Shakespeare

TÉVEDÉSEK JÁTÉKA.

(Fordította: Arany László)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

BEVEZETÉS

A Tévedések játéka nyomtatásban ugyan csak a költő halála után, az 1623-iki ívrétes kiadásban jelent meg először; de kétségkívül Shakspere legkorábbi művei közé tartozik. Chronologiájának megállapítására biztos támpontot nyújt egy czélzás a harmadik felvonás második jelenetében, melynek jelentését először Theobald ismerte fel. Itt ugyanis a syracusai Dromio földgömbhöz hasonlítja a szolgálót, ki szerelmével üldözi és különböző testrészeiben a föld egyes országait látja képviselve. Miután Irlandot és Skóthont említette, Francziaországra tér át. Ez „a homlokán van: fegyveresen és fellázadva, hadakozva minden haja szála.” „Armed and reverted, making war against her hair.” Az eredeti szövegnek legközelebbi, az asszony testi alkatát illető értelme – jegyzi meg Hertzberg –, félig metaphorikus körűlírása ama, Shakspere korában nagyon is gyakori betegségnek, a French Crown-nak, mely a homlokot daganatokkal és kiütésekkel födte el (armed), a hajat kihullatta (making war against the hair) és így a homlokot hátrafelé kitágította (reverted). A csúf betegségnek e részletezése visszataszító, czéltalan és elmésség nélküli volna, mert senki sem találhatna benne hasonlatosságot Francziaországgal, ha még egy jelentés nem rejtőznék a szavak mögött. Ez a szójáték a hair (haj) és heir (örökös) között. Francziaország háborút viselt jogos örököse ellen. Ebből önként folynak a további szójátékok; először az armed, aztán a reverted, mely jogi műkifejezés ennek jelentésére: „örökösödés által más ágra jutni;” azaz Francziaország III. Henrik halála után a Valois-ágról a Bourbon-ágra szállt, melyet navarrai Henrik képviselt.

Ezzel biztos időközt nyerünk, melybe a darab készülésének esnie kellett, tudniillik a franczia polgárháborút, mely 1589-től 1594-ig tartott. Igen valószínü azonban, hogy az 1590. évnek végét, vagy a következőnek elejét kell vennünk a darab születési idejének, mert az angol közönség figyelme, az ivryi diadal s Angliának a franczia protestánsok ügyébe való tényleges beavatkozása következtében, épen akkor irányult legélénkebben IV. Henrik sorsára. A reverted kifejezésből, fentebb jelzett értelmében, épen még egy korábbi időpontra lehetne következtetni, – semmi esetre sem későbbire – mert Shakspere nem használhatta volna így e kifejezést, ha az esemény több évvel előbb történt volna. Különben ugyanezen eredményre vezetnek, a chronologiát illetőleg, a darab benső jelei, szerkezete, verselése, nyelve és jellemzése.

A vígjáték motivumát, fő személyeit és több jelenetét a költő Plautus Menachemi-jéből vette; de valószínűleg nem ő volt az első, ki e régi darabot az angol színpadra bevezette. Már 1577-ben adtak elő a Hampton Court-i udvarnál egy History of error-t. Hasonló czímű darabot vittek színre 1582-ben Windsorban, s William Warner Plautus-fordítását, bár csak 1595-ben jelent meg nyomtatásban, Shakspere jól ismerhette, mert jóval a kinyomtatás előtt kéziratban megfordult a fordító barátjainak kezében, a mint a kiadó előszavából látható. Shaksperenél úgy, mint Plautusnál, a vígjáték hőse kicsiny korában elveszett ikertestvérét keresi. Csodálatos hasonlóságuk a legbohókásabb félreértésekre ad alkalmat s a komikus helyzetek tarka változatosságával pótolja a drámai cselekvény hiányát. A külső és belső valószínüség törvénye itt hatályon kívül van helyezve. El kell fogadnunk, hogy oly személyek, kik soha sem látták egymást és más-más városban laktak, ruházatukban az utolsó gombig annyira megegyeznek, hogy a legközelebbi ismerősök, a feleség, szerető, barátok, szolgák fölcserélik egymással. Azt sem szabad feltünőnek találnunk, hogy az idegennek, ki pedig épen ikertestvére keresésére indult, a csodálatos félreértések eszébe nem juttatják, hogy az emberek talán a keresett testvérrel tévesztik össze. A jelenetek gyors váltakozása nem engedi fölűlkerekedni a kritikai hangulatot. A plautusi nyelv durva, népies hangja is megcsendül a shaksperei darab alsóbb komikumu jeleneteiben. Előnyben van azonban római mintája fölött a gazdag, művészileg bonyolított cselekvény által. Nem elégszik meg egy hasonló ikerpárral. Még egy másik párt vezet elő, a testvérek szolgáit, a két Dromiót, s ezzel a bonyodalmat egészen a kábító zűrzavarig hajtja s a komikus tévedéseket megkettőzteti. A második, a nőtlen Antipholusról is jobban gondoskodik, mint Plautus, az elsőnek sógornője, a szép Luciána által, míg a szerető nála mellékszemélylyé lesz és a háttérbe vonúl; az aranyláncz és pénzes erszény epizódjait kimerítően és ügyesen indokolja, s mellékszemélyek bevezetésével teszi szemlélhetővé; sőt nem elégedve meg a komikus jelenetek gazdagításával és sokszorításával, komoly, lehet mondani, sötét színezetü drámai mesével hozza összeköttetésbe. Saját leleményéből származik a hajótörés, mely évekkel előbb szerteszórta az ikertestvérek családját; saját leleményéből van a viszálkodás is Syracusa és Ephesus között, az öreg Aegeon bolyongása s így az egész megnyitó jelenet, mely komolyságával áthatva az egész cselekvényt, erkölcsi mélységet ad a különben fölületes bohókásságoknak. Mert Aegeon halálitélete és közel álló kivégzése sötét felhőként lebeg a túlcsapongó kedvü jelenetek fölött s időnként el-elborítja a kaczaj napfényét, midőn az idegen Antipholust figyelmeztetik a halálveszélyre, mely őt is fenyegetheti. A vége is gazdagabb, mint Plautus darabjáé. Itt a testvérek találkozása egyszerre szerencsés véget vet a komikus félreértéseknek, Shaksperenél azonban látjuk, mint vezetik halálra az ősz Aegeont. Az aggastyán megismeri rég keresett fiát, de ez megtagadja; erre az atya feljajdulását halljuk, mely lendületes stiljével Shakspere tragédiáinak legszebb korára emlékeztet:

        Nem ismerik szavam! Idők hatalma!
        Úgy elbutítád, törted árva nyelvem
        Hét kurta év alatt, hogy ím fiam se
        Ismerje meg szótlan búm gyenge kulcsát?
        Bár ránczos arczomat most elfedi
        A nedv-emésztő tél permet hava,
        S bár fagyni kezd is minden vér-erem:
        Még éltem éje gyér emlékezettel
        És némi fénynyel bír még pisla mécsem,
        Süket, butult fülem hall egy kicsit,
        S e vén tanúk mind (nem tévedhetek)
        Sugják nekem, hogy Antiphol, fiam vagy.

Különben a római és angol, a plautusi és shaksperei komédia többi hasonlóságát s még több különbségét a kettőnek rövid összevetéséből világosan lehet látni. A jelenet, melyben ephesusi Dromio syracusai Antipholust ebédre hívja, megfelel Plautusnál annak a jelenetnek, a hol Cylindrus, Erotium szakácsa, az idegen Menaechmust fölcseréli az epidamnusi Menaechmussal. Plautusnál továbbá a kéjleány, nem Adriána, téveszti össze az egyik Menaechmust a másikkal. De később, a negyedik felvonásban Shaksperenél is fölcseréli egymással a két Antipholust. Az idegen Menaechmus, mielőtt a kéjleányhoz megy, óvatosságból Messeniónak adja át erszényét, hogy megtudja, „őt szereti-e vagy az erszényét?” Aztán belemegy a kéjleány minden állításába – épen mint Shaksperenél – s elismeri, hogy palástot ajándékozott neki. „E nő, mondja Messeniónak, a mint látom, vak és bolond. Kizsákmányoljuk.” És a hű rabszolga elszörnyedve kiált fel: „Ah! vége van! Örvénybe vonta már a sajkát a rabló kalózhajó.” Menaechmus, az idegen, nagyon különbözik Antipholustól, a syracusaitól, mert például egész kurtán el akarja sajátítni a palástot, melylyel a kéjleány elküldi, hogy a himzőnél újra díszíttesse. – Az a jelenet, melyben az élődi az idegen Menaechmust az epidamnusinak nézi, megfelel Shaksperenél annak a jelenetnek, melyben Angelo a syracusai Antipholust az ephesusinak tartja. Az idegen Menaechmus a kéjleánytól még egy lánczot is kap, hogy az ötvösnél átalakíttassa és súlyosabbá tétesse; az epidamnosi Menaechmus ezt is, valamint a palástot, feleségétől lopta, hogy a kéjleánynak ajándékozza. Tehát az epidamnusi Menaechmus jelleme is teljesen különbözik az ephesusi Antipholusétól. Az Adriána és Luciána közötti jelenet, a hol az előbbinek féltékenységét az utóbbi megtámadja, megfelel Plautusnál a felség és az élődi jelenetének, csakhogy ez utóbbi, mivel kimaradt az ebédből, még megerősíti az asszonyt férje elleni méltatlankodásában. Midőn az epidamnusi Menaechmust neje kérdőre vonja az ellopott palást miatt, ez azzal mentegetődzik, hogy csak kölcsön adta a kéjleánynak, mire neje kizárja a házból, s ez ekkor, mint az ephesusi Antipholus, a kéjleányhoz megy. De a palástot, melylyel ezalatt az idegen Menaechmus megszökött, visszakéri a kéjleánytól más ajándék fejében, mire Erotium szintén bezárja előtte ajtaját. Az epidamnusi Menaechmus neje csak az utolsó felvonásban jön össze az idegen Menaechmussal, kit annál inkább férjének tart, mert a lopott palástot is nála látja. Ebből egyes vonások vannak Adriána, Luciána és syracusai Antipholus jelenetében. Az aggastyán helyett, kit Plautusnál az idegen Menaechmus természetesen nem ismer el apósának, Shaksperenél Luciána lép közbe. A következő beszélgetés, melyet az aggastyán leányával tart, motivumot nyújthatott Adriána és Luciána jelenetéhez. Az aggastyán így oktatja leányát:

        Elégszer mondtam, hogy fogadd szavát
        Férjednek, és ne less utána mindig…
        …Mit! tán kedvedért
        Ne is mulasson egy vagy más helyen,
        Hol kedve tartja? Milyen szemtelenség!
        Tán azt is meg szeretnéd tiltani,
        Hogy lakomára menjen bárhová,
        Vagy vendégül fogadjon valakit?
        Talán szolgának tartod férjedet?
        Úgy rajta! adj hát napszámot neki,
        S ültesd le őt szolgálóid közé…
        ……Ha ellát gazdagon
        Aranynyal és ruhával, s nincs hiány
        Sem élelmedben, sem szolgálatodban:
        Jobban teszed, ha okosan fogod
        Magad viselni.

Shakspere Luciánája így csillapítja a féltékeny és zúgolódó Adriánát:

        A férfi szabadságának ura;
        Idő az ő urok, s ha ez parancsol,
        Jönnek vagy mennek: tűrd hát csendesen…
        Tudd meg, hogy ő akaratodnak féke…
        Az ég alatt nincs semmi féktelen:
        Mi csak van égben, földön, tengeren,
        Vadak, halak s a röpkedő madár,
        Hódol himének, intésére vár.
        És mindezek ura, az égibb ember,
        Kinek hódolnak a föld s messze tenger,
        Kinek az égtől van értelme, lelke,
        Mely őt vadak s halak fölé emelte,
        Szintén ura nejének és királya:
        Azért akaratod hajtsd meg szavára…

Midőn az aggastyán és leánya az idegen Menaechmus viseletét látják, őrültnek gondolják, s az öreg elmegy orvosért. Ezalatt az idegen Menaechmus elszökik s az epidamnusi Menaechmus jő haza s az előbbi helyett őt vizsgálja meg az orvos s őt akarja erőszakkal házába hurczoltatni. Messenio, ki az epidamnusi Menaechmust urának tartja, megtámadja az erőszakoskodót és elkergeti. Jutalmul aztán szabadságát kéri vélt urától, s ez, sürgetésére, végre azt feleli: „felőlem szabad lehetsz s mehetsz, hová akarsz.” Messenio most a fogadóba indul, hogy a málhát és erszényt, melyet gazdája rábízott, elhozza. Miután az epidamnusi Menaechmus eltávozott, föllép az idegen Menaechmus, és szemrehányásokat tesz Messeniónak, hogy már több órája nem látta: mire ez bámulva feleli, hogy épen most mentette meg s ezért szabadságot is kapott tőle. Ez új zavarnak csak az epidamnusi Menaechmus visszatérése vet véget. Erre következik az ikrek találkozása s a bonyodalom megoldása.

Magyarul a Tévedések játékát a nemzeti színházban eleinte németből vett átdolgozás után adták elő, később Arany Lászlónak az eredeti szerinti fordításában, mely a Kisfaludy-Társaság Shaksperejében jelent meg.

Greguss „Shakspere pályája” czímű jeles művében azt írja, hogy Shakspere „féltékeny nőt nem ismer.” Úgy látszik, ez állításánál nem reflektált a Tévedések játéka Adriánájára, a féltékeny feleségre, kinek huga egyenesen szemébe mondja:

        Önkínzó féltékenység! Fúj, ne tápláld!

És a jelenet végén:

        Ó hány bohót visz így féltése sírba!

Adriána féltékeny asszony. Leskelődik férje után, gyanúsítja, czivódik vele, megkeseríti ebédjét, éjjeli nyugalmát, ok és alap nélkül, csupán azért, mert félti, azzal a féltékenységgel, mely bizalmatlanságon alapul: a kicsinyes és nevetséges, szóval a komikus féltékenységgel. Maga megvallja a fejedelemasszony előtt, mennyit házsártoskodott férjével féltékenységből:

        Az volt beszédünk tárgya mindenütt.
        Ágyban nem alhatott a zsémbeléstől;
        Asztal felett nem ett a zsémbeléstől;
        Ez volt csupán a felvett ige tárgya;
        Még más előtt is rá-rávittem a szót,
        Mint aljas és rút bűnt, fölemlegetvén.

Ennek a féltékenységnek alapja a bizalmatlanság, nemcsak a hitvestárs iránt, hanem saját maga iránt is. Nem bízik már bájainak erejében, s ez nem csupán a jogához való ragaszkodás makacsságát erősíti meg benne, hanem sérti hiúságát is, és ennek következtében elkeseríti, elégedetlenné és zsémbessé teszi.

        Talán kor és gond arczomról leszedte
        A bájakat? Csak ő ellene vád az.
        S ha társalgásom is tán néha száraz:
        Hisz ha kitompulhat az éles elme,
        Attól van az, hogy nincs gyöngéd figyelme.
        Vagy a ruha tán, mit máson szeret?
        Nem én hibám, hisz nékem is vehet.
        Mi volna bennem rom, a mit nem ő tett
        Rommá? Bizony hanyatlásom csak őtet
        Vádolja. Egy vidám tekintetétül
        Hanyatló bájam romja újra épül;
        De ő, szilaj gím, áttör a korláton,
        S másutt csapong, csak bábja lettem, látom.

Így kínozza magát is e kicsinyes féltékenység, mely felületes, gyönge jellemben nyilatkozik, s komikus hatását nemcsak nevetséges forrása szüli, hanem veszélytelensége is. Ez utóbbi vonás nyer kifejezést, midőn a negyedik felvonásban jól lehordja férjét, elmond róla minden rosszat, hogy „nyomorék, vén, rút, csúnya, görbe, aszott, sovány, formátlan, görnye, törpe, bűnös, nemtelen, ostoba, gonosz, teste bélyegzett és elméje rossz,” s aztán rögtön utána teszi:

        Csak mondtam, ó de szivem érte fáj…
        Bár nyelven átkot szór, de szivem áldást.

Vannak, a kik e darabban a költő házi bajainak visszhangját vélik hallani, melyek, kivált nála idősebb nejének házsártossága és zsémbelései, lettek volna a monda szerint oka annak, hogy családját hátrahagyva Stratfordban, Londonba költözött s polgári életét a művészi pályával cserélte föl. Igaz, hogy a féltékeny nő rajzára már mintája, a plautusi vígjáték megadta az eszmét Menaechmusné rajzában, a ki férje után leskelődik, féltékeny reá és házsártoskodik vele; de az is bizonyos, hogy a házi czivódás jeleneteit különös hangsúlylyal dolgozza ki, és sokkal jobban belemélyed a féltékenység rajzába, motivumainak és következményeinek feltüntetésébe, mint e könnyü, vidám játék hangja és színezése megkivánná; és a tapasztalt matrona, a fejedelemnő, ajkával végül úgy nyilatkozik a női féltékenységről, mintha közvetlen benyomás alatt írna:

        Féltékeny asszony zsémbe gyilkosabban
        Mérgez meg a veszett ebek fogánál.
        Nem hagyja őt aludni sok szidalmad:
        Innen van az, hogy most zavart esze.
        Mondod, hogy étkét perrel fűszerezted:
        Háborgatott ebéd csak rossz emésztést,
        És a láz romboló tüzét teremti:
        S mi a láz, mint egy őrület-roham?
        Mondod, szidalmad gátlá kedvtelését:
        A hol vidám üdűlés nincs, mi támad,
        Mint néma és borongó búskomolyság…?
        Ha elfogsz étket s éltető nyugalmot,
        Megtébolyítnál nem embert, de barmot…

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Csarnok a herczegi palotában.

Solinus, Ephesus herczege, Aegeon, syracusi kalmár, Börtönőr, Tisztek és Kisérők jönnek.

AEGEON.
Siess, Solinus, gyorsítsd vesztemet,
Mely minden bajjal, búval eltemet.

HERCZEG.
Syracusi kalmár, ne is remélj,
Én részrehajlón törvényt nem szegek;
A kölcsönös viszály, mely herczegednek
Becsületes kalmáraink iránti
Konok kegyetlenségéből eredt,
Kik éltökért nem tudva megfizetni,
Rideg szabályait vérrel pecsétlik –
Kizár minden kegyelmet zord szemünkből.
Mert a közöttünk s honfitársaid közt
Duló halálos gyülölségek óta
Eldöntetett tanácsgyüléseken,
Mint Syracusában, mind általunk,
Hogy tiltva köztünk minden forgalom;
Sőt a mi több, ha egy ephesusit,
Meglátnak Syracus vásárain,
S viszont, ha bárki, Syracusbeli,
Ephesus öblihez jön: meghal az;
Árúi a herczeg javára szállnak,
Ha csak ezer gírát le nem fizet,
Váltság gyanánt, leróvni büntetését.
De a te mindened, jól felbecsülve
Sem tesz ki száz gírát mindösszesen:
Törvény szerint halál van mérve rád.

AEGEON.
Ez vigaszom; ha teljesűl szavad,
Mint este a nap, bánatom lenyugszik.

HERCZEG.
De sorsod érdekel; mondd el röviden,
Mért hagytad el szülő honod határát,
S ide, Ephesusba mi ügy hozott?

AEGEON.
Gyötrelmesebb kérdést nem is tehetnél:
Beszéljem el, mi elbeszélhetetlen!
De hogy tanúja légy, hogy vesztemet
Nem kapzsi bűn, de jobb érzés okozta,
Elmondom, a mit enged bánatom.
Syracus a hazám; ott házasodtam,
Oly nőt találva, a ki csak nekem,
Csak értem élt – ha balsorsunk nem ér.
Jó-létben éltünk; én gyakran forogtam
Epidamnumban s e kereskedés jól
Gyümölcsözött; míg sáfárom halála,
S gazdátlanul maradt jószágaim
Nagy gondja elvont jó nőm lágy öléből.
Hat hónapig sem voltam tőle távol,
Hogy ő (pedig majd ágyba esve már
A nőkre mért édesded büntetéstől)
Követni engem a nagy útra kelt,
S meg is jött baj nekül, a hol valék.
Nem volt soká ott, két derék fiú
Gyönyörködő, boldog szülője lett;
S különös, oly egyforma két fiú volt,
Hogy szét sem ismerők, csak a nevökről.
Épen ez órán, s egy fedél alatt,
Ép ily teherrel, egy szegény paraszt nő
Szült két iker fiút – szintoly hasonlót.
Ez ikreket, fiaim szolgáinak
Megvettem a szegény sorsu szülőktől.
Nőm, nem kevéssé büszke két fiára,
Unszolt naponta, hogy térjünk haza;
S én, bár nem szivesen, reá is álltam.
De ó nagyon rosszkor szálltunk hajóra.
Alig haladtunk egy mértföldnyire,
Midőn a mindig széligázta mélység
Balvégzetünknek bús jelét mutatta.
Sorsunk hamar reménytelenre fordult,
Mert a mi kétes fényt az ég adott,
Ijedt lelkünk csak a közel halál
Kegyetlen zálogául vette azt;
Magam nem féltem voln’ ölébe dőlni,
De nőm szünet nélküli jajjai,
Ki sírt előre, látva hogy mi vész jő,
S két szép fiam siralma, kik szepegtek,
Csak más után, nem is gyanítva mért,
Ösztönze, hogy nézzek segély után.
De erre más mód nem maradt, csak ez:
Hajósaink dereglyén elfutottak,
Ránk hagyva a már félsülyedt hajót,
Nőm, gondosabb utóbbszülött fiára,
Egy tartalék-árbóczhoz, mit hajós nép
A vész-esetre tart, őt megkötözte,
S mellé az egyik szolga ikret is,
Míg én a másikakkal tettem ezt.
Így biztosítva őket, nőm s magam,
– Szemünket rajtok tartva, a kiken
Függött egész gondunk – reákötöztük
Magunkat árboczunk két végire;
S a merre vitt az ár, haladva gyorsan,
Úsztunk, miként hivők, Korinth felé.
Végtére a nap is, bámulva lomhán,
Szétszórta a ránk vészthozó ködöt,
És várva várt derült világa által
Az ár lecsendesült, s mi két hajót
Láttunk közelgni messziről felénk.
Amaz Korinth, az Epidaur felől:
De hirtelen – de ó miért beszéltetsz!
Hisz’ ennyiből mindent előre érthetsz.

HERCZEG.
Nem, nem, tovább öreg, folytasd, ne hagyd el;
Szánunk mi, bár nem kegyelmezhetünk.

AEGEON.
Ó szántak voln’ az istenek, hogy őket
Kegyetleneknek mondanom ne kelljen!
Mert mielőtt öt-öt mértföldre ért
A két hajó, mi egy szirthez csapódtunk,
S reá dobatva oly sebes erővel,
Ügyefogyott hajónk kettészakadt,
Olykép, hogy e siralmas osztozásban
Mindegyikünknek egy-egy rész jutott,
A min örüljön, a mit megsirasson;
Nőmét, szegény jó lélekét kisebb súly
Terhelte, bár bizonyra nem kisebb bú,
A szél előtt sebesebben haladt,
És hármokat szemünk előtt kifogták
Úgy gondolom, korinthusi halászok.
Utóbb a más hajó reánk akadt,
S megtudva, kit dobott kezükbe a sors,
Hajótörött vendégök’ jól fogadták;
Akarták űzni még a más hajót,
De gyér vitorlával levén hajójok,
Haza felé fordították az útat.
Most már tudod, mint vesztém üdvömet,
Hogy éltemet balvégzet hagyta meg,
Sok bánatomról bús regét mesélni.

HERCZEG.
Azok nevében, a kiket siratsz,
Kérlek beszéld el végig sorsodat,
Mi lett azóta is belőletek?

AEGEON.
Ifjabb fiam, de gondom legnagyobbja,
Tizennyolcz évivel vágyat kapott
Keresni bátyját; s egyre sürgetett,
Hogy hű inasa (a ki szinte úgy járt,
Eltünt öcsét csak névről ismeré)
Vele mehessen, fölkutatni őket;
S én, vágyakozva látni már amazt,
Koczkáztatám, hogy elveszítsem ezt.
Öt nyárt bolyongtam a görög hazában,
Bejártam Ázsia határait.
Most visszatérve érintém Ephesust,
Reménytelen bár, hogy fölleljem őket,
De átkutatlanul nem bírva hagyni,
Se ezt, se más ember lakott helyet.
Itt vége lesz éltem történetének,
S kora halálom’ boldogan fogadnám,
Ha ennyi út után tudnám, hogy élnek.

HERCZEG.
Boldogtalan! kit a sors arra szánt,
Hogy a csapások legnagyját viseld!
Bizonyra, hogyha rangom, koronám,
Törvényeink, esküm nem ellenkeznék,
Mit fejdelem habár akarna, sem
Szeghetne meg – melletted szólna lelkem.
De, bár ki van rád mondva a halál
S méltóságunk kisebbítése nélkül
Itéletünk meg nem másítható,
Én megteszek javadra, mit lehet,
Azért e mát határnapul adom,
Keress magadnak jóltevő segélyt,
Kisértsd, ha van Ephesusban barátod,
Kérj, kölcsönözz, kerítsd ki díjadat,
És élj; különben légy kész a halálra.
Őr, vedd vigyázatodba.

BÖRTÖNŐR.
Értem, kegyelmes herczeg.

AEGEON.
Segély- és reménytelen lett végnapom,
Éltem’ csak irgalomképen kapom.        (El.)

II. SZÍN.

Köztér.

Syracusi Antipholus, Syracusi Dromio és egy Kereskedő jönnek.

KERESKEDŐ.
Epidamnuminak mondja magát,
Máskép lefoglalják jószágait.
Épen ma is börtönbe dobtak egy
Syracusi kalmárt, ki erre tévedt,
S nem bírva életét megváltani,
A város zord törvényei szerint
Meghal, le sem megy addig e borult nap.
Itt van, mit ön rám bízott, pénze, tessék.

S. ANTIPHOLUS.
Dromio, eredj, vidd ezt a Centaurba,
A hol beszálltunk s engem várj meg ott.
Egy óra múlva már ebédidő lesz;
Én addig a városban széttekintek
Kereskedők közt, építményeken,
Aztán nyugodni visszatérek én is,
Mert eltörődtem hosszú útamon.
Mehetsz.

S. DROMIO.
Bizony szaván fogná sok ember,
Elmenne, hogyha így alkalmat ad rá.        (El.)

S. ANTIPHOLUS.
Derék fiú, ki engemet gyakorta,
Ha meglep a gond és a mélabú,
Fel-felvidít dévaj tréfáival.
Nos, nem jön-é járkálni még velem,
Aztán ebédre, a szállóba, hozzám?

KERESKEDŐ.
Meghítt, uram, nehány kereskedő,
Kiknél előnyös üzlet néz reám.
Azért bocsánat! Majd öt óra tájt,
Ha tetszik, a főtéren várom önt,
És estig a szolgálatára állok,
Most fontos ügy parancsol innen el.

S. ANTIPHOLUS.
Jó útat addig is hát. – En bolyongok
Alá s fel, a várost szemügyre venni.

KERESKEDŐ.
Boldog merengést a találkozásig! (El.)

S. ANTIPHOLUS.
Boldog merengést kíván. Ó ez az,
Ez az, mit én meg nem szerezhetek.
A nagy világban egy csepp víz vagyok,
Mely a tengerben más cseppet keres;
S lehullva, hogy társát ott föltalálja,
Látatlan, észrevétlen elvegyül:
Így én, anyám, bátyám után bolyongva,
Boldogtalan magam is elveszek.
Ephesusi Dromio jő.
De itt jön életem hű almanachja.
Mi ez, te? hogy térsz vissza ily hamar?

E. DROMIO.
Térek? hamar? Inkább későn jövök:
A kappan elsül, a malacz kiszárad,
Elverte a tizenkettőt az óra,
És asszonyom pofámon toldta egyre:
Nagyon tüzel, mert az ebéd kihűl;
Hűl az ebéd, az úr nem jő haza;
Nem jő haza, mert tán étvágya nincs;
Étvágya nincs, mert nem tart böjtöket;
De mi, kik bőjtölünk, imádkozunk,
Az úr vétkéért is meglakozunk.

S. ANTIPHOLUS.
Megállj te? Mit szelelsz? Figyelj, felelj,
Hol hagytad a pénzt, a mit általadtam?

E. DROMIO.
Ó, hat garast, mit múlt szerdán adott,
Az asszony nyerge árát megfizetni,
Az a nyergesnél van; nem ittam én meg.

S. ANTIPHOLUS.
Hé, nem vagyok kötődő kedvbe’ most.
Szólj komolyan, ne tréfálózz’, hol a pénz?
Idegenek vagyunk, hogy merted azt a
Nagy összeget kiadni a kezedből?

E. DROMIO.
Ebéd alatt kötődjék így, uram.
Én asszonyomtól jöttem mint követ,
S ha nem követ, félek hogy asszonyom
Csúfot követ el a követ pofáján.
Étvágya is delet verhetne már,
Haza szólíthatná hivatlanul is.

S. ANTIPHOLUS.
Dromio, nincs a tréfának ideje,
Tartsd kedvedet majd vidorabb időkre.
Hol hagytad a reád bizott aranyt?

E. DROMIO.
Aranynak, én, uram, színét se láttam.

S. ANTIPHOLUS.
Elég legyen már e bolondozás!
Végezted-é a rád bizott parancsot?

E. DROMIO.
Hisz’ ép’ az a parancs, hogy uramat
Innen minél előbb hívjam haza,
Mert asszonyom, meg huga, várva várják.

S. ANTIPHOLUS.
De adta-vette, már ez sok. Felelj!
Biztos helyen maradt-e hát az a pénz?
Vagy betöröm dévajkodó fejed’,
Mely még kötődni mer, ha én haragszom.
Hol van ezer markom, mit általadtam?

E. DROMIO.
A marka helye képemen ugyan,
Meg asszonyom kacsója is pofámon,
De ez mindössze sincs ezer maroknyom;
S ha ezt uramnak itt most visszaadnám,
Talán nem is fogadná szivesen.

S. ANTIPHOLUS.
Az asszonyod? miféle asszonyod?

E. DROMIO.
No hát az úré a Phőnixben, otthon,
Ki éhes, mert az úr nem jön ebédre,
És kéri, hogy rögtön jöjjön ebédre.

S. ANTIPHOLUS.
Hát csúfolódol szemtől-szembe, fattyú?
Semmit sem ér szavam? Ne hát, pimasz.        (Üti.)

E. DROMIO.
Jaj, jaj, uram, az Istenért, megálljon,
Ezt el nem állom, így odábbra állok.        (El.)

S. ANTIPHOLUS.
Hitemre, e kölyöktől elcsikarták
Csalárd fogással minden pénzemet.
Mondják, hogy itt hemzsegnek a csalók,
Bűbájosok, kik szemfényt vesztenek,
Titkos varázslók, a kik elvakítnak,
Lélek-ölő, test-megrontó boszorkák,
Lárvás csalók, ráolvasó kuruzslók,
S a bűnök ily szabadalmasai:
Ha így van, úgy el innen, el hamar.
Megyek, még e fiút otthon megnézem,
Bizony félek, soh’sem kerül ki pénzem.        (El.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Közhely.

Adriána és Luciána jönnek.

ADRIÁNA.
Férjem se jön, de még az a legény sem,
Kit érte küldtem, hogy keresse meg,
Pedig talán két óra is lehet.

LUCIÁNA.
Talán ebédre hítta valaki,
S egyenesen odament a piaczról.
Ebédeljünk mi, néném; ez ne bántson:
A férfi szabadságának ura;
Idő az ő urok, s ha ez parancsol,
Jönnek vagy mennek: tűrd hát csendesen.

ADRIÁNA.
Mért volna nálunk több szabad nekik?

LUCIÁNA.
Mert nem csak itthon vannak dolgaik.

ADRIÁNA.
Vajon ha én tennék így, jól esnék-e?

LUCIÁNA.
Tudd meg, hogy ő akaratodnak féke.

ADRIÁNA.
Az ily féket csak a szamár hordozza.

LUCIÁNA.
Ó e daczot hamar bú ostorozza!
Az ég alatt nincs semmi féktelen:
Mi csak van égben, földön, tengeren,
Vadak, halak, s a röpkedő madár,
Hódol himének, intésére vár.
És mindezek ura, az égibb ember,
Kinek hódolnak a föld s messze tenger,
Kinek az égtől van értelme, lelke,
Mely ő vadak s halak fölé emelte,
Szintén ura nejének, és királya:
Azért akaratod’ hajtsd meg szavára.

ADRIÁNA.
S te úgy-e lyány maradsz? félsz ez igától?

LUCIÁNA.
Nem ez, csak a nászágy félelme gátol.

ADRIÁNA.
S ha férjhez mégy, majd hordod szótlanul?

LUCIÁNA.
Ne menjen az, ki tűrni nem tanul.

ADRIÁNA.
S ha férjed is mással múlatna tán?

LUCIÁNA.
Ha visszajönne, megbocsátanám.

ADRIÁNA.
Könnyü; nem izgatják türelmedet.
Kit semmi sem bánt, az szelíd lehet.
Hisz a szegényt, kit a balsors sanyargat,
Csitítjuk, csendesítjük, hogyha jajgat;
Pedig talán, ha minket nyomna az,
Több volna ajkunkon a jaj, panasz.
Te is, kinek soh’ sem volt csalfa férjed,
Csak a mihaszna türelmet beszéled;
De érne téged ennyi sérelem,
Elhagyna e hóbortos türelem.

LUCIÁNA.
No, majd férjhez megyek, csak próbaképen,
Itt a cseléd; tán férjed is jön épen.
Ephesusi Dromio jő.

ADRIÁNA.
No megkerítetted-e kóbori uradat?

E. DROMIO.
Ő kerített engem karikába. Bizonysága a hátam.

ADRIÁNA.
Beszéltél vele? Jön-e már? Mit akar?

E. DROMIO.
Gyilkolom a kezét! Sehogy sem értem.

LUCIÁNA.
Olyan zavart volt, hogy nem értetted?

E. DROMIO.
Olyan összevissza ütött, hogy alig tudtam felfogni.

ADRIÁNA.
Arra felelj, hogy jön-e már haza?
Látszik, nagyon kedvébe’ jár nejének!

E. DROMIO.
Igazán, mintha megbomlott volna.

ADRIÁNA.
Mi az, kölyök?

E. DROMIO.
        Úgy látom, nincs eszén.
Alig hogy kezdtem voln’ ebédre hívni,
Pénzt követelt rajtam, ezer aranyt;
Ebéd ideje, mondok, pénzt, asz’ondja;
Elsül az étel, mondok, pénzt, asz’ondja;
Kérem, siessen, mondok, pénzt, asz’ondja,
Hol a mit adtam, az ezer arany?
Megég a csirke, mondok, pénzt, asz’ondja;
De, mondok, asszonyom… Miféle asszony?
Hogy kössenek fel asszonyoddal együtt!

LUCIÁNA.
Mondja… ki mondta?

E. DROMIO.
        Hát uram; asz’ondja
Semmit se tud nejéről, asszonyomról;
Izenetét pedig nem nyelvemen,
Hanem a hátamon hozom haza,
Mert végre is jól elagyabugyált.

ADRIÁNA.
Menj vissza, fattyú, és hozd őt haza.

E. DROMIO.
Én vissza? hogy megint verjen haza!
Az Isten áldja, küldjön érte mást.

ADRIÁNA.
Ne járjon a szád, hozd urad’ haza.

E. DROMIO.
No itt ugyan kurtán bánnak velem,
Ütnek, rúgnak, mint egy labdát, tekét,
Az egyik hátra, a másik előre:
Így félek, elnyövik a labda bőre.        (El.)

LUCIÁNA.
Phi, arczod a haragtól hogy kigyúlad.

ADRIÁNA.
Férjem, tudom, ma kedvesével múlat,
Míg itthon én lesem jöttét epedve.
Talán kor és gond arczomról leszedte
A bájakat? Csak ő ellene vád az.
S ha társalgásom is tán néha száraz:
Hisz’ ha kitompulhat az éles elme,
Attól van az, hogy nincs gyöngéd figyelme.
Vagy a ruha tán, mit máson szeret?
Nem én hibám, hisz’ nékem is vehet.
Mi volna bennem rom, a mit nem ő tett
Rommá? Bizony hanyatlásom csak őtet
Vádolja. Egy derűlt tekintetétül
Hanyatló bájam romja újra épül;
De ő, szilaj szarvas, csapong szabadján,
Engem megunva, itthon, cserbe hagyván.

LUCIÁNA.
Féltésed öl meg s még te ápolod.

ADRIÁNA.
Az ily cselen átlát, ki nem bolond.
De több szemének máshol a gyönyör.
Vagy mért ne jönne, mért hogy itt gyötör?
Egy lánczot igért múltkor, hallhatád.
Ha ez, csak ez volna, mit meg nem ád,
Nem kéne ágyamtól elutasítnom;
De látom én, az ékszer bármi finom,
Színt s fényt veszít, s bár a próbát kiállja,
De elkopik, ha mindenki próbálja,
És bárkinek nevére szennyet ejt,
Ha csalfa, hűtlen, esküt elfelejt.
Én, ennyi bájjal, tetszeni nem bírva,
Elsírom a többit, s meghalok sírva.

LUCIÁNA.
Ó hány bohót visz így féltése sírba!
        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Syracusi Antipholus jő.

S. ANTIPHOLUS.
A Dromióval küldött pénz letéve
A Centaurnál; s a ravasz fiú
Azt hallom, elment engemet keresni.
Úgy üt ki, mondja a korcsmáros is,
Dromióval én nem szólhattam, mióta
A pénzt kezébe adtam Hm! No itt jön.
Syracusi Dromio jő.
No, hát fiú, kedved lecsillapult?
Ha majd verés kell, csak megint kötődjél.
Nem láttad a pénzt? Nem tudsz Centaurról?
Az asszonyod küldött ebédre hívni
Házamhoz a Phőnixhez? Hát, mi lelt,
Hogy ily bolond módon felelgetél?

S. DROMIO.
Feleltem? Én? – Egy árva szót se szóltam.

S. ANTIPHOLUS.
Ép itt, imént, egy fél órája sincs.

S. DROMIO.
Hisz’ én nem is láttam, mióta pénzét
Id’ adta, hogy vigyem be a szobánkba.

S. ANTIPHOLUS.
Sőt eltagadtad, hogy pénzt adtam, és
Asszonyodat s ebédjét emlegetted:
De azt hiszem, érezted, hogy haragszom.

S. DROMIO.
Örűlök, hogy ilyen jó kedvbe’ látom.
Ugyan nem mondaná meg, hogy mitől?

S. ANTIPHOLUS.
Megint bolondot üzesz, csúfolódol?
Azt gondolod, tréfálok. Hát ne, ne.        (Üti.)

S. DROMIO.
Az Istenért, apró pénzzel fizet ki?
Milyen kötésre, hány kamatra adja?

S. ANTIPHOLUS.
Azért, hogy én olykor bizalmasan
Bolondozok, kötődöm is veled,
Te vakmerőn velem paczkázni mersz,
S betörsz komoly perczem tilalmasába?
A légy-raj is kiröpköd, hogyha nap süt,
De elbuvik, ha sugarát bevonja.
Ha tréfálni akarsz, nézd arczomat,
S dévajkodásod’ alkalmazd ahoz,
Vagy e tanítást tök-fejedbe verjem?

S. DROMIO.
Töknek mondja? Ha tök volna, ennyi ütés-verésre régen leszakadt volna az indájáról. Így is annyi tanítást vert már uram bele, hogy meg kell abroncsoltatni, mert különben szétreped; aztán kereshetem a tudományomat a lábom szárában. De igazán, uram, miért vert meg?

S. ANTIPHOLUS.
Nem tudod?

S. DROMIO.
Semmit, uram.

S. ANTIPHOLUS.
Megmondjam, hogy miért?

S. DROMIO.
Hogy miért és hogy mi okból: mert azt mondják oka van mindennek.

S. ANTIPHOLUS.
Miért? mert egyszer csúfolkodtál; mi okból? mert másodszor is megpróbáltad.

S. DROMIO.
Vertek-e meg valakit valaha ily hijába,
Mikor a mért s mi okból, nem megy kádencziába? –
Jól van, uram, köszönöm.

S. ANTIPHOLUS.
Köszönöd? mit?

S. DROMIO.
Hát ezt a valamit, a mit semmiért kaptam.

S. ANTIPHOLUS.
Majd nem sokára kárpótollak, és valamiért meg semmit sem adok. Megvan-e már ebéd-idő?

S. DROMIO.
Még tán nincs. Az kell még a pecsenyének, a mit már én megkaptam.

S. ANTIPHOLUS.
Mi?

S. DROMIO.
Hogy megverjék.

S. ANTIPHOLUS.
Elég már a tréfa; mindennek megvan a maga ideje.

S. DROMIO.
Ezt meg tudnám czáfolni, ha olyan haragos nem volna.

S. ANTIPHOLUS.
Halljuk.

S. DROMIO.
Kopasz embernek nincs meg az ideje, hogy haja újra nőjön.

S. ANTIPHOLUS.
Jó pénzért sem?

S. DROMIO.
No, ha jó pénzért parókát vesz. De az is a más haja.

S. ANTIPHOLUS.
De miért fukarkodik az Idő annyira a hajjal, mikor ez olyan bőven terem?

S. DROMIO.
Mert ezt az áldást a barmoknak adja; a mit az embertől hajban lefogott, észben pótolta.

S. ANTIPHOLUS.
Elég ember van, a kinek több a haja, mint az esze.

S. DROMIO.
De nem azok, a kiknek elég az eszök, hogy hajokat veszítsék.

S. ANTIPHOLUS.
Oda lyukadsz ki, hogy a hajas emberek esztelenek?

S. DROMIO.
Az esztelen is elhullatja; csakhogy örűl neki, ha elhull.

S. ANTIPHOLUS.
Ugyan miért?

S. DROMIO.
Két okból; az egyik az, hogy nem kell borbélyra költeni; másik az, hogy ebédnél ne hulljon levesébe a haj.

S. ANTIPHOLUS.
Mindezzel azt akartad bizonyítni, hogy nincs meg mindennek a maga ideje?

S. DROMIO.
Be is bizonyítottam: mert az elhullott hajat visszaszerezni soh’ sincs idő.

S. ANTIPHOLUS.
De okoskodásod azt nem mondja meg: miért nincs hát idő a visszaszerzésre?

S. DROMIO.
Hát így igazítom ki: az Idő maga is kopasz, annálfogva a világ végéig mindig lesznek kopasz követői.

S. ANTIPHOLUS.
Tudtam, hogy ily kopasz lesz a bevégzés.
De hó, ki integet amott felénk?
Adriána és Luciána jönnek.

ADRIÁNA.
Úgy, Antiphol, bámulj, húzódj’, ne nézz ránk,
Más nőkre tartsd édes tekinteted’,
Nem Adriána, nem, nem nőd vagyok.
Hej volt idő, mikor te esküdöztél,
Hogy nem zene fülednek semmi szó,
Hogy nem gyönyör szemednek semmi tárgy,
Nem kellemes kezednek semmi érzés,
Nem izletes nyelvednek semmi étel,
Ha más mint én szól, néz, fog, osztja étked’.
Hogy van tehát most, férjem, ó hogyan,
Hogy ily idegen lettél tenmagadhoz?
Igen, magadhoz, mert irántam az vagy,
Ki elválhatatlanul egy lélek, egy test,
Kedves magadnak jobb feled vagyok.
Ó ne szakítsd el tőlem így magad’!
Tudod, szerelmem, könnyebben bedobhatsz
Egy csepp vizet zajongó oczeánba,
Se vehet’d ki, elvegyűletlen, megint,
Növekvés vagy kisebbedés ne’kül,
Mint tőlem elválj, hogy ne vígy magaddal.
Hogy rázna téged át az a velőkig,
Ha hallanád, hogy én is így csapongok,
S hogy e test, mely neked szentelve most,
Lator kéj által van beundokítva!
Nem tipranál el, nem köpnél-e le,
A férj nevet nem vetnéd-é szemembe,
Letépve a szeplős bőrt homlokomról?
Gyűrűd’ kezemről nem vágnád-e le,
Széttörve azt a válás kínja közt?
Tudom, hogy azt tennéd: tedd is tehát.
Hűségtörő szenny kezd uralgni rajtam,
Vérembe bűnös buja-vágy vegyül:
Mert lásd, egyek vagyunk, s ha te csalárd vagy,
Testednek e mérgét magamba szívom,
A kéjre ingerelve általa.
Ne légy hát hű ágyadhoz hűtelen;
Becsületes maradsz, s én szennytelen.

S. ANTIPHOLUS.
Hozzám beszél, szép hölgy? Nem ismerem.
Ephésbe én csak pár órája jöttem,
Idegen itt, és önhöz egyaránt;
Elmém’ hijába forgatom, kisértem,
Kegyednek egyetlen szavát sem értem.

LUCIÁNA.
Sógor, felfordult a világ veled?
Soh’sem szoktál te nőddel így beszélni.
Jer, úgy is érted küldtük Dromiót.

S. ANTIPHOLUS.
Dromiót?

S. DROMIO.
Engem?

ADRIÁNA.
Téged; s te azzal jöttél vissza tőle,
Hogy elbotolt, sőt azt is eltagadta,
Hogy háza házam, s én vagyok neje.

