Shakespeare

AHOGY TETSZIK.

(Fordította: Rákosi Jenő)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

EPILOG.

BEVEZETÉS

E darab először az 1623-iki folióban jelent meg nyomtatásban; de már 1600-ban történik említés róla a londoni könyvárús-czéh lajstromában, hol közeli megjelenéséről van szó, mely azonban valószínüleg elmaradt. Meres 1598-iki jegyzékében még nincs szó róla, s így származási ideje 1598 és 1600 közé, a két század határvonalára, valószínüleg 1599-re tehető. Meglehet, hogy alkalmi költemény volt Shakspere valamely előkelő barátjának nászünnepére; erre látszik utalni az egésznek hangja, mely a Szent-Iván-éji álomra emlékeztet, és Hymen föllépése a darab végén.

A franczia színpadon is megjelent. Georges Sand dolgozta át ez „elragadó viziót”, mint nevezé, s az ő átdolgozásában került színre 1856-ben. Egyik fő változtatása az, hogy Celiát nem Oliverral, hanem Jaques-kal házasítja össze. A blazirt Jaques megtérését a szerelemhez nem tartá valószínütlenebbnek, mint az utálatos Oliver jó útra való térését, és sokkal megfelelőbbnek vélte amannak juttatni a kedves Celiát. – Magyarul először a Kisfaludy-Társaság Shaksperejében jelent meg Rákosi Jenő fordításában. Magyar színre még nem került. A német irodalomban van Oechelhäusernek egy átdolgozása, mely több epizód kihagyásával, némely jelenet összevonásával az újabb színpadra akarta alkalmazni.

A darab czímét többféleképen igyekeznek megmagyarázni. Lehet, hogy az epilogusban van meg a czím megfejtése. „Lelketekre kötöm ó asszonyok! a férfiak iránt táplált szerelmetek nevében, tessék e játékból annyi, a mennyi épen tetszik, és lelketekre kötöm ó férfiak! az asszonyok iránt táplált szerelmetek nevében, hogy a játék köztetek és az asszonyok között tessék.” Mások szerint a czím onnan származik, hogy az egész darabban mindenki úgy tesz, a hogy neki tetszik s szabad folyást enged kényének jóban és rosszban; mások ismét arra vonatkoztatják a czímet, hogy a darab minden tekintetben kielégítő véget ér s mindenki oly sorsot nyer, a milyen tetszésére van; ismét mások szerint e czím, mint a Vízkereszt második czíme, egyszerűen felelet volna arra a kérdésre, hogyan nevezzék el a darabot?

A költő forrása egy akkoriban igen elterjedt és kedvelt pásztori regény volt, Lodge Tamás Rozalindája. (Rosalynd, Euphues Golden Legacy. 1590.) A mint czíme is mutatja, ez a regény Lyly Euphuesét utánozta, azt a regényt, mely mintája volt a mesterkélt, czikornyás, ötletes és szójátékos írásmódnak, a mint akkor az udvarnál divatban volt, s mely regénytől maga e czikornyás stíl is euphuismus nevét nyerte, a mit a spanyol irodalomban gongorismusnak, a francziában marivaudagenak neveztek. Erzsébet korában nagy divatban volt az euphuismus nemcsak az udvarnál s a felsőbb körökben, hanem az irodalomban is, s még Shakspere sem maradt tőle érintetlen, ki néha szükségesnek tartá eleget tenni kora ízlésének, ámbár épen annyiszor gúnyolta az euphuismust, a hányszor utánozta. Visszatérve Lodge regényére, mely egészen az Euphues styljében volt írva, ennek a meséje szolgáltatta Shakspere vígjátéka számára a cselekvényt. Ezenkívül, vélik némelyek, Shakspere magát az eredeti forrást is használta, melyből Lodge merített (The Coke’s Tale of Gamelyn). Néhány vonás, melyben a költő eltér a regénytől, azt mutatja, hogy ismerte ennek eredeti forrását; így az Oliver és Orlandó viszonyának megértésére szükséges végrendelet-változtatás, az öreg ember hangos jajveszéklése a birkózásban elesett fiai fölött, mely arra bírja a két herczegnőt, hogy Orlandó elé állítsa vállalkozásának veszélyes voltát s így alkalmat ad a két főszemély megismerkedésére s a csomó megkötésére. A színmű több alakja, mint Jaques, Próbakő, Vilmos és Juczi, nincs meg a regényben; ezek a költő leleményének köszönik lételöket, azon czélból, hogy a felállított themát minden oldalról megvilágítsák.

A regényben a három testvér neve Saladin, Fernandin és Rosador. A száműzött franczia király, ki az ardennei erdőben talált lakhelyet, Gerismund; a bitorló neve Torismund, leányáé Alinda, csak Rozalinda nevét tartotta meg a költő a vígjátékban. A regény meséjét kivonatban is hosszú volna elbeszélni e bevezetés keretében; csak azon pontokat emeljük ki, melyekben a dráma eltér a novellától. Ott Saladin megvesztegeti a bajvivót, hogy Rosadort kihívja, aztán rábeszéli öcscsét, hogy elfogadja a kihívást. Az elűzött uralkodót és a bitorlót Shakspere testvérekké teszi s így a két leányt szorosabb rokoni viszonyba hozza egymással. A birkózó Charlest a regényben elejti a vad, veszekedő, erőszakos Rosador; Orlando, kinek a vígjáték egészen más jellemet tulajdonít, csak legyőzi s öntudatlan állapotban hagyja a csatatéren; a bitorlót a regényben nem az istenfélő remete beszéde téríti meg, hanem harczban szenved vereséget. Torismund Rozalindával együtt saját leányát is száműzi, mely valószínütlenségen Shakspere azzal segít, hogy Celia önként szökik meg Rozalindával, a miből következik aztán az Orlando elleni gyanú, Oliver megidéztetése és száműzetése. A novellában Alindát a férfiruhába öltözött Rozalinda nem mint testvére, hanem mint apródja kiséri. Az ardennei erdőben a regényben is együtt bolyong Rosador és Adam Spencer, a hű angol szolga; de itt ez utóbbi az, ki a másikat biztatja és támogatja. Rosador párbajra való kihívással lép a herczeg asztalához, hogy győzelme esetében jogot nyerjen az ételhez és italhoz; ő visz hírt az elűzött herczegnek leánya száműzetéséről is. A vígjáték Orlandója természetesen semmit sem tudhat a száműzetésről, különben lehetetlen volna a már magában véve is elég valószínütlen félreértés az átöltözött Rozalindával szemben. A novellában is bevágja a fák kérgébe kedvese nevét Rosador; de itt ugyanezt teszi Silvius is. Az oroszlán-harczot Lodge még azzal köti össze, hogy a hősnek megered az orra vére az oroszlántól fenyegetett ember láttára, a miből azt következteti, hogy az alvó bizonyosan valami jó barátja lehet. A vígjátékban Alienát és Ganymedet Oliver, miután elhozta a véres kendőt és Rozalinda elárulta valódi nemét és Orlandóhoz való szerelmét, tanyájokra vezeti, mely kissé távolabb fekhetett, ha ez út közben idejök volt Olivernek és Celiának egymásba szeretni; a novellában ellenben Alienát, kit mint híres szépséget a bitorló parancsára el akarnak rabolni, Saladin és Rosador megszabadítják a rablók hatalmából, és a herczegnő hálája hozza létre szerelmét. A novellában Rozalinda egy bűvész barátjáról beszél, ki őt elővarázsolhatná. A vígjátékban önmagát mondja ily bűvésznek, midőn így szól Orlandóhoz:

„Én három éves koromtól fogva ismertem egy varázslót, a ki mesterségét nagyon alaposan űzte ugyan, de nem volt kárhozatos. Ha úgy szívből szereted Rozalindát, a hogy magadviselete hirdeti, úgy akkor, mikor bátyád elveszi Alienát, ő is a tied lesz. Én tudom, mily szorongatott sorsra jutott, és megtehetem, ha nincsen ellene kifogásod, hogy holnap mindenestül és minden veszély nélkül szemed elé idézem.”

Ezek volnának az eltérések a dráma és a regény meséje közt, melyet Shakspere azért választhatott ki feldolgozásra, mert kisérletet akart tenni a pásztorjátékban, ez akkoriban annyira müvelt és kedvelt műfajban, s megmutatta ebben is, mennyire fölűlmulta kortársait. Nem azokat a csinált, minden igazságot nélkülöző pásztorokat és pásztornőket lépteti fel, kik helyzetükön magasan fölűl álló érzelmeket mutatnak s nem hozzájok való nyelven beszélnek, kik egyebet sem tesznek, mint egymásra sóhajtanak; az ő pásztorai, vagyis azon alakjai, kik a természeti élet báját a városi mesterkélt élettel szemben tüntetik fel, s a finom érzéseket és emelkedett gondolkodást a szabad természet keretében mutatják be, valóban művelt lelkű, emelkedett gondolkozású emberek, a fejedelmi udvar tagjai, kiket erőszak vagy a körűlmények űztek ki a városi életből a természet ölébe, s míg ennek szabadságát és tiszta örömeit élvezik, lelkök, nyelvök, gondolkozásmódjuk megtartja megszerzett finomságát. A kik pedig valódi pásztorok és pásztornők, azokat is híven, természetszerűleg rajzolja; minden igaz rajtok, nincs ott semmi mesterkéltség, semmi hamis máz.

De mindezeknél még inkább csábíthatta a költőt a regény hősnője, kinek nevét is megtartotta s kiben egyikét festette legszebb női eszményképeinek. Rozalinda a bitorló udvaránál marad, hol Celia gyöngéd szeretete erővel visszatartja; sajátságos helyzetbe jut, melyben barátnőjét atyja elé kell helyeznie, s innen van az is, hogy az utóbbihoz való viszonya nem lép előtérbe, mit azzal lehet magyarázni, hogy atyját nagyon kicsiny kora óta kellett nélkülöznie. Az udvarnál megadó türelme, szerénysége és kedves humora megnyerik számára egész környezetét s az egész népet. A tiszta leányiság csodaszép idyllje az, melyet a költő a két unokatestvér beszélgetéseiben rajzol. De a sors itt sem enged tartós békességet. Kettős vihar teszi próbára Rozalinda szivét: a szerelem és a balsors. És mind a két támadás valódi férfias tevékenységre ébreszti e tiszta lelket s megmenti alakját a pásztordrámák rendes hibájától, az érzelgősségtől. A féltékeny bitorló száműzi. A gyermekkor menedéke bezárul a leány mögött, épen midőn első szerelme az élet komolyságára ébreszti fel. De barátnője hű marad hozzá, s Rozalindában egy Portia merész bátorsága ébred föl a veszélylyel szemben. Vadászruhába öltözve Celia mellett a férfiúi oltalmazó szerepét vállalja magára: az ardennei erdőben elintézi a jószág-vásárlást, szolgálatába fogadja Korint, bátorítja kimerült barátnőjét, ámbár magának is bátorításra volna szüksége. És e férfias tevékenység távol van attól, hogy a legcsekélyebb visszásságot vigye igazán nőies érzületébe. Orlando szerelmén való öröme nem nagyobb, mint szűzies vonakodása azt bevallani. A mit a veszély közepett, rosszakaratú szemek felügyelete alatt merészen megtett, arra az erdő árnyéka, a kényelmes alkalom, a biztos, gondtalan magány elbűvölő nyugalma egyhamar nem fogja rábírni. De örömére van, hogy biztos álöltözetében kedvese szenvedélyében gyönyörködhetik; az első elmulasztott légyott komikus kétségbeesésbe ragadja, s Orlando hősiességének híre, vérének látása végre megtöri a jeget s mindent örvendetes megoldásra juttat. Így egyesülnek itt a romantikus környezet hátterében az önzéstől vezetet társadalom árnyai s a kedélyfrissesség és jellemerő sugarai a legváltozatosabb és legkedvesebb képpé. Legkiválóbb helyet foglal el a képen Rozalinda, s legszebbek a dráma azon helyei, melyekben tiszta érzelmességét vagy üde humorát csillogtatja. Csupa gyöngygyel és drága kövekkel kirakott ékszerek azok a jelenetek, melyekben Orlandóval enyeleg, ki nem ismeri fel vadászruhájában, s a humor sziporkázó tűzijátékán keresztül ki-kivillannak szerelmének világító sugarai. Az oktalan, elbizott pásztorleányt, Phoebét, ki hű Silviusát meggyötri, így oktatja:

        Ki volt anyád, hogy a
Boldogtalant egyszerre neveted
És bántod? Mért kell ily könyörtelennek,
kevélynek lenned? bár szépséged, úgy
Látom, nincs több, mint mennyi gyertya nélkül,
Sötétben surran ágyba. Mit jelent ez?
Mit nézsz úgy rám? Nem látok többet én
Te benned, mint egyébben, mit vásárra
Szánt a természet. Életemre, azt
Hiszi, megejti az én szemem’ is.
Már ezt, kevély kisasszony, ne reméld:
Sem éj-selyem hajad, téntás szemölded,
Sem üveges szemed, sem tejfel-arczod
nem kényszeríti lelkem’, hogy imádjon.
S te balga pásztor, mért is követed,
Ködös délként, szelet s esőt sohajtva?
Ezerszer vagy különb te férfinak,
Mint nőnek ő: a te fajtád-bohóktól
Telik meg a világ boldogtalanokkal.
Nem tükre hizeleg neki, de te;
S magát belőled kedvezőbben látja,
Mint bármely arczvonása mutathatja.
De ismerd meg magad’, kisasszony, s térden
Köszönj az égnek bőjttel egy jó férfi
Szerelmeért: mert hagyd füledbe súgnom:
Add el magad’, nem mindig áll neked
A vásár. Áldd, szeresd őt és fogadd el.
A rút rútabb, rút létére, ha fitymál.
Így; vedd el, pásztor. Isten veletek!

Rozalinda mellett a darab legérdekesebb alakja Jacques, ki a regényben elő sem fordul s a költő szabad leleményének köszöni lételét. Alig van Shaksperenek alakja, melyről a magyarázók több mindenfélét írtak volna össze, mint e dörmögő és síró, veszekedő, ingerkedő s alapjában véve mégis jólelkű misanthrop. Búskomorságának valódi alapja a blazirtság. Ő maga így jellemzi magát: „Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaronczé, mely gőgős; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját búskomolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában útazásaim tapasztalásainak összesége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít.”

Ez utolsó szavakban véli Kreyszig feltalálni a kulcsot e különös alak jelleméhez. Ki nem találkozott valaha – úgymond – azokkal az útazó példányokkal, kik idegenkedve minden lekötő, maradandó viszonytól, vagy épen gazdálkodásból, évről-évre czéltalanul bolyongják be a fogadókat, vasúti kocsikat, muzeumokat, regényes hegyormokat, – s ki ne látná meg itt az Ariadne-fonalat e búskomoly gentleman különös ötleteinek labyrinthjában? Világos, hogy az ily nemű útazások fosztották meg a szegény Jaquesot attól a képességtől, hogy elfogulatlanul megnyissa keblét valamely benyomásnak. ha a megfigyelésnek és a megismerésnek kell a tettet pótolnia és az életet betöltenie, úgy ennek szabályos, valamely elérhető és világosan felismert czél által összetartott és ösztönzött munkává kell lennie. A véletlennek engedve át s élvezet tárgyaként fogva fel, melyet a változatosság fűszerez, elég gyorsan blazirtságra vezet, és ez ellen bizony nem segít a magány és nyugalom, hanem munka, szükség és veszély. Efféle czéltalan, eredménytelen s azért önmagával és az egész világgal elégedetlen létet tart nyilván Rozalinda is szeme előtt, midőn így válaszol a fentebbi szavakra: „Utazó! Hitemre, fontos okod van reá, hogy komor légy. Tartok tőle, eladtad jószágaidat, hogy a máséit láthassad: így aztán sokat látni és semmivel bírni annyi, mint gazdag szemekkel, de szegény kezekkel bírni.”

Így a sokat útazott, tapasztalt, szellemes Jaques természetesen épen oly ízetlennek találja az erdei magányt, mint az udvari életet. Nem találja „édesnek a viszontagság gyümölcsét, mely mint az ocsmány és mérges varangy, fejében drága gyöngyszemet visel;” hogyan ereszkednék le a tanult, tapasztalt világfi annyira, hogy a kövekben tanítást, a patakban írást, mindenütt jót találjon? E helyett a tölgy árnyékában hever s a vérző szarvas láttára a vadászok gyilkos kedvéről bölcselkedik, a társával nem törődő nyáj láttára az emberi önzésről, a szív keménységéről. Ez egyáltalában a benyomás, melyet az élettől nyert, melyben mint önző, túlokos, élvvágyó néző, nem mint komolyan és erősen küzdő harczos vett részt. Mert az is egyik áldása a lankadatlan munkának, hogy jótékonyan eltompítja az érzést a nagy tömeg ellenséges, vagy legalább közömbös önzésével való elkerülhetetlen összeütközés ellen. A viszonyok csak abban a mértékben vesztik el a személy önérzete fölötti hatalmat, a mennyiben ez átengedi magát jogosult követeléseiknek és derekasan közreműködve a külvilágban lehetőleg korlátozza saját érzésének veszedelmes megfigyelését. Jaquesnak csak színpad az élet, melynek rossz színészeit a gyakorlott kritikus finomságával és élességével rajzolja:

Színház ez az egész világ s merő
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl- és lelép; jut több szerep is egy
Személyre: felvonásaik a hét kor.
Első a csecsemő, ki a dada
Ölében is pököd. Utána a
Síró fiú táskával, hajnalarczczal,
Kelletlen mászva iskolába, mint
Csiga. Továbbad a szerelmes, a
Ki kályhaként sohajt s dalt ömledez
A hölgy szemöldökére. És a harczos
Fura szitkokkal telve, nagy szakállal,
Becsületféltő, gyors és hirtelen
Veszekvő, ágyú torkáig keresve
A buborék hírt. Aztán a bíró,
Tömött kappantól kerekes hasával,
Zord szemmel s rendesen vágott szakállal,
Teli bölcs mondattal s dicső példákkal.
Így játsza szerepét. A hatodik
Kor vézna bugyogóba bú, üveg
Az orrán, erszény oldalán; legényes
És jól kimélt nadrágja tág világ-
Aszott czombjának, s a mély férfi-hang,
Mint gyermek-nyafogás, a régi mód’
Sivít s nyihog. A végső jelenet,
Mely a cselekvényes mesét bezárja,
Új gyermekség: a tiszta feledés,
Fog, szem, tapintat és minden hiján.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Gyümölcsös, Oliver háza táján.

Orlando és Ádám jönnek.

ORLANDO.
A mint emlékszem, Ádám, olyanformán volt, hogy hagyott nekem atyám végrendeletileg, de csak árva ezer koronát, és, mint mondod, meghagyta bátyámnak, amint megáldotta, hogy engem jól neveljen, s itt kezdődik az én nyomorúságom. Jaques testvéremet iskoláztatja, s a hír aranyosan szól előmeneteléről; engemet pedig itthon tart parasztmódra, vagy jobban mondva itthon fog neveletlen: mert hát nevelés az egy oly születésü nemesnek, mint én vagyok, mely nem különbözik egy ökör istállózásától? Lovaival jobban bánnak: mert a mellett, hogy jól tartják, fogadnak melléjök drága lovászokat, kik betanítják; de én, édes testvére, egyebet sem nyerek nála, mint hogy növök, miért barmai a ganéjdombon csak úgy vannak lekötelezve, mint én. E semmin kívül, mivel oly bőségesen ellát, úgy látszik, bánásmódjával még azt a keveset is leszedi rólam, a mit a természet adott. Cselédeivel eszem egy asztalon, megfoszt a testvért illető helytől, és csökkenti, a hogy csak tőle telik, nevelésemmel nemességemet. Ez az, Ádám, a mi engemet bánt; és atyám szelleme, mely, úgy vélem, bennem lakik, kezd föllázadni e szolgaság ellen. Nem fogom tovább tűrni: bár még nem tudom módját, miként hárítsam el.

ÁDÁM.
Amott jön gazdám, a bátyád.

ORLANDO.
Menj félre, Ádám, s meg fogod látni, hogy förmed rám.
Oliver jön.

OLIVER.
Nos, sir, mit csinálsz itt?

ORLANDO.
Semmit sem. Nem tanítottak semmire!

OLIVER.
Hát mit rontasz, sir?

ORLANDO.
Bizony, uram, segítek neked rontani azt, mit az Isten csinált, egyik árva, érdemetlen testvéredet, semmittevéssel.

OLIVER.
Bizony, uram, keress jobb foglalkozást s légy egy darabig semmirevaló.

ORLANDO.
Talán disznaidat őrizzem s egyem velök korpát? Mely pazar örökséget vertem el, hogy ily nyomorra jussak?

OLIVER.
Tudod-e, uram, hol vagy?

ORLANDO.
Ó, uram, nagyon jól: itt a te gyümölcsösödben.

OLIVER.
Tudod-e, ki előtt?

ORLANDO.
Jobban, mint az ismer, a ki előtt állok. Tudom, te vagy legidősb testvérem, és a vér nemes köteléke szerint neked is úgy kellene ismerned engemet. A nemzetek szokása rád ruházza az én jogaimat, mert elsőszülött vagy; de ugyanez a törvény nem foszt meg véremtől, s ha húsz testvér volna is közöttünk. Bennem csak annyi van atyámból, mint benned, bár elismerem, te közelebb állsz azon tisztelethez, mely őt illeti, mert előttem vagy a sorban.

OLIVER.
Mit? kölyök?

ORLANDO.
Rajta, rajta, idősb testvér! de erre még fiatal vagy!

