egész világ intelligenciáját kormányozza. Évszázadokon át a mai napig a francia írók vezették Európát az elemzés s a filozófiai vizsgálódás útján, stílusuk erejével s azzal az eredeti formával, amit az eszméknek adtak. Itt a nyárspolgárok kedvéért dicshimnuszok közt emlegeted Voltaire, Rousseau, Diderot, Montesquieu, Buffon nevét. Elmagyarázod, milyen könyörtelenül szigorú a francia nyelv, s bebizonyítod, hogy olyan, mint a gondolatot bevonó fénymáz. Axiómákat mondasz ki, például: a nagy író Franciaországban mindig nagy ember, mert a nyelv kényszeríti, hogy folyton gondolkozzék; ez más országokban nincs így stb. Bebizonyítod az állításodat, összehasonlítván Rabenert, a német szatirikus moralistát La Bruyère-rel; semmi sem ad olyan tekintélyt egy kritikusnak, mintha valami ismeretlen idegen szerzőről beszél. Kant piedesztálul szolgál Cousinnek. Ha aztán már ezen a területen vagy, bedobsz egy szót a köztudatba, amely összefoglalja és megmagyarázza az együgyűek számára múlt századbeli lángelméink rendszerét, s elnevezed az ő irodalmukat eszmésített irodalomnak. Ezzel a szóval fölfegyverkezve az összes nagynevű halottakat fejéhez vagdalhatod az élő szerzőknek. Akkor aztán megmagyarázod, hogy napjainkban új irodalom keletkezett, amely visszaél a párbeszédekkel, a legkönnyebb irodalmi formával s a leírással, ami fölment a gondolkodás alól. Szembeállítod Voltaire, Diderot, Sterne, Lesage lényegbevágó, mélyenjáró regényeit a modern regénnyel, amely mindent képekkel fejez ki s amelyet Walter Scott túlságosan dramatizált. Ilyen műfajban csak a feltalálóknak van tere. A Walter Scott-szerű regény műfaj és nem rendszer - mondod -, villámokat szórsz arra a vészes műfajra, amely felhígítja és nyújtódeszkára teríti az eszméket - ez a műfaj minden rendű-rangú szellemnek hozzáférhető, ebben mindenki könnyűszerrel íróvá lehet, s végül is elnevezed a képek irodalmának. Ezt az egész érvelést rázúdítod Nathanra, kimutatod, hogy utánzó és csak látszólagos tehetség, bebizonyítod, hogy könyvében események foglalják el az érzelmek helyét. A mozgás még nem élet, a kép még nem eszme! Csak eressz szélnek ilyen szentenciákat, a közönség utánad mondja. Akármilyen érdemei vannak is ennek a műnek, végzetesnek és veszedelmesnek látszik, megnyitja a Dicsőség templomának kapuit a tömegek előtt - s a távolban rámutatsz az apró írócskák hadseregére, akik mind sietnek utánozni ezt a formát. Itt aztán dörgedelmes sirámok következhetnek az ízlés hanyatlásáról, s közbecsúsztathatod Étienne, Jouy, Tissot, Gosse, Duval, Jay, Benjamin Constant, Aignan, Baour-Lormian, Villemain, szóval a napóleoni liberális párt oszlopainak dicséretét, akik a Vernou lapjának pártfogói. Rámutatsz erre a dicsőséges falanxra, amely ellenáll a romantikusok betörésének, megmarad az eszme és a stílus pártján a képpel és a fecsegéssel szemben, tovább folytatja a voltaire-i iskolát, és szembehelyezkedik az angol és német iskolával, ugyanúgy, mint ahogy a baloldal tizenhét szónoka a népért harcol a jobboldal ultráival szemben. Ezeknek a neveknek a védelme alatt, amelyeket istenít a franciák óriási többsége, hiszen az mindig a baloldali ellenzék pártján lesz, összezúzhatod Nathant, akinek műve, bárha elsőrendű szépségek vannak benne, egy eszmék nélkül szűkölködő irodalomnak ad polgárjogot Franciaországban. Ettől a perctől fogva, értsd meg, már nem Nathanról és nem az ő könyvéről van szó, hanem Franciaország dicsőségéről. A becsületes és bátor tollak kötelessége, hogy energikusan szembeszálljanak ezzel az idegenből behozott szellemmel. Az ilyesmi hízeleg az előfizetőnek. Szerinted Franciaországnak helyén van az esze, nem olyan könnyű becsapni. Ha a kiadó olyan okokból, amelyeket nem akarsz részletezni, elővarázsolta is a siker látszatát, az igazi közönség hamar helyreigazította azt a tévedést, amit az előőrsül szolgáló ötszáz együgyű okozott. Azt mondod, hogy a kiadó, amikor már szerencséjére el tudott adni egy kiadást ebből a könyvből, nagy vakmerőséget követ el a másodikkal és sajnálkozásodat fejezed ki, hogy ilyen ügyes üzletember oly kevéssé ismeri hazája ösztöneit. No hát, ezek legyenek a cikkeid fő vonásai. Ezeket az okoskodásokat szórd teli szellemmel, ereszd föl egy kis ecetes szósszal és Dauriat-nak befütyültél vele. De meg ne feledkezz arról, hogy a végén sajnálkoznod kell egy olyan ember tévedésén, mint Nathan, akinek még szép alkotásokat köszönhet a jelenkori irodalom, ha más útra tér.

Lucien elképedve hallgatta Lousteau-t: az újságíró szavára felnyílt a szeme, olyan irodalmi igazságokat fedezett fel, amiket eddig még nem gyanított.

- De hiszen, amit mondasz - kiáltott fel -, nagyon okos és igaz!

- Máskülönben nem is támadhatnád meg Nathan könyvét - mondta Lousteau. - Látod, kicsikém, ez az első formája egy olyan cikknek, amit egy könyv lerántására írnak. Ez a kritikus dorongja. De van még számos más formula! Majd kinevelődöl lassanként. Amikor föltétlenül beszélned kell majd valakiről, akit nem szeretsz - néha meg van kötve a keze a laptulajdonosnak vagy a főszerkesztőnek -, megtanulod a semmitmondás művészetét. A cikk élére odateszi az ember annak a könyvnek a címét, amellyel foglalkoznia kell, általános elmélkedéssel kezdi, beszél a görögökről, a rómaiakról s végül azt mondja: ezek az elmélkedések elvezetnek bennünket X. Y. úr könyvéhez, amelyre legközelebb visszatérünk. A következő cikk aztán nem jelenik meg soha. Így lehet két ígéret között elsüllyeszteni a könyvet. Most nem Nathan ellen írsz, hanem Dauriat ellen; szükség van a dorongra. A szép könyvet nem töri össze a dorong, a rossz könyvnek beszakítja a fejét: az első esetben csak a kiadót sebzi meg: a másodikban a közönségnek tesz szolgálatot. Az irodalmi kritikának ezeket a formáit használják a politikai kritikában is.

Étienne kegyetlen leckéje új területeket nyitott meg Lucien képzelete előtt, s most csodálatosan kezdte érteni a mesterségét.

- Menjünk a szerkesztőségbe - mondta Lousteau -, ott lesznek barátaink, s megállapodunk egy általános támadásban Nathan ellen - majd meglátod, milyen mulatságosnak találják ezt.

A Saint-Fiacre utcában együtt mentek fel a manzárdszobába, ahol az újság készült, s Lucien meglepetten és elragadtatva látta, milyen örömmel egyeztek bele a társaik, hogy Nathan könyvét lerántsák. Hector Merlin fölkapott egy darab papírt, s ezeket a sorokat írta rá, amiket aztán elvitt a lapjához:

Nathan úr könyvének második kiadását hirdetik. Hallgatni akartunk erről a műről, de a siker látszata arra kényszerít, hogy cikket közöljünk, nem annyira a könyvről magáról, mint inkább a fiatal irodalom törekvéseiről.

A másnapi szám vicceinek élére ezt tette Lousteau:

Dauriat könyvkereskedő új kiadásban adja ki Nathan úr könyvét. Úgy látszik, nem ismeri a Palais-Royalban népszerű közmondást: Non bis in idem.[19] Tisztelet a jobb sorsra érdemes bátorságnak!

Étienne szavai világot gyújtottak Lucien agyában, s az a vágy, hogy Dauriat-n megbosszulja magát, elfoglalta benne a lelkiismeret és az ihlet helyét. Három napig nem mozdult ki Coralie szobájából: a tűz mellett dolgozott. Bérénice szolgálta ki és fáradt pillanataiban a figyelmes, hallgatag Coralie becézgette. E három nap alatt megírt és letisztázott egy körülbelül háromhasábos kritikát, amelyben meglepő magaslatokra emelkedett föl. Elfutott az újsághoz - este kilenc óra volt -, ott találta a munkatársakat, és felolvasta nekik a cikkét. Komolyan hallgatták. Félicien egy kukkot sem szólt, fogta a kéziratot, és lerohant a lépcsőn.

- Mi baja ennek? - kiáltott fel Lucien.

- Nyomdába viszi a cikkedet - mondta Hector Merlin -, remekmű az, egy szót sem lehet se elvenni belőle, se hozzátenni.

- Neked csak meg kell mutatni az utat - mondta Lousteau.

- Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág Nathan, amikor ezt holnap olvassa - szólt egy másik munkatárs, arcán édes elégedettséggel.

- Önnel muszáj jó barátságban lenni - mondta Hector Merlin.

- Hát jó a cikk? - kérdezte élénken Lucien.

- Blondet és Vignon rosszul lesz tőle - mondta Lousteau.

- Nézd csak - folytatta Lucien -, itt van egy kis cikk, amit neked firkantottam, s ha sikere lesz, egész sorozatot lehetne csinálni ilyesmikből.

- Olvasd föl - mondta Lousteau.

Lucien erre fölolvasott neki egy bűbájos kis cikket, amely folytatásaival megcsinálta a lapocska szerencséjét - két hasábon rajzolgatta bennük a párizsi élet apró részleteit, egy-egy figurát, típust, mindennapos eseményt vagy valami furcsaságot. Ez a minta - Párizsi járókelők volt a címe - abban az új és eredeti modorban íródott, amelyben a gondolat a szavak összekoccanásából szikrázik ki, s a határozók és jelzők pattogása kelti föl a figyelmet. Ez a cikk annyira különbözött a Nathanról szóló komoly és mély cikktől, mint a Perzsa levelek a Törvények szellemé-től.

- Született újságíró vagy - szólt hozzá Lousteau. - Ez jön holnap, csinálj ilyet, amennyit akarsz.

- Hm - szólalt meg Merlin. - Dauriat dühös amiatt a két gránát miatt, amit belőttünk a boltjába. Éppen tőle jövök; káromkodott, mennydörgött, dühöngött Finot ellen, aki azt mondta neki, hogy eladta neked az újságját. Én felhúztam, és azt súgtam a fülébe; drágán fizet még a Margitvirágok-ért. Egy tehetséges ember kerül az útjába, és ön a pokolba küldi, amikor mi tárt karokkal fogadjuk!

- Dauriat-t le fogja sújtani az a cikk, amit most hallottunk - szólt Lousteau Lucienhez. - Látod már, fiacskám, hogy mi az újság? De a bosszúd már útban van! Châtelet báró eljött ma reggel, hogy megkérdezze a címedet, s ugyanakkor egy véres cikk jelent meg ellene - az egykori szépfiúnak szédül a feje, kétségbe van esve. Nem olvastad a lapot? Mulatságos ez a cikk. Nézd csak. A Gém temetése és a Szálkás hal siratója, Bargetonnét az előkelő társaságban már nem is híják másként, mint Szálkás hal-nak, Châtelet-t pedig Gém báró-nak.

Lucien fogta az újságot, és akaratlanul is nevetnie kellett Vernou elmésségének apró remekművén.

- Kapitulálni fognak - mondta Hector Merlin.

Lucien vidám kedvvel segített megcsinálni néhány élces és csípős megjegyzést, aminőkkel az újságot le szokták zárni, miközben a munkatársak beszélgettek, füstöltek, elmondták egymásnak aznapi kalandjaikat, kifigurázták kollégáik nevetséges tulajdonságait vagy meghányták-vetették jellemüknek valami új vonását. Ez a mindenekfölött gúnyos, elmés, rossznyelvű beszélgetés tájékoztatta Lucient az irodalmi világ erkölcseiről és személyiségeiről.

- Sétálok veled egyet, míg az újságot szedik - mondta Lousteau -, bemutatlak minden színházban, ahová bejáratos leszel, a jegyszedőknél és a kulisszák mögött; aztán megkeressük Florine-t és Coralie-t a Panorama-színházban, és hetyegünk velük egy kicsit az öltözőjükben.

Kart karba öltve járták végig a színházakat: Lucient felavatták mint újságírót, a direktorok bókoltak neki, és erősen megnézték a színésznők, akik mind tudták, hogy egyetlen cikke milyen híressé tette Coralie-t és Florine-t, egyiket a Gymnase szerződtette évi tizenkétezer frankkal, másikat a Panorama nyolcezerrel. Valóságos kis diadalmenet volt ez: megnövelte Lucient önnön szemében, s megértette vele hatalma nagyságát. A két barát tizenegy órára a Panorama-színházba ért, ahol Lucien fesztelensége csodákat művelt. Ott volt Nathan is, s kezét nyújtotta Luciennek, az pedig megfogta és megszorította.

- Kedves mesterek - szólt Nathan, kettejükre pillantva -, hát el akarnak temetni engem?

- Várj holnapig, kedvesem, meglátod, hogyan markol beléd Lucien! Szavamra, meg leszel elégedve. Olyan komoly kritikán, mint ez, csak nyerhet a könyv.

Lucien elpirult szégyenkezésében.

- Nagyon kemény? - kérdezte Nathan.

- Komoly - mondta Lousteau.

- Hát nem lesz baj belőle? - folytatta Nathan. - Hector Merlin azt mondta a Vaudeville folyosóján, hogy megnyúzott.

- Hadd mondjon ő, amit akar, ön várjon holnapig! - kiáltott fel Lucien, aztán Coralie öltözőjébe menekült, nyomon követve a színésznőt, mihelyt az csábító jelmezében kilépett a színpadról.

Amint Lucien másnap éppen Coralie-val reggelizett, kocsizörgést hallott, s a meglehetősen elhagyott utcában könnyű volt felismerni a könnyed patkócsattogásáról, arról, ahogyan a kocsi megállt, hogy a fogat elegáns, a ló telivér. Lucien csakugyan észrevette az ablakból Dauriat nagyszerű, angol lovát, s látta, amint a kiadó átadja a groomjának a gyeplőt, mielőtt leszáll.

- A kiadó! - kiáltotta oda Lucien a kedvesének.

- Várassa meg! - mondta Coralie tüstént Bérénice-nek.

Lucien elmosolyodott a leány biztonságán, aki oly csodálatosan azonosította magát az ő érdekeivel; odament hozzá, és őszintén, szívből megölelte. Határozottan elmésen viselkedett.

A szemtelen kiadó gyorsasága, a sarlatánok királyának hirtelen megalázkodása olyan körülményekkel függött össze, melyeket ma már szinte teljesen elfelejtettek, oly erősen átalakult tizenöt esztendő alatt a könyvkereskedés. 1816-tól 1827-ig, amikor az olvasótermek, amelyek eleinte újságolvasásra szolgáltak, csekély díjért új könyvek kölcsönzésére kezdtek vállalkozni, s amikor az időszaki sajtó adóterheinek megnövekedése megteremtette a hirdetést, a könyvkiadó nem tudott más módon a nyilvánosság elé jutni, mint az újságok tárcarovatába vagy egyéb rovataiba becsempészett cikkek segítségével. Egészen 1822-ig a francia lapok olyan kis alakban jelentek meg, hogy a nagy lapok is alig múlták fölül a mai kis újságok terjedelmét. Hogy az újságok zsarnokságának ellenállhassanak, Dauriat és Ladvocat elsőnek találták fel a plakátot, és magukra vonták Párizs figyelmét fantasztikus betűformákkal, bizarr színezéssel, keretdíszekkel, később pedig litográfiákkal, amelyek a plakátot valóságos költeménnyé tették a néző számára, s gyakran csalódást okoztak a műbarátok erszényének. A plakátok oly eredetivé váltak, hogy egy afféle mániákus, akit gyűjtőnek szokás nevezni, teljes gyűjteményt szedett össze a párizsi plakátokból. Az ilyenfajta hirdetésről, amely eleinte a boltok ablakaira és a körutak kirakataira szorítkozott, de később egész Franciaországban elterjedt, később lemondtak az újsághirdetés kedvéért. De azért a plakát, amely még akkor is szembeötlik, amikor az emberek már rég elfelejtették az újsághirdetést és gyakran magát a művet is, mindig fenn fog maradni, különösen mióta feltalálták annak a módját, hogy a falra fessék.

A hirdetés, amely pénzért mindenkinek a rendelkezésére áll, s az újságok negyedik oldalát éppoly termékeny mezővé tette a kincstár, mind a spekulánsok számára: az újságbélyeg, a postadíj és az óvadék szigorú törvényeinek köszönheti megszületését. Ezeket a megszigorításokat Villèle úr idejében találták föl, akkor pedig ő kipusztíthatta volna az újságokat, ha a végtelenségig engedi elszaporodni, ehelyett azonban kiváltságokat teremtettek, majdnem lehetetlenné téve az újságalapítást. Szóval 1821-ben az újságok élet és halál urai voltak a szellemi termékek és a kiadói vállalkozások terén. Irtózatos pénzbe került egy néhány soros hirdetés, amit a párizsi hírek rovatában közöltek. Annyi intrika folyt a szerkesztőségekben és este a nyomda csataterén, amikor a tördelés döntött arról, hogy ezt vagy azt a cikket lehet-e hozni vagy sem, hogy a nagy kiadók írókat tartottak zsoldjukban, velük íratták ezeket a kis cikkeket, amelyekben sok gondolatot kellett kevés szóba szorítani. Ezek az obskurus újságírók, akiket csak közlés után fizettek meg, gyakran ott maradtak éjjel a nyomdában, hogy lássák, amint sajtó alá kerülnek akár a nagy cikkek, amiket Isten tudja, hogyan, néha mégiscsak elsüthettek, akár az a néhány sor, amit azóta reklámnak neveznek. Manapság annyira megváltoztak már az irodalom és a könyvkereskedelem erkölcsei, hogy sokan mesének tartanák azokat az óriási erőfeszítéseket, csábításokat, aljasságokat, cselszövéseket, amelyeket a reklám szüksége sugallt a könyvkereskedőknek, az íróknak, a dicsőség mártírjainak, ennek a sok rabnak, aki mind életfogytig tartó sikerre van ítélve. Ebédek, hízelgések, ajándékok - ez mind szokásos volt az újságírók megnyerésére. A következő anekdota minden állításnál jobban magyarázza, hogy milyen szoros szövetség volt kritika és kiadók között.

Egy nagystílű ember, akinek államférfiúi ambíciói voltak, ez idő tájt gáláns ifjú és egy nagy újság szerkesztője, kedvence lett egy híres kiadó cégnek. Egy vasárnap, amikor a gazdag kiadó falusi házában vendégelte meg a nevezetesebb lapok szerkesztőit, a ház úrnője - akkor még fiatal és csinos hölgy - magával vitte a parkba a kiváló írót. A cégvezető, egy hideg, komoly és rendszeres német, aki csak az üzletre gondolt, karonfogva sétált egy tárcaíróval, s valami vállalkozásáról beszélgetett vele, kikérve a tanácsát; beszélgetés közben kiérnek a parkból, bejutnak az erdőbe. Egy sűrű bozót mélyén a német észrevesz valamit, ami a gazdája feleségéhez hasonlít, előveszi lornyonját, int a fiatal szerkesztőnek, hogy hallgasson, menjen el, s maga is óvatosan indul visszafelé.

- Mit látott? - kérdezte tőle az író.

- Jóformán semmit - feleli -, a nagy cikkünk meg fog jelenni. Holnap legalábbis három hasábot kapunk a Débats-ban.

Egy másik eset meg fogja magyarázni a cikkeknek ezt a hatalmát. Chateaubriand egyik könyve - az utolsó Stuartról - "fülemüle" gyanánt penészedett egy könyvesboltban. Egyetlen cikk jóvoltából, amit egy fiatalember írt a Journal des Débats-ba, egy hét alatt elkelt a könyv. Abban az időben, mikor a könyvet meg kellett venni, ha olvasni akarta az ember, és nem lehetett olcsó pénzért kölcsönkapni, bizonyos liberális művekből, amelyeket az ellenzéki lapok földicsértek, tízezer példányt is eladtak. Igaz, hogy akkor még a belga kalózkiadások sem voltak divatban. Lucien barátainak előkészítő támadása és az ő cikke megakasztották Nathan könyvének sikerét. Nathan csak hiúságában szenvedett, neki nem volt mit veszítenie, őt már kifizették; de Dauriat harmincezer frankot veszíthetett. Valóban, az újdonságokkal foglalkozó könyvkereskedelem lényege ebben a kereskedelmi elméletben foglalható össze: egy rizsma fehér papír tizenöt frankot ér, ha pedig telenyomtatják, a sikerhez képest vagy öt frankot ér, vagy ötszázat. Ebben az időben egy dicsérő vagy támadó cikk gyakran eldöntötte ezt a pénzügyi kérdést. Dauriat, akinek ötszáz rizsma papírt kellett eladnia, sietett hát kapitulálni Lucien előtt. A kiadó szultánból rabszolgává lett. Egy darabig morogva várakozott, a lehető legnagyobb lármát csapta, és tárgyalásokat folytatott Bérénice-szel, azután végre bejuthatott Lucienhez. A büszke kiadó derűs arcot öltött, mint az udvaronc, amikor az udvarhoz lép be, de arckifejezésében keveredett az önelégültség és a kedélyesség.

- Ne zavartassák magukat, drágáim - mondta. - Milyen édes ez a két gerlice. Igazi Tuba és Tubáné. Ki hinné, kisasszony, hogy ez a lányos képű ember valójában acélkörmű tigris, aki úgy tud szétszaggatni egy hírnevet, ahogy a maga hálóköpenyét szaggatja szét bizonyosan, ha nem veti le elég hamar. - Elnevette magát, még mielőtt a tréfáját befejezte. - Kicsikém - folytatta, aztán helyet foglalva Lucien mellett -, Dauriat a nevem - mondta ismét félbeszakítva magát.

A kiadó szükségesnek találta, hogy előrukkoljon a nagyágyúval, a nevével, mert úgy találta, hogy Coralie nem fogadta őt elég melegen.

- Reggelizett-e már, nem hajlandó velünk tartani? - kérdezte a színésznő.

- De igen, sokkal jobb lesz az asztal mellett beszélgetni - felelte Dauriat. - Különben is, ha a reggelijüket elfogadom, jogom lesz, hogy vendégül lássam magukat ebédre Lucien barátommal együtt, mert mostantól fogva olyan szoros barátságba kell kerülnünk, mint a kesztyű a kézzel.

- Bérénice! Osztrigát, citromot, friss vajat és pezsgőt - mondta Coralie.

- Ön sokkal okosabb, semhogy ne tudná, mi szél hozott ide - mondta Dauriat, Lucienre pillantva.

- Azért jött, hogy megvásárolja a szonettjeimet.

- Csakugyan azért - felelte Dauriat. - Mindenekelőtt tegyük le a fegyvert mind a ketten.

Elegáns tárcát húzott ki a zsebéből, kivett három ezerfrankos bankjegyet, rátette egy tányérra, s udvaronc ábrázattal nyújtotta oda Luciennek: - Meg van elégedve nagyságod?

- Meg - felelte a poéta, akit valami ismeretlen boldogság árasztott el a nem remélt summa láttára.

Lucien erőt vett magán, de szeretett volna énekelni, táncolni, hinni kezdett valami csodalámpában, valami varázslatban - és most végre hitt a saját lángeszében.

- Szóval, a Margitvirágok-at megkaptam - mondta a könyvkereskedő. - De sohasem fogja megtámadni egy kiadványomat sem.

- A Margitvirágok-at megkapta, de a tollamat nem köthetem le, az a barátaimé, mint ahogy az ő tolluk az enyém is.

- No de végre, ön mostantól az én szerzőim közé tartozik. Nekem minden szerzőm egyszersmind barátom. Szóval nem fog ártani az üzleteimnek, vagyis előre értesít a támadásokról, hogy megelőzhessem.

- Rendben van.

- Az ön dicsőségére - mondta Dauriat, fölemelve a poharát.

- Látom, hogy olvasta a Margitvirágok-at - szólt Lucien.

Dauriat nem jött zavarba.

- Kicsikém, a Margitvirágok-at olvasatlanul megvásárolni a legszebb hízelgés, amit kiadó megengedhet magának. Ön fél év múlva nagy költő lesz, cikkeket írnak önről, félnek a tollától, minden fáradság nélkül eladhatom a könyvét. Ma ugyanaz az üzletember vagyok, aki négy nappal ezelőtt. Nem én változtam meg, hanem ön: múlt héten a szonettjei annyit értek nekem, mint holmi káposztalevelek, a mai helyzete Messeniai ódák-at csinált belőlük.

- Nos hát - mondta Lucien, akit az a szultáni gyönyörűség, hogy szép kedvese van meg a siker bizonyossága gúnyolódóvá és bűbájosan szemtelenné tett -, ha nem olvasta is a szonettjeimet, a cikkemet bezzeg olvasta.

- Bizony, barátom, különben nem jöttem volna olyan hamar. Fájdalom, nagyon szép az a rettenetes cikk. Ó, maga óriási tehetség, kicsikém. Higgyen nekem, használja ki azt, hogy fölkapták - mondta kedélyességgel takarva el a szó mélységes szemtelenségét. - De hát megkapta az újságot? Olvasta?

- Még nem - mondta Lucien -, pedig most először jelenik meg nagy prózai írásom, de Hector bizonyosan a lakásomra címeztette, a Charlot utcába.

- Ím, itt van, olvasd - mondta Dauriat, Talmát utánozva a Manlius-ban.

Lucien elvette a lapot, de Coralie kitépte a kezéből.

- Hiszen tudja, hogy nekem adta a tolla szüzességét - mondta nevetve.

Dauriat meglepően hízelgett és alázatoskodott, félt Lucientől, meghívta hát Coralie-val egy nagy vacsorára, amit a hét vége felé rendezett az újságíróknak. Magával vitte a Margitvirágok kéziratát, s azt mondta az ő költőjének, hogy amikor kedve tartja, nézzen be a Fa-galériákba, hogy aláírja a szerződést, ami már készen lesz nála. Híven ahhoz a királyi viselkedéshez, amellyel mindig megpróbált imponálni a fölületes embereknek és inkább mecénásnak akart látszani, mint könyvkereskedőnek, elismervény nélkül hagyta ott a háromezer frankot, hanyag mozdulattal utasította vissza a nyugtát, amit Lucien felajánlott, és távozóban kezet csókolt Coralie-nak.

- Nos, aranyom, hát mit gondolsz, láttál volna-e sok ilyen papírrongyot, ha ott maradsz abban a Cluny utcai odúban és bújod a Saint-Geneviève könyvtár könyveit? - szólt Coralie Lucienhez, aki egész életéről beszámolt neki. - Látod, a te Quatre-Vents utcai barátocskáid igazán együgyű fráterek lehetnek.

D'Arthez és barátai - együgyű fráterek! És Lucien nevetve hallgatta meg ezt az ítéletet! Elolvasta a cikkét nyomtatásban, élvezte a szerzőnek azt a kimondhatatlan gyönyörűségét, a hiúságnak azt az első örömét, amely csak egyetlenegyszer cirógatja így az elmét. Amint a cikkét újra meg újra elolvasta, egyre jobban átérezte jelentőségét és nagyságát. A nyomtatás azt jelenti a kéziratnak, amit a színpad az asszonynak, erős világításba helyezi a szépséget is, a hibákat is; éppen úgy tud ölni, mint életet adni: a hiba éppen olyan szembeszökővé válik, mint a szép gondolatok. A megmámorosodott Lucien nem gondolt többé Nathanra, Nathan csak egy lépcsőfok volt számára, úszott az örömben, gazdagnak látta magát. A gyermekifjúnak, aki nemrég szerényen ment le Angoulême-ben a Beaulieu-sétány lépcsőin, haza Postel houmeau-i padlásszobája felé, ahol akkor egész családja évi ezerkétszáz frankból élt - valóságos fejedelmi vagyon volt az összeg, amit Dauriat hozott. Egy most még elég eleven emlék, amelyet később kioltottak a párizsi élet folytonos gyönyörűségei, visszaröpítette lelkét a Mûrier térre. Eszébe jutott szép, nemes Ève húga, David és szegény édesanyja; tüstént elküldte Bérénice-t, hogy váltson föl egy ezrest, s azalatt egy kis levelet írt a családjának: aztán a postára szalasztotta, mert félt, hogy ha nem siet, nem adhatja oda azt az ötszáz frankot, amit az anyjának akart küldeni. Ő is, Coralie is jó cselekedetnek látta ezt az adósságfizetést. A színésznő megcsókolta Lucient, úgy vélte, hogy ő a legjobb fiú és a legjobb testvér, dédelgette, ölelgette, mert az efféle vonások boldoggá teszik a derék lányokat, akiknek szíve mindig kész az érzékenykedésre.

- Most - mondta a lány - egy egész hétig mindennap hivatalosak vagyunk vacsorára, farsangolunk egy kicsit, úgyis eleget dolgoztál.

Coralie élvezni akarta, hogy minden asszony irigyelni fogja barátja szépségét; újra elvitte Straubhoz, mert úgy találta, hogy nincs elég jól öltözve. Innét a Bois de Boulogne-ba ment a két szerelmes, aztán visszatért vacsorára du Val-Noble-néhoz, ahol Lucien együtt találta Rastignacot, Bixiou-t, Des Lupeaulx-t, Finot-t, Blondet-t, Vignont, Nucingen bárót, Beaudenord-t, Philippe Bridau-t, Contit, a nagy zenészt s az egész művész- és spekulánsvilágot, csupa olyan embert, aki mind a nagy fáradságok és nagy gyönyörök ellentéteit élvezi; valamennyi bámulatosan jól fogadta Lucient. A fiatalember bízott önmagában, sziporkázott, mintha nem is bocsátotta volna áruba szellemességét; ki is jelentették róla, hogy erős legény, ami akkoriban divatos dicséret volt ezek közt a félpajtások közt.

- Hm, látni kellene, mi van a belsejében - mondta Théodore Gaillard egy udvari protekciót élvező költőnek, aki királypárti újság alapításán gondolkozott, amelyet később Ébredés néven indítottak meg.

Ebéd után az újságírók elkísérték kedvesüket az Operába, ahol Merlinnek páholya volt - s odament az egész társaság is. Így hát Lucien diadalmasan jelent meg ott, ahol néhány hónappal ezelőtt oly csúfosan megbukott. Mutatkozott a folyosón, karonfogva sétált Merlinnel és Blondet-val, s farkasszemet nézett a dandykkel, akik annak idején úgy megugratták. Most lába alá tiporta Châtelet-t! Marsay, Vandenesse Manerville, a kor arszlánjai, egy-két szemtelen pillantást váltottak vele. Bizonyos, hogy a szép, az elegáns Lucienről volt szó d'Espard márkiné páholyában, ahol Rastignac hosszú látogatást tett: - mert a márkiné és Bargetonné lornyetten nézegették Coralie-t. Vajon megbánást ébresztett-e Lucien Bargetonné szívében? Ez a gondolat foglalkoztatta a poétát; az angoulême-i Corinna láttára ugyanolyan bosszúvágy dobogtatta meg a szívét, mint azon a napon, amikor ennek az asszonynak és unokanővérének megvetését kellett eltűrnie a Champs-Élysées-n.

- Nem hozott maga valami amulettet a hazájából? - szólt Blondet Lucienhez, amikor néhány nappal később tizenegy óra tájban lépett be hozzá és még ágyban találta. - Lucien szépsége - mondta Coralie-nak, akit homlokon csókolt - fönt is, lent is, mindenütt óriási pusztításokat tesz. Most el akarom rekvirálni magát, kedvesem - mondta megszorítva a poéta kezét -, tegnap az Olaszoknál Montcornet grófné megkért, hogy mutassam be a házánál. Remélem, nem utasít vissza egy bájos, fiatal asszonyt, akinél az előkelő társaság színe-javával találkozhatik.

- Ha Lucien kedves akar lenni - mondta Coralie -, nem megy el a maga grófnéjához. Mi szüksége neki arra, hogy az előkelő társaságban hurcolja meg a kravátliját? Unatkozni fog.

- Csak nem akarja magánzárkában tartani? - szólt Blondet. - Talán féltékeny az úriasszonyokra?

- Igenis! - kiáltott fel Coralie. - Azok rosszabbak, mint mi.

- Honnan tudod, cicuskám? - kérdezte Blondet.

- A férjeiktől - felelte. - Maga elfelejti, hogy Marsay-val voltam egy fél évig.

- Hát azt hiszi, kicsikém - mondta Blondet -, hogy nekem nagyon akaródzik bemutatni Montcornet grófnénál olyan szép embert, mint a magáé? Ha ellenére van, tegyünk úgy, mintha semmit sem szóltam volna. De itt, azt hiszem, nem annyira az asszonyról van szó; inkább békét és kegyelmet akarnak kérni Lucientől egy szegény ördögnek, az újságja céltáblájának. Ez a Châtelet báró olyan ostoba, hogy komolyan veszi az újságcikkeket. D'Espard márkiné, Bargetonné és Montcornet grófné szalonja érdeklődik a Gém iránt, s én megígértem, hogy kibékítem Bargetonnét Luciennel, Laurát Petrarcával.

- Ó - kiáltott fel Lucien, s mintha friss vér áramlana ereibe, úgy érezte a kielégített bosszú részegítő örömét -, most hát rájuk tiportam! Most, hogy ezt mondja, imádom a tollamat, imádom a barátaimat, imádom a sajtó végzetes hatalmát. Én még nem írtam cikket a Szálkás halról és a Gémről. - Elmegyek, kicsikém - mondta, derékon kapva Blondet-t -, igenis elmegyek, de majd csak akkor, mikor ez a párocska megérezte ennek a könnyű dolognak a súlyát! - Fölkapta és meglobogtatta a feje fölött a tollat, amellyel a Nathanról szóló cikket írta. - Holnap két kis hasábot vágok a fejükhöz. Aztán majd meglátjuk. Ne félj semmit, Coralie; itt nem szerelemről van szó, hanem bosszúról, s azt teljesnek akarom.

- Ez aztán ember! - mondta Blondet. - Csak akkor becsülhetnéd magadat érdemed szerint, Lucien, ha tudnád, milyen ritka az ilyen kitörés ebben a blazírt Párizsban. Nagy kutyafi lesz belőled - mondotta (azaz, hogy valamivel energikusabb kifejezést használt) -, azon az úton vagy, amely a hatalomhoz vezet.

