Péter hozta be a fényes, tavaszi reggelből. Barnára lesült, kíméletlen gyerekmarkában tátongott a kis szörny; poros ujjacskái reszketeg, ideges örömével szorongatta, hogy el ne szabaduljon.
– Anyám, ez verébmadár, csakhogy még pólyás! A Menti szakácsné katonája verte le a fészekből, a nyaralóban, ahol a piros ezredes úr lakik. A két verébtestvérje meghalt. De ez ki tudja nyitni a szemikéjét; csak nézze, anyám!
Néztem. Idétlen, hályogos szemű, puffadt testű jószág volt; borzas és piszkos, szürke tollbundája csapzott és rossz szagú.
– Szegény féreg – mondtam utálkozva. – Még nagyon kicsi, el fog pusztulni!
– Nem, jaj ne-e-em, anyám! A házmester bácsi ad skatulyát, a fűszeres néni ad kendermagot. A pincekofától már kaptam salátahéjt, ami lehullt neki.
Le voltam győzve. A földszint már szövetkezett lágy és könnyű könyörületben a madár jóvoltáért. Adni, adni – megindulni, istápolni, felemelni – és mondhatni ezt: „Szegényke, szegény!”
– Isten neki – mondtam, kelletlenül –, de tartsd az ablakban, és ne csinálj piszkot!
Aztán hozzáfogtam valami munkához.
– Anyám!…
– Ejnye, az ördög!… Mit akarsz? Hamar!
– Anyám, nem megy le neki a torkán a kendermag.
– Hát hagyj neki békét! Mit nyomorgatod? Majd eszik, ha éhes.
– Most ihatnék! Ebbe a kiüresedett vazelinos skatulyába hoztam neki vizecskét, de nem fér be a kalitkaajtón.
– Kérlek, nagyon kérlek, hagyj dolgozni engem! Hogy pénzünk legyen; hisz te érted ezt!
– Igen, de oda kell kötni a kalickát az ablakfához… és azt a tegnapi jó kis hosszú spárgámat már megint hová lomolták nekem?
– Péter! Biztosítlak, hogy a legközelebbi kérdésekre nyaklevessel felelek.
– Hát akkor csak még azt az eltört hamucsészét akarom; abba fog állni a kendermagja!
– Vigyed! – kiáltottam vészjóslón. – Hanem a hangod se halljam délig!
Valóban csend lett a szomszéd szobában. Alig neszelt a Péter lágy, altató gügyögése. Beszél a madárhoz? És néha egészen halk, rekedt és halálra riadt csiripelés… Mit csinál a boldogtalannal? Csak nem kínozza?… Borzasztó, hát nem lehet dolgozni!… Csak nem engedhetem, hogy életelevent gyötörjön!
– Péter, mit csinálsz?
– Hát semmit, csak így lónyigázom, így egész csendesen a kis drágát, hogy elaludjon. Iszen még pólyás, azért ringatom.
– Úristen! Halálra ijeszted így. És elszakadhat a spárga, és kieshet az egész kalicka az utcára. Akkor összetöri magát a kismadár.
– Jaj, ne! – ferdült sírásra a Péter szája.
– Hát ne zaklasd. Csak úgy nézegesd, és danolj neki, ha éppen akarod! Úgy is elalszik.
– Ugye, mert most álmos? Egészen lehunyódik a kis szeme! Visszamentem. Egy darabig hallottam még, hogy zümmög a Péter egyhangú, kedvesen méla danája. „Esik az e-ső, ázik a me-ező!” Milyen drága meleg, üde hangocska!… És dolgozni kezdtem az írásomon… Sorok sorakoztak előttem, az óra ketyegett – kinn egyre melegült a délelőtt…
– Ejnye, te kis haszontalan! Te csibész! Te lumpolós! Úgy jársz, mint a részeg ember! Nem mondtam, hogy a szőnyegre lépni nem szabad – sáros lábbal? Tudod, hogy szeretlek, de azért kikapsz, gyerek, hogy rendre szokjál!
