Kaland

Csüggeteg délutáni árnyékok vonultak meg az ősi romfalak barázdái mögött, fátyolos csíkokat vetve a szabályos terepvonalak közé s a hajdani házküszöbökre, ahol most aranybronz hévséggel izzott a szikkadt fenyértalaj a lomhán pazarló nyári fényhullásban. Az ezeréves szobasarkokból forróvá hevült kövek melege szállt fel; benn a csukott fabódék rácsai közt pedig hűs és nedves homály gunnyasztott. Az ég kék volt és redőtlen, mint valami kínosan kifeszített, mély színű, száraz és ragyogó selyemkárpit; a messzeségben kalásztól sárgán feküdtek el renyhe domblejtők, és apró síkok nyújtóztak a távol hegyek elé. Ám a hegyek vonala ott üdén halovány volt, csak mint üvegre fújt lehelet harmatos foltja. Túlnan a folyó felől most kelt útra az első pici alkonyati szélhullám; megkóválygott és eloszlott nyomtalanul. A római telep kicsi múzeumát ebben a percben csukta be mára az őr felesége, és a nagy kulcs hangosan megcsikordult a zárban.

– Kár – mondta hátrarezzenve a fehér napernyős asszony kísérője. – Szerettem volna még egyszer bemenni az előcsarnokba, és megnézni a karcsú leányszobrot – a sírszobrot a két keblére kulcsolt kezével. Mindig szeretném újra nézni, és ha mozdulatlanul előtte állok, megtalálom a hiányzó fej formáját is, és a szép kelta arcél metszett oválját kiérzem. Úgy a test egészéből, a kebel kövébe mélyült finom kézreliefekből, a lepelből, mely a kisded, puha csípőkhöz szorul – nem érzi maga is ezt, Marietta? Az a kis redves kőbálvány egészen csodálatos – ugye?

Az asszony csendesen forgatta a nagy selyemernyő csipkés korongját, és az arcát szótlanul fordította el a bedeszkázott templomrom hűs mélye felé. Az ablakrács falécei között végig lehetett látni a bódé belsejét, az istenkép tört reliefdarabját, az oltáremelvényt és az áldozatok csarnokát.

– Mithrasz isten – szólt megint a férfi, és az asszony karjára tette a kezét. – Mennyi érdekesség van ebben a kései kultuszban, mennyi finom romlottság, milyen érzékies dekadencia. Vagy tán csak mi érezzük bele mindezt a históriai kövekbe? Néha úgy érzem, órákig kellene itt állnom, hogy minden gondolnivalómat fenékig gondolhassam. Így ketten együtt, Marietta!

Az asszony feléje fordult egy pillanatra, és az arcába nézett idegesen tűnődő, szomorú kis mosollyal. Elhallgatott; – gyorsan, egyértelműen fordultak meg, és elindultak tovább az ösvényen, az ásatag, csonka falak tövében, az őskori város legdúsabb polgárainak házai előtt. Egy hajdani vízcsatorna kőgarádja megomlott a lépések alatt, és a mállott törmelékben ezer csodálatos kis bogár riadozott szét a napfény elől. A férfi levette a kalapját, és végigtörült verejtékes homlokán; most megint érezte a napszállat kicsi, könnyű fuvalmát.

– Mikor először itt jártunk – mondta félig önmagának az asszony –, milyen zöld és fűszagú volt minden, és hogy fújt a szél! Miért is nem jöttünk ide azóta?

– Igen – felelt a másik –, az korán tavasszal volt, áprilisban. Emlékszik – maga akkor kacagott és lihegett –, és felkapaszkodott egy csonka pillér tetejére. Itt volt az? Nem – odébb valahol! Olyan volt, mint valami bolondos gyerekleány. Kék ruhát viselt – ugye?