OLIVER.
Kezed’ emeled rám, gazember?

ORLANDO.
Nem vagyok én gazember. Legifjabb fia vagyok sir de Bois Rolandnak; ő atyám volt, s háromszor gazember az, aki azt mondja, hogy atyám gazembert nemzett. Ha testvérem nem volnál, nem venném e kezet le torkodról, addig, míg e másik ki nem tépné a nyelvet, mely így beszél. Te magadat káromoltad.

ÁDÁM.
(előlép).
Édes uraim, legyetek türelemmel: atyátok emlékére, béküljetek meg!

OLIVER.
Ereszsz, ha mondom!

ORLANDO.
Csak majd ha tetszik. hallgass meg. Atyám meghagyta végrendeletében, hogy engem részesíts jó nevelésben: te úgy neveltél fel, mint egy parasztot, elrejtve és eltakarva előlem minden nemesebb tulajdonságot; atyám szelleme hatalmasan kél fel bennem, s én nem tűröm tovább; azért engedj oly foglalatosságokat nekem, minők egy nemest megilletnek, vagy add ki szegényes részemet, melyet atyám végrendeletében rám hagyott: ezen elmegyek szerencsém után.

OLIVER.
S mit akarsz tenni, ha ez elfogyott? koldulni? Jó, uram; eredj be; én nem akarok veled tovább czivódni; legyen meg részben a te akaratod. Kérlek, hagyj el.

ORLANDO.
Én nem üldözlek tovább, mint javam kivánja.

OLIVER.
Menj vele, vén eb!

ÁDÁM.
Vén eb hát a köszönet? Nagyon igaz: szolgálatodban hullott el fogam. Isten áldja meg jó régi gazdámat: tőle soha sem kaptam volna ilyen szót.
        (Orlando, Ádám elmennek.)

OLIVER.
Így vagyunk? kezdesz fejemre nőni? Majd kigyógyítlak hóbortodból, és még sem adom az ezer koronát. Hej, Dennis!
Dennis jön.

DENNIS.
Nagysád szólított?

OLIVER.
Nem keresett Charles, a herczeg bajvivója, hogy velem beszéljen?

DENNIS.
Szolgálatodra, ő az ajtó előtt van s bebocsátásért alkalmatlankodik.

OLIVER.
Hívd be! (Dennis el.) Ez jó lesz; s a birkózás már holnap lesz.
Charles jön.

CHARLES.
Jó reggelt nagyságodnak!

OLIVER.
Jó uram, Charles, mi új újság az új udvaron?

CHARLES.
Nincsen, sir, újság az udvaron, csak régiség, azaz: az öreg herczeget száműzte öcscse, az új herczeg s három vagy négy érzékeny lord önkéntes számkivetésbe ment vele; ezeknek birtokai s jövedelmei az új herczeget gazdagítják, ki is azért szerencsés útat kiván nekik.

OLIVER.
Nem tudom, Rozalinda, a herczeg leánya, szintén száműzve van atyjával?

CHARLES.
Ó! nem, mert a herczeg leánya – unokatestvére – annyira szereti őt, minthogy bölcsejöktől fogva mindig együtt voltak, hogy még a száműzetésbe is követte volna, vagy utána halt volna itthon. Ő az udvaron van, s nagybátyja nem szereti kevésbé, mint saját leányát: soha két nőt, ki úgy szerette egymást, mint e kettő.

OLIVER.
Hol fog az idősb herczeg élni?

CHARLES.
Azt mondják, hogy már az ardennei erdőségben van, s vele egy sereg víg férfi, s úgy élnek ott, mint a vén angol Robin Hood. Mondják, naponkint szállingóznak hozzá ifjú nemesek, s az idő gondtalan foly, mint az arany korszakban.

OLIVER.
Holnap fogsz birkózni az új herczeg előtt?

CHARLES.
Holnap, sir, s azért jöttem, hogy valamit tudtodra adjak. Titokban értesűltem, sir, hogy ifjabbik öcsédnek, Orlandónak, kedve kerekedett velem birokra kelni álöltözetben. Holnap, sir, hírnevemért birkózom, s jól jár, a ki lábtörés nélkül menekül tőlem. Öcséd még fiatal és gyönge s a kedvedért nem örömest teperném le; pedig le kell hírnevemért, ha kiáll; azért irántad való szeretetből jöttem ide, veled mindent tudatni, hogy vagy tartsd vissza szándékától, vagy tűrd a bajt, melybe rohan s melyet végre is maga keresett és semmiképen sem én okoztam.

OLIVER.
Charles, vedd köszönetemet szeretetedért, melyért, mint tapasztalni fogod, legszívesebb viszonszolgálatomra számolhatsz. Magam is tudtam öcsém e szándokáról, s kéz alatt dolgoztam is, hogy eltereljem tőle; de már ő el van határozva. Mondom, Charles: ő a legnyakasabb legény Francziországban, tele becsvágygyal, tele irígy féltékenységgel minden ember jó tulajdonságai iránt; titkos és aljas cselszövő ellenem, édes testvére ellen: azért tégy kedved szerint. Csak úgy szeretném, ha nyakát töröd, mint ha ujjait törnéd ki. Aztán jól összeszedd magadat: mert ha csak csekély szégyent tészsz rajta, avagy ha nem jut általad nagy tiszteletre, akkor méreggel fog ellened dolgozni, befon valami csalárd csellel, és el nem bocsát, míg valami kerülőn, vagy máskép meg nem fosztott életedtől: mert biztosítlak (s szinte könyek közt mondom), nincs ez élő világon, ki ily fiatal létére ily elvetemedett volna. De még testvériesen beszélek róla; hanem ha a szerint szedném előtted izről-izre, a milyen, pirulnom és sírnom kellene, Neked pedig sápadnod és álmélkodnod.

CHARLES.
Szivemből örülök, hogy eljöttem hozzád. Ha jön holnap, majd kifizetem én: ha valaha tud még járni a maga emberségéből, soha nem birkózom többet díjért. És most Istennek ajánlom nagyságodat. (Elmegy.)

OLIVER.
Isten veled, jó Charles! Most majd feltüzelem ezt a ficzkót. Reménylem, megérem a végét: mert lelkem, bár nem tudom, miért, mitsem gyűlöl úgy, mint őt. Mert kedves; nem iskolázott, s mégis tanult, tele nemes szellemmel; kit minden rend és rang csodálatosan szeret, és hitemre, úgy benne van az egész világ szivében, s főkép saját népeimében, kik legjobban ismerik, hogy én úgy vagyok mellette, mintha megvetnének. De ne maradjon ez sokáig így; e bajvivó hozzon tisztába mindent: nincs egyéb hátra, mint e fiút beleugratnom, mihez azonnal hozzálátok.

II. SZÍN.

Gyep a herczeg palotája előtt.

Rozalinda és Celia jönnek.

CELIA.
Kérlek, Rozalinda, kedves rokon, légy vidám.

ROZALINDA.
Drága Celiám, több kedvet mutatok, mint mennyivel rendelkezem, s te mégis azt akarod, hogy vígabb legyek? Ha el nem tudsz velem felejtetni egy számüzött atyát, akkor ne taníts emlékeznem bármi rendkívüli kedvtelésre.

CELIA.
Ebből látom, hogy te nem szeretsz engem oly teljes mértékben, mint én szeretlek téged. Ha az én nagybátyám, atyád, száműzte volna a te nagybátyádat, a herczeget, atyámat, s te mindig velem lehettél volna, akkor én meg tudtam volna szeretetemet tanítani arra, hogy a te atyádat az enyimnek vélje; s így tennél te is, ha szereteted állandósága oly igaz természetü volna irántam, minő az enyimé te irántad.

ROZALINDA.
Jó, tehát felejtem helyzetemet, hogy a tiednek örülhessek.

CELIA.
Tudod, atyámnak rajtam kívül nincsen gyermeke, s nem is olyan már, hogy legyen, és igazán, ha meghal, te lészsz örököse: mert a mit ő atyádtól erőszakkal elvett, azt én szeretettel visszaadom, becsületemre, visszaadom; s ha megszegem eskümet, legyek szörnyeteggé. Azért, édes Rózám, kedves Rózám, légy víg.

ROZALINDA.
Az leszek ezentúl, öcsém, s csak mulatságon járatom eszemet. Lássuk csak, mit tartasz róla, ha az ember szerelmes lenne.

CELIA.
Igazán kérlek, légy szerelmes, hogy ezzel is kedvünk teljék; de ne szeress senkit se nagyon komolyan, sőt tréfából se menj messzebb, mint hogy puszta pirulással is biztosítva, becsülettel visszavonulhass.

ROZALINDA.
De mi lesz akkor a mulatságból?

CELIA.
Üljünk le s dévajkodással üldözzük el a jó Fortuna asszonyt kerekétől, hogy ezentúl egyenlően oszsza ki adományait.

ROZALINDA.
Bár tehetnők: mert jótéteményeit nagyon is rosszul alkalmazza, s kivált a nőknek a bőkezű vak asszony többnyire tévesen osztja adományait.

CELIA.
Az igaz, mert a kiknek szépséget ád, azoknak ritkán ád erényt, s a kiknek erényt ád, azoknak ugyancsak kijut a rútságból.

ROZALINDA.
Hó, te most a szerencse adományairól a természetéire térsz; Fortuna a világi ajándékokban uralkodik, nem a természet vonásaiban.
Próbakő jön.

CELIA.
Nos, ha a természet kiállít egy szép teremtményt, nem ejtheti Fortuna a tűzbe? Bár a természet adta az élczet, hogy Fortunát gáncsolhassuk, nem a szerencse küldte-e e bolondot, hogy megszakítsa ez okoskodást?

ROZALINDA.
Valóban, Fortuna nagyon is kemény a természet iránt, ha természetes bolonddal vet véget a természetes okoskodásnak.

CELIA.
Talán ez sem a szerencse műve, hanem a természeté, ki természetes elmésségünket nagyon is ostobának találja arra, hogy ily istennő okoskodjék vele, s e bolondot küldi köszörükőnek: a bolond balgasága volt mindenha az élcz köszörüköve. Nos, nos, kópé, honnan vándorolsz?

PRÓBAKŐ.
Asszonyom, atyádhoz kell jönnöd.

CELIA.
Téged küldtek követnek?

PRÓBAKŐ.
Becsületemre, nem; hanem megparancsolták, hogy érted jöjjek.

ROZALINDA.
Hol tanultad ezt az esküt bolond?

PRÓBAKŐ.
Egy bizonyos lovagtól, ki becsületére fogadta, hogy a tojásos tészta jó, és becsületére fogadta, hogy a mustár komisz; én pedig azt állította, hogy a tojásos tészta komisz, ellenben a mustár jó; és a lovag még sem esküdött hamisan.

CELIA.
Hogy bizonyítod ezt be bölcseséged nagy halmazából?

ROZALINDA.
Nos rajta, vedd le bölcsességed szájkosarát.

PRÓBAKŐ.
Lépjetek elő mindketten, simítsatok végig állatokon s esküdjetek meg szakálatokra, hogy én kópé vagyok.

CELIA.
Szakálonkra, ha volna, az vagy!

PRÓBAKŐ.
Kópéságomra, ha volna, az volnék; de ha arra esküsztök, a mi nincs, akkor nem esküdtetek hamisan: így a lovag sem esküdött hamisan: mert becsületére esküdött, mije soha sem is volt; vagy ha volt is, előbb elesküdözte, mint csak látta is akár a tojásos tésztát akár a mustárt.

CELIA.
Kérlek, kire czélzasz?

PRÓBAKŐ.
Valakire, kit az öreg Fridrik, atyád szeret.

CELIA.
Atyám szeretete elég arra, hogy becsülete legyen. Ne beszéljünk többé róla. Téged legközelebb még megkorbácsolnak becsmérléseidért.

PRÓBAKŐ.
Annál rosszabb, hogy a bolondok nem beszélhetnek bölcsen arról, a mit a bölcsek bolondul tesznek.

CELIA.
Hitemre, igazad van: mert a mióta silentiumba tették azt a kis élczet, a mi a bolondokban van, azóta sokat pompázik az a kis bolondság, a mi a bölcsekben van. Itt jön Le Beau úr.
Le Beau jön.

ROZALINDA.
Újdonsággal telt szájával.

CELIA.
Mit úgy fog belénk tömni, mint a hogy galambok etetik fiaikat.

ROZALINDA.
Akkor újdonság lesz a töltelékük.

CELIA.
Annál jobb, mert így annál hamarabb akad vevőnk. Bon jour, monsieur Le Beau. Mi újság?

LE BEAU.
Szép herczegnő, te egy igen jó tréfát szalasztottál el.

CELIA.
Tréfát? milyen fajtát?

LE BEAU.
Fajtát, asszonyom? Mi feleljek erre?

ROZALINDA.
A mit élcz s szerencse súg.

PRÓBAKŐ.
Vagy mit a végzet határoz.

CELIA.
Helyes, ez csöppentett beszéd.

PRÓBAKŐ.
Már ha ízlésre nem tartok…

ROZALINDA.
Akkor mindörökké ízetlen maradsz.

LE BEAU.
Hölgyeim, ti megzavartok. Én egy birokról akartam veletek beszélni, melyet elszalasztottatok.

ROZALINDA.
Hát mondd el a birkózást.

LE BEAU.
Elmondom az elejét, s ha nagyságtoknak tetszik, nézzétek meg a végét mert még a java hátra van, s épen ide fognak jönni, a hol ti vagytok, hogy befejezzék.

CELIA.
Jó, halljuk az elejét, mely meghalt s eltemettetett.

LE BEAU.
Volt egy öreg ember s annak volt három fia…

CELIA.
E kezdet egy régi mesére is ráillenék.

LE BEAU.
Három délczeg fiatal ember, kitünő termettel és derék viseletü…

ROZALINDA.
Derekán viselte itéletét… „Adatik tudtára mindeneknek, a kiket illet –”

LE BEAU.
A legidősebb a három közül birkózott Charles-lal, a herczeg bajvivójával; de Charles egy pillanat alatt leteperte őt s betörte három oldalbordáját úgy, hogy kevés reménység van életéhez; így látta el a másodikat is, és a harmadikat is. Most ott hevernek, és a szegény öreg ember, atyjok, oly keservesen siratja őket, hogy a nézőség egy sirással pártolt melléje.

ROZALINDA.
Ah!

PRÓBAKŐ.
De, monsieur, hol a mulatság, melyet a hölgyek elszalasztottak?

LE BEAU.
Hát az az, a miről beszélek.

PRÓBAKŐ.
Így lesz az ember napról-napra okosabb. Először hallom életemben, hogy oldalbordákat betörni hölgyeknek való mulatság.

CELIA.
Magam is, biztosítlak!

ROZALINDA.
De van-e még valaki, a ki e tördelt zenén pukkadni vágynék? van még más is, a ki szeret borda-törősdit játszani? Megnézzük, húgom, ezt a birkózást?

LE BEAU.
Meg kell néznetek, ha itt maradtok: mert ez a hely van kitűzve a birokra, mi azonnal meg is lesz.

CELIA.
Valóban, jönnek; maradjunk hát és nézzük meg
Harsonaszó; Fridrik herczeg, Urak, Orlando, Charles és Kiséret jönnek.

FRIDRIK.
Rajta, ha a fiatal ember nem akar engedni, meggondolatlan lelke rajta.

ROZALINDA.
Az az ember?

LE BEAU.
Épen az, asszonyom!

CELIA.
Ah! nagyon is fiatal, de úgy látszik, mintha bíznék a sikerben.

FRIDRIK.
Hogyan, leányom és húgom! azért lopóztatok ide, hogy a birkózást lássátok?

ROZALINDA.
Igen, fenség, ha méltóztatol megengedni.

FRIDRIK.
Mondhatom, nem sok gyönyörűséget fogtok benne találni: mert a pár nem igen illik össze. A kihívót, sajnálva fiatalságát, szerettem volna lebeszélni, de ő nem akar engedni: beszéljetek vele, hölgyeim, kisértsétek meg, tán rábírjátok.

CELIA.
Hívd ide, jó Le Beau uram.

FRIDRIK.
Kisértsétek meg; én nem akarok jelen lenni.
        (A herczeg elmegy.)

LE BEAU.
Kihívó uram, a herczegasszony kéret.

ORLANDO.
Tisztelettel s hódolattal állok szolgálatára.

ROZALINDA.
Fiatal ember, ön hívta ki Charlest, a bajvivót?

ORLANDO.
Nem, szép herczegasszonyom; ő az általános kihívó: én csak úgy állok elébe, mint mások, hogy megkisértsem rajta ifjúságom erejét.

CELIA.
Ifjú lovag, az ön lelke nagyon is merész éveihez képest. Ön véres próbáját látta ez ember erejének; ha ön szemeivel látná, itéletével ismerné magát, akkor a félelem e kalandtól egyenlőbb vállalkozást tanácsolna önnek. Saját érdekében kérjük vegye tekintetbe biztosságát és mondjon le e merényletről.

ROZALINDA.
Tegye meg ifjú sir: hírneve nem fog azért csorbát szenvedni. Kérelemmel fogunk a herczeg elé járulni, hogy ne folytattassék e birkozás.

ORLANDO.
Esedezem, ne büntessenek meg azzal, hogy keményen itéltek meg; magam is nagyon bűnösnek vallom magam’ abban, hogy ily szép és kitünő hölgyektől valamit meg kell tagadnom. Hanem engedjétek, hogy szép szemeitek és jó kivánságaitok próbámra kisérjenek, melyben ha levernek, csak oly valaki szégyenül meg, a kit soha sem tartottak tiszteletben; ha megölnek, csak oly valaki hal meg, kinek jól esik meghalnia. Barátaimat nem károsítom meg vele, mert nincs, a ki engemet megsirasson; a világnak nem teszek kárt, mert semmim sincsen benne. Csak oly helyet töltök be a földön, melyet sokkal jobban lehet betölteni, ha utánam megürül.

ROZALINDA.
Ohajtanám, hogy veled volna az a kevés erő, mely bennem van!

CELIA.
Meg az enyim is, hogy az övét kiegészítené.

ROZALINDA.
Isten veled! Kérd az Istent, hogy csalódtam legyen benned.

CELIA.
Szived ohajtása erősítsen meg.

CHARLES.
Rajta, hol van az a fiatal gavallér, a ki annyira vágyik feküdni anyján, a földön?

ORLANDO.
Itt van, sir; hanem az ő akaratának tisztességesebb czélja van.

FRIDRIK.
Csak egy verset birkózzatok.

CHARLES.
Biztosítom fenségedet, nem fogod őt egy másodikra buzdíthatni, miután az elsőről oly hathatósan beszélted le.

ORLANDO.
Te végül is akarsz még nevetni: ne mondják, hogy előre nevettél. Jerünk!

ROZALINDA.
Nos, Herkules legyen istápod, fiatal ember!

CELIA.
Bár láthatlan volnék, hogy gáncsot vethetnék annak a vad ficzkónak!
        (Charles és Orlando birkóznak.)

ROZALINDA.
Ó, kitünő egy fiatal ember!

CELIA.
Ha mennykő volna a szememben, meg tudnám mondani, melyik esik el.
        (Charles elesik. Ujjongás.)

FRIDRIK.
Elég, elég!

ORLANDO.
Nem! Esedezem, fenség, még a víz sem ver.

FRIDRIK.
Hogy van, Charles?

LE BEAU.
Uram, nem tud beszélni.

FRIDRIK.
        El vele!
Hogy hívnak, ifjú bemer?

ORLANDO.
Orlandónak, herczegem; sir de Bois Roland legifjabb fia vagyok.

FRIDRIK.
Bár másé volnál: a világ atyádat
Tisztelte és becsülte; ám én mindig
Ellenségemnek tudtam őt: nekem
E tetteddel jobban tetszel vala,
Hahogy más házból származol: de ég
Veled! derék fiú vagy; csak nekem
Neveztél volna más atyát.
        (Fridrik, Kiséret és Le Beau el.)

CELIA.
        Hugom!
Tenném-e ezt, ha én volnék atyám?

ORLANDO.
Roland fiának lennem, és legifjabb
Fiának, büszkeség, és nem cserélnék,
Örökbe bár Fridrik fogadna is.

ROZALINDA.
Atyám szivből szerette sir Rolandot,
S atyámmal tartott az egész világ.
Előbb, ha ismerem fiát, ez ifjút,
Könynyel tetézem még kérésemet:
De ezt meg nem kisérti.

CELIA.
        Szép cousine,
Köszönjünk néki s bátorítsuk őt:
Atyám irígy s nyers modora szivem
Szorítja. Sir, te jól tartád magad’;
Ha oly szótartó vagy a sziv dolgában,
Mint most minden igéreten túltettél,
Úgy hölgyed boldog lesz.

ROZALINDA.
(Lánczot akasztva nyakába.)
Lovag, viseld
Ezt értem, kit kerül a jó szerencse,
S ki többet adna, ha módja volna benne.
Megyünk, húgom?

CELIA.
        Jer. Ég veled, lovag!

ORLANDO.
Nem mondhatom, hogy köszönöm?
Jobbik felem: mi itt áll, nem egyéb,
Mint lőczél és élettelen tusak.

ROZALINDA.
Ő hí. Gőgöm szerencsémmel bukott;
Megkérdem, mit akar. Uram, te hívtál?
Jól birkozál s többet győztél le, sir,
Mint ellenségedet.

CELIA.
        Megyünk, hugom?

ROZALINDA.
Menjünk. Isten veled!
        (Rozalinda, Celia elmennek.)

ORLANDO.
Mi szenvedély akaszt nyelvemre súlyt?
Nem tudtam szólni, bár ő biztatott.
        (Le Beau visszajő.)
Szegény Orlando, te legyőzve vagy:
Ha Charles, ha más, gyengébb is, de levert.