Mi az? Péter az én hangom utánozza – a szavaimat! Rányitok hirtelen.
– Most sétáltatom egy kicsit – hebegi Péter felijedve. – Az egészséges neki, ugye, anyám? De nem szabad, hogy lelépjen erről az újságpapirosról, azért terítettem le a földre. És ilyen buta, mindig lemegy a szőnyegre, akárhányszor visszakergetem… Te csibész!
– Péter! rögtön visszateszed a házába, a kezed megmosod, és ha egyszer még egy ujjal hozzányulsz, kitekerem a nyakát.
Szepegve fogadott szót, ment kezet mosni. A madár ott gubbasztott az arasznyi kalit rácsán; horgas lábujjaival görcsösen kapaszkodott a drótlécbe, és nem mozdult, nem is pihegett tán; s a puffadt, fehéres szemhéja lomhán, súlyosan hullt le és úgy maradt.
Istenem, milyen fáradt, milyen nyomorult! A rabság, ijedelem és elhagyatottság képe; ványadt, vizes és boglyas. Hogy fázhatik ez a világon!
Nem is a tisztaság kedvéért förmedtem Péterre az imént. De olyan gyötrelmes volt az a játék; ahogy nem értett, nem tudott meg semmit a gyerek jó szándékából, és boldogtalan, buta, konok újrakezdéssel, szédelgőn és megzavarodva és oktalanul mindig és újra letipegett szegény, tétova lábacskáin az újságpapírról, amit Péter sétaterül jelölt neki.
Ó, te szegény, te szegény! Mit tudhatsz te mindenféle rendről és akaratról! A világról és töméntelen, gyönyörű összefüggéseiről; azokról is, mik sorsodba nyúltak – a szakácsnéról és az ő pucerjéről, az ezredes úrról a villában szemközt és a házmesterről, ki a házadat összerótta! A Péter öt barna ujját érzed csak vézna kis csontjaid, repkedő, riadt szíved köré kulcsolódni és összefogódni rajtad kérlelhetetlenül. Micsoda óriás, idegen, gigantikus csápok neked! Be vagy fogva közéjük, és a rémületre is fáradtan – megadásra is tudatlanul – lehunyod mind a két szemed.
– Most – súgja Péter –, most, lám, elaludt szegényke! Délután majd fogdosok neki legyeket a konyhaablakban.
Vigyázva, lassan állítjuk helyére a kalickát, mintha igazán valami kedves betegünk szunnyadna benne. És összedugott fejjel nézzük, elcsendesedve.
Ejh, most már megint nem dolgozom! Ostobaság! Mit törődik az ember ilyen nyomorult, árva féreggel, egy csúf kis madárral, amilyen ezerszámra pusztul el naponta, és vál halálra a könyörtelen ég és a közömbös föld között!… Igen, de ez itt kínlódik, agonizál a szemem előtt, mégis… ez kényelmetlen kép. Ha megélne, persze szabadon ereszthetnők. De azt csak nem engedhetem, hogy Péter csacsiságból elkínozza!
Így, észrevétlen… a jobb részem immár elfogadta a felelősséget érte. Rosszuleső volt ez; kedvetlenített.
– Na-a! Menci, mit csörömpöl úgy maga azzal a tányérral! Felébreszti a kis madarat! – suttogta fojtott haraggal Péter.
Lám, már ebéd ideje is, itt van; terítenek. És milyen kevésre haladtam! Ostoba verébügy! Néha minden semmiség kizavar!
Az asztalnál halkan, suttogva beszéltünk.
– Ugye, anyám, ez a kis madár úgy fog majd szeretni engem, ha felnevelem, mintha én volnék az ő madárapja?
– Persze, úgy!