S. ANTIPHOLUS.
Fiú, beszélt ez úri hölgy veled?
Mi csalfaságba egyeztél vele?

S. DROMIO.
Én? – Én, uram, most látom őt először.

S. ANTIPHOLUS.
Hazudsz, kölyök, mert ép az ő szavával
Híttál ebédre engem a piaczról.

S. DROMIO.
Soh sem beszéltem véle életemben.

S. ANTIPHOLUS.
Akkor hogyan szólítna hát nevünkről,
Ha csak sugallat által nem beszél?

ADRIÁNA.
Hogy meggyalázza méltóságodat,
Így e cseléddel egyetérteni,
S unszolni őt, hogy engem mérgesítsen.
Elég bajom már, hogyha nem szeretsz;
Ily aljasító tréfát hogy tehetsz?
Jer, megfogom karod’, rád folyva mint a
Sudárra, férjem, én a lenge inda,
S így gyönge és erős egymáshoz adva,
Át lesz erőddel gyöngesége hatva:
Az, a mi elvon tőlem, csenevész,
Tolvaj folyondár, rest moh’, rút penész,
S nem nyesve majd erőt vesz testeden,
Nedved’ kiszívja, így teng veszteden.

S. ANTIPHOLUS.
Hozzám beszél, szid, száz panaszt emel!
Bizony talán álmomban vettem el?
Vagy most is alszom, s mindez csalfa képzet;
Szemünk’, fülünket bűvölő igézet?
Jó! míg velük tisztában nem leszek,
E furcsa tévedésben részt veszek.

LUCIÁNA.
Dromio! eredj, szaladj, terítsetek.

S. DROMIO.
Szűz Máriám! száz keresztet vetek.
Ó átkok átka! Itt van tündérország,
Ezek lidérczek, baglyok és boszorkák.
Ha nem fogadsz szót, hát halálra kerget,
Kormosra, kékre fest, kiszívja lelked’.

LUCIÁNA.
Mit álldogálsz, morogsz te itt? Szaladj már!
Dromio, te lomha, te csiga, te lajhár!

S. DROMIO.
Uram, nézzen, tán ki vagyok cserélve?

S. ANTIPHOLUS.
Eszedre, azt hiszem, ki vagy, de én is.

S. DROMIO.
De nemcsak észre, testre is vajon?

S. ANTIPHOLUS.
Formád az, a mi volt.

S. DROMIO.
        Hát nem majom?

LUCIÁNA.
Ha te elváltozol, szamár lehetsz csak.

S. DROMIO.
Igaz; már is jó volna egy kis abrak.
Úgy van, szamár vagyok: hogy is lehetne,
Hogy ők ismernek, s én e hölgyeket ne?

ADRIÁNA.
Jer, jer, tovább én sem leszek bolond,
Hogy sírjak, eltakarva a szemem’,
Míg szolga és úr gúnyt űznek velem,
Jer, férj, ebédre. Dromio, légy kapus. –
Férjem, ma fenn ebédelek veled,
S ezer kötődéssel bosszantalak. –
Fiú, vigyázz, s ha tán urad’ keresnék,
Egy lelket se bocsáss be, mondd, ebédel. –
Jer hugom. – Dromio, tedd, mit meghagyok.

S. ANTIPHOLUS.
Földön, pokolban, égben, hol vagyok?
Józan vagy őrült? ébren-é vagy alva?
Más ismer, s én magamból kibomolva? –
De jó! Teszem, mit ők, s velök maradva,
E köd között megyek minden kalandra.

S. DROMIO.
Uram, legyek kapu-felügyelő?

ADRIÁNA.
Légy, mert kikapsz, ha bárki is bejő.

LUCIÁNA.
Jer, Antiphol, az étel összefő.        (El.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott.

Ephesusi Antipholus, Ephesusi Dromio, Angelo és Boldizsár jönnek.

E. ANTIPHOLUS.
Mentsen ki, Angelo, mindannyiunkat:
Mert nőm perel, ha pontos nem vagyok:
Majd mondja, hogy boltjában késtem el,
Az ő nyak-ékét nézve, míg csinálták,
S hogy holnap azt el is hozandja hozzánk.
Ni e kölyök, ki rám akarta fogni,
Hogy ő beszélt velem, s megvertem őt,
Hogy rajta én ezer aranyt kerestem,
És megtagadtam nőmet, házamat.
No, részeges csap, most mondd, mit jelent ez.

E. DROMIO.
Csak mondja, a mi tetszik; a mit tudok, tudom,
Hogy megvert a piaczon, nyomát megmutatom:
Ha pergament a bőröm, ütése tinta volna,
Saját kezevonása bizonyságomra szólna.

E. ANTIPHOLUS.
Látom, kölyök, szamár vagy.

E. DROMIO.
        Biz’ annak tetszhetem.
Hogy e sok ok nélküli verést elszenvedem;
Ha a verésre én is ki-kirugnék a hámból,
Respektálná szamarát és félne a patámtól.

E. ANTIPHOLUS.
Mit búsul, Boldizsár úr? Vigan, bár nem tudom,
Lesz-e oly jó ebédünk, a mily szívvel adom.

BOLDIZSÁR.
Legfőbb becsü előttem a szíves akarat.

E. ANTIPHOLUS.
De e mellett megeszszük a húst is, vagy halat;
Egész tál szivességben sincs egy kövér falat.

BOLDIZSÁR.
Hiszen, uram, jó étel akárhol kapható.

E. ANTIPHOLUS.
S jó fogadás még inkább, mert ez csak puszta szó.

BOLDIZSÁR.
Kis étel, sok szivesség, ez a valódi lakma.

E. ANTIPHOLUS.
Úgy, ha a gazda fösvény, s a vendég jól van lakva.
De bár rövid ebéd lesz, kérem, fogadja jól:
Jobb ebédet találhat, de jobb szívvel sehol.
De ni! bezárva ajtóm. – Eredj, szólj, nyissa ki.

E. DROMIO.
Marcsa, Lucza, Brigitta, Julis, Czeczi, Kati!

S. DROMIO.
(belől).
Szamár, görhes ló, jött-ment, bolond, apádnak ökre!
Elmehetsz a kapunkból, vagy ülj le a küszöbre.
Boszorkánynyal komázol, hogy ily sokért kiabálsz,
Mikor egy is sok volna? Bizony jobb, ha odább állsz.

E. DROMIO.
Ki lett a mi kapusunk? Hé, uram a kapun vár.

S. DROMIO.
(belől).
Hát mondd, hogy menjen innen, meghül, ha a kövön áll.

E. ANTIPHOLUS.
Hej, ki beszélsz odabenn? Nyisd ki, parancsolom.

S. DROMIO.
(belől).
Hadd halljam, hogy miért? – majd aztán meggondolom.

E. ANTIPHOLUS.
Miért, pimasz? Ebédért: reggel óta nem ettem.

S. DROMIO.
(belől).
Biz itt nem is eszik ma; kendre nem terítettem.

E. ANTIPHOLUS.
Kizársz saját lakomból? Ki vagy? mert főbe verlek!

S. DROMIO.
(belől).
Becses nevem Dromio, kapus vagyok jelenleg.

E. DROMIO.
Gazember, elraboltad hivatalom’ s nevem’,
Az egyikért csak szidtak, másikra nincs hitelem.
Ha csakugyan Dromio lettél volna ma már,
Tudom, inkább lettél voln’ főre névre szamár.

LUCZA
(belől).
Ki van az ajtón, Dromio? Mi az, miféle lárma?

E. DROMIO.
Lucza, ereszd be a gazdám’.

LUCZA
(belől).
        Az ám, elkésett mára,
Mondd meg, hogy ezt izenem.

E. DROMIO.
        De hé, ha bejutunk –
Tudod-é, hogy mondják: „Ostorhegyest futunk.”

LUCZA
(belől).
Hát te tovább tudod-e: „De elől kend fut ám.”

S. DROMIO.
Luczának hívnak téged? Jól tudsz heppegni ruczám.

E. ANTIPHOLUS.
Hallod-e hé? Remélem, beeresztesz galambom.

LUCZA
(belől).
Ép az van az eszemben.

S. DROMIO.
        Nem eresztjük, ha mondom.

E. DROMIO.
Jöjjön, uram, segítsen; törjünk be, rontom-bontom.

E. ANTIPHOLUS.
Te perepúty, ereszsz be!

LUCZA
(belől).
        Miért, okot nem adnak?

E. DROMIO.
Uram, verjük az ajtót.

LUCZA
(belől).
        Csak rajta! fáj az annak.

E. ANTIPHOLUS.
Ha betöröm az ajtót, megsiratod, tubám.

LUCZA
(belől).
De ezen a kurtavas segíteni tud ám!

ADRIÁNA.
(belől).
Ki van kívül az ajtón, ki oly szörnyen zörög?

S. DROMIO.
(belől).
Temérdek e városban a garázda kölyök.

E. ANTIPHOLUS.
Nőm, te vagy ott? Mért nem jövél korább?

ADRIÁNA.
(bedől).
Nőd, én, kölyök? Hohó, mehetsz odább.

E. DROMIO.
Hallja, úgy titulálják, mint azt az ostobát.

ANGELO.
No itt, uram, ebéd se’ szíves látás se’ vár ránk,

BOLDIZSÁR.
Tanakodván melyik jobb, most koppanhat szemünk, szánk.

E. DROMIO.
Még itt vannak, szóljon be, ha egy adj’ Istent kapnánk.

E. ANTIPHOLUS.
De mi bolond szél fú itt, hogy bezárják a kaput?

E. DROMIO.
Csak legalább melegebb voln’ uramon a kaput!
De itt kinn áll a fagyon; benn a jó sültet eszik.
Megbolondul az ember, ha így adják, veszik.

E. ANTIPHOLUS.
Eredj csak, hozz valamit, törd be az ajtósarkot.

S. DROMIO.
(belől).
Törj valami törhetőt, de betöröm a tarkód’.

E. DROMIO.
Hijába! ez nem ereszt, nem ez, se be, se ki,
Pedig ha ő kívánja, én eresztek neki.

S. DROMIO.
(belől.)
Jaj, neveletlen pimasz. Fúj, rusnya eb, czoki!

E. DROMIO.
Hisz’ most is czo-kint vagyok. Ugyan kérlek, ereszsz már.

S. DROMIO.
(belől).
Majd ha madár tollatlan, barom meg bőretlen jár.

E. ANTIPHOLUS.
Jó, betörök. Fuss hamar egy gémért s kecskebakért.

E. DROMIO.
Gémet, úgy-e tollatlant, úgy-e, uram, hogy azt ért?
Hozok tollatlan gémet, bőretlen kecskebakot.
No kölyök, ha betörünk, beverem a kobakod’.

E. ANTIPHOLUS.
Eredj, szaladj már, hozz feszítő gémet.

BOLDIZSÁR.
Uram, legyen türelme: ó ne bántsa:
Saját jó híre ellen harczol itt,
És ezzel a gyanú körébe vonja
Nejének sértetlen becsületét.
Csak most az egyszer. – Hisz ismert erénye,
Kora, szemérme és a finom elme,
Kezes, hogy itt ok van, mit nem tudunk.
Biztos lehet, uram, hogy ő kimenti,
Mért zárva most előttünk a kapu.
Hajtson szavamra, jöjjön csendesen,
Ebédeljünk ma a Tigrisben együtt;
Estére egyedül térjen haza,
Megtudni e kizáratás okát.
Ha be akarna törni most erővel
E délidő jövő-menő zajában,
Közpletyka lenne nem soká belőle,
S mit a kiváncsi csőcselék gyanít,
Az ön mocsoktalan jó híre ellen,
Lassú tolakvással befészkelődnék,
S ha meghal ön, sírján is élni fogna;
Mert mint örökség él az ily gyalázat,
S hová beült, nem hagyja el a házat.

E. ANTIPHOLUS.
Győzött, uram, csendesen távozom,
S habár nem is jó kedvből, víg leszek.
Ismerek én egy fürge, csacska lyányt –
Elmés, ügyes, vad és mégis nemes –
Együnk ma ott; e lánynyal engemet
Nőm (bár alap nélkül, azt mondhatom)
Gyakorta fakgatott féltékenyen:
Menjünk ebédre hozzá. – Angelo úr,
A lánczot, eddig készen van, tudom,
Majd hozza el a Sündisznóba, kérem,
Mert ott leszünk. Én azt gazdasszonyunknak
(Bár semmiért, csak nőmet megtorolni)
Ajándokul adom. Kérem, siessen.
Ha már saját lakásom kitagad,
Másutt kopogtatok, tán béfogad.

ANGELO.
Hát ott leszek, úgy pár óra körül.

E. ANTIPHOLUS.
Jó, jó. E tréfa sok pénzbe kerül.
        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Luciána és Syracusi Antipholus jönnek.

LUCIÁNA.
A férji tisztet hogy feledted így,
És szerelmed tavaszán, Antiphol,
Hogy fonnyadhat el a szerelmi rügy?
Föl se épült szerelmed leomol?
Nővéremet ha csak pénzéért vetted,
Úgy pénzeért mutass több szivességet,
Vagy, hogyha mást szeretsz, vidd lopva tetted’,
S takard vakítással rőt hitszegésed’;
Ne lássa azt néném ki a szemedből,
Nyelved ne üsse dobra szégyenét,
Nézz és szólj édesen, bár nem szivedből,
Vétkedre add erénynek öltönyét;
Légy büszke, szived szennyét ne mutasd,
Bűnöd magát mint égi szent viselje,
Csalj titkosan, de nőddel ne tudasd:
Mely’k tolvaj az, ki bűnét híresztelje?
Két bántalom, ha ágyát megcsalod,
S szemedből látja ki asztal felett:
Még kétes a szégyen, ha takarod;
Rossz szó kettőzi a rossz tetteket,
Ó árva nők, mi! Hiszszük, csak te fújjad,
– Hisz’ szavatok szilárd, szent – hogy szerettek;
S karod’ nyujtsd másnak, nekünk öltöny-újjad’,
Mi meghajlunk, velünk bármit tehettek. –
Jer vissza hát nénémhez, drága sógor,
Vidítsd fel, édesgesd, mondd hitvesednek:
Szent tréfa egy kissé tettetni olykor,
Ha így a perlők összeédesednek.

S. ANTIPHOLUS.
Szép hölgy (azt nem tudom, mi a neve,
Sem azt, mit úton tudja ön enyém’)
Mutatja bája, arcza, szelleme,
Hogy földinél több, hogy szent égi lény,
Taníts meg, édes, hogy értsem beszéded’:
Fejleszd ki ezt a durva földi elmét,
Mely gyönge, lomha, zavarokba téved,
Leplezd föl e csalárd szavak értelmét.
Igaz, hű, tiszta lelkem’ ne iparkodd
Félrevezetni idegen mezőkre;
Vagy Isten vagy, ki engem újra alkot?
Alkoss tehát, én meghajlok erődre.
De ha én én vagyok, szavamra hidd el,
Nem hitvesem nekem síró nővéred,
Ágyához én nem vagyok kötve hittel,
Sokkal, ó sokkal inkább égek érted,
Ó szép syrén, ne csábítgass daloddal,
Ha az nővéred könny-árjába von,
Zengj magadért, követlek hódolattal.
Arany hajad bontsd szét ezüst habon,
Az lesz az ágyam, s én reá feküdve,
Dicső fekhelyemen elképzelem,
Ki így hal el, halála üdvök üdve,
Haljon, ha elmerül a szerelem!

