Temetés

Átázott, fekete, tavaszi földek nyúltak el messzi a ház körül – sután és fázósan, elmeztelenedve, mint egy kitakart, síró arc nyomorúsága; s a gyászos rögök sziszegése hallatszott, amint beitták a hó piszkos levét és egyéb rohadt nedveket. A szomszéd faraktár deszkarakásain nesztelenül, bágyadt és búsan kecses melankóliával lépdelt át egy gémberedett, fiatal szürke macska; tétován és céltalanul – elnyúlt, belapult bordáival –, a legszélső léc tetején végigment, és megállt a messziségbe tükröző, nagy kerekablak szemekkel. Arra, a raktáron túl egy temető következett, attól jobbra vizes háztetők, utcák.

– Mert minden olyan ma, mintha fekete üvegen át…

Az asszony mondta ezt, és nem fejezte be. Az ablaknál ült egy varrógép mellett, és a két kicsiny keze fakón és rezignáltan pihent a vásznak réveteg fehérségén. A szeme most fényevesztett volt, mintha finom pókhálót húztak volna el előtte. Az udvart és az ólakat látta csak odakinn, levéltelen loncok és indák zavaros rajzát a deszkabódék szürke falán, s a messzi puszta kertet a tavalyi kórókkal. Halálos mozdulatlanság volt ott abban a percben a rőtszürke, estére hajló ég alatt.

Egy férfi állt fel az átelleni szobasarokban, és megindult az üveges ajtó felé. „Hja – szólt vissza ellenségesen, és egy percre megállt –, erre nincs orvosság! Ez nosztalgia… A fény nosztalgiája.”

Akkor már jó ideje ültek így együtt, csaknem némán, kínlódva, hogy egy-két szavukba, miket a mai napról vagy egyéb látszatokról ejtettek, nem tudták belefakasztani a kedélyük lappangó feszüléseit, oktalan epét, ideges gúnyt, ami egyszer megint felgyülemlett.

Az asszony a küszöb felé fordult arccal, és utánanézett, szinte megütközve, hogy most kimegy, és minden ennyiben marad; ez a fülleteg csend, ez a névtelen elégületlenség így feloldatlan, kibeszéletlen… Bágyadt mozdulattal hajtotta le a fejét, de titokban valami megfejtésen töprengett egy percig; akkor hirtelen eszébe tűnt egy kellemetlen, nyomasztó, szinte rémületes dolog a máról, valami, aminek még előtte vannak.

Az állat, az a szegény, kedves kis állat!…

Mosolyogni próbált, hiszen gyerekes, oktalan érzés ez, hisz csak egy kicsi beteg kutyáról van szó, egy buta csöpp jószágról, amelyiknek olyan mindegy, nem is tudja, hogy él, és nem veszi számon, hogy szenved. Most csendesen, hunyt szemmel pihen az ól nedves szalmája közt, lágyan emelgetve fekete szőrű, meleg bársony, kis testét és gondolattalan állatlelke nyugodt… Mint egy kicsi gyerek!

– Palkót sétálni küldted? – hallatszott a csukott veranda felől, és a férfi feje egy pillanatra megint megjelent az ajtóban. Egy konok tekintetű, szándékkal keménykedő fiatal, szőke tüskés arc.

– A nagynénihez vitték. Estig ott tartja.

Megint magára maradt a csendben, és kicsit megzavarodott az iménti gondolaton. Hogy mint egy gyerek!… A Palkó kis kutyája volt, neki hozták esztendővel ezelőtt, éppen hároméves volt a kisfiuk akkor, és a pici állatkölyök egészen apróka, gyámoltalan és megható, ahogy dideregve az anyja után sírdogált. Hogy dédelgették akkor meleg rongyokkal, és gondozták a tűzhely alatti vackán, amíg felvidult, falánk és játszós lett, és csudálatos, kacagtató bukfenceket hányt. Palkót rajta tanították gyöngédségre, részvétre, az érzéketlen kis embervadat. „Nem szabad úgy fogni, az fáj neki! Lásd, neked is fáj, ha így!… Csak szép csendesen, csendesen simogatni a szőröcskéjét, de nem visszafelé, és a kis szemét kikerülni, így!”… És megtanulta, és emberebb lett a kutyabarátságban; egy esztendő alatt egymáshoz nőttek, és hogy szerették egymást! Reggelenként hívta a kutyát, amint felébredt, és kis fehér ingében csudálkozva ült az ágyán. A Csóré akkor a paplanra szökkent, szembekerült szépen, és fekete pofácskáját jobbra-balra hajlítva, mozgó fülekkel; igen, fékezett, nevelésbe szorított indulattal leste a kávéba mártott süteménydarabokat. Palkó majd az egészet neki osztotta néha, de lassanként, egyre apróbb morzsákra tépve szét, az adás fensőségét kiélvezve. Téli szürkületekben hányszor látta őket így!… Istenem! Egyetlen örömemléke tán ennek a süppedt, nehéz, télies életének. Valamikor a fényben járt!… „Most a doktor bácsinál van, mert egy rossz nagy kutya bántotta, de ott meggyógyítják.” – Ma ezt mondták a kicsinynek, de holnap újra keresni fogja és siratni. „Majd azt mondom, hogy az égbe ment a nagyapóhoz!” – találta el ma a dajka.

