Egy régi katonáról

Grószika éles, szapora hangja cserregett már selypesen és vidáman a kert felől; mint egy kedves és zenés, régi ébresztőóra zengése. Fenn bakterkodott hajnal óta, szagos kávét főzött, körüljárta a virágágyakat. Szeszélyesen és álmodozva tört le egy fehér violát, negédes mozdulattal messze elgörbítve a többitől fehérded kisujját; de mikor látta, hogy a kelyhe sáros az éjszakai záportól, gondosan és pancsolva mosdatta meg az esővizes kádban. Elcsoszogott görcsös botján a szőlőtövekig, és megdézsmált egy-két korán érett szemet, majd valami regényfélét hurcolt ki, ócskát és franciát, és a lugasba ült vele, pápaszemet tolva az orrára. De elunta magát a reggeli, nyári csendben, a kert szagos és nedves nyugalmában; kávét kívánt már, ám ahhoz társaság is kellett neki, úgy szokta meg. Kiáltozott hát, vidám élű zsémbelődéssel; serkentő, életeleven, házias kis szózatok zörögték át a lusta és édes csendet, edénycsörömpöléssel vegyest. Grószika hívta az udvarát, kadácsolva, mint a jó kotlós, és zavarta szemükről az álmot, megverte botjával az udvari kis vendégszobák lehunyt, zöld zsaluit.

– Jó reggeleket! Kisasszonyok, menyecskék, itt a káá-véé! Elhízik, aki soká alszik! Most jó idekinn, most még nem árt a teintnek a nap! Be jó levegő van! Az öreg leánderfa mégiscsak virítni akar a lelkem! Még egyszer megpróbálja; gyertek csak, csupa egy bimbó! Hol az a pirítós, heéj? Kati! Hozhatod a káá-véét!

A férfiak másik oldalra fordultak odabenn, de a nyaraló menyek és lányunokák szedelőztek (ez volt a házirend) a nagybabos kartonpongyolákban, batisztkendősen, álomtól gömbölyded arcokkal; vakációs, lustácska cicamozdulatokkal, obligát és könnyed hízelkedéssel jöttek kézcsókra.

– Kisztihand, Grószika drága! Jaj, be jószagú kis káá-véé!

– Csak ne igyátok nagyon barnán, gyerekek; attól pattanásos az arcotok. Ez csak a lányoknak szól, lelkem! De ha én húszesztendős menyecske volnék, így reggelente mindig becsavarnám a hajam fürtökbe, hadd göndörüljön, míg a férjecske felkél. Papirosba, fiam; egy kis megvizezett újságpapirost megsodorni, az a legjobb! Eleszi lelkem, eleszi a hajat az a meleg vas, az a sütés! És ha egy kis toupé, miegymás van… azt is ilyenkor kell betenni; hajaj, gyerekek, csak hadd aludjanak soká a férfiak, úgy kell szoktatni; sokfélét eligazíthat egy okos asszonyka azalatt. Az az idő a tiétek, amennyivel hamarabb keltek. Az őrizi meg az illúziókat.

– Hát a mi illúziónk! – morcoskodik az idősebb meny, egy piros ajkú barna, és nagyot harap a kalácsból. De Grószika neheztelőn mellőzi, nem méltatja feleletre.

– Én bizony nem küszködök többet, ha egyszer férjhez megyek. Szokjon meg úgy, ahogy vagyok! Elég fáradságos a lyányság, akkor legalább megpihenhessek! (Így a nagyobb leány.)

– Csak azt várd! – kacag a szőkébbik asszony, és tejszínt mer a nagy ezüstkanállal.

– Grószikának mindig tetszett tudni vigyázni… mindenre? – kérdeztem akkor óvatos halkan, mellette ülvén, és engesztelőn udvariaskodva nyújtottam felé a tálcát.

– Jaj, fiam, az más volt. Én, tudod, nagyon is párti voltam, nagy szerencse voltam neki, a lelkemnek! Azt igen, azt lehet csinálni, egy kis mésalliance-ot, az még a legkényelmesebb! Hát éngem el is szoktatott a lelkem, öregem, hogy neki mindenképp jó voltam, szép voltam. Pedig néha az ember egy kicsit mással is… nna, hogy is mondjam, egy kicsit úgy eljátszódna; szeretne valamit fogytig-poézissel győzni, ideálképe maradni valakinek… Osztán valami kis unformmal úgy elronthatja, fiam, hogy az kész kacagás. Pedig, amíg az ember fiatal, jobban szereti a szép könnyezéseket, meg hát virág… bú… souvenir… szívszakadás! De hiába, nna!

