Lucien másnap láttamoztatta útlevelét, vásárolt egy magyalfa pálcát, az Enfer utcai állomáson megfogadott egy kordét, s az fél frankért elvitte Lonjumeau-ba. Első pihenőül egy tanya istállójában hált meg, két mérföldnyire Arpajontól. Orléans-ba érve nagyon gyenge és fáradt volt már, de három frankért egy csónakos levitte Tours-ig, s míg a víziút tartott, csak két frankot költött ennivalóra. Tours-tól Poitiers-ig öt napot gyalogolt. Poitiers-n jóval túl csak öt frankja volt már, de összeszedte maradék erejét, hogy folytassa az utat. Egyszer szabad mezőn lepte meg az éjjel, s már elhatározta, hogy ott hál meg, amikor egy vízmosás mélyén megpillantott egy felfelé haladó hintót. Anélkül, hogy a kocsis, az utasok s a bakon ülő inas észrevehette volna, sikerült megbújnia két csomag között, úgy helyezkedett el, hogy a zökkenések le ne vessék, és nyugodtan aludt. Reggel, amikor a szemébe tűző nap s az emberi hangok felébresztették, felismerte Mansle-t; ebben a városkában várt másfél évvel ezelőtt szerelmes, reménykedő, örvendező szívvel Bargetonnéra. Amint porlepetten meglátta magát, és körülvették a kíváncsiak és kocsisok, megértette, hogy bizonyosan vádolják valamivel; talpra ugrott és beszélni akart, de a hintóból kiszálló két utas láttára elállt a szava: az új charente-i megyefőnököt, Sixte de Châtelet grófot és feleségét, Louise de Nègrepelisse-t pillantotta meg.

- Kár, hogy nem tudtuk, milyen útitárshoz segített a véletlen - mondta a grófné. - Szálljon be hozzánk.

Lucien hidegen üdvözölte a házaspárt, alázatos, de egyben fenyegető pillantást vetett rájuk, és eltűnt egy Mansle előtt kiágazó keresztúton, hogy egy tanyát keressen, ahol kenyeret és tejet reggelizhet, megpihenhet, és nyugodtan elgondolkodhatik a jövendőjén. Volt még három frankja. A Margitvirágok szerzője sokáig futott, kergette a láz, lefelé tartott a folyó mentén, s elnézegette az egyre festőibb vidéket. Déltájban eljutott egy helyre, ahol a fűzfákkal szegélyezett víztükör mintha tavat alkotott volna. Megállt, hogy elnézze az üde, sűrű lombú berket; falusias bája mély hatással volt a lelkére. A fák koronája közül egy tető kandikált elő, szalmáján kövirózsa virított; az épület a folyó egyik ága mellé épített malomhoz tartozott. Az egyszerű homlokzatnak egyetlen ékessége a felkúszó lonc, komló és néhány jázminbokor volt, körülötte pedig buja virágok tarkállottak. A legnagyobb áradások idején is szárazon tartotta az utat egy durva cölöpökkel megtámogatott kőgát, rajta napra kiteregetett hálókat vett észre Lucien. Kacsák úszkáltak a malom előtti tiszta medencében, a zsilipek közé zárt zubogó víz két ága között. A malom bosszantó zakatolása hallatszott. Derék, kövér háziasszonyt pillantott meg a poéta, amint gyalulatlan padon ülve kötögetett, s vigyázott egy gyermekre, aki a tyúkokat hajkurászta.

- Jó asszony - mondta közelebb lépve Lucien -, nagyon fáradt vagyok, lázam van, és nincs több pénzem három franknál; eltartana-e száraz kenyéren és tejen egy hétig, s engedne-e szalmán hálni valahol? Azalatt írhatok a rokonaimnak, azok majd pénzt küldenek, vagy értem jönnek.

- Szívesen - mondta az asszony -, ha az uram megengedi. Hé, apjuk!

A molnár kijött a házból, ránézett Lucienre, kivette szájából a pipát, s úgy felelte:

- Három frankot egy hétre? Akkor inkább semmit se vegyünk el...

Meglehet, hogy a végén molnárlegény lesz belőlem - gondolta magában a költő, amint a gyönyörűséges tájon legeltette a szemét, mielőtt a molnárné vetette ágyba lefeküdt. Akkorát aludt, hogy megrémítette a házigazdáit.

- Courtois, nézd meg, él-e, hal-e az a fiatalember, tizennégy órája fekszik már, nem is merek hozzá odamenni - mondta másnap déltájban a molnárné.

- Azt hiszem - felelte a molnár, miközben a hálóteregetéssel és a horog kirakásával végzett -, valami ágrólszakadt komédiás lehet.

- Ugyan miről látod ezt, apjuk? - kérdezte a molnárné.

- Miről? Hát nem princ, nem is miniszter, nem is képviselő, nem is püspök; miért olyan fehér a keze, mint aki semmit se csinál?

- Akkor csodálom, hogy az éhség fel nem ébreszti - mondta a molnárné, aki éppen az imént készített reggelit a tegnap érkezett váratlan vendégnek. - Komédiás? - folytatta. - Ugyan hová menne? Nincs még itt az ideje az angoulême-i vásárnak.

Sem a molnár, sem a molnárné nem sejthette, hogy a komédiáson, a princen és a püspökön kívül van még a világon olyan ember, aki princ és komédiás egyszerre, aki nagyszerű papi tisztséget visel: a Költő, aki látszólag nem csinál semmit, és mégis uralkodik az Emberiségen, ha le tudta festeni.

- Hát akkor ki s mi lehet? - szólt Courtois a feleségéhez.

- Ugyan bizony nem veszedelmes-e befogadni a házunkba? - kérdezte a molnárné.

- Eh, ha tolvaj, fürgébb lenne, kirabolt volna már - felelte a férje.

- Nem vagyok én se princ, se tolvaj, se püspök, se komédiás - mondta szomorúan Lucien, aki hirtelen megjelent köztük, s az ablakból nyilván hallotta férj és feleség beszélgetését. - Szegény, fáradt fiatalember vagyok, gyalog jöttem Párizsból idáig. Lucien de Rubempré a nevem, és Postel elődjének, a houmeau-i patikusnak vagyok a fia. A húgom David Séchard-hoz ment feleségül, akinek nyomdája van Angoulême-ben a Mûrier téren.

- Várjon csak! - mondta a molnár. - Az a nyomdász nem annak a vén huncutnak a fia, aki a marsaci birtokon gazdálkodik?

- De éppen annak - felelte Lucien.

- No, furcsa egy apa - folytatta Courtois. - Azt mondják, mindent dobra veretett a fiánál, pedig több mint kétszázezer frank érője van, a harisnyába dugott pénzén kívül.

Hosszú, fájdalmas, testet-lelket felőrlő küzdelmek után van egy óra, amikor a szenvedés meghaladja az emberi erőt, s ezután vagy a halál következik, vagy a halálhoz hasonló megsemmisülés, amelyből azonban az ellenállásra képes természet új erőt tud meríteni. Lucien ilyenféle válság áldozata volt, s közel állt az összeroskadáshoz abban a pillanatban, amikor - ha csak határozatlanul is - megtudta, hogy valami katasztrófa érte David Séchard-t, a sógorát.

- Ó, a húgom! - kiáltott fel. - Mit tettem, Istenem? Nyomorult gazember vagyok!

Aztán, mint a haldokló, sápadtan, ernyedten roskadt egy fapadra. A molnárné sietve hozott neki egy csupor tejet, s erőszakkal belediktálta; de Lucien kérte a molnárt, segítsen neki ágyba feküdni, s bocsánatot kért tőle, hogy őket terheli a halálával, mert azt hitte, ütött az utolsó órája. A halál rémének megpillantásakor vallásos gondolatok fogták el a könnyűtollú poétát: papot kívánt, hogy meggyónjon, és felvegye a halotti szentségeket. Courtois-né mélyen meg volt hatva, amikor a csinos, jó növésű fiú ilyen panaszos szavakat ejtett ki gyenge hangján.

- Ugyan, apjuk, ülj lóra, hozd el Marron urat, a marsaci orvost; az majd megmondja, mi baja ennek a fiatalembernek, mert úgy látom, kutyául van szegény, s hozd el mindjárt a papot is. Azok talán majd jobban tudják nálad, hogy áll a dolga annak a Mûrier téri nyomdásznak, hiszen Postel a veje Marronnak.

Amikor Courtois elment, a molnárné, meg lévén győződve, mint minden falusi ember, hogy a betegség jó táplálkozást kíván, enni adott Luciennek - az pedig engedte, tegyen vele amit akar, s átengedte magát a heves önvádnak, s ez megmentette az összeomlástól, mert az ilyen erkölcsi behatás gyakran teljes fordulatot idéz elő a beteg állapotában.

Courtois malma egy mérföldnyire volt Marsactól, a járás székhelyétől, félúton Mansle és Angoulême között; de a derék molnár igen hamar el tudta hozni az orvost meg a marsaci plébánost, mert mind a kettő hallott már Lucien és Bargetonné viszonyáról, s mert e pillanatban az egész Charente megye ennek a hölgynek a házasságáról beszélt, meg arról, hogy az új megyefőnökkel, Châtelet gróffal visszatért Angoulême-be. Az orvos is, a plébános is, mihelyt megtudták, hogy Lucien a molnárnál van, odavoltak a kíváncsiságtól, hogy miért is nem házasodott össze az özvegyen maradt Bargetonné a fiatal költővel, akivel megszökött, s vajon Lucien azért tért-e vissza szűkebb hazájába, hogy segítségére legyen David Séchard-nak, a sógorának. A kíváncsiság s az emberiesség oly szerencsésen fogott össze a halódó költő gyors megsegítésére, hogy két órával Courtois távozása után Lucien már meghallotta a köves malomúton a falusi orvos bricskájának csörömpölő zörgését. A két Marron - mert az orvos a plébános unokaöccse volt - tüstént megjelent. Így hát e pillanatban épp azok álltak Lucien előtt, akik oly közeli viszonyban vannak David Séchard apjával, amilyenben csak egy kis szőlőművelő faluban lehetnek a szomszédok. Az orvos megvizsgálta a "haldoklót", megtapogatta az érverését, és megnézte a nyelvét - aztán mosolyogva pillantott a molnárnéra.

- Courtois-né asszony - mondotta -, bizonyosan van a pincéjében valami jó bor, s a haltartójában egy jó angolna, tálalja fel a betegének, mert nincs annak egyéb baja, csak rettenetesen össze van törve, s ha jóllakott, hamarosan talpra áll.

- Ó, doktor úr - mondta Lucien -, nekem nem a testem beteg, hanem a lelkem, s ezeknek a derék embereknek egy szava gyilkolt meg, mert megtudtam tőlük, hogy nagy szerencsétlenség érte a nővéremet, Séchard-nét. Doktor úr, ha jól értettem Courtois-né szavát, ön Postelhez adta a lányát feleségül, az Isten nevére kérem, mondja el, mit tud David Séchard ügyeiről.

- Hát alighanem börtönben van - felelte az orvos -, az apja nem akar segíteni...

- Börtönben! - kiáltott fel Lucien. - Miért?

- Hát valami Párizsból jött váltók miatt, amelyekről nyilván megfeledkezett, mert azt beszélik róla, hogy nemigen tudja, mit csinál - felelte Marron doktor.

- Kérem, hagyjanak magunkra a plébános úrral! - mondta a költő, erősen elváltozott arccal.

Az orvos, a molnár meg a felesége kiment. Amikor Lucien magára maradt az öreg pappal, így kiáltott fel:

- Érzem, hogy meghalok, tisztelendő úr, de megérdemlem a halált, nagy gonosztevő vagyok, és nincs más hátra, mint hogy a vallás karjaiba vessem magam. Én vagyok a hóhéra húgomnak és testvéremnek, mert David Séchard-t testvéremnek tekintem! Én hamisítottam a váltókat, amelyeket David nem tudott kifizetni; én tettem tönkre. Irtózatos nyomorúságomban meg is feledkeztem erről a vétkemről! A váltók miatt támadt üldözés elcsendesedett egy milliomos közbenjárására; azt hittem, kifizette, és semmi baj nem lesz!

És Lucien igazán poétához méltó lázas szavakkal elbeszélte szerencsétlenségét. Amikor bevégezte ezt a költeményt, könyörgött a plébánosnak, hogy menjen el Angoulême-be, s tudakozódjék Ève húgánál és anyjánál, Chardonnénál, milyen állapotban vannak a dolgok, hadd lássa, lehet-e még segíteni.

- Még kitart bennem az élet, amíg visszatér - mondta forró könnyek között. - Ha az anyám, a húgom és David nem taszít el, akkor nem halok meg!

A lázas párizsias ékesszólás, az ijesztő bűnbánat könnyei, a kétségbeeséstől szinte haldokló, sápadt, szép fiatalember, s az emberi erőt felülmúló szerencsétlenségek története mind fölkeltette a plébános szánalmát és érdeklődését.

- Vidéken is így van, mint Párizsban - mondta a pap -, csak felét kell elhinni annak, amit az emberek beszélnek; ne riassza meg a szóbeszéd, amely Angoulême-től három mérföldnyire igen messze járhat az igazságtól. Az öreg Séchard, a szomszédunk, néhány napja elment Marsacból, hát valószínűleg azzal foglalkozik, hogy rendezze a fia ügyeit. Elmegyek Angoulême-be, s visszajövök megmondani, megtérhet-e a családja körébe. A vallomása és a bűnbánata segítségemre lesz, hogy védelmezzem a családja előtt.

A plébános nem tudta, hogy másfél esztendő óta Lucien annyiszor megbánta már a bűneit, hogy bármily heves is a bűnbánata, nem ér többet egy tökéletes s méghozzá jóhiszeműen eljátszott jelenetnél.

A plébános után az orvos következett. Idegrohamot állapított meg, amelynek veszedelme elmúlóban volt; éppoly vigasztalóan beszélt tehát, mint a nagybátyja, s végül is rábírta Lucient, hogy iparkodjék összeszedni magát.

A plébános ismerte a vidéket és szokásait, elment hát Mansle-ba. Nemsokára megérkezett oda a Ruffecből Angoulême-be közlekedő kocsi, s ebben helyet is kapott. Az öreg pap azt gondolta, hogy David Séchard-ról majd az unokaöccsétől, Posteltól, a houmeau-i patikustól kér felvilágosítást, aki egykor vetélytársa volt a nyomdásznak a szép Ève mellett. Ha látta valaki, mily végtelen gondossággal segíti le a kis patikus az aggastyánt a Ruffec és Angoulême közt közlekedő rettenetes batárról, minden különösebb megfigyelőképesség nélkül megsejthette, hogy Postel úr és neje az ő örökségére táblázta be jövendő jólétét.

- Reggelizett? Nem parancsol valamit? Igazán nem vártuk, de milyen kellemes meglepetés...

Ezer kérdéssel rohanták meg egyszerre. Postelnét az Isten is houmeau-i patikus-feleségnek teremtette. Termete olyan volt, mint a kis Postelnek, arca piros, mint minden falusi lánynak; megjelenése közönséges, és egész szépsége nagy üdeségében rejlett. Alacsony homlokába benőtt vörös haja, modora és nyelve jól illett kerek ábrázatának együgyű vonásaihoz, szeme majdnem sárga színű volt; szóval minden arra vallott benne, hogy reménybeli vagyonáért vették feleségül. Egy esztendei házasélet után ő viselte a süveget a háznál, s ujja körül forgatta Postelt, aki boldog volt, hogy ilyen örökösnőre bukkant. Postelné asszony - született Leonie Marron - egy fiúcskát szoptatott, a vén plébános, az orvos és Postel kedvencét. Szörnyű gyermek volt: apjához is, anyjához is hasonlított.

- Hát minek jött Angoulême-be, bácsikám - kérdezte Leonie -, ha semmit sem akar enni, s alig lépett be, máris arról beszél, hogy továbbmegy?

Amikor a tiszteletre méltó egyházi férfiú kiejtette Ève és David Séchard nevét, Postel elpirult, Leonie pedig azt a féltékeny pillantást vetette a kis emberkére, amit egy férjén tökéletesen uralkodó asszony sohasem mulaszt el, ha a múltról van szó - a jövendő érdekében.

- Hát mit érdeklik magát ezek az emberek, bácsikám, hogy beleavatkozik a dolgaikba? - kérdezte kesernyésen Leonie.

- Bajban vannak, lányom - felelte a plébános, és elmondta Postelnek, milyen állapotban találta Courtois-éknél Lucient.

- No lám, hát így tér vissza Párizsból? - kiáltott fel Postel. - Szegény fiú, pedig volt esze és volt becsvágy benne! Kincset kergetett, koldusbottal tér vissza. De mit akar itt? A húga a legszörnyűbb nyomorban van, mert ezek a lángelmék, amilyenek David meg Lucien, nemigen értenek ám az üzlethez. Beszéltünk róla a kereskedelmi törvényszéken, és mint bíró, kénytelen voltam aláírni az ítéletet!... Fájt a szívem érte. Nem tudom, hogy ilyen körülmények közt a húgához költözhetik-e Lucien; de az a kis szoba, amelyikben itt lakott, üresen áll, s azt mindenesetre szívesen fölajánlom neki.

- Jól van, Postel - mondta a pap, azzal fölvette a háromszögletű kalapját, s távozni készült a boltból, csak még megcsókolta a Leonie karjában alvó gyermeket.

- Bizonyosan velünk fog ebédelni, bácsikám - mondta Postelné -, hiszen nem végezhet gyorsan, ha ki akarja bogozni ezeknek az embereknek a dolgait. Az uram majd hazaviszi a kis kocsiján a lovacskájával.

A házaspár utánanézett a kincset érő nagybácsinak, amint megindult Angoulême felé. - Jól szedi a lábát korához képest - mondta a patikus.

Amíg a tiszteletre méltó, hatvanöt esztendős öreg úr felmászik az angoulême-i lépcsőkön, nem fölösleges megmagyarázni, hogy az érdekeknek micsoda szövevényébe készült belépni.

Sógorának Párizsba utazása után David Séchard, aki oly elszánt és értelmes volt, mint a festők képein az Evangelista társa, az ökör, minél gyorsabban hatalmas vagyont akart szerezni, nem annyira magának, mint Ève-nek és Luciennek - amint kitervelte egy este, amikor a Charente partján a malomgáton üldögéltek, és Ève nekiadta a kezét és szívét. Az eleganciának és gazdagságnak őt megillető körébe emelni a feleségét, hatalmas karjával támogatni a sógora becsvágyát, ez a cél ragyogott tüzes betűkkel a szeme előtt. Az újságok, a politika, a könyvkereskedelem és az irodalom meg a tudományok óriási fejlődése, az az egyre növekvő igény, hogy minden országos érdeket nyilvánosan vitassanak meg, az egész szociális mozgalom, amely tüstént fölütötte fejét, mihelyt a Restauráció véglegesnek látszott: nemsokára majdnem tízszer akkora papírgyártást követelt meg, amennyire hasonló indokok alapján a híres Ouvrard spekulált a Forradalom kezdetén.

De 1821-ben még túl sok volt Franciaországban a papírgyár; senki sem remélhette, hogy kizárólagos tulajdonául szerzi meg őket, mint később Ouvrard, aki megszerezte a legfőbb gyárakat, miután a gyártmányaikat megkaparintotta. Davidnak egyébként sem bátorsága, sem tőkéje nem volt ilyen spekulációkhoz. De Angliában épp akkor indultak meg az első, végtelen papírszalagokat gyártó gépek. Így hát legfőbb ideje volt összhangba hozni a papíripart a francia civilizáció szükségleteivel, amely veszedelmesen igyekezett a vitát mindenre kiterjeszteni, az egyéni gondolatnak állandó kinyilvánításán alapult - ami különben valóságos szerencsétlenség, mert a tanakodó népek igen keveset cselekszenek.

Így hát - különös! -, miközben Lucien bekerült az újságírás óriási gépezetének kerekei közé, hogy kis híján ronggyá tépve hagyja ott eszét és becsületét, David Séchard a maga nyomdájából áttekintette az időszaki nyomdászat haladásának anyagi következményeit, s most összhangba akarta hozni az eszközöket azzal az eredménnyel, amelyre a század szelleme törekedett. És végül helyesen okoskodott, amikor vagyont vélt találni az olcsó papiros gyártásában, mert az események igazolták előrelátását. Az utolsó tizenöt évben a szabadalmi hivatal több mint száz folyamodványt kapott olyan anyagok állítólagos felfedezéséről, amiket a papírgyártásban lehet alkalmazni.

Az önfeláldozó fiatalember meg volt győződve ennek az éppenséggel nem ragyogó, de óriási hasznú felfedezésnek szükségességéről. Mióta a sógora Párizsba ment, állandó elmélyedésbe merült; ezt még senki sem kerülhette el, aki ezt a problémát meg akarta oldani. Minden anyagi alapját kimerítette, hogy megházasodhassék, és fedezhesse Lucien utazásának költségeit, és most házaséletének kezdetén a legmélyebb nyomorúságban volt. Megtartott ezer frankot a nyomda szükségleteire, s ugyanennyivel tartozott váltóra Postelnek, a patikusnak. Így hát kettős probléma állott a mélyen gondolkozó ember előtt: fel kellett találni az olcsó papírt, mégpedig gyorsan; és végül a kísérletek hasznát alkalmazni kellett háztartása és vállalata szükségleteihez. Milyen jelzővel illessük az agyvelőt, amely képes lerázni a titkolni való nyomorúság, az éhező család s az aprólékos nyomdászmesterség mindennapos szükségletei okozta kegyetlen gondokat - miközben ismeretlen birodalmakon száguld keresztül a tudós hevességével és mámorával a titok nyomában, amely nap nap után fittyet hány a legszigorúbb kutatásnak is? Sajnos, mint látni fogjuk, a feltalálónak sok egyéb bajt kell elviselnie, nem is számítva a tömeg hálátlanságát, amelynek a semmittevők s a tehetségtelenek azt mondják a lángészről: - Feltalálónak született; mást nem is tehet. Nem tartozunk több hálával neki a felfedezésért, mint egy hercegnek, amiért hercegnek született. Természet adta képességeit használja fel. És különben is, magában a munkában megtalálta a jutalmát.

A házasság mély erkölcsi és fizikai zavarokat okoz egy fiatal leány életében; de ha a középosztály polgári körülményei közt megy férjhez, mindezeken kívül még új feladata is van: új érdekeket ismerni meg s üzleti dolgokban tájékozódni; ezért van egy korszaka, amikor szükségképpen csak megfigyeléssel foglalkozik és nem cselekszik. David szerelme felesége iránt szerencsétlen módon hátráltatta az asszonyka nevelését; sem a házasságukat követő napon, sem azután nem merte felvilágosítani a dolgok állapotáról. Akármilyen nyomorúságba taszította is apja fösvénysége, a szegény nyomdász nem tudta rászánni magát, hogy mézesheteit elrontsa, inaskodásra kényszerítse feleségét a maga fárasztó mesterségében, és megtanítsa mindarra, amit üzletember hitvesének tudnia kell. Így aztán egyetlen vagyonát, azt az ezer frankot, inkább a háztartás, mint a nyomda emésztette fel. David nemtörődömsége és feleségének tudatlansága négy hónapig tartott. Az ébredés rettenetes volt. Amikor a Postelnek aláírott váltó lejárt, a házaspárnak nem volt pénze, s Ève eléggé ismerte ennek az adósságnak az eredetét, hogy letörlesztésére feláldozza menyasszonyi ékszereit és ezüstneműjét.

Aznap este, amikor a váltót kifizették, Ève faggatni kezdte Davidot üzleti ügyeiről, mert észrevette, hogy férje elhanyagolja a nyomdát annak a problémának kedvéért, amelyről nemrég beszélt neki. Valóban, házasságuk második hónapjától fogva David idejének legnagyobb részét az udvar végében levő kis fészerben töltötte, amely a hengerek olvasztására szolgált. Három hónappal Angoulême-be érkezte után a nyomdafestékes párnákat egy táblás és hengeres nyomdafestéktartóval helyettesítette, amely kemény enyvből és melaszból csinált hengerekkel juttatta a betűkre a nyomdafestéket. A nyomdászatnak ez az első tökéletesítése annyira megtámadhatatlan volt, hogy a Cointet testvérek is elfogadták, mihelyt kitapasztalták a hatását. David ennek a konyhafélének középső falához egy rézüstös kemencét támasztott, azzal az ürüggyel, hogy így kisebb szénpazarlással öntheti újra a hengereit, amelyeknek rozsdás mintái sorba voltak rakva a fal mellett, és soha egyet sem öntött újra. Nemcsak hogy belül bádogos, erős tölgyfa ajtót tétetett erre a helyiségre, hanem az ablak piszkos üvegtábláit is rovátkolt üveggel pótolta, hogy kívülről senki ne láthassa, mit csinál. Amikor Ève megszólalt, s a jövőről kezdett vele beszélni, nyugtalan arccal nézett rá, s e szavakkal hallgattatta el:

- Gyermekem, tudom, mit érezhetsz, amikor az elhagyott nyomdát s az üzletem tengődését látod, de nézd - folytatta, miközben szobájuk ablakához vezette, s megmutatta neki a titokzatos odút -, ott van a mi vagyonunk - szenvednünk kell még néhány hónapig, de szenvedjünk türelemmel, s engedd, hogy megoldjak egy ipari problémát, amelyet ismersz, s amely végét fogja vetni minden nyomorúságunknak.

David oly jó volt, önfeláldozása annyira hitelt érdemelt, hogy a szegény asszony, aki - mint minden asszony - elsősorban a napi kiadásokkal törődött, kötelességének tekintette megszabadítani férjét a háztartás gondjaitól. Otthagyta hát a csinos kék-fehér szobát, ahol eddig az anyjával beszélgetve kézimunkázott, s lement a faketrecbe a nyomda végébe, hogy megismerje a nyomdász-mesterség üzleti részét. Bizony, hősiesség volt ez egy már áldott állapotban levő asszonytól! Ez első hónapokban David tehetetlen nyomdájából megszöktek a munkások, akikre eddig szüksége volt; egyenként szállingóztak el. A Cointet testvéreknek annyi dolguk volt, hogy nemcsak a megyebeli munkásokat alkalmazták, akiket a nagy munkabér reménye kecsegtetett, hanem még néhány bordeaux-i munkást is; innét különösen inasok jöttek, akik elég ügyesnek vélték magukat, hogy megszabaduljanak a hosszú inaskodástól. Ève, amikor meg akarta állapítani, hogy milyen erőforrásokkal rendelkezik a Séchard-nyomda, már csak három embert talált ott. Először is Cérizet-t, az inast, akit David Párizsból hozott magával; aztán Mariont, aki hűséges kutya módjára ragaszkodott a házhoz, és végül az elzászi Kolbot, Didot-ék egykori szolgáját. Kolb véletlenül Angoulême-ben katonáskodott, és David ráismert egy szemlén, amikor szolgálati ideje éppen vége felé járt. Kolb meglátogatta Davidot, s beleszeretett a kövér Marionba: felfedezte benne mindazokat a jó tulajdonságokat, amiket egy osztályabeli férfi az asszonytól megkíván, a vérmes egészségre valló barna bőrt, a férfias erőt - Marion könnyűszerrel felkapott egy betűszekrényt -, a vallásos becsületességet, amit az elzásziak nagyra tartanak, a gazdái iránt való hűséget, ami derék jellemre vall, s végül a takarékosságot, aminek a leány kerek ezer frankot, fehérneműt, ruhákat s egyéb takaros, vidékies holmit köszönhetett. A kövér, tenyeres-talpas, harminchat esztendős Marionnak meglehetősen hízelgett, hogy figyelmével tünteti ki egy öt láb magas, jól megtermett, bikaerejű vértes, természetesen fejébe verte hát a gondolatot, hogy nyomdásszá legyen. Amikor az elzászit leszerelték, Marion és David elég jó Medvét faragtak belőle, noha sem írni, sem olvasni nem tudott.

Az úgynevezett városi munkák szedése nem okozott olyan sok dolgot ezekben a hónapokban, hogy Cérizet el ne végezhette volna. Cérizet, mint szedő, tördelő és faktor megvalósította azt, amit Kant fenomenális triplicitás-nak nevez. Szedett és korrigálta saját szedését, beírta a rendeléseket, kiírta a számlákat - de többnyire munka nélkül volt, és regényeket olvasott a munkaterem végén levő ketrecében, várva, hogy megrendeljenek valami falragaszt vagy gyászjelentést. Marion, akit az öreg Séchard nevelt, hajtogatta és áztatta a papirost, segített Kolbnak a nyomásban, kiteregette, körülvagdalta az íveket, s amellett a konyhát is ellátta, és kora reggel eljárt a piacra.

Amikor Ève Cérizet-vel elszámoltatott az első évnegyedről, megállapította, hogy nyolcszáz frank volt a bevétel. A kiadás, naponként három frankot számítva Cérizet-re és Kolbra - egyiknek két, másiknak egy frank volt a napszáma - hatszáz frankra rúgott. Mivel pedig az előállított és leszállított munkához szükséges anyagok ára százegynéhány frankot tett ki, Ève világosan látta, hogy házasságának első három hónapjára David ráfizette a házbért, a nyomda és az iparengedély képviselte tőkének kamatait. Marion bérét, a nyomdafestéket és végül a nyomdász szokásos nyereségét, vagyis mindazt, amit nyomdásznyelven szövet-nek neveznek - azokról a posztó- és selyemanyagokról, amikkel a présnek a betűkre gyakorolt nyomásán enyhítnek, úgy hogy egy ilyen négyszögletes szövetdarabot a sajtó lapja és a papír közé helyeznek. Amikor Ève nagyjából megértette a nyomdai munka módszereit és eredményeit, rájött, hogy mily kevés hasznot hajthat ez a nyomda; elsorvasztotta a Cointet testvérek mindent felfaló tevékenysége, akik papírgyárosok, újságírók, nyomdászok s a püspökség, a város és a megyefőnökség szállítói voltak egy személyben. Az újság, amelyet két évvel előbb az idősebb és ifjabb Séchard huszonkétezer frankért adott el, ekkor már tizennyolcezer frankot hozott évenként. Ève felismerte a Cointet testvérek látszólagos nagylelkűsége alatt lappangó számítást: elég munkát hagytak a Séchard nyomdának, hogy éppen csak megéljen, de annyit nem, hogy versenytársuk lehessen. Amikor az ügyek vezetését átvette, azon kezdte, hogy pontos leltárt vett fel minden értékről. Megparancsolta Kolbnak, Marionnak és Cérizet-nek, hogy hozzák rendbe és tisztogassák ki a munkatermet.

Egy este aztán, amikor David valami kirándulásról tért vissza, egy öregasszony vászonba burkolt óriási csomagot hozott utána, Ève tanácsot kért tőle, hogyan használhatnák fel az öreg Séchard-ról rájuk maradt hulladékokat, s egyben megígérte neki, hogy ezentúl maga fogja az üzletet irányítani. Férje tanácsai szerint Séchard-né minden papírmaradékot osztályozott s felhasznált: egy-egy lapot kettős hasábokban telenyomatott afféle színesen illusztrált népi versezetekkel, amiket a parasztok kunyhójuk falára szoktak ragasztani, mint például a Bolygó zsidó története, Ördög Róbert, a szép Magelóna, meg néhány csoda története. Ève házalónak fogta be Kolbot.

Cérizet egy pillanatot sem veszített, reggeltől estig szedte a naiv lapokat és durva díszítéseiket. A nyomáshoz elég volt Marion. Chardonné vállalt magára minden házi munkát, mert Ève a metszetek kiszínezésével foglalkozott. Két hónap alatt, hála Kolb mozgékonyságának és becsületességének, Séchard-né Angoulême körül tizenkét mérföldes körzetben háromezer ilyen nyomatot adott el: elkészítésük harminc frankba került, és két soujával árusítva, háromszáz frankot hoztak. De amikor már minden kunyhó és kocsma teli volt aggatva ezekkel a képes ívekkel, valami más spekulációra kellett gondolni, mert az elzászi nem utazhatott a megye határain kívül.

Ève mindent felkutatott a nyomdában, megtalálta azt az ábragyűjteményt, amely az úgynevezett Pásztor-kalendárium nyomására szolgált. Ebben mindent jelek és képek fejeznek ki: vörös, fekete vagy kék metszetek. Az öreg Séchard, aki sem írni, sem olvasni nem tudott, valamikor sok pénzt keresett az analfabétáknak szánt könyv nyomtatásával. Egy souért árulták valaha ezt a kalendáriumot, amely egy hatvannégyszeresen összehajtogatott ívből áll; vagyis százhuszonnyolc oldalas 64-edrét füzet. Séchard-nét boldoggá tette a színes lenyomatok sikere - ilyesmivel leginkább a kis vidéki nyomdák szoktak foglalkozni -, és most nagy arányokban fogott a Pásztor-kalendárium kiadásához, rászánva az előbbi üzlet nyereségét. A Pásztor-kalendárium-ból évenként többmillió példányt adnak el Franciaországban; durvább a papirosa, mint a Liège-i Kalendárium-nak, rizsmája körülbelül négy frankba kerül. Egy rizsma ötszáz lap; ha telenyomtatják, és ívenként egy soujával árusítják, huszonöt frankot jövedelmez. Séchard-né elhatározta, hogy száz rizsmát használ fel az első kiadáshoz, ami ötvenezer kalendárium elhelyezését jelentette kétezer frank nyereséggel.

David, bár szórakozott volt, mint minden erősen elfoglalt ember, amikor bepillantott a munkaterembe, meglepetten hallotta az egyik sajtó dörömbölését, és látta Cérizet-t, aki folyvást talpon volt, és szedett Séchard-né vezetése alatt. Amikor bejött, hogy ellenőrizze Ève megkezdett vállalkozásait, nagy diadala volt az asszonykának, hogy a férje helybenhagyott mindent, és kitűnő üzletnek találta a kalendáriumot. David meg is ígérte, hogy tanácsokat ad majd, hogyan használják fel a különböző színű nyomdafestékeket, amikre szükség van e kalendárium ábráinál, amely csak a szemhez akar szólni. És végül titokzatos műhelyében maga akarta újra önteni a hengereket, hogy tőle telhetően segítse feleségét ebben a kicsi, de annál fontosabb vállalkozásban.

E lázas tevékenység közben kétségbeejtő levelek érkeztek: Lucien tudtára adta anyjának, húgának és sógorának párizsi bukását és nyomorúságát. Most már megértheti az olvasó, hogy amikor háromszáz frankot küldtek az elkényeztetett gyermeknek, Ève, Chardonné és David valósággal a vérüket adták oda. Ève-et lesújtották ezek a hírek, kétségbe ejtette, hogy nagy erőfeszítése ellenére is oly keveset keres - félelemmel várta hát az eseményt, amely a fiatal házaspárok boldogságát be szokta tetőzni. Amikor már közel volt az anyaság pillanatához, azt gondolta magában: "Mi lesz belőlünk, ha az én édes Davidom nem éri el a kutatási célját, amíg lebetegszem? És ki fogja vezetni a mi szegény nyomdánk alig kezdődő üzleteit?"

A Pásztor-kalendárium-nak január elseje előtt készen kellett volna lenni; de Cérizet egyedül végtelen lassúsággal dolgozott a szedésen, s ez annál is kétségbeejtőbb volt, mert Séchard-né nem értett eléggé a dologhoz, s még szemrehányást sem tehetett neki. Beérte azzal, hogy megfigyelte a párizsi fiút. Cérizet egy párizsi lelencházból került ki, s onnan helyezték el Didot-ékhoz inasnak. Tizennégytől tizenhét éves koráig hűséges rabszolgája volt Séchard-nak, aki az egyik legügyesebb munkás vezetése alá rendelte, s aztán maga mellé vette szedőgyereknek; mert David ösztönszerűen érdeklődött Cérizet iránt, észrevette értelmességét, s maga is megszerettette magát a fiúval: olyan örömöket és gyönyörűségeket szerzett neki, amikhez nyomorúságában sohasem juthatott volna. Cérizet-nek elég csinos, ravaszkás arca volt, vörös haja, zavaroskék szeme. A párizsi csirkefogó erkölcseit hozta el Angoulême-be. Eleven, gúnyos szellemességétől, rosszmájúságától mindenki félt.

Minthogy David Angoulême-ben kevésbé vigyázott rá - akár mert idősebb volt már és több bizalmat keltett a mentorában, akár mert a nyomdász számított a vidék hatására -, Cérizet gyámjának tudta nélkül három-négy munkásleány tányérsipkás Don Juanjává lett és erkölcsileg tökéletesen lezüllött. Párizsi kocsmákban kialakult erkölcse a személyes érdeket tartotta egyetlen törvényének. Egyébiránt Cérizet a következő évben sor alá került, és semmiféle pályát nem látott maga előtt; nyakra-főre csinálta hát az adósságot, azt gondolta, fél év múlva úgyis katona lesz, s akkor hitelezői bottal üthetik a nyomát. David megőrzött még vele szemben valamit a tekintélyéből, nem azért, mert gazdája volt, nem azért, mert érdeklődött iránta, hanem mert az egykori párizsi csirkefogó tisztelte David nagy eszét. Cérizet hamarosan cimboraságba keveredett a Cointet testvérek munkásaival - vonzotta hozzájuk a munkászubbony hatalma, szóval: a testületi szellem, amely talán erősebb az alsó, mint a magasabb társadalmi rétegekben. Ebben a társaságban Cérizet megfeledkezett arról a kevés jóról, amire David meg tudta tanítani, de azért, amikor gúnyolták előtte a műhelye fapapucsait - így nevezték el a Medvék Séchard ócska sajtóit -, s megmutatták neki a tizenkét nagyszerű vassajtót a Cointet testvérek óriási munkatermében, ahol az egyetlen fasajtó már csak a levonatok készítésére szolgált: egyelőre még David pártját fogta, s gőgösen vágta oda a csúfolkodóknak:

- Az én gazdám többre viszi még ezekkel a fapapucsokkal, mint a tieitek azokkal a vasjátékokkal, amikből csak misekönyvek kerülnek ki! Az én gazdám olyan titkot keres, hogy azzal lefőzi Franciaország és Navarra minden nyomdáját!

- De addig is, te rongyos, kétfrankos faktor, egy vasalónő a gazdád - felelték neki.

- Az ám, de csinos vasalónő - vágott vissza Cérizet -, kellemesebb ránézni, mint a ti gazdáitok pofájára.

- És megélsz abból, hogy az asszonyt nézed?

A kocsma vagy a nyomda kapujától, ahol ezek a baráti vitatkozások lefolytak, egy s más a Cointet testvérek fülébe jutott a Séchard-nyomda helyzetét illetően; megtudták, milyen spekulációt kísérelt meg Ève, s szükségesnek vélték, hogy csírájába fojtsák a vállalkozást, amely a szegény asszonyt a jólét útjára terelhette volna.

- Koppantsunk az ujjára, hogy elvegyük a kedvét az üzlettől - mondta egymásnak a két testvér.

Az egyik Cointet, a nyomda vezetője, találkozott Corizet-vel, s ajánlatot tett neki, hogy korrigáljon náluk levonatokat egy bizonyos összegért, mert könnyíteni akarnak a korrektoruk dolgán, aki nem győzi összes nyomtatványaikat elolvasni. Néhány óra éjszakai munkával Cérizet többet keresett a Cointet testvéreknél, mint David Séchard-nál egész nap. Ebből egy kis összeköttetés támadt a Cointet testvérek és Cérizet között; nagyon tehetséges, mondták, és sajnálták, hogy ilyen kedvezőtlen anyagi helyzetben kell tengődnie.

- Maga, barátom - szólt hozzá egyszer az egyik Cointet -, faktor lehetne egy tekintélyes nyomdában, ahol hat frankot keresne naponként, s a maga eszességével annyira vihetné, hogy valamikor részesedést kapna az üzletből.

- Mit használ az nekem, ha jó faktor lesz belőlem? - felelte Cérizet - árva vagyok, jövő évre sor alá kerülök, s ha rossz számot húzok, ugyan ki fizeti a helyettesemet?...

- Ha rászolgál - felelte a gazdag nyomdász -, miért ne előlegezné valaki a kiváltásához szükséges összeget?

- No, a gazdám bizonyosan nem teszi meg - mondta Cérizet.

- Eh, talán megtalálja addig a titkot, amely után kutat...

Ez a mondat olyan céltudatosan hangzott, hogy a legrosszabb gondolatokat ébressze a hallgatójában; Cérizet olyan pillantást is vetett a papírgyárosra, hogy az fölért a legbehatóbb faggatással.

- Nem tudom, mivel foglalkozik - felelte óvatosan, amikor a papírgyáros néma maradt -, de nem olyan ember az, aki a szedőszekrényből akar meggazdagodni!

- Nézze, barátom - mondta a nyomdász, miközben elővette és Cérizet felé nyújtotta az egyházmegye imakönyvének hat ívét -, ha holnapra ki tudja ezt korrigálni, kap érte tizennyolc frankot. Nem vagyunk mi rossz emberek, keresethez juttatjuk a konkurrensünk faktorát! Megtehetnénk azt is, hogy engedjük Séchard-nét belegabalyodni a Pásztor-kalendárium-ba, hadd menjen tönkre rajta: mi azonban fölhatalmazzuk, mondja meg neki: mi is csinálunk egy Pásztor-kalendárium-ot, s értesse meg vele, hogy ő aligha érkezik elsőnek a piacra...

Most már érthető, miért szedte Cérizet oly lassan a kalendáriumot. Ève-et elfogta a rémület, amikor megtudta, hogy Cointet-ék megzavarják az ő szegény kis spekulációját, s a ragaszkodás jelének akarta tekinteni Cérizet szenteskedő jelentését a fenyegető konkurrenciáról; de nemsokára rajtakapta egyetlen szedőjét bizonyos túlzott kíváncsiságon, amit hajlandó volt fiatal korának tulajdonítani.

- Cérizet - szólt hozzá egy reggel -, maga odaáll a küszöbre, és megvárja, míg Séchard úr arra megy, aztán leskelődik, mit rejteget; valahányszor az úr kijön a hengeröntő műhelyből, maga kinéz az udvarra, ahelyett hogy a kalendáriumot szedné. Ezt rosszul teszi, Cérizet. Hiszen láthatja, hogy én, a felesége, tiszteletben tartom a titkait, s agyondolgozom magamat, hogy ő szabadon élhessen a munkájának. Ha maga nem vesztegette volna az időt, a kalendárium már készen volna, Kolb már árusítaná is, Cointet-ék semmi kárt nem okozhatnának nekünk.

- Eh, ténsasszony - felelte Cérizet -, azért a két frankért, amit itt keresek, megelégedhetnék öt frank ára szedéssel. Ha esténként korrektúrát nem csinálnék a Cointet testvéreknek, fölkopna az állam.

- Korán kezdi a hálátlanságot, sokra viheti még - felelte Ève, akit nem annyira Cérizet szemrehányásai bántottak, mint hangjának durvasága, fenyegető magatartása, támadó tekintete.

- Sokra viszem, ha nem asszony lesz a gazdám, mert asszonynál nem mindig telik ki harminc nap a hónapból.

Ève asszonyi méltóságában érezte megsértve magát, lesújtó pillantást vetett Cérizet-re, és fölment a lakásába. Ebédkor, amint David belépett, megkérdezte tőle:

- Tökéletesen bízol-e, barátom, ebben a lehetetlen kis Cérizet-ben?

- Cérizet-ben? - felelte David. - Ej, hiszen szedőgyerek volt mellettem, én neveltem én állítottam a szedőszekrény mellé, egyszóval nekem köszönhet mindent, amire vitte. Akkor egy apától is megkérdezheted, hogy bízik-e a gyermekében...

Ève tudtára adta a férjének, hogy Cérizet korrektúrát csinál Cointet-éknak.

- Szegény fiú, neki is csak kell élni - felelte David, a magát hibásnak érző gazda alázatosságával.

- Igen, igen, de nézd meg, barátom, mekkora a különbség Kolb és Cérizet között: Kolb húsz mérföldet jár meg mindennap, tizenöt vagy húsz sout költ, hazahoz hét-nyolc, némelykor kilenc frankot az eladott lapokért, s a kiadásain kívül csak egy frankot kér tőlem. Kolb inkább a kezét vágatná le, semhogy Cointet-éknál meghúzza egy sajtó rúdját, s nem nézne rá arra a holmira, amit te az udvarra dobsz ki, ha ezer tallért kínálnának is neki, ellenben Cérizet összeszedi és megvizsgálja.

Az egyenes lélek nem hisz egyhamar a rosszban, a hálátlanságban; keserves leckére van szüksége, míg az emberi romlottság végtelen voltát fölismeri; amikor aztán ebben a tekintetben kinevelődik, olyan elnézésig emelkedik föl, amely maga a legmélyebb megvetés.

- Eh, ez egyszerűen a párizsi suhanc kíváncsisága! - kiáltott fel David.

- Tedd meg nekem azt a szívességet, barátom, menj el a munkaterembe, nézd meg, mit szedett ki ez a fiú egy hónap alatt, s mondd meg nekem, nem ért volna-e rá ezalatt elkészíteni a kalendáriumot.

Ebéd után David elismerte, hogy a kalendáriumot egy hét alatt ki kellett volna szedni; amikor aztán megtudta, hogy Cointet-ék ugyanilyen kalendárium kiadására készülnek, segítségére sietett a feleségének: abbahagyatta Kolbbal a képes ívek árusítását, és mindent maga irányított a munkateremben; maga emelt a gépbe egy keretet, amit Kolbnak kellett kinyomnia Marionnal, a másikat ő nyomta ki Cérizet-vel s ellenőrizte a különböző színű nyomásokat. Minden szín külön nyomást kíván. Négy különböző színű nyomdafesték tehát négyszeres nyomást jelent. Éppen ezért a Pásztor-kalendárium előállítása annyiba kerül, hogy csak vidéki nyomdákban készítik, ahol a munkabér s a nyomdába fektetett tőke kamata elenyésző. Ezt a kezdetleges nyomdai terméket tehát szép munkákat gyártó nyomdában nem tudják elkészíteni.

Az öreg Séchard visszavonulása óta most először működött két sajtó az ódon munkateremben. Bár a kalendárium remekmű volt a maga nemében, Ève mégis kénytelen volt két garasért árusíttatni, mert a Cointet testvérek a magukét három centime-ért adták át a házalóknak; Ève költségei megtérültek a terjesztésen és nyert azon az elárusításon, amit Kolb közvetlenül végzett; de egészen mégsem sikerült a spekulációja. Amikor Cérizet észrevette szépasszony-gazdája bizalmatlanságát, lelke mélyén ellenségévé lett, s azt gondolta magában: "Gyanakszol rám, ezért bosszút állok!" Ilyen a párizsi suhanc.

Cérizet tehát szemmel láthatóan magas díjazást fogadott el a Cointet testvérektől a korrektúrák olvasásáért; minden este maga hozta el irodájukból, és minden reggel visszavitte nekik. Napról napra többet beszélgetett velük, egészen hozzájuk szokott, s végül sejteni kezdte, hogy lehetséges az, amivel csalogatták: tudniillik megszabadulhat a katonai szolgálattól; nem is a Cointet testvérek kényszerültek megvesztegetni őt, ő mondta ki az első szót arról, hogy ki lehetne lesni és fel lehetne használni David titkát. Ève nyugtalanul látta, hogy mily kevéssé számíthat Cérizet-re s hogy nem találhat egy második Kolbot; elhatározta, hogy elbocsátja az egyetlen szedőt, akiben a szerető asszony hatodik érzékével meglátta az árulót; de mert ez a nyomda halálát jelentette, férfias elhatározás fogamzott meg benne: levélben megkérte Métivier-t, David Séchard-nak, a Cointet testvéreknek s a megye majdnem minden papírgyárosának levelezőjét, hogy helyezze el a párizsi Könyvkereskedők Lapjá-ban a következő hirdetést:

Átadó egy működésben levő nyomda anyaggal és iparengedéllyel Angoulême-ben. Föltételek megtudhatók: Métivier-nél, Serpente utca.

A Cointet testvérek, amikor a lapnak azt a számát olvasták, amelyben ez a hirdetés megjelent, azt gondolták magukban: "Van esze ennek az asszonynak, ideje, hogy urak legyünk a nyomdájában, azzal, hogy munkát adunk neki; máskülönben ellenfelünk akadhat David utódában, márpedig nekünk az az érdekünk, hogy mindig szemmel tartsuk ezt a nyomdát."

Ezzel a gondolattal látogatták meg David Séchard-t a Cointet testvérek. Ève-hez fordultak, s az asszonyka nagy örömmel látta cselfogásának gyors sikerét, mert nem titkolták előtte a szándékukat, hogy az ő számlájukra végzett nyomdai munkát akarnak felajánlani Séchard úrnak: túl vannak halmozva munkával, s sajtóik már nem győzik, Bordeaux-ból kértek munkásokat - szóval fogadkoztak, hogy dolgot adnak David mindhárom sajtójának.

- Uraim - mondta a fiatalasszony a két Cointet testvérnek, amíg Cérizet odajárt, hogy értesítse Davidot kollégái látogatásáról -, az uram kitűnő, becsületes, szorgalmas munkásokat ismert Didot-éknál, bizonyos, hogy a legjobbak közül választ magának utódot. Nem okosabb eladni a nyomdát vagy húszezer frankért, ami ezer frank járadékot jelent, mint évenként ezer frankot veszíteni azon a munkán, amit önök kiadnak nekünk? Miért irigyelték meg tőlünk azt a szegény kis spekulációt a kalendáriummal, amihez különben ennek a nyomdának volt jussa?

- És miért nem értesített erről, kedves asszonyom? Mi nem utánoztuk volna - mondta sima hangon a két testvér közül az, akit a nagy Cointet-nak szoktak nevezni.

- Ugyan, uraim, maguk csak akkor kezdtek hozzá a kalendáriumhoz, amikor Cérizet-től megtudták, hogy én ilyesmit csinálok.

Élénk hangon mondta ezeket a szavakat, szemébe nézett a nagy Cointet-nak, s az lesütötte a szemét. Így bizonyosodott meg Ève Cérizet árulásáról.

Ez a Cointet, a papírgyár és az üzleti ügyek vezetője, sokkal ügyesebb kereskedő volt, mint testvére, Jean, aki különben igen értelmesen vezette a nyomdát, de a tehetségét egy ezredes tehetségéhez lehetett hasonlítani, ellenben Boniface tábornok volt, és Jean átengedte neki a fővezérletet. A száraz, sovány Boniface viaszsárga arcát vörös foltok tarkították, száját mindig összeszorította, szeme akár a macskáé - sohasem jött tűzbe, kenetes nyugalommal hallgatta a legdurvább sértéseket is, és szelíd hangon válaszolt. Misére járt, gyónt, áldozott. Szenteskedő modora és szinte lágy külseje alatt papi csökönyösség és becsvágy s a gazdagságra és kitüntetésekre szomjazó üzletember mohósága rejtőzködött. A nagy Cointet már 1820-ban akarta mindazt, amit a polgárság végül az 1830-as forradalommal nyert meg. Gyűlölte az arisztokráciát, közömbös volt a vallás dolgai iránt, s úgy játszotta az istenes embert, mint Bonaparte a hegypártit. Hátgerince csodálatos hajlékonysággal görnyedt meg a Nemesség és a Közigazgatás előtt, ezek mindig kicsinek, alázatosnak, engedékenynek látták. Végül még egy vonás, amelynek értékét csak az üzleti tárgyaláshoz szokott ember becsülheti meg igazán: sötétkék pápaszemet viselt, így leplezte a tekintetét, azzal az ürüggyel, hogy a fény szemrontó visszaverődése ellen védekezik, mert ebben a városban a föld is, az épületek is fehérek, s a napfény hevességét még fokozza a vidék magas fekvése is. Bár termete csak kevéssel volt nagyobb a közepesnél, magasnak látszott: soványsága munkával agyonterhelt természetre s örökké forrongó gondolkozásra vallott. Arcának jezsuita kifejezése volt, s ezt jól egészítette ki hosszú, sima, szürke, paposan nyírott haja meg ruhája: hét esztendő óta fekete nadrágot, harisnyát, mellényt és gesztenyeszín posztó-lévitát viselt (ez a redingote délvidéki neve). Nagy-Cointet-nak nevezték, hogy megkülönböztessék testvérétől, a kövér Cointet-tól, ilyenformán fejezték ki az ellentétet a két testvér termete és képességei között. Egyébiránt egyformán félelmesek voltak mind a ketten.

Valóban, a derék, kövér Jean Cointet, akinek flamand képét lebarnította Angoulême napja, kicsi, kurta, potrohos volt, mint Sancho Panza, örökké mosolygós, széles vállú alakja meglepő ellentétet alkotott a bátyjával. Jean nemcsak arckifejezés meg értelem dolgában különbözött testvérétől, de majdnem szabadelvű vélekedéseket is hangoztatott, balközéppárti volt, csak vasárnaponként járt misére, s kitűnő egyetértésben élt a szabadelvű kereskedőkkel. Némely houmeau-i üzletember azt állította, hogy ez a véleménykülönbség kiszámított játék a két testvér között. A nagy Cointet ügyesen használta ki öccse látszólagos kedélyességét, úgy kezelte Jeant, mint valami buzogányt. Jean vállalta magára a kemény szavakat, a "kivégzéseket", amelyektől bátyjának szelíd kedélye visszariadt. Jean vezette a harag-ügyosztályt, ő dühöngött, ő tette az elfogadhatatlan ajánlatokat, amelyek enyhébb színben tüntették fel a testvére ajánlatait; így előbb vagy utóbb minden céljukat elérték.

Ève az asszonyok sajátos ösztönével hamar megsejtette a két testvér jellemét; vigyázott is magára e veszélyes ellenfelekkel szemben. David már mindent tudott feleségétől; mélységesen szórakozott arccal hallgatta meg ellenségeinek ajánlatait.

- Állapodjanak meg a feleségemmel - mondta a két Cointet-nak, otthagyva az üveges ketrecet, hogy visszatérjen a kis laboratóriumába -, jobban tudja a nyomdám dolgait, mint én magam. Én olyasmivel foglalkozom, ami gyümölcsözőbb lesz ennél a nyomorúságos műhelynél - azzal, helyrehozom majd azokat a veszteségeket, amiket önök okoztak nekem...

- Hogyan? - kérdezte a kövér Cointet.

Ève ránézett a férjére, hogy óvatosságra intse.

- Adófizetőim lesznek önök is és mindazok, akik papírt fogyasztanak! - felelte David.

- Mit kutat ön tulajdonképpen? - kérdezte Benoît-Boniface Cointet.

Amikor Boniface szelíd és biztató hangon kimondta a kérdést, Ève ismét a férjére nézett, értésére akarta adni, hogy ne feleljen semmit, vagy ha felel: ne mondjon semmit.

- Azt kutatom, hogyan lehet papírt gyártani a mai termelési költségek ötven százalékáért...

Azzal elment, nem látta a két testvér szemének összevillanását: mintha így beszéltek volna: "Ennek az embernek feltalálóvá kellett lenni; lehetetlen is, hogy ilyen szabású ember tétlen maradjon! - Zsákmányoljuk ki!" - mondta Boniface. - "De hogyan?" - kérdezte Jean.

- Önökkel is úgy tesz David, mint velem - szólt Séchard-né. - Ha kíváncsiskodom, a nevem után alighanem Éva anyánk lányának néz, s odavet egy mondatot, de hát amit mond, az csak a puszta terve.

- Ha férjeura meg tudja valósítani a tervét, bizonyára gyorsabban szerez vagyont, mint a nyomdájával, s most már nem csodálkozom, hogy elhanyagolja ezt a műhelyt - mondta Boniface, az elhagyatott műhely felé fordulva, ahol Kolb egy deszkán ülve egy fokhagymagerezddel dörzsölte be a kenyerét; mi azonban nem szeretnők ezt a nyomdát egy tevékeny, mozgolódó, becsvágyó konkurrens kezén látni, s talán sikerül megegyeznünk önökkel. Ha például hajlandók volnának bizonyos összegért bérbe adni a fölszerelésüket valamelyik munkásunknak, aki az önök neve alatt nekünk dolgoznék, ahogy ez Párizsban is szokás, mi eléggé foglalkoztatnók ezt a munkást, hogy jó bért fizethessen önöknek, s egy kis pénzt is félretehessen...