LE BEAU.
Jó sir, barátságból tanácsolom,
Hagyd el e helyt. Bár nem dicséretet,
Igaz tetszést s szerelmet érdemeltél,
A herczeg mégis most oly kedvbe’ van,
Hogy a mit től, elmagyarázza mind.
Szeszélyes ő, s hogy mi, bizony azt jobban
Illik belátnod, mint beszélnem róla.

ORLANDO.
Sir, köszönöm; de kérlek, monddsza meg,
A herczeg lánya a kettő közől,
Ki itt volt a biroknál, melyik volt?

LE BEAU.
Tartást tekintve, egyik sem, uram;
De mégis a kisebbik a leánya:
A másik a számüzött herczegé,
A kit bitorló bátyja visszatart
Lányának társul: vonzalmok gyöngédebb,
Mint természetes testvér-kötelék.
De mondhatom, legújabban a herczeg
E kedves lány ellen haragra kelt,
S nem más okon indulva, mint mivel
Erényeért a nép ünnepli őt,
Jó atyja sorsáért meg szánja; és
Haragja ellene, éltemre, gyorsan
Kitörhet egyszer. Sir, Isten veled!
Majd ennél jobb világban, több vonzalmat
És jobb barátságot reménylek tőled.

ORLANDO.
Nagyon leköteleztél. Ég veled!
        (Le Beau elmegy.)
Így tűzbe megy, a ki fut a melegtől:
Zsarnok testvérhez a zsarnok herczegtől.
Ó, égi Rozalinda!
        (Elmegy.)

III. SZÍN.

Szoba a palotában.

Celia és Rozalinda jönnek.

CELIA.
Nos, hugom; nos Rozalinda! Ámor irgalmazzon! Egy szavad sincsen?

ROZALINDA.
Olyan sincs, hogy kutyának vethetném.

CELIA.
De a te szavaid drágák arra, hogy ebek elé dobják; vess nekem; rajta, verj le okokkal lábamról.

ROZALINDA.
No akkor két rokonnal végeztünk volna, ha egyiket okokkal vernők le lábáról, a másik meg oktalan volna minden ok nélkül.

CELIA.
De hát ez mind atyádért van?

ROZALINDA.
Nem, van valami belőle atyám gyermekéért. Ó, hogy tele van ez a hétköznapi élet bogáncscsal.

CELIA.
Csak bojtorján az, hugom, melylyel vasárnapi tréfán dobáltak meg: ha nem járunk járt utakon, fölszedi mindenik ruhánk.

ROZALINDA.
Ruhámról le tudnám rázni: e bojtorján szivemben van.

CELIA.
Köhécselj: majd kijő.

ROZALINDA.
Köhécselnék, ha tudnám, hogy bejön reá.

CELIA.
Rajta, rajta, birkózzál érzelmeiddel!

ROZALINDA.
Ó, azok nálamnál jobb birkozónak fogják a pártját.

CELIA.
Ó, áldom a szivedet, egyszer csak megesik rajtad, ha mindjárt megesnél is bele. De adjunk ki a tréfán, és beszéljünk egészen komolyan. Lehetséges-e, hogy ily hirtelen beleszerettél a vén sir Roland legifjabb fiába?

ROZALINDA.
Atyám, a herczeg, nagyon szerette atyját.

CELIA.
Következik ebből az, hogy te annyira szeresd a fiát? Ha így hajtunk tovább, akkor nekem gyűlölnöm kellene őt: mert az én atyám szivéből gyűlölte az ő atyját; pedig én nem gyűlölöm Orlandót.

ROZALINDA.
Valóban nem is gyűlöld, az én kedvemért.

CELIA.
Miért is gyűlölném? Nem érdemel-e minden jót?

ROZALINDA.
Ezért hadd én szeressem őt; te pedig szeresd, mert én szeretem.
Fridrik herczeg jön Urakkal.
Nézd, itt jön a herczeg.

CELIA.
Haraggal telt szemekkel.

FRIDRIK.
Kisasszony, gyorsan szedd össze magad’,
És hagyd el udvarunkat.

ROZALINDA.
        Én?

FRIDRIK.
        Igen.
Ha udvarunktól húsz mértföldnyire
Találunk tégedet tíz nap alatt:
Meghalsz.

ROZALINDA.
Kérem fenségedet, hibám
Tudását hadd vigyem magammal el
Hahogy még eszemen vagyok, avagy
Ha önnön vágyimat még ismerem,
Nem álmodom és őrült sem vagyok
(S hiszem, hogy nem vagyok), úgy, drága bátyám,
Csak puszta gondolatban sem sértettem
Fenséged’.

FRIDRIK.
Így tesz minden áruló.
Ha mentségök szavakból állna csak,
Ártatlanok volnának, mint a kegy
Maga. Elég, hogy benned nem bizom.

ROZALINDA.
De árulóvá ez még nem tehet.
Ó! mondd, mi látszat vall reám?

FRIDRIK.
        Atyád
Leánya vagy, és ez elég!

ROZALINDA.
Az voltam,
Midőn e herczegséget elvevéd;
És az, midőn számüzte őt fönséged
Az árulást, mylord, nem örököljük,
S ha a barátokról ránk szállna is,
Mit árt nekem? Atyám nem áruló.
Azért, jó sir, ne ismerj félre úgy,
Hogy árulónak véljed árvaságom’.

CELIA.
Drága fenség, hallgass meg.

FRIDRIK.
Nem, Celia; te érted fogtuk itt,
Különben ő atyjával kóborolna.

CELIA.
Nem kértem akkor, hogy maradjon itt:
Neked tetszett, s téged furdalt az ügy.
Ifjabb valék, hogysem becsét ismerjem;
Most ismerem, s ha áruló, úgy én
Is az vagyok: egy ágyba’ háltunk, együtt
Virradtunk, ettünk, játsztunk és tanultunk,
S ha jártunk, ép mint Juno hattyui,
karöltve jártunk s elválhatlanul.

FRIDRIK.
Ő nem hozzád való; és szendesége,
Türelme s a tartós hallgatása szinte
Beszél a néphez, és ez szánja őt.
Bohó vagy: ő nevedtől megrabol;
Te tisztább lészsz, erényesebbnek látszol,
Ha nem lesz itt. Azért ne nyisd föl ajkad’:
Szilárd és visszavonhatlan a szó,
Melyet kimondtam. Ő számüzve van.

CELIA.
Úgy mondd ki rám is ez ítéletet:
Én nála nélkül már nem élhetek.

FRIDRIK.
Bohó vagy! S te gondoskodjál magadról.
Ha elmulasztod az időt, szavam
Szentségére s becsületemre: meghalsz!
        (Fridrik herczeg s az Urak elmennek.)

CELIA.
S most merre mégysz? Ó! kedves Rozalindám!
Akarsz atyát cserélni? Én cserélek;
De hát ne légy nálamnál is busabb.

ROZALINDA.
Ah! nékem több okom van.

CELIA.
        Nincs, hugom.
Légy, kérlek, víg: hát nem tudod, hogy engem,
Lányát is számüzé atyám?

ROZALINDA.
        Dehogy!

CELIA.
Nem? Úgy nincs benned meg a szeretet,
Mely tanítja, hogy én s te egy vagyunk.
Elváljunk, elszakadjunk, édes lányom?
Nem én: atyám keressen más örököst.
Azért tanácskozzunk, mikép szökünk,
Hová megyünk, magunkkal mit vigyünk?
E változást ne kivánd csak magadnak.
Ne hordd a bút egyedül, kihagyva engem.
Az égre, mely most bánatunkra sápad,
akármit mondhatsz, én veled megyek.

ROZALINDA.
De hát hová?

CELIA.
        Bátyámat az ardennei
Erdőben fölkeresni.

ROZALINDA.
Ah, mily veszély fog érni minket, így
Leány létünkre, olyan nagy uton!
Szépség ott jobban csábít, mint arany.

CELIA.
Én rossz s szegényes mezbe búvok, és
Sötétre mázolom be arczomat;
Így tészsz te is: s aztán bátran megyünk,
S nem csábítunk zsiványt.

ROZALINDA.
        Nem volna jobb,
Mert termetem nyulánkabb mint közép,
Ha úgy öltözném, mint a férfiak?
Csinos rövid kis kard az oldalamra,
Kezembe lándzsa, s aztán fekhetik
Szivembe rejtve női érzelem.
Lesz marczona és lármás külszinünk,
Mint sok más férfiképű nem-meremnek,
Ki a látszattól kölcsönzé szinét.

CELIA.
És hogy szólítsalak, ha férfi lészsz?

ROZALINDA.
Zeus apródjánál rosszabb nem levén,
Hívjál csak Ganymédnek engemet.
De hát a te neved mi lesz?

CELIA.
Lesz az, mi helyzetemmel is megegyez:
Többé nem Celia, de Aliena.

ROZALINDA.
S ha megkisértnők a bolond bohóczot
Magunkkal csalni atyád udvaráról,
Nem lenne ő az uton vígaszunk?

CELIA.
Velem jön ő a világ végeig.
Bízd őt csak én rám. S most gyerünk, kincsünket
És ékszerünket szedjük össze mind;
Tűzzünk ki jó időt, biztos utat,
Hogy a szökést a majdan üldözők
Elől takarjuk. S most bizvást gyerünk:
Nem számüzés: szabadság életünk.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Az ardennei erdő.

Az idősb Herczeg, Amiens, más Urak, vadászoknak öltözve, jönnek.

HERCZEG.
Nos, társim s testvérim a számüzésben
Festett pompáju életnél nem tette
Édesbbé ezt a megszokás? Nem mentebb
Ez erdő vésztől, mint a csalfa udvar?
Csak Adám bűnsúlyát érezzük itt,
A változó időt: a jégfogat
S a téli szél zordon perpatvarát,
Mely ha harap s testemre fú, a míg
A fagy megzsugorít, mosolygok, s mondom:
Ez nem hízelgő, ez tanácsadó,
S érezhetőn tanít rá, mi vagyok.
Ó! édes a viszontagság gyümölcse,
Mely, mint az ocsmány és mérges varangy,
Fejében drága gyöngyszemet visel;
Ez élet itt piaczi zajtól menten,
A fában nyelvet, könyvet a patakban,
A kőben szót s mindenben jót talál.

AMIENS.
Én nem cserélném el. Fenséged boldog,
Hogy a balsors makacsságának is
Ily csöndes és szelíd színt képes adni.

HERCZEG.
Gyerünk; menjünk-e ölni most vadat?
Pedig a tarka kis bohókat szánom,
Hogy, bár e puszta város benszülötti,
Saját határukon, hegyes szigonynyal
Szabdaljuk kerek véknyokat.

1. LORD.
        Valóban,
A méla Jacques-ot, sir, ez bántja is,
S rá esküszik, hogy ezzel te nagyobb
Bitor vagy, mint öcséd, ki számüzött.
Ma mylord Amiens, s magam utána
Lestünk, midőn egy tölgy alatt terült
El, melynek vénhedt gyökere az erdőn
Át csörgő kicsike patakba nyult.
Egy elzavart szarvasgim, melyet a
Vadásznyíl sebze meg, e helyre jött
Pihenni; és valóban, herczeg, a
Boldogtalan állatka úgy nyögött,
Hogy úgy megnyult, hogy majd meg nem repedt
A bőrmez rajt’, s kerek nagy cseppek folytak
Egymást keservesen kergetve, le
Ártatlan orrán; a szőrös bohó,
A méla Jacques-tól megfigyelve jól,
Így állt a gyors ér partja szélin, és
Könynyel nevelte azt.

HERCZEG.
        S mit szóla Jacques?
Nem-e példázgatózott e látványra?

1. LORD.
Dehogy nem! Ó! ezer példával is.
Először, hogy a gazdag érbe sírt:
„Szegény gim, mond, úgy végrendelkezel,
Mint a világ; te is azét tetézed,
Kinek úgy is elég van.” És mert maga volt,
Elhagyva bársonyos barátitól:
„Igaz, mond, a nyomor így osztja szét
A társaság dagályát.” S gyorsan egy
Csapat gim, jóllegelten, surran el
És meg sem áll köszöntni. „Úgy, mond Jacques,
Csak rajta, zsíros hájas bugrisok:
Ez a szokás; mért is tekintenétek
Ez árva, megtörött bukottra ott?”
Ily sértő módon ment keresztül a
Falu, a város és az udvar testén,
Sőt a mi életünkén, esküdözvén:
Merő bitorlók, zsarnokok s rosszabbak
Vagyunk, hogy így rémítjük, űzzük a
Vadat, saját természetes lakán.

HERCZEG.
S te e szemlélődésben hagytad ott?

2. LORD.
Igen, mylord, mint sírt s elmélkedett
nyögő gimén.

HERCZEG.
Mutasd meg a helyet!
Kedvvel vitázok ő vele e bús
Kedvében: ő ilyenkor elmés.

2. LORD.
Azonnal elvezetlek!
        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Szoba a palotában.

Fridrik herczeg, Urak s Kiséret jönnek.

FRIDRIK.
Lehetséges-e, hogy nem látta senki
Őket? Lehetlen: udvaroncz bitangok
Segíték s egyetértettek velök.

1. LORD.
Nem hallám senkitől, hogy látta őt.
A hölgyek, kik szolgálatban valának,
Az ágyban látták; és reggel korán
Az urnő hűlt helyét lelék csupán.

2. LORD.
Mylord, eltűnt a torz bohócz is, a
Kin fenség oly gyakran szokott nevetni.
Hesperia, a herczegasszony hölgye,
Megvallja, hogy titkon kihallgatá,
Hogy lányod és huga hogyan dicsérte
Ama lovag ügyességét s kecsét,
Az izmos Charlest ki nem rég verte le,
És azt hiszi, hogy bárhová is mentek,
Ez ifjú bizonyost velök leszen.

FRIDRIK.
Küldj testvéréhez, lássuk a gavallért!
S ha nincs meg, bátyját hozzátok ide,
Majd megtaláltatom vele. Hamar,
S ne lankadjon a sürgés, keresés:
Míg meg nincs a bohó két szökevény.

III. SZÍN.

Oliver háza tája.

Orlando és Ádám találkoznak.

ORLANDO.
Ki az?

ÁDÁM.
Hej! ifjuram! Oh! kedves ifjuram!
Ó! édes gazdám: az öreg sir Roland
Emléke te! Jaj, mit csinál ön itt?
Mért vagy erényed? Mért szeret a nép?
Mért vagy nemes, erős, vitéz? Miért
Valál oly balgatag, leverni a
Szeszélyes herczeg csontos bajvivóját?
Híred itthon nagyon is megelőzött.
Tudod-e azt, hogy egynémely embernek
Erényei csak ellenül szolgálnak?
Így vagy te is: erényid, kedves úrfi,
Megáldott s szentelt árulóid. Ó,
Minő világ, hol ha mi ildomos,
Megmérgezi azt, a ki bírja.

ORLANDO.
Nos, nos, mi baj?

ÁDÁM.
        Ó, boldogtalan ifjú,
Ne menj be e kapun, e házban itt
Lakik minden erényes ellensége.
Testvéred – nem testvéred, de fia…
Nem is fia... nem, nem mondom, hogy annak
Fia, kit majd hogy apjának neveztem –
Hallá híred’ s felgyújtani akarja
Ez éjjel a lakot, hol hálni szoktál,
Hogy benne égj; s ha ez nem sikerül,
Más cselre gondol, hogy megejtsen: én
Kilestem őt s gonosz ármányait.
Ez rossz hely itt: gyilkos tanya e ház,
Féld, rettegd és ne lépd át küszöbét.

ORLANDO.
S mit gondolsz, Ádám, hát hová forduljak?

ÁDÁM.
Akárhová, ha csak nem jösz ide.

ORLANDO.
Hát menjek s úgy kolduljak eledelt,
Vagy vad s bűnös karokkal erőszakoljak
Országúton egy tolvajéletet?
S ezt kell, vagy nem tudom, hogy mit tegyek.
De nem teszem: tudnám is tenni azt?
Inkább egy elfajzott vér s véres testvér
Gonoszsága alá vetem magam’.

ÁDÁM.
Soha! Van ötszáz koronám, atyád
Korából őrzött kis díjam, mit arra
Gyűjtöttem táplálónak, hogy ha vén
Csontomban bénult szolgálat hever,
S korom’ kimélet nélkül sutba dobják.
Vedd ezt: s a ki a varjat éteti,
Ki gondosan tápot ad a verébnek,
Legyen korom vígaszsza. Itt a pénz:
Neked adom mind, s én szolgád leszek.
Színem bár vén, izmos vagyok s erős:
Mert ifjú éveimben nem kevertem
Vérembe forró s lázító itat,
S szemérmetlen orczával nem kerestem,
Mi kórság és tehetetlenségre visz;
Azért vénségem üde tél: hideg,
De kellemes. Ereszsz magaddal el:
Mint bármely ifjabb, úgy szolgállak én,
Minden ügyedben, minden szükségedben.

ORLANDO.
Ó jó öreg! szépen tünik fel benned
A régi világ hű szolgálata,
Mely buzgalomból és nem bérért izzadt.
Te ez idők módjához nem való vagy:
Nem izzad itt, csak előléptetésért
Mindenki; mit ha megnyer, lelohad
Buzgalma is: te nem így tészsz. De hát
Szegény öreg, kit nyessz, rothadt az ág,
És nem tud már virágot hajtani
Cserébe gondod- s fáradságodért
De jer, menjünk hát együtt, s mielőtt
Ifjú korodnak bérén túladunk,
Lesz is szerény s elégült hajlokunk.

ÁDÁM.
Menj, s én végső lehelletig követlek
Hűséggel s hódolattal, jó uram.
Tizenhéttől majd nyolczvan évemig
Itt éltem, de nem élek többet itt.
Tizenhét évvel űzhetni szerencsét;
De nyolczvannal már hosszú lesz az egy hét:
Szerencsémtől az lesz legjobb jutalmam,
Ha jól, s nem mint adósod hágy meghalnom.
        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Az ardennei erdő.

Rozalinda mint Ganymed, Celia mint Aliena és Próbakő, a bohócz, jönnek.

ROZALINDA.
Ó, Jupiter! mily lankadt minden szellemi képességem.

PRÓBAKŐ.
Törődném is én a szellemmel, csak lábaim ne volnának lankadtak.

ROZALINDA.
Képes volnék szivemből megszégyeníteni férfi-ruhámat és jajgatni, mint egy asszony; de vigasztalnom kell a gyöngédebb edényt, valamint a mellény és nadrág is kénytelen bátor színt mutatni a szoknyának: azért bátorság, jó Aliena.

CELIA.
Nem tudok tovább menni; kérlek, ha bírsz, vigy egy darabot.

PRÓBAKŐ.
Hazudnám, ha azt mondanám, hogy bírlak: mert nem vagy az enyim. S különben sem volna érdemes magamat hordóvá tennem, mert erszényedből aligha tudnál megtölteni.

ROZALINDA.
No, ez itt az ardennei erdő.

PRÓBAKŐ.
Igen; most hát Ardenneben vagyok, annyival bolondabb is vagyok: mert ha otthon volnék, jobb helyen volnék; hanem hát útas embernek meg kell nyugodnia.

ROZALINDA.
Úgy, úgy, nyugodjál meg, jó Próbakő. De nézd, ki jön itt? Egy fiatal ember s egy öreg, mély beszélgetésben.
Korinnus és Silvius jönnek.

KORINNUS.
Így meg fog téged vetni mindig ő.

SILVIUS.
Ha tudnád, ó, Korinn, hogy’ szeretem.

KORINNUS.
Úgy sejtem: mert szerettem én is egykor.

SILVIUS.
S ha oly hű szerető valál is ifjan,
Milyen éjféli párnán valaha
Nyögött, agg létedre nem sejtheted;
S ha volt szerelmed olyan, mint enyém,
Bár én szentül hiszem, nem szeretett
Így senki még; mondd, hány bohó dologra
Csábított rajongásod tégedet?

KORINNUS.
Ezerre is, melyet már elfeledtem.

SILVIUS.
Ó, szivből nem szerettél úgy soha;
A legkisebb hóbortot hogy ha nem
Tudod, mibe szerelmed kergetett:
Úgy nem szerettél;
S ha nem ültél, mint most én, kedvesed
Dicséretével hallgatód’ fárasztván, –
Úgy nem szerettél:
S ha hirtelen nem szöktél társaságból,
Mint engem mostan szenvedélyem űz,
Úgy nem szerettél.
Oh! Phoebe, Phoebe, Phoebe!        (Elmegy.)

ROZALINDA.
Szegény juhász! kémelvén sebedet,
Véletlen meglelém a magamát.

PRÓBAKŐ.
S én az enyimet. Emlékszem rá, midőn szerelmes voltam, kövön törtem össze kardomat s kinálgattam, fogadja azért, hogy éjszaka eljárt Mosolygó Jankához; és emlékszem reá, hogy megcsókoltam a sulykát s a tehén tőgyét, melyet csinos, tenyeres két keze megfejt; és emlékszem, hogy udvaroltam helyette egy borsóhüvelynek, melyből két szemet kivettem s aztán meg visszaadtam, mondván pityergő könyek közt: „Hordozd ezt értem!” Mi, hű szerelmesek, csodálatos bukfenczeket vetünk; de valamint a természetben minden halandó, úgy a szerelemben az egész világ halálos bolond.

ROZALINDA.
Te észre sem veszed, mily bölcsen beszélsz.

PRÓBAKŐ.
Nem, észre nem veszem önélczem’ én,
Míg lábam’ belé nem törém.