- Oda is fog érni - mondta Coralie.

- Szép utat tett meg hat hét alatt.

- És ha majd csak egy holttestnyire lesz valami királyi pálcától, lépcsőnek használhatja fel Coralie testét.

- Csak az aranykorban szerettek úgy, ahogyan ti szeretitek egymást - mondta Blondet. - Gratulálok a nagy cikkedhez - folytatta Lucienre tekintve -, tele van új gondolatokkal. Ma már igazán mester vagy.

Lousteau Hector Merlinnel és Vernou-val jött látogatóba Lucienhez, akinek végtelenül hízelgett a figyelmük. Félicien száz frankot hozott Luciennek a cikkéért. Az újság szükségét érezte, hogy jutalmazza ezt a nagyszerű munkát, mert magához akarta kötni a szerzőt. Coralie, amint ezt az újságíró-káptalant megpillantotta, elküldött reggeliért a Kék Órába, a legközelebbi vendéglőbe; amikor Bérénice jelentette, hogy minden készen van, valamennyiüket átinvitálta az ebédlőbe. Csak étkezés közben derült ki a látogatás oka, amikor már mindenkinek fejébe szállt a pezsgő.

- Ugyebár - mondta Lousteau -, nem akarod ellenségeddé tenni Nathant? Nathan újságíró, vannak barátai, nagyon megtréfálhatna, amikor az első munkád megjelenik. Hiszen el akarod adni IX. Károly íjászá-t. Találkoztunk Nathannal ma délelőtt, kétségbe volt esve; no de majd írsz egy cikket, amiben agyba-főbe dicséred.

- Micsoda? Most, hogy megírtam azt a cikket a könyve ellen, azt akarjátok... - szólalt meg Lucien.

Émile Blondet, Hector Merlin, Étienne Lousteau, Félicien Vernou, valamennyien kacagva szakították félbe Lucient.

- Ugye, meghívod a holnaputáni vacsorádra? - kérdezte Blondet.

- A cikked - mondta Lousteau - nincs aláírva. Félicien nem olyan újonc, mint te, és egy C betűt tett alá, ezzel jelezheted mostantól fogva a cikkeidet az ő újságjában, amely tiszta baloldali lap. Mi valamennyien az ellenzékhez tartozunk. Félicien oly gyöngéd volt, hogy nem akarta megkötni jövendőbeli vélekedéseidet. Hector boltjában - az ő újságja a jobbközép szolgálatában van - L-et írhatsz a cikkeid alá. Az ember névtelenül támad, de a dicséretet bizony aláírja.

- Az aláírások nem nyugtalanítanak - mondta Lucien -, de nem tudom, mi jót mondhatnék a könyvről.

- Hát meg voltál győződve arról, amit írtál? - kérdezte Hector.

- Igen.

- No, kicsikém - mondta Blondet -, erősebb legénynek hittelek. Becsületszavamra mondom, a homlokod láttán azt képzeltem, hogy megvan benned a nagy szellemek mindenhatósága, akik elég erősek, hogy mindent két oldalról lássanak. Kicsikém, az irodalomban minden eszmének megvan a színe és a visszája; senki sem meri megmondani, melyik az egyik, melyik a másik. A gondolat birodalmában mindennek két oldala van. Az eszmék kétarcúak, Janus a kritika mítosza, és a lángész szimbóluma. Csak az Isten háromszögletű! Éppen azért áll versenyen kívül Molière és Corneille, mert Alceste-tel azt mondják - igen - Philinte-val, Octave-val és Cinnával pedig azt, hogy nem. Rousseau, az Új Héloïse-ban, írt egy levelet a párbaj mellett és egyet a párbaj ellen, meg mernéd-e állapítani, hogy melyik az igazi véleménye? Melyikünk tudna dönteni Clarisse és Lovelace, Hector és Achilles között? Melyik a Homérosz hőse? Mi volt Richardson szándéka? A kritikának minden oldalról szemügyre kell vennie az irodalmi alkotást. Egyszóval, mi nagy pletykások vagyunk.

- Hát maga ragaszkodik ahhoz, amit ír? - kérdezte gúnyos arccal Vernou. - De hiszen mi fráziskereskedők vagyunk, és ebből az üzletből élünk. Majd ha valami nagy és szép művet akar alkotni, szóval egy könyvet, abba beleteheti a gondolatait, a lelkét, ahhoz kötheti magát, azt védelmezheti; de egy cikk, amit ma elolvasnak, holnap elfelejtenek, az szerintem csak annyit ér, amennyit fizetnek érte. Hiszen, ha ön fontosságot tulajdonít ilyen ostobaságoknak, akkor keresztet fog vetni, és segítségül hívja a szent lelket, amikor egy prospektus írásába fog.

Valamennyien csodálkoztak, hogy Luciennek lelkiismereti aggodalmai vannak, s végképpen foszlánnyá tépték toga praetextá-ját, hogy az újságírók toga virilis-ét^[20] adják reá.

- Tudod, mivel vigasztalódott Nathan, amikor a cikkedet olvasta? - kérdezte Lousteau.

- Már honnan tudnám?

- Felkiáltott: - A kis cikkek elmúlnak, a nagy művek megmaradnak! Ez az ember holnapután idejön vacsorára, muszáj, hogy lábadhoz boruljon, nyalja a talpadat, s azt mondja neked, hogy nagy ember vagy.

- Bolond eset volna - mondta Lucien.

- Bolond? - mondta Blondet -, ennek így kell lenni.

- Hát nem bánom, barátaim - szólt kissé pityókásan Lucien -, de hogy csináljam?

- Nos hát - mondta Lousteau -, írj Merlin újságjába három szép hasábot, és ott cáfold meg önmagadat. Mi először kiélveztük Nathan dühöngését, aztán azt mondtuk neki, hogy nemsokára hálával fog tartozni nekünk azért az erős polémiáért, amelynek segítségével egy hét alatt el fog kelni a könyve. Ebben a pillanatban csirkefogónak, gazembernek, huncutnak tart téged; holnapután nagy ember leszel, kiváló elme és plutarchosi jellem! Nathan úgy fog megölelni, mint legjobb barátját. Dauriat eljött, kaptál háromezer frankot: a művelet sikerült. Most Nathan becsülésére és barátságára van szükséged. Itt nem kell másnak pórul járni, csak a kiadónak. Csak az ellenségeinket kell feláldozni és üldözni. Ha olyan emberről van szó, aki nélkülünk szerzett nevet magának, valami kellemetlen tehetségről, akit meg kell semmisíteni, akkor nem adnánk ilyen választ; de Nathan a barátaink közé tartozik, és Blondet megtámadtatta egyszer a Mercure-ben azért a gyönyörűségért, hogy a Débats-ban felelhessen a támadásra. El is kapkodták a könyve első kiadását!

- Barátaim, becsületszavamra, képtelen vagyok két dicsérő szót írni erről a könyvről...

- Kapsz megint száz frankot - mondta Merlin. - Nathan máris szerzett neked tíz aranyat, nem is számítva azt a cikket, amit a Finot folyóiratába írhatsz, amiért száz frankot fizet Dauriat, százat meg a lap: összesen húsz arany.

- De mit csináljak? - kérdezte Lucien.

- Hát megmutatom, hogyan boldogulhatsz, fiacskám - felelte Blondet kissé elgondolkozva. - Azt mondod: az irigység, amely minden szép alkotásba beleharap, mint a féreg a szép és jó gyümölcsbe, ezt a könyvet is megpróbálta megmarni. A kritikus, hogy hibákat találhasson benne, kénytelen volt ennek a könyvnek alkalmából elméleteket kovácsolni, és megkülönböztetni kétféle irodalmat: az eszmék és a képek irodalmát. Itt aztán azt mondod, kicsikém, hogy éppen az írásművészet legmagasabb foka, ha az ember képben fejezi ki az eszmét. Megpróbálod bebizonyítani, hogy a kép maga a költészet, s közben panaszkodol, hogy mily kevés költészet van a mi nyelvünkben, megemlíted a külföld szemrehányásait stílusunk pozitivizmusa miatt. Dicséred Canalist és Nathant, hogy mekkora szolgálatot tesznek Franciaországnak, amikor kiszabadítják a nyelvét a próza béklyóiból. Semmisítsd meg a múltkori érvelésedet, bizonyítsd be, hogy nagyot haladtunk a XVIII. század óta. Találd föl a Haladást (ez nagyszerű maszlag, a nyárspolgár mindig bekapja!). A mi fiatal irodalmunk képekkel dolgozik, s azokban koncentrálódik minden műfaj, a vígjáték és a dráma, a leírás, a jellem, a párbeszéd, s mindezt egy érdekes cselekmény csillogó szálai fonják egybe. A regény megköveteli az érzelmet, a stílust, a képet: legóriásibb alkotása a modern időknek. Kiszorítja a vígjátékot, amely a mai erkölcsök mellett lehetetlenné vált elavult törvényeivel: összefoglalja a tényt és az eszmét, amihez ötvöznie kell La Bruyère szellemét és mélyenjáró morálját, a Molière módjára ábrázolt jellemeket, Shakespeare nagy lendületét és a szenvedély legfinomabb árnyalatainak festését, az egyetlen kincset, amit elődeink meghagytak nekünk. Éppen ezért a regény magasan fölötte áll a XVIII. század hideg és matematikus vitastílusának, száraz elemzésének. Fontoskodva kijelented, hogy a regény nem más, mint szórakoztató hősköltemény. Idézd Corinne-et, támaszkodjál madame de Staëlra. A XVIII. század kétségbe vont mindent, a XIX.-nek a dolga, hogy megoldja a kérdést: meg is oldja a valóság segítségével; csakhogy az élő, mozgásban levő valóság segítségével; és végül felhasználja a szenvedélyt, amit Voltaire nem ismer. Következik egy tiráda Voltaire ellen. Ami Rousseau-t illeti, ő csupa okoskodást és rendszert öltöztetett emberi alakba. Julie és Claire elvont fogalmak, nincs se húsuk, se csontjuk. Ezután más fekvésben variálhatod a témát, és elmondhatod, hogy a békének és a Bourbonoknak egy ifjú és eredeti irodalmat köszönhetünk - mert hiszen a jobbközép újságjába írsz. Csúfold ki a rendszergyártókat. Aztán szép lendülettel fölkiálthatsz: Lám, mennyi tévedés, mennyi hazugság van kollégánk cikkében! És miért? Hogy becsméreljen egy szép művet, megcsalja a közönséget, és erre a végső következtetésre lyukadhasson ki: a könyvet vásárolják, tehát senki sem vásárolja. Proh pudor![21] Csak tedd bele ezt, hogy proh pudor! Ez a tisztes káromkodás föllelkesíti az olvasót. Végül jelentsd be a kritika hanyatlását. Tanulság: csak egy irodalom van, a szórakoztató könyvek irodalma. Nathan új úton indult meg, megértette a korát, és megfelelt e kor szükségleteinek. A kor szükséglete a dráma. A dráma a legfőbb vágya annak a századnak, melyben a politika nem egyéb, mint örökös pantomim. Hiszen, mondod majd, húsz esztendő alatt négy drámát is láttunk: a Forradalmat, a Direktóriumot, a Császárságot és a Restaurációt. Innen aztán föllendülsz a leghangzatosabb dicshimnuszba, és már el is kapkodták a második kiadást, mert jövő szombaton írsz egy ívet a szemlénkbe, s aláírod a teljes nevedet: Rubempré. Ebben a cikkben azt mondod: A szép alkotások jellemző vonása, hogy széles vitát keltenek. Ezen a héten ez az újság ezt meg azt mondta Nathan könyvéről, az a másik erősen visszavágott neki. Te megbírálod a C. és L. nevű kritikusokat, futtában bókolsz nekem a Débats-ban megjelent cikkemért, s végezetül kijelented, hogy Nathan könyve a legszebb alkotása a mai kornak. Ez annyi, mintha nem mondanál semmit: ezt minden könyvről elmondják. Egy hét alatt megkerestél négyszáz frankot, nem is számítva azt a gyönyörűséget, hogy valahol megírtad az igazat is. Az értelmes emberek C.-nek vagy L.-nek, vagy Rubemprének adnak igazat, de meglehet, hogy mind a háromnak. A mitológia, amely minden bizonnyal a legnagyszerűbb emberi találmányok közé tartozik, egy kút mélyére helyezte el az Igazságot - vödörre van szükség, hogy felhúzzuk onnét. Te egyszerűen három vödröt adsz a közönség kezébe. No, hát így van ez, fiacskám. És most rajta!

Luciennel forgott a szoba. Blondet megcsókolta mind a két orcáján, és azt mondta: - Megyek a boltomba.

Mindenki elment a maga boltjába; mert ezeknek az erős legényeknek boltszámba megy az újság. Úgy volt, hogy valamennyien viszontlátják egymást este a Fa-galériákban, ahol Lucien alá fogja írni a Dauriat-féle szerződést. Florine és Lousteau, Lucien és Coralie, Blondet és Finot a Palais-Royalban vacsoráztak; ahol Du Bruel vendégelte meg a Panorama-színház igazgatóját.

- Igazuk van! - kiáltott fel Lucien, amikor egyedül maradt Coralie-val - az emberek arra születtek, hogy eszközök legyenek az erős legények kezében. Négyszáz frank három cikkért! Doguereau alig akart ennyit adni egy könyvemért, amely kétesztendei munkámba került.

- Írj csak kritikákat - mondta Coralie -, szórakozzál! Én is andalúziai nő vagyok ma este, holnap cigánylánynak öltözöm, azután férfiruhába bújok. Tégy úgy, mint én, fintorgasd az arcodat a pénzükért, és éljünk boldogan.

Lucien megszerette a paradoxont, és fölültette szellemét erre a szeszélyes öszvérre, a Pegazusnak és Bálaám szamarának korcs ivadékára. Vágtatni kezdett a gondolat mezőin, miközben a Bois-ban kocsikázott és eredeti szépségeket fedezett fel Blondet tételeiben. Úgy ebédelt, ahogy boldog emberek szoktak, s aláírt Dauriat-nál egy szerződést, amellyel örök áron átengedte neki a Margitvirágok kéziratát, anélkül, hogy ebben bármi rosszat is látott volna: azután benézett az újsághoz, összeütött két hasábot, és visszatért a Vendôme utcába. Másnap reggelre a tegnapi gondolatok megfogantak a fejében, ahogy ez már történni szokott minden friss lélekben, ha képességei nincsenek még elkoptatva. Lucien gyönyörűséggel elmélkedett az új cikken, és nagy hévvel fogott hozzá. Tolla alatt megszülettek a szépségek, amiket az ellentmondás szokott létrehozni. Szellemes volt és gúnyolódó, sőt, újszerű nézeteket dolgozott ki az érzelem, a gondolat és a kép szerepéről az irodalomban. A leleményes és csiszolt költő vissza tudta idézni első benyomásait, amikor az olvasóteremben élvezte Nathan könyvét és így sikerült megdicsérnie. A véres és keserű kritikus, az ironikus gúnyolódó aztán a befejező mondatokban költővé változott; szavai felségesen gomolyogtak, mint a tömjéntartó illatos füstje az oltár felé.

- Száz frank, Coralie! - kiáltotta, felmutatva a nyolc papírlapot, amit teleírt, miközben a leány öltözködött.

Most már benne volt a lendületben, hát gyorsan megírta a rettentő cikket, amit Blondet-nak ígért Châtelet és Bargetonné ellen. Ezen a délelőttön kiélvezte az újságírók egyik legnagyobb, titkos gyönyörűségét, éles epigrammát csiszolt, kiköszörülte hideg pengéjét, amely az áldozat szívébe fog merülni, szépen faragott nyelét pedig az olvasó kezébe adják. A közönség csodálja a markolat elmés munkáját, nem gondol semmi rosszra, nem tudja, hogy a bosszút szomjazó elmésség acélja hogyan dúl fel egy ezer sebtől vérző, kiszámítottan összemarcangolt hiúságot.

Ez az irtózatos, sötét és magányos gyönyör, amit tanúk nélkül élvez az ember, olyan, mint a párbaj egy távollevővel, akit messziről ölnek meg egy toll pisztolycsövével, mintha az újságírónak olyan fantasztikus hatalma volna, akár az arab mesék talizmánhordozóinak, akik puszta vágyukkal ölni tudnak. Az epigramma a gyűlölet szellemessége, a gyűlöleté, amely magába szívja az ember minden gonosz szenvedélyét, mint ahogy a szerelem minden jó tulajdonságát egybe foglalja. Nincs is ember, aki ne lenne szellemes, amikor bosszút áll - ugyanabból az okból, amiért nincs ember, akinek a szerelem ne szerezne gyönyörűséget. Bármily felszínes és közönséges is a szellemesség Franciaországban, mindig jól fogadják. Lucien cikke hivatva volt arra, hogy tetőpontjára emelje az újság rosszmájúságának, epésségének hírét, s ezt a hivatását be is töltötte: mélyen belédöfött két szívbe, súlyosan megsebezte Bargetonnét, egykori Lauráját, és vetélytársát, Châtelet bárót.

- No, kocsikázzunk egyet a Bois-ban, a lovak be vannak fogva, és toporzékolnak már - mondta Coralie -, nem kell agyondolgoznod magadat.

- Vigyük el Hectorhoz a Nathanról szóló cikket. Az újság igazán olyan, mint Achilles lándzsája: meggyógyítja a maga ütötte sebeket - mondta Lucien, miközben kijavított egy-két kifejezést.

A két szerelmes elindult, és teljes ragyogásában mutatta meg magát annak a Párizsnak, amely nemrég megtagadta Lucient, és most foglalkozni kezdett vele. Fölkelteni Párizs érdeklődését, amikor az ember megértette már, hogy mily végtelenül nagy ez a város, és mily nehéz valakinek lenni benne - ez a gyönyörűség megrészegítette Lucient.

- Kicsikém - mondta a színésznő -, menj a szabódhoz, sürgessük meg a ruháidat, vagy próbáld fel, ha készen vannak. Ha elmégy azokhoz a szép hölgyekhez, akarom, hogy eltörpüljön melletted az a szörnyeteg Marsay, a kis Rastignac, meg az Ajuda-Pintók, a Maxime de Trailles-ok, a Vandanesse-ek, szóval mind az a sok elegáns fickó. Gondold meg, hogy Coralie a kedvesed! De nehogy megcsalj!

Harmadnap - egy nappal a vacsora előtt, amelyre Lucien és Coralie hívták meg barátaikat - az Ambigu-színház új darabot játszott s erről Luciennek kellett írnia. Ebéd után Lucien és Coralie gyalog mentek a Vendôme utcából a Panorama-színház, a Temple körút Török-kávéház felőli oldalán, amely ez idő tájt divatos sétahely volt. Lucien meghallotta, amint irigykedve emlegetik a boldogságát s a kedvese szépségét. Némelyek azt mondták, hogy Coralie a legszebb nő Párizsban, mások kijelentették, hogy Lucien méltó hozzá. A költő a maga helyén érezte magát. Ez az élet az ő élete. D'Arthez körével alig találkozott már. Azon gondolkozott, vajon nem együgyűek-e kissé ezek a nagy szellemek, akiket két hónappal ezelőtt annyira csodált eszméikért és puritánságukért. Coralie meggondolatlan kifejezése: - "együgyű fráterek" - megfogant Lucien elméjében, és meg is hozta már a maga gyümölcseit. Elkísérte Coralie-t az öltözőjébe, lődörgött a színház kulisszái között, ahol valóságos szultán gyanánt viselkedett, ahol minden színésznő lángoló pillantásokkal és hízelgő szavakkal udvarolt neki.

- Az Ambigu-be kell mennem, ott van dolgom - mondotta.

Az Ambigu-ben telt ház volt. Luciennek nem akadt helye. Bement a kulisszák közé, és keserűen panaszkodott, hogy nem helyezték el. A rendező, aki még nem ismerte, azt mondta neki, hogy az újságjának két páholyt küldtek, és gorombán elutasította.

- No, majd aszerint beszélek a darabról, amit hallottam belőle! - mondta sértődött arccal Lucien.

- Megőrült maga? - szólt a fiatal primadonna a rendezőhöz. - Hiszen ez Coralie kedvese!

A rendező tüstént visszafordult Lucienhez, és ezt mondta:

- Kérem, rögtön beszélek az igazgató úrral.

Így hát a legapróbb részlet is az újság óriási hatalmát bizonyította Luciennek, és hízelgett a hiúságának. Az igazgató megjelent és engedelmet kért Rhétoré hercegtől meg Tulliától, a prímabalerinától, akik egy proszcéniumpáholyban ültek, hogy odaküldhesse hozzájuk Lucient. Mihelyt a herceg fölismerte a fiatal költőt, megadta beleegyezését.

- Ön két embert hajszolt a kétségbeesésbe - szólt hozzá az ifjú arisztokrata, Châtelet báróra és Bargetonnéra célozva.

- Hát még holnap mi lesz! - mondta Lucien. - Idáig a barátaim csak előcsatározásokat folytattak ellenük, de én ma éjszaka tüzes golyókkal kezdek lövöldözni. Majd meglátja holnap, hogy miért csúfolódunk Potelet-vel. A cikknek ez a címe: Az 1811-beli Potelet az 1821-beli Potelet-hez. Châtelet lesz azoknak az embereknek a típusa, akik megtagadják jótevőjüket, amikor a Bourbonokhoz csatlakoztak. Előbb éreztetem velük teljes hatalmamat, azután majd elmegyek Montcornet grófnéhoz.

Lucien szellemességtől sziporkázó beszélgetést folytatott a fiatal herceggel: mindenáron be akarta bizonyítani ennek a nagy úrnak, hogy milyen súlyosan tévedett d'Espard márkiné és Bargetonné, amikor őt semmibe vette; de kiszolgáltatta a maga gyönge oldalát is, mert magyarázgatni próbálta, hogy milyen jogon viseli a Rubempré nevet, amikor Rhétoré herceg rosszmájúságból Chardonnak szólította.

- Önnek - mondta a herceg - királypártivá kellene lennie. Megmutatta, hogy szellemes ember, most mutassa meg, hogy tud józan is lenni. Egyetlen módja annak, hogy egy királyi rendelettel visszaszerezze anyai őseinek címét és nevét, ha az udvarnak tett szolgálatok jutalmául kéri ezt. A szabadelvűek sohasem fogják gróffá tenni. Lássa, a Restauráció végül is le fogja gyűrni a sajtót, az egyetlen félelmetes hatalmat. Máris sokáig vártunk: szájkosarat rá! Használja fel a szabadság utolsó pillanatait és tegye félelmessé a nevét. Néhány esztendő múlva egy név meg egy cím biztosabb vagyon lesz Franciaországban, mint a tehetség. Így elnyerhet mindent: a szellem, a nemesség és a szépség segítségével akármilyen polcra feljuthat. Hát csak azért legyen most szabadelvű, hogy drágábban fizettesse meg csatlakozását a királyhoz.

A herceg felkérte Lucient, fogadjon el majd egy vacsorameghívást attól a minisztertől, akivel találkozott Florine-nál. Lucient egy pillanat alatt meghódították a nemes úr okoskodásai, s el volt ragadtatva, hogy megnyílnak előtte a szalonok, ahonnét néhány hónappal ezelőtt még örökre száműzve hitte magát. Bámulta a gondolat hatalmát. Tehát a sajtó és a szellem a mai társadalom mozgatóerői! Lucien megértette, hogy Lousteau talán meg is bánta már, hogy kinyitotta előtte a templom kapuit; maga is érezte, hogy nehezen átgázolható akadályokat kell azoknak becsvágya elé állítani, akik a vidékről Párizsba özönlenek. Ha egy költő úgy közeledik hozzá, ahogy ő vetette magát Étienne karjába - nem merte megkérdezni magától, hogyan fogadná. A fiatal herceg észrevette Lucien arcán a mély gondolkodás nyomait, és nem csalódott, amikor ennek az okát kutatta: föltárta a becsvágyó, gyenge akaratú, de mohó ifjú ember előtt az egész politikai szemhatárt, mint ahogy az újságírók megmutatták neki - akárcsak Jézusnak a sátán a templom tetejéről - az irodalmi világot és ennek kincseit.

Lucien semmit sem tudott arról a kis összeesküvésről, amelyet azok az emberek szőttek ellene, akiket e pillanatban sértegetett az újság - s ebben az összeesküvésben része volt Rhétoré hercegnek is. D'Espard márkiné társasága megrémült, amikor a fiatal herceg Lucien szelleméről beszélt nekik. Bargetonné megbízta, hogy tapogassa ki egy kissé az újságírót, s ő remélte, hogy találkozik vele az Ambigu Comique-ban. Sem az előkelő társaság, sem az újságírók nem valami mély lelkek, és fölösleges valami ravasz, szövevényes árulásra gondolni. Egyik fél sem dolgoz ki terveket; machiavellizmusuk úgyszólván csak rögtönzés, és annyiból áll, hogy mindig jelen vannak, mindenre készek, hasznot húznak a rosszból éppen úgy, mint a jóból, és kikémlelik a pillanatokat, amikor a szenvedély a kezükbe ad valakit. Florine vacsorája közben a fiatal herceg kitapasztalta Lucien jellemét, most megfogta a hiúságánál, s rajta próbálta ki leendő diplomata-mesterségét.

Lucien az előadás végén a Saint-Fiacre utcába rohant, hogy megírja cikkét a darabról. A kritikája számítóan fanyar és harapós volt; tetszelgett abban, hogy kipróbálja a hatalmát. A melodráma jobb volt, mint az, amit a Panorama-színházban játszottak; de látni akarta, hogy amint hallotta, valóban képes-e megölni egy jó darabot és sikerre juttatni egy rosszat. Másnap, amikor Coralie-val reggelizett, kibontotta az újságot, de előzetesen megmondta már a lánynak, hogy lerántotta az Ambigu Comique-ot. Alaposan meg volt lepve, amikor Bargetonnét és Châtelet-t kifigurázó cikke után elolvasta az Ambigu-ről szóló beszámolót, amelyet olyan szépen megcukroztak az éjszaka folyamán, hogy bár az ő ötletes elemzése megmaradt benne, az egész kritika végeredményben kedvező volt. A melodrámából minden bizonnyal kasszadarab lesz.

A dühe leírhatatlan volt: elhatározta, hogy megmondja a magáét Lousteau-nak. Nélkülözhetetlennek hitte már magát, s erősen fogadkozott, hogy rajta nem fognak uralkodni, s nem fogják kizsákmányolni, mint valami fajankót. Hogy végképpen megszilárdítsa hatalmát, egy cikkben összefoglalta és egyensúlyba hozta mindazokat a véleményeket, amiket Dauriat és Finot szemléiben írt Nathan könyvéről. Aztán, ha már benne volt, nyélbe ütött egy "Mindenfélék" cikket is a kis lap számára. A fiatal újságírók első forrongásukban szeretettel hozzák világra a cikkeiket, és oktalanul pazarolják el legszebb virágaikat.

A Panorama-színház direktora egy bohózat első előadását tűzte ki erre az estére, hogy Florine és Coralie szabadok legyenek. Vacsora előtt kártyázni fognak. Lousteau elment Lucien cikkéért - az már készen volt a kis darabról, amelyet látott a főpróbán -, hogy a szám kiszedése miatt ne kelljen nyugtalankodnia. Amikor Lucien fölolvasta neki a párizsi furcsaságokról szóló bájos cikkeinek egyikét, amelyek a lap szerencséjét megcsinálták, Étienne homlokon csókolta, s az újság gondviselésének nevezte.

- Hát akkor miféle szórakozás az, hogy megváltoztatod a cikkeim lényegét? - kérdezte Lucien, aki csak azért írta ezt az elmés cikket, hogy több erőt kölcsönözzön a panaszának.

- Én? - kiáltott fel Lousteau.

- Hát ki más változtatta meg a cikkemet?

- Kedvesem - felelte nevetve Étienne -, te még nem vagy tisztában a dolgok üzleti részével. Az Ambigu húsz példányra fizet elő nálunk, s ebből csak kilencet kap kézhez az igazgató, a karmester, a rendező, ezeknek a szeretői és a színház három társtulajdonosa. Minden bulvárszínház nyolcszáz frankot fizet ilyenformán az újságnak. Ugyanennyit érnek Finot páholyai, nem számítva a színészek és szerzők előfizetéseit. Szóval, a fickó nyolcezer frankot keres a bulvárszínházakon. Már most a kis színházról ítéld meg a nagyokat. Érted? Muszáj, hogy nagyon elnézők legyünk.

- Értem, hogy nem írhatom szabadon, amit gondolok...

- Eh, mit bánod te azt, ha egyszer neked is megvan a magad kis haszna! - kiáltott fel Lousteau. - Különben is, kedvesem, mi panaszod van a színház ellen? Kell valami okodnak lenni, hogy lerántsd a tegnapi darabot. Kompromittáljuk a lapot, ha csak úgy a lerántás kedvéért rántunk le valamit. Ha az újság igazságos volna a támadásaiban, semmi hatást nem tenne többé. Talán a direktor bántott meg?

- Nem tartott fönn helyet nekem.

- Jól van - mondta Lousteau. - Majd megmutatom a cikkedet a direktornak, megmondom neki, hogy megszelídítettelek, és jobban jársz, mint ha megjelent volna. Kérj tőle holnap jegyeket, negyvenet fog kiutalni minden hónapra, s én majd elviszlek egy emberhez, akivel megalkuszol, hogy elhelyezze; mindet megveszi tőled a helyárak ötven százalékáért. A színházjegyekkel ugyanolyan üzérkedés folyik, mint a könyvekkel. Megismersz majd egy másik Barbet-t, egy klakkfőnököt - nem is lakik messze innét, ráérünk, nem jönnél el most?

- De, kedvesem, Finot igazán aljas mesterséget folytat, amikor ilyen közvetett adókat szed be a gondolat mezejéről. Előbb vagy utóbb...

- Ugyan, hát honnan jössz te voltaképpen? - kiáltott fel Lousteau. - Minek tartod te Finot-t? Az ő színlelt kedélyessége, Turcaret-képe, tudatlansága alatt ott rejtőzködik kalapkereskedő szüleinek egész ravaszsága. Nem láttál a kalitkájában, a kiadóhivatali irodában, egy Császárság-korabeli vén katonát, Finot nagybátyját? Ez a nagybácsi nemcsak becsületes ember, de áldott szerencséjére együgyűnek is tartják. Ő az, aki minden pénzügyi műveletben kompromittálva van. Párizsban gazdagnak mondhatja magát a nagyra törő ember, ha van mellette valaki, aki hajlandó kompromittálni magát. A politikában is, mint az újságírásban, egész sereg eset van, amikor a vezérnek egyáltalán nem szabad szerepelni. Ha Finot politikai személyiséggé lenne, ez a nagybácsi lenne a titkára, s ez venné át saját számlájára azt az adósságot, amit a nagy üzletek után szed a hivatal. Giroudeau, akit az ember első pillanatra együgyűnek nézne, éppen elég ravasz, hogy ne lehessen eligazodni rajta. Őrnek állították oda, hogy bennünket agyon ne gyötörjenek a veszekedők, a kezdők, a reklamálók, és nem hiszem, hogy párja akadna más újságnál.

- Jól játssza a szerepét - mondta Lucien -, láttam munka közben.

Étienne és Lucien elmentek a Faubourg-du-Temple utcába, s ott a főszerkesztő megállt egy csinos külsejű ház előtt.

- Itthon van Braulard úr? - kérdezte a portástól.

- Micsoda úr? - szólt Lucien - hát a klakkfőnök - úr?

- Kedvesem, Braulard-nak húszezer frank évi jövedelme van, rendelkezik a bulvárszínházak szerzőinek névbélyegzőjével, és valamennyinek folyószámlája van nála, mint egy bankárnál. A szerzői jegyeket és a szabadjegyeket el szokás adni. Ezt az árucikket Braulard helyezi el. Csinálj egy kis statisztikát, meglehetősen hasznos tudomány ez, ha vissza nem élnek vele. Esténként ötven szabadjegy minden színházban, ez napi kétszázötven jegy; ha átlagban két frankot érnek, Braulard huszonöt frankot fizet ki naponként a szerzőknek és ugyanennyit nyerhet. Szóval, csupán a szerzői jegyekből majdnem négyezer frankot keres havonként, egy évben összesen negyvennyolcezer frankot. Tegyünk fel húszezer frank veszteséget, mert a jegyeket nem tudja mindig elhelyezni.

- Miért nem?

- Mert akik a pénztárnál váltják meg a jegyüket, konkurrenciát csinálnak a szabadjegyeseknek, akiknek nincs fenntartott helyük. És végül a színház fenntartja az elővételi jogokat. Aztán vannak napok, amikor túlságosan szép az idő, vagy rossz a darab. Így hát Braulard talán harmincezer frankot keres évenként ezen az egy cikken. Aztán ott vannak a klakőrjei, ez a másik iparága. Florine és Coralie is adófizetői; ha nem szubvencionálnák Braulard-t, senki sem tapsolná meg őket, valahányszor belépnek és távoznak a színpadról.

Lousteau halkan magyarázgatta ezeket Luciennek, míg a lépcsőn fölmentek.

- Különös egy hely ez a Párizs - mondta Lucien, látva, hogy minden zugban ott kuporog az érdek.

Takaros szolgáló vezette be a két újságírót Braulard úrhoz. A jegykereskedő egy nagy fiókos íróasztal előtt, karosszékben ült; fölkelt, amikor Lousteau-t megpillantotta. Braulard szürke flanellkabátot, talpallós nadrágot és piros papucsot viselt, szakasztott úgy, mint egy orvos vagy ügyvéd. Lucien meglátta benne a meggazdagodott, alulról jött embert: közönséges arc, ravasz, szürke szem, igazi klakőrkéz, arcáról úgy peregtek le az orgiák, mint eső a háztetőről; szürkülő haj és meglehetősen fojtott hang.

- Ön bizonyosan Florine kisasszony miatt jön, ez az úr pedig Coralie kisasszony miatt - mondotta. - Jól ismerem önöket. Legyen nyugodt, uram - szólt Lucienhez -, megvásárolom a Gymnase-színház közönségét, gondom lesz a kedvesére, és értesítem, ha meg akarják tréfálni.

- Nem mintha ezt visszautasítanók, kedves Braulard - mondta Lousteau -, de most az újságnak az összes bulvárszínházaktól kapott jegyei miatt jövünk: én mint főszerkesztő, ez az úr pedig mint az összes színházak kritikusa.

