Napokon át gyűjtötte magába a bús okosságot, a rezignációt; – ahogy most nyugodtan tudott szemben ülni az asszonnyal a szalon kicsit jelentéktelen és enyhén otthonos interieurjében. „Lám, hát ez a «másik», a feleség!” Egy kedves, komolyka nő; árnyalt és finom lényében minden oly befejezett; a báj, okosság, kevéske melankólia… A férfira gondolt, ki kettejüké. „Hát szereti ezt is! Mit ne szeressen rajta? De oly másképp kellhet, mint ő, oly más igények kielégítésére – hogy nem is konfliktus ez. Kívül állanak egymás körén!”
Így nézte hátravetett fejjel félig-mosolygón; – óvakodó, eleven érzésekkel, nem is rokonszenv nélkül. Jobb is lesz így, megismerkedni – összebarátkozni majd, szembenézni a dologgal, megszokni; a féltékenység beteges elképzeