Shakespeare

A MAKRANCZOS HÖLGY.

(Fordította: Lévay József)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELŐJÁTÉK

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

BEVEZETÉS

A makranczos hölgy mostani formájában először a nagy folio-kiadásban látott napvilágot; de van egy régibb darab, mely „A Pleasant Conceited Historie, called the Taming of a shrew” czím alatt már 1594-ben megjelent nyomtatásban s valószínűleg több évvel azelőtt színre is kerűlt. Ennek és Shakspere Makranczos hölgyének egymáshoz való viszonyát többféleképen igyekeztek megmagyarázni. Nem számítva Hickson hypothesisét, hogy Shakspere darabja a régibb és a másik ennek elrontott utánzása: két számbavehető magyarázat közt választhatunk. Az egyik szerint, melyet Pope is követett, a régibb darab Shaksperenek ifjúkori munkája, melyet később újra átdolgozott és megjavított. E mellett szólna a két darab nagy hasonlatossága; a cselekvény menete mind az előjátékban, mind a tulajdonképeni darabban ugyanaz, s a régi darabnak némely helye szóról szóra feltalálható Shaksperenél is. Pope annyira meg volt győződve e föltevés helyességéről, hogy Shakspere Makranczos hölgyének kiadásába több helyet átvett a régi darabból. Mások azonban figyelembe veszik a két darab közt lévő különbséget; szerintök a régi darab csak olyan, mint a csontváz, melyet Shakspere látott el hússal és bőrrel, s általában ez a régibb darab épen annyira alatta áll Shaksperenek, mint az őt megelőző színművek valamennyien; s így inkább az a föltevés járna közelebb a valósághoz, hogy a régi darab egy régibb költőnek a munkája, melyet Shakspere átdolgozott, a mi azon korban s épen magánál Shaksperenél is nem volt szokatlan dolog.

Megismertetvén a különböző hypothesiseket, nem reánk tartozik, itéletet mondani közöttük; annyi azonban bizonyos, hogy a darab benső ismertető jeleinél fogva, a Makranczos hölgy Shakspere legelső művei közűl való. Gervinus azon hét dráma közé számítja, melyeket együttesen „Shakspere első drámai kisérletei” névvel jelöl meg. Kora származásának bizonyítékait ezekben foglalják össze: a Makranczos hölgyön még meglátszik a római iskola hatása, vagyis az a modor, melylyel a XVI. század olasz írói, Ariosto és Macchiavelli, a Plautus-féle vígjátékot utánozták. A pedáns (kit a jelen magyar fordítás „vándor”-nak nevez) és Gremio az olasz vígjátékból vett alakok, sőt Gremiot egyenesen Pantalonnak is mondja Lucentio. A jellemzés még nem oly erős, mint a költő későbbi darabjaiban, ellenben annál gyakrabban szereti kimutatni tanultságát és olvasottságát, a mi szintén fiatal íróra vall.

A vígjáték tulajdonképen három részből áll s háromféle forrásból származik. Első része az előjáték; a részeg Ravaszdi átöltöztetése a gróf ruháiba. A nagy úr játéka az alvó koldussal ősrégi ötlet, melynek már az Ezeregyéjszaka regéi közt nyomát találjuk, a hol Harun khalifa ugyanezt a tréfát játsza Abu Hassánnal, a juhászszal. Azon ötletek közé tartozik ez, melyek korról korra, nemzetről nemzethez vándorolnak, s különféle népek irodalmában különféle alakban lépnek fel, s épen úgy megtaláljuk a spanyol Calderonnál, mint a dán Holbergnél. Jó Fülöp burgundi herczegről és IV. Károly császárról hasonló tréfát tartott fenn a hagyomány. A mi darabunkban a lordnak e játéka az üstfoltozóval az előjátékot s a tulajdonképeni vígjáték keretét képezi, a mennyiben a szinészek a gróffá tett Ravaszdi előtt játszanak. Shakspere azonban a darab további folyamán, egy helyet kivéve, nem vesz többé tudomást az üstfoltozóról és a befejezést is kihagyja, melyben a részeg Ravaszdit a gróf emberei ismét régi rongyaiba öltöztetik. A makranczos hölgy mostani formájában valószínűleg azért nem találjuk a befejezést, mert Shakspere szinészei jól ismerték azt a régi darabból s a szerint játszották el, s kimaradván a színházi kéziratból, a nyomtatott kiadásba sem került be.

Pope a maga kiadásába átvette a régi darabból e befejezést. Miután Ravaszdi a darab folyamán alkalmat talált arra, hogy újra holtrészeggé igya le magát, a gróf cselédjei ismét régi rongyaiba öltöztetik és visszaviszik a kocsmába, honnan az előjátékban elvitték.

RAVASZDI (fölébred). Simon, bort ide! Mi ez? Mind elmentek a szinészek? Nem vagyok gróf?

CSAPOS. Gróf? Majd mit mondok! Még mindig részeg vagy?

RAVASZDI. Mit jelent ez? Oh csapos! milyen dicső álmam volt.

CSAPOS. Bánom is én! Hanem okosabb volna haza menned, mert majd kiszid a feleséged, ha az egész éjszakát itt álmodod végig.

RAVASZDI. Kiszid? Tudom már, hogyan kell megfékezni a sárkányt. Egész éjjel erről álmodtam; és te a legszebb álomból költöttél fel, melyet valaha láttam. De most megyek feleségemhez, és őt is ránczba szedem, ha bosszantani fog.

Így végződik a régi darab s ez szolgálhat Shakspere átdolgozásának kiegészítéséül is.

A vígjáték második része Lucentio és Bianka szerelmi története s a csel, melylyel Lucentio elnyeri kedvese kezét. Ennek forrása Ariosto I Suppositi czímű vígjátéka, melyet Gascoogne már 1566-ban angolra fordított. Ariosto vígjátékában Damonio leányát, Polinestát az öreg Cleandrohoz akarja nőül adni. Polinesta azonban Erostratot szereti, ki mint inas, Dulippo név alatt Damonio házában lakik s a legbensőbb szerelmi viszonyt folytatja Polinestával. Inasa, a valódi Dulippo, ezalatt Erostrato neve alatt szintén megkéri a leány kezét s nagyobb hozomány igéretével megakadályozza az öreg Cleandro házasságát. Mivel Damonio a nagy hozományra nézve az atya igéretét is birni akarja, Dulippo egy iskolamestert fogad fel az utczán, ki Sienából jött s kit azzal ijeszt meg, hogy a ferrarai herczeg el van keseredve a sienaiak ellen. Rábirja tehát, hogy az ő atyjának, a cataneai Filigonónak adja ki magát s mint ilyen igérjen háromezer arany hozományt Damonio leányának. Végre megérkezik Cataneából az igazi Filigono, s mint Shakspere Vincentioja földerít és rendbe hoz mindent.

A darab harmadik és főrésze, a tulajdonképeni vígjáték, Petruchio és Katalin története. A makranczos feleség megtérítése részint verés és koplalás, részint ijesztés által, régi kedvencz tárgya a népszellem elmésségének, és különféle nemzeteknél találkozunk vele különböző formában ugyan, de lényegében mindig egyenlőn. Többek közt egy franczia fabliau, egy német költemény, egy dán mese foglalkozik e tárgygyal, és ha vándorlását a különféle népek közt s a fejlődés különböző fokain tovább kisérjük, keletre is eljutunk, s itt kereshetjük tulajdonképeni hazáját, hol a férfi felsősége és a nő alárendeltsége mindig legélesebben volt kifejezve. Keleti származására mutat az a mór rege, melyet a XIV. században Don Juan Manuel beszél el. Ez arab rege így szól: Egy szeretetreméltó, de szegény mór ifjú vagyonáért nőül vesz egy gazdag, de czivakodó természetű leányt. Midőn a fiatal pár a menyegző után egyedül marad és asztalhoz űl, a férj vadászkutyájának azt parancsolja, hogy hozzon mosdó vizet. A kutya természetesen nem teljesíti a parancsot, erre a férj haragra lobban, kirántja kardját és darabokra vágja. Ezután ismét asztalhoz űl és az öl-ebet küldi vízért. Mikor ez sem mozdul, dühbe jő, megragadja a kis ebet és összezúzza a falon. Harmadszor lovát küldi vízért. A ló nem mozdúl. „Ohó! kiált az ifjú; azt hiszed, kímélni foglak, mert egyetlen lovam vagy? Nincs senki a világon, a kivel nem így bánnék, ha nem teljesíti parancsomat.” És mivel a ló erre sem mozdult, legnagyobb haraggal levágta a fejét. Véresen, és a kardot ölében tartva ismét asztalhoz ült, és mivel semmi más élő lényt nem látott maga körűl, dühös tekintettel feleségére rivalt, hogy keljen föl és hozzon vizet. Ez, a ki őrültnek tartá őt és egész testében reszketett, gyorsan teljesíté parancsát, mire férje köszönetet mondott neki, kijelentvén, hogy vele sem bánt volna máskép, mint kutyáival és lovával. Az asszony egy szót sem szólt, s olyan lett, mintha kicserélték volna. Erre a hálószobába mentek, de a vőlegény rövid pihenés után kijelenté, hogy az izgatottság miatt nem tud aludni; legyen hát feleségének gondja arra, hogy reggel senki se költse fel és jó reggeebéd várjon reá. Midőn másnap korán reggel a szülők és rokonok megjöttek és a férjet sehol sem látták, aggódni kezdtek, hogy talán meggyilkolták. Az asszony azonban aggódva visszaküldé őket a kamara ajtajától, s az ég szerelmére kérte, legyenek csendesen, különben mindnyájokat megöli a férje. Mikor a rokonok megtudták, mi történt, nem győzték eléggé dicsérni a férj viseletét, a czivakodó nő pedig kigyógyult hibájából, s mint engedelmes asszony békében és boldogan élt férjével. Az asszony apjának nagyon megtetszett e módszer, s nehány nap mulva maga is meg akarta próbálni a saját feleségén; és midőn ez nem engedelmeskedett neki, leszúrta egyik legnemesebb lovát. De az asszony hideg vérrel viszonzá: „Bizony velem nem boldogúlsz, ha száz lovat ölsz is meg. Előbb kellett volna kezdened, mert most már nagyon jól ismerjük egymást.”

A makranczos nő megtérítéséről szól a XVI. század közepéből való angol ballada is, mely valószínűleg ismeretes volt Shakspere előtt. Czíme „A merry jest of a Shrewd and Curst Wife lapped in Morel’s Skin, for her good behaviour.” Itt a veszekedő asszonynak anyja is van, ki még nagyobb sárkány, s példával és szóval bíztatja leányát. A férj hosszas szenvedés után a következő módon segít magán: megöli Morel nevű lovát, lenyúzza bőrét és besózza. Azután a pinczébe hurczolja feleségét, véresre vesszőzi és mivel még mindig daczos marad, azon véresen, a besózott lóbőrbe burkolja. Ebben oly iszonyú fájdalmakat szenved hogy hirtelen megtér és javulást igér. Midőn az anyós másnap e miatt bele akar kötni a férjbe, ez az öreg asszonyt is hasonló bánással fenyegeti, mire az anyós ijedten elszalad, az apa pedig és a többi rokon nem győzi eléggé magasztalni a fiatal férjet és megtért feleségét.

Mind e meséknek egy alapgondolatuk van: a férfi felsősége a házas életben, melynek az asszony jó vagy rossz szerével köteles magát alárendelni. Az eszközök, melyekkel a férfi engedelmességre szorítja a daczos nőt, különbözők ugyan, s többé vagy kevésbbé drasztikusak, de az alapeszme mindig ugyanaz marad. A néphumor nem nagyon finnyás ez asszonyszelidítő szerek kiválogatásában; a besózott lóbőr nem az egyetlen erősebb orvosság, melyet a makacs asszonyok ellen szoktak használni; Abraham a S. Clara is említ egy férjet, ki makranczos feleségét, valahányszor kiabálni kezdett, bölcsőbe fektette, lekötözte és addig ringatta, míg megszelidült. A mesék általában oly betegségnek tűntetik fel a czivakodó asszony makranczosságát, melyet drasztikus szerekkel kell gyógyítni, s hogy ezek a színpadon visszatetszést ne okozzanak, csakis a bohózatosság rikító tarka köntösében léphetnek föl, mely sokat megenyhít és elfogadtat, a mi más öltözetben visszataszító volna.

De vajjon a vígjáték költőjének sem volt más czélja, mint a régi népmeséknek, melyeket alapúl vett? Ő is megelégedett azzal, hogy minél mulatságosabban állítsa szem elé a módot, melylyel a férj megtöri felesége makacsságát, s míg közönségét ekképen megnevetteti, egyszersmind beadja neki a komoly tanulságot: hogy a házasságban a férjet illeti meg a parancsolás, a nőt az engedelmesség? Petruchio és Katalin viszonyában még mást is találunk. A bohózatos eszközök szemkápráztató tarkaságában folytonosan fölcsillan az örök lélektani igazság, hogy a hiúság azon oldala a nőnek, hol legkönnyebben hozzá lehet férni, s melynél fogva leginkább lehet akár jóra, akár rosszra bírni. A ravasz Richárd hiúsága által fegyverezi le Lady Annát, hiúságának hízelegve viszi odáig, hogy elfeledve átkait, az áldozat koporsója mellett kezét igérje a gyilkosnak; az élelmes Petruchio hiúságánál fogva ragadja meg a bősz Kata lelkét, s ezáltal bírja arra, hogy belenyugodjék a hirtelen eljegyzésbe, hogy az esküvő napján megalázott hiúságában sírva fakadjon a vőlegény késlekedése miatt, és végre mint neje nemcsak meg ne gyűlölje férjét rendszeres bántalmai miatt, hanem épen ezek következtében jusson saját hibáinak belátására, megszelidüljön és engedelmes nővé legyen. Tegyük fel, hogy Katalinnak oka van kétkedni férje szerelmében, vagy épen bizonyos arról, hogy Petruchio őt csak pénzeért vette el, s szerelme más nőé: meg lehetünk győződve, hogy sokkal drasztikusabb szerek sem szelidítenék meg lelkét, hanem ellenkezőleg mind jobban elkeserednék s elmérgesűlne. A fenyegetés, koplaltatás, verés mind külső eszközök, melyeknek csak akkor van valódi hatásuk, ha bensőleg egy sokkal hatalmasabb indító ok egyesűl velök Katalin lelkében: az a meggyőződés, hogy ő tetszik Petruchiónak, hogy megnyerte szerelmét, hogy kívüle nincs más nő, a ki vele Petruchio szerelmében osztoznék.

Shakspere, az emberi lélek legnagyobb ismerője, folytonosan feltűnteti Katalin jellemzésében e lélektani motivumot, s leghevesebb czivakodásai, rossz természetének legviharzóbb kitörései közt is el-elárulja a nőt, kinek legfőbb vágya tetszeni és szerettetni. Sőt lelke elmérgesedésének, apja és húga elleni ingerűltségének egyik legnagyobb oka épen az a tudat, hogy míg húga kezét többen is kérik, ő egy férfiúnak sem tudta megnyerni tetszését. A megvetés szavaiba burkolja ugyan fájdalmát, midőn apját megtámadja, hogy árú gyanánt teszi ki a vevők elé; de a harag kitörésében ott reszket a megalázott női hiúság hangja. Midőn egyedül marad Biankával, első kérdése az: melyik tetszik neki legjobban kérői közűl, és atyjával szemben e szavakkal fejezi ki elkeseredésének okát:

Ő a te kincsed, férjet ő nyerend,
Én lakziján árulok petrezselymet,
S mert őt szeretted, pártában veszek.

Az ilyen nő, ki sokáig hasztalanúl epedett szerelem után, lassankint gyűlöletet és bosszút esküszik az egész férfi nem ellen és megfogadja, hogy soha sem megy férjhez. Azután nejévé lesz az első férfiúnak, ki elismeri szépségét és szerelmet vall neki, azaz kielégíti veleszületett vágyát a tetszés és szerelem után. Katalin sem tesz máskép. Igaz, hogy heves szavakkal, szidalmakkal fogadja Petruchio első vallomását; de ebben ismét csak annak bizonyságát találjuk, mily igazán ismerte a költő az emberi s névszerint a női szivet. Minden nő, a ki sokáig hasztalanúl epedett szerelem után s bosszút esküdött a férfi nem ellen, bosszúesküjébe azt is befoglalja, mily kegyetlenűl fogja elutasítani a férfit, a ki hozzá mer közeledni. Az egész férfi nem ellen régóta táplált és meggyűlt haragnak kitörése ez, mely az egész nem azon egy tagjára zúdul, ki alkalmat nyújt rá. De míg a harag és megvetés kitörései az egész nemnek szólnak, a szívben önkénytelenűl visszhang támad a szerelem szavaira, a bosszú kielégítése után eltűnik a nő szeme elől a férfi nem és csak az egyén marad ott, ki szerelemről beszélt neki s ennek személyében kiengesztelődik a nemmel. A bősz Kata sem tesz máskép. Szidalmai, melyekkel Petruchio vallomásait fogadja, régi elfojtott keserűségének kitörései s azon férfiaknak szólnak, kik eddig nem vették őt figyelembe; de ugyanakkor lelke örömmel szívja magába a rég óhajtott szerelem szavait s hiúsága boldogan talál kielégítést Petruchio dicsérő bókjaiban; úgy annyira, hogy midőn Petruchio a rossz nyelvek rágalmát emlegeti Kata sántaságáról, a daczos leány, nyelvelve ugyan, de mégsem mulasztja el, megmutatni könnyű termetét, egyenes járását. És minden gúnynak, szidalomnak az lesz a vége, hogy belenyugszik az eljegyzésbe és hallgatva távozik. Gyökeret vert már szivében a meggyőződés, hogy ő tetszik Petruchiónak és megnyerte szerelmét; és ez a meggyőződés elég arra, hogy a férj drasztikus szerei később létre hozzák lelkében a teljes átalakulást. Természetesen csakis az erélyes, elmés, nyugodtan okoskodó, humoros és egészséges önzésű Petruchio volt képes ezt az eredményt kivívni, és Shakspere jól tudta, miért rajzolta őt épen ilyennek. Az ábrándos, gyöngéd, holdvilágfaló szerelmesek nem képesek megtérítni a bősz Katákat.

A vígjátéknak ez a harmadik része, daczára eszközei bohózatosságának, valódi jellemvígjáték, s legfőbb, legkiválóbb része a darabnak, melynek nevét is adta. Garrick ezt a részt, elválasztva a többitől, három felvonásos külön bohózattá dolgozta fel, mely 1754-től fogva kilenczven évig állandó műsorán volt az angol színpadoknak; sót azóta is elő szokták venni, mióta (1844-ben) a Haymarket színházban újra színre kerűlt az igazi Makranczos hölgy. Magyarországban régóta a kedvelt darabok közé tartozott. Greguss a jelen század elejéről kilencz színlapját említi, csakhogy különféle czímek alatt adták, mint: 1808-ban „Második Geszner, vagyis a megzabolázott feleselő”; később „Ördögűző Fábián”, „A megzabolázott akaratos”, „Hegyen-völgyön lakodalom”, „A megszelidített”, „A szerelem mindent tehet”. Kétféle kidolgozása volt, de mind a kettőnek Holbein német vígjátéka szolgált alapúl. A nemzeti színházban Shakspere darabjai közűl legelőször a Makranczos hölgy került színre, 1837-ben, Komlóssy Ferencz átdolgozásában, mely Holbein vígjátéka után készült. Ezt használták 1846-ig. 1855-től fogva már Makranczos hölgy czím alatt adták, Deinhardstein színre alkalmazása szerint, Fekete Soma fordításában. Shakspere eredetijének fordítása Lévay Józseftől a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg, s ezt használják 1868 óta a nemzeti színházban is.

ELŐJÁTÉK

I. SZÍN.

Sörház előtt ligetben.

Ravaszdi és Csaplárné jönnek.

RAVASZDI.
Dejszen majd ránczba szedem én magát.

CSAPLÁRNÉ.
Botot a hátadra, sehonnai!

RAVASZDI.
Ejnye te dibdáb asszony! a Ravaszdiak volnának sehonnaiak? Pillants a krónikákba: hódító Rikhárddal jöttünk be. Tehát paucas pallabris! ne legyen gondod másra; fogd be a szádat.

CSAPLÁRNÉ.
Nem fizetsz az eltört üvegért, nem?

RAVASZDI.
Egy fillért se biz’ én. Csitt! azt mondja Szent Jeromos. Menj hideg ágyadba, s melegülj fel.

CSAPLÁRNÉ.
Majd tudom hát én, mit teszek. Ide fogom híni a tizedest.        (El.)

RAVASZDI.
A tizedest, huszadost, vagy harminczadost: törvényesen felelek nekik. Egy íznyit se tágítok fiú. Hadd jőjjenek, mit bánom én?
        (Leheveredik s elalszik.)
Vadászkürtszó. A Gróf vadászatról jő, Vadászokkal és Szolgákkal.

GRÓF.
Vadász, ügyelj föl az ebekre jól.
Szellő kutyánk, szegény, megizzadott.
Fecskét a mély hangú Brakhoz kötözd.
Láttad, mi pompásan hajtott Ezüst
Cserjék között a távol hült nyomon!
Nem adnám száz forintért e kutyát.

