Hatan voltak már itthon – az egyetemre járó leányok rögtönzött kis kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt, s ilyenkor a nagyváros legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, hogy diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi hírekkel vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És míg itt a megkésett vacsorához hívó csengettyűszóra várnak – megbeszélik, feldolgozzák a lelkükben, kiszínesítik a fantáziájukban azt a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerált életnek – nézvén azt a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet kíváncsiságával vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos ítéletével, de mindig úgy, hogy egy kicsikét f ö l é j e képzelték magukat mindezeknek, pedig csak – egyelőre: k í v ü l estek rajtuk.
A tintafoltos nappaliban, amelyik egyúttal tanulószoba és a fizikai kísérletek helye is volt – poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában –, sokszor támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek a szintúgy mély és harmóniátlan életről, és a cigarettafüstös, parfümillatos légbe röppenve – mintha küszködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett és szomorú leány-gondolatok – amikor annyi igyekezet ellenére is finomak maradtak és szubjektívek –, mint az egész asszonyi élet.
Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a boldogtalanság – tanulni, tanulni. Ezek, húsz-huszonöt évesek mindannyian – még nem a rendes úton, holmi tantervek szabályos létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással, rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Amint így – hanyag és kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok, padok tetején, minden közös és különös sajátosságuk szinte látszóan fölöttük lebegett. A jellegzetesség nimbusza külön, ez érett és kedves fők felett.
Bózsi ült középen, a csodaszőke babaleány – azaz: piros empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább a poros asztalon, és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette ült. Komoly arcú, nádszálegyenes leány volt – vagy három évvel idősebb nála. Ezek ketten még a kolostoriskolából ismerték egymást.
Akkor fejlődött köztük az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok – boldog kismamák –, akik hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus áhítat, félig a titokzatos sejtés, az eszményítés vágya és az érzelmek szomjúsága e hazulról elkerült gyermekszívekben – ki tudja, melyik szüli e szokást –, de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a leányinternátusok belső, vízcsepp-világában. Abból áll, hogy minden kislány „ideál”-t választ magának az apácajelöltek vagy a nagyobb növendékek közül, és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak egy szóváltással is. Az ideálok pedig „keményszívűek és hidegek”, de azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már – tisztán asszonyi hajlam.
Így „imádta” akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek messze, haza, vagyonos szüleikhez, és amúgy eladóleány módjára báloztak végig néhány farsangot. A tanuláshoz – egymásról mit sem tudva – egy időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrűt a második vőlegényének, Bózsinak pedig elhaltak a szülei, s a gyámjához – szomorú, rideg, pusztai házba – semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután találkoztak, és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica fölött.
Most középen ültek, és a többi közül még ketten voltak a közelükben, a reformruhák újszerű testtartásával – szinte a térdükig görnyesztve szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és díszítetlen köntöse, a másik Sára, a kígyómozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt ült, és átnyúlva az asztalon, az orvosnövendék szakértelmével fogta át, és a nő ízlésével méregette a Bózsi fekete harisnyás, gyönyörű bokáját, amely fesztelenül nyúlt ki a piros fodrok közül. Most ő beszélt – Bózsi!
– Lássátok – mondta –, igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat, akik semmi egyebek se – csakhogy éppen „leányok”. Ez szép, poétikus, de nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők. De gondoljátok el – azok a szegények –, a szalonjuk nippjeit törülgetik olyankor, meg csipkebetétet horgolnak.
– Honnan hoztál ma ennyi bölcsességet? – kérdezte Erzsébet.
– A nagynénémnél volt zsúr…
– És ott volt a nagynéném unokaöccse – ingerkedett a másik.
– Hagyd el. Úgy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küszködik érte idefenn, és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti. És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére, igazán minden ékesszólásommal – ennyire csak a magam dolga szokott érdekelni. Úgy szeretném megsimogatni azt a leányt.
– Te – mondta Mária, és aggódva simogatta a Bózsi haját –, én azt hiszem, gonosz az a fiú.
– Semmiképpen – csattant fel az –, nem gonosz. Kicsit dekadens gondolkodású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban, gondolkodóbban mondta), de hát mit tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit mondott a n n a k , igazán mondta a k k o r . Mit tehet róla, hogy elmúlt. Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos, szép kis fejét), aztán meg, ma neki, holnap nekem.