– Most jön a mese egy régi katonáról! – súgta oda az öregebbik meny a szőkének, mert nyilván ők sokszor hallották már. De ma észrevehette magát Grószika, megneheztelt a szelíd malíciáért és elhallgatott; némán lengette körbe a csészéjét, hogy az alján felkeveredjék a cukor, és úgy látszott, nagyon elgondolkozik. Aprókat kortyolt, és a fején félrecsúszott a kicsit kopott, fekete csipkefejdísz, e reggeli pongyolához való, a kalács morzsája behullt a szatin ujjas bő ráncai közé a kövérke, lágy, dús keblek fölött, s a Grószika kerekded ujjai végén, a körmök alatt, Istenkém, feketéllett néhol egy keskeny sávoly. Hisz ő is csak tizenegy tájban rendez nagymosakodást, ma már ott turkált a virágágyak közt; ó, neki már csakugyan minden szabad. Milyen csudálatos jó kávét tud főzni!…

A lányokat takarításhoz hessegette, a vendégmenyek elszéledtek bizonyos férfi-inggombok és egyéb hivatásbeli kötelmek irányában. Az egyik tán meggondolta magát, hogy megpróbálja a bevizesített újságpapirost. Ketten maradtunk a lugasban, és csendesen nőtt körülöttünk a napmeleg.

– Hogy volt az, drága, amit arról a katonáról mesélt?… Az elejét nem hallottam csak, hogy hol tetszett vele találkozni?

Egy elérett ringlóta esett le a fáról, végiggurulva a szalétli zsindelylécein. Nagyanyó felnézett rá, mintha fölöttébb lekötné a figyelmét, hallgatózott.

– Mi az, fiam? Meséltem valamit máma? Na nézd el, bizonyisten, nem emlékszem, hogy mi volt… Ahá, persze, egy francia katonáról igaz?

– Igen, igen! De én nem hallottam végig, közbe elhívtak. Pedig érdekes!

– Vagy úgy? Igen, arról jutott eszembe, az illúzióról, meg hogy virág… szívszakadás… bánat… souvenir! De azért az nagyon snájdig, szép katona volt, igazi gróf, egy vicomte; vicomte de St. Étienne. Ez volt a neve. És csupa poézis…

– Honnét ismerte, drága?

– Ó, akkoriban sok idegenféle tisztek megfordultak itt, az osztrákok közt sokszor volt egy-két francia mágnás. Nagyon sűrűn helyezgették akkor az ezredeket, néha egy-két hétre is, egyik gránitról a másikra. Ötvennégyben lehetett az… ha nem tévedek… igen, Gyuszikámat szoptattam akkor. Szarvason laktunk, ott már főbíró volt a lelkem öregem.

– És a vicomte? Beleszeretett Grószmamába?

– Hát mondta, fiam, nagyon mondta… de még milyen szépen! Mert hogy az összes szarvasi dámák közt csakis nekem mondhatta a pátriája nyelvén – más nem tudott ott franciául. Pukkadoztak is mérgükben eleget. És hát szépecske is voltam; fiatal, alig két esztendeje asszony, gömbölyűcske voltam, az a vérbélű fajta; a hajunkat lokniba hordtuk akkor, az enyém tömött volt és dióbarna. Egy pezsgőszín nyersselyem ruhám volt azon a búcsúmajálison; mert három nap múlva ment az ezred tovább. Eperszín rózsagirlanddal volt, fiam, egészen apróval. (Minap, hogy elbontom a hintaszékpárnát, azt a rongyosat, hát ott lelem a bélésibe egy darabját annak a pezsgőszín selyemnek!) Hajaj, de régen volt!… És hát a főbíróné voltam, nem is az utolsó asszony, nem is derogálhatott neki nagyon.

– Udvarolt?

– Comme la belle de l’été! – így mondta mindig… Haj, fiam, hogy táncolta az a quadrille-t meg a keringőt! Csárdásra én tanítottam. A mazurka alatt elrepített messze, a rondeau túlsó oldalára, megálltunk az oszlopos lépcsőn a (kantin kertjében volt az, ilyen júliusi időtájt, mint most), a holdvilág reánk sütött, és ő azt kérdezte, tudom-e, hogy szeret? Mondtam, hogy nem tudom. Hát mivel bizonyítsa? – kérdezte. – És hogy elmennék-e vele messzire innét, az ő otthonába, mindörökre? Tudod, fiam, ilyeneket úgy mond az ember néha; mert jólesik mondani ilyen szép, nagy dolgot, és mert úgysem kell tartani semmitől. Tudta, hogy jó uram van, két gyermekem, szopós az egyik, és tudta, hogy elég okos kis magyar asszony vagyok.