Lomha, felleges tavasz, szétmálló föld, erjedt szagok felszabadultan a hó alól és ez a szürke kőház itt; a füstös falai, a mély ablakok vaksi félhomálya és kinn üres ólak, fekete ujjú, csupasz fák, üres telek, raktár, temető, súlyos, álló csend. „Mintha fekete üvegen át…!” És ez most már az élet és mindig ez, és soha többé ragyogás! Ez a nosztalgia, igen!

Az a kis árva, boldogtalan, fájós állat tán sír most odakinn elhagyatottan a nedves hidegben. Már nem becézik, bezárják és elkerülik önző félelemmel, és nem is gondolnak vele. Az emberek röstellik az ilyen érzékenységet. Hisz csak egy kis rongyos ebkölyök, hoznak másikat helyette.

Kinn a verandán neszelt a férfi, akivel együtt ültek ma itt órák némaságában, gyötrődve az egyszer megint összegyűlt, tehetetlen keserűségtől, vádtól és védekezéstől, mely nem fakadhatott szavakba, nyers, szenvedélyes vagy keserű vitában fel nem szabadult; holott mind a ketten kitalálták egymás vádjait, és ismerték az ellenvetéseket, a mentekezést. „Ide kellett jönnöm, és ez most már az élet nekem; a szomorú csend, a fekete tájék; és… te! Mit adhatsz te nekem ezért?” „Kényszerítettelek-e? Magad is akartad! Én tartom, amit vállaltam, és dolgozom, és neked gyermeked van már!”

Örök útvesztő, hiába vergődés – keresztre feszítettség a napok, évek merev kénytelenségein, de néha halálos gyász ül egy-egy alkonyaton és szörnyű csend, szégyenkező, meztelen nyomorúság, ha elmegy a hó, és mindent oly fájóssá vetkőztet a tavasz.

Ott a korhadt deszkák megett, sáros szalmán halálraváltan nyöszörög egy szegény kutyus, egy mindenben ártatlan semmiség, egy kevés életmeleg, egy kevés ragaszkodás itt. Vajon ez fáj-e szinte könnyekig ebben a percben, vagy csak ürügyet akar lelni a nagy, fázó, kielégítetlen gyász? A gyerek, a kisgyerek is majd sírva keresi piciny pajtását! Most oda kell menni hozzá, megsimogatni, elbecézni legalább. Vagy csak hogy átmehessen a verandán, és szólhasson valamit a férfinak, aki ellen keserű indulatok feszülnek benne. Szólni valamit, hogy az feleljen, hogy folytathassa; kiöntse, szavakba oszlassa a fullatag, nehéz, tehetetlen szomorúságát.

Kilépett, és látta a férfit, amint a nyitott szekrényajtó előtt állva a revolverén babrált valamit. – „Ó, már most?” – kérdezte egyszerre megriadva, lábai megreszkettek, és az ajtóba fogódzott.

– Hiába, ki kell végezni szegényt! – mormogta a férfi még elfordulva és a szerszáma fölé hajoltan. – Csakugyan ebzárlat van, és nem tudni, nem volt-e beteg, amelyik megharapta. És Palkó miatt is veszedelmes. Most már úgysem játszhatna vele… De te… ej, de milyen ideges vagy! Ki látott ilyet! Milyen halvány!… Ejnye no – asszony!