1. VADÁSZ.
Uram, hisz Örvös is csak oly derék;
Nem hagyta félbe, bár nyomot veszített,
S csekély szagot ma kétszer érze meg.
Biz’ ez nekem még a legjobb kopó.

GRÓF.
Bolond! ha Ekhó olyan fürge volna,
Egy falka ilyennel fölérne az.
Tartsd jól és mindenikre fölvigyázz;
Holnap megint vadászni szándokom.

1. VADÁSZ.
Úgy lesz, uram.

GRÓF.
Mi ez? halott, vagy részeg? Nézd, lehell-e?

2. VADÁSZ.
Lehell, uram. Ha a sör nem hevítné,
Ily mély álomra hűs ágy volna ez.

GRÓF.
Ocsmány barom! disznóként itt hever.
Szörnyű halál! képed mily undorító!
E részegen kisérletet teszek:
Vajjon, ha ágyba viszszük, rá finom
Öltönyt adunk, ujjára gyűrüket
És ágya mellé ízes étkeket,
És czifra szolgákat, ha ébredend:
Felejti-é a koldus önmagát?

1. VADÁSZ.
Meglásd, uram, különböztetni nem tud.

2. VADÁSZ.
Ez furcsa lesz előtte éberen.

GRÓF.
Mint nyájas álom s csalfa képzelet.
Fogjátok fel, s ügyeljetek tréfánkra.
Vigyétek a legszebb szobámba őt,
S aggassatok köré szép képeket,
Boglyos fejét hintsétek illatos
Vízzel, s borostyánfát égessetek,
Hadd édesítse a terem legét.
Ha ébredend, zendüljön a zene,
Hogy égi hangon élvet költsön, és
Ha szól, siessetek rögtön oda,
És mély alázattal kérdjétek őt:
Vajmit parancsol a nagyságos úr?
A rózsavízzel tölt s virágborított
Ezüst medenczét nyújtsa egyitek;
Törülközőt ez, kannát hozzon az,
Így szólva: Mossa meg nagysád kezét.
Ez készen álljon a díszöltönyökkel
S kérdezze: Nagysád melyiket veszi?
Ebek- s lovakról szóljon más neki
S hogy nője mint búsong az ő baján.
Beszéljetek, hogy holdkóros; s ha mondja,
Hogy ez, meg ez: mondjátok, álmodik,
S hogy senki más ő, mint hatalmas úr.
Tegyétek ezt, tegyétek gondosan;
Pompás lesz a mulatságunk vele,
Ha végrehajtjuk ezt eszélyesen.

1. VADÁSZ.
Uraim! mi jól játszunk, azt mondhatom,
S el fogja hinni hű szolgálatunkról,
Hogy ő nem más, mint a kinek mi mondjuk.

GRÓF.
Szépen emeljétek föl; ágyba véle,
S ha fölébred, talpon legyen kiki.
        (Ravaszdit elviszik. Trombitaszó.)
Fordulj ki csak, nézd, mit jelent e hang.
        (Szolga el.)
Valami úr tán a ki több napi
Útjában itt tartand pihentetőt.        (Szolga visszajő.)
Nos hát ki az?

SZOLGA.
Vándor szinészcsapat,
Ajánlja nagysádnak szolgálatát.

GRÓF.
Vezesd be.
Színészek jönnek.
        Jó napot, jó emberek.

1. SZÍNÉSZ.
Aláz’ szolgája nagyságos úr!

GRÓF.
Nem szállanátok itt éjjelre meg?

2. SZÍNÉSZ.
Ha elfogadja ön szolgálatunkat.

GRÓF.
Örömmel. Ezt a ficzkót ismerem,
Mióta egy bérlő fiát adá;
Akkor, midőn egy kisasszony körül
Úgy udvaroltál. Nem tudom nevét,
De a szerep jó és természetes volt.

1. SZÍNÉSZ.
Mint gondolom, nagysád, talán Sotó az.

GRÓF.
Valóban az. Pompásan adtad azt.
Kellő időben érkezétek. Egy kis
Tréfába fogtam és abban nekem
Sokat segíthet elmésségetek.
Játékotokra vágyik itt egy úr;
De félek, nem lesztek tartózkodók,
S ha együgyű mivolta feltünik,
Mert színpadot nem láta még soha,
Hangos kaczajban fogtok majd kitörni
S megsértitek: mert annyit mondhatok,
Magán kívül leend, ha tán nevettek.

1. SZÍNÉSZ.
Féken leszünk, nagysád, ne féljen attól,
Akármi furcsa golyhó lenne is.

GRÓF.
Az étterembe vidd őket, fiú;
Mindnyájokat fogadd ott szivesen;
Ne kíméld tőlök, a mit házam adhat.
        (Szolga és Színészek el.)
Te hivd elő Bertát, apródomat,
Őt úri hölgynek öltöztessük át,
S ezen iszák lakába úgy vezesd.
Nevezd nagysádnak és bókolj neki,
Mondd, hogy ha birni vágyik kedvemet,
Viselje tisztességesen magát;
A mint művelt hölgyektől látta, hogy
Mívelni szokták azt a férj iránt,
E részegessel ő is úgy tegyen;
Szelíd hangon, hódolva, nyájasan
Kérdezze: Mit parancsolsz, oh uram!
Miben mutassa hölgyed, engedő nőd,
Miben kötelmét és szerelmeit?
Aztán szelíd csókkal s ölelgetéssel,
Fejét keblére hajtva, sírja az
Öröm könyűit, hogy férjét megint
Egészségesnek látja, a ki hét
Éven keresztűl aljas és szegény
Koldúsnak vélte önmagát. S ha tán
Nőhívatással nem bir a fiú,
Hogy rendeletre ontson könyeket,
E czélra egy vörös hagymát vegyen
És göngyölítse kendőjébe jól,
Szemét könyekre kényszeríti az.
Tedd ezt sietve, a mint csak lehet,
Aztán reád még többet is bizok.        (Szolga el.)
Tudom, jól adja e fiú a női
Bájt, hangot és tartást, mozdúlatot.
Mint mondja férjének e részegest,
És a cselédség mint küzd a kaczajjal,
Midőn e sült parasztnak bókoland!
Megyek közéjök: ott létem lehűti
Túlzón vidor szeszélyöket, a mely
Különben végletekre törne ki.        (El mind.)

II. SZÍN.

Háló terem a Gróf lakában.

Ravaszdi drága hálóköntösben, Szolgákkal, kik közűl némelyek díszöltönyt, mások medenczét, kannát s más eszközöket hoznak. A Gróf szolgaöltönyben jő.

RAVASZDI.
Az Istenért! egy kanna gyönge sört!

1. SZOLGA.
Parancsol egy pohár aszút, uram?

2. SZOLGA.
Nagysád, parancsol e befőtt gyümölcsből?

3. SZOLGA.
Minő ruhát óhajt nagysága ma?

RAVASZDI.
Én Ravaszdi Kristóf vagyok. Engem ne urazzatok, ne nagyságoljatok. Aszúbort életemben sem ittam, s ha befőttet akartok adni, adjatok befőtt marhahúst. Azt se kérdjétek, melyik ruhát akarom felvenni: mert nekem nincs több mellényem, mint hátam; nincs több harisnyám, mint lábszáram; nincs több csizmám, mint lábam; sőt néha több lábam van, mint csizmám, vagy oly csizmám van, hogy fejbőrén kikandikálnak lábujjaim.

GRÓF.
Szűntesse Isten nagysád rossz szeszélyét.
Hogy ily hatalmas, ilyen származású,
Dúsgazdag és tekintélyes urat
A dőre szellem így megszállhatott!

RAVASZDI.
Mit? hát meg akartok bolondítni? Hát nem Ravaszdi Kristóf vagyok-e én, fia az öreg Ravaszdinak, Burtonfalváról! születésemnél fogva házaló, nevelésem által gerebencsináló, viszontagságimnál fogva medvehurczoló s mostani foglalkozásom szerint üstfoltozó? Kérdezzétek meg Haket Mariánát, a vincoti kövér sörárusnét, nem ismer-e engem? Ha azt mondja, hogy negyven fillérig nem vagyok nála felróva jó fajta sörért, róvjatok meg ti, mint leghazugabb gézengúzt e világon. No! hiszen csak nem vagyok elbűvölve. Itt van a…

1. SZOLGA.
Oh! e miatt gyászolgat úri hölgye.

2. SZOLGA.
Oh! e miatt búsak cselédei.

GRÓF.
Ezért kerűli házad’ a rokonság,
Miként ha űzné innen tébolyod.
Gondolj nagy őseidre, oh uram!
Hídd vissza rég száműzött szellemed’
S száműzd ez aljas dőre álmokat.
Parancsodat várják cselédeid;
Tisztét, ha intesz, végzi mindenik.
Zenét kivánsz? Apolló játszik íme!        (Zene.)
S a fülmilék kalitban énekelnek.
Aludni vágysz? Mi nyughelyet csinálunk,
Szebbet, puhábbat, mint a kéjes ágy,
Melyet Szemiramisznak díszitének.
Ha lovagolsz, lovat kantározok, mely
Gyöngy és aranydíszű szerszámba lesz.
Szeretsz solymászni? Solymaid repülnek
Fentebb, mint a pacsirta. Vagy vadászol?
Kopóid hangja a mennyet veri
S visszhangot ébreszt a mély völgyeken.

1. SZOLGA.
Szeretsz agarászni? Oh van itt agár,
Gyors, mint a szarvas, könnyű, mint az őz.

2. SZOLGA.
Föstményt szeretsz? Azonnal itt leend
Adónisz egy zugó patak felett
És Cytheréa sűrű nád között,
A mely az ő lehére látszatik
Mozogni és enyelgni, mint midőn
A lenge náddal a szellő enyelg.

GRÓF.
Eléd mutatjuk Iót, a szüzet,
Midőn megejték és reászedék,
Élethűn festve, a mint végbement.

3. SZOLGA.
Vagy a tüskés erdő között futó
Daphnét, a mint megsebzi lábait.
Rá esküdnél, hogy vérzik az valóban
S láttára sír a búsongó Apoll:
Vér és könyű azon oly mesteri.

GRÓF.
Gróf vagy te, nem más, mint valódi gróf;
Hölgyed pedig sokkal szebb és különb, mint
E szűk időben más akármi nő.

1. SZOLGA.
S míg a miattad ontott köny irígy
Hulláma szép arczán nem omla el,
Legbájosabb teremtmény volt, habár
Még most sem áll utána senkinek.

RAVASZDI.
Hát gróf vagyok? és hölgyem oly derék?
Vagy álmodom? vagy eddig álmodoztam?
Nem alszom; látok, hallok és beszélek,
Érzem az illatot s a puha párnát.
Lelkemre mondom, gróf vagyok valóban,
Nem üstfoldó, nem is Ravaszdi Kristóf.
Hozzátok hát előmbe hölgyemet.
S mondom megint, egy kanna sört ide!

2. SZOLGA.
Nem mossa meg kezét, nagyságos úr?
        (Szolgák medenczét, kannát s törűlközőt hoznak.)
Oh! mint örülünk, hogy magához tért!
Oh! hogy kilétét végre sejti már.
Tizenöt éve folyton álmodik,
S ha ébredett, csak alvás volt az is.

RAVASZDI.
Tizenöt év! ez oszt’ jó szunnyadás.
Nem is beszéltem ez idő alatt?

1. SZOLGA.
Igen, csakhogy merő bolondokat.
E szép szobában itt feküdt ne! mégis
Azt mondta, hogy kilökték a kapun.
És szidta a csaplárnét; mondta, hogy
Törvény elé idézi őt, mivel
Hamis itczével ád igaz helyett.
Majd meg Haket Czenczit kiáltozá.

RAVASZDI.
Igen! az a csaplárasszony leánya.

3. SZOLGA.
Ejh, hisz nem ismer ön afféle lányt,
Sem oly népet, minőket emleget:
Ravaszdi Istvánt, Gomb Jenőt, a húsost,
Tőzeg Petőt, Pimperni Henriket,
S mind oly nevet s embert, a kik sosem
Éltek s kiket nem láta senki még.

RAVASZDI.
Istennek hála hát javultomért.

MIND.
Ámen!

RAVASZDI.
Köszönöm. Nem fogjátok kárát vallani.
Apród, hölgynek öltözve, Kisérőkkel jön.

APRÓD.
Hogy van az én kedves uram?

RAVASZDI.
Igen jól, mert van itt mit enni bőven.
Hol van a nőm?

APRÓD.
Itt áll, uram: mit parancsolsz neki?

RAVASZDI.
Ha nőm vagy, mért nem hivsz férjednek engem?
Cselédnek úr, de néked apjokod.

APRÓD.
Uram és férjem, férjem és uram;
S én a te engedelmes nőd vagyok.

RAVASZDI.
Tudom, de hát hogy hívjam őt?

GRÓF.
        Madám.

RAVASZDI.
Madám Janka, avagy madám Alexa?

GRÓF.
Csupán madám! így hívja úr az úrnőt.

RAVASZDI.
Madám asszony! mondják, aludtam és
Tizenöt évig álmodoztam itt.

APRÓD.
Igen! s harmincznak tetszik az nekem,
Hogy eddig ágyadtól külön valék.

RAVASZDI.
Biz’ az sok is. No hagyjatok magunkra.
Vetkezz’ madám és jőj az ágyba hát.

APRÓD.
Ah! kedves egy uram, kérlek, megengedj.
Csupán csak egy-két éjet várakozz’;
Avagy ha nem, csak míg a nap lemegy:
Mert orvosid kivánják egyre még,
Ne hogy régi bajodba vissza essél,
Távol maradnom ágyadtól: ez ok,
Remélem, nálad mentségemre áll.

RAVASZDI.
Igen! Úgy áll a dolog, hogy nehéz lesz addig várnom. De nagyon sajnálnám, ha álmaimba visszaesném: várni fogok tehát hús és vér daczára.
Szolga jő.

SZOLGA.
Nagysád szinészi, meghallván üdültét,
Eljöttek egy víg művet játszani.
Ajánlja ezt az orvos is, mivel
A sok bútól ön vére megsürűdött
S a búkor a tébolynak ápolója.
Jó lesz e játékot megnéznie,
Mulasson a vidor tréfán kedélye.
Ez gondot űz és életet hoszít.

RAVASZDI.
Teringettét! jó lesz biz az; hadd játszodjanak. Nem valami komédia, Betlehem-járás, vagy bukfencz história ez?

APRÓD.
Nem, jó uram! sokkal tetszőbb szer ez.

RAVASZDI.
Ah! házi szer?

APRÓD.
        Egy szép história.

RAVASZDI.
Jó! lássuk. Ülj mellém, asszony madám!
Úgy sem leszünk már ifjabbak, nem ám!
        (Leülnek.)

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Pádua. Utcza.

Lucentio és Tranio jönnek.

LUCENTIO.
Meglátni hőn vágyam volt, Tranio,
Szép Páduát, a müvészet bölcsejét.
S im eljuték a dús Lombardiába,
A nagy Itália pompás kertibe.
Kisért atyám szives jósága és
Kész engedélye s a te társaságod,
Te mindenekbe’ próbált hű cseléd.
Álljunk meg itt, kezdjünk serényen a
Nemes tanulmányokban pályakört.
Písa, mely oly híres polgáriról,
Adott nekem lételt s atyámnak is,
Ki ott nagyon ismert kereskedő,
Vincentio, a Bentivoli fajból.
Vicentio fiához, kit Florenczben
Neveltek, illő, hogy beváltsa a
Hozzá kötött reményeket s jeles
Tettekkel födje dúsvoltát: azért
Én a tanúlási időt csupán
A bölcsészet- s erénynek szentelem,
Azon bölcsészetnek, mely megtanít,
Erény által lehetni boldoggá.
S mit vélsz te? Písát én úgy hagytam el,
Páduába jőve, mint ki elhagy egy
Sekély forrást s a mély folyamba dől,
Hogy onnan oltsa szomját teljesen.

TRANIO.
Mi perdonate! kedves ifju úr,
Hisz én is épen így gondolkozom,
S örűlök, hogy szándékodnál maradsz,
Szíván az édes bölcsészet tejét.
Csak, jó uram, míg így bámuljuk e
Szigorú erkölcsöt és erényt: ne légy
Se stoikussá, se göröngydarabbá.
Ne nyeljed úgy Aristoteles tanát,
Hogy számkivesd Ovídot teljesen.
Az észtanról barátiddal vitázz,
Az ékesszólást köz beszédben űzd,
Derítsen a költészet és zene;
Metaphysikát s mathematikát,
Ha gyomrod éhes, akkor végy elő.
Mit kedvvel nem mívelsz, nincs ott siker;
Szóval, tanuld, a mit főkép szeretsz.
Lucentio. Köszönöm, Tranio. Helyes tanácsot adsz.
Hiszen csak már Biondello jönne meg,
Azonnal elhelyezkednénk; lakást
Vennék, hol szívesen láthassam a
Páduában szerzendő barátokat.
Várj csak: miféle népcsoport ez itt?

TRANIO.
Üdvözletünkre tódulnak bizonynyal.
Baptista, Katalin, Bianka, Gremio s Hortensio jönnek; Lucentio és Tranio félre állnak.

BAPTISTA.
Tovább, urak, ne is zaklassatok.
Határzatom, tudjátok, mily szilárd:
Nőül nem adni ifjabb lányom’ addig,
Míg az idősbnek férjet nem kapok.
Ha Katalint szeretné egyitek,
Ismerlek én jól és szeretlek is,
Megkérni őt szabadságtokban áll.

GREMIO.
Kérlek, ne kérjem: nékem ő fanyar.
Nos, kell-e hát asszony, Hortensio?

KATALIN.
(Baptistához).
Kérlek, atyám, csak nem teszesz talán ki
Árú gyanánt eme vevők előtt!

HORTENSIO.
Vevő? leányka! Egy se vesz, ne hidd,
Míg nyájasabb s szelídebb nem leszesz.

KOMORNA.
Azon ugyan ne aggódjál, uram;
Még fél úton se vagy szivéhez, és
Ha ott volnál is, tennék róla, hogy
Széklábbal essék gyönge homlokodnak
S befesse arczod’, mint egy félbolondnak.

HORTENSIO.
Ily ördögöktől ments meg, Istenem.

GREMIO.
Engem is, oh Istenem.

TRANIO.
Nézd, íme mily mulatságos dolog!
Őrült ez a lány, vagy szörnyen konok.

LUCENTIO.
De rám a másik csöndjében megint
A női szendeség s alázat int.
Csitt, Tranio.

TRANIO.
Jó, jó, uram! csak nézd a jóllakásig.

BAPTISTA.
Urak, hogy a mit említék, azonnal
Véghez vigyem – Bianka, menj be csak;
S ne légy kedvetlen e miatt, Biankám,
Mert én csak úgy szeretlek, mint előbb.

KATALIN.
Szép kis babánk! bizony jobb is, ha sírsz,
Magad se tudva, mért.

BIANKA.
No csak mulasd magad’ bajom felett.
Késznek talál parancsod, oh atyám.
Könyv s hangszerek lesznek barátaim,
Azt forgatom s ezekkel mulatok.

LUCENTIO.
Halld, Tranio, ez Minerva szózata.

HORTENSIO.
Signor Baptista, mért vagy oly rideg?
Félek, hogy a mi hajlamunk miatt
Bianka szenved.

GREMIO.
        Mit? bezárod őt,
Signor Baptista, e pokolszülöttért,
S ennek nyelvét amabban bünteted?

BAPTISTA.
Nyugodjatok meg: elhatározám.
Eredj, Bianka.        (Bianka el.)
S mivel tudom, hogy nagy kedvét találja
A hangszerek-, költészet- és zenében,
Tanárokat veszek házamba föl,
Képezni ifjúságát. Gremio,
Hortensio, ha tudtok ilyeket,
Hozzátok el: tanult emberhez én
Fölötte nyájas, bőkezű vagyok,
Hogy gondosan neveljem gyermekim’.
Isten veletek. Katalin, te maradj.
Nekem Biankával még szóm vagyon.        (El.)

KATALIN.
Hát én ne menjek? én ne? Majd bizony!
Mit! hát nekem időt szabnak, miként ha
Nem tudnám, mit míveljek, mit ne. Hah!        (El.)

GREMIO.
No csak eredj a pokolba. Képességedért ugyan senki sem óhajt itt marasztani. Ezek se vonzódnak oly erősen egymáshoz, Hortensio, hogy miatta falba kéne verni fejünket, vagy kétségbe kellene esnünk. Itt ugyan még úgy vagyunk, mint az ablakfa, se ki, se be. Isten veled! Én kedves Biankám iránti szerelmemből minden áron kerítek valami ügyes embert, ki őt kedvencz tanulmányaiban oktassa, s be fogom ajánlani atyjához.

HORTENSIO.
Magam is azt teszem, signor Gremio. De kérlek csak egy szóra. Bár versenyünk természete tilta eddig közöttünk minden egyezkedést, most komolyan megfontolva, mindkettőnknek érdekében állana valamit okosan kifőzni s végrehajtani a végett, hogy szép hölgyünkhöz bejuthassunk s Bianka szerelmeért sikerrel versenyezhessünk.