ROZALINDA.
Ó, Zeusz! e pásztor láza
Enyimnek épen mása.

PRÓBAKŐ.
Enyimnek is; csak hogy rosszúl találva.

CELIA.
Szólítsátok meg, kérlek, ezt az embert,
Tán adna pénzért némi eledelt:
Én majd hogy éhen nem halok.

PRÓBAKŐ.
Süsők, hej!

ROZALINDA.
        Csitt, bolond; nem sógorod.

KORINNUS.
Ki szólít?

PRÓBAKŐ.
        Náladnál különbek, sir!

KORINNUS.
Máskép ugyan silányak is volnának.

ROZALINDA.
Csitt, mondom. Jó estét, barátom!

KORINNUS.
Derék úr, néked is s mindnyájatoknak.

ROZALINDA.
Ha pénz, vagy szeretet vehet e puszta
Helyen jótartást kérlek, úgy szerezz
Nekünk, jó pásztor, nyughelyt s eledelt.
Ez ifjú lány, kit az út megviselt,
Enyhért eped.

KORINNUS.
Szép úr, sajnálom őt.
S kivánnám, érte inkább, mint magamért,
Bár telnék sorsomtól segítni rajta;
De én is másnak bojtárja vagyok,
S mit őrizek, a nyájat nem nyirom:
Gazdám zord kedvü ember, s nem igen
Töri magát, hogy az útat az égbe
Szállásadás félékkel lelje meg.
És most kunyhója, nyája s legelője
Még eladó is: s házunknál jelenleg
Mivel ő nincs hon, nincsen is mivel
Jóllakhatnátok; de szétnézhetünk,
S mi rajtam áll, meglesz üdvözletünk.

ROZALINDA.
S ki veszi meg a nyájat s legelőt?

KORINNUS.
Az ifjú, kit imént itt láttatok,
S ki nem sokat gondol vásárra most.

ROZALINDA.
Ha becsülettel járja, kérlek, vedd meg
A nyájat, legelőt s juhászatot,
Az árát megfizetjük majd neked.

CELIA.
És megjavítjuk béred’ is. Jól tetszik
E hely s örömmel töltöm itt időm’.

KORINNUS.
Az bizonyos, a dolog eladó.
Gyerünk, s ha tetszik, mit megtudtok a
Talajról, termésről s az életmódról,
Úgy én aranytokét vásárt csapok
S hűséges ápolótok maradok.
        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Az erdő más része.

Amiens, Jacques és Mások jönnek.
Dal.

AMIENS.
Ki feküdni kiván
Zöld erdők pázsitán,
S dalával a madár
Vidám szavára jár,
Az jöjjön, az jöjjön, az jöjjön:
Ne lásson itt ellenfelet,
Csak zord időt s telet!

JAQUES.
Még, még; kérlek, még.

AMIENS.
Monsieur Jacques, téged mélabússá fog tenni.

JAQUES.
Hálával veszem. Még, kérlek, még! Úgy tudom szopni a dalból a mélaságot, mint a hogy a menyét szopja ki a tojást. Még, kérlek, még!

AMIENS.
Hangom csiszolatlan; tudom, nem tetszhetem neked.

JAQUES.
Nem kivánom, hogy tessél, csak azt kivánom, hogy énekelj. Jer, folytasd, még egy stanzát. Stanzának nevezed?

AMIENS.
A hogy tetszik, monsieur Jacques.

JAQUES.
Egyébiránt nem törődöm a nevekkel; azok semmimmel sem tartoznak. Akarsz énekelni?

AMIENS.
Inkább kérelmedre, mint hogy a magam kedve teljék benne.

JAQUES.
Jó; ha valaha valakinek köszönetet mondok, az te lészsz: csak hogy az, a mit az emberek bóknak neveznek, hasonlít ahhoz, mikor két majom találkozik; s ha valaki szivéből köszönget nekem, úgy tetszik, mintha egy fillért adtam volna neki, s ő a koldus köszönetét adná érte vissza. Jer énekelj; s a ki nem énekel, fogja be a száját.

AMIENS.
Jó, bevégzem a dalt. Urak, terítsetek addig; a herczeg e fa alatt akar áldomást inni. Mái nap utánad leselkedett.

JAQUES.
És én mái nap kerültem őt. Ő sokat vitáz, nem nekem való társ: én csak annyi felé gondolkozom, mint ő, de hálát adok az egeknek, és nem kötöm harangra. Rajta, fújjátok, rajta!
Dal. (Mindnyájan.)
Ki becsvágyat kerül,
Napfényben él, üdül,
Megszerzi kenyerét,
S neki, mit nyert, elég:
Az jöjjön stb.

JAQUES.
Én megtoldom ezt a dalt egy verssel, melyet a minap csináltam invenczióm daczára.

AMIENS.
Én majd eldanolom.

JAQUES.
Azt mondja:
Hahogy kin megesék,
Hogy elveszté eszét,
Kincset, vagyont elhágy,
S a bamba tetszni vágy:
Duc ad me, duc ad me, duc ad me:
Lát még egy oly bolondot ő,
Ha hozzám erre jő.

AMIENS.
Mi az a duc ad me?

JAQUES.
Ez görög invokáczió, melylyel bolondokat csalnak a bűvös körbe. Lefekszem aludni, ha tudok; ha nem tudok, összeszidom Egyiptom minden elsőszülöttét.

AMIENS.
Én pedig felkeresem a herczeget: a lakoma készen áll.

VI. SZÍN.

Ugyanott.

Orlando és Ádám jönnek.

ÁDÁM.
Kedves uram, én nem bírom tovább. Ó, éhen halok. Itt fekszem s mérem síromat. Isten veled, kedves uram!

ORLANDO.
Hogyan? Mit, Ádám, nem nagyobb benned a szív? Élj még egy kicsit; üdülj egy kicsit és szedd össze magad’ egy kicsit. Ha e zordon erdőben bármily vad terem: vagy eledele leszek, vagy elhozom számodra eledelnek. Képzeleted közelebb van a halálhoz, mint erőd. A kedvemért, légy nyugodt. Fogd guzsba egy kis darabig a halált. Azonnal újra itt leszek, s ha nem hozok enni valót, akkor megengedem, hogy meghalj; de ha előbb meghalsz, mintsem visszatérek, akkor felcsufoltad fáradságomat. Helyes! Már vidámnak látszol, rögtön itt leszek. De te a hideg levegőn fekszel: jer, valami tető alá viszlek, és étlen nem fogsz meghalni, ha bármi élő lény van e pusztaságban. Vígan, jó Ádám!
        (Elmennek.)

VII. SZÍN.

Ugyanott.

Terített asztal, az idősb Herczeg, Amiens, Urak s Kiséret jönnek.

HERCZEG.
Ő, azt hiszem, állattá változott,
Mert nincs hol lelném ember képiben.

1. LORD.
Mylord, most ment el s itt víg volt, mivel
Daloltak.

HERCZEG.
Már ha e megtestesült
Zavarhang is zenés kezd lenni, úgy
A sphaerákban is lesz még hangzavar.
Keresd fel, mondd, beszédem van vele.
        (Jacques jő.)

1. LORD.
Fölment a fáradságtól, mert közelg.

HERCZEG.
Nos, nos, monsieur, mi élet ez? szegény
Barátid úgy kérjék-e társaságod’?
Mit, hisz te vígnak látszol!

JAQUES.
Bolond, bolond! Bolond van az erdőben,
Tarka bolond. Ó nyomorúlt világ!
Betévő falatomra: láttam őt;
Hanyatt feküdt és úgy sütkérezett,
És ékesen szidá Fortuna asszonyt,
Helyes szavakkal, és mégis bolond.
„Bolond, jó reggelt!” mondok: „Ej, felelt,
Ne mondj bolondnak, míg szerencsém kedvez.”
S zsebébül egy napórát vesz elő,
S míg fénytelen szemével rá tekint,
Igaz-bölcsen így szól: „Tíz óra most:
Így látjuk, mond, hogyan meg a világ;
Csak egy órája még, hogy volt kilencz,
S egy óra múlva tizenegy leszen,
S így óráról-órára érünk, érünk,
S így óráról-órára rothadunk,
S ezen áll egy mese.” S a mint e tarka
Bolondot hallám így moralizálni,
Kakasként kezd tüdőm kukorékolni,
Hogy ily okoskodó bolond legyen;
S egy óráig nevettem, szakadatlan,
Napórájára. Ó, nemes bolond!
Derék bolond! Bolondé a világ!

HERCZEG.
Miféle egy bolond ez?

JAQUES.
Derék bolond! Volt udvaroncz; a nőnek
Úgymond, ki ifjú s szép, van adománya
Ezt tudni is; s agyvelejét, a mely
Száraz, mint útból megmaradt kétszersült,
Fura sentencziákkal tömte meg,
Miken, csak úgy darabszám, most tulád.
Ó, vaj lehetnék én bolond! Becsvágyat
Érzek magamban tarka mez után.

HERCZEG.
Lesz, ne búsulj!

JAQUES.
        Egy vágyam ez! föltéve,
Hogy jobb itéletedből te kitépsz
Minden vélelmet, mely azon hizik,
Hogy bölcs vagyok. Legyen szabad ép annyi
Szabadalommal, mint a szélnek, azt
Kifújnom, a kit tetszik: így dukál
Bolondnak, s legtöbbet nevessen az,
Kit legjobban bosszantok. S hogy miért?
A „mért” oly tiszta, mint a templom útja:
Kit a bolond bölcsen talált, bolondul
Teszi, ha nem tesz úgy – bár fájjon is –
Miként ha a szúrást nem érzené:
Kisül különben a bölcs balgasága
Ép a bohócz kiszórt szikráitól.
Adja tarka mezt, hát, s hadd beszéljek kedvem
Szerint, s én megtisztítom át meg át
E mételyzett világnak undok testét,
Ha gyógyszerem’ türelmesen szedi.

HERCZEG.
Piha! Hogy mit tennél, azt én tudom.

JAQUES.
S mi a manót, a jónál egyebet?

HERCZEG.
Nagyon gonosz, rossz bűnt, korholva bűnt;
Magad is léha voltál, oly érzéki,
Miként az állati ösztön maga;
S mind a makacs bajt s domború fekélyt,
Mit nyakló nélkül szabadon szereztél,
Reá okádnád az egész világra.

JAQUES.
S a ki a gőgre rárival,
Az ezzel pusztán egyest ostoroz?
Nem árad ez oly szörnyen, mint a tenger,
Míg anyaga fáradtan megapad?
Mely nőt neveztem meg, mikor azt mondom:
Méltatlan vállokon királyi mezt
Viselnek a városi asszonyok?
Melyik jöhet s mondhatja: őt értettem,
Ha nálánál szomszédja sem különb?
S melyik legaljasabb foglalkozásu
Szólal fel, hogy nem az én költségemen
Kevélykedik, vélvén, őt értem, s ejti
Ép ezzel bárgyuságát szatirám
Tőrébe? Persze! s aztán? Hát miben
Sérté őt nyelvem? Ha igaz iránta,
Úgy ő sérté magát; s ha tiszta ő,
Nos akkor gáncsom vadlúdként repül,
Melynek gazdája nincs. De ki jön itt?
Orlando jön, kivont karddal.

ORLANDO.
Megállj és többet ne egyél!

JAQUES.
        Még meg se kezdtem.

ORLANDO.
Ne is kezdd, míg a szükség éhezik.

JAQUES.
Mily fajta egy kakas ez itt?

HERCZEG.
        Szükségből
Vagy-é ily vakmerő, avagy a jó
Ildomnak vagy nyers megvetője, hogy
Ily neveletlennek mutatkozol?

ORLANDO.
Elsőbb találtál az elevenre, a
Nyomor tövise tépte le az ildom
Szelíd mezét én rólam: itt születtem,
S jó módot ismerek. De várj, ha mondom,
Meghal, ki e gyümölcshöz nyúl, a míg
Én és ügyem kielégítlen állunk.

JAQUES.
Ha észszel ki nem elégíthetünk,
Akkor már meg kell halnom.

HERCZEG.
        Mit akarsz?
Nyájasság nyájasságra minket inkább
Erőszakol erőszakoskodásnál.

ORLANDO.
Éhen halok meg, ennem adjatok!

HERCZEG.
Ülj le s egyél, s légy üdvöz asztalunknál.

ORLANDO.
Ily nyájasan beszélsz? Bocsáss meg, kérlek!
Azt hittem, itt vad minden, és azért
Merev, parancsoló modort öltöttem.
De bárki legyetek, a kik ezen
Járhatlan pusztaságban méla lomb
Árnyában töltik és mulasztják az
Idő vánszorgó óráit: hahogy
Ezeknél értetek jobb napokat
S templomba egykor szólított harang;
Ha ültetek jó ember asztalán,
S pillátok valaha sírt könyeket,
S tudjátok, mi: irgalmat venni s tenni:
Úgy vad erőszakom legyen ildommá,
S e reményben pirulok s kardom’ bedugom.

HERCZEG.
Igaz, hogy láttunk már jobb napokat,
S templomba egykor szólított harang,
Ültünk jó ember asztalán és ejténk
Könyüt, mit szűlt megszentelt irgalom:
Azért hát ülj le békességgel is
Fogadd el jóval, a mit nyújthatunk,
A mi netán segít inségeden.

ORLANDO.
Úgy várjatok kissé ebédetekkel,
A míg, mint gim, megyek ünőm’ keresni
S megétetem. Ott egy szegény öreg van,
Ki sok keserves lépést sántikált
Utánam szeretetből: nem eszem,
Míg ő, kit két baj, éh s aggsága nyom
Jól nem lakott.

HERCZEG.
        Eredj, keresd fel őt:
S mitsem fogyasztunk, mígnem visszatérsz.

ORLANDO.
Köszönöm, s áldott légy e jó vigaszért.
        (Elmegy.)

HERCZEG.
Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk.

JAQUES.
Színház ez az egész világ, s merő
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl és lelép; jut több szerep is egy
Személyre; felvonásaik a hét kor.
Első a csecsemő, ki a dada
Ölében is pököd. Utána a
Síró fiú táskával, hajnalarczczal,
Kelletlen mászva iskolába, mint
Csiga. Továbbad a szerelmes, a
Ki kályhaként sohajt s dalt ömledez
A hölgy szemöldökére. És a harczos
Fura szitkokkal telve, nagy szakállal,
Becsűletféltő, gyors és hirtelen
Veszekvő, ágyu torkáig keresve
A buborék hírt. Aztán a bíró,
Tömött kappantól kerekes hasával,
Zord szemmel s rendesen vágott szakállal,
Teli bölcs mondattal s dicső példákkal,
Így játsza szerepét. A hatodik
Kor vézna bugyogóba bú, üveg
Az orrán, erszény oldalán; legényes
És jól kimélt nadrágja tág világ
Aszott czombjának, s a mély férfi-hang,
Mint gyermek-nyafogás, a régi mód’
Sivít s nyihog. A végső jelenet,
Mely e cselekvényes mesét bezárja,
Új gyermekség: a tiszta feledés,
Fog, szem, tapintat és minden hiján.
Orlando Ádámmal visszajő.

HERCZEG.
Légy üdvöz! Tedd le tisztes terhedet
S adj ennie.

ORLANDO.
Nevében köszönöm.

HERCZEG.
Légy üdvöz; láss hozzá, nem háborgatlak
Tovább kérdésekkel sorsod körül.
Zenét nekünk, s te, jó rokon, dalolj.
Dal.
Fújj, fújj, te téli szél,
Hálátlan embernél
Nem vagy te ridegebb.
S oly éles sincs fogad,
Mert láthatatlan vagy,
Bár zord lehelleted.
Hajhó, hajhó! zöldel már a lombság.
Barátság csalárdság, szerelem bolondság.
Ihajna a lomb!
Ki nem víg, bolond.
Fagyj, fagyj, keserves ég!
Marásod úgy nem ég,
Mint elfeledt jótett;
S bár dermeszted az árt,
Fulánkod úgy sem árt,
Mint hűtlen emlékezet.
Hajhó, hajhó! stb.

HERCZEG.
Ha a derék Rolandnak vagy fia,
A mint velem bizalmasan közölted,
S szemem is őrzi hű vonásait
Képének, mely arczodban él: úgy sokszor
Légy üdvöz itt! A herczeg én vagyok,
Ki kedvelé atyádat. Éleményid’
Majd barlangomban mondd el. Jó öreg,
Oly szivesen látunk, mint uradat.
Segítsetek neki. S te add kezed’.
S hadd halljuk minden éleményedet.
        (Elmennek.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba a palotában.

Fridrik herczeg, Oliver, Urak s Kiséret jönnek.

FRIDRIK.
Azóta nem látták? Sir, sir, ez nem lehet.
Ne volna jobb részem kegyelem,
Hisz majd keresnék távol czélt bosszúmnak,
Mikor te oly közel vagy. Ám te lásd:
Öcséd’ megleld, akárhol is legyen,
Keresd gyertyával, és egy év alatt,
Ha élve, halva meghozd, vagy soha
Herczegségünkben élni meg ne térj.
Jószágod’ s mindened’, mi érdemes,
Lefoglalandjuk, mígnem az alól,
Miben gyanút táplálunk ellened,
Öcséd szájával tisztázod magad’.

OLIVER.
Ó, bár fönséged ismerné szivem’!
Öcsémet nem szerettem én soha.

HERCZEG.
Annál gonoszb vagy. Ki vele az ajtón!
S a mondott mód foglalja zár alá
Tisztségem házát s birtokát. Azonnal
Végezzétek el ezt, és el vele!

II. SZÍN.

Az ardennei erdő.

Orlandó jő, kezében papirral.

ORLANDO.
Függj, versem itt, szerelmem bizonysága,
S halvány körödből szende szemmel nézz le,
Te, az éj hármas koronás királya,
Éltem’ betöltő vadásznőd nevére.
Könyvem lesz itt minden fa, Rozalind,
S gondolatim kérgökbe vésve mind:
Hogy minden szem, mely ez erdőbe téved,
Hirdetve lássa mindenütt erényed’.
Orlando, fuss, s a fákba vésd be őt,
A szép szüzet, a nem nevezhetőt.        (Elmegy.)
Korinnus és Próbakő jönnek.

KORINNUS.
Hát hogy tetszik a juhászélet, Próbakő uram?

PRÓBAKŐ.
Bizony, pajtás, tekintve az életet magát, jó egy élet; de tekintve azt, hogy juhászélet, bizony silány; tekintve azt, hogy elhagyott, igen jó élet; de tekintve azt, hogy magányos, hát igen hitvány egy élet. Már mos tekintve azt, hogy az ember mezőségben tölti, nekem nagyon tetszenék; de tekintve azt, hogy nem az udvaron van, igen utálatos. A mennyiben, látod, takarékos élet, igen illik a lelkületemhez; de minthogy nem több benne a bőség, annálfogva gyomromnak sehogy sem áll kedvéhez. Van-e benned, sógor, néminemű philosophia?

KORINNUS.
Nem több, mint hogy tudom, hogy mentül betegebb valaki, annál keservesebb a dolga; s hogy az, kinek nincs pénze, jószága és kényelmetessége, három jó barát híjával van; hogy az eső sajátsága öntözni, a tűzé, hogy éget; hogy a jó legelőn meghízik a birka, s hogy az éjszakának fő okozója az, hogy nem süt a nap; hogy az, kit sem a természet, sem mesterség nem oktatott semmire, méltán siránkozhatik jóféle nevelésén, vagy hogy ugyancsak bamba fajból származott.

PRÓBAKŐ.
Ez csak olyan természetes philosophia.
Voltál-e valaha az udvaron, sógor?

KORINNUS.
Biz’ én nem voltam.

PRÓBAKŐ.
Akkor el is kárhozol.

KORINNUS.
Reménylem, nem.

PRÓBAKŐ.
Elkárhozol, mint a rosszul, csupa féloldalt sült tojás.

KORINNUS.
Mivel az udvaron nem voltam? Mi okon?

PRÓBAKŐ.
Nos, ha sohasem voltál az udvaron, akkor soha sem láttál jó erkölcsöket; ha pedig soha sem láttál jó erkölcsöket, akkor a te erkölcseid istentelenek; az istentelenség pedig bűn, a bűn pedig kárhozat! Veszetten áll a te dolgod, sógor.

KORINNUS.
De nem addig ám, Próbakő! Azok, a kik az udvaron jó erkölcsöket tudnak, nevetségesek falun, valamint a falusi szokás is mulatságos az udvaron. Te azt mondtad, hogy ti nem szoktatok az udvaron köszönteni, hanem kezeteket csókoljátok; ezzel az udvariassággal ugyancsak megjárnák az udvaronczok, ha juhászok volnának.

PRÓBAKŐ.
Az okát! röviden, rajta, az okát!

KORINNUS.
Nos, mi mindig birkáinkkal bánunk, s ezeknek gyapja, tudod, hogy zsíros.

PRÓBAKŐ.
Hát az udvaronczok keze nem izzad-e? és a birka zsírja nincs-e oly kellemes, mint az ember izzadsága? Silány, silány! Azt mondom: rajta, jobb okot?

KORINNUS.
A mellett kezeink kérgesek is.

PRÓBAKŐ.
Annál hamarabb érzi meg ajkatok: ez is silány! Rajta, alaposabb okot!

KORINNUS.
Aztán gyakran kezeinkre szárad birkáinkról a gyógy-kulimász, s azt akarod, hogy kulimászt csókolgassunk? Az udvaronczok keze pézsmával van áztatva.

PRÓBAKŐ.
Ez a legsilányabb, ember. Igazi kukaczeledel vagy egy jó darab húshoz képest. Tanulj a bölcstől s gondold meg, hogy a pézsma sokkal alacsonyabb származásu, mint a kulimász: mert a legocsmányabb folyadéka az egy macskafajnak. Javítsd meg okaidat, sógor.