- Ez az összegtől függ - felelte Séchard-né. - Mit akarnak adni? - tette hozzá, és úgy nézett Boniface-ra, hogy az láthassa, mennyire megértette a tervét.

- De hát mit kívánna ön? - felelte gyorsan Jean Cointet.

- Háromezer frankot fél esztendőre - mondta Ève.

- Ej, édes asszonyom, hiszen az imént arról beszélt, hogy húszezer frankért eladja a nyomdájukat - felelte szelíden Boniface. - Húszezer frank hatszázalékos kamatja csak ezerkétszáz.

Ève egy pillanatra elképedt, s csak ekkor jött rá, milyen fontos üzleti dolgokban a titoktartás.

- Önök felhasználnák a sajtóinkat, a betűinket, márpedig bebizonyítottam, hogy tudok még velük holmi kis üzleteket csinálni - felelte -, mi pedig kénytelenek vagyunk házbért fizetni az öreg Séchard-nak, aki éppenséggel nem üldöz bennünket az ajándékaival.

Kétórai harc után elérte Ève, hogy kétezer frankot adjanak fél esztendőre, s ebből ezret előre kell kifizetniük. Amikor mindenben megállapodtak, tudtára adta a két testvér, hogy Cérizet-nek szándékozik bérbeadni a nyomda felszerelését. Ève nem tudott visszafojtani egy meglepett mozdulatot.

- Hát nem jobb olyasvalakit választani, aki ismeri a műhelyt? - mondta a kövér Cointet.

Ève minden válasz nélkül köszönt a két testvérnek, s magában megfogadta, hogy figyelni fogja Cérizet-t.

- No, az ellenség bejutott a várba - mondta David nevetve a feleségének, amikor az asszony ebédnél megmutatta neki az aláírni való szerződést.

- Eh - felelte az asszony -, Kolb és Marion hűségéért kezeskedem, ők ketten vigyázni fognak mindenre. És különben is, négyezer frank járadékot szerzünk olyan felszereléssel, amire ráfizettünk, s neked egy esztendőd van, hogy megvalósítsd a reménységeidet.

- Te, ahogy a malomgáton mondtad, igazán feltaláló-feleségnek születtél - mondta Séchard, és gyöngéden megszorította a felesége kezét.

A házaspárnak most már volt ugyan pénze, hogy átvészelje a telet, de viszont Cérizet felügyelete alatt élt, s tudtán kívül a nagy Cointet-tól függött.

- Kezünkben vannak - mondta kimenőben a papírgyár igazgatója nyomdász testvérének. - Ezek a szerencsétlenek most megszokják, hogy bért kapnak a nyomdájukért - számítanak erre, és adósságba verik magukat. Fél év múlva nem újítjuk meg a bérletet, s akkor meglátjuk, mit rejteget ez a lángeszű férfiú, mert felajánljuk neki, hogy kihúzzuk a bajból, ha társul velünk a felfedezés kiaknázására.

Ha valami ravasz kereskedő láthatta volna a nagy Cointet-t, amikor kijelentette e szavakat: ha társul velünk - megértette volna, hogy a házasság veszedelme még mindig kisebb az anyakönyvi hivatalban, mint a kereskedelmi törvényszék előtt.

Hiszen már az is sok volt, hogy ezek a kegyetlen vadászok nyomára jutottak a vadnak! David és felesége mellett csak Kolb és Marion állt, igazán tehetetlenek voltak hát egy Boniface Cointet cselfogásaival szemben.

Amikor Séchard-né lebetegedett, Lucien ötszázfrankos pénzeslevele és Cérizet második bérfizetése révén fedezhették minden kiadásukat. Ève, az anyja és David már azt hitték, hogy Lucien megfeledkezett róluk, és most ugyanolyan örömet éreztek, mint első sikerei idejében a költő, akinek újságírói diadalai még nagyobb zajt ütöttek Angoulême-ben, mint Párizsban.

Davidot elringatta a biztonság csalóka érzete - és megtántorodott, amikor ezt a szörnyű levelet kapta sógorától:

Édes Davidom, Métivier-nél elhelyeztem három váltót a te aláírásoddal, az én rendeletemre kiállítva, egy-, két- és háromhónapos lejárattal. Választanom kellett; vagy ezt teszem, vagy öngyilkos leszek, hát ehhez a szörnyű segédeszközhöz folyamodtam, bár kétségtelenül sok bajt fog neked okozni. Majd megmagyarázom, milyen kényszerhelyzetben vagyok, és különben is iparkodom lejáratkor megküldeni neked a pénzt. Égesd el a levelemet, ne szólj semmit se a húgomnak, se az anyámnak, mert bevallom, számítottam hősiességedre, amelyet jól ismer

kétségbeesett testvéred
Lucien de Rubempré

- Szegény bátyád iszonyú pénzzavarban van - mondta David a feleségének, aki ekkor kelt föl gyermekágyból -, három ezerfrankos váltót küldtem neki, egy-, két- és háromhónapos lejárattal, ezt tartsd számon.

Aztán sétálni ment a mezőre, hogy a felesége magyarázatot ne kérhessen tőle. De Ève-et már végtelenül nyugtalanította a bátyja félesztendős hallgatása, s amikor anyjával megbeszélte ezt a baljóslatú mondatot, igen rossz előérzetei támadtak: kétségbeesett lépésre határozta el magát, csakhogy ezeket eloszlathassa. Ifjabb Rastignac néhány napra hazatért, s épp elég rosszat beszélt Lucienről, hogy ezek a párizsi hírek szájról szájra továbbadva és megtoldva eljussanak az újságíró húgához és anyjához. Ève elment Rastignacnéhoz, megkérte, hogy beszélhessen a fiával. Közölte vele minden aggodalmát, s könyörgött neki, mondja meg az igazat Lucien párizsi helyzetéről. Ève egy pillanat alatt megtudta bátyja és Coralie viszonyát, Lucien párbaját Michel Chrestiennel, amit d'Arthez ellen elkövetett árulása okozott, egyszóval Lucien életének minden körülményét, egy elmés dandy mérgezett előadásában, aki gyűlöletét és irigységét ügyesen tudta szánalomnak álcázni, s a nagy ember jövőjéért aggódó hazafiság baráti formájába és az Angoulême kegyetlenül kompromittált szülöttjének tehetsége iránt érzett bámulat színeibe öltöztetni. Beszélt Lucien hibáiról, amelyek miatt elvesztette a legmagasabb személyiségek pártfogását, s eltépte a rendeletet, amely felruházta őt a Rubempré névvel és címerrel.

- Asszonyom, ha a bátyjának jó tanácsadói lettek volna, ma is a kitüntetések útján haladna, és férje lenne Bargetonnénak; de hát elhagyta, megsértette! Bargetonné fájó szívvel ment feleségül Sixte du Châtelet grófhoz, mert szerette Lucient.

- Lehetséges ez?... - kérdezte Séchard-né.

- Az ön bátyja sasfiók, akit megvakítottak a fényűzés és dicsőség első sugarai. Ki tudja, micsoda mélységbe hull a sas, ha lezuhan; a nagy ember bukása mindig arányban van a magassággal, ahová feljutott.

Ève elborzadva tért vissza. Az utolsó mondat nyílvessző gyanánt fúródott a szívébe. Lelkének legérzékenyebb pontján érte a seb, mélységesen hallgatott odahaza; de sok könny futott végig az arcán, a gyermeke homlokán is, amíg szoptatta. Olyan nehéz lemondani a családi büszkeség illúzióiról, melyek az élettel együtt születnek, hogy Ève nem hitt Eugène de Rastignacnak s igazi barát szavát akarta hallani. Megható levelet írt tehát d'Artheznek, akinek címét megadta volt neki Lucien, amikor még rajongott d'Arthez baráti köréért, s ezt a választ kapta:

Asszonyom,

az igazságot kérdezi tőlem, arról, hogyan él Párizsban a bátyja; felvilágosítást kíván a jövőjéről, s hogy őszinte válaszra bírjon, elismétli, amit Rastignac úr mondott róla, és kérdezi, vajon igaz-e mindez.

Ami engem illet, asszonyom, Lucien javára kell helyesbítenem Rastignac úr bizalmas kijelentéseit. A bátyja lelkiismeret-furdalást érzett, eljött hozzám, hogy megmutassa nekem a könyvemről írott kritikát, s azt mondta, nem tudja rászánni magát a kiadására, bár egy drága teremtést dönt veszélybe azzal, ha nem engedelmeskedik pártja parancsának. Sajnos, asszonyom, az írónak kötelessége, hogy megértse a szenvedélyeket, hiszen az a dicsősége, ha ki tudja fejezni: megértettem tehát, hogy ha a kedves és a barát közt van választásunk, fel kell áldoznunk a barátot. Megkönnyítettem bátyjának a vétkét, magam javítottam át ezt a könyvgyilkos cikket, és egészen helybenhagytam.

Ön azt kérdi tőlem, vajon Lucien megtartotta-e becsülésemet és barátságomat. Erre nehéz válaszolni. A bátyja rossz úton jár, a vesztébe rohan. E pillanatban még szánom; nemsokára szándékozom elfelejteni, nem annyira azért, amit már elkövetett, mint inkább azért, amit ezután kell még elkövetnie. Az Ön Lucienje költői lélek, de nem költő, álmodik és nem gondolkozik, handabandázik és nem teremt. Végül, bocsássa meg a szavamat, elasszonyosodott férfi, keresi a feltűnést, ami legfőbb vétke a franciának. Ilyenformán Lucien mindig fel fogja áldozni legjobb barátját azért a gyönyörűségért, hogy a szellemességét bebizonyíthassa. Szívesen aláírna akár holnap egy szerződést az ördöggel, ha ez a szerződés néhány esztendőre csillogó, fényűző élethez juttatná.

Nem tett-e már rosszabbat is ennél, amikor elkótyavetyélte a jövendőjét egy színésznővel folytatott, nyílt együttélésnek múló gyönyörűségeiért? E pillanatban még ennek a nőnek ifjúsága, szépsége, odaadása - mert imádja őt - leplezi előtte, hogy mily veszélyes ez a helyzet, amelyet sem a dicsőség, sem a siker, sem a vagyon nem tud elfogadtatni a világgal. Nos hát, akármilyen újabb kísértés környékezi meg, az Ön bátyja mindig csak a pillanatnyi gyönyöröket fogja látni, éppen úgy, mint ma. Nyugodjék meg, Lucien soha nem fog elmenni a bűnig, ahhoz nem elég erős; de bele tudna nyugodni egy már elkövetett bűnbe, osztoznék a hasznában, anélkül, hogy a veszélyben osztozott volna: ezt pedig irtózatosnak találja mindenki, még a gonosztevő is. Meg fogja vetni önmagát, bűnbánatot fog érezni; de ha újra megszorul, ő is újra kezd mindent, mert nincs akarata: erőtlen a gyönyör csapdáival, legkisebb ambícióinak kielégítésével szemben. Lusta, mint minden költői lélek, s ügyesnek véli magát, amikor megkerüli a nehézségeket, ahelyett, hogy legyőzné. Egyik órában bátor lesz, a másikban gyáva. És éppoly kevéssé szabad javára írni a bátorságát, mint a gyávaságát szemére hányni: Lucien hárfa, húrjai a légkör változásai szerint feszülnek meg, vagy ernyednek el. Írhat szép könyvet, haragjának vagy boldogságának egy korszakában, és érzéketlen lehet a siker iránt, noha vágyott utána.

Párizsba érkezésének első napjaitól fogva hatása alá került egy erkölcsi érzék nélkül szűkölködő fiatalembernek, akinek az irodalmi élet nehézségei között tanúsított ügyességei és tapasztaltsága elkábította. Ez a csepűrágó tökéletesen meghódította Lucient, s belesodorta abba a méltatlan életmódba, amelyre szerencsétlenségére varázsos fátylat vetett a szerelem. Gyöngeség jele, ha valaki túlságos könnyen osztogatja a csodálatát: nem lehet egyforma tisztelettel adózni a kötéltáncosnak és a poétának. Valamennyiünket bántott, hogy többre becsülte az irodalom cselszövéseit és arcátlanságait azok bátorságánál és becsületénél, akik azt tanácsolták neki, hogy ne kerülő úton nyerje el a sikert, hanem vállalja a harcot és szálljon le küzdeni a porondra, ahelyett, hogy a zenekar trombitásai közé ülne.

Furcsa dolog ez, asszonyom, de a társadalom nagyon is elnéző az ilyen természetű fiatalemberek iránt: szereti őket, lépre megy külső előnyeik szép látszatának; nem kíván tőlük semmit, menti minden hibájukat, részesíti őket a tökéletes egyéniségek minden előnyében, mert csak jó tulajdonságaikat akarja meglátni - és végül, elkényeztetett gyereket nevel belőlük. Ellenben határtalanul szigorú a társadalom az erős és teljes egyéniségekhez. Talán van valami fenséges a társadalomnak e látszólag oly igazságtalan viselkedésében: mulat a bohócon, csak gyönyörűséget kíván tőle s hamarosan elfelejti; ellenben a nagyságtól annak egész isteni nagyszerűségét megköveteli, mielőtt térdet hajtana előtte.

Mindent a maga törvénye szerint kell megítélni: az örök életű gyémánt legyen szeplőtlen, a divat kérészéletű alkotása könnyelmű, képtelen, megbízhatatlan lehet. Így hát Lucien tévedései ellenére is nagyszerűen érvényesülhet, talán megnyergelheti valamilyen formájában a szerencsét, vagy jó társaságba kerülhet; de ha valami gonosz démonnal találkozik, a pokol fenekéig fog süllyedni. Csillogó keveréke ő a túlságosan könnyű alapra hímzett szép tulajdonságoknak; az idő elviszi magával a virágokat, egy napon nem marad egyéb, mint a szövet s ha az rossz, rongyot lát az ember a helyén. Amíg Lucien fiatal, tetszeni fog; de mi lesz vele harmincéves korában? Ezt kell kérdezniük azoknak, akik őszintén szeretik.

Ha egymagam gondolkoznám így Lucienről, talán megkíméltem volna Önt attól, hogy ilyen fájdalmat okozzak az őszinteségemmel; de az, hogy banalitásokkal kerüljem meg aggódó kérdéseit, méltatlannak látszott a szememben Önhöz is, akinek levele valóságos segélykiáltás, s magamhoz is, akit Ön túlságosan megtisztel. Mindezeken felül pedig azok a barátaim, akik ismerték Lucient, egyhangúlag ezen a véleményen vannak: kötelességemnek tartottam tehát, hogy megírjam az igazságot, bármily rettentő is. Lucientől mindenre el lehetünk készülve, jóban és rosszban egyaránt. Ez tömören a véleményünk, ez a veleje ennek a levélnek is. Hogyha mostanában nyomorúságos és hányatott életének véletlenségei visszasodornák Önhöz ezt a poétát, használja fel minden befolyását, hogy megtartsa családja körében, mert amíg csak a jelleme ki nem forr, Párizs mindig veszedelmes lesz rá nézve. Őrző angyalainak nevezte Önt és a férjét, s bizonyára megfeledkezett Önökről; de eszébe fognak jutni abban a pillanatban, amikor a vihar megkergeti és csak a családjánál lelhet menedéket. Tartsa hát nyitva számára a szívét, asszonyom: szüksége lesz rá.

Fogadja, asszonyom, őszinte tiszteletét annak az embernek, aki ismeri az Ön értékes tulajdonságait, és sokkal jobban becsüli anyai aggodalmát, semhogy készséges szolgálatát föl ne ajánlaná.

D'Arthez

Két nappal e válasz olvasása után Ève kénytelen volt dadát fogadni: a teje elapadt. Valamikor istenítette a bátyját, s most azt látta, hogy legszebb képességei züllesztik el; egyszóval azt látta, hogy a sárban fetreng. A nemes teremtés nem tudott alkudozni a becsületesség, az erkölcsi kényesség s az otthon vallásának többi hitcikke dolgában, amiket a messze vidéken még tisztán ragyogó családi tűzhely mellett tiszteletben tartottak.

Igaza volt hát David jóslatainak. Amikor egy őszinte és tiszta beszélgetésben a két szerető házastárs kiöntötte a szívét egymásnak, és Ève megvallotta férjének, micsoda bánat festi ónszínűre fehér homlokát - David vigasztaló szavakat talált számára. Bár könnybe borult a szeme, hogy feleségének szép keblét kiszárította a fájdalom, s hogy az asszony kétségbe van esve, mert anyai kötelességét nem tudja teljesíteni: megnyugtatta, és valami reménységet öntött belé.

- Látod, fiacskám, a bátyádat a képzelete vitte bűnbe. Hisz oly természetes, hogy egy poéta bíborba és azúrba akar öltözködni, és mohón fut minden gyönyörűség után. Ezt a madarat lépre viszi a ragyogás, a fényűzés, s annyi jóhiszeműség van benne, hogy Isten megbocsát neki, ha a társadalom el is ítéli.

- De hiszen megöl bennünket... - kiáltott fel a szegény asszony.

- Ma megöl, de néhány hónappal ezelőtt megmentett, amikor elküldte első keresetét - felelte a jó David, aki bölcsen megértette, hogy a kétségbeesés túlzásokba ragadtatja a feleségét, de majd csak visszatér Lucien iránti szeretete. - Mercier mondta Párizs képé-ben körülbelül ötven évvel ezelőtt, hogy az irodalom, a költészet, a tudomány, az agy alkotásai sohasem tarthatják el az embert; Lucien pedig, mint költő, nem hitt az öt évszázad tapasztalásában. A tintával öntözött vetésből csak tíz-tizenkét esztendő múlva lesz aratás, ha ugyan lesz, Lucien pedig lábán adta el a termését. Legalább megtanulta, hogy mi az élet. Előbb egy asszony csalta meg, aztán a társaság, a hamis barátok. Drágán fizette meg a tapasztalását, ennyi az egész. Az őseink azt mondták: ha egy jó családból való fiú ép füllel és ép becsülettel ér haza, rendben van minden.

- A becsület!... - kiáltott fel szegény Ève. - Ó jaj, hány helyen sebezte meg Lucien a becsületét!... Lelkiismerete ellenére írni! Legjobb barátját megtámadni!... Elfogadni egy színésznő pénzét!... Mutatkozni vele! Kihúzni a párnát a fejünk alól!...

- Ó, ez még semmi!... - kiáltott fel David, de aztán hirtelen elhallgatott.

Majdnem kicsusszant a száján a sógora váltóhamisítása, s Ève szerencsétlenségére, észrevette az elhallgatását, és valami határozatlan nyugtalanság fogamzott meg benne.

- Hogy semmi? - felelte. - Ugyan miből fizetünk ki háromezer frankot?

- Először is - mondta David - meg kell újítanunk Cérizet-vel a nyomdabérletet. Fél esztendő alatt hétszáz frankot keresett azon a tizenöt százalékon, amit Cointet-ék adnak neki a számukra végzett munkák után és még ötszázat városi munkákkal.

- Ha Cointet-ék tudják ezt, talán nem újítják meg a bérletet, félni fognak tőle - mondta Ève -, mert Cérizet veszedelmes ember.

- Eh, mit bánom én - kiáltott Séchard -, néhány nap múlva gazdagok vagyunk! Ha egyszer Lucien pénzhez jut, angyalom, maga lesz a földre szállt erény...

- Ó, David barátom, milyen szó csusszant ki most a szádon! Hát Luciennek nem volna ereje a rossz ellen, ha nyomorúságban él? Te is éppen úgy gondolkozol róla, mint d'Arthez úr! Erő nélkül senki sem lehet kiváló ember, Lucien pedig gyönge... micsoda angyal az, akit nem szabad megkísérteni?...

- Ej, Lucien olyan természet, amely csak a maga környezetében, a maga mennyországában szép. Nem született küzdelemre, és én meg fogom kímélni a küzdelemtől. Nézz csak ide. Sokkal közelebb állok az eredményhez, semhogy el ne árulhatnám neked a módját. - Néhány nyolcadrét nagyságú fehér papírlapot húzott ki a zsebéből, diadalmasan meglobogtatta, s letette felesége ölébe. - Egy rizsma ilyen papír a legnagyobb formátumban (grand-raisin) nem fog többe kerülni öt franknál - mondotta; kezébe nyomta Ève-nek a mintákat, s az asszonyon gyermekes meglepetés látszott.

- De hát hogyan készítetted ezeket a mintákat? - kérdezte.

- Egy ócska szőrszitával, amit Mariontól szedtem el - felelte David.

- Hát nem vagy még megelégedve?

- Nem a gyártás a probléma, hanem a pép önköltségi ára. Sajnos, drágám, én csak az utolsók közt léptem erre a nehéz útra. Massonné már 1794-ben megpróbálta a telenyomtatott papírt fehér papírrá visszaváltoztatni; sikerült is neki, de milyen áron! Angliában 1800 táján Salisbury márki próbálta - s ugyanakkor, 1801-ben Franciaországban Seguin - szalmát használni a papírgyártáshoz. A mi közönséges módunk, az arundo phragmitis, szolgáltatta a kezedben levő papíríveket. De én csalánt és bogáncsot fogok felhasználni, mert, hogy a nyersanyag olcsó maradhasson, olyan növényi anyaghoz kell folyamodni, ami mocsarakban és rossz földön is megterem, s így potom pénzbe kerül. Az egész titok a szárak preparálásában rejlik. E pillanatban még az eljárásom nem elég egyszerű. Nos hát, ennek a nehézségnek ellenére is bizonyos vagyok: megszerzem a francia papírgyártásnak azt a kiváltságot, amelyet az irodalmunk élvez, a mi országunk monopóliumává teszem, mint ahogy az angoloké a vas, a kőszén és a közönséges agyagáru monopóliuma. Én akarok lenni a papírgyártás Jacquart-ja.

Ève felállt, David egyszerű szavai lelkesedést és csodálkozást lobbantottak lángra benne - kitárta a karját, magához szorította, és vállára hajtotta a fejét.

- Úgy megjutalmazol, mintha már meg is találtam volna a titkot - mondta a férje.

Válasz helyett Ève csak könnyben úszó szép arcát mutatta, s egy pillanatig nem tudott szólni.

- Nem a lángészt csókoltam meg - mondta -, hanem a vigasztalót! Az elbukott dicsőség helyében egy emelkedő dicsőséget mutattál meg nekem. Azért a fájdalomért, amit a bátyám süllyedése okoz, a férjem nagyságával vigasztalsz meg... Igen, nagy leszel, mint a Graindorge-ok, a Rouvet-k, a Van Robais-k, mint az a perzsa, aki a festőbuzért meghonosította - mint mindazok, akik homályban maradtak, mert feltűnés nélkül cselekedték a jót, amikor egy iparágat tökéletesítettek.

- Vajon mit csinálnak most?... - mondta Boniface.

A nagy Cointet a Mûrier téren sétálgatott Cérizet-vel, vizsgálgatta a férj és feleség árnyékát, amint a muszlinfüggönyön kirajzolódott; mert mindennap éjféltájban eljött Cérizet-vel beszélgetni, akit megbízott, hogy figyelje egykori gazdájának minden moccanását.

- Bizonyosan azt a papírt mutatja az asszonynak, amelyiket ma reggel gyártott - felelte Cérizet.

- Micsoda anyagokat használt fel? - kérdezte a papírgyáros.

- Azt lehetetlen kitalálni - felelte Cérizet -, már lyukat fúrtam a tetőn, fölmásztam, s múlt éjszaka láttam a gazdámat, amint a rézüstben főzte a pépjét - hiába vizsgálgattam a sarokban fölhalmozott készleteket, csak annyit tudtam észrevenni, hogy a nyersanyag hasonlít a halomba rakott lenhez...

- Ne menjen tovább! - szólt szenteskedő hangon Boniface Cointet a spionjához - ez nem lenne becsületes dolog!... Séchard-né majd ajánlatot tesz magának, hogy újítsa meg a nyomda bérletét; mondja, hogy önállósítani akarja magát, kínálja a felét annak, amit az iparengedély és az anyag megér, s ha beleegyezik, keressen föl engem. Mindenesetre nyújtsa a dolgot... Nincs pénzük.

- Egy fillérjük sincs - mondta Cérizet.

- Egy fillérjük sincs - ismételte a nagy Cointet. - "Kezemben vannak" - gondolta magában.

A Métivier és a Cointet testvérek cégei a papírbizományos üzletet, papírgyártást és nyomdászatot bankársággal kötötték össze, de eszük ágában sem volt fizetni a bankári cím használatáért. A kincstár még nem lelte meg a módját a kereskedelmi üzletek ellenőrzésének, hogy bankári pátens kiváltására kényszeríthesse mindazokat, akik titokban bankárkodnak. Ez a pátens Párizsban például ötszáz frankba kerül. De a Cointet testvérek és Métivier, noha a tőzsdén a zugbankárok közé számították őket, évnegyedenként legalábbis néhány százezer frankot forgattak meg a párizsi, bordeaux-i és angoulême-i piacokon. Nos, éppen ezen az estén kapták meg a Cointet testvérek Párizsból azt a háromezer frank ára váltót, amit Lucien hamisított. A nagy Cointet tüstént szörnyű fegyvert kovácsolt ebből az adósságból, s amint majd látni fogjuk, egyenesen a szegény, türelmes feltaláló mellének szögezte.

Másnap reggel hét órakor Boniface Cointet a gát mentén sétálgatott, ahol a felduzzasztott víz az ő nagy papírgyárát táplálta, s zúgása elfojtotta az emberi hangot. Egy fiatalemberre várakozott. A fiatalember huszonkilenc éves volt, hat hete jogtanácsos az angoulême-i első folyamodású törvényszéknél, és Pierre Petit-Claud-nak hívták.

- Ugye, maga egyidőben járt David Séchard-ral az angoulême-i kollégiumba? - kérdezte a nagy Cointet, és üdvözölte a fiatal jogászt, aki sietve jelent meg a gazdag gyáros hívására.

- Igenis, kérem - felelte Petit-Claud, a nagy Cointet lépéséhez igazítva a magáét.

- Felújították azóta az ismeretséget?

- Legföljebb kétszer találkoztunk a visszatérés óta. Nem is lehetett másként; én az irodában vagy a törvényszéken voltam hétköznapon; vasárnap és ünnepeken pedig dolgoztam, hogy teljesebbé tegyem a tudásomat, hiszen csak saját erőmre támaszkodhattam...

A nagy Cointet helyeslően bólintott.

- Amikor viszontláttuk egymást Daviddal, megkérdezte, mi lett belőlem. Mondtam, hogy elvégeztem a jogot Poitiers-ben, aztán Olivet ügyvéd első segédje lettem, és remélem, előbb vagy utóbb megvehetem az irodáját... Sokkal közelebbről ismertem a jelenleg Rubemprénak nevezett Lucien Chardont, Bargetonné kedvesét, a mi nagy költőnket, szóval David Séchard sógorát.

- Hát akkor bejelentheti Davidnak a kinevezését, és felajánlhatja neki a szolgálatait - mondta a nagy Cointet.

- Az nem szokás - felelte a fiatal jogtanácsos.

- Sohasem volt pöre, nincs jogtanácsosa, nem olyan lehetetlen dolog - felelte Cointet, pápaszeme mögül méregetve a kis jogászt.

Pierre Petit-Claud houmeau-i szabó fia volt; iskolatársai mindig lenézték; mintha egy kis epe is keringett volna a vérében. Piszkos és zavaros arcszíne régi betegségekre, nyomorúság okozta virrasztásokra és majdnem mindig gonoszságokra szokott vallani. Két köznapi szóval röviden lefesthető ez a fiatalember; metsző volt és szúrós. Repedt hangja illett keserű arcához, girhes külsejéhez és szarkaszemének határozatlan színéhez. A szarkaszem Napóleon megfigyelése szerint a megbízhatatlanság jele. - Nézze csak ezt az embert - mondta Las-Cazes-nak, Szent Ilona szigetén, egyik meghittjéről, akit sikkasztások miatt volt kénytelen elcsapni -, nem is tudom, hogy tévedhettem olyan sokáig e megítélésben, holott valóságos szarkaszeme van. - Éppen ezért, amikor a nagy Cointet alaposan szemügyre vette a sovány, himlőhelyes, ritka hajú kis jogászt, akinek homloka máris messze terjeszkedett a koponyáján - amikor látta, hogy kényeskedése mily hamar válik felfortyanássá, azt gondolta magában: "ez az én emberem!" - És valóban, Petit-Claud, akit egész életében lenéztek, akit az érvényesülés mardosó vágya gyötört, vakmerően, minden vagyon nélkül harmincezer frankért megvásárolta a principálisa irodáját; arra számított, hogy egy jó házassággal majd kifizeti; sőt szokás szerint arra is, hogy majd a principális talál feleséget neki, mert az elődnek mindig érdeke megházasítani az utódját, hogy az irodáját megfizethesse. De Petit-Claud még jobban számított saját magára, mert volt benne valami, vidéken ritkaságszámba menő felsőbbrendűség, amelynek legfőbb eleme azonban a gyűlölet volt. Nagy gyűlölet nagy erőfeszítéseket jelent.

Nagy különbség van a párizsi és a vidéki jogászok között, s a nagy Cointet sokkal ügyesebb volt, semhogy ki ne használta volna ezeket a kis jogászokat mozgató apró szenvedélyeket. Párizsban egy nevesebb jogtanácsos - és ilyen sok van - némiképpen magában hordja a diplomata jellemző tulajdonságait; sok ügy, nagy érdekek, bonyolult kérdések vannak rábízva, nem kell a perrendtartás fogásaiban keresnie a vagyonszerzés eszközét. A perrendtartás lehet támadó- vagy védőfegyver, de már nem fejőstehén a számára, mint valamikor. Vidéken ellenben a jogászok nagy szeretettel gyártják a tengernyi apró aktát, amely rogyásig megrakja költségekkel a számlájukat, és rengeteg bélyeges papírt fogyaszt. Ezek az apróságok foglalkoztatják a vidéki jogtanácsost, aki csak a költségszámlával törődik ott, ahol a párizsi jogász a honoráriumra gondol. Honorárium az, amivel a kliens a költségeken felül tartozik a tanácsosának, az ügy többé vagy kevésbé ügyes vezetéséért. A költségeknek fele a kincstáré, a honorárium egészen a jogtanácsosé. Mondjuk ki bátran: a kifizetett honorárium ritkán van összhangban azzal a honoráriummal, amit egy jogász kér és megérdemel a szolgálataiért. A párizsi jogtanácsosok, ügyvédek és orvosok - akárcsak a kurtizánok, ha futó barátságokról van szó - igen gyanakvó szemmel nézik a klienseik háláját.

A kliens pör előtt és pör után két nagyszerű Meissonnier-hez méltó zsánerkép tárgya lehetne, s a jogászok kétségtelenül jó áron megvennék ezt a képet.

De van még egy másik különbség is a párizsi és vidéki jogtanácsos közt. A párizsi ritkán mond pörbeszédet, csak néha, ideiglenes döntések alkalmával beszél a törvényszéken, de 1822-ben (mert azóta roppantul elszaporodtak az ügyvédek) a jogtanácsos a legtöbb megyében ügyvéd is volt, és maga védte a saját ügyét. Ebből a kettős életből kettős munka is származik, amely beleoltja a vidéki jogtanácsosba az ügyvéd intellektuális bűneit, anélkül hogy a jogtanácsos súlyos kötelezettségeitől megszabadítaná. A vidéki jogász fecsegővé válik, s elveszti azt a világos ítélőképességét, amelyre oly nagy szükség van az ügyek vitelében. A kiváló emberből, aki így megkettőzteti magát, igen gyakran két középszerű ember lesz. Párizsban a jogtanácsos nem pazarolja a szót a törvényszéken, és nem kerül gyakran abba a helyzetbe, hogy pro és contra kelljen szónokolnia, ezért megőrizheti egyenes gondolkozását. Ért a jogtudomány ballisztikájához, előkeresi az arzenálból a fegyvereket, amiket e tudomány ellentmondásai adnak a kezébe, de az ügyet illetően megőrzi a meggyőződését, és minden erejéből iparkodik diadalra vinni. Egy szó, mint száz: a gondolat kevésbé részegít meg, mint a szó. Ha sokat beszél az ember, végül elhiszi, amit mond; ellenben cselekedhetik saját gondolkozása ellenére, anélkül hogy azt megfertőzné, s megnyerhet egy igazságtalan pört, anélkül hogy az igazságos volta mellett kardoskodnék, mint a pörbeszédet mondó ügyvéd teszi. Éppen ezért a megöregedett párizsi jogtanácsosból sokkal inkább válhatik jó bíró, mint egy öreg ügyvédből. A vidéki jogtanácsosnak tehát számos oka van, hogy középszerű ember legyen: kicsinyes szenvedélyeket tesz magáévá, kicsinyes ügyeket vezet, költségcsinálásból él, kiaknázza a perrendtartás minden lehetőségét és pörbeszédeket mond! Egyszóval nagyon sok a gyöngéje. De aztán, ha egyszer figyelemre méltó ember akad a vidéki jogtanácsosok közt, az igazán kiváló is!

- Azt hittem, uram, a saját ügyei miatt hívatott - felelte Petit-Claud, éles epigrammává hegyezve ezt a megjegyzést egy pillantással, amit a nagy Cointet átlátszatlan pápaszeme felé röpített.

- Ne kerülgessük a dolgot! - válaszolta Boniface Cointet. - Hallgasson ide...

E bizalmas vallomásokkal terhes bevezető után Cointet leült egy padra, és maga mellé ültette az ügyvédet.

- ...amikor du Hautoy úr 1804-ben átutazott Angoulême-en, hogy mint konzul Valenciába menjen, megismerkedett Sénonches asszonnyal, aki akkor Zéphirine kisasszony volt, s annak leánya született tőle - súgta Cointet az ügyvéd fülébe. - Igen - folytatta, észrevéve, hogy Petit-Claud összeborzong -, Zéphirine kisasszony és Sénonches úr házassága gyorsan bekövetkezett a hölgy titkos lebetegedése után. A kislány, Françoise de la Haye kisasszony falun nevelkedett az anyámnál, s most Sénonches-né viseli gondját, szokás szerint keresztanyai minőségben. Mivel anyám az öreg Cardanet-nénak, Zéphirine kisasszony nagyanyjának bérlője, be volt avatva a Cardanet család és a Sénonches család idősebbik ága egyetlen örökösnőjének titkába, engem bíztak meg, hogy gazdálkodjam azzal a kis összeggel, amit később Francis du Hautoy úr a leányának szánt. Én ezzel a tízezer frankkal szereztem a vagyonomat s az a mai napig harmincezer frankra növekedett. Sénonches-né mindenesetre ad majd kelengyét, ezüstneműt és valami bútorzatot a gyámleányának; én pedig megszerezhetem magának a leányt, fiacskám - mondta Cointet, és térdére csapott Petit-Claud-nak. - Ha feleségül veszi Françoise de la Haye-t, az angoulême-i arisztokrácia nagy részét máris ügyfeleihez számíthatja. Ez a balkézről való rokonság nagyszerű jövőt nyit maga előtt... Egy ügyvéd-jogtanácsos társadalmi helyzete ki fogja elégíteni őket: tudom, hogy különbet nem is kívánnak.

- Mit kell tenni?... - kérdezte mohón Petit-Claud - hiszen önnek Cachan ügyvéd a jogtanácsosa...

- Nem is fogom hirtelen faképnél hagyni Cachant a maga kedvéért, én csak később leszek a kliense - mondta ravaszul a nagy Cointet. - Hogy mit kell tenni, barátom? Ej, hát el kell vállalnia David Séchard ügyeit. Ez a szegény ördög ezer tallér értékű váltóval tartozik nekünk, nem fogja kifizetni, maga pedig úgy védi a mi keresetünk ellen, hogy rettentő sok költséget csinál neki... Csak dolgozzék nyugodtan, vezesse az ügyeit, halmozza egymásra az apróságokat. Doublon, a végrehajtóm, akit Cachan irányítása mellett megbízok a pénz behajtásával, mindenesetre fürgén fog mozogni. Okos ember kevés szóból is ért. Most pedig, fiatal barátom... - Ékesen szóló szünetet tartott s eközben egymásra néztek.

- Mi ketten sohasem láttuk egymást - folytatta Cointet -, én nem mondtam magának semmit, maga semmit sem tud sem du Hautoy úrról, sem Sénonches-néról, sem de la Haye kisasszonyról; egyszerűen, amikor itt lesz az ideje, vagyis két hónap múlva, feleségül fogja kérni ezt a fiatal hölgyet. Ha beszélnünk kell egymással, idejön esténként. Ne írjunk egy betűt se.

- Hát tönkre akarja tenni Séchard-t? - kérdezte Petit-Claud.

- Nem egészen, de egy ideig börtönben kell tartani...

- És milyen célból?

- Azt hiszi, olyan együgyű vagyok, hogy ezt megmondom magának? Ha lesz annyi esze, hogy kitalálja, annyi esze is lesz, hogy hallgasson.

- Az öreg Séchard gazdag - mondta Petit-Claud; máris belehelyezkedett Boniface gondolataiba, s megpillantotta a kudarc lehetőségét.

- Amíg az öreg él, egy rézgarast sem ad a fiának, s az egykori nyomdász nem nagyon igyekszik kinyomatni a saját gyászjelentését...

- Rendben van - mondta Petit-Claud gyors elhatározással. - Biztosítékot nem kérek öntől, hiszen jogász vagyok; ha ki találna játszani, leszámolnék önnel.

"Ez a fickó még sokra viszi" - gondolta Cointet.

A beszélgetést követő napon, április harmincadikán, a Cointet testvérek bemutatták az első váltót a Lucien-féle három hamisítvány közül. Szerencsétlenségére a váltót a szegény Séchard-nénak nyújtották át, s amikor az meglátta, hogy Lucien hamisította az ura aláírását, odahívta Davidot, és mellének szegezte a kérdést:

- Te nem írtad alá ezt a váltót?

- Nem - felelte David. - A bátyádnak annyira sürgős volt, hogy aláírta helyettem...

Ève visszaadta a váltót a Cointet testvérek pénzbeszedőjének, s azt mondta:

- Nem tudunk fizetni.

Aztán, mert érezte, hogy elhagyja az ereje, fölment szobájába; David utána.

- Barátom - szólt Ève elhaló hangon Séchard-hoz -, szaladj el Cointet-ékhoz, bizonyosan lesznek egy kis kímélettel irántad, kérd meg, hogy várjanak, és különben is juttasd eszükbe, hogy Cérizet bérletének megújításakor ezer frankkal fognak tartozni neked.

David tüstént elment ellenségeihez.

Faktorból mindig lehet nyomdász, de az ügyes nyomdász nem mindig ügyes kereskedő; így aztán David, aki nem sokat értett az üzlethez, a rövidebbet húzta a nagy Cointet-val szemben, amikor összeszoruló torokkal, dobogó szívvel, meglehetős ügyetlenül előadta mentségeit és kérését, s ezt a választ kapta:

- Ez egyáltalán nem tartozik ránk. Mi a váltót Métivier-től kaptuk, Métivier fizetni fog nekünk. Forduljon őhozzá.

- Ó - mondta Ève, amikor meghallotta a választ -, ha egyszer a váltó visszakerül Métivier-hez, nyugodtak lehetünk.

Másnap Victor-Ange-Herménégilde Doublon, a Cointet testvérek végrehajtója végrehajtotta az óvatolást két órakor: a Mûrier tér ilyenkor a legforgalmasabb, s bármily óvatosan beszélgetett a folyosó ajtajában Marionnal és Kolbbal, az óvatolást még aznap este Angoulême egész kereskedő-világa megtudta. Különben is, hogyan menthette volna meg álszent formaságokkal Doublon, akinek a nagy Cointet kíméletességet parancsolt, Ève-et és Davidot a kereskedőnek attól a gyalázatától, amit a fizetések felfüggesztése jelent? Tessék megítélni! Itt a hosszadalmasság is túlságosan rövidnek fog látszani. Száz olvasó közül kilencvenet úgy izgatnak majd a következő részletek, akárcsak a legpikánsabb újdonság. Így igazolódik újra az axióma:

Semmit sem ismernek kevésbé a világon, mint amit mindenkinek tudnia kellene - a Törvényt.

A franciák óriási többségét kétségkívül úgy fogja érdekelni a banküzlet egyik ágának működése - ha jól írják le -, mint egy idegen országról szóló útleírás valamelyik fejezete.

Ha az üzletember abból a városból, ahol a vállalata van, másik városban lakó személynek küldi el egyik váltóját, mint ahogy a föltevés szerint Davidnak kellett tennie, hogy Lucient kisegítse, akkor az egyszerű műveletet, amit a váltónak az egy városban lakó üzletemberek közti forgatása jelent, valami olyan műveletté változtatja át, amely az egyik piacról a másikra kiállított váltóhoz hasonlít. Így tehát, amikor Métivier átvette Lucientől a három váltót, kénytelen volt elküldeni ezeket ügyfeleihez, a Cointet testvérekhez, hogy az értékükhöz juthasson. Ebből származott Lucien első vesztesége, amit úgy neveznek, hogy jutalék idegen piacon való behajtásért, s ami a leszámítoláson felül minden váltónál még egy bizonyos százalék levonását jelenti. A Séchard-féle váltók tehát átkerültek a bankügyek kategóriájába. El sem hinné az ember, mennyire megváltoztatja az adós helyzetét, ha a hitelező felséges címéhez a bankári jelleg is hozzájárul. Így például, mihelyt a banküzletben (tessék jól megjegyezni ezt a kifejezést!) a párizsi piacról az angoulême-i piacra áthelyezett váltót nem fizetik ki, a bankárok kölcsönösen tartoznak úgynevezett vissz-számlát kiállítani egymásnak. Soha regényíró nem talált ki valószínűtlenebb mesét ennél a számlánál^[32], a következőkben bemutatjuk a leleményes bohóctréfákat, amiket a kereskedelmi törvény bizonyos cikkelye lehetővé tesz, s amiknek magyarázata azt is megérteti az olvasóval, mennyi kegyetlenség rejtőzik e szörnyű szóban: törvényesség!

Mihelyt Doublon bejegyeztette az óvatolást, maga vitte el a megóvatolt váltót a Cointet testvéreknek. A végrehajtó elszámolási viszonyban volt Angoulême üzleti hiénáival, s félesztendős hitelt adott nekik, amit a nagy Cointet egész esztendőre nyújtott ki azzal a módszerrel, ahogy kifizette őt, hónapról hónapra megkérdezve ettől a fiókhiénától:

- Doublon, van-e szüksége pénzre?

De ez még nem minden. Doublon engedményben is részesítette a hatalmas céget, amely ilyenformán minden aktán nyert valami csekélységet; másfél frankot egy óvatoláson! A nagy Cointet nyugodtan leült az íróasztalához, elővett egy kis harmincöt centime-os bélyeggel ellátott papírlapot, s közben tovább beszélgetett Doublonnal, hogy felvilágosítást szerezzen tőle a többi kereskedő vagyoni helyzetéről.

- No, hogy van megelégedve a kis Gannerackal?...

- Elég jól áll a lábán. Mit gondol! Egy szállítócég!...

- Annyi bizonyos, hogy nagy a forgalma. Azt hallom, a felesége sokba kerül neki...

- Már minthogy neki?... - kiáltott fel csúfondáros arccal Doublon.

A hiéna közben befejezte a papírdarab megvonalazását, s rondírással felírta rá a gyászos címet, utána pedig a következő számlát: (Sic!)

VISSZ- ÉS KÖLTSÉGSZÁMLA

egy ezerfrankos váltóról, mely kiállíttatott Angoulême-ben, 1822. február tizedikén, elfogadó: Ifj. Séchard, a Rubempré néven ismert Lucien Chardon rendeletére, forgató Métivier és alulírottak, lejárt folyó évi április harmincadikán, megóvatoltatott Doublon végrehajtó által ezernyolcszázhuszonkettő május elsején.

Ezerharminchét frank negyvenöt centime, mely összeggel kártalanítjuk magunkat, Métivier úrnak, Párizs, Serpente utca kiállított látra szóló váltókkal, Gannerac úr rendeletére, Houmeau.

Angoulême, ezernyolcszázhuszonkettő, május másodikán.

COINTET TESTVÉREK

E kis számlát a gyakorlott üzletember gépiességével állította ki a nagy Cointet, mert közben folyvást beszélgetett Doublonnal, s az írás aljára a következő nyilatkozatot biggyesztette:

Alulírottak, Postel, houmeau-i gyógyszerész, és Gannerac, szállító ugyanebből a városból, igazoljuk, hogy Párizsból a mi piacunkra intézett váltó behajtási jutaléka egy és egynegyed százalék.

Angoulême, ezernyolcszázhuszonkettő, május harmadikán.

- Ugyan, Doublon, tegye meg nekem azt a szívességet, menjen el Postelhez és Gannerachoz, írassa alá velük ezt a nyilatkozatot, és hozza vissza holnap reggel.

Doublon jól ismerte ezeket a kínzószerszámokat, és úgy indult útnak, mintha a legegyszerűbb dologról lett volna szó. Nyilvánvaló, hogy ha az óvatolást borítékban kézbesítik is, mint Párizsban szokás, egész Angoulême tudta volna, milyen szerencsétlen állapotban vannak a szegény Séchard ügyei. És mennyi vád zúdult rá a nemtörődömsége miatt! Egyik azt mondta, felesége iránt való túlságos szerelme okozta vesztét; a másik azzal vádolta, hogy kelleténél jobban szereti sógorát. És milyen kegyetlen következtetéseket vont le mindenki ezekből az előzményekből. Az is bolond, aki magáévá teszi a rokona érdekét! Helyeselték, hogy Séchard apó olyan irgalmatlan a fiához, bámulták érte!

Most aztán mindazok, akik bármiféle okból elmulasztják kötelezettségeiket teljesíteni, vizsgálják meg jól, miféle tökéletes törvényes eljárásokkal kamatoztatnak tíz perc alatt huszonnyolc frankkal egy ezerfrankos tőkét a banküzletben.

Ennek a vissz-számlának csupán az első tétele vitathatatlan.

A második tétel a kincstár és a végrehajtó részesedése. A kincstár kap hat frankot, amiért jegyzékbe veszi az adós szenvedését és kiszolgáltatja a bélyeges papírt, így hát ez a méltánytalanság még hosszú életű lesz e földön! Egyébiránt tudjuk, hogy ezen a tételen másfél frank haszna van a bankárnak, mert Doublon engedményben részesíti.

A félszázalékos jutalékot, a harmadik tétel tárgyát, azon a leleményes címen szedik, hogy a tartozást meg nem kapni a banküzletben ugyanannyit jelent, mint egy váltót leszámítolni. Bár e két eset tökéletes ellentéte egymásnak, semmi sem hasonlatosabb, mint ezer frankot kiadni, vagy be nem venni. Aki valaha leszámítolásra nyújtott be váltót, az tudja, hogy a törvényesen járó hat százalékon kívül a leszámítoló még egy bizonyos százalékot von le szerény "jutalék" gyanánt, s ez azt a kamatot képviseli, amit neki a törvényes összegen felül saját pénzforgató lángelméje szerez meg. Minél több pénzt keres, annál többet követel. Éppen ezért ostobáknál kell a váltót leszámítoltatni, az kevésbé drága. De hol vannak a banküzletben ostobák?...

A törvény kötelezi a bankárt, hogy egy tőzsdeügynökkel igazoltassa a behajtási jutalék magasságát. Azokon a szerencsétlen piacokon, ahol nincs tőzsde, az ügynököt két üzletember pótolja. Az ügynöknek járó úgynevezett ügynöki jutalék a megóvatolt váltó értékének egynegyed százaléka. Ezt a jutalékot szokásjog alapján úgy számítják fel, mintha kifizették volna az ügynököt helyettesítő üzletembernek, s a bankár egyszerűen saját pénztárába süllyeszti. Ez a magyarázata e bájos számla negyedik tételének.

Az ötödik tétel annak a bélyeges papirosnak az ára, amelyen a vissz-számlát megszerkesztették, meg annak a bélyegnek az ára, melyet a leleményesen elnevezett visszváltókra tesznek, vagyis arra az új váltóra, amelyet kollégája nevére állít ki a bankár, hogy önmagát kártalanítsa.

A hatodik tétel a levélportó és a tőke törvényes kamatai arra az egész időre, amíg a bankár pénztárába nem vándorol.

És végül, az idegen piacon való behajtás jutaléka, a banküzlet tulajdonképpeni tárgya, annak a költsége, hogy egyik piacról a másikra teljesítik a fizetést.

Mármost vizsgáljuk meg ezt a számlát, amely a nápolyi nótából ismert Polichinelle módjára (milyen jól játszotta Lablache!) bebizonyítja, hogy tizenöt meg öt az huszonkettő! Nyilvánvaló, hogy Postel és Gannerac urak szívességből adták oda az aláírásukat: Cointet-ék szükség esetén igazolták Ganneracnak azt, amit Gannerac igazolt Cointet-éknak. Gyakorlatba vitték át az ismert közmondást: kéz kezet mos. A Cointet testvéreknek folyószámlája volt Métivier-nél, tehát nem voltak kénytelenek váltót kiállítani a nevére. Őközöttük egy visszaküldött váltó csak egy sort jelentett a Tartozik vagy Követel rovatban.

Ez a fantasztikus számla tehát a valóságban összezsugorodott az igazság szerint járó ezer frankra, a tizenhárom frank óvatolási költségre és az egyhavi félszázalékos késedelmi kamatra, ami nagyjából tizennyolc frank lehet.

Ha egy nagy bankháznak átlag mindennap van egy vissz-számlája egy ezerfrankos váltóról, akkor mindennap huszonnyolc frankot keres Isten és a bankszabályok kegyelméből. A bankok rettentő uralmát a zsidók hozták létre a tizenkettedik században, s még ma is uralkodik trónokon és népeken egyaránt. Más szavakkal kifejezve; ezer frank ennek a cégnek naponta huszonnyolc, évenként tízezer-kétszázhúsz frankot jövedelmez. Háromszorozzuk meg a vissz-számlák átlagát, és harmincezer frankos jövedelmet kapunk, a fiktív tőkék hozamaként. Nem is kultiválnak semmit olyan szerelmes hévvel, mint a visszaküldési számlát. Ha David Séchard május harmadikán vagy akár az óvatolást követő napon megjelenik, hogy kifizesse váltóját, a Cointet testvérek, még ha az asztalukon van is a váltó, már azt mondják neki: "Visszaküldtük Métivier úrnak!" A vissz-számla jogát már az óvatolás estéjén megszerezték. A vidéki bankok nyelvén így nevezik ezt: izzasztani a tallérokat. Csak a levélportón vagy húszezer frankot keres a Keller-cég, amely az egész világgal levelez, s a vissz-számlákból telik ki Nucingen báróné páholya az Olasz Operában, fogata és ruhaköltsége. A levélportó annál is irtózatosabb visszaélés, mert a bankárok tíz hasonló ügyet is elintéznek egyetlen levél tíz sorában. Különös! Az adóhivatal is részesül a szerencsétlenek e megsarcolásában, s az államkincstár így gazdagodik a kereskedők szerencsétlenségéből. A bank pedig a pénzszekrény magasából nagy okosan odaveti az adósnak: - Miért nem tudsz fizetni?

Erre, sajnos, nincs mit válaszolni, így hát a vissz-számla egy iszonyatos koholmányoktól hemzsegő rémregény, s az adóst, aki e néhány oldalon elgondolkodik, mostantól fogva üdvös rémület fogja eltölteni.

Május negyedikén Métivier megkapta a Cointet testvérektől a vissz-számlát azzal az utasítással, hogy könyörtelenül indítson eljárást Párizsban a Rubempré néven ismert Lucien Chardon ellen.

Néhány nap múlva Ève a következő levelet kapta válaszul Métivier-hez intézett levelére, s ez a válasz tökéletesen megnyugtatta:

Ifjabb Séchard nyomdász úrnak, Angoulême

Folyó hó 5-éről kelt becses levelét kellő időben megkaptam. Az április harmincadikán lejárt és ki nem fizetett váltóra vonatkozó magyarázataiból megértettem, hogy ön kisegítette sógorát, Rubempré urat, aki valóban többet költ a kelleténél, s csupán Önnek teszünk szívességet, ha fizetésre kényszerítjük; máris olyan helyzetben van, hogy nem sokáig folytatható ellene az eljárás. Ha tisztelt sógora nem fizetne, az Ön régi cégének lojalitására kellene számítanom.

Vagyok, mint mindig, készséges szolgája

Métivier

- Nos hát - szólt Ève Davidhoz -, ebből az eljárásból majd megtudja a bátyám, hogy mi nem tudunk fizetni.

Mekkora lelki változás kellett ahhoz, hogy Ève így beszéljen! Egyre jobban megismerte David jellemét, és egyre erősödő szerelme elfoglalta a testvéri szeretet helyét. De hány illúziótól kellett elbúcsúznia!...

Lássuk most, milyen utat tett meg a vissz-számla a párizsi piacon. A váltó birtokosa, az a harmadik személy, aki forgatás útján jutott hozzá, a törvény értelmében tetszése szerint követelheti a fizetést a különböző adósok közül attól, akitől a legrövidebb idő alatt pénzt remélhet. Métivier élt ezzel a lehetőséggel, és Lucien ellen indította meg az eljárást a maga végrehajtójával.

Elmondom, mik voltak ennek az egyébiránt hiábavaló eljárásnak a fázisai. Métivier háta mögött a Cointet testvérek rejtőzködtek, és jól tudta, hogy Lucien fizetésképtelen; de a törvény szellemében a ténylegesen fizetésképtelenség jogilag csak akkor lép életbe, ha megállapították. A következő módon állapították tehát meg, hogy Lucien képtelen kifizetni a váltót.

Métivier végrehajtója május ötödikén értesítette Lucient a vissz-számláról és az angoulême-i óvatolásról; megidézte őt a párizsi kereskedelmi törvényszékhez, hogy ott sok mindent elmondjanak neki, többek közt, hogy mint kereskedő, személyes szabadságával is felel az adósságáért. Lucien ebben az időben valóságos űzött vad volt, és mire elolvasta ezt az irkafirkát, egyben arról is értesítést kapott, hogy távollétében elmakacsolta a kereskedelmi törvényszék. Coralie, a kedvese, nem tudta, miről van szó, azt képzelte, hogy Lucien váltót írt alá a sógora kedvéért; egyszerre és elkésve adta át neki az összes iratokat. Egy színésznő túlságosan sok színészt lát a bohózatokban végrehajtó szerepben, s ezért nem tudja komolyan venni a bélyeges papirost. Luciennek könny szökött a szemébe, szánakozott Séchard-on, szégyellte a hamisítást, és fizetni akart. Természetesen tanácsot kért barátaitól: mitévő legyen, hogy időt nyerhessen. De mire Lousteau, Blondet, Bixiou, Nathan kitanították, hogy egy poéta fittyet hányhat a kereskedelmi törvényszéknek, mert az csak boltosok fölött ítélkezik: akkor már Luciennek mindenét lefoglalták. Ott látta az ajtaján azt a kis sárga hirdetményt, amelynek színe ordít az üzletek ajtajáról, megsemmisítő hatása van a hitelre, rémülettel tölti el a legkisebb szállítók szívét is, s mindenekfölött jéggé dermeszti a vért a poéta ereiben, aki érző szív és ragaszkodik azokhoz a fadarabokhoz, selyemrongyokhoz, festett gyapjúszövetekhez és egyéb limlomokhoz, amiket együttvéve bútorzatnak neveznek. Amikor idegenek jelentek meg a lakásán, hogy elhurcolják Coralie bútorait, a Margitvirágok szerzője fölkereste Bixiou egyik barátját, Desroches jogtanácsost, s az kacagva látta, mennyire megrémül Lucien ilyen csekélység miatt.

- Hiszen ez semmi, kedvesem: ugyebár, időt akar nyerni?

- Amennyit csak lehet.