A keze után akart nyúlni hirtelen, mindent feledve az ámuló, kicsit lenéző részvétben; de az asszony elkapta előle, és arcára szorította mind a két kezét, szemét eltakarta, füleit is leszorította a nyugodt, részletező, értelmes szavak elől. A férfi mozdulatlanul állt mellette egy ideig, tűnődött, megnyugtassa-e előbb; de ez oly kényelmetlennek tetszett. „No, hallod!” – mondta végre is határozatlanul, hirtelen sarkon fordult, kiment.

Megöli, most öli meg! – reszketett át még egyszer az asszony idegein a rémület. Bemegy hozzá, megfogja a nyakörvén és kivonszolja. Most céloz rá; nem talál, a test véresen vonaglik, és ő újra lő, egészen közelről… De nem, még nem hallatszott lövés! Kinn zúgó, egyenletes, fullasztó bongás terjedt, és betölt mindent siket zengéssel; harangszó, valami ünnep vigíliája van. De a lövést mégis hallania kell majd!… Várt, úgy maradva, arcára takart kezekkel, tán sokáig. De már érezte, hogy egyenletesebben lüktet a vére, már csillapult a mozdulatlanságban, a csendben, és lassan, meglepően merült fel az új útra terelt gondolat: „Ezt meg kell tennie – de hogy meg bírja tenni! Milyen kemény, erős; de lám, a világon erre van szükség! Az asszony mégis elnyomorodott, gyenge, csonkított lény, cselekvéstelen, semmi! Ő képtelen volna, tán beleőrülne. Lám, nem is tudnék élni már magára hagyottan, nélküle, a zordon, szükségképpeni dolgok közt, a vad, gyilkos világban! De lám, visszajön… visszajött!… Tán nem kell megtenni mégis?”

A férfi egyszerűen lépett be, és valami hirtelen gyöngédséggel mosolygott az asszony rámeredt, kérdező arcába. Letette a fegyvert előbb vigyázva, óvatosan a helyére, és bezárta a szekrényt. „No hát?” – kérdezte akkor szinte lágyan, és feléje ment, megállt a közelében.

– Mi van vele? Nem kell megölni?… Mikor fogod?

– Ó, csacsi! Hisz már nyugszik szegényke!

– Már meg…

– Ejnye no! Hát milyennek gondolsz engem? Annyira ügyetlennek? Semmit nem érzett, elhiheted! Cukorral csaltam ki, és ugrálva szaladt a nyomomban a kertig. A fák közt, a palánknál vigyázva félrefordítottam a kis fejét. Egy fél másodperc volt, agyat ért a golyó, nem is vergődött. Az ásót már odakészítettem, most lágy, porhanyó a föld, nézd, milyen sáros lett a csizmám! Még meleg volt, mikor betemettem, és rátakartam a száraz leveleket is. Tudod-e, hogy harangszó kísérte a sírjába, megvolt a végtisztesség. Meglásd csak, hogy fog örülni Palkó az új Csórénak, amelyik megint kicsiny és kedveske lesz. Na!… Ugye, mosolyogsz már – asszonyka!

Nem mosolygott, de lágyan, tehetetlenül adta kezébe a kezét. Akkor érezte, hogy a férfié is reszket. Hát mégis – felizgatta ez! Tán őneki is nehéz volt, hiszen szerette a kis állatot, tán ő is borzadt, de erőt vett magán, mert tudta, hogy ezt neki kell megtennie, helyette nem végzi más; hogy ő a földi gondviselés e magányos házban, és kell hogy az legyen, kemény, részvétlen, de felelős, magárahagyott, erős. „Ő állja, amit vállalt!” És ellene már minden hiába!

Az alkonyat összesűrűsödött már, és az üveges falak kockaablakai enyhén keretezték a tájékot, a fázósan meztelen, tavaszi földeket, gőzölgő rögök lucskos, fekete gyászát, s a lomhán szétnyúló síkvonalak tétova távlatát a homályos horizont felé. Este, a lámpafényt ígérő, feloldó, melegítő este már itt van. Már minden úgyis hiábavaló, tán egyre kevesebb a fájdalom mégis, jön a hozzátörődés, a belebékülés! Lám, a kis beteg kutya nem vonít többet kínjában, csendesen alszik, és mindez milyen gyorsan, könnyen!… Milyen egyszerű a halál!… És az élet.

Mindjárt jön haza Palkó a dajkával.

Odaengedte a kezét, ölelésre a derekát. Már úgyis minden hiábavaló!