Buzgón és sietve mondta ezt; mint akit meglep és elégedetté tesz, hogy minderre pontosan emlékszik. Már túljártak a fürdőromok vásott mozaiklépcsőin, és keresztülszelték a nagy csarnok terét, ahol szabályos falak csonkja az árusok apró boltjait jelölte. Itt – itt rajzott, süvített, alkudott, elevenkedett valaha a nappali élet; a bérmunka, üzletek – kenyér. A telep kerítésfalánál az ajtóban megállt és visszanézett az asszony. Azután elhagyták, és az országút fehér mészkőpora szállongott fel a lábuk nyomában. Lassan úszott a nyugati hegyek kék fátyolrajza felé a nap.

Már látszottak a nagylombú fák, a tornácos, kicsi vendéglő kékterítős asztalaival a hűvös, árnyékos félszer alatt. Az asszony felrezzent, és újra megállt.

– Odamegyünk? – kérdezte majdnem ijedten.

– Jól fog esni valami jeges innivaló – meg vajas kenyér, hónapos retekkel – mint akkor.

– Nem – talán mégsem lehet most –, annyi ember jár ilyenkor a városból – valami ismerős meglátna.

– Ahogy parancsolja! – mondta hűsebben a férfi; – aztán mégis a szemébe nézett.

– Ma ideges, Marietta! Történt valami?

– Nem – dehogy!

A könnyeivel küszködött, maga sem tudta, miért. A kocsmát elkerülték. A fák közt, a patakban ezer karcsú hal surrant és siklott egymáson át – és a léptek zajára, mint homályosszürke, kicsi árnyékok illantak el a fodros víz alatt az iszalagba. A férfi megfogta egy pillanatra az asszony kezét, lazán tartotta csak, és az ellenkezés egy gyönge mozdulatára leejtette megint. És újra letértek az ősi országút ásatag nyomára, amely bizonytalanul, kanyarodón a folyónak tartott. Szó nélkül mentek, már szűnt a hőség – az asszony összecsukta az ernyőjét, és puhán lóbálta az aszú füvek és útszéli kórók felett.

Egy összetörött terméskőoszlop darabjára ült le pihenni; mérföldkő volt, barna az időtől és a régi betűk, számjegyek rovásaival tele. Félrehajtott fővel nézett el messze, végig a síkságon.

– Így – mondta tompán és különös bánattal –, az ember mehet sokáig, és egyszer meg kell állni, és nincs tovább az út.

A férfi cigarettára gyújtott, és a füst oszlását nézte.

– A sorsunk – folytatta megint – most egyszerre meg fog állni velünk. Hová is lehetne még tovább?

– Mondtam, hogy hova, kértem! – hangzott halkan és tán bizonytalanul a válasz. – Miért nem akar szabad lenni?

Az asszony ingatta a fejét.

– Mire volna az már most? Közelebb már nem visz bennünket az élet. De mindegy, mindegy, ennek ez a sora, ugye, nincs másképp! Felnézett rá hirtelen elszánt józansággal. A férfi fölérzett egy kicsit.

– Mostanában – hallom – sokat jár társaságba; új emberei vannak, ugye? – kérdezte, de nem várt feleletet. Megint mentek, lassan a folyó felé, nagy lombú, ritka fák között, tocsogós, árvizes rétek alján.

– Április volt akkor, és én kacagtam, mint egy leány. Beh régen…

– Másfél éve sincs annak. Miért mondja ezt így, Marietta?

– Mégis, milyen régen! Most már minden csupa beteljesülés, eljutás, túlélés.

– Kis filozóf, már megint! Nem tűröm! – És az ujjait gyöngéden húzta végig az asszony homlokán, a haján. – Jöjjön le a vízpartra, akkor is jártunk itt. Még nincs hat óra. A doktor hétig rendel, ugye?

– Ma igen. És a klubjában vacsorál. Azt mondtam, a nővéremhez megyek.

– Elég, ha kilencre otthon lesz. Még nincs hat.