- Igaz, igaz, Finot eladta a lapját. Tudtam erről az ügyről. Finot jól csinálja. A hét végén nálam lesz vacsorán. Ha önök is hajlandók megtisztelni, elhozhatják a hölgyeiket, nagy mulatságot csapunk, itt lesz Adèle Dupuis, Ducange, Frédéric du Petit-Méré, Millot kisasszony, a kedvesem, nagyokat fogunk nevetni, és még nagyobbakat inni.

- Most pénzzavarban lehet Ducange, hiszen elvesztette a pörét.

- Kölcsönöztem neki tízezer frankot, Calas sikerével majd visszaszerzem; de dolgoztam is azért a sikerért! Ducange szellemes ember, érti a dolgát... - Lucien azt hitte, hogy álmodik, amint azt hallotta, hogy ez az ember véleményt mond az írók tehetségéről. - Coralie befutott - szólt hozzá Braulard, az illetékes bíró ábrázatával. - Ha jól viseli magát, titokban támogatni fogom a cselszövések ellen, amikor először lép fel a Gymnase-ban. Hallgasson csak ide. Jól öltözött embereket helyezek el a karzatokon, akik mosolyogni fognak, és elragadtatva suttognak, hogy magukkal ragadják a közönséget. Így lehet megalapozni egy nőnek a sikerét. Coralie tetszik nekem, s ön meg lehet vele elégedve, a kisasszonynak szíve van. Ó, ki tudom én pisszegtetni, akit akarok...

- De hát mi lesz a jegyekkel? - kérdezte Lousteau.

- Hát azokért majd elmegyek az úrhoz minden hónap első napjaiban. Ez az úr barátja önnek, úgy fogom kezelni, mint önt magát. Öt színháza van, harminc jegyet kap mindenünnen - az körülbelül hetvenöt frank havonként. Parancsol talán előleget? - kérdezte a jegykereskedő, miközben visszatért fiókos íróasztalához, és kihúzta tallérokkal teli pénzesfiókját.

- Nem, nem - mondta Lousteau -, ezt a pénzt rossz napokra tartogatjuk...

- Uram - folytatta Braulard, Lucienhez fordulva -, a napokban elmegyek Coralie-hoz próbálni, meg fogjuk érteni egymást.

Lucien mélységes csodálkozással nézte Braulard dolgozószobáját, ahol könyvszekrényt, metszeteket és tisztességes bútorzatot látott. Amint a szalonon átment, itt is feltűnt neki a bútorzat, mely egyformán távol van a szegényességtől s a túlságos fényűzéstől. Úgy tetszett neki, hogy az ebédlő van legjobb karban, s ezen tréfálkozott is.

- De hiszen Braulard gasztronómus - mondta Lousteau. - Az ebédei méltók a pénztárához; emlegetni szokták a színházi világban.

- Jó boraim vannak - felelte szerényen Braulard. - No, itt vannak az én lelkesedésgyújtóim! - kiáltott fel, rekedt hangokat és különös lépések neszét hallva a lépcsőházból.

Távozóban Lucien látta elvonulni maga előtt a klakőrök és jegyüzérek bűzhödt csapatát, csupa tányérsapkás, ócska nadrágos, elnyűtt kabátos, gyanúsan kékeszöld képű, sáros, elnyomorodott, hosszú szakállú, vad és egyben ravasz tekintetű embert, ez a szörnyű csőcselék ott él és nyüzsög Párizs körútjain, délelőtt biztonsági zárakat, huszonöt sous arany ékszereket árusít, este pedig klakkot alkot, és tapsol a karzaton - egyszóval alkalmazkodik Párizsnak minden piszkos kényszerűségéhez.

- Íme, a rómaiak! - mondta nevetve Lousteau. - Itt van a színésznők és drámaírók dicsősége. Közelről nézve ez sem szebb, mint a mienk.

- Nehéz dolog - felelte hazatérőben Lucien -, nehéz dolog akármiről is illúziókat táplálni Párizsban. Itt adót vetnek ki mindenkire, kereskednek mindennel és gyártanak mindent, még a sikert is gyártják.

Dauriat, a Panorama igazgatója, Matifat és Florine, Camusot, Lousteau, Finot, Nathan, Hector Merlin és du Val-Noble-né, Félicien Vernou, Blondet, Vignon, Philippe Bridau, Mariette, Giroudeau, Cardot és Florentine meg Bixiou voltak Lucien vendégei. Meghívta d'Arthez baráti körét is. Tullia, a táncosnő, akiről azt mondták, hogy nem bánik túlságos kegyetlenül Du Bruellel, szintén részt vett a társaságban, de a herceg nélkül; ott voltak azonkívül Nathan, Merlin, Vignon és Vernon újságjainak tulajdonosai. Vagy harmincan lehettek a vendégek Coralie ebédlőjében, nem is fértek többen.

Nyolc óra tájt a meggyújtott csillárok fényében a lakás bútorai, kárpitjai és virágai felöltötték azt az ünnepi jelleget, amely szinte álomszerűvé teszi a párizsi fényűzést. Lucien valami meghatározhatatlan boldogságot, kielégült hiúságot és reménységet érzett, amikor gazdának látta magát ezen a helyen; nem is értette már, ki és hogyan hajtotta végre ezt a varázslatot. Florine és Coralie, a színésznők képtelen mesterkéltségével és művészi pompával öltöztek ki, s úgy mosolyogtak a vidéki költőre, mint két angyal, aki az álmok palotájának kapuit akarja kinyitni előtte. Valóban, Lucien szinte álmodott. Életének képe oly hirtelen változott meg néhány hónap alatt, oly gyorsan emelkedett a legnagyobb nyomorból a legnagyobb jómódba, hogy némelykor nyugtalanság fogta el, mint azt, aki álma közben is tudja, hogy alszik. De azért a szép valóság láttára szeme olyan bizakodást fejezett ki, hogy az irigyei önhittségnek nevezhették volna. Megváltozott ő maga is. Mert mindennap boldog volt, a színe meghalványodott kissé, tekintete szerelmes ernyedtséget fejezett ki; szóval d'Espard márkiné mondása szerint látszott, hogy szeretik. Ez csak használt a szépségének. Hatalmának és erejének tudata meglátszott szerelemtől és tapasztalástól sugárzó arcán. Végre szemtől szembe látta az irodalmi világot és a társaságot s elhitte, hogy uralkodó módjára foroghat benne. A költő, aki csak a szerencsétlenség súlya alatt tudott gondolkozni, gondtalannak látta a jelent. A siker megduzzasztotta hajójának vitorláit, rendelkezésére álltak a tervei végrehajtásához szükséges eszközök: berendezett háztartás, olyan szerető, akiért egész Párizs irigyelte, fogat és végül kiszámíthatatlan összegek az asztalfiókjában. Lelke, szíve, szelleme egyaránt átváltozott; eszébe sem jutott, hogy e szép eredmények láttára mérlegelni kezdje az eszközöket.

Ez a fényes háztartás oly jogosan fölkeltheti a párizsi életet ismerő közgazdász gyanúját, hogy nem fölösleges megmutatni, milyen törékeny alapon nyugodott a színésznő s a költő anyagi boldogsága. Camusot, anélkül, hogy kompromittálta volna magát, felszólította Coralie szállítóit, hogy legalább három hónapig hitelezzenek neki. A lovak, a személyzet, mindez úgyszólván csoda módon állt tehát rendelkezésére a két élvezetvágyó gyermeknek, akik gyönyörűséggel ki is élveztek mindent. Coralie kézen fogta Lucient: hadd lássa már most, hogy milyen meglepetést szerez majd a vendégeknek az ebédlő ragyogó terítékeivel, negyven gyertyával a kandelábereken, a főúri csemegékkel s a vacsorával, Chevet remekével. Lucien homlokon csókolta Coralie-t, és szívére szorította.

- Célhoz fogok érni, gyermekem - mondotta -, és megjutalmazlak ezért a sok szerelemért és önfeláldozásért.

- Ugyan! - mondta a leány. - Az a kérdés, meg vagy-e elégedve?

- Nehéz természetűnek kéne lennem, ha nem volnék.

- No, hát ez a mosoly megfizet mindenért - felelte a színésznő; mint a kígyó, simult Lucienhez, és emelte ajkát ajkához.

Florine, Lousteau, Matifat és Camusot éppen a kártyaasztalokat hozták rendbe. Már szállingóztak Lucien barátai. Ezek az emberek mind Lucien barátainak nevezték magukat. Kilenc órától éjfélig kártyáztak. Lucien, szerencséjére, semmiféle játékot nem tudott; de Lousteau ezer frankot vesztett, s ezt Lucientől kérte kölcsön, aki nem tagadhatta meg barátja kérését. Tíz óra tájban megjelent Michel, Fulgence és Joseph. Lucien egy sarokba húzódva beszélgetett velük; úgy látta, arcuk meglehetősen hideg és komoly, szinte kényszeredett. D'Arthez nem jöhetett, éppen a könyvét fejezte be. Léon Giraud a Szemlé-je első számának kiadásával volt elfoglalva. A baráti kör a három művészt küldte ki, akik a többieknél kevésbé érezhették magukat idegenül egy orgia közepén.

- Nos hát, gyermekeim - mondta Lucien, kissé fölényes hangon -, majd meglátjátok, hogy a kis ripacsból még nagy politikus lehet.

- Nagyon szeretném, ha tévedtem volna - mondta Michel.

- Coralie-val élsz, amíg jobb nem akad? - kérdezte tőle Fulgence.

- Igen - felelte Lucien erőltetett ártatlansággal. - Coralie-nak egy vén kereskedő volt az imádója, annak kitette a szűrét. Én boldogabb vagyok, mint a te Philippe testvéred, aki nem tudja, hogyan kormányozza Mariette-et - tette hozzá Joseph Bridau-ra nézve.

- Egyszóval - mondta Fulgence -, most te is olyan ember vagy, mint más, meg fogod csinálni a magad útját.

- Olyan ember, aki veletek szemben a régi marad, akármilyen helyzetbe kerül is - felelte Lucien.

Michel és Fulgence gúnyos mosollyal pillantottak egymásra: Lucien észrevette ezt, és megértette belőle, milyen nevetséges, amit mondott.

- Csodálatos szép ez a Coralie! - kiáltott fel Bridau. - Milyen pompás arcképet lehetne festeni róla.

- És milyen jó - felelte Lucien. - Szavamra mondom, angyali teremtés; hanem te meg fogod festeni az arcképét; ha akarod, használd fel modellnek képeden, melyet most festesz a velencei nőről, akit az öreg szenátorhoz vezetnek.

- Minden nő angyal, ha szeret - mondta Michel Chrestien.

E pillanatban Raoul Nathan rohant Lucienhez, őrjöngő barátsággal megfogta és megszorította a kezét.

- Édes barátom, ön nemcsak nagy ember, de szíve is van, ami manapság sokkal ritkább, mint a lángész - mondta. - Ön nem hagyja cserben a barátait. Egy szó, mint száz, öné vagyok életre-halálra, és sohasem fogom elfelejteni, amit ezen a héten cselekedett velem.

Lucien odavolt örömében, amikor látta, hogy akit a hírnév már szárnyra kapott, így hízeleg neki - és fölényes pillantást vetett három régi barátjára. Nathan berohanásának az volt az oka, hogy Merlin megmutatta neki a könyvét dicsérő cikknek a kefelevonatát, amely a másnapi újságban volt megjelenendő.

- Csak azzal a föltétellel írtam meg a támadó cikket - súgta Lucien Nathan fülébe -, hogy magam felelek rá. Barátja vagyok önnek.

Visszatért három régi barátjához, és boldog volt, hogy ez a jelenet igazolta azt a mondását, amelyen Fulgence nevetett.

- Most már, ha d'Arthez könyve megjelenik, olyan helyzetben vagyok, hogy használhatok neki. Ez az egy lehetőség már magában is arra bírna, hogy megmaradjak az újságírás mellett.

- Szabad vagy? - kérdezte Michel.

- Amennyire csak szabad lehet valaki, aki nélkülözhetetlen - felelte színlelt szerénykedéssel Lucien.

Éjféltájban asztalhoz ültek a vendégek, és megkezdődött az orgia. Luciennél szabadabb volt a beszéd, mint Matifat-nál, mert senki sem gyanította, hogy felfogás dolgában mekkora a különbség d'Arthez körének három kiküldöttje s az újságírók képviselői között. Ezeket az ifjú elméket elaljasította a pro és contra váltogatása, most birokra keltek, s a legszörnyűbb axiómáit vagdosták egymás fejéhez annak a jogtudománynak, amelyet akkoriban hozott a világra az újságírás. Claude Vignon meg kívánta őrizni a kritika fenséges jellegét; kikelt a kis lapok személyeskedő hangja ellen, s azt mondta, hogy végül az újságírók meg fogják utálni önmagukat. Lousteau, Merlin és Finot erre nyíltan védelmükbe vették azt a módszert, amelyet az újságírás tolvajnyelvén blague-nak neveznek s erősítgették, hogy éppen ez a bélyegző jelöli meg a tehetséget.

- Aki ezt a próbát megállja, az igazán erős legény - mondta Lousteau.

- Különben is - kiáltott fel Merlin -, a nagy emberek ünnepléséhez a gyalázkodás éppúgy hozzá tartozik, mint a római hadvezér diadalmenetéhez.

- Eh - mondta Lucien -, mindenki, akivel gúnyolódnak, azt fogja hinni, hogy diadalmenetet tart.

- Nem gondolod, hogy ez rád vonatkozik? - kiáltott fel Finot.

- Hát a szonettjeink - szólt Michel Chrestien -, azok nem érdemlik meg Petrarca diadalát?

- Az aranyhajú Laurából legalább az aranyakat megkapta már - mondta Dauriat, akinek elmésségét általános üdvriadal fogadta.

- Faciamus experimentum in anima vili[22] - felelte mosolyogva Lucien.

- Jaj azoknak, akiken az újság nem vitatkozik, s akiknek mindjárt kezdetben koszorúkat vág a fejéhez! Ezeket félreállítják egy fülkébe, mint egy szentet, s a kutya se ügyel rájuk többet - mondta Vernou.

- Azt mondják nekik, amit Champcenetz mondott Genlis márkinak, aki túlságos szerelmesen pislogott a feleségére: "Mehet, jó ember, maga már kapott" - szólt Blondet.

- Franciaországban gyilkos a siker - mondta Finot. - Sokkal féltékenyebbek vagyunk egymásra, semhogy ne akarnók elfelejteni és elfeledtetni mások diadalait.

- Valóban, az irodalomban az ellentmondás csiholja ki az életet - mondta Claude Vignon.

- Akárcsak a természetben, ahol két egymással küszködő erőből keletkezik! - kiáltott föl Fulgence. - Ha egyik diadalmaskodik a másikon: ez a halál.

- Mint a politikában - tette hozzá Michel Chrestien.

- Éppen most bizonyítottam be - mondta Lousteau. - Dauriat ezen a héten kétezer példányt fog eladni Nathan könyvéből. És miért? Mert jól megvédelmezzük a megtámadott könyvet.

- Egy ilyen cikk - mondta Merlin, kezébe kapva másnapi újságjának kefelevonatát -, hogy is ne sózna el egy új kiadást?

- Olvassa föl! - mondta Dauriat. - Én mindenütt kiadó vagyok, még vacsora közben is.

Merlin felolvasta Lucien diadalmas cikkét, s az egész társaság megtapsolta.

- Hát meg lehetett volna írni ezt a cikket az első nélkül? - kérdezte Lousteau.

Dauriat kihúzta zsebéből a harmadik cikk kefelevonatát, s azt is felolvasta.

Finot figyelemmel hallgatta a cikket, amely az ő szemléjének második számába volt szánva; mint főszerkesztő még túlzásba is vitte a lelkesedést.

- Uraim - mondotta -, ha Bossuet a mi századunkban élne, az se írná meg másképpen.

- Meghiszem azt! - mondta Merlin. - Bossuet ma újságíró lenne.

- Éljen II. Bossuet! - kiáltott fel Claude Vignon, és ironikusan köszöntötte poharát Lucienre.

- Éljen az én Kolumbusz Kristófom - felelte Lucien, Dauriat-ra ürítve poharát.

- Bravó! - kiáltott fel Nathan.

- Gúnynév ez? - kérdezte rosszmájúan Merlin, egyszerre nézve Finot-ra és Lucienre.

- Ha így folytatják - mondta Dauriat -, nem tudjuk követni önöket, ezek az urak pedig - tette hozzá Matifat-ra és Camusot-ra mutatva - nem értik meg. A tréfa is olyan, mint a gyapjúfonál: ha túlságosan finomra sodorják, elszakad - mondta Bonaparte.

- Uraim - szólt Lousteau -, mi valamennyien egy komoly, érthetetlen, hallatlan, igazán meglepő tény tanúi vagyunk.

- Nem csodálatos, milyen gyorsasággal változott a mi barátunk vidékiből újságíróvá?

- Született újságíró - mondta Dauriat.

- Gyermekeim - szólalt meg Finot, fölállt s egy pezsgőspalackot tartott a kezében -, valamennyien támogattuk, valamennyien bátorítottuk házigazdánk első lépéseit az úton, ahol minden reményünket fölülmúlta. Két hónap alatt bebizonyította képességeit szép cikkeivel, amelyeket mindnyájan ismerünk: indítványozom, hogy jogerősen kereszteljük meg újságírónak.

- Ide egy rózsakoszorút a kettős győzelem jeléül! - kiáltott fel Bixiou, Coralie-ra nézve.

Coralie intett Bérénice-nek s az régi művirágokat szedett össze a színésznő skatulyáiból. Mihelyt a kövér szobalány elhozta a virágokat, hamar összekötöttek egy rózsakoszorút, aztán a legrészegebbek groteszkül mind felvirágozták magukat. Finot, mint főpap, néhány csepp pezsgőt öntött Lucien szép, szőke fejére és mulatságos komolysággal mondta ki a szent szavakat:

- A Bélyeg, az Óvadék és a Bírság nevében megkeresztellek újságírónak. Könnyű legyen neked a cikkírás.

- És fizessék is meg az üres helyek levonása nélkül - mondta Merlin.

E pillanatban Lucien észrevette Michel Chrestien, Joseph Bridau és Fulgence Ridal szomorú arcát, akik fogták kalapjukat, és a társaság hangos szidalmai között távoztak.

- Furcsa keresztények ezek - mondta Merlin.

- Fulgence jó fiú volt - folytatta Lousteau -, de azok elrontották a moráljukkal.

- Kik? - kérdezte Claude Vignon.

- Komoly fiatalemberek, akik a Quatre-Vents utcában tartanak fenn egy filozófiai és vallásos kabarét, ahol az Emberiség általános értelmén törik a fejüket... - felelte Blondet.

- Ó, ó, ó!

- ...Azt szeretném tudni - folytatta Blondet -, hogy vajon önmaga körül forog-e, vagy pedig előrehalad. Erősen haboztak az egyenes és a görbe vonal közt, értelmetlenségnek találták a bibliai háromszöget, s akkor megjelent előttük valami próféta, aki a csigavonal mellett döntött.

- Ennél veszedelmesebb ostobaságokat is találhatnak föl az emberek, ha a fejüket összedugják! - kiáltott fel Lucien, védelmezni akarva d'Arthez körét.

- Te üres beszédnek tartod ezeket az elméleteket - mondta Félicien Vernou -, de elkövetkezik egy pillanat, amikor puskalövésekké vagy guillotine-ná változnak át.

- Most még csak ott tartanak - mondta Bixiou -, hogy kutatják a pezsgő gondviselésszerű értelmét, a hosszú szárú nadrág humanitárius célját s a kis férget, amely a világot mozgatja. Bukott nagyságokat szednek össze, amilyen Vico, Saint-Simon, Fourier. Félek, hogy elcsavarják a fejét az én szegény Joseph Bridau-mnak.

- Tanítanak ott szellemi tornát és ortopédiát is? - kérdezte Merlin.

- Meglehet - felelte Finot -, mert Bianchon hajlamos az ilyen álmodozásokra.

- Eh - mondta Lousteau -, azért mégis nagy orvos lett belőle.

- Ugye d'Arthez a látható fejük? - szólt Nathan - s ez a kis ember állítólag valamennyiünket zsebre vág?

- Lángeszű ember! - kiáltotta Lucien.

- Jobb szeretek egy pohár xeresi bort - mondta mosolyogva Vignon.

E pillanatban mindenki saját jellemét magyarázgatta a szomszédjának.

Amikor szellemes emberek odáig jutnak, hogy önmaguknak akarják megmagyarázni, és kiadják kezükből a szívük kulcsát - akkor bizonyos, hogy részegek. Egy óra múlva az összes vendégek a legjobb barátságban voltak egymással, nagy férfiaknak, erős legényeknek, dicső jövőjű embereknek nevezték egymást. Lucien, mint házigazda, annyira-amennyire megőrizte világos eszét: olyan szofizmákat hallott, amelyek megdöbbentették és tökéletesen befejezték erkölcsi megrontását.

- Gyermekeim - mondta Finot -, a szabadelvű párt kénytelen felfrissíteni a vitaanyagát, mert e pillanatban nincs mit mondani a kormány ellen, s képzelhetitek, hogy ilyenkor milyen zavarban van az ellenzék. Ki volna hajlandó megírni egy röpiratot, és követelni a majorátus helyreállítását, hogy aztán kiabálni lehessen az udvar titkos szándékai ellen? A röpiratot jól megfizetik.

- Én! - mondta Merlin - nekem úgyis az a véleményem.

- A pártod azt mondaná, hogy kompromittálod - felelte Finot. - Félicien, vállald magadra ezt a röpiratot, Dauriat kiadja, mi pedig megőrizzük a titkot.

- Mit fizetnek? - kérdezte Vernou.

- Hatszáz frankot! Aláírni így fogod: C... gróf.

- Rendben van - mondta Vernou.

- Szóval, a kacsát most már a politika magaslatára emelitek - szólt Lousteau.

- Ez a Chabot esete átköltöztetve az eszmék régiójába - folytatta Finot. - Az ember bizonyos szándékot tulajdonít a kormánynak és föllázítja ellene a közvéleményt.

- Mindig mélységesen csodálkozni fogok azon, hogy engedheti át egy kormány az eszmék irányítását olyan fickóknak, mint mi vagyunk - mondta Claude Vignon.

- Ha a minisztérium elköveti azt az ostobaságot, hogy leszáll az arénába - beszélt tovább Finot -, katonásan fogadjuk; ha megsértődik, elmérgesítjük a kérdést, és elhidegítjük tőle a tömegeket. Az újság sohasem kockáztat semmit, a hatalom mindig mindent elveszthet.

- Franciaország ki van semmizve mindaddig, míg az Újságot törvényen kívül nem helyezik - folytatta Claude Vignon. Önök óráról órára haladnak - mondta Finot-nak. - Olyanok lesznek, mint a jezsuiták, csak éppen a hit, a szilárd vezető gondolat, a fegyelem és az egység fog hiányozni önökből.

Mindenki visszatért a játékasztalokhoz. A hajnal fénye nemsokára elsápasztotta a gyertyafényt.

- A te Quatre-Vents utcai barátaid olyan szomorúak voltak, mint valami halálraítéltek - szólt kedveséhez Coralie.

- Ők voltak a bírák - felelte a költő.

- A bírák mulatságosabbak - mondta Coralie.

Lucien idejét egy hónapig igénybe vették a vacsorák, ebédek, reggelik, estélyek és ellenállhatatlan áradat ragadta magával az élvezetek és könnyű munkák örvényébe. Abbahagyta a fontolgatást. A fontolgatás képessége az élet bonyodalmai között olyan pecsétje az erős akaratnak, melyet költők, gyönge vagy egyszerűen csak szellemes emberek sohasem tudnak hamisítani. Lucien, mint a legtöbb újságíró, napról napra élt, úgy költötte pénzét, ahogy megkereste, és nem gondolt a párizsi élet szabályos időközökben visszatérő terheire, amelyek annyira nyomják a bohémek vállát. Öltözködése, megjelenése a leghíresebb dandykkel állította egy sorba. Coralie, mint minden rajongó, szerette fölékesíteni bálványát; tönkretette magát, hogy drága poétájának megadhassa az elegáns világ elegáns fölszerelését, amelyet Lucien annyira irigyelt, amikor először sétált a Tuilériákon. Kapott Lucien csodálatra méltó sétapálcákat, kapott egy bájos lornyettet, gyémántgombokat, gyűrűket a délelőtti nyakkendőihez, pecsétgyűrűket és végül kápráztató mellényeket, mégpedig annyit, hogy összeillő színekbe öltözködhessék. Hamarosan elismert dandyvé lett. Azon a napon, amikor a német diplomata meghívásának eleget tett, átalakulása valami leplezett irigységet ébresztett az ott levő fiatalemberek között, akik elsők voltak a divatvilágban, mint például Marsay, Vandenesse, Ajuda-Pinto, Maxime de Trailles, Rastignac, Maufrigneuse herceg, Beaudenord, Manerville stb. A társaságbeli férfiak úgy féltékenykedtek egymásra, akárcsak az asszonyok. Montcornet grófné és d'Espard márkiné, akik kedvéért az ebédet rendezték, maguk közé ültették Lucient, és szinte ostromolták kacérkodásukkal.

- Miért is vonult vissza a társaságból? - kérdezte a márkiné. - Hiszen az nagyon is hajlott arra, hogy szívesen fogadja és ünnepelje magát. Haragszom is magára. Látogatással tartozott nekem, s még ma is várom azt a látogatást. Minap láttam az Operában, s oda se jött, köszönésre se méltatott.

- Asszonyom, az unokanővére oly határozottan kiadta az utamat...

- Maga nem ismeri az asszonyokat - felelte d'Espard márkiné, félbeszakítva Lucient. - Megsebezte a legangyalibb szívet s a legnemesebb lelket, akit ismerek. Nem tudja, mi mindent akart tenni Louise magáért, és milyen ügyes volt a terve. Igen, s amit ő a fejébe vesz, az sikerül is - tette hozzá, Lucien néma, tagadó mozdulatára. - Hiszen előre látható volt, hogy a férje, aki most meghalt - természetesen gyomorrontásban -, előbb vagy utóbb visszaadja a szabadságát. Azt hiszi, hajlandó lett volna ő felvenni a Chardon nevet? Rubempré grófné: szép név, érdemes lett volna megszereznie. Látja, a szerelem nem egyéb nagy hiúságnál, amelynek egyébiránt a házasságban összhangba kell jutnia mind a többi hiúsággal. Ha bolondulásig szeretném is magát, vagyis annyira, hogy a felesége legyek, akkor is igen keserves volna Chardonnénak hívatni magamat. Ezt csak elismerheti. Most már látta a párizsi élet nehézségeit, tudja, mennyi kerülőt kell itt tenni, hogy célhoz érjen az ember; nos, vallja meg, hogy Louise szinte lehetetlen kegyet akart megszerezni egy vagyontalan, ismeretlen embernek, hát semmit sem volt szabad elhanyagolnia. Ön nagyon elmés, de ha mi asszonyok szeretünk, túlteszünk a legelmésebb férfin is. Az unokanővérem fel akarta használni ezt a nevetséges Châtelet-t... Én különben hálás vagyok magának a gyönyörűségért, igen jól mulattam a Châtelet ellen írt cikkein - mondotta, másra terelve a szót.

Lucien nem tudta már, mit gondoljon. Az újságírás árulásaiba és csalárdságaiba be volt avatva, de nem ismerte az előkelő társaság árulásainak stílusát, így aztán, akármilyen élesen látott is, keserves leckék vártak még reá.

- Hogyan, asszonyom - mondta a költő, aki egyszerre igen kíváncsi kezdett lenni -, hát ön nem támogatja a Gémet?

- Ugyan! A társaságban kénytelenségből legkegyetlenebb ellenségeinkkel is udvariaskodunk, úgy teszünk, mintha unalmas emberekkel jól mulatnánk, és látszat szerint gyakran fel kell áldoznunk a barátainkat, hogy jobban szolgálhassuk őket. Hiába, maga még mindig újonc. Maga írni akar, és nem ismeri a nagyvilág szokásos csalárdságait? Az unokanővérem csak azért tett úgy, mintha föláldozná magát a Gém kedvéért, mert fel akarta használni ennek a befolyását a maga javára, hiszen a mi barátunkat igen jó szemmel látja a mostani kormány. Éppen ezért, hogy valamikor kibékíthessük kettejüket, megmagyaráztuk neki, hogy bizonyos tekintetben még hasznára is vannak a maga támadásai. Châtelet kárpótlást kapott a maga támadó cikkeiért. Ahogy Des Lupeaulx mondta a minisztereknek: amíg az újságok Châtelet-t püfölik, nyugton hagyják a kormányt.

- Blondet úr remélnem engedte, hogy lesz szerencsém magához otthonomban - mondta Montcornet grófné, miközben a márkiné átengedte Lucient gondolatainak. - Ott lesz néhány művész meg író és egy hölgy, aki roppantul szeretne megismerkedni magával, Des Touches kisasszony - olyan tehetség, hogy párját ritkítja az asszonyok között -, őhozzá bizonyosan el fog járni. Des Touches kisasszony, vagy ha úgy tetszik, Camille Maupin szalonja a legfigyelemreméltóbbak közé tartozik Párizsban, és a lány csoda módon gazdag. Azt mondták neki, hogy maga éppen olyan szép, amilyen szellemes, és ég a vágytól, hogy láthassa.

Lucien nem tehetett mást: hálálkodott és irigy pillantást vetett Blondet-ra. Egy Montcornet grófné modora és képességei és Coralie között akkora különbség volt, mint Coralie és egy utcai lány közt. A fiatal, szép és elmés grófné szépségét még sajátosabbá tette az északi nők túlságos fehérsége; az anyja hercegnő volt, Serbelov-leány, s éppen ezért a miniszter ebéd előtt a legtiszteletteljesebb figyelemmel foglalkozott vele. A márkiné éppen végzett egy csirkeszárnnyal, hanyagul tolta félre a csontokat.

- Szegény Louise - szólt Lucienhez -, annyira szerette magát! Nekem megvallotta, hogy milyen szép jövőt szánt magának ábrándjaiban: sok mindent elviselt volna, de milyen megvetően viselkedett maga, amikor visszaküldte a leveleit! A kegyetlenséget meg tudjuk bocsátani, hiszen aki sérteget, az még hisz bennünk; de a közöny!... a közöny olyan, mint a sarkvidék jege: mindent eltemet. No, csak ismerje el, hogy kincseket veszített el a saját hibájából. Mire való a szakítás? Még ha csakugyan megsértették, akkor is meg kell csinálnia a szerencséjét, vissza kell hódítania a nevét. Louise gondolt minderre.

- Miért nem szólt róla semmit? - kérdezte Lucien.

- Ej, Istenem, én adtam tanácsot neki, hogy magát ne avassa a titokba. Négyszemközt bevallom: láttam, hogy nem ismeri a világot, és féltem magától; féltem, hogy a tapasztalatlansága, szeleburdi hevessége lerombolja vagy megzavarja az ő számításait és mindkettőnk terveit. Vissza tud most emlékezni az akkori énjére? Vallja meg, hogy egy véleményen volna velem, ha egykori képmását ma megpillantaná. A két ember közt nincs semmi hasonlóság. Ebben rejlett az egyetlen hiba, amit elkövettünk. De hát akad-e ezer között csak egy ember is, akiben ennyi szellemmel ilyen csodálatos alkalmazkodóképesség egyesül? Nem hittem, hogy maga ilyen meglepő kivétel lehet. Oly gyorsan alakult át, oly könnyen tanult bele a párizsi viselkedésbe, hogy egy hónappal ezelőtt meg sem ismertem a Bois de Boulogne-ban.

Lucien kifejezhetetlen gyönyörűséggel hallgatta az előkelő hölgyet: olyan bizalmas és naiv arccal mondta el hízelgő szavait, olyan mélységes érdeklődést mutatott iránta, hogy Lucien valami afféle csodában hitt, amilyen első estéje volt a Panorama-színházban. E boldog este óta mindenki mosolygós képpel nézett rá. Valami varázserőt tulajdonított saját fiatalságának, s most ki akarta próbálni a márkinét, de gondolatban megfogadta, hogy nem engedi felültetni magát.

- Mik voltak hát azok a tervek, amik azóta kártyavárként összeomlottak?

- Louise egy rendeletet akart kiharcolni a királytól, hogy ön viselhesse a Rubempré nevet és címet. El akarta temetni az egykori Chardont. Ez az első siker megalapozta volna a maga szerencséjét; akkor könnyű lett volna megszerezni, de most már a maga vélekedései miatt majdnem lehetetlen. Lehet, hogy képzelődésnek, semmiségnek fogja nevezni, amit mondtam, de mi ismerjük egy kissé az életet, s tudjuk, mennyire szilárd alapot ad a grófi cím, ha elegáns, elragadó fiatalember viseli. Jelentse be itt néhány fiatal angol milliomos lány vagy gazdag örökösnő előtt: Chardon úr vagy Rubempré gróf úr - nagyon különböző mozgolódás támad erre a két névre! A gróf, még ha eladósodott is, tárt karokra talál, s kellően feltálalt szépsége olyan, mint a gyémánt, gazdag foglalatban. Chardon urat még csak észre sem veszik. Ezt a felfogást nem mi teremtettük meg, uralkodik ez mindenütt, még a polgárok között is. Maga ebben a pillanatban hátat fordít szerencséjének. Nézze a csinos fiatal Félix de Vandenesse vikomtot - ő az egyik a király két magántitkára közül. A király meglehetősen szereti a tehetséges fiatalembereket, s ennek, amikor szűkebb hazájából megérkezett, nem volt súlyosabb a poggyásza, mint a magáé, maga pedig ezerszer szellemesebb nála; de nem tartozik nagy családhoz, nincs neve. Ismeri Des Lupeaulx-t? Az igazi neve hasonlít a magáéhoz, Chardinnek hívják, de egymillióért el nem adná Des Lupeaulx-i tanyáját - valamikor Des Lupeaulx gróf lesz, s talán igazi nagyúr válik az unokájából. Maga el van veszve, ha tovább is azon a helytelen úton halad, ahol megindult. Lássa, mennyivel józanabb Émile Blondet! Olyan újságnál van, amelyik a hatalmat támogatja, minden mai hatalmasság jó szemmel nézi, veszedelem nélkül érintkezhetik a szabadelvűekkel, mert az elvei megbízhatók, előbb vagy utóbb érvényesül is; csakhogy ő meg tudta választani vélekedéseit is, pártfogóit is. Ez a csinos teremtés, a maga szomszédja, egy Troisville lány, akinek a családjában két főrend és két képviselő van, a neve jóvoltából gazdagon ment férjhez; gyakran rendez fogadásokat, befolyása lesz, és meg fogja mozgatni a politikai világot ezért a kis Émile Blondet-ért. Mire viheti maga a Coralie-jával? Csak annyira, hogy néhány éven belül fülig úszik az adósságban, és belefárad az élvezetekbe. Rosszul kamatoztatja a szerelmét, és rosszul rendezi be az életét. Hát ezt mondta nekem múltkor az Operában az az asszony, akit maga olyan gyönyörűséggel sérteget. Amikor azon sajnálkozott, hogy maga elpazarolja tehetségét és szép ifjúságát, igazán nem önmagával, hanem a maga érdekével törődött.