GREMIO.
Ugyan kérlek, mi volna az?

HORTENSIO.
No hát az, hogy testvérének kerítsünk férjet.

GREMIO.
Férjet, ördögöt.

HORTENSIO.
Mondom, hogy férjet.

GREMIO.
Mondom, hogy ördögöt. Azt hiszed, Hortensio, hogy bár atyja dúsgazdag, lesz oly bolond férfi, ki a pokolt nőül vegye?

HORTENSIO.
Ej Gremio, hisz azért, hogy az ő lármás zenebonáját a mi türelmünk ki nem bírja, vannak még jó emberek e világon – bár csak meg is találhatnók! – kik őt hibáival és kincseivel szívesen elveszik.

GREMIO.
Nem tudom; de én úgy fogadnám nászhozományát, mintha minden reggel bitófához kötnének érte.

HORTENSIO.
Jól mondod, hogy rothadt almában nincs mit válogatni. Ha már ez útunkba gördült akadály barátokká tett bennünket, maradjunk is barátok mindaddig, míg Baptista idősb leányát férjhez segítve, az ifjabbat a férjhezmenetelre fölszabadítjuk – akkor aztán megint rajta! Kedves Bianka! Boldog, a ki nyeri. A leggyorsabb lovaré a gyűrű. Nos signor Gremio!

GREMIO.
Nincs szóm ellene. Bár Páduában a legjobb lovat adhatnám annak a valakinek, hogy udvarlását megkezdje, őt teljesen eludvarolja, elvegye, haza vigye s tőle a házat megszabadítsa. Jer, menjünk.        (Gremio és Hortensio el.)

TRANIO.
(előlépve).
Mondd, oh uram! lehetséges, hogy a
Szerelem oly gyorsan bilincsbe ver?

LUCENTIO.
Oh Tranio, míg magam nem érezém,
Nem hittem azt lehetségesnek; ámde
A mint henyén bámulva álltam itt,
Henyéltemben hatott által szerelmem,
És most őszintén vallom ezt előtted,
Ki oly bizalmas hívem vagy nekem,
Mint Karthagó királyhölgyének Anna,
Gyötrődöm, égek, meghalok, Tranio,
Ha e szelíd lánykát el nem nyerem.
Tranio, tanácsolj, teheted, tudom;
Segíts, Tranio, akarsz is, jól tudom.

TRANIO.
A töprengésre nincs idő, uram,
Szívből a szenvedély ki nem riad:
Ha a szerelem fogott meg, nincs egyéb, mint
Redime te captum, quam queas minimo.

LUCENTIO.
Köszönöm! Csak tovább, ez jól esik!
Fölbátorítsz, tanácsod hathatós.

TRANIO.
Oly elmerülve nézted a leányt,
Hogy észre sem vevéd azt, a mi fő.

LUCENTIO.
De láttam én szép arcza kellemét,
Minő Agénor lányaé vala,
Ki Jupitert úgy kézhez lánczolá,
Hogy Kréta partját térden csókolá.

TRANIO.
Nem vettél észre mást? Nem-e, hogy nénje
Mint zsörtölődék s kelte oly vihart, mely
Emberi fülnek alig tűrhető?

LUCENTIO.
Láttam, Tranio, korallajkit mozogni,
Lehével a lég illatosra vált,
Szép és nemes volt mind, mit benne láttam.

TRANIO.
Eh! ideje fölrázni álmiból.
Ébredj, uram: ha a lányt kedveled,
Iparkodjál megnyerni. E szerint
Idősb testvére oly szilaj s makacs,
Hogy míg az atyja ettől nem menekszik,
Szerelmesed lányfővel hon marad.
Azért elzárta a világ elől,
Hogy egy kérő se háborítsa meg.

LUCENTIO.
Ah mily kegyetlen egy apa, Tranio.
De nem hallottad-é, hogy szándoka,
Bölcs mesterekkel képeztetni őt?

TRANIO.
Hallottam és most kész a tervem is.

LUCENTIO.
Enyém is, Tranio.

TRANIO.
        Fogadni mernék,
Hogy mind a kettőnk terve egybe vág.

LUCENTIO.
Te mondd előbb tiédet.

TRANIO.
        Légy te mester
S a lány tanítását vállald magadra.
Ezt gondolád?

LUCENTIO.
Igen, de sikerűl-e?

TRANIO.
Nem oly dolog! Csakhogy ki lesz helyetted
Itt Páduában Vincentió fia?
Ki fog tanulni, élni, czimborálni
És honfitársakat vendégleni?

LUCENTIO.
Elég. Nyugodj’ meg: a terv teljesen kész.
Bennünket egy család se láta még,
És arczainkról még nem ismerik,
Melyik az úr s a szolga: így tehát
Te légy helyettem úr, tarts házat és
Fényt és szolgákat, úgy, mint enmagam.
Én más leszek; alantibb helyzetű
Florenczi, nápolyi, vagy písai.
Kifőztük, így lesz. Tranio, most cseréljünk:
Itt e köpeny s itt e tollas kalap.
Ha jön Biondello, szolgád ő leend;
De még előbb ajkára zárt vetünk.
        (Öltönyt cserélnek.)

TRANIO.
Tisztába jöttünk.
Egy szóval, minthogy ez tetszik neked
S én engedelmeskedni tartozom,
(Mert azt hagyá atyád, hogy elbucsúztunk:
„Szolgálj fiamnak”! ámbár gondolom,
Nem épen ilyformán értette azt):
Megegyezem, Lucentio leszek,
Mivelhogy kedvelem Lucentiot.

LUCENTIO.
Legyen, Tranio, mert Lucentio szeret;
Én szolga lészek, hogy megnyerjem a lányt,
Kinek csupán futó látása is
Lebilincselte megbűvölt szemem’.
Biondello jő.
Jön a ficzkó. Hol bujdokolsz, gazember?

BIONDELLO.
Én, bujdokolni? Nem, hol bujdokolsz te?
Tranio pajtás lopá el öltönyöd’, vagy
Te az övét? vagy mindketten? beszélj.

LUCENTIO.
Hallgass, kölyök! tréfára nincs idő;
Időhöz alkalmazd azért magad’.
Társad, Tranio, éltem’ megmenteni
Vevé fel öltönyöm’ s külszínemet,
Övét meg én, hogy így menekjem. Alig
Jövék ide, s czivódás közben egy
Embert megöltem, s félek, megjegyeztek.
Szolgáld ki őt illőn, parancsolom,
Míg innen, éltem’ mentve, távozom.
Értetted?

BIONDELLO.
Én? Biz’ egy betűt sem én.

LUCENTIO.
Egy szó se légyen ajkadon Tranioról;
Tranió Lucentióra változott.

BIONDELLO.
Szerencse rá: bár én is az lehetnék!

TRANIO.
Akkor, barátom, az volna szívem fővágya,
Hogy Lucentióé legyen Baptista ifjabbik leánya. –
Ez nem az én ügyem; uradnak érdekében
Eszélyes légy a társaság minden körében:
Midőn magunk vagyunk, nevem Tranio;
De másutt mindenütt urad, Lucentio.

LUCENTIO.
Menjünk, Tranio.
Még egy van, azt vállald magadra még:
Lépj föl te is kérőnek, és ne kérdd, mért;
Elég, hogy arra jó okom vagyon.        (Mind el.)

1. SZOLGA.
Nagysád szunyókál s nem figyel a műre.

RAVASZDI.
Bizony, szent Annára! úgy van az.
Igazán szép egy történet. Van-e még több hozzá?

APRÓD.
Hiszen, uram, csak most kezdődik.

RAVASZDI.
Igen igen pompás egy darab, madámasszony; szeretném, ha már vége volna.

II. SZÍN.

Ugyanott. Hortensio háza előtt.

Petruchio s Grumio jönnek.

PETRUCHIO.
Búcsút vevék, Veróna! egy időre
Meglátni Páduában barátimat,
S először azt, ki leghűbb s kedvesebb,
Hortensiot. Ez háza, gondolom.
Hé Grumio! elő csak, itt kopogj.

GRUMIO.
Kopogni, uram! kit koppantsak meg?
Van itt, a ki uraságodon ebusust követett el?

PETRUCHIO.
No csak kopogj itt hangosan nekem.

GRUMIO.
Önt kopogtassam meg, uram? Hát, uram, ki vagyok én, hogy én itt önt megkopogtassam?

PETRUCHIO.
Fattyú! kopogj ez ajtón, még pedig jól,
Koppantásom különben képeden szól.

GRUMIO.
Uram, kötődik. Hisz koppantanék rá;
De jól tudom, hogy aztán majd megadná.

PETRUCHIO.
Nem akarsz?
Ha nem kopogsz, én csengetyűt huzok hát,
Hadd hallgatom, mint zenged itt a sol, fá-t.
        (Grumio fülét meghúzza.)

GRUMIO.
Segélyt, urak! segélyt; gazdám megőrült.

PETRUCHIO.
Másszor kopogj, ha mondom, gaz kölyök.
Hortensio jő.

HORTENSIO.
Hogyan? mi ez? Régi barátom Grumio s kedves jó barátom Petruchio? Mint vagytok Verónában?

PETRUCHIO.
Signior Hortensio, csendesítni jösz?
Con tutto il core bentrovato, mondom én.

HORTENSIO.
Alla nostra casa benvenuto, molto honorato signior mio Petruchio.
Jer, Grumio, jer, béküljünk meg újra.

GRUMIO.
Ah! uram, mitsem ér az, a mit ő diákizál. No! ha még ez sem törvényes ok szolgálatom elhagyására! Nézze, uram, azt mondja, kopogtassak neki, koppantsak rá jó erősen: hát illik-e szolgának így bánni urával? kivált miután ő a kijátszó s én épen kéz alatt vagyok.
S ha azt teszem, jól megkopogtatom,
Nem Grumionak fájt volna, mondhatom.

PETRUCHIO.
Értetlen egy tulok! Hortensio, nézd,
Mondom neki, kopogjon e kapun,
És a világért rá nem birhatám.

GRUMIO.
Kopogjak a kapun! oh Istenem!
Nem azt mondá: Fattyú, kopogj nekem,
Kopogj imitt, jól hangosan kopogj!
S most mégis a kapun kopogni mondja.

PETRUCHIO.
Eredj, vagy elhallgass, tanácsolom.

HORTENSIO.
Ne úgy, Petruchio; védem Grumiot;
Közted s közötte kellemetlen ez.
Hű, régi, vídám szolgád Grumio. –
De mondd, barátom, mily szerencseszél
Fuvalt az agg Verónából ide?

PETRUCHIO.
Szél, mely az ifjat messze kergeti,
Hogy önszerencséjét ne otthon űzze,
Hol a tapasztalás csekély. Azért
Signior Hortensio, így áll ügyem:
Atyám, Antonio, hogy elhala,
A véletlenre bíztam én magam’,
Nősülni, boldogulni, mint tudok.
Tárczámba’ van pénz, otthon birtokom;
Világot látni ekkép indulék.

HORTENSIO.
Petruchio, nyiltan szóljak veled,
S egy bősz makacs nőhöz segítselek?
Meg nem köszönnéd így tanácsomat.
Azonban a nő gazdag, mondhatom,
Nagyon gazdag, de mint igaz barátnak
Mégsem óhajtom őt neked.

PETRUCHIO.
Ilyen barátok közt, Hortensio,
Kevés beszéd kell; ám azért, ha ismersz
Gazdag leányt, Petruchionak valót,
Mivel menyegzőm fő vezére kincs:
Bár rút legyen, mint Flórencz kedvese,
Vén, mint Sibylla, zsémbes és makacs,
Mint Szokrates Xantippje, vagy gonoszb:
Meg nem riaszt, vagy vissza nem riasztja
Erős határzatom’, ha úgy dühöng is,
Miként szokott a habzó Ádria.
Dús házasságra jöttem Páduába,
S ha dúsra, úgy boldogra Páduába.

GRUMIO.
No nézze uram! tisztán kitálalja szándokát. Csak aranyat adj neki, s házasítsd össze egy bábuval, vagy vázzal, vagy bármely öreg banyával, kinek már foga sincs, nyavalyája pedig annyi van, mint ötven lónak összesen: mindez mitsem tesz, mert a pénz mindent kipótol.

HORTENSIO.
Mivelhogy így vagyunk, Petruchio,
A mit tréfálva kezdtem, folytatom.
Én téged egy nőhöz segítelek,
Ki gazdag, ifjú és még csinos is,
Nemes hölgyekhez illően nevelt;
Csak egy hibája van, s az nagy hiba:
Türhetlenűl vad és szilaj, makacs,
Oly rendkívül, hogy én, bár birtokom
Sokkal csekélyebb volna is, soha
Aranybányával sem venném el őt.

PETRUCHIO.
Hallgass! a pénz becsét nem ismered.
Apja nevét mondd meg, s az már elég.
Én elveszem, ha úgy zajongna is,
Mint őszszel a dörgő felleg szokott.

HORTENSIO.
Az ő apja Baptista Minola,
Nyájas, mívelt, barátságos, nemes;
A lány neve Minola Katalin,
Páduába’ rossz nyelvéről hirhetett.

PETRUCHIO.
Magát nem ismerem; atyját igen:
Elhalt atyámnak ismerőse volt.
Nem alszom el, míg meg nem látom őt.
Azért bocsáss meg, hogy mindjárt ez első
Találkozásnál elhagylak, hacsak
El nem kisérsz hozzája önmagad.

GRUMIO.
Kérlek, uram, hadd menjen, míg szeszélye tart. Oh istenem, ha úgy ismerné őt az a leány, mint én! Tudná, hogy a czivódás keveset fog őrajta. Nevezheti őt gazkópénak, vagy ilyesminek akár tízszer: föl se veszi. Hanem aztán, ha ő rákezdi, tüskén bokron keresztülgázol. Mondhatom, ha az a nő bármi kis részben szembe áll vele, furcsa képet rajzol az arczára, s úgy elképteleníti, hogy nem lesz különb szeme, mint egy macskának. Ön még nem ismeri őt, uram.

HORTENSIO.
Petruchio, várj, én veled megyek,
Mivel Baptista őrzi kincsemet,
Ő tartja rejtve éltem drágaságát.
A szép Biankát, ifjabb gyermekét
Elvonja tőlem s másoktól, a kik
Kérői és nekem vágytársaim,
Lehetetlennek gondolva, hogy ama
Hibák miatt, miket fölemliték,
Katalint akárki is nőül vegye.
Azért Baptista elhatározá,
Biankához addig senki sem közelg,
Míg bősz Katája férjet nem talál.

GRUMIO.
Bősz Kata!
Leánynak ez leg is legátkosabb czím.

HORTENSIO.
Kérlek tehát, Petruchio barátom,
Álöltönyömben majd ajánlj a vén
Baptistának, miként ügyes tanárt,
Ki a zenére Biankát oktatandja.
Eme fogás időt s alkalmat ád
Szerelmemet fölfedni néki és
Így udvarolni ismeretlenűl.
Gremio jő, Lucentio álöltönyben, hóna alatt könyvekkel.

GRUMIO.
Ez aztán nem gazság! Mint dugják öszsze fejöket az ifjak, hogy az öregeket rászedjék. Uram, uram, nézzen csak körül. Ki jön itt? Hé!

HORTENSIO.
Csitt, Grumio, az én vágytársam az. Petruchio, vonuljatok csak el.        (Elvonulnak.)

GRUMIO.
Minő jeles, szerelmes ifju sarj.

GREMIO.
Igen derék! a névsort áttekintém.
És most, uram, köttesd be csinosan.
Olvass csupán szerelmi könyveket
És semmi mást ne olvass ővele.
Értetted-é? Azon kivül, a mit
Signior Baptista bőkezűleg ád,
Fizetlek én is. Vedd most iratid’
És hintsd meg édes illattal, hiszen
Az illatnál is édesb, a kihez
Te azt viszed. Mit fogsz olvasni véle?

LUCENTIO.
Akármit olvasok, ügyed’ viszem,
Mint pártfogómét, hidd el azt nekem,
Oly hűn, miként ha ott volnál jelen,
Sőt hathatósb szavakkal is talán,
Mint önmagad, hacsak nem vagy tudós.

GREMIO.
Oh tudomány! minő nagy birtok az!

GRUMIO.
Oh bárgyúság! minő szamárfej az!

PETRUCHIO.
Csitt, fattyú!

HORTENSIO.
Csitt, Grumio! (Előlépve.) Köszöntlek, Gremio.

GREMIO.
Én is, Hortensio. Találd ki csak,
Hová megyek? Baptista Minolához.
Igéretet tevék, hogy majd kerítek
Mestert a szép Bianka részire,
És jó szerencsém imez ifjuval
Vezérle össze. Jól ajánlja őt
Tanulmány és ügyesség s olvasottság
Költészet- és egyébben, mondhatom.

HORTENSIO.
Igen derék! Igérte nékem is
Egyik barátom, hogy ajánlni fog
Kisasszonyunknak egy ügyes zenészt.
Így én sem állok hátra buzgalomban
Biankára nézve, kit szívem szeret.

GREMIO.
Szerelmemet majd tett mutassa meg.

GRUMIO.
S ezt erszénye mutassa meg.

HORTENSIO.
Nincs most idő szerelmünkről csevegni.
Gremio, figyelj rám, s ha megegyezel,
Ránk tartozó jó hírt beszélek el.
Imitt egy úr, kivel találkozám,
Az ő előnye czélunkkal közös.
Megkéri a gonosz Katát, s ha tetsző
Nász hozománya lesz, el is veszi.

GREMIO.
Ez szónak és tettnek derék.
Hortensio, elmondtad-é hibáit?

PETRUCHIO.
Tudom, hogy ő zsémbes, daczos, konok;
De hát, urak, ha úgy van is, mi az?

GREMIO.
Mi az? barátom! Hát honnan való vagy?

PETRUCHIO.
Verónából, Antonio fia.
Meghalt atyám, de megvan birtokom
S sok jó napot remélek élni még.

GREMIO.
Sok jó napod’ nem ily nővel kapod;
De hogyha kedved van reá, vigyed:
Én mindenekben hűn segítelek.
S megkéred e vadat?

PETRUCHIO.
        Nem élek-e?

GRUMIO.
No hogyha nem, kivégzem azt a lányt.

PETRUCHIO.
Avagy mi más czélból jövék ide?
Azt vélitek, megrémít holmi lárma?
Oroszlánt bőgni nem hallottam-e?
Avagy nem-é a széltől duzzadó
Tengert dühöngni, tajtékozva bősz
Vadkan gyanánt? és nem hallottam-e
A harczmezőn az ágyúk torkait
S az égen a menny dörrenő tüzét?
Zavart csatában nem hallottam-e
Zsibajt, nyerítő mént és harsonát?
S most női nyelvről szólotok nekem,
Mely félig oly nagy csattanást se tesz,
Mint gazda tűzhelyén egy gesztenye.
Gyermekijesztő rém.

GRUMIO.
        Ő meg nem ijed.

GREMIO.
Hallod, Hortensio!
Ez úr javunkra érkezett ide.
Szerencsét jóslok neki és nekünk.

HORTENSIO.
Igéretet tevék, hogy megfizetjük
S viseljük a kérés költségeit.

GREMIO.
Igen, ha látjuk már, hogy elnyeri.

GRUMIO.
Csak gyomrom lenne oly bizton teli!
Tranio urias öltönyben s Biondello jönnek.

TRANIO.
Jó napot, uraim! Bátorkodom
Kérdezni, melyik út a legrövidebb
Signior Baptista Minola házához?

GREMIO.
Azt érted-é, kinek két lánya van?

TRANIO.
Azt. Hé Biondello!

GREMIO.
Vajjon nem érted a lányt is bele?

TRANIO.
Tán őt is, a lányt is: gondolsz vele?

PETRUCHIO.
Csak azt ne, a ki zsémbes; mást keress.

TRANIO.
Nem kell a zsémbes. Biondello, kövess.

LUCENTIO.
(félre).
Jól van, Tranio.

HORTENSIO.
        Csak egy szót még csupán
Ama lánynak kérője vagy talán?

TRANIO.
S ha az volnék, kin esnék sérelem?

GREMIO.
Senkin, ha mégy szó nélkül, hirtelen.

TRANIO.
Hát nem szabad ez utcza nékem itt,
Úgy, mint neked?

GREMIO.
        Igen, de őt ne hidd.

TRANIO.
Ugyan kérlek, miért?

GREMIO.
Azért, ha épen tudni vágysz, mivel
Őt már signior Gremio jegyezte el.

HORTENSIO.
Őt signior Hortensio jegyezte el.

TRANIO.
Lassan, urak! Mint lovagokhoz illik,
Engedjetek szólnom, s figyeljetek rám.
Baptista, egy igen derék nemes,
Atyám sem ismeretlen őelőtte;
S ha lánya még szebb volna, mint minő,
S kérője több: mégis kérője lennék.
Szép Léda lányát ezren kedvelék;
Biankához is egygyel több közelg.
S úgy lesz. Ez egy pedig Lucentio lesz,
Ha Páris jönne is a többiekhez.