– Mindig az én kezemből fog enni. És télen, mikor a többi veréb megfagy a hidegtől, ez a mi madarunk majd kinéz az ablakon a jó meleg szobából, és gondolni fogja magában: „Lám, milyen jó is, hogy az én Péter kis gazdám ilyen jó, meleg helyre hozott engem, és mindent ad nekem!”… Ugye, anyám?
– Biz’ úgy!
– Mondja, a legyeknek is van mamájuk, aki hazavárja őket?
– Nemigen várja… talán… de a légynek is fáj a halál.
– Nem is fogok legyet! Van neki kendermagja, salátája, kenyere – az elég, ugye?
A főzeléknél lassankint mélyültek a problémák.
– Anyám! Ha ennek majd nagyobb korában fogunk egy másik verebet, hogy legyen neki felesége, akkor még picibb verebek fognak születni, ugye?
– A veréb tojást rak, abból jön ki a picinyje.
– Az anyja tanítja meg tojást rakni?
– Igen – bizonyosan.
– Anyám! A verebek közt is van úgy, hogy zsidó vagy nemzsidó?
– Hogy volna, te csacsi! Kitől hallasz ilyen ostobákat?
– Mondja! A verebek magukmagukat „veréb”-nek hívják?
– Ezt már nem tudom, fiam. Hanem én már most megint dolgozni fogok. Nem akarnál repülőgépeket rajzolni?
– Nem!
– Na jó, hát megengedem, hogy az ebédlőszékekből vasútat meg kutat építs.
– Nem!
– Hát mit játszanál? Engem ne zavarj, annyit mondok!
– Inkább kivinném a madaramat a levegőre, a jó meleg napra; az egészséges neki!
– Nem bánom, de kalickástul vidd, és… vigyázz szegénykére.
Így békességem lett délutánra. Ha közben felfigyeltem Péter miatt, és utánanézettem Mencivel, mindig megnyugtatott.
– Ott ül még most is a sarkon, a kőrakáson – látom az ablakból. A kalicka a kezében, ráhajol, biztatja a madárt. Na, milyen jó mulatságot lelt neki az a bolond Jóska; baj sincs vele máma!
Csak alkonyattájban került elő. Hozta a kalickát.
– Nézze, ugye, hogy álmos már? Úgy lebuksiz a kis feje mindig!
Valami furcsa ijedelem fogott el, ahogy megnézzem.
– Mondjad csak, evett ez az állat máma valamit?
– Én… nem tudom! Én teleszórtam a kalickáját kendermaggal, még a hátára is szórtam, a fejére is.
– De láttad, hogy evett?
– Én… nem tudom.
– Boldogtalan! Hisz az ilyen pólyás veréb nem tud magában enni: ezt még az anyja eteti.
– De… ugye, nem beteg?
– Add csak ide azt a kendermagot! Frissen! Pfuj, hogy odavan ez, szegény!
Csak legalább ne félne úgy tőlem a nyomorult! Úgy összeszorítja a buta csőrét, olyan kétségbeesetten, hogy erőszakot kell tenni rajta: a körmömmel feszíteni szét. A tenyerem érzi a rút és meleg kis állattest kínos felvonaglását: ó, ez kellemetlen! De hát csak nem veszhet éhen, ha már itt van!… Mikor leteszem, megszédeleg; borzas, nagy feje lehull – gombostűfejnyi szemére hályog ereszkedik, lomha szárnya tétován meg-meglibben…
– Csakugyan nagyon álmos a madarunk, kisfiam! Feküdjetek le most mind a ketten mára!
– Ugye, reggel majd énekelni is fog?
– Bizony fog!
– Csak elébb egy kicsit meg kell szokni neki minálunk! Ő még nem látott emberszobát soha, ugye – és nem tudja, hogy mink szeretjük, ugye?
– Majd ezt mind reggel, kicsim! Most már csak aludj!…
Később lábujjhegyen még beosont Menci a teáscsészékért. Péter ráneszelt.