LUCIÁNA.
Mi az? Te lázas vagy, arczod hevül;

S. ANTIPHOLUS.
Nem lázas, – házas, tudtomon kivül.

LUCIÁNA.
Szemedből is kilátszik zavarod.

S. ANTIPHOLUS.
Mert soká néztem, szép nap, súgarod’.

LUCIÁNA.
Nézz, a hová kell, s nem lesz fénye kétes.

S. ANTIPHOLUS.
Éjbe nézzek? Inkább behúnyom, édes.

LUCIÁNA.
Én édesed, neked? – Hívd úgy nővérem’.

S. ANTIPHOLUS.
Nővéred hugát.

LUCIÁNA.
        Hisz’ nővérem az.

S. ANTIPHOLUS.
        Nem.
Te vagy, jobb felem, isteni égi míve,
Szemem szemfénye, szivem drága szíve,
Tápom, szerencsém, legédesb reményem,
Te földi mennyem, s menybeli igényem.

LUCIÁNA.
Mindez nővérem’ illetné tetőled.

S. ANTIPHOLUS.
Rád vágyom én csak; légy hát tennővéred,
Téged szeretlek, veled élni, s érted.
Nekem nincsen nőm, és neked se’ férjed:
Ó nyujtsd nekem kezed’!

LUCIÁNA.
        Csak csendesen,
Előbb nővéremet megkérdezem.        (El.)
Syracusi Dromio futva jő.

S. ANTIPHOLUS.
Hé, Dromio, hová nyargalsz?

S. DROMIO.
Hát megismert uram? Dromio vagyok én? az inasa vagyok én? én vagyok én?

S. ANTIPHOLUS.
Dromio vagy, az én inasom vagy, te magad vagy.

S. DROMIO.
Szamár vagyok, egy asszony ura vagyok, nem a magam embere vagyok.

S. ANTIPHOLUS.
Nem a magadé?

S. DROMIO.
Nem a magamé, uram, mert egy asszonyé vagyok, a ki jussot tart hozzám, a ki belém csimbajkodik, a ki a magáénak tart.

S. ANTIPHOLUS.
Hogy tart a magáénak?

S. DROMIO.
Úgy tart a magáénak, mint uram, a lovát; úgy tart a magáénak, mint marháját; azaz, nem, hogy én volnék a marha, hanem hogy ő, a ki igazi marha-teremtés, a magáénak tart, mint marhapárját.

S. ANTIPHOLUS.
Miféle asszonyság?

S. DROMIO.
Igen tisztességes persona; olyan tisztességes persona, hogy beszélni sem lehet róla, ha csak hozzá nem teszszük, „tisztességgel légyen mondva.” Nekem mindig sovány szerencsém van a játékban, de ez már igazán csudakövér házasság.

S. ANTIPHOLUS.
Hogy’ csudakövér házasság?

S. DROMIO.
Hát uram, olyan konyha-nép ez, de csupa háj; úgy, hogy én nem is tudom, mi haszna lehet más, mint hogy mécset csináljanak belőle, aztán a maga zsírja világa mellett elszaladjanak tőle. Merem állítani, hogy a czafatja, meg a faggyú benne, felforralná a jeges tengert; ha megéri az itéletnapot, egy héttel tovább ég, mint az egész világ.

S. ANTIPHOLUS.
Aztán milyen színü?

S. DROMIO.
Fekete, mint a bakancsom, csakhogy korántsem olyan tiszta, mert szörnyen izzad: bokáig lehetne járni levében.

S. ANTIPHOLUS.
No, ezen a hibán még a víz segít.

S. DROMIO.
De’iszen uram; már bele vette magát:
Noé özönvize se mosná le.

S. ANTIPHOLUS.
Mi a neve?

S. DROMIO.
Marcsa; de kövér is, mint a harcsa. Karcsú, mint hordó; megvan másfél rőf egyik csípejétől a másikig.

S. ANTIPHOLUS.
Hát jól megtermett?

S. DROMIO.
Nem hosszabb tetőtől talpig, mint csipőtől csipőig. Gömbölyü, mint a földgolyóbis; az országokat is megleltem rajta.

S. ANTIPHOLUS.
Melyik részén van testének Irland?

S. DROMIO.
Azt hiszem, a farán; a posványokról leltem rá.

S. ANTIPHOLUS.
Hát Skóthon?

S. DROMIO.
Ezt tenyere közepén találtam meg a kopárságról.

S. ANTIPHOLUS.
Hát Francziaország?

S. DROMIO.
A homlokán: fegyveresen és fellázadva, hadakozva minden haja szála.

S. ANTIPHOLUS.
Merre van Anglia?

S. DROMIO.
Kerestem a krétahegyeket, de sehol se találtam fehérséget rajta; mégis kitaláltam, hogy az állán van, a sós léről, mely e közt meg Francziaország közt terjedt.

S. ANTIPHOLUS.
Hát Spanyolország?

S. DROMIO.
Ezt nem láttam; csak a meleget éreztem, lehelletében.

S. ANTIPHOLUS.
És Amerika? Az Inidák?

S. DROMIO.
Ó ezek az orrán: megrakva rubinnal, kárbunkulussal, gyémánttal, s mind e kincseket Spanyolország meleg fuvalma felé indítva, mely egész ármádákat és hajóseregeket küld, hogy megrakodjanak az orrán.

S. ANTIPHOLUS.
Merre volt Belgiom, Németalföld?

S. DROMIO.
No már olyan alant nem kereskedtem. Szóval ez a morkoláb, ez a boszorkány jussát tartotta hozzám; Drominónak szólított, megesküdött, hogy össze vagyok vele adva; elmondta, hogy miféle jegyek vannak rajtam, már mint a vállamon a jegy, a nyakamon a szemőcs, a bal karomon a nagy bibircsó, úgy hogy én, elámulva, elszaladtam, mint egy boszorkánytól. És azt hiszem, ha keblem olyan igazhivő, és szivem aczélból nem lett volna, átváltoztatott volna pincsi kutyává, hogy nyársat forgattasson velem.

S. ANTIPHOLUS.
Eredj, szaladj rögtön a kikötőbe,
S ha kedvező szél fú a part felől,
Úgy már ez éjszakát nem töltöm itt.
Ha megy hajó, jer a piaczra értem,
Ott nézdelődöm, míg te visszatérsz.
Mi senkit, és minket meg ismer minden;
Jó lesz rakodni, s gyorsan menni innen.

S. DROMIO.
Mint medvebocstól, mely meg akar enni,
Futok attól, ki nőm akarna lenni.        (El.)

S. ANTIPHOLUS.
Csupa boszorkányok tanyáznak itt:
Azért el innen, el minél előbb.
Ettől, ki férjének hí, lelkem is
Borzadna mint nőmtől; de szép nővére,
Ki oly nemes, magasztos bájjal áldott,
Oly bűvölő tekintetű, beszédű,
Majd árulóvá tett saját magamhoz.
De, hogy ne essék bennem semmi kár, a
Fülem bedugom a syrén dalára.
Angelo jő.

ANGELO.
Antipholus úr?

S. ANTIPHOLUS.
Igen, úgy hívnak.

ANGELO.
Tudom, uram, nagyon jól. Íme a láncz.
Szándékozám a Sündisznóba vinni;
Még hijja volt; azért is késtem eddig.

S. ANTIPHOLUS.
De hát mi czélja? mit csináljak ezzel?

ANGELO.
Azt önre bízom, én önnek csináltam.

S. ANTIPHOLUS.
Nekem csinálta? Én nem rendelém.

ANGELO.
Se’ egy, se’ kétszer, húszszor is, uram.
Kedveskedjék nejének ön vele;
Estére majd teszem tiszteletem’,
És lánczom árát akkor fölveszem.

S. ANTIPHOLUS.
De kérem, jobb, ha rögtön fölveszi;
Félek, soh’ sem lát ön se’ pénzt, se’ lánczot.

ANGELO.
Jó kedve van. – Viszonttalálkozásig!
        (El.)

S. ANTIPHOLUS.
Mi ez megint? Egyik csudára másik!
De nem hiszem, hogy oly bolond akadna,
Ki így adott lánczot el nem fogadna.
Az ember bajlódni sem kénytelen,
Ha itt ilyet kap úton, útfelen.
Most a piaczra, ott Dromiót lesem:
Ha van hajó, el, el egyenesen.        (El.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott.

Egy Kereskedő, Angelo és egy Poroszló jönnek.

KERESKEDŐ.
Ön tudja, hogy felmondva pünkösd óta
Az összeg, és én még se’ sürgetém,
Hogy most se’ kérném, ámde Persiába
Indúlok és a pénz kell útamon:
Azért elégítsen ki itt, azonnal,
Vagy e poroszlóval bezáratom.

ANGELO.
Ép’ annyi összeget, mint tartozásom,
Kapok ma délután még Antipholtól;
Épen, midőn önnel találkozám,
Egy lánczot akkor adtam át neki:
S öt óra tájt kapom meg érte pénzem’.
Kérem, jöjjön le házához velem,
S köszönettel lerovom tartozásom.
Ephesusi Antipholus és Ephesusi Dromio jönnek.

POROSZLÓ.
Nem kell lemenni sem, mert íme itt jő.

E. ANTIPHOLUS.
Míg én az ötvöshöz megyek, eredj,
Végy egy kötelet, melylyel széjjel üssek
Nőm és szövetségesei között,
A mért előttem a kaput bezárták.
De ni, az ötvös itt van. – Csak szaladj;
Végy kötelet, s hozd azt nekem haza.

E. DROMIO.
Veszek. – Nem adnám ezt ezer forintért.        (El.)

E. ANTIPHOLUS.
No hisz’ megjárja, a ki bízik önben.
Megigérte, hogy jő a lánczczal együtt;
Hanem bizony nem jött se láncz, se ötvös.
Azt hitte tán, tartós leend szerelmünk,
Ha láncz köt egybe, és ezért nem is jött?

ANGELO.
Mellőzve e kötődést, itt a jegyzék,
Hogy láncza hány karat legpontosabban,
Mily jó arany, mi finom, drága mű,
Mely többre megy három darab aranynyal,
Mint én ez úrnak itt adós vagyok:
Kérem, fizesse meg rögtön neki,
Mert útra indul és csak erre vár.

S. ANTIPHOLUS.
Jelenleg annyi összeg nincs kezemnél
S aztán a városban még dolgom is van.
Vezesse el hozzám ez ismeretlent,
Vigyék a lánczot, s általadva nőmnek,
Kérjék, az összeget fizesse ki.
Talán akkorra én is ott leszek.

ANGELO.
S magával hozza majd a lánczot is?

S. ANTIPHOLUS.
Nem; azt vigyék önök; én késhetem.

ANGELO.
Jó. Nála van tehát a láncz, uram?

S. ANTIPHOLUS.
S ha nincs, remélem, önnél nála van.
Vagy visszatérhet aztán pénze nélkül.

ANGELO.
Ne, jó uram, most adja lánczomat.
A szél, az ár mind kedvező ez úrnak,
S én, szégyenemre, ily soká letartom.

E. ANTIPHOLUS.
Úgy-é azért kötődik, helyreütni
Szegett szavát, hogy el nem jött utánunk?
Én szidtam volna meg, hogy nem hozá el,
S ön kezd perelni rám, mint egy kofa.

KERESKEDŐ.
Uram, végezzenek: az óra múlik.

ANGELO.
No hallja már, hogy sürget: lánczomat –

E. ANTIPHOLUS.
Hát adja nőmnek és megkapja pénzét.

ANGELO.
De tudja ön, hogy önnek adtam ép’ most.
Hát küldje azt, vagy bármi más jegyet.

E. ANTIPHOLUS.
E tréfa már így megy lélekszakadtig?
Hol már az a láncz? Nem mutatja még sem?

KERESKEDŐ.
Ügyem nem ád időt dévajkodásra,
Uram, feleljen, lesz-e ön kezes?
Ha nem, bezáratom ezt az urat.

E. ANTIPHOLUS.
Én-e, kezes? Mért lennék én kezes?

ANGELO.
Hát a mivel a lánczért tartozik.

E. ANTIPHOLUS.
Nem tartozom, míg lánczot nem kapok.

ANGELO.
Hisz’ fél órája sincs, hogy általadtam.

E. ANTIPHOLUS.
Nekem nem adta át; ne sértegessen.

ANGELO.
Ön sért, uram, hogy ekként eltagadja,
Fontolja meg, hogy árt ez hírnevemnek.

KERESKEDŐ.
Jó, zárja el szavamra őt, poroszló.

POROSZLÓ.
Jól van.
Uram, kövessen a herczeg nevében.

ANGELO.
Már e gyalázat hírnevembe vág.
Vagy megfizesse rögtön értem a pénzt,
Vagy én is önt tüstént bezáratom.

E. ANTIPHOLUS.
Fizessek én, azért, mit soh’ se’ láttam?
Zárass be hát bolond kölök, ha mersz.

ANGELO.
Jó, megkapod; poroszló zárja el,
Testvéremet se’ kimélném ez ügyben,
Ha meggyaláznak ily nyilvánosan.

POROSZLÓ.
Uram, bezárom önt. – Hallá, mi ügyben.

E. ANTIPHOLUS.
Jó, én követlek, míg kezest adok.
De ön megadja még a tréfa árát,
Utána mennek boltja ékszerei.

ANGELO.
Van még, uram, Ephesusban igazság
Az ön rút tette ellen; hiszem azt.
Syracusi Dromio jő.

S. DROMIO.
Uram, van ám epidamni hajó,
Csak a tulajdonosát várja még,
Rögtön elindul. Én hát a batyunkat
Már a hajóra hordtam, s összevettem
Olajt, meg balzsamot, meg aqua-vitae-t.
Már leng is a hajó, a játszi szél
Vígan fú part felől; perczet se’ várnak,
Csak a tulajdonost, meg önt, uram.

E. ANTIPHOLUS.
Mi ez, bolond, mi lelt te kerge birka?
Epidamni hajó vár? én reám?

S. DROMIO.
Az hát, hiszen kiküldött, hogy keressek.

E. ANTIPHOLUS.
Te részeg, én kötélért küldtelek,
Megmondtam azt is, hogy miért, mi végre.

S. DROMIO.
Nem, semmi végre, csak a város végre
Küldött, hogy a parton hajót keressek.

E. ANTIPHOLUS.
Majd megbeszélem ezt, ha több időm lesz,
S megoktatom füled, hogy rám figyeljen.
Most Adriánához szaladj, kölök,
Add át e kulcsot, s mondd, hogy a fiókban,
A mely török-szőnyeggel van bevonva,
Van egy erszény arany, azt adja át.
Mondd el, hogy engem itt útczán befogtak,
S az vált ki innen. Fuss, fiú, siess. –
No biztos úr, börtönbe hát velünk.
(A kereskedő, Angelo, a Biztos és E. Antipholus el.)

S. DROMIO.
Én? Adriánhoz? ott, hol délben ettünk?
Hol engem Dowsabel férjül fogott el;
Biz’ egy kicsit kövér, hogy átöleljem.
De menni kell, bár hátam borzolgatja,
Mert e cseléd az úr szavát fogadja.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Adriána és Luciána jönnek.

ADRIÁNA.
Ah, Luciána, hát úgy ostromolt?
Beszélj, de arcza, és szeme kigyúlt-e?
Látszott-e, hogy komolyan udvarolt?
Víg volt-e vagy bús? halvány, vagy pirult-e?
Szive bolygó tüzén, mely arczán lengett,
Észlelted-e, hogy komolyan esengett?