– Mit felelt arra, Grószmama?

– Hát ezeket. Hogy az uram, a gyerekem… De azért jólesett úgy kicsit sírósan mondani, kicsit reszketős hangon, szomorúan. Arra megszorította a kezem szenvedélyesen, és azt mondta, hogy nem tud így elmenni, hogy egyszer még négyszemközt találkoznia kell velem, hogy menjek ki holnap reggel korán a Korparétre, a Kiserdő alá, ott van egy ócska őrkunyhó, abban találkozhatnánk.

– És… elment?

– Ugyan, fiam!… Hát hogy szabadulhattam volna én jókor reggel hazulról? Bál után; mit gondolt volna a cselédség? A kicsi szopni akar, a tej kifut, az uram kávét kér, tiszta kráglit kér. Akkor azt mondtam neki, egy kicsit hidegebben, de azért szomorúan: „Vicomte, jegyezze meg magának, hogy a magyar nők nem bujkálnak, nem titkolódznak a szerelemben. Lemondani tudnak, de lealjasodni soha!” Az, fiam, ötvennégyben volt; akkoriba így beszéltünk!

– És vége?

– Nagyon meg volt hatva. Bocsánatot kért, és a szeme könnyes volt. Az életről beszéltünk még, aztán a csillagokról és a túlvilágról, ahol találkozni lehet. És megígértük, hogy sohasem fogjuk elfelejteni egymást. Nemsokára hazaindultunk. Elkísért, elöl haladtunk a holdvilágon, és mikor az utcánkba értünk, még egyszer kezet csókolt szépen, hosszan. Azt mondta, bennem tanulta meg örökké becsülni a magyar asszonyokat…

(– Ez szép volt tőle! – mondtam akkor némi csalódással az enyhe történetért. Ám Grószika nevetett.)

– Azt mondta, örökkön így fogok élni az emlékezetében, ahogy ma látott, e könnyű és virágos habselyemben, az ifjúság teli pompájában lebegve, mint a nyár tündérét. Comme la belle fée de l’été!… Hát jó, ebben maradtunk. Bementem, lefeküdtünk a lelkem szegény öregemmel.

– Előbb szoptatott!

– Persze! Nna; jókor reggel (csakúgy, mint máskor, mai napig) én felébredtem azért, ahogy pitymallott. Jól is esett ébren lenni, tudva végigálmodozni, átélni újra a múlt éjszakát és hallani a szép, reszketeg szókat. Je garde votre souvenir!… Csakhogy az uram, szegény lelkem öregem, horkolt egy kicsit reggelenként. „Ejnye, be szép lehet odakinn a reggel!” – gondoltam hirtelen. A nap felkelt már, bizton gyémántharmat ül a füveken, és nevet a kert jószaggal és pihenéssel. A dajka is aludt még, a szakácsné is aludt. Papucsot húzok hamar, magamra veszek egy pargetszoknyát (kékkel slingoltat, ráncosat) meg egy fésülködőréklit, olyan félszennyeset, ahogy előtaláltam a sötétben. Ki a friss levegőre, a magányba, a természet csendjébe, ahol elmerülhet a lélek – ahogy Rousseau mondaná. De ahogy a pohárszék előtt elhaladtam, eszembe jutott, hogy farkaséhes vagyok. Hiszen szoptattam akkor; bál előtt meg nemigen vacsorázik be az ember! Leltem egy kis kést, hát leszegtem hamarjában egy nagy siláp kenyeret – azzal ki!