- Ó, ha ez igaz lenne! - kiáltott fel Lucien.

- Ugyan mi érdekem lenne, hogy hazudjam? - szólt a márkiné, gőgös és hideg pillantást vetve Lucienre, amely ismét visszalökte a fiatalembert a semmibe.

A meghökkent Lucien nem vette fel újra a társalgás fonalát, a megsértett márkiné pedig nem szólt többet hozzá. Bántotta ez, de elismerte, hogy ügyetlenséget követett el, s elhatározta, hogy helyrehozza. Montcornet grófné felé fordult és Blondet-ról beszélt neki; túlzottan feldicsérte a fiatal írót. A grófné jól fogadta a szavait, és d'Espard-né intésére meghívta legközelebbi estélyére; azt is megkérdezte tőle, hogy nem szeretne-e találkozni ott Bargetonnéval, aki gyásza ellenére is meg fog jelenni: nem valami nagy estélyről van szó, csak afféle bizalmas összejövetelről, baráti körben.

- A márkiné - mondta Lucien - azt állítja, hogy minden hibát én követtem el; nem az unokanővére dolga-e hát, hogy megbocsásson nekem?

- Vessen véget az ellene intézett nevetséges támadásoknak, amik különben erősen kompromittálják őt egy olyan emberrel, akivel egyáltalán nem törődik - s akkor hamar megköthetik a békét. Maga, amint hallom, azt hitte, hogy Louise kijátszotta, én pedig láttam, hogy nagyon szomorú volt, amiért maga elhagyta őt. Igaz, hogy magával és a maga kedvéért jött el vidékről?

Lucien mosolyogva nézett a grófnéra, de nem mert válaszolni.

- Hogy is tudott gyanakodni arra az asszonyra, aki ilyen áldozatokat hozott magáért! És különben is olyan szép és szellemes, hogy mindennek ellenére szeretni kellett volna. Bargetonné nem annyira önmagáért, mint a tehetségéért szerette magát. Higgyen nekem, az asszonyok inkább szeretik a szellemet, mint a szépséget - mondotta, miközben lopva Émile Blondet-ra pillantott.

Lucien a miniszter palotájában rájött, mi a különbség az előkelő társaság és ama kivételes társaság közt, ahol egy idő óta élt. E kétféle fényűzés közt semmi hasonlóság, semmi érintkező pont nem akadt. A szobák magassága és elrendezése ebben a lakásban, amely a Saint-Germain-negyedben a leggazdagabbak közé tartozott, a szalonok régi aranyozása, a díszítések roppant arányai, az apróságok komoly gazdagsága, minden idegen és új volt neki; de Lucien oly gyorsan megszokta a fényűző környezetet, hogy nem látszott meg rajta a csodálkozás. Magatartásában éppoly kevés volt a túlzott biztonság és önhittség, mint a hajlongó szolgalelkűség. Viselkedése tetszett azoknak, akik baráti szemmel nézhették, nem úgy, mint egyik-másik ifjú ember, akit féltékennyé tett sikere, szépsége és hirtelen bejutása az előkelő társaságba. Asztalbontás után karját nyújtotta d'Espard márkinénak, s az el is fogadta. Amikor Rastignac látta, hogy d'Espard-né udvarol Luciennek, felhasználta szűkebb honfitárs voltát, s eszébe juttatta, hogy már találkoztak du Val-Noble-nénál. Úgy látszott, hogy az ifjú nemes szorosabb összeköttetésbe akar lépni a vidékről származó nagy emberrel; meghívta, hogy reggelizzék nála valamelyik délelőtt, s ajánlkozott, hogy bemutatja néhány aranyifjúnak. Lucien elfogadta ajánlatát.

- Ott lesz az a kedves Blondet is - mondta Rastignac.

A miniszter csatlakozott a csoportjukhoz, melyet Ronquerolles márki, Rhétoré herceg, Marsay, Montriveau tábornok, Rastignac és Lucien alkottak.

- Nagyon helyes - szólt Lucienhez, azzal a német kedélyességgel, amely mögé félelmes ravaszságát szokta rejteni -, békét kötött d'Espard-néval, a márkiné el van ragadtatva öntől, márpedig mindnyájan tudjuk - mondta körülnézve a férfiak közt -, hogy milyen nehéz az ő tetszését elnyerni.

- Igen, csakhogy imádja az elmésséget - mondta Rastignac -, az én kiváló földim pedig azzal kereskedik.

- Hamarosan rájön, hogy rossz üzletet csinál - mondta élénken Blondet -, eljön ő még hozzánk és nemsokára a pártunkhoz fog tartozni.

Lucien körül egész kórus fűzte tovább ezt a témát. A komoly férfiak mély értelmű kijelentéseket hullajtottak el ellentmondást nem tűrő hangon, a fiatalemberek pedig élcelődtek a szabadelvű párt rovására.

- Bizonyosan fej vagy írással döntött - mondta Blondet -, hogy a jobb- vagy a baloldalhoz csatlakozzék, de most már választani fog.

Lucien elnevette magát, mert eszébe jutott a jelenet, amely a Luxembourg-kertben játszódott le Lousteau és ő közötte.

- Bizonyos Étienne Lousteau-t választott vezetőjéül - folytatta Blondet -, egy kis újság harcias munkatársát, akinek szemében egy hasáb csupán egy ötfrankost jelent; politikai elmélete annyi, hogy hisz Napóleon visszatérésében, s amit én még nagyobb együgyűségnek tartok, a baloldali urak hálájában és hazafiságában. Luciennek, mint Rubemprénak, bizonyára arisztokratikus hajlamai vannak; mint újságírónak a hatalommal kell tartania, különben se Rubempré, se főtitkár nem lesz belőle soha.

Lucien, akit a diplomata whistezni hívott, a legnagyobb meglepetést keltette azzal a vallomásával, hogy nem ismeri ezt a játékot.

- Barátom - súgta fülébe Rastignac -, jöjjön hozzám korán azon a napon, amikor hajlandó lesz hitvány reggelimet elkölteni, s majd megtanítom whistezni, hiszen maga szégyent hoz Angoulême királyi városára. Csak Talleyrand mondását ismétlem: ha ezt a játékot nem tudja, nagyon szomorú öregsége lesz.

Bejelentették Des Lupeaulx-t, az államtanács egyik nagy kegyben álló előadóját, aki titkos szolgálatokat tett a kormánynak. Ez a ravasz, nagyra törő ember mindenüvé befurakodott. Üdvözölte Lucient; találkozott már vele du Val-Noble-nénál, s az üdvözlésen valami színlelt barátság érzett meg, ami félrevezette Lucient. Ez az ember mindenkivel barátkozott a politikában, hogy senki se törhessen rá meglepetésszerűen; amikor itt találta a fiatal újságírót, megértette, hogy Lucien ugyanannyi sikert fog aratni a társaságban, mint az irodalomban. Becsvágyó embert látott benne, s nem győzte eléggé bizonygatni és tanúsítani iránta való barátságát, hogy minél régebbinek tüntesse fel az ismeretségüket, és tévedésbe ejtse Lucient ígéreteinek és szavainak értékét illetően. Des Lupeaulx-nak elve volt, hogy jól ismerje azokat, akiktől meg akar szabadulni, ha az útját keresztezik.

Így hát Lucient jól fogadta az előkelő társaság. Rájött, mennyivel tartozik Rhétoré hercegnek, a miniszternek, d'Espard márkinénak és Montcornet grófnénak. Távozása előtt mindegyik asszonnyal beszélgetett néhány pillanatig és szinte két kézzel szórta bájos, szellemes mondatait.

- Micsoda elbizakodottság! - szólt Des Lupeaulx a márkinéhoz, amikor Lucien elment mellőle.

- Zölden fog megromlani - mondta mosolyogva Marsay -, önnek titkos okai lehetnek, márkiné, hogy elcsavarja a fejét.

Lucien az udvaron kocsijában találta Coralie-t, a leány eljött érte, hogy megvárja; a költőt meghatotta ez a figyelem, és elbeszélte neki az estéjét. Nagy csodálkozására a színésznő helyeselte az új gondolatokat, amelyek motoszkálni kezdtek a fejében, s biztatta, hogy álljon a kormány zászlaja alá.

- A szabadelvűeknél csak annyi hasznod lehet, hogy elpüfölnek velük együtt. Azok ölték meg Berry herceget. Hogy ezek megbuktatják a kormányt? Soha! Az ő segítségükkel nem mégy semmire; ha a másik párton vagy, Rubempré gróf lesz belőled. Szolgálatokat tehetsz, kinevezhetnek főrendnek, gazdag nőt vehetsz feleségül. Légy te csak ultra. Az különben is előkelő - tette hozzá kimondva azt a szót, amely az ő szemében a legfőbb érvet jelentette. - Du Val-Noble-né, akinél ebéden voltam, azt mondta, hogy Théodore Gaillard most már csakugyan megalapította azt az Ébredés című királypárti lapocskát, hogy a ti lapotoknak meg a Tükör-nek a tréfáira visszavágjon. Ha igazat beszél, Villèle és a pártja egy éven belül kormányra jut. Iparkodjál felhasználni ezt a változást, állj össze velük, amikor még semmik; de ne szólj egy szót se, se Étienne-nek, se a barátaidnak, mert azoktól kitelik, hogy csúnyán megtréfálnak.

Lucien egy hét múlva megjelent Montcornet grófnénál, s ott heves izgalommal látta viszont az asszonyt, akit valaha annyira szeretett, s akinek az ő tréfái összetörték a szívét. Átalakult ám Louise is! Azzá vált, ami vidéki élete nélkül amúgy is lett volna: előkelő hölggyé. Gyászruhájának bája és választékossága boldog özvegységre vallott. Lucien azt hitte, hogy neki is van valami része ebben a kacér öltözködésben, és nem is csalódott; de belekóstolt a friss húsba, mint az emberevő óriás, s egész este nem tudott dönteni a szép, szerelmes, gyönyörűséges Coralie és a száraz, gőgös, kegyetlen Louise között. Nem tudta elhatározni magát, nem tudta feláldozni a színésznőt az előkelő hölgy kedvéért. Bargetonné ismét szerelmet érzett Lucien iránt, szellemesnek, szépnek látta, és egész este várt erre az áldozatra; de hiábavaló volt a várakozása, hiábavalók voltak kiszámított szavai, kacér pillantásai - visszavonhatatlan bosszúvággyal távozott a szalonból.

- Nos, kedves Lucien - mondta jóságos hangon, amely csupa párizsias báj és nemesség volt -, büszkének kellene lennem magára, s maga engem választott első áldozatául. Megbocsátottam, gyermekem, mert azt gondoltam, hogy még ebben a bosszúban is van valami maradványa a szerelemnek.

Bargetonnét újra régi magaslatára emelte ez a felséges arckifejezéssel kiejtett mondat. Lucien, bár azt hitte, hogy ezerszer is igaza van, rájött, hogy ő a hibás. Nem esett szó sem arról a rettenetes búcsúlevélről, amellyel az asszony a szakítást bejelentette, sem a szakítás okairól. A társaságbeli asszonyok csodálatos tehetséggel kisebbítik a hibájukat, egyszerűen úgy, hogy tréfára veszik. Mindent el tudnak feledtetni egy mosolygással, egy meglepetést színlelő kérdéssel. Nem emlékeznek semmire, megmagyaráznak mindent, csodálkoznak, kérdeznek, okoskodnak, általánosítanak, veszekszenek, s végül úgy eltüntetik a hibájukat, mint szappan egy kis foltot: feketének tudtad őket s egy pillanat alatt fehérré, ártatlanná válnak. A férfi pedig boldog, ha nem sütöttek rá valami helyrehozhatatlan bűnt. Egy pillanatra Lucien is, Louise is visszanyerte önmagáról táplált régi illúzióit, s a barátság nyelvén beszélt; de Lucient megrészegítette a kielégült hiúság és mámorossá tette Coralie - aki, valljuk be, könnyű élethez segítette -, s nem tudott határozottan válaszolni arra a kérdésre, amelyet Louise habozó sóhajjal kísért: Boldog? - Ha melankolikus hangon nemet mond - megcsinálta a szerencséjét. Azt hitte, szellemes lesz, ha elmagyarázza, kicsoda Coralie; azt mondta, a lány önmagáért szereti, egyszóval elmondta a szerelmes ember minden ostobaságát. Bargetonné az ajkát harapdálta. Ezzel minden meg volt mondva. D'Espard márkiné Montcornet grófnéval odalépett az unokanővéréhez. Lucien úgyszólván az est hősének látta magát: cirógatta, dédelgette, ünnepelte ez a három szép asszony, akik végtelen művészettel kerítették hálójukba. Ebben a szép, ragyogó világban sem kisebb tehát a sikere, mint az újságírás terén! A szép Des Touches kisasszony, aki oly híres volt Camille Maupin néven s akinek d'Espard márkiné és Bargetonné mutatták be Lucient, meghívta egyik szokásos szerdai vacsorájára, s úgy látszott, hogy izgatja ez a méltán híres férfiszépség. Lucien iparkodott bebizonyítani, hogy még szellemesebb, mint amilyen szép. Des Touches kisasszony vidám naivsággal és kedves, felületes barátsággal fejezte ki a bámulatát; ez a hang mindenkit lépre csal, aki nem ismeri alaposan a párizsi életet, ahol az élvezetek megszokása és folytonossága mindenkiben oly mohó vágyat kelt minden újság iránt.

- Ha én is annyira tetszeném neki, mint ő nekem - szólt Lucien Rastignachoz és Marsay-hoz -, rövidre fognók a regényt...

- Mind a ketten sokkal jobban értenek a regényíráshoz, semhogy valóságos regénybe kezdhetnének - felelte Rastignac. - Két író sohasem szeretheti egymást. Mindig elkövetkezik egy bizonyos pillanat, amikor kellemetlenségeket mondanak egymásnak.

- Nem is járna rosszul - mondta nevetve Marsay. - Igaz, hogy a kedves leány már harmincéves, de majdnem nyolcvanezer frank járadéka van. Imádnivalóan szeszélyes, s a szépsége olyan fajta, amelyik tartós szokott lenni. Coralie egy kis liba, kedvesem, jó arra, hogy pozíciót szerezzen magának - csinos fiúnak nem is szabad szerető nélkül maradnia, de ha nem hódítja meg valamelyik szépséget a jó társaságban, ez a színésznő végül is ártalmára lesz. No, rajta, kedvesem, üsse ki a nyeregből Contit, aki énekelni fog Camille Maupinnel. A költészet mindig előnyben volt a zene fölött.

Amikor Lucien hallotta Des Touches kisasszonyt és Contit, elröppentek a reménységei.

- Conti túlságosan jól énekel - mondta Des Lupeaulx-nak.

Lucien visszatért Bargetonnéhoz, s az elvezette abba a szalonba, ahol d'Espard márkiné tartózkodott.

- Nos hát, ön semmi áron nem akar érdeklődni iránta? - kérdezte Bargetonné az unokanővérétől.

- Chardon úrnak - mondta a márkiné, egyszerre szemtelen és kedves arccal - előbb olyan helyzetet kell elfoglalnia, hogy kellemetlenség nélkül pártját foghassuk. Legalábbis a mi pártunkhoz kellene tartoznia, hogy ki lehessen eszközölni azt a királyi rendeletet, amelynek birtokában az apja nyomorúságos nevét fölcserélhetné az anyja nevével.

- Két hónapon belül rendben lesz minden - mondta Lucien.

- Nos, akkor - mondta a márkiné - beszélek majd az apámmal és nagybátyámmal, akik a király mellett teljesítenek szolgálatot, s azok szóba hozzák a dolgot a kancellár előtt.

A diplomata és a két asszony jól rátapintott Lucien érzékeny pontjára. A költő el volt ragadtatva az arisztokrácia ragyogásától, s kimondhatatlan gyötrelmeket érzett, amikor Chardonnak szólították, s amikor látta, hogy a szalonokba csupa olyan ember lép, aki címek közé foglalt, hangzatos nevet visel. Bárhol is jelent meg a következő napokban, ez a fájdalom felélénkült benne. Egyébiránt ugyanilyen kellemetlen érzés fogta el, amikor le kellett ereszkednie a mesterségével járó munkához, miután előző este arisztokrata társaságban volt, ahol kellő pompában jelent meg Coralie fogatával és személyzetével. Megtanult lovagolni, hogy vágtathasson d'Espard-né, Des Touches kisasszony és Montcornet grófné hintaja mellett - ezt a kiváltságot annyira irigyelte, amikor Párizsba érkezett! Finot boldogan szerzett nélkülözhetetlen munkatársának állandó szabadjegyet az Operába, és Lucien nem egy estét pazarolt el ott; de mostantól fogva az akkori elegáns társaság külön világához tartozott. Rastignacnak és társaságbeli barátainak pompás reggelit adott viszonzásul; de elkövette azt a hibát, hogy Coralie-nál rendezte. Lucien túlságosan fiatal, túlságosan költő és túlságosan bizakodó volt - fogalma sem lehetett bizonyos árnyalatokról. Egy színésznő, egy derék, de semmi nevelésben nem részesült leány, igazán nem taníthatta meg az előkelő élet szabályaira. A vidéki fiú szemmel láthatóan bebizonyította ez ellenséges szándékú fiatalemberek előtt azt az érdekközösséget maga és a színésznő között, amit titokban minden fiatalember irigyel, de nyíltan valamennyi gáncsol. Még aznap este éppen Rastignac tréfálkozott ezen kegyetlenül, pedig ő is hasonló eszközökkel tartotta fenn magát a világban, de a látszatot oly jól megőrizte, hogy rágalomnak mondhatta a róla szóló pletykákat.

Lucien gyorsan megtanulta a whistet. Szenvedélyévé vált a játék. Coralie, hogy vetélytársakkal ne kelljen megküzdenie, nemhogy helytelenítette volna ezt, hanem még elő is segítette Lucien pazarlását, menthetetlenül elvakították az egész lelket betöltő érzelmek, amelyek sohasem látnak mást, mint a jelent és mindent feláldoznak, még a jövőt is, hogy egy múló pillanatot kiélvezhessenek. Az igazi szerelem igen sokban hasonlít a gyermekkorhoz: megvan benne ugyanaz a meggondolatlanság, oktalanság, pazarlás, bánat és öröm.

Ebben a korban virágzott a gazdag vagy szegény, de mindig dologtalan fiatalembereknek egy társasága, az úgynevezett életművészeké, akik valóban hihetetlen gondtalansággal "éltek", rettenthetetlen evők és még rettenthetetlenebb ivók voltak. Valamennyien hihetetlenül tudták pusztítani a pénzt, s a legdurvább tréfákkal keverték ezt a nem is őrült, hanem veszett életet. Nem hátráltak meg semmiféle lehetetlenség előtt, és büszkélkedtek gonosztetteikkel, amik azonban mégis megmaradtak bizonyos határok között. Eredeti szellemességük fátyolt borított csínyeikre - lehetetlen volt meg nem bocsátani nekik. Egyetlen más tény sem igazolja ennyire, hogy milyen barbárságba süllyesztette az ifjúságot a Restauráció. A fiatalemberek nem tudták mire felhasználni az erejüket, és nemcsak újságírásra, összeesküvésre, irodalomra és művészetre pazarolták, hanem a legfurcsább kicsapongások közepette szórták szét, annyi eleven erő és burjánzó energia volt az ifjú Franciaországban. Ez a szép ifjúság, ha munkaszerető volt, a hatalmat és gyönyört akarta; ha művész, kincseket akart; ha tétlen, szenvedélyeit akarta felkorbácsolni; minden körülmények között helyet követelt magának, azt pedig a politika sehol sem adott neki. Az életművészek majdnem valamennyien kiváló tehetséggel megáldott emberek voltak; némelyik elvesztette a tehetségét ebben a kimerítő életben, másik ellen tudott állni neki. A leghíresebb és legelmésebb életművészek egyike, Rastignac, végül is Marsay vezetése alatt komoly pályára lépett, és nagy nevet szerzett. Ez ifjú emberek tréfái oly hírhedtté váltak, hogy nem egy bohózatnak szolgáltattak tárgyat.

Lucient Blondet vezette be a tékozló fiúk társaságába. Ott ragyogott Bixiou mellett, aki a legrosszmájúbb elmék s a legfáradhatatlanabb gúnyolódók közé tartozott ebben a korban. Lucien élete tehát egész télen nem volt egyéb hosszú mámornál, amit az újságírás könnyű munkája szakított félbe; folytatta a kis cikkek sorozatát, és óriási erőfeszítéseket tett, hogy időről időre megírjon néhány erősen átgondolt, szép kritikát. De csak kivételesen fogott valaminek a tanulmányozásába, erre csak a szükség kényszeríthette a költőt: a reggelik, ebédek, vidám kiruccanások, a társaságbeli estélyek meg a kártya minden idejét elfoglalták, s ami maradt, azt Coralie emésztette fel. Lucien nem akart a holnapra gondolni. Különben is látta, hogy állítólagos barátai mind úgy viselkednek, mint ő, költségeiket fedezték a drágán megfizetett kiadói prospektusok, bizonyos kivételesen honorált cikkek, amelyekre vakmerő spekulánsoknak volt szükségük - mind megették, amit kerestek, és nem sokat törődtek a jövővel. Amikor már befogadták egyenlőnek az újságírás és irodalom világába, észrevette Lucien, hogy mily hallatlanul nehéz volna a többiek fölé emelkednie: mindenki beleegyezett abba, hogy egyenlőnek tartsa magával, de senki sem akarta, hogy fölébe kerekedjék. Lassan, észrevétlenül lemondott tehát az irodalmi dicsőségről, és azt hitte, hogy könnyebb politikai karriert elérni.

- A cselszövés kevesebb ellenséges szenvedélyt ébreszt föl, mint a tehetség; a titkos mesterkedések senki figyelmét nem vonják magukra - mondta neki egy napon Châtelet, akivel kibékült Lucien. - A cselszövés egyébiránt fölötte áll a tehetségnek: a semmiből is tud valamit csinálni; ellenben a tehetség óriás erőforrásai csak vesztét okozzák az embernek.

Ebben a bőséges, fényűző életben, ahol a Holnap mindig valami orgia közben taposott a Tegnap sarkára, és ahol a munka mindig csak ígéret marad, Lucien folyvást főgondolatát üldözte: szorgalmasan látogatta az előkelő társaságot, udvarolt Bargetonnénak, d'Espard márkinénak, Montcornet grófnénak és soha, egyetlen estélyét sem mulasztotta el Des Touches kisasszonynak. Valami vidám kiruccanás előtt, valami írói vagy kiadói ebéd után érkezett a társaságba; egy fogadásban nyert vacsoráért távozott a szalonokból. A párizsi társalgás és a kártya fogyasztotta el azt a kevés gondolatot és erőt, amit kicsapongásai meghagytak neki. Lucienben nem volt már meg az a világos, hűvös látás, amire föltétlenül szüksége van, ha megfigyeléseket akar gyűjteni maga körül, ha fel akarja használni azt a finom tapintatot, amelyre a felkapaszkodott törtető minduntalan rászorul; nem tudta felismerni azokat a pillanatokat, amikor Bargetonné visszatért hozzá, sértődötten távozott mellőle, megkegyelmezett neki, vagy újra eltaszította. Châtelet észrevette, hogy milyen esélyei maradtak meg a vetélytársának, s barátjává lett Luciennek, hogy továbbra is visszatartsa abban a pazarló életben, amely minden erejétől megfosztja. Rastignac féltékeny volt a földijére, s különben is biztosabb és hasznosabb szövetségest talált a báróban, mint Lucienben, magáévá tette hát az ügyét. Éppen ezért néhány nappal az angoulême-i Petrarca és Laura találkozása után Rastignac összebékítette a költőt s a Császárság-korabeli szépfiút egy nagyszerű vacsorán, amit a Rocher-de-Cancale-ban rendezett.

Lucien mindig reggel tért haza, és déltájban kelt föl. Nem tudott ellenállni a készen várakozó otthoni szerelemnek. Így aztán akaratának rugója, amelyet folyvást gyöngített a lustasága és közönyössé tette a világos látás pillanataiban megfogamzott elhatározások iránt - ez a rugó tökéletesen elernyedt, s a nyomor legerősebb szorongatása sem tudta már visszaadni az erejét. A szelíd és gyöngéd Coralie, aki eleinte boldogan nézte Lucien szórakozásait, aki bátorította, mert ebben a pazarlásban zálogát látta a vonzódása tartósságának, s kötelékeknek érezte a pazarlás okozta kényszerűségeket: Coralie összeszedte a bátorságát, és azt tanácsolta barátjának, hogy ne feledkezzék meg a munkáról, s nemegyszer kénytelen volt eszébe juttatni, hogy ebben a hónapban keveset keresett. A két szerető ijesztő gyorsasággal adósodott el. Az ezerötszáz frank, ami a Margitvirágok árából megmaradt, s az első ötszáz, amit Lucien keresett, gyorsan elolvadt. Három hónap alatt a költő mindössze ezer frankot szerzett a cikkeivel, s azt hitte, rettentő sokat dolgozott. De Lucien már egészen eltanulta az életművészek vidám okoskodását az adósságról. Az adósság huszonöt éves korban igen csinos dolog; később már senki sem bocsátja meg. Figyelemre méltó, hogy bizonyos, igazán költői lelkekből, amelyekben az akarat meggyöngül; amelyek azért éreznek, hogy érzéseiket képekben fejezzék ki: rendesen hiányzik az az erkölcsi érzék, amelynek minden megfigyelést kísérnie kell. A költők szívesebben fogadnak magukba benyomásokat, mintsem mások lelkébe hatoljanak, és ott tanulmányozzák az érzelmek gépezetét. Így Lucien sem kérte számon az életművészektől eltűnt társaikat, nem látta a jövőjét állítólagos barátainak, akik közül egyikre örökség várt, másik biztosan számíthatott valamire, ennek elismert tehetsége volt, amannak vakmerő hite saját jó csillagában és előre megfontolt szándéka, hogy megkerülje a törvényeket. Lucien hitt a maga jövőjében, mert rábízta magát Blondet mély axiómáira:

"Majd csak rendbe jön minden - semmi baj nem történhetik azzal, akinek semmije sincs. - Csak azt a vagyont veszíthetjük el, amit keresünk. - Aki az árral úszik, mindig eljut valahová. - Elmés ember, ha megvetette lábát a társaságban, akkor csinálja meg a szerencséjét, amikor akarja!"

Erre a csupa gyönyörűség télre szüksége volt Théodore Gaillard-nak és Hector Merlinnek, hogy megtalálják a szükséges tőkét az Ébredés alapításához, amelynek első száma 1822 márciusában jelent meg. Az üzletet du Val-Noble-nénál ütötték nyélbe. Ez az elegáns és elmés kurtizán, aki kápráztató lakására mutatva, így szólt: - Íme, az én Ezeregyéjszakám eredménye! - bizonyos hatással volt a bankárokra, nagyurakra s királypárti írókra, akik mind megszokták, hogy az ő szalonjában tárgyaljanak meg olyan üzleteket, amelyeket másutt nem is lehetett megtárgyalni. Hector Merlinnek, az Ébredés leendő főszerkesztőjének Lucien lesz a jobb keze - már amúgy is benső barátja, s emellett megígérték neki egyik kormánypárti lap tárcarovatát. Lucien frontváltoztatását titokban készítették elő, a társadalmi élet gyönyörűségei között. Nagy politikusnak képzelte magát, hogy ezt a hatásos meglepetést el tudta titkolni, s erősen számított a kormány bőkezűségére, hogy számláit rendezhesse és eloszlathassa Coralie titkos gondjait.

A színésznő folyvást mosolygott, és titkolta előtte a bajokat, de Bérénice vakmerőbb volt, s tájékoztatta Lucient. Lucien, mint minden költő, elérzékenyedett egy pillanatra a szerencsétlenség miatt, megígérte, hogy dolgozni fog, megfeledkezett az ígéretéről és kicsapongásokba fojtotta ezt a múló gondot. Amikor Coralie felhőket vett észre Lucien homlokán, megszidta Bérénice-t, s azt mondta poétájának, hogy majd csak rendbe jő minden.

D'Espard márkiné és Bargetonné vártak Lucien pálfordulására, hogy, mint mondták, Châtelet útján a miniszterhez forduljanak azért a névváltoztató rendeletért, amelyre oly hevesen vágyakozott a költő. Lucien megígérte, hogy d'Espard-nénak ajánlja a Margitvirágok-at, s a márkinénak láthatóan hízelgett ez a megtiszteltetés, amely ritka volt az íróknál, amióta ők maguk is hatalmasságokká váltak. Amikor Lucien este elment Dauriat-hoz és megkérdezte, hányadán van a könyve, a könyvkereskedő kitűnő okokkal magyarázta meg neki, hogy miért nem adhatja még sajtó alá. Ez vagy az a folyamatban levő munka elfoglalja minden idejét; most adnak ki egy új Canalis-kötetet, s azzal nem jó összeütközni, Lamartine Emelkedései-nek második része sajtó alatt van, s két jelentékeny versgyűjteménynek nem szabad egyszerre megjelenni - különben is bízzék meg Lucien a kiadója ügyességében. Eközben Luciennek sürgős szüksége volt pénzre és Finot-hoz fordult, aki előleget adott neki a cikkeire. Amikor vacsoránál kissé szomorúan magyarázgatta helyzetét az életművész barátainak, azok tréfával, jegelt pezsgővel fojtották el az aggodalmait. Adósság! Nincs az igazi erős legény adósság nélkül! Az adósság kielégített igényt, követelődző szenvedélyt jelent. Az ember nem is érvényesülhet másképpen, mint ha a szükség vaskeze szorongatja.

- A nagy férfiaknak a hálás zálogház! - kiáltotta felé Blondet.^[23]

- Aki mindent akar, az sok mindennel tartozik! - kiáltotta Bixiou.

- Nem, aki sokkal tartozik, annak sok mindene volt! - felelte Des Lupeaulx.

Az életművészek be tudták bizonyítani ennek a gyermeknek, hogy adóssága lesz az arany ösztöke, amellyel a szerencséje szekerébe fogott lovakat döfködheti. Meg aztán folyvást Caesart emlegették, negyven milliónyi adósságával. II. Frigyes, aki az apjától egy aranyat kapott egy hónapra, s egymást követték a híres, megrontó példák: nagy emberek, akiket hibáikban mutattak be, nem pedig mindenható bátorságukban és alkotásaikban!

Végül is több hitelezője lefoglalta Coralie kocsiját, lovait és bútorzatát olyan összegekért, amelyek együttvéve sem rúgtak többre négyezer franknál. Amikor Lucien Lousteau-hoz folyamodott, hogy visszakérje tőle a kölcsönadott ezer frankot, ez bélyeges papírokat mutatott neki, amikből kiderült, hogy Florine ugyanolyan helyzetben van, mint Coralie, de a hálás Lousteau felajánlotta neki, hogy megteszi a szükséges lépéseket IX. Károly íjászá-nak elhelyezése érdekében.

- Hogy jutott idáig Florine? - kérdezte Lucien.

- Matifat megijedt - felelte Lousteau -, faképnél hagyott, de ha Florine is úgy akarja, drágán megfizet az árulásért! Majd elmondom neked az esetet.

Három nappal azután, hogy Lucien hiába járt Lousteau-nál, a két szerető szomorúan reggelizett a tűz mellett a szép hálószobában; Bérénice rántottát sütött nekik a kandallóban, mert a szakácsnő a kocsissal meg a többi személyzettel együtt eltávozott. A lefoglalt bútorzatot nem adhatták el. Az egész háztartásban nem volt már egyetlen arany- vagy ezüsttárgy sem, semmi igazi érték, mindezt már csak zálogházi nyugták képviselték, amelyek igen tanulságosan kis nyolcadrét kötetet alkottak. Bérénice mindössze két terítékre való evőeszközt őrzött meg. A kis újság megbecsülhetetlen szolgálatokat tett Luciennek és Coralie-nak, mert féken tartotta a szabót, a masamódot és a varrónőt. Mind rettegtek, hogy magukra haragítják az újságírót, s az rossz hírét kelti üzletüknek. Lousteau reggeli közben érkezett meg és felkiáltott:

- Hurrá! Éljen IX. Károly íjásza! Elsütöttem száz frank ára könyvet, osztozzunk, gyermekeim!

Átadott Coralie-nak ötven frankot, és elküldte Bérénice-t, hogy hozzon valami komoly harapnivalót.

- Hector Merlin meg én tegnap kiadókkal ebédeltünk, és ügyes célzásokkal előkészítettük a regényed eladását. Azt mondtuk, alkudozásban vagy Dauriat-val, de Dauriat krajcároskodik, mindössze négyezer frankot akar adni kétezer példányért, te pedig hatezret követelsz.

Kétszer olyan nagynak festettünk, mint Walter Scott. Páratlan regényeket hordozol a fejedben! Nem egy könyvet kínálsz, hanem egész nagy üzletet; nem egyetlen, többé-kevésbé értékes regény szerzője vagy, hanem egész sorozat lesz belőled! Ez a szó, hogy sorozat, nagyszerűen hatott. Szóval, ne feledkezz meg a szerepedről, az íróasztalodban készen van már: A király unokahúga vagy Franciaország XIV. Lajos alatt. - I. Szoknyavadász vagy XV. Lajos első napjai. - A királynő és a bíboros vagy Párizs a Fronde alatt. - Concini fia vagy Richelieu cselszövése!... Ezeket a regényeket hirdetik majd a borítékon. Ezt a manővert úgy hívják, hogy: lóvá tenni a sikert. Az ember addig ugráltatja a könyvcímeket a borítékon, míg csak híres könyvek nem lesznek belőlük s akkor sokkal nagyobbá teszik a meg nem írt, mint a megírt könyvei. A "Sajtó alatt" az irodalmi jelzálogkölcsön! No, mulassunk egy kicsit. Itt a pezsgő. Elképzelheted, Lucien, hogy az embereink olyan tágra meresztették a szemüket, akár a te csészealjaid... hát itt még vannak csészealjak?

- Le vannak foglalva - mondta Coralie.