- Nos hát, tiltakozzék az ítélet végrehajtása ellen. Keresse fel egyik barátomat, Signolt - védőügyvéd a kereskedelmi törvényszéknél -, vigye el neki a papírjait, az megismétli a tiltakozást, elvállalja a képviseletét és a kereskedelmi törvényszék illetékességét. Ez egyáltalán nem lesz nehéz, hiszen önt eléggé ismerik mint újságírót. Ha majd aztán megidézik a polgári törvényszék elé, jöjjön el hozzám, s a többi az én dolgom: alaposan befűtök azoknak, akik a szép Coralie-t meg akarják szomorítani.

Május huszonnyolcadikán Lucient megidézték a polgári törvényszék elé, és sokkal gyorsabban elítélték, mint Desroches gondolta volna, mert a legkíméletlenebb hajsza folyt ellene. Amikor megtörtént az új foglalás, amikor ismét a sárga hirdetmény aranyozta meg Coralie ajtajának szemöldökfáját és el akarták vinni a bútorzatot, Desroches, aki kissé elképedt, hogy bedőlt a kollégájának (így fejezte ki magát), tiltakozott, s azt állította - egyébiránt teljes joggal -, hogy a bútorzat Coralie kisasszony tulajdona: közbenszóló határozatot kért. E döntés alkalmával a törvényszék elnöke tárgyalásra utasította a feleket, s a bútorok tulajdonjogát a színésznőnek ítélték meg. Métivier megfellebbezte az ítéletet, fellebbezését azonban egy július harmincadikán hozott határozattal elutasították.

Augusztus hetedikén Cachan ügyvéd a delizsánsszal óriási iratcsomót kapott, melynek ez volt a címe:

MÉTIVIER KONTRA SÉCHARD ÉS LUCIEN CHARDON

Az első ügydarab a következő csinos kis számla volt: pontosságáért helytállunk; annak idején lemásolták.

Ezeket az ügyiratokat levél kísérte: Métivier utasítást adott Cachan angoulême-i ügyvédnek, hogy minden törvényes eszközzel folytassa az eljárást David Séchard ellen, Victor-Ange-Herménégilde Doublon megidézte tehát David Séchard-t július harmadikára, az angoulême-i kereskedelmi törvényszék elé, összesen négyezer-tizennyolc frank nyolcvanöt centime tartozás ügyében, amennyire a három váltó és az eddig felmerült költségek rúgtak. Azon a reggelen, amikor Doublon elvitte hozzá az óriási összegről szóló fizetési meghagyást, Ève ezt a lesújtó levelet kapta Métivier-től.

Ifj. Séchard nyomdatulajdonos úrnak,

Angoulême

Az ön sógora, Chardon úr, nyilvánvalóan rosszhiszemű ember, bútorzatát átíratta egy színésznő nevére, akivel együtt él, s Önnek kötelessége lett volna engem becsülettel figyelmeztetni ezekre a körülményekre, hogy ne tegyek fölösleges lépéseket, mert Ön nem felelt május tizedikéről kelt levelemre. Ne vegye tehát rossz néven, hogy most Öntől kívánom a három váltó és összes költségeim azonnali kiegyenlítését.

Kiváló tisztelettel

Métivier

Ève nem sokat értett a kereskedelmi joghoz, s amikor egy időre minden elcsendesült, már azt hitte, hogy bátyja helyrehozta a bűnét; és kifizette a hamis váltókat.

- Barátom - szólt férjéhez -, most mindenekelőtt szaladj Petit-Claud-hoz, magyarázd meg neki a helyzetünket, és kérj tanácsot tőle.

- Barátom - mondta a szegény nyomdász belépve egykori iskolatársának irodájába, akihez hamarosan elfutott -, amikor bejelentetted nálam a kinevezésedet, és fölajánlottad a szolgálataidat, nem hittem, hogy ilyen hamar szükségem lesz rád.

Petit-Claud figyelmesen nézte a vele szemben ülő férfi szép, gondolkodó arcát, és nem ügyelt az eset részleteire, hiszen jobban ismerte, mint David, aki magyarázgatta neki. Amikor a nyugtalanul belépő Séchard-t megpillantotta, azt gondolta magában: "A fogás sikerült!" - Ez a jelenet elég gyakran játszódik le az ügyvédek irodáiban. "Vajon miért üldözik ezt az embert a Cointet testvérek?..." - kérdezte magában Petit-Claud. A jogásznak már olyan az esze járása, hogy az ügyfele lelkébe éppen úgy szeret belelátni, mint az ellenfelébe: neki egyformán kell ismernie a jog szövevényeinek színét és visszáját.

- Időt akarsz nyerni - felelte végül Petit-Claud Séchard-nak, amikor az befejezte mondókáját. - Mennyire van szükséged? Úgy három-négy hónapra?

- Ó, négy hónap alatt meg vagyok mentve! - kiáltott fel David, aki mentőangyalának látta Petit-Claud-t.

- Nos hát, a bútoraidhoz nem nyúlnak, és le sem tartóztatnak három-négy hónapnál előbb... de az sokba fog kerülni - mondta Petit-Claud.

- Eh, mit bánom én! - kiáltott fel Séchard.

- Künnlevőségekre számítasz? Biztos pénzek azok?... - kérdezte a jogtanácsos, akit szinte meglepett, hogy az ügyfele mily könnyűszerrel ugrik be az ő cselszövésüknek.

- Három hónap múlva gazdag ember leszek - felelte a feltaláló, a feltalálók biztonságával.

- Apád nincs még a temetőben - felelte Petit-Claud -, egyelőre inkább a szőlőskertjében üldögél.

- Azt hiszed, hogy az apám halálára számítok?... - felelte David. - Közel járok egy ipari titok fölfedezéséhez; segítségével egy csipetnyi gyapot nélkül olyan tartós papírt gyárthatok, mint a hollandi papír, s ötven százalékkal olcsóbban, mint amennyibe ma a gyapotpép kerül...

- Hisz ez valóságos vagyon! - kiáltott fel Petit-Claud, aki csak most értette meg a nagy Cointet tervét.

- Nagy vagyon, barátom, mert tíz esztendő múlva tízszerte több papirosra lesz szükség, mint amennyit ma fogyasztanak. Az újságírás lesz a mi korunk mániája!

- Senki sem tudja a titkodat?...

- Senki, csak a feleségem.

- Nem mondtad el a tervedet, a gondolataidat valakinek... például a Cointet testvéreknek?

- Beszéltem nekik róla, de azt hiszem, csak úgy általánosságban.

A nagylelkűségnek egy villáma cikázott végig Petit-Claud epés lelkén; megpróbált összeegyeztetni mindent, a Cointet testvérek érdekét, a magáét és Séchard-ét.

- Hallgass ide, David, iskolatársak voltunk, elvállalom a védelmedet; de tudd meg, hogy ez a törvényszék ellen való védelem öt-hatezer frankodba fog kerülni. Ne tedd kockára a vagyonodat. Azt hiszem, kénytelen leszel a találmányod hasznán megosztozni valamelyik gyárosunkkal. Ugye, kétszer is meggondolod, mielőtt papírgyárat vásárolnál vagy építenél... Különben is szabadalmaztatnod kell a találmányodat... Ehhez mind idő és pénz kell. A végrehajtók esetleg túlságosan korán rohannak meg, akármilyen vargabetűket csinálunk is...

- Kezemben van már a titok! - felelte David, a tudós naivságával.

- Nos, ez a titok lesz a mentődeszkád - folytatta Petit-Claud, akinek ilyenformán visszautasították az első, becsületes szándékát, hogy megegyezéssel kerüljön ki egy pört -, én nem akarlak kifaggatni; de hallgass ide: légy ügyes, dolgozz a föld alatt, hogy senki meg ne lásson, senki ne gyaníthassa az eljárásodat, mert ezt a deszkát kihúzzák alólad... A feltalálók gyakran naiv emberek! Sokkal többet jártatod az eszedet a titkaidon, semhogy mindenre gondolhatnál. Végre is megsejti valaki a kutatásod tárgyát, hiszen gyárosok vesznek körül! Ahány gyáros, annyi ellenség. Ahogy látom, te vagy a hód a vadászok között - ne add oda nekik a bőrödet...

- Köszönöm, édes barátom, ezt én már mind meggondoltam! - kiáltott fel Séchard - de hálás vagyok neked az óvatosságodért s az aggodalmaidért!... Ebben a vállalkozásban nem énrólam van szó. Nekem elég volna ezerkétszáz frank évjáradék, s az apám valamikor legalább háromszor ennyit fog rám hagyni... Engem csak a szerelem és a gondolkodás éltet!... Mennyei élet ez... Lucienről és a feleségemről van szó; érettük dolgozom...

- No, hát írd alá ezt a meghatalmazást, s aztán csak a találmányoddal törődj! Ha elrendelik a letartóztatásodat, és el kell rejtőznöd, előző nap értesítelek; hiszen mindenre el kell készülni. És fogadd meg a tanácsomat: senkit ne engedj a házadba lépni, akiben nem bízol úgy, mint saját magadban.

- Cérizet nem akarta megújítani a bérleti szerződést, éppen ezért kerültünk apró pénzzavarokba. Most tehát nincs más a házamnál, csak Marion, az elzászi Kolb, aki olyan hű hozzám, mint a kutya, aztán a feleségem és az anyósom...

- Hallgass ide - mondta Petit-Claud -, ne bízzál abban a hű kutyában...

- Nem ismered! - kiáltott fel David. - Kolbban úgy bízom, mint magamban.

- Akarod, hogy kipróbáljam a hűségét?

- Igen - mondta Séchard.

- No hát, Isten veled, de küldd el hozzám a szép asszonykát, feltétlenül szükségem van a feleséged meghatalmazására is. És ne feledd, barátom, hogy ég fölötted a ház - szólt Petit-Claud egykori iskolatársához, és máris előkészítette mindazokra a jogi szerencsétlenségekre, amelyek lecsapni készültek rá.

"Most már igazán megnyergeltem mind a két lovat" - gondolta magában Petit-Claud, amikor irodája ajtajáig kikísérte Séchard barátját.

David, bár marcangolta a pénzhiány, gyötörte a felesége állapota, akit valósággal tönkretett Lucien hitványsága - mégis folyvást a maga problémáját kutatta!... Nos, hazulról Petit-Claud-hoz menet szórakozottan rágcsálta egy csalán szárát: az előző napon tette a vízbe, mert ki akarta tapasztalni a papírpépnek szánt növényi szárak legmegfelelőbb áztatási módját. Egyenlő értékű eljárással akarta helyettesíteni azokat a különböző töréseket, amiket a gerebenezés, a szövés és végül mindenféle fonal, szövet, vászon kopása idéz elő. Amint az utcán haladt, eléggé megelégedve Petit-Claud barátjával folytatott beszélgetésével, egy pépgolyóbist talált a fogai között: kezébe vette, szétlapogatta, és sokkal különb pépet pillantott meg, mint aminőket eddig sikerült létrehoznia; mert a növényi anyagokból előállított pépek legfőbb hibája, hogy nincs bennük kötőanyag. Éppen ezért lesz a szalmából törékeny, úgyszólván fémszerű és fémes csengésű papír. Ilyenfajta véletlenre is csak azok bukkanhatnak, akik vakmerően kutatják a természetes okokat.

"Géppel és vegyszerrel fogom végezni azt a műveletet, amit most gépiesen hajtottam végre" - gondolta magában.

És a diadalába vetett hit örömével jelent meg felesége előtt.

- Ó, édes angyalom, ne nyugtalankodjál - mondta David, mert észrevette, hogy a felesége sírt. - Petit-Claud kezeskedik, hogy néhány hónapig nyugton leszünk. Sok lesz a költség, de amikor kikísért, így búcsúzott: - Minden franciának joga van megváratni a hitelezőit, ha végül kifizeti nekik a tőkét, kamatot és költségeket!... Nos hát, majd fizetünk...

- És miből élünk?... - kérdezte szegény Ève, aki mindenre gondolt.

- Ez igaz! - felelte David megvakarva fülét, egy meghatározhatatlan, minden zavarba jutott embernél azonos mozdulattal.

- Anyám vigyáz majd a kis Lucienre, én pedig ismét munkába állhatok - mondta az asszony.

- Ève, édes Ève-em! - kiáltott fel David könnyes szemmel, s átkarolta, szívéhez szorította a feleségét. - Ève! Pár lépésnyire innét, Saintes-ben, a tizenhatodik században Franciaország egyik legnagyobb embere - mert nemcsak a zománcot találta fel, hanem dicsőséges előfutára volt Buffonnak és Cuvier-nek is, előttük fedezte fel a geológiát: a naiv, jámbor Bernard de Palissy, végigkínlódta a titkok kutatóinak minden szenvedését, de neki ellensége volt a felesége, ellene voltak a gyermekei, s az egész város! A felesége eladogatta a szerszámait... megértetlenül barangolt künn a mezőn!... Üldözték, ujjal mutogattak rá!... Engem, engem szeretnek!...

- Nagyon szeretnek - felelte Ève a magában biztos szeretet szelíd kifejezésével.

- Akkor el lehet szenvedni mindazt, amit az a szegény Bernard de Palissy szenvedett el, az écoueni fayence-ok alkotója, akit IX. Károly nem engedett meggyilkoltatni a Szent Bertalan éjszakáján, s aki végül öreg korában, gazdagon, megbecsülve, egész Európa előtt nyilvános előadásokat tartott a földnek tudományáról, ahogy ő nevezte.

- Amíg a kezem elbír egy vasalót, addig semmiben sem látsz hiányt - kiáltott fel a szegény asszony, mélységes odaadással. - Amikor Prieur-né üzletét vezettem, barátnőm volt egy igen derék kislány, Postel unokahúga, Basine Clerget; no hát, Basine éppen most hozta haza a fehérneműmet és tudtomra adta, hogy átvette Prieurné üzletét: beállok hozzá dolgozni!...

- Nem sokáig dolgozol nála! - felelte Séchard. - Megtaláltam...

Most először történt, hogy Ève szinte szomorú mosolygással fogadta a sikernek ezt a felséges hitét, mely a feltaláló támasza, erőt ad neki, hogy folyvást előre haladjon a felfedezések birodalmának vadonában. David szomorúan hajtotta le a fejét.

- Ó, barátom, én nem gúnyolódom, nem nevetek, nem kételkedem! - kiáltott fel a szép Ève, térdre borulva a férje előtt. - De látom, milyen igazad volt, amikor mélységesen hallgattál a kísérletedről, a reménységeidről. Igen, barátom, a feltaláló csak titkolja el dicsőségének fájdalmas vajúdását mindenki előtt, még a felesége előtt is!... Az asszony, mindig asszony. A te Ève-ed akaratlanul is elmosolyodott, amikor azt a szót hallotta, hogy megtaláltam - egy hónap óta immár tizenhetedszer.

David oly őszintén kacagta ki önmagát, hogy Ève megfogta a kezét, és áhítattal megcsókolta. Gyönyörűséges pillanat volt, a szerelem és a gyönyörűség egyik olyan rózsaszála, amilyenek a nyomorúság legkopárabb útjainak szélén s némelykor szakadékok mélyén is kivirágzanak.

Ève annál bátrabb volt, mennél jobban acsarkodott ellenük a sors. Férje nagysága, feltalálóhoz méltó naivsága, könnyei, melyeket néha meglesett e melegszívű, költői lelkű férfi szemében: mindez hallatlan ellenálló erőt fejlesztett ki benne. Ismét ahhoz a módhoz folyamodott, amellyel már egyszer akkora sikert ért el. Írt Métivier-nek, hirdesse az újságban a nyomda eladását, felajánlotta neki, hogy kifizeti az eladási árból, s könyörgött, hogy ne tegye tönkre Davidot fölösleges költségekkel. E felséges levél szavai Métivier-nél süket fülekre találtak: első segédje azt felelte, hogy Métivier úr távollétében nem vállalhatja a felelősséget az eljárás felfüggesztéséért. Ilyesmi nincs szokásban a gazdájánál. Ève felajánlotta, hogy megújítja a váltókat, s fizeti az összes költségeket; ezt el is fogadta volna a segéd, ha David apja vállalja a kezességet. Ekkor Ève elgyalogolt Marsacba, anyja és Kolb társaságában. Merészen rátört a szőlősgazdára, bűbájos volt, sikerült felderítenie a vén ember mogorva ábrázatát, de amikor reszkető szívvel a kezességről kezdett beszélni, hirtelen és tökéletes változást vett észre az öreg iszografus arcán.

- Ha megengedném a fiamnak, hogy a számhoz, a pénzesládám széléhez nyúljon, lenyúlna egészen a beleimbe és kiürítené!... - kiáltott fel. - A gyermekek mind az apjuk erszényére pályáznak. Mit csináltam én? Soha egy fillérjébe sem kerültem a szüleimnek. A nyomdátok üres, a papírotok csak az egérnek meg a patkánynak kell. Te szép vagy és szeretlek; dolgos, gondos asszony vagy. De a fiam!... Tudod, hogy mi a fiam?... No hát az egy naplopó tudós. Ha én is úgy erisztettem volna szélnek, ahogy az apám engem szélnek erisztett, hogy a betűvetést se ismertem, s Medvének neveltem volna, ami az apja volt, ma már tőkepénzes lenne... Ó, ez az én keresztem, ez a fiú! Sajnos, az egyetlen, mert másik nem lesz! Meg aztán téged is szerencsétlenné tesz... - (Ève erélyes tagadó mozdulattal tiltakozott.) - Igenis - felelte az öreg, válaszul erre a mozdulatra -, hisz kénytelen voltál dadát fogadni, bánatodban elapadt a tejed. Tudok én mindent! Törvény elé idéztek, városszerte kidoboltak benneteket. Én csak afféle Medve voltam, nem vagyok tudós, nem voltam faktor Didot-nál, a tipográfia díszénél, de énhozzám soha senki se küldött bélyeges papírt! Tudod, mit gondolok én magamban, amikor a szőlőmben járok, gondozom, leszüretelem s a kis üzleteimet csinálom?... Azt gondolom magamban: "szegény öregem, sokat kínlódol, élire rakod a tallért, szép vagyont hacc magad után, s ez mind a végrehajtók, az ügyvédek kezére kerül, vagy képzelődésekre, ideákra megy el..." Látod lányom, te anyja vagy ennek a fiúcskának, akinek az arca közepén megláttam a nagyapja krumpliorrát, amikor keresztvízre tartottam Chardonné asszonnyal - no hát inkább erre a kis lurkóra gondolj, mint Séchard-ra... én már csak benned bízom... Ne hagyd az ablakon kidobálni a pénzemet... azt a pár nyomorult filléremet...

- De édes jó Séchard apó, hiszen a fia dicsőséget hoz magára, s meglátja egyszer csak, hogy meggazdagszik a tulajdon emberségéből, a gomblyukában pedig ott fog csillogni a becsületrend keresztje.

- Hát azt ugyan mivel szerzi meg? - kérdezte a szőlősgazda.

- Majd meglátja. De hát addig is: tönkretenné magát ezer tallér?... Ezer tallérral véget vethetne a hitelezők üldözésének... Ej, ha benne nem bízik, kölcsönözze nekem, én majd visszaadom, tábláztassa be a hozományomra, a munkámra...

- Hát David Séchard-t üldözik az adósságaiért?... - kiáltott fel a szőlősgazda, aki csodálkozva értesült arról, hogy tiszta igazság, amit ő rágalomnak tartott. - No, lám így jár az ember, ha alá tudja írni a nevét!... S mi lesz a házbérrel!... Ó, lányom, be kell mennem Angoulême-be, hogy tisztázzam a dolgot, s tanácsot kérjek Cachantól, az ügyvédemtől... Jól tetted, hogy eljöttél, több szem többet lát...

Két órai küzdelem után Ève kénytelen volt elmenni, mert mindig ebbe a megtámadhatatlan érvbe ütközött: - Asszony nem ért az üzlethez. - Szinte összetörve tért vissza Marsacból Angoulême-be, hiszen idejövet mégiscsak volt valami halvány reménye, hogy sikert arat. Éppen akkor érkezett haza, amikor kézbesítették az értesítést az ítéletről, amely kötelezte Séchard-t, hogy mindent fizessen meg Métivier-nek. Vidéken nagy esemény, ha végrehajtó jelenik meg egy ház kapujában; de Doublon egy idő óta amúgy is oly gyakran járt ide, hogy a szomszédság beszélni kezdett róla. Ève nem is mert már kilépni a házból, félt, hogy meghallja, amint összesúgnak körülötte.

- Ó, bátyám, bátyám! - kiáltotta szegény Ève, amint berohant a folyosóra és felszaladt a lépcsőn. - Csak akkor bocsáthatok meg neked, ha nem kevesebbről volt szó, mint...

- Sajnos - felelte Séchard, aki elébe jött -, arról volt szó, hogy az öngyilkosságtól kell megmenteni Lucient.

- Akkor hát soha többé ne beszéljünk erről - felelte szelíden az asszony. - Nagy bűnös az a nő, aki ebbe a párizsi örvénybe taszította!... És az apád is kőszívű egy ember, David!... Szenvedjünk némán.

Félénk kopogtatás szakította félbe Davidot, mielőtt meghatottságát szerelmes szavakba foglalhatta volna. Marion lépett be, az első szobán keresztül a nagy, kövér Kolbot vonszolta maga után.

- Asszonyom - mondotta -, Kolb meg én megtudtuk, hogy a hitelezők nagyon gyötrik magukat, s mert nekünk kettőnknek van ezerkétszáz frank megtakarított pénzünk, azt gondoltuk, nem is lehetne jobb helyen, mint az asszonyunk kezében...

- Asz aszonyung gezében - ismételte lelkendezve Kolb.

- Kolb! - kiáltott fel David Séchard. - Mi sohasem fogjuk elhagyni egymást! Vígy el ezer frankot törlesztésül Cachan jogtanácsoshoz, de kérj nyugtát tőle: a többit megtartjuk. - Kolb, semmi emberi hatalom ki ne csikarjon belőled egy szót se arról, hogy mit csinálok én, merre járok, amikor nem vagyok itthon, mit hozok haza - és emberi szem meg ne lásson, amikor elküldelek füveket keresni... Édes Kolb fiam, iparkodni fognak megszédíteni téged, talán ezreket, tízezreket kínálnak, hogy szóra bírjanak...

- Ginálhadnag negem milliógad is, aggor se szólog ety szód se! Dudom én, hoty mi az a gadonai barancs!

- Hát most figyelmeztettelek, indulj és kérd meg Petit-Claud urat, hogy legyen jelen, amikor átadod ezt a pénzt Cachan úrnak.

- Iken is - felelte az elzászi -, remélem, leszeg olyan kasztak egyszer, hogy gébire másszag enneg a joktanácsosnag. Nem szeredem a gébid.

- Jó ember ez, asszonyom - mondta a kövér Marion -, erős, mint a vas, és jámbor, mint a bárány. Boldoggá tehetne akármilyen asszonyt. És neki jutott eszébe, hogy így helyezzük el a bérünket, amit ő úgy hív, hogy pér! Szegény ember, csúful beszél, az igaz, de szépen gondolkodik, s én így is megértem. Azt forgatja a fejében, hogy másokhoz megy dolgozni, s akkor nem kerül nekünk semmibe...

- Csak azért is érdemes meggazdagodni, hogy ezek a derék teremtések elnyerjék jutalmukat - mondta Séchard, a feleségére pillantva.

Ève egészen egyszerűnek találta a dolgot, nem csodálkozott azon, hogy az ő lelkének magasságáig felemelkedő lelkekkel találkozik. Magatartásából még a legostobább, még a közömbös szemlélő is megérthette volna jellemének egész szépségét.

- Maga gazdag lesz, gazduram, hiszen készül már a gazdagsága! - kiáltott fel Marion. - Az apja éppen most vásárolt egy tanyát, eleget gyűjt az magának...

Vajon nem a legritkább lelki finomságot árulták-e el Marion szavai, amikor az ismert körülmények közt csökkenteni próbálta valahogy saját cselekedetének érdemét?

Mint minden emberi dolognak, a francia perrendtartásnak is megvannak a maga hibái. Mindamellett, akárcsak a kétélű fegyver, egyformán alkalmas védekezésre és támadásra. Aztán meg az a mulatságos vonása is megvan, hogy ha két ügyvéd egyetért (márpedig akár egy árva szó nélkül is egyetérthetnek, hiszen megértik egymást abból a tempóból, ahogy az ügyüket irányítják), akkor a per olyanfajta háborúhoz hasonlít, amilyet az első Biron marsall viselt, akinek a fia Rouen ostromakor megmondotta, hogyan lehetne két nap alatt bevenni a várost. - Úgy látszik, nagyon sietsz vissza az eke szarvához - mondta az apa. Két hadvezér a világ végéig elhúzhatja a háborút, ha nem engedi dűlőre jutni a dolgot és kíméli a csapatait, az osztrák hadvezérek szokása szerint, akiknek az udvari tanács sohasem tett szemrehányást, ha egy hadi mozdulatot elmulasztottak, hogy megvacsoráztassák a katonáikat. Cachan ügyvéd, Petit-Claud és Doublon még jobban viselkedtek, mint az osztrák hadvezérek, ők egy ókori osztrákot választottak mintaképül: Fabius Cunctatort!

Petit-Claud olyan ravasz és rosszakaratú volt, mint egy öszvér: hamarosan felismerte helyzetének minden előnyét. Mihelyt a nagy Cointet kezeskedett a felmerülő költségek megtérítéséért, elhatározta, hogy ravaszkodni fog Cachannal, megragyogtatja lángelméjét a papírgyáros előtt, és olyan közbeeső költségeket okoz, melyek majd Métivier számláját terhelik. De az ifjú jogászfigaró dicsőségének nagy kárára a történetíró kénytelen úgy rohanni végig hőstetteinek színterén, mintha tüzes üszkön járna. Egy olyan költségjegyzék, mint az a párizsi volt, kétségtelenül elég a kor erkölcseinek történetéhez. Utánozzuk tehát a Nagy Hadsereg jelentéseinek stílusát; mert ami elbeszélésünk érthetőségét illeti, minél rövidebb Petit-Claud ténykedéseinek felsorolása, annál jobb lesz történetünknek ez a tisztán jogi dolgokat tárgyaló lapja.

Davidot július 3-ára megidézték az angoulême-i kereskedelmi törvényszék elé, és távollétében elmakacsolták; az ítéletről 8-án értesítették.

10-én Doublon elküldte a fizetési meghagyást, és 12-én megkísérelte a foglalást, ami ellen Petit-Claud tiltakozott, és tizenöt napos határidővel idézést küldött Métivier-nek. Métivier a maga részéről hosszúnak találta ezt az időt, másnap új idézést küldetett tizenöt napos határidővel, s 19-én megkapta az ítéletet, amely visszautasította Séchard tiltakozását. Ezt az ítéletet rövid úton kézbesítették 21-én, 22-én következett a fizetési meghagyás, 23-án az elfogatási parancs, 24-én a foglalási jegyzőkönyv. Petit-Claud megfékezte ezt a foglalási dühöt: tiltakozott ellene, és fellebbezett a királyi törvényszékhez. A fellebbezést július 15-én megújította, s ezzel kényszerítette Métivier-t, hogy Poitiers-be utazzék.

"No - gondolta Petit-Claud -, itt megülünk egy darabig."

Mihelyt a vihart átirányították Poitiers-be, a királyi törvényszék egyik tanácsosához, akit Petit-Claud ellátott utasításokkal: a kétkulacsos védő rövid határidőre megidéztette David Séchard-t, a felesége által, a vagyon különválasztása ügyében. Úgy szorgalmazta a dolgot, hogy ezt a kettéválasztó ítéletet megkapja július 28-án, közzétette a Charente Vidéké-ben, annak rendje és módja szerint értesítette róla a feleket, és augusztus 1-én közjegyző jelenlétében felszabadította Séchard-né visszaszerzett vagyonát, aki immár hitelezőjévé lett férjének, csekély tízezer frank erejéig, amit a szerelmes David az ő hozománya gyanánt ismert el a házassági szerződésben, s aminek fejében átengedte neki a nyomda és a házastársi lakás berendezését.

Mialatt Petit-Claud ilyenformán biztonságba juttatta a házaspár vagyonát, Poitiers-ben diadalra vitte azt az igényt, amelyre a fellebbezést alapította. Szerinte David annál is kevésbé felelős azokért a költségekért, amiket Párizsban Lucien de Rubempré okozott, mert Szajna megye polgári törvényszéke ítéletében ezekkel Métivier-t terhelte meg. A királyi törvényszék elfogadta ezt az okoskodást, s határozattal szentesítette, amely megerősítette az angoulême-i kereskedelmi törvényszéknek ifjabb Séchard ellen hozott ítéleteit, de levont egy hatszáz frankos összeget a Métivier terhére rótt párizsi költségek címén, s megosztott bizonyos költségeket a felek közt, tekintettel arra a pótkeresetre, amely Séchard fellebbezését indokolta. Ezt a határozatot augusztus 17-én tudomására hozták ifj. Séchard-nak, s 18-án felszólítást kapott, hogy fizesse meg a tőkét, a kamatokat s az őt terhelő költségeket - a felszólítást pedig 20-án foglalási jegyzőkönyv követte. Ekkor közbelépett Petit-Claud Séchard-né nevében, s a vagyon szabályszerű különválasztása alapján a feleség számára követelte a bútorzatot. Mi több, Petit-Claud felvonultatta idősb Séchard-t is, mert ő is az ügyfele lett. Elmondjuk, miért.

A menye látogatását követő napon a szőlősgazda bement angoulême-i jogtanácsosához, Cachanhoz, s megkérdezte tőle, hogyan kaphatná meg a házbért, ami most a fia anyagi zavarai közt veszedelemben forog.

- Én nem vihetem az apa ügyét, amikor eljárást folytatok a fia ellen - mondta Cachan -, de keresse fel Petit-Claud-t, az igen ügyes ember, s talán még jobb szolgálatokat tehet magának, mint én...

A törvényszéken Cachan azt mondta Petit-Claud-nak:

- Hozzád küldtem Séchard bácsit, vállald helyettem az ügyét, de számítok viszontszolgálataidra.

Jogászok Párizsban és vidéken egyaránt tesznek egymásnak ilyen szívességeket.

Egy nappal azután, hogy Séchard apó kiöntötte szívét Petit-Claud előtt, a nagy Cointet meglátogatta bűntársát, és így szólt hozzá:

- Iparkodjék valami emlékezetes leckét adni az öreg Séchard-nak! Olyan ember az, hogy soha meg nem bocsátja a fiának, ha ezer frankjába kerül; ez a költség kiszárít a szívében minden nagylelkű gondolatot, ha ugyan valaha is eszébe jutott ilyesmi.

- Menjen ki a szőlőjébe - szólt Petit-Claud új ügyfeléhez -, fia szorult helyzetben van, ne szipolyozza azzal, hogy nála eszik. Majd hívom, ha itt lesz az ideje.

Petit-Claud tehát azt állította Séchard nevében, hogy a lefoglalt sajtók annál is inkább ingatlannak tekintendők, mert a ház már XIV. Lajos uralkodása óta nyomdahelyiségül szolgál. Cachan felháborodott Métivier nevében, aki előbb Párizsban tudta meg, hogy Lucien minden ingósága Coralie tulajdona, most pedig Angoulême-ben arról értesült, hogy David ingóságai feleségét és apját illetik (szép dolgokat mondtak el erről a tárgyaláson) - s beidéztette az apát és fiát, hogy ezeket az igényeket megsemmisítse. "Le akarjuk leplezni - kiáltott fel - ezeknek az embereknek a csalásait, akik a legfélelmesebb rosszhiszeműség mögé sáncolják el magukat; akik a törvénykönyv legártatlanabb, legvilágosabb cikkelyeit használják fel drótsövényként a maguk védelmére! És mi ellen védekezik? Háromezer frank kifizetése ellen. Honnan vették ki? A szegény Métivier pénztárából! Merje még valaki vádolni a leszámítoló ügynököket!... Micsoda időket élünk!... Hiszen úgy látszik, csak az nem veszi el a szomszédja pénzét, aki nem akarja!... A tekintetes törvényszék nem szentesíthet olyan igényt, amely az igazságszolgáltatás erődjébe csempészné be az erkölcstelenséget!..." Az angoulême-i törvényszékre hatott Cachan szép beszéde, tárgyalást rendezett az összes felek közt, s ítéletében csak a lakásberendezést ismerte el Séchard-né tulajdonának, visszautasította id. Séchard igényeit, s elítélte az öreget négyszázharmincnégy frank hatvanöt centime költség viselésére.

- Jó alak ez az öreg Séchard - mondták egymásnak kacagva az ügyvédek -, ő is bele akar nyúlni a tálba, hát csak fizessen!...

Augusztus 6-án úgy hirdették ki az ítéletet, hogy 28-án már le lehetett foglalni a sajtókat és a nyomdai kellékeket. Hirdetményeket ragasztottak ki!... Külön kérésre elrendelte a bíróság, hogy az árverés a helyszínen történhetik. Az árverési hirdetmény megjelent a lapokban, és Doublon azzal kecsegtette magát, hogy szeptember 2-án már meg is történhetik a leltár megvizsgálása és az árverés.

E pillanatban David Séchard törvényes ítélet és törvényes végrehajtási végzés alapján teljes ötezer-kétszázhetvenöt frank huszonöt centime-mal tartozott Métivier-nek, a kamatokat nem számítva. Tartozott Petit-Claud-nak ezerkétszáz frankkal és a honoráriummal, amelynek összegét a jogász a jól hajtó kocsisok nemes bizalmával az ő nagylelkűségére bízta. Séchard-né körülbelül háromszázötven frankkal és a honoráriummal tartozott Petit-Claud-nak. Séchard apó költségek címén négyszázharmincnégy frank hatvanöt centime-mal tartozott, és Petit-Claud száz tallér honoráriumot követelt tőle. Az egész összeg mindenestül tízezer frankra rúghatott.

Ezek a dokumentumok nem csupán idegen nemzetek számára lehetnek hasznosak, ha a francia törvénykezés hadmozdulatait akarják tanulmányozni; szükséges az is, hogy a törvényhozó - ha ugyan a törvényhozónak van ideje olvasni - megtudja, meddig mehet a törvényes eljárással való visszaélés. Nem kellene-e hirtelenében összeütni egy kis törvényt, amely bizonyos esetekben megtiltaná az ügyvédeknek, hogy a költségek meghaladják a per tárgyát alkotó összeget? Van valami nevetséges abban, ha egy négyzetméternyi földecskét ugyanolyan formaságoknak vetnek alá, mint egy ezerholdas birtokot! A per fázisainak ebből a száraz ismertetéséből mindenki megértheti, mily sokba kerülnek ezek a szavak: a forma, az igazság, a költségek! Ezt a franciák legnagyobb része nem is sejti. A törvényszék tolvajnyelvén ezt nevezik úgy, hogy "begyújtani valakinek". Az ötezer font súlyú betűkészletet anyagértékben kétezer frankra becsülték fel. A három sajtó hatszáz frankot ért. A többi felszerelést ócskavas és fahulladék gyanánt adták volna el. A lakás bútorzata legfeljebb ezer frankot hozott volna. Így tehát az ifjabb Séchard körülbelül négyezer frankot érő vagyontárgyaiból Cachan és Petit-Claud hétezer frank költségigényt jelentett be, nem is számítva a jövőt, amelynek virágai, mint majd látni fogjuk, elég szép gyümölcsöt ígértek. Bizonyos, hogy Franciaország, Navarra, sőt Normandia jogászai is egyhangúan becsülni és csodálni fogják Petit-Claud-t, de az érző szívek talán mégis Kolbért és Marionért ejtenek egy részvevő könnyet.

E háború közepette Kolb, amikor Davidnak nem volt szüksége rá, a házőrző kutya feladatát töltötte be: a folyosó ajtajában ült egy széken. Átvette a törvényszéki aktákat, amiket egyébiránt mindig ellenőrzött Petit-Claud írnoka. Amikor falragaszok jelentették a nyomdaberendezés elárverezését, alig ragasztották fel, Kolb tüstént letépte; végigfutott a városon, hogy mindenütt eltávolítsa a falakról s ezt kiáltozta:

- Kaszempereg!... Ety ilyen terég emperd ginozni! És ezd nevezik ők ikazságnag! - Marion délelőttönként fél frankot keresett egy papírgyárban, s ezt a ház napi költségeire fordította. Chardonné minden zúgolódás nélkül újra kezdte a betegápolást, a keserves virrasztásokat, s minden hét végén elhozta leányának a fizetését. Két kilencnapos ájtatosságot csinált már végig, és csodálkozott, hogy Isten nem hallja meg az imáit, nem látja meg a neki gyújtott gyertyák világát.

Szeptember 2-án Ève megkapta az egyetlen levelet, amit Lucien azóta írt, hogy Daviddal közölte a három váltó forgalomba hozatalát - ezt, mint tudjuk, David nem mutatta meg a feleségének.

Ez a harmadik levél, amit elutazása óta kaptam tőle - mondta magában a szegény nővér, és habozva bontotta fel a végzetes írást.

E pillanatban éppen a gyermekét itatta, cuclival táplálta, mert takarékosságból kénytelen volt elküldeni a dadát. Elképzelhető, hogyan hatott a levél rá és Davidra, akit felkeltett. A nyomdász papírgyártással töltötte az éjszakát és hajnaltájban feküdt le.

Párizs, augusztus 29.

Édes húgom,

ma két napja, hajnali öt órakor utolsót dobbant Isten egyik legszebb teremtményének szíve s ő volt az egyetlen nő, aki úgy tudott szeretni engem, ahogy te szeretsz, ahogy David és anyám szeret, de sem anyjától, sem húgától nem kaphatja meg senki azt, amit tőle kaptam ráadásul az önzetlen szeretetre: a szerelem gyönyörűségeit. Szegény Coralie mindent föláldozott értem, és meglehet, hogy értem is halt meg! Értem, akinek e pillanatban nincs miből eltemetnem őt... Ő vigasztalhatott volna meg az életemért; az ő haláláért csak ti vigasztalhattok meg engem, drága őrzőangyalaim. Isten, azt hiszem, megbocsátott ennek az ártatlan leánynak, mert keresztényi módon halt meg. Ó, Párizs!... Édes Ève-em, Párizs Franciaország legnagyobb dicsősége és legnagyobb szégyene, sok illúziót vesztettem el már benne, s még többet is el fogok veszíteni, míg összekoldulom azt a kis pénzt, amire szükségem van, hogy egy angyal testét szentelt földbe temessem!

Szerencsétlen bátyád

Lucien

Utóirat. Sok bánatot okozhattam neked a könnyelműségemmel, valamikor mindent megtudsz majd, és meg fogsz bocsátani. Egyébiránt nyugodt lehetsz: egy derék üzletember, Camusot úr, akinek én kegyetlen gondokat okoztam, meglátta, milyen nagy bajban vagyunk Coralie-val, és azt mondta, magára vállalja ennek az ügynek a rendezését.

- A levél nedves még a könnyeitől - szólt Ève Davidhoz, s olyan mélységes szánakozással nézett rá, hogy a szemében ott csillogott valami Lucien iránti régi szeretetéből.

- Szegény fiú sokat szenvedhetett, ha az a leány csakugyan annyira szerette!... - kiáltott fel Ève boldog férje.

És férj is, feleség is megfeledkezett minden fájdalmáról; elfeledtette velük e rémítő fájdalomkiáltás. E pillanatban berontott Marion és ezt mondta:

- Ténsasszony, itt vannak, itt vannak!...

- Kik?

- Doublon és az emberei, hogy az ördög vinné el őket, Kolb tusakodik velük, árverezni akarnak.

- Nem, nem, árverés nem lesz itt, nyugodjanak meg! - kiáltott fel Petit-Claud, akinek hangja a hálószoba előtti szobában csendült fel - most jelentettem be a fellebbezést. Nem tűrhetem, hogy olyan ítélet nyomja a vállunkat, amely rosszhiszeműség bélyegét viseli magán. Eszem ágában sincs most itt védekezni. Hogy időt nyerjek a maguk számára, hagytam, hadd fecsegjen Cachan, és bizonyos vagyok, hogy Poitiers-ben ismét győzni fogok.

- De mennyibe fog kerülni ez a győzelem? - kérdezte Séchard-né.

- A honoráriumba, ha győznek, és ezer frankba, ha vesztünk.

- Uram Isten! - kiáltott fel szegény Ève. - Hiszen az orvosság rosszabb a betegségnél!...

Egy ártatlan lélek ismerte fel a kiáltással a paragrafusok pusztító hatalmát. Petit-Claud elképedve bámult Ève-re: gyönyörűnek találta.

Közben megérkezett az öreg Séchard is, akit Petit-Claud hívatott a városba. A jelenetet tökéletessé tette az aggastyán belépése gyermekeinek hálószobájába, ahol bölcsőben fekvő unokája a balsors szemébe mosolygott.

- Séchard papa - mondta a fiatal jogász -, maga hétszáz frankkal tartozik nekem a közbelépésért, de majd az elmaradt házbérrel együtt visszakövetelheti a fiától.

Az öreg szőlősgazda megértette Petit-Claud hangjában és arckifejezésében a metsző iróniát.

- Kevesebbe került volna magának, ha jótállást vállal a fiáért - mondta neki Ève, és otthagyta a bölcsőt, hogy megölelje az öreget.

Davidot lesújtotta a háza előtt támadt csődület; Kolb és Doublon embereinek tusakodása odavonzotta az utca népét. A feltaláló kezet nyújtott apjának, de egy szóval sem üdvözölte.

- Hogy tartozhatnám én magának hétszáz frankkal? - kérdezte Petit-Claud-tól az öreg.

- Hát először is úgy, hogy elvállaltam az ügye képviseletét. Minthogy a házbérről van szó, maga nekem felel az adósáért. Ha a fia nem fizeti meg nekem a költségeket, maga fogja megfizetni... De ez még semmi: néhány óra múlva börtönbe akarják csukni Davidot - engedi-e, hogy odakerüljön?

- Mivel tartozik?

- Hát körülbelül öt-hatezer frankkal, nem számítva azt, amivel magának meg a feleségének adósa.

Az öregember mélységes bizalmatlansággal nézegette a megható képet, amely ebben a kék-fehér szobában tárult a szeme elé: a könnyező szép asszony a bölcső mellett, David, aki végre összegörnyedt a sok keserűség súlya alatt, az ügyvéd, aki talán azért hívta ide, hogy tőrbe csalja; a vén Medve azt hitte, hogy apai mivoltában akarják megfogni, és félt, hogy kiszipolyozzák. Megnézte és megcirógatta a gyermeket, s az feléje nyújtotta kis kezét. Bármily súlyos gondok közt éltek is a szülei, a kisfiúval úgy bántak, mint egy angol lord gyermekével; rózsaszín bélésű, hímzett, piciny fejkötő volt a fején.

- Eh, boldoguljon David, ahogy tud, nekem csak ez a gyerek fontos! - kiáltott fel az öreg nagyapa - s az anyja igazat fog adni nekem. David nagy tudós, bizonyosan tudja, hogyan fizesse ki az adósságait.

- No jó - mondta gúnyosan a jogász -, majd én kimondom maga helyett a gondolatait. Lássa, Séchard papa, maga féltékeny a fiára. Ez az igazság: maga juttatta Davidot ebbe a helyzetbe, amikor háromszoros áron adta el neki a nyomdáját, és tönkretette, hogy ezt az uzsoraárat kifizethesse. Igen, igen, ne rázza a fejét; az egész nyomdájában csak az az újság ért valamit, amit eladtak a Cointet testvéreknek, az árát pedig egészen maga vágta zsebre... Maga gyűlöli a fiát, nemcsak azért, mert kifosztotta őt, hanem azért is, mert különb emberré nevelte, mint maga. Úgy tesz, mintha Isten tudja, mennyire szeretné az unokáját, de ezzel csak a fia és a menye iránti szeretetlenségét leplezi, hisz ők hic et nunc[33] kerülnének pénzbe, az unokájának pedig csak in extremis[34] lesz szüksége a szeretetére. Azért szereti ezt a kis porontyot, hogy úgy lássék, mintha szeretne valakit a családjából, s ne mondhassák érzéketlennek. Ez a maga igazi képe, Séchard apó...

- Azért hívattak ide, hogy ezt meghallgassam? - mondta fenyegető hangon az öreg, hol a jogtanácsosára, hol a menyére, hol a fiára nézve.

- De uram! - kiáltott fel szegény Ève, Petit-Claud-hoz fordulva. - Hát maga is vesztünkre esküdött? Az uram sohasem panaszkodott az apjára... - a szőlősgazda alattomosan nézett menyére. - Százszor is mondta, hogy maga szereti őt a maga módján - szólt az öreghez, megértve a bizalmatlanságát.

A nagy Cointet utasításai szerint Petit-Claud iparkodott végképp összeveszíteni apát és fiút, hogy az apa ki ne szabadítsa Davidot kegyetlen helyzetéből.

- Mihelyt Davidot börtönbe juttattuk - mondta előző nap Petit-Claud-nak a nagy Cointet -, bemutatom magát Sénonches-nénak. A szeretet világosságot gyújtott Séchard-né agyában; megsejtette ezt a megrendelt ellenségeskedést, amint már Cérizet árulását is megérezte. Könnyen elképzelheti akárki David meglepetését: sehogy sem fogta fel, honnan ismeri Petit-Claud olyan jól az ő apját s az üzleti ügyeit. Az egyenes lelkű nyomdász nem tudta, hogy védője összeköttetésben van Cointet-ékkal, s nem tudta azt sem, hogy Cointet-ék állnak Métivier háta mögött. David hallgatása sértő volt a vén szőlősgazdára; a jogász föl is használta ügyfele elcsodálkozását, hogy faképnél hagyhassa őket.

- Isten veled, édes David, most már figyelmeztettelek: az elfogatási parancs ellen nem segít a fellebbezés, a hitelezőid számára csak ez az egy út marad nyitva s ezen meg is indulnak. Szóval, menekülj!... Vagy inkább, ha hiszel a szavamnak, látogasd meg a Cointet testvéreket, azoknak van tőkéjük, s ha a fölfedezésed megvan, ha beváltja a hozzá fűzött reményeket, társulj velük; végre is, alapjában véve jó fiúk azok...

- Micsoda titokról van szó? - kérdezte az öreg Séchard.

- Hát olyan együgyűnek hiszi a fiát, hogy csak úgy ok nélkül elhanyagolta a nyomdát? - kiáltott fel a jogtanácsos. Azt mondta nekem, nemsokára megleli a módját, hogyan lehet három frankért előállítani azt a rizsma papírt, ami most tíz frankba kerül...

- Ez is csak arra való, hogy engem becsapjanak! - kiáltott fel az öreg Séchard. - Maguk úgy egyetértenek itt valamennyien, mint a vásári zsebmetszők. Ha David feltalált valamit, akkor nincs rám szüksége, hiszen milliomos! Isten áldjon, barátocskáim, jó éjszakát!

Azzal az öreg ledöcögött a lépcsőn.

- Rejtőzzél el! - szólt Petit-Claud Davidhoz, aztán utánaszaladt a vén Séchard-nak, hogy még jobban feldühösítse.

A kis jogász a Mûrier téren találta a szőlősgazdát, aki még akkor is dühösen dörmögött; elkísérte egészen Houmeau-ig, s elváláskor megfenyegette, hogy végrehajtó útján követeli rajta a neki járó költségeket, ha ezen a héten ki nem fizeti.

- Kifizetem, ha megmondja, hogyan tagadhatom ki a fiamat, az unokám és a menyem kára nélkül... - mondta a vén Séchard, azzal hirtelen faképnél hagyta Petit-Claud-t.

- Milyen jól ismeri az embereket a nagy Cointet!... Jól mondta; e miatt a hétszáz frank miatt nem fogja az apja a hétezret kifizetni a fiáért! - kiáltott fel a kis jogász, miközben újra felmászott Angoulême-be. - De azért ne engedjük, hogy ez a ravasz, vén papírgyáros befonjon bennünket; ideje, hogy jó szón kívül valami mást is kérjünk tőle.

- No hát, David, édes barátom, mit szándékozol cselekedni?... - kérdezte Ève a férjétől, amikor az öreg Séchard meg az ügyvéd magukra hagyták őket.

- Állítsd a tűzre a legnagyobb fazekadat, fiacskám! - kiáltott fel David Marionra pillantva. - Most már kezemben van a titok!

E szó hallatára Ève lázas gyorsasággal szedte össze kalapját, kendőjét, s rántotta fel cipőjét.

- Öltözzék fel, barátom - mondta Kolbnak -, el fog kísérni engem, mert meg kell tudnom, van-e mód, hogy kiszabaduljon az ember ebből a pokolból...

- Gazduram! - kiáltott fel Marion, amikor Ève elment. - Legyen hát esze, különben az asszonyunk meghal bánatában. Keressen pénzt, fizesse ki, amivel tartozik, aztán majd kénye-kedve szerint kutathat kincsek után...

- Hallgass, Marion - felelte David -, most már legyőzöm az utolsó nehézségeket is. Egyszerre szerzek szabadalmat a találmányomra és a tökéletesítésére is.

A feltalálók rákfenéje Franciaországban a tökéletesítésre adott szabadalom. Valaki tíz esztendőt áldoz az életéből valami ipari titok kutatására, egy gép feltalálására, vagy akármilyen fölfedezésre, szabadalmat kér, s azt hiszi, hogy ura a találmányának, erre nyomába lép egy vetélytárs s az - ha ő nem látott előre mindent - tökéletesíti a találmányát egy csavarral, s ily módon elüti a kezéről. Márpedig az még nem minden, ha valaki olcsó pépet talál fel a papírgyártáshoz. Mások tökéletesíthetik az eljárást. David Séchard mindent előre akart látni, hogy ki ne ragadhassák kezéből a vagyont, amit annyi baj és nehézség között keresett. A hollandi papír (ez a név rajta ragadt a lenvászon rongyából gyártott papíroson, bár Hollandiában már nem is készül ilyen) kissé meg van enyvezve; de ívenként enyvezik, kézi munkával, ami megdrágítja a papírt. Ha lehetséges volna már az üstben megenyvezni a pépet, mégpedig nem túlságosan költséges enyvvel (amit különben ma már megtesznek, de még mindig tökéletlenül), semmi tökéletesítésre nem volna szükség. David tehát egy hónap óta kutatta, hogyan enyvezze meg már az üstben a papírpépet. Egyszerre két titkot keresett.

Ève fölkereste az anyját. Szerencsés véletlenségből Chardonné éppen a főügyészhelyettes feleségét ápolta, aki most ajándékozta meg örökössel a Milaud de Nevers családot. Ève már minden törvényszéki ember iránt bizalmatlan volt, most az özvegyek és árvák törvényes védelmezőjétől akart tanácsot kérni, tőle akarta megkérdezni, kiszabadíthatja-e Davidot, ha maga vállal kötelezettséget, ha eladja jogait; de remélte, hogy Petit-Claud kétértelmű viselkedéséről is megtudhatja az igazat.

A főügyészhelyettest meglepte Séchard-né szépsége; nemcsak asszonyt megillető tisztelettel, de valami olyanfajta udvariassággal fogadta, amelyhez Ève nem volt hozzászokva. Aztán a szegény nő meglátta az ügyész szemében azt a kifejezést, amelyet férjhezmenetele óta csak Kolb szemében figyelt meg, s mely olyan szép asszonyoknál, mint Ève, kritériuma a férfiak megítélésének. Ha a szenvedély, az érdek vagy a kor kioltja a férfi szemében a tökéletes engedelmesség szikráját, mely az ifjúkorban lángol benne, az asszony bizalmatlankodni kezd a férfi iránt, s elkezdi megfigyelni. A Cointet testvérek, Petit-Claud, Cérizet, szóval mindazok, akikben ellenséget sejtett meg, közömbös, hideg szemmel néztek rá. Jól érezte hát magát a főügyészhelyettesnél, aki kedvesen fogadta ugyan, de néhány szóval lerombolta minden reménységét.

- Nem bizonyos, asszonyom - mondta neki -, hogy a királyi törvényszék megváltoztatja azt az ítéletet, amely a lakás berendezésére korlátozza a férje lemondását minden tulajdonáról, hogy önt a hozományához juttassa. Ezt az előjogot nem lehet csalás fedezésére fölhasználni. De mivel önnek, mint hitelezőnek része lesz a lefoglalt tárgyak árában, és mivel az apósának hasonlóképpen élnie kell az előjogával a házbérhátralék erejéig, ha a törvényszék kimondta már az ítéletet, még mindig marad ok a további jogvitára, azon az alapon, amit jogi kifejezéssel kontribuciónak nevezünk.

- De hát Petit-Claud úr tönkretesz bennünket! - kiáltott fel az asszony.

- Petit-Claud viselkedése - folytatta a főügyészhelyettes - alkalmazkodik a férjétől kapott megbízáshoz, aki, mint a jogtanácsos mondja, időt akar nyerni. Nézetem szerint talán jobb lenne lemondani a föllebbezésről, s önnek meg az apósának megszerezni az árverésen a nyomda működéséhez legszükségesebb eszközöket, önnek az önt illető összeg határain belül, neki a házbérhátralék erejéig... De hát ez persze, túlságosan gyorsan vezetne célhoz. Az ügyvédek kiszipolyozzák önöket!...

- Akkor az idősebb Séchard úr kezében volnék, neki tartoznám az eszközök és a lakás bérével; a férjemet pedig tovább üldözné Métivier, mert úgyszólván semmit sem kapna.

- Bizony ez így van, asszonyom.

- Hát akkor még a mostaninál is rosszabbá válnék a helyzetünk...

- Hja, a törvény ereje végeredményben mégiscsak a hitelezőt szolgálja. Önök kaptak háromezer frankot, azt természetesen vissza kell adni...

- Ó, uram, hát képesnek hinne bennünket arra, hogy...

Ève elhallgatott, mert észrevette, hogy a maga igazolásával veszedelembe juttatja a bátyját.

- Ó, jól tudom - folytatta a főügyészhelyettes -, hogy az az ügy igen homályos az adósok részéről is, akik becsületes, finomlelkű, sőt nagy emberek -, és a hitelező részéről, aki csak a nevét kölcsönözte valakinek...

Ève elszörnyedve, kábán nézett a főügyészhelyettesre.

- Megértheti - mondta ez, ravaszkás pillantással -, hogy mi bőségesen ráérünk elgondolkozni azon, ami a szemünk láttára történik, amíg az ügyvédek beszédeit hallgatjuk.

Ève kétségbeesve tért haza: tehetetlen volt. Este hét órakor Doublon elhozta az elfogatási parancsot. Most érte el tehát csúcspontját az üldözés.

- Holnaptól kezdve - mondta David - csak éjszaka léphetek ki a házból.

Ève és Chardonné könnyekben tört ki. Az ő szemükben gyalázat volt a rejtőzködés.

Kolb és Marion jól ismerték már gazdájuk jámbor jóhiszeműségét, s amikor megtudták, hogy Séchard szabadsága veszélyben forog, nyugtalanságuk tetőpontra hágott; annyira reszkettek érte, hogy felkeresték Chardonnét, Ève-et és Davidot: mondják meg, hogyan hasznosíthatnák szolgálatkészségüket. Abban a pillanatban érkeztek, amikor ez a három teremtés, aki idáig oly egyszerűnek látta az életet, sírva fakadt, hogy kénytelenek Davidot elbújtatni. De hogyan kerüljék ki a leselkedő kémeket, akik mostantól fogva bizonyára legkisebb lépését is megfigyelik ennek a, sajnos, végtelenül szórakozott embernek?

- Ha a dénsasszony vár ety gis netyetórád, elmetyeg gémlelődni az ellensékes táporpa - mondta Kolb - és majt mek dedszik ládni, hoty érdeg hozzá, ámpár némedneg látszom, te én ikazi francia vatyok, fan pennem ety gis ravaszsák.

- Ó, asszonyom - mondta Marion -, engedje el, egyetlen gondolata, hogy az úrra vigyázzon. Kolb nem elzászi, hanem... mit is mondjak... igazi újfundlandi.

- Menjen, édes jó Kolb - mondta David -, ráérünk még elhatározni magunkat.