KORINNUS.
A te elméd nagyon is udvari énnekem: megmaradok a mellett.

PRÓBAKŐ.
Megmaradsz a kárhozat mellett? Az isten irgalmazzon neked, szegény ember! Az Isten vezéreljen jobbra, te balga!

KORINNUS.
Sir, én becsületes munkás vagyok; én megkeresem, a mit megeszem; senkivel sem tartok haragot; nem irígyelem senkinek szerencséjét; örülök mások jó sorsán, és belenyugszom a magam bajába; s legnagyobb büszkeségem az, ha juhaimat legelni, bárányaimat szopni látom.

PRÓBAKŐ.
Ez ismét egy másik együgyü bűn te benned, hogy összetereled a birkákat a kosokkal, s még kérkedel azzal, hogy a barmok összeházasításával tartod fön életedet: egy vezérkos keritőjének lenni és egy előhasu birkát megejteni egy csámpás lábu vén parázna kossal, minden okszerü házasság nélkül. Ha ezért el nem kárhozol, akkor az ördögnek sem kell a juhász-nép. Egyébként sehogy sem tudom, hogyan menekülsz.

KORINNUS.
Itt jön ifjú gazdám, Ganymed, új asszonyom testvére.
Rozalinda papirról olvasva jő.

ROZALINDA.
(olvas).
„Nem rejt Nyugat- és Kelet-India
Oly gyöngyöt, mint Rozalinda;
Becseddel a szél suhint a
Világon át, Rozalinda;
Minden bájoló képminta
Semmi hozzád, Rozalinda;
Szűmben arcz ne éljen, mint a
Te szép arczod, Rozalinda.”

PRÓBAKŐ.
Ilyformán elrimelek nyolcz álló esztendeig egyre másra, az ebéd, vacsora és alvás idejét leszámítva. Ezek az igazi vajas-asszony-nóták, ha vásárra mennek.

ROZALINDA.
Pusztulj, bolond!

PRÓBAKŐ.
Ime, kóstolóra:
„Ha ünőt keres a gim,
Leljen téged, Rozalind;
Ha kandur cziczának int,
Gondol egyet Rozalind;
Télen jó a bélelt ing,
Úgy viseli Rozalind;
Ki arat, kepéz is mind,
Föl szekérre, Rozalind;
Keserü a dió kint,
Ilyen dió Rozalind;
Szép rózsára, ki kacsint,
Tövist lel, s téged, Rozalind.”
Ez az igazi lóhalálában való verselés. Miért rontod meg velök magadat?

ROZALINDA.
Csitt, ostoba bolond, fán találtam.

PRÓBAKŐ.
Valóban rossz gyümölcsöt terem az a fa.

ROZALINDA.
Majd belé oltalak téged, s akkor aztán lasponyát oltottam belé: mert akkor a legkoraibb gyümölcsöt fogja teremni; mivel te már rothadsz, még mielőtt félig megértél volna, és ez ép a lasponya fő erénye.

PRÓBAKŐ.
Te ugyan megmondtad; hanem hogy bölcsen-e vagy sem, azt itélje meg az erdő.
Celia jön, papirról olvasva.

ROZALINDA.
Csend!
Itt jön hugom, olvasva. Állj idébb.

CELIA.
„Ki mondja ezt pusztaságnak,
Azért mert tán néptelen?
Nyelvet adok minden ágnak
S mondjon szépet ékesen:
Ez, hogy e bolygó vándorélet
Milyen gyorsan illan el,
Kora teljes összegének
Egy araszt is megfelel.
Az, tört esküről, barátot,
Melylyel a barát föláldoz;
De hol egy szép ágat látok
S minden mondat végsorához
Rozalindát írom: minden
Olvassa, hogy itt az ég
Összeönté a kicsinyben
Minden szellem összegét;
S rá bízá a természetre,
Hogy a bájt egy szálig sorba
Áraszsza ki mind egy testre;
S a természet összehordta
Kleopatra szép fönségét,
Helén arczát, nem szivét,
Lucretia szendeségét,
Atalanta szebb felét;
S így égi végzemény szerint,
Mit sok szív, szem és arcz kiad,
Sok részről bírja Rozalind
Mind a legdrágább bájakat.
S az ég mindezt ruházta rája,
Hogy éljek-haljak, mint szolgája.”

ROZALINDA.
Ó, jóságos Jupiter! Mily kiállhatatlan szerelmi predikáczióval gyötörted híveidet, s még csak azt sem mondod nekik, hogy: ’„tűrj békességesen, jó nép!”

CELIA.
Lám, lám, jó barátok a hátunk mögött!
Menj arrább, pásztor; eredj vele, ficzkó!

PRÓBAKŐ.
Jer, pásztor, vonuljunk vissza tisztességesen és teljes rendben, ha nem is czakompakostul, de legalább szatyrostul-bugyrostul.
Korinn és Próbakő elmennek.

CELIA.
Hallottad ezeket a verseket?

ROZALINDA.
Ó, bizony hallattam mind, sőt többet is: mert néhánynak közötte több is a lába, mint mennyit a versek elbírtak.

CELIA.
Se baj, csak hogy a lábak elbírták a verseket.

ROZALINDA.
Igen ám, de a lábak sántítottak s magokkal sem igen bírtak a versen kívül, azért botlottak is a versben.

CELIA.
De hát hallottad-e, és nem csodálkoztál, mikép van neved e fákra aggatva és vésve?

ROZALINDA.
Egy héten hét napig csodálkoztam már, még mielőtt jöttél: mert nézd csak, mit találtam egy pálmafán; soha így agyon nem rimeltek Pythagoras óta, a mikor is irországi patkány voltam, a mire különben már csak alig-alig emlékszem.

CELIA.
Eltalálod-e, hogy ki tette?

ROZALINDA.
Férfi?

CELIA.
Ki lánczot hord nyaka körűl, melyet valamikor te viseltél? Nem pirulsz el?

ROZALINDA.
Kérlek, ki?

CELIA.
Ó, uram, uram! mily nehéz dolog barátoknak találkozni; de a hegyeket kimozdítja a földrengés, s aztán együtt vannak.

ROZALINDA.
Nos, hát ki az?

CELIA.
Lehetséges-e?

ROZALINDA.
No, kérlek, ezuttal a legkomolyabb esdekléssel, mondd, ki az?

CELIA.
Ó, csodás, csodás, és a legcsodálatosabban csodás! és még egyszer csodás, és ezek után is kimondhatatlan?

ROZALINDA.
Én édes Istenem! azt hiszed, azért, mert férfiúnak vagyok öltözve, lelkem is kaputba és nadrágba dugtam? Csak egy vonalnyi halasztás is egész déli tenger a felfedezésig! kérlek, mondd meg gyorsan, ki az, és szaporán beszélj! Bár hebegni tudnál, hogy úgy ömlenék ki szádon e titkolt férfiú, mint a bor a szűknyaku üvegből: egyszerre vagy nagyon is sok, vagy épen semmit. Kérlek, vedd ki szádból a dugaszt, hadd igyam híreidet.

CELIA.
Nos akkor ugyan férfiú jut beléd!

ROZALINDA.
Isten keze munkája ő? Miféle férfiú?
Megéri-e feje a kalapot, vagy álla a szakált?

CELIA.
No, szakála ugyancsak kicsi van.

ROZALINDA.
Majd ád neki az isten többet is, ha hálás tud lenni. Elvárok én addig, míg szakála nő, csak állának ismeretét ne fogd el tőlem tovább.

CELIA.
A fiatal Orlando az, a ki egyszerre vetett gáncsot a bajvivó lábának s a te szivednek.

ROZALINDA.
No, ördög vigye a tréfát! Mondd komoly arczczal s igaz lány voltodra.

CELIA.
Igazán mondom, hugom, ő az.

ROZALINDA.
Orlando?

CELIA.
Orlando!

ROZALINDA.
Uram Isten! mit csináljak most kaputommal s nadrágommal? Mit csinált, mikor láttad? Mily színben volt? Mit viselt? Mit keres itt? Kérdezett-e utánam? Hol tartózkodik? Hogyan váltatok el, s mikor találkoztok ismét? Felelj nekem egy szóban!

CELIA.
Előbb szerezd meg nekem Gargantua száját: nagyon nagy szó lenne az akármely szájnak is a mai időben. Ezekre a kérdésekre igent és nemet mondani több, mint katekizmusra felelni.

ROZALINDA.
De tudja-e, hogy én ebben az erdőben vagyok, még pedig férfi-ruhában? Van-e oly fris színben, mint volt a bajvivás napján?

CELIA.
Épen oly könnyü a parányokat megszámlálni, mint egy szerelmes kérdéseire megfelelni. De nesze egy kis kóstoló abból, hogy mikép találtam őt meg, és élvezd teljes figyelemmel. Egy fa alatt találtam őt, mint egy lepottyant makkot.

ROZALINDA.
Bizvást nevezhetnék a fát Jupiter fájának, mikor ily gyümölcs hull le róla.

CELIA.
Jó madam, kihallgatást kérek!

ROZALINDA.
Folytasd!

CELIA.
Ott feküdt elnyujtózva, mint megsebzett lovag.

ROZALINDA.
Bár siralmas látni ily látványt, de jól fest a mezőn.

CELIA.
Kérlek, kiálts nyelvedre hollát! időn kívűl kerepel. Öltözve, vadásznak volt.

ROZALINDA.
Ó, előjel: szivemet meglőni jön.

CELIA.
Kiséret nélkül szeretném dalomat végig dalolni: kizavarsz a nótából.

ROZALINDA.
Nem tudod-e, hogy nő vagyok? Ha gondolkozom, beszélnem kell. Folytasd, édesem!
Orlando és Jacques jönnek.

CELIA.
Megzavarsz. Csitt! Nem ő jön itt?

ROZALINDA.
Ő az: lopózzunk félre s figyeljük meg.
Rozalinda és Celia visszavonulnak.

JAQUES.
Köszönöm társaságodat; de hitemre, ép úgy szeretném, ha egyedül lettem volna.

ORLANDO.
Magam is; hanem azért az illendőség kedveért én is köszönöm társaságodat.

JAQUES.
Isten velünk! Találkozzunk oly ritkán, a hogy csak lehet.

ORLANDO.
Kivánom, hogy mentül távolabbról ismerjük egymást.

JAQUES.
Kérlek, ne csufits el több fát azzal, hogy szerelmes versekkel karczolod tele kérgét.

ORLANDO.
Kérlek, verseimet ne csufitsd el többet azzal, hogy silányul olvasod.

JAQUES.
Kedvesed neve Rozalinda?

ORLANDO.
Teljességgel az.

JAQUES.
Nem tetszik a neve.

ORLANDO.
Nem is igen gondoltak a te tetszésedre, mikor megkeresztelték.

JAQUES.
Milyen a termete?

ORLANDO.
Épen szivemig ér.

JAQUES.
Tele vagy csinos mondókákkal. Nem tartottál barátságot ötvösök feleségeivel? talán gyürükről szedted?

ORLANDO.
Nem én; festett vászonról szedem feleleteimet, a honnan te tanultad kérdéseidet.

JAQUES.
Szapora élczed van: azt hiszem, Atalanta sarkaiból készült. Nem ülnél velem ide? Szóljuk meg együtt hölgyeinket, a világot és minden sanyaruságunkat.

ORLANDO.
Nem gáncsolok én a világon halandót magamon kívűl, mint a kinek legtöbb hibáját ismerem.

JAQUES.
Legnagyobb hibád az, hogy szerelmes vagy.

ORLANDO.
Ezt a hibát nem adom legjobb erényedért. Meguntalak.

JAQUES.
Hitemre bolondot kerestem, mikor tégedet találtalak.

ORLANDO.
A bolond a patakba esett: csak nézz bele s meg fogod látni.

JAQUES.
Ott csak a magam alakját látnám.

ORLANDO.
Melyet én vagy bolondnak, vagy nullának tartok.

JAQUES.
No, nem fogok tovább veled lebzselni. Isten veled, Jó signior szerelem.

ORLANDO.
Örülök, hogy távozol. Adieu, jó monsieur mélaság.
(Jacques elmegy, Rozalinda és Celia előlépnek.)

ROZALINDA.
(titkon Celiához).
Úgy fogok vele beszélni, mint egy hetyke inas és ez alakban megbosszantom. (Orlandóhoz.) Hallod-e, vadász uram?

ORLANDO.
Igen is jól. Mit akarsz?

ROZALINDA.
Kérlek, hány óra van?

ORLANDO.
Azt kellene kérdezned, hányadán van az idő: nincs ebben az erdőben óra.

ROZALINDA.
Akkor hű szerető sincsen ez erdőben: különben ép oly jól jelezné minden perczben egy-egy sohaj, s minden órában egy-egy nyögés az idő lomha lábát, mint akár az óra.

ORLANDO.
És miért nem az idő gyors lábát? Nem lett volna ez ép oly találó?

ROZALINDA.
Semmi mód sem, sir. Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel. Akár meg is mondhatom, kivel andalog az idő, kivel üget az idő, kivel vágtat az idő és végre kivel áll egy helyen.

ORLANDO.
Ugyan kérlek, kivel üget?

ROZALINDA.
Bizony keservesen üget egy fiatal hajadonnal az eljegyzés és a lakodalmi ünnep közti időben: ha csak hét éjszaka esik is közben, az idő járása oly keserves, hogy hét hosszú esztendőnek tetszik.

ORLANDO.
És kivel andalog?

ROZALINDA.
A pappal, a ki nem tud diákul, s a gazdag emberrel, a kinek nincsen köszvénye: mert az egyik könnyen aluszik, mivel nem tud tanulni, és a másik vígan él, mivel nem érez semmi bajt: az egyik mert hijával van a száraz és sorvasztó tanulás terhének, a másik, mert nem ismeri a terhes és keserves sanyaruság súlyát. Ezekkel csak andalog az idő.

ORLANDO.
És kivel vágtat?

ROZALINDA.
A tolvajjal az akasztófára: mert ha olya lassan jár is, hogy csak rakhatja lábát, mégis azt hiszi, hogy korán ér oda.

ORLANDO.
És kivel áll egy helyen?

ROZALINDA.
Az ügyvédekkel szabadságidőben: mert egyik határidőtől a másikig alusznak s nem veszik észre, hogy az idő mozog.

ORLANDO.
Hol lakol, fiatal barátom?

ROZALINDA.
Hugommal, ezzel a pásztorleánynyal, amott az erdőszélen, mint a rojt a szoknyán.

ORLANDO.
Ide való születésü vagy?

ROZALINDA.
Mint a tengeri nyúl, mely ott lakik, a hol termett.

ORLANDO.
Kiejtésed finomabb, semhogy ily félreeső helyen szerezhetted volna.

ROZALINDA.
Többen is mondták ezt már nekem; hanem hát egy öreg, istenfélő nagybátyám tanított beszélni, ki fiatal korában belebb lakott az országban; ő igen jól értett az udvariassághoz, mert szerelmes is lett ott, mi ellen sok leczkét hallottam tőle; és köszönöm Istenemnek, hogy nem vagyok nő s nem terhel az a sok könnyelmü botorság, melylyel az egész nemet mindenestül szokta vádolni.

ORLANDO.
Nem emlékszel néhányra a főbb bűnöknek, melyeket a nők terhére rótt?

ROZALINDA.
Nem volt abban főbb bűn: egyik olyan volt, mint a másik, mint az apró pénz; s mindegyik hiba szörnynek látszott, míg nem jött a másik, hogy túltegyen rajta.

ORLANDO.
Kérlek, számlálj el néhányat.

ROZALINDA.
Nem én! ki nem dobom orvosságomat, csak betegre. Itt egy valaki csatangol az erdőben, ki azzal rontja fiatal fáinkat, hogy Rozalindát metél kérgökbe; ódákat aggat a csitkenye bokrokra és a szederfákra; és hitemre, mindannyi Rozalinda nevét isteníti: ha találkozhatnám ezzel az ábrándszatócscsal, adnék neki egy kis jó tanácsot, mert, úgy látszik, mindennapos szerelmi hideg leli.

ORLANDO.
Én vagyok az, kit ráz a szerelmi láz.
Kérlek, mondd meg gyógyszerét.

ROZALINDA.
Nagybátyám ismérveit nem látom rajtad: ő megtanított rá, mikép ismerhetni fel a szerelmes férfiút. Bizonyos vagyok benne, te nem vagy e csuhi-kalitka foglya.

ORLANDO.
Melyek voltak az ismérvei?

ROZALINDA.
Sovány arcz, mi neked nincsen; beesett kék szem, a mi neked nincsen; kétségbe vonhatlan szellem, mi neked nincsen; elhanyagolt szakál, mi neked nincsen; de ezt elengedem, mert tisztán kimondva, szakálod nem egyéb egy fiatalabb testvér jövedelménél. Aztán nadrágodnak nem kellene övezve, kalapodnak felszalagozva, ujjaidnak gombolva, czipődnek befűzve lenni; aztán rajtad s körülted mindennek gondatlan kétségbeesést kellene mutatni. De te nem ilyen vagy. Te még inkább keresettséget mutatsz öltözékedben, mint a ki mást szeret.

ORLANDO.
Szép ifjú, bár elhitethetném veled, hogy szerelmes vagyok.

ROZALINDA.
Velem elhitetni? Ép úgy elhitethetnéd ő vele, hogy szeretsz; mit ő is, biztosítalak, hajlandóbb tenni, mint bevallani, hogy teszi; ez egyike azon pontoknak, melyekben a nők mindig meghazudtolják lelkiismeretöket. De tréfán kívűl te vagy az, a ki teleaggatja a fákat versekkel, melyekben Rozalinda annyira dicsőittetik?

ORLANDO.
Esküszöm, fiatal ember, Rozalinda fehér kezére, én vagyok az, én vagyok az a boldogtalan.

ROZALINDA.
De annyira szerelmes vagy-e, a hogy rimeid beszélik?

ORLANDO.
Sem rim, sem tartalom azt ki nem mondhatja, hogy mennyire.

ROZALINDA.
A szerelem merő bolondság, és, mondhatom neked, csak úgy megérdemli a kótert s a korbácsot, mint a bolondok; és annak, hogy ezeket még sem büntetik és gyógyítják így, nem egyéb az oka, mint hogy e hóbort annyira közönséges, hogy magok a porkolábok is szerelmesek. De én igérem, hogy tanácsommal meggyógyítom.

ORLANDO.
Gyógyítottál-e meg valaha valakit vele?

ROZALINDA.
Gyógyítottam egyet, és pedig a következő módon: Engem szerelmének, kedvesének kellett képzelnie, és én meghagytam neki, hogy minden nap kérjen meg: ez időben aztán én, szeszélyes fiatal ember létemre, elkezdtem búsulni, asszonyias, változékony, epedő és szerelmes voltam; majd gőgös, öntelt, kaczér, kicsinyes és állhatatlan, tele könynyel, tele mosolylyal, minden szenvedélyre valami, és semmi szenvedélyre sem igazán való, mint már a gyermek s az asszonyféle nagyobbrészt ilyen fajta; majd szeretni, majd utálni volt kedvem; majd mulattam, majd szakítottam vele; most sirattam, azután leköptem; úgy hogy kérőmet bolond szerelmes kedvéből a szerelmi bolondulás kedvébe kergettem, mi abból állt, hogy lemondott az élet hullámzó árjáról s egy zugba merő barát-életet élt. Ilykép gyógyítottam meg őt, és ily módon magamra vállalom, hogy a te májadat is oly tisztára mosom, milyen az egészséges birka szive, hogy nem lesz benne a szerelemnek egy foltocskája is.

ORLANDO.
De én nem akarok meggyógyulni, fiatal ember.

ROZALINDA.
Én meggyógyítanálak, ha Rozalindának hívnál, s mindennap eljönnél kunyhómba s esengenél szerelmemért.

ORLANDO.
Nos, a mint igaz, hogy szerelmes vagyok, megteszem. Mondd csak, hol van kunyhód?

ROZALINDA.
Jer velem, majd megmutatom, s az úton te mondd el, hogy hol lakol. Jösz?

ORLANDO.
Szives örömest, jó fiú!

ROZALINDA.
Már csak nevezz Rozalindának. Jer hugom, nem jösz velünk?
        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Próbakő és Juczi jönnek; Jacques a távolból figyel rájok.

PRÓBAKŐ.
Jöjj hamar, jó Juczi: majd én megterelem kecskéidet, Juczi. Nos, Juci? Embered vagyok-e még? Hogy tetszenek egyszerü vonásaim?

JUCZI.
Vonósaid? Az Isten szerelmeért! Miféle vonósok?

PRÓBAKŐ.
Itt élek érted és bakjaidért, valamint a becsületes Ovid, a legszeszélyesebb költő is azon bakokért élt a sarmaták között, melyeket még Rómában lőtt.

JAQUES.
(magában).
Ó, rossz helyre szállásolt tudomány! rosszabbra, mint ha Jupiter szalmafödeles házban van!

PRÓBAKŐ.
Ha az ember verseit nem tudják megérteni, sem az ember jó élczét az értelem, e fürge gyermek, nem tudja követni: az jobban leveri az embert, mint a halál, jobban, mint a nagy számadás kis szobában. Biz Isten, bár az istenek poétikusnak teremtettek volna.

JUCZI.
Tudom is én, mi az a poétikus. Tisztességes-e szóban és cselekedetben? És igaz dolog-e?

PRÓBAKŐ.
Igazán, nem az: mert a legigazibb poéta leginkább színlel; a szerelmes pedig mindig poétai hajlammal bír, s a mire mint poéta esküszik, azt, mondhatni, mint szerelmes csak színleli.