- Értem és folytatom - mondta Lousteau. - A kiadók összes kézirataidban hinni fognak, ha egyetlenegyet is látnak. Az a szokásuk, hogy látni szeretik a kéziratot, és úgy tesznek, mintha elolvasnák. Hagyjuk meg a kiadóknak a maguk hiúságát: egy könyvet sem olvasnak el, különben nem adnának ki annyit! Hector meg én sejtettük, hogy ötezer frankért hajlandó volnál átengedni háromezer példányt két kiadásra. Add ide az Íjász kéziratát, holnapután a kiadónál reggelizünk, és behúzzuk őket.

- Kik azok? - kérdezte Lucien.

- Két társ, mind a kettő jó fiú, üzleti dolgokban elég bőkezű, a nevük: Fendant és Cavalier. Az egyik Vidal és Porchon egykori első segédje, a másik az Augustinus-rakpart legügyesebb vigéce; egy esztendeje csinálták meg az üzletüket. Elvesztettek némi kis pénzt angolból fordított regényeken, s a két fickó most hazai regényekkel szeretne üzletet csinálni. Úgy hírlik, a két zugkiadó csak a mások tőkéjét kockáztatja, de neked, azt hiszem, meglehetősen közömbös, kié a pénz, amit kapsz.

Harmadnap a két újságíró reggelire volt hivatalos a Serpente utcába, Lucien egykori lakásának környékére, ahol Lousteau még mindig fenntartotta La Harpe utcai szobáját; Lucien pedig, aki odament a barátjáért, ugyanabban az állapotban találta a szobát, mint azon az estén, amikor őt bevezették az irodalmi világba, csakhogy most már nem csodálkozott rajta: nevelése beavatta az újságíró-élet nehézségeibe, és mindent megértett. A vidéki nagyság felvette, eljátszotta, elvesztette jó egynéhány cikk árát, s közben elvesztette cikkíró kedvét is; nem egy hasábot írt meg azzal az ötletes módszerrel, amelyre Lousteau tanította, amikor a La Harpe utcából lementek a Palais-Royalba. Hatalmába került Barbet-nak és Braulard-nak, könyvekkel és színházjegyekkel üzérkedett, nem riadt vissza semmiféle dicshimnusztól, semmiféle támadástól; sőt e pillanatban valami örömet érzett, hogy minden lehető hasznot kifacsarhat Lousteau-ból, mielőtt hátat fordít a szabadelvűeknek, akiket annál is eredményesebben szándékozott megtámadni, mert hiszen alaposan megismerte őket. Lousteau viszont a maga részéről Lucien terhére ötszáz frank készpénzt vett fel a Fendant és Cavalier-cégtől provízió fejében, amiért a leendő Walter Scottot megszerezte a francia Scott után kutató kiadónak.

A Fendant és Cavalier-cég afféle minden tőke nélkül alapított kiadóüzlet volt, amilyen sok keletkezett akkoriban és fog is keletkezni mindig, amíg csak a papírkereskedők és nyomdászok hiteleznek a kiadóknak annyi időre, hogy hét vagy nyolc "kiadványnak" nevezett kártyájukat kijátszhassák. A szerzőket akkor is, mint ma, hat-, kilenc- és tizenkét hónapos lejáratú váltókkal fizették ki, azzal az indokolással, hogy a könyvkereskedők egymás közt még hosszabb lejáratú váltókkal fizettek a megvásárolt könyvekért. A kiadók ugyanilyen pénzzel fizették a papírkereskedőket és nyomdászokat, akiknek ilyenformán az egy-két tucat kiadvánnyal rendelkező kiadócég egy esztendeig gratis volt a kezükben. Két vagy három sikert számítva, a jó üzletek eredménye kiegyenlítette a rosszakét: a kiadók valahogy fenntartották magukat, és könyveiket egymás után dobták piacra. Ha valamennyi művelet kétes volt, vagy szerencsétlenségükre jó könyv akadt a kezükbe, amely csak akkor kelhetett el, amikor az igazi közönség megismerte és megszerette; ha a váltóikat drágán számítolták le, ha őket magukat is bukások károsították meg - nyugodtan, gondtalanul csődöt jelentettek, hiszen előre készültek erre az eredményre. Ilyenformán minden eshetőség mellettük szólt, a spekuláció nagy zöld asztalán mások tőkéjével játszottak, nem a magukéval. Ebben a helyzetben volt Fendant és Cavalier is; Cavalier az ügyességét hozta a társascégbe, Fendant a szorgalmát. A közkereseti társaság nagyon megérdemelte ezt a címet, mert az alapja néhány ezer frank volt, amit a két vállalkozó kedvese nagy nehezen kuporgatott össze, s ebből mindketten elég tekintélyes fizetést szabtak ki maguknak, amit lelkiismeretesen arra költöttek el, hogy ebédeket adtak újságíróknak és szerzőknek vagy színházba jártak, mert állítólag csak ott lehet üzleteket kötni. Mind a két fél-csirkefogót ügyes embernek tartották; de Fendant furfangosabb volt, mint Cavalier. Cavalier a nevének megfelelően,^[24] utazgatott, Fendant pedig Párizsban irányította az ügyüket. Társulásuk az volt, ami két könyvkereskedő társulása mindig is lesz: valóságos párbaj.

A két üzlettárs a Serpente utca egyik ósdi palotájának földszintjét foglalta el és dolgozószobájukat raktárrá átalakított, nagy szalonokon át lehetett megközelíteni. Sok regényt adtak már ki, mint például Az északi torony, A benáreszi kereskedő, A kripta kútja, Thököly, egy Galt nevű angol szerző regényei, amelyeknek nem volt sikerük Franciaországban. Walter Scott dicsősége annyira ráterelte a kiadók figyelmét az angol irodalom termékeire, hogy igazi normand létükre mind Anglia meghódításáról álmodoztak; úgy keresték ott a Walter Scottokat, ahogy később aszfaltot kerestek a kavicsos földeken, kátrányt a mocsarakban, vagy ahogy nyerni iparkodtak a még csak tervben levő vasutakon.

A párizsi kereskedelem egyik legnagyobb együgyűsége, hogy mindig a hasonlóságokban keresi a sikert, holott az ellentétekben van. A siker, különösen Párizsban, megöli a sikert. Éppen ezért Fendant és Cavalier A strelicek vagy; Oroszország száz évvel ezelőtt cím alá becsületes nagy betűkkel tették oda: Walter Scott stílusában. Fendant és Cavalier szomjaztak a sikerre: egyetlen jó könyv segítségével eladhatták felhalmozódott készleteiket, s csurgott a nyáluk a gondolatra, hogy cikket írnak róluk az újságokban. Ez fő tétele volt akkor a könyveladásnak, mert végtelenül ritka, hogy egy könyvet a valóságos értéke miatt vásároljanak, és majdnem mindig az értékétől független okokból adják ki. Fendant és Cavalier az újságírót látták Lucienben, könyvében pedig olyan üzletet, amelynek kezdeti sikerével kihúzhatnak egy hónapot. Az újságírók dolgozószobájukban találták az üzlettársakat, a szerződést előkészítették, a váltókat aláírták. Lucien csodálkozott ezen a gyorsaságon. Fendant sovány kis ember volt, s a képe semmi jót sem ígért: kalmük-ábrázat, alacsony homlok, tömpe orr, összeszorított száj, fürge kis fekete szem, kusza vonások, fakó bőr, repedtfazék hang - szóval a tökéletes csirkefogó összes külsőségei; de kiegyenlítette ezeket a hátrányokat mézesmázos szavával és beszélgetés közben mindig elérte célját. Cavalier pufók fiatalember volt; inkább delizsánszkocsisnak lehetett volna nézni, mint könyvkiadónak: hirtelenszőke hajzatot viselt, az arca vörös volt, a nyaka vastag, és úgy folyt belőle a szó, mint egy vigécből.

- Nem fogunk alkudozni - mondta Fendant, Lucienhez és Lousteau-hoz fordulva. - Olvastam a könyvet, nagyon irodalmi alkotás és nekünk annyira megfelel, hogy már nyomdába is adtam a kéziratot. A szerződést a megállapított alapon szerkesztettük meg; különben sem térünk el soha az itt megállapított feltételektől. A váltóink hat, kilenc és tizenkét hónapra szólnak, könnyűszerrel leszámítoltatja, s a leszámítolási költségeket megtérítjük. Fenntartottuk magunknak a jogot, hogy más címet adjunk a könyvnek. IX. Károly íjásza nem tetszik nekünk, nem csiklandozza eléggé az olvasó kíváncsiságát, több Károly nevű király is volt, hát még íjász mennyi a középkorban! Ha azt mondaná, hogy Napóleon katonája! de IX. Károly íjásza? Cavalier kénytelen volna előadásokat tartani a francia történelemből, valahányszor egy példányt el akar helyezni vidéken.

- Ha ismerné azokat, akikkel nekünk dolgunk van! - kiáltott fel Cavalier.

- Jobb cím lenne a Szent Bertalan-éj - folytatta Fendant.

- Medici Katalin vagy Franciaország IX. Károly alatt - mondta Cavalier - jobban hasonlítana egy Walter Scott címhez.

- Egyszóval majd elhatározzuk, mire a könyvet kinyomják - folytatta Fendant.

- Ahogy önnek tetszik - mondta Lucien -, csak az én ízlésemnek is megfeleljen majd a cím.

Amikor a szerződést elolvasták, aláírták s a példányokat kicserélték, Lucien leírhatatlan elégültséggel vágta zsebre a váltókat. Aztán mind a négyen fölmentek Fendant-hoz, s a világ legközönségesebb reggelijét költötték el: osztrigát, bifszteket, pezsgőben párolt vesét és brie-i sajtot; de ezekhez a fogásokhoz pompás borok járultak: Cavalier ismerte egy borkereskedő vigécét. Amikor éppen asztalhoz ültek, megjelent a nyomdász, akinél munkába adták a regényt, s Lucien nagy meglepetésére korrektúrát hozott neki a könyve két első ívéről.

- Gyorsan akarunk dolgozni - szólt Fendant Lucienhez -, számítunk a könyvére, és átkozottul ránk férne egy kis siker.

A reggeli déltájban kezdődött és csak öt órakor ért véget.

- Most aztán hol találjunk pénzt? - kérdezte Lucien.

- Menjünk el Barbet-hoz - felelte Étienne.

A két barát kissé felhevülten és beborozottan megindult az Augustinus-rakpart felé.

- Coralie-t végtelenül meglepte Florine és Matifat szakítása; Florine csak tegnap mondta el neki, és téged hibáztatott miatta - annyira haragos volt, hogy szinte el akart hagyni téged - szólt Lucien Lousteau-hoz.

- Igaz - mondta Lousteau, aki megfeledkezett az óvatosságról és kitárta szívét Lucien előtt. - Barátom, hiszen te barátom vagy, Lucien, mert ezer frankot adtál kölcsön nekem, és még csak egyszer kérted vissza: óvakodjál a kártyától. Ha nem játszanám, boldog lennék. Fűnek-fának tartozom. Most is nyomomban vannak a kereskedelmi törvényszék fogdmegei, és ha a Palais-Royalba megyek, kénytelen vagyok kikerülni a veszedelmes zátonyt.

Az életművészek nyelvén zátonyt kerülni Párizsban annyit jelent, mint kerülő úton járni, akár azért, hogy hitelező karjába ne fusson az ember, akár, hogy elkerülje a környéket, ahol találkozni lehet vele. Lucien sem járt már egészen közömbösen az utcán, és ismerte ezt a manővert, bár a nevét nem tudta.

- Hát sokkal tartozol?

- Potomság! - felelte Lousteau. - Ezer tallér kihúzna a vízből. Rászántam magam, hogy megjavulok, abbahagyom a kártyát, s hogy az adósságaimat rendezhessem, csináltam egy kis revolverezést.

- Mi az a revolverezés? - kérdezte Lucien, akinek ismeretlen volt az a szó.

- A revolverezés az angol sajtó találmánya és nemrég hozták be Franciaországba. A revolverező az az ember, aki állásánál fogva rendelkezni tud az újsággal. Látszat szerint egy újság igazgatójának vagy főszerkesztőjének soha nincs része a revolverezésben. Azért vannak a világon a Giroudeau-k, a Philippe Bridau-k. Ezek a brigantik fölkeresnek valakit, aki bizonyos okokból nem óhajtja, hogy foglalkozzanak vele. Sok embernek nyomja a lelkiismeretét valami többé vagy kevésbé érdekes, kisebb-nagyobb ballépés. Sok a gyanús vagyon Párizsban, amit többé-kevésbé törvényes úton, gyakran bűnös üzelmekkel szereztek, és nagyszerű anekdotákat lehetne írni róla - például, amikor Fouché csendőrsége körülveszi a rendőrfőnök kémjeit, akik nem lévén beavatva a hamis angol bankók gyártásának titkába, éppen el akarták csípni a miniszter pártfogása alatt álló, titkos nyomdászokat; meg aztán Galathione herceg gyémántjai, a Maubreuil-eset, a Pombreton-örökség stb. A revolverező kezébe kerített valami bizonyítékot, valami fontos okmányt és találkozót kér a meggazdagodott embertől. Ha a kompromittált nem fizet, a revolverező figyelmezteti, hogy a sajtó kikezdi és leleplezi a titkait. A gazdag megijed és fizet. A művelet sikerült. Belefogsz valami veszedelmes vállalkozásba és tönkretehet egy támadó cikksorozat: nyakadra küldenek egy revolverezőt, s az ajánlatot tesz, hogy vásárold meg a cikkeket. Miniszterekhez küldenek revolverezőket, s azok megegyeznek velük, hogy az újság csak politikai cselekedeteiket fogja támadni, de a személyüket nem; némelyik kiszolgáltatja a személyét és csak a kedvesének kér kegyelmet. Des Lupeaulx, az a csinos államtanácsi előadó, akit ismersz, állandóan ilyen alkudozásokat folytat az újságírókkal. Ez a fickó nagyszerű pozíciót teremtett magának a hatalom központjában összeköttetéseivel; a sajtó megbízottja és a miniszterek nagykövete egy személyben; kupeckedik az emberi hiúságokkal, sőt kiterjeszti üzletét a politikai ügyekre is, biztosítja az újságok hallgatását valami kölcsön vagy koncesszió ügyében, amit versenytárgyalás és nyilvánosság nélkül engedélyeztek, s amiből részt kapnak a szabadelvű bank hiénái. Te is megrevolverezted egy kicsit Dauriat-t, s ezer tallért adott neked, hogy Nathant ne rántsd le. A tizennyolcadik században, amikor az újságírás még csecsemőkorát élte, röpiratokkal revolvereztek, s ezeknek a megsemmisítését vásárolták meg a kegyencnők és nagyurak. A revolverezés feltalálója tulajdonképpen Aretino, ez a nagy-nagy olasz, aki úgy juttatta hatalomra a királyokat, ahogy manapság egy-egy újság színészeket juttat szerződéshez.

- Mit eszeltél ki Matifat ellen, hogy megkapd az ezer tallért?

- Hat újságot Florine-ra uszítottam, és Florine panaszkodott Matifat-nak. Matifat megkérte Braulard-t, kutassa ki a támadások okát. Finot félrevezette Braulard-t. Finot, akinek a javára revolvereztem, azt mondta a drogistának, hogy te rántatod le Florine-t Coralie érdekében. Giroudeau fölkereste Matifat-t, és bizalmasan közölte vele, hogy minden rendbe jöhet, ha hajlandó tízezer frankért eladni Finot szemléjének hatodrész tulajdonjogát. Finot ezer tallért ígért nekem siker esetére. Matifat már-már megkötötte az üzletet, mert boldog volt, hogy visszakap tízezer frankot a megkockáztatott harmincötezerből - Florine tudniillik néhány nap óta azt mondogatta neki, hogy Finot szemléje rosszul áll. Nemhogy osztalékot fizetne, hanem újabb tőkebefizetésre szorul. Mármost a Panorama-színház igazgatója, mielőtt csődbe ment, kénytelen volt néhány szívességi váltót aláíratni; s hogy Matifat hajlandó legyen ezeket elhelyezni, tudtára adta, hogyan tréfálta meg őt Finot. Matifat, mint ravasz kereskedő, faképnél hagyta Florine-t, megtartotta a maga hatodrészét, s markába nevetett. Finot meg én odavagyunk a kétségbeeséstől. Szerencsétlenségünkre olyan embert támadtunk meg, aki nem ragaszkodik a kedveséhez - szívtelen, lelketlen nyomorult fráter. Sajnos, Matifat üzletét nem támadhatja meg a sajtó, az ő érdekei sérthetetlenek. Egy drogistát nem szokás megkritizálni, mint kalapokat, divatcikkeket, színházakat, vagy művészi kérdéseket. A kakaó, a bors, a festék, a festőfa, az ópium leránthatatlan dolgok. Florine kétségbe van esve, a Panorama holnap becsukja a boltot, nem tudja, mitévő legyen.

- Minthogy a színházat bezárják, Coralie néhány nap múlva fellép a Gymnase-ban - mondta Lucien -, ő segítségére lehet Florine-nak.

- Soha - mondta Lousteau. - Coralie nem okos lány, de azért nem is olyan buta, hogy vetélytársat szerezzen magának. Átkozottul rosszra fordultak a dolgaink. De Finot-nak annyira sürgős, hogy visszakapja azt a hatodrészt...

- És miért?

- Az üzlet kitűnő, kedvesem. Van remény, hogy háromszázezer frankért lehet eladni az újságot. Finot akkor megkapna egy harmadrészt, meg a províziót, amit a társai fizetnek, s amin Des Lupeaulx-val osztozik. Éppen ezért most indítványozok is neki valami revolverezést.

- De hiszen a revolverezés az olyasmi, hogy: pénzt vagy életet.

- Annál is több - mondta Lousteau. - Pénzt vagy becsületet. Tegnapelőtt egy kis újság, amelynek a tulajdonosától megtagadtak valami hitelt, megírta, hogy a főváros egyik kiválóságának gyémántberakásos zsebórája sajátságos módon a királyi gárda egyik katonájának kezébe került, s a lap kilátásba helyezte, hogy el fogja beszélni ezt az Ezeregyéjszaká-ba illő kalandot. A nevezetes személyiség sietve ebédre hívta a főszerkesztőt. A főszerkesztő kétségtelenül nyert valamit, de a jelenkor történelme elvesztette az óráról szóló anekdotát. Valahányszor azt látod, hogy a sajtó acsarkodva támad valami nagyfejűt, tudd meg, hogy ennek a mélyén valami leszámítolás vagy egyéb szolgálat megtagadása rejtőzik. A magánélet szellőztetésétől félnek a legjobban a gazdag angolok, s a revolverezés nagy helyet foglal el az angol sajtó titkos jövedelmei közt - ez a sajtó végtelen sokkal aljasabb, mint a mienk. Hozzájuk képest mi valóságos gyerekek vagyunk. Angliában öt-hatezer frankért vásárolnak meg egy kompromittáló levelet, hogy újra eladják.

- Milyen módot találtál, hogy Matifat-t nyakon csíphesd? - kérdezte Lucien.

- Kedvesem - mondta Lousteau -, ez a hitvány boltos rendkívül mulatságos leveleket írt Florine-nak: helyesírás, stílus, tartalom, mind végtelenül komikus ezekben a levelekben. Matifat nagyon fél a feleségétől. Anélkül, hogy megneveznők, anélkül, hogy panaszt tehetne, megtámadjuk házi istenségei közt, ahol biztonságban hiszi magát. Képzeld el, milyen dühös lesz, ha meglátja az első folytatását egy kis erkölcsrajzi regénynek, amelynek Egy drogista szerelmei lesz a címe! Ekkor azonban jóakaratúan értesítik arról, hogy a véletlen egy bizonyos újság szerkesztőségének kezébe juttatta a leveleket, amikben ő a kis Cupidóról beszél, a szívfájdalmat "ly"-nal írja s azt mondja Florine-ról, hogy az ő segítségével hatol át az élet sivatagán, ami úgy hat, mintha tevének tartaná a leányzót. Szóval, van ebben a mulatságos levelezésben elég anyag, hogy az előfizetők két hétig hahotázzanak. Megijesztjük majd, hogy valami névtelen levél tájékoztatni fogja a kis tréfa hátteréről. Most csak az a kérdés, hajlandó lesz-e Florine vállalni a látszatot, hogy ő üldözi Matifat-t? Még mindig vannak elvei, azaz hogy reményei. Talán magának tartja meg a leveleket, és részesedni akar a haszonból. Ravasz leány, az én nevelésem. De ha megtudja, hogy a kereskedelmi törvényszék nem tréfadolog, ha Finot tisztességes ajándékot ad neki és szerződéssel kecsegteti, megkapom tőle a leveleket, én pedig készpénzért átadom Finot-nak. Finot a nagybátyjához juttatja a levelezést, Giroudeau pedig kapitulációra bírja a drogistát.

Ez a vallomás kijózanította Lucient; először arra gondolt, hogy irtózatosan veszélyes barátai vannak; aztán eszébe jutott, hogy nem kéne összeveszni velük, mert szüksége lehet félelmes befolyásukra abban az esetben, ha d'Espard márkiné, Bargetonné és Châtelet nem állják szavukat. Étienne és Lucien ekkor a rakpartra értek, Barbet nyomorúságos boltja elé.

- Barbet - szólt Étienne a könyvkereskedőhöz -, van ötezer frank ára váltónk Fendant és Cavalier-tól, hat, kilenc és tizenkét hónapra, hajlandó-e leszámítolni?

- Átveszem ezer tallérért - felelte Barbet rendíthetetlen nyugalommal.

- Ezer tallér! - kiáltott fel Lucien.

- Ezt nem kapja meg senkinél - folytatta a könyvkereskedő. - Azok az urak három hónapon belül csődbe kerülnek; de tudok náluk két jó könyvet, amit nehéz eladni - ők nem várhatnak, megveszem tőlük készpénzért és átnyújtom nekik a váltójukat: ilyen módon kétezer frankkal olcsóbban kapom.

- Akarsz kétezer frankot veszteni? - kérdezte Étienne Lucientől.

- Nem! - kiáltotta Lucien, aki elszörnyedt ettől az első üzleti tárgyalástól.

- Pedig nincs igazad - felelte Étienne.

- Sehol sem tudja elhelyezni a váltóikat - mondta Barbet. - Ennek az úrnak a könyve az utolsó kártyája Fendant és Cavalier-nak; csak úgy tudják kinyomatni, ha letétben hagyják a példányokat a nyomdásznál, és a siker is csak egy fél évre menti meg őket, mert előbb-utóbb úgyis felfordulnak. Ezek az emberek több kupica pálinkát isznak meg, mint ahány könyvet eladnak. Nekem üzlet az ő váltójuk, tőlem többet kaphat értük, mint a leszámítoló bankosoktól, akik jól megnézik, mennyit ér ez a két aláírás. A leszámítoló abból él, hogy tudja: vajon három aláírás közül ér-e mindegyik harminc százalékot csőd esetén. Ön először is csak két aláírást adhat, s egyik sem ér tíz százalékot sem.

A két barát egymásra nézett, s meglepetve hallotta ettől a fatuskótól a magyarázatot, amely néhány szóban összefoglalta a váltóleszámítolás lényegét.

- Elég a frázisokból, Barbet! - mondta Lousteau. - Melyik leszámítolóhoz mehetünk?

- Chaboisseau apó, a Saint-Michel rakparton, a múlt hónap végén kisegítette Fendant-t. Ha visszautasítja az ajánlatomat, próbálkozzék nála; de visszajön még hozzám, s akkor nem adok többet kétezerötszáz franknál.

Étienne és Lucien elment a Saint-Michel rakpartra, ahol Chaboisseau, a könyvkereskedelem egyik váltóleszámítolója lakott, egy sötét lépcsőházas kis házban; a második emeleten találtak rá, igen eredeti módon bebútorozott lakásban. Ez a milliomos zugbankár szerette a görög stílust. A szobáján görög párkányzat futott végig. A fal mellett nemes vonalú ágy bíbor függönye görögös redőkben hullott alá; olyan volt, akár egy David-kép háttere. Még a Császárság korából származott, amikor minden ebben az ízlésben készült. A karosszékek, asztalok, lámpák, gyertyatartók, a legkisebb tárgyak is, amiket a gazdájuk kétségtelenül türelmesen válogatott össze a bútorkereskedőknél, az antik világ finom és törékeny, de elegáns kecsességét árasztották magukból. Ez a mitológiai és könnyed berendezés furcsa ellentétet alkotott a bankár erkölcseivel. Érdekes, hogy a legnagyobb különcök éppen a pénzzel kereskedő emberek között akadnak. Ezek úgyszólván a gondolat kéjencei. Mivel mindent megszerezhetnek, természetesen elfásulnak, és óriási erőfeszítésekkel iparkodnak saját közömbösségüktől megszabadulni. Aki hozzáértéssel tanulmányozza őket, mindig talál a szívük helyén valami mániát, amelynél fogva hozzájuk lehet férkőzni. Chaboisseau látszólag úgy elsáncolta magát az antik világba, mint valami bevehetetlen táborba.

- Remélem, méltó a cégérhez - mondta mosolyogva Étienne.

A púderes hajú, apró Chaboisseau zöldes redingote-ot, mogyorószínű mellényt, fekete térdnadrágot, tarka mintás harisnyát és recsegő cipőt viselt; kezébe vette és vizsgálgatni kezdte a váltókat, aztán komoly képpel visszaadta Luciennek.

- Fendant és Cavalier igen kedves fiúk, értelmes fiatalemberek, de nekem e pillanatban nincs pénzem - mondta szelíd hangon.

- A barátom nagyon szerény lesz az összeg tekintetében - felelte Étienne.

- Semmi pénzért nem venném át ezeket a váltókat - mondta a kis ember, s a szavai úgy csaptak le Lousteau ajánlatára, mint a guillotine kése egy ember fejére.

A két barát távozott; amint keresztülmentek az előszobán, ahová Chaboisseau óvatosan kikísérte, Lucien észrevett egy halom könyvet, amit a bankár - egykori könyvkereskedő - megvásárolt. Ezek közt hirtelen szemébe villant a regényírónak Ducerceau építész műve, Franciaország királyi palotáiról és híres kastélyairól, amelyekről a szerző igen pontos tervrajzokat közöl.

- Átengedné nekem ezt a könyvet? - kérdezte Lucien.

- Igen - felelte Chaboisseau, aki bankárból ismét könyvkereskedővé változott.

- Mi az ára?

- Ötven frank.

- Drága, de szükségem van rá - mással pedig sajnos nem tudom kifizetni, mint ezekkel a váltókkal, amiket ön nem akar elfogadni.

- Van egy hat hónapra szóló ötvenfrankos váltója, azt elveszem - mondta Chaboisseau, akinek kétségtelenül éppen ekkora számlamaradványa volt a Fendant és Cavalier-cégnél.

A két barát visszatért a görög szobába, s ott Chaboisseau egy kis számlát készített, levont hat százalék kamatot és hat százalék províziót, ami harminc frank levonást jelentett; rávezette a számlára az ötven frankot is, a Ducerceau árát és szép tallérokkal teli pénztárcájából kiszedett négyszázhúsz frankot.

- Ugyan, Chaboisseau úr, ezek a váltók vagy mind jók, vagy mind rosszak, miért nem számítolja le a többit is?

- Most nem számítolok, csak visszaadtam az ön pénzéből - felelte a derék férfiú.

Étienne és Lucien még mindig nevetett Chaboisseau-n, anélkül, hogy megértették volna, amikor elértek Dauriat-hoz, ahol Lousteau megkérte Gabussont, hogy ajánljon neki egy váltóleszámítolót. A két barát órára fizetett bérkocsit fogadott, és elhajtatott a Poissennière körútra Gabusson ajánlólevelével, aki különben előkészítette őket, hogy a legbizarrabb, legkülönösebb egyénnel lesz dolguk - az ő kifejezése szerint.

- Ha Samanon nem fogadja el ezeket a váltókat - mondta Gabusson -, akkor senki.

Samanon a földszinten antikvárius volt, az első emeleten zsibárus, a másodikon tiltott metszeteket árult, s mindezeken felül még zálogkölcsönüzleteket is folytatott. Hoffmann egyetlen regényalakja, Walter Scott egyetlen aljas fösvénye sem fogható ahhoz, amire a társadalmi és párizsi őstermészet ragadtatta magát, amikor ezt az embert megteremtette, ha ugyan Samanont embernek lehet nevezni. Lucien nem tudott visszafojtani egy irtózó mozdulatot, amikor megpillantotta ezt a száraz, kis öreget, akinek csontjai majd hogy át nem döfték tökéletesen kicserzett bőrét, amely számos zöld és sárga folttal volt teli pettyegtetve, mint egy közelről nézett Tiziano- vagy Paolo Veronese-kép. Samanon egyik szeme mozdulatlan és üveges volt, a másik eleven és csillogó. Leszámítoláskor nyilván ennek a halott szemnek vette hasznát, a másiknak segítségével pedig obszcén metszeteit adta el. Kis lapos parókájának fekete színe vörösbe játszott, s fehér haja kimeredt alóla; sárga homlokának fenyegető tartása volt, kiugró állkapcsai fölött négyszög alakú mélyedés volt az arcán, s még mindig fehér fogai kilátszottak az ajka közül, akárcsak a lónak, amikor ásít. Két szemének ellentéte és szájának görbülése meglehetősen kegyetlen kifejezést adott az arcának. Szakállának kemény, hegyes szőre úgy döfhetett, mint megannyi tű. Kopott kis redingote-ja már egészen taplóvá keshedt; színehagyott szakálla elkoptatta fekete nyakkendőjét, melyből ráncos pulykanyak meredt elő; mindez arra vallott, hogy nem túlságosan igyekszik sötét ábrázatának hatását jóvátenni az öltözködésével. A két újságíró irtózatosan piszkos irodájában ülve találta; éppen cédulákat ragasztott végeladáson vásárolt ócska könyvek hátára. Az újságírók összenéztek; tekintetük felvetette azt az ezernyi kérdést, amit ilyen teremtés létezése támaszthat az emberben, aztán üdvözölték, s átnyújtották neki Gabusson levelét meg Fendant és Cavalier váltóit. Miközben Samanon olvasott, a homályos boltba belépett egy rendkívül intelligens külsejű ember, kis redingote-ban, amelyet mintha valami bádogtetőből szabtak volna ki, oly kemény volt a belétapadt idegen anyagoktól.

- Szükségem van a frakkomra, a fekete nadrágomra, meg a szatén mellényemre - szólt Samanonhoz, és átnyújtott neki egy megszámozott cédulát. Samanon meghúzta egy csengettyű rézfogóját, s erre tüstént lejött egy asszony.

- Add kölcsön az úrnak a ruháit - mondotta, kezet nyújtva az írónak. - Magával öröm dolgozni; de egyik barátja idehozott nekem egy úrfit, aki alaposan becsapott.

- Lehet is ezt becsapni - mondta a művész a két újságírónak, végtelen komikus mozdulattal mutatva Samanonra.

Ez a nagy ember - éppen mint a lazzaronik,[25] akik egy napra vissza akarják szerezni ünneplő ruhájukat a Monte di Pietà[26]-ból, átadott másfél frankot, amit a leszámítoló sárga, repedezett bőrű keze elvett, és bedobott a pénztárába.

- Micsoda furcsa üzletet csinálsz? - kérdezte Lousteau a nagy művésztől, aki az ópiumszenvedély áldozata volt, s a tündérpaloták szemlélésébe elmerülve, semmit sem tudott vagy akart alkotni.

- Ez az ember sokkal többet ád az elzálogosítható holmira, mint a zálogház, s azonfelül rémítő jó szíve van: visszakölcsönzi olyan alkalmakkor, amikor muszáj kiöltözni. Ma este Kellerékhez megyek vacsorára a kedvesemmel. Könnyebben szerzek másfél frankot, mint kétszázat, s most eljöttem a ruhatáramért, amely fél esztendő alatt száz frankot hozott ennek a jóságos uzsorásnak. Samanon fölfalta már a könyvtáramat is - könyvenként.

- És garasonként - egészítette ki nevetve Lousteau.

- Ezerötszáz frankot adok önnek - szólt Samanon Lucienhez.

Lucien olyat ugrott, mintha a leszámítoló izzó vasnyársat döfött volna a szívébe. Samanon figyelmesen vizsgálgatta a váltókat, különösen a dátumokat.

- És még így is - mondotta -, meg kell látogatnom Fendant-t, hogy könyveket helyezzen nálam letétbe, ön nem sokat ér - mondta Luciennek -, Coralie-val él együtt, s annak a bútorai le vannak foglalva.

Lousteau ránézett Lucienre, aki visszavette a váltóit s e szavakkal ugrott ki a boltból a körútra: - Az ördög ez az ember? A költő néhány pillanatig elnézte a kis boltot, amelynek láttán minden járókelő kénytelen volt mosolyogni, olyan szánalmas volt, olyan silányak és piszkosak a megcédulázott könyvekkel telirakott kis ládák - mindenki azt kérdezhette magában: - Ugyan miféle üzlet lehet ez?

Néhány pillanat múlva a nagy ismeretlen, aki tíz esztendő múlva részt vett a saint-simonisták óriási, de meg nem alapozott vállalkozásában, előkelően öltözve lépett ki a boltból, rámosolygott a két újságíróra, és a Panorama-köz felé indult velük, hogy ott befejezze öltözködését, vagyis cipőjét kifényesíttesse.

- Ha Samanont belépni látják egy kiadóhoz, papírkereskedőhöz vagy nyomdászhoz, az el van veszve - mondta a művész a két írónak. - Samanon olyan ezekben az esetekben, mint a hullaszállító, aki azért jön, hogy mértéket vegyen a koporsóra.

- Most már aligha fogják leszámítolni a váltóidat - szólt ekkor Étienne Lucienhez.

- Amit Samanon visszautasít - mondta az ismeretlen -, azt senki sem fogadja el, mert ő az ultima ratio![27] Egyik kéme ő Gigonnet-nek, Palmának, Werbrustnek, Gobsecknek s a többi cápának a párizsi pénzpiacon, s velük előbb vagy utóbb összetalálkozik minden ember, aki a gazdagodás útján vagy a tönk szélén áll.

- Ha ötven százalékra nem tudod leszámítoltatni a váltóidat - folytatta Étienne -, akkor tallérokra kell felváltani.

- Hogyan?

- Add oda Coralie-nak, ő majd Camusot-nak mutatja be. - Te felháborodol ezen - folytatta Lousteau, akit Lucien heves mozdulattal hallgattatott el. - Micsoda gyerekség! Hát fel tudnád áldozni a jövendődet ilyen együgyűségért?

- Mindenképpen elviszem ezt a pénzt Coralie-nak - mondta Lucien.

- Ez is ostobaság! - kiáltott fel Lousteau. - Négyszáz frankkal semmit sem hozhatsz rendbe ott, ahol négyezerre van szükség. Tartsunk meg annyit, amennyiből leihatjuk magunkat - és játsszál!