Kolb elrohant a végrehajtóhoz, ahol David ellenségei tanácsba gyűlve fontolgatták, hogy s miként kerítsék hatalmukba.

Az adós elfogatása vidéken rendkívüli eset: úgyszólván szenzáció. Először is az emberek sokkal jobban ismerik egymást, semhogy ilyen utálatos eszközökhöz folyamodnék valaki. Ehhez már az kell, hogy adós és hitelező egész életükben farkasszemet nézzenek egymással. Meg aztán, ha egy hamisan bukott kereskedő, aki nem sokat okoskodik, hogy a törvényes lopásnak ehhez a módjához folyamodjék, valami nagyszabású csalárd bukást eszel ki, akkor Párizs lesz a menedékhelye. Párizs már szinte külföld a vidékinek, majdnem felfedezhetetlen búvóhely, s a végrehajtó megbízatása megszűnik a törvényszék területén kívül.

Egyéb akadályok is csaknem lehetetlenné tesznek minden üldözést. Így például a magánlakás sérthetetlenségét védelmező törvény minden kivétel nélkül érvényben van vidéken; végrehajtónak nincs joga, mint Párizsban, harmadik személy házába behatolni, hogy ott letartóztassa az adóst. A törvényhozás szükségesnek vélte, hogy Párizzsal kivételt tegyen, mert ott rendszerint több család él együtt ugyanabban a házban. De vidéken még az adós lakásába is csak a békebíró jelenlétében hatolhat be a végrehajtó. És így a békebíró, aki parancsol a végrehajtónak, körülbelül maga döntheti el, megtagadja-e a részvételét vagy sem. Dicséretére legyen mondva a békebíráknak, ez a kötelezettség terhükre van, s nem akarnak a vak szenvedélynek vagy bosszúvágynak szolgálatába állni.

Egyéb, nem kevésbé komoly nehézségek is vannak; mind arra irányulnak, hogy enyhítsék az adós letartóztatásáról szóló törvény hiábavaló kegyetlenségét. Erkölcsi szempontok gyakran annyira megváltoztatják a törvényt, hogy jóformán meg is semmisítik. Nagyvároson akad elég aljas, lelketlen nyomorult, aki hajlandó a kém szerepét vállalni, de kisvároson sokkal jobban ismerik egymást az emberek, semhogy valaki egy végrehajtó szolgálatába szegődhetnék. Még ha a legalsóbb osztályból szánná is rá valaki magát erre a lealjasodásra, az is kénytelen volna elkotródni a városból. Az adós letartóztatása tehát nem a kereskedelmi törvényszék fogdmegjeinek kiváltságos foglalkozása, mint Párizsban, vagy más nagy központokban: ezért végtelenül nehéz törvénykezési eljárássá válik, a ravaszság harcává az adós és a végrehajtó között, s e harc leleményes ötletei néha igen mulatságos anyagot szolgáltatnak az újságkrónikának.

Az idősebbik Cointet nem akart mutatkozni; de a kövér Cointet, azzal, hogy Métivier megbízását teljesíti, eljött Doublonhoz Cérizet-vel, aki faktor lett nála, s akinek közreműködését ezer frank ígéretével szerezték meg. Doublon számíthatott két gyakornokára. Így hát a Cointet testvéreknek három kopójuk volt már, hogy a zsákmányukon őrködhessenek. A letartóztatás pillanatában egyébként felhasználhatta Doublon a csendőrséget is, mely az ítéletek szerint tartozik a végrehajtó segítségére sietni, ha az igénybe akarja venni. Ez az öt személy gyűlt tehát össze Doublon végrehajtó dolgozószobájában, amely az iroda végében, a ház földszintjén volt.

Az irodába egy meglehetősen széles, kőkockákkal borított, lépcsőház formájú folyosó vezetett. A háznak egyszerű, közepes nagyságú kapuja volt, mind a két oldalán aranyozott, hivatalos címtáblák s ezek közepén feketebetűs felirat: Végrehajtó. Az irodának az utcára nyíló két ablakát erős vasrácsok védelmezték. A dolgozószobából a kertre nyílt kilátás, ahol a végrehajtó, mint Pomona tisztelője maga nevelte nagy sikerrel gyümölcsfáit. A konyha szemközt volt az irodával s mögötte kanyargott a felső emeletre vezető lépcső. Egy kis utcában állt a ház az új törvényszéki palota háta mögött, amelyen akkor még dolgoztak és csak 1830 után készült el. Ezek a részletek szükségesek annak megértéséhez, ami Kolbbal történt.

Az elzászi kieszelte, hogy jelentkezik a végrehajtónál, úgy tesz, mintha el akarná árulni a gazdáját, így megtudhatja, miféle kelepcét állítanak neki, s megóvhatja minden bajtól. A szakácsnő nyitott ajtót. Kolb megmondta, hogy hivatalos dologban szeretne beszélni Doublon úrral. A szakácsnő bosszús volt, amiért mosogatás közben zavarták, kinyitotta az iroda ajtaját, s azt mondta Kolbnak, akit nem ismert, hogy várjon az úrra, mert most tanácskozik a dolgozószobájában; aztán szólt a gazdájának, hogy egy ember beszélni akar vele. Ez a kifejezés: egy ember, annyira parasztot jelentett, hogy Doublon azt mondta: Várjon! - Kolb leült a dolgozószoba ajtaja mellett.

- Hát hogyan képzeli a dolgot? Mert idő dolgában tiszta nyereség volna, ha holnap reggel a kezünkbe kaparíthatnók - mondta a kövér Cointet.

- Ennél semmi sem könnyebb, hiszen alaposan rászolgált a Bamba névre! - kiáltott fel Cérizet.

Kolb, amikor a kövér Cointet hangját megismerte, de különösen ennek a két mondatnak hallatára, tüstént kitalálta, hogy gazdájáról van szó, s nőttön-nőtt a csodálkozása, amikor Cérizet hangjára is ráismert.

- Esz a ficgó, agi a genyeréd edde! - kiáltotta elborzadva.

- Megmondom én, gyermekeim, hogy mit tegyünk - szólalt meg Doublon. - Egymástól nagy távolságban állítsuk fel az embereinket a Beaulieu utcától és a Mûrier tértől minden irányban, hogy észrevétlenül nyomon követhessék a Bambát - tetszik nekem ez a csúfnév! Addig nem maradunk el tőle, míg be nem lépett abba a házba, ahol rejtve hiszi magát; néhány napig nyugton hagyjuk, azután egyszerre rajtaütünk, napkelte vagy napnyugta előtt.

- De mit csinál most? Kicsusszanhat a kezünkből - mondta a kövér Cointet.

- Otthon van - felelte Doublon -, tudnám, ha elmenne hazulról. Egyik gyakornokom a Mûrier téren áll őrt, másik a törvényszéki épület sarkán, egy harmadik harminc lépésnyire a házamtól. Ha kilépne a házból, fütyülnének, s még három lépést sem tenne, már tudnám ennek a távirati értesítésnek a segítségével.

A végrehajtók a tisztes "gyakornok" névvel szokták felruházni tanúként szolgáló kísérőiket.

Kolb nem számított ilyen kedvező véletlenre; nesztelenül kiment az irodából s azt mondta a cselédnek: - Doublon úr nagyon el van foglalva, majd holnap kora reggel visszajövök.

Az elzászi annak idején lovaskatona volt; támadt egy gondolata és tüstént neki is látott, hogy végrehajtsa. Elfutott egy ismerőséhez, aki lovakat adott bérbe, kiválasztott egy lovat, felnyergeltette, és gyorsan visszatért a gazdájához, ahol mélységesen kétségbeesve találta Ève asszonyt.

- No mi az, Kolb? - kérdezte a nyomdász; feltűnt neki az elzászi egyszerre vidám és riadt képe.

- Az úr kaszempereggel van görülféfe. Az a lekpisztosapp, ha elpujig. Kontolkozodd már, asszonyom, hoty hová pujtassa az urad?

Amikor a becsületes Kolb elmagyarázta Cérizet árulását, a ház körüli ostromzárat, meg a kövér Cointet szerepét az ügyben s éreztette, hogy milyen cselfogásokat eszelhetnek ki ilyen emberek a gazdája ellen: végzetes világosság esett David helyzetére.

- A Cointet testvérek üldöznek téged! - kiáltott fel lesújtottan szegény Ève - ezért volt olyan kegyetlen Métivier. Papírgyárosok, a titkodat akarják.

- De mit lehet tenni, hogy kimeneküljünk a kezükből? - kiáltott fel Chardonné.

- Ha asszonyomnag van egy gis helye, ahová elrejdse az urad - mondta Kolb -, mekígérem, hoty elviszem oda, és soha senki mek nem dutja.

- Csak sötétedés után menjen el Basine Clerget lakására - felelte Ève -, én majd mindent megbeszélek vele. Basine-ra úgy számíthatunk, mintha második énem volna.

- A kémek nyomodba szegődnek - mondta végre David, kissé visszanyerve lélekjelenlétét. - Módját kell ejteni, hogy Basine-t értesíthessük, anélkül, hogy bármelyikünk is fölkeresné.

- Asszonyom elmehed ota - mondta Kolb. - Desség meghallgadni a dervemed: elmetyek az úrral etyüdd és makung után csaljug a fütyülőged. Aszalad asszonyom elmegy Clerget gisasszonyhoz, őd nem fokjág gövetni. Van ety lovam, makam möké üldedem asz urad, dudom Istenem, nem érneg utol pennünket!

- Hát akkor Isten veled, barátom! - kiáltott fel szegény asszony, és férje karjába vetette magát. - Egyikünk sem fog meglátogatni, mert elfoghatnának miattunk. Búcsúzzunk el az egész időre, amíg ez az önkéntes fogság tart. Levelezni fogunk, Basine bedobja a leveleket, én pedig az ő nevére írok neked.

A házból kilépve David és Kolb hallották a füttyentéseket, és elvezették a kémeket egészen a Palet-kapuig, ahol a lovak bérbeadója lakott. Itt aztán Kolb maga mögé vette gazdáját a nyeregbe, s figyelmeztette, hogy jól kapaszkodjék belé.

- Fügyüljedeg csag, fügyüljedeg parádaim! Én is fügyülög rádog! - kiáltott Kolb. - Ety vén lovasgadonád nem foktog utolérni!

Amint a mezőre kiértek, a vén lovaskatona megsarkantyúzta a lovát, s az olyan vágtatásnak eredt, hogy a kémek nem tudták követni őket; azt sem tudták, merre tűntek el.

Ève elment Postelhez, azzal az elég leleményes ürüggyel, hogy tanácsot akar kérni tőle. Elszenvedte a szavakkal nem fukarkodó szánakozásnak minden sértését, aztán otthagyta a Postel házaspárt, s látatlanul eljutott Basine házába. Megvallotta neki minden baját, és segítségét, támogatását kérte. Basine óvatosságból szobájába vezette Ève-et, aztán kinyitotta egy szomszédos helyiség ajtaját, amely egy kis tetőablakon kapta a világosságot, s az utcáról senki sem láthatott belé. A két barátnő rendbehozott egy eltömött kandallót, amelynek kürtője párhuzamos volt a műhely kandallójának kürtőjével, ahol a munkásnők a vasalójuk számára folyton ébren tartották a tüzet. Ève és Basine rossz pokrócokat teregetett a kőpadlóra, hogy tompítsák a zajt, ha David nem ügyelne eléggé; tábori ágyat állítottak be neki, egy kísérletezésre szolgáló kemencét, s egy asztalt meg egy széket, hogy leülhessen és írhasson. Basine megígérte, hogy éjszakánként ad majd enni neki, és mert a szobájába sohasem lép be senki, David fittyet hányhat minden ellenségnek, még a rendőrségnek is.

- Végre biztonságban van - mondta Ève, és megölelte barátnőjét.

Ève visszatért Postelhez, hogy további felvilágosításokat kérjen valami kétségre; mint mondotta, ez hozta vissza a kereskedelmi törvényszék tudós bírájához, s vele kísértette haza magát, útközben folyvást hallgatva a sopánkodásait. - Ha hozzám jött volna feleségül, nem jutott volna idáig... Ez a gondolat rejlett a kis patikusnak minden mondatában. Amikor Postel hazatért, látta, hogy felesége féltékeny Séchard-né csodálatos szépségére, s dühíti férje udvariassága. A patikus csak azzal a vélekedésével tudta lecsöndesíteni Leonie-t, hogy a kis vöröshajú asszonyok sokkal többet érnek a magas barnáknál, mert azok szerinte mindig az istállóban állnak, mint a szép ló. Úgy látszik, holmi bizonyítékait is adhatta az őszinteségének, mert másnap már becézgette a felesége.

- Nyugodtak lehetünk - szólt Ève anyjához és Marionhoz, akik Marion kifejezése szerint "egészen odáig voltak".

- Már elmentek! - mondta Marion, amikor Ève gépiesen benézett a szobába.

- Merre fortuljung...? - kérdezte Kolb, amikor már egy mérföldnyire jártak a párizsi országúton.

- Marsac felé! - válaszolt David -, ha már megindítottál ezen az úton, még egyszer, utoljára próbára teszem az apám szívét.

- Joppan szerednég rohamra menni ety átyuüdeg ellen, merd az apja uránag nincs szíve.

Az egykori nyomdász nem hitt a fiában; ő is az eredmények szerint ítélte meg, ahogy a nép szokott ítélkezni. Mindenekelőtt nem hitte, hogy ő kifosztotta Davidot; de az akkori s a mostani idők különbségével sem törődött, és azt gondolta magában: "Úgy ültettem be a nyomdába, ahogy magam ültem belé annak idején - és ő bár ezerszerte többet tud nálam, nem tudott boldogulni!" Képtelen volt megérteni a fiát, hát elítélte; fölényben érezte magát annak nagy eszével szemben, és azt gondolta: "Nálam fog kenyeret találni." A moralisták sohasem lesznek képesek teljes egészében megvilágítani, mekkora hatásuk van az érzelmeknek az érdekekre. Ez a hatás éppoly erős, mint az érdekek hatása az érzelmekre. Minden természeti törvénynek kettős hatása van, s egyik ellentétes a másikkal. Ami Davidot illeti, ő megértette az apját, sőt a nagy lélek szánalmával még mentegette is. Kolb és David nyolc órakor érkezett Marsacba, az öreg vacsora után volt, és nyilván feküdni készült.

- No, a törvénynek köszönöm, hogy látlak - szólt az apa keserű mosollyal a fiához.

- Hoty is dalálgozhadna maka mek a kasztám, migor ő asz ékpen udazig, maka mek mintik a szőlőpen jár!... - kiáltott fel méltatlankodva Kolb. - Fiszessen, fiszessen! Esz a gödelesséke mind abánag...

- Eredj, Kolb, kösd be a lovat Courtois-nénál, ne legyen terhére az apámnak - és tudd meg, hogy az apáknak mindig igazuk van.

Kolb morogva ment el, mint a kutya, ha a gazdája megszidja az óvatosságért, és engedelmeskedik ugyan, de közben is tiltakozik. David nem árulta el titkát, de felajánlotta apjának, hogy nyilvánvaló bizonyítékot szolgáltat a fölfedezéséről; részesedést ajánlott neki az üzletben, ha megkapja tőle azt az összeget, amelyre szüksége volt, hogy tüstént megszabadulhasson az adósságaitól és a titka kihasználásának szentelhesse magát.

- Ugyan, hogy bizonyítod be nékem, hogy semmiből, ingyen jó papirost tudsz csinálni? - kérdezte az egykori nyomdász, kissé borgőzös, de ravasz, kíváncsi, mohó pillantást vetve a fiára. Esőfelhőből kitörő villámnak mondta volna az ember, mert a vén Medve hagyományaihoz híven, sohasem feküdt le, amíg meg nem vetette feje alját két üveg pompás óborral, amit - szavajárás szerint - esténként elszopogatott.

- Annál semmi sem egyszerűbb - felelte David. - Nálam nincs papiros, azért jöttem erre, hogy Doublon elől meneküljek; amikor észrevettem, hogy a marsaci úton vagyok, arra gondoltam, apámuram sem bánhatik velem rosszabbul, mint egy uzsorás. Nincs nálam semmi, csak a rajtam levő ruha. Zárjon be valami biztos helyre, ahová senki sem hatolhat be, ahol senki sem láthat és én...

- Micsoda? - mondta az öreg, irtózatos pillantást vetve a fiára. - Nem engeded, hogy lássam, amint csinálod?

- Apám - felelte David -, maga bebizonyította nekem, hogy üzleti dologban nincs apa és fiú a világon.

- Úgy, hát nem bízol abban, akinek életed köszönheted?

- Abban nem bízom, aki a megélhetést kitépte a kezemből.

- Hja, ki-ki magának, igazad van - mondta az öreg. - No jó, majd elhelyezlek a borospincémben.

- Bemegyek oda Kolbbal, maga ad nekem egy üstöt, hogy a pépet megcsinálhassam - folytatta David, észre sem vette, milyen pillantást vetett rá az apja -, aztán maga szed nekem articsóka-, spárga-, csalánszárat és nádat a patak partján. Holnap reggel nagyszerű papirossal lépek ki a borospincéjéből.

- Ha ez lehetséges!... - kiáltott fel a Medve, és csuklott egy nagyot - akkor talán adok neked... meglátom, hogy adhatok-e... éh!... huszonötezer frankot, feltéve, ha ugyanannyit nyerhetek minden évben...

- Tegyen próbára, beleegyezem! - kiáltott fel David. - Kolb, ülj lóra, menj el Mansle-ba, vásárolj egy nagy szőrszitát egy szitakészítőnél, enyvet egy fűszeresnél és siess vissza.

- No, igyál - mondta az apa, s egy üveg bort, kenyeret és maradék hideg húst rakott fia elé. - Szedd össze az erődet, én meg megyek zöld rongyot szedni - no, mert a te rongyod zöld. Félek, hogy kicsit túlságosan is zöld.

Két óra múlva, este tizenegy tájban az öreg bezárta fiát és Kolbot egy kúpcseréptetős kis helyiségbe, amely a borospincéje hátához volt ragasztva; itt tartotta az angoulême-i borok égetéséhez szükséges felszerelést - tudvalevően ezekből a borokból készül minden konyak elnevezésű szesz.

- Ó, hiszen ez valóságos gyár! - kiáltott fel David. - Fa is van meg üst is egynéhány...

- No, hát viszontlátásra holnap - mondta az öreg Séchard -, most bezárlak benneteket, s kiengedem a két kutyámat. Tudom Istenem, hogy papírt nem hoznak ide nektek. Ha holnap megmutatod a kész íveket, kijelentem, hogy üzlettársad leszek, legalább lesz, aki világosan és ügyesen vezesse az üzletet.

Kolb és David magukra záratták az ajtót, s két padlódeszka segítségével körülbelül két óra hosszat tilolták, készítették elő a növényszárakat. A tűz lángolt, a víz forrott. Éjfél után két óra tájban Kolb, aki nem volt annyira elfoglalva, mint David, részeg csuklásra emlékeztető sóhajtást hallott, felkapta az egyik gyertyát, s elkezdett körülnézni; megpillantotta az öreg Séchard lilás ábrázatát, egy kis négyszögletű nyílásban, a pincéből az égetőbe nyíló, üres hordókkal eltakart ajtó felett. A huncut öreg a külső ajtón vezette fiát és Kolbot az égetőbe, ott, ahol az eladott hordókat szokták kigurítani. Ez a másik, belső ajtó lehetővé tette, hogy a pincéből az égetőbe gurítsák a hordókat, anélkül hogy megkerülnék velük az udvart.

- Hohó örekabó, ity nem algudtung! Maka pe agarja csabni a fiád... Dutja, mit csinál maka, migor ety üvek jó pord iszig? Ety vén kaszemperd idad!

- Ó, apám! - mondta David.

- Azért jöttem, hogy nincs-e szükségetek valamire - mondta, szinte kijózanodva a szőlősgazda.

- És irándung való érteglődéspől hozodd makával ety gis lédrád? - mondta Kolb. Azzal eltaszította a hordókat az ajtó elől, kinyitotta, s egy kurta létrán, egy szál ingben pillantotta meg az öreget.

- Így kockára tenni az egészségét! - kiáltott fel David.

- Azt hiszem, holdkóros vagyok - mondta az öreg, és szégyenkezve mászott le a létráról. - Álmomban is gyötört, hogy olyan bizalmatlan vagy az apáddal, s azt álmodtam, hogy az ördöggel szövetkeztél, úgy akarod megvalósítani azt, ami lehetetlen.

- Asz örtök a maka szenvetélye, sárga csigóg iránd! - kiáltott fel Kolb.

- Feküdjék vissza - mondta David -, zárjon be bennünket, de ne fáradjon azzal, hogy újra visszajön: Kolb őrködni fog.

Másnap négy órakor David kilépett az égetőből: előbb munkája minden nyomát eltüntette, s odavitt apjának vagy harminc ív finom, fehér, szilárd, erős, kifogástalan papírt; víznyomás gyanánt valamennyi a szőrszita erősebb szálainak nyomát viselte. Az öreg kezébe vette a mintákat, nyelvével is megérintette, mint afféle Medve, aki ifjúkora óta megszokta, hogy ínyével ítéli meg a papírt; fogdosta, gyűrte, hajtogatta, alávetette minden próbának, amivel a nyomdászok megismerik a papír minőségét, s bár semmi kifogásolnivalója nem akadt, nem akarta elismerni a legyőzetését.

- Tudni kell még, hogy mi lesz belőle a sajtó alatt!... - mondotta, csak hogy dicsérnie ne kelljen a fiát.

- Furcsa ety emper! - kiáltott fel Kolb.

Az öreg ismét hűvösen kezdett viselkedni, és apai méltóságával fedezte színlelt határozatlanságát.

- Nem akarom megcsalni magát, apám, azt hiszem, hogy ez a papír még többe kerül a kelleténél, s meg kell oldanom az üstben való enyvezés problémáját is... Ez az egyetlen előny, aminek módját még meg kell találnom...

- Ah, szóval be akartál csapni!

- Hát megmondanám akkor, hogy miről van szó? Most is tudok már az üstben enyvezni, de ez ideig az enyv nem járja át egyenletesen a pépet, s olyan érdessé teszi a papírt, mint a kefe.

- No hát tökéletesítsd előbb az üstben való enyvezést, aztán megkapod a pénzemet.

- A kasztám sohase fokja ládni a színéd se a maka bénzéneg!

Az öreg nyilván azt akarta, hogy David keservesen megfizessen az ő éjszakai megszégyenüléséért; több mint hidegen bánt vele.

- Apám - mondta David, aki közben elküldte Kolbot -, sohasem haragudtam magára, amiért hallatlan árat követelt a nyomdájáért, s a tulajdon becslése alapján adta el nekem; mindaddig az apát láttam magában. Azt gondoltam: öreg ember, sokat kínlódott életében, s bizonyos, hogy erején felül taníttatott engem, hadd élvezze a munkája gyümölcsét békességben és a maga módja szerint. Még az anyám vagyonát is átengedtem magának és zúgolódás nélkül vállaltam a nehéz életet, amivel megnyomorított. Megfogadtam, hogy szép vagyont szerzek a magam emberségéből. Nos hát, ezt a titkot úgy találtam meg, hogy égett a föld a talpam alatt, nem volt kenyér a házamnál, gyötörtek olyan adósságok miatt, amiket nem is én csináltam. Igen, türelmesen küzdöttem, míg minden erőm ki nem merült. Talán nekem is tartozik egy kis segítséggel!... De velem ne törődjék, gondoljon az asszonyra, a kisfiúra... - David már nem tudta visszafojtani könnyét. Nekik legyen segítségükre, őket támogassa! Annyira se tudna felemelkedni, mint Marion és Kolb, akik ideadták nekem a megtakarított pénzüket? - kiáltott fel a fiú, amikor oly hidegnek látta az apját, mint egy sajtó márványa.

- S neked ez sem volt elég! - kiáltott fel az öreg minden szégyenkezés nélkül. - Felfalnád az egész világot... Isten áldjon! Én tudatlan vagyok; nem ütöm az orromat holmi találmányok dolgába, amik csak arra valók, hogy engem használjanak ki. A Majom sohase fogja megenni a Medvét - mondotta, nyomdai gúnynevükre célozva. - Szőlősgazda vagyok én, nem bankár... Meg aztán látod, nem is jó az, ha apa a fiával köt üzletet. No gyere, ebédeljünk meg, ne mondd, hogy semmit se adok neked!...

David olyan ember volt, aki szíve mélyébe tudja temetni szenvedéseit, hogy eltitkolja szerettei előtt, ezért erőik végső határát jelzi, amikor így kicsordul szívükből a fájdalom. Ève jól megértette ezt a szép férfijellemet. De az apa a fájdalomnak a mélységéből felszínre került áradatában a gyermek közönséges panaszát látta, aki be akarja hálózni az apját, s fia végtelen levertségét a sikertelenséggel járó szégyenkezésnek tartotta.

Apa és fia haraggal váltak el egymástól.

David és Kolb éjféltájban ért vissza Angoulême-be; gyalog mentek be a városba, olyan óvatosan, mintha lopni készültek volna. Éjfél után egy óra felé Davidot észrevétlen bevezették Basine Clerget kisasszonyhoz, abba a hozzáférhetetlen menedékbe, amelyet a felesége készített elő számára. A legtalálékonyabb részvét őrizte itt Davidot - egy grizett jó szíve. Másnap reggel Kolb azzal dicsekedett, hogy lóháton szöktette meg a gazdáját, csak akkor vált el tőle, amikor beültette egy Limoges felé tartó batárba. Basine pincéjébe meglehetősen nagy mennyiségű élelmiszert és nyersanyagot raktároztak el, úgyhogy Kolb, Marion, Séchard-né, meg az anyja semmiféle érintkezést nem voltak kénytelenek fenntartani Clerget kisasszonnyal.

Az öreg Séchard-nak még húsz napja volt szüretig, és két nappal a fiával lejátszódó jelenet után csupa kapzsiságból bement a menyéhez. Aludni sem tudott már, tudni akarta, remélhet-e valami pénzt a fia felfedezéséből, s kedvenc mondása szerint őrizni akarta a termést. A menye lakása felett rendezkedett be, az egyik manzardszobában, amit magának tartott fenn, s ott élt, sehogy sem akarva észrevenni fia háztartásának szörnyű pénztelenségét. Tartoznak neki a házbérrel, hát legalább etessék! Semmi különöset nem talált abban, hogy cinezett vas evőeszközöket használtak.

- Én is így kezdtem - felelte a menyének, amikor az mentegette magát, hogy nem teríthet neki ezüstneművel.

Marion kénytelen volt a boltosoknál kezességet vállalni mindenért, amit a háznál fogyasztottak. Kolb napi egy frankért kőműveseknél dolgozott. Végre már csak tíz frankja maradt szegény Ève-nek, aki gyermeke és David érdekében utolsó filléreit áldozta fel, hogy becsülettel vendégelhesse a szőlősgazdát. Még mindig remélte, hogy hízelgése, tiszteletteljes szeretete, lemondása ellágyítja a vén zsugorit; de mint mindig, most is csak érzéketlennek találta. Amikor látta, hogy ő is olyan hideg szemmel néz rá, mint a Cointet testvérek, Petit-Claud és Cérizet, meg akarta figyelni a jellemét, ki akarta találni a szándékait; de hát ez hiábavaló fáradság volt. Séchard apót nem lehetett kiismerni, mert mielőtt az előbbi részegségéből kijózanodott volna, máris újra beborozott. A részegség kettős fátyol. Gyakran valódi, gyakran színlelt részegségének leple alatt az öreg megpróbálta kiszedni Ève-ből David titkait. Hol dédelgette, hol megriasztotta a menyét. Amikor Ève azt felelte neki, hogy nem tud semmit, így szólt:

- Megiszom mindenemet, életjáradékba fektetem...

Ez a megalázó viaskodás kifárasztotta a szegény áldozatot. Végül is inkább hallgatott, semhogy egyszer tiszteletlenül bánjék az apósával. Egy napon végső elkeseredésében azt mondja neki:

- De hiszen, apámuram, igen egyszerű módja van annak, hogy megkapjon mindent: fizesse ki David adósságait, ő hazajön, ketten aztán megegyezhetnek.

- Ah, hát ezt akarjátok tőlem! - kiáltott fel az öreg. - Jó tudni!

Séchard apó nem hitt a fiában, de hitt a Cointet testvérekben. Ezek, amikor tanácsot kért tőlük, készakarva elkápráztatták, azt mondták neki, hogy a fia kutatásaiban milliós vagyon rejtőzik.

- Ha David be tudja bizonyítani a sikerét, habozás nélkül társul fogadom a papírgyáramba, s a gyárral egyenlő értéknek számítom a felfedezését - mondta a nagy Cointet.

A gyanakvó öreg rengeteg információt szerzett, miközben a munkásokkal iszogatott; hülyének tettetve magát, ügyesen kifaggatta Petit-Claud-t, és végül is megsejtette, hogy a Cointet testvérek rejtőznek Métivier háta mögött; azt a tervet tulajdonította nekik, hogy tönkre akarják juttatni a Séchard-nyomdát, vele akarják kifizettetni magukat, ezért hitegetik a felfedezéssel - mert a vén paraszt nem gyaníthatta Petit-Claud cinkosságát, sem azokat a cselszövéseket, amelyeknek segítségével előbb-utóbb hatalmukba akarták keríteni ezt a fontos ipari titkot. Egy napon végre az öreget elfutotta a méreg, hogy nem tud erőt venni a menye hallgatásán, s azt sem tudja kiszedni belőle, hol rejtőzködik David: elhatározta, hogy betöri a hengeröntő műhely ajtaját, mert végül is megtudta, hogy a fia itt folytatta a kísérleteit. Kora reggel lement, s elkezdte feszegetni a zárat.

- No, Séchard papa, mit csinál ott?... - kiáltotta oda Marion, aki hajnalban indult a gyárba, s most egyszerre odarohant a papíráztatóhoz.

- Talán bizony itthon volnék, vagy mi? - mondta szégyenkezve az öreg.

- Még bizony tolvajjá lesz öreg napjaira... Pedig még nem is itta le magát... no, ezt azon melegiben elmondom az asszonyomnak.

- Hallgass, Marion - mondta a vénember, és két hatfrankos tallért húzott ki a zsebéből. - Nesze...

- Hallgatok, de többet meg ne lássam itt - mondta Marion, és megfenyegette ujjával -, különben az egész városnak elmondom.

Mihelyt a vénember odábbállott, Marion felszaladt az asszonyához.

- Tessék, ténsasszony, kihúztam tizenkét frankot az apósából...

- Hát ezt hogy csináltad?...

- Hát nem látni akarta az úr üstjeit meg a készleteit, hogy a titkát felfedezze? Tudtam én jól, hogy semmi sincs már a kis konyhában; de úgy ráijesztettem, mintha meglopta volna a fiát; két tallért adott, hogy hallgassak...

E pillanatban Basine boldogan hozott barátnőjének egy nagyszerű papiroson írott levelet Davidtól, és titokban átadta neki.

Imádott Ève-em, neked írok legelőször az első ív papíron: ezt már a magam feltalálta eljárással készítettem. Sikerült az üstben való enyvezés problémáját megoldanom! Egy font pép csak öt souba kerül, még akkor is, ha jó földön, különös gonddal termelik a felhasznált növényeket. Ilyenformán egy tizenkét fontos rizsmához három frank ára enyvezett pépre lesz szükség. Bizonyos vagyok, hogy felére tudom leszállítani a könyvek súlyát. A boríték, a levél, a minták - mind csupa különböző gyártmány. Ölellek, boldoggá fog tenni bennünket a vagyon, hiszen csak ez hiányzott nekünk.

- Tessék - szólt apósához Ève és átnyújtotta neki a mintákat -, adja oda a fiának az idei szőlőtermése árát, s engedje, hogy vagyont szerezzen, tízszeresen visszaadja, amit magától kapott, mert sikerült a találmánya!...

Séchard apó tüstént elszaladt a Cointet testvérekhez. Ott kipróbálták, pontosan megvizsgáltak minden mintát; egyik enyvezve volt, másik nem; meg voltak cédulázva, rizsmánként három franktól tízig; egyik kemény volt, mint valami fém, másik puha, mint a kínai papír, s szerepelt köztük a fehér színnek minden lehető árnyalata. Gyémántokat vizsgáló zsidók szeme nem tüzelhetett volna jobban, mint a két Cointet testvéré s az öreg Séchard-é.

- Jó úton van a fia - mondta a kövér Cointet.

- Hát akkor fizesse ki az adósságait - felelte az öreg nyomdász.

- Igen szívesen, ha hajlandó lesz társul fogadni bennünket - vágta vissza a nagy Cointet.

- Maguk haramiák! - kiáltott fel a nyugalomba vonult Medve. - Métivier háta mögé bújva üldözik a fiamat, s azt akarják, hogy kifizessem magukat. Nem vagyok ám olyan bolond, uracskáim!...

A két testvér egymásra nézett, de el tudta titkolni, mennyire meglepte a vén zsugori tisztánlátása.

- Annyira még nem vagyunk milliomosok, hogy szórakozásból leszámítoljuk egyesek váltóit - felelte a kövér Cointet -, annak is örülnénk, ha készpénzben tudnók kifizetni a rongy árát, de most is váltókkal elégítettük ki a kereskedőket.

- Nagyban kell megpróbálni a kísérletet - folytatta hidegen a nagy Cointet -, mert ami egy fazékban sikerül, nem mindig sikerül nagy arányokban. Szabadítsa ki a fiát.

- Igen ám, csakhogy társul fogad-e a fiam, ha szabadlábra kerül? - kérdezte a vén Séchard.

- Ahhoz semmi közünk - mondta a kövér Cointet. - Azt hiszi, öregem, minden rendben van azzal, ha tízezer frankot ad a fiának? A szabadalmi oklevél kétezer frankba kerül, s utazgatni kell miatta Párizsba; meg aztán mielőtt költségekbe keverednénk, okos dolog, mint a testvérem mondja, ezer rizsmát gyártani, megkockáztatni, egynéhány üstre való pépet, hogy számolni tudjon az ember. Lássa, senkitől a világon nem kell úgy óvakodni, mint egy feltalálótól.

- Már ami engem illet - mondta a nagy Cointet -, én a kész kenyeret szeretem.

Az öreg egész éjszaka ezen a dilemmán rágódott: "Ha kifizetem David adósságait, kiszabadul, s ha egyszer szabad, nincs szüksége rá, hogy társul fogadjon vagyonába. Jól tudja, hogy az első társulásunk idején becsaptam, másodikból nem fog kérni. Az én érdekem hát az volna, hogy börtönben maradjon, és szerencsétlen ember legyen."

A Cointet testvérek eléggé ismerték Séchard apót - tudták, hogy egy malomban őrölnek.

A három ember tehát így gondolkozott: "Hogy erre a találmányra üzlettársi viszonyt lehessen alapítani, ahhoz kísérletekre van szükség: hogy pedig kísérleteket lehessen végezni, ki kell szabadítani David Séchard-t. Ha David szabadlábon van, kicsúszik a kezünkből." - Ezenkívül mindegyiknek volt egy hátsó gondolata. Petit-Claud azt gondolta magában: "A házasságom után nyíltan szállok szembe a Cointet testvérekkel, de addig az orruknál fogva vezetem őket." A nagy Cointet így gondolkozott: "Jobb szeretném zár alatt tartani Davidot, akkor én volnék az úr." - Az öreg Séchard azt gondolta: "Ha kifizetem a fiam adósságait, fittyet hány nekem."

Ève-et folyvást gyötörte és fenyegette a szőlősgazda, hogy kikergeti a házból, de sem a férje menedékhelyét nem akarta elárulni, sem azt nem akarta indítványozni Davidnak, hogy fogadjon el salvus conductus[35]-t. Nem volt bizonyos abban, hogy másodszor is oly jól elrejtheti Davidot, mint először - azt felelte hát apósának: - Szabadítsa ki a fiát, akkor megtud mindent.

A négy érdekelt úgyszólván ott ült a jól megterített asztal előtt, és nem mert az ételhez nyúlni, annyira félt, hogy megelőzik; gyanakodva figyelték egymást mindnyájan.

Néhány nappal Séchard elzárkózása után Petit-Claud felkereste a nagy Cointet-t papírgyárában.

- Megtettem, ami tőlem telt - mondotta -, David önként fogságba ment, ismeretlen helyre, s ott nyugodtan kutatja, hogyan tökéletesíthesse találmányát. Ha ön nem érte el a célját, nem az én hibám: akar-e szavának állni?

- Igen, ha sikerül a tervünk - felelte a nagy Cointet. - Az öreg Séchard néhány napja itt van, eljött, hogy kérdezgessen bennünket a papírgyártásról, a vén zsugori megszimatolta a fia találmányát, s hasznát akarja venni. Van hát valami remény, hogy társulhatunk vele. Ön ügyvédje az apának is, a fiúnak is...

- Szóval, szálljon meg a szentlélek, és áruljam el őket - folytatta mosolyogva Petit-Claud.

- Igen - felelte Cointet. - Ha sikerül Davidot akár börtönbe juttatnia, akár egy társulási szerződéssel a kezünkbe keríteni, akkor maga férje de la Haye kisasszonynak.

- Ez az ultimátuma? - kérdezte Petit-Claud.

- Yes - mondta Cointet -, ha már idegen nyelveken beszélünk.

- Hát elmondom én az enyémet kereken - folytatta Petit-Claud száraz hangon.

- Halljuk - felelte kíváncsi arccal Cointet.

- Mutasson be holnap Sénonches-nénak, szerezzen nekem pozitív ígéretet, egyszóval álljon szavának, különben kifizetem Séchard adósságát, eladom az irodámat és társulok vele. Én nem hagyom kijátszani magamat. Maga őszintén beszél, úgy beszélek én is. Én bebizonyítottam a jószándékomat, bizonyítsa maga is. Önnek van mindene, nekem nincs semmim. Ha nem adja zálogát az őszinteségének, kiveszem a játékot a kezéből.

A nagy Cointet összeszedte kalapját, ernyőjét és jezsuita képét, távozott és azt mondta Petit-Claud-nak, jöjjön vele.

- Majd meglátja, kedves barátom, előkészítettem-e az útját! - szólt az üzletember a jogtanácsoshoz.

A ravasz, agyafúrt papírgyáros egy pillanat alatt fölismerte veszedelmes helyzetét, s belátta, hogy Petit-Claud-nál most ki kell vágni a rezet. Hogy tervét előkészítse és lelkiismeretét megnyugtassa, már eddig is odavetett egy-két szót az egykori konzulnak, azzal az ürüggyel, hogy beszámol de la Haye kisasszony vagyonának állásáról.

- Találtam valakit Françoise számára, mert manapság - mondta mosolyogva - harmincezer frank hozománnyal nem lehet nagyon követelődző az ember.

- Majd beszélünk még a dologról - felelte akkor Francis du Hautoy. - Bargetonné távozása óta Sénonches-né helyzete erősen megváltozott: hozzáadhatjuk Françoise-t valami jó öreg falusi nemeshez.

- És rossz útra fog térni - mondta hideg ábrázatot öltve a papírgyáros. - Ugyan, adja feleségül egy tehetséges, becsvágyó fiatalemberhez, akinek ön pártját fogja, s aki szép pozíciót szerez a feleségének.

- Majd meglátjuk - ismételte Francis -, mindenekelőtt a keresztanyját kell megkérdezni.

Bargeton úr halálakor Louise de Nègrepelisse eladatta a Minage utcai palotát. Sénonches-né szűknek találta a saját lakását, s rábírta férjét, hogy vegye meg ezt a házat, Lucien becsvágyának bölcsőjét, ahol ez a dráma kezdődött. Zéphirine de Sénonches azt tervezte, hogy örökébe lép Bargetonné királyi hatalmának - szalont nyit, és végre játszhatja az előkelő hölgyet. Angoulême nagyúri társaságában szakadás következett be azok közt, akik Bargeton és Chandour párbaja alkalmával egyfelől Louise de Nègrepelisse ártatlansága, másfelől Stanislas de Chandour rágalmai mellett kardoskodtak. Sénonches-né Bargetonék mellett nyilatkozott, s először is az ő pártjukat hódította meg. Amikor aztán berendezkedett a palotájában, felhasználta azok megrögzött szokását, akik már esztendők óta jártak ide kártyázni. Minden este vendégeket hívott, s határozottan legyőzte ellenlábasát, Amélie de Chandour-t. Francis du Hautoy erősen megvetette lábát az angoulême-i arisztokráciában, és már abban reménykedett, hogy össze tudja házasítani Françoise-t az öreg Sévérac úrral, akit Brossard-né nem tudott megfogni a lányának. Közben visszatért Bargetonné az angoulême-i megyefőnök hitveseként, s ez még nagyobbra növelte azokat az igényeket, amiket Zéphirine támasztott szeretett keresztlánya számára. Úgy gondolta, Sixte du Châtelet gróf felesége fel fogja használni a befolyását annak érdekében, aki becsülete védőjéül szegődött. A papírgyáros úgy ismerte Angoulême-et, mint a tenyerét; egy szempillantással felmérte mindezeket a nehézségeket, de elhatározta, hogy olyan vakmerőséggel vágja ki magát nehéz helyzetéből, amilyen Tartuffe-nek is díszére válhatott. A kis jogászt nagyon meglepte, hogy társa a csűrés-csavarásban most ilyen gyengén viselkedik. Míg a papírgyárból átmentek a Minage utcába, hagyta gondolataiba merülni. A palota lépcsőjén aztán e szavakkal állták útját a két alkalmatlan látogatónak.

- A nagyságos úr és a nagyságos asszony reggelizik.

- Azért csak jelentsenek be - felelte a nagy Cointet.

Neve hallatára azonnal bebocsátották az istenes kereskedőt, s az bemutatta az ügyvédet a kényeskedő Zéphirine-nek, aki hármasban reggelizett Francis du Hautoy-val és de la Haye kisasszonnyal. Sénonches úr, mint rendesen, vadászaton volt Pimentel úrnál.

- Íme, asszonyom, ez a fiatal ügyvéd-tanácsos, akiről beszéltem, s aki magára vállalja az ön szép gyámleányának nagykorúsítását.

Az egykori diplomata szemügyre vette Petit-Claud-t, az viszont lopva rápillantott a szép gyámleányra. Zéphirine, akinek sem Cointet, sem Francis soha egy szót sem szólt a dologról, annyira meg volt lepve, hogy a villa kiesett a kezéből. A savanyú képű, nem túlságosan kecses termetű, sovány, színtelen szőke hajú de la Haye kisasszony igyekezett megjátszani az arisztokratát, de mégis azok közé tartozott, akiket rettentően nehéz férjhez adni. Keresztlevelének ez a néhány szava: apja és anyja ismeretlen - valójában kizárta abból a körből, ahol keresztanyjának és Francisnak barátsága el akarta helyezni. De la Haye kisasszony nem ismerte a helyzetet, s adta a válogatóst; visszautasította volna a leggazdagabb houmeau-i kereskedőt is. A sovány ügyvéd megjelenése meglehetősen sokatmondó fintort idézett elő de la Haye kisasszony arcán; de ugyanazt Petit-Claud szája szögletében is fölfedezte Cointet. Úgy látszott, Sénonches-né és Francis azon tanakodnak egymással: hogyan adják ki az útját Cointet-nak és pártfogoltjának. Cointet mindezt látta; pillanatnyi magánkihallgatást kért du Hautoy úrtól, s átment a szalonba a diplomatával.

- Uram - mondotta kereken -, önt elvakítja az apaság, nehezen fogja férjhez adni a lányát; én úgy szeretem Françoise-t, mint gyámleányomat, és mindnyájunk érdekében olyan helyzetbe hoztam, hogy lehetetlen meghátrálnia: Petit-Claud mindent tud. Az ő óriási becsvágya biztosítja a drága gyermek boldogságát. Először is Françoise azzá emelheti a férjét, amivé akarja; de a most hazaérkezett megyefőnökné segítségével ön maga is királyi ügyésszé teheti. Milaud urat véglegesen kinevezték Nevers-be. Petit-Claud eladja az irodáját, ön könnyen megszerezheti neki a második főügyészhelyettes állását, nemsokára királyi ügyész lesz, aztán a törvényszék elnöke, képviselő...

Francis, amikor az ebédlőbe visszatért, elbájolóan bánt a leánya jövendőbelijével. Jelentős pillantást vetett Sénonches-néra, s azzal fejezte be a bemutatkozást, hogy meghívta Petit-Claud-t másnap vacsorára: akkor majd megbeszélnek egy s más hivatalos dolgot. Aztán egészen az udvarra kísérte ki a kereskedőt és az ügyvivőt, és kijelentette Petit-Claud-nak, hogy Cointet ajánlására hajlandó Sénonches-néval együtt mindazt megerősíteni, amit de la Haye kisasszony vagyonának kezelője e kis angyal boldogsága érdekében elintézett.

- Ó, milyen csúnya! - kiáltott fel Petit-Claud; - micsoda kelepce!...

- Nagyon előkelő - felelte Cointet -, ha szép volna, nem is adnák magának. Hja, kedvesem, sok kisbirtokos fogadna szívesen harmincezer frankot s mellé Sénonches-né meg du Châtelet grófné pártfogását; annál is inkább, mert Francis du Hautoy sohasem fog megházasodni, s ez a leány az örököse... Ön máris házasember!

- De hogyan?

- Hát ezt mondtam el az imént - felelte a nagy Cointet, s előadta vakmerőségét a jogásznak. - Kedvesem, azt beszélik, hogy Milaud urat kinevezik Nevers-be királyi ügyésznek: maga eladja az irodáját, s tíz esztendő múlva igazságügyminiszter lesz. Maga elég vakmerő: az udvarnak semmiféle óhaja nem fogja visszariasztani!

- Nos hát, holnap fél ötkor legyen a Mûrier téren - felelte a jogtanácsos, akit lázba hoztak a jövő lehetőségei; - akkorára találkoztam már az öreg Séchard-ral, s nyélbe ütjük azt a társulási szerződést, amely az apát és a fiút a Cointet féle szentlélek kezébe juttatja.

Amikor az öreg marsaci plébános fölmászott az angoulême-i lépcsőkön, hogy értesítse Ève-et a bátyja állapotáról, David már tizenegy napja rejtőzködött két háznyira Postel patikustól, akitől éppen most lépett ki a tiszteletre méltó pap.

Amikor Marron abbé felbukkant a Mûrier téren, ott találta azt a maga nemében kiváló három férfiút, akik teljes súlyukkal ránehezedtek a szegény önkéntes fogoly jövőjére és jelenére: Séchard apót, a nagy Cointet-t s a cingár jogtanácsost.

Három ember, három kapzsi vágy! De a három kapzsiság éppoly különböző volt, mint a három ember. Egyik a fiát akarta eladni, másik az ügyfelét, a nagy Cointet pedig megvásárolta mindezeket az aljasságokat, és azzal kecsegtette magát, hogy egy fabatkát sem fizet. Körülbelül öt óra volt, s az ebédre hazatérő emberek nagy része megállt, hogy egy pillanatra megnézze a három férfiút.

"Mi az ördög beszélnivalója lehet a vén Séchard-nak a nagy Cointet-val?" - gondolták a legkíváncsibbak.

- Bizonyosan arról a szegény szerencsétlenről beszélnek, aki kenyér nélkül hagyta feleségét, anyósát, gyermekét - felelte valaki.

- Hát tessék, küldje az ember Párizsba a gyermekét mesterséget tanulni! - mondta egy vidéki bölcs.

- Hát maga mi jóban jár itt, tisztelendő úr? - kérdezte a szőlősgazda, aki tüstént megpillantotta az abbét, mihelyt az a téren felbukkant.

- A maga családjának dolgában jövök - felelte az aggastyán.

- Ez a gondolat is a fiamra vall... - mondta az öreg Séchard.

- Nem sokba kerülne magának, hogy mindenkit boldoggá tegyen - mondta a pap, s az ablakra mutatott, ahol a függönyök közt megjelent Séchard-né szép feje. Dajkálta a gyermekét, és énekelt neki, hogy elcsendesítse.

- Hírt hoz a fiamról? - kérdezte az apa - vagy pénzt hoz nekünk? No, mert az többet érne.

- Nem - mondta Marron -, a bátyjáról hozok hírt a fiatalasszonynak.

- Lucienről?... - kiáltott fel Petit-Claud.

- Igen. A szegény fiú gyalogszerrel jött meg Párizsból. Courtois-nál találtam rá, félholtan a fáradtságtól, a nyomorúságtól - felelte a pap. - Ó, szegény szerencsétlen!

Petit-Claud üdvözölte a papot, karon fogta a nagy Cointet-t, s hangosan így szólt:

- Sénonches-nénál ebédelünk, ideje, hogy átöltözzünk!... - két lépéssel távolabb a fülébe súgta: - Ha a kölyköt kezébe kaparintotta az ember, hamarosan megfogja az anyját is. David a kezünkben van...

- Én megházasítottam magát, házasítson meg maga engem - mondta a nagy Cointet, álnok mosolygással.

- Lucien iskolatársam volt, jó cimborám... egy héten belül tudni fogok róla valamit. Intézze úgy, hogy kihirdessék a házasságunkat, s felelek önnek, hogy börtönbe juttatom Davidot. Az én szerepem bevégződik az elfogatásával.

- Ej! - kiáltott fel halkan a nagy Cointet - milyen szép lenne a mi nevünkre kapni meg a szabadalmat!

A cingár jogász összerezzent ennek a mondatnak hallatára.

Most látta meg Ève a házba belépő apósát és Marron abbét, aki egyetlen szavával máris megoldotta a jogi drámát.

- Nézze, menyemasszony - szólt a vén Medve -, itt a plébánosunk. Bizonyosan szép dolgokat mond majd el a bátyjáról.

- Ó - kiáltott fel szegény Ève szíven találva -, mi történhetett vele ismét!

Ez a felkiáltás annyi fájdalmat, annyi és oly nagy aggodalmat jelentett, hogy Marron abbé sietett kijelenteni: - Nyugodjék meg, asszonyom, életben van.

- Legyen oly jó, apámuram - szólt Ève az öreg szőlősgazdához -, menjen el anyámért; hadd hallja ő is, amit a tisztelendő úr Lucienről mond nekünk.

Az öreg elment Chardonnéért, s azt mondta neki:

- Most Marron abbéval kell megverekedni; jó ember az, ha pap is. Az ebéd alighanem megkésik, majd egy óra múlva visszajövök.

Az öreg érzéketlen volt minden iránt, ami nem csengett vagy fénylett úgy, mint az arany, faképnél hagyta hát az öregasszonyt, s nem volt kíváncsi a reá mért csapás következményeire.

Chardonnéra alig lehetett ráismerni; úgy megtörték az eltelt másfél év eseményei: a két gyermekét sújtó szerencsétlenség, Lucienhez fűzött reményeinek összeomlása, egy sokáig energikusnak és becsületesnek hitt jellem előre nem látott változása. Az asszonynak nemcsak a fajtája volt nemes, de a szíve is, és imádta gyermekeit. Többet szenvedett az utolsó fél esztendőben, mint egész özvegysége alatt. Lucien a király rendeletével visszakaphatta volna a Rubempré nevet, feltámaszthatta volna a régi családot, címestül, címerestül, nagy emberré lehetett volna - és lezuhant a sárba! Mert az anya szigorúbban ítélt, mint a nővér: elveszettnek tekintette Lucient attól a naptól fogva, amikor a váltó-ügyről értesült. Az anyák készakarattal vakok néha; de mindig jól ismerik gyermeküket, akit maguk tápláltak, és sohasem hagytak el, s valahányszor David és felesége vitatkoztak Lucien párizsi reménységeiről, Chardonné - bár látszólag osztozott Ève-nek bátyjáról táplált illúzióiban - reszketett, hogy Davidnak talál igaza lenni, mert az is úgy beszélt, akárcsak az ő anyai lelkiismerete. Sokkal jobban ismerte leánya érzékenységét, semhogy szenvedéseit elárulhatta volna előtte, kénytelen volt hát úgy hallgatni, ahogy csak anyák tudnak, akik igazán szeretik gyermekeiket.

Ève a maga részéről borzadva figyelte, hogy pusztítja anyját a bánat, látta, hogyan halad folyvást az öregségtől a teljes összeomlás felé. Anya és leánya tehát kölcsönösen azokkal a kegyes hazugságokkal traktálták egymást, amelyek senkit sem csalnak meg. Az anya életében a durva szőlősgazda szava volt a csepp, amelytől a keserűség pohara kicsordult - Chardonné érezte, hogy most szíven döfték.

Így aztán, amikor Ève azt mondta a papnak: - Tisztelendő úr, itt az anyám! - amikor az abbé ránézett erre az arcra, amely úgy el volt gyötörve, mint egy öreg apáca ábrázata, és bár tökéletesen megőszült haj koszorúzta, mégis rajta ragyogott a vallásos megnyugvásba merült asszonyok szelíd kifejezése, akik - mint mondani szokták - Isten akarata szerint járnak: akkor megértette e két teremtés egész életét. A pap nem érzett többé szánakozást Lucien, a hóhér iránt, s megborzongott, mert kitalálta, mily sok kínszenvedésen mentek keresztül az áldozatok.

- Anyám - mondta Ève szemét törölgetve -, szegény bátyám nagyon közel van hozzánk, Marsacban.

- És miért nincs itt? - kérdezte Chardonné.

Marron abbé elmondta mindazt, amit Lucien beszélt neki nyomorúságos útjáról s Párizsban töltött utolsó, szerencsétlen napjairól. Lefestette, mennyire aggódott, amikor megtudta, milyen következményekkel járt meggondolatlansága a családjára - s hogy milyen félelemmel várja az otthoni fogadtatást.

- Odáig jutott már, hogy bennünk is kételkedik - mondta Chardonné.

- A szerencsétlen gyalog jött idáig, a legszörnyűbb nélkülözések között, és kész az élet legszerényebb ösvényeire lépni és jóvátenni hibáit.

- Tisztelendő úr - mondta Ève -, akármennyi bajt okozott is nekünk a bátyám, én szeretem, ahogy szeretjük a testét annak, akiből elszállt az élet... tehát még mindig jobban, mint akárhány nővér szereti a fivérét. Nagyon szegénnyé tett bennünket, de hát jöjjön ide, s meg fogja osztani velünk azt a hitványka darab kenyeret, amink maradt - amit meghagyott nekünk. Ó, tisztelendő úr, ha nem hagyott volna el bennünket, nem vesztettük volna el legdrágább kincseinket.

- S annak az asszonynak a kocsija hozta vissza, aki elszöktette tőlünk! - kiáltott fel Chardonné. - Bargetonné hintajában indult el, mellette ült, és a saroglyájában jött vissza!

- Mivel lehetek szolgálatukra jelen helyzetükben? - kérdezte a derék plébános, aki valami formát keresett, hogy távozhassék.

- Ej, tisztelendő úr - felelte Chardonné -, pénzbajokba nem lehet belehalni, azt mondják; de ezeknek a bajoknak nincs más orvossága, mint maga a beteg.

- Ha lenne annyi befolyása, hogy rávegye az apósomat: segítse meg a fiát: egy egész családot mentene meg - mondta Séchard-né.

- Az az ember nem hisz önben, s úgy láttam, nagyon dühös a férjére - mondta az aggastyán. A szőlősgazda köntörfalazásai óta darázsfészeknek nézte Séchard ügyét, melybe nem jó belenyúlni.

Így hát, amikor a pap küldetését befejezte, ebédelni ment unokaöccséhez, Postelhez, s az még eddigi kevés jóakaratát is eloszlatta, mert mint egész Angoulême, az apának adott igazat a fiúval szemben.

- Tékozlókon még csak lehet segíteni - mondta végezetül a kis Postel -, de aki találmányokon töri a fejét, annak az Isten pénze se elég.

A marsaci plébános kíváncsisága ki volt elégítve, márpedig Franciaország minden vidékén, legfőképpen emiatt érdeklődnek egymás iránt oly igen az emberek. Este tájékoztatta a költőt mindenről, ami Séchard-éknál történt, s úgy festette le neki az útját, mint a legtisztább könyörületesség diktálta küldetést.