JUCZI.
Aztán kivánod, hogy az istenek engem poétikusnak teremtettek volna?

PRÓBAKŐ.
Valóban kivánom: mert te arra esküdözöl, hogy tisztességes lány vagy; már most ha költő volnál, lehetne némi reményem, hogy csak úgy színleled.

JUCZI.
Azt akarnád, hogy ne lennék tisztességes leány?

PRÓBAKŐ.
Valóban azt, kivéve, ha nagyon rút volnál: mert ha a tisztesség a szépséggel kerül össze, az annyi, mint a czukor méz-lében.

JAQUES.
Elmés egy bolond!

JUCZI.
Jól van, szép nem vagyok, s azért kérem az isteneket, tegyenek tisztességessé!

PRÓBAKŐ.
Bizony, s a tisztességet egy ronda piszok fentőre elvetni annyi volna, mint tisztátalan edénybe tálalni jó eledelt.

JUCZI.
Nem vagyok én piszokfentő, bár köszönöm isteneimnek, hogy rút vagyok.

PRÓBAKŐ.
Helyes, áldottak legyenek az istenek, rútságodnak okáért. A piszokfentő még nem múlta idejét. De legyen akárhogy, én elveszlek; s e végből oda voltam tisztelendő Szövegronthó Oliver úrhoz, a szomszéd falu papjához, a ki megigérte, hogy az erdő e helyén föl fog keresni, hogy összeadjon bennünket.

JAQUES.
Ezt a találkozást szeretném látni!

JUCZI.
Jól van, az istenek adjanak hozzá való kedvet.

PRÓBAKŐ.
Amen. Ha ez embernek félénk szive volna, méltán szepeghetne e merényben: mert itt nincsen templomunk egyéb az erdő, nincs közönségünk egyéb a szarvasbarmok. De hát mit? Bátorság! A mily gyűlöletes a szarv, ép oly szükséges is. Megvagyon írva, hogy egynémely ember nem ismer határt a jóban: helyes; sok embernek van jó szarva, s nem ismeri vége határát. Jól van: ez az asszony móringja, s nem is a maga szerzeménye. Szarvak? Biz’ úgy. S csak a szegény ember? Soha bizony: a legnemesebb gimnek csak olyan hatalmas szarva van, mint a gebének. S azért van-e rideg emberen áldás? Nincs: valamint a sánczos város nemesebb, mint a falu, úgy a feleséges ember homloka is tisztességesebb, mint a legény meztelen halántéka; és a mennyivel többet ér a védő eszköz a tehetetlenségnél, annyival drágább a szarv, mint a helye.
Szövegronthó Oliver jön.
Itt jön sir Oliver. Tisztelendő Szövegronthó Oliver uram, légy üdvöz. Ellátsz bennünket itt ezen fa alatt, avagy kápolnádba menjünk-e veled?

SZÖVEGRONTHÓ.
Nincs itt senki, a ki kiadná a leányzót?

PRÓBAKŐ.
Nem kell nekem senki fiától sem ajándékba.

SZÖVEGRONTHÓ.
Valóban ki kell adni, különben a házasság nem törvényes.

JAQUES.
(előlép).
Rajta, rajta! én kiadom.

PRÓBAKŐ.
Jó estét, jó „Hogy-hínak„ uram. Hogy vagy, sir? Épen jókor jösz. Az isten fizessen meg múltkori társaságodért. Igazán örülök, hogy látlak. Nem kézbe való izé ez, kérlek, tedd a fejedre.

JAQUES.
Meg akarsz házasodni, czifra?

PRÓBAKŐ.
Valamint, sir, az ökörnek megvan a maga járma, a lónak zablája, a sólyomnak csörgetyüje, úgy az embernek megvannak a maga vágyai; s valamint a galambok csókolóznak, úgy a hitvesek is szeretnének harapni.

JAQUES.
És te ily nevelésü ember létedre bokorban akarsz esküdni, mint a koldus? Menjetek templomba, esküdjetek jóravaló pap előtt, a ki megmondhatja nektek, mi a házasság. Ez a ficzkó úgy fog benneteket összekötni, mint a hogy a padlózatot tobzani szokták; s majd egyiktek beszárad, mint a gyalogágy, és lesz nyers fa módjára csett, csett.

PRÓBAKŐ.
(magában).
Úgy tartom, jobban járnék, ha ez adna össze, mint ha más: mert ennek az ábrázata sem olyan, hogy annak rende szerint kösse meg házasságunkat, s ha nem annak rende szerint házasodtam meg, akkor jó kifogásom lesz, ha valamikor feleségemet el akarnám hagyni.

JAQUES.
Gyere velem, fogadd el tanácsomat.

PRÓBAKŐ.
Gyere, édes Juczim!
Meg kell esküdnünk, különben bagolyhiten kell élnünk.
Isten veled, Oliver uram! Ó!
Édes Oliver,
Derék Oliver,
Hadd megyek veled
De széllel el!
Ha mondom, el!
Nem esketsz engemet.
        (Jacques, Próbakő, Juczi elmennek.)

SZÖVEGRONTHÓ.
Nem tesz semmit: soha semmiféle hóbortos ficzkó engemet hivatásomból ki nem fitymál.
        (Elmegy.)

IV. SZÍN.

Ugyanott, kunyhó előtt.

Rozalinda és Celia jönnek.

ROZALINDA.
Soh’se beszélj nekem: én sírni akarok.

CELIA.
Sírj, kérlek, de légy kegyes meggondolni, hogy a könyvek nem férfiúhoz illenek.

ROZALINDA.
De nincsen-e okom a sírásra?

CELIA.
Van olyan, a milyent csak kivánhat az ember magának; azért sírj.

ROZALINDA.
Még a haja színe is csalfa.

CELIA.
Judásénál valamivel barnább. Valóban, csókjai Judásnak édes gyermekei.

ROZALINDA.
Bizony hajának szép színe van.

CELIA.
Kitünő színe: a szög mindig egyetlen szín volt a maga nemében.

ROZALINDA.
És csókja úgy tele van ihlettel, mint a megszentelt kenyér érintése.

CELIA.
Ő Dianának kimustrált ajka párját vette meg: valami téli szerzetbeli apácza nem csókolózik több áhitattal; a szüzességnek igazi jege van benne.

ROZALINDA.
De miért fogadta, hogy eljön ma reggel, ha mégsem jön?

CELIA.
Az már bizonyos, semmi őszinteség nincsen benne.

ROZALINDA.
Azt hiszed?

CELIA.
Azt hiszem, hogy nem zsebmetsző, sem nem lókötő; de a mi őszinteségét illeti, szerelem dolgában úgy gondolom, oly üres, mint egy felfordított kapu, vagy mint egy férges dió.

ROZALINDA.
Nem hű a szerelemben?

CELIA.
Nem, ha benne van; de én azt hiszem, nincs benne.

ROZALINDA.
De hallottad őt borúra-derűre esküdözni, hogy benne volt?

CELIA.
A volt nem van; e mellett a szerelmes szava nem megbizhatóbb, mint a pinczéré: mind a kettő hamis számadás mellet bizonyít. Ő itt az erdőben atyádnak, a herczegnek kiséretéhez tartozik.

ROZALINDA.
Én a minap találkoztam a herczeggel és sok kérdésére kellett felelnem. Kérdezte tőlem, miféle szülőktől származtam? Én azt mondám, hogy oly jóktól, mint ő; erre nevetett s elbocsátott. De mit beszélünk mi atyákról, midőn oly ember van itt, mint Orlando?

CELIA.
Ó, ez derék egy ember! Derék verseket ír, derék szavakat beszél, derék esküket fogad és meg is szegi derekasan keresztül-kasul, szemben kedvese szivével, fiatal bajvivóként, ki lovát csak egy oldalon sarkantyuzza s összetöri lándzsáját, mint egy nemes lúd. De hisz minden derék, a min az ifjúság lovagol és a mit hóbort vezérel. Ki jön itt?

Korinnus jön.

KORINNUS.
Uram s úrnőm, ti gyakran kérdeztétek
Ama szerelmi panaszos juhászt,
Kit a gyöpön velem ülni láttatok,
A mint dicsérte kedvesét, a gőgös
Kevély pásztorleányt.

CELIA.
        Jó; s mi baja?

KORINNUS.
Ha látni vágytok egy hű szerelemtől
Sápadt, s haragtól s gőgtől kipirult
Arcz közt hiven eljátszott színmüvet:
Úgy jertek arrább, én majd elvezetlek,
Ha megnéznétek.

ROZALINDA.
        Ó, gyerünk tehát!
Szerelmesnek szerelmest látni táp.
Vezess oda, s a műben, meglehet,
Magam is vállalok jó szerepet.

V. SZÍN.

Más része az erdőnek.

Silvius és Phoebe jönnek.

SILVIUS.
Ne haragudj’ rám, Phoebe, édes Phoebe?
Mondd, nem szeretsz; csak ne oly keserün!
A közhóhér, kinek szivét megedzi
A halál megszokott látása, a
Lehajtott nyakra nem vág, míg előbb
Nem kért bocsánatot: s ádázabb lennél
Te, mint ki él és hal vércseppekért?
Rozalinda, Celia és Korin jönnek hátul.

PHOEBE.
Hóhérod nem kivánok lenni; sőt
Mert nem akarlak sérteni, kerüllek.
Azt mondod, gyilkot rejt szemem. No szép,
Bizonynyal, és valószínü, hogy a
Leggyöngébb s legtörékenyebb dolog,
A szem, mely a parány elől becsapja
Kapuját, zsarnok gyilkos vagy mészáros
Legyen. Most zordul nézek rád szivembül:
Hadd öljön meg szemem: ha tud sebezni.
Nos, színlelj ájulást, vágd el magad’;
Avagy, ha nem tudsz, ó, szégyen gyalázat!
Ne is hazudd gyilkosnak szememet.
Hol van hát, mit szemem ütött, sebed?
Karczold magad’ meg tűvel s lesz vara;
Dűlj sásra csak, és mély és sebhelyes
Nyomot nyer tenyered egy pillanatra;
Hanem szemem, melyet reád szegeztem,
Nem sebze meg, és abban bizonyos
Vagyok, erő, mely tudna sebzeni,
A szemben nincsen is.

SILVIUS.
        Ó, drága Phoebe,
Ha valaha (s bár volna ez közel)
Fris arczban fölleled a báj hatalmát:
Megismered a láthatlan sebet,
Szerelmi éles nyíl sebét.

PHOEBE.
        De addig
Hozzám közel ne jöjj; ám akkor aztán
Gyötörhetsz gúnynyal s meg se szánj, a mint
Meg addig én sem szánlak tégedet.

ROZALINDA.
(előlép).
S aztán miért? ki volt anyád, hogy e
Boldogtalant egyszerre neveted
És bántod? Mért kell ily könyörtelennek,
Kevélynek lenned? bár szépséged, úgy
Látom, nincs több, mint mennyi gyertya nélkül,
Sötétben surran ágyba. Mit jelent ez?
Mit nézsz úgy rám? Nem látok többet én
Te benned, mint egyébben, mit vásárra
Szánt a természet. Életemre azt
Hiszi, megejti az én szemem’ is.
Már ezt, kevély kisasszony, ne reméld:
Sem éj-selyem hajad, téntás szemölded,
Sem üveges szemed, sem tejfel-arczod
Nem kényszeríti lelkem’, hogy imádjon.
S te balga pásztor, mért is követed,
Ködös délként, szelet s esőt sohajtva?
Ezerszer vagy különb te férfinak,
Mint nőnek ő: a te fajtád-bohóktól
Telik meg a világ boldogtalanokkal.
Nem tükre hizeleg neki, de te;
S magát belőled kedvezőbben látja,
Mint bármely arczvonása mutathatja.
De ismerd meg magad’, kisasszony, s térden
Köszönj az égnek böjttel egy jó férfi
Szerelmeért, mert hagyd füledbe súgnom:
Add el magad’, nem mindig áll neked
A vásár. Áldd, szeresd őt, és fogadd el.
A rút rútabb, rút létére ha fitymál.
Így; vedd el, pásztor. Isten veletek.

PHOEBE.
Szidj, édes ifjú, kérlek, évekig:
Kedvesb, ha szidsz te, mint ha ő eseng.

ROZALINDA.
Az egyik bele szeretett a te rútságodba s a másik bele szeretett az én haragomba. Ha ez így van, akkor én oly állhatatosan, mint ő ránczolt szemöldökkel felel neked, keserü szavakkal fogom elárasztani őt. Mit bámulsz úgy rám?

PHOEBE.
Nem, mintha rosszat akarnék.

ROZALINDA.
Ó kérlek, ne szeress belém: mer’ én
Bor közt tett eskümnél csalfább vagyok,
S nem is szeretlek. Házam, hogy ha tudni
Kivánod, itt van az olaj-ligetben.
Hugom, jösz? Vedd csak jól körül, juhász.
Hugom, jer! Pásztorlány, nézz rá jobb szemmel,
S ne légy kevély: szem többé így nem téved,
És nézne bár a széles világ téged.
Most el a nyájhoz!
        Rozalinda, Celia és Korinnus elmennek.)

PHOEBE.
Jaj, pásztor: érzem mondásod hatalmát:
„Ki szeretett és nem első látásra?”

SILVIUS.
Ó Phoebe!

PHOEBE.
        Ha! mit mondasz, Silvius?

SILVIUS.
Ó, szánj meg, édes Phoebe!

PHOEBE.
Úgy is bánkódom rajtad, derék Silvius.

SILVIUS.
Ki bánkódik, az könnyülést remél:
Ha bánkodol szerelmi kínomon,
Szeress viszont, úgy búd és kínom is
Egyszerre megszünik.

PHOEBE.
        Szeretetem
Birod: nem-e felebaráti ez?

SILVIUS.
Én téged óhajtlak.

PHOEBE.
        Kapzsiság!
Az már csak volt, hogy én gyülöltelek;
Hanem az nincs még, hogy szeresselek;
De mert jól tudsz beszélni szerelemről,
Mi kezdetben bosszantott: társaságod’
Tűröm ezentúl, s hasznod’ is veszem.
De több jutalmat ne remélj, mint önnön
Kedved telését, hogy hasznod veszem.

SILVIUS.
Oly szent és oly tökéletes szerelmem,
S magam a kegyben oly szegény vagyok,
Hogy gazdag aratásnak vélem tördelt
kalászt felszedni az után, ki az
Egész őszt learatja; csak egy-egy
Tévedt mosolyt, és abból megélek én.

PHOEBE.
Az ifjút ismered, ki itt beszélt?

SILVIUS.
Nem épen jól, de gyakran látom őt;
Ő vette meg a házat és a telket,
Mely a vén Carloté volt az előtt.

PHOEBE.
Bár kérdezem, ne hidd, hogy szeretem.
Az egy durczás fiú, ám jól beszél.
De mit törődöm szókkal? bár a szó –
Ha tetszik az, ki mondja – jól esik.
Csinos fiú, de mégsem oly nagyon;
Hanem kevély, s e gőg jól áll neki;
Lesz még ember belőle. Legjobb rajta
Az arcz, s jobban, mint nyelve sérteni
Tudott, gyógyítá a sértést szeme.
Nem épen nagy; de nagy, korához képest.
A lába csak így-úgy, de mégis jó.
Ajkán csinos pír volt, kissé érettebb,
Vígabb pír, mint minő arczában el-
Vegyült: ép úgy különbözött a kettő,
Mint haragos piros, átszőtt damaszktól.
Ha más nő, Silvius, oly jól megnézi őt,
Mint én, úgy közelebb jut ahhoz, hogy
Belé szeressen; én nem szeretem,
De nem is gyűlölöm, bár több okom
Is volna’ gyűlölnöm, mint szeretnem őt.
Miért is kellett engem szidnia?
Szemem s hajam is, úgymond, fekete;
És most emlékezem, még kicsufolt.
Csodálom, hogy meg nem feleltem mindjárt.
De mindegy, mi halad, el nem marad;
Írok neki egy csúfos levelet,
S te tőled küldöm: ráállsz, Silvius?

SILVIUS.
Szivemből, Phoebe!

PHOEBE.
        Azonnal írok:
Fejemben megvan már, s szívemben is;
Kurtán és keserűn végzek vele.
Jer, Silvius, velem!        (Elmennek.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Az ardennei erdő.

Rozalinda, Celia és Jacques jönnek.

JAQUES.
Kérlek, szép fiú, hadd ismerkedjem meg veled közelebbről.

ROZALINDA.
Azt mondják, mélabús ficzkó vagy.

JAQUES.
Az vagyok; jobb szeretem, mint a nevetést.

ROZALINDA.
Azok, a kik a végleteket keresik, Istentelen ficzkók, s ha tisztességes itéletre kerül a dolog, rosszabbul járnak, mint az iszákok.

JAQUES.
No már pedig jó komornak lenni és hallgatni.

ROZALINDA.
No akkor jó kapufélfának is lenni.

JAQUES.
Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaronczé, mely gőgös; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját bús komolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában útazásaim tapasztalásainak összessége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít.

ROZALINDA.
Útazó! hitemre, fontos okos van reá, hogy komor légy. Tartok tőle, eladtad jószágaidat, hogy a máséit láthassad: így aztán sokat látni és semmivel sem bírni annyi, mint gazdag szemekkel, de szegény kezekkel bírni.

JAQUES.
Úgy van, én úgy szereztem meg tapasztalásomat.
Orlando jön.

ROZALINDA.
S tapasztalásod komorrá tett. Jobb szeretném, ha bolondom volna, hogy fölvidítson, mint tapasztalásom, hogy elkomorítson. S még hozzá útazni érte!

ORLANDO.
Szerencsét s jó napot, szép Rozalind!

JAQUES.
No, ha versekben beszéltek, Isten veletek.
        (Elmegy.)

ROZALINDA.
Isten veled, monsieur útazó! Légy rajta, hogy suttogj és különcz-ruhában járj; pusztítsd el saját határod minden előnyét; gyűlöld meg szülőföldedet s mindenekfölött szidd Istenedet, hogy olyanra teremtette valaha arczodat, a milyen; különben csak kötve hiszem, hogy eveztél gondolában. Nos, nos, Orlando! hol voltál az egész idő alatt? te szerető! Ha még egy ily csínyt követsz el rajtam, sohse kerülj többé szemem elé.

ORLANDO.
Szép Rozalindám, egy órával sem jövök igéretem után.

ROZALINDA.
Megszegni a szerelem kitűzött óráját! Arról a ki egy perczet ezer részre oszt s szerelem dolgában az ezredrésznek egy részét is megszegi, mondhatni ugyan, hogy Kupido megveregette a vállát, de jót állok érte, hogy szivének nincs hija.

ORLANDO.
Bocsáss meg, édes Rozalind.

ROZALINDA.
Már ha oly késedelmes vagy, ne kerülj többé szemem elé. Ilyen formán akár kérjen meg egy csiga.

ORLANDO.
Csiga?

ROZALINDA.
Csiga bizony: mert bár lomhán jön, de fején hozza házát, mely, azt hiszem, különb hozomány, mint a mit te adhatsz asszonynak. E mellett sorsát is magával hozza.

ORLANDO.
Mi az?

ROZALINDA.
Mi? Hát a szarv, mint a magad fajtafélék feleségöknek szeretnének köszönni; de ő sorsával fölfegyverkezve jön s megelőzi felesége gyalázatát.

ORLANDO.
Az erény nem csinál szarvat, s az én Rozalindám erényes.

ROZALINDA.
És én vagyok a te Rozalindád.

CELIA.
Örömest nevez annak; de az ő Rozalindája különb fajta.

ROZALINDA.
Jer, vallj, vallj szerelmet: mert most ünnepnapi kedvemben vagyok s eléggé olyanban, hogy hallgassalak. Mit mondanál most nekem, ha igazán igazi Rozalindád volnék?

ORLANDO.
Előbb csókolnék, aztán beszélnék.

ROZALINDA.
Jobb lenne előbb beszélned, s ha tárgyad fogyatán megzavarodnál, megragadhatnád az alkalmat a csókra. Valódi jó szónokok köpnek, ha megakadnak; szerelmeseknek, ha kifogynak az anyagból, mitől Isten óvjon, a legjobb fordulat a csók.

ORLANDO.
De ha a csók megtagadtatik?

ROZALINDA.
Akkor kérni készt benneteket, és ismét van anyag.

ORLANDO.
Ki is fogyna ki belőle, ha imádott kedvese előtt áll?

ROZALINDA.
Bizony kifogynál, ha én volnék kedvesed, különben erősebbnek kellene tartanom erényemet, mint élczemet.

ORLANDO.
Mit, a szóból?

ROZALINDA.
A szóból nem, de ki a beszédből. Nem vagyok én a te Rozalindád?

ORLANDO.
Szeretem emlegetni, hogy az vagy: mert örömest beszélek ő róla.

ROZALINDA.
Jó, mondom tehát neked, az ő személyében, hogy nem kellesz.

ORLANDO.
Akkor meghalok saját személyemben.

ROZALINDA.
De már meghalni csak halj meg megbizott által. Ez a szegény világ már közel hat ezer éves, és ez egész idő alatt még senki sem halt meg a maga személyében, t. i. szerelem miatt. Troilus agyvelejét görög buzogány locscsantotta ki, pedig megtette, a mi tőle telt, hogy előbb haljon meg és ő példány szerelem dolgában. Hát Leander! Ő még sok szép esztendőt élhetett volna, bár Héro apáczává lett, ha nem lett volna az a meleg Sz.-Iván éje: mert a jó fiú csak fürödni jött a Hellespontba és a görcs megfogta, belefúlt, s a korabeli bolondos krónikások úgy találták, hogy: sestosi Héro volt. De mindez hazugság: az emberek időnkint meg-meghaltak, a férgek meg is ették őket, de nem szerelemből.