GREMIO.
Ez úrfi bennünket ki fog beszélni.

LUCENTIO.
Hagyjátok őt, tudom, hogy elbukik.

PETRUCHIO.
Hortensio, mi czélja e beszédnek?

HORTENSIO.
Legyen szabad még egy kérdést, uram.
Baptista lányát vajjon láttad-é már?

TRANIO.
Nem én, de hallom, hogy két lánya van,
Az egyik ép oly zsémbes nyelvü, mint
Szerény erkölcsű, szép a második.

PETRUCHIO.
Uram! enyém az első: azt ne bántsd.

GREMIO.
Hagyd azt a munkát a nagy Herkulesnek:
Súlyosb az, mint tizenkét műve volt.

PETRUCHIO.
Tudd meg tehát, uram, világosan:
Az ifjabb lányt, ki téged érdekel,
Elzárta apja a kérők elől
És senkinek sem adja addig őt,
Míg az idősebb férjhez nem megyen;
Az ifjabb majd csak akkor lesz szabad.

TRANIO.
Ha így van a dolog, s magad vagy az,
Ki rajtam és a többin így segítesz:
A jégtörésre föl! Vidd véghez ezt,
Vedd a korosbat, mentsd föl a kisebbet
Számunkra; s az, ki majd őt megnyeri,
Irántad nem leend hálátalan.

HORTENSIO.
Helyes beszéd; igen jól felfogod.
S mivel kérő gyanánt közénk jövél,
Ez úrnak im te is fizetsz velünk,
Kinek mi így mindnyájan tartozunk.

TRANIO.
Én nem leszek fukar: ennek jeléül
Legyünk együtt ez estve, kérlek, és
Ürítsünk hölgyeinkre víg pohárt.
Tegyünk, miként az ügyvédek: pörölnek,
De esznek isznak jó barátokúl.

GRUMIO. BIONDELLO.
Dicső indítvány. Rajta hát, jerünk.

HORTENSIO.
Az indítvány valóban jó. Legyen!
Petruchio, én benvenuto-d leszek.        (El mind.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Szoba Baptista lakában.

Katalin és Bianka jönnek.

BIANKA.
Ne kínozz engem és magad’ se kínozd,
Hogy szolgalányt, rabnőt csinálj belőlem:
Ez fáj nekem; s mi a fényt illeti,
Lerázom azt, csak adj szabad kezet,
Le mindez öltönyt, le a szoknyaig,
S a mit parancsolsz, szivesen teszem.
Tudom, mi tisztem a korosb iránt.

KATALIN.
Mondd meg, de fillentés nélkül, melyik
Tetszik leginkább kérőid között?

BIANKA.
Hidd meg, hogy én e férfiak között
Egynek se néztem arczát, oly közel,
Hogy egyik inkább tessék, mint a másik.

KATALIN.
Hazudsz, galambka. Hát Hortensio?

BIANKA.
Ha őt óhajtod, testvér, esküszöm,
Segítni foglak, hogy tied legyen.

KATALIN.
Ahá! tudom, dús lenni vágysz, ugy-e?
Gremiot kivánod, hogy pompában élj!

BIANKA.
Miatta vagy tehát irígy reám?
Hisz akkor tréfa! és most látom át,
Hogy eddig is csak tréfáltál velem.
Kérlek, Katám, oldozd fel a kezem’.

KATALIN.
Ha ez tréfa, az volt a többi is.
        (Megüti.)
Baptista jő.

BAPTISTA.
Megállj, te sárkány! Mért ez a gonoszság?
Biankám, vonulj el. Sír szegény leány!
Menj varrni most, ne társalogj vele.
Szégyeld magad’, te ördög fajzata.
Mért bántod őt, ki nem bántott soha?
Sértett-e meg csak egy rossz szóval is?

KATALIN.
Azzal gúnyol, hogy hallgat. Megboszúlom.        (Bianka után fut.)

BAPTISTA.
Mit? még előttem? Távozzál, Bianka.
        (Bianka el.)

KATALIN.
Nem engeded? No most már látom én,
Ő a te kincsed, férjet ő nyerend,
Én lakziján árúlok petrezselymet,
S mert őt szeretted, pártában veszek.
Ne is beszélj, megyek, s addig sirok,
Míg a boszúra módot nem lelek.        (Katalin el.)

BAPTISTA.
No, szenvedett-e így családapa?
De ki jön itt?
Gremio és Lucentio selejtes öltönyben, Petruchio és Hortensio mint zenész, Tranio és Biondello lantot és könyveket hozva.

GREMIO.
Jó reggelt, Baptista szomszéd.

BAPTISTA.
Jó reggelt, Gremio szomszéd. Isten hozott, urak!

PETRUCHIO.
Isten megáldjon, uram. Nincsen-e Katalin nevű, erényes szép leányod?

BAPTISTA.
Van egy leányom Katalin nevű.

GREMIO.
Hisz ajtóstul rohansz: menj a során.

PETRUCHIO.
Ne bánts, signior Gremio; bízd azt reám. –
Verónából való nemes vagyok;
Hallám hírét, minő szép és eszes,
Mily nyájas és szerény, alázatos,
Milyen csodás tulajdonú, szelíd;
Bátor valék, habár hivatlanúl,
Házadba lépni, hogy saját szemem
Győzzön meg a halott hírek felől,
S fogadtatásom zálogául ím
Ez ifjúval kedveskedem neked.
        (Elővezeti Hortensiot.)
Zenében és számtanban járatos,
Hogy mindazt megtanítsa teljesen,
Mikben leányod kissé otthonos.
Fogadd el őt, restelleném különben.
Neve Licio, hazája Mantua.

BAPTISTA.
Légy üdvözölve, s ő is kedvedért.
De bánatomra, lányom Katalin,
Látom, tudom, hogy nem neked való.

PETRUCHIO.
Nem szívesen válsz tőle meg, tudom.
Vagy ellenedre van személyem is?

BAPTISTA.
Ne érts rosszúl; a mint van, úgy beszélek.
Honnan jövél, uram? mi a neved?

PETRUCHIO.
Nevem Petruchio, Antonio fia;
Közismerős egész Itáliában.

BAPTISTA.
Jól ismerem; köszöntlek már ezért is.

GREMIO.
De engedelmeddel, Petruchio,
Mi többi kérők is hadd szólanánk.
Megállj, nagyon előre rúgtatál.

PETRUCHIO.
Bocsánat, signior Gremio! törekszem rája, látod.

GREMIO.
Azon nem kétkedem; de e leány kérést megbánod. Meg vagyok győződve, szomszéd, hogy ez ajánlat igen kedves. Hogy irántad hasonló szivességet tanusítsak magam is, kihez kegyesebb valál, mint bárki máshoz, szabad legyen ajánlanom ez ifjú tudóst (Lucentiot elővezeti), ki sokáig tanult Rheimsban; oly jártas a görög, latin és más nyelvekben, mint a másik a zenében és számtanban. Neve Cambio. Kérlek, fogadd el szolgálatát.

BAPTISTA.
Ezer köszönet, signior Gremio. Üdvözlek, kedves Cambio. De jó ifjú. (Traniohoz) úgy tetszik, idegen vagy közöttünk. Bátorkodhatom kérdezni ittléted okát?

TRANIO.
Bocsánat, e bátorság engem illet,
Hogy én, mint e városban idegen,
Leányod, a szép és derék Bianka
Kérőjeül vetem föl itt magam’;
Hisz’ ismerem szilárd határzatod’,
Mely az idősb testvérnek ád előnyt.
Egy engedélyt kérek tőled csupán,
Hogy majd ismerve származásomat,
Láss szívesen a több kérő között
S engedj szabad bejárást, és kegyelj.
Leányaid képzése végett im
Ez egyszerű hangszert hozom s eme
Nehány csekély görög s latin müvet:
Fogadd el, akkor értékök leend.

BAPTISTA.
Lucentio a neved? s honnan való vagy?

TRANIO.
Pisából, a Vincentio fia.

BAPTISTA.
Derék ember Písában, ismerem
Híréből. Üdvözöllek téged is
(Hortensiohoz) Vedd lantodat! (Lucentiohoz) S te vedd a könyveket,
S a két tanítványt lássátok azonnal.
Hé! elő!
Szolga jő.
Vezesd ez urakat
Leányaimhoz; mondd, ezek
Tanáraik: jól bánjanak velök.
        (Szolga, Hortensio, Lucentio és Biondello el.)
Mi meg jerünk a kertbe egy kevéssé.
Asztalhoz aztán. Elhihetd, hogy én
Mindenkor a legszívesben fogadlak.

PETRUCHIO.
Ügyem, signior Baptista, sürgetős,
S minden nap itt meg nem jelenhetek.
Atyámat ismered már s engem is.
Magamra szálla minden birtokom,
Miket növeltem inkább, mint fogyaszték.
Mondd hát, ha megnyerem lányod szerelmét,
Mily nászajándokot kapok vele?

BAPTISTA.
A birtokom felét, ha meghalok,
És húsz ezer tallért egyszerre most.

PETRUCHIO.
E nászajándokért én meg neki,
Ha engemet túlél, özvegy-jogon,
Általbocsátom összes birtokom’.
A részletet tegyük tehát irásba
S legyen közöttünk kölcsönös kötés.

BAPTISTA.
Igen, ha a fő részlet nyerve van,
Azaz szerelme, mert ez itt a fő.

PETRUCHIO.
Az semmi: mert atyám, azt mondhatom,
Ha büszke ő, én meg szilaj vagyok;
S hol két dühöngő láng találkozik,
Fölégetik dühök táplálatát.
Kis széllel a kis tűz is nagyra nő,
De nagy vihar tüzet, mindent elolt.
Én így leszek s ő engem így tekintend,
Mert nyers vagyok s nem gyerekmódra kérem.

BAPTISTA.
Kérd meg, ha jóra válnék e sietség.
De némi rossz beszédre készen állj.

PETRUCHIO.
Mindenre készen, mint bércz a szelekre:
Nem rendül az, bár egyre zúg a szél.
        Hortensio tört fejjel visszajő.
Hogyan, barátom! ily sápadt miért vagy?

HORTENSIO.
Ijedtemben bizony, ha az vagyok.

BAPTISTA.
Hát lesz-e a lányomból jó zenész?

HORTENSIO.
Jó katona inkább lesz, azt hiszem.
Kard állja őt ki és nem gyönge lant.

BAPTISTA.
Hát úgy-e nem törhetted őt a lanthoz?

HORTENSIO.
A lantot ő énrajtam törte el.
Mondám, hibás fogásokat teszen,
S ujját helyezve elvonám kezét,
Midőn türelmetlen gonosz szeszélylyel
Kiált: „Fogás? no hát majd megfogom!”
S e szóval úgy fejemhez vágta, hogy
Lyukat hasíta főm a hangszeren át.
Szédülve álltam ott kissé, s miként
Nyakvas feküdt nyakamban a törött lant,
Míg őt hitvány dudásnak, czinczogó
Cigánynak és más ilyeknek szidott,
Mintha tanulta volna, hogy gyalázzon.

PETRUCHIO.
Lelkemre mondom! furcsa egy gyerek!
Tízszerte kedvesebb most, mint előbb.
Oh mint óhajtok már csevegni véle!

BAPTISTA.
No jőjj velem. Ne légy olyan zavart;
Tanítsd ezentúl ifjabb lányomat.
Tanulni képes az s hálás leend.
Signior Petruchio, jer te is velünk.
Vagy ide küldjem lányomat Katát?

PETRUCHIO.
Csak küldd ki, kérlek; én bevárom itt.
        (Baptista, Gremio, Tranio és Hortensio el.)
Kissé merészen kérem meg, ha jön.
Ha zsémbel, azt mondom nyilván neki,
Oly bájosan zeng, mint egy fülmile.
Ha mérgesen néz, azt, hogy oly üde,
Mint rózsabimbó, mit harmat füröszt.
Ha néma lesz, ha egy igét se ejt,
Szónoktehetségét magasztalom,
Azt mondva, hogy szívig hatón beszél.
Hálálkodom, ha tán kiútasít,
Miként ha egy hétig marasztana.
S kezét ha megtagadja, kérdezem
A hirdetés s a menyegző felől.
De itt közelg: no Petruchio, beszélj.
Katalin jő.
Katám, jó reggelt! Hallom, így hinak.

KATALIN.
Úgy van; de hallásod kissé erős:
Katalinnak ejt, ki énrólam beszél.

PETRUCHIO.
Hazudsz, mert a neved csupán Kata,
Vidám Kata, sőt néha bősz Kata,
De e világon a legszebb Kata,
Katám, Katóm, sőt újra alkatóm,
Mivel szerelmed újra alkot engem.
Tudd meg tehát, hű vigaszom, Kata,
Mert szendeséged’ mindenütt dicsérték
S magasztalák erényed’, bájaid’,
Habár nem oly igen, miként megillet:
Ez indított, hogy nőül kérjelek.

KATALIN.
Ez indított? No hát indulj tovább,
Sőt visszaindulj. Mindjárt láttam én,
Hogy ingó szer vagy.

PETRUCHIO.
        Ingó szer! mi az?

KATALIN.
Tábori szék.

PETRUCHIO.
        Jól eltaláltad: ülj rám.

KATALIN.
Másokat a szamár hord: így te is.

PETRUCHIO.
A nő is másokat hord: így te is.

KATALIN.
De én nem oly bolondot, mint te vagy.

PETRUCHIO.
Ah jó Katám, meg nem terhellek én,
Mert tudva, hogy még ifjú s könnyü vagy –

KATALIN.
Oly könnyű, hogy meg nem fog ily gyerek,
És mégis oly nehézke, mint a vas.

PETRUCHIO.
A vas vagy a sas?

KATALIN.
        Jól fogtad fel: a sas.

PETRUCHIO.
Oh lassú szárnyú gerle! elvisz a sas.

KATALIN.
Az, gerle hát! midőn a sast viszi.

PETRUCHIO.
Ej te darázs! lám, milyen csipkedő vagy.

KATALIN.
Darázs? No hát kerüld fulánkomat.

PETRUCHIO.
A gyógyszer az lesz, hogy kitépem azt.

KATALIN.
Igen, ha tudná a bolond, helyét.

PETRUCHIO.
Ki ne tudná, hol a darázs fulánkja?
A farkában.

KATALIN.
A nyelvében.

PETRUCHIO.
        Kiében?

KATALIN.
Tiédben, hogyha a farkról beszélsz. Menj!

PETRUCHIO.
Mit? nyelvem a te farkadban? Nem úgy:
Nemes vagyok, Katám.

KATALIN.
        Lássuk tehát.        (Megüti.)

PETRUCHIO.
Visszavágom, ha még egyszer megütsz.

KATALIN.
Úgy elveszíted fegyvered’!
Ha engemet megütsz, nem vagy nemes,
S ha nem nemes, többé nem fegyveres.

PETRUCHIO.
Czímertudós vagy! Végy könyvedbe föl.

KATALIN.
Mi a bokrétád? nem kakastaréj?

PETRUCHIO.
Taréjtalan kakas, te meg’ tyukom.

KATALIN.
Nem, nem kakas; hisz kappan módra szólsz.

PETRUCHIO.
No, no, Katám, ne nézz oly savanyún.

KATALIN.
Midőn vad almát látok, így szokásom.

PETRUCHIO.
Ne nézz savanyún; hisz’ nincs itt vad alma.

KATALIN.
De van, de van.

PETRUCHIO.
        Mutasd.

KATALIN.
        Ha tükröm volna.

PETRUCHIO.
Mit, arczom?

KATALIN.
        Ifjú még, s hogy’ eltalálja!

PETRUCHIO.
        Szent Györgyre! még ifjú vagyok neked.

KATALIN.
De hervadott.

PETRUCHIO.
        A gond!

KATALIN.
        Rá semmi gondom.

PETRUCHIO.
Nem, nem, Katám! tőlem meg nem menekszel.

KATALIN.
Meg fogsz dühödni, ha késem: ereszsz el.

PETRUCHIO.
Ah! legkevésbbé: hisz’ kedvemre vagy.
Zsémbes-, szilaj-, daczosnak mondtak! íme
Látom, hogy e hír puszta rágalom:
Hiszen te nyájas, tréfás és vidám vagy,
Csendes beszédű, szép tavaszvirág;
Arczod nem durva, zord tekintetű;
S mint a dühös nő, ajkad’ nem marod;
Mások szavába vágni nem szokásod;
Szendén mulattatod kérőidet
Nyájas beszéddel, édes kedvesen.
Még azt regélték, hogy sántít Katám.
Oh rossz világ! hisz’ ő karcsú, sugár,
Mint a fenyősudar, s oly barna, mint
A mogyoró s annál is édesebb.
Mutasd, miként jársz; nem vagy sánta, nem.

KATALIN.
Bolond, annak parancsolj, kit fizetsz.

PETRUCHIO.
Diána nem diszíté úgy az erdőt,
Mint e szobát fejdelmi termeted:
Te légy Diána s ő legyen Kata,
S Diána pajzán és Katám szemérmes.

KATALIN.
De hol tanultad ezt a szép beszédet?

PETRUCHIO.
Csak úgy ex tempore! az elme-él.

KATALIN.
Oh éles elme életlen szülötte.

PETRUCHIO.
Hát nincs eszem?

KATALIN.
        Van annyi, hogy melegre bújj.

PETRUCHIO.
Ép azt óhajtom ágyadban, Katám.
De félre e beszéddel: tudd meg azt,
Atyád megegyezett, hogy nőm lehetsz,
A nászajándok is rendben vagyon,
S akard, avagy ne, nőül veszlek én:
Neked való férj épen én vagyok.
E fényre! mely mellett szépnek talállak,
Oly szépnek, hogy bizony szeretni kell,
Enyim leszesz, más senkié; csak én
Termettem arra, hogy te megszelídülj,
És vad Katából oly szelíd Katává
Képezzelek, mint más nyájas Katák.
Itt jő atyád, aztán nem-et ne mondj;
Katalint teendem nőmmé bármiként.
Baptista, Gremio és Tranio visszajönnek.

BAPTISTA.
Nos hogy’ vagy lányommal, Petruchio?

PETRUCHIO.
Jól, jól, uram, fölötte jól, hiszen
Lehetlen is rosszúl lennem vele.

BAPTISTA.
S lányom, Katalin, te mért vagy oly zavart?

KATALIN.
Lányod vagyok? No mondhatom, derék
Szülői kedvezésre méltatál,
Hogy ím e félbolondhoz adni vágysz,
Ez őrjöngő káromkodóhoz, a ki
Hetvenkedéssel vél czéljához érni.

PETRUCHIO.
Atyám, hiszen te és egész világ,
Ki róla szólt, hibásan szóltatok.
Ha tán szilaj, csupán színlelve az.
Nem mérges, de szelíd, mint a galamb;
Nem is heves, de nyúgodt, mint a reg;
Grizeldis párja a tűrésben és
A nőerényben egy Lucretia.
Szóval, mi már abban megegyezénk,
Hogy a menyegzőnk vasárnap leend.

KATALIN.
Vasárnap én előbb felköltve látlak.

GREMIO.
Petruchio, halld, előbb felkötve lát.

TRANIO.
Így boldogultál? Így szépen vagyunk.

PETRUCHIO.
Lassan, urak! magamnak vettem őt,
S ha én meg ő jól állunk, mit zajongtok?
Egymás között mi akkép alkuvánk,
Hogy társaságban ily szilaj legyen.
Hihetlen a mily szerfölött szeret,
Azt mondhatom. Oh nyájas, szép Kata!
Nyakamba csügge, csókra csókokat
És esküszóra esküt halmozott,
S egy percz alatt megnyerte szívemet.
Ti még újonczok vagytok; mert csodás az,
Mint megszelídül egy anyám asszony-
Lovag mellett a legmakranczosabb nő,
Ha férfi és hölgy önmagába’ van.
Kezet, Katám! a menyegző napjára
Díszöltönyért Velenczébe megyek.
Atyám, te intézd, híjj vendégeket.
Bizton hiszem, Katám ragyogni fog.

BAPTISTA.
Mit szóljak erre? Nyújtsatok kezet:
Áldás reátok; megvan a kötés.

GREMIO. TRANIO.
Tanúk leszünk: amen-t mondunk reá.

PETRUCHIO.
Atyám, arám, barátim, Isten áldjon!
Most el Velenczébe! közelget a nap.
Ékszer, gyűrű és díszöltöny fedez:
Csókot Katám, vasárnap nőm leszesz.
        (Petruchio és Kata külön-külön el.)

GREMIO.
Történt-e házasság ily hirtelen?

BAPTISTA.
Most úgy vagyok, mint a kereskedő:
Kétségb’esett vásárt merészelék.

TRANIO.
Az árú már terhedre volt, s kamat
Kerül utána, vagy tengerbe vész.

BAPTISTA.
Házas nyugalmokat venném kamatnak.

GREMIO.
Nyugalmas egy nőt is kapott ugyancsak.
De most az ifjabb lányodon a sor;
Régóta óhajtottuk e napot:
Szomszédod és első kérő valék.