Fenn jártak a partmenti töltésen, zöld gyepségbe vesző keskeny gyalogúton: az asszony ment előre. Már halványpiros csillámfejei játszottak a vízen a fénynek, ezer szilánkra törve, úszva, kergetőzve, és lemerülve a habok gyönge sodrán. Odaát, a túlsó parton öreg tölgyek és üde égerfák hajladoztak az est szelében; túl rajtuk, messze a gyér külvárosi utcák homályba, vesző sora, nagy, feldarabolt, üres telkek, kémények és raktárak sivársága és sűrű, nehéz füst. Néha látni lehetett köztük a villamoskocsi szaladó kis sárga papírdobozát, amint surranva szökik egyre messzebb – egyre parányibb –, be az élet sűrűje, keskeny utcák robogó érlüktetése felé. Balra a vasúti híd gyalogjáróján fáradt munkások bandukoltak át, és lenn, távol a híd mögött – ahol tán valamerre elkanyarodik a part, felborzolt lombsűrűjével ott sötétlett a kicsi sziget, mint valami gyöngén lélegző, elterült vízi állat.

– Lám, a sziget! – mondta csaknem élénken az asszony. – Most ráismerek! Akkor, tudja, sokáig néztük, és maga azt mondta: ha ott kellene laknunk egyszer egy télen át! Egyedül. A víz befagyna körülöttünk – egy barlangot keresnénk, tűzifát meg vadat! Emlékszik?

– Nyilván így mondhattam. De miért mondtam éppen téli időre? – mosolygott a másik. Valóban nem jutott mindjárt eszébe, hogy miért.

– Mondja – igazán nem lakik ott senki?

– Nem tudom. Erdős helyecske egészen, valamelyik uradalom birtoka lehet. A város térképén átmegy rajta a piros határvonal.

Lekerültek a kavicsos lejtőn, egészen a víz mellé. Néhány üres, szürke halászladikot láttak imbolyogni a part közelében: távolabb, egy fűzfához kötve magányosan pihent még egy. Ölébe hajtott fejjel, a két izmos karján fekve, aludt benne egy fiatal legény.

– Asszonyka – mondta egyszerre a férfi –, most beülhetnénk a csónakba egy órára. – Majd később átevezünk a túlsó partra, le a vámig; – ott kikötünk, és mindjárt villamosra szállunk. Jó lesz, ugye? Hej, fiú!

Egy mozdulatra felocsúdott, talpra szökött, és öklével végigdörzsölt a szemén: azután megnézte őket. Nagy darab embernyi kamasz volt, éles vonalú, barna képe csupa himlőhely; a szeme apró, mozgékony és okos.

– Csónakázni akarunk – kiáltott rá az úr. – Odaát szállunk ki a vámnál.

A legény egy percig gondolkozott.

– Forint! – mondta aztán röviden. Helyet mutatott a csónak orrában, és besegítette az asszonyt, aztán az utas elé nyújtotta tenyerét a pénzért. Az meglepetten, sietve húzta elő a tárcáját; a ladik megingott – ott benn néhány arany villanása rémlett a vörös selyemhüvelyben, mellette a préselt bőrfal mögött összehajtott bankók duzzadt csomója; egy pillanatra csak – Köszönöm! – mondta a suhanc, a kalapjához nyúlt, és kezébe vette a lapátot.

Ők középen helyezkedtek el. Marietta felhúzta szoknyáját kissé, mert lenn a ladik feneke sáros volt és vizes – aztán oldalt fordult a part felé, és az ölébe nyugtatta a két kezét. A kicsi utazás csakugyan nem volt ellenére. Különös, tompa nyomást érzett egész nap az idegeire nehezedőn; a lelkiállapota csupa ellentmondás volt és nyugtalan, bántó zavar; minden szavánál úgy érezte, hogy egészen mást kellene mondania – szebbet, jobbat. És gyötörte a társát és önmagát. Most hallgatni akart, örült a hűs alkonyatnak a vízen, a halk himbálásnak; – talán egy harmadik, idegen és semleges lény közelségének is. Megnézte az evezőst, és találkozott a tekintetük. Különös képe volt, rút – és talán ellenszenves, de olyan, akit jól meg kell nézni. E fürge, éber és átható nézésű kis, fekete szemek, a csapzott, sötétszőke haj alatt dombos, széles és kemény homlok. Az asszony egy pillanat múlva döbbent, kényelmetlen érzéssel fordult félre. Az útitársa gyöngéden és gyakorlott kézzel segítette rá kis szürke köpenyét.