ORLANDO.
Nem szeretném, ha Rozalindám is így gondokoznék, mert esküszöm, engem megölne összeránczolt homloka.

ROZALINDA.
E kézre! egy legyet sem akarok megölni. De jer, most előzékenyebb hangulatu Rozalindád leszek, s kérj tőlem, a mit akarsz, megadom.

ORLANDO.
Úgy hát szeress, Rozalinda.

ROZALINDA.
Jó, szeretni foglak, minden pénteken és kedden s a többin.

ORLANDO.
S akarsz-e engemet?

ROZALINDA.
Akarlak s még húsz ilyet.

ORLANDO.
Mit mondasz?

ROZALINDA.
Nem vagy-e jó?

ORLANDO.
Reménylem, az vagyok.

ROZALINDA.
Nos hát, kivánhat-e az ember eleget a jóból? Gyere, hugom, te légy a pap, adj össze bennünket. Add kezedet, Orlando. Mit szólasz hozzá, hugom?

ORLANDO.
Kérlek, adj össze.

CELIA.
Nem tudom a mondókát.

ROZALINDA.
Úgy kell kezdened, hogy: „Akarod-e, Orlando –”

CELIA.
No gyere. Akarod-e, Orlando, hitves társadul ezt a Rozalindát?

ORLANDO.
Akarom.

ROZALINDA.
Úgy, de mikor?

ORLANDO.
Hát most, a hogy csak össze tud bennünket adni.

ROZALINDA.
Akkor azt kell mondanod: „Én tégedet, Rozalinda, hitves társamul veszlek.”

ORLANDO.
Én tégedet, Rozalinda, hitves társamul veszlek.

ROZALINDA.
Kérhetném tőled házassági engedélyedet; de én Orlando, hozzád megyek: ime egy leány elébe kerül a papnak s valóban az asszonyok gondolatai mindig is megelőzik cselekedeteiket.

ORLANDO.
Minden gondolat úgy van, mert szárnya van.

ROZALINDA.
Most valld meg nekem, meddig akarod őt megtartani, ha már egyszer megszerezted?

ORLANDO.
Örökké és azontul egy nap.

ROZALINDA.
Mondd: egy nap, az örökké nélkül. Nem, nem, Orlando: a férfi április kérő – deczember férj korában; a lány május lány korában, de változik a menny, ha asszony lett. Én szerelemféltőbb leszek rád, mint egy örvös himgalamb nőstényére; rikácsolóbb, mint a papagály, ha esőt érez; hóborkásabb, mint egy majom, és vágyaimban telhetetlenebb, mint egy pávián; sírni fogok semmiért, mint Diána a fürdőben, még pedig akkor, midőn vidámnak lenni volna kedved; kaczagni fogok, mint egy hiéna, még pedig akkor, mikor az álom kerülget.

ORLANDO.
Hét az én Rozalindám így fog-e tenni?

ROZALINDA.
Életemre, ő úgy fog tenni, mint én teszek.

ORLANDO.
Oh, de ő okos.

ROZALINDA.
Különben nem is volna elég esze arra, hogy így tegyen; mentül okosabb, annál nyakasabb. Csukd egy asszony eszére az ajtót, kimegy az ablakon; zárd be ezt, kimegy a kulcslyukon; dugd be ezt, a füsttel is kirepül a kéményen.

ORLANDO.
Ha mely ember feleségének ilyen esze van, az ugyan rámondhatja: „Hol jár az eszed?”

ROZALINDA.
Már ezzel csak akkor állítsd meg feleséged eszét, ha útban találod szomszédod ágyához.

ORLANDO.
S volna-e az észnek annyi esze, hogy erre mentséget találjon?

ROZALINDA.
Volna biz annyi, hogy elmondja, tégedet jött keresni. Sohasem fogod őt felelet nélkül megfogni, kivéve ha nyelv nélkül fogod meg. Oh sohase engedjétek, hogy az az asszony maga szoptassa gyerekét, a ki hibájáért nem tudja férjét okozni, mert bizonyosan bambát nevel belőle.

ORLANDO.
E két órára elhagylak Rozalinda.

ROZALINDA.
Ah, drága szerelmem: nem lehetek két óráig nálad nélkül.

ORLANDO.
A herczeget az ebédhez kell kisérnem; két óra múlva ismét nálad leszek.

ROZALINDA.
Jól van, csak menj, csak menj. Tudtam, hogy ez lesz belőle: barátaim eleget mondták s magam is gondoltam; hanem az a hizelgő nyelved megnyert; de hiszen egy eltaszított nő nem a világ, azért jer, halál! Két órára mondtad?

ORLANDO.
Kettőre, édes Rozalindám.

ROZALINDA.
Hitemre és egészen komolyan, és Isten engem úgy segéljen, és minden tisztességes esküre, mely semmi veszélylyel nem jár: ha csak egy betüjét szeged meg igéretednek, vagy csak egy perczczel jösz később a kitüzött óránál, akkor a legnagyobb száju szószegőnek s a legcsalfább szeretőnek foglak tartani, a kit a hitszegők nagy csapatából kiválaszthatni: a legméltatlanabbnak arra, kit Rozalindádnak hívsz. Azért vigyázz magadra, és tartsd meg, a mit igértél.

ORLANDO.
Megtartom nem kisebb hűséggel, mint ha te valóban Rozalindám volnál; s most Isten veled.

ROZALINDA.
Jó, az idő az a régi biró, ki az efféle bűnösöket megvallatja: hadd próbáljon ki az idő. Adieu!
        (Orlando elmegy.)

CELIA.
Te ugyan jól megadtad nemünknek szerelmi szátyárkodásodban. Nadrágodat s kabátodat a fejedre kellene húzni, hadd látná a világ, mit csinált a madár saját fészkével.

ROZALINDA.
Oh hugom, hugom, hugom, kedves piczi hugocskám, ha tudnád, hány ölet estem én a szerelembe. De hisz ez kilábolhatatlan: érzelmeimnek feneke ismeretlen, mint a portugáli öböl.

CELIA.
Vagy inkább feneketlen, hogy a mennyi érzelmet bele öntesz, annyi foly ki.

ROZALINDA.
Itélje meg maga Vénusnak az az istentelen fattya, a kit a gondolat nemzett, ki unalomban fogamzott s kit őrültség szűlt a világra, az a bolond vak fiú, a ki mindenkinek a szemét megcsalja, mivel maga szemtelen: hogy mennyire vagyok a szerelemben. Mondom neked, Aliena, nem lehetek el Orlando látása nélkül. Elmegyek, árnyékot keresek és sohajtok, míg vissza nem jő.

CELIA.
Én meg alszom egyet.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Más része az erdőnek.
Jacques, Urak és Vadászok jönnek.

JAQUES.
Ki ejtette el a szarvast?

1. LORD.
Én, sir.

JAQUES.
Mutassuk be a herczegnek, mint valami római hóditót. S jó volna a szarvas agancsait fejére rakni, győzelmi galy gyanánt. Nincs erre az alkalomra valami nótátok, vadászok?

2. LORD.
De van, sir.

JAQUES.
Kezdjétek rá: mindegy akármilyen a dallama, csak eléggé lármás legyen.
Dal.
Mit kap, ki lőtte e vadat?
Bőrmezt s viselni szarvakat.
A szarvért haragudni kár:
Ősöd forgónak hordta már;
Apád apja hordta,
Édes apád furta.
A szarv, a szarv, a szarv, a bohó,
Se kaczagni, se nem haragudni való!

III. SZÍN.

Az erdő.

Rozalinda és Celia jönnek.

ROZALINDA.
Nos, mit szólsz most? Nem múlt két óra el? s Orlando még nincs itt.

CELIA.
Biztosítlak: szűz szerelemmel s megzavart agyvelővel fogta iját és puzdráját s elment – aludni.
(Silvius jön.)

SILVIUS.
Üzenetet hozok neked, szép ifjú.
Szép Phoebém küldi tőlem ezt neked:
        (Levelet ad át.)
Nem ismerem tartalmát; ámde sejtem,
Zord arczából s bosszus viseletéből,
Melyet írás közt mutatott, hogy mérges
Hangon fog szólni. Énnekem bocsáss meg,
Én büntelen küldött vagyok csupán.

ROZALINDA.
A türelem maga megbokrosodva
Fölforrna erre: tűrd el ezt, s tűrsz mindent.
Szép nem vagyok? És módot nem tudok?
Kevélynek mond, s hogy nem szeretne, ha
Oly ritka voln’ a férfi, mint a phoenix.
Ej lánczos! hajlama nem az a nyúl,
Mit én űzök: mért ír nekem ilyet?
Juhász, tőled került ki e levél.

SILVIUS.
Nem, esküszöm: tartalmát nem tudom.
Ő írta, Phoebe.

ROZALINDA.
Ej bolond vagy, és
A szerelem túlságra vitt. Kezét
Én láttam: bőr keze van, téglaszín
Keze; én azt hittem valóban, ócska
Kesztyű van rajt’, pedig csak keze volt:
Szolgáló keze van; de nincs szó erről.
Azt mondom: ezt nem gondolta ki,
Ez férfinak eszméje s férfikéz.

SILVIUS.
Bizonynyal Phoebeé.

ROZALINDA.
Rakonczátlan és ádáz stylus ez:
Radókhoz illik; gyűlöl, mint török
Keresztyént. Nők szelíd agyában ily
Vad eszme nem terem, ily szerecsen
Szavak lényökben feketébbek, mint
Színökben. Nem kivánod hallani?

SILVIUS.
Ha tetszik: mert még nem hallám, habár
Sokat is Phoebe kegyetlenségéről.

ROZALINDA.
No, engem Phoebe főbe ver. Figyelj,
Hogy ír a zsarnok.
„Pásztor, képben vagy-e isten,
Ki lángot gyújt a lány-szivben?”
Hát nő gunyolhat így?

SILVIUS.
Ezt gunynak mondod?

ROZALINDA.
„S istenségedet elhagyva
Nő-sziv ellen kelsz-e hadra?”
hallottál-e valaha ily gúnyt?
„Férfi-szem esenge értem,
De bosszuját még nem értem.”
Mintha én is nem volnék férfi.
„Hogyha bennem ily szerelmet
Szép szemed haragja keltett:
Ah velem még mit tehet,
Ha szelíd tekinteted?
Míg szidál, szerettelek:
Hátha kérsz, mit nem teszek?
Az előtt még ismeretlen,
Ki hírül viszi, szerelmem.
Bízd te is rá titkodat:
Hogy hű ajánlatomat
S a mit csak tehetnék néked,
Elfogadja szendeséged;
Vagy tagadd meg hű szerelmem’,
S én tudom, sírom’ hol leljem.”

SILVIUS.
Ezt te szidásnak nevezed?

CELIA.
Ah, szegény juhász!

ROZALINDA.
Te szánod őt? Nem, ő nem érdemel szánalmat. Ily asszonyt akarsz szeretni? Mit? hangszerré tennéd magadat, hogy hamis nótákat játszanak rajtad? Kiállhatatlan! Jó, menj, lódulj hozzája (mert látom a szerelem szelidített kigyót csinált belőled) és mondd neki ezt. hogy ha szeret engem, parancsolom neki, szeressen téged; ha nem akar, akkor nekem soha sem kell, kivéve, ha te kérsz érte. El most innen, ha hű szerető vagy, és szót se, mert jönnek.     (Silvius elmegy.)
Oliver jön.

OLIVER.
Jó reggelt, szépeim. Ugyan kérnélek,
Hol áll ez erdő szélin egy olaj-
Fákkal körülszegett juhász-tanya?

CELIA.
Innen nyugatra, le a szomszéd telken:
A fűz-sor ott a csörgő patakon,
Jobb kézre hagyva, ép oda vezet.
De most a ház maga őrzi magát:
Nincs otthon senki.

OLIVER.
Ha szem tanulhat nyelvtül, úgy ismernem
Kén’ titeket hallás után: ily mez
És ily kor: „A fiú csinos, lányarczu
S idősb nőtestvérként tünik fel inkább;
A lány bátyjánál barnább s alacsony.”
Vaj, nem ti vagytok-é gazdái tán
A háznak, melyről kérdezősködém?

CELIA.
Nem kérkedés, kérdésre mondva, hogy
Azok vagyunk.

OLIVER.
        Orlando üdvözöl.
Kit Rozalindnak hí, az ifjunak
E véres kendőt küldi: Te vagy az?

ROZALINDA.
Igen. És mit kell ebbül értenünk?

OLIVER.
Gyalázatom hírét. Ha tudni vágytok,
Hogy mi vagyok, s hogyan s hol és miért
Lett véres e kendő –

CELIA.
        Kérlek, beszélj.

OLIVER.
Midőn Orland’ utólszor ment el innen,
Egy óra múlva ismét visszajönni
Igérkezett, s mint az erdőn bolyong,
A képzelet édes fanyar falatján
Rágódva, im, mi történt! Félre néz,
S vigyázzatok, mit látott: az idő
Mohába burkolt törzsü, sudarán
Aszott vénségtől kopasz tölgy alatt,
Egy rongyos, szerencsétlen, szőt-benőtt
Ember feküdt hanyatt: nyaka köré
Aranyba játszó zöld kígyó fonódott,
Sűrű fenyegetéssel nyilt szájához
Hordván fejét; de hirtelen meglátván
Orlandót, lefonódott s pikkelyes
Testével félre, bokorba osont.
De e bokor árnyán nőstény-oroszlán
Feküdt, szárazra kiszopott emlőkkel.
Fejét a földre nyújtva, macska-szemmel
lesvén, nem mozdul-é az alvó ember,
Mivel e vad nemes természete,
Hogy azt nem bántja, mi halottnak látszik.
Orland’ az emberhez közelg, ezt látva,
Kiben testvérére, bátyjára ismer.

CELIA.
Ó, e testvérről ő beszélt nekem;
S az élők közt legtermészetlenebbnek
Festette őt.

OLIVER.
Jól tette: én tudom,
Hogy ő természetlen vala.

ROZALINDA.
        De térj
Orlandóra: ott hagyta őt az éhes
És kiszopott oroszlán tápjaul?

OLIVER.
Kétszer fordúlt meg ily szándékkal; ám
A jámborság, mely bosszunál nemesb,
S a természet, mely a jó alkalomnál
Erősb, nyilat lövettek a vadra vele,
S a vad lábához hullt legott: a zaj
Silány álmomból felvert engem is.

CELIA.
Te vagy testvére?

ROZALINDA.
        Téged mente meg?

CELIA.
Te vagy, ki annyit tört megölni őt?

OLIVER.
Voltam, de nem vagyok. Nem is szégyenlem.
Bevallani, mi voltam: mert oly édes
Nekem, megtértnek, az, a mi vagyok.

ROZALINDA.
De hát a véres kezkenő?

OLIVER.
        Azonnal.
Midőn elsőtől végig, kölcsönösen,
Könyben fürösztők, elbeszélésinket,
Hogy én miként juték e puszta helyre:
Ő a nemes herczeghez vezetett,
Ki tiszta mezt adott és eledelt,
Öcsém szeretetére bízva engem,
A ki mindjárt lakába vezetett,
Hol ő levetkezett; de az oroszlán
Megtépte, itt karán, a húst s a hely
Mindeddig vérzett; ő alélni kezd,
S a mint alél, kiáltja: Rozalind!
Majdan felkeltém s elkötém sebét,
S egy kis vártatva fölszedvén magát,
Ide küld idegen létemre is,
E történettel, hogy te szószegését
Bocsásd meg, és hogy adjam át e kendőt,
Mely vérét itta, az ifjú juhásznak,
Kit tréfából hív Rozalindájának.

CELIA.
Ho hó, nos Ganymed, jó Ganymed!
        (Rozalinda elájul.)

OLIVER.
Ha vért látnak, sokan ájulnak el.

CELIA.
Több rejlik ebben. Öcsém! Ganymed!

OLIVER.
Ni, föleszmél.

ROZALINDA.
Csak volnék otthon.

CELIA.
        Elviszünk haza.
Oh, kérlek, nem fognád meg őt karon?

OLIVER.
Légy jó kedvű, fiatal ember. Te férfi? Nincs benned férfi-sziv.

ROZALINDA.
Beismerem, nincs. Ah, pajtás, valaki azt gondolhatná, hogy ez aztán jól tetette magát. Kérlek, mondd testvérednek, hogy mily jól tetettem magamat. Ah, óh!

OLIVER.
Ez nem volt tettetés: szined nagyon is jól bizonyította, hogy komoly földindulás volt.

ROZALINDA.
Biztosítlak, tettetés volt.

OLIVER.
Jól van hát, szedd össze magadat s tettesd, mintha férfiú volnál.

ROZALINDA.
Jó, de valóban, igazság szerint akár asszony lehettem volna.

CELIA.
Gyerünk, mindinkább sápadsz; kérlek, menjünk haza felé. Jó sir, gyere velünk.

OLIVER.
Megyek, mert választ várnak otthon arra, hogy Rozalind öcsémnek megbocsát-e?

ROZALINDA.
Majd gondolok ki valamint. De, kérlek, dicsérd neki tettetésemet. Menjünk.
        (Elmennek.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Az ardennei erdő.

Próbakő és Juczi jönnek.

PRÓBAKŐ.
Majd keritünk rá időt. Juczi; türelem, kedves Juczi.

JUCZI.
Bizony a pap elég jó volt, akármit beszélt is az az öreg úr.

PRÓBAKŐ.
Istentelen egy sir Oliver, Juczi, fölöttébb silány egy Szövegronthó. De, Juczi, van itt az erdőben egy fiatal ember, a ki igényt tart rád.

JUCZI.
Ah, tudom, kicsoda; semmi követelése sincs rajtam a világon. Itt jön az az ember, a kit értettél.
Vilmos jön.

PRÓBAKŐ.
Étel és ital az nekem, ha bolondot látok. Hitemre! nekünk, már mint a kik elmések vagyunk, sokért kell felelnünk; kell ingerkednünk, nem tudjuk megállani a nélkül.

VILMOS.
Jó estét, Juczi.

JUCZI.
Adjon Isten, Vilmos.

VILMOS.
Jó estét neked is, sir.

PRÓBAKŐ.
Jó estét, derék barátom. Tedd fel a sapkádat, tedd fel a sapkádat; no, kérlek, tedd fel. Hány esztendős vagy, barátom?

VILMOS.
Huszonöt, sir.

PRÓBAKŐ.
Érett kor. Neved Vilmos?

VILMOS.
Vilmos, sir.

PRÓBAKŐ.
Szép név! Itt az erdőben születtél?

VILMOS.
Itt, sir, hál’ Istennek.

PRÓBAKŐ.
Hál’ Istennek: jó felelet. Gazdag vagy?

VILMOS.
Bizony, sir, csak félig meddig.

PRÓBAKŐ.
Félig meddig, ez jó, nagyon jó; igen nagyon jó; de mégsem az; csakis félig meddig az. Bölcs vagy?

VILMOS.
Igen, sir, van egy kis eszem.

PRÓBAKŐ.
Már ezt jól mondod. Eszembe jut egy mondás: „A bolond bölcsnek tartja magát; de a bölcs tudja magáról, hogy bolond.” A pogány bölcs, ha megkivánta a szőlőt, föltátotta a száját, midőn bedugta a szőlőt, s ez által annyit mondott, hogy a szőlő enni, a száj föltátni való. Szereted ezt a hajadont?

VILMOS.
Szeretem, sir.

PRÓBAKŐ.
Add ide kezedet. Tanultál-e valamint?

VILMOS.
Nem én, sir.

PRÓBAKŐ.
Nos akkor tanuld meg tőlem ezt: a mi az enyim, az nem a tied: mert a rhetorikai figura, hogy az italtól, ha a palaczkból pohárba öntik, megtelik az egyik, megürül a másik: mert minden író egyetért abban, hogy ipse annyi mint ő; már pedig az ipse nem te vagy, mert én vagyok ő.

VILMOS.
Miféle ő, sir?

PRÓBAKŐ.
Ő, sir, a ki el fogja venni ezt a nőt. Azért, buksi, kerüld – a mi a köznyelven annyi, mint hagyd el – ezen hölgy – a mi a mindennapi beszédben annyi, mint asszony – körét – a mi parasztosan annyi, mint társaságát. A mi együtt véve annyi, hogy kerüld e hölgy körét, különben elvesztél, buksi; vagy hogy jobban megértsed: meghalsz; azaz: megöllek, elteszlek láb alól, halálra váltom életedet, tömlöczre szabadságodat. Méreggel látlak el, vagy bottal, vagy vassal: pártokat uszítok rád, politikával rohanlak meg és százötven uton foglak megölni: azért reszkess és hordd el magad’.

JUCZI.
Eredj, jó Vilmos.

VILMOS.
Az Isten tartson meg jókedvedben, sir.
        (Elmegy.)
Korin jön.

KORIN.
Gazdánk és asszonyunk keresnek: jer, el, el!

PRÓBAKŐ.
Tipegj, Juczi, tipegj, Juczi. Én megyek veled, megyek veled.
        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Orlando és Oliver jönnek.

ORLANDO.
Lehetséges-e, hogy ily rövid ismeretség után szeresd? alighogy láttad, szeresd? s szeretvén meg is kérd? s ő megkérve, bele is egyezzen? S megmaradsz a mellett, hogy a tied legyen?