– Régen tudom, hogy szereted – mormogta Erzsébet –, ő is szeret. Csak azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van, és nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép holmik közé – és hogy becézzenek.
– Eh – semmi –, nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük egymást ú g y . Nem ébresztünk egymásban illúziót, az együttlétünk csupa gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyújtás előtt, becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat – előbb kacagni. Úgy hajszoljuk egymást a profanizálásba – pedig ez rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már – orvosi, társadalmi, nevelési meg minden szempontból. Pfuj!
Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond – bolondom!
– Nevetséges vagy! – vélte aztán Erzsébet. – Lássátok, ezért mondom én, hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozó méhek, akikben visszafejlődött a köpű királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi helyén, lám, akármelyik falumbeli csirkekisasszony okosabban csinálta volna a dolgát.
– És te? – kérdezte tőle Sára.
– Mit… én?
– Miért nem mentél férjhez ahhoz az okos képű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?
– Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen – de azért is. A kisleánynak első szerelme – és boldoggá teszi –, olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni – de ahhoz másforma ember kellene mégis – hogy a kedvéért. És most már – nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázos csuprok és bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.
És Sára mondta:
– Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betű. Hidd el, hogy éppúgy vadásszuk az élet finomságait, sűrített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével – mindent a magatok külön szemével néztek –, és ez árt. Ez a szegény Fánni hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán, és én nem alszom éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az átkozott, parányi férgek a zselatinon.
– És a fiúkollégáid nem így vannak?
– Ah, dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncolóasztalnál, és milyen biztos, erős a kezük. Mit ér a miénk finomsága – tudod-e, hogy még ügyesebbek se vagyunk?
Mária szólt közbe, komolyan, feddőn:
– Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb választásunk nem volt – és ugye, visszatérés nincs. Már hozzáformálódtunk ehhez az élethez, és nem kár értünk. Leányból van elég; és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna, és nem egészséges. Mi nem térhetünk vissza – Bózsi talán…
– Semmi áron, kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn olvastam, állva, az előszoba lámpája alatt. Úgy füstölt – és a szobaleánynak egy bársonyövet adtam, amiért el nem oltotta. Schillerről való kritikákat olvastam. „Es siedet, und brauset, und zischt” – és a vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat, és hogy fáztam! Szegény Tamás! Úgy – csipkebatisztban.
– Jaj, Istenem – Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön!
A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó, az élhetetlen – az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében – épp olyan komikus, mint ő maga –, a többiek közt is mindig egyedül volt. Az íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét – mert örökké fázott – a két fülére is felhúzta, azután se látva, se hallva körmölt napokon, estéken át – mert ahhoz lelkiismeretes volt –, hogy titokban, éjszaka fennmaradjon. Néha órák hosszáig úgy tanult, beszorított füllel, félhangon mormogva, mint a gyermekek. A csenevész kis alakját most valami óriás, bő ujjú, zöld bársonyruha tette ünnepélyesen éktelenné. „Szegény egyetlen nénémé volt” – szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig érő ujjvédőt húzott, hogy írás közben a ruha ne kopjék, úgy szöszmötölt ott, mint valami boszorkánykonyhában, egy borszeszlámpa kék lángja körül.
– Mit csinálsz, Fánni? – kérdezték.
– Látod, hogy herbateát! Ha akarod…
– Kell az ördögnek – idegeskedett Rózsi –, inkább nagyon kérnélek, hogy itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.
– De kérlek, tudod, ez már sok!
Lassan előrefordult, és ránézett a többire, a szemében azzal a sztereotip mártírtekintettel, ami (Rózsi mondta) – a boldogságos szűz Máriát is kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal – és nem tehettek róla. Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés nélkül való – afféle erőszakos, provokáló és megbotránkoztató jóság –, azonkívül a végletekig nevetséges.
– Hát tudod, ez sok – mondta még egyszer. – Ti egész estéken nem hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek, és nekem ennyi sem szabad. Ha tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.
A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges leánytigris, úgy szökött fel:
– Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre, és olyan pókhálósan nézel. Hát mi bajod? Jaj, te hüllő! Vajon nincs úszóhártya az ujjadon?
– Most hallgasson, Bózsi! – parancsolt rá Mária, és a cicaleány azonnal engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.
– Igazán – mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezen a különbek) –, jobban kellene bánni szegénnyel.
Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt, szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával, elpusztíthatatlan önbizalommal. V a l a m i akart lenni, és fölnevelni a két öccsét. – Ez az a dolog – mondta néha Mária –, amiért mégis ő a legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él, és nem fogják el ilyen modern kétségek.
Bózsival az elfojtott harag még felboríttatott egy széket – a csodafinom lábacskájával tette, valamelyik mosolyogva nyúlt érte, azután csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött, és mintha valami ismerős hétköznapi nesz hangzanék, tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:
– Ki ír most itt? Ah, már itthon van, Lóna?
– A kis fehér boszorkány! Észre se vettük.
Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt a másik remeteleány, Lóna.
Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr karosszékével együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi csipkék a lila posztópongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott, lilaszínű volt, rajt ezüst betűkkel a cím: „Mémoire.” Valamivel odébb a mottó: „Nem éget már a könny, csupán ragyog.” Ebbe írt most is lázas gyorsasággal, közben néha olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könnyet morzsolt el, de ha nem is úgy volt, ő maga hitte bizonnyal, és ez elég.
– Bernátéknál volt ma, Lóna? – kérdezték.
– Igen! – felelte halkan, és tovább lapozott, de látszott rajta, hogy fog még beszélni, és hallgatva várták mindannyian.
Hallgatag megegyezésből egyikük sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű leány tele a test arisztokráciájának tudásával, s valami fejedelemnői szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét – és a jó ügy védelme helyett az előkelő passzivitást választotta –, mégiscsak imponált nekik. – Bolond dolog – szokta volt mondani Bózsi –, de olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltunk vele, mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki annyit fáradt az illúzióikért.
És Bernáték? A háziúr – Józsi bácsi – távoli rokona Lónának, a felesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az asszonyok imádták mind – Lóna legkivált –, és egyszer, a tárlaton kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A Lóna kedvéért.
A „Mémoire”-ok róla – neki szólnak. Minden ciklusnál hagyva egy-egy pontosan kimért iniciáléhely – ott keskeny, lila zsinórral lekötve holmi préselt gazok – az ő levele: „Kis halovány barátnőm!”, a felesége haja – meg a többi. És története mindnek. Ezt séta közben kapta, ezt otthon, a nyaraló kertjében. Mert ez a tartózkodó leány, aki soha egyiküket sem csókolta meg, csodálatosan bőbeszédű tudott lenni, ha erről volt szó. Önmagát gyönyörködtette ilyenkor ez a csodálatos, atelier-fantázia, aminek az egész élet csak „művészi beállítás”-ok sora volt. Jelenet a lépcsőházban, jelenet a kandallónál, lila ködös hangulatok, esetek, amikről épp azért lehet ennyit beszélni, mert nem történtek meg.
– S az egész lila regényben – mondta egyszer Erzsébet –, az a legzöldebb, hogy mi végighallgatjuk, és tetszik nekünk.
Tetszett nekik, és áhítattal hallgatták. Mert szép, érdekes volt ilyenkor ez a leány – a rejtelmes, fehér boszorkány –, és a varázsát elismerték azok is, akik háta mögött kinevették. A hangja puhaságában, a mozdulatai szépségében volt talán az egész hatalma. Bózsi már sokszor felvetette a kérdést, hogy vélekednék erről a leányról – ha úgy ismerné, mint ők – valami férfiember.
Most befejezte az írását Lóna, és lassan az arcához emelve párnaképpen a két kezét, odasimult a karosszék támlájához.
– Vége, mindennek vége – tördelte.
Csend lett, és mindenki várta, hogy folytassa. A Fánni teája is elkészült, és ő két kézre fogva a bögrét – odavitte Lónához.
– Láttam, hogy sápadt, azért főztem. Ez mindenre jó. Szegény nénikém.
Harsogó, kíméletlen kacagás tört ki mindenfelől.
– Pompás, nagyszerű! Ez a hölgy három hónapja orvosjelölt.
Mind nevettek, egészségesen, szívből, csak Lóna mosolyán látszott, mintha sajnálná, hogy megzavarták.
A napos tanítónő jött be.
– Ah, hölgyeim! Már itthon? De, ugye, már kértem önöket sokszor, hogy a vacsorához halcsontos derekakban jöjjenek. És itt mintha valaki cigarettázott volna.
Sovány, sipító hangú, ráncos arcú vénleány volt, ijesztő, szomorú képe a jövőnek.
1903