A lehulló nappal fordultak szembe akkor, és az asszony tágra nyílt, nagy szemekkel meredt bele az óriás, vörös tűzgolyó káprázatába. Most bukik – lejjebb, egyre lejjebb. Már csak fél – egynegyed. Most vége! Akkor akaratlan egymásra néztek, és a férfi közelebb húzódott.

Az evezős fiú szemben állt velük – az arcát félig elfordítva dolgozott –, inas, sötét bőrű karján feltűrte volt a csíkos vászoninget is, a balon mély és vörös, idétlenül összenőtt sebforradás látszott. Ár ellen dolgozott, keményen, de megerőltetés nélkül – úgy látszott, mindig egy irányban távolodva a parttól. Mikor el-elnézett a fejük fölött, messze a víz síkjára, visszafordulóban gyorsan, röviden esett feléjük a tekintete. Ügyelve, kémkedően, futtában aztán buzgón elkapta megint a fejét.

– Mintha láttam volna már ezt az arcot! – súgta az asszony elgondolkodva, idegen nyelven.

– Már megint! – nevetett a társa és tréfás feddéssel legyintett felé.

Némaság szállt rájuk… Csaknem mozdulatlanul ültek. Egyenletes ütemre csobbant a lapát alatt a víz; csend volt és egyre mélyebb homály. Ott messze, a város fölött kigyúlt lámpák sűrű fénykoszorúja villogott, és ezernyi hosszú csíkban tükröződött vissza a folyón, mintha valaki vékony, tüzes aranygombostűket szurkált volna a víz acélhideg testébe. Mozgó fénypontok, szaladó járművek kigyúlt jánosbogár-testei kergették egymást a tündéries távolban, a sötétség ködén túl. Ott a város: ahol most, tikkadt augusztusi nap estéjén fellélegző, mámoros embersokaság tolong a zsúfoltság nyugalmában, az erős fényben. Milyen messze ők; a néma folyó közepén, egyedül. Nem, nem egyedül – gondolta az asszony, és megint a legény felé nézett, akinek szikár alakja egyre sötétebben rajzolódott bele a homályba.

– Talán már vissza is mehetnénk – súgta felrezzenve. – Rég túl járunk a hídon!

– Bízzuk rá – felelt a férfi, és hátulról rejtve és szelíd biztonsággal nyúlt az asszony derekához. Szájon csókolta, majd egyszer az arcán és a kezén. Különös, néma és meglepett tűnődés járt keresztül azalatt a lelkében. Az asszony szó nélkül tűrte a csókokat, aztán hosszan és merőn néztek maguk elé a folyóba. Kéz kézben, csodálkozva és szomorúan.

A férfi magános estéire és céltalan, borús délutánjaira gondolt, mikor – csak az utolsó hetekben is – forrón, kitartón, a lelke mélyéig vágyakozva kívánta maga mellé az asszonyt, hasztalanul. És eszébe jutott a pontos időre kiszabott találkák idétlensége, a fárasztó nekikészülés, robotolás sokféle járműveken valami idegen, siváran kényelmetlen vagy veszélyes rejtek felé; a futtában csókolt csókok fanyarsága, el nem talált szavak, össze nem hangolódott érzések nagy szakadékai. Amikor folyton az órára kell nézniük…

Pedig milyen szépen indult, milyen másképp – gondolta tovább az asszony. – Mennyi édes, rejtett ígéret volt – álmatag, messze lehetőség. – De ők elvesztek – tán hamarább –, mint ahogy meg volt írva felőlük. Még várni kellett volna.

Most egyszerre a férfi is ilyenformát érzett vagy gondolt. Behunyta a szemét. Igen, még várni, tovább álmodni – tán küzdeni –, messze, magasra értékelni az elérhetőt; beleélni a lelke darabját, mint ott a fejetlen kis szűzi kőszobor nézésébe. A feltétlen bírás terhét érezte. Mostanig ő volt az, aki hősibb jószántsággal tudta rejteni, tagadni ezeket; ám e percben fáradt volt. – Milyen gonoszul csodálatos az ember! – tépelődött szomorúan.