LUCIÁNA.
Előbb tagadta: nincs hozzá jogod.

ADRIÁNA.
Ő megszegé, s most engem megtagad!

LUCIÁNA.
Azt esküvé, hogy itt idegen ő.

ADRIÁNA.
Igaz, de inkább volna hitszegő!

LUCIÁNA.
Majd kértem érted őt.

ADRIÁNA.
        S mit válaszolt?

LUCIÁNA.
Én érted, ő meg nekem udvarolt.

ADRIÁNA.
S mikép akart szerelmedbe bejutni?

LUCIÁNA.
Úgy, hogy ha más, meg is bírt volna hatni,
Előbb kecsem, majd szép szavam dicsérte.

ADRIÁNA.
Hát szépen szóltál?

LUCIÁNA.
        Tán haragszol érte?

ADRIÁNA.
Haragszom és nem tűröm, a miket vét,
Ha szivem nem, nyelvem hadd lelje kedvét,
Férjem nyomorék, vén, rút, csúnya, görbe,
Aszott, sovány, formátlan, sánta törpe,
Bűnös, nemtelen, ostoba, gonosz,
Teste bélyegzett, és elméje rossz.

LUCIÁNA.
Mért félted őt, ha annyi a hibája?
Az ördögöt, ha elszalad, ki bánja?

ADRIÁNA.
Csak mondtam… ó de szivem érte fáj:
Hanem szeretnék félrevinni mást,
Fészkétől messze vijjog a sirály,
Bár nyelvem átkot szór, de szivem áldást.
Syracusi Dromio jő.

S. DROMIO.
Hamar! fiókot, erszényt, jaj siessen!

LUCIÁNA.
Ho hó, mitől lihegsz?

S. DROMIO.
        Futék sebessen.

ADRIÁNA.
Dromio, hol a gazdád, nincs baja, jól van?

S. DROMIO.
Dehogy, rosszabb helyen, mint a pokolban,
Egy bőrruháju ördög fogva tartja,
Kinek kemény szivét aczél takarja,
Sátán, lidércz, goromba, durva, csúnya;
A kin csupa bivalybőrből a gúnya;
Barát, hanem visszáról; vállad-verő, ki tarkon
Csíp úton, kikötőben, szorosban, útczasarkon,
Kopó, ki szertefürkész, nyomot szagolva,
S itélet előtt viszi a lelkeket pokolba.

ADRIÁNA.
Ember, beszélj, mi érte férjemet?

S. DROMIO.
Mi érte? a poroszló, elérte és bevitte.

ADRIÁNA.
Mi az? be merte zárni? hát miért?
És ki ruházta rá ezen jogot?

S. DROMIO.
Azt nem tudom, hogy ki ruházta rája,
Csak azt láttam, bivalybőr volt ruhája.
De kérem a váltságpénzt a fiókból.

ADRIÁNA.
Menj, hozd ki hugom. Ezt nagyon csudálom,        (Luciána el.)
Hogy férjem, tudtomon kívül adós;
De hát miféle kötvényt vett magára?

S. DROMIO.
Nem kötvényt, lánczványt, még pedig komiszt,
Azt vertek rá. Ha! tán üti; ha! pszt.

ADRIÁNA.
Kit? férjemet?

S. DROMIO.
Nem, az egyet, az óra. Sietni kéne, mert
Kettőt ütött, hogy jöttem, most pedig egyet vert.

ADRIÁNA.
Bolond? visszafelé jár az óra, nem előre?

S. DROMIO.
Biz úgy; ha poroszlót lát, visszafordúl előle.

ADRIÁNA.
Tán adós is az idő! Soha ilyen fajankót!

S. DROMIO.
Biz adós, többel mint ő maga megérne, – bankrót,
Azonfelűl tolvaj is, sohsem hallotta ön,
Hogy éjjel-nappal folyvást az idő lopva jön?
Ha hát lop, és adós, s egy poroszlót jönni meglát,
Nincs-e oka, hogy hátra menjen egy nap egy órát?
Luciána visszajő.

ADRIÁNA.
Ne a pénz, Dromio, vidd szaladva és mondd
Uradnak, kéretem jöjjön haza.
Jer hugom; ó ma engem elnyom a gond,
A gond, lelkemnek búja s vígasza.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Ugyanott.
Syracusi Antipholus jön.

S. ANTIPHOLUS.
Nincs senki, a ki nem köszön, ha meglát,
Mikéntha jól ismert barátja volnék;
S mindegyik a magam nevén nevez.
Ez pénzt ajánl, amaz meghív magához,
Ez a szivességem köszöngeti;
Az árúczikkeit kinálja rám:
Ép’ most is egy szabó boltjába hítt,
Selymet mutatni, mit nekem hozott,
S egyuttal ott mértéket véve rólam.
Bizonynyal ez mind képzelet-csalódás,
S laplandi szemfényvesztők laknak itt.
Syracusi Dromio jő.

S. DROMIO.
No itt van a pénz, a miért szalasztott. De hát mi lett a vén Ádám új monduros képéből?

S. ANTIPHOLUS.
Miféle pénz ez? Melyik Ádámot érted?

S. DROMIO.
Nem azt az Ádámot, a ki a paradicsomot őrizte, hanem azt az Ádámot, a ki a tömlöczöt őrzi: azt, a ki abban a borjúbőrben jár, a mit a tékozló fiúnak levágtak; azt, a ki uram után ment, mint bosszuló angyal, és megfosztotta a szabadságától.

S. ANTIPHOLUS.
Nem értelek.

S. DROMIO.
Nem-é? pedig tiszta dolog: azt, a ki bőr-borítékban jár, mint a brugó; azt, a ki az urakat, ha nagyon melegük van, hűvösre teszi; a ki a szegény hajléktalanoknak ingyen szállást ád; a ki kurta nyelü botjával több dolgot nyélbe üt, mint más hellebárddal.

S. ANTIPHOLUS.
Poroszlót értesz?

S. DROMIO.
Azt, adósházi poroszlót; a ki utána poroszkál az uraknak, ha a kötésnek nem állanak; a ki azt hiszi, hogy mindig feküdni megy az ember, s nyugalmas pihenést kíván.

S. ANTIPHOLUS.
Jól van; nyugodj’, pihenj már te is a bolondkodásban. Indul-e az éjjel hajó? Mehetünk?

S. DROMIO.
Hiszen, uram, hírét hoztam egy órával ezelőtt, hogy az „Indulj”-hajó indul; de akkor uramat a poroszló megmarasztotta, hogy várjon a „Maradj”-hajóra. Itt vannak ez angyalkák, a kikért küldött, hogy megszabadítsák.

S. ANTIPHOLUS.
Ez a fiú meg van bomolva, s én is,
Csalárd varázslatok között bolyongunk.
Áldott hatalmak, mentsetek ki innen!
Leány jő.

LEÁNY.
Üdvözlöm önt, üdvözlöm Antiphol úr.
Látom, hogy ötvösét már megtalálta:
Ez hát az a láncz, mit nekem ma igért?

S. ANTIPHOLUS.
Sátán, el innen, el tőlem, ne kisérts.

S. DROMIO.
Uram, hát ez Sátánné asszonyság?

S. ANTIPHOLUS.
Ez az ördög.

S. DROMIO.
Dehogy, még rosszabb, mert az ördög felesége, a ki fényes dáma alakjában jön fel onnan alulról; ezért szokták a lányok azt mondani, hogy „Sülyedjek el,” mert mintha azt mondanák: „Aztán mint fényes dáma jöjjek vissza.” Meg van írva, hogy sátán fényes angyal képében jelenik meg: a fény tűzből lesz, a tűz pedig arra való, hogy égjen; ergo a fényes dámák égetni valók. – Ne közelíts!

LEÁNY.
Uram, ön és inasa ma csudás víg.
No jöjjenek, kipótlom az ebédet.

S. DROMIO.
Uram, ne menjen, vagy ha megy, vigyen nagy kanalat.

S. ANTIPHOLUS.
Miért, Dromio?

S. DROMIO.
Mert „ha ördöggel eszel, ördög leszel,” egyék legalább nagy kanállal.

S. ANTIPHOLUS.
Sátán, el innen! mit beszélsz ebédről?
Boszorka vagy te és mindenki itt:
Az égre kérlek, hagyj el, menj, eredj.

LEÁNY.
Csak adja gyűrűm’, mit ebédkor elvett,
Vagy a helyett a lánczot, a mig ígért,
Én távozom: nem háborítom önt.

S. DROMIO.
Más ördög egy kis körmöt kérne csak,
Egy szalmaszálat, csepp-vért, tűt, hajat,
Diót, cseresnye-magvat;
S ni, már e kapzsinak láncz kellene.
Uram, legyen vigyázó; ha od’adja,
Megrázza lánczát, ránk riaszt vele.

LEÁNY.
Uram, vagy a lánczot vagy gyűrűm adja.
megcsalni csak nem szándoka, remélem.

S. ANTIPHOLUS.
El rút boszorka! Menjünk, jer fiú.

S. DROMIO.
Madám, a páva mondja, „ne légy hiú, hiú!”
        (Antipholus és Dromio el.)

LEÁNY.
No, semmi kétség, Antiphol megőrült,
Máskép nem aljasulna ennyire.
Gyűrűm, mit elvett, ért negyven aranyt,
S ezért nekem viszont egy lánczot ígért.
És most nem adja már sem ezt, sem azt.
Világosan kiláttam, hogy megőrült,
Dühének itt adott jelén kivül,
Abból is, a miket délben beszélt:
Hogy ajtaján kizárták volna otthon.
Talán neje ismerve már baját,
Ez okból záratott ajtót előtte.
Most nincs egyéb mód, mint házába mennem,
S azt mondanom nejének, hogy dühében
Házamba rontott, s elvevé erővel
Gyűrűmet. Itt nincs más, mint ezt tenni,
Negyven aranyt sok volna veszteni.        (El.)

IV. SZÍN.

Ugyanott.

Ephesusi Antipholus és a Poroszló jönnek.

E. ANTIPHOLUS.
Ne félts; el nem szököm, nincs szándokomban,
Nem válok el, míg pénzt nem adhatok,
Váltságul annyit, mennyiért bezártak.
De nőmnek is feljött ma a hava,
Vagy nem hamar hisz a küldött inasnak:
Hogy engemet befogtak itt Ephesben,
Hihetetlenül hangzik a fülének.
Ephesusi Dromio egy kötéldarabbal jő.
No itt jön emberem, s tán hozza a pénzt.
Fiú, hozod, a miért küldtelek?

E. DROMIO.
Hozom bizony; csak kifizesse őket.

E. ANTIPHOLUS.
De hol van a pénz?

E. DROMIO.
No a pénzt, azt od’adtam a kötélért.

E. ANTIPHOLUS.
Öt száz aranyt, gazember, egy kötélért?

E. DROMIO.
Nem, annyiért öt százat is hozok.

E. ANTIPHOLUS.
Mi végett küldtelek, hogy hozz hazulról?

E. DROMIO.
Kötél-véget, uram; itt a kötél-vég.

E. ANTIPHOLUS.
E végre jó a vége; köszönöm.
        (Üti vele.)

POROSZLÓ.
Uram! legyen türelme.

E. DROMIO.
De’ iszen; nekem kell tűrni, mert nekem fáj.

POROSZLÓ.
Lelkem, fogd be a szád: mert majd én fogom be.

E. DROMIO.
Inkább az uram kezét fogja meg.

E. ANTIPHOLUS.
Semmirevaló, érzéktelen gazember.

E. DROMIO.
Bár érzéktelen volnék, hogy ne érezném ütését.

E. ANTIPHOLUS.
Nem is érzesz mást, csak ütést, akár a szamár.

E. DROMIO.
Csakugyan szamár is vagyok; mutatja megnyujtott fülem. Születésem órájától szolgálom e pillanatig, és szolgálatomért semmit sem kaptam kezétől, csak ütést. Ha fázom, ütéssel melegít; ha melegem van, ütéssel hűt; arra ébredek, ha alszom; azzal költ fel, ha ülök; avval ver ki az ajtón, ha megyek hazulról; avval fogad, ha visszaérkezem: bizony hátamon hordozom, mint koldusasszony a porontyát, s azt hiszem, ha majd bénára ver, koldulhatok vele házról-házra.

E. ANTIPHOLUS.
Jöjjetek innen; menjünk: nőm amott jön.
Adriána, Luciána, a Leány és Csippencs jönnek.

E. DROMIO.
Asszonyom! respice finem, gondolja meg a végét; vagy inkább, mint a papagáj-jövendölés mondja: „Respectáld a kötél végét.”

E. ANTIPHOLUS.
Mégis beszélsz?        (Üti.)

LEÁNY.
Mit mond reá? hát férje nem megőrült?

ADRIÁNA.
Gorombasága majdnem azt mutatja. –
Ó Csippencs doktor úr, ön ördögűző,
Szerezze vissza ismét ép eszét,
Örömmel adnám meg, mit érte kér.

LUCIÁNA.
Ó mily tüzesen, élesen tekint!

LEÁNY.
Hogy reszket a nagy bőszület miatt.

CSIPPENCS.
Kérem kezét, hogy pulzusát tapintsam.

E. ANTIPHOLUS.
Ne a kezem! tapintsa a pofád.

CSIPPENCS.
Sátán, ki ez emberben lakozol,
Adj helyet az én szentséges imámnak,
S pusztulj, szaladj a sötétség honába:
Az ég minden szentjére űzlek innen.

E. ANTIPHOLUS.
Csitt, rongy kuruzsló. Nem vagyok én őrült.

ADRIÁNA.
Szegény megromlott lélek, bár ne volnál!

E. ANTIPHOLUS.
No tubiczám, ezek hát a bejárók?
Ez a sáfrány pofáju czimbora
Lakmározott, dőzsölt veled ma, míg
Előttem a vétkes kapuk bezárva,
S nekem lakomba lépni tiltva volt?

ADRIÁNA.
Férj! Isten látja, honn voltál ebéden;
Bár ott maradtál volna mostanig
Nem érne annyi szégyen, nyilt gyalázat.

E. ANTIPHOLUS.
Én, honn voltam ebéden? Szólj kölyök!

E. DROMIO.
Én mondhatom, hogy nem volt honn ebéden.

E. ANTIPHOLUS.
Nem volt-e zárva ajtóm, s én kicsukva?

E. DROMIO.
De, zárva volt az ajtó s mink kicsukva.

E. ANTIPHOLUS.
Nem ő saját maga mocskolt-e ott?

E. DROMIO.
De uttse’ ő maga mocskolta ott.

E. ANTIPHOLUS.
És konyhalánya nem gúnyolt, szidott-e?

E. DROMIO.
De b’zony a konyha vesztaszűze szidta.

E. ANTIPHOLUS.
Nem nagy dühvel jöttem-e onnan el?

E. DROMIO.
De avval, erre csontjaim tanúk,
Ezek dühének nagyvoltát megérzik.

ADRIÁNA.
Jó-e nem ellenezni dőreségét?

CSIPPENCS.
Nem árt: e szolga megtalálta módját,
S ráhagyva mindent, tréfát űz dühéből.

E. ANTIPHOLUS.
Te unszoltad az ötvöst, hogy bezárjon.

ADRIÁNA.
Én? Ó hisz’ én kiváltásodra küldtem
Pénzt Dromiótól, a ki érte jött.