- Ön miatt tíz-tizenkétezer frankkal adósodott el a húga meg a sógora - mondta végül -, ezt a csekélységet pedig, uram, senki sem adhatja kölcsön a szomszédjának. Mi itt Angoulême vidékén nem vagyunk gazdag emberek. Amikor ön váltókról beszélt nekem, azt hittem, sokkal kevesebbről van szó.

A költő megköszönte az aggastyán jóságát, s aztán azt mondta neki:

- A megbocsátó üzenet az igazi kincs, amit elhozott nekem.

Másnap Lucien kora reggel elindult Marsacból Angoulême-be. Kilenc óra táján ért a városba, kezében pálca, szerény redingote-jának erősen megártott az utazás, a hosszú fekete nadrágját imitt-amott kifehérítette a kopás. Egyébiránt nyűtt csizmája is elég világosan elárulta, hogy a gyalogjárók szerencsétlen osztályához tartozik. Tisztában volt azzal is, milyen hatást tehet szűkebb honfitársaira visszatérésének és elindulásának erős ellentéte. De a szívét még gyötörte a lelkifurdalás az öreg pap elbeszélése miatt; egyelőre elfogadta ezt a büntetést, és elszánta magát, hogy vakmerően szembenéz ismerőseivel. Azt gondolta magában: hős vagyok.

A költő-természetek elsősorban mindig önmagukat tartják bolonddá. Amint Houmeau-n végigment, lelkében küzdött egymással visszatérésének szégyene és az emlékek költészete. Hevesen dobogott a szíve, amikor Postel kapuja előtt haladt el, ahol áldott szerencséjére Marron Leone egyedül volt gyermekével a boltban. Örömmel látta (még mindig oly erős volt benne a hiúság), hogy apja nevét letörölték a cégtábláról. Postel, amióta megházasodott, újra festette a boltját, s azt íratta fölé, amit Párizsban szoktak: Gyógyszertár. Amikor a Palet-kapu mellett fölfelé mászott a lépcsőn, Lucien érezte a hazai levegő hatását, nem nyomta már szerencsétlenségének terhe s gyönyörűséggel gondolta magában: "Viszontlátom őket!" Úgy ért a Mûrier térre, hogy nem találkozott senkivel: ezt a szerencsét alig remélte - ő, aki valaha diadalmenetben sétált végig ezen a városon! - Marion és Kolb őrt állt a kapuban, s ezzel a kiáltással rohantak be a lépcsőházba: "Itt van!"

Lucien viszontlátta a régi műhelyt, a vén udvart, ott találta a lépcsőn húgát és anyját, összeölelkeztek, s ebben az ölelésben egy pillanatra megfeledkeztek minden szerencsétlenségükről. Családi körben az emberek mindig megalkusznak a szerencsétlenséggel: megszokják s a reménység elviselhetővé teszi a kegyetlenséget. Lucien a megtestesült kétségbeesés volt, de egyben a kétségbeesés költészete is: az országutak napja megbarnította arcszínét; a vonásaiba vésődött mélységes melankólia rávetette árnyékát poéta-homlokára. Ez a változás annyi szenvedésre vallott, hogy arcára vésett nyomai csak szánalmat ébresztettek iránta. A családi körből elröppent képzelete szomorú valóságra lelt visszatértekor. Ève örömében úgy mosolygott, mint a mártírságot szenvedő szentek. A fájdalom felségessé teszi a szép fiatal nő arcát. Az a komolyság, amely húga arcán azt a teljes ártatlanságot váltotta fel, amit Párizsba indulásakor látott rajta, ékesszólásával fájdalmas hatást tett Lucienre. Ezért aztán az érzelmeknek kezdeti eleven és természetes kitörését erős visszahatás követte mindkét részen: egyikük sem mert beszélni. Lucien akaratlanul is azt a valakit kereste pillantásával, aki hiányzott a találkozásról. Ève jól megértette, sírva fakadt, és megríkatta Lucient is. Ami Chardonnét illeti, ő halvány maradt, és érzéketlennek látszott. Ève fölállt, lement, nem akarta hallani anyja kemény szavait Lucienhez. - Lányom - szólt Marionhoz -, Lucien szereti a szamócát, szerezni kell valahonnét!...

- Ó, gondoltam, hogy asszonyom meg akarja ünnepelni Lucien úrfi érkezését. Legyen nyugodt, jó kis reggeli lesz, és jó ebédről is gondoskodunk.

- Lucien - szólt Chardonné a fiához -, itt sok mindent kell jóvátenned. Azért mentél el, hogy a családod büszke lehessen rád, és mindannyiunkat nyomorba juttattál. Kis híján kiütötted testvéred kezéből és összetörted a vagyonszerzés eszközét, pedig erre a vagyonra is csak az új családja kedvéért gondolt. És nemcsak ezt törted össze... - mondta az anya.

Ijesztő csönd támadt, és Lucien hallgatása vallomás volt, hogy anyja szemrehányásai jogosak.

- Térj vissza a munka útjára - folytatta szelíden Chardonné. - Nem gáncsollak, amiért megpróbáltad föltámasztani a nemes családot, ahonnét származom; de ilyen vállalkozáshoz mindenekelőtt vagyon kell és büszke érzés: neked és benned egyik sem volt meg. Hittünk benned, s most a te hibádból már nem hiszünk. Megbontottad a békességét ennek a munkás, lemondó családnak, amely itt a maga nehéz útját járta... Az első hibákat meg kell bocsátani. De ne kezdd újra. Mi itt súlyos körülmények közt élünk, légy óvatos, hallgass a húgodra; a szerencsétlenség jó tanítómester, s kemény leckéi megfogamzottak benne: megkomolyodott, anyává lett, vállán hordozza a háztartás egész terhét, a mi kedves Davidunk iránti szeretetből. Egyszóval: a te hibádból ő lett az én egyetlen vigasztalásom.

- Szigorúbb is lehetett volna, anyám - mondta Lucien, anyját megölelve. - Elfogadom a bocsánatát, mert több bocsánatra sohasem lesz szükségem.

Ève visszatért: bátyja alázatos viselkedéséből megértette, hogy Chardonné beszélt vele. A jóság mosolygást csalt ajkára, és Lucien elfojtott könnyekkel felelt erre a mosolygásra. A személyes találkozásnak mintha varázsereje volna: szerelmesek közt és családi körben megváltoztatja a legellenségesebb hangulatot is, akármily indokolt legyen is az elégedetlenség. Talán ösvényt tapos a szívben a szeretet s az ember szereti ezeket újra meg újra bejárni? Vagy a magnetizmus tudományára tartozik ez a jelenség? Az ész mondja-e, hogy vagy sohasem szabad egymást viszontlátnunk, vagy kölcsönösen meg kell egymásnak bocsátanunk? Akár az okoskodás, akár fizikai ok, akár a lélek idézi elő ezt az eredményt, mindenki érezhette, hogy a szeretett lény pillantása, mozdulata, cselekvése még azokban is újra rábukkan a gyöngédség nyomaira, akiket legsúlyosabban megsértett, akiket gyászba borított, akikkel kegyetlenül bánt.

Az ész talán nehezen felejt, az érdek talán még szenved, a szív mégis újra felveszi a maga rabláncait. Így hát a szegény Ève a reggeli órájáig hallgatta bátyja vallomásait, és nem tudott uralkodni sem a szemén, amikor ránézett, sem a hanghordozásán, amikor szóhoz engedte jutni a szívét.

Amint főbb vonásaiban megértette a párizsi irodalmi életet, megértette azt is, hogyan bukhatott el Lucien ebben a küzdelemben. A költő öröme, amikor húga gyermekét cirógatta, gyerekességei; a szülőföld és a család viszontlátásának boldogsága; ehhez a mélységes bánat, hogy Davidnak bujkálnia kell, egy-két akaratlanul elejtett melankolikus szó: Lucien elérzékenyedése azon, hogy a húga még nyomorúságában is megemlékezett az ő kedvenc ételéről - Marion szamócát szolgált fel! - minden, minden ünneppé varázsolta ezt a napot: még az is, hogy a tékozló testvérnek szállást kell adni és foglalkozni kell vele.

Mintha egy pillanatra szünetelt volna a nyomor. Csak az öreg Séchard térítette magához a két asszonyt az elérzékenyülésből:

- Úgy ünneplik, mintha a Dárius kincsét hozta volna haza!...

- De hát mit vétett a bátyám, hogy ne ünnepelhessük?... - kiáltott fel Séchard-né, aki mindenáron titkolni akarta Lucien szégyenét.

Mindamellett az első gyöngéd szavak után kezdett felderengeni az igazság, Lucien hamarosan észrevette, milyen különbség van Ève mostani és egykori szeretete között. Davidot mélységesen tisztelte a felesége, Lucient pedig mindennek ellenére szerette, ahogy kedvesét szereti az ember, még ha szerencsétlenségeket okoz is. A becsülés szükséges alapja érzelmeinknek, az a szilárd anyag, ami éltető bizonyosságot és biztonságot kölcsönöz nekik, és ez hiányzott Chardonné és a fia, a fivér és a nővér között. Lucien érezte annak a tökéletes bizalomnak hiányát, amelyet kiérdemelt volna, ha nem vét a becsület ellen. A húga elfogadta róla d'Arthez véleményét, s ez meglátszott mozdulatain, pillantásán, hanghordozásán. Sajnálta Lucient! De hogy dicsősége, nemessége legyen a családnak, hőse a házi tűzhelynek - ezek a szép reménységek mindörökre elmúltak. Annyira féltek a könnyelműségétől, hogy eltitkolták előtte David rejtekhelyét. Ève-et érzéketlenül hagyta a dédelgetés, amellyel Lucien ki akarta venni belőle a titkát; nem volt többé a régi Ève, akinek ellenállhatatlan parancs Lucien egyetlen pillantása. Lucien arról beszélt, hogy helyrehozza a hibáit, és dicsekedett, hogy megmenti Davidot. Ève azt felelte neki:

- Ne avatkozz bele; ellenfeleink a legálnokabb s legügyesebb emberek a világon.

Lucien a fejét rázta, mintha azt mondta volna: "Én párizsiakkal harcoltam..." A húga csak egy pillantással válaszolt neki s az annyit jelentett: legyőztek.

"Nem szeretnek már" - gondolta Lucien.

A család is sikerre várt, akár a világ.

Már másnap, amikor megérteni próbálta anyja és nővére bizalmatlanságát, a költőt valami, nem gyűlölködő, de fájdalmas gondolat fogta el. A párizsi élet mértékét alkalmazta a szűzies vidéki életre, és megfeledkezett arról, hogy ennek a lemondásában fenséges családnak türelmes szegénységét ő okozta. "Nyárspolgárok nem érthetnek meg engem" - gondolta magában, s így különítette el magát húgától, anyjától és Séchard-tól, akiket többé nem téveszthetett meg sem jellemével, sem jövőjével.

Ève és Chardonné ösztönös sejtelmeit sok megrázkódtatás, sok szerencsétlenség tette éberré; kilesték Lucien legtitkosabb gondolatait is, érezték, hogy rosszul ítéli meg őket, és látták, hogy elhidegül tőlük. "Nagyon megváltoztatta Párizs" - gondolták magukban. - Most leszedhették annak az önzésnek gyümölcseit, amelyet ők maguk neveltek. Apró mag volt csak a bizalmatlanság, de mindkétfelől csírázni kezdett és különösen Luciennél csírázott rohamosan: a költő érezte, hogy sok van a rovásán. Ami Ève-et illeti, ő igazán olyan nővér volt, aki így tud szólni hibás testvéréhez: - "Bocsáss meg nekem a te hibáidért..." Amikor a lelkek egysége oly tökéletes volt, mint életük kezdetén Ève és Lucien között: e szép, ideális érzelemnek minden sérelem halálos seb. Gonosztevők kibékülhetnek, ha tőrdöféseket váltottak is, szerelmesek visszavonhatatlanul összevesznek egy pillantás, egy szó miatt. E majdnem tökéletes érzelmi életre való visszaemlékezés magyaráz meg gyakran érthetetlen válásokat. Ha a múltat nem tölti be egy felhőtlen, tiszta érzés, a bizalmatlanság nem akadálya az együttélésnek; de két olyan teremtés számára, akik valamikor tökéletesen egyek voltak, elviselhetetlen az élet, ha minden tekintet, minden szó óvatosságot kíván. Ezért pusztul el mindig a nagy költők műveiben, mielőtt felserdülne, Pál és Virginia. El lehetne képzelni, hogy Pál és Virginia összevesznek?... Jegyezzük még meg Ève és Lucien becsületére, hogy anyagi érdekeik sérelmei nem mérgesítették el ezeket a sebeket: a hibátlan nővérnél éppen úgy, mint a költőnél, akitől a csapások származtak, az érzelem volt minden; éppen ezért a legkisebb félreértés, a legkisebb összeszólalkozás, egy új csalódás, amit Lucien okozhatott, elválaszthatta őket egymástól, vagy összeveszést támaszthatott, amely visszavonhatatlanul egymásra haragít két családot. Pénzügyekben mindent el lehet rendezni, de az érzelmek könyörtelenek.

Másnap Lucien kezébe kapta az angoulême-i újság egy számát, s elsápadt a gyönyörűségtől: ő volt a hőse a vezércikknek - mert vezércikket hozott a derék lap, holott egyébként ritkán ragadtatta magát ilyesmire, és mint a vidéki akadémiák, vagy Voltaire szava szerint a jól nevelt lányok, sohasem beszéltetett magáról.

Ám büszkélkedjék a Franche-Comté, hogy látta napvilágra jönni Victor Hugót, Charles Nodier-t és Cuvier-t; büszkélkedjék a Bretagne Chateaubriand-nal és Lamennais-val, Normandia Casimir Delavigne-nyel, Touraine az Eloa szerzőjével; ma már nincs mit irigyelnie ezektől a vidékektől Angoulême környékének, ahol már XIII. Lajos alatt szűkebb honfitársunkká tett a hírneves Guez, akit jobban ismernek Balzac néven - nem kell irigykednie Limoges vidékére sem, mely Dupuytren-t hozta világra, se Auvergne-re, Montlosier hazájára, sem Bordeaux-ra, mely annyi nagy embert látott születni; nekünk is van poétánk! A Margitvirágok című szép szonettek szerzője a költő dicsőségéhez hozzáfűzi a prózaíró dicsőségét is, mert hasonlóképpen neki köszönhetjük a IX. Károly íjászá-ról szóló nagyszerű regényt. Unokáink valaha büszkék lesznek, hogy honfitársuk, Lucien Chardon, Petrarca vetélytársa!!!

Az akkori vidéki lapokban a felkiáltójelek hasonlítottak azokhoz a hurrákhoz, amelyekkel Angliában a meeting[36]-eken a speech[37]-eket fogadják.

Hangos párizsi sikereinek ellenére is eszébe jutott a mi ifjú poétánknak, hogy diadalainak bölcsője a Bargeton-palota volt - hogy költeményeit először az angoulême-i arisztokrácia tapsolta meg; hogy megyefőnökünknek, du Châtelet grófnak felesége bátorította a költői pályán tett első lépéseire - és visszajött közénk!... Az egész Houmeau megindultan nézte, amikor tegnap megjelent a mi Lucien de Rubemprénk. Visszatérésének híre mindenütt a legnagyobb szenzációt keltette. Bizonyos, hogy Angoulême városa vetélkedni fog Houmeau-val annak a férfinak ünneplésében, aki sajtóban és irodalomban egyaránt oly diadalmasan képviselte városunkat Párizs színe előtt. Lucien mint vallásos és királypárti költő merészen szembenézett a pártok dühével; mint mondják, pihenni jött olyan küzdelem után, amely erősebb atlétákat is kifárasztana, mint a költészet és álmodozás lovagját.

Rendkívül politikus gondolat - amit csak helyeselhetünk s tudtunkkal Châtelet grófnétól származik -, hogy nagy költőnk visszakapja a dicső Rubempré család címét és nevét, amelynek egyetlen örököse az anyja, Chardonné. Ily módon, új tehetségekkel és dicsőségekkel felújítani a kihaláshoz közeledő régi családokat - új bizonyítéka ez annak az állandó vágynak, melyet az Alkotmánylevél halhatatlan szerzője e szavakkal fejezett ki: Egység és felejtés.

Költőnk nővérénél, Séchard-nénál szállt meg.

Az Angoulême-i Hírek rovatban a következők voltak:

Megyefőnökünk, du Châtelet gróf, aki már őfelsége belső kamarása volt, rendkívüli államtanácsossá neveztetett ki.

Tegnap az összes hatóságok tisztelegtek a megyefőnöknél, Châtelet grófné minden csütörtökön fogad.

Escarbas polgármestere, Nègrepelisse úr, a d'Espard család ifjabbik ágának képviselője, du Châtelet grófné apja, akit nemrég grófnak, Franciaország főrendjének és a királyi Szent Lajos-rend parancsnokának neveztek ki, mint értesülünk, a legközelebbi választásokra az angoulême-i nagy választói gyűlés elnökéül van kijelölve.

- Nézd csak - szólt Lucien a húgához, és odaadta neki az újságot.

Ève figyelmesen elolvasta a cikket, s elgondolkozó arccal adta vissza a lapot Luciennek.

- Mit szólsz ehhez? - kérdezte Lucien, és elcsodálkozott Ève már-már hidegséghez hasonló józanságán.

- Barátom - felelte az asszony -, ez a Cointet testvérek lapja, olyan cikket tehetnek bele, amilyent akarnak, csak a megyefőnökség vagy a püspökség kötheti meg a kezüket. Olyan nagylelkűnek tartod egykori vetélytársadat, a megyefőnököt, hogy ilyen dicshimnuszokat zeng neked? Elfelejted, hogy a Cointet testvérek üldöznek bennünket Métivier nevében, s nyilván kényszeríteni akarják Davidot, hogy részeltesse őket a fölfedezése hasznából?... Akármilyen oldalról származik is ez a cikk, nyugtalanítónak találom. Téged itt mindenki gyűlölt, mindenki féltékenykedett rád; rágalmaztak, hiszen a közmondás szerint senki sem próféta a maga hazájában - és most egy szempillantásra minden megváltozik!...

- Nem ismered a vidéki városok hiúságát - felelte Lucien. - Egy délvidéki kisvárosban a város kapujától diadalmenetben hoztak haza egy díjnyertes diákot - mert jövendőbeli nagy embert láttak benne!

- Hallgass ide, édes Lucien, nem akarok én prédikációt tartani neked, elmondok mindent egyetlen szóval: itt gyanakodva kell nézni a legkisebb dolgokat is.

- Igazad van - felelte Lucien, meghökkenve, hogy húgán ily kevéssé fog a lelkesedés.

A költő odavolt örömében, hogy Angoulême-be való szegényes, szégyenletes visszatérése diadalúttá változik.

- Te nem hiszel ebben a cseppnyi dicsőségben, amely oly sokba került nekünk! - kiáltott fel Lucien egy óra hallgatás után, ami alatt valóságos vihar gyűlt fel a szívében.

Ève válaszképpen csak ránézett Lucienre, s az erre a pillantásra szégyellni kezdte a vádját.

Néhány pillanattal ebéd előtt a megyefőnökség egyik irodaszolgája Lucien Chardon úrnak címzett levelet hozott, s ez látszólag kedvezően döntötte el a költő hiúságának pörét - hiszen a társaság kezdte már eldisputálni a családjától.

A levélben a következő meghívás volt:

Sixte du Châtelet gróf és du Châtelet grófné kérik Lucien Chardon urat, hogy szerencséltesse őket vacsorára szeptember tizenötödikén.

V. K.

Ehhez a levélhez a következő névjegy volt csatolva:

- Maga nagy kegyben van - mondta Séchard apó -, úgy beszélnek magáról a városban, mint valami nevezetes személyiségről... Angoulême és Houmeau hajba kap egymással, hogy melyik fonjon koszorút a fejére.

- Édes Ève-em - súgta Lucien a húga fülébe -, tökéletesen olyan helyzetben vagyok, mint Houmeau-ban, amikor Bargetonnéhoz kellett mennem: nincs frakkom, amiben a megyefőnök ebédjén megjelenjek.

- Hát te el akarod fogadni ezt a meghívást? - kiáltott fel rémülten Séchard-né.

A két testvér vitatkozni kezdett, hogy elmenjen-e Lucien a megyefőnökségre, vagy se. A vidéki asszony józan esze azt súgta Ève-nek, hogy az ember csak mosolygós arccal, tökéletes öltözetben, kifogástalan megjelenéssel mutatkozzék a világ előtt, de eltitkolta igazi gondolatát: - Hova juttatja Lucient a megyefőnök ebédje? Mit tehet érte Angoulême előkelő társasága? Nem forralnak-e ellene valamit?

Lucien végül is lefekvés előtt azt mondta a húgának:

- Te nem tudod, mekkora befolyásom van nekem; a megyefőnök felesége fél az újságírótól; és különben is Châtelet grófnéban még mindig van valami Louise de Nègrepelisse-ből! Egy asszony, aki oly nagy kegyben áll, megmentheti Davidot! Elmondom neki a testvérem fölfedezését, s neki semmiség lesz tízezer frank segélyt szerezni számára a kormánytól.

Este tizenegy órakor Lucien, a húga, anyja, az öreg Séchard, Marion meg Kolb a városi zenekar muzsikájának hangjaira ébredt, amely a helyőrségi zenekarral együtt az emberekkel telezsúfolt Mûrier téren helyezkedett el. Az angoulême-i fiatalság szerenádot adott Lucien Chardon de Rubemprénak. Lucien kiállott a nővére ablakába, s az utolsó zeneszám után mélységes csöndben mondta:

- Köszönöm polgártársaimnak ezt a megtiszteltetést, iparkodni fogok, hogy méltóvá tegyem magamat reája: megbocsátanak, ha nem mondok többet: annyira meg vagyok indulva, hogy nem tudok tovább beszélni.

- Éljen a IX. Károly íjászá-nak írója!

- Éljen a Margitvirágok szerzője!

- Éljen Lucien de Rubempré!

E három éljen után, amit néhány hang kiáltott egyszerre, az ablakon át ügyesen behajítottak a lakásba három koszorút s egy csomó bokrétát. Tíz perc múlva üres és csöndes volt a Mûrier tér.

- Jobb szeretnék tízezer frankot - mondta az öreg Séchard, gúnyos ábrázattal forgatva a koszorúkat és a bokrétákat. - De hát maga margitvirágokat adott nekik, ők bokrétákat adnak vissza, szóval: virágban utazik.

- No lám, hát így becsüli meg ezt a megtiszteltetést, amiben a polgártársaim részesítenek! - kiáltott fel Lucien. Arcán e pillanatban nyoma sem látszott a melankóliának és valósággal ragyogott az elégedettségtől. - Ha ismerné az embereket, Séchard papa, tudná, hogy az életben nemigen akad két ilyen pillanat. Csak az igazi lelkesedésnek műve lehet az ilyen diadal!... Ez, édesanyám, édes húgom, sok szomorúság emlékét lemossa. - Lucien úgy ölelte meg húgát és anyját, mint azokban a pillanatokban szokta az ember, amikor a szívből oly bőséges áradatban buzog az öröm, hogy ki kell önteni egy barát szívébe. (Ha barátja nincs - mondta egy napon Bixiou -, a sikertől mámoros író a házmesterét öleli meg.)

- No hát édes húgom - mondta Ève-nek -, miért sírsz?... Örömödben, ugye?...

- Ó, jaj - szólt Ève az anyjához, amikor egyedül maradtak, s készültek visszafeküdni -, azt hiszem, a poétában van valami a legrosszabb fajta szép asszonyból...

- Igazad van - felelte, fejét csóválva az anyja. - Lucien már elfelejtette nemcsak a maga szerencsétlenségét, de a mienket is.

Anya és leánya elváltak, egészen meg sem merték vallani egymásnak a gondolatukat.

Azokban az országokban, amelyeket az egyenlőség szó alatt rejtőzködő társadalmi fegyelmezetlenség marcangol, minden diadal valóságos csoda, s egyébiránt, mint bizonyos csodák, ez sem történik meg ügyes szervezők közreműködése nélkül. Tíz ünneplés közül, amelyben élő emberek részesülnek hazájuk földjén, kilenc esetben az ünnepeltnek semmi köze az ünnepléshez. Voltaire diadalünnepe a Théâtre-Français deszkáin százada filozófiájának diadala volt: Franciaországban csak akkor lehet diadalt ülni, ha az ünnepelt személyében mindenki önmagát koszorúzza meg.

Igaza volt hát a két asszony előérzetének. A vidéki nagyság sikere sokkal ellenszenvesebb volt Angoulême mozdulatlan erkölcsei számára, semhogy ne az érdek vagy egy szenvedélyes szervező rendezte volna - s mind a kettő egyformán álnok munkatárs. Ève különben, mint az asszonyok legnagyobb része, ösztönszerűen gyanakodott, s önmaga előtt sem tudta okát adni a gyanakvásának. Elalvás közben azt gondolta: "Ki szereti itt annyira a bátyámat, hogy lázba hozza kedvéért a várost?... A Margitvirágok még meg sem jelent, hogyan üdvözölhetik egy jövendő sikerért?"

Valóban, a diadalünnep Petit-Claud műve volt. Az ügyvivő, amikor a marsaci plébános hírül adta neki Lucien visszatérését, először vacsorázott Sénonches-nénál, ekkor kellett tőle hivatalosan megkérnie a gyámleánya kezét. Afféle családi vacsora volt ez: ünnepélyességét inkább az öltözködés, mint a meghívottak száma árulja el. A jelenlevők, noha családi körben vannak, tudják, hogy reprezentálniok kell, s ez a szándék mindenkinek magatartásán meglátszott. Françoise úgy volt felöltözve, mintha kirakatba akarták volna tenni. Sénonches-né legválogatottabb toilette-darabjainak lobogóit tűzte fel. Du Hautoy úr fekete frakkban volt. Sénonches úr visszajött Pimentel úrtól; megírta neki a felesége, hogy Châtelet grófné megérkezett, s először fog megjelenni nála Françoise jövendőbelijének hivatalos bemutatásán, Cointet legszebb, papi szabású, gesztenyeszínű kabátját viselte, inge mellfodrán hatezer frankos gyémántot mutogatott - a gazdag kereskedő bosszúja volt ez a szegény arisztokrácián. Petit-Claud simára volt borotválva, kifésülve, kimosdatva, de száraz arckifejezését nem tudta levetkőzni. A ruhájába belepréselt cingár jogtanácsost csak megfagyott viperához lehetett hasonlítani; de a remény elevenné tette szarkaszemét, ő maga jeges ábrázatot öltött, mereven begombolkozott, s végül is sikerült olyan méltóságosnak feltűnnie, mint egy becsvágyó kis királyi ügyész.

Sénonches-né megkérte benső barátait, ne szóljanak egy szót se arról, hogy gyámleánya most először találkozik jövendőbelijével, sem arról, hogy a megyefőnökné meg fog jelenni - és így számított arra, hogy megtelnek a szalonjai. Valóban, a megyefőnök meg a felesége hivatalos látogatásaikat névjegyek útján intézték el, s a személyes látogatás megtiszteltetését későbbre tartogatták, hatékony eszköz gyanánt. Így aztán oly szörnyű kíváncsiság epesztette az angoulême-i arisztokráciát, hogy a Chandour-tábor több tagja elhatározta: megjelenik a Bargeton-palotában, mert a házat sehogy sem akarták Sénonches-palotának nevezni. Châtelet grófné befolyásának bizonyítékai sok becsvágyat ébresztettek fel; különben is azt mondták róla, hogy igen előnyösen változott meg s ezt mindenki saját szemével akarta megítélni. Petit-Claud útközben megtudta Cointet-tól a nagy újságot, hogy a megyefőnökné milyen kegyben részesíti Zéphirine-t - bemutathatja neki kedves Françoise-ának jövendőbelijét -, s hasznot remélt a kényes helyzetből, amelybe Lucien visszatérése sodorta Louise de Nègrepelisse-t.

Sénonches úr és neje olyan súlyos anyagi kötelezettséget vállaltak a ház megvásárlásával, hogy mint afféle vidéki emberek, semmit sem akartak változtatni a berendezésen. Zéphirine-nek az is volt az első szava Louise-hoz, amikor a grófnét bejelentették, és elébe ment:

- Látja, édes Louise, még mindig otthon van - s rámutatott a kis üvegcsillárra, a faburkolatra és a bútorzatra, amely valamikor elbűvölte Lucient.

- Ez az, kedvesem, amire legkevésbé szeretek visszaemlékezni - mondta kecsesen a megyefőnökné, és körülnézett, hogy szemügyre vegye a társaságot.

Mindenki bevallotta magában, hogy Louise de Nègrepelisse-re rá sem lehet ismerni. A párizsi társaság, ahol másfél esztendőt töltött, házaséletének ifjú boldogsága, amely éppen annyira átalakította az asszonyt, mint Párizs a vidéki nőt; az a méltóság, amit a hatalom ád - mindez olyan asszonnyá tette du Châtelet grófnét, aki úgy hasonlít Bargetonnéhoz, mint egy húszesztendős lány az anyjához. Bájos csipkés, virágos főkötőt viselt, gyémántfejű tűvel hanyagul tűzte a fejére. Angolos hajviselete jól állt az arcához, s megfiatalította, mert elrejtette hibáit. Könnyű selyemruhát viselt, gyönyörűen szegett csipkés derékkal, amelynek szabása - a híres Victorine műve - kitűnően érvényre juttatta termetét. Vállát majdnem egészen eltakarta egy selyem csipkekendő, és túlságosan hosszú nyakán ügyesen helyezett el egy fátyolsálat, s aztán játszadozott azokkal a csinos semmiségekkel, amiknek kezelésébe bele szoktak bukni a vidéki asszonyok; karperecéről láncon függött egy csinos kis illatszeres üveg; egyik kezében tartotta legyezőjét és összehajtott zsebkendőjét, anélkül hogy zavarta volna a mozdulataiban. A legapróbb részletek választékos ízlése, a d'Espard márkinéról lemásolt póz és modor arra vallott, hogy Louise gondosan tanulmányozta a Saint-Germain-negyedet.

Ami a Császárság-korabeli szépfiút illeti, ezt a házasság oly gyorsan megérlelte, mint a dinnyét, amely tegnap még zöld volt, s egyetlen éjszakán megsárgult. Amikor az emberek a grófné kivirágzott arcán föllelték azt a frisseséget, amit Sixte elvesztett, egymás fülébe sugdosták a vidékies tréfákat, annál is inkább, mert minden asszony dühöngött Angoulême egykori királynőjének újonnan megszerzett fölénye miatt, a csökönyös betolakodónak kellett fizetnie a felesége helyett. Chandourt és feleségét, a megboldogult Bargetont, Pimentelt és Rastignacékat nem számítva, a szalon majdnem olyan népes volt, mint amikor Lucien tartotta felolvasását, mert a püspök is megérkezett fővikáriusainak kíséretében. Petit-Claud-t lenyűgözte az angoulême-i arisztokrácia látása - négy hónappal ezelőtt igazán nem hitte volna, hogy bejut ebbe a társaságba -, és lelkében csöndesedni érezte a gyűlöletet a felsőbb osztály iránt. Elragadónak találta Châtelet grófnét, s azt gondolta magában: "És ez a nő neveztethet ki helyettes főügyésznek!"

Louise előbb elbeszélgetett az asszonyokkal, mégpedig ahhoz igazítva a beszélgetés hangját, hogy mennyire volt jelentékeny az illető, és hogyan viselkedett akkor, amikor ő Luciennel megszökött; az est közepe táján azután visszavonult a püspökkel a budoárba. Zéphirine ekkor karon fogta Petit-Claud-t, akinek hevesen dobogott a szíve, s bevezette abba a budoárba, ahol Lucien szerencsétlensége kezdődött, hogy később tökéletessé is váljon.

- Ez itt Petit-Claud úr, kedvesem - annál is inkább figyelmedbe ajánlom, mert amit érte teszel, az kétségtelenül a gyámleányomnak is javára lesz.

- Ön jogtanácsos? - kérdezte a Nègrepelisse család felséges leánya, és végigmérte Petit-Claud-t.

- Sajnos, az vagyok grófné. (Az houmeau-i szabó fiának soha életében nem volt alkalma, hogy megszólításképpen ejtse ki ezt a szót, de tele is volt vele a szája.) Azonban - folytatta - a grófnétól függ, tudok-e helyet kapni a törvényszéken. Azt mondják, Milaud úr Nevers-be megy...

- De hát - folytatta a grófné -, ha jól tudom, ehhez előbb második, majd első ügyészhelyettessé kell lennie... Szeretném, ha önből mindjárt egy csapásra első helyettes lenne... Hogy foglalkozzam önnel és megszerezzem önnek ezt a kegyet, valami bizonyosságot szeretnék nyerni arról, mennyire ragaszkodik a legitimitáshoz, a valláshoz és főképpen Willèle úrhoz.

- Ó, asszonyom - mondta Petit-Claud, a grófné füléhez hajolva -, olyan ember vagyok, aki föltétlenül engedelmeskedik a hatalomnak.

- Ez kell ma nekünk - felelte a grófné, és hátrahúzódva akarta értésére adni, hogy neki nem lehet a fülébe suttogni. - Ha ön továbbra is megfelel Sénonches-nénak, számítson rám - tette hozzá, királyi mozdulatot téve a legyezőjével.

- Asszonyom - mondta Petit-Claud, aki megpillantotta Cointet-t a budoár ajtajában -, Lucien itt van.

- Nos, hát aztán!... - felelte a grófné olyan hangon, amelytől közönséges embernek torkán akadt volna a szó.

- A grófné félreért - folytatta Petit-Claud, legtisztelettudóbb kifejezéssel -, be akarom bizonyítani, mily odaadó híve vagyok a személyének. Mit kíván a grófné, hogyan fogadják Angoulême-ben azt az embert, akit ő tett naggyá? Középút nincs: csak megvetésről vagy dicsőségről lehet szó.

Louise de Nègrepelisse nem gondolt erre a dilemmára, amely őt nyilván inkább a múlt, mint a jelen miatt érdekelte. Márpedig annak a tervnek sikere, amit az ügyvéd eszelt ki Séchard elfogatására, attól függött, milyen érzelmekkel viseltetik a grófné jelenleg Lucien iránt.

- Petit-Claud úr - mondta az asszony, büszke és méltóságos pózban -, ön a kormány mellé akar állni: tudja meg hát első alapelvét: sosem derülhet ki, hogy a kormány hibázott - s az asszonyokban még inkább megvan a hatalom ösztöne és saját méltóságuk érzése, mint a kormányokban.

- Ezt gondoltam én is, asszonyom - felelte élénken Petit-Claud mélységes, alig észrevehető figyelemmel vizsgálgatva a grófnét. - Lucien a legnagyobb nyomorban érkezett ide. De hogyha itt ünneplésben részesül, én arra is kényszeríthetem, hogy éppen az ünneplés miatt elhagyja Angoulême-et, ahol a húgát meg a sógorát, David Séchard-t erősen üldözik.

Louise de Nègrepelisse gőgös arcán meglátszott egy kis rezzenés: az eltitkolt öröm rezzenése. Meg volt lepve, hogy ily jól kitalálták a szándékát, s legyezőjét szétbontva nézett Petit-Claud-ra: közben belépett Françoise de la Haye, s ez időt engedett neki, hogy kigondolja a választ.

- Uram - mondotta sokat jelentő mosollyal -, önből hamarosan királyi ügyész lesz...

Ezzel mindent megmondott, anélkül hogy kompromittálta volna magát.

- Ó, asszonyom - kiáltott fel Françoise, aki azért jött, hogy köszönetet mondjon a megyefőnöknének -, önnek köszönhetem majd az életem boldogságát. - Fülébe súgta, kislányos mozdulattal hajolva pártfogója felé: - Belehaltam volna, ha egy vidéki ügyészhez kell mennem feleségül.

Zéphirine azért vetette magát ennyire Louise-ra, mert Francis ösztökélte, aki meglehetősen ismerte a bürokrácia világát.

- Amíg a hatalom mézeshetei tartanak, akár a megyefőnökről, akár dinasztiáról, akár nagy vállalatról van szó - mondta barátnőjének az egykori konzul -, a hatalmon levők kézzel-lábbal igyekeznek szolgálatot tenni az embereknek, de hamarosan rájönnek a protekció kellemetlen oldalaira és fagyosak lesznek, mint a jég. Louise ma olyan lépéseket fog megtenni Petit-Claud-ért, amelyeket három hónap múlva az ön férjéért sem tenne meg.

- Meggondolta-e a grófné - kérdezte Petit-Claud -, minő kötelezettségekkel jár a mi költőnk diadalünnepe? Fogadnia kell Lucient az alatt a tíz nap alatt, amíg iránta érzett elragadtatásunk tart.

A megyefőnökné egy fejbólintással elbocsátotta Petit-Claud-t, fölkelt és odament beszélgetni Pimentelnéhez, aki bekukkantott a budoár ajtaján. A márkinét meglepte a hír, hogy a jámbor Nègrepelisse-t főrenddé tették, és szükségesnek vélte hízelegni az asszonynak, aki elég ügyes volt, hogy növelje a befolyását ugyanakkor, amikor hibát követett el.

- Ugyan, mondja meg kedvesem, miért fáradt azzal, hogy a felsőházba neveztesse ki az apját? - kérdezte a márkiné, bizalmas társalgás közben, amelynek folyamán valósággal térdre borult az ő kedves Louise-ának felsőbbsége előtt.

- Kedvesem, ezt a kegyet annál is szívesebben megadják nekem, mert apámnak nincsenek fiúgyermekei, és mindig az uralkodóház mellett fog szavazni, de ha nekem fiaim lesznek, remélem, hogy a legidősebb örökölni fogja a nagyapja címerét és főrendi rangját...

Pimentelné fájdalommal vette észre, hogy ennek az anyának becsvágya már eljövendő gyermekeire is kiterjeszkedett, és nem használhatja fel régi vágyának megvalósítására: hogy főrenddé tétesse Pimentel urat.

- Kezemben tartom a megyefőnöknét - mondta távozóban Petit-Claud Cointet-nak -, s most már megígérem önnek a társulási szerződést... Én egy hónap múlva első helyettes leszek, magának pedig hatalmában lesz Séchard. Most iparkodjék utódot találni, aki átvegye az irodámat, amit én öt hónap alatt Angoulême első irodájává tettem...

- Magát csak nyeregbe kellett ültetni - mondta Cointet, szinte féltékenyen saját alkotására, teremtményére.

Most már mindenki megértheti, miért ült Lucien diadalünnepet szűkebb hazájában. Mint az a bizonyos francia király, aki nem állt bosszút az orléans-i herceg ellen elkövetett vétségekért, Louise sem akart visszaemlékezni Bargetonné párizsi sérelmeire. Pártfogolni akarta Lucient, agyon akarta nyomni a protekciójával és tisztességgel akart megszabadulni tőle. Petit-Claud a közszájon forgó pletykákból tudta egész párizsi esetüket, s megsejtette, milyen izzó gyűlöletet éreznek az asszonyok az olyan férfi iránt, aki nem tudta szeretni őket akkor, amikor ők akarták.

Egy nappal a diadalünnep után, amely felmentést adott Louise de Nègrepelisse múltjára, Petit-Claud, hogy végképpen megzavarja és hatalmába hajtsa Lucient, megjelent Séchard-nénál hat városbeli fiatalember élén: mindnyájan iskolatársai voltak Luciennek az angoulême-i kollégiumban.

Ezt a küldöttséget iskolatársai menesztették a Margitvirágok és a IX. Károly íjászá-nak szerzőjéhez, hogy meghívják arra a bankettre, amelyet a soraik közül kikerült nagy ember tiszteletére szándékoztak rendezni.

- Nini, te vagy az, Petit-Claud! - kiáltott fel Lucien.

- A hazatérésed - mondta Petit-Claud - feltüzelte hiúságunkat, elhatároztuk, hogy kiteszünk magunkért, összeálltunk és nagyszerű lakomát rendezünk a tiszteletedre. Ott lesz az igazgató meg a tanáraink is; s ahogy most folynak a dolgok, azt hiszem, a hatóságok sem maradnak el.

- És mikor lesz a bankett? - kérdezte Lucien.

- Vasárnap.

- Akkor lehetetlen - felelte a költő -, csak mához tíz napra fogadhatom el... de akkor aztán szívesen...

- Helyes, ahogy parancsolod - mondta Petit-Claud -, legyen hát tíz nap múlva.

Lucien elragadóan bánt egykori iskolatársaival, akik szinte alázatos bámulatot tanúsítottak iránta. Körülbelül fél órát beszélgetett velük igen elmésen, mert úgy érezte, piedesztálon áll, és igazolni akarta szűkebb hazája jó véleményét; mellényzsebébe tette a kezét s egészen úgy beszélt, mint aki abból a magasságból látja a dolgokat, ahová polgártársai fölemelték. Szerény volt és kedélyes, mint a lángész házikabátban. Panaszkodott, mint a párizsi küzdelmekbe belefáradt, mindenből kiábrándult bajnok, boldognak mondta a társait, hogy nem hagyták el áldott szülőföldjüket és így tovább. Elváláskor valamennyien el voltak ragadtatva tőle.

Aztán félrevonta Petit-Claud-t, s megkérdezte, mi az igazság David dolgaiban; szemére hányta, hogy a sógorát bujdosásra kényszerítik. Lucien hálójába akarta keríteni Petit-Claud-t. Ez iparkodott azt a látszatot kelteni egykori iskolatársa előtt, hogy ő afféle együgyű vidéki ügyvédecske. A társadalom mai alkata, amely egymásba fogódzó kerekeivel sokkalta bonyolultabb a régi társadalomnál, végeredményben felosztotta a képességeket az emberek között. Valamikor a kiváló emberek kénytelenek voltak minden irányban kiválóak lenni, és csekély számban lobogó fáklyák gyanánt jelentek meg a régi népek szeme előtt, a dolgok összességében, bár a képességek specializálódtak, később is megnyilatkozott a kiválóság. A dús leleményű ember, ahogy XI. Lajost is nevezték, akkor mindenre alkalmazhatta a ravaszságát, de manapság ez a tulajdonság maga is több fajtára oszlik. Például, ahányféle foglalkozás, annyiféle ravaszság. Egy ravasz diplomatát igen könnyen kijátszhat valami ügyben, az Isten háta mögött, egy közepes jogász vagy egy paraszt. A legravaszabb újságíró fölötte együgyűnek bizonyulhat, ha kereskedelmi érdekekről van szó, és Lucien természetesen játékszerré vált Petit-Claud kezében. A huncut ügyvéd persze maga írta azt a cikket, amely a külvárosával, Houmeau-val kompromittálta Angoulême-et, és mintegy kötelezte Lucien ünneplésére. Lucien polgártársai, akik a Mûrier térre özönlöttek, a Cointet testvérek nyomdájának és papírgyárának munkásai voltak, meg Petit-Claud és Cachan írnokai s néhány volt iskolatárs. Az ügyvéd megjátszotta a költőnek a régi cimborát; joggal gondolta, hogy volt iskolatársa adott időben kicsusszantja a száján David rejtekhelyének titkát. És ha David Lucien hibájából bukik el, a költő nem maradhat tovább Angoulême-ben. Így hát, hogy a befolyást még biztosabbá tegye, úgy viselkedett, mintha fölnézne rá.

- Hogy is ne tettem volna meg minden lehetőt? - szólt Lucienhez. - Hiszen a pajtikám húgáról volt szó; de hát vannak a törvényszéken helyzetek, amikor muszáj elveszteni a pört. David arra kért június elsején, hogy három hónapra biztosítsam a nyugalmát - szeptemberig nem is forog veszedelemben, s azonkívül minden vagyonát ki tudtam vonni a hitelezők kezéből; mert a királyi törvényszéken megnyerem a pört - ítéletben mondatom ki, hogy az asszony előjogának föltétlenül érvényesülnie kell, s hogy ebben az esetben ez semmiféle csalást nem takargat... Ami téged illet, te mint szerencsétlen ember térsz vissza, de lángész vagy... (Lucien olyan mozdulatot tett, mint akinek a tömjén füstje túlságosan közelről csiklandozza az orrát.) - Igenis, kedvesem - folytatta Petit-Claud -, olvastam IX. Károly íjászá-t, több az holmi közönséges regénynél, az igazi könyv! Az előszavát csak két ember írhatta: Chateaubriand, vagy te!

Lucien elfogadta a dicséretet, s nem árulta el, hogy az előszó d'Artheztől származott. Száz francia író közül kilencvenkilenc ugyanígy cselekedett volna.

- Nos hát, úgy látszott, nemigen ismernek téged itt - folytatta Petit-Claud, méltatlankodást színlelve. - Az általános közöny láttára fejembe vettem, hogy fölrázom azt a társaságot. Megírtam azt a cikket, amit olvastál...

- Hogyan, hát te!... - kiáltott fel Lucien.

- Igenis én!... Angoulême és Houmeau vetélkedtek egymással, fiatalembereket gyűjtöttem össze, egykori iskolatársainkat, s megszerveztem a tegnapi szerenádot. Amikor aztán benne voltunk a lelkesedésben, gyűjtést indítottunk a díszebédre. "Ha David bujkál is, legalább Lucient megkoszorúzzák!" - gondoltam magamban. Egyebet is tettem - folytatta Petit-Claud -, beszéltem Châtelet grófnéval és értésére adtam, hogy önmagának tartozik David megmentésével, meg is teheti, kötelessége is. Ha David valóban megtalálta azt a titkot, amiről beszélt nekem, a kormány igazán nem megy tönkre a támogatásával, s milyen szép dolog lenne egy megyefőnöktől, ha úgy látszanék, mintha részes volna egy ilyen nagy fölfedezésben, mert támogatásban részesítette a feltalálót! Micsoda jószemű vezető! - mondaná róla mindenki. A húgod megijedt a törvényszéki puskaropogástól... megijedt a füstjétől... a törvényszéken éppen olyan drága a háború, mint a csatatéren; de David állja a sarat, most is ura a maga titkának; nem lehet letartóztatni, nem is fogják soha!

- Köszönöm, kedves barátom, most már látom, hogy közölhetem veled a tervemet: segíteni fogsz a megvalósításában.

Petit-Claud úgy nézett Lucienre, hogy kajla orra valóságos kérdőjellé vált.

- Meg akarom menteni Séchard-t - mondta kissé fontoskodva Lucien -, én vagyok az oka a szerencsétlenségének, én is hozok helyre mindent... Nagyobb hatalmam van Louise fölött...

- Miféle Louise?

- Châtelet grófné!...

Petit-Claud visszahőkölt.

- Az a nő maga sem tudja, mekkora hatalmam van fölötte - folytatta Lucien -, de kedves barátom, ha van is hatalmam a ti kormányotok fölött, ruhám viszont nincs.

Petit-Claud megint megmozdult, olyanformán, mintha erszényét akarná fölajánlani.

- Köszönöm, hagyd csak! - mondta Lucien, megszorítva Petit-Claud kezét. - Mához tíz napra meglátogatom a megyefőnöknét és visszaadom a te látogatásodat is.

Elváláskor régi barátok módjára szorongatták egymás kezét.

"Költő ez, tagadhatatlan - mondta magában Petit-Claud -, hiszen bolond."

"Hiába - gondolta Lucien, miközben visszatért a húgához -, csak a régi iskolatársak közt akadnak igazi barátok."

- Ugyan, Lucien - kérdezte Ève -, mit ígért neked Petit-Claud, hogy olyan nagy barátsággal vagy iránta? Óvakodjál tőle.

- Tőle? - kiáltott fel Lucien. - Hallgass ide, Ève - folytatta, mint hogyha valami meggondolásnak engedelmeskednék -, te nem hiszel már bennem, bizalmatlankodol, és lehet, hogy Petit-Claud iránt is bizalmatlan vagy, de tizenkét nap, vagy két hét múlva megváltozik majd a véleményed - tette hozzá öntelt ábrázattal.

Lucien fölment a szobájába, s a következő levelet írta Lousteau-nak:

Barátom, kettőnk közül csak én emlékszem arra az ezer frankra, amit kölcsönadtam neked; de sajnos, jól tudom, milyen helyzetben fogod olvasni ezt a levelemet, s így tüstént kijelentem, hogy nem kérem vissza aranyban vagy ezüstben; nem, csak hitel alakjában kérem, mint ahogy Florine-tól gyönyörben kérné az ember. Közös szabónk van, tehát a legrövidebb időn belül csináltathatsz nekem egy teljes öltözetet. Nem járok éppen ádámkosztümben, de a világ előtt nem mutatkozhatom. Itt, a legnagyobb csodálkozásomra, a párizsi nevezetességeknek kijáró vidéki megbecsülés várt reám. Egy bankett hőse vagyok, akárcsak valami baloldali képviselő; érted most már, mekkora szükségem van egy fekete frakkra? Ígérd meg, hogy fizetni fogok; vállalj felelősséget, forgasd a reklám fegyverét; egyszóval játszd el Don Juan és Vasárnap úr jelenetének egy ismeretlen változatát, mert mindenáron ki kell csípnem magamat. Rongyokban járok: ez legyen a kiindulópontod! Szeptemberben vagyunk, és pompás idő van, ergo iparkodjál, hogy e hét végére megkapjak egy bájos, délelőtti ruhát: mély bronz-zöld kis redingote-ot, három mellényt, egyik sáfrányszín legyen, a másik színes skót szövetből, a harmadik tiszta fehér, kell aztán három asszonybolondító nadrág, az egyik fehér angol posztóból, a másik nankingból, a harmadik könnyű fekete kasmírból, végül egy fekete frakk, meg egy estélyre való fekete szaténmellény. Ha találtál ismét valami Florine-t, az ő kegyeibe ajánlom magamat két tarka nyakkendő irányában. Ez különben mind semmiség, számítok rád és az ügyességedre: a szabó nem sok gondot okoz. Kedves barátom, sokszor keseregtünk mi ezen: a nyomor szárnyán röpül a legmagasabbra az ész; ez a leghatékonyabb méreg, amely a par excellence[38] emberben, a párizsiban dolgozik - de sajna, bár elevensége utolérhetetlen, s még a sátán is csodálja, mégsem tudja a módját, hogyan szerezzen hitelbe - kalapot! Majd ha ezer frankos kalapot hoztunk divatba, akkor lehet kalapot is szerezni: de addig, ha kalapot akarsz, arany legyen a zsebedben.

Ó, micsoda bajba juttatott bennünket a Comédie-Française ezzel a mondással: Lafleur, aranyat a zsebembe! Mélységesen érzem tehát, mily nehéz a következő kérésem teljesítése: tégy a szabó küldeményéhez egy pár csizmát, egy pár félcipőt, egy kalapot és hat pár kesztyűt. Tudom, hogy lehetetlenséget kérek. De hát az irodalmi élet nem más, mint fakitermelés a lehetetlenség erdejében. Csak egyet mondok neked: hajtsd végre ezt a csodát valami nagy cikkel, vagy valami apró aljassággal, én pedig cserébe elengedem az adósságodat. És ez becsületbeli adósság, kedvesem, egy esztendeje van már följegyezve: pirulnál miatta, ha tudnál még pirulni.

Édes Lousteau-m, tréfán kívül, komoly helyzetben vagyok. Ítéld meg ennyiből: a Szálkás hal meghízott, felesége lett a Gémnek, a Gém pedig Angoulême megyefőnöke. Ez a rémes emberpár sokat tehet a sógoromért, akit én szörnyű helyzetbe hoztam, üldözik, rejtőznie kell a váltók miatt!... Arról van szó, hogy újra megjelenjek a megyefőnökné előtt és mindenáron visszaszerezzek valamit a régi hatalmamból. Nem szörnyű gondolat-e, hogy David Séchard sorsa egy pár csinos csizmától, azsúros, szürke selyemharisnyától (el ne felejtsd) s egy új kalaptól függ!... Betegnek fogom mondani magamat s ágyba fekszem, mint Duvicquet, hogy ne kelljen viszonoznom polgártársaim udvarias közeledését. Kedvesem, polgártársaim igen szép szerenádot adtak nekem. Már kezdem törni a fejemet, hány hülye kell ahhoz, hogy kikerüljön belőlük ez a szó: polgártársaim - mióta megtudtam, hogy Angoulême lelkesedésének felszítója mindössze néhány iskolatársam volt.

Ha be tudnál csúsztatni a rövid hírek közé egy-két sort a fogadtatásomról, jó néhány csizmasaroknyival megnövelnél idehaza. Egyébként is éreztethetnéd a Szálkás hallal, hogy ha nincsenek is éppen barátaim, de némi befolyásom mindenesetre van a párizsi sajtóban. Minthogy semmi tekintetben nem mondok le a reménységeimről, még meghálálom ezt neked. Ha valami szép cikkre lenne szükséged valamelyik folyóiratba, bőségesen van időm, kidolgozhatom. Még csak egy szót, édes barátom: számítok rád, mint ahogy te is számíthatsz arra, aki testestül-lelkestül tiéd:

Lucien de Rubempré

Ui. Az egészet küldd el a delizsánsszal - poste restante.

E levélben Lucien újra megütötte azt a fölényes hangot, amelyet sikere élesztett föl benne, írás közben eszébe jutott Párizs. Hat napja fogta már körül a vidék tökéletes nyugalma, most aztán visszaszállt gondolata kedves nyomorúságai felé; egy kicsit mintha visszasiratta volna ezeket; egy álló hétig Châtelet grófné járt a fejében, és végül akkora fontosságot tulajdonított újonnan való feltűnésének, hogy amikor az éj leszálltával lement Houmeau-ba, kérdezősködni a delizsánsz irodájában a Párizsból várt csomagok után, átérezte a bizonytalanság minden aggodalmát, mint valami asszony, aki utolsó reménységét egy ruhába helyezte és most nem hiszi, hogy megkaphatja.

"Ó, Lousteau, megbocsátom az árulásaidat!" - gondolta magában, amikor a csomagok alakjáról meglátta, hogy a küldeményben minden benne lesz, amit kért.

A kalapskatulyában a következő levelet találta:

Florine szalonjából

Édes fiacskám,

a szabó igen jól viselte magát, de miként visszafelé is élesen látó szemed helyesen éreztette veled, a nyakkendők, a kalap meg a selyemharisnyák megszerzése hatalmasan felkavarta szívünket, hiszen az erszényünkben igazán nem volt mit felkavarnia. Azt mondtuk Blondet-val: vagyont lehetne szerezni egy olyan üzlettel, ahol fiatalemberek megkaphatnák azt, ami - kevésbe kerül. Mert mi is igen drágán fizetjük meg azt, amit nem fizetünk ki. Egyébiránt a nagy Napóleon, akit az Indiák felé vezető útján megállított egy pár csizma hiánya, azt mondotta: "Ami könnyű, az mindig lehetetlen!" Szóval ment minden, csak a cipők dolga nem akart sikerülni. Már magam előtt láttalak frakkban és kalap nélkül, mellényben és mezítláb, s arra gondoltam, hogy küldök neked egy pár mokasszint, amit egy amerikai ajándékozott mulatságból Florine-nak. Florine fölajánlott egy negyvenfrankos tétet, hogy játsszam vele a te javadra. Nathan, Blondet meg én olyan szerencsésen játszottunk, mihelyt nem saját magunknak kellett a pénz, hogy elvihettük vacsorázni a Ráját, Des Lupeaulx egykori nőcskéjét. Frascati igazán tartozott nekünk ennyivel. Florine magára vállalta a bevásárlásokat; maga részéről három szép inget adott. Nathan egy sétapálcát küld neked. Blondet háromszáz frankot nyert: ő egy aranyláncot küld. A nőcske egy aranyórát tett hozzá - akkora, mint egy negyvenfrankos arany, valami hülye adta neki és nem jár. "Ez is olyan bóvli, amilyet ő kapott érte!" - mondta a nőcske. Bixiou fölkeresett bennünket a Rocher-de-Cancale-ban s egy üveg parfümmel akart hozzájárulni ehhez a küldeményhez, amellyel Párizs tisztel meg téged. Első komikusunk azt mondta: "Ha ettől függ a boldogsága, ám legyen!..." Mondta pedig azon a basszus hangon, s azzal a nyárspolgári fontoskodással, amelyet oly jól tud ábrázolni.