TRANIO.
S én egy vagyok, ki úgy kedveli Biankát,
Hogy szóval azt ki sem fejezhetem
S te gondolattal föl sem érheted.

GREMIO.
Gyerkőcz! szerelmed énvelem nem ér fel.

TRANIO.
Apó! tiéd fagylal.

GREMIO.
        S tiéd éget hevével.
El! el! suhancz; az érett kor boldogít.

TRANIO.
De nők előtt az ifjúság virít.

BAPTISTA.
Lassan, urak! eldöntöm én a pert.
Kész pénz határoz: a ki a leánynak
Leggazdagabb kelengyét biztosít,
Azé Bianka szerelme.
No szólj, signior Gremio, mit biztosíthatsz?

GREMIO.
Miként tudod, házam van Páduában,
Arany- s ezüsttel dúsan ékesült;
Kannák, medenczék mosni szép kezét;
A szőnyegek mind tyrusi szövet;
Ivor-szekrényke rejti kincsemet;
Cyprusfa-láda hímes lepleim’;
Sok drága kelme, ágyfedők, redőnyök,
Csipkék, török gyöngyhímes drága párnák,
Velenczei aranyzott függönyök,
Czin s réz edények, s minden, a mi kell
A házi körben. Gazdaságomon
Fejésre vár száz szép fejős tehén,
Az istálókba’ meg’ százhúsz ökör,
És minden, a mi hozzá tartozik.
Megvallom, én kissé koros vagyok,
S ha meghalok holnap, ez mind övé, –
Csupán míg élek, légyen ő enyém!

TRANIO.
Jól mondod e „csupánt.” Uram, figyelj rám.
Atyám utóda s egyetlen fia,
Ha lányodat nőül megnyerhetem,
Három-négy oly derék házat hagyok
Részére a dús Písában, minőt
Signior Gremio itt Páduába’ bír.
Övé lesz még évente két ezer
Arany dús földeimből, mind övé.
No hát, signior Gremio, legyőztelek?

GREMIO.
A földből évi két ezer arany!
Hisz’ annyit összes birtokom se hoz. De
Adok hozzá még egy teherhajót,
Mely most a marseillei öbölben áll.
Megfogtalak teherhajómmal, úgy-e?

TRANIO.
Jól tudva van, hogy atyám birtoka
Három teherhajó, két gálya és
Tizenkét bárka: ezt adom neki
S két annyi mindent, mint igérni bírsz.

GREMIO.
Mindent igértem: többel nem birok,
És többel ő sem bírhat, mint magam;
Övé, ha kellek, birtokom, személyem.

TRANIO.
A lány tehát igéreted szerint
Csupán enyim: legyőzve Gremio.

BAPTISTA.
Ajánlatod, megvallom, legkülönb,
S ha majd atyád is biztosít felőle:
Tiéd a lány; különben – megbocsáss –
Mi lesz, ha meghalnál atyád előtt?

TRANIO.
Ez csak ürügy: hisz ő agg, én meg ifjú.

GREMIO.
S az ifjú nem halhat meg, mint az agg?

BAPTISTA.
Tehát, barátim,
Én elhatároztam. Következő
Vasárnap egybekel Katalin leányom;
S a más vasárnap meg’ veled Bianka,
Ha biztosítást eszközölsz; ha nem,
Akkor signior Gremioval.
Bucsút veszek most. Isten veletek.        (El.)

GREMIO.
Isten veled, szomszéd. Most mit se tartok
Tőled, barátom, jó gyerek! Hiszen
Csak nem bolond atyád, hogy mindenét
Átadja néked s vénségére majd
Kegyedből éljen: azt meg nem kapod,
A vén olasz rókát meg nem csalod.        (El.)

TRANIO.
Ördög vigyen, ravasz vén czimbora!
Én ellened mindent koczkáztatok.
Egy ötletem van jó uram javára:
Szükség, hogy itt az ál Lucentio
Atyát teremtsen, ál Vincentiot.
S csodálatos! mivel hisz’ gyermeket
Atyák teremtenek: s e lánykérés körűl
Gyermek teremt atyát, ha a csel sikerűl.        (El.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba Baptista házánál.

Lucentio, Hortensio s Bianka jönnek.

LUCENTIO.
Hagyd abba’, lantos! túlmerészkedel.
Hát oly hamar feledted a szivélyt,
Melylyel Katalin téged üdvözölt?

HORTENSIO.
De kötekedő tudós, hiszen
Az égi összhang pártfogása ez;
Engedj tehát elsőséget nekem,
S ha egy kis órát töltök a zenével,
Az olvasással ennyit tölts te is.

LUCENTIO.
Nem tudtad eddig megtanulni, bárgyú!
Mi czélra van teremtve a zene!
Nem arra-é, hogy a lelket üdítse
Komoly tanulmány s fáradság után?
Fogjunk azért most a bölcselkedéshez,
Aztán pihenjünk, s úgy kezdj a zenéhez.

HORTENSIO.
E hánykolódást én nem tűröm ám!

BIANKA.
Ej, ej, urak! az engem sértve sért,
Hogy ott vitáztok, hol határzatom dönt.
Nem iskolás félénk gyerek vagyok,
Időhatárhoz nem szabom magam’,
Órát veszek saját tetszés szerint.
Végezzük e vitát; üljünk le, jer;
Te vedd a hangszert s addig játszadozzál;
Készen leszünk, midőn felhangolod.

HORTENSIO.
Elhagyod őt, ha én hangolva lészek?
        (Hortensio elvonul.)

LUCENTIO.
Sosem lesz az; csak hangold hangszered’.

BIANKA.
Hol is maradtunk?

LUCENTIO.
        Ím e helytt, kisasszony:
Hac ibat Simois; hic est Sigeia tellus;
Hic steterat Priami regia celsa senis.

BIANKA.
Elemezd.

LUCENTIO.
Hac ibat – mint már mondám, – Simois – én Lucentio vagyok; hic est – Vincentio fia Písából; Sigeia tellus – ál-öltönyben esdve szerelmedért; hic steterat – s azon Lucentio, ki kezedet kéri; Priami – az én szolgám Tranio; regia – ki nevemet viseli; celsa senis – hogy az öreg Pantalont rászedjük.

HORTENSIO.
(visszatérve).
Kisasszony, hangszerem hangolva van.

BIANKA.
Halljuk!        (Hortensio játszik.)
Jaj! össze-vissza zeng.

LUCENTIO.
Eredj, barátom, hangold újra fel.

BIANKA.
Hadd lám, tudom-e én elemezni: Hac ibat Simois – nem ismerlek; hic est Sigeia tellus – nem bízom benned; hic steterat Priami – vigyázz, meg ne halljon bennünket amaz; regia – ne légy igen merész; celsa senis – kétségbe se essél.

HORTENSIO.
Hangolva van már.

LUCENTIO.
        Az alhúr hamis.

HORTENSIO.
Az alhúr jó; aljas, hamis magad vagy.
No lám! tudósunk mily heves, tolárd;
A gazkölyök még udvarolni mer:
Várj róka, hisz’ majd jobban őrzelek.

BIANKA.
Egykor hiszek tán: még most kétkedem.

LUCENTIO.
Ne kétkedjél; Aeacides bizonynyal
Ajax volt, őséről nevezve így.

BIANKA.
Hinnem kell a tanítónak: különben
Még abba’ nem hagyom kétségemet.
De már elég. Most, Licio, rajtad a sor.
Bocsássatok meg érte, jó tanítók,
Hogy ily tréfásan bántam véletek.

HORTENSIO.
(Lucentionak).
Te elmehetsz: hagyj egy kissé magamra.
A leczke itt nem három hangra szól.

LUCENTIO.
Beh pontos is vagy! (Félre.) Itt fogok maradni
S vigyázni rá; mivel, ha nem csalódom,
Szerelmest játszik a derék zenész.

HORTENSIO.
Még mielőtt a lantot kézbe vennéd,
A főbb szabályokon kell kezdenem,
Hogy tudd, miként kell raknod ujjodat,
S a hangfokot gyorsabban, áthatóbban,
Könnyebben és helyesben megtanuld,
Mint más tanító azt mutathatá.
Ím itt van érthetőn, szépen leírva.

BIANKA.
A hangfokot már rég bevégezém.

HORTENSIO.
De halld, hogy azt mint értelmeztem én.

BIANKA.
(olvas).
G. skála az összhang alapja, lányka
A. re. Hortensio hő vágyiból fakad.
B. mi. Oh nyújtsd kezed’ neki, Bianka,
C. fa. És hű szivére bízd magad’.
D. sol. re. Egy kulcs, két hangjegy, mit ő ajánl:
E. la. mi. Szánalom tetőled, vagy halál
Ez hát a hangfok? Ez nem kell nekem;
A régi kedvesebb. Nincs semmi vágyam
Jól elcserélni újdon czifraért.
Szolga jő.

SZOLGA.
Kisasszony! atyja azt akarja, hogy
A könyveket már hagyja el. Segítsen
Testvére lakját földiszíteni,
Mert tudja, holnap esküvője lesz.

BIANKA.
Pá! jó tanítók. Én már távozom.
        (Bianka és Szolga el.)

LUCENTIO.
Kisasszony, úgy nekem sincs mért maradnom.        (El.)

HORTENSIO.
De van nekem, hogy a rókát kilessem.
Szeméből látszik, e fiú szerelmes.
Ha ily alanti vágyad van, Bianka,
Hogy bármi csel-vetőn megáll szemed:
Menj e hinárba: sorsod majd elér,
Hortensio nyugodtan felcserél.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Baptista háza előtt.

Baptista, Gremio, Tranio, Katalin, Bianka, Lucentio és Szolgák jönnek.

BAPTISTA.
Signior Lucentio, ma lenne már
Katalin s Petruchio menyegzői napja,
De vőm uram mind nem jelentkezik.
Mit mondanak? mi gúny lesz ez reánk?
Nincs vőlegény, midőn már a pap is
Készen van a kötést megáldani.
Mit szólsz e szégyenhez, Lucentio?

KATALIN.
Enyim a szégyen. Kényszerítve voltam
Kezem’ beadni szívem ellen egy
Őrült szeszélyű, durva félbolondnak,
Ki futva kér, de nászt vontatva tart.
Megmondtam én nektek, hogy egy bolond
Lappang ama csípős tréfák alatt.
Hogy víg fiúnak tartsák, ezreket
Rászed, kitűzi a nászt, czimborákat
Hí, a kihirdetést elrendeli.
S eszébe’ sincsen a komoly való.
Ujjal mutatva mondják most reám:
Ím a bolond Petruchio neje;
Csak esküvőre vinné már hamar!

TRANIO.
Jó Katalin s Baptista, várjatok.
Petruchio, tudom, hogy bármi gát
Álland utában, megfelel szavának.
Ha nyers is egykissé, azért eszén van,
Ha pajkos is, de ám becsületes.

KATALIN.
Oh bár ne láttam volna őt soha!
        (Sírva Biankával és Szolgákkal el.)

BAPTISTA.
Eredj; nem is szidhatlak most, ha sírsz.
Föllázít ily szégyen egy szentet is,
Nem ily heves, makranczos gyermeket.
Biondello jő.

BIONDELLO.
Újság, uram! még pedig ódon újság,
Újság, minőt nem hallottál soha.

BAPTISTA.
Ódon meg’ új egyszerre hogy’ lehet?

BIONDELLO.
Tehát nem újság, ha azt mondom, hogy itt jön Petruchio?

BAPTISTA.
Megjött?

BIONDELLO.
Ej még nem.

BAPTISTA.
Hogyan tehát?

BIONDELLO.
Csak most jön.

BAPTISTA.
S mikor lesz itt?

BIONDELLO.
Ha itt fog állni, a hol én állok, téged meg ott lát.

TRANIO.
Hát az ódon újságok?

BIONDELLO.
Petruchio új kalapban s ócska mellényben érkezik; ócska nadrágja már háromszor is volt fordítva; czipőit már mécstartónak is használták, egyik csattos, a másik zsinóros; ócska rozsdás kardja a városi fegyvertárból került, hüvelye széttört, szíjtartó kapcsa hiányzik, szíjai szétszakadtak. Lova sántít s a hátán szú ette ódon nyereg van, kétféle kengyellel; taknyos is; hátgerincze sorvad; szája rothadni kezd; a rüh is bántja; tele van daganattal; pókos; epebajban s gyógyíthatatlan nyálmirigy-kórban sínlődik; erősen szédül; a rozsféreg is emészti; horpadt hátú rokkant; első lábaira gyenge. Félig elrejtett álladzója s feltartója van juhbőrből, mely, mivel igen szorosra volt kapcsolva, hogy a botlástól visszatartsa, gyakran elszakadt, s most csombókokkal van összetoldozva. Derékkötője hat darabból tákolt; farmatringja női bársonynyeregről került, benne a név két első betűje szöggel szépen kiverve s itt-ott madzaggal beszegve.

BAPTISTA.
Ki jön vele?

BIONDELLO.
Jaj, uram! az inasa, a ki szakasztott mása a lónak: vászon harisnya egyik lábán s durva gyapjú vadászharisnya a másikon, vörös meg kék kötőlékkel átkötve; ócska kalapja mellé szép históriák papirlevelei szurkálvák toll helyett; külsejében csodaszörny, valódi csodaszörny, koránsem hasonló rendes szolgához, vagy úri ember inasához.

TRANIO.
Talán különcz szeszélyből játszik így,
Bár néha csak szerény öltönyt visel.

BAPTISTA.
Örülök, hogy jön, bármiként jön is.

BIONDELLO.
Nem, uram, ő nem jön.

BAPTISTA.
Hát nem mondtad-e, hogy jön?

BAPTISTA.
Ki? hogy Petruchio jön?

BAPTISTA.
Igen, hogy Petruchio jön.

BIONDELLO.
Nem, uram, én azt mondtam, hogy lova jön, ő meg annak a hátán ül.

BAPTISTA.
No hisz az már mindegy.

BIONDELLO.
Nem, Szent Jakabra nem,
Ezt nem találtad el:
Mert ló s lovag nem egy;
Az egynél több ugyan,
De sokra mégse megy.
Petruchio s Grumio jönnek.

PETRUCHIO.
Ki van itthon? Ki itt e czifra nép?

BAPTISTA.
Isten hozott.

PETRUCHIO.
        Mégsem hozott biz’ az.

BAPTISTA.
Mégis csak eljövél.

TRANIO.
        Habár nem úgy
Öltözve, mint óhajtám.

PETRUCHIO.
Így rontanék be szebb öltönyben is.
Hol van Katám? hol szende szép arám?
Hogy’ vagy, atyám? mi a baj, hé, urak?
Mért bámul úgy e díszes társaság,
Miként ha rendkivűli tüneményt,
Csodát, vagy üstököst szemlélne itt?

BAPTISTA.
Hisz jól tudod, menyegződ napja ez.
Előbb aggódtunk, hogy nem érkezel;
Most jobban aggódunk, hogy így jövél.
Dobd el ez öltönyt: szégyen ez neked
S az ünnepélyen szálka lesz szemünkben.

TRANIO.
És mondd, mi fontos gát, vagy alkalom
Tartóztatott arádtól ily soká?
S mi hoz körünkbe ily illetlenűl?

PETRUCHIO.
Unalmas azt beszélni s hallani;
Elég, hogy én szóm’ tartva eljövék,
Bár némileg most el kell térnem attól;
De ezt idővel úgy mentem ki, hogy
Mindnyájan egy hangon helyeslitek.
Hol van Katám? Soká várat magára;
Idő múlik: templomba kell sietnünk.

TRANIO.
Ne várd arádat e rongyöltözetben;
Eredj szobámba, végy fel egy enyímet.

PETRUCHIO.
Azt nem teszem: így kell meglátnom őt.

BAPTISTA.
De tán az oltárhoz nem így viszed?

PETRUCHIO.
Sőt épen így: ne vesztegessük a szót:
Hozzám jövend nőül, nem a ruhámhoz.
Tudnám csak oly könnyen kipótlani
Azt, a mit ő énrajtam koptatand,
Mint fölcserélni ím e rongyokat:
Jó lenne az Katának s jobb nekem. –
Mily dőreség ekként fecsegni itt,
Míg szép arámat kén’ üdvözlenem
S czímét nyájas csókkal pecsétlenem.
        (Petruchio, Gremio s Biondello el.)

TRANIO.
Eme bolond öltönynyel czélja van.
Reábeszéljük, hogy, ha még lehet,
Öltözzék jobban esküvő előtt.

BAPTISTA.
Megyek utána; megnézem, mi lesz ez.        (El.)

TRANIO.
No most, uram! szerelméhez csupán
Az atyja engedélye kell, s e czélra,
Miként előbb közöltem már veled,
Embert fogok kerítni; mit se tesz,
Akárki lesz: kezünkre fogjuk őt,
Hogy Písából Vincentio legyen.
S nagyobb összegről biztosítsa itt,
Mint a mennyit én igértem vala.
Reményedről ekkép nyugodt lehetsz:
Neked adják Biankát biztosan.

LUCENTIO.
Ha mestertársam oly figyelmesen
Nem őrzené Bianka lépteit,
Titkon megejtenők eme frigyet;
S mondhatna akkor a világ nem-et:
Birnám őt a világ daczára is.

TRANIO.
Azt gondolom, majd megjő csendesen,
Csak működésünkben ébren legyünk,
Reászedendjük a vén Gremiót,
S a szemfüles apát is, Minolát,
A jó zenész, szerelmes Liciót –
S mindezt uram Lucentio kedveért.
Gremio visszajő.
Signior Gremio, templomból jösz-e már?

GREMIO.
Oly szivesen, mint hajdan iskolából.

TRANIO.
Tán nála is rosszabb? Hisz’ az lehetlen.

GREMIO.
Ej ördög, ördög az, valódi sátán.

TRANIO.
A lány az ördög, ördögök nagyanyja.

GREMIO.
Ahhoz bárány, galamb, egy kis bolond ő!
Azt mondhatom neked, Lucentio:
Midőn a pap kérdezte tőle, hogy
Akarja-e Katalint nőjeül,
Ekkép felelt: „Teremtettét! igen.”
S oly hangosan káromkodott, hogy a pap
Elejté a könyvét ijedtiben,
S midőn felvenni föld felé hajolt,
Ez örült vőlegény úgy csapta meg, hogy
Könyv és pap, és pap és könyv elterült;
„S most szedje fel, mond, a ki rászorul.”

TRANIO.
S midőn a pap fölkelt, mit szólt a mátka?

GREMIO.
Félt, reszketett: az tombolt, szitkozódott,
Mint ha megcsalta volna őt a pap.
S midőn a szertartásnak vége lett,
Borért kiálta, mondván: „Hej! igyunk rá!”
Miként ha vész után barátival
Dőzsölne egy hajó fedélzetén.
A muskatált kiönté s a belé
Mártott lepényt úgy vágta a szegény
Egyházfi arczához csupán azért,
Mivel szakála vékony ritka volt,
S míg ő ivott, az egy kortyért epedt.
Aztán nyakon kapá menyasszonyát
S oly csattogón csókolta ajkait,
Hogy a templom csak úgy viszhangozott.
Ezt látva, én pirulva távozám,
S utánam jött egész sereg, hiszem.
Ily dőre nász nem történt még soha.
Figyelj, figyelj! már hallom a zenét.        (Zene.)
Petruchio, Katalin, Bianka, Baptista, Hortensio, Grumio s nászsereg.

PETRUCHIO.
Hálám a részvétért, urak, barátim.
Velem mulatni volt ma czélotok
S a lakzihoz nagyban készültetek;
De fájdalom! mulatni nincs időm,
Azonnal el kell válnom tőletek.

BAPTISTA.
Ez estve mennél? mint lehetne az?

PETRUCHIO.
Még napvilágon, még estig megyek.
Ne is csodáljátok; ha helyzetem’
Tudnátok, a marasztalás helyett
Még küldenétek. Drága társaság!
Mindnyájatoknak hálám. Láthatátok,
Mint csüggök én eme türelmes és
Kedves, szelíd, erényes asszonyon.
Atyámmal értem is mulassatok
S ürítsetek pohárt; de nékem innen
El kell távoznom: Isten veletek.

TRANIO.
Kérünk, maradj ebéd utánig itt.

PETRUCHIO.
Az nem lehet.

GREMIO.
        Én is kérlek, maradj.

PETRUCHIO.
Az nem lehet.

KATALIN.
        Én is kérlek, maradj.

PETRUCHIO.
Ez jó.

KATALIN.
        Ha jó, tehát maradsz, ugy-e?

PETRUCHIO.
Csak az jó, hogy maradni ép’ te kérsz;
De bárhogyan kérj, nem maradhatok.

KATALIN.
Maradj, ha csak szeretsz.

PETRUCHIO.
        Grumio, lovam’!

GRUMIO.
Készen van az, megette azt az abrak.

KATALIN.
No jó!
Tégy, mint akarsz; de én ma nem megyek,
Holnap se, nem, míg kedvem tartja, nem.
Nyitvák az ajtók, ott az út, uram:
Eredj, míg itt a csizma nem szorít;
Én nem megyek, míg kedvem tartja, nem!
Mert durva, zsémbes pórhoz illik, így
Kötődni mindjárt az első napon.