E. DROMIO.
Pénzt, tőlem? üdvözlést talán igen,
De pénzt bizony nem egy fityinget is.

E. ANTIPHOLUS.
Nem voltál nála egy erszény aranyért?

ADRIÁNA.
De volt, s én a kezébe adtam azt.

LUCIÁNA.
Én is tanú vagyok reá, hogy úgy volt.

E. DROMIO.
Isten, meg a kötélverő bizonyság,
Hogy nem voltam sehol, csak egy kötélért.

CSIPPENCS.
Ördög bujt úrba is, inasba is:
Látom halotti halvány arczaikról.
Meg kell kötni, sötét szobába vinni.

E. ANTIPHOLUS.
Mondd, hogy miért zártál ki engemet ma?

Te meg miért tagadtad el az erszényt?

ADRIÁNA.
Szerette férjem! én nem zártalak ki.

E. DROMIO.
Szerette gazdám! én nem láttam a pénzt;
De, hogy ki voltunk zárva, bizonyítom.

ADRIÁNA.
Szinlő pimasz, mindkettőben hazudsz.

E. ANTIPHOLUS.
Szinlő rima! te mindenben hazudsz,
Szövetkezel vetemült csőcselékkel,
Hogy aljas, undok gúnynak tégy ki engem;
De körmeim tépik csalárd szemed ki,
Mely szégyenem felett gyönyörködik.

ADRIÁNA.
Kössék meg, ó ne ereszszék közel!

CSIPPENCS.
Hé emberek! – erős az ördög benne.

LUCIÁNA.
Milyen halvány, milyen sápadt szegény!
Hárman-négyen bejönnek és megkötözik Antipholust és Dromiót.

E. ANTIPHOLUS.
Hát meg akartok ölni? Hé, poroszló,
A te rabod vagyok, te tűröd ezt,
Hogy elszöktessenek?

POROSZLÓ.
        Urak, ne bántsák:
Az én rabom – nincsen hozzá joguk.

CSIPPENCS.
Kössék meg ezt is, mert ez is megőrült.

ADRIÁNA.
Te oktalan poroszló, mit akarsz?
Kedved telik, hogy egy ily szenvedő
Bajt és gyalázatot hozzon magára?

POROSZLÓ.
Az én rabom: ha elbocsátom őt,
Rajtam veszik meg, a mivel adós.

ADRIÁNA.
Én megfizetlek, míg együtt leszünk.
Jer hitelezőjéhez, vígy magaddal,
S megtudva, hogy’ támadt e tartozás,
Megfizetem. Jó doktor úr vitesse
Kimélve hozzám. Ó boldogtalan nap!

E. ANTIPHOLUS.
Ó boldogtalan rima!

E. DROMIO.
Uram, most uramért vagyok lekötelezve.

E. ANTIPHOLUS.
Csitt szolga! Azt akarnád, megbomoljak?!

E. DROMIO.
Nem, csak bomoltam; bár kibomlanunk most
Jó volna. – Szidjon ördögöt, pokolt.

LUCIÁNA.
Szegények! összevissza hogy’ beszélnek!

ADRIÁNA.
Vigyék el őket. – Hugom, jer velem.
Csippencs és a segítök Antipholussal és Dromióval el.

ADRIÁNA.
Most mondd, ki záratta be, és mi ügyben?

POROSZLÓ.
Egy ötvös, Angelo úr. – Ismeri?

ADRIÁNA.
Jól ismerem. – Mennyi a tartozása?

POROSZLÓ.
Kétszáz arany.

ADRIÁNA.
        S hogy lett adós vele?

POROSZLÓ.
Egy láncznak ára az, mit férje megvett.

ADRIÁNA.
Rendelt nekem, tudom, nem vette át!

LEÁNY.
Mikor, ma délben, férje bősz dühvel
Szobámba rontott, s gyűrűm elragadta,
(Gyűrűm imént is láttam a kezén)
Megint találtam aztán, lánczosan.

ADRIÁNA.
Lehet, de én nem láttam azt soha. –
No jer, vezess az ötvöshöz, poroszló;
Szeretném tudni a valót, miben áll.
Syracusi Antipholus kivont karddal, és Syracusi Dromio jönnek.

LUCIÁNA.
Uram, teremtőm! ni, elszabadultak!

ADRIÁNA.
Jönnek kivont karddal. Hívjunk segélyt,
Hogy megkötözzék újra.

POROSZLÓ.
        El! megölnek.
        (Adriána, Luciána és a Poroszló el.)

S. ANTIPHOLUS.
No látom, kardtól félnek a boszorkák.

S. DROMIO.
Ki férjnek hívta önt, bezzeg futott most.

S. ANTIPHOLUS.
Jer, hordd el a batyunk’ a Centaurból:
Bár a hajón lehetnénk biztosan már.

S. DROMIO.
Nem maradna még itt erre az éjszakára? hiszen nem tesznek bennünk semmi kárt; látja, szépen beszélnek, aranyat adnak. Biz’ isten, olyan derék nemzetség ez, hogy, csak az a veszett húshalom ne volna, a ki engem házastársának vall, bizony kedvem lenne itt maradni, beállani boszorkánynak.

S. ANTIPHOLUS.
E városért se’ tölteném az éjt itt. Azért el innen; hordd hajóra málhánk’.        (El.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Egy zárda előtt.

A kereskedő és Angelo jönnek.

ANGELO.
Sajnálom, hogy letartom önt uram,
De esküszöm, hogy lánczom’ Antiphol
Megkapta, bár tagadja becstelen’.

KERESKEDŐ.
Mi hírben áll ez ember itt önöknél?

ANGELO.
Köztisztelet-becsülésben, uram,
Becsülik őt, hitele végtelen,
Nem másodikja senkinek Ephesban:
Többet nyom egy szava, mint mindenem.

KERESKEDŐ.
Lassan; amott, úgy látom, ő közelget.
Syracusi Antipholus és Dromio jönnek.

ANGELO.
Az ám; s ni! ép’ az a láncz van nyakán,
mit az imént rútúl elesküdött.
Uram, legyen közel, szólok vele. –
Antiphol úr, nagyon csodálkozom,
Hogy ily zavart, szégyent hozott reám,
S bizony saját gyalázatával is,
Oly hosszasan, és hittel elragadta
E lánczot, a mit ily nyiltan visel.
A vád, gyalázat, s börtönön kivül
E jó barátom’ is megkárosul,
Mert, hogyha e perünk nem tartja vissza,
Tengerre szállt, elindult volna ma.
E lánczot én adtam. Tagadja-é?

S. ANTIPHOLUS.
Ön, ön, tudom; soha sem is tagadtam.

KERESKEDŐ.
Igen, hogy eltagadta, s esküdött rá.

S. ANTIPHOLUS.
Ki volt a fültanúja, hogy tagadtam,?

KERESKEDŐ.
Saját fülem hallotta, jól tudod.
Fúj, nyomorult! Az is vétek, hogy élsz,
S becsületes körökben járni mersz.

S. ANTIPHOLUS.
Te vagy gazember, a ki így gyanúsítsz.
Hanem jó hírnevem’, becsületem’
Megvédem ellened; ha mersz, no állj ki.

KERESKEDŐ.
Kiállok, és kihívlak, mint gazembert.
        (Kardot rántanak.)
Adriána, Luciána, a Leány és Mások jönnek.

ADRIÁNA.
Az Istenért; ne bántsák! tébolyult –
Ugorjanak rá, a kardját vegyék el.
És Dromiót is hozzák kötve hozzám.

S. DROMIO.
Fussunk, uram, keressünk menedéket!
Ez zárda itt: be, mert elkárhozunk.
        (Antipholus és Dromio a zárdába futnak.)
A Fejedelemnő jő.

FEJEDELEMNŐ.
Csak csendesen! Miért ez a tolakvás?

ADRIÁNA.
Szegény őrült férjem’ kihozni innen.
Bocsásson ön be, hadd kötözzük össze,
Ápolni hadd vigyük szegényt haza.

ANGELO.
Tudtam, hogy nem lehet tisztán eszén.

KERESKEDŐ.
Bánom, hogy így kardot húztam reá.

FEJEDELEMNŐ.
Mióta vett hatalmat rajta e baj?

ADRIÁNA.
Egész heten át bús, komoly, komor volt,
Egészen más ember, mint rendesen;
De a ma délutánig szenvedélye
Nem tört ki ily erős dühben soha.

FEJEDELEMNŐ.
Tán kincseit veszté hajótörésben?
Vagy jó barátja halt meg? vagy szeme
Vétkes viszonyba csalta tán szerelmét?
E bűn erőt vesz ifjú emberen,
Ki szabadon legelteti szemét.
Nos, e bajok közűl mely’k nyomja őt?

ADRIÁNA.
Egyik se, hogyha ez utóbbi nem;
Vagyis szerelme, mely elvonja tőlem.

FEJEDELEMNŐ.
Ezért meg kellett volna feddnie.

ADRIÁNA.
Hisz’ feddtem én is.

FEJEDELEMNŐ.
        De tán nem eléggé.

ADRIÁNA.
A hogy csak a szemérem engedé.

FEJEDELEMNŐ.
De csak négy szem közt?

ADRIÁNA.
        Társaság előtt is.

FEJEDELEMNŐ.
De nem elégszer.

ADRIÁNA.
Az volt beszédünk tárgya mindenütt.
Ágyban nem alhatott a zsémbeléstől;
Asztal felett nem ett a zsémbeléstől;
Ez volt csupán a felvett íge tárgya;
Még más előtt is rá-rá vittem a szót,
Mint aljas és rút bűnt, fölemlegetvén.

FEJEDELEMNŐ.
No, hát épen ezért is tébolyult meg.
Féltékeny asszony zsémbe gyilkosabban
Mérgez meg a veszett ebnek fogánál.
Nem hagyja őt aludni sok szidalmad:
Innen van az, hogy most zavart esze.
Mondod, hogy étkét perrel fűszerezted:
Háborgatott ebéd csak rossz emésztést,
Ez a láz romboló tüzét teremti:
S mi a láz, mint egy őrület-roham?
Mondod, szidalmad gátlá kedvtelését:
A hol vidám üdülés nincs, mi támad,
Mint néma és borongó búskomolyság,
Rokona a gonosz kétségb’esésnek,
És e fölé ragályos rút csoportja
Halvány bajoknak, élte gyilkosainak?
Ha elfogsz étket, s éltető nyugalmot,
Megtébolyítnál nem embert, de barmot;
Látszik tehát, hogy a sok zsémb-beszéd,
Perlés, szidás zavarta meg eszét.

LUCIÁNA.
Néném szelíden kérte őt, ha szólt is,
Bár férje gyakran vad, nyers, durva volt is –
Mért tűröd szótlanul e szemrehányást?

ADRIÁNA.
Megcsalt, hogy elvádoljam enmagam’.
Jó emberek, hozzák ki, menjenek be.

FEJEDELEMNŐ.
Nem, egy lélek sem lép be e kapun.

ADRIÁNA.
Hozassa hát ki ön, szolgáival.

FEJEDELEMNŐ.
Nem én; ide mint szentélybe menekvék,
S e hely megóvja őt az ön kezétől,
Míg itt megint eszére hozhatom,
Vagy e kisérletben munkám’ veszítem.

ADRIÁNA.
Ápolni akarom, dajkája lenni;
Őrizni ágyát, mert ez tartozásom.
Nem bízom őt más ápoló kezére:
Tehát bocsássa, hadd vigyem haza.

FEJEDELEMNŐ.
Csak türelem; érintni sem hagyom,
Míg rajta gyógyszerem’ meg nem kisértem:
Gyógy-fűveket, sziruppot, szent imát,
Hogy őt megint ép emberré tegyem.
Eskümnek egyik ága, pontja ez,
És szerzetemnek jámbor hívatása.
Távozz tehát, eredj, hagyd őt velem.

ADRIÁNA.
Nem, nem megyek, férjem’ nem hagyhatom;
Bizony nem illik e szent hívatáshoz,
A férjet és nőt szétszakítani.

FEJEDELEMNŐ.
Nyugodj’ meg és eredj: őt nem kapkod meg.         (Fejedelemnő el.)

LUCIÁNA.
Vidd herczegünk elé sérelmedet.

ADRIÁNA.
Igen, jer: a lábaihoz borúlok,
S föl nem kelek, míg könnyeim, fohászom
Meg nem nyerik, hogy jöjjön el ide,
S erővel is vetesse vissza férjem’.

KERESKEDŐ.
Úgy vélem, a napóra ötre jár:
S biztos vagyok, hogy herczegünk azonnal
Személyesen megy itt egy néma völgybe,
A bús halál, kivégezés terére,
Közel, csak itt a zárdasáncz mögött.

ANGELO.
Mi ügyben?

KERESKEDŐ.
Megnézni, hogy egy síracusi kalmárt,
Ki városunk kemény törvénye ellen,
Balvégzetére, e partokra tévedt,
Hogyan fejeznek le nyilvánosan.

ANGELO.
Lám, jönnek is: nézzük meg a halálát.

LUCIÁNA.
Borulj elébe, míg el nem halad.
A Herczeg kiséretével; Aegeon hajadon fővel; Hóhérok és más tisztek jönnek.

HERCZEG.
Hirdesd ki még egyszer nyilvánosan,
Ha bárki, jóltevő, megváltja őt,
Nem hal meg, – ennyit engedünk neki.

ADRIÁNA.
Igazságot, kegyelmes herczeg úr,
E zárda fejedelemnője ellen!

HERCZEG.
Az egy erényes és nagyérdemü hölgy,
Ő téged jogtalan’ nem sérthetett.

ADRIÁNA.
Kérem kegyelmed’. Férjem, Antiphol, kit
Urammá tettem s mindenem urává,
Az ön javaslatára: e gonosz nap’
A legdühösb őrület fogta őt el,
Hogy tébolyultan futkosott az útczán,
(Vele inasa – szintoly tébolyúlt)
Rémítve a város polgárait,
Betörve házaikba s elrabolva
Ékszert, gyűrűt, mi megtetszett dühöknek.
Egyszer megköttetém s haza vitettem,
Magam meg a kárt helyrehozni mentem,
Mit itt-amott dühében végbevitt.
Majd, hogy mikép menekült, nem tudom,
Kitört azok kezéből, a kik őrzék,
És tébolyult inasával s magával,
Őrült dühben, kezükben meztelen kard,
Találkoztunk megint: reánk rohantak,
Szétűztek, míg mi több segélyt szerezve,
Már megkötöztük volna. Akkor e
Zárdába felfutottak; eddig űztük,
Itt a kapun kizárt a fejdelemnő,
S nem hagyja, hogy kihozzuk őket innen,
Sem ő nem küldi el, hogy elvihessük.
Azért, kegyelmes herczeg, adj parancsot,
Hadd hozzam el, hadd ápolhassam otthon.

HERCZEG.
Férjed nekem sokat szolgált csatákban,
S midőn uraddá tetted és fogadtad,
Herczegi szavamat adtam neked,
Hogy a mit lehet, értte megteszek.
Menj valamely’k, kopogj a zárdaajtón,
Hogy a fejedelemnőt kéretem.
Eldöntöm e pert, addig nem megyek.
Egy Szolga jő.