Riadtan, ideges, görcsös szorítással fogta meg a karját az asszony. Fölérzett.

– Nézd – súgta rémülten –, merre megyünk? És milyen messze van a város.

A fiúra néztek, aki verítékes erővel, szakadatlanul dolgozott. Lendülve suhant velük előre a csónak – eltökélten, kitartóan –, egyre tovább. „Vissza már!” – kiáltott, az úr, de a fiú nem felelt mindjárt.

– Majd fordulunk – de itt most kerülni kell! – mondta később foghegyről, és nem nézett rájuk.

Az asszony hátrafordult. Mögöttük mozgó lombú fák sötét tömege, már egészen közel. A sziget! – A part egy kicsiny, tisztás foltján ebben a percben valami tűzpontot látott hirtelen kihunyni. Mintha alakok sötét foltja is rémlenék – mindössze kettő vagy három – a fák előtt, a meszes kőparton; talán csak fatörzsek vagy azok árnyéka. De nem – mozdulni látta.

– Segítség! – sikoltott hirtelen.

– Vissza! – parancsolta még egyszer a férfi.

A legény egyik lábával a csónak peremére hágott.

– Ne mozduljanak! – kiáltott rájuk élesen – mert a csónakot menten felborítom. Én ki tudok úszni a partra – az urakat beléveszejtem! Üljenek békében!

Diadalmas vigyorgás torzult a különös, vad és ördögi gyermekképen. Sziszegő, hosszú és éles füttyöt hallatott a szorosan egymásba szívott két ajka között; rögtön felelt rá ugyanaz a hang a sziget felől. Már nem lehetett kétség.

Ebben a percben dördült el egy lövés. A víz színe fölött visszhangos, mély robajjal zúgott végig a hang; a csónakban ülő ember maga elé szegezve tartotta a revolvert, és eltakarta testével az asszonyt. Akkor néhány fojtott, zavaros emberi szó foszlánya csapott feléjük a szélben a sziget felől, majd tisztán lehetett hallani a riadt szétrebbenés zörejét a sűrűből. A férfi egy pillanat alatt megértette, hogy mentve van. A csavargóknak odaát nyilván nincs lőfegyverük.

A csónak állt – az evezős mozdulatlan karral, mereven nézett farkasszemet velük. A teste lihegő meggörbülésében, a szeme fehéres villanásában vad és veszedelmes beidegzés látszott, mint az ugrásra készülő ragadozóké. A férfi észrevette.

– Ha felém mozdulsz, lelőlek! Vedd a lapátot, és indíts teljes erődből a város felé!

Még egy szempillantás, amíg átmérte a távolságot közöttük. A ladik hossza. – Talán ha az asszonyt! – Nem, hisz a lövés gyorsabb! Az ügye veszve volt!

Szó nélkül hajolt le az evezőkért, és kicsit fáradt, de ütemes tempóban távolodtak a folyó árjával a veszedelmes tájékról.

Már látszott a vámház sárgavörös lámpája, a kis trafikosbódé kivilágított ablaka szemben; valami külvárosi kioszkban zagyva, rikoltó zene szólt. A ladik a három néma emberrel halkan locsogva közeledett a parthoz. A legény szemben ült utasaival, és a víz, mint a híg olaj, nehézkesen csillant meg a lámpafényben a fáradt karok ütései alatt.

Kissé leszegett fővel egy darabig merően szembenézett velük, aztán kiemelte a lapátot, és keresztbe fektette maga előtt.

– Mi lesz! – szólt rá nyersen a férfi, és ösztönszerűen fogta erősebbre ölében a fegyver agyát. Az asszony erősen rettent föl, és kiáltani akart a part felé.

– Ne, ne tessék! – mondta gyorsan a ladikos; valami szinte csúfondárosan nyugodt éllel a durva hangban. – Csak valamit akarnék mondani az uraságoknak, mielőtt kiszállnak.