OLIVER.
Ne törődjél se az elhamarkodással, se szegénységével, se kurta ismeretségünkkel, se hirtelen kérésemmel, se hirtelen beegyezésével, hanem mondd velem, hogy szeretem Alienát; mondd vele, hogy ő meg engem szeret; egyezz meg mindkettőnkkel abban, hogy egymáséi legyünk: nem lesz károdra; atyám házát s a mi jövedelme csak volt az öreg sir Rolandnak, neked engedem át s itt élek és halok mint pásztor.

ORLANDO.
Beegyezem.
Tartsd nászod’ holnap: meghivom reá
A herczeget s egész vidám kiséretét.
Rozalinda jön.
Menj, készítsd el a lányt: mert ime itt
Jő Rozalindám.

ROZALINDA.
Fogadj, Isten, bátyám.

OLIVER.
Isten veled, szép hugom.        (Elmegy.)

ROZALINDA.
Oh, édes Orlandóm, mint fáj látnom, hogy szivedet kötésben viseled.

ORLANDO.
Hisz karomat viselem benne.

ROZALINDA.
Azt gondoltam, szivedet sebzette meg oroszlán.

ORLANDO.
Meg van sebezve, de hölgy szeme sebezte meg.

ROZALINDA.
Megmondta testvéred, mily jól szinleltem az ájulást, midőn kendődet megmutatta?

ORLANDO.
Meg, s ennél nagyobb csodát is mondott.

ROZALINDA.
Ó, tudom mire czélzasz. Már az igaz: nem esett ily hirtelen semmi sem, kivéve két kos butizása és Caesar thrasói „jöttem-láttam-győztem”-féle kérkedése: mert testvéred és hugom nem is találkoztak még, csak látták egymást; nem is látták már szerették egymást; nem is szerették egymást, már sóhajtoztak; nem sóhajtoztak, már kérdezték egymástól az okát; még nem is tudták az okát, már keresték az orvosságát; s ezen lépcsőkből létrát raktak a házassághoz, melyen tartózkodás nélkül felkapaszkodnak, ellenkező esetben még a lakodalom előtt mondanak le a tartózkodásról. Igazi szerelmi düh fogta el őket, összekerülnek, és nincs ék, mely elválaszsza őket.

ORLANDO.
Holnap lesz lakodalmok s én a herczeget meghivom az esküvőre. De, oh! mily keserves dolog más szemével nézni a boldogságot. Szivem keservének annál inkább legtetején leszek, holnap, mentül inkább gondolom, hogy bátyám boldog, övé levén, a mit boldogságához kívánt.

ROZALINDA.
Hát aztán, én neked nem mehetek holnap Rozalinda számba?

ORLANDO.
Én nem élhetek többé képzelésből.

ROZALINDA.
No, úgy nem foglak többé hiú fecsegéssel terhelni. Tudd meg tehát (mert most bizonyos czélzattal beszélek), hogy én téged szép képességü nemes embernek ismerlek. Ezt nem azért mondom, hogy ismereteim iránt jó véleményre bírjalak; azon vagy, tudom, úgy is; nem fáradozom nagyobb tiszteletért sem, mint a mennyit némi hit szerény mértékben tőled – nem a magam kedveért, hanem a te jóvoltodra – kierőszakolhat. Hidd el, kérlek, hogy én különös dolgokhoz értek. Én három éves koromtól fogva ismertem egy varázslót, a ki mesterségét nagyon alaposan űzte ugyan, de nem volt kárhozatos. Ha úgy szivből szereted Rozalindát, a hogy magadviselete hirdeti, úgy akkor, mikor bátyád elveszi Alienát, ő is a tied lesz. Én tudom, mily szorongatott sorsra jutott, és megtehetem, ha nincsen ellene kifogásod, hogy holnap mindenestül és minden veszély nélkül szemed elé idézem.

ORLANDO.
S józanul beszélsz?

ROZALINDA.
Józanul, életemre! melyet pedig sokra becsülök, noha azt mondom, hogy varázsló vagyok. Azért öltsd fel legjobb ruhádat, hívd meg barátaidat: mert ha akarsz esküvőt tartani, fogsz is, és Rozalindával, ha úgy akarod.
Silvius és Phoebe jönnek.
Nézd, itt jön két szerető: az egyik az enyim, a másik meg az enyimé.

PHOEBE.
Nagyon gyöngédtelen valál irántam:
Másnak mutatni meg levelemet.

ROZALINDA.
Mi gondom, tettem-e; czélom csak az,
Hogy gőgösnek s gyöngédtelennek lássam.
Ím, téged itt egy hű juhász követ:
Tekints reá s szeresd, ő könyörög.

PHOEBE.
Mondd meg neki, mit tesz szeretni, pásztor.

SILVIUS.
Csupa sóhajból s könnybül állani:
S én így vagyok Phoebeért.

PHOEBE.
S én Ganymedért így.

ORLANDO.
S én Rozalindért így.

ROZALINDA.
És én – nem asszonyért.

SILVIUS.
Csupa hűségből s szolgálatbul állni,
Csak szenvedélyből és merő vágyakból,
Merő imádat, hűség, engedés,
Alázat, türelem s türelmetlenség,
Szeplőtelenség, próba s engedésből:
S én így vagyok Phoebeért.

PHOEBE.
S én Ganymedért így.

ORLANDO.
S én Rozalindért így.

ROZALINDA.
És én – nem asszonyért.

PHOEBE.
Ha így van ez, mért szidsz szerelmemért?
        (Rozalindhoz.)

SILVIUS.
Ha így van ez, mért szidsz szerelmemért?
        (Phoebéhez.)

ORLANDO.
Ha így van ez, mért szidsz szerelmemért?

ROZALINDA.
Miért mondod te is, hogy „mért szidsz szerelmemért?”

ORLANDO.
Neki, ki nincsen itt s ki nem is hall.

ROZALINDA.
Kérlek, elég ebből ennyi: mintha csak irlandi farkasok üvöltenének a holdra. Segitek rajtad (Silviushoz), ha segithetek. Szeretnélek (Phoebéhez), ha szerethetnélek. Holnap találkozzunk mindnyájan. Elveszlek (Phoebéhez), ha valaha veszek feleséget, pedig holnap tartok esküvőt. – Neked elégséget fogok tenni ((Orlandóhoz), ha valaha tettem elégséget férfinak és holnap meg fogsz házasodni. Kielégítlek (Silviushoz), ha kielégít az, a mi kedvedre van, és holnap meg fogsz házasodni. (Orlandóhoz.) Ha Rozalindát szereted, eljöjj. (Silviushoz). Ha Phoebét szereted, eljöjj, és én oly igazán eljövök, mint igazán nem szeretek asszonyt. Így Isten veletek: ezek rendeleteim.

SILVIUS.
Ha élek, ott leszek.

PHOEBE.
        Ott én is.

ORLANDO.
        Én is.
        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Ugyanott.

Próbakő és Juczi jönnek.

PRÓBAKŐ.
Holnap lesz az örömteljes nap, Juczi, holnap esküvőt tartunk.

JUCZI.
Én tiszta szivemből kivánom, s úgy reménylem, nem szégyenletes kivánat, ha az ember azt kivánja, hogy fejkötő alá jusson e világon. Itt jön kettő a számüzött herczeg apródai közűl.
Két Apród jön.

1. APRÓD.
Adjon Isten, nemes uram.

PRÓBAKŐ.
Hitemre, fogadj Isten: jerünk, üljünk le s énekeljünk.

2. APRÓD.
Szolgálatodra állunk, ülj középre.

1. APRÓD.
Bele vágjunk kereken köhécselés és köpés nélkül, vagy a nélkül, hogy rekedtségről beszélnénk, a mi egyetlen prológusa a rossz hangnak.

2. APRÓD.
Úgy, úgy; és mindketten egy nótára, mint két lovas egy lovon.

Dal.
Volt egy fiú és kedvese,
Ihajna, ihajna, ihaj, ejeha!
A zöld vetés közt járt vele
Tavasz időben párosuló időben:
Mikor a madár haj zenge már,
Szerelmes erre vár.

A rozs-dülőn vetés között,
Ihajha, ihajha, ihaj ejeha!
A kedves nép lefeküdött
Tavasz-időben stb.

És egybe e dalt dalolák,
Ihajna, ihajna, ihaj ejeha!
Az élet itt csupa virág,
Tavasz-időben stb.

Azért használd fel a jelent,
Ihajna, ihajna, ihaj ejeha!
Tavaszszal él a szerelem
Tavasz időben stb.

PRÓBAKŐ.
Bizony, ifjurak, noha mindössze sem sok volt dalotokban, mégis a nótája felette dallamtalan volt.

1. APRÓD.
Tévedsz, sir: mi kellően kitöltöttük az időt, és nem szalasztottunk el semmit sem.

PRÓBAKŐ.
De már én elszalasztott időnek tartom ily hamis énekléssel tölteni ki az időt. Isten veletek, és Isten javítsa meg hangotokat. Jer, Juczi.
        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Az erdő más része.
Az idősb Herczeg, Amiens, Jacques, Orlando, Oliver és Celia jönnek.

HERCZEG.
Hiszed, Orlando, hogy megtartja e
Fiú mindazt, a mit igért?

ORLANDO.
        Én egyszer
Hiszem, egyszer meg nem hiszem, mint az,
Ki félti, mit remél, s mitől fél, tudja.
Rozalinda, Silvius és Phoebe jönnek.

ROZALINDA.
Csak türelem, míg a kötést megoldjuk.
(A Herczeghez.) Azt mondod, ha megszerzem Rozalindád’,
Orlandónak adod?

HERCZEG.
        Neki, habár
Országokat adhatnék is vele.

ROZALINDA.
(Orlandóhoz).
S te azt, hogy elveszed, ha meghozom?

ORLANDO.
El, s bár királyságok királya volnék.

ROZALINDA.
(Phoebéhez.)
Te meg, hogy hozzám jösz, ha én elveszlek?

PHOEBE.
Hozzád, s ha rá meg kellend halnom is.

ROZALINDA.
De hogy ha eltaszítsz, akkor magad’
Ezen hűséges pásztornak adod?

PHOEBE.
Így áll az alku.

ROZALINDA.
(Silviushoz).
S te Phoebét, ha hozzád megy, elveszed?

SILVIUS.
S habár egy volna bírni őt s meghalni.

ROZALINDA.
És én mindezt elrendezni igértem.
tartsd, herczeg, meg szavad’, s add lányodat;
Te is Orlando, s lányát elfogadd;
Tartsd, Phoebe, meg szavad’, s végy engem el;
Különben menj ezen juhászhoz itt;
Tartsd szót te, Silvius, hogy elveszed,
Ha nem kellek neki. S most elmegyek,
Hogy eloszlassak minden kételyt.
        (Rozalinda, Celia el.)

HERCZEG.
E pásztorfiú némely arczvonása,
úgy emlékszem, szakasztott lányomé.

ORLANDO.
Mylord, midőn először láttam őt,
Lányod testvérének tetszett nekem;
De, jó uram, ő ez erdők fia,
És hirhedt tudományoknak tudója,
Itt oktatá nagybátyja őt, kiről
Azt mondja, nagy bűvész vala s ezen
Erdő körében fekszik eltemetve.
Próbakő és Juczi jönnek.

JAQUES.
Bizonyára új vízözön lesz s ez a pár a bárkába készül. Itt jön egy pár igen különös fajta barom, melyet minden nyelven bolondnak hínak.

PRÓBAKŐ.
Üdv és üdvözlet mindnyájatoknak.

JAQUES.
Jó uram, üdvözöld őt. Ez az a hóborkás úr, kivel annyiszor találkoztam az erdőben: esküszik, hogy udvaroncz volt.

PRÓBAKŐ.
Ha valaki kétségbe vonja, próbálkozzék meg, nem igazolom-e magamat. Jártam én taktusra; hizelegtem hölgyeknek, politikus voltam barátom és sima ellenségem iránt; tönkre tettem három szabót; volt négy párbajom, és kis hija, hogy egyben meg nem is verekedtem.

JAQUES.
És miképen hiusult meg ez?

PRÓBAKŐ.
Hát találkoztunk s úgy találtuk, hogy a párbaj a hetedik casuig ért.

JAQUES.
Mifelé hetedik casuig? Jó uram, kedves egy ficzkó.

HERCZEG.
Nagyon kedves.

PRÓBAKŐ.
Isten áldjon meg, sir; viszont kivánom neked is. Ide tolakodtam, sir, a többi erdei mátkapár közé, hogy hitet fogadjak és szegjek a szerint, a mint a szent házasság köt és a mint a vér szeg. Szegény egy szűz, sir, árva egy jószág, sir, hanem sajátom; szegényes kedvtelésem sir, elvenni azt, a ki másnak senkinek sem kell. A gazdag tisztesség, sir, zsugorként szegényes házban lakik, mint gyöngyeitek ocsmány csigáitokban.

HERCZEG.
Hitemre, igen eleven és elmés.

PRÓBAKŐ.
A mint egy bolond nyilához s ily édes ragályhoz illik, sir).

JAQUES.
De a hetedik casus; hányadán volt a párbaj a hetedik casuson?

PRÓBAKŐ.
Egy hétszer visszamondott hazugságon. Tartsd magadat tetszetősben, Juczi. Hát így volt, sir. Nekem nem tetszett egy bizonyos udvaroncz szakálának a vágása; ő azt üzente, hogy ha én szakála vágását rossznak mondtam, ő jónak tartja; ezt nevezik: „udvarias válasznak.” Ha én újra rá üzentem, hogy a vágás rossz, ő visszaüzent, hogy neki tetszik; ezt nevezik „ildomos döfésnek.” Újra: a vágás rossz; ő tagadta itélő tehetségemet; ezt nevezik: „nyers feleletnek.” Újra: a vágás rossz; ő azzal válaszol, hogy nem mondok igazat; ezt nevezik: a „merész visszavágásnak.” Még egyszer: a vágás rossz; erre ő azt mondja, hogy hazudom; ezt nevezik: „daczos visszautasításnak;” és így tovább a „körülírt hazugság”-ig és az „egyenes hazugságig.”

JAQUES.
És hányszor mondtad, hogy szakála vágása rossz?

PRÓBAKŐ.
Sem én nem mertem tovább menni a „körülírt hazugság”-nál, se ő nem mert az „egyenes hazugságig” menni, s így összemértük kardjainkat és távoztunk.

JAQUES.
El tudod-e számlálni a hazugságokat sorban, fok szerint?

PRÓBAKŐ.
Ó sir, mi úgy verekszünk, mintha nyomtatva volna, könyvből, mint ahogy nektek a finom társalgásra vannak könyveitek. El fogom sorolni a fokozatokat: az első az udvarias válasz; a második az ildomos döfés; a harmadik a nyers felelet; a negyedik a merész visszavágás; az ötödik a daczos visszautasítás; a hatodik a körülírt hazugság; a hetedik az egyenes hazugság. Mind ezt kikerűlheted az egyenes hazugságig, de még ezt is kikerülheted egy „ha” val. Tudok reá esetet, hogy két biró nem tudta kiegyenlíteni a vitát; de mikor a felek találkoztak, az egyiknek eszébe jutott egy „ha,” pl. ha te azt mondod, akkor én azt mondom;” aztán kezet szorítottak és testvériséget fogadtak. Ez a „ha” az egyetlen békítő; nagy virtus ez a „ha.”

JAQUES.
Nem ritkítja párját e ficzkó, sir? Ér annyit, mint akármi, s még hozzá bolond is.

HERCZEG.
Bolondságát cselnek használja, hogy míg kiállítja, élcze nyilait kiröpíthesse.
Hymen, Rozalindát (női ruhában) vezetve, és Celia jönnek. Csöndes zene.

HYMEN.
Az ég csak akkor boldog,
Midőn a földi dolgok
Jó véget ének.
Jó herczeg, lányod íme,
Az égből hozta Hymen,
Hymen tenéked:
Hogy annak adjad a kezét,
Ki hordja keblében szivét.

ROZALINDA.
(a Herczeghez).
Tied levén, neked adom magam’.
(Orlandóhoz.) Tied levén, neked adom magam’.

HERCZEG.
Ha látás nem csal, úgy te vagy leányom.

ORLANDO.
Ha látás nem csal, Rozalinda vagy.

PHOEBE.
Alak ha nem csal és a szem,
Úgy isten véled, szerelem.

ROZALINDA.
(a Herczeghez).
Nem kell atya, hacsak az nem te vagy.
(Orlandóhoz.) Nem kell férj, hogyha csak az nem te vagy.
(Phoebéhez.) Sem feleség, hacsak az nem te vagy.

HYMEN.
Csend: a zavart megoldom.
Itt e sok csodadolgon
Nem lendít, ha halasztják:
Kezet nyolcz pár tesz össze,
Hogy Hymen lánczba kösse,
Ha nem csal az igazság.
(Orlando és Rozalindához.) Baj miatt ne váljatok;
(Oliver és Celiához.) Szivben sziv maradjatok.
(Phoebéhez.) Hű szerelmét elfogadd,
Másként nő lesz az urad.
(Próbakőhöz és Juczihoz.) Oly bizonyos ez neked,
Mint télnek zord fergeteg.
És a míg csak tart a nászdal,
Lakjatok jól fakgatással:
Csökkentsék a csodát okok,
Hogy jött s végződött a dolog.
(Dal.)
A nász nagy Juno ékessége,
Áldott frigyed, ó asztal, ágy!
Áldása városok népsége:
Tisztelve légy, szent házasság!
Hymennek üdvöt, tisztességet,
Ő minden város istensége!

HERCZEG.
Kedves hugom, légy üdvöz hát körömben
Akár ha lányom volnál sem különben.

PHOEBE.
(Silviushoz).
Légy az enyim; szavam’ le nem nyelem,
Szeszélyem megtörik hűségeden.
A második Testvér jön.

2. TESTVÉR.
Kérek kihallgatást, egy vagy két szóra:
Sir Roland második fia vagyok,
És e szép társaságnak hírt hozok.
A herczeg, Fridrik, hallván, hogy ide
Nagyérdemü urak gyűlnek naponkint,
Nagy haderőt szedett s már utra kelté
Saját vezérlete alatt, hogy bátyját
Elfogja s kardra hányja. És e vad
Erdő széléhez érve egy öreg
Szent emberrel találkozik, ki által
Egy-két kérdéssel megtéríttetett
Mind a világtól, mind e vállalattól:
Koronáját számüzött bátyjára hagyta,
S a többi számüzött javait
Nekik mind visszaadta. Ez való:
Éltem’ teszem reá.

HERCZEG.
        Légy üdvöz, ifjú.
Testvérid nászához te szépen járulsz:
Egyik nyer elkobzott javat; a másik
Kész országot, hatalmas herczegséget.
Először hát végezzük itt, a mi
Itt kezdetett jól s itt keletkezett.
És aztán e kis boldog kör, a mely
Bősz éjjel s nappal tűrt velünk, vegyen
Részt visszatért szerencsénk jóvoltában,
Kiki állása mértéke szerint.
De most újsült méltóságot feledjünk
S teljék e mezei vígságba’ kedvünk.
Fel, vőlegény, menyasszony, víg zenére:
Legyen, mint volt a baj, a kedv tetézve!

JAQUES.
Bocsánat, sir. Ha jól hallottam, úgy
A herczeg szent életre készül, és
Az udvar pompa-életét elhagyja?

2. TESTVÉR.
El.

JAQUES.
Hozzá megyek; az ujon megtértektől
Sokat lehet tanulni s hallani:
(A Herczeghez.) Új tiszteletednek hagylak tégedet,
megérdemlé türelmed és erényed.
(Orlandóhoz.) Hűségre érdemes hölgyedre téged;
(Oliverhez.) Országod,- hölgyed- s frigyesedre téged;
(Silviushoz.) Egy rég és jól megszolgált ágyra téged;
(Próbakőhöz.) Czivakodásra téged: mert szerelmed
Csak két hónapra bír úti költséggel.
S most rajta, fel, kezdjétek meg vígságtok’,
Én másra, nem táncz-lépésekre járok.

HERCZEG.
Maradj, Jacques, maradj.

JAQUES.
Időtöltésre nem; de ha mi kell,
Küldj értem, elhagyott viskódba, el.
        (Elmegy.)

HERCZEG.
Nos rajta hát: vigalmunkat úgy kezdjük,
A hogy hiszszük, hogy boldogan végezzük.

EPILOG.

ROZALINDA.
nem divat, hogy nő mondja el az epilogust; egyébiránt nem is esetlenebb, mint ha férfi mondja el a prologust. Ha igaz, hogy jó bornak nem kell czégér, akkor az is igaz, hogy a jó játék nem szorul epilogusra; de a jó borhoz jó czégért szoktak használni, és a jó darab annál jobb, ha epilogus támogatja. Már most mi lesz belőlem, hogy sem jó epilogus nem vagyok, sem semmit rátok nem foghatok a játék jóvoltának érdekében? Nem készültem koldusok módjára, azért a kolduláshoz nem értek: nincs mód, mit lelketekre beszélnem, és kezdem a nőkön. Lelketekre kötöm, ó asszonyok! a férfiak iránt táplált szerelmetek nevében, tessék e játékból annyi, a mennyi épen tetszik; és lelketekre kötöm, ó férfiak! az asszonyok iránt táplált szerelmetek nevében (és mosolytokon látom, hogy egyet sem gyülöltök közülök), hogy a játék köztetek és az asszonyok között tessék. Ha nő volnék, annyit csókolnék meg közületek, a hánynak oly szakála van, mely nekem tetszik; oly arczszine, mely kedvem szerinti; s oly lehelete, melyet meg nem vetnék, és bizonyosan tudom, ugyanannyian, a hánynak derék szakála, vagy jó arcza, vagy édes lehelete van, szives ajánlatomért, ha komolyra fognám, jó egészséget mondanának.
        (Elmennek.)

Nyitóoldal