- Jó tanács - mondta a nagy ismeretlen.

Frascatitól néhány lépésnyire bűvös hatása volt ezeknek a szavaknak. A két barát elküldte a kocsit és fölment a játékterembe. Előbb nyertek háromezer frankot, lecsúsztak ötszázig, újra nyertek háromezer-hétszázat; aztán öt frankig estek vissza, megint volt kétezer frankjuk, ezt föltették párosra, hogy egyszerre megduplázzák; a páros már ötször nem jelentkezett, rátették hát az egész összeget; ismét páratlan jött ki. Lucien és Lousteau ekkor kétórai emésztő izgalom után lerohantak a híres pavilon lépcsőjén. Száz frankot megtartottak maguknál. A kétoszlopos, kis előcsarnok lépcsőin, a bádogeresz alatt, amelyet sok szem nézegetett szeretettel vagy kétségbeeséssel, Lousteau Lucien lángoló tekintetének láttára azt mondta:

- Ne együnk meg többet ötven franknál.

A két újságíró újra fölment. Egy óra alatt feljutottak ezer tallérig; most abban a véletlenben bizakodván, amely előbb leégésüket okozta, az ezer tallért föltették a vörösre, amely már ötször jött ki. Fekete jött ki. Hat óra volt.

- Ne együnk többet, csak huszonöt frank árát! - mondta Lucien.

Ez az újabb kísérlet nem tartott sokáig, a huszonöt frank tíz tétre elveszett. Lucien dühösen tette föl az utolsó huszonöt frankját, az évei számára és nyert. Leírhatatlanul reszketett a keze, amikor megfogta a gereblyét, hogy magához húzza azokat a tallérokat, amiket a bankár egyenként odavetett neki. Tíz aranyat adott Lousteau-nak s azt mondta: - Rohanj Véryhez.

Lousteau megértette Lucient, és elment, hogy megrendelje az ebédet.

Lucien, amint egyedül maradt a játszóteremben, vörösre tette föl harminc aranyát és nyert. Fölbátorította a titkos hang, amit némelykor hall a játékos, a vörösön hagyta az egészet és újra nyert; mintha tűz égett volna a belsejében. A belső hang ellenére a feketére tette föl a százhúsz aranyat és vesztett. Ekkor az a gyönyörűséges érzés fogta el, amely az irtóztató izgalmakat szokta követni a játékosnál, amikor már nincs semmi kockáztatnivalója, visszatér a valóságos életbe, és távozik abból a lángoló palotából, ahol gyorsan tűnő álmait kergette. Utánament Lousteau-nak Véryhez, az ételre vetette magát, amint La Fontaine mondja, és borba fojtotta a gondjait. Kilenc órára olyan tökéletesen részeg volt, hogy nem értette, miért küldi a Vendôme utcai házmesterné a Lune utcába.

- Coralie kisasszony elköltözött a lakásból, és abban a házban telepedett meg, amelynek a címe föl van írva erre a papirosra.

Lucien sokkal részegebb volt, semhogy akármin is csodálkozni tudott volna, visszaült a bérkocsiba, a Lune utcába vitette magát, s gondolatban szójátékot csinált az utca nevére. Aznap délelőtt derült ki a Panorama-színház csődje. A megrémült színésznő - hitelezői engedelmével - sietve eladta egész bútorzatát a kis Cardot apónak, s az, hogy a lakás rendeltetése meg ne változzék, beleköltöztette Florentine-t. Coralie mindent kifizetett, mindent rendezett, és kielégítette a háztulajdonost is. Amíg ez a művelet tartott, amit ő nagymosásnak nevezett, Bérénice kéz alatt vásárolt nélkülözhetetlen bútorokkal berendezett egy kis, háromszobás lakást, a Lune utca egyik házának negyedik emeletén, macskaugrásnyira a Gymnase-tól. Itt várta Coralie Lucient; egész fényűző életéből csupán mocsoktalan szerelmét és ezerkétszáz frankot tudott megmenteni, Lucien részegségében elbeszélte szerencsétlenségét Coralie-nak és Bérénice-nek.

- Jól tetted, angyalom - mondta a színésznő, és karjába szorította -, Bérénice majd beváltatja azokat a váltókat Braulard-ral.

Lucient másnap reggel részegítő gyönyörökkel ébresztette Coralie. A színésznő most sokkal jobban szerette, sokkal inkább dédelgette, mintha a szív legdrágább kincseivel akart volna kárpótlást adni szegényes új háztartásáért. Elragadóan szép volt, haja kibújt a köréje csavart kendő alól, bőre fehér volt és üde, a szeme kacagó s a szava vidám, mint a kelő nap sugara, amely bemosolyog az ablakon, hogy megaranyozza ezt a bájos nyomort. A szoba még elég tisztességes volt, piros szegélyes világoszöld tapéta fedte a falát és két tükör díszítette - egyik a kandallón, másik a fiókos szekrényen. A padló csupasz és hideg kövét olcsó szőnyeg takarta; Bérénice vásárolta megtakarított pénzéből Coralie parancsa ellenére. A két szerelmes ruhatára megfért egy tükrös almáriumban és a fiókos szekrényben. A mahagóni bútorok kék pamutszövettel voltak bevonva. Bérénice egy ingaórát, két porcelán vázát, négy pár ezüst evőeszközt és hat kiskanalat mentett meg a pusztulásból. Az ebédlő megelőzte a hálószobát, egy ezerkétszáz frankos kishivatalnok otthon érezhette volna magát benne. A konyha a folyosó másik oldalán volt. Odafönn Bérénice hált egy manzárdszobában. A házbér csupán száz tallérra rúgott. Az irtózatos ház nagykapuja csak dísz volt, nem nyílott, s a házmester az egyik elfalazott kapuszárny mögött lakott, innen leste a tizenhét lakót egy kis ablakon át. Az ilyen méhkast közjegyzői stílusban bérháznak nevezik.

Lucien egy íróasztalt, egy karosszéket, tintát, tollat és papírt pillantott meg. Bérénice vidámsága, aki számított Coralie-nak a Gymnase-ban való felléptére s a színésznőé, aki a szerepét nézegette, egy kék szalaggal átkötött papírfüzetet - elűzte a kijózanodott poéta nyugtalanságát és szomorúságát.

- Csak a társaságban meg ne tudjanak valamit a lecsúszásunkról, kimászunk valahogy a bajból - mondta Lucien. - Végre is négyezer-ötszáz frank lesz a kezünkben. Kihasználom az új helyzetemet a királypárti újságokban. Holnap megindul az Ébredés, most már értem az újságírómesterséget és hasznát veszem a tudományomnak!

Coralie, aki csak szerelmet látott ezekben a szavakban, ajkon csókolta Lucient. Eközben Bérénice megterített a tűz mellett, s föltálalta a szerény reggelit, amely mindössze rántottából, két kotlettből és tejeskávéból állt. Kopogtattak. Három őszinte barát, d'Arthez, Léon Giraud és Michel Chrestien jelent meg Lucien csodálkozó szeme előtt. Mélyen meg volt hatva és felajánlotta nekik, hogy osszák meg a reggelijét.

- Nem - mondta d'Arthez. - Komolyabb dolgok miatt jöttünk, nemcsak azért, hogy egyszerűen vigasztaljuk, mert mindent tudunk, jártunk a Vendôme utcában. Ön ismeri a politikai nézeteimet, Lucien. Más körülmények között örülnék, ha azt látnám, hogy elfogadja az elveimet; de mint a szabadelvű újságok munkatársa, olyan pozíciót szerzett magának, hogy a jellemét, az egész életét örökre bemocskolja, ha átmegy az ultrák közé. Azért jövünk, hogy könyörögjünk önnek a barátságunk nevében - bármennyire meglazult is -, hogy ne ejtsen ilyen foltot önmagán. Eddig támadta a romantikusokat, a jobboldalt és a kormányt; most nem védelmezheti a kormányt, a jobboldalt és a romantikusokat.

- Én magasabb rendű okokból cselekszem, a végén ki fog derülni, hogy igazam van - mondta Lucien.

- Talán nem érti, hogy milyen helyzetben vagyunk - mondta Léon Giraud. - A kormány, az udvar, a Bourbonok, az abszolutista párt, vagy ha mindent össze akar foglalni egy általános kifejezésben, az a rendszer, amely az alkotmányos rendszerrel szemben áll, s amely csupa eltérő frakciókra bomlik, mihelyt arról van szó, hogy milyen úton-módon kell elfojtani a forradalmat: abban az egyben legalább megegyezik egymással, hogy a sajtót el kell nyomni. Az Ébredés, a Villám, a Fehér lobogó alapítása mind azért történt, hogy ezek a lapok megfeleljenek a szabadelvű sajtó rágalmaira, sértéseire és gúnyolódásaira - jóllehet én ezt helytelenítem, hiszen sajnos félreismerték a mi szent hivatásunk nagyságát, és éppen ez indított bennünket arra, hogy egy tiszteletre méltó, komoly lapot adjunk ki és rövid időn belül megbecsülésre, tekintélyre és tiszteletet követelő befolyásra tegyünk szert - mondta közbevetve -, nos hát, ez a király- és kormánypárti tüzérség, a megtorlás első kísérlete, s azért állítják fel, hogy megfizessenek a szabadelvűeknek: szemet szemért, fogat fogért. Mit gondol, Lucien, mi fog történni? Az előfizetők legnagyobbrészt balpártiak. A sajtóban is, mint a háborúban, a győzelem a nagyobb seregek pártján lesz. Önöket hitvány, hazug frátereknek, a nép ellenségeinek fogják kikiáltani: a másik párton levők a haza védelmezői, tisztességes emberek, mártírok lesznek, ámbár talán még képmutatóbbak és álnokabbak, mint önök. Ez a megoldás növelni fogja a sajtó veszedelmes befolyását, mert törvényesíti és megszenteli a leggyűlöletesebb vállalkozásokat is. A sértegetés, a személyeskedés közjoggá fog válni, amit elismernek az előfizetők érdekében és kölcsönös gyakorlattal a bírói ítélet rangjára emelnek. Amikor majd egész terjedelmében világosan megmutatkozik a baj, vissza fognak térni a megszorító és tiltó törvények, visszajő a cenzúra, amit Berry herceg meggyilkolásával kapcsolatban rendeltek el, s a kamarák megnyitása óta felfüggesztettek. Tudja, milyen következtetést fog levonni ebből a harcból a francia nép? El fogja hinni a szabadelvű sajtó gyanúsításait, hinni fogja, hogy a Bourbonok meg akarják támadni a forradalom tényleges megszerzett eredményeit - s egy szép napon fölkel, és elkergeti a Bourbonokat. Ön nemcsak hogy bemocskolja az életét, de egy napon a legyőzött párthoz is fog tartozni. Ön még túlságosan fiatal, túlságosan újonc a sajtóban; igen kevéssé ismeri a dolgok titkos rugóit, és sokkal több féltékenységet ébresztett, semhogy kibírhatná azt az általános felzúdulást, amely a szabadelvű lapokban fog majd ön ellen támadni. Magával ragadja a pártok dühe, hiszen azok még mindig lázban őrjöngenek; csakhogy ez a láz az 1815-ös és 1816-os brutális cselekedetekből átment az eszmékbe, a kamarák szóharcaiba és a sajtó vitáiba.

- Barátaim - mondta Lucien -, nem vagyok én az a szeleburdi, az a poéta, akinek önök hisznek. Akármi történjék is, én akkorára olyan előnyt szereztem, amit a szabadelvű párt diadala soha nem adhat meg nekem. Az én dolgom rendben lesz, mire önök győznek.

- Majd levágjuk a... hajadat - mondta nevetve Michel Chrestien.

- Akkor már gyermekeim lesznek - felelte Lucien -, s aki a fejemet vágja le, semmit sem vág le.

A három barát nem értette meg Lucient, akiben nagyvilági összeköttetései roppant erősen kifejlesztették a nemesi gőgöt s az arisztokratikus hiúságot. A költő - egyébiránt joggal - óriási vagyont látott szépségében és szellemében, ha ezeket a Rubempré gróf neve és címe támogatja. D'Espard márkiné, Bargetonné és Montcornet grófné úgy tartották ezen a cérnaszálon, mint gyerek a cserebogarat. Lucien is már csak egy megszabott körben tudott repülni. Megrészegítették a szavak, amiket három nappal ezelőtt mondtak ki Des Touches kisasszony szalonjaiban: "Hozzánk tartozik, helyesen gondolkodik!" Megrészegítették Lenoncourt, Navarreins és Grandlieu hercegek, Rastignac, Blondet, a szép Maufrigneuse hercegné, d'Esgrignon gróf, Des Lupeaulx, szóval a legbefolyásosabb s az udvarnál legjobb szemmel látott királypártiak bókjai.

- Hát akkor nincs több szavunk - felelte d'Arthez. - Neked mindenki másnál nehezebb lesz, hogy tisztán őrizd meg és becsülhesd magadat. Sokat fogsz szenvedni - hiszen ismerlek -, amikor látnod kell majd, hogy éppen azok vetnek meg, akikért föláldoztad magad.

A három barát hidegen búcsúzott Lucientől, kezet sem nyújtott neki.

Lucien néhány pillanatig szomorúan, elgondolkozva ült a helyén.

- Ugyan, ne törődj ezekkel az együgyűekkel - mondta Coralie; Lucien ölébe vetette magát, és nyaka köré fonta szép, üde karját -, ezek komolyan veszik az életet, pedig az egész élet csak tréfa. Különben is, Lucien de Rubempré gróf lesz belőled. Ha kell, kacérkodni fogok a kancelláriával. Tudom, mivel lehet megfogni azt a kéjenc Des Lupeaulx-t, aki a rendeletet alá fogja íratni. Hiszen mondtam neked: ha már csak egy lépcsőre lesz szükséged, hogy kezedbe ragadhasd a zsákmányodat, lépcsőnek ott lesz Coralie holtteste!

Lucien másnap kinyomatta nevét az Ébredés munkatársai közt. Ezt a nevet diadalmasan jelentette a prospektus, amelyet a kormány jóvoltából százezer példányban osztogattak. Lucien megjelent a diadalt ünneplő lakomán, amely kilenc óra hosszat tartott, Robert-nél, két lépésnyire Frascati-tól, s a királypárti sajtó nagyfejűi vettek részt benne: Martainville, Auger, Destains és egy sereg író, akik ez idő tájt monarchiában és vallásban utaztak, egy szentesített kifejezés szerint.

- Most aztán megadtuk a szabadelvűeknek - mondta Hector Merlin.

- Uraim - felelte Nathan, aki ehhez a zászlóhoz állott, mert helyesen gondolta, hogy színházigazgatói terveinek jobban megfelel, ha a hatalom mellette van, mint ha ellene -, ha háborút viselünk ellenük, legyen komoly háború; ne lődözzünk parafadugókkal! Támadjunk meg minden klasszikus és szabadelvű írót, kor és nem különbsége nélkül, hányjuk őket tréfaélre, és ne adjunk kegyelmet senkinek...

- Legyünk tisztességesek, ne engedjük lekenyerezni magunkat a kiadók tiszteletpéldányaival, ajándékaival, pénzével. Csináljuk meg az újságírás restaurációját.

- Jól van - mondta Martainville -, justum et tenacem propositi virum.^[28] Legyünk könyörtelenek és harapósak. Azzá teszem La Fayette-et, ami: Első Bohóccá!

- Én - mondta Lucien - magamra vállalom a Constitutionnel hőseit, Mercier őrmestert, Jouy úr összes műveit és a baloldal kiváló szónokait!

Az újságírók életre-halálra szóló háborút határoztak el, és szavaztak meg egyhangúan éjfél után egy órakor, és lángoló puncsba fojtották a köztük levő árnyalatokat és összes eszméiket.

- Nagyszerű monarchikus és vallásos ivászatot rendeztünk - mondta a küszöbön a romantikus irodalom egyik leghíresebb képviselője.

Ezt a történeti jelentőségű mondást az ebéden részt vevő kiadók egyike kifecsegte, másnap megjelent a Tükör-ben, de az árulást Luciennek tulajdonították. Az ő zászlóhagyása irtózatos hűhó kitörésére adta meg a jelt a szabadelvű lapoknak. Lucien állandó céltáblájukká lett, s a legkegyetlenebb módon verték el rajta a port: elmondták szonettjeinek szerencsétlen sorsát, tudtára adták a közönségnek, hogy Dauriat inkább elveszít ezer tallért, semhogy kinyomassa, elnevezték Szonettelen költőnek.

Egy reggel, ugyanabban az újságban, ahol Lucien oly ragyogóan tűnt fel, a következő sorokat olvasta; egyenesen az ő kedvéért íródtak, mert a közönség nem is igen érthette meg ezt a tréfát:

Ha Dauriat könyvkiadó csökönyösen vonakodik nyilvánosságra hozni a leendő francia Petrarca szonettjeit, mi nagylelkű ellenfelek módjára viselkedünk, s megnyitjuk hasábjainkat e költemények előtt. Igen érdekesek lehetnek arról az egyről ítélve, amelyet a szerző egyik barátja volt szíves rendelkezésünkre bocsátani.

És az iszonyú reklám alatt a költő keservesen zokogva olvasta a következő szonettet:

Gyanús kis növényt leltek a virágok
Maguk között egy nyári reggelen.
Hogy származása még sem nemtelen
S virul majd szépen: bizonyítni vágyott.

Megtűrték hát. De ily hálát ki látott?
Szurkálni kezdett, ím, a szemtelen.
A többiből kifogy a türelem:
"Ej, bizonyítsd hát úri származásod!"

És kivirágzott. Soha kócnyelőt
Ki nem fütyöltek úgy, ahogyan őt,
Közönséges virágát megpillantván.

A kert ura nem állott meg a gáncsnál:
Kitépte. Egy szamár bőg síri hantján
Hisz nem volt egyéb szemtelen bogáncsnál.^[29]

Vernou Lucien játékszenvedélyéről beszélt, s úgy harangozta be az Íjász-t, mint nemzetellenes művet, amelyben a szerző katolikus gyilkosoknak fogja pártját kálvinista áldozataikkal szemben. Egy hét alatt elmérgesedett a veszekedés. Lucien számított Lousteau barátjára, aki ezer frankjával tartozott, s akivel titkos egyezsége volt; csakhogy Lousteau esküdt ellenségévé lett Luciennek. Következésképpen: Nathan három hónap óta szerette Florine-t, és nem tudta, hogy üsse el Lousteau kezéről, akinek különben valóságos őrangyala volt a leány. Amikor Florine nyomorult, kétségbeesett helyzetbe került, és szerződés nélkül állt, Nathan mint Lucien szerzőtársa meglátogatta Coralie-t s megkérte, hogy ajánljon fel Florine-nak szerepet az ő egyik darabjában; kijelentette, hogy föltételes szerződést szerez a Gymnase-ban az állástalan színésznőnek. Florine-t megrészegítette a becsvágy és nem habozott. Volt már ideje, hogy kiismerje Lousteau-t. Nathanban irodalmi és politikai becsvágy dolgozott; ugyanannyi energia volt benne, amennyi kielégítésre várakozó vágy - Lousteau-ból pedig a rossz hajlamok kiölték az akaraterőt. A színésznő új ragyogástól környezve akart megjelenni a világban; kiszolgáltatta Nathannak a drogista leveleit, Nathan pedig visszavásároltatta ezeket Matifat-val, az újság tulajdonjogának hatodrésze ellenében, amire Finot-nak fájt a foga. Florine ekkor nagyszerű lakást kapott a Hauteville utcában, s Nathant fogadta pártfogójául, az egész újságíró- és színészvilág szeme láttára. Lousteau-t úgy lesújtotta ez az esemény, hogy sírva fakadt egy ebéd végén, amelyet vigasztalására rendeztek a barátai. Az orgián úgy vélekedtek a résztvevők, hogy Nathan végeredményben jogosan cselekedett. Néhány író, köztük Finot és Vernou, tudta róla, hogy szenvedélyesen szereti Florine-t; de valamennyien megegyeztek abban, hogy Lucien, amikor nyélbe ütötte ezt az üzletet, megsértette a barátság legszentebb törvényeit. A pártszellem és új barátainak ez a mohó kiszolgálása menthetetlenné teszi az újdonsült királypárti viselkedését.

- Nathant a szenvedélyek logikája ragadta magával, ellenben ez a vidéki nagyság, ahogy Blondet nevezi, egyszerűen csak számít! - kiáltott fel Bixiou.

Így hát egyhangúan elhatározták, hogy Luciennek, a betolakodónak, a lehetetlen fráternek, aki az egész világot el akarta nyelni, pusztulnia kell - és alaposan meg is fontolták, hogyan. Vernou gyűlölte Lucient és magára vállalta, hogy nem veszi le róla a szemét. Finot, hogy Lousteau-nak ne kelljen ezer tallért kifizetnie, megvádolta Lucient, hogy ötvenezer frank nyereségtől ütötte el, amikor kiszolgáltatta Nathannak a Matifat ellen indított művelet kulcsát. Nathan Florine tanácsára megszerezte Finot támogatását, mert tizenötezer frankért eladta neki a maga kis hatodrészét. Lousteau elvesztette az ezer tallérját és érdekeinek ezt az óriási megsértését nem bocsátotta meg Luciennek. A hiúság sebei gyógyíthatatlanná válnak, ha ezüst rozsda hatol beléjük. Semmi szó, semmi kép nem fejezheti ki a hiúságában megsértett író dühét, sem azt az energiát, amely tüstént fölébred benne, mihelyt a gúnyolódás mérges nyilai szurkálni kezdik. Akinek energiáját és ellenállását a támadás csigázza fel, hamar összeroskad. A nyugodt ember tudja munka közben, hogy milyen mélységes feledés vár egy sértő cikkre, tehát csak ő lehet igazán bátor az irodalmi harcokban. Ilyenformán első szempillantásra a gyönge látszik erősnek, de az ellenállóképessége csak rövid ideig tart.

Az első két héten a dühöngő Lucien csak úgy ontotta cikkeit a királypárti újságokba, ahol Hector Merlinnel osztozott a kritika terheiben. Mindennap harcban állott az Ébredés hasábjain és szellemessége egész erejével szórta a tüzet, egyedül Martainville támogatta minden hátsó gondolat nélkül; őt nem avatták be azokba a tréfákkal megpecsételt egyezségekbe, amelyeket a két párt újságírói (akiket titkos cinkosság egyesített) ivás után vagy Dauriat-nál, a Fa-galériákban, vagy a színházi kulisszák mögött kötöttek meg ellene. Ha Lucien megjelent a Vaudeville-színház folyosóján, már nem bántak úgy vele, mint baráttal szokás; csak a vele egy párton levők nyújtottak kezet neki, holott Nathan, Hector Merlin, Théodore Gaillard szemérmetlenül cimborált Finot-val, Lousteau-val, Vernou-val s még néhány efféle újságíróval, akiket a jó fiú melléknévvel tüntettek ki.

Ez idő tájban a Vaudeville folyosója volt az irodalmi pletykák székhelye, afféle budoár, ahol minden párt emberei megjelentek, politikusok és vezető tisztviselők egyaránt. A legfőbb bíróság elnöke egy ülésen szemrehányást tett az egyik bírónak, hogy a kulisszákat söprögeti talárjával, s aztán összetalálkozott a megkorholt bíróval a Vaudeville folyosóján. Végül Lousteau is kezet adott ezen a helyen Nathannak. Finot majdnem minden este eljárt ide. Lucien, ha ráért, itt tanulmányozta ellenségeinek érzelmeit, s a szerencsétlen mindig csak könyörtelen hidegséget tapasztalt náluk.

Ebben az időben a pártszellem sokkal komolyabb gyűlölségeket idézett elő, mint manapság. A mai enyhe légkör éppen abból adódik, hogy akkor annyira túlfeszítették a húrt. Manapság a kritikus kezet nyújt annak, akinek a könyvét lerántotta. Az áldozat kénytelen megölelni az áldozópapot, különben a gúny vesszőfutását kell végigszenvednie. Ha nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, vadnak, összeférhetetlennek, hiúnak, megközelíthetetlennek, gyűlölködőnek, bosszúvágyónak mondják az írót. Manapság, ha egy szerzőt hátulról ledöfött az árulás, ha kikerülte az aljas képmutatás kelepcéjét, eltűrte a leggonoszabb bánásmódot - a gyilkosai jó napot kívánnak neki, s számot tartanak becsülésére, sőt barátságára is. Minden mentségre és igazolásra talál olyan korban, amikor bűnnek kiáltották ki az erényt, bizonyos bűnöket pedig erénnyé magasztosítottak. Ma a cinkosság szent és sérthetetlen szabadságjog. A legellentétesebb nézetek legfőbb képviselői halk szavú, udvarias elmésségeket intéznek egymáshoz. Akkoriban még - ha ugyan emlékszik erre valaki - bátorságra volt szükségük bizonyos királypárti és bizonyos szabadelvű íróknak, ha ugyanabban a színházban akartak megjelenni. A leggyűlölködőbb, provokáló szavak hangzottak el. A pillantások olyanok voltak, mint megannyi töltött pisztoly, s a legkisebb szikrától eldördülhetett a veszekedés lövése. Ugyan ki nem érte káromkodáson a szomszédját, amikor olyan valaki lépett a színházba, aki különösképpen célpontjában állt a két párt kölcsönös támadásainak?

Csak két párt volt akkor, királypártiak és szabadelvűek, romantikusok és klasszikusok, ugyanaz a gyűlölet két formában - ez a gyűlölet érthetővé tette a Konvent vérpadjait. Lucien első lépéseinek heves szabadelvűsége és voltaire-ianizmusa után lett dühödt királypárti és romantikus, egész súlyával nyomta tehát az az ellenséges érzés, amely Martainville feje fölött lebegett, akitől ekkor legjobban irtóztak a szabadelvűek: és egyedül Martainville védelmezte és szerette őt. Ez a szolidaritás ártott Luciennek. A pártok hálátlanok előretolt őrszemeik iránt és készséggel feláldozzák elveszett bárányaikat. Különösen a politikában kénytelenek a sereg zömével tartani, akik érvényesülni akarnak. A kis lapok legfőbb rosszmájúsága éppen az volt, hogy összepárosította Lucient és Martainville-t. A szabadelvűek egymás karjába vetették őket. Akár igazi volt ez a barátság, akár nem, mind a kettőre nézve azzal az eredménnyel járt, hogy epés cikkeket írt róluk Félicien, aki kétségbe volt esve Lucien társasági sikerei miatt és mint a költő valamennyi régi cimborája, szintén hitte, hogy hamarosan karriert csinál. A költő állítólagos árulását a legsúlyosabb mellékkörülményekkel mérgesítették el és cifrázták ki. Lucient kis Júdásnak nevezték. Martainville-t pedig nagy Júdásnak, mert - joggal vagy sem - Martainville-t vádolták azzal, hogy a Pecq hídját kiszolgáltatta az idegen hadseregeknek. Lucien nevetve válaszolta Des Lupeaulx-nak, hogy ami őt illeti, ő bizonyára a szamarak hídját árulta el. Lucien fényűzése, bár külsőséges volt és csak reménységekre volt alapítva, fölháborította barátait, akik sem a fogatát nem tudták neki megbocsátani - mert szerintük még mindig fogaton járt -, sem a Vendôme utcai lakás ragyogó berendezését. Valamennyien ösztönszerűen érezték, hogy egy szép és szellemes fiatalember, akit ők alaposan megrontottak, mindent elérhet, amit akar; ezért minden eszközt fölhasználtak, hogy megbuktathassák.

Néhány nappal Coralie-nak a Gymnase-ban való első föllépte előtt Lucien Hector Merlinnel karonfogva jelent meg a Vaudeville folyosóján. Merlin szidta a barátját, amiért segítségére volt Nathannak Florine ügyében.

- Két halálos ellenséget szerzett magának Lousteau és Nathan személyében. Jó tanácsot adtam önnek és nem fogadta meg. Dicshimnuszokat zengett és jót cselekedett: most majd kegyetlenül megbűnhődik jó cselekedeteiért. Florine és Coralie sohasem fognak összeférni egy színpadon: egyik ki akarja túrni a másikat. Coralie-t csak a mi újságjainkban védhetjük. Nathan, azon az előnyén kívül, hogy darabokat gyárt, színházi dolgokban rendelkezik a szabadelvű sajtóval is, s ő valamivel régibb újságíró, mint ön.

Ez a mondat válasz volt Lucien titkos aggodalmaira, aki sem Nathannál, sem Gaillard-nál nem találta meg azt az őszinteséget, amelyet joggal elvárt; de nem panaszkodhatott, hiszen nagyon friss volt még a megtérése! Gaillard lesújtó kijelentést tett Luciennek; az újonnan jötteknek hosszú ideig kell a hűségüket bizonyítani, míg a párt megbízhatik bennük. A költő olyan féltékenységet talált a király- és kormánypárti lapok kebelében, amilyenről nem is álmodott soha; a húsosfazék körül marakodók örökös féltékenységét, ami a zsákmányon marakodó kutyákhoz teszi őket hasonlókká: ugyanúgy morognak, ugyanúgy állnak szemben egymással, ugyanazok a jellemvonásaik. Ezek az újságírók ezernyi titkos gonoszságot követtek el, hogy bemártsák egymást a hatalmasok előtt; lagymatagsággal vádolta egyik a másikat, s a legálnokabb cselszövényeket eszelték ki, hogy egy vetélytárstól megszabadulhassanak. A szabadelvűeknek semmi okuk nem volt ilyen belső harcokra, mert messze voltak a hatalomtól s a hatalom kegyétől. Amikor Lucien megsejtette az ambíciók e kusza szövedékét, nem mert kardot rántani, hogy kettévágja azt, ahhoz pedig nem érzett elég türelmet magában, hogy megpróbálja kibogozni - nem lehetett sem Aretinója, sem Beaumarchais-ja, sem Fréronja a maga korának, s csak egyetlen vágya volt: az a bizonyos rendelet - mert felfogta, hogy nagyszerű házasságra van reménye, mihelyt ősei rangjába visszahelyezik. Akkor a szerencséje csak egy véletlentől függ, ennek pedig segítségére lesz a szépsége. Lousteau, aki annyi bizalmat mutatott iránta, birtokában volt a titkának, tudta, mivel sebezheti halálra az angoulême-i költőt; és azon a napon, amikor Merlin a Vaudeville-be vitte Lucient, Étienne rettenetes kelepcét állított neki, amelyet az nem kerülhetett el; bele kellett zuhannia.

- Itt a mi szép Lucienünk - mondta Finot és Lucienhez vonta Des Lupeaulx-t, akivel beszélgetett, aztán a barátság csalóka kedveskedéseivel fogott kezet a költővel. - Nem is tudok példát olyan gyors vagyonszerzésre, mint az övé - mondta Finot, hol Lucienre, hol az államtanács előadójára nézve. - Párizsban kétféle vagyon van: egyik az anyagi, a pénz, amit mindenki összegyűjthet, a másik az erkölcsi vagyon, az összeköttetések, a pozíciók, bejutás egy bizonyos társaságba, amely bizonyos emberek számára hozzáférhetetlen, akármilyen is az anyagi helyzetük - az én barátom pedig...

- A mi barátunk - mondta Des Lupeaulx hízelgő pillantást vetve Lucienre.

- A mi barátunk - folytatta Finot, Lucien kezét szorongatva - ebben a tekintetben fényes vagyont szerzett. Őszintén szólva Lucien rátermettebb, mint irigyei s amellett elragadó szépség; egykori barátai nem tudják megbocsátani a sikereit, azt mondják, mindez csak szerencse.

- Ilyenfajta szerencse - mondta Des Lupeaulx - sohasem éri sem az ostobákat, sem a tehetségteleneket. Hát szabad szerencsének nevezni Bonaparte sorsát? Előtte húsz tábornok vezette az olaszországi hadseregeket, mint ahogy ebben a pillanatban száz fiatalember is akad, aki szeretne bejutni Des Touches kisasszonyhoz - és tudja, hogy a társaságban úgy beszélnek róla, mintha máris az ön felesége volna? - mondta Des Lupeaulx, Lucien vállára csapva. - Ó, maga nagy kegyben van. D'Espard márkiné, Bargetonné és Montcornet grófné bolondulnak magáért. Nem lesz ott ma este Firmianiné estélyén, holnap pedig Grandlieu hercegné raout-ján?

- De igen - felelte Lucien.

- Engedje meg, hogy bemutassam önnek du Tillet urat; fiatal bankár, méltó önhöz, szép vagyont szerzett rövid idő alatt.

Lucien és du Tillet üdvözölték egymást, beszélgetni kezdtek, és a bankár ebédre hívta Lucient. Finot és Des Lupeaulx, a két ravasz róka eléggé ismerte egymást, hogy minden körülmények közt jó barátságban maradjon, úgy tettek, mintha folytatnák beszélgetésüket: egy dívány felé indultak a Vaudeville folyosóján és magára hagyták Lucient, Merlint, du Tillet-t és Nathant, akik egymással társalogtak.

- Ugyan, édes barátom - szólt Finot Des Lupeaulx-hoz -, mondja meg nekem az igazat. Komolyan pártfogolják ezt a Lucient? Mert összes munkatársaim rajta akarják kitölteni a dühüket, s mielőtt ezt az összeesküvést jóváhagynám, tanácsot akartam kérni önöktől, hogy nem okosabb-e azokat kijátszani és Lucient szolgálni.

Most az államtanács előadója és Finot hallgattak egy kicsit, és mélységes figyelemmel néztek egymásra.

- Nézze, kedvesem - mondta Des Lupeaulx -, Bargetonné Châtelet bárót charente-i megyefőnökké és gróffá neveztette ki, hogy diadalmasan térhessenek vissza Angoulême-be - azt hiszi, hogy ezek és velük együtt d'Espard márkiné megbocsátják Luciennek a támadásait? Azért csábították a királypártba, hogy megsemmisíthessék. Most mind ürügyet keresnek, hogy megtagadhassák, amit ennek a gyermeknek ígértek. Ha talál ilyen ürügyet, a legnagyobb szolgálatot teszi: előbb vagy utóbb hálásak lesznek érte. Én tudom kettejük titkát; valósággal meglepett, mennyire gyűlölik ezt a kis senkit. Ez a Lucien megszabadulhatott volna legádázabb ellenségétől, Bargetonnétól, ha csak olyan föltételekkel szünteti meg a támadásait, amiket minden asszony szívesen teljesít, hiszen érti? Szép ember, fiatal ember, a szerelem örvényeibe fojthatta volna a gyűlöletet, gróf lett volna belőle, a Szálkás hal állást kerített volna neki a királyi udvartartásban, szinekúrákba neveztette volna ki. Lucien igen csinos felolvasó lett volna XVIII. Lajosnál, könyvtáros, ahol akar, államtanácsi álelőadó vagy a király szórakozásainak egyik intézője. Ez a kis ostoba elügyetlenkedte a játékot. Talán ez az, amit nem bocsátanak meg neki. Ahelyett, hogy ő szabott volna föltételeket, engedte, hogy neki szabjanak. Châtelet báró nagy lépést tett azon a napon, amikor Lucien lépre ment a királyi rendelet ígéretének. Coralie okozta vesztét a fiúnak. Ha nem szeretője ez a színésznő, újra megkívánja a Szálkás halat, és meg is kapta volna.