SZOLGA.
Ó asszonyom, jaj mentse meg magát.
Kitört uram s inasa; sorba verték
A lyányokat, a doktort megkötözték,
Tüzes üszökkel perzselik szakálát,
S ha lángra gyúl, eloltni a tüzet,
Egész veder moslékkal végig öntik.
Uram papol neki, hogy tűrje, s addig
Inasa meg lenyíri mint bolondot.
Bizony ha nem siet rögtön segély,
Halálra kínozzák az ördögűzőt.

ADRIÁNA.
Hallgass bolond! Urad s inasa itt van.
Mind rút hazugság, a miket beszélsz.

SZOLGA.
Sülyedjek el, ha nem valót beszélek.
Lélekzetet se’ vettem m’óta történt.
Keresi, esküszik, ha megkeríti,
Leperzseli az arczát elrutítja.
Ha! hallom a szavát. Fusson, szaladjon!
        (Belől kiáltások.)

HERCZEG.
Jer, állj idébb; ne félj. Fegyverre, őrök!

ADRIÁNA.
Ah úgy van, ez férjem! Önök tanúk,
Hogy láthatatlanul szökött el innen;
Épen most láttuk e zárdába futni,
S meg’ itt van! Emberész ezt föl nem éri.
Ephesusi Antipholus és Ephesusi Dromio jönnek.

E. ANTIPHOLUS.
Igazságot, herczeg, ó igazságot!
Szolgálatomra, melyet tettem egykor,
Mikor csatán fedezve téged, sok mély
Sebet fogadtam éltedért; e vérre,
Mit akkor onték érted: ó igazság!

AEGEON.
Ha nem halál-félelmem tesz bolonddá,
Én Antipholust látom s Dromiót.

E. ANTIPHOLUS.
Igazságot, herczeg, ez asszony ellen!
A kit nekem te adtál, hogy legyen nőm,
S ki meggyalázott, megbecstelenített,
A durva sérelem legfőbb fokáig.
Az ember-észt haladja e gonoszság,
Mit oly arczátlanul ma végbevitt.

HERCZEG.
Hogyan? Beszélj. Igazságos leszek.

E. ANTIPHOLUS.
Ma, herczeg úr, ajtót csukott előttem,
Míg benn meg ő latrokkal múlatott.

HERCZEG.
Súlyos, nehéz bűn. Asszony, tetted ezt,

ADRIÁNA.
Nem, jó uram.: ma én, ő és nővérem
Együtt ebédeltünk. Ne üdvözűljek,
Ha nem hazugság, a mivel bevádol.

LUCIÁNA.
Nappal ne lássak, éjjel ne aludjam,
Ha nem való, a mit néném beszél.

ANGELO.
Ó álnok asszony! Esküjök hamis:
Ezzel valón vádolja őt az őrült.

E. ANTIPHOLUS.
Uram, tisztán tudom, hogy mit beszélek.
Se bornak a hatalma nem zavart meg,
Se bősz düh nem fogott el hirtelen,
Bár ennyi sértés mást megtébolyítna.
Ez asszony engemet kizárt ebédtől:
Az ötvös is, ha össze nem beszéltek,
Tanúm lehetne, mert ott volt velem,
Csak egy aranylánczért jött egy kicsit,
Igérve, hogy a Sündisznóba hozza,
Hol Boldizsár meg én ebédelénk.
Hogy végezők ebédünk’ s még se’ jött,
Utána jöttem; ép’ útban találtam,
És társaságában ezt az urat.
Ott e hitetlen ötvös esküdött rá,
Hogy már előbb átadta lánczomat,
Pedig, hogy nem láttam, úgy áldjon Isten;
És egy poroszlóval bezáratott.
Én engedtem, de szolgámat haza
Küldtem nehány aranyért; vissza sem jött,
Hát ekkor a poroszlót rábeszéltem,
Hogy jöjjön el hozzám személyesen.
Útban találtuk
Nőmet, nővérét és utánok egy raj
Garázda csőcseléket: köztök egy
Csippencs nevü éhen-kórász gazembert,
Madárijesztő vázat, rút kuruzslót,
Egy czérna-vékony rongy szerencsemondót,
Sovány, odús szemü sehonnait,
Élő halottat. E czudar gazember
Most ördögűzőként állott elő,
S szemembe nézve, pulzusom’ tapintva,
És a pofátlan, arczom összenézve,
Rám fogta, hogy megszállt az ördög. Ekkor
Rám estek, összekötve elczipeltek,
Otthon sötét, penészes lyukba dobtak,
Szolgámmal együtt, rútul megkötözve.
De a kötelet szélyelrágva foggal,
Kiszöktem és egyenesen futottam
Kegyelmes herczegemhez, s ím könyörgök,
Adjon példás elégtételt nekem,
E mély gyalázat- és sérelmekért.

ANGELO.
Uram, való, azt én is bizonyítom,
Hogy nem ebédelt otthon, mert kizárták.

HERCZEG.
Kapott-e tőled lánczot vagy nem? – ezt mondd.

ANGELO.
Kapott uram, s midőn itt elfutott,
Ez emberek látták is a nyakán.

KERESKEDŐ.
S én esküszöm, hallottam a fülemmel,
mikor el is ösmerte, hogy kapott,
Holott előbb tagadta a piaczon;
És akkor önre kardot húztam itt,
De ön e zárdába bemenekült,
Honnan hogy elszökött, csudálatos.

E. ANTIPHOLUS.
Soh’ sem voltam belől e zárdaajtón,
Se kardot ön reám soh’sem emelt.
Nem láttam a lánczot. Úgy áldjon ég,
A mint valótlan, a mivel bevádol.

HERCZEG.
Miféle álnokul szőtt-font ügy ez!
Tán Circe kelyhét itta mindeniktek.
Ha e zárdába ment, ott volna most is;
Ha tébolyult, nem szólna ily nyugodtan.
Azt mondja, honn ebédelt; s ím az ötvös
Tagadja. – Hé fiú, mit szólsz ezekhez?

E. DROMIO.
Uram nem otthon, e lyánynál ebédelt.

LEÁNY.
Igen s lekapta gyűrűmet kezemről.

E. ANTIPHOLUS.
Való, uram; e gyűrűt tőle kaptam.

HERCZEG.
Láttad te, hogy bement a zárdaajtón?

LEÁNY.
Oly jól, uram, mint most fönségedet.

HERCZEG.
Ez furcsa. – Hívjátok a fejedelemnőt. –
Mindannyian meg vagytok itt bomolva.
        (Egy kisérő el.)

AEGEON.
Hatalmas herczeg úr, hadd kérjek egy szót.
Szerencsésen találtam egy rokonra,
Ki megfizet, kiváltja éltemet.

HERCZEG.
Szólj, syracusi, bátran, a mi tetszik.

AEGEON.
Uram, nem Antiphol-e a neve?
S ez itt nem Dromio, inasa-e,
Ki gyermeksége óta kötve önhöz?

E. DROMIO.
Imént, igaz, hogy hozzá voltam kötve;
De gazd’uram szétrágta madzagunkat:
Most Dromio vagyok, de csak kötetlen.

AEGEON.
De úgy-e még emlékeztek reám?

E. DROMIO.
Emlékezünk magunk-magunkra önről,
Mert így le voltunk kötve, mint ön itt most.
Csippencs betegje tán kegyelmed is?

AEGEON.
Mért nézesz olyan merőn? Tudom, hogy ismersz.

E. ANTIPHOLUS.
Most látom önt először életemben.

AEGEON.
A gond, ah, elviselt, mióta láttál!
Bútelt órák s idő rontó keze
Arczomra idegen redőket írtak:
De mondd tehát, szavam’ sem ismered?

E. ANTIPHOLUS.
Nem, azt sem.

AEGEON.
Dromio, te sem?

E. DROMIO.
Bizony nem én, uram.

AEGEON.
Én tudom, hogy ismersz.

E. DROMIO.
De, uram, én bizonyosan tudom, hogy nem. El is hiheti, mert azt mondják, hogy: „kötve higy;” kelmed pedig most ugyan kötve van.

AEGEON.
Nem ismerik szavam’! Idők hatalma!
Úgy elbutítád, törted árva nyelvem’
Hét kurta év alatt, hogy ím fiam se
Ismerje meg szótlan búm gyenge kulcsát?
Bár ránczos arczomat most elfedi
A nedv-emésztő tél permet hava,
S bár fagyni kezd is minden vér-erem:
Még éltem éje gyér emlékezettel,
És némi fénynyel bír még pisla mécsem,
Süket, butult fülem hall egy kicsit,
S e vén tanúk mind (nem tévedhetek)
Súgják nekem, hogy Antiphol, fiam vagy.

E. ANTIPHOLUS.
Atyámat én nem láttam életemben.

AEGEON.
De hisz tudod, hét éve Syracusban
Váltunk el, gyermekem. – Vagy tán fiam,
Szégyelsz reám ismerni e nyomorban?

E. ANTIPHOLUS.
A herczeg, én mindenki, a ki ismer,
Tanúm lehet reá, hogy ez nem így van.
Én Syracust nem láttam életemben.

HERCZEG.
S én biztosítalak, hogy Antipholt
Húsz éve már, hogy pártfogásba vettem.
Azóta ő nem látta Syracusát.
De látom, megzavart korod s veszélyed.
A Fejedelemnő Syracusi Antiphollal és Syracusi Dromióval jő.

FEJEDELEMNŐ.
Hatalmas herczeg úr!
Ím lásson egy mélyen bántalmazottat.
        (Mind tolulnak nézni.)

ADRIÁNA.
Két férjemet látok, vagy a szemem csal!

HERCZEG.
Ez egyik a másiknak szelleme;
S ezek is. Ám melyik valódi ember,
Melyik meg a szellem: ki fejti meg?

S. DROMIO.
Én, én vagyok Dromio; űzzék el azt.

E. DROMIO.
Én, én vagyok Dromio: űzzék amazt.

S. ANTIPHOLUS.
Aegeon, az vagy-e vagy szelleme?

S. DROMIO.
Ó régi gazdám! Ki kötözte meg?

FEJEDELEMNŐ.
Akárki, én eloldom kötelékét
S szabadságával egy férjet nyerek.
Szólj, ősz Aegeon, hogyha az te vagy,
Kinek volt egy Emilia nevü nőd,
Ki két iker fiúval álda meg,
Ó, hogyha az vagy, azon Aegeon, szólj!
Szólj és ugyanazon Emiliához.

AEGEON.
Ha mind nem álom ez, Emiliám vagy,
S ha az vagy, ó beszélj, hol a fiam,
Ki ott veled maradt a vészes árban?

FEJEDELEMNŐ.
Epidamni halászok őt meg engem,
Meg Dromiót, mind hármunkat kifogtak:
De majd corinthi durva tengerészek
Dromiót s fiam’ erővel elrabolták,
S engem hagytak az epidamniakkal.
Mi lett belőlök aztán, nem tudom;
Nekem e sors jutott, mit íme láthatsz.

HERCZEG.
Ím megvalósul, mit reggel beszélt.
Két Antiphol, oly teljesen hasonlók;
S ez a két Dromio, a szemnek egyek;
Aztán meg e nőnek hajótörése:
Úgy van, ezek szülői e fiúknak,
S véletlenül egymásra leltek ím.
Corinthból jöttél úgy-e Antiphol?

S. ANTIPHOLUS.
Nem; én uram, Syracusból jövök.

HERCZEG.
Megállj, ni: azt se tudni, mely’k melyik.

E. ANTIPHOLUS.
Corinthból én jövök, kegyelmes úr.

E. DROMIO.
Én meg vele.

E. ANTIPHOLUS.
Ide Elphesba önnek hősi bátyja
Herczeg Menaphon, a harczos, hozott.

ADRIÁNA.
Melyikőjök ebédelt énvelem ma?

S. ANTIPHOLUS.
Én, érdemes hölgy.

ADRIÁNA.
S a férjem nem ön?

E. ANTIPHOLUS.
Nem, arra én mondok nemet.

S. ANTIPHOLUS.
S én is, de akkor mégis úgy hívott;
S e szép kisasszony, huga, „bátya” néven
Beszélt velem. Mit akkor mondtam önnek,
Most lesz időm, remélem, helyrehozni.
Ha ez, mit hallok és látok, nem álom.

ANGELO.
E láncz, uram, az, mit tőlem kapott?

S. ANTIPHOLUS.
Úgy van biz’ az; mi tűrés-tagadás.

E. ANTIPHOLUS.
S ön engem e lánczért bezáratott.

ANGELO.
Úgy van, biz az! mi tűrés-tagadás.

ADRIÁNA.
Én Dromiótól küldtem pénzt neked
Váltságodul; de tán nem vitte el.

E. DROMIO.
Kérem, biz’ én tőlem nem.

S. ANTIPHOLUS.
E pénzes erszényt én vettem kegyedtől,
S Dromio, az én inasom, hozta azt.
Látom, hogy elvétők egymás inasát:
Őt azt hivék, hogy én; engem, hogy ő:
Ebből eredtek mind e tévedések.

E. ANTIPHOLUS.
E pénzzel én megváltom ím’ atyámat.

HERCZEG.
Szükségtelen: atyád él és szabad.

LEÁNY.
Uram, tehát gyémántom’ adja vissza.

E. ANTIPHOLUS.
Fogd, és köszönet a vidám ebédért.

FEJEDELEMNŐ.
Hatalmas herczeg úr, legyen kegyes
Betérni e zárdába itt, velünk:
Hallgassa meg egész történetünket;
S mindannyian, kik itt együtt vagyunk,
Kiket bajokba sodrott e csalárd nap
Sok tévedése, tartsanak velünk:
Mi teljesen jóvá teendjük azt.
Huszonöt évig hasztalan kutattam
Fiaim, értetek; mindekkorig
Nehéz terhemtől nem menekhetém.
Most, herczeg úr, férjem, ti gyermekim,
S ti is, születésök naptárai,
Jertek velem vidám keresztelőre,
Víg ünnepélyre annyi bú után.

HERCZEG.
Kész-szivesen leszek keresztapa.
(A Herczeg, Fejedelemnő, Aegeon, Leány, Kereskedő, Angelo és Kiséret el.)

S. DROMIO.
Málhánkat visszahozzam a hajóról, Uram?

E. ANTIPHOLUS.
Miféle málhát, mely’k hajóról?

S. DROMIO.
No, a mi a Centaurban volt letéve.

S. ANTIPHOLUS.
Nekem szól. – Dromio, én vagyok urad;
Jer most velünk, ráérünk arra még.
Öleld öcsédet, és örülj vele.
Syracusi és Ephesusi Antiphol, Adriána, Luciána el.)

S. DROMIO.
Van egy kövér teremtés nálatok,
Ki engemet ma jól tartott helyetted:
Most hát ez ángyom lesz, nem hitvesem.

E. DROMIO.
Bizony, bizony, te tükröm, nem öcsém vagy;
Látom tebenned: szép gyerek vagyok.
Gyerünk keresztelőre. Menj elől.

S. DROMIO.
Nem én, te vagy idősebb.

E. DROMIO.
Kérdés. Hohó, hogy kéne ezt kitudni?

S. DROMIO.
Huzzunk a bátyajussért szalmaszálat.
Addig te menj elől.

E. DROMIO.
No hát, nem úgy:
A világra bátya, öcs, együtt egyszerre jött.
Menjünk tehát kézben-kéz; így, ne egymás előtt.
        (El.).

Nyitóoldal