PETRUCHIO.
Csak csendesen, Katám, ne légy dühös.

KATALIN.
De az leszek. Mi dolgod van? beszélj.
Ne félj, atyám; marad, miként ohajtom.

GREMIO.
No, jó fiú, kezdődik a meleg.

KATALIN.
Tehát a nász-ebédhez most, urak.
Rászedni egy nőt íme mily könyű,
Ha ellenállni benne nincs erő.

PETRUCHIO.
Ők menjenek, miként parancsolod.
Vendégeink, engedjetek neki,
Lakmázni, vigadozni menjetek,
Lányságaért ürítsetek pohárt.
Őrjöngjetek, vagy önmagát kiki
Akaszsza föl: de jó Katám velem jön.
Ne nézzetek rám oly ámulva és
Ne zúgjatok, ne is tomboljatok;
Én úr vagyok tulajdonom felett;
Jószágom ő, és házam, udvarom,
Mezőm, csűröm, meg házi eszközöm,
Ökröm, lovam, szamaram, mindenem:
Itt áll, érintse meg, ki meg meri,
Föllépek a legbüszkébb ellen is,
Ki Páduában utam’ állja. Grumio,
Ránts kardot; itt rablók között vagyunk;
Ha férfi vagy, jer, vágd ki asszonyod’.
Ne félj, szivem; nem bántanak, Katám!
Megvédlek én száz ezrek ellen is.
        (Petruchio, Katalin s Grumio el.)

BAPTISTA.
Hadd menjenek. Bizony derék szelíd pár!

GREMIO.
Nevettemben már majd megpukkadék.

TRANIO.
Még ily bolond frigyet sohsem kötöttek.

LUCENTIO.
S kisasszony, ön mit tart nővériről?

BIANKA.
Hogy bolond volt s bolond lett férje is.

GREMIO.
Bizony megjárta még a férje is.

BIANKA.
Bár vőlegény s menyasszony nincsen itt
Az asztalnál helyet foglalni; de
Tudjátok, itt van a sok jó falat.
A vőlegényt helyettesítsd, Lucentio,
Te meg, Biankám, a nővéredet.

TRANIO.
Tehát menyasszonyt játszik itt Bianka!

BAPTISTA.
Igen, Lucentio. Menjünk, barátim.
        (El mind.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Terem Petruchio mezei lakában.

Grumio jő.

GRUMIO.
No hogy az ördög vigyen el minden fáradt gebét, minden bolond urat, meg minden istentelen utat. Volt-e ember valaha így megverve, így összerondítva, így kifáradva? Előre küldenek tüzet rakni, aztán mindjárt nyomomban vannak, hogy melegedjenek. Ha nem ily kis csupor volnék, mely egyszerre felforr, fogamhoz fagyott volna ajakam, nyelvem az ínyemhez, szívem az oldalbordámhoz, míg tűzhöz jutok, hogy fölmelegüljek. Ha a tüzet fújom, majd csak fölmelegszem, mert ily időben különb ember is náthát kap. Elő! hé Kurta!
Kurta jő.

KURTA.
Kicsoda kiáltozik itt oly fagyosan?

GRUMIO.
Egy jégdarab: ha nem hiszed, oly sebesen végig sikárkózhatol vállamról a bokámig, mint fejem tetejétől a nyakamig. Tüzet, édes Kurtám!

KURTA.
Érkezik uram, meg’ a neje, Grumio?

GRUMIO.
Igen, Kurta, igen. Tehát tüzet, csak tüzet, nem vizet.

KURTA.
Valóban oly heves, makranczos hölgy, mint hírlik?

GRUMIO.
Olyan volt e hideg előtt, Kurta; de tudod, a tél embert, asszonyt s vad állatot megszelídít, mint megszelídíté régi uramat, új asszonyomat s engemet is, Kurta pajtás.

KURTA.
Eredj, te három íznyi babszem Jankó! Hisz’ én csak nem vagyok vad állat.

GRUMIO.
Csak három íznyi volnék? mit! hisz’ a te szarvad meg egy lábnyi, s legalább is vagyok olyan. Hanem rakj tüzet, mert bevádollak asszonyunknál, s kezét, minthogy mindjárt kéznél lesz, meg fogod érezni, hideg jutalmul azért, hogy meleg szolgálatodban oly lassú valál.

KURTA.
Kérlek, Grumio, mondd el, hogy áll valóban a dolog?

GRUMIO.
Hidegen, Kurta, minden egyéb foglalkozásban a tieden kívül: azért csak tüzet! Tedd a mi illet, vedd el a mi illet, mert urunk és úrnőnk csaknem halálra fagytak.

KURTA.
A tűz már ég; beszélj hát valami újságot, Grumio.

GRUMIO.
No csak szítsad azt a tüzet, mert tele vagyok hideggel. Hol a szakács? kész-e a vacsora? tiszta-e a ház? el van terítve a gyékény a padlón? le van-e szedve a pókháló? új kabátban s fehér harisnyában van-e a cselédség? megvan-e mindenkinek lakadalmi öltönye? a poharak s fényes kelyhek ki vannak-e szedve a szekrényből? a szőnyegek el vannak-e terítve, rendben van-e minden?

KURTA.
Minden készen; csak mondj már valami újságot.

GRUMIO.
Először is tudd meg, a lovam kifáradt; uram és úrnőm pedig egymásra estek.

KURTA.
Hogyan?

GRUMIO.
Ki a nyeregből a sárba s erről furcsa história van.

KURTA.
Hadd hallom, kedves Grumio.

GRUMIO.
Tartsd ide a füled’.

KURTA.
No.

GRUMIO.
Ne!        (Arczon üti.)

KURTA.
Így érezni szokták a históriát, nem hallani.

GRUMIO.
Ezt hivják aztán érthető históriának. Ez az ütés csak kihallgatást kérő kopogtatás volt a füleden. Most hát kezdem: imprimis egy czudar halmon ballagtunk lefelé, uram az asszony mögött lovagolt.

KURTA.
Mindketten egy lovon?

GRUMIO.
Mit gondolsz?

KURTA.
No hát egy lovat.

GRUMIO.
Beszéld hát te a történetet. Ha közbe nem vágsz, meghallottad volna tőlem, mint bukott el az asszony lova s ő maga a ló alá; meghallottad volna, mily csúf helyen s mint sározta be magát; az úr mint hagyta őt ott a ló alatt; mint nadrágolt el engem azért, hogy az asszony lova megbotlott, s az asszony mint habuczkolt a sárban, hogy őt tőlem elválaszsza; amaz mint káromkodott, emez mint rimánkodott, ki ezt azelőtt sohasem próbálta; én mint ordítottam, a lovak mint vágtattak el; mint tört szét a zabolájok, mint veszítettem el farmatringomat – és több más emlékezetre méltó dolgot, mely most mind feledésben hal el, te meg tapasztalás nélkül térsz sírodba.

KURTA.
Ezek szerint az úr még makranczosabb, mint az asszony.

GRUMIO.
Úgy van, s azt köztetek a leggőgösebb is tapasztalandja. De mit fecsegek mindezekről? Hívd elő Nathanáelt, Józsefet, Miklóst, Filepet, Valtert, Habakukkot s a többieket: fésülködjenek meg csinosan, keféljék ki kék kabátjokat; kössék fel térdszalagjokat illendően, bal lábokkal csosszantsanak s uram lova farkának egy szálát se érintsék, míg neki kezet nem csókoltak. Mindnyájan készen vannak?

KURTA.
Készen.

GRUMIO.
Hívd elő.

KURTA.
Hallod, hé! te eredj elébe az úrnak, hogy az asszonynak tisztességet adjunk.

GRUMIO.
De hiszen megvan annak a maga tisztessége.

KURTA.
Az már igaz.

GRUMIO.
Mégis, úgy látszik, azért akarod ide hívni a cselédeket.

KURTA.
No csak azért biz’ én, hogy megalapítsuk hitelét.

GRUMIO.
Ő ugyan mit sem fog azoktól kölcsönözni.
Nehány Szolga jő.

NATHANÁEL.
Jó napot, Grumio.

FILEP.
Hogy’ vagy, Grumio?

JÓZSEF.
Ej! Grumio.

MIKLÓS.
Grumio pajtás!

NATHANÁEL.
Hogy vagy, vén ficzkó?

GRUMIO.
Jó napot, te; hogy vagy te; ej! te; pajtás, te! megannyi köszöntgetés. Nos, ékes czimboráim, készen van minden? Tiszta minden?

NATHANÁEL.
Kész minden. Közel jár-e már az urunk?

GRUMIO.
Igen közel, talán már épen itt: azért ne legyetek… Mennydörgettét, csendesség! itt jön az úr!
Petruchio s Katalin jönnek.

PETRUCHIO.
Hol vannak e fattyúk? egy sincs kapumnál,
Ki tartsa kengyelem’ s fogja a lovam’?
Hol Nathanáel, Gergely, meg Filep?

SZOLGA.
(mind).
Im itt, uram! itt, itt, uram!

PETRUCHIO.
Im itt, uram! im itt, uram! im itt!
Goromba kölykök, hájfejű buták!
Se rend, se szolgálat, se tisztelet?
S hol a bolond, kit én előre küldtem?

GRUMIO.
Im itt, uram; bolond, miként előbb volt.

PETRUCHIO.
Pimasz paraszt! te Isten verte golyhó!
Nem mondtam-é, hogy várj reám a parkban
És hozd magaddal e bitangokat?

GRUMIO.
Nathán kabátja nem volt kész, uram;
Gábor sarúja nem volt megszögezve;
Péter kalapját meg befesteni
Kormunk hiányzott; Valter tőre nem
Akart kijönni hűvelyébül: így
Csak Gergely, Ádám s Ralph készültek el,
A többi lompos, rút koldus maradt.
De a mint vannak, im itt tisztelegnek.

PETRUCHIO.
Pusztuljatok! vacsorát hozzatok.
        (Nehány Szolga el.)
        „Régi jó nap, hova lettél!”
Hol vannak? Ülj le most, Katám, pihenj.
Ejnye! ejnye!        (Szolgák visszajönnek vacsorával.)
Meglesz-e már? Vidulj fel, jó Katám.
Le a czipőmet, hé fattyúk! No hát?
        „Volt egykor egy szürke barát,
        Tapodta az utcza porát…”
Pimasz! hisz a lábam’ kificzamítod.
Ne! hogy jobban lehúzd a másikat.        (Megüti.)
Jókedvű légy, Katám. – Vizet no, gyorsan!
Hol az agaram, Troilus? Menj, kölyök,
És Ferdinand bátyámat hívd ide.        (Szolga el.)
Csókold meg őt, Katám, s vedd nyájasan.
Hol a papucsom? Itt lesz-e már a víz?
        (Szolga jő, kannával s mosdóval.)
Mosdjál, Katám! Mulass kényelmesen.
Hát ebszülött, el kellett ejtened?        (Megüti.)

KATALIN.
Kérlek, ne bántsd: akartalan hibázott.

PETRUCHIO.
A kurafi! a hájfejű szamárfül!
Ülj le, Katám; megéheztél, tudom.
Te mondsz-e asztaláldást, avagy én?
Mi ez? ürűhús?

1. SZOLGA.
Az.

PETRUCHIO.
        S ki hozta?

1. SZOLGA.
        Én.

PETRUCHIO.
Hisz’ el van égve, s így van minden étek.
Mily kutya nép! hol az a barom-szakács?
Hogy’ mertetek olyast készítni és
Előmbe tenni, mit nem kedvelek?
He! el vele! pohár, tál, minden, el!
        (Étkeket s egyebet hozzá vág.)
Bárgyú bolondok! bárdolatlan pórok!
Mit! még morogtok? Hisz’ majd megtanítlak.

KATALIN.
Ugyan, férjem, ne légy már oly heves.
Jó volt az étel, csak neked nem ízlik.

PETRUCHIO.
Mondom, ki volt száradva és elégve,
És tiltva van ahhoz csak érnem is;
Epét csinál, haragra ingerel,
S jobb lesz, ha mind a ketten bőjtölünk,
Mintsem hogy ily pörkölt hússal növeljük
Epénket, melyben úgy is szenvedünk.
Tűrj egy kevéssé, holnap jóllakunk;
De még ez éjjel együtt bőjtölünk.
Most hadd vezetlek menyasszonyszobádba.
        (Petruchio, Katalin s Kurta el.)

NATHANÁEL.
No, Péter, láttál ilyet valaha?

PÉTER.
Saját szeszélyével öli meg e nőt.
Kurta visszajő.

GRUMIO.
Hol az úr?

KURTA.
Hölgye szobájában
A mérsékletről szónokol neki.
Pöröl, zajong, káromkodik – s szegény nő!
Nem tud hogy’ állni, nézni, szólani,
Mint a ki most ébredt föl álmiból.
Szaladj, szaladj! hisz’ épen itt közelg.        (El mind.)
Petruchio visszajő

PETRUCHIO.
Eszélyesen kezdém uralmamat,
Sikerrel is végzendem, úgy hiszem.
Sólymom elég ehes már s ingerült,
De nem kap étket, míg meg nem szelídül,
Különben intő szómra nem figyel.
Másképen is lenyügzöm ölyvemet,
Hogy rám repüljön, értse őrszavam’,
Ébren legyen, miként a kánya, mely
Csapkod, csapong s engedni nem szeret.
Még nem evett, nem is fog enni ma;
A mult éjjel nem alvék, most se fog;
Miként az ételben, az ágy körűl is
Találok én majd ráfogott hibát:
Szétszórom a párnákat, a terítőt,
Mind szerteszét a paplant s ágyfedőt,
S e zűrzavarban oly czélt színlelek, hogy
Mindezt az ő jóvoltaért teszem.
Szóval, nem alszik ő ez éjszaka;
Ha szenderegne, zajgok, tombolok
S álmit zajos lármával űzöm el.
Igy kell megölni gyöngédséggel egy nőt;
Így hajtom én meg bősz, makacs kedélyét.
Ki hölgyszelídítéshez jobban ért,
Szóljon, s kegyes dolgot mível, ha szól.        (El.)

II. SZÍN.

Pádua. Baptista háza előtt.

Tranio s Hortensio jönnek.

TRANIO.
Való-e az, Licio, hogy Bianka
Kegyét más bírja, nem Lucentio?
Azt mondhatom, hogy engem föl se vesz.

HORTENSIO.
Hogy állításomról meggyőzzelek,
Állj félre és nézd meg, miként tanít.        (Félre vonulnak.)
Bianka és Lucentio jönnek.

LUCENTIO.
Használja olvasmányit a kisasszony?

BIANKA.
Mit olvasott? előbb még fejtse meg.

LUCENTIO.
A mit gyakorlok, a Szerelem művészetét.

BIANKA.
Bár lenne ön mester művészetében.

LUCENTIO.
Csak ön legyen mesternőmmé szivében.
        (Elvonulnak.)

HORTENSIO.
(előlépve).
Gyors léptetés, valóban. Mondsza csak.
Azt esküvéd, hogy senkit sem szeret
Bianka úgy, miként Lucentiot.

TRANIO.
Oh álszerelem! oh lenge nővilág!
Csodás dolog ez, Licio, mondhatom.

HORTENSIO.
Ne tettessünk. Nem Licio vagyok,
Nem is zenész, minek színlém magam’;
De férfi, a ki így álkodni röstel
Oly lánykaért, ki elhagy egy nemest
És egy bitangot istenné emel.
Tudd meg, hogy a nevem Hortensio.

TRANIO.
Signior Hortensio, gyakorta hallám,
Őszinte vonzalmad Biankához; és mert
Könnyelműségét önszememmel láttam:
Veled, ha tetszik, róla és szerelme
Birásáról én is végkép lemondok.

HORTENSIO.
Mint csókolódnak, nézd! – Lucentio,
Itt a kezem, szilárdan esküszöm:
Nem sürgetem többé; lemondok róla,
Mint a ki nem méltó ama kegyekre,
Mikkel bolondul hódolék neki.

TRANIO.
És én is oly őszintén esküszöm,
Hogy bár óhajtsa, nőül nem veszem.
Gyalázat rá! Mi rútul szépeleg, nézd!

HORTENSIO.
Mondjon le bár egész világ, csak ő ne!
De én híven beváltom eskümet,
Nőül veszek harmadnap mulva egy
Dús özvegyet; szeret tán oly soká,
Mint én szerettem e silány személyt.
Isten veled, signior Lucentio!
A nőszelídség, nem a szép szemek
Birandják szívem’; azzal búcsuzom, hogy
Megtartom, a mit ép most esküvém.
        (Hortensio el.)
Lucentio s Bianka előlépnek.

TRANIO.
Bianka szép hölgy! érjen annyi üdv,
A mennyi érhet egy áldott szerelmest.
Úgy, úgy, szivecském, rajtakaptalak,
S rólad lemondtam én s Hortensio.

BIANKA.
Tréfálsz, Tranio. Rólam lemondtatok?

TRANIO.
Le.

LUCENTIO.
Úgy hát Liciótól megmenekvénk.

TRANIO.
Magának ő most özvegyet kerít,
Megkéri egy nap és el is veszi.

BIANKA.
Áldás reá.

TRANIO.
        Meg is szelíditi.

BIANKA.
Csak mondja, Tranio.

TRANIO.
Sőt már el is ment a szelíditőbe.

BIANKA.
Szelíditő intézet! hát van olyan?

TRANIO.
Van ám! s Petruchio a mestere,
Ki azt tanítja, mint kell a makacs
Hölgyet szelíddé tenni s csattogó
Nyelve miként lesz féken tartható.
Biondello futva jő.

BIONDELLO.
Uram, uram, már én az őrködésben
Ebül kifáradtam, de végre egy
Öreg apót láttam közelgeni
A halomról; nekünk való.

TRANIO.
        Ki az?

BIONDELLO.
Tán vándor ember, avagy házaló,
Én nem tudom, mi; ámde külseje,
Tartása, kelte, ép mint egy apa.

LUCENTIO.
S minek lesz ez, Tranio?

TRANIO.
Ha hiszékeny s mesémet elhiszi,
Vincentiot játszodtatom vele,
Hadd biztosítsa Baptistát, miként ha
Valóban ő volna Vincentio.
Most hagyj magamra, vidd el hölgyedet.
        (Lucentio s Bianka el.)
Vándor jő.

VÁNDOR.
Jó napot.

TRANIO.
        Jó napot. Isten hozott.
Tovább visz útad avagy itt maradsz?

VÁNDOR.
Vagy egy pár hétig itt, uram; de aztán
Tovább megyek egész Rómába és
Onnan Tripolisba, ha Isten éltet.

TRANIO.
Ugyan honnan való vagy?

VÁNDOR.
        Mantuából.

TRANIO.
Mit! Mantuából? Oh az Istenért!
S életveszélylyel Páduába jösz.

VÁNDOR.
Életveszélylyel? Hogy’ hogy’? Furcsa volna.

TRANIO.
Halál mind arra, a ki Mantuából
Páduába jő. Hát nem hallád okát?
Hajóitokat lefoglalá Velencze,
S a herczeg a tiétekkel pörölve,
Kihirdeté már ezt nyilvánosan.
Csodálatos! de mert most érkezel,
A hirdetést azért nem hallhatád.

VÁNDOR.
Ah! ez reám annál veszélyesebb,
Mivel Florenczből váltókat hozok,
A melyeket itt kell beváltanom.

TRANIO.
Hogy némi szívességet
Tegyek veled, ajánlok egy tanácsot.
Voltál-e már Písában, monddsza csak?

VÁNDOR.
Igen, Písában gyakran voltam én.
Písa híres derék polgáriról.

TRANIO.
Isméred-e Vincentiot közöttök?

VÁNDOR.
Nem ismerem, de hallottam felőle:
Felette dúsgazdag kereskedő.

TRANIO.
Az én atyám ő; és valóba hozzád
Hasonlít külsejében némileg.

BIONDELLO.
(félre)
Épen úgy, mint az alma a csigához.

TRANIO.
Hogy éltedet megmentsem e veszélyben,
Érette én most pártfogód leszek.
Nem legkisebb szerencséd, hidd meg azt,
Hogy oly hasonló vagy Vincentióhoz.
Megvéd az ő tekintélye s neve,
Nálam barátságos lakot találsz.
De ám eszélyesen viseld magad’.
Megértesz, úgy-e? Így időzhetel,
Míg a városban dolgod’ végezed.
Ha tetszik e barátságom, fogadd el.

VÁNDOR.
Oh! el; s örökre hálás is leszek
Éltem s szabadságom védőihez.

TRANIO.
Jer hát velem: csináljuk ezt ki jól.
Mellesleg annyit még elmondhatok,
Hogy itt naponkint várjuk most atyámat,
Szerződni a nászhozomány iránt
Közöttem és Baptista lánya közt.
A részletekről értesítelek.
Jer, öltözzél fel új rangod szerint.        (Mind el.)

III. SZÍN.

Terem Petruchio lakában.

Katalin s Grumio jönnek.

GRUMIO.
Nem én, biz’ a világért sem merek.