- Szóval kitekerhetjük a nyakát - mondta Finot.

- De hogyan? - kérdezte hanyagul Des Lupeaulx, aki maga szeretett volna ezzel a szolgálattal dicsekedni d'Espard márkiné előtt.

- A szerződése kötelezi, hogy cikkeket adjon Lousteau kis lapjában, s annál is könnyebben írathatunk vele, mert egy fillérje sincs. Ha az igazságügyminisztert kellemetlenül érinti egy tréfás cikk és bebizonyítják neki, hogy Lucien a szerzője, méltatlannak fogja tartani a király kegyére. Hogy ez a vidéki nagyság egy kicsit elveszítse a fejét, előkészítettük Coralie bukását: látni fogja, amint a kedvesét kifütyülik és elveszik tőle a szerepét. Mihelyt a királyi rendelet határozatlan időre föl van függesztve, elkezdünk élcelődni az áldozatunk arisztokratikus igényeiről, beszélünk anyjáról, a bábáról és apjáról, a patikusról. Luciennek csak amolyan külső bátorsága van, össze fog roskadni és visszaküldik oda, ahonnan jött. Nathan eladatta nekem Florine-nal a Szemle tulajdonjogának azt a hatodrészét, amely Matifat kezében volt, sikerült megvennem a papírkereskedő részét is, s most egyedül vagyok Dauriat-val; ön meg én megegyezhetünk, hogy eladjuk a lapot az udvarnak. Csak azzal a föltétellel pártfogolom Florine-t és Nathant, hogy visszaadják az én hatodrészemet, el is adták és köteles vagyok szolgálatukra lenni, de előbb szeretném ismerni Lucien esélyeit...

- Maga méltó a nevére - mondta nevetve Des Lupeaulx. - Szeretem az ilyen embereket...

- Nos hát, tud végleges szerződést szerezni Florine-nak? - kérdezte Finot az államtanács előadóját.

- Igen, de szabadítson meg bennünket Lucientől, mert Rastignac és Marsay hallani sem akar többet róla.

- Aludjék nyugodtan - mondta Finot. - Nathannak és Merlinnek mindig lesznek cikkei, amelyeknek közlését Gaillard megígérte. Lucien egy sort sem tud elhelyezni, és így megfosztjuk a kenyerétől. Csak Martainville újságjában tud védekezni és védheti Coralie-t: egy újság pedig nem állhat ellen az összes többinek.

- Én majd elárulom önnek a miniszter érzékeny oldalát, de cserébe ideadja annak a cikknek a kéziratát, amit Luciennel írat - felelte Des Lupeaulx, akinek esze ágában sem volt Finot előtt elárulni, hogy a Luciennek ígért királyi rendelet csak tréfa.

Des Lupeaulx távozott a folyosóról.

Finot odament Lucienhez, s azon a kedélyes hangon, amellyel már annyi embert lóvá tett, elmagyarázta, hogy nem mondhat le Lucien szerkesztőségi munkájáról, amivel tartozik neki. Isten őrizz, hogy perre gondoljon, hiszen ez tönkretenné a reményeket, amelyekkel a királypártiak kecsegtetik az ő Lucien barátját. Szereti az olyan embereket, akik elég erősek ahhoz, hogy vakmerően megváltoztassák a véleményüket. Lucien meg ő sokszor fognak még találkozni az életben és még ezernyi apró szívességet tehetnek egymásnak. Luciennek szüksége van egy biztos emberre a szabadelvű pártban, hogy megtámadhassa a kormánypártiakat vagy az ultrákat, akik esetleg nem hajlandók támogatni őt.

- Mit csinál, ha kijátsszák? - kérdezte végül Finot. - Ha valamelyik miniszter azt hiszi, hogy az átpártolás póráza eléggé leköti, ha nem fél többé öntől és a pokolba küldi, ugyebár, rá kell uszítani egy-két kutyát, hogy a lábikrájába harapjon? Nos hát, ön halálosan összeveszett Lousteau-val, s az tönkre akarja tenni. Féliciennel nem is beszélnek. Én maradok az egyetlen embere. A mesterségem törvényei közé tartozik, hogy jó egyetértésben éljek az igazán erős legényekkel. Ön abban a társaságban, ahová járatos, éppen olyan jó szolgálatokat tehet nekem, mint én önnek a sajtóban. De az üzlet mindenekelőtt! Küldjön nekem tisztán irodalmi cikkeket, azok nem kompromittálják és eleget tett a megállapodásainknak.

Lucien csak a bölcs számítással keveredő barátságot látta Finot ajánlatában, s a Finot és Des Lupeaulx hízelgései jó hangulatba hozták: még köszönetet is mondott nekik!

A becsvágyó embernek és mindazoknak életében, akik csak az emberek és a körülmények segítségével, többé-kevésbé komplikált, következetesen és kitartó tervek segítségével érvényesülhetnek, mindig van egy kegyetlen pillanat, amikor valami ismeretlen hatalom nehéz megpróbáltatásokat szabadít rájuk: egyszerre rosszul sikerül minden, az összes szálak elszakadnak vagy összegabalyodnak, minden ponton megjelenik a szerencsétlenség. Ha az ember fejét veszti ebben az erkölcsi zűrzavarban, vége van. Aki ellen tud állni a körülmények első lázadásának, aki megveti a lábát és hagyja elvonulni a förgeteget, aki elmenekül és irtózatos erőfeszítéssel felküzdi magát a felsőbb régiókba: az az igazán erős.

Mindenkinek, ha csak gazdagon nem született, megvan hát a maga úgynevezett végzetes hete. Napóleonnak ez a hét a moszkvai visszavonulás volt. Ez a kegyetlen pillanat érkezett el most Lucien életében. Túl szerencsésen sikerült neki minden az előkelő társaságban is, az irodalomban is; túlságosan boldog volt, meg kellett hát érnie, hogy emberek és dolgok egyaránt ellene fordulnak. Az első fájdalom volt a legerősebb, legkegyetlenebb valamennyi közt; ott érte, ahol sebezhetetlennek hitte magát, szívében és szerelmében. Lehet, hogy Coralie nem volt okos, de egyenes lelkű volt, s ezt meg is tudta mutatni a nagy színésznőket jellemző, hirtelen nekilendülésekkel. Ez a különös jelenség, míg csak a hosszú gyakorlat megszokássá nem változtatja, alá van vetve a jellem szeszélyeinek s gyakran valami csodálatos szeméremnek is, amely uralkodik a még fiatal színésznőkön. Coralie szívében naiv volt és félénk, szemre vakmerő és fürge, ahogy komédiáshoz illik; szerelmes volt még, és asszonyi szíve kihatott komédiás álarcára. Az érzelmek kifejezésének művészete, ez a felséges álnokság, nem diadalmaskodott még nála a természeten. Szégyellte, hogy a közönségnek adja oda azt, ami egyes-egyedül a szerelemé. És aztán volt benne valami gyengeség, amely jellemzi az igazi asszonyokat. Tudta, hogy uralkodásra van hivatva a színpadon, és mégis szüksége volt a sikerre. Nem tudott szembenézni olyan közönséggel, amely nem rokonszenvezett vele, és reszketett, valahányszor a színpadra lépett: ilyenkor jéggé tudta dermeszteni a nézők hidegsége. Ez a rettentő izgalom minden új szerepénél úgy elfogta, mintha első felléptéről volna szó. A taps úgyszólván megrészegítette; hiúságának nem volt rá szüksége, de bátorságának annál inkább: a nemtetszés moraja vagy a közönség szórakozott hallgatása megfosztotta képességeitől: a teli színház, a figyelő szemek, a bámuló és jóakaró tekintetek felvillanyozták; ilyenkor összeköttetés támadt közte és a többi lélek nemes tulajdonságai közt, s erőt érzett magában, hogy felemelje, megindítsa a közönséget. Ez a kölcsönhatás az igazi tehetség ideges természetére és alkatára vallott, de elárulta egyben a szegény lány kényességét és törékenységét is.

Lucien végre értéke szerint becsülte meg ennek a szívnek rejtett kincsesházát, s rájött, hogy mily ártatlan leány a kedvese. Coralie ügyetlen volt a színésznők álnokságaiban, képtelen volt védekezni a színházi vetélkedések és manőverek ellen, amelyeknek Florine testestül-lelkestül odaadta magát. Ez a leány éppen olyan veszedelmes és romlott volt, amilyen egyszerű és nagylelkű a barátnője. A szerepeknek maguktól kellett megkeresniük Coralie-t: ő sokkal büszkébb volt, semhogy könyörögjön a szerzőknek és elviselje megalázó feltételeiket, odaadja magát az első újságírónak, aki szerelmével és tollával fenyegeti. A tehetség már fehér holló ebben a különös komédiás művészetben és csak egyik feltétele a sikernek, sőt sokáig ártalmas is, ha nem járul hozzá a cselszövés képessége, ami tökéletesen hiányzott Coralie-ból.

Lucien előre látta, milyen szenvedések várnak barátnőjére, amikor először lép fel a Gymnase-ban, és mindenáron meg akarta neki szerezni a diadalt. Az a pénz, ami az eladott bútorzat árából megmaradt s az is, amit Lucien keresett, mind elment jelmezekre, az öltöző berendezésére, az első fellépés költségeire. Néhány nappal előbb Lucien megalázó lépést tett; csak a szerelem vitte rá: fogta Fendant és Cavalier váltóit, elment a Bourdonnais utcába, az Arany Gubóhoz, hogy felajánlja Camusot-nak leszámítolásra. A költő nem volt még annyira romlott, hogy erre a támadásra hidegvérrel tudott volna elindulni. Sok fájdalom kísérte végig az útján, amelyet a legszörnyűbb gondolatokkal kövezett ki, s felváltva mondogatta magában: igen! nem! - De végül mégiscsak megérkezett a kis hideg, sötét, udvari szobába, ahol immár nem Coralie imádója ült, a szelíd lelkű, semmittevő, szabad erkölcsű, hitetlen Camusot, akit Lucien ismert, hanem egy komoly családapa, furfangos és erényes kereskedő, arcán a kereskedelmi törvényszék bírájának szenteskedő maszkjával, a cégfőnök hideg méltóságával, segédek, pénztárosok, zöld irattartók, számlák és minták között, felesége és egy egyszerűen öltözött leány társaságában. Lucien megremegett, amikor odalépett hozzá, mert a kereskedő szemtelen pillantást vetett rá; ezt már látta a leszámítolóbankosok szemében.

- Váltókat hoztam, végtelenül lekötelezne, ha átvenné tőlem - mondta, és állva maradt az ülő kereskedő előtt.

- Ön is átvett tőlem valamit, uram - mondta Camusot -, ha jól emlékszem.

Lucien ekkor elmagyarázta Coralie helyzetét, fülébe suttogta a selyemkereskedőnek, aki hallhatta a megalázott költő szíve dobogását. Camusot nem kívánta Coralie bukását. A kereskedő, miközben Lucienre hallgatott, ránézett az aláírásokra és mosolygott: mint a kereskedelmi törvényszék bírája, jól ismerte a könyvkereskedők helyzetét. Odaadott Luciennek négyezerötszáz frankot, azzal a feltétellel, hogy ráírja a váltó hátára: értékét selyemárukban vettem át. Lucien tüstént felkereste Braulard-t, és kitűnően elintézett vele mindent, hogy szép sikert biztosítson Coralie-nak. Braulard megígérte, hogy elmegy és meg is jelent a főpróbán, kiszimatolni, hogy kell a "rómaiaknak" tapsot kezdeni, hogy eldöntsék a sikert. Pénze maradványait Lucien átadta Coralie-nak, de eltitkolta előtte, hogy Camusot-nál járt; lecsendesítette a színésznő és Bérénice aggodalmait, akik már nem tudták, miből tartsák fenn a házat. Martainville, az akkori idők egyik legjobb színházi szakértője, többször is eljött elpróbálni Coralie-val a szerepét. Luciennek több királypárti újságíró megígérte, hogy kedvezően fog írni, hát nem gyanított semmi rosszat.

Coralie első fellépését megelőző napon siralmas dolog történt Luciennel. Megjelent d'Arthez könyve. Hector Merlin lapjának főszerkesztője Luciennek adta át ezt a művet; ő a legalkalmasabb, hogy kritikát írjon róla: Nathanról írott cikkeinek köszönhette, hogy végzetes jó hírre tett szert ebben a műfajban. A szerkesztőségi szobában együtt voltak az összes munkatársak. Martainville is megjelent, hogy tájékozódjék az általános királypárti-szabadelvű hírlapvitának valamely részletéről. Nathan, Merlin és az Ébredés összes munkatársai Léon Giraud hetenként kétszer megjelenő lapjának hatásáról beszélgettek - ez a hatás annál is veszedelmesebb volt, mert a lap stílusáról el kellett ismerni, hogy óvatos, józan és mérsékelt. Beszélni kezdtek a Quatre-Vents utcai baráti körről és valóságos Konventnek nevezték. Elhatározták, hogy a királypárti lapok életre-halálra menő, rendszeres harcot indítanak a veszélyes ellenfelek ellen, akik csakugyan megvalósították a gyakorlatban a Tant - és e végzetes szekta meg is buktatta a Bourbonokat azon a napon, amikor valami kicsinyes bosszú odacsábította hozzá a legragyogóbb tollú királypárti írót.

Nem tudták, hogy d'Arthez az abszolutizmus híve, és most a baráti körét sújtó halálos ítélet értelmében neki is pusztulnia kellett - mégpedig első helyen. A könyvet ki kellett zsigerelni, a klasszikus kifejezés szerint. Lucien visszautasította a cikk megírását. Ez a visszautasítás heves felháborodást idézett elő a tekintélyes királypártiak között, akik jelen voltak a megbeszélésen. Kereken kijelentették Luciennek, hogy a megtért báránynak nincs akarata; ha nem tetszik neki a monarchia és a vallás, visszatérhet régi táborába. Merlin és Martainville félrevonták és barátságosan figyelmeztették, hogy kiszolgáltatja Coralie-t a szabadelvű újságok gyűlöletének, s nem állnak majd rendelkezésére a király- és kormánypárti lapok, hogy védekezhessék. A színésznő körül kétségtelenül heves vita támad, s ez megszerzi neki azt a hírnevet, amelyért minden színésznő sóvárog.

- Maga nem érti még ezt - szólt hozzá Martainville -, Coralie három hónapig a cikkeink kereszttüzében fog játszani, s háromhavi szabadságidejében harmincezer frankot kereshet meg vidéken. Afféle lelkiismereti aggodalomért, amely megakadályozza, hogy politikus legyen magából, s amelyet lábbal kell tiporni, megöli Coralie-t és a saját jövőjét, s eldobja magától a kenyeret.

Lucien kénytelen volt választani d'Arthez és Coralie közt: a kedvese el van veszve, ha nem rántja le d'Arthezt a nagy újságban és az Ébredés-ben. Szegény költő összefacsarodott szívvel tért haza; leült szobájában a tűz mellé és elolvasta a könyvet, a modern irodalom egyik legszebb alkotását. Könnyével öntözött minden lapot, sokáig habozott, de végül is megírt egy gúnyolódó cikket, hisz annyira értett hozzá. Úgy fogta kezébe a könyvet, ahogy a gyerek fog meg egy szép madarat, hogy kitépje tollát és halálra kínozza. Rettenetes tréfájával tönkretehette a művet. Amikor újraolvasta a szép könyvet, Lucienben megszólalt jó alaptermészete: éjfélkor végigment Párizson, eljutott d'Arthez lakása elé, látta az ablaküvegen át a szűzies, félénk világosságnak lobogását, amelyet oly gyakran nézegetett azzal a bámuló érzéssel, amit ennek az igazi nagy embernek nemes állhatatossága megérdemelt; nem érzett magában annyi erőt, hogy felmenjen, néhány pillanatig elüldögélt egy sarokkövön. Végre jó angyala ösztönzésére bekopogtatott, benyitott a hideg szobába; d'Arthez olvasott.

- Mi történt magával? - kérdezte a fiatal író. Ahogy meglátta Lucient, megsejtette, hogy csak valami szörnyű szerencsétlenség hozhatta ide.

- Felséges a könyved! - kiáltott fel Lucien könnyes szemmel. - És rám parancsoltak, hogy támadjam meg.

- Szegény fiam, keserű kenyeret eszel - mondta d'Arthez.

- Csak azt a kegyet kérem tőled, hogy tartsd titokban a látogatásomat, s hagyj meg engem a magam poklában, a kárhozat művei közt. Meglehet, hogy az ember nem viheti semmire, ha szívének legérzékenyebb része el nem kérgesedik.

- Még mindig a régi vagy - mondta d'Arthez.

- Aljasnak hiszel? Nem, d'Arthez, nem, csak gyerek vagyok; megrészegített a szerelem.

És elmagyarázta neki a helyzetét.

- Lássuk a cikket! - mondta d'Arthez; meghatotta, amit Lucien Coralie-ról mondott neki.

Lucien odanyújtotta neki a kéziratot, d'Arthez elolvasta, s akaratlanul is elmosolyodott:

- Micsoda végzetes módja ez a szellem felhasználásának! - kiáltott fel; de elhallgatott, amikor egy karosszékbe roskadva látta Lucient, akit lesújtott az őszinte fájdalom. - Megengeded, hogy kijavítsam? Visszaküldöm neked holnap - folytatta. - A tréfa meggyalázza a könyvet, a komoly és szigorú kritika néha dicséret, én átformálom a cikkedet úgy, hogy inkább becsületére válik mindkettőnknek. Különben is csak én ismerem igazán a magam hibáit!

- Ha az ember kopár hegyoldalon mászik fel, talál némelykor egy szem gyümölcsöt, hogy rettenetes, égető szomjúságát csillapítsa; ez az a gyümölcs! - mondta Lucien, azzal d'Arthez karjába vetette magát, sírt, megcsókolta a homlokát, és így szólt: - Úgy érzem, mintha a lelkiismeretemet bíznám rád, hogy valamikor visszaadd nekem!

- Én nagy képmutatásnak tekintem az időközönként visszatérő megbánást - mondta ünnepélyesen d'Arthez -, a megbánás ilyenkor nem egyéb, mint a rossz cselekedetek megjutalmazása. A megbánás szüzesség: ezt lélekben Istennek kell fenntartanunk: irtózatos szikofanta az az ember, aki kétszer érez megbánást. Félek, hogy te megannyi feloldozást látsz a megbánásaidban!

Ezek a szavak porig sújtották Lucient; lassan vánszorgott vissza a Lune utcába. Másnap a költő elvitte az újsághoz a cikket d'Arthez módosításával, de e naptól fogva nem tudta mindig leplezni levertségét. Amikor este teli látta a Gymnase nézőterét, azt az irtóztató izgalmat érezte, amit az első fellépés okoz a színházban, s amit szerelmének ereje még csak növelt benne. Kockán forgott minden hiúsága, szeme úgy járt végig minden arcon, mint a vádlotté az esküdtek és a bírák arcán: egy halk morajtól összerezzent; akármi történt is a színpadon, Coralie minden jelenése és távozása, hangjának minden árnyalata mérhetetlenül izgatta. A darab, amelyben Coralie először lépett fel, azok közé tartozott, amelyek megbuknak, és újra talpra állnak - a darab megbukott. Coralie-t színre lépésekor nem tapsolták meg; megdöbbentette a földszint hidegsége. A páholyokban senki sem tapsolt, csak Camusot verte össze a tenyerét. Az erkély és a karzatok közönsége elhallgattatta pisszegésével. A karzatok a klakőröket is csendre kényszerítették, amikor azok rázendítettek tagadhatatlanul túlzó vastapsukra. Martainville bátran tapsolt, s Florine, Nathan és Merlin alamuszian követték a példáját. Amikor aztán a darab megbukott, egész tömeg árasztotta el Coralie öltözőjét, de ez a tömeg csak súlyosabbá tette a bajt vigasztalásaival. A színésznő nem annyira maga, mint Lucien miatt volt kétségbeesve.

- Braulard elárult bennünket - mondta Lucien.

Coralie iszonyú lázba esett, az izgalom a szívére ment. Másnap képtelen volt játszani: úgy érezte, karrierje kátyúba jutott. Lucien elrejtette előle az újságokat, az ebédlőben bontogatta fel. Valamennyi kritikus Coralie-nak tulajdonította a darab bukását; túlságosan sokra becsülte saját kritikai erejét; ő, a bulvárszínpadok gyönyörűsége, nincs helyén a Gymnase-ban; dicséretre méltó ambíciói vitték oda, de nem vetett számot képességeivel, rosszul fogta fel a szerepét. Amit az újságok "szószoltak" Coralie-ról, abban Lucien felismerte az ő Nathan elleni cikkének álszent hangnemét. Olyan dühre gerjedt, mint krotoni Milon, amikor érezte, hogy kezét becsípi a tölgyfa, amelyet maga hasított ketté. Elsápadt. Barátai szelíd, jóakaratú, érdeklődő frázisokkal a legálnokabb tanácsokat adták Coralie-nak. Olyan szerepeket ajánlottak neki, amelyekről a kritikák rossz hírű írói igen jól tudták, hogy éppenséggel nem illenek a tehetségéhez. Így írtak a királypárti újságok, amelyek kétségtelenül Nathan füttyére táncoltak. Ami a szabadelvű újságokat és a kis lapokat illeti, ezek teli voltak a Lucien által divatba hozott rosszhiszemű gúnyolódással. Coralie meghallotta Lucien zokogását, kiugrott az ágyból, észrevette az újságokat, látni akarta, és el is olvasta. Amikor befejezte, némán visszafeküdt. Florine részt vett az összeesküvésben, előre látta a végét, tudta Coralie szerepét. Nathan tanította be. Az igazgatóság ragaszkodott a darabhoz, és Florine-nak akarta adni Coralie szerepét. Az igazgató felkereste a szegény, kisírt szemű, összetört színésznőt; de amikor azt mondta neki Lucien előtt, hogy Florine tudja a szerepet, és lehetetlen, hogy este ne adják a darabot, felült és kiugrott az ágyból.

- Játszani fogok - kiáltotta.

Ájultan esett össze. Florine megkapta a szerepet, és dicsőséget aratott vele, mert megmentette a darabot; minden újság szertelenül ünnepelte; ettől fogva számított nagy színésznőnek. Florine diadala végtelenül feldühítette Lucient.

- Ez a nyomorult! Te adtál kenyeret a kezébe! Hát ha a Gymnase akarja, visszaválthatja a szerződésedet. Rubempré gróf leszek, vagyont szerzek, és feleségül veszlek.

- Micsoda ostobaság! - mondta Coralie, fáradt pillantást vetve rá.

- Ostobaság! - kiáltott fel Lucien. - No, hát néhány nap múlva szép házban lakol, fogatod lesz, és szerepet írok neked!

Magához vett kétezer frankot, és elrohant Frascatihoz. A szerencsétlent hét óra hosszat marcangolták ott a fúriák, miközben az arca nyugodtnak és hidegnek látszott. Napközben s az éjszaka egy részében a legkülönbözőbb módokon fordult a kocka: volt már harmincezer frankja is és végül egy fillér nélkül távozott. Hazatérve ott találta Finot-t, aki a kis cikkeket várta. Lucien nagy hibát követett el: panaszkodott.

- Hja, nincsen rózsa tövis nélkül - felelte Finot -, ön olyan brutálisan csinált jobbra át-ot, hogy el kellett veszítenie a szabadelvű sajtó támogatását, márpedig az hatalmasabb, mint a kormánypárti és királyhű sajtó. Sohasem szabad úgy menni át egyik táborból a másikba, hogy az ember nem biztosított jó helyet magának, amely megvigasztalja az előre látható veszteségekért; de okos ember mindenesetre meglátogatja a barátait, megmagyarázza nekik az okait, megvárja, amíg ők tanácsolják neki az átpártolást - akkor azok is bűntársaivá lesznek, sajnálják, s akkor megegyezhetik az ember a pajtásaival bizonyos kölcsönös szívességekben, mint Nathan és Merlin. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Ön oly naiv volt ebben az esetben, mint a ma született bárány. Kénytelen lesz az új pártjára vicsorítani a fogát, hogy valamit kicsikarhasson tőle. Így persze hogy feláldozták Nathan kedvéért. Nem titkolhatom, hogy d'Arthezről írott cikke nagy lármát, botrányt, kiabálást idézett elő. Maret valóságos szent önhöz képest. Támadásokra készülnek ön ellen, tönkre fogják tenni a könyvét. Hányadán van a regényével?

- Itt vannak az utolsó ívek - mondta Lucien, egy rakás kefelevonatra mutatva.

- A kormánypárti és ultra lapokban aláíratlan cikkek jelentek meg a kis d'Arthez ellen; ezeket is önnek tulajdonítják. Most az Ébredés támadja a Quatre-Vents utcai társaságot; a tűszúrásai pillanatra sem szünetelnek s a tréfái gyilkosak, mert igen mulatságosak. Léon Giraud lapja mögött egész komoly politikai klikk áll - s ez a klikk előbb vagy utóbb hatalomra kerül.

- Egy hete be sem tettem a lábamat az Ébredés-hez.

- Nos hát, ne feledkezzék meg az én kis cikkeimről. Csináljon rögtön ötvenet, egyszerre kifizetem mind, de alkalmazkodjék az újság színezetéhez.

És Finot, csak úgy odavetőleg, mulatságos cikktárgyat adott Luciennek az igazságügyminiszter ellen: elmondott neki egy anekdotát, amely állítólag szájról szájra jár a szalonokban.

Hogy játékbeli veszteségét kiheverje, Lucien szelleme levertsége ellenére is visszanyerte fiatalos rugalmasságát és harminc, egyenként kéthasábos cikket írt. Amikor a cikkek elkészültek, Lucien titokban át akarta adni Finot-nak, elment hát Dauriat-hoz, mert biztosra vette, hogy ott találja. Különben is szükségét érezte, hogy magyarázatot kérjen a kiadótól, miért nem jelenteti meg még most sem a Margitvirágok-at. Az üzlethelyiség tele volt ellenségeivel. Beléptére tökéletes csend támadt, minden beszélgetés félbemaradt. Lucien látta, hogy az újságírók kiközösítették maguk közül; úgy érezte, megkétszereződik a bátorsága, s azt gondolta magában, amit a Luxembourg fasorában mondott: - Diadalmaskodni fogok! Dauriat nem volt sem pártfogó, sem édeskés: hetykén jogaira hivatkozott; akkor jelenteti meg a Margitvirágok-at, amikor neki tetszik, megvárja, hogy Lucien pozíciója biztosítsa a sikert, ő egyszer s mindenkorra megvásárolta a kötet tulajdonjogát. Amikor Lucien azt vetette ellene, hogy Dauriat köteles a Margitvirágok-at megjelentetni, a szerződés természete és a szerződő felek hivatása miatt is, a kiadó éppen az ellenkezőjét állította, s azt mondta, hogy a törvény nem kényszerítheti őt olyan üzleti műveletre, amelyet károsnak tart, s egyedül ő bírálhatja el, helyes-e a könyvet kiadni, vagy sem. Egyébiránt van olyan megoldás, amit minden törvényszék elfogad: Luciennek joga van visszaadni az ezer tallért, elvenni tőle a művét és kiadatni valami királypárti könyvkereskedővel.

Lucien távozott. Jobban bántotta Dauriat tartózkodó hangja, mint arisztokratikus föllépése első találkozásuk alkalmával. Így hát a Margitvirágok-at nyilván csak akkor adják ki, amikor Lucien mellett ott lesznek a pajtások hatalmas segédcsapatai, vagy pedig a maga erejéből is félelmessé válik. A költő lassú léptekkel ment haza; olyan csüggedés fogta el, amely öngyilkosságba kergette volna, ha a tett nyomon követi a gondolatot. Coralie-t ágyban találta, sápadtan, szenvedően.

- Szerepet, szerepet, különben meghal - szólt hozzá Bérénice, miközben Lucien öltözködött, hogy a Mont-Blanc utcába menjen Des Touches kisasszony nagy estélyére, amelyen részt vesz Des Lupeaulx, Vignon, Blondet, d'Espard márkiné és Bargetonné is.

Az estélyt Conti, mellette Cinti, Pasta, Garcia, Levasseur meg az előkelő társaság két-három szép hangú tagja tiszteletére rendezték. Continak, a nagy zeneszerzőnek hangja a színházon kívül a legjobbak közé tartozott. Lucien odasurrant, ahol a márkiné, az unokanővére és Montcornet grófné ült. A szerencsétlen fiatalember boldog arcot vágott - tréfálkozott, olyannak mutatkozott, amilyen legfényesebb napjaiban volt, nem akarta, hogy úgy lássák, mintha szüksége lenne az emberekre. Beszélt a királypártnak tett szolgálatairól, és bizonyságul hozta fel a szabadelvűek gyűlölködő hajszáját.

- Ezért bőségesen meg fogják jutalmazni, barátom - szólt hozzá Bargetonné kegyes mosollyal. - Menjen el holnapután az igazságügy-minisztériumba a Gémmel és Des Lupeaulx-val, ott megkapja a királytól aláírott rendeletet. Az igazságügyminiszter holnap viszi a palotába; de minisztertanács van, későn jön haza: mindamellett, ha megtudhatom az eredményt, még az est folyamán értesítem. Hol lakik?

- Majd elmegyek önhöz - felelte Lucien; szégyellte megmondani, hogy a Lune utcában lakik.

- Lenoncourt és Navarreins hercegek beszéltek magáról a királynak - felelte a márkiné -, dicsérték teljes, tökéletes odaadását, amely feltűnő jutalmat érdemel, hogy bosszút álljon az ön üldözéséért a szabadelvű párton. Különben is a Rubempré nemesi név és cím, amelyhez anyja révén joga van, híressé fog válni az ön személyében. A király azt mondta este őexcellenciájának, hogy hozzon el neki egy rendeletet, amely fölhatalmazza Lucien Chardon urat, mint aki anyja révén unokája az utolsó grófnak, a Rubempré grófok nevének és címének viselésére. Pártoljuk a pindusi tengelicét^[30] (chardonneret), mondta a király, amikor elolvasta a liliomról szóló szonettet, mert az unokanővéremnek szerencsére eszébe jutott azt átadni a hercegnek. - Különösen, ha a király megteheti a csodát, hogy sasokká változtassa őket - felelte Navarreins herceg.

Bármely nőt meglágyították volna Lucien szívből jövő hálás szavai, ha nincs oly mélységesen megsértve, mint Louise d'Espard de Nègrepelisse. Mentül szebb volt Lucien, annál inkább szomjazott ő a bosszúra. Igaza volt Des Lupeaulx-nak, Lucienből hiányzott a kifinomultság: nem tudta kitalálni, hogy a sokat emlegetett rendelet csak tréfa, és d'Espard márkiné mestere az efféle ugratásnak. Fölbátorította a siker és Des Touches kisasszony kitüntető bánásmódja; ott maradt nála éjfél után két óráig, hogy négyszemközt beszélhessenek. Lucien megtudta a királypárti újságok szerkesztőségeiben, hogy Des Touches kisasszony titkos szerzőtárs egy darabban, amelyben az akkori idők csodája, a kis Fay kisasszony fogja a főszerepet játszani. Amikor a szalonok kiürültek, a budoárban egy díványhoz vezette Des Touches kisasszonyt, s oly megindítóan beszélte el Coralie és a maga szerencsétlenségét, hogy a híres hermafrodita megígérte neki: Coralie-nak adatja a főszerepet.

Másnap, éppen amikor Coralie éledezett Des Touches kisasszony boldogító ígéretétől, és reggelinél ült a költőjével, Lucien olvasni kezdte Lousteau újságját, s abban az igazságügy-miniszterről és feleségéről koholt gúnyos anekdotát. A borotvaéles elmésségek alatt a legaljasabb rosszmájúság húzódott meg. Nagyszerűen volt beállítva XVIII. Lajos - nevetségessé vált anélkül, hogy az ügyészség beleszólhatott volna. Elmondjuk ezt az esetet, amelyet a szabadelvű párt megpróbált igaznak feltüntetni, de csak ennek a pártnak elmés rágalmait szaporította.

XVIII. Lajosnak a csupa bók, sziporkázóan szellemes, gáláns és illatos levélkék iránti szenvedélyét úgy értelmezték, mint elméletivé váló szerelmének utolsó kifejezését: mint mondották, a király áttér a tényekről az eszmékre. A hírneves királyi szerető, akit Béranger Octavie néven oly kegyetlenül támadott, komolyan félni kezdett. A levelezés ellanyhult. Minél szellemesebb volt Octavie, annál hidegebbnek, szürkébbnek mutatkozott a kedvese. Octavie végre is fölfedezte kegyvesztettségének okát: hatalmát az veszélyeztette, hogy a királyi levélíró friss és fűszeres új levelezésbe bocsátkozott az igazságügy-miniszter feleségével. Erről a kitűnő asszonyról azt állították, hogy egy kurta levélkét is képtelen megírni, tehát egyszerűen nem más, mint felelős kiadója egy vakmerően becsvágyó valakinek. Ki rejtőzködhetik a szoknyája mögött? Egy kis megfigyelés után rájött Octavie, hogy a király saját miniszterével levelez. A terve hamar elkészült. Egy hűséges barátja segítségével heves vitát rendeztet a Kamarában, hogy ott tartsa a minisztert, magának pedig kihallgatást szerez, leleplezi a cselt és felingereli a király hiúságát. XVIII. Lajos bourboni és királyi haragra lobban, mennydörög Octavie ellen, kételkedik; Octavie felajánlja, hogy azonnal bebizonyítja a vádat - felkéri, hogy írjon egy levélkét, és kérjen okvetlenül választ. A szerencsétlen, meglepett asszony elküld a férje után a Kamarába; csakhogy az ellenfél mindent előre kiszámított, a miniszter e pillanatban éppen a szószéken áll. Az asszony vért izzad, összekeresgéli egész szellemességét, s megírja a választ úgy, ahogy tudja. - Az igazságügy-miniszter majd elmondja önnek a többit - kiáltott fel Octavie, kacagva a király csalódásán.