Mindez, édes fiacskám, meggyőzhet arról, mennyire szereti az ember a barátait, ha balsorsba jutnak. Florine, akinek elég gyönge voltam megbocsátani, arra kér, küldj nekünk egy cikket Nathan legutóbbi könyvéről. Isten veled, fiacskám. Csak sajnálhatlak, amiért visszatértél abba a fészekbe, ahonnét kiröppentél, mikor cimborájává lettél barátodnak.

Étienne Lousteau-nak

"Szegény fiúk, játszottak értem!" - gondolta magában Lucien megindultan.

Miazmás vidékekről, vagy olyan helyekről, ahol az ember legtöbbet szenvedett, jön néha egy-egy légáramlat és magával hozza az éden illatát.

A lagymatag életben valami meghatározhatatlan gyönyörűség a szenvedélyek emléke.

Ève elképedt, amikor a bátyja új ruhában jött le a szobájából; rá sem ismert.

- Most aztán kimehetek sétálni a Beaulieu-re - kiáltott fel Lucien -, nem mondják majd rólam, hogy: rongyokban jött vissza! Nézd ezt az órát, ezt majd neked adom, mert jogos tulajdonom, meg aztán hasonlít is hozzám: el van romolva.

- Micsoda gyerek vagy te! - mondta Ève. - Semmiért se lehet rád haragudni.

- Mit gondolsz, édes kicsikém: azzal az együgyű szándékkal kértem mindezt, hogy ragyoghassak az angoulême-i közönség előtt? Ennyit se törődöm velük! - mondotta és cizellált aranygombos pálcájával a levegőbe suhintott. - Helyre akarom hozni azt a rosszat, amit cselekedtem, s most felöltöttem a fegyverzetem.

Lucien az eleganciájával aratta egyetlen igazi sikerét, de ez aztán óriási volt. Az irigység éppen annyi nyelvet old meg, ahányat a csodálat megdermeszt. Az asszonyok bolondultak érte, a férfiak szidták, s a dalköltővel ő is felkiálthatott: Ó, mily hálás vagyok neked, kabátom! Leadott két névjegyet a megyefőnökségen, s hasonlóképpen látogatást tett Petit-Claud-nál, de nem találta otthon. Másnap, a bankett napján az összes párizsi lapokban a következő sorokat lehetett olvasni.

ANGOULÊME

Egy fiatal költőt, akinek első szereplése oly ragyogó volt, a IX. Károly íjásza szerzőjét - tudvalevően ez az első francia történeti regény, amely nem utánozza Walter Scottot, s az előszava valóságos irodalmi esemény - hazaérkezése alkalmából olyan ünneplésben részesítették, amely éppen annyira hízelgő a városra, mint Lucien de Rubempréra. A város sietett hazafias bankettet rendezni a tiszteletére. A nemrégiben installált új megyefőnök csatlakozott a közönség tüntetéséhez, amellyel a Margitvirágok szerzőjét ünnepelték, akinek tehetségét első lépéseiben oly melegen bátorította Châtelet grófné.

Ha egyszer Franciaországban a lelkesedés nekilódult, senki sem tudja többé megállítani. A városban állomásozó ezred parancsnoka felajánlotta a katonai zenekart. A Harang-vendéglő tulajdonosát, Houmeau nagy fiát, aki nagyszerű porcelánedényekben még Kínába is küldözgeti szarvasgombával töltött pulykáit, bízták meg a lakoma rendezésével; ő drapériákkal ékesítette a vendéglője nagytermét s bokrétákkal váltakozó babérkoszorúival óriási szenzációt keltett. Öt órára negyven ember volt együtt, valamennyi ünnepi ruhában. A polgárságot száz és egynéhány helybeli lakos képviselte, ezek főként az udvaron levő muzsikusok miatt csődültek oda.

- Egész Angoulême itt van! - mondta Petit-Claud, az ablakhoz állva.

- Szót sem értek az egészből - mondta a feleségének Postel, aki szintén eljött zenét hallgatni. - Micsoda! A megyefőnök, a főadóbérlő, az ezredes, a lőporgyár igazgatója, a képviselőnk, a polgármester, a kollégium igazgatója, az öntöde igazgatója, a törvényszéki elnök, a királyi ügyész, Milaud, valamennyi hatóság itt van!...

Amikor asztalhoz ültek, a katonai zenekar variációkat kezdett játszani az Éljen a király, éljen a hon kezdetű dalra, amely sohasem tudott népszerűvé válni. Öt óra volt. Nyolc órakor a hatvanöt személyes torta, igazi remekmű: csokoládé Franciaország cukor Olympuson, megadta a jelt, hogy kezdődhetnek a tósztok.

- Uraim - mondta felállva a megyefőnök -, a királyra és a legitimitásra emelem poharamat. Csak a békének, amit a Bourbonok hoztak vissza, csak annak köszönhetjük a költők és gondolkozók mai nemzedékét, amely erősen tartja Franciaország kezében az irodalom királyi pálcáját!...

- Éljen a király! - kiáltották a résztvevők - javarészt állami tisztviselők.

Most a kollégium tiszteletre méltó igazgatója állt föl.

- A fiatal költőre ürítem poharam - mondta -, a nap hősére, aki Petrarca bájához és költőiségéhez - olyan műfajban, amelyet Boileau annyira nehéznek nyilvánított - hozzá tudta fűzni a prózaírók tehetségét is! - Bravó! Bravó!

Most az ezredes állt föl.

- Uraim, én a királyság hívére iszom. Mert a mai ünnep hősének volt bátorsága védelmezni a helyes elveket!

- Bravó! - kiáltotta a megyefőnök, aki maga irányította a tetszésnyilvánításokat.

Felállt Petit-Claud.

- Lucien összes iskolatársai nevében emelem poharamat az angoulême-i kollégium dicsőségére, a tiszteletre méltó igazgatóra, aki oly drága nekünk, s akinek meg kell adnunk az őt megillető részt minden sikerünkből!...

Az öreg igazgató nem várta ezt a tósztot; a szemét törölgette.

Most Lucien állt fel: mélységes csönd támadt; a költő belesápadt. E pillanatban az öreg igazgató, aki a bal oldalán ült, babérkoszorút tett a fejére. A jelenlevők tapsoltak. Luciennek könny szökött a szemébe, és elakadt a hangja.

- Részeg - mondta Petit-Claud-nak a leendő királyi ügyész.

- Nem a bortól - felelte az ügyvivő.

- Kedves földijeim, kedves iskolatársaim - mondta végül Lucien -, szeretném, ha egész Franciaország tanúja volna ennek a jelenetnek. Így kell a férfiakat nevelni, így jönnek létre a mi hazánkban a nagy alkotások és a nagy cselekedetek. De ha meggondolom, mily keveset cselekedtem én, s mily nagy megtiszteltetésben van részem, csak zavar foghat el s csak a jövendőre bízhatom, hogy igazolja ezt a mai fogadtatást. E pillanat emléke erőt fog adni nekem új küzdelmeimben. Engedjék meg, hogy hódoló figyelmüket felhívjam arra, aki első múzsám és pártfogóm volt s hogy igyam szülővárosom jólétére is: tehát éljen a szép Sixte du Châtelet grófné és Angoulême nemes városa!

- Ügyesen esett át rajta - mondta a királyi ügyész helyeslő bólogatás közben -, mert mi elkészültünk a tósztjainkra, ő pedig rögtönözte a magáét.

Tíz órakor a bankett résztvevői csoportokban távoztak. David Séchard a szokatlan muzsika hallatára megkérdezte Basine-tól:

- Mi történik Houmeau-ban?

- Ünneplik a maga sógorát, Lucient - felelte a leány.

- Bizonyosan nagyon fáj neki - mondta David -, hogy nem láthat ott engem.

Éjfélkor Petit-Claud egészen a Mûrier térig kísérte Lucient. Itt azt mondta Lucien a jogásznak:

- Kedvesem, kettőnk között életre-halálra áll a barátság.

- Holnap írjuk alá a házassági szerződésemet - mondta Petit-Claud - Sénonches-nénál, Françoise de la Haye kisasszonnyal, a gyámleányával; tisztelj meg azzal, hogy eljössz. - Sénonches-né kért, hogy vigyelek el; ott találkozol majd a megyefőnöknével is, akinek nagyon fog hízelegni a tósztod - bizonyosan elmondják neki.

- Tudtam én, hogy mit csinálok - mondta Lucien.

- Ó, megmented Davidot!

- Abban bizonyos vagyok - felelte a költő.

E pillanatban, mintha csak varázslat történt volna, megjelent David. Elmondjuk, hogyan. Meglehetősen nehéz helyzetben volt: felesége határozottan megtiltotta neki, hogy Lucient fogadja, vagy akár csak tudtára is adja búvóhelyét. Lucien pedig forró leveleket írogatott neki, és ígérgette, hogy néhány nap alatt minden bajt helyrehoz. Clerget kisasszony átadta Davidnak a következő két levelet, s elmondta neki, miért rendezték az ünnepet, amelynek zenéje elhallatszott hozzá.

Barátom, tégy úgy, mintha Lucien itt sem volna; ne nyugtalankodjál semmi miatt és vésd drága fejedbe ezt az igazságot: csak azért vagyunk biztonságban, mert ellenségeidnek lehetetlen megtudniuk, hol rejtőzködöl. Annyira szerencsétlen vagyok, hogy jobban bízom Kolbban, Marionban és Basine-ban, mint a tulajdon bátyámban. Fájdalom, az én szegény Lucienem nem az a tiszta lelkű, gyöngéd poéta már, akinek ismertük. Éppen, mert bele akar avatkozni az ügyeidbe, s mert elbizakodottságában azt hiszi, hogy ki tudja fizettetni az adósságainkat (csupa gőgből, édes David!)... azért félek tőle. Szép ruhákat kapott Párizsból s öt aranyat egy erszényben. Ezt rendelkezésemre bocsátotta, s ebből a pénzből élünk.

Végre egy ellenséggel kevesebb; apád itthagyott bennünket, s a távozását Petit-Claud-nak köszönhetjük, aki megszimatolta és tüstént keresztül is húzta az öreg Séchard szándékait; kijelentette, hogy te többé semmit sem csinálsz nélküle, hogy ő, Petit-Claud, harmincezer frank előzetes kártérítés nélkül nem hagy semmit átengedni a fölfedezésed jövedelméből; először is tizenötezer frank kell, hogy ügyeid rendeződjenek és tizenötezer frank, akár van siker, akár nincs. Petit-Claud teljesen érthetetlen előttem. Ölellek úgy, ahogy egy asszony ölelheti szerencsétlen férjét. Kis Lucienünk jól van. Milyen csodálatos ez a kis virág, amint házi viharaink közepette nő és színesedik! Anyám, mint mindig, imádkozik, és majdnem ugyanolyan szeretettel ölel, mint

Ève-ed

Petit-Claud és a Cointet testvérek megijedtek az öreg Séchard parasztfurfangjától, és amint látjuk, kiadták az útját, mégpedig annál könnyebben, mert a szüret visszaszólította marsaci szőlejébe.

Lucien levele, amely Ève-éhez volt mellékelve, így szólott:

Édes Davidom, jól halad minden. Állig föl vagyok fegyverkezve, ma kezdem meg a hadjáratot és két nap alatt messzire jutok. Micsoda örömmel foglak megölelni, mihelyt szabad leszel, és nem nyomnak többé az én adósságaim! De halálosan, vérig vagyok sértve, mert anyám és nővérem még mindig bizalmatlanok irántam. Hiszen úgy is tudom már, hogy Basine-nál rejtőzködöl. Valahányszor Basine megjelenik a háznál, hírt kapok rólad és válaszolsz a leveleimre. Különben is nyilvánvaló, hogy a húgom csak műhelybeli barátnőjére számíthatott. Ma nagyon közel leszek hozzád és végtelenül bánt, hogy nem lehetsz jelen a tiszteletemre rendezett ünnepen. Angoulême hiúsága egy kis dicsőséghez juttatott, amelyet néhány nap múlva mindenki elfelejt, de a te örömed - és csak a tied - igazán őszinte lett volna ezen az ünnepen. No, mindegy: még csak néhány nap, és mindent meg fogsz bocsátani annak, aki a világ minden dicsőségénél többre becsüli azt, hogy testvéred lehet:

Lucien

David szívét ugyancsak marcangolta ez a két erő, bármily egyenlőtlen volt is; mert feleségét imádta, Lucient is szerette, de most már kevesebbre becsülte valamivel. De a magányban különös módon megváltozik az érzelmek ereje. A magányos ember, ha annyi gond marcangolja, mint Davidot, enged olyan gondolatoknak is, amik ellen támaszra lelne az élet rendes körülményei között. Amikor a váratlan diadalünnep harsonaszava közben olvasta Lucien levelét, mélységesen megindították a megbánás szavai, melyekre számított is. Gyöngéd lelkek nem tudnak ellenállni az ilyen apró érzelmi behatásoknak; éppoly hatalmasnak tartják ezeket másoknál, amilyenek őnáluk. Nem ettől a csepptől csordult-e ki a pohár?... Éjfél felé Basine minden könyörgése hiábavaló volt: David megindult, látni akarta Lucient.

- Ilyenkor - mondta David - senki sem sétál Angoulême utcáin, nem fognak látni, éjszaka nem tartóztathatnak le; s ha találkoznám valakivel, Kolb segítségével ismét visszajuthatok rejtekhelyemre. És különben is nagyon régen nem öleltem már meg feleségemet és gyermekemet.

Basine engedett ezeknek az eléggé természetes érveknek, s kiengedte Davidot, aki abban a pillanatban kiáltotta el Lucien nevét, amikor az Petit-Claud-tól búcsúzott. A két testvér sírva borult egymás karjába. Nem sok ilyen pillanat akad az életben. Lucien érezte annak a mindennek ellenére fennmaradó barátságnak hevességét, amellyel sohasem számol az ember, és szemére hányja önmagának, hogy megcsalta. David szükségét érezte a megbocsátásnak. A nagylelkű és nemes feltaláló mindenekelőtt prédikációt akart tartani Luciennek, s el akarta oszlatni a felhőket, melyek árnyat borítottak Ève és Lucien szeretetére. Ez érzelmi okok mellett eltűnt mindaz a veszély, amit a pénz hiánya okozott.

Petit-Claud azt mondta ügyfelének:

- Menj haza, vedd legalább hasznát a meggondolatlanságodnak, öleld meg a feleségedet és a gyermekedet! És nehogy meglássanak.

"Micsoda szerencsétlenség - gondolta magában Petit-Claud, amint a Mûrier téren maradt. - Ó, ha Cérizet itt lett volna velem..."

Amint az ügyvéd magában tűnődve ment el egy deszkapalánk mellett (üres telek volt mögötte, ma büszkén emelkedik ott a törvényszéki palota), kopogtatást hallott a háta mögött egy deszkán, olyanformán, mint amikor valaki ujjával kopogtat az ajtón.

- Itt vagyok - mondta Cérizet; hangja két rosszul összeillesztett deszkán hatolt át. - Láttam Davidot, amint kijött Houmeau-ból. Kezdtem már gyanítani a búvóhelyét, most bizonyos vagyok benne, és tudom, hol csípjem meg; de hogy tőrt vethessek neki, tudnom kell valamit Lucien terveiről, az úr pedig beküldte őket a házba. Legalább maradjon itt valami ürüggyel. Amikor David és Lucien kilépnek, vezesse el őket a közelemben; azt fogják hinni, egyedül vannak, s meghallom, mivel búcsúznak el.

- Nagy ördög szorult tebeléd - mondta halkan Petit-Claud.

- Az áldóját - kiáltott fel Cérizet -, mit meg nem tenne az ember, hogy megkaphassa, amit maga ígért nekem.

Petit-Claud otthagyta a deszkapalánkot, s a Mûrier téren sétált föl és alá; nézegette a szoba ablakait, ahol a család együtt volt, s mintegy a maga bátorításául a tulajdon jövőjére gondolt, mert Cérizet ravaszsága módot adott neki, hogy megkockáztassa a döntő csapást.

Petit-Claud azok közé a mélységesen ravasz és árulóan kétszínű emberek közé tartozott, akiket sohasem szédít el a jelen csábítása, és semmiféle ragaszkodás maszlagja, mert megfigyelték már az emberi szív változásait s az érdekek stratégiáját. Éppen ezért eleinte nem túlságosan számított Cointet-ra. Úgy intézte a dolgot, hogy bosszút állhasson, ha a házassága füstbe megy, ő pedig nem vádolhatja árulással a nagy Cointet-t, de mióta a Bargeton-palotában sikert aratott, nyílt kártyákkal játszott. Második cselszövénye fölöslegessé vált, sőt veszedelmes lehetett abban a politikai helyzetben, amelyet elérni törekedett.

Elmondjuk, minő alapokra akarta fektetni jövendőbeli nagyságát. Gannerac és néhány pénzes üzletember szabadelvű kört kezdett alakítani Houmeau-ban; s ez a kereskedelmi összeköttetések révén kapcsolatban volt az ellenzék vezéreivel. A Villèle-kormány hatalomra jutása, amit XVIII. Lajos a halálos ágyán elfogadott, jel volt arra, hogy az ellenzék megváltoztassa viselkedését - az ellenzék tudniillik Napóleon halála óta lemondott az összeesküvés veszedelmes módszeréről. A szabadelvű párt a messzi vidéken szervezte meg a törvényes ellenállás rendszerét: iparkodott úrrá lenni a választóközönségen, hogy a tömegek meggyőzése útján érje el a célját. Mint dühös szabadelvű és Houmeau szülötte, Petit-Claud volt az ellenzék vezére, lelke, titkos tanácsadója az alsóvárosban, amelyet a felsőváros arisztokráciája elnyomott. Elsőnek figyelmeztette társait arra a veszedelemre, hogy a Cointet testvérek egymaguk rendelkeznek Charente megye sajtójával, hiszen itt az ellenzéknek is szüksége lenne egy orgánumra, hogy ne maradjon el a többi város mögött.

- Adjon mindegyikünk ötszáz frankot Ganneracnak, akkor lesz húsz-egynéhány ezer frankja, hogy megvehesse a Séchard-nyomdát, s abban mi leszünk az urak, mert a kölcsönnel kezünkben tartjuk a tulajdonost - mondta Petit-Claud.

Az ügyvéd elfogadtatta ezt az ötletet azért, hogy megerősítse kettős pozícióját Cointet-val és Séchard-ral szemben, s természetesen egy Cérizet fajtájú fickóra vetette a szemét, hogy azt szerezze meg a párt odaadó hívének.

- Ha meg tudod találni az egykori gazdádat, s a kezembe juttatod - mondta Séchard egykori faktorának -, húszezer frankot kapsz kölcsön, hogy megvehesd a nyomdáját, s valószínűleg újságod is lesz. Szóval: rajta!

Petit-Claud sokkal jobban bízott egy Cérizet-fajta ember mozgékonyságában, mint a világ minden Doublonjának képességeiben, s e beszélgetés után megígérte a nagy Cointet-nak Séchard kézre kerítését. De mióta Petit-Claud abban a reménységben ringatta magát, hogy bejut a közigazgatás legmagasabb régióiba, előre látta, hogy hátat kell fordítania a szabadelvűségnek; márpedig oly jól feltüzelte Houmeau-ban az embereket, hogy azok összehozták a nyomda megvásárlásához szükséges összeget. Petit-Claud elhatározta, hogy a maguk menetére hagyja a dolgokat.

"Eh - gondolta magában -, Cérizet elkövet majd valami sajtóvétséget, s ez jó alkalom lesz, hogy a tehetségemet megmutassam..."

Odament a nyomda ajtajához, s azt mondta az őrködő Kolbnak:

- Menj fel és szólj Davidnak, hogy távozzék idejében, s vigyázzatok jól; én megyek, már egy óra van...

Amint Kolb elment a küszöbről, Marion foglalta el a helyét. Lucien és David lejött; Kolb száz lépéssel előttük járt, Marion száz lépéssel utánuk. Amikor a két testvér elhaladt a palánk mellett, Lucien nagy hévvel beszélt Davidhoz.

- Barátom - mondta -, a tervem végtelenül egyszerű. De hogyan beszéljek róla Ève előtt? Ő sohasem fogadná el az eszközeimet. Bizonyos vagyok, hogy Louise szíve mélyén él egy vágyakozás, amit föl tudok majd ébreszteni, ezt pedig csak azért akarom, hogy bosszút álljak azon a hülye megyefőnökön. Ha csak egy hétig tart is a szerelem, kihúzhatok számodra húszezer frank segélyt a minisztériumból. Holnap viszontlátom őnagyságát abban a kis budoárban, ahol a szerelmünk kezdődött; s ahol Petit-Claud szerint nem változott semmi: lejátszom a nagy jelenetet. Holnapután reggel elküldök neked Basine-nal egy levélkét és tudtodra adom, sikerem volt-e vagy sem... Ki tudja, talán szabad leszel... Megérted most már, mire kellettek nekem a párizsi ruhák. Rongyban nem lehet hősszerelmest játszani.

Reggel hat órakor Cérizet fölkereste Petit-Claud-t.

- Holnap délben Doublon előkészülhet a fogásra; kézre kerítjük az emberünket, arról felelek - mondta a párizsi csirkefogó -, megnyertem Clerget kisasszony egyik alkalmazottjának támogatását; tetszik érteni?...

Petit-Claud meghallgatta Cérizet tervét, aztán Cointet-hoz szaladt.

- Intézze úgy a dolgot, hogy du Hautoy úr ma este hajlandó legyen Françoise-nak adni a birtokai tulajdonjogát, s akkor két nap múlva aláírhatja a társulási szerződést Séchard-ral. Csak a szerződés megkötése után egy héttel házasodom meg, ahogy a megállapodásunk szól: adsza, nesze. De kémleljük ki ma este, mi történik Sénonches-nénál Lucien és Châtelet grófné között, mert mindennek ez a nyitja... Ha Lucien reméli, hogy a megyefőnökné útján sikert érhet el, akkor kezemben van David.

- Azt hiszem, magából igazságügyminiszter lesz - mondta Cointet.

- És miért ne? Peyronnet úr is az! - mondta Petit-Claud, aki még nem vedlette le egészen a szabadelvű bőrt.

De la Haye kisasszony homályos családi helyzetének jóvoltából házassági szerződésének aláírására megjelent az angoulême-i nemesség legnagyobb része. E hozomány nélkül összekerülő leendő házaspár szegénysége felszította azt az érdeklődést, amit oly szívesen tanúsít a világ, mert a jótékonysággal is úgy áll a dolog, mint a diadalünnepekkel: az emberek szeretik azt a könyörületességet, amely hiúságukat kielégíti. Pimentel márkiné, Châtelet grófné, Sénonches úr s a háznak két-három régi barátja adott is Françoise-nak holmi ajándékokat, erről sokat beszéltek a városban. A csinos semmiségek meg a kelengye, amit Zéphirine már egy év óta készíttetett, a keresztapától kapott ékszerek, s a jövendőbeli szokásos ajándékai megvigasztalták Françoise-t, és izgatták néhány anya kíváncsiságát, akik a leányaikat elhozták. Petit-Claud és Cointet észrevette már, hogy az angoulême-i nemesség mindkettőjüket afféle szükséges rossz gyanánt tűri meg a maga Olympusán: az egyik Françoise vagyonának kezelője, a leánynak helyettes gyámja, a másik oly nélkülözhetetlen a házassági szerződés aláírásához, mint a halálraítélt a kivégzéshez; de egy nappal az esküvő után, ha Petit-Claud-né asszony bejáratos marad is a keresztanyjához, a férjet aligha fogadják el - és Petit-Claud keményen elszánta magát, hogy rákényszeríti személyét erre a gőgös társaságra. Az ügyvéd szégyellte egyszerű szüleit, otthagyta az anyját Mansle-ban, ahol az asszony egyedül élt, megkérte, jelentsen beteget, s adja írásban a beleegyezését. Meglehetősen megalázta, hogy rokonok és pártfogók nélkül jelenik meg, s az ő részéről senki sem írja alá a szerződést, boldog volt hát, hogy a híres ember személyében elfogadható barátot mutathat be, akit a grófné óhajtott is viszontlátni. Kocsin ment el Lucienért.

Erre az emlékezetes estére úgy öltözött fel a költő, hogy tagadhatatlanul fölényben volt minden férfi fölött. Sénonches-né egyébiránt előre bejelentette a pillanat hősét, s a két összekülönbözött szerelmes találkozása olyan jelenet volt, aminőkre különösen vásik a foga a vidéki embernek. Lucien arszlánszámba ment: olyan szépnek, annyira "másnak", annyira csodálatosnak mondották, hogy az angoulême-i nemes asszonyok valamennyien látni akarták. E kor divatja szerint, amelynek a régi báli térdnadrágból a mai fertelmes pantallóhoz való átmenetet köszönhetjük, testhez álló fekete pantallót viselt. A férfiak alakja a soványak vagy rossznövésűek nagy kétségbeesésére még kirajzolódott, de Luciennek apollói formái voltak. Azsúros, szürke selyemharisnyája, kis cipője, fekete szaténmellénye, minden olyan volt, mintha ráöntötték volna. Dús, göndör, szőke haja érvényre juttatta fehér homlokát, amely körül keresett bájjal emelkedtek föl a fürtök. A szeme gőgösen csillogott. Asszonyos, kis keze szép volt a kesztyűben, és nem is látta senki kesztyű nélkül. Tökéletesen utánozta Marsay-nak, a híres párizsi dandynek viselkedését - egyik kezében tartotta sétapálcáját és kalapját, melyet a világért sem tett volna le, a másikkal pedig beszéd közben nagy ritkán tett egy-egy mozdulatot.

Lucien szeretett volna besurranni a szalonba, ama híres emberek módjára, akik álszerénységből legszívesebben még a Saint-Denis-kapu alatt is meggörnyedve haladnának át. De Petit-Claud-nak ő volt egyetlen barátja, és az visszaélt vele. Szinte diadalmasan vezette Lucient Sénonches-néhoz, a társaság kellős közepébe. Útjában a költőt olyan halk megjegyzések kísérték, amelyektől valaha elvesztette volna a fejét, most azonban hideg maradt: úgyis tudta, hogy egymaga fölér az egész angoulême-i Olympusszal.

- Asszonyom - szólt Sénonches-néhoz -, már gratuláltam Petit-Claud barátomnak, aki igazságügyminiszter lesz: abból a fából faragták - gratuláltam, mondom, amiért olyan szerencsés, hogy az ön köréhez tartozhatik, bármily gyönge is a kötelék keresztanya és keresztlánya között (ezt ironikus hangsúllyal mondta, de a titkon odahallgató asszonyok igen jól megérezték). A magam részéről pedig áldom az alkalmat, hogy hódolatomat kifejezhetem ön előtt.

Ezt minden zavar nélkül mondta el, akár a nagyúr, ha kis embereknél tesz látogatást. Lucien végigjártatta pillantását a szalonon, hogy előkészítse nagyjelenetét. Francis du Hautoy-t és a megyefőnököt bájos és a jelentőségükhöz illő mosollyal üdvözölte, miután köszöntek neki; végül aztán odalépett Châtelet grófnéhoz, mintha csak most venné észre. Ez a találkozás volt az estély legfőbb eseménye: mindenki megfeledkezett a házassági szerződésről; közben alá is írták a nevezetesebb személyiségek, akiket vagy a közjegyző vagy Françoise vezetett a hálószobába.

Lucien néhány lépést tett Louise de Nègrepelisse felé - s azzal a párizsi kecsességgel, amely hazaérkezése óta csak emlékeiben élt az asszonynak, elég hangosan mondta neki:

- Önnek köszönhetem, asszonyom, hogy holnapután szerencsés leszek a megyeházán vacsorázni?...

- Csak a dicsőségének köszönheti - felelte szárazon Louise. Kissé bántotta ez a támadó fordulat, amit Lucien már előre kigondolt, hogy megsértse egykori pártfogójának büszkeségét.

- Ó, grófné - mondta Lucien ravasz és egyben öntelt arccal -, az embert lehetetlen elvinnem önhöz, ha kiesett a kegyéből.

És válaszra sem várva, sarkon fordult, mert észrevette a püspököt, akit igen nemes mozdulattal üdvözölt.

- Püspök úr, szintén próféta volt - mondta elbájoló hangon -, s iparkodom majd, hogy egészen az legyen. Boldog vagyok, hogy eljöttem ide ma este, mert kifejezhetem ön iránt nagyrabecsülésemet.

Lucien tíz percig tartó társalgásba vonta a püspököt. Minden asszony úgy nézett Lucienre, mint valami csodás jelenségre. Váratlan szemtelensége szavát vette Châtelet grófnénak. Amikor látta, hogy Lucient bámulja minden asszony; látta, hogy fut végig csoportról csoportra, hogy suttogják egymás fülébe szóváltásukat, amelyben Lucien úgyszólván megsemmisítette lenéző viselkedésével: szívébe görcsösen belemarkolt a hiúság.

"Micsoda botrány lenne, ha azok után, amiket mondott, nem jönne el holnap! - gondolta magában. - Vajon mi az oka ennek a büszkeségnek? Talán Des Touches kisasszony szerelmes belé?... Olyan szép fiú! Mondják, hogy az a leány odafutott hozzá Párizsban, egy nappal a színésznő halála után. Talán azért jött, hogy megmentse a sógorát, s csak valami baleset okozta, hogy a hintóm saroglyájába került Mansle-ban. Azon a reggelen különösen mért végig bennünket, Sixte-et és engemet."

Louise-nak ezernyi gondolata támadt, és szerencsétlenségére át is engedte magát nekik, miközben elnézte Lucient, aki úgy beszélgetett a püspökkel, mintha ő lenne a szalon királya. Nem üdvözölt senkit, megvárta, hogy odajöjjenek hozzá, s folyton más-más kifejezéssel hordozta körül a tekintetét, mintaképéhez, Marsay-hoz méltó könnyedséggel. Csak azért hagyta ott a püspököt, hogy Sénonches urat üdvözölje, aki a közelében bukkant fel.

Tíz perc múlva Louise már nem bírta tovább. Fölállt, odament a püspökhöz, s így szólt hozzá:

- Ugyan miket mondanak önnek, püspök úr, hogy oly gyakran mosolyog?

Lucien hátrált néhány lépést, hogy diszkréten magára hagyja Châtelet grófnét a püspökkel.

- Ó, grófné, ez a fiatalember igen szellemes!... Azt magyarázta nekem, hogyan köszönheti önnek az egész erejét...

- Én nem vagyok hálátlan, asszonyom!... - mondta Lucien, és szemrehányó pillantása elbűvölte a grófnét.

- Értsük meg egymást - mondta az asszony, és legyezőjének egy mozdulatával magához intette Lucient -, jöjjön erre a püspök úrral... ő lesz a bíránk.

A budoár felé mutatott, és magával vitte a püspököt is.

- Furcsa mesterséghez juttatja a püspököt - mondta úgy, hogy meghallják, egy asszony, aki a Chandour-táborhoz tartozott.

- A bíránk?... - mondta Lucien, hol a püspökre, hol a megyefőnöknére nézve - hát bűnös is van közöttünk?

Louise de Nègrepelisse leült egykori budoárjának díványára. Leültette maga mellé egyik oldalra Lucient, másikra a püspököt, aztán megszólalt.

Lucien megtisztelte, meglepte és boldoggá tette egykori barátnőjét azzal, hogy nem arra figyelt, amit az asszony beszélt. Magatartása, mozdulata olyan volt, mint Pastáé, amikor azt mondja a Tankréd-ben: Ó, Patria!... Arckifejezésével elénekelte a híres del Rizzo-cavatinát. Végül pedig - hisz Coralie tanítványa volt - módját ejtette, hogy egy kis könny szivárogjon a szemébe.

- Ó, Louise, hogy szerettelek! - suttogta fülébe, sem a püspökkel, sem a beszélgetéssel nem törődve abban a pillanatban, amikor látta, hogy a grófné észrevette a könnyeit.

- Törölje meg a szemét, különben másodszor is tönkretesz ezen a helyen - mondta a grófné, és bizalmasan felé fordult, ami megbotránkoztatta a püspököt.

- Márpedig elég volt egyszer is - folytatta élénken Lucien. - D'Espard márkiné unokanővérének ez a szava felszárítaná egy Magdolna összes könnyeit. Uram Isten!... Egy pillanatra ismét föltaláltam az emlékeimet, illúzióimat, húsz esztendőmet, s ön ezt mind...

A püspök hirtelen visszatért a szalonba, mert megértette, hogy méltóságát kompromittálhatja ez a két régi szerető. Mindenki tüntetően magára hagyta a megyefőnöknét és Lucient a budoárban. De egy negyedóra múlva Sixte, akinek sehogy sem tetszett a budoár küszöbén folyó beszélgetés, kacagás, sétálgatás, több mint aggódó ábrázattal lépett be, s nagyon nekielevenedve találta Lucient és Louise-t.

- Asszonyom - súgta Sixte a felesége fülébe -, ön jobban ismeri Angoulême-t, mint én, gondolhatna kissé a megyefőnöknére és a kormányra.

- Kedvesem - mondta Louise, rémítően gőgös arccal mérve végig "felelős kiadóját" -, olyan dolgokról beszélgetek Rubempré úrral, amelyek önre nézve igen fontosak. Arról van szó, hogy meg kell menteni egy feltalálót, aki már-már áldozatul esett a legaljasabb cselszövésnek, ön pedig segítségünkre lesz ebben... Ami azt illeti, hogy mit gondolhatnak rólam ezek a hölgyek, mindjárt meglátja, hogyan tépem ki a méregfogukat.

Kilépett a budoárból, Lucienbe karolt, magával vitte a szerződést aláírni, és az előkelő hölgyek vakmerőségével jelent meg a társaságban.

- Írjuk alá együtt - mondotta, odanyújtva a tollat Luciennek.

Lucien megmutattatta a grófnővel azt a helyet, ahová a nevét írta, hogy az aláírásuk egymás mellé kerüljön.

- Sénonches úr, mondja, ráismert volna Rubempré úrra? - kérdezte a grófné, és rászorította a szemtelen vadászt, hogy Lucient üdvözölje.

Visszavezette Lucient a szalonba, s maga és Zéphirine közé ültette, a félelmetes középső díványra. Aztán, mint valami trónján ülő királynő, belefogott - eleinte halkan - egy nyilván gunyoros beszélgetésbe, amihez néhány régi barátja s több asszony is csatlakozott, akik udvaroltak neki. A grófné hamarosan rávezette Lucient, aki egy kis kör hősévé lett, a párizsi élet leírására, s Lucien hihetetlen lendülettel szatirikus előadást rögtönzött, egy sor anekdotát mondott el híres emberekről; ilyen csemegére mohón csap le a vidéki ember. Most a szellemét bámulták éppen úgy, mint az imént magát az embert. A grófné tüntetően részt vett Lucien diadalában, az örömtől szinte megrészegülve produkálta, remek végszavakat adott neki, és oly kompromittáló pillantásokkal követelte számára az elismerést, hogy sok asszony azt kezdte hinni: Louise és Lucien egyidejű visszatérése egy mélységes szerelem diadalát jelenti valami kettős félreértésen. Talán csak a dac műve ez a kényszeredett házasság Châtelet-vel, most aztán rájár a rúd.

- Nos - mondta Louise halkan Luciennek éjfél után egy órakor, mielőtt felállott -, holnapután legyen pontos a kedvemért...

Amikor a megyefőnökné elvált Lucientől, rendkívül barátságos főhajtással üdvözölte, s néhány szót szólt Sixte grófnak, aki a kalapjáért ment.

- Ha igaz, amit a feleségem mond, számítson rám, kedves Lucien - szólt a megyefőnök, utána eredve a feleségének, aki éppen mint Párizsban, nélküle távozott. - Ma estétől fogva a sógora úgy tekintheti, hogy rendben van az ügye.

- A gróf úr igazán tartozik nekem ennyivel - felelte mosolyogva Lucien.

- No hát, mink mehetünk a sóhivatalba - súgta Cointet Petit-Claud fülébe, aki tanúja volt ennek a búcsúzkodásnak.

Petit-Claud-t földre sújtotta Lucien sikere; elképesztette ragyogó szellemessége, viselkedésének bája, s most ránézett Françoise de la Haye-ra, akinek arcán meglátszott, mennyire bámulja Lucient, s mintha azt mondta volna a jövendőbelijének "Legyen olyan, mint a barátja."

Petit-Claud arcán megvillant az öröm.

- A megyefőnök ebédje csak holnapután lesz, van még egy napunk - mondotta -, mindenről felelek.

- Nos, kedvesem - szólt Lucien Petit-Claud-hoz két óra tájban, amint gyalog mentek hazafelé -, jöttem, láttam, győztem! Egy-két óra múlva Séchard boldog lesz.

"Csak ezt akartam tudni" - gondolta Petit-Claud. - Csak költőnek hittelek, pedig te Lauzun is vagy, azaz kétszeresen költő - felelte, és megszorította a kezét... utoljára életében.

- Édes Ève-em - mondta Lucien, a nővérét felkeltve -, jó újságot hozok! Egy hónap múlva Davidnak nem lesz adóssága!...

- Hogyan?

- No hát, Châtelet grófné ruhájában az én régi Louise-om rejtőzködött; jobban szeret, mint valaha, s felterjesztést intéztet férjével a belügyminisztériumhoz a találmányunk érdekében! Így hát csak egy hónapot kell még szenvednünk, azalatt bosszút állok a megyefőnökön s a legboldogabb férjjé teszem a világon.

Ève, míg a bátyját hallgatta, azt hitte, még mindig álmodik.

- Amikor viszontláttam a kis szürke szalont, ahol két esztendővel ezelőtt úgy reszkettem, mint a gyermek; amikor jól megnéztem ezeket a bútorokat, képeket és szobrocskákat, mintha hályog esett volna le a szememről... Hogy megváltoztatja Párizs az ember gondolkozását!

- Boldogság ez vajon?... - szólt Ève, amikor végre megértette a bátyját.

- Ugyan, hiszen te alszol! Viszontlátásra holnap, majd beszélgetünk reggeli után - mondta Lucien.

Cérizet terve végtelenül egyszerű volt. Bár egyszerű volt - vidéki végrehajtócsel az adósok letartóztatására és igen kétes kimenetelű -, mégis sikerülnie kellett; mert az alapja az volt, hogy ismerte Lucien és David jellemét, és ismerte a reménységeiket. A Cointet testvérek faktora uralkodott a kis munkáslányok között; Don Juanjuk volt, s egyiket mindig féltékennyé tette a másikra: ezúttal rendkívüli szolgálatban Basine Clerget egyik vasalónőjét tüntette ki, egy Henriette Signol nevű leányt, aki majd olyan szép volt, mint Séchard-né.

A szülei kis szőlősgazdák voltak, s a birtokukon éltek, Angoulême-től két mérföldnyire, a saintes-i úton. Signolék, mint a környék egész népe, nem éltek elég jómódban, hogy otthon tarthassák egyetlen gyermeküket, s arra szánták, hogy szolgálatba álljon, vagyis szobalány legyen belőle. Vidéken a szobalánynak tudni kell finom fehérneműt mosni és vasalni. Prieurné, akinek Basine az örökébe lépett, igen jó hírben állott; Signolék odaadták hozzá tanulónak a leányukat, s fizették kosztjáért és szállásáért. Prieurné afféle régimódi mester volt, aki a szülők helyettesének hiszi magát. Családiasan együtt élt a tanulólányokkal, templomba vitte őket, és lelkiismeretesen felügyelt rájuk. Henriette Signol - szép, karcsú, erős, bátor szemű, dús és hosszú hajú leány - olyan fehér volt, mint a délvidéki lányok általában; fehér, mint egy magnóliavirág. Nem csoda, ha Cérizet azonnal kiszemelte a többi grizett közül, és kivetette rá a hálóját, de mivel Henriette derék földművelők leánya volt, csak akkor engedett a fiúnak, amikor legyőzte a féltékenység, a rossz példa s ez a csábító mondat: - Feleségül veszlek! - amit akkor mondott neki Cérizet, amikor második faktor lett a Cointet testvéreknél. A párizsi csirkefogó megtudta, hogy Signoléknak valami tíz-tizenkétezer frank értékű szőlője és eléggé lakható kis háza van; sietett hát olyan helyzetbe hozni Henriette-et, hogy semmiképpen se lehessen a más felesége.

Ennyire volt a szép Henriette és a kis Cérizet szerelme, amikor Petit-Claud arról beszélt neki, hogy tulajdonosa lehet a Séchard-nyomdának, s mutatott egy írást, amellyel húszezer frank tőkét bocsátanak rendelkezésére. Ez lett volna a kötőfék, amivel a kezükben tarthatják. Ez a jövendő elkápráztatta a faktort, megszédült a feje. Signol kisasszonyt akadálynak kezdte látni becsvágya útjában, s elhanyagolta a szegény leányt. A kétségbeesett Henriette annál erősebben ragaszkodott a Cointet testvérek kis faktorához, minél inkább iparkodott ez faképnél hagyni őt. Amikor a párizsi csirkefogó megtudta, hogy David Clerget kisasszonynál rejtőzködik, megváltoztak a szándékai Henriette-et illetően, de a viselkedése nem: mert elhatározta, hogy hasznára fordítja azt az őrjöngést, ami a leányokat gyötri, ha kénytelenek hozzámenni a csábítójukhoz, hogy a gyalázatukat eltitkolják. Azon a délelőttön, amikor Lucien újra meghódította Louise szívét, Cérizet tudtára adta Henriette-nek Basine titkát, s azt mondta neki, hogy szerencséjük és házasságuk David rejtekhelyének fölfedezésétől függ. Amint egyszer Henriette tájékozva volt, könnyen rájött, hogy a nyomdász nem rejtőzködhetik másutt, mint Clerget kisasszony öltözőfülkéjében, s nem sejtette, hogy rosszat cselekszik ezzel a kémkedéssel; de Cérizet már őt is beavatta, és ezzel belekeverte a maga árulásába.

Lucien aludt még, amikor Cérizet tudni akarta az estély eredményét, és meghallgatta Petit-Claud dolgozószobájában azoknak a fontos, kis eseményeknek történetét, amelyek egész Angoulême-et föl fogják forgatni.

- Lucien bizonyosan írt önnek néhány sort a visszatérése óta - mondta a párizsi, és elégedetten bólintott, amikor Petit-Claud befejezte az elbeszélését.

- Ez az egyetlen levele - mondta az ügyvéd, s átnyújtotta neki Lucien néhány sorát, amit a húga levélpapírjára írt.

- No hát - mondta Cérizet -, Doublon álljon lesbe a Palet-kapunál tíz perccel napnyugta előtt, rejtse el jól a csendőröket, és állítsa fel az embereit, megfogjuk a madarat.

- Bizonyos vagy a dolgodban? - kérdezte Petit-Claud, Cérizet arcát vizsgálva.

- Bízom a véletlenben - mondta az egykori párizsi csirkefogó -, jó cimbora az, nem szereti a tisztességes embereket.

- Muszáj sikerülni a dolognak - mondta száraz hangon az ügyvéd.

- Sikerülni is fog - felelte Cérizet. - Maga taszított ebbe a pocsolyába, adhatna egy-két bankót, hogy letörölgessem magamat... De uram - folytatta a párizsi, mert olyan kifejezést pillantott meg az ügyvéd arcán, amely éppenséggel nem tetszett neki -, ha megcsalt, ha egy héten belül nem veszi meg nekem a nyomdát... no, hát akkor fiatal özvegyet hagy maga után - mondta suttogva a párizsi csirkefogó, gyilkos pillantást vetve az ügyvédre.

- Ha David hat órakor lakat alatt lesz, légy kilenckor Gannerac úrnál, ott elintézzük a dolgokat - felelte parancsoló rövidséggel az ügyvéd.

- Rendben van: meglesz, nagyságos úr! - mondta Cérizet.

Cérizet ismerte már azt a mesterséget, hogyan kell a papirost tisztára mosni (ez a mesterség manapság már erősen veszélyezteti az adóhivatal érdekeit). Lemosta a Lucien kezétől származó négy sort, a következő sorokkal helyettesítette, és olyan tökéletességgel utánozta az írását, mely igen szomorú szerepet jósolt neki a társadalomban.

Édes David,

minden aggodalom nélkül eljöhetsz a megyefőnökhöz, az ügyed rendben van; egyébiránt már ebben az órában kijöhetsz, én eléd megyek, mert el akarom magyarázni, hogyan viselkedjél a megyefőnöknél.

Testvéred

Lucien

Délben Lucien levelet írt Davidnak, s tudatta vele az estély sikerét; biztosította a megyefőnök pártfogásáról; du Châtelet szerinte még ma fölterjesztést intéz a miniszterhez David fölfedezéséről, mert egészen el van ragadtatva.

Amikor Marion elvitte ezt a levelet Basine kisasszonyhoz azzal az ürüggyel, hogy Lucien ingeit viszi hozzá kimosni, Cérizet, akit Petit-Claud tájékoztatott arról, hogy Lucien valószínűleg ír egy ilyen levelet, elhívta Signol kisasszonyt, és sétálni ment vele a Charente partjára. Kétségtelenül nagy küzdelem folyt köztük, és Henriette becsülete sokáig védekezhetett, mert sétájuk két óra hosszat tartott. Nemcsak egy gyermek érdeke forgott kockán, hanem egy egész boldog jövendő, vagyon; Cérizet pedig csekélységet kért, esze ágában sem volt elárulni a következményeit. Csupán ennek a csekélységnek hallatlan ára ijesztette meg Henriette-et. De Cérizet végre is rábírta kedvesét, hogy legyen segítségére a haditerve végrehajtásában. Az volt a terv, hogy öt órakor Henriette kimegy a műhelyből, visszatér, és azt mondja Clerget kisasszonynak, hogy Séchard-né tüstént beszélni akar vele. Aztán negyedórával Basine távozása után fölmegy, kopogtat az öltözőfülke ajtaján, s átadja Davidnak Lucien hamisított levelét. A többit a véletlentől várta Cérizet.

Ève egy esztendő óta először érezte enyhülni a kényszerűség vaskezének örökös szorongatását. Végre reménykedett. Ő is élvezni akarta a bátyja dicsőségét, mutatkozni akart annak az embernek a karján, akit szűkebb hazája ünnepel, az asszonyok imádnak, s a büszke Châtelet grófné szeret. Kicsinosította magát, és sétálni indult a Beaulieu-n, ebéd után, a bátyjával karonfogva. Szeptemberben ilyenkor egész Angoulême ott üldögél.

- Ó, ez a szép Séchard-né - mondta néhány hang, amikor Ève-et megpillantották. - Ezt sohase hittem róla - szólt egy asszony.

- A férj bujkál, az asszony mutogatja magát - mondta Postelné elég hangosan, hogy a szegény asszony meghallhassa.

- Ó, menjünk haza, rosszul tettem, hogy kijöttem - mondta Ève a bátyjának.

Néhány pillanattal napnyugta előtt valami csődület támadt a Houmeau-ba vezető lépcső körül. Lucien meg a húga kíváncsiságból arrafelé indultak, mert hallották néhány Houmeau-ból jövő ember beszélgetését: s úgy értették, valami bűntényt emlegetnek.

- Alighanem egy tolvajt csíptek nyakon... sápadt, mint a halál - mondta egy járókelő a két testvérnek, akik a növekvő tömeg felé szaladtak.

Sem Lucien, sem a húga nem gyanított semmit. Nézték azt a harminc-egynéhány gyereket meg vénasszonyt, munkájából visszatérő munkást a zsandárok előtt, akiknek paszomántos kalapja a derékhad közepén csillogott. A csoportot vagy száz ember követte; úgy haladt, mint egy viharfelhő.

- Ó - mondta Ève -, a férjem!

- David! - kiáltott fel Lucien.

- Ez a felesége - mondta a tömeg, utat engedve nekik.

- De hát ki biztatott, hogy kijöjj? - kérdezte Lucien.

- A te leveled - felelte David holthaloványan.

- Ebben bizonyos voltam - mondta Ève, és ájultan esett össze.

Lucien fölemelte a húgát, két ember segítségével hazavitte, s Marion lefektette. Kolb orvosért rohant. Az orvos érkezésekor Ève még nem tért magához. Lucien kénytelen volt megvallani az anyjának, hogy ő az oka David elfogatásának, hiszen nem jöhetett rá arra a félreértésre, amit a hamisított levél okozott. Lucient földre sújtotta az anyja tekintetében megvillanó átok. Fölment a szobájába és bezárkózott. Ha elolvassuk levelét, amelyet az éj derekán írt, s minden pillanatban félbeszakított, az úgyszólván egyenként odavetett mondatokból elképzelhetjük Lucien lelkének hánykolódását.

Édes, szeretett húgom, az imént utoljára láttuk egymást.

Elhatározásom visszavonhatatlan. Megmondom, miért. Sok családban akad egy-egy végzetes teremtés, afféle betegsége a családnak. Számotokra én vagyok az. Ezt a megfigyelést nem én tettem, hanem olyan valaki, aki jól ismerte a világot. Egy este baráti körben vacsoráztunk a Rocher-de-Cancale-ban. A diplomata, akiről beszélek, ezernyi tréfa közben azt is elmondta, hogy bizonyos fiatal leány, akin csodálkoztunk, hogy miért nem megy férjhez, az apja betege. Ekkor aztán kifejtette nekünk a családi betegségekről szóló elméletét. Elmagyarázta, hogyan tette tönkre egy bizonyos fiú az apját, hogyan rombolta le egy bizonyos apa gyermekeinek jövendőjét, jó hírnevét. Bár csak tréfálkozva védte ezt a társadalmi tételt, tíz perc leforgása alatt annyi példával támasztotta alá, hogy engem megdöbbentett. Ez az igazság fölért mindazzal a sok eszeveszett, de elmésen bebizonyított paradoxonnal, amivel az újságírók egymás közt szórakoznak, ha senki sincs a társaságukban, akit ugrassanak.

Nos hát, én vagyok a mi családunk végzetes tagja. Szívem tele van gyöngédséggel, s úgy cselekszem, mint valami ellenség. Minden önfeláldozástokra azzal válaszoltam, hogy bajt hoztam rátok. Legkegyetlenebb volt valamennyi közt az utolsó csapás, ámbár akaratlanul történt. Amíg én méltatlan életet éltem Párizsban, gyönyörűség és nyomor közepette, miközben barátságnak néztem a pajtáskodást, elhagytam igazi barátaimat olyan emberekért, akik ki akartak zsákmányolni és ki is zsákmányoltak, megfeledkeztem rólatok, s csak azért gondoltam rátok, hogy bajt okozzak nektek. Ti ezalatt a munka szerény ösvényén jártatok, s nehezen, de biztosan haladtatok a vagyon felé, amelyet én, őrült, hirtelen rohammal akartam elnyerni. Miközben ti jobbá váltatok, én valami gyászos elemet kevertem az életembe. Igen, nekem mérhetetlen ambícióim vannak, s ezek nem engedik, hogy a szerény életbe belenyugodjam. Kedvteléseim, gyönyörűségeim emléke megmérgezi a kezem ügyébe eső élvezeteket, amelyek valamikor kielégítettek volna. Ó, édes Ève-em, szigorúbban ítélem meg magamat, mint bárki más, mert föltétlenül és irgalmatlanul elítélem. A Párizsban folyó küzdelem kitartó erőt kíván, s az én akaratom csak robbanások alakjában működik; az agyam hol nekilódul, hol ellankad.

A jövő annyira megrémít, hogy nem is kérek belőle, a jelen pedig elviselhetetlen. Újra akartalak látni benneteket - jobban tettem volna, ha mindörökre kivándorolok. De a kivándorlás a létfenntartás eszközei nélkül őrültség lenne, s ezzel már nem szaporítom további őrültségemet. Kívánatosabbnak látom a halált a csonka életnél; s akármilyen helyzetben képzelem is el magam, végtelen hiúságom ostobaságokra ragad.

Némely teremtés olyan, mint a nulla, szüksége van egy előtte álló számjegyre, akkor aztán semmisége tízszeres értéket nyer. Én csak úgy szerezhetek értéket, ha összeházasodom egy erős, könyörtelen akarattal. Bargetonné volt az én igazi feleségem, s akkor hibáztam el életemet, amikor nem hagytam el Coralie-t az ő kedvéért. David meg te kitűnő kalauzok lehettetek volna számomra; de ti nem vagytok elég erősek, hogy kordában tartsátok a gyengeségemet, amely valahogy kivonja magát minden uralom alól. Szeretem a könnyű, gondtalan életet; a gyávaságom, ha valami kellemetlenségtől kell megszabadulnom, igen messzire ragadhat. Én úrnak születtem. Több szellemi ügyesség van bennem, mint amennyi az érvényesüléshez kell, de csak egy-egy pillanatra, s azon a pályán, ahol annyi becsvágyó ember verseng, az nyeri el a díjat, aki csak a múlhatatlanul szükséges erőt fejti ki s meghagy valamit a verseny végére is. És rosszat cselekedtem, a világ legjobb szándékával úgy, ahogy itt cselekedtem. Vannak tölgyfa emberek, én talán csak díszfa vagyok, s mindenáron cédrus szeretnék lenni.

Ez az én mérlegem írásba foglalva. Képességeimnek és vágyaimnak ellentéte, az egyensúly hiánya mindig meg fogja semmisíteni az erőfeszítéseimet. Sok ilyen jellem van a művelt osztályban, mert ott állandó az aránytalanság ész és jellem, akarat és vágy között. Mi lehet a sorsom? El tudom képzelni, ha eszembe idézek néhány régi, párizsi hírességet, akit már elfeledve láttam. Az öregség küszöbén öregebb leszek önmagamnál, vagyon és tekintély nélkül. Egész mostani énem undorodik az ilyen öregségtől; nem akarom, hogy a társadalom rongya legyek. Drága húgom, akit éppen annyira imádok mostani szigorúságod, mint egykori gyöngédséged miatt: ha drágán fizettük is meg azt a gyönyörűséget, hogy téged és Davidot viszontláttalak, talán lesz még idő, mikor úgy érzitek, semmi ár nem volt túl drága egy szerencsétlen teremtés boldogságáért, aki szeretett benneteket... Ne kutassátok, hova lettem, mi lett belőlem: annyi hasznát legalább veszem majd az eszemnek, hogy végrehajtsa az akaratomat. A megnyugvás, édes angyalom, naponta ismétlődő öngyilkosság, tőlem egy napra való megnyugvásnál több nem telik, ezt ma fel akarom használni...

Két órakor

Igen, szilárdan elhatároztam, Isten veled hát mindörökre, drága Ève-em. Édes érzés, hogy ezután csak a szívetekben élek. Ott lesz a sírom... más sírt nem akarok. Isten veled még egyszer, utoljára, bátyád

Lucien

Lucien megírta ezt a levelet, nesztelenül lement, rátette az unokaöccse bölcsőjére, utolsó könnyáztatta csókot nyomott alvó húga homlokára és kiment. A pirkadó hajnal világában eloltotta a gyertyáját, még egyszer megnézte a régi házat, halkan kinyitotta a folyosó ajtaját - de minden óvatossága ellenére is fölébresztette Kolbot, aki a munkateremben hált, a földön, egy matracon.

- Gi jár idd? - kiáltott fel Kolb.

- Én - felelte Lucien -, elmegyek, Kolb.

"Joppan tedde volna, ha sohasem jön ite" - mondta magában Kolb, de elég hangosan, hogy Lucien is meghallhassa.

- Jobban tettem volna, ha sohasem jövök a világra - felelte Lucien. - Isten áldjon, Kolb, nem haragszom rád, ugyanazt gondoltad, amit én. Mondd meg Davidnak: utolsó sóhajtásommal azon szomorkodtam, hogy őt nem ölelhettem meg.