Ki a kertbe, a kert végire, fiam! Ott zavartalan a magány. Lenyúlt a kertünk messze a mezőkig, egy dűlőút szegte a sövény alját és túl rajta drága-szép lucernatáblák, harmatos mezők, hogy csak úgy éledt rajtuk a szem. Sóhajtottam teli tüdővel, és ettem a kenyeret. De itt a kertben is volt mibe gyönyörködni! Olyan káposzta, te, amilyet én termesztettem, nem volt több a vármegyében. Tudod, mindig is jól nőtt az én kezem után minden növény; világéletembe ebbe telt örömem! Hát még a paprikám, a paradicsomom! Mind semmi! Hanem amikor megláttam a hagymaágyakat, a teljes, húsos szárak gyenge sárgulását, egyszerre a számba éreztem az én kitűnő fajhagymám ízét. Kezemben a kenyér, a kis kés, abba a percbe már ki is húztam néhány vereshagymát a fiataljából! Szép, gyenge, húsos, ízes hagymákat. Azzal leültem a bodzafa alá, a kerítés mellé, egy fatuskóra, és szépen felcikkezve a kenyérre, eszegetni kezdtem nagy delíciával.

Hát eszem, eszegetem (egy sármány fütyült szépen mellettem a bokorban), egyszer csak feltekintek valahogy a nagy mélázásból. Hát, uramfia! Egy lovas az országúton; kővé meredve áll ott, és bámul engem szájtátva. Egy katona…

– Csak nem a vicomte?

– De biz ő volt, St. Étienne! Az állt az úton lovastul. Nahát most beszélj, mit csináltál volna te a helyemben?

– Jézus Mária! Elszaladni!…

– Ohó! Hogy hátulról is meglásson a pargetszoknyában! Hogy szaladvást jól megnézhesse a rongyos, sarkatlan papucsaimat! S a kontyom meglássa, ahogy éjszakára kis vékony varkocsba fontam, és olajjal jól bekentem a bál után, hogy el ne egye a sok vuklizás, göndörítés. Olyan lehetett, mint egy kis patkányfarok! Nem, fiam! Itt már úgyis veszve volt minden, ami az elmúlt este összeigazodott bennünk; odavolt minden méltóság és galanterie, minden finomság és ábránd, poézis meg fennköltség, virág, bú, szívszakadás… souvenir… Ehhez már jó képet kellett csinálni, menteni, amit lehet, ezt átláttam egy szempillantás alatt.

– És?…

– Ahogy ott bámult elmerengve, mint aki kísértetet lát, hidd el, fiam, olyan furcsa volt, de olyan furcsa, meg ahogy magamon végignéztem, hogy egyszer csak rám jött a kacagás, de istenigazába, és nem tudtam visszafojtani. Olyat nevettem, hogy minden kismadár rémülten röppent fel a bokorból. Akkor kinyújtottam a kezemet, intve, hogy jöjjön közelebb. Amilyen bolond zavarban az volt, szegény! Leszállt a lóról, a kantár is kiesett a kezéből, úgy jött a kerítés felé, köszöntést motyogva.

– Jó reggelt, gróf úr, kedves kapitány úr – köszöntem vissza majdnem kiáltva, mert csak úgy dőlt belőlem a kacagás. – Nem parancsolna egy kis jó, gyenge hagymát, drága vicomte?

Felé nyújtottam egynéhányat a lécen át. – Csak úgy önkéntelenül jött ez; az embernek úgy a vérébe van a kínálgatás, hogy zavarában is ez jut eszébe. – A vicomte benyúlt a hagymáért, zsebre dugta furcsán, félszegen és rám nézett. Akkor elkezdett nevetni ő is, átragadt rá, és kacagtunk, kacagtunk egymás arcába, egyre bolondabb hahotával, lihegve és tüszkölve és könnybe lábadó szemekkel. De olyan édesdeden, ahogy azóta sem.

– Milyen kedves! – mondogatta fulladozva a jókedvben. – Comme vous êtes charmante!

– Comme la fée de l’été! – feleltem én, és oldalt dőltem, végképp kimerülve. „Egye csak meg, vicomte!” Mikor megcsókolta a földes, hagymaszagú kezem a kerítésen át, mikor elváltunk, és lóra szállt, elvágtatott, még akkor is mind nevettem, nem akart vége szakadni; tán mert tudtam, hogy ebbe sok minden elmúlt; beleveszett. És tudom, hogy ő is éppúgy nevetett, odább ügetve a lován és a kantinban, és másnap, mikor búcsúzva visszanézett a város felé. – És ládd-e, ennyi sok esztendő múlva is hogy eszembe van ez a dolog! És biztosan tudom, hogy ő is emlegeti valakinek; a vicomte, ha ugyan megvan még valahol szegény! „Kár érte!” – mondod, a poézisért! Ki tudja, fiam, ki tudja! A kacagás tán tovább megmarad!