A cikk hazug volt, de elevenére talált az igazságügy-miniszternek, a feleségének és a királynak. Az anekdotát állítólag Des Lupeaulx találta ki, de Finot mindvégig megőrizte vele szemben a titoktartást. Az elmés és harapós cikk nagy örömet szerzett a szabadelvűeknek és Monsieur pártjának; Lucien mulatott rajta, anélkül, hogy egyebet látott volna benne szórakoztató kacsánál. Másnap elment Des Lupeaulx-ért és du Châtelet báróért. A báró azért ment őexcellenciájához, hogy köszönetet mondjon neki. Châtelet urat rendkívüli államtanácsosnak nevezték ki; grófi címet kapott azzal az ígérettel, hogy néhány hónap múlva, amikor a mostani megyefőnök teljes nyugdíjjal vonulhat félre, ő lesz a charente-i megyefőnök. Du Châtelet gróf (mert a Du-t beletették a rendeletbe) kocsijába ültette Lucient, s úgy bánt vele, mint magával egyenlő előkelőséggel. Lucien cikkei nélkül talán nem érvényesült volna ilyen gyorsan; a szabadelvűek üldözése úgyszólván piedesztálja volt. Des Lupeaulx a minisztériumban volt, a főtitkár dolgozószobájában. Amikor a főtitkár megpillantotta Lucient, felugrott csodálkozásában, és ránézett Des Lupeaulx-ra.

- Micsoda, ön meg mer itt jelenni, uram? - szólt a főtitkár az elképedt Lucienhez. - Őexcellenciája széttépte a kész rendeletet - itt van ni! - És rámutatott az első, négyfelé szakított papírdarabra. - A miniszter tudni akarta: ki a szerzője a tegnapi borzasztó cikknek és itt van a szám kézirata - mondta a főtitkár, Lucien felé nyújtva a cikk kéziratát. - Ön királypártinak mondja magát, uram, és munkatársa ennek az alávaló újságnak, amelytől megőszülnek a miniszterek, amely bosszantja a középpártiakat, és az örvény felé sodor bennünket. Ön reggelire a Corsaire-t, a Miroir-t, a Constitutionnel-t, a Courrier-t falja, ebédre a Quotidienne-t és az Ébredés-t - és Martainvelle-lel vacsorázik, a kormány legrettentőbb ellenfelével, aki az abszolutizmus felé hajszolja a királyt, ami éppoly gyorsan előidézhetné a forradalmat, mint hogyha őfelsége a szélsőbalnak szolgáltatná ki magát. Ön igen elmés újságíró, de politikus nem lesz soha. A miniszter leleplezte a király előtt, hogy ön a cikk szerzője, s őfelsége haragjában megszidta Navarreins herceget, első szolgálattevő kamarását. Minél kegyesebbek voltak ön iránt ezek az emberek, annál erősebb ellenségévé tette őket. Ami az ellenségnél természetesnek látszik, az szörnyűséges, ha barát követi el.

- De hát gyermek maga, kedvesem? - mondta Des Lupeaulx. - Maga kompromittált engem. D'Espard márkiné és Bargetonné, meg Montcornet grófné, akik felelősséget vállaltak magáért, most bizonyosan dühöngenek. A herceg nyilván a márkinén töltötte ki a haragját, az pedig alighanem összeszidta az unokanővérét. Ne menjen el hozzá! Várjon!

- Őexcellenciája jön, távozzék! - mondta a főtitkár.

Lucien azt sem tudta, hogy került a Vendôme térre. Mintha pöröllyel ütötték volna fejbe. Gyalog tért haza a körutakon át, s próbált tisztán látni önmagában. Irigy, kapzsi és álnok emberek játékszerének látta magát. Micsoda ő itt, az ambíciók világában? Gyermek, szalad a hiúság gyönyörűségei után s ezeknek mindent föláldoz; költő, nem tud mélyen gondolkozni, egyik fénytől a másikig röppen, mint a pillangó, határozott terv nélkül, rabszolgája a körülményeknek, helyesen gondolkodik, és rosszul cselekszik. Könyörtelen hóhér volt a lelkiismerete. És végül egy fillérje sem volt már, s érezte, hogy elcsigázta a munka és a szenvedés. Cikkei csak Merlin és Nathan írásai után következhettek. Vaktában ment az orra után, gondolataiba veszve; útközben néhány olvasóterem falán - ezekben a helyiségekben most már nemcsak újságokat, hanem könyveket is adtak ki olvasásra - meglátott egy hirdetést; valami előtte teljesen ismeretlen, furcsa cím alatt ott ragyogott a neve: Lucien Chardon de Rubempré. A könyve megjelent, ő semmit sem tudott róla, az újságok hallgattak. Karját lógatva, mozdulatlanul állt, s észre sem vette az elegáns ifjak csoportját, amelyben Rastignac és Marsay mellett még néhány ismerőse volt. Nem vette észre Michel Chrestient és Léon Giraud-t sem, akik feléje tartottak.

- Ön Chardon úr? - szólította meg Michel olyan hangon, amely mintha húrokat zendített volna meg Lucien bensejében.

- Hát nem ismer? - kérdezte elsápadva.

Michel arcul köpte.

- Ez a d'Arthez ellen írott cikkeinek tiszteletdíja. Ha mindenki úgy viselkednék a maga vagy barátai dolgában, mint én, az újságírás az maradna, aminek lennie kell; tiszteletre méltó és köztiszteletben álló papi hivatás!

Lucien megtántorodott; Rastignacra támaszkodott, s azt mondta neki és Marsay-nak:

- Uraim, nem tagadhatják meg a kérésemet: legyenek tanúim. De nem szeretek adós maradni, és nem óhajtok egyezkedést.

Lucien hirtelen arcul ütötte Michelt, aki erre nem volt elkészülve. A dandyk és Michel barátai a köztársasági és a királypárti közé vetették magukat, hogy a tusakodás ne öltsön túlságosan közönséges jelleget. Rastignac karon fogta Lucient, s elvitte magához, a Taitbout utcába, néhány lépésnyire ettől a jelenettől, amely a Gand körúton játszódott le, ebédidőben. Csak ezért nem támadt csődület, mint ilyen esetekben szokott. Marsay utána ment Luciennek; a két dandy kényszerítette a költőt, hogy vidáman megebédeljen velük a Café Anglais-ban. Le is itták magukat.

- Jól vív? - kérdezte Marsay.

- Sohasem volt kard a kezemben.

- Hát pisztolyhoz ért? - kérdezte Rastignac.

- Soha életemben nem sütöttem el pisztolyt.

- Akkor is mellette van a véletlenség; ön rettentő ellenfél, megölheti a másikat - mondta Marsay.

Lucien, nagy örömére, ágyban találta Coralie-t; a lány aludt. A színésznő váratlanul szerepet kapott egy kis darabban, s nagy elégtételhez jutott: meg nem fizetett tapsokat kapott. Ez az este, amelyre ellenségei nem voltak elkészülve, rábírta az igazgatót, hogy neki adja a főszerepet a Camille Maupin darabjában; mert végül is fölfedezte, hogy mi okozta Coralie első fölléptének balsikerét. A direktor haragudott, amiért Florine és Nathan intrikái megbuktattak egy színésznőt, akihez ő ragaszkodott, s megígérte Coralie-nak az igazgatóság pártfogását.

Hajnali öt órakor Rastignac eljött Lucienért.

- Kedvesem, maga igazán olyan magasan lakik, ahogy a Lune utcához illik^[31] - mondta üdvözlés helyett. - Legyünk elsők a találkozón, a clignancourt-i úton; a jó ízlés úgy parancsolja, s nekünk jó példával kell elöl járnunk. - Itt a program - szólt hozzá Marsay, amikor a kocsi a Saint-Denis-negyedben robogott velük. - Pisztolyra verekednek, huszonöt lépésről, tetszés szerint közeledhetnek egymáshoz, tizenöt lépésig. Mindegyik öt lépést tehet és háromszor lőhet, többször nem. Bármi történik is, mind a ketten kötelezik magukat, hogy ennyivel beérik. Mi töltjük meg az ellenfél pisztolyait, s az ő tanúi az önéit. A fegyvereket a négy tanú együtt választotta egy puskaművesnél. Biztosíthatom, hogy segítségére voltunk a véletlennek; lovassági pisztolyokat kap.

Lucien szemében rossz álom lett az élet; mindegy volt neki, életben marad-e, vagy meghal. Az öngyilkosok sajátos bátorsága hasznára vált: hősies színben jelenhetett meg párbajának szemlélői előtt. Mozdulatlanul megállt a helyén. Ezt a nemtörődömséget hideg számításnak tekintették: erős legénynek találták a poétát. Michel Chrestien előrement a kitűzött határig. A két ellenfél egyszerre tüzelt, mert a sértéseket egyenlőnek tekintették. Első lövésre Chrestien golyója súrolta Lucien állát; az ő golyója tíz láb magasan ment el ellenfelének feje fölött. Második lövésre Michel golyója megakadt a költő redigote-jának gallérjában, amely szerencsére kemény vászonnal volt kibélelve. Harmadik lövésre Lucient mellén találta a golyó. Elesett.

- Meghalt? - kérdezte Michel.

- Nem - felelte a sebész -, fölépülhet.

- Kár - mondta Michel.

- Bizony kár - felelte könnyezve Lucien.

A szerencsétlen fiú délre került ágyba a szobájában, öt órába tellett, míg nagy kímélettel odavitték. Állapota veszélytelen volt ugyan, de óvatosságot követelt: a láz kellemetlen komplikációkat idézhetett elő. Coralie legyűrte bánatát, kétségbeesését. Egész idő alatt, míg a barátja veszélyben forgott, ébren töltötte az éjszakát Bérénice-szel, s a szerepét tanulta. Lucien súlyos állapota két hónapig tartott. Szegény teremtés közben néha olyan szerepet játszott, amely vidámságot kívánt, s magában ezt mondogatta: - Az én édes Lucienem talán ebben a pillanatban hal meg!

Ez idő alatt Lucient Bianchon ápolta: életét e mélységesen megsértett barát odaadásának köszönhette, akinek d'Arthez elárulta Lucien látogatásának titkát, és mentegette előtte a szerencsétlen poétát. Egy világos pillanatban - mert Luciennek igen komoly idegláza volt - Bianchon, aki valami nagylelkű hazugsággal gyanúsította d'Arthezt, kivallatta a betegét; Lucien is azt mondta neki, hogy nem írt más cikket d'Arthez könyvéről, csak a komoly és szigorú kritikát Hector Merlin lapjában.

Az első hónap végén a Fendant és Cavalier-cég csődöt mondott. Bianchon megkérte a színésznőt, titkolja el Lucien előtt ezt a rettenetes csapást. A IX. Károly íjászá-ról szóló nevezetes regény valami képtelen címen jelent meg, és semmiféle sikert nem ért el. Fendant, hogy a csőd bejelentése előtt egy kis pénzt szerezhessen, Cavalier tudta nélkül egy tömegben adta el a könyvet fűszereseknek, akik olcsó áron adták tovább házalóknak. E pillanatban Lucien könyvével voltak tele Párizs hídjainak kőkorlátjai. Az Augustinusok rakpartján levő könyvkereskedés, amely bizonyos számú példányt átvett a regényből, tekintélyes összeget veszített ezen a hirtelen árzuhanáson: a négy 12-ed rét kötet, amit ő négy frank ötvenért vásárolt, most két és fél frankba került. A kereskedők átkozódtak, az újságok pedig továbbra is mélységes hallgatásba burkolóztak. Barbet nem látta előre ezt a kényszereladást, és hitt Lucien tehetségében; szokása ellenére rávetette magát kétszáz példányra; a veszteség lehetősége szinte elvette az eszét, s szörnyűségeket beszélt Lucienről. Barbet hősies tettre szánta el magát: a fösvények jellemző csökönyösségével félretette példányait boltjának egy zugába, s engedte, hogy a többiek olcsó áron adjanak túl a maguk példányain. Később, 1824-ben, amikor d'Arthez szép előszava, a könyv értéke és Léon Giraud cikkei kellő méltánylást szereztek a műnek, Barbet egyenként tíz frankjával adta el példányait.

Bérénice és Coralie minden óvatossága ellenére is lehetetlen volt megakadályozni, hogy Hector Merlin meglátogassa nagybeteg barátját; ő aztán csöppenként itatta ki vele a fekete levest - ezt a szót használják a kiadók arra a gyászos műveletre, amellyel Fendant és Cavalier elszánta magát, miután nyilvánosságra hozták egy kezdő első könyvét. Martainville, aki egyedül maradt hű Lucienhez, nagyszerű cikket írt a könyvről; de az Aristarque, az Oriflamme és a Drapeau Blanc főszerkesztőjére úgy dühöngtek a szabadelvűek is, a kormánypártiak is, hogy Luciennek ártalmára voltak e vakmerő lovag erőfeszítései, aki egy sértésért mindig tízzel fizetett a szabadelvűeknek. Egyetlen újság sem vette föl a vita kesztyűjét, akármilyen hevesek voltak is a királypárt bajnokának támadásai. Coralie, Bérénice és Bianchon bezárták az ajtót Lucien valamennyi sápítozó, állítólagos barátja előtt; de a végrehajtók előtt nem zárhatták be. Fendant és Cavalier bukása esedékessé tette a váltókat, a kereskedelmi törvény egyik intézkedése értelmében, amely igen káros harmadik személyre nézve, mert megfosztja a lejárati idő kivárásának előnyétől. Camusot keményen szorongatta Lucient. A színésznő ennek a névnek hallatára megértette, mily rettentő, megalázó lépést tehetett a poétája, akit ő oly angyalinak ismert; még tízszer jobban szerette ezért, és nem akart könyörögni Camusot-nak.

A kereskedelmi törvényszék fogdmegjei ágyban találták Lucient, amikor érte jöttek, s nem akarták elvinni; elmentek Camusot-hoz, mielőtt a törvényszék elnökét megkérnék, hogy jelölje ki azt a kórházat, ahová az adóst el kell helyezni. Camusot tüstént a Lune utcába futott. Coralie lement, s visszajövet kezében tartotta a pör iratait, amelyeken Lucien a váltók hátlapjának felirata alapján kereskedőnek volt feltüntetve. Hogyan kapta meg Coralie ezeket az iratokat Camusot-tól? Mit ígérhetett neki? Arról sötéten hallgatott; de félholtan jött fel a lépcsőn. Coralie játszott Maupin darabjában és erősen hozzájárult a kiváló irodalmi hermafrodita sikeréhez. Ezzel az alakítással utolsót lobbant e szép láng. A huszadik előadás napján, amikor a lábadozó Lucien már sétálni, enni kezdett s arról beszélt, hogy újra munkába fog, Coralie megbetegedett; valami titkos bánat emésztette. Bérénice mindig azt hitte, hogy Lucient meg akarta menteni, és megígérte Camusot-nak, hogy visszatér hozzá.

A színésznőnek el kellett szenvednie, hogy a szerepét Florine-nak adják. Nathan hadat üzent a Gymnase-nak, ha Coralie után nem Florine következik. Coralie túlságosan megerőltette magát: az utolsó pillanatig játszotta a szerepet, nehogy a vetélytársa kezére jusson. Lucien betegsége közben a Gymnase-tól kapott holmi előlegeket; most semmit sem kérhetett a színház pénztárától. Lucien minden jóakarata ellenére sem dolgozhatott még, s különben is ápolta Coralie-t, hogy Bérénice-t kímélje; szegény háztartásuk tehát tökéletes nyomorúságba jutott. Egy szerencséjük volt: legalább ügyes és odaadó orvost találtak Bianchon személyében, aki hitelt szerzett nekik egy patikusnál. A boltosok és a háziúr hamarosan tisztában voltak Coralie és Lucien helyzetével. A bútorokat lefoglalták. A varrónő és a szabó nem félt már az újságírótól, s a végletekig üldözte a két bohémet. Végül már csak a patikus meg a hentes hitelezett a szerencsétlen fiataloknak. Lucien, Bérénice és a beteg körülbelül egy hétig kénytelen volt folyvást disznóhúst enni, abban a sokféle leleményes formában, amit a hentesek tudnak adni nekik. A hentesáru természeténél fogva növeli a lázat, és súlyosabbá tette a színésznő betegségét. Lucient rákényszerítette a nyomor, hogy elmenjen Lousteau-hoz, s visszakövetelje az ezer frankot, amivel áruló egykori barátja tartozott neki. Minden szerencsétlenségében ez a lépés került a legnagyobb áldozatába. Lousteau már nem mehetett haza La Harpe utcai lakására, barátainál hált, szaglásztak utána, üldözték, mint a nyulat. Lucien csak Flicoteaux-nál tudott rábukkanni arra az emberre, aki vesztére vezette be az irodalom világába. Lousteau ugyanannál az asztalnál ebédelt, ahol Lucien szerencsétlenségére ráakadt, amikor d'Artheztől eltávolodott. Lousteau ebéddel kínálta meg, és Lucien elfogadta!

Flicoteaux-tól kijövet Claude Vignon, aki ezen a napon szintén ott étkezett, Lousteau, Lucien s az a nagy ismeretlen, aki Samanonnál tartotta letétben a ruhatárát, a Voltaire-kávéházba akartak menni egy csésze kávéra, de a zsebükben csörgő aprópénzből együttvéve sem tellett ki másfél frank. A Luxembourg-kertben kószáltak; remélték, hogy találkoznak egy kiadóval, s csakugyan meg is látták ennek az időnek egyik leghíresebb nyomdászát, akitől Lousteau negyven frankot kért és kapott. Lousteau négy egyenlő részre osztotta az összeget s mindegyik író elvette a magáét. A nyomor minden büszkeséget, minden érzelmet kioltott Lucienben; sírt a három művész előtt, amikor elmondta nekik a helyzetét; de mindegyik társa éppoly kegyetlen és rettentő drámát mondhatott el neki: amikor mindegyik kiszínezte a magáét, még a költő találta magát négyük között legkevésbé szerencsétlennek. Rá is fért mindegyikre, hogy megfeledkezzék szerencsétlenségéről s gondolatairól, amelyek megkettőzték a szerencsétlenséget.

Lousteau a Palais-Royalba rohant, hogy ott játssza el megmaradt kilenc frankját. A nagy ismeretlen, bár isteni szeretője volt, egy hitvány, rossz hírű házba ment, hogy veszedelmes gyönyörűségének mocsarában fetrengjen. Vignon a Petit-Rocher-de-Cancale-ba tartott, s ott két üveg bordeaux-it akart meginni, hogy belefojtsa eszét és emlékezőtehetségét. Lucien a vendéglő küszöbén vált el Claude Vignontól, nem akart részt venni ezen a vacsorán. Irtózatosan összeszoruló szívvel fogta meg a vidéki nagyság az egyetlen újságíró kezét, aki nem bánt vele ellenség módjára.

- Mitévő legyek? - kérdezte tőle.

- Ha háború, legyen háború - felelte a nagy kritikus. - A könyve szép, de irigyeket szerzett magának, a küzdelem hosszú lesz és nehéz. A lángész rettentő betegség. Minden író a szívében hordoz egy szörnyeteget, amely hasonlít a gyomorban levő pántlikagilisztához és felfalja az érzelmeket, alighogy kibontakoznak. Melyik lesz a győztes? A betegség győzi le az embert, vagy az ember a betegséget? Annyi bizonyos: nagy embernek kell lenni, hogy valaki egyensúlyban tarthassa tehetségét és jellemét. Ahogy a tehetség nő, úgy szárad el a szív. Hacsak nem kolosszus valaki, hacsak nincs olyan válla, mint Herkulesnek, a végén vagy szívtelen lesz, vagy tehetségtelen. Maga karcsú, törékeny ember, hát el fog bukni - tette hozzá és belépett a vendéglőbe.

Lucien hazament, elmélkedett a szörnyű ítéleten, amelynek mély igazsága megvilágította előtte az irodalmi életet.

- Pénzt! - kiáltott benne egy hang.

Kiállított a saját rendeletére három, ezer-ezer frankos váltót, egy-, két- és háromhónapos lejárattal, bámulatos tökéletességgel utánozta David Séchard aláírását, s hátukra írta a saját nevét; másnap aztán elvitte Métivier-hez, a Serpente utcai papírkereskedőhöz, aki minden nehézség nélkül leszámítolta. Lucien azonnal írt a sógorának és értesítette a pénztára ellen intézett támadásról; de szokás szerint megígérte, hogy lejáratkor fizetni fog.

Coralie és Lucien adósságainak kifizetése után háromszáz frankjuk maradt, ezt a költő átadta Bérénice-nek, s megparancsolta, hogy egy fillért se adjon neki, ha kér tőle: félt, hogy elfogja a játékszenvedély. Majd valami sötét, hideg, hallgatag düh tüzében leült és megírta legszellemesebb cikkeit, lámpafénynél, Coralie fölött virrasztva. Amikor gondolatokat keresve fölpillantott, látta az imádott teremtést: fehér volt, mint a porcelán, szép a haldoklók szépségével, rámosolygott halvány ajkaival és csillogó szemmel nézett rá, mint minden asszony, akit félig betegség, félig bánat öl meg. Lucien elküldte cikkeit az újságoknak, de nem járhatott el a szerkesztőségekbe a főszerkesztőket nyaggatni, és a cikkek nem jelentek meg. Amikor rászánta magát, hogy bemegy: Théodore Gaillard, aki régebben közeledett hozzá és később felhasználta ezeket az irodalmi gyémántokat, hidegen fogadta.

- Vigyázzon magára, kedvesem, már nem szellemes! Ne engedje letörni magát, tegyen szert egy kis lendületre!

- Ez a kis Lucien is kiírta magát a regényével, meg az első cikkeivel - kiáltott fel Vernou, Merlin és mindazok, akik gyűlölték, valahányszor Dauriat-nál, vagy a Vaudeville-ben szóba került. - Siralmas dolgokat küld nekünk.

Kiírta magát - az újságírók tolvajnyelvének ez a szentesített kifejezése döntő ítéletet jelent, s ha egyszer kimondták, nemigen van ellene apelláta. Ezt hallotta lépten-nyomon Lucien: ez őrölte fel, bár ő nem tudott róla, mert akkortájt erejét meghaladó kellemetlenségei voltak. Elcsigázó munkája közben szorongatták David Séchard váltói miatt, és a tapasztalt Camusot-hoz fordult tanácsért. Coralie egykori barátja elég nagylelkű volt, hogy pártját fogja. Ez a szörnyű helyzet két hónapig tartott, sok bélyeges papirossal tarkítva, amit Lucien Camusot ajánlására, Desroches-nak, Bixiou, Blondet és Des Lupeaulx barátjának küldött el.

Augusztus elején Bianchon megmondta a költőnek, hogy Coralie menthetetlen, nincs több hátra három-négy napjánál. Bérénice és Lucien sírva töltötték e végzetes napokat, s nem is tudták titkolni könnyeiket szegény leány előtt, aki csak Lucien miatt bánta, hogy meg kell halnia. Különös lelki fordulattal azt kívánta, hogy Lucien papot hívasson. A színésznő ki akart békülni az egyházzal, és békességben akart meghalni. Keresztényi véget ért, a bűnbánat őszinte volt. Agóniája és halála végképpen megfosztotta Lucient minden erejétől és bátorságától. A költő teljesen összetörve ült egy karosszékben Coralie ágyának lábánál, szüntelenül nézte mindaddig, míg a színésznő szemét el nem homályosította a halál keze. Hajnali öt óra volt. Egy madár szállt le az ablakpárkányon a virágcserepekre, s ott énekelte hajnali dalát. Bérénice térden állva csókolgatta, és könnyben fürösztötte Coralie lassan kihűlő kezét. A kandalló párkányán tizenegy sou volt. Lucien elment hazulról; a kétségbeesés azt tanácsolta neki, hogy alamizsnát kérjen, amiből a kedvesét eltemesse, vagy a lába elé vesse magát d'Espard márkinénak, Châtelet grófnak, Bargetonnénak, Des Touches kisasszonynak, vagy Marsay-nak, a rettentő dandynek. Nem érzett már magában sem büszkeséget, sem erőt. Katonának állt volna, hogy valami pénzre tegyen szert! Elernyedt, roskatag járással, amit oly jól ismernek a szerencsétlenek, jutott el Camille Maupin palotájáig; belépett, nem törődvén ruhája rendetlenségével, s kérte, hogy jelentsék be.

- A kisasszony éjfél után háromkor feküdt le, és senki se mer bemenni hozzá, míg nem csöngetett - felelte az inas.

- Mikor szokott csöngetni?

- Tíz óra előtt soha.

Lucien ekkor írt egy olyan borzalmas levelet, amelyben az úri koldus már semmivel sem törődik. Egyszer egy este - Lousteau arról beszélt neki, milyen kéréseket intéznek Finot-hoz fiatal tehetségek - akkor kétségbe vonta, hogy valaki ilyen mélyre süllyedhet, most azonban a tolla talán még túl is vitte azon a határon, ahová a szerencsétlenség eljuttatta az elődeit. Fáradtan, elbutulva, lázasan tért vissza a körutakon, és nem is sejtette, hogy milyen szörnyű remekművet diktált neki a kétségbeesés. Találkozott Barbet-val.

- Barbet, ötszáz frankot! - szólalt meg, felé nyújtva a kezét.

- Kétszázat! - felelte a könyvkereskedő.

- Ó, mégis van szíve!

- Igen, de üzletem is. Maga sok pénzembe kerül - tette hozzá, és elmondta neki Fendant és Cavalier bukását -, most már csináljon valamit, amin kereshetek.

Lucien összerezzent.

- Maga poéta, hát bizonyosan tud mindenféle verset csinálni - folytatta a könyvkereskedő. - Most malac nótákra van szükségem, több szerző gyűjteményét akarom velük kiegészíteni, nehogy jogtalan utánnyomás miatt feljelentsenek, s az utcán árusíthassak egy csinos, félfrankos nótafüzetet. Ha holnapra tíz jó bordalt, vagy afféle csiklandós versikét... de tudja, olyat! - akkor adok kétszáz frankot.

Lucien hazatért: ott találta Coralie-t, mereven feküdt egy tábori ágyon, ócska lepedőbe burkolva, amin Bérénice sírva varrogatott. A kövér normand lány négy gyertyát gyújtott az ágy négy sarkán. Coralie arcán ott ragyogott a szépség virága, amely oly beszédesen szól az élőkhöz a tökéletes nyugalomról; valami sápkóros, fiatal lányhoz hasonlított: néha úgy tetszett, hogy lila ajkai kinyílnak, és elsuttogják Lucien nevét: Isten nevével együtt őt szólította végső sóhajtása előtt. Lucien azt mondta Bérénice-nek, rendeljen a temetkezési vállalatnál olyan temetést, amely nem kerül többe kétszáz franknál, beleszámítva a gyászistentiszteletet is a szegényes kis Bonne-Nouvelle-templomban.

Mihelyt Bérénice távozott, a költő szegény barátnőjének holtteste mellett asztalhoz ült, s megírta a tíz nótát; vidám ötleteket, népszerű dallamokat keresgélt. Hallatlan kínokat érzett, mielőtt bele tudott fogni a munkába; de végül is a kényszerűség szolgálatában megtalálta az eszét, mintha nem is szenvedett volna. Máris végrehajtotta Claude Vignon szörnyű ítéletét; a szívnek el kell válnia az agytól. Micsoda éjszaka volt, amikor a szegény fiú kocsmai verseken törte a fejét, s a halotti gyertyák fényénél írt, miközben a pap Coralie-ért imádkozott?...

Másnap reggel Lucien utolsó nótáját is befejezte, és megpróbálta egy akkor divatos dallamra alkalmazni. Bérénice és a pap megrémültek, hogy szegény fiú eszét vesztette, amikor fülük hallatára dalolta ezeket a strófákat:

Az erkölcsprédikáció
Nótában untat engem,
Minek nekem a ráció?
A Bolondságot zengem!
Különben minden nóta jó,
Aki borivóknak való,
Epikuros is mondja.
Apollót békességbe' hadd,
Ha Bacchus tölti poharad:
Kacagj! Igyál!
Másra kinek mi gondja!

A jó ivó száz évig él,
Ezt Hippokratész írja!
Hidd el, nem olyan nagy veszély,
Ha lábad már nem bírja
Kergetni a csinos leányt,
Míg kezed, ifjú kéz gyanánt,
A palackot kibontja!
A koccintás a drága kincs,
Száz esztendeig csak koccints,
Kacagj, igyál!
Másra kinek mi gondja!

Honnan jövünk mi emberek?
Megmondja néked bárki,
De hova tart e nagy sereg,
Nehéz azt kitalálni.
Mit bánod azt, te? Nagy szamár,
Ki, míg nem hívja a halál,
A kedvét ezzel rontja.
Egy bizonyos: hogy meghalunk,
És még egy: hogy most nyakalunk -
Kacagj! Igyál!
Másra kinek mi gondja!

A költő éppen ezt a borzalmas utolsó strófát énekelte, amikor belépett Bianchon és d'Arthez, s elborultan, összeomolva találta Lucient. Csak úgy ömlött a szeméből a könny; már annyi ereje sem volt, hogy letisztázza a nótáit. Amikor zokogva elmagyarázta a helyzetét, könnyek csillogtak a hallgatók szemében.

- Ez sok bűnt jóvátesz - szólt d'Arthez.

- Boldogok, akik itt e földön megtalálják a poklot - mondta komolyan a pap.

Az örökkévalóságra mosolygó, szép halott; a kedvese, aki illetlen nótákkal vásárol neki sírt; Barbet, aki a koporsó árát fizeti; a négy halotti gyertya e színésznő körül, akinek spanyol szoknyája és zöld sarkú, piros harisnyája nemrég egy egész színház szívét megdobogtatta - aztán az ajtóban a pap, aki Istennel kibékítette, s most visszatér a templomba, hogy misét mondjon e drága lélekért, aki oly igazán szeretett - a sok nagyság és hitványság, a kényszerűség talpa alatt szétmorzsolódó fájdalom megdermesztette a nagy írót s a nagy orvost; leültek, s egy árva szót nem tudtak kimondani. Megjelent egy inas, és bejelentette Des Touches kisasszonyt. A szép és felséges leány mindent megértett, gyorsan odament Lucienhez, megszorította a kezét, és belecsúsztatott két ezrest.

- Már késő - felelte Lucien, olyan pillantással, mint a haldokló.

D'Arthez, Bianchon és Des Touches kisasszony csak akkor hagyták magára Lucient, amikor szelíd szavakkal elringatták már a kétségbeesését, de a fiatalember lelke már teljesen összetört. Délben az egész baráti kör, Michel Chrestien kivételével, ámbár őt is felvilágosították, hogy Lucien nem bűnös - megjelent a kis Bonne-Nouvelle-templomban - rajtuk kívül ott volt Bérénice és Des Touches kisasszony, meg a Gymnase két segédszínésznője, Coralie öltöztetőnője, és a szerencsétlen Camusot. A férfiak mind kikísérték a színésznőt a Père-Lachaise temetőbe. Camusot forró könnyeket ontott, és ünnepélyesen megesküdött Luciennek, hogy örökös sírhelyet vásárol, oszlopot állíttat fölébe, és rávéseti: Coralie - alá pedig: meghalt 19 éves korában, 1822 augusztusában.

Lucien egyedül maradt napnyugtáig a dombon, ahonnan szeme egész Párizst átfoghatta. - Ki fog engem szeretni? - gondolta magában. - Igazi barátaim megvetnek. Ennek, aki itt fekszik, nemes és jó volt minden, akármit tettem is. Nem maradt senkim, csak a húgom, David, meg az anyám. Vajon mit gondolnak azok rólam?

Szegény vidéki nagyság visszatért a Lune utcába; de az üres lakás látványa úgy felkavarta, hogy elköltözött ugyanabban az utcában egy hitvány szállodába. Des Touches kisasszony kétezer frankja futotta az adósságokra, de hozzá kellett tenni még a bútorzat árát is. Bérénice-nek és Luciennek száz frankja maradt, abból két hónapig éltek, s Lucien beteges levertségben töltötte el ezt az időt: nem tudott írni, sem gondolkozni, átengedte magát a fájdalomnak, és Bérénice szánakozott rajta.

- Hogyan fog utazni, ha visszatér vidékre? - ezzel a kérdéssel felelt egy este Lucien felkiáltására, ki húgára, anyjára és David Séchard-ra gondolt.

- Gyalog - mondotta.

- De élni meg aludni kell útközben - mondta a leány. - Ha tizenkét mérföldet tesz meg napjában, legalább húsz frankra lesz szüksége.

- Meglesz - felelte Lucien.

Fogta ruháit és finom fehérneműjét, csak a legszükségesebbet tartotta magán s elment Samanonhoz, aki ötven frankot ajánlott fel egész levetett holmijáért. Könyörgött az uzsorásnak: adjon neki annyit, hogy delizsánszra ülhessen, de nem volt képes megindítani. Lucien dühében fölrohant Frascatihoz, feltette a rulettre egész vagyonát, és egy fillér nélkül tért vissza. Amikor ismét ott volt Lune utcai nyomorúságos szobájában, Coralie sálját kérte Bérénice-től. A derék leány, amikor már Lucien bevallotta neki, hogy vesztett a játékon, egy-két pillantásából megértette, milyen szándéka lehet a kétségbeesett szegény poétának: föl akarta akasztani magát.

- Megbolondult az úr? - mondta a leány. - Menjen sétálni, és jöjjön vissza éjfélkor, addig megszerzem én azt a pénzt, de maradjon a körutakon, ne járjon a rakpartok felé.

Lucien a fájdalomtól kábultan sétálgatott a körutakon, nézegette a fogatokat, a járókelőket; kicsinek, elhagyottnak érezte magát a tömegben, mely Párizs ezernyi érdekétől korbácsolva örvénylett körülötte. Gondolatban viszontlátta a Charente partjait, szomjazott a családi élet örömeire, felvillant benne az erő, amely az ilyen félig asszonyi természeteket meg szokta csalni, nem akarta feladni a játszmát, míg ki nem öntötte szívét David Séchard előtt, s tanácsot nem kért megmaradt három őrangyalától. Kószálása közben megpillantotta az ünneplőbe öltözött Bérénice-t: a sáros Bonne-Nouvelle körúton, a Lune utca sarkán álldogált és egy férfival beszélgetett.

- Mit csinálsz? - kérdezte Lucien, és elborzadt a gyanútól, amely a normand leány láttára elfogta.

- Itt van húsz frank. Lehet, hogy drága volt, de el fog utazni - felelte a leány, négy darab ötfrankost csúsztatva a költő kezébe.

Bérénice elillant, és Lucien hiába kereste; mert dicséretére legyen mondva, a pénz égette a kezét, és vissza akarta adni; de kénytelen volt megtartani, mint a párizsi élet utolsó szennyes bélyegét.

27. Végső érv; végső menedék. (latin) ^[VISSZA]

28. Igazságos és elvhű férfiak. (latin) ^[VISSZA]