Mire az elzászi fölkelt és felöltözött, Lucien már bezárta a ház kapuját, s lement a Charente felé, a Beaulieu sétányon át, elegáns volt, mintha valami ünnepre menne, mert párizsi ruháját, csinos dandy-viseletét választotta szemfödőül. Kolbot megdöbbentette Lucien hanghordozása, s utolsó néhány szava; meg akarta tudni, vajon asszonya értesült-e a bátyja távozásáról, s elbúcsúzott-e tőle; de mert az egész ház mélységes csöndbe borult, azt gondolta, nyilván megbeszélték Lucien távozását, és visszafeküdt.

A tárgy komolyságához képest igen keveset írtak még az öngyilkosságról; nem figyelték meg. Ez a betegség talán meg sem figyelhető. Az öngyilkosság olyan érzelem következménye, amelyet, hogy össze ne zavarjuk a becsület fogalmával, nevezzünk önbecsülésnek. Mihelyt valaki megveti magát, mihelyt látja, hogy megvetik, mihelyt az élet valósága nincs többé összhangban a reményeivel, megöli magát, s ezzel nyilvánítja hódolatát a társadalom iránt, mert nem akar erényeitől vagy ragyogásától megfosztva, mezítelenül állani a színe előtt. Bárki bármit mondjon, az ateisták között (az igazi kereszténynél nem lehet szó öngyilkosságról) csak a gyáva nyugszik bele a becstelen életbe.

Az öngyilkosság háromféle lehet: először is az az öngyilkosság, amely csak egy hosszú betegség utolsó rohama és minden bizonnyal a patológia körébe tartozik; aztán a kétségbeesésből és végül a megfontolásból elkövetett öngyilkosság. Lucien kétségbeesésből és megfontolásból akarta megölni magát. Az öngyilkosságnak ezt a két fajtáját még meg lehet gondolni, csak a patológiai öngyilkosság visszavonhatatlan: de ez a három ok gyakran egyesül, mint Jean-Jacques Rousseau-nál.

Lucien, amikor elhatározta magát, a módokról kezdett gondolkozni, s a költő költői módon akart végezni az életével. Előbb azt gondolta, hogy egyszerűen a Charente-ba veti magát; de most, hogy utoljára ment le a Beaulieu-lépcsőn, már előre hallani vélte, milyen feltűnést kelt majd az öngyilkossága, látta azt az irtózatos képet, amikor felpuffadt teste fölvetődik a víz színére, és bírói vizsgálat tárgya lesz; benne is, mint némely öngyilkosban, élt valami posztumusz hiúság. A Curtois malmában eltöltött nap folyamán sétálgatott a folyó mentén, s nem messze a malomtól fölfedezett egy olyan kerek víztükröt, amilyen kis folyóvizekben előfordul, amelynek sima felszíne elárulja nagy mélységét. Az ilyen helyen nem zöld, nem kék, nem tiszta és nem sárga a víz - olyan, mint egy csiszolt acéltükör. Ennek a serlegnek a szélén nem tenyészett sem piros kardviola, sem kék virág, sem a vízililiom széles levele; a meredek part füve alacsony és sűrű volt, s a víz tükrét szomorúfüzek vették körül, meglehetősen festői elhelyezésben. Könnyű volt megsejteni a vízzel teli mélységet. Akiben elég a bátorság, hogy kaviccsal tömje meg a zsebeit, megtalálhatja itt a kikerülhetetlen halált, és testére sohasem akadnak többé. "No lám - gondolta magában a költő, amikor a csinos tájképet megcsodálta -, ezen a környéken szinte kedve támad az embernek, hogy a vízbe ölje magát." Ez az emlék villant föl benne abban a pillanatban, amikor Houmeau-ba ért. Megindult hát Marsac felé; átengedte magát utolsó, gyászos gondolatainak - azzal a szilárd elhatározással, hogy ily módon örök titokzatosságba burkolja halálát, teste nem lesz vizsgálat tárgya, nem temetik el, s nem látják abban a szörnyű állapotban, ahogy a víz ki szokta vetni a holttesteket. Hamarosan eljutott egy kapaszkodó lábához, aminők oly gyakoriak Franciaország útjain, de különösen Angoulême és Poitiers közt. Gyorsan közeledett a bordeaux-párizsi delizsánsz, s az utasok bizonyára készültek leszállni róla, hogy gyalog másszanak fel a hosszú kaptatón. Lucien nem akart mutatkozni, befordult egy kis mélyútra, és virágot kezdett szedni egy szőlőskertben. Amikor az országútra visszatért, nagy sedum-bokréta volt a kezében - sárga virág ez, a szőlő közt, a kavicsban terem meg -, s éppen egy utas háta mögött lépett ki, aki tiszta feketébe volt öltözve, haja rizsporos volt, ezüstcsatos orléans-i borjúbőr cipőt viselt; képe barna, olyan forradásos, mintha gyermekkorában tűzbe esett volna. A szemmel láthatóan papos külsejű utas lassan mendegélt és szivarozott. Amikor meghallotta Lucient, aki a szőlőskertből kiugrott az útra, az ismeretlen visszafordult, s mintha megdöbbentette volna a költő mélységesen melankolikus szépsége, szimbolikus bokrétája és elegáns öltözéke. Az utas vadászhoz hasonlított, aki régóta hiába keresett zsákmányra bukkant. Tengerészszokás szerint engedte, hogy Lucien odaérjen mellé, s meglassította járását, mintha a kapaszkodó alját nézegetné. Lucien ugyanígy tett, s észrevett egy kétlovas kis hintót, oldala mellett egy postakocsissal.

- Elszalasztotta a delizsánszot, uram, s most elveszti a helyét, ha csak nem hajlandó felülni kocsimba, hogy utolérje, mert a postakocsi gyorsabban jár, mint a társaskocsi - szólt Lucienhez az utas, feltűnően spanyolos kiejtéssel és választékos udvariassággal téve meg ajánlatát.

A spanyol meg sem várva Lucien feleletét, kihúzott zsebéből egy szivartárcát, kinyitotta, és odatartotta Lucien elé, hogy vegyen belőle.

- Nem akarok elutazni - felelte Lucien -, és sokkal közelebb is vagyok utam végéhez, semhogy megengedhetném magamnak a dohányzás élvezetét...

- Nagyon szigorú önmagához - válaszolta a spanyol. - Bár a toledói székesegyház tiszteletbeli kanonokja vagyok, néha-néha azért rágyújtok egy szivarra. Isten azért adta nekünk a dohányt, hogy elringassa szenvedélyeinket és fájdalmainkat... Úgy látom, bánata van - legalábbis annak a jelképét hordozza kezében, akárcsak a házasság szomorú istene. No, tessék, minden bánata el fog szállni a füsttel.

És a pap újra odanyújtotta neki szalmadobozkáját, valami csábító mozdulattal; eleven, de jóságos szemét Lucienre függesztette.

- Bocsásson meg, atyám - felelte szárazon Lucien -, nincs olyan szivar a világon, hogy az én bánatomat eloszlassa. - És szeme könnybe borult.

- Ó, fiatalember, akkor hát az isteni Gondviselés akarta, hogy egy kis gyaloglással űzzem el az utasember reggeli álmosságát - és önt megvigasztalván, betölthessem földi küldetésemet! És ugyan micsoda nagy bánata lehet önnek - ebben a korban?

- Hiába is vigasztal, atyám: ön spanyol, én francia vagyok, ön hisz az egyház parancsaiban, én ateista vagyok...

- Santa Virgen del Pilar!... Ön ateista? - kiáltott fel a pap, és atyai gyöngédséggel fogta karon Lucient. - Szóval, azok közé az érdekes teremtések közé tartozik, akiket Párizsban meg akartam figyelni. Mi spanyolok odahaza nem hiszünk az ateistákban... Csak Franciaországban lehetnek az embernek tizenkilenc éves korában ilyen nézetei.

- Ó, én tökéletes ateista vagyok, nem hiszek sem Istenben, sem a társadalomban, sem a boldogságban. Nézzen meg hát jól, atyám; mert néhány óra múlva már nem élek... Most utoljára látom a napot!... - mondta Lucien, kissé hangzatosan az égre mutatva.

- Ugyan, ugyan, és mit követett el, hogy meg kell halnia? Ki ítélte halálra?

- A legfőbb bíró: én magam!

- Gyermek! - kiáltott fel a pap. - Megölt valakit? A vérpad várja? Gondolkozzunk csak egy kicsit. Ha - amint ön hiszi - a semmiségbe tér meg, önnek itt e földön is minden mindegy lehet.

Lucien beleegyezően bólintott.

- No hát akkor ugye, elmondhatja nekem a baját?... Kétségtelenül valami kis szerelmi baleset?...

Lucien fölötte kifejező mozdulatot tett a vállával.

- Azért akarja megölni magát, hogy a gyalázatot elkerülje, vagy mert nem remél többé semmit az élettől? Nos hát éppen olyan jól megölheti magát Poitiers-ben, mint Angoulême-ben és Tours-ban éppen olyan jól, mint Poitiers-ben. A Loire medrének futóhomokja nem szokta visszaadni, akit egyszer elnyelt.

- Nem, atyám - felelte Lucien -, tudom én, hová kell mennem. Három héttel ezelőtt láttam a legbájosabb kikötőt, ahonnan a másvilág felé indulhat az ember, ha ettől a világtól megundorodott...

- Másvilág!... Szóval ön már nem ateista.

- Ó, én azt nevezem másvilágnak, hogy átalakulok állattá vagy növénnyé.

- Van valami gyógyíthatatlan betegsége?

- Van, atyám...

- No, helyben vagyunk - mondta a pap. - Micsoda?

- A szegénység.

A pap mosolyogva nézte Lucient, s végtelen bájjal és majdnem ironikus mosollyal mondotta:

- A gyémánt nem ismeri tulajdon értékét.

- Csak egy pap hízeleghet egy halálba induló szegény embernek!... - kiáltott fel Lucien.

- Ön nem fog meghalni! - mondta tiszteletet parancsoló hangon a spanyol.

- Olyasmit hallottam már - folytatta Lucien -, hogy kirabolják az embert az országúton, de azt nem tudtam, hogy gazdaggá is teszik.

- Majd megtudja - mondta a pap, miközben azt latolgatta, elég messze vannak-e a kocsitól, és tehetnek-e még kettesben néhány lépést. - Hallgasson ide - folytatta szivarját rágcsálva -, a szegénység nem ok arra, hogy meghaljon. Szükségem van egy titkárra, az enyém most halt meg Barcelonában. Szakasztott úgy vagyok, mint Goertz báró, XII. Károly híres minisztere, aki Svédországba ment, ahogy én most Párizs felé, és titkár nélkül érkezett egy kis városba. A báró találkozott egy ötvös fiával, aki feltűnően szép volt, bár nem annyira, mint ön... Értelmesnek találta a fiatalembert, mint ahogy én homlokára írva látom önnek a költészetet; fölveszi a kocsijába, mint én fogom önt az enyémbe; s a fiút, aki arra volt szánva, hogy evőeszközöket fényesítsen, és ékszereket gyártson egy olyan kis városban, aminő Angoulême is, kegyencévé tette, mint ahogy ön az én kegyencemmé lesz. Stockholmba érkezve, hivatalba ülteti titkárát, és elhalmozza munkával. A fiatal titkár éjszakákon keresztül írogat; s mint a legtöbben, akik sokat dolgoznak, ő is szert tesz valami furcsa szokásra - papírt rág. A megboldogult Malesherbes például füstkarikákat fújt mások arcába, egyszer véletlenül épp olyan valakiébe, akinek pöre a fölterjesztésétől függött. A mi szép ifjú emberünk a fehér papiroson kezdi, de azt megszokja, s áttér a teleírt papírra, amit zamatosabbnak talál. Akkor még nem dohányoztak, mint manapság. A különböző ízek kutatása közben a kis titkár végre odáig jut, hogy pergameneket rágcsál - és meg is eszi. Oroszország és Svédország akkoriban egy békeszerződéssel foglalkozott, amelyet a rendek rákényszerítettek XII. Károlyra, mint ahogy 1814-ben Napóleont akarták béketárgyalásra kényszeríteni. A tárgyalások alapja a két hatalomnak Finnországgal kapcsolatos szerződése volt; Goertz rábízza titkárjára az eredeti példányt, de amikor a rendek elé kell terjeszteni a tervezetet, egy kis nehézség támad: a szerződés szőrén-szálán eltűnt. A rendek azt képzelik, hogy a miniszter a király szeszélye érdekében eltüntette az okiratot, megvádolják Goertz bárót; a titkár akkor bevallja neki, hogy megette a szerződést... Bűnügyi vizsgálatot indítanak, a tényállást bebizonyítják, a titkárt halálra ítélik. De minthogy ön még nem jutott ennyire, vegyen egy szivart és szívja el, amíg kocsinkra várunk.

Lucien kivett egy szivart, spanyol szokás szerint a pap szivarjáról gyújtott rá, és azt gondolta magában: "Igaza van, még mindig ráérek megölni magam."

- Gyakran éppen olyankor kezdődik a fiatalemberek szerencséje - folytatta a pap -, amikor legkevésbé hisznek jövőjükben. Ezt akartam önnek megmondani, de jobbnak láttam, ha példával bizonyítom. A halálra ítélt szép titkár kétségbeejtő helyzetben volt: a svéd király nem kegyelmezhetett meg neki, tekintve, hogy a rendek ítélték halálra, de szemet hunyt, és engedte megszökni. A csinos titkár néhány tallérral zsebében elmenekül egy bárkán, s megérkezik a kurlandi udvarhoz, Goertz bárótól ajánlólevelet visz a hercegnek, akinek a svéd miniszter elmagyarázta az esetet és pártfogoltjának mániáját. A herceg intendánsánál helyezi el a szép fiút titkári minőségben. A herceg pazarló volt, intendánsa és csinos felesége volt - három ok a tönkremenésre. Ha azt találná hinni, hogy ez a csinos ember, akit halálra ítéltek, mert megette a Finnországra vonatkozó szerződést, kigyógyult ebből a rossz szokásából - azt kellene mondanom, nem tudja, mekkora hatalma van egy ilyen hajlamnak az emberen; a halálos ítélet sem állja útját, ha olyan élvezetről van szó, amit ő teremtett magának! Honnan származik a megrögzött hajlamoknak ez a hatalma? Van valami sajátos erejük, vagy csak az emberi gyengeség az ok? Vannak már-már az őrültség határán járó hajlamok? Nevetnem kell a moralistákon, akik szép frázisokkal akarnak ilyen betegségeket leküzdeni!... Egyszer a hercegnek pénzre volt szüksége, de az intendánsa megtagadta: a herceg elvesztette a fejét, elszámolást követelt - micsoda ostobaság! Semmi sem könnyebb, mint elszámolást írni: a nehézség sohasem ebben rejtőzik. Az intendáns az összes okmányokat titkárjára bízta, hogy elkészítse a kurlandi civillista mérlegét. Munkája közben, sötét éjjel, a mi kis papírevőnk észreveszi, hogy éppen a hercegnek egy tekintélyes összegről szóló nyugtáját rágja: elfogja a félelem, megáll az aláírás közepén, a hercegnéhez rohan, lába elé veti magát, elmagyarázza neki mániáját, s az uralkodó hitvesének pártfogását kéri - éjszaka, mondom! A fiatal titkár szépsége olyan hatással volt az asszonyra, hogy feleségül ment hozzá, amikor özvegyen maradt. Szóval a XVIII. század derekán, olyan országban, ahol a nemesi címer volt a minden, uralkodó herceggé lett egy ötvös fia... De még ez sem volt neki elég! I. Katalin halálakor régens lett, uralkodott Anna cárnőn és Oroszország Richelieu-je akart lenni. Nos hát, fiatalember, mondok önnek valamit: ön szebb, mint Byron, én meg, ámbár csak egyszerű kanonok vagyok, jóval többet érek Goertz bárónál! Hát csak szálljon föl kocsimra. Majd találunk önnek Párizsban egy kurlandi hercegséget, vagy ha hercegséget nem is, hercegnőt mindenesetre.

A spanyol karon fogta Lucient, s a szó szoros értelmében feltuszkolta a kocsiba, s a postakocsis rájuk csukta az ajtót.

- Most pedig beszéljen, hallgatom - szólt a toledói kanonok az elképedt Lucienhez. - Öreg pap vagyok, aggodalom nélkül elmondhat nekem mindent. Még eddig bizonyára csak apai örökségét vagy a mamája pénzét költötte el. Vagy talán görbe úton jutott egy kis pénzhez, pedig a szép csizmája hegyéig tele van becsületérzéssel... No, gyónjon meg bátran, igazán úgy tekintheti, mintha magában beszélne.

Lucien úgy járt, mint az arab mese halásza, aki az óceánba akarja ölni magát, valami tenger alatti országba süllyedt, s ott királlyá választják. A spanyol pap oly őszinte szeretetet mutatott iránta, hogy a költő habozás nélkül kitárta előtte a szívét; Angoulême-től Ruffecig elbeszélte neki egész életét, nem hallgatta el egyetlen hibáját sem, s befejezésül előadta, milyen szerencsétlenséget okozott végezetül. Amikor elbeszélését befejezte - igen poétikusan, mert két héten belül már harmadszor ismételte -, éppen oda érkeztek, ahol Ruffec közelében a Rastignac család birtoka odalátszik az országútra. Amikor Lucien először ejtette ki ezt a nevet, a spanyol hirtelen összerezzent.

- No, lám - mondotta Lucien -, innen indult el az ifjú Rastignac, aki igazán nem ér föl velem és szerencsésebb volt, mint én.

- Ah!

- Igen, ez a furcsa nemesi fészek az apja háza. Amint mondtam, szeretője lett Nucingennének, a híres bankár feleségének. Én a költészetre vetettem magamat, ő bezzeg ügyesebb volt, kézzelfoghatóbb eredményekre törekedett.

A pap megállíttatta hintóját, kíváncsiságból végig akart szaladni az országútról a házhoz vezető kis fasoron, és sokkal nagyobb érdeklődéssel nézett meg mindent, mint Lucien egy spanyol paptól elvárta volna.

- Ismeri hát Rastignacékat? - kérdezte Lucien.

- Egész Párizst ismerem - mondta a spanyol, visszaülve a kocsiba. - Hát szóval ön tíz- vagy tizenkétezer frank miatt meg akarta ölni magát. Ön valóságos gyermek, nem ismeri sem az embereket, sem az életet. Az ember sorsa annyit ér, amennyire maga becsüli, ön pedig csak tizenkétezer frankra becsüli egész jövendőjét; no hát én mindjárt drágábban fogom megvásárolni önt. Ami a sógora börtönbe juttatását illeti, csekélység az egész: ha ez a derék Séchard úr fölfedezett valamit, gazdag ember lesz. A gazdagokat sohasem csukták be adósságok miatt. Úgy látom, ön nem sokat ért a történelemhez. Kétféle történelem van: a hivatalos, hazug történelem, amit tanítanak, az ad usum delphini[39] történelem; aztán a titkos történelem, amelyben megvannak az események igazi okai - egy szégyenletes történelem. Engedje, hogy három szóval elmondjak önnek egy másik kis történetet, amit nem ismer. Egy becsvágyó, fiatal pap a közélet terén kíván szerepelni; talpnyaló kutyájává szegődik a kegyencnek, egy királynő kegyencének; a kegyenc a szárnya alá veszi, miniszteri rangra emeli, helyet ad neki a Tanácsban. Egy estén valami buzgólkodó szolgálatot akar tenni neki (ne tegyen soha szívességet, ha nem kérik öntől!), és azt írja a becsvágyó ifjúnak, hogy jótevőjét halálos veszedelem fenyegeti: a király megunta a kegyenc hatalmát, s másnap megöleti, ha bemegy a palotába. Nos, fiatalember, mit tett volna ön, amikor ezt a levelet megkapja?

- Tüstént figyelmeztettem volna jótevőmet! - kiáltotta élénken Lucien.

- Csakugyan olyan gyermek, amilyennek az élete története mutatja - mondta a pap. - A mi emberünk azt gondolta magában: "Ha a király a bűnig is hajlandó elmenni, jótevőm elveszett. Úgy teszek, mintha későn kaptam volna ezt a levelet" - s aludt, amíg a kegyencet meg nem ölték...

- Szörnyeteg! - mondta Lucien; gyanította, hogy a pap próbára akarja tenni.

- Minden nagy ember szörnyeteg; ennek a neve Richelieu bíboros volt - felelte a kanonok -, jótevője pedig d'Ancre marsall. No látja, nem tudja Franciaország történetét! Ugye, igazam volt, amikor azt mondtam, hogy a történelem, amit a kollégiumainkban tanítanak, csak kétes értékű, de mindenesetre jelentéktelen dátumok és események gyűjteménye. Mire jó tudni, hogy Jeanne d'Arc élt a világon? Levonta-e ön ebből valaha azt a következtetést, hogy ha Franciaország abban az időben elfogadta volna az anjou-i Plantagenetek dinasztiáját, akkor két nép ma együtt uralkodnék a világon, s a két sziget, ahol a kontinens politikai zavarait főzik, két francia tartomány volna?... De hát tanulmányozta ön, mi módon lettek toscanai nagyhercegekké a Mediciek, ezek az egyszerű kereskedők?

- Egy francia költő nem köteles annyit tudni, mint egy benediktinus barát - mondta Lucien.

- Nos hát, fiatalember, úgy lettek nagyhercegekké, ahogy Richelieu miniszterré. Ha a történelemben az események emberi okait kereste volna, ahelyett, hogy a címcédulákat tanulta meg kívülről, irányító elveket vonhatott volna le belőle viselkedése számára. Abból, amit én most vaktában kikaptam az igaz tények gyűjteményéből, ezt a törvényt lehet levonni: Ne tekintse másnak az embereket, különösen pedig az asszonyokat, mint eszközöknek; de ne engedje, hogy ezt észrevegyék. Aki magasabban áll önnél és hasznára lehet, imádja úgy, mint az istent, s csak akkor hagyja el, amikor már drágán megfizette alázatos szolgálatait. A világgal való érintkezésben legyen olyan kapzsi és olyan aljas, mint a zsidó! Tegye meg a hatalomért mindazt, amit a zsidó a pénzért cselekszik. Aki pedig elbukott, azzal annyit se törődjék, mintha az sohasem lett volna a világon. Tudja, miért kell így viselkednie?... Ugyebár, uralkodni akar a világon? Hát akkor azon kell kezdeni, hogy engedelmeskedjék neki és tanulja ki jól. A tudós a könyveket tanulmányozza, a politikus az embereket, az érdekeiket, tetteik indítóokait. Márpedig a világ, a társadalom, az emberek együttvéve fatalisták: imádják a tényeket. Tudja, miért tartom önnek ezt a kis történelmi előadást? Mert azt hiszem, mérhetetlen becsvágy lakik önben...

- Igaz, atyám!

- Jól láttam én azt - folytatta a kanonok. - De most azt gondolja magában: ez a spanyol kanonok anekdotákat talált ki, és erőszakot tesz a történelmen, mert be akarja nekem bizonyítani, hogy túlságosan erényes voltam...

Lucien elmosolyodott, hogy ilyen jól kitalálták gondolatát.

- Nos hát, fiatalember, most vegyünk szemügyre olyan eseteket, amikről a veréb is csiripel - mondta a pap. - Egy szép napon Franciaországot már majdnem meghódították az angolok, a királynak csak egyetlen provinciája maradt. A nép közül két teremtés emelkedik ki: egy szegény fiatal leány, ugyanaz a Jeanne d'Arc, akiről beszéltünk; és egy Jacques Coeur nevű polgár. Egyik odaadja kardját és szüzességének varázserejét, másik aranyait: a királyság meg van mentve. De a leányt elfogják!... A király kiválthatná a leányt, de engedi elevenen megégetni. Ami a hős polgárt illeti, a király eltűri, hogy főbenjáró bűnökkel vádolják az udvaroncai, akik koncként osztják fel maguk közt minden birtokát. Az ártatlan ember hagyatéka, akit az igazságszolgáltatás üldözött, körülfogott és ledöfött, öt nemes családot gazdagít... És a bourges-i érsek apja kivándorol az országból, hogy sohase térjen vissza, nem visz magával egy fillért sem franciaországi javaiból, s nincs más pénze, mint amit az arabokra, az egyiptomi szaracénokra bízott. Ön még most is azt mondhatja: ezek a példák nagyon régiek, ezeket a hálátlanságokat háromszáz esztendeje tanítják a népiskolákban, s az akkori idők halottai a mesék homályába vesznek. Nos hát, fiatalember, hisz ön Franciaország legutolsó félistenében, Napóleonban? Egyik tábornoka sohasem részesült a kegyeiben, nagy kelletlenül tette marsallá, sohasem vette szívesen igénybe szolgálatait. Kellermann volt a neve. Tudja, mi okozta ezt?... Marengónál Kellermann megmentette Franciaországot és az első konzult egy vakmerő rohammal, amelyet ott, a vér és a tűz kellős közepén megtapsoltak. Erről a heroikus rohamról még csak szó sem volt a hadijelentésben. És amiért Napóleon hideg volt Kellermann-nal szemben, ugyanazért vesztette el kegyét Fouché is, Talleyrand herceg is; ez VII. Károly hálátlansága, Richelieu hálátlansága, a...

- De atyám, föltéve, hogy ön megmenti az életemet és megcsinálja a szerencsémet - mondta Lucien -, meglehetősen megkönnyíti nekem a hálát.

- Kis bolond - mondta az abbé mosolyogva, s megfogta Lucien fülét, hogy szinte királyi bizalmaskodással húzza meg -, ha hálátlan lenne hozzám, akkor erős legény volna s nem haragudnám érte; de itt még nem tart, mert egyszerű diák létére túlságosan hamar akart tanítómesterré lenni. Ez a mostani franciák hibája. Napóleon példája rontotta el valamennyit. Beadja lemondását, mert nem tudja megkapni azt a világot, amit szeretne... De hát rászánta-e minden akaratát, minden cselekedetét egyetlen gondolatra?...

- Sajnos, nem - mondta Lucien.

- Ön olyasmi volt, amit az angol inconsistent[40]-nek nevez - folytatta mosolyogva a kanonok.

- Mindegy, hogy mi voltam, ha egyszer semmi sem lehetek többé! - felelte Lucien.

- Csak legyen szép tulajdonságai mögött egy semper virens[41] erő - mondta a pap; mutatni akarta, hogy tud egy kicsit latinul - akkor semmi sem állhat ellen a világon. Én máris eléggé szeretem...

Lucien hitetlen arccal mosolygott.

- Igen - felelte az ismeretlen, Lucien mosolyára válaszul -, ön úgy érdekel, mintha a fiam lenne, s elég hatalmas vagyok, hogy nyíltan beszélhessek önnel, ahogy ön beszélt velem. Tudja, mi tetszik nekem önben? Az, hogy mindennel leszámolt, s ezért meghallgathat egy olyan erkölcstani előadást, amilyent sohasem szokás tartani; mert az emberek csoportba verődve még képmutatóbbak, mint amikor az érdek rákényszeríti őket, hogy komédiázzanak. Életünk jó részét azzal töltjük, hogy azt nyesegetjük, amit serdülő korban nagyra növesztettek bennünk. Ezt a műveletet úgy hívják: tapasztalást szerezni.

Lucien hallgatta a papot és azt gondolta magában: "No lám, ez valami vén politikus, aki örül, hogy útközben szórakozásra talált. Mulat azon, hogy megváltoztassa a véleményét egy szegény fickónak, akit az öngyilkosság szélén talált, s amikor tréfája véget ért, faképnél fog hagyni. De a paradoxon mesterségét jól érti, s éppen olyan erős legény lehet, akár Blondet vagy Lousteau."

A diplomata megrontó kísérlete e bölcs meggondolás ellenére is mélyen behatolt Lucien lelkébe, aki elég készségesen is fogadta; a fejtegetések hatalmas rombolást okoztak benne, mert híres példákra támaszkodtak. Lucienen erőt vett ennek a cinikus beszélgetésnek a varázsa, s erősebben kapaszkodott az életbe, mert érezte, hogy egy hatalmas kar emeli ismét a fölszínre az öngyilkosság örvényeiből.

E tekintetben szemmel láthatóan diadalmaskodott a pap. És időről időre huncut mosolygással kísérte szarkasztikus történeti előadását.

- Ha ön az erkölcsöt is úgy értelmezi, ahogy a történelmet vizsgálja - mondta Lucien -, szeretném tudni, hogy mi az oka mostani látszólagos könyörületességének?

- Ez, fiatalember, utolsó tétele lesz prédikációmnak, s engedje meg, hogy a végére tartogassam, mert akkor ma nem hagyjuk el egymást - felelte papos ravaszsággal, látta, hogy cselfogása sikerült.

- Nos, hát beszéljen nekem az erkölcsről - mondta Lucien, és azt gondolta magában: "fölültetem".

- Az erkölcs, fiatalember, a törvénnyel kezdődik - mondta a pap. - Ha csak a vallásról lenne szó, fölösleges volna a törvény, vallásos népek kevés törvénnyel beérik. A polgári törvény fölött ott áll a politikai törvény. Nos, hát megmondjam, mit lát fölírva a XIX. század homlokára a politikus? A franciák 1793-ban föltalálták a népfelséget, s ez a császár abszolút uralmában végződött. Ennyit az önök nemzeti történetéről. Ami az erkölcsöt illeti: Tallien asszony és Beauharnais asszony egyforma életet élt; Napóleon feleségül vette az egyiket, az önök császárnéjává tette, és sohasem akarta fogadni a másikat, ámbár hercegné volt. Napóleon sansculotte volt 1793-ban, 1804-ben pedig fejére tette a vaskoronát. Akik 1792-ben az egyenlőség vagy halál jelszavának vérengző szerelmesei voltak, 1806 után összeszűrik a levet az arisztokráciával, melyet XVIII. Lajos visszahelyez jogaiba. A Saint-Germain-negyed mostani dölyfös arisztokratái akkoriban külföldön nem voltak olyan kényesek: uzsoráskodtak, kereskedtek, felcsaptak pástétomsütőnek, szakácsnak, parasztnak, birkapásztornak. Franciaországban tehát akár a politikai, akár az erkölcsi törvényt nézzük, mindenki tagadta az első lépést, amikor célhoz ért, meghazudtolta elveit viselkedésével, vagy viselkedését elveivel. Fütyült mindenki a logikára: a kormány éppúgy, mint a magánosok. Az erkölcs ma már ismeretlen önöknél. Önöknél ma a siker legfőbb indítóoka minden cselekvésnek, akármiféle legyen is. A tény tehát semmit sem jelent önmagában, csak azt jelenti, amit a többiek gondolnak róla. Ebből egy második elv következik, fiatalember: törekedjék szép külsőségekre! Titkolja el élete visszáját, s csak ragyogó színét mutogassa. A diszkréció, a becsvágyó emberek jelszava a mi rendünk jelszava is: tegye magáévá. A nagyok majdnem ugyanannyi hitványságot követnek el, mint az ágrólszakadtak; de titokban követik el s erényeiket mutogatják; nagyok maradnak. A kicsinyek titokban gyakorolják az erényt, napfényre hozzák nyomorúságaikat; megvetik őket. Ön eltitkolta nagyságát és látni engedte sebeit. Nyilvánosan szeretője volt egy színésznő, nála élt, vele élt: ezért nem lehetett önnek szemrehányást tenni, mindenki véleménye szerint szabadok voltak mind a ketten; de harcba szállott a világ gondolkozásával, s nem részesült abban a megbecsülésben, amit a világ azoknak ad meg, akik engedelmeskednek neki. Ha átengedi Coralie-t Camusot úrnak, ha eltitkolja viszonyukat, feleségül veheti Bargetonnét, angoulême-i megyefőnök lesz és Rubempré márki. Változtassa meg viselkedését: mutogassa szépségét, báját, szellemét, költői tehetségét. Ha apró hitványságokat enged meg magának, ezt cselekedje négy fal között: akkor aztán nem vádolják majd, hogy foltot ejt a világnak nevezett nagy színház díszletein. Napóleon úgy fejezi ki ezt: mindenki mossa odahaza a szennyesét. A második alapelvből folyik ez a következtetés: a forma minden. Értse meg jól, mit nevezek én Formának. Vannak műveletlen emberek, akiket a szükség szorongat és erőszakkal vesznek el mástól egy bizonyos összeget, ezek megkapják a "bűnöző" nevet, s kénytelenek számolni az igazságszolgáltatással. Egy nyomorgó lángész olyan titkot fedez föl, amelynek kiaknázása kincseket ér: ön háromezer frankot kölcsönöz neki (akár Cointet-ék, akiknek kezébe került az ön háromezer frankja, és ki fogják fosztani sógorát), addig kínozza, míg át nem engedi önnek titkát egészen vagy részben - ön csak lelkiismeretével kénytelen számolni, az pedig nem hurcolja a bíróság elé. A társadalmi rend ellenségei fölhasználják ezt az ellentétet, csaholnak az igazság ellen s dühöngenek a nép nevében, amiért gályára küldik azt, aki éjszaka tyúkot lop egy lakott helyen, holott alig néhány hónapra dugják börtönbe a másikat, aki csalárd bukással egész családokat tesz tönkre: de ezek a képmutatók igen jól tudják, hogy amikor a bírák a tolvajt elítélik, fenntartják a korlátokat szegény és gazdag között, márpedig ezeknek lerombolása véget vetne a társadalom rendjének: ellenben a bukást jelentő üzletember, ügyes örökségvadász, a bankár, aki a maga hasznára nyakát szegi valami üzletnek, egyszerűen csak helyváltoztatást idéz elő a vagyonban. Így hát, fiam, a társadalom kénytelen a maga részéről megtenni azt a distinkciót - amire én önt rá akarom vezetni. A fő dolog az, hogy az ember kimondja az egyenlőséget önmaga és a társadalom között. Napóleon, Richelieu, a Mediciek a maguk korában kimondták ezt az egyenlőséget. Ön - ön tizenkétezer frankra becsüli magát!... Az ön társadalma már nem az igaz Istent imádja, hanem az aranyborjút! Ez az önök alkotmánylevelének vallása, amely a politikában egyébbel sem számol, csak a tulajdonnal. Nem azt mondja-e ezzel minden alattvalónak: iparkodjál meggazdagodni!... Majd ha törvényes úton sikerült vagyont szereznie, majd ha gazdag lesz és Rubempré márki, akkor megengedheti magának a becsület fényűzését. Akkor aztán fitogtathatja erkölcsi kényességét, akkor senki sem meri megvádolni, hogy ez valaha is hiányzott önből, még ha vagyonszerzés közben valóban hiányzott is, amit én sohasem tanácsolnék - mondta a pap megpaskolgatva Lucien kezét. - Mit is kell hát ebbe a szép fejbe vésnie?... Csak ezt az egyetlen tételt: kitűzni valami ragyogó célt s eltitkolni az útját, eltitkolni a cél elérésének eszközeit. Ön gyermek módjára cselekedett, legyen férfi, legyen vadász, álljon lesbe, bújjon meg a párizsi társaságban, várja zsákmányát, várja a véletlent, ne kímélje se személyét, se azt, amit méltóságnak neveznek, mert valamennyien engedelmeskedünk valaminek, egy rossz hajlamnak, egy kényszerűségnek - ellenben tisztelje a legfőbb törvényt: a titoktartást.

- Megrémít, atyám! - kiáltott fel Lucien - ezt én afféle útonálló elméletnek nézem.

- Igaza van - mondta a kanonok -, de nem tőlem származik. Így okoskodtak azok, akik célhoz értek, az osztrák császári ház, a francia királyi ház. Önnek nincs semmije, olyan helyzetben van, mint ambíciójuk kezdetén a Mediciek, mint Richelieu, mint Napóleon; ezek, fiacskám, annyira becsülték a maguk jövőjét, hogy az fölér a legnagyobb hálátlansággal, árulással és ellentmondással is. Aki mindent mer, mindent nyer. Okoskodjunk csak. Ha leül egy asztalhoz bouillotte-ot játszani, vitatkozik-e a játékszabályokon? A szabályok megvannak és elfogadja őket.

"No lám - gondolta Lucien -, hát a bouillotte-ot is ismeri!"

- Hogyan viselkedik bouillotte-játék közben?... - mondta a pap - gyakorolja-e ilyenkor a legszebb erényt, az őszinteséget? Nemcsak a kártyáját takarja el, de iparkodik azt is elhitetni, hogy el fog veszteni mindent, amikor bizonyos, hogy nyerni fog. Egyszóval színlel, ugyebár? Hazudik öt aranyért!... Mit mondana arról a játékosról, aki nagylelkűen figyelmeztetné a többieket, hogy nála van a tromf? Nos hát, az a becsvágyó ember, aki erényes elvekkel akarja megvívni a maga harcát olyan pályán, ahol ellenfelei levetkőzik ezeket az elveket - valóságos gyermek, s a vén politikusok azt mondanák neki, amit a játékosok annak, aki tromfjának nem veszi hasznát: - Uram, ne játsszék soha bouillotte-ot... Talán bizony a becsvágy kártyajátékában ön csinálja a szabályokat? Miért mondtam azt, hogy mondja ki az egyenlőséget önmaga és a társadalom között?... Mert, fiatalember, a társadalom lassanként annyi jogot szerzett magának az egyén fölött, hogy manapság az egyén kénytelen harcolni a társadalom ellen. Nincsenek már törvények, csak szokások, vagyis ripacskodás: formák, mindig csak formák.

Lucien csodálkozó mozdulatot tett.

- Ó, gyermekem - mondta a pap, attól tartva, hogy megbotránkoztatta Lucien ártatlanságát -, ön talán Gábor arkangyalt szerette volna felfedezni egy abbé személyében, aki két király aljas diplomáciai manővereinek súlya alatt görnyed? (mert én közvetítő vagyok VII. Ferdinánd és XVIII. Lajos közt, két nagy... király közt, akik mind a ketten mélységes... kombinációknak köszönhetik koronájukat)... Hiszek Istenben, de még inkább hiszek a mi rendünkben, a mi rendünk pedig csak a világi hatalomban hisz. Rendünk, hogy megerősítse a világi hatalmat, támogatja az apostoli, római katolikus egyházat, vagyis azoknak az érzelmeknek összességét, amelyek megtartják a népet az engedelmesség útjain. Mi vagyunk a modern templáriusok, és van saját doktrínánk. A mi rendünket ugyanazért törték össze, amiért a templáriusokat: kimondta az egyenlőséget maga és a világ között. Ha akar katona lenni, én leszek a hadvezére. Engedelmeskedjék nekem, mint asszony az urának; mint gyermek az anyjának, s kezeskedem, hogy három éven belül Rubempré márki lesz, feleségül veszi a Saint-Germain-negyed egyik legelőkelőbb leányát, s egy napon a főrendek közé ültetik. Mi lenne ön ebben a pillanatban, ha nem szórakoztattam volna beszélgetésemmel? Elveszett holttest mélységes iszapágyban: no, erőltesse kissé a költői tehetségét!...

Lucien kíváncsian pillantott pártfogójára.

- Egy fiatalember ül most ebben a hintóban, és mellette Carlos Herrera, a toledói káptalan tiszteletbeli kanonokja, VII. Ferdinánd őfelségének a francia király őfelségéhez küldött titkos követe, aki talán egy ilyen sürgönyt visz magával: "Ha majd felszabadított, akasztassa fel mindazokat, akiket e pillanatban dédelgetek - és küldöttemet, hogy valóban titkos küldött legyen" - nos, ez a fiatalember - mondta az ismeretlen - nem azonos már azzal a költővel, aki az imént meghalt. Kihalásztam önt, visszaadtam önnek az életet, s ön az enyém, ahogy a teremtmény a teremtőjéé, ahogy a tündérmesében a dzsinn a szellemé, az ikoglán a szultáné, a test a léleké! Erős kézzel fogom támogatni önt a hatalom útján, és ígérem, hogy élete örökös ünnep lesz, csupa kitüntetés, csupa gyönyörűség... Sohasem fog kifogyni a pénzből... Ragyogni fog, páváskodni fog, miközben én az alapozás sarában görnyedezve megrendíthetetlenné teszem szerencséjének ragyogó épületét. Én a hatalmat magáért a hatalomért szeretem! Mindig boldoggá fognak tenni az ön élvezetei, amik nekem tiltva vannak. Egyszóval: önben fogok élni!... Nos, mihelyt ez az egyezség, egy ember meg egy démon, egy gyermek és egy diplomata egyezsége nem tetszik önnek többé, még mindig fölkereshet egy eldugott helyet, amilyenről az imént beszélt, hogy vízbe ölje magát: valamivel többé vagy kevésbé lesz az, ami most: szerencsétlen vagy becstelen.

- Ez aztán nem hasonlít a granadai érsek homiliáihoz! - kiáltott fel Lucien, amikor a hintó megállott egy postaállomásnál.

- Nem tudom, milyen nevet ad ennek a rövid tanításnak, fiam - mert fiamnak fogadom és örökösömmé teszem önt; de ez a nagyratörés törvénykönyve. Kevesen vannak Isten kiválasztottjai. Nincs választás: vagy kolostorba zárkózni (és ott kicsiben gyakran megtalálja az ember az egész világot!), vagy el kell fogadni ezt a törvénykönyvet.

- Talán jobb, ha nem ilyen tudós az ember - mondta Lucien, hogy a rettentő pap lelkét kifürkéssze.

- Hogyan - folytatta a kanonok -, amikor nem tudta a játék szabályait, akkor játszott, s most kelt fel az asztaltól, amikor érteni kezd hozzá, amikor megbízható pártfogó van az oldala mellett?... És mégcsak nem is vágyódik arra, hogy bosszút álljon? Mit, nem akar feje fölé kerekedni azoknak, akik Párizsból kikergették?

Lucien úgy megborzongott, mintha valami szörnyű bronzhangszer, kínai gong hallatta volna ezeket az idegtépő hangokat.

- Én csak egyszerű pap vagyok - folytatta a férfi, s irtózatos kifejezés jelent meg spanyol naptól lebarnított arcán -, de ha úgy megaláztak, megkínoztak, meggyötörtek, elárultak, eladtak volna, mint azok a fickók, akikről beszélt nekem: én olyan volnék, mint a sivatagbeli arab!... Igenis, testestül-lelkestül a bosszúra szánnám magamat, nem bánnám, ha felakasztanak, lenyakaznak, karóba húznak vagy nyakcsavarba szorítanak, mint önöknél szokás; de csak akkor adnám oda a fejemet, amikor ellenségeimet eltapostam.

Lucien hallgatott; már nem kívánta felültetni a papot.

- Egyik ember Ábeltől származik, a másik Kaintól - mondta végül a kanonok -, én félvér vagyok; Kain az ellenségeimnek, Ábel a barátaimnak, és jaj annak, aki Kaint fölébreszti!... Végre is, ön francia, én spanyol vagyok, s méghozzá kanonok!...

"Micsoda arab természet!" - gondolta magában Lucien, szemügyre véve Isten küldte pártfogóját.

Carlos Herrera abbén voltaképpen semmi sem árulta el a jezsuitát, de még a szerzetest sem. Kövér kis ember volt, keze széles, melle hatalmas, ereje herkulesi, pillantása rettentő, de a magára parancsolt szelídség megenyhítette; arcának bronz páncélján semmi belső érzés nem hatolt keresztül, s inkább irtózást, mint vonzalmat ébresztett. Hosszú, szép haja, melyet Talleyrand herceg módjára rizsporozott, püspöki külsőt kölcsönzött a furcsa diplomatának, s a fehérszegélyű kék szalagon függő aranykereszt különben is egyházi méltóság viselőjére vallott. Fekete selyemharisnyája atlétalábakon feszült. Végtelenül tiszta ruhája olyan ápoltságot árult el, aminőt nem mindig lehet látni egyszerű papoknál, különösen Spanyolországban. A spanyol címerrel földíszített kocsi elülső részén háromszögletű kalap volt elhelyezve. Bármennyi okot adott is a pap, hogy irtózzanak tőle, heves és mégis mézesmázos modora enyhítette arckifejezésének hatását, s Luciennel határozottan kacérkodva, dédelgetően, simulékonyan bánt.

Lucien aggódva vizsgálgatta a legapróbb részleteket is. Érezte, hogy e pillanatban életről vagy halálról van szó, mert már másodszor váltottak lovat Ruffec után. A spanyol pap utolsó mondatai sok húrt megrezdítettek a szívében; és valljuk be Luciennek és a papnak szégyenére, aki éles szemmel figyelte a költő szép arcát: a leghitványabb húrokat, amelyek az aljas érzelmek rohamától rezdültek meg. Lucien lelki szemével viszontlátta Párizst, ismét megragadta az uralkodás gyeplőjét, amit kiejtett ügyetlen kezéből, gondolatban máris megbosszulta magát! Most eltűnt öngyilkosságának leghatalmasabb oka, a vidéki és a párizsi élet összehasonlítása; ismét a saját környezetében élhet, de olyan ízig-vérig politikus oltalma alatt, aki Cromwell-lel versenghet a gonoszságban.

"Eddig egyedül voltam, most ketten leszünk" - gondolta Lucien magában.

Minél több hibáját tárta fel a múltból, annál több érdeklődést mutatott iránta a pap. Minél több bajról számolt be Lucien, ő annál jószívűbbnek mutatkozott, és semmi sem lepte meg. De Lucien mégis töprengett: mi mozgathatja a királyi cselszövéseknek ezt a mesterét. Eleinte beérte egy köznapi okkal: a spanyolok nagylelkűek! A spanyol nagylelkű, mint ahogy az olasz méregkeverő és féltékeny, ahogy könnyelmű a francia, őszinte a német, nemtelen a zsidó, nemes az angol. Fordítsd meg ezeket az állításokat: megkapod az igazságot. A zsidók magukhoz kaparintották az aranyat, megírják az Ördög Róbert-et, eljátsszák a Phaedrá-t, eléneklik a Tell Vilmos-t, képeket rendelnek, palotákat emelnek, megírják a Reisebilder-t és csodálatos verseket alkotnak, hatalmasabbak, mint valaha, vallásuk be van fogadva, sőt - a pápának hiteleznek! Németország a prókátorok paradicsoma; úton-útfélen ezt firtatják az idegentől: - Van szerződése? Franciaország ötven esztendő óta kíséri tapssal a politika színpadának ostobaságait, tovább is hordja a legérthetetlenebb kalapokat, s a kormányzat csak azzal a föltétellel változhat meg, ha mindig ugyanaz marad!... Anglia egyre-másra követi el a világ szeme láttára álnokságait, s ezek borzalmassága csak ennek az országnak kapzsiságához hasonlítható. A spanyol valaha összegyűjtötte az Indiáknak minden aranyát és most nincs semmije. Nincs olyan országa a világnak, ahol kevesebb volna a mérgezés, mint Itáliában, s ahol az erkölcsök kellemesebbek és udvariasabbak lennének. A spanyolok sokáig éltek a mórok hírnevéből.

Amikor a spanyol újra felszállt a hintóba, fülébe súgta a postakocsisnak:

- Három frank borravalót kapsz, ha eléred a gyorskocsit.

Lucien habozott, hogy felszálljon-e, de a pap azt mondta: - Ugyan no! - és Lucien felszállt, azzal az ürüggyel, hogy valami argumentum ad hominem[42]-et fog a mellének szegezni.

- Atyám - mondotta -, ha valaki tökéletes hidegvérrel fejteget bizonyos elveket, amelyeket sok nyárspolgár mélységesen erkölcstelennek találna...

- És erkölcstelenek is - mondta a pap -, hiszen ezért akarta Jézus Krisztus, hogy botrányok legyenek, fiam. És ezért borzad a világ annyira a botrányoktól.

- Akkor az az ember - és ön ilyen - nem fog elcsodálkozni kérdésemen...

- Csak rajta, fiam - mondta Carlos Herrera -, ön nem ismer engem. Azt hiszi, felfogadnék egy titkárt, amíg nem tudom, elég szilárdak-e az elvei, hogy meg ne lopjon? Meg vagyok elégedve önnel. Önben még egész ártatlansága megvan annak az embernek, aki húszesztendős korában öngyilkosságot követ el. Nos, mit akar kérdezni?

- Miért érdeklődik irántam? Milyen árát akarja szabni az engedelmességemnek?... Miért ad nekem mindent? Mi jut majd önnek?

A spanyol ránézett Lucienre, és elmosolyodott.

- Várjunk meg egy kapaszkodót, ott majd gyalog megyünk... s a szabad levegőn beszélünk. A kocsinak füle van.

Egy darabig hallgatott a két útitárs, s az utazás gyorsasága úgyszólván még növelte Lucien erkölcsi részegségét.

- Atyám, itt a kapaszkodó - szólalt meg Lucien, mintegy álomból ébredve.

- No, akkor menjünk gyalog - mondta a pap, s erős hangon kiáltott rá a postakocsisra, hogy álljon meg.

Mind a ketten megindultak az országúton.

- Gyermek - mondta a spanyol, karon fogva Lucient -, gondolkoztál te Otway Megmentett Velencé-jén? Megértetted azt a mélységes barátságot két férfi közt, amely Pierre-t és Jaffier-t köti össze, amely semmiséggé süllyeszti szemükben az asszonyt, s megváltoztat kettejük közt minden társadalmi viszonyt?... Nos, ennyit a költőnek.

"A kanonok a színházat is ismeri" - gondolta magában Lucien. - Olvasta Voltaire-t? - kérdezte tőle.

- Annál okosabbat cselekedtem - felelte a kanonok -, én átviszem Voltaire-t a gyakorlatba.

- Nem hisz Istenben?

- Szóval én vagyok az ateista - mondta mosolyogva a pap. - Térjünk a lényegre, fiacskám - folytatta, átölelve Lucien derekát. - Negyvenhat éves vagyok, egy nagyúr törvénytelen gyermeke, ennélfogva nincs családom - de van szívem... Egyet azonban tanulj meg, véss be most még oly fogékony agyvelődbe: az ember irtózik a magányosságtól. S a magányosság minden fajtája között az erkölcsi magányosságtól retteg legjobban. Az első remeték Istennel éltek, a legnépesebb világban laktak, a szellem világában. A fösvények a fantázia és az élvezetek világát lakják. A fösvénynek mindene az agyában van: még a neme is. Az embernek első gondolata, legyen bár leprás, becstelen vagy beteg, hogy társa legyen sorsában. Minden erejét, minden hatalmát, életének egész lendületét felhasználja, hogy kielégítse ezt a törekvését, mely maga az élet. Enélkül az uralkodó vágy nélkül találhatott volna-e társakat a sátán?... Erről egész költeményt lehetne írni, előjátékul az Elveszett paradicsom-hoz, amely nem más, mint védőbeszéd a Lázadás mellett.

- Ez volna a lelkek megrontásának Iliásza - mondta Lucien.

- Nos hát, én egyedül vagyok, egyedül élek. Viselem a papi ruhát, de nincs papi szívem. Szeretem föláldozni magamat, megvan ez a rossz szokásom. Csak az önfeláldozásban élek; ezért vagyok pap. Nem félek a hálátlanságtól, s magam hálás vagyok. Az egyház semmi nekem; csak fogalom. Föláldoztam magamat a spanyol királyért; de nem lehet a spanyol királyt szeretni, ő pártfogóm, fölöttem lebeg. A magam teremtményét akarom szeretni, átformálni, meggyúrni a magam hasznára, hogy úgy szeressem, mint apa a gyermekét. Ott ülök majd kocsidban, fiam, örülök az asszonyoknál aratott sikereidnek, s azt mondom majd: - Ez a szép fiatalember - én vagyok! Ezt a Rubempré márkit én teremtettem, én vezettem be az arisztokrata társaságba: nagysága az én művem, úgy hallgat vagy beszél, ahogy én akarom, tanácsomat kéri mindenben. Ilyesmi volt Vermont abbé kezében Marie Antoinette.

- Vérpadra juttatta!

- Nem szerette a királynét; csak Vermont abbét szerette - felelte a pap.

- Pusztulást hagyjak hátam mögött? - kérdezte Lucien.

- Kincseim vannak, azokból meríthetsz.

- E pillanatban sok mindent megtennék, hogy Séchard-t kiszabadítsam - felelte Lucien olyan hangon, amelyen már nem érzett meg az öngyilkosság szándéka.

- Csak egy szót szólj, fiam, holnap reggel megkapja a pénzt, ami szabadulásához kell.

- Hogyan! Ön adna nekem tizenkétezer frankot!...

- Ej, gyermek, hát nem látod, hogy óránként négy mérföldet teszünk meg! Ebédre Poitiers-ben leszünk. Ha ott aláírod az egyezséget, s egyetlen jelét adod engedelmességednek, a bordeaux-i delizsánsz tizenötezer frankot visz el húgodnak...

- Hol a pénz?

A spanyol pap nem felelt semmit, s Lucien azt gondolta: "Most megfogtam, csak a bolondját járatta velem."

Egy pillanattal később a spanyol és a költő némán visszaült a kocsiba; a pap hallgatva belenyúlt a kocsi oldaltáskájába, s kihúzta belőle azt a három részre osztott, katonaborjú formájú bőrzsákot, amit oly jól ismernek az utasok, kivett belőle száz portugál aranyat, háromszor túrt belé széles kezével, s mindannyiszor arannyal teli húzta vissza.

- Atyám, az öné vagyok - mondta Lucien, elkábulva az aranynak ettől az áradatától.

- Gyermek! - mondta a pap, gyöngéden homlokon csókolva Lucient - ez a harmadrésze annak az aranynak, ami ebben a zsákban van - harmincezer frank, nem számítva az útipénzt.

- S ön egyedül utazik?... - kiáltott fel Lucien.

- Ez mind semmiség - mondta a spanyol. - Több mint százezer tallér értékű váltó van nálam, Párizsra kiállítva. Diplomata pénz nélkül - olyasmi, ami te voltál az imént: költő akarat nélkül.

Amikor Lucien kocsiba szállt az állítólagos spanyol diplomatával, Ève fölkelt, hogy inni adjon fiának, megtalálta a végzetes levelet és elolvasta. Hideg verejték fagyasztotta meg testén azt a nedvességet, amit a reggeli álom okoz; elszédült, beszólította Mariont és Kolbot.

Kérdésére: - Elment a bátyám? - Kolb azt felelte: - Ikenis, asszonyom, mék hajnal elődd!

- Tartsátok mélységes titokban, amit most hallotok - mondta Ève a két cselédnek -, bátyám nyilván azért ment el, hogy öngyilkos legyen. Fussatok mind a ketten, óvatosan tudakozódjatok, és figyeljétek a folyó mentét.

Ève irtózatos tompultságban maradt magára.

Ebben a lelki zavarában jelent meg nála Petit-Claud reggel hét órakor, hogy üzleti ügyekről beszéljen vele. Ilyen pillanatokban mindenkit meghallgat az ember.

- Asszonyom - mondta az ügyvéd -, a mi szegény, kedves Davidunk börtönben van, s abba a helyzetbe került, amit én már ennek az ügynek az elején előre láttam. Akkor azt tanácsoltam neki, társuljon találmányának kiaknázására versenytársaival, a Cointet testvérekkel, akiknek módjában áll kivitelezni az ön férjének egyelőre puszta elgondolásait. Éppen ezért tegnap este, mihelyt megtudtam, hogy letartóztatták, fölkerestem a Cointet testvéreket, hogy olyan engedményekre bírjam őket, amik önt kielégíthetik. Ha meg akarják védelmezni ezt a találmányt, továbbra is az lesz az életük, ami most: pörösködés, hercehurca; belebuknak, s a végén kimerülten és kivérezve, talán saját kárukra, kénytelenek lesznek egy pénzemberrel ugyanazt megcsinálni, mit én előnyükre akarok elintézni még ma a Cointet testvérekkel. Így megtakarítják annak a harcnak nélkülözéseit és aggodalmait, amit a feltaláló kénytelen vívni a tőkés kapzsisága és a társadalom közönye ellen. Nézze csak, ha Cointet-ék kifizetik az adósságaikat, ha az adósságok kifizetése után adnak még egy összeget, amit önök mindenképpen megkapnak, akármit ér is a találmány, akár van jövője és alapja, akár nincs, és természetesen bizonyos részt adnak önöknek a találmány kihasználásának jövedelméből - hát mondja, nem lennének boldogok?... Ön, asszonyom, tulajdonosa lesz a nyomda felszerelésének, azt valószínűleg eladja, bizonyosan megér húszezer frankot, kezeskedem, hogy ilyen áron találok vevőt. Ha Cointet-ékkal társulási szerződést kötnek és fölvesznek tizenötezer frankot, harmincötezer frank vagyonuk van, s a járadék mai árfolyama szerint évi kétezer frankjuk lesz... Kétezer frank járadékkal vidéken meg lehet élni. És ne felejtse el, asszonyom, hogy még előttük állnak a társulási szerződés összes eshetőségei. Eshetőségeket mondok, mert számítani kell a sikertelenséggel is. Nos hát megmondom, mit érhetnek el: először is végleg kiszabadítom Davidot, aztán tizenötezer frank kárpótlást szerzek kutatásaiért, ezt az összeget Cointet-ék semmi címen nem követelhetik vissza, még akkor sem, ha a találmány nem jövedelmezne; végül, társulást létesítek David és Cointet-ék között a megszerzendő szabadalom kiaknázására, miután közösen és titokban kísérleteztek az általa fölfedezett gyártási móddal. A szerződés alapja a következő: az összes költségek a Cointet testvéreket terhelik. David hozzájárulását a szabadalom képviseli, s ennek fejében negyedrészét kapja a tiszta haszonnak. Ön tisztán lát, okos asszony, ami ritkaság a szép asszonyok között: gondolkozzék ezen az ajánlaton és nagyon elfogadhatónak fogja találni...