Meglepetten csendben meredtek rá.

– Kérem – folytatta lassan, érthetően a legény –, ennek a csónaknak a száma hamis; – amint gondolni is tetszik, a halászatbérlőhöz semmi közöm sincsen. A szegénynek is élni kell, uram! De – sohasem szoktam embereket… szállítani; holmi apró portékával volt egy kis bajom, hát felcsaptam egy darab időre ladikosnak. Tudom, kérem, hogy most könnyen elcsípnének, ha valaki figyelmeztetné a rendőrséget. De – még valamit, könyörgöm!

– Pimasz! Alávaló!

– Mindjárt, uram! – folytatta felháborítóan nyugodt ál-alázattal a legény. – Csak még ezt. – A nagyságos asszonyt itten én jól ismerem! – Mikor, kérem, tavaly a nagy robbanás volt az olajfinomítóban; – még akkor munkás voltam bizony, vízhordó-kölyök – én is rosszul jártam a karommal. Összeégett. A mentők akkor az új egyleti doktorhoz vittek minkre seregestül: Kelemen doktor úr volt a neve. Kelemen István, ugye, kérem? A kedves felesége is segített kötözni akkor, meg később is. – Isten jutalmazza – mert vagy három hétig jártam oda.

– Nyomorult! – sziszegett a férfi a fojtott dühtől magánkívül. Tompa, szégyenletes fájdalommal ütődött a lelkéhez a gondolat, hogy az asszony itt mindezt hallani kénytelen; tudta, hogy összecsuklik, hogy megsemmisül a perc iszonyatos durvasága alatt. Nem mert felé fordulni, a kezéért nyúlni.

A fiú bámulatos hidegvérrel még mindig szembenézett vele. Az arcán megint valami mosoly torza vibrált keresztül, a szeme villant, mint a tűzkő.

– Egész tisztelettel kérem az uraságokat – mondta végre sokkal halkabb hangon, amelyből érezhető nyíltsággal pajkoskodott ki a vakmerő gúny –, hogy ne erősködjenek feljelenteni ezt a kis esetet. Mert aztán, ha az embert vallatják-faggatják, el kell mondani tövirül-hegyire mindent.

– Indulj! – lihegte a férfi fojtottan, és fejével intett a part felé. A legény némán engedelmeskedett; egy perccel később megkapcsolta a ladikot a kikötő oszlopláncához…

Itt már zörögve élte gázvilágos életét a városi este, csilingelt, robogott, csábított és kufárkodott. Az utcán felsütött hajú gyári lányok hancúroztak a bolti legényekkel, a trafikos bolt előtt, a parton sűrű tolongás, a villamosra nagy csapat ember várt. Egyszerre ültek be mind helyért tülekedve, munkások, cukorka-árusok, kofák, gyárhivatalnokok. Az asszony egy sarokba szorult, reszketve és félig lázasan; homályos félrévületben látta csak az idegen arcokat, a kocsiablak mellett elfutó házak, lámpák, utak sorát. A férfi kinn cigarettázott a peronon. Messze bent, a körút sarkánál kellett csak leszállniok.

Egy percre megálltak együtt az utcán, a tolongásban. A férfi lelke megsajgott valamitől – beszélni akart, de érezte, hogy fáradt és zavarodott. – „Most – gondolta féltudatosan – el kellene őt vinni valahová, megnyugtatni, vigyázni rá, szembeszállani mindennel!” Meghatott részvéttel nyúlt a keze után.

– Mikor jöhet megint – Marietta?

– Nem tudom!

– Hát ne így! – Mondja meg, kérem, hogy mikor?

– Majd írok!

– Biztosan?

– Igen!

Érzett a hangján – tudták mind a ketten, hogy nem lesz igaz. Egy pillanatig otthagyta még a kezét – aztán gyorsan megfordult; besurrant a sötét mellékutcába. A másik utána nézett egy darabig, az arcán lehangolás volt, majdnem bánat. Megfordult lassan, gondolkozva; – új cigarettát sodort, és megvárta a következő villamost.