KATALIN.
Annál inkább daczol, ha szenvedek.
Azért vett el, hogy éhen haljak itt?
Koldus ha jött atyámnak ajtajához,
A kért segélyt azonnal megnyeré,
Avagy ha nem, másutt talált könyört:
S im’ én, ki a kérést nem ismerem,
Ki kérelemre még sohsem szorultam,
Éhen veszek; álmatlanság gyötör;
Átok riaszt fel, lárma üdvözöl.
S mi rám ezeknél még keservesebb,
Mindezt szerelmi szín alatt teszi,
Miként ha hinné, hogy aludnom, ennem
Súlyos betegség lesz, vagy gyors halál.
Hozz enni, kérlek; hisz’ nem bánom én,
Akármi lesz, csak ehető legyen.

GRUMIO.
Mit szólna a borjúlábhoz?

KATALIN.
Nagyon, nagyon jó; csak hozd, kérlek, el.

GRUMIO.
Félek, hogy az talán epét nevel.
Kövér paczal pörkölve jobb leend.

KATALIN.
Kedvelem azt, jó Grumio; add ide.

GRUMIO.
Nem tudhatom; félek, az is epés.
Nem tetszenék mustárral marhahús?

KATALIN.
Oh az bizonynyal kedvencz ételem.

GRUMIO.
De ám a mustár egykissé erős.

KATALIN.
Húst adj tehát, a mustár hadd maradjon.

GRUMIO.
Az nem lehet; mustár is jár vele.
Vagy Grumiotól marhahúst se kap.

KATALIN.
Adj, mint akarsz, egyet, vagy mind a kettőt.

GRUMIO.
Tehát a mustárt marhahús nekül.

KATALIN.
Pusztulj, eredj, te ámító gazember!
        (Megüti.)
Ki szóebéddel vágysz jól tartani.
Ördög vigyen egész hadaddal együtt,
Kik így örültök inségem fölött.
Pusztulj, eredj, ha mondom.
Petruchio egy tál étekkel és Hortensio jönnek.

PETRUCHIO.
Hogy’ vagy, Katám? mért oly leverten, édes?

HORTENSIO.
Nem jól vagy, asszonyom?

KATALIN.
        Fölötte nem jól.

PETRUCHIO.
Vidulj fel, édes! Nyájasan tekints rám.
Im látod-é, minő gondos vagyok:
Étked’ magam rendeltem és hozom.
        (A tálat asztalra teszi.)
Katám, e jóság hálát érdemel.
Egy szót se szólsz. Nem tetszik, úgy-e? Jó;
Vigyétek a tálat.

KATALIN.
        Csak hadd legyen.

PETRUCHIO.
Bármily csekély jót is köszönni szoktak;
Hozzá ne nyúlj, míg meg nem köszönöd.

KATALIN.
Köszönöm, uram.

HORTENSIO.
Ej, ej Petruchio, ez csúnyaság.
Jer, asszonyom, társaddá leszek én.

PETRUCHIO.
(félre).
Edd meg mind, ha szeretsz, Hortensio,
(A nőhöz.) Váljék egészségedre, szende lélek!
Gyorsan egyél, Katám. Most, édesem,
Atyád lakába visszautazunk;
Ott pompa és fény lesz majd büszkeségünk:
Selyem ruhák, fej-ék, aranygyürűk,
Rojt, csipke, bársony és más ilyneműk,
Boglár, meg karperecz, díszöltönyök,
Korall, borostyánkő, fény-eszközök.
Nos, tetszik-é? Vár a szabó reád.
S reád suhogó selymű kincset ád.
Szabó jő.
Jer, jer, szabó, mutasd kelméidet;
Jőj, rakd ki a ruhákat.
Divatárus jő.
        Nos, mi újság?

DIVATÁRUS.
Im a nagysád rendelte főkötő.

PETRUCHIO.
Hisz’ olyan az, mint egy otromba tál,
Bársony medencze, Jaj beh rút, beh aljas!
Mint egy dióhéj, mint egy csigaház,
Dibdáb, szemet, rongy, bábu-fejkötő.
El azzal, el! Nagyobbat rendelek.

KATALIN.
Nem kell nekem nagyobb; ez a divat,
Ily főkötőt visel minden finom nő.

PETRUCHIO.
Ha finom lészsz, ilyet kapsz majd te is;
Előbb nem.

HORTENSIO.
(félre).
Az nem egyhamar leend.

KATALIN.
Mit! hát nekem beszélni sem szabad?
Beszélek! nem vagyok se báb, se gyermek;
Különbek is hallák már véleményem’;
Ha nem tetszik, hát dugd be a füled’.
Szivem haragját nyelvem mondja el.
Hallgatva, a szívem ketté repedne;
S hogy az ne essék rajtam, én a szót
Kedvemre használom bőségesen.

PETRUCHIO.
Valót beszélsz; ringy-rongy e főkötő,
Valódi torta-kúp, bársonypástétom és báb:
Szeretlek érte, hogy nem kedveled.

KATALIN.
Kedvelem azt, szeretsz, vagy nem szeretsz,
S az lesz enyim, vagy egy se, mondhatom.

PETRUCHIO.
Kell öltönyöd? Jó! Jer, szabó, mutasd.
Jaj Istenem! miféle maskara!
Mi ez? talán ujj? mint egy öblös ágyú,
Csipkézve lent, fent, mint almás lepény,
Czifrán kivágva, szép czikkczakkosan,
Mint léghuzam-eső a borbélymühelyben.
Szabó, mi ördög ennek a neve?

HORTENSIO.
(félre).
Se fejkötőt, se öltönyt nem kap ő.

SZABÓ.
Uram, hisz úgy volt megrendelve, hogy
Az új divat szerint készítsem el.

PETRUCHIO.
Úgy van, de azt nem rendelém, tudod,
Hogy rontsd el azt az új divat szerint.
Pusztulj azért tüskön-bokron haza,
Mert megbizottam többé nem leszesz.
Nem kell. Eredj! csinálj bármit vele.

KATALIN.
No én még ennél nem láttam különb,
Divatosabb és izlésesb ruhát.
Bábot csinálni vágysz belőlem úgy-e?

PETRUCHIO.
Belőled ő vágyik bábot csinálni.

SZABÓ.
Ön érti, hogy belőle bábot vágyik csinálni.

PETRUCHIO.
Mily szemtelenség! hát hazudsz, te czérna,
Te gyűszü!
Te rőf, te fél rőf, fertály, sőt hüvelyk!
Te bolha, szúnyog, te téli tücsök, te!
Egy czérnaszál daczol velem lakomban?
Pusztulj, te kelmedarab, te toldalék,
Különben úgy rád mérem rőfödet, hogy
E nyelvelés eszedbe jut, mig élsz.
Én mondom, én, elrontád öltönyét.

SZABÓ.
Tévedni tetszik; úgy van e ruha,
Mint mesteremnek megrendelve volt.
Grumio adott parancsot, mint legyen.

GRUMIO.
Én nem parancsot, csak kelmét adék.

SZABÓ.
És mint kivántad, hogy készítse el?

GRUMIO.
Teringettét! hát tűvel és czérnával.

SZABÓ.
Nem mondtad-é, mi módon vágja ki?

GRUMIO.
Te is sokat kivágtál már életedben.

SZABÓ.
Ki biz’ én.

GRUMIO.
De rám azért ne vágj arczot. Sokat felczifráztál már, de nekem azért ne czifrázd a dolgot. Én se vágva, se czifrázva lenni nem akarok. Mesterednek azt rendeltem, szabja ki a ruhát, de nem rendeltem, hogy szabja darabokra: ergo hazudsz.

SZABÓ.
Itt van bizonyságomul a megrendelési czédula.

PETRUCHIO.
Olvasd.

GRUMIO.
Hazudik az ő torkában az a czédula, ha azt mondja, hogy én úgy rendeltem.

SZABÓ.
„Imprimis: egy bő szabású öltöny.”

GRUMIO.
Uram, ha csak egy szót is ejtettem bőszabású valamiről, varrjanak a ruha uszályához, s üssenek agyon egy gombolyag fekete czérnával. Én csak ruhát mondtam.

PETRUCHIO.
Tovább.

SZABÓ.
„Keskeny kerek gallérral.”

GRUMIO.
A „gallért”, azt bevallom.

SZABÓ.
„Egy duzzadt ujjal.”

GRUMIO.
Én két ujjat vallok.

SZABÓ.
„Az ujjak divatosan szabva.”

PETRUCHIO.
Igen, ép’ ez a gazság.

GRUMIO.
Hiba van a czédulában, uram, hiba van a czédulában. Én azt rendeltem, hogy az ujjak kivágva s ismét bevarrva legyenek, s e hibát ki is javítom rajtad, habár gyűszüvel van is fegyverezve a kis ujjad.

SZABÓ.
A mit mondtam, szent igaz, s ha olyas helyen kaphatnálak, magad is elismernéd.

GRUMIO.
Állok elédbe! Fogd fel te a czédulát, add ide nekem a rőföt, aztán ne kímélj.

HORTENSIO.
Ha! ha! Grumio, úgy ő húzna rövidebbet.

PETRUCHIO.
Szóval, az öltöny nem nekem való.

GRUMIO.
Az már igaz, de úrnőmnek való.

PETRUCHIO.
Menj, fogd fel és vidd vissza mesterednek.

GRUMIO.
Gazember, meg ne próbáld úrnőm öltönyét felfogni mestered számára.

PETRUCHIO.
No hát mit értesz az alatt?

GRUMIO.
Oh uram, mélyebb értelme van annak, mint gondolnád. Úrnőm ruháját felfogni mestere számára. Pihá! pihá!

PETRUCHIO.
(félre).
Hortensio, mondd, hogy kifizeted.
Eredj, vigyed; többé egy szót se szólj.

HORTENSIO.
A díjt ruhádért holnap megkapod;
Ne is vedd rossz neven heves beszédét.
Most elmehetsz. Köszöntöm mestered’.
        (Szabó és Divatárus el.)

PETRUCHIO.
És most, Katám, siessünk jóatyádhoz,
Habár ez egyszerű öltönyben is.
Tárczánk legyen kevély, ruhánk szegényes.
Dússá testünket a szellem teszi,
S mint a nap áttör a gyász fellegen,
Róngyokban is sugárzik a becsűlet.
Különb-e a szajkó, mint a pacsirta,
Mivelhogy tolla tán kecsegtetőbb?
Vagy jobb-e a kigyó az angolnánál,
Mert tarka bőre szemkápráztató?
Oh nem, Katám! téged se tesz roszabbá
Eme szegényes hitvány öltözet.
Hárítsd reám, ha tán szégyenlenéd.
Csak rajta most, gyorsan, azonnal el:
Atyád lakában kedv s öröm köszönt’.
Jerünk, jerünk! Hívd a cselédeket,
Lovunkat a kerítésig vezessék;
Ott felülünk; menjünk addig gyalog.
Hadd lám! úgy gondolom, két óra most;
Ebédre még bátran beérhetünk.

KATALIN.
Én biztosítlak, hogy hét óra mult,
És vacsorára érsz csupán oda.

PETRUCHIO.
Hét óra lesz, midőn lovon ülök.
A mit szólok, teszek, vagy tenni vélek,
Te mindig gáncsolod. Hagyjátok abban!
Nem indulok ma. Majd ha indulok,
Annyi legyen az óra, mint kimondám.

HORTENSIO.
A napnak is parancsol e nagy úr!
        (El mind.)

IV. SZÍN.

Pádua. Baptista háza előtt.

Tranio és a Vándor, Vincentionak öltözve, jönnek.

TRANIO.
Ez itt a ház, uram. Kiáltsak-e?

VÁNDOR.
Hát hogy’ ne! hisz’ ha nem csalatkozom,
Signior Baptista emlékszik reám,
Csaknem húsz éve mult, hogy Genuában,
A Pegazusban laktársak valánk.

TRANIO.
Jól van! Maradj is e szerepben így;
Légy, mint atyához illendő, komoly.
Biondello jő.

VÁNDOR.
Kezeskedem. De im itt jő legényed;
Jó lenne tán, ha értesítenők.

TRANIO.
Azon ne aggódj’! Hé, Biondello,
Tanácsolom, szedd össze most magad’,
S képzeld, hogy ím ez itt Vincentio.

BIONDELLO.
Ne félj!

TRANIO.
De mondtad-é ezt Baptistának is?

BIONDELLO.
Atyád Velenczében van, úgy beszéltem,
S hogy ép ma várod Páduába őt.

TRANIO.
Derék fiú vagy: vedd ezt borra, ne!
Itt jő Baptista: arczot ölts tehát.
Baptista s Lucientio jönnek.
Signior Baptista, ah Isten hozott.
Atyám! ez a nemes, kiről beszéltem.
kérlek, irántam légy atyáskodó,
S örökségemért add nekem Biankát.

VÁNDOR.
Lassan, fiam!
Uram! megengedj. Paduába jővén,
Adósságim’ beszedni, a fiam
Fontos dologról értesíte, mely
Lányod’ s az ő szerelmét illeti;
S mind a felőled vett jó hírekért,
Mind lányod- és az ő szerelmeért,
Nehogy sokáig tartóztassam el,
Megegyezem, hogy összekeljenek,
Mint jó atyához illik; és ha néked
Nincs ellenedre, fontoljuk meg ezt;
Engem bizonynyal készen fogsz találni
A nász-egyesség megkötésire:
Mert annyi jót hallván felőled, én
Aggályt irántad nem táplálhatok.

BAPTISTA.
Hadd szóljak én. Igen tetszik nekem
Őszinteséged és rövid szavad.
Való, hogy a fiad, Lucentio
Kedveli lányomat s a lány is őt,
Hacsak nem színlik szenvedélyöket.
Azért, ha nincs egyéb szód ellene
S atyáskodó leendsz hozzá s elég
Nászadományt kötendsz részére ki:
Legyen meg a házasság;
Nem bánom, bírja lányomat fiad.

TRANIO.
Köszönöm, uram. Vajon hol lenne legjobb
Összekelnünk s kötést készítenünk
A kölcsönös megegyezés szerint?

BAPTISTA.
Nálam ne! mert hisz a falaknak is
Fülök van ott: cselédim számosak,
Ott csetlik-botlik a vén Gremio is,
S könnyen zavarhatnak véletlenűl.

TRANIO.
Szállásomon tehát, ha tetszenék.
Atyám is ott van, ott ez estve még.
Ügyünket elvégezzük csöndesen.
Küldd e cselédet itt leányodért.
Szolgám pedig jegyző után siet.
Fölötte sajnálom, hogy e zavarban
Fogadtatásod egyszerű leend.

BAPTISTA.
Az mit se tesz. Menj, Cambio, haza,
Mondd meg Biankának, készen legyen.
És hogy ha tetszik, mondd el, a mi történt:
Lucentio atyja Páduába jött
S hogy ő Lucentionak nője lesz.

LUCENTIO.
Az is legyen! az Istent kérve kérem.

TRANIO.
Ne késlekedj’ az Istennél; eredj.
Signior Baptista, vezethetlek-e?
Kár, hogy csak egy tál ételünk leend.
No de Písában majd kipótolom.

BAPTISTA.
Követlek.
        (Tranio, Vándor s Baptista el.)

BIONDELLO.
Cambio!

LUCENTIO.
No mit, Biondello?

BIONDELLO.
Láttad, hogy uram rád kacsintott s rád nevetett?

LUCENTIO.
S mi van abban, Biondello?

BIONDELLO.
No hát semmi; de ő azért hagyott engem hátra, hogy jeladásainak értelmét és czélját magyarázzam.

LUCENTIO.
Ugyan magyarázd meg hát.

BIONDELLO.
Tehát: Baptistától nincs mit tartanunk; ő most egy ámító fiú ámító apjával fecseg.

LUCENTIO.
Tovább.

BIONDELLO.
Leányát vezesd a vacsorához.

LUCENTIO.
Aztán?

BIONDELLO.
A Sz. Lukács-templomi vén pap minden perczben parancsodra vár.

LUCENTIO.
S mi lesz mindebből?

BIONDELLO.
Nem tudom, csupán annyit tudok, hogy ők most valami hamis biztosító levél készítésében fáradoznak. Te csak a lányt biztosítsd cum privilegio ad imprimendum solum. El a templomba, hívj papot, egyházfit s nehány arravaló becsületes tanút. Ha ez czélodhoz nem segít, nincs mit szólnom tovább; de akkor mond Biankának örök jó éjszakát.

LUCENTIO.
Hallod Biondello?

BIONDELLO.
Nincs időm. Ismerek lánykát, ki férjhez ment egy délután, a mint a kertben petrezselemért járt házi nyulacskájának. Te is így tehetsz. Isten veled. Uram a Sz. Lukácsegyházba rendelt, hogy készen legyen a pap, midőn te appendixeddel oda érkezendel.        (El.)

LUCENTIO.
Úgy lesz, úgy is fogok, ha ő akarja;
De ő akarja. Mért is kétkedem?
Bármint legyen, nyiltan bánok vele,
S baj lesz, ha Cambio nem egyesül vele.        (El.)

V. SZÍN.

Országút.

Petruchio, Katalin s Hortensio jönnek.

PETRUCHIO.
Hál’ Istennek! közel vagyunk atyánkhoz.
Imé a hold mi nyájasan ragyog.

KATALIN.
A hold! A nap: hisz’ nincs most holdvilág.

PETRUCHIO.
Mondom, hogy oly tisztán a hold ragyog.

KATALIN.
Tudom, hogy oly tisztán a nap ragyog.

PETRUCHIO.
Anyám fiára! és az én vagyok,
Hold, csillag, a mit mondok, az legyen,
Míg én atyád lakába útazom.
Hozzátok a lovakat újra vissza!
Dacz és dacz, mindig és örökre dacz.

HORTENSIO.
Hagyd rá, a mit mond, máskép nem megyünk.

KATALIN.
Kérlek, gyerünk, ha már eddig vagyunk.
Legyen tehát hold, nap, vagy a mi tetszik;
S ha éji mécsnek tetszik azt nevezned,
Ezentúl én ráesküszöm, hogy az.

PETRUCHIO.
Mondom, a hold.

KATALIN.
        Természetes, a hold.

PETRUCHIO.
Lám, mint hazudsz; hisz’ az áldott nap az.

KATALIN.
Oh áldott Isten! az áldott nap az,
S nem a nap, ha azt mondod, hogy nem az.
A hold is változó, miként kedélyed.
Az az valóban, a minek nevezted;
Katalinnak bizonynyal az leend.

HORTENSIO.
No Petruchio, tiéd a győzelem.

PETRUCHIO.
Előre hát! Így röppen a golyó
S nem is süker nélkül a czél felé.
De csitt! miféle társaság jön itt?
Vincentio úti öltönyben jő.
(Vincentionak.) Jó reggelt, szende hölgy! Hová, hová?
Mondd meg, Katám, de mondd meg azt őszintén,
Láttál-e ennél csinosabb, üdébb nőt?
Mint harczol arczán a pír és fehérség!
S ragyognak oly szép csillagok az égen,
Mint égi arczulatján ím e szempár?
Tündéri lány! még egyszer jó napot.
Katám, öleld meg ily szép voltaért.

HORTENSIO.
Bolonddá teszi e férfit, nővé tevén őt.

KATALIN.
Bimbózni kezdő, bájos, ifjú, szép szűz,
Hová igyekszel, vagy hol van hazád?
Ily szép gyerek szüléi boldogok,
S még boldogabb a férfi, a kihez
Társul rendeltek a jó csillagok.

PETRUCHIO.
Hogyan, Katám? nem vagy talán bolond!
Hisz’ agg, redős, hervadt, ősz férfi ez,
S nem lányka, mint imént állítgatád.

KATALIN.
Bocsáss meg rossz szememnek, agg apó,
A napsugár úgy elkápráztatá,
Hogy zöldszínű lett minden tárgy előttem;
Most vettem észre csak, hogy tisztes agg vagy;
Bocsásd meg dőre tévedésemet.

PETRUCHIO.
Bocsásd meg, jó öreg, s tudasd velünk,
Vajmerre útazol: ha egy az útunk,
Örömmel veszszük társaságodat.

VÁNDOR.
Tisztelt uram, s vidám hölgy, a ki engem
E furcsa üdvözlettel illetél,
Nevem Vincentio, Písa lakhelyem,
Páduába tartok, látogatni ott
Fiam’, kit oly régen nem láthaték.

PETRUCHIO.
Mi a neve?

VINCENTIO.
        Lucentio, uram!

PETRUCHIO.
Jó, hogy találkozunk; fiadra még jobb.
Most a rokonság s a tisztes kor is
Úgy hozza, hogy apónak híjalak.
Im itt e hölgy nőm, a testvére meg
Fiad nejévé lett. Ne búslakodjál,
Ne is csodáld. Jó hírnevű e hölgy,
Derék családból, hozománya dús;
Ezenkívül oly mívelt, a minő
Akármelyik nemes lovag neje.
Öleljelek meg, agg Vincentio;
Jer, látogassuk meg derék fiad’,
Kit érkezésed majd örömre költ.

VINCENTIO.
De hát való ez? avagy csak szeszélyed,
Hogy, mint vidám utas, tréfákat űzz
Azokkal, a kiket útban találsz?

HORTENSIO.
Bizonynyal mondhatom, hogy úgy van ez.