- Ó, uram - kiáltott fel kétségbeesetten könnyezve szegény Ève -, miért nem jött hozzám tegnap este ezzel az ajánlattal? Elkerülhettük volna a gyalázatot s ami még annál is rosszabb...

- Csak éjfélkor ért véget a Cointet testvérekkel folytatott vitám, mert, mint ön is gondolhatta, ők vannak Métivier háta mögött. De hát mi történt tegnap este óta, ami rosszabb szegény Davidunk elfogatásánál? - kérdezte Petit-Claud.

- Nézze, itt a szörnyű hír; ma reggel találtam meg - felelte az asszony, odanyújtva Petit-Claud-nak Lucien levelét. - Ön most bebizonyította, hogy érdeklődik irántunk, barátja Davidnak és Luciennek, nem szükséges, hogy titoktartásra kérjem...

- Ne nyugtalankodjék - mondta Petit-Claud, amikor elolvasta és visszaadta a levelet. - Lucien nem fogja megölni magát. Miután sógora elfogatását előidézte, kellett valami ok, hogy elhagyhassa önt, s én ezt az egészet afféle jelenetvégző tirádának, közönséges színfalhasogatásnak nézem.

A Cointet testvérek elérték céljukat. Előbb megkínozták a feltalálót és családját, aztán megragadták a tortúrának azt a pillanatát, amikor a meggyötört ember fáradtságában egy kis nyugalomra vágyik. Nem minden titkot kutató embernek van olyan természete, mint a bulldognak, mely elpusztul, de zsákmányát nem engedi ki foga közül, és a Cointet testvérek szakértelemmel tanulmányozták áldozataik jellemét. A nagy Cointet szemében David letartóztatása e dráma első felvonásának utolsó jelenete volt. A második felvonás azzal az ajánlattal kezdődött, amelyet most tett meg Petit-Claud. Az ügyvéd mesteri módon értette dolgát; Lucien hirtelen eltávozását nem remélt szerencsének tekintette, amely végképpen eldönti a játszmát. Észrevette, mennyire lesújtja Ève-et ez az esemény, és e réven akart bizalmába férkőzni, mert végül is rájött, mekkora hatása van az asszonynak az urára. Nem ejtette hát még jobban kétségbe Séchard-nét, sőt iparkodott megnyugtatni, s jelenlegi, igen alkalmas lelkiállapotában ügyesen a börtönre terelte gondolatait; azt remélte, hogy így majd az asszony rábírja Davidot, hogy társuljon a Cointet testvérekkel.

- Asszonyom, David azt mondta nekem, hogy ő csak az ön és a bátyja kedvéért kívánja a vagyont; de most már meg lehet győződve, hogy őrültség lenne Lucien meggazdagítására törekedni. Ez a fiú három vagyont is elverne.

Ève viselkedése eléggé elárulta, hogy bátyjáról már nincsen illúziója, s az ügyvéd szünetet tartott, hogy ügyfele hallgatását valami beleegyezés-formává változtassa át.

- Így hát - folytatta -, ebben a kérdésben már csak önökről és gyermekükről van szó. Önnek kell tudnia, elég-e jólétükhöz kétezer frank járadék, nem számítva az öreg Séchard hagyatékát. Az apósának már régen hét-nyolcezer frank jövedelme van, s ezen fölül tőkéjének kamatai; így hát végre is szép jövő áll önök előtt. Ugyan miért kínlódnának tovább?

Az ügyvéd magára hagyta Séchard-nét, hadd gondolkozzék jövőjének ezen a képén, amelyet előző este elég ügyesen előkészített a nagy Cointet.

- Adja értésükre, hogy esetleg hozzájuthatnak valamelyes összeghez - mondta Angoulême hiénája az ügyvédnek, amikor az bejelentette neki David letartóztatását -, s mihelyt megszokták a gondolatot, hogy pénzt kapnak a kezükbe, már nyert ügyünk van: alkudozni kezdünk, s lassanként eljutunk ahhoz az árhoz, amit rászántunk erre a titokra.

Ebben a mondatban tulajdonképpen benne volt e pénzügyi dráma második felvonásának tartalma.

Amikor Séchard-né a bátyja sorsán érzett aggodalomtól összetört szívvel felöltözött, s elindult a börtön felé, megrettent a gondolattól, hogy egyedül menjen végig Angoulême utcáin. Petit-Claud nem törődött ugyan ügyfele aggodalmával, de azért visszajött, hogy karját nyújtsa neki, s bár meglehetősen furfangos gondolat hozta vissza, Ève végtelenül hálás volt neki ezért a látszólagos finomságért; Petit-Claud pedig elfogadta köszönetét, s nem világosította fel tévedéséről. Ez a kis figyelem ilyen kemény, metsző modorú ember részéről, s méghozzá ilyen pillanatban, megváltoztatta Séchard-né régi véleményét Petit-Claud-ról.

- A hosszabbik úton vezetem - szólt az ügyvéd -, de ott nem találkozunk senkivel.

- Lássa, uram, most először nincs jogom, hogy emelt fővel járjak - ezt tegnap elég keményen tudtomra is adták...

- Ez az első eset, de ez lesz az utolsó is.

- Ó, én nem maradok ebben a városban...

- Ha férje beleegyezik a föltételekbe, amelyekben már körülbelül megállapodtam Cointet-ékkal - szólt Petit-Claud Ève-hez a börtön küszöbén -, tudassa velem, s én tüstént hozok egy felhatalmazást Cachantól, hogy Davidot szabadlábra helyezzék; aztán valószínűleg már nem is kell a börtönbe visszatérnie...

Ahogy az ügyvéd most beszélt a börtön kapujában, azt nevezik az olaszok kombinációnak. Náluk ez a szó egy nehezen meghatározható eljárást jelent: egyesül benne egy kis álnokság a joggal, valami megengedett csalás van benne, valami szinte törvényes, ügyesen intézett ravaszság; szerintük például a Szent Bertalan-éj afféle politikai kombináció.

A föntebb kifejezett okokból az adósok letartóztatása vidéken oly ritka jogi cselekmény, hogy Franciaország legtöbb városában nincs is adósok börtöne. Ebben az esetben az adóst olyan börtönben helyezik el, ahová a gyanúsítottakat, vizsgálati foglyokat, vádlottakat és elítélteket zárják. Ez a hivatalos és fokozatos elnevezése azoknak, akiket a nép általánosságban gonosztevőknek nevez. Így hát ideiglenesen Davidot is elhelyezték az angoulême-i börtön egyik alacsony odújába, ahonnét talán éppen most került ki egy elítélt, aki leülte büntetését. Amikor beírták a foglyok jegyzékébe, s átvették azt az összeget, amit a törvény rendel a foglyok egyhavi eltartására, David egy kövér férfiú előtt találta magát, aki a foglyok szemében nagyobb hatalom magánál a királynál is: a börtönőr! Vidéken nem ismernek sovány börtönőrt. Először is ez az állás jóformán szinekúra; meg aztán a börtönőr olyan fogadósféle, akinek nincs üzemköltsége, igen jól táplálkozik és rosszul táplálja foglyait, akiket egyébiránt, akárcsak a fogadós, erszényükhöz illően szállásol el. Ismerte David nevét, különösen apja miatt, s bízott benne annyira, hogy jó helyet adjon neki egy éjszakára, noha Davidnak egy fillérje sem volt.

Az angoulême-i börtön a középkorból származik, s éppoly kevéssé alakították át, mint a székesegyházat. Mai napig a Törvény Házának hívják, s az egykori bíróság épületéhez támaszkodik. Kapuja olyan, mint minden börtöné: szögekkel kivert, látszólag szilárd, kopott, alacsony kapu, s alakját annál is inkább ciklopszinak lehet nevezni, mert mintha egyetlen szem volna homlokán: a lesőlyuk, amelyen a börtönőr kinéz, mielőtt a kaput kinyitja. A földszinti homlokzat mentén folyosó húzódik végig, erre több szoba nyílik: magas, rácsos ablakaik a börtön udvaráról kapják a világosságot. A börtönőr lakását ezektől a szobáktól egy bolthajtás választja el, amely két részre osztja a földszintet, a börtönudvart elzáró vasrács már a kapuból látható. Davidot a börtönőr a bolthajtás melletti szobába vezette; ennek ajtaja szemközt nyílott az ő lakásával. Szomszédságában akarta tartani azt az embert, aki - tekintettel különös helyzetére - társaságot szolgáltathatott neki.

- Ez a legjobb szoba - mondta; észrevette, hogy Davidot megdöbbenti a helyiség külseje.

A szoba kőfalai meglehetősen nedvesek voltak. Nagyon magas ablakait vasrudak keresztezték. A padozat kőkockáiból dermesztő hidegség áradt. Behallatszott a folyosón sétáló őr szabályos lépése. Ez a hullámveréshez hasonló egyhangú nesz minden pillanatban eszébe juttatja a fogolynak: "Őriznek! Nem vagyok szabad!" Ez a sok részlet együtt és külön-külön, csodálatos hatással van a tisztességes emberek lelkiállapotára, tudatára. David egy rettenetes ágyat pillantott meg, de a börtönbe vetett ember oly izgatott az első éjszakán, hogy csak második éjjel veszi észre fekvőhelye keménységét. A börtönőr kedves volt, természetesen felajánlotta foglyának, hogy éjszakáig sétálhat a börtön udvarán. David kínszenvedése csak a lefekvés pillanatában kezdődött. A fogolynak tilos világítóeszközt adni, tehát a királyi ügyész engedélyére volt szükség, hogy az adósságáért letartóztatott foglyot felmentsék e tilalom alól, amely nyilván csak az igazságszolgáltatás kezére került emberekre vonatkozott. A börtönőr bebocsátotta ugyan Davidot a lakásába, de lefekvés idején mégiscsak be kellett zárnia. Ève szegény férje megismerkedett ekkor a börtön borzalmaival, szokásainak durvaságával és fölháborodott ezen a durvaságon. De a gondolkozóknál eléggé gyakori visszahatás segítségével magányába zárkózott, s a költők éber álmával menekült meg szenvedéseitől. A szerencsétlen végre a helyzetről kezdett gondolkozni. A börtön erősen csábítja az embert lelkiismeret-vizsgálatra. David azt kérdezte magától: vajon betöltötte-e családfői kötelességét? - Mennyire kétségbe lehet esve a felesége! Mért is nem keresett elég pénzt - amint Marion tanácsolta -, hogy később nyugodtan csinálhassa meg fölfedezését?

"Hogyan maradjak Angoulême-ben - gondolta - ilyen botrány után? Mi lesz belőlünk, ha kikerülök a börtönből? Hová megyünk?" - Kételyei kezdtek támadni: hátha rossz módszerrel dolgozott a találmányon. Csak feltalálók érthetik meg ezeket az aggodalmakat. Egyik kétség hozta a másikat, David végre tisztán kezdte látni a helyzetet s azt mondta magában, amit Cointet-ék mondtak Séchard apónak s az imént Petit-Claud Ève-nek: "Föltéve, hogy minden sikerül, hogy állunk majd a gyakorlati alkalmazással? Szabadalomra van szükségem, az pedig pénzbe kerül!... Gyárra van szükségem, nagyban kell végeznem kísérletemet, ez pedig annyit jelent, hogy fölfedezésemet kiszolgáltatom valakinek. Ó, mennyire igaza volt Petit-Claud-nak! (Micsoda világosság támad olykor a legsötétebb börtönben is!)"

- Ó - mondta David, mielőtt elaludt azon a tábori ágyfélén, amelyre igen durva, rettenetes, barna szövetmatracot dobtak -, holnap reggel bizonyosan látni fogom Petit-Claud-t.

David tehát előkészült: meghallgatja a föltételeket, melyeket felesége hoz neki ellenségeitől. Amikor az asszony megölelte férjét, s leült az ágy lábánál, mert csak egy hitvány faszék volt a szobában, tekintete ráesett az egyik sarokba állított szörnyű dézsára s a nevekkel, fölírásokkal teliszórt falakra, ahol David elődei hagytak hátra emléket maguk után, kivörösödött szeméből újra megeredtek a könnyek. Annyi sírás után még maradt könnye, sírt, amikor közönséges gonosztevők helyzetében látta férjét.

- Lám, hát ide juttathatja az embert a dicsőség vágya!... - kiáltott fel. - Ó, édes angyalom, mondj le erről a pályáról... Haladjunk együtt a járt úton, ne keressük a gyors meggazdagodást... Oly kevés kell nekem, hogy boldog legyek, különösen most, annyi szenvedés után... És ha tudnád!... Ez a meggyalázó letartóztatás még nem is a legnagyobb szerencsétlenség! Hallgass ide.

Odanyújtotta neki Lucien levelét; David hamarosan elolvasta; az asszony pedig vigasztalásul elmondta neki Petit-Claud iszonyú véleményét Lucienről.

- Ha Lucien öngyilkos lett, akkor ezen már túl vagyunk - mondta David -, ha mostanáig nem tette meg, nem is fogja megölni magát! Ő maga is mondja, hogy bátorsága egy napnál nem tart tovább...

- De hogy bírjuk ki ezt az aggodalmat?... - kiáltott fel Ève, aki majdnem mindent megbocsátott a halál gondolatára.

Elismételte férjének, úgy ahogy Petit-Claud-tól hallotta, a Cointet testvérek állítólagos ajánlatát. David látható örömmel tüstént elfogadta.

- Lesz miből élnünk egy Houmeau környéki faluban, ahol a Cointet testvérek gyára van, s nekem már csak nyugalomra van szükségem! - kiáltott fel a feltaláló. - Ha Lucien a halálban keresett bűnhődést, elég vagyonunk lesz, kivárhatjuk apám halálát; de ha még él szegény sógorom, alkalmazkodnia kell a mi szűkös viszonyainkhoz... Bizonyos, hogy találmányom hasznát a Cointet testvérek fogják lefölözni - de hát végre is, mi vagyok én hazámhoz képest?... Egyetlenegy ember. Ha titkom mindenkinek hasznára válik, boldog leszek. Látod, édes Ève-em, egyikünk sem született üzletembernek. Nincs bennünk nyereségvágy, nem tudjuk fogunkhoz verni a garast, még akkor sem, amikor törvény szerint tartozunk vele, márpedig meglehet, hogy ezek az üzletember erényei, hiszen e kétféle fösvénység neve: óvatosság és kereskedői szellem!

Ève-et boldoggá tette nézeteik egyformasága, ami a szerelem egyik legédesebb gyönyörűsége, hiszen könnyen megeshet, hogy az érdekek és a gondolkodás ellentétbe kerül két egymást szerető teremtésnél. Megkérte a börtönőrt, küldjön el Petit-Claud-hoz egy kis levelet; felszólította a jogászt, hogy szabadítsa ki Davidot, s bejelentette neki, hogy mindketten elfogadják a tervezett megegyezés alapját. Tíz perc múlva Petit-Claud belépett David odújába, s azt mondta Ève-nek:

- Menjen haza, asszonyom, nemsokára mi is megyünk...

- No, édes barátom - mondta Petit-Claud -, hát megfogattad magadat! Hogy követhetted el azt a hibát, hogy kiléptél búvóhelyedről?

- Hát hogyne léptem volna ki? Nézd, mit írt nekem Lucien.

David átadta Petit-Claud-nak Cérizet levelét; Petit-Claud elvette, elolvasta, jól megnézte, megtapogatta a papirost, s miközben a pörről beszélt, színlelt szórakozottsággal összehajtogatta és zsebre vágta. Aztán karon fogta Davidot, és kiment vele a börtönből, mert a végrehajtó felszabadító levelét e beszélgetés közben meghozta a börtönőr. David a mennyországban képzelte magát odahaza - sírt, mint a gyermek, amikor a kis Lucient megölelte, s ismét hálószobájába lehetett húsznapi fogság után, amelynek utolsó néhány órája, vidéki erkölcsök szerint, becsületén is foltot ejtett. Közben hazatért Kolb és Marion. Marion megtudta Houmeau-ban, hogy Lucient látták a Párizs felé vivő úton, Marsacon túl. Dandy ruhája feltűnt a falusiaknak, akik gabonát hoztak be a városba. Kolb lóháton nyargalt ki az országútra, és végre Mansle-ban megtudta, hogy Lucien, akire Marron úr ráismert, postakocsin elutazott.

- Mit mondtam! - kiáltott fel Petit-Claud. - Nem költő ez a fiú, hanem testet öltött regény.

- Postakocsin? - mondta Ève. - Hát most meg hová megy?

- Most pedig - szólt Petit-Claud Davidhoz -, gyere, várnak Cointet-ék.

- Ó, uram - kiáltott fel a szép Séchard-né -, kérem, védelmezze jól érdekeinket, egész jövőnk a kezében van.

- Akarja, asszonyom - mondta Petit-Claud -, hogy itt önöknél történjék a tanácskozás? Itt hagyom Davidot. Az urak idejönnek majd este, s meglátja, tudom-e védelmezni az érdekeiket.

- Ó, annak igazán örülünk - mondta Ève.

- Nos hát - szólt Petit-Claud -, viszontlátásra itt, ma este hét órakor.

- Köszönöm - felelte Ève. Pillantásán és hangján megérezhette Petit-Claud, mekkora haladást tett ügyfele bizalmában.

- Ne féljen semmitől, hiszen látja, hogy igazam volt - tette hozzá. - Bátyja máris harminc mérföldnyire jár az öngyilkosságtól. Egy szó mint száz, meglehet, hogy ma este egy kis vagyon lesz kezükben. Komoly vevő jelentkezett nyomdájukra.

- Ha csakugyan így van - mondta Ève -, miért olyan sürgős a megállapodás a Cointet testvérekkel?

- Elfelejti, asszonyom - felelte Petit-Claud, amikor észrevette, hogy veszedelmes vallomást tett -, hogy csak akkor adhatja el szabadon a nyomdáját, ha Métivier-t kifizette, mert a fölszerelés még mindig le van foglalva.

Hazaérve Petit-Claud elhívatta Cérizet-t. Amikor a faktor a dolgozószobába lépett, egy ablakmélyedésbe vezette.

- Holnap este a Séchard-nyomda tulajdonosa leszel, s kellő támogatással reád ruházzák az iparengedélyt - súgta fülébe -, de remélhetőleg nem akarod gályán végezni életedet?

- Gályán? ugyan miért? - kérdezte Cérizet.

- Davidhoz írt leveled hamisítvány, s a kezemben van... ha Henriette-et kivallatnák, vajon mit mondana?... De nem akarom vesztedet - tette hozzá tüstént, mert látta, hogy Cérizet elsápad.

- Akar még tőlem valamit? - kiáltott fel a faktor.

- Megmondom, mit várok tőled - folytatta Petit-Claud. - Hallgass ide. Két hónap múlva nyomdász leszel Angoulême-ben... de nyomdád árával tartozol, és tíz év alatt sem fizeted ki!... Hosszú ideig pénzadóidnak dolgozol! Azonkívül pedig a szabadelvű párt strómanjának kell lenned... Én fogom megszerkeszteni a szerződést, amellyel Gannerac tőkét bocsát rendelkezésedre; majd úgy csinálom meg, hogy valamikor tied lehessen a nyomda... De hogyha ők újságot alapítanak, és te vagy a vezetője, én pedig első főügyészhelyettes leszek itt, te összebeszélsz a nagy Cointet-val, és olyan cikkeket jelentetsz meg az újságodban, hogy lefoglalják és beszüntessék... Cointet-ék bőségesen meg fognak fizetni ezért a szolgálatért... Tudom, hogy elítélnek majd és belekóstolsz a börtön kosztjába, de jelentékeny, üldözött ember hírébe kerülsz. Nagy ember leszel a szabadelvű pártban, olyasféle, mint Mercier őrmester, Paul-Louis Courier vagy afféle kis Manuel. Sohasem fogom megengedni, hogy az iparengedélyt megvonják tőled. És végül aznap, amikor az újságodat betiltják, elégetem előtted ezt a levelet... igazán nem sokba kerül a szerencséd...

A nép között fölötte téves elképzelések keringenek a hamisítás jogi ismérveiről, és Cérizet, aki máris a vádlottak padján képzelte magát, megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Én három esztendő múlva angoulême-i királyi ügyész leszek - folytatta Petit-Claud -, ne felejtsd el, hogy szükséged lehet rám!

- Rendben van - mondta Cérizet. - De ön nem ismer engem: égesse el előttem ezt a levelet - folytatta -, bízzék hálámban.

Petit-Claud ránézett Cérizet-re. A szemek párbaja volt ez: a megfigyelő szeme orvosi kés módjára próbál vájkálni a lélekben; annak szeme pedig, aki mintegy kirakatba rakja erényeit, valóságos látványosság.

Petit-Claud nem felelt semmit; meggyújtott egy gyertyát, elégette a levelet, s azt mondta magában: A karrierjére gondol; meg fogja csinálni! - Egy kárhozott lélek áll szolgálatára - mondta a faktor.

David homályos nyugtalansággal várta a Cointet testvérekkel a tanácskozást: nem érdekeinek megvitatása foglalkoztatta, sem a szerződéskötés; hanem az, milyen véleménnyel lesznek munkájáról a gyárosok. Olyan helyzetben volt, mint bírái előtt a drámaíró. A feltaláló hiúsága s a célbajutás pillanatában feltámadó aggodalmai minden más érzést háttérbe szorítottak. Végre, este hét órakor, amikor Châtelet grófné fejfájás ürügyével ágyba feküdt, s férjére bízta, hogy a vacsorára hívott vendégeket fogadja - annyira elszomorították a Lucienről szállongó ellentétes hírek -, a két Cointet, a kövér meg a nagy, belépett Petit-Claud-val a vetélytárshoz, aki kényre-kedvre kiszolgáltatta magát nekik. Mindenekelőtt egy előzetes nehézségen akadtak fenn: hogyan kössenek társulási szerződést, amíg David módszerét nem ismerik? Ha pedig David elárulja módszerét, egyszer s mindenkorra ki van szolgáltatva a Cointet testvéreknek. Petit-Claud rávette őket, hogy előzetesen kössék meg a szerződést. A nagy Cointet ekkor azt mondta Davidnak, hogy mutassa meg neki néhány készítményét; a feltaláló bemutatta a legutóbb gyártott íveket, az előállítás áráért pedig kezességet vállalt.

- Nos hát - mondta Petit-Claud -, ezzel máris megtaláltuk a szerződés alapját, ezekre az adatokra föl lehet építeni a társulási szerződést, csupán egy bontó záradékot veszünk bele, arra az esetre, ha a szabadalom föltételei nem valósulnak meg a gyári előállításnál.

- Más dolog, uram - szólt Davidhoz a nagy Cointet -, más dolog kicsiben egy szobában, kis formátumban papírmintákat gyártani, vagy nagy arányokban fogni a gyártáshoz. Ítélje meg ezt egyetlen tényből. Mi gyártunk színes papírokat is, s festésükhöz teljesen azonos festékeket vásárolunk. Így például az indigót a kagyló-papírokhoz egy ládából szedjük ki, amelyben minden massza ugyanaz a gyártmány. Nos hát, még soha két üstből nem került ki egészen egyforma színárnyalat... Nyersanyagaink előkészítésében olyan jelenségek működnek közre, amiket nem vagyunk képesek megfigyelni. A pép mennyisége és minősége tüstént megváltoztat mindenféle kérdést. Amikor ön üstjében tartott egy adagot azokból a titkos szerekből, amiket nem kívánok megismerni: uralkodott rajtuk, egyformán tudott hatni az anyag minden részére, ragaszthatta, gyúrhatta kénye-kedve szerint, egyenletes minőséget adhatott neki... de ki kezeskedik önnek arról, hogy ugyanez történik egy ötszáz rizsmás mennyiséggel is, s hogy az eljárás így is sikert arat?...

David, Ève és Petit-Claud sokatmondó tekintettel néztek egymásra.

- Vegyünk olyan példát, amely némiképpen hasonlít az ön esetéhez - mondta egy kis szünet után a nagy Cointet. - A réten lekaszált körülbelül két kötés szénát jól összepréselve berakja a szobájába, nem várja meg, amíg megszárad; az erjedés megtörtént, de nem okoz balesetet. Vajon merne-e erre a kísérletre támaszkodva kétezer kötést felhalmozni egy facsűrben?... Igen jól tudja, hogy a széna begyulladna, s a csűr úgy égne, mint egy szál gyufa. Ön tanult ember - szólt Cointet Davidhoz -, vonja le a következtetést. Ön most két kötés szénát vágott le, és mi félünk, hogy felgyújtjuk a papírgyárunkat, ha kétezret préselünk belé. Más szóval, nem babra megy a játék, sokat veszíthetünk, s amikor már sok pénzt elköltöttünk, esetleg semmi sincs a kezünkben.

David le volt sújtva. A gyakorlat beszélt itt a maga pozitív nyelvén az elmélethez, amely mindig jövő időben ragozza a maga igéit.

- Az ördög ír alá ilyen társulási szerződést! - kiáltott fel nyersen a kövér Cointet. - Te csak veszítsd el a pénzedet, ha akarod, én megtartom a magamét... Hajlandó vagyok kifizetni Séchard úr adósságait és hatezer frankot adni... Háromezret abból is váltóban - igazította ki magát -, tizenkét és tizenöt hónapra... Ez is elég nagy kockázat... Tizenkétezer frank terhet kell vállalnunk Métivier-vel szemben. Ez összesen tizenötezer frank! Én, ha egyedül akarnám kiaknázni a találmányt, ennél többet nem fizethetnék. Ó, hát ez az a talált kincs, amiről beszéltél nekem, Boniface!... Köszönöm szépen, okosabb embernek hittelek. Nem, ez igazán nem üzlet.

- Önökre nézve - szólalt meg ekkor Petit-Claud, nem riadva meg ettől a kitöréstől - ennyire szorítkozik a kérdés: akarnak-e húszezer frankot kockáztatni egy olyan titokért, amelyből meggazdagodhatnak? De uraim, a kockázat mindig arányban van a haszonnal... Ez egy húszezer frankos tét, egész vagyon ellenében. A játékos föltesz egy aranyat a rulettra, hogy harminchatot nyerjen, de tudja, hogy az aranya el is veszhet. Tegyenek ugyanígy.

- Gondolkozási időt kérek - mondta a kövér Cointet. - Én nem vagyok olyan okos, mint a testvérem. Szegény, egyenes lelkű ember vagyok, aki csak egy dologhoz ért: egy frank költséggel megcsinálni azt az imakönyvet, amit kettőért ad el. Én úgy látom, hogy olyan találmánnyal, amely még csak az első kísérletnél tart, tönkreteszi magát az ember. Az első gyártás sikerül, a második nem, aztán folytatja az ember, belelovalja magát, s ha a kezét bekapta a gép, utánamegy a teste is.

Elmondta egy bordeaux-i üzletember történetét, aki tönkrement, mert egy tudós szavában bízva, meg akarta művelni a pusztát; hat hasonló ipari és mezőgazdasági példát is talált a közelben, Charente és Dordogne megyében; nekidühödött, hallani sem akart az egészről, és Petit-Claud ellenvetései csak növelték az ingerültségét, nemhogy lecsendesítették volna.

- Inkább drágábban megveszek valamit, ami biztosabb ennél a fölfedezésnél, és megelégszem kisebb haszonnal is - mondta testvérére pillantva. - Szerintem a dolog egyáltalában nincs még annyira, hogy üzletet lehetne csinálni belőle! - kiáltotta befejezésül.

- De hát végre is akartak valamit, amikor idejöttek - mondta Petit-Claud. - Mit kínálnak?

- Megszabadítjuk Séchard urat az adósságaitól és siker esetén biztosítunk neki harminc százalékot a tiszta nyereségből - felelte élénken a kövér Cointet.

- Ej, uram - mondta Ève -, hát miből élünk mi, amíg a kísérletek folynak? Az uram már átesett a letartóztatás szégyenén, visszamehet a börtönbe, az már se nem árt, se nem használ nekünk, és kifizetjük az adósságainkat...

Petit-Claud ajkára tette egyik ujját, és Ève-re nézett.

- Nem viselkednek okosan - szólt a két testvérhez. - Látták a papirost, Séchard apó elmondta önöknek, hogy bezárta a fiát, s az egyetlen éjszakán kitűnő papírt gyártott olyan anyagokból, amik igen kevésbe kerülhettek... Azért vannak itt, hogy megszerezzék a találmányt. Meg akarják szerezni vagy sem?

- Hát - mondta a nagy Cointet -, akár akarja a testvérem, akár nem, én a magam részéről megkockáztatom Séchard úr adósságainak a kifizetését; adok hatezer frank készpénzt és Séchard úrnak harminc százalék részesedése lesz a tiszta haszonból; de hallgassák meg ezt jól: ha egy év leforgása alatt nem valósította meg a feltételeket, amiket ő maga szab meg a szerződésben, visszaadja a hatezer frankot, a szabadalom a miénk marad, s mi úgy segítünk magunkon, ahogy tudunk.

- Bízol magadban? - kérdezte Petit-Claud, félrevonva Davidot.

- Igen - felelte David; lépre ment a két testvér taktikájának, és reszketett, hogy a kövér Cointet abbahagyja ezt a tanácskozást, amelytől a jövője függ.

- No hát, akkor megszerkesztem a szerződést - szólt Petit-Claud a Cointet testvérekhez és Ève-hez; - estére mindenki kap egy példányt, holnap egész délelőtt gondolkozhatnak rajta, holnap délután négykor pedig a tárgyalás után aláírják. Önök, uraim, vonják vissza Métivier váltóit. Én majd írok, hogy a királyi törvényszéken szüntessék meg a pört, és tudatni fogom önnel, hogy elállunk a követelésünktől.

Íme szó szerint lefektetve Séchard kötelezettségei:

Alulírottak stb...

Miután ifjabb David Séchard úr, angoulême-i nyomdász kijelenti, hogy megtalálta a módját a papír üstben való egyenletes enyvezésének, továbbá mindenféle papír gyártási költsége több mint ötvenszázalékos leszállításának, növényi anyagoknak a pépbe való keverésével, akár az eddig alkalmazott rongyhoz keverve ezeket, akár rongy nélkül használva fel: ifjabb Séchard úr és a Cointet testvérek társaságot alapítanak a fent írt eljárásra kérendő szabadalom kiaknázására, a következő záradékokkal és feltételekkel...

A szerződés egyik cikkelye tökéletesen megfosztotta David Séchard-t minden jogától abban az esetben, ha nem teljesíti a nagy Cointet által gondosan megfogalmazott, és Davidtól elfogadott okiratban foglalt ígéreteket.

Petit-Claud, amikor másnap reggel fél nyolckor elhozta ezt az iratot, tudtára adta Davidnak és feleségének, hogy Cérizet huszonkétezer frank készpénzt kínál a nyomdáért. Az eladási szerződést még aznap este aláírhatják.

- Hanem - mondotta -, ha a Cointet testvérek ezt megtudják, kitelik tőlük, hogy nem írják alá a szerződést, folytatják az eljárást s elárvereztetik a nyomdát.

- Bizonyos ön abban, hogy Cérizet fizetni fog? - kérdezte Ève; csodálkozott, hogy most meg lehet kötni ezt az üzletet, amelyről már lemondott, s amely három hónappal előbb megmentett volna mindent.

- Nálam van a pénz - válaszolt kereken Petit-Claud.

- De hiszen ez varázslat - mondta David, és kérte Petit-Claud-t, magyarázza meg ezt a szerencsét.

- Dehogy varázslat! Nagyon egyszerű a dolog: az houmeau-i üzletemberek újságot akarnak alapítani - mondta Petit-Claud.

- De én lemondtam az újságkiadás jogáról! - kiáltott fel David.

- Te igen... de az utódod... Különben is - folytatta -, ne törődj semmivel, add el a nyomdát, tedd zsebre az árát, és bízd Cérizet-re, hogy vackolódjék ki a szerződés záradékai közül, ahogy tud. Ő érti a módját.

- Ó, igen - mondta Ève.

- Ha te lemondtál arról a jogról, hogy újságot csinálj Angoulême-ben - folytatta Petit-Claud -, azok, akik a tőkét adják Cérizet-nek, majd megcsinálják Houmeau-ban.

Ève-et elkápráztatta az a remény, hogy lesz harmincezer frankja, megszabadul a szűkölködéstől - és csak afféle másodrangú reménységnek tekintette a társulási szerződést. Ezért aztán Séchard és felesége engedtek a szerződésnek egy olyan pontjában, amely még egyszer, utoljára vitát idézhetett elő. A nagy Cointet követelte a jogot, hogy a maga nevére állíttathassa ki a szabadalmat. Sikerült elfogadtatnia azt, hogy mivel David anyagi jogai tökéletesen meg vannak határozva a szerződésben, a szabadalom egyformán szólhat bármelyik társ nevére. A testvére végül azt mondta: - Ő fedezi a szabadalom költségeit, őt terheli az útiköltség, ez is kétezer frank! Ha nem a saját nevére szól, egy hajítófát sem ér az egész.

A hiéna tehát minden ponton diadalmaskodott. A társulási szerződést fél öt tájban aláírták. A nagy Cointet udvariasan fölajánlott Séchard-nénak hat tucat csipketerítőt és egy szép Ternaux-kendőt, tűpénz gyanánt, azért, hogy - mint mondta - elfelejtse a vita hevességét. Alighogy a másolatokat kicserélték, alighogy Cachan átadta Petit-Claud-nak a felmentvényeket, a pör iratait és a három rettentő váltót, amit Lucien hamisított - a lépcsőházban felhangzott Kolb szava, miután egy postai szállítókocsi állt meg a kapu előtt fülsiketítő dübörgéssel.

- Asszonyom, asszonyom, dizenödezer frank!... - kiáltotta - Boidiers-ből, ikazi bézpen, Lucien úr gülte.

- Tizenötezer frank! - kiáltott fel Ève, karját égnek emelve.

- Igen, asszonyom - mondta a belépő postás -, tizenötezer frank, a bordeaux-i delizsánsz hozta. Két emberem cipeli fel a lépcsőn a zsákokat. Lucien Chardon de Rubempré úr küldi... És itt hozok egy kis bőrzacskót, az ön számára ötszáz frank van benne aranyban, s valószínűleg egy levél is.

Ève azt hitte, álmodik, mikor a következő levelet olvasta:

Édes húgom, itt van tizenötezer frank.

Ahelyett, hogy megöltem volna magam, eladtam az életemet. Nem vagyok már a magam ura; több mint titkára; kreatúrája vagyok egy spanyol diplomatának.

Irtózatos életet kezdek újra. Talán jobb lett volna, ha vízbe ölöm magam.

Isten veled. David kiszabadul, s négyezer frankkal kétségtelenül vásárolhat egy kis papírmalmot, megcsinálhatja a szerencséjét.

Azt akarom: eszedbe se jusson többé

szerencsétlen bátyád
Lucien          

- Meg van írva - kiáltott fel Chardonné, aki lejött megnézni, hogyan halmozzák egymásra a zsákokat -, meg van írva, hogy szegény fiam mindig végzetes teremtés lesz, ezt mondja a levelében is... még akkor is, amikor jót cselekszik.

- Hajszál híján pórul jártunk! - kiáltott fel a nagy Cointet, amikor kinn volt a Mûrier téren. - Egy órával később az arany fénye beragyogta volna a szerződés homályos pontjait, és ez elriasztotta volna emberünket. Három hónap múlva, ahogy ígérte, tudni fogjuk, mihez tartsuk magunkat.

Este hétkor Cérizet megvásárolta és kifizette a nyomdát, a maga terhére tartva vissza az utolsó negyed bérét. Másnap Ève átadott negyvenezer frankot a főadóbérlőnek, hogy a férje nevére kétezerötszáz frank járadékot vásároljon belőle. Aztán írt az apósának: keressen neki Marsacban egy tízezer frankos kis birtokot, hogy személyes vagyonát abba fektesse.

A nagy Cointet terve félelmetesen egyszerű volt. Első pillantásra azonnal lehetetlennek ítélte az üstben való enyvezést. Az olcsó növényi anyagoknak a rongypéphez való keverését tartotta a vagyonszerzés igazi, egyetlen módjának. Elhatározta tehát, hogy nem törődik a pép olcsóságával, és rettentően ragaszkodik az üstben való enyvezéshez. Megmondjuk, miért. Az angoulême-i papírgyárak akkor majdnem kizárólag a Tallér, Csirke, Diák, Kagyló nevű írópapírokkal foglalkoztak; természetesen ezek mind enyvezett papírok. Sokáig ez volt a dicsősége az angoulême-i papírgyártásnak. Ez a specialitás tehát hosszú évek óta monopóliuma volt az angoulême-i gyárosoknak és föltétlenül jogossá tette a Cointet-ék követelését; de az enyvezett papír, mint látni fogjuk, egyáltalán nem szerepelt a spekulációjukban. Az írópapír elhelyezése igen szűk korlátok közt mozog, ellenben a nem enyvezett nyomtatópapirosé szinte határtalan. Amikor a nagy Cointet Párizsba utazott, hogy saját nevére kiállíttassa a szabadalmi oklevelet, olyan üzletek lekötésére gondolt, amelyek nagy változtatásokat idéznek majd elő az ő gyártási módszerében. Métivier-nél szállt meg, s utasítást adott neki, hogy egy éven belül ragadja ki az újságok papírellátását a mostani kezekből: szállítsa le úgy az árakat, hogy egyetlen gyár se követhesse, s ígérjen minden újságnak az eddig használt legszebb fajtáknál is sokkal fehérebb és kiválóbb papirost. Minthogy az újságok szerződései hosszabb időre szólnak, nem éppen rövid aknamunkára volt szükség a kiadóhivatalokban, amíg ezt a monopóliumot meg lehetett valósítani; de Cointet kiszámította, hogy éppen elég ideje lesz Séchard-tól megszabadulni, mialatt Métivier megköti a szerződéseket Párizs legelső lapjaival, amelyeknek papírfogyasztása akkoriban napi kétszáz rizsmára emelkedett. Cointet természetesen meghatározott arányban Métivier-nek is részt adott ezekből a szállításokból, hogy legyen egy ügyes képviselője a párizsi piacon, s ne kelljen utazásokra vesztegetnie az idejét. Ebből az üzletből ered Métivier vagyona, amely a legtekintélyesebbek közé tartozik a papírkereskedelemben. Tíz esztendőn át ő szállított a párizsi újságoknak, nem lehetett vele versenyezni. A nagy Cointet így biztosította árujának jövendőbeli elhelyezését, és éppen idejében tért vissza Angoulême-be, hogy jelen legyen Petit-Claud esküvőjén; az ügyvéd már eladta irodáját, s az utódja kinevezését várta, hogy elfoglalja Milaud úr helyét, amint megígérték Châtelet grófné pártfogoltjának. Az angoulême-i királyi ügyész második helyettesét első helyettesnek nevezték ki Limoges-ba, s az igazságügyminiszter az egyik pártfogoltját küldte az angoulême-i törvényszékre, ahol az első helyettes állása két hónapig gazdátlan maradt. Ebben az időközben teltek Petit-Claud házasságának mézeshetei.

A nagy Cointet távollétében David először is enyvezés nélkül gyártott bizonyos mennyiségű újságpapírt, sokkal különbet annál, amilyent az újságok használtak, második alkalommal aztán szép nyomtatványok céljára nagyszerű velin-papírt csinált, ezt a Cointet-nyomda az egyházmegyei imakönyv kinyomtatására használta fel. Az anyagot maga David készítette elő titokban, mert nem tűrt meg más munkást maga mellett, csak Kolbot és Mariont.

A nagy Cointet visszatérésekor minden megváltozott; megnézte a gyártott papirosok mintáit, és nem volt túlságosan megelégedve.

- Kedves barátom - mondta Davidnak -, Angoulême a Kagyló-papírral kereskedik. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a lehető legszebb kagylót állítsuk elő, ötven százalékkal olcsóbban a mostaninál.

David megpróbált enyvezett péppel Kagyló-papírt gyártani, de a papír nagyon érdes volt, s az enyv megcsomósodott benne. Amikor a kísérlet véget ért, és David kezében tartott egy ívet, elhúzódott egy sarokba, hogy bánatát magába fojtsa, de a nagy Cointet felhajszolta, elbűvölően szeretetre méltó volt, és vigasztalta az üzlettársát.

- Ne csüggedjen - mondta Cointet -, csak előre. Jó fiú vagyok én, megértem önt és kitartok mindvégig!...

- Igazán - mondta David a feleségének, amikor hazament ebédelni -, derék emberekkel kerültünk össze, sohase hittem volna, hogy a nagy Cointet ilyen nagylelkű!

És elmondta beszélgetését álnok üzlettársával.

Három hónap telt el kísérletekkel. David a papírgyárban hált, megfigyelte a pép különböző összetételének eredményeit. Hol a rongy és az ő nyersanyagának keverésében találta meg a sikertelenség okát, és egészen a titkos nyersanyagból készítette a pépet, hol pedig megpróbálta a tiszta rongypépet megenyvezni. Csodálatos kitartással folytatta munkáját a nagy Cointet szeme láttára, akire szegény már nem gyanakodott; különféle azonos természetű anyagokon keresztül eljutott odáig, hogy kimerítette titkos anyagainak és minden elképzelhető ragasztószernek összes kombinációit.

Az 1823 év első felében David Séchard a papírgyárban élt Kolbbal, ha ugyan élet az, amikor valaki nem törődik sem a táplálékkal, sem ruhájával, sem önmagával. Kétségbeesetten hadakozott a nehézségekkel; felséges látvány lett volna mindenki másnak, mint a Cointet testvéreknek, mert a vakmerő harcos semmiféle önző gondolattal nem foglalkozott. Volt egy pillanat, amikor semmi mást nem kívánt, csak a győzelmet. Csodálatosan éles szemmel leste ki, milyen különös eredmények születnek, miközben hasznos gyártmányokat állít elő egyes anyagokból, amelyekben a természet titkos ellenállása úgyszólván meg van szelídítve - és szép, ipari törvényeket vezetett le mindezekből; megfigyelte, hogy ez a teremtő munka csak akkor sikerülhet, ha engedelmeskedünk a dolgok távolabbi viszonylatainak, annak, amit ő az anyagok második természetének nevezett. Végre, augusztus felé, sikerült üstben enyvezett papirost létrehoznia, tökéletesen olyat, amilyet manapság gyárt az ipar, s melyet korrektúrapapírnak használnak a nyomdákban; ennek a fajtái azonban nem egyformák s az enyvezése sem mindig biztos. Ez - tekintettel a papírgyártás akkori állapotára - igen szép eredmény volt 1823-ban. Tízezer frankba került, és David remélte, hogy megoldja a probléma utolsó nehézségeit is.

De ekkor különös szóbeszéd kezdett elterjedni Angoulême-ben és Houmeau-ban: David Séchard tönkreteszi a Cointet testvéreket. Azt beszélték, hogy harmincezer frankot pazarolt kísérletezésekre, és végül igen rossz papírt állított elő. A többi gyáros megriadt és ragaszkodott a régi módszerekhez; s mert irigykedtek a Cointet testvérekre, azt a hírt terjesztették, hogy ez a nagyra törő cég hamarosan megbukik. A nagy Cointet végtelen papírszalagokat gyártó gépeket hozatott, s elhitette a világgal, hogy ezekre a gépekre David Séchard kísérleteihez van szükség. De a jezsuita belekeverte a pépbe a Séchard tanácsolta titkos anyagokat, őt pedig folyvást biztatta, hogy ne törődjék egyébbel, mint az üstben való enyvezéssel - és ezernyi-ezer rizsma újságpapírt szállított Métivier-nek.

Szeptemberben a nagy Cointet félrevonta David Séchard-t, s amikor meghallotta tőle, hogy egy diadalmas kísérleten gondolkozik, azt tanácsolta neki, ne folytassa ezt a küzdelmet.

- Édes Davidom, menjen haza Marsacba, a feleségéhez. Pihenje ki fáradságát. Nem akarunk tönkremenni - mondta barátságosan. - Amit ön nagy diadalnak tekint, az még csak kiindulópont. Most majd várunk, mielőtt új kísérletekbe fognánk. Legyen igazságos. Nézze az eredményeket. Mi nemcsak papírgyárosok vagyunk, hanem nyomdászok és bankárok is, s az emberek azt beszélik, hogy ön tönkretesz bennünket.

David Séchard felségesen naiv mozdulatot tett, hogy jóhiszeműségét bizonyítsa.

- Nem tesz tönkre bennünket ötvenezer frank, amit a vízbe dobunk - felelte David mozdulatára a nagy Cointet -, de nem akarjuk, hogy a rólunk szóló rágalmak miatt mindent készpénzzel kelljen fizetnünk, hiszen akkor kénytelenek volnánk abbahagyni az üzleti műveleteinket. Eljutottunk a szerződésünk határidejéhez, meg kell gondolni a dolgot mind a két részen.

"Igaza van" - gondolta magában David, aki nagyban folytatott kísérleteibe merülve, észre sem vette, mi történik a gyárban.

Azzal visszatért Marsacba, ahol fél esztendő óta minden szombat este meglátogatta Ève-et és kedden reggel mindig magára hagyta. Az öreg Séchard jó tanácsot adott Ève-nek, s az éppen apósa szőlője mellett megvett egy Verberie-nek nevezett házat, három hold kerttel s egy darab szőlővel, amelyet az öreg szőlője egészen körülfogott. Igen takarékosan élt anyjával és Marionnal, mert ötezer frankkal adós volt még ezért a bájos birtokért, amely a legcsinosabb volt Marsacban. A kertes, palatetős ház fehér tufából épült, kőfaragás díszítette, ami olcsó errefelé, mert a tufát igen könnyű faragni. Az Angoulême-ből elhozott csinos bútorzat még csinosabbnak látszott falun, mert ezen a vidéken akkor a legcsekélyebb fényűzést sem ismerték. A kerti homlokzat előtt gránátalmafák, narancsfák és ritka növények sora állt, amelyet az előző tulajdonos - egy öreg tábornok, aki Marron úr kezétől halt meg - maga gondozott.

David éppen egy narancsfa alatt játszadozott a kis Luciennel felesége és apja jelenlétében, amikor a mansle-i végrehajtó személyesen hozta el neki a Cointet testvérek felszólítását, hogy döntőbíróságot hívjanak össze: társulási szerződésük értelmében jogvitát akarnak előterjeszteni. A Cointet testvérek követelték hatezer frank visszatérítését s a szabadalom tulajdonjogát, valamint kiaknázásának összes, leendő jövedelmét kártérítésül az óriási, eredménytelen kiadásokért.

- Azt mondják, hogy tönkreteszed őket - szólt fiához a szőlősgazda. - No hát, ez az egyetlen cselekedeted, aminek örülök.

Másnap kilenc órakor Ève és David ott voltak Petit-Claud úr előszobájában, aki az özvegyek védelmezője, az árvák gyámja lett, s akinek tanácsait, úgy gondolták, egyes-egyedül érdemes megfogadni.

Az ügyész rendkívül kedvesen fogadta egykori ügyfeleit, s ragaszkodott hozzá, hogy Séchard úr és neje szerencséltessék reggelire.

- Cointet-ék hatezer frankot követelnek önöktől - mondta mosolyogva. - Mennyivel adósak még a Verberie árából?

- Ötezer frankkal, de van kétezrem - felelte Ève.

- Tartsa meg a kétezer frankját - felelte Petit-Claud. - Lássuk csak - ötezer!... Még tízezer frank kell, hogy jól berendezkedhessenek. Nos hát, két órán belül a Cointet testvérek elhozzák ide a tízenötezer frankot.

Ève meglepett mozdulatot tett.

- ...Annak ellenében, ha lemondanak a barátságosan felmondott társulási szerződés minden várható hasznáról - mondta az ügyész. - Jó lesz így?

- S az aztán törvényesen a mienk lesz? - kérdezte Ève.

- Törvényesen - felelte mosolyogva az ügyész. - Elég bajt okoztak önöknek a Cointet testvérek, határt akarok szabni az igényeiknek. Hallgassanak ide, én ma az állam ügyésze vagyok, tartozom azzal, hogy megmondjam az igazat. Nos hát, Cointet-ék jelenleg is lóvá teszik önöket, de sajnos, önök a kezükben vannak. Ha fölveszik velük a harcot, megnyerhetik a pört, amit ők terveznek. De hát akarnak még tíz év múlva is pörösködni? Szakértői vizsgálat döntőbírósági ítéletet fog követni, és ki lesz téve a legellentmondóbb vélemények eshetőségeinek. No meg - tette hozzá mosolyogva -, nem is tudok ügyvédet, aki elvállalhatná a védelmüket. Az utódom tehetségtelen ember. Nézzék, a rossz megegyezés is többet ér a jó pörnél...

- Jó lesz nekem minden megegyezés, ha nyugalmat szerez - mondta David.

- Paul! - kiáltott Petit-Claud az inasának - keresse meg Ségaud urat, az utódomat!... Amíg mi reggelizünk, ő majd meglátogatja Cointet-ékat - mondta egykori klienseinek -, s önök néhány óra múlva visszamennek Marsacba, tönkretéve, de nyugodtan. Tízezer frankból még ötszáz frankkal megszaporítják a járadékukat, s boldogan fognak élni azon a csinos kis birtokon!

Két óra múlva, ahogy Petit-Claud mondta, Ségaud ügyvéd visszatért a szerződéssel, amit Cointet-ék annak rendje és módja szerint aláírtak - és tizenöt ezres bankóval.

- Sokkal tartozunk neked - mondta Séchard Petit-Claud-nak.

- De hiszen most tönkretettelek benneteket! - felelte Petit-Claud csodálkozva egykori ügyfeleinek. - Tönkretettelek, ismétlem, majd meglátjátok; de ismerlek titeket, jobban szeretitek a tönkremenést annál a vagyonnál, amit későn kaptatok volna meg.

- Mi nem vagyunk önzők, uram, köszönjük, hogy módot adott nekünk a boldogságra - mondta Ève asszony -, és mindig hálásak leszünk ezért.

- Uramisten!... csak ne áldjon!... - mondta Petit-Claud - lelkifurdalást szerez nekem; de azt hiszem, ma helyrehoztam mindent. Önöknek köszönhetem, hogy ügyésszé lettem, s ha valakinek hálára van oka, az én vagyok... Isten önökkel.

Az elzászi idővel megváltoztatta véleményét az öreg Séchard-ról, az viszont megszerette az elzászit, amint megtudta, hogy az éppoly kevéssé tud írni-olvasni, mint ő, s könnyű leitatni. Az egykori Medve megtanította a kiszolgált vértest a szőlőművelésre és a bor eladására, valósággal kiképezte, hogy okos embert hagyjon örökségül a gyermekeire, mert utolsó napjaiban nagy és gyermekes félelem fogta el, hogy mi lesz a földi javaival. Courtois molnár lett a bizalmasa.

- Majd meglátja - mondta neki -, hogyan gazdálkodnak a gyermekeim, amikor engem a föld alá tesznek. Ó, uram Isten, reszketek a jövendőjüktől.

Az öreg Séchard 1829 márciusában halt meg; körülbelül kétszázezer frank értékű birtokot hagyott maga után a Verberie-hez csatolva; nagyszerű uradalom ez; Kolb két esztendő óta igen jól vezeti.

David és felesége majdnem százezer tallér készpénzt talált apjuk hagyatékában.

A közhit, mint rendesen, annyira felnagyította az öreg Séchard vagyonát, hogy egész Charente megyében egymillióra becsülték. Ève-nek és Davidnak körülbelül harmincezer frank évi járadéka lett, amikor ehhez az örökséghez hozzácsatolták saját kis vagyonukat; ugyanis vártak egy ideig a tőkéjük felhasználásával, s a júliusi forradalom idején fektették állampapírokba.

Csak 1830 után alkothatott hozzávetőleges fogalmat Charente megye és David Séchard a nagy Cointet vagyonáról. A nagy Cointet többszörös milliomos, képviselő, ma Franciaország főrendje, s azt mondják, a legközelebbi kabinetben kereskedelmi miniszter lesz. 1837-ben feleségül vette az egyik legbefolyásosabb államférfi leányát, Popinot kisasszonyt. Az apa, Anselme Popinot, Párizs képviselője és egy kerület polgármestere volt.

David Séchard fölfedezése olyan volt a francia papírgyártásnak, mint a táplálék a szervezetnek. Mihelyt a rongyon kívül más anyagokat is felhasználtak, Franciaország minden más európai országnál olcsóbban gyártotta a papirost. De a hollandi papír, ahogy David Séchard előre látta, nincs többé. Előbb vagy utóbb kétségtelenül fel kell állítani egy királyi papírgyárat, mint ahogy megteremtették a Gobelin-műhelyt, Sèvres-t, a Savonnerie-t és a királyi nyomdát, amelyek mind mostanáig túlélték a polgári vandálok pusztító csapásait.

David Séchard-t szereti a felesége: két fiúval és egy leánnyal ajándékozta meg, s Davidban van annyi jó ízlés, hogy sohasem beszél a kísérleteiről. Ève-ben pedig annyi józan ész, hogy lemondassa a feltalálóknak, a Hóreb-hegyi csipkebokor lángjában emésztődő Mózeseknek hivatásáról. Szórakozásból foglalkozik az irodalommal, de egyébként a gazda boldog és lusta életét folytatja. Amikor visszavonhatatlanul búcsút mondott a dicsőségnek, más becsvágy nem tudott feltámadni benne, s az álmodozók, a gyűjtők osztályába szegődött: entomológiával foglalkozik, s kutatja a rovaroknak még ma is titokzatos átváltozásait, amelyeknek a tudomány csak utolsó alakját ismeri.

Mindenki hallott Petit-Claud főügyész sikereiről; vetélytársa a híres Vinet de Provins-nek, s legfőbb vágya, hogy a poitiers-i királyi törvényszék első elnöke legyen.

Cérizet-t többszörösen elítélték politikai vétségekért, és sokat beszéltetett magáról. Mint a szabadelvű párt legvakmerőbb elvesztett báránykáját, Bátor Cérizet-nek nevezték el. Amikor Petit-Claud utóda rákényszerítette, hogy angoulême-i nyomdáját eladja, új életet kezdett a vidék színpadán, és színészi tehetsége lévén, ragyogó karrier állt előtte. Egy szerelmes színésznő jóvoltából kénytelen volt Párizsba menni, hogy a tudománytól kérjen segítséget a szerelem ellen, s ott megpróbált pénzt csiholni a szabadelvű párt jóvoltából.

Ami Lucient illeti: az ő visszatérése Párizsba a Jelenetek a párizsi életből lapjaira tartozik.

32. Balzac itt és később még egyszer a conte (mese) és compte (számla) szavakkal játszik. ^[VISSZA]

34. Végső esetben; halála után. (latin) ^[VISSZA]

36. Gyűlés. (angol) ^[VISSZA]

42. Személyes természetű, személyhez szóló érv. (latin) ^[VISSZA]