– Mit járkál itt annyit maga? Mindig zörög! Nem tud aludni az a szegény kismadár!…
Ejh! Ideges lehetek ma megint! Most sírni tudnék… Péteren, vagy a madáron?… Nem… Péteren!
Hogy szuszog mély álmában! Milyen kedves, önző, jóságos, közönyös, minden együtt… gyerek! Kis meleg fészkesmadaram, szegényke!… Nem ment ez a munka máma! Megzavartak mindennel – ejh! Aludni jobb!…
Tompán és lassan fehérül ki a másnapi hajnal. Már világosul a szoba, de az álom ködlőn, jólesően fog még. Jó pihenés, jó bizonytalan érzések, jó lustán tápászkodó, készülődő, kipihent gondolatok!… Az ám! De Pétertől nem lehet! A szeme felpattan – felül az ágyon; a másik percben már kiszökkenik, és meztelen, izmos lábacskái végigtapkodnak a szobán.
– Ó! A madárkám!
Elnémulva; nagyra nyílt, friss szemeivel kérdezőn bámulva rám, meg-megreszkető szájjal áll a kalicka előtt.
– Anyám! Mi lelheti? Olyan furcsán fekszik a hátán, hogy a kis feje… így, egész hátrafelé… görbére van hajtva… A fejébe megy a vér, anyám… az nem jó! Úgyis olyan kis gyenge!
Akár meg se nézzem; tudtam, hogy vége! Szegény kis hullája görcsbe csavarodott, és kék volt már.
„Kidobni mindenestül! Ki tudja, nem fertőző-e?” – ez volt az első józan, reggeli gondolatom. De Péter ott állt, tétova szájjal, könnyesedő szemekkel, reszketőn.
– Gyere csak, kis butám! Hát ennek most már jó, látod; most már nem fáj neki semmi többet. Csak nézd meg bátran! Ez az, hogy: meghalás! Látod!
– Az égbe megy – apjához, anyjához?…
– Azt nem tudom egészen biztosan. De hogyha most szépen kivisszük a kis testét – oda a ház mögé, a Királyhágó-rétre például –, és a kis ásóddal gödröt csinálunk neki és belétemetjük – akkor jövő esztendőben szép, nagy fű fog nőni azon a helyen, őbelőle lesz az a fű.
– Hát… menjünk, anyám! Temessük el a Királyhágó-rétre. Megkeresem az ásót.
Előbb kávézz! Előbb felöltözöm!
Zaklatott, sietett, alig bírt várni.
– Menjünk, menjünk, anyám! Amíg ki nem jönnek a házból a többi gyerekek, azok a nagy csibészek, akik már iskolába járnak. Mert ha meglátják, hogy hova temetjük, még kiássák maguknak a mi madarunkat!
Kendőt kerítettem a vállamra; – híves és harmatos tavasz reggelen kiszöktünk, víg sírásók a cigarettadoboz koporsóval. Módos kis vermet kapartunk neki a porló, agyagos földben – friss levéllel betakartuk; az épülő ház mellől egy kis szegletes követ hozott Péter, azt odatettük fejtül. A nap felsütött; a Királyhágó-réten száz meg száz eleven veréb csiripelt, lármázott a reggelben…
Mindez a múlt évben történt – így tavasszal. Úristen – annak egy éve van már!
Arról jutott eszembe az egész, mert a minap estefelé arra mentünk el Péterrel, aki már iskolás az idén. Egyszer csak előreszalad, meg-megáll, lehajol, mint hogyha nyomokat keresne a réten.
– Mi az, Péter?
– Anyám, hát nem tudja?… Itt valahol van minekünk egy kis darab helyen füvünk. Ha azt a követ meglelném!… A mellett egy kis csomó fű – olyan kis, kerek helyecskén, mint a tenyerem – a mi füvünk ugye, anyám? Mert az a mi madarunkból nőtt. Nem tudja?
1913