PETRUCHIO.
Jer hát velem, lásd a valót magad.
Előbb kötődtünk s most gyanuskodol.
        (Petruchio, Katalin s Vincentio el.)

HORTENSIO.
No Petruchio, megedzéd szivemet.
El, özvegyemhez! És ha tán daczos lesz,
Hortensio tudja már tőled, miként tesz.        (El.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Pádua. Lucentio szállása előtt.

Egyik oldalon Biondello, Lucentio és Bianka jönnek, másikon Gremio járkál.

BIONDELLO.
Csak gyorsan és zaj nélkül, uram: a pap reád vár.

LUCENTIO.
Repülök, Biondello; de szükségök lehet reád otthon: hagyj el bennünket.

BIONDELLO.
Nem én bizony, míg a templomból vissza nem jösz; azután majd visszasietek uramhoz, a hogy tudok.         (Lucentio, Bianka s Biondello el.)

GREMIO.
Csodálkozom, hol késik Cambio.
Petruchio, Katalin, Vincentio s Kiséret jönnek.

PETRUCHIO.
Im itt az ajtó, ez Lucentio háza;
Atyámé inkább a piacz felé van;
Hozzá megyek s elválok tőled itt.

VINCENTIO.
Ne menj, míg egyet nem ittál velem;
Hiszem, hogy szivesen láthatlak itt
És kényelemről gondoskodhatom.        (Kopogtat.)

GREMIO.
Dolguk van ott ben; hangosan kopogj.
Vándor fent egy ablakban megjelen.

VÁNDOR.
Ki zörget ott, mintha be akarná törni az ajtót?

VINCENTIO.
Itthon van-e signior Lucentio?

VÁNDOR.
Itthon, de nem szólhatni most vele.

VINCENTIO.
De hát ha valaki egy pár száz forintocskát hozna neki vigasztalásul?

VÁNDOR.
Tartsd magadnak pár száz forintodat; nem szorul ő arra, míg én élek.

PETRUCHIO.
No nem mondtam, hogy nagyon szeretik fiadat Páduában? De ne szaporítsuk hijába a szót. Kérlek, mondd meg Lucentionak, megérkezett az apja Písából, itt áll a kapuban s beszélni ohajt vele.

VÁNDOR.
Hazudsz: az atyja már megérkezett Písából s itt néz ki az ablakon.

VINCENTIO.
Te vagy az apja?

VÁNDOR.
Igen, uram; az anyja úgy állítja, ha hitelt adhatok szavának.

PETRUCHIO.
Hogy’ hogy’, uram? (Vincentionak) Hiszen világos gazság más neve alatt adni ki magát.

VÁNDOR.
Csipjétek meg e semmirekellőt. Gondolom, valakit rászedhetni vélt álarczom alatt a városban.
Biondello visszajő.

BIONDELLO.
Együtt láttam őket a városban; adjon Isten nekik kedvező szelet. De ki ez? Öreg gazdám Vincentio! No végünk van! Oda vagyunk.

VINCENTIO.
Jöszte csak, kötélre való!
        (Biondellot meglátva.)

BIONDELLO.
Remélem, arra nem lesz szükségem.

VINCENTIO.
Jer, jer, gazember! Hát elfeledtél?

BIONDELLO.
Elfeledni önt? Nem, uram, én önt el nem feledhettem, mert életemben soha sem is láttam ezelőtt.

VINCENTIO.
Mit, te körmönfont gaznép! sosem láttad urad apját, Vincentiot?

BIONDELLO.
Hogyan! az én öreg, érdemes öreg uramat! Ah igen, az ott kandikál ki az ablakon.

VINCENTIO.
Valóban úgy-e? (Biondellot ütlegeli.)

BIONDELLO.
Segítség! segítség! Ez őrült ember meg akar gyilkolni.        (El.)

VÁNDOR.
Segítség, fiam! Segítség, signior Baptista!        (Az ablakból kijő.)

PETRUCHIO.
Katám, vonuljunk félre, s várjuk el, mint végződik ez a csatépaté.        (Félre vonulnak.)
Vándor lejő; Baptista, Tranio és Szolgák.

TRANIO.
Kicsoda ön, uram, hogy szolgámat ütlegelni merészkedik?

VINCENTIO.
Én ki vagyok? De hát ön kicsoda? Oh halhatatlan istenek! Oh te hitvány gézengúz! Selyem mellény, bársony nadrág, skarlát köpeny, magas hegyes kalap! Végem, végem! Míg én otthon takarékosan gazdálkodom, fiam és szolgám mindenemet szélnek eresztik az egyetemen.

TRANIO.
Hogy’ hogy? Mi a baj?

BAPTISTA.
Holdkóros ez az ember?

TRANIO.
Külsejéről itélve, régi szabású jámbor nemesnek látszik ön, de szavai bolondnak mutatják. Mit tartozik önre, ha mindjárt gyöngyben és aranyban járok is? Hála jó atyámnak, módomban van így öltözködni.

VINCENTIO.
Atyád? Oh te kóczipor kölyök! Hiszen az vitorlacsináló Bergamoban.

BAPTISTA.
Téved ön, uram, téved. Ugyan mondja meg hát, mi ennek a neve?

VINCENTIO.
Mi a neve! Mintha bizony nem tudnám a nevét; három éves korától én neveltem; neve Tranio.

VÁNDOR.
El! el! eszelős bolond! Ennek neve Lucentio, egyetlen fiam, s nekem signior Vincentionak minden vagyonomban örökösöm.

VINCENTIO.
Lucentio! Hah! meggyilkolta urát. Fogjátok el, a herczeg nevében parancsolom. Oh fiam, fiam! Mondd meg gonosztevő, hol a fiam?

TRANIO.
Törvényszolgát ide!
Egy Inas Törvényszolgával jő.
Börtönbe ezt az őrületet! Baptista, gondod legyen reá, hogy elhurczoltassék.

VINCENTIO.
Börtönbe vinni engem?

GREMIO.
Megállj, törvényszolga! Börtönbe még se menjen.

BAPTISTA.
Ne beszélj, signior Gremio! Én mondom, hogy börtönbe vele.

GREMIO.
Vigyázz, signior Baptista! jégre ne vigyen e lépés. Meg merek esküdni, ez az igazi Vincentio.

VÁNDOR.
Esküdjél, ha mersz.

GREMIO.
Azaz hogy épen esküdni nem merek.

TRANIO.
Akkor azt is rám fognád, hogy nem Lucentio vagyok.

GREMIO.
De igen! téged Lucentionak ismerlek.

BAPTISTA.
El a vén golyhóval! Börtönbe véle!

VINCENTIO.
Így sértik, így bántják az idegent:
Szörnyű gonoszság!
Biondello, Lucentio s Bianka jönnek.

BIONDELLO.
Oda vagyunk! Amott van ni! Tagadjátok meg, esküdjétek el! különben mindnyájan elveszünk.

LUCENTIO.
(térdre esve).
Atyám, bocsáss meg!

VINCENTIO.
Élsz tehát, fiam!
        (Biondello, Tranio s a Vándor elosonnak.)

BIANKA.
(térdelve).
Bocsáss meg, oh atyám!

BAPTISTA.
        Hát mit hibáztál?
Hol van Lucentio?

LUCENTIO.
        Itt van Lucentio,
Vincentio valóságos fia,
Ki lányod’ esküvel nőűl vevé,
Míg álszinek kápráztaták szemed’.

GREMIO.
Bennünket így rászedni! mily gonosz csel!

VINCENTIO.
Hol van Tranio, az átkozott gazember,
Ki szemben úgy pörölt s daczolt velem?

BAPTISTA.
Mondd meg tehát, nem Cambión ez itt?

BIANKA.
Cambio Lucentióra változott.

LUCENTIO.
Szerelem csodája ez. Biankáért
Öltém magamra Tranio szinét,
Míg ő az én személyem’ játszta itt.
Szerencsésen el is jutottam végre
Boldogságom óhajtott révibe.
Mit Tranio tett, én vevém reá:
Bocsásd meg értem néki, jó atyám.

VINCENTIO.
De levágom a fattyú orrát, ki engem börtönbe akart vitetni.

BAPTISTA.
(Lucentionak)
Hanem hallja-e uram! Ön elvette leányomat a nélkül, hogy beleegyezésemet kérdezte volna.

VINCENTIO.
Ne aggódjál, Baptista; elégtételt adunk; nyugodjál bele; de én sietek s megboszulom magamat e gazságért.        (El.)

BAPTISTA.
Én meg kifürkészem e gonoszság szövevényét.        (El.)

LUCENTIO.
Ne sáppadozz, Biankám! atyád kibékül.        (Lucentio s Bianka el.)

GREMIO.
Csehűl vagyunk, mégis velök megyek,
Hogy legalább a konczban részt vegyek.        (El.)
Petruchio s Katalin közelednek.

KATALIN.
Jer, édes férjem, lássuk, mi e pörpatvar vége.

PETRUCHIO.
Előbb csókolj meg Katám, eztán megyünk

KATALIN.
Mi! itt az utcza közepén?

PETRUCHIO.
No hát szégyenelsz engem?

KATALIN.
Nem, édesem! Isten mentsen; de szégyenlem a csókot.

PETRUCHIO.
No úgy hát csak vissza! Fiú, kantározhatsz.

KATALIN.
Ne! itt van a csókod: úgy-e kedves maradsz?

PETRUCHIO.
No hát nem jól van így? Lásd, édes jó Kata,
Jobb egyszer mint sosem; jobb későn, mint soha.
        (El.)

II. SZÍN.

Terem Lucentio lakában.

Lakoma. Baptista, Vincentio, Gremio, Vándor, Lucentio, Bianka, Petruchio, Katalin, Hortensio, Özvegy, Tranio, Biondello, Grumo és Mások. Kiséret.

LUCENTIO.
Későre bár, lecsillapult zajunk,
S dulongó harcz végén mosolygni kell
A szenvedett vész- és gyötrelmeken.
Köszöntsd atyámat, szép Bianka; én
Oly nyájasan köszöntöm a tiédet.
Petruchio sógor s ángyom, Katalin,
S Hortensio te, kedves özvegyeddel,
Mulassatok. Köszöntlek hajlokomban.
Eme mulatság egy kis szűnet a nagy
Lakmározásra. Üljetek le, kérlek,
S leülve most csevegjünk és együnk.
        (Asztalhoz ülnek.)

PETRUCHIO.
Csak ülni, ülni s enni s újra enni.

BAPTISTA.
Páduában e szivesség otthonos.

PETRUCHIO.
Mind szíves az, mi Páduában honos.

HORTENSIO.
Bár teljesűlne kettőnkön e szó.

PETRUCHIO.
Hortensio aggódik özvegyén.

ÖZVEGY.
De én veszélyben épen nem vagyok,

PETRUCHIO.
Értelmes vagy; de mégsem értesz: én
Úgy gondolom, Hortensio fél miattad.

ÖZVEGY.
Ki szédeleg, mindent kerengni vél.

PETRUCHIO.
Kereken felelsz.

KATALIN.
        De mondd, hogy’ érted azt?

ÖZVEGY.
Csak úgy, mint tőle kaptam.

PETRUCHIO.
Tőlem kapott! Hogy tetszik ez, Hortensio?

HORTENSIO.
No a beszédet érti özvegyem.

PETRUCHIO.
Kivágtad őt. Csókold meg érte, özvegy!

KATALIN.
Ki szédeleg, mindent kerengni vél:
Vajjon mit érhetél e szó alatt?

ÖZVEGY.
Férjed, ki makranczos hölgygyel vesződik,
Saját bajához méri férjemét.
Most már tudod, mit értek.

KATALIN.
Éretlen értelem.

ÖZVEGY.
        No mert rád értem azt.

KATALIN.
Ha rád tekintek, éretlen vagyok.

PETRUCHIO.
Rajta, Katám!

HORTENSIO.
Rajta, özvegyem!

PETRUCHIO.
Száz tallér, hogy Katám legyőzi őt.

HORTENSIO.
Az az én tisztem.

PETRUCHIO.
Úgy szólsz, akár egy tiszt. Vigyázz magadra.        (Hortensiora poharat ürít.)

BAPTISTA.
Hogy tetszik ez élczes nép, Gremio?

GREMIO.
Jól türkölődznek mind a két felen.

BIANKA.
Fej és tülök! Mondhatnák élczesen:
Rád nézve ez főt és szarvat jelent.

VINCENTIO.
No szép menyasszony, hát te is fölébredsz?

BIANKA.
De nem riadva, sőt alszom megint.

PETRUCHIO.
Biz’ azt ne tedd: ha már elkezdted egyszer,
Két-három éles szót még tűrni kell.

BIANKA.
Madarad vagyok? Kiszállok bokraimból:
Nyomomba’ légy, ha íved’ felvonád.
(Bianka, Katalin s Özvegy el.)

PETRUCHIO.
Előlem elrepült. Signior Tranio,
Czéloztál e madárra, nem találtad:
Mind éljen, a ki czéloz s nem talál!

TRANIO.
Úgy bánt velem Lucentio, mint ebével,
Mely futva fut s urának fog vadat.

PETRUCHIO.
A kép helyes, de kissé ebfajú.

TRANIO.
Jó, hogy te önönszámodra vadásztál.
Mondják, vadad kicserze márig is.

BAPTISTA.
No Petruchio, most eltalált Tranio.

LUCENTIO.
Köszönöm a fulánkot, Tranio.

HORTENSIO.
Valld meg, no valld meg, nem talált-e el?

PETRUCHIO.
Elismerem, hogy ért kissé szele,
S midőn ez élcz mellettem elsuhant,
Fogadjunk, hogy téged talált sziven.

BAPTISTA.
De hát való, fiam, Petruchio,
Hogy a te nőd a legmakranczosabb?

PETRUCHIO.
Egyáltalában nem. S hogy megmutassam,
Küldjön nejéért e perczben kiki.
Kinek legengedelmesb nője lesz
S előbb jövend közénk, ha hivatá:
Kitűzendő díjunk azé legyen.

HORTENSIO.
Jól van, tehát áll! Mit tegyünk?

LUCENTIO.
        Húsz tallért.

PETRUCHIO.
Annyit kopómra, vagy sólyomra tennék,
De drága nőmre húszszor annyit is.

LUCENTIO.
Százat tehát!

HORTENSIO.
        Nem bánom.

PETRUCHIO.
        Áll! Legyen.

HORTENSIO.
Ki kezdi?

LUCENTIO.
        Én fogom.
Menj, Biondello, kérd hozzám asszonyod’.

BIONDELLO.
        Megyek.         (El.)

BAPTISTA.
Felezzük a díjt, hogy Bianka eljön.

LUCENTIO.
Mit nékem a fél? Én egészre vágyom.
Biondello visszajő.
Nos hát?

BIONDELLO.
Csak azt üzente asszonyom,
Hogy dolga van, s eljönni rá nem ér.

PETRUCHIO.
Ah dolga van s eljönni rá nem ér!
Hát válasz ez?

GREMIO.
        Az; és pedig szelíd.
Ha még rosszabbat nem küld a te nőd.

PETRUCHIO.
Én jobbat remélek.

HORTENSIO.
Eredj, Biondello, kérd meg a nőmet,
Azonnal jőjjön.        (Biondello el.)

PETRUCHIO.
Ohó! kérd meg őt:
No így el is jön.

HORTENSIO.
        Félek, a tiednél
Nem fog segítni semmi kérelem.
Biondello visszajő.
No hát hol a nőm?

BIONDELLO.
Azt mondja, csak tréfát űzesz vele;
Ő nem jön el, hanem hozzá te menj.

PETRUCHIO.
Mindegyre rosszabb. Nem jön? Oh gyalázat!
Ez súlyos, ez már el nem tűrhető.
Hé Grumio, menj asszonyodhoz és mondd:
Hozzám siessen, azt parancsolom.        (Grumio el.)

HORTENSIO.
Tudom, mit válaszol.

PETRUCHIO.
Mit?

HORTENSIO.
Hogy nem akar.

PETRUCHIO.
Annál rosszabb nekem; de ám legyen.
Katalin jő.

BAPTISTA.
Szentséges Isten! ím itt jő Kata.

KATALIN.
Férjem, mi tetszik? nemde hivatál?

PETRUCHIO.
Hol van hugod s Hortensio neje?

KATALIN.
A kandalló előtt csevegnek ott bent.

PETRUCHIO.
Menj, hívd ki őket; és ha megtagadják,
Korbácscsal űzzed férjeik felé.
Eredj s azonnal hozd őket ide.        (Katalin el.)

LUCENTIO.
Csodák csodája! Ezt csak látni kell.

HORTENSIO.
Úgy van. Csodálom, mit jelenthet ez.

PETRUCHIO.
Békét jelent, szerelmet, csöndes éltet,
Tisztes kormányt és jogszerű uralmat;
Szóval, mi csak kedves, vagy boldogító.

BAPTISTA.
Ezerszer üdv neked, Petruchio!
Tiéd a díj; de én még húszezer
Tallért ajánlok hozzá második
Nászdíj gyanánt mássá lett lányomért,
Mert ő egész más, mint előbb vala.

PETRUCHIO.
Megnyerni a díjt jobban is fogom;
Az engedékenységnek és az új
Erkölcsnek ő még több jelét is adja.
Katalin, Biankával s az Özvegygyel, visszajő.
Itt hozza ím a makacs hölgyeket,
A női rábeszélés foglyait.
Katám, e fejkötő nem áll neked jól:
Le e czirádával, tipord el azt.
        (Katalin lekapja fejkötőjét s földre dobja.)

ÖZVEGY.
Addig ne adjon Isten bút, mig én
Ily dőreségre nem vetem fejem’.

BIANKA.
Pihá! hisz ez rabszolga engedelme.

LUCENTIO.
Bár ily rab volna engedelmed is!
De engedelmed bölcsesége, Bianka,
Ez estve már száz talléromba’ van.

BIANKA.
Nagy dőreség volt ám fogadni arra.

PETRUCHIO.
Mondd e nyakas hölgyeknek meg, Katám,
Mivel tartoznak férjök, és uroknak.

ÖZVEGY.
Lám, lám, beh gúnyos! Nem kell semmi leczke.

PETRUCHIO.
Csak rajta, mondom, s kezdjed ép vele.

KATALIN.
Ej! ej! derítsd ki homlokod redőit
S ne szórj ím e szemből mérges nyilat,
Sebezni kormányzód’, urad’, királyod’.
Szépségedet, mint a dér a mezőt,
Hervasztja az; feldulja híredet,
Miként virágbimbót a fergeteg;
Nem kedves az, nem illendő soha.
A durczás nő: zavart forrás vize,
Tisztátalan, sűrű és kellemetlen;
S mert ilyen, a legszomjasabb se mer
Szörpölni abból enyhe csöppeket.
Férjed: urad, fentartód, életed,
Fejdelmed és főd, a ki rajtad és
Jólléteden csügg, éretted magát
Koczkára vetve földön, tengeren,
S virasztva vészes éjen, hűs napon,
Míg jó melegben, bizton ülsz te honn;
És más jutalmat tőled nem kiván, csak
Szerelmet, nyájas arczot, engedelmet:
Nagy tartozásért mily parányi díj!
Mivel urának az alattvaló,
Férjének a nő azzal tartozik;
S ha mérges és boszús, daczos, szeszélyes,
S illő parancsra szépen nem hajol,
Mi más leend, mint csalfa lázadó
S fejdelme ellen bűnös áruló?
Szégyenlem én, hogy oly dőrék a nők,
Hogy háborút üzengetnek, midőn
A békeért kén’ esdekelniök,
S fölényt, uralmat és daczot vadásznak
Ép ott, a hol nekik szolgálni és
Szeretni és engedni illenék.
Lényünk miért szelíd, gyöngédke, lágy,
Világi baj- s zavarra képtelen,
Mint: hogy szelíd kedélyünk és szivünk
Által külsőnkkel egyezők legyünk?
Lássátok, önfejű és gyönge férgek,
Lelkem kemény volt, mint bármelyitek,
Szivem merész s képességem talán több,
Daczot daczczal, szót szóval visszavágni;
De látom ím’, hogy lándzsánk szalmaszál,
Erőnk oly gyönge, mint önönmagunk,
Hogy annak látszunk, a mik nem vagyunk.
El a daczczal, mely mit sem ér! Helyezd
Ha kell, férjed talpa alá kezed;
Ha ő akarja, azt is megteszem,
Szolgálatára készen áll kezem.

PETRUCHIO.
Ez egyszer a nő! Csókolj meg, Katám.

LUCENTIO.
No csak vigyed. Ezt jól megtörted ám!

VINCENTIO.
Beh jó, ha engedők a gyermekek.

LUCENTIO.
S beh rossz, ha a nők engedetlenek.

PETRUCHIO.
No most, Katám, nyugodni menten!
Hárman nősültünk, s im balúl ti ketten.
Én nyertem, bár lövésetek talált,
S nyertes levén, most már jó éjszakát!
        (Petrucchio s Katalin el.)

HORTENSIO.
Eredj; megfékezéd makranczos hölgyedet.

LUCENTIO.
Csodálatos, hogy rá így féket vethetett.
        (El mind.)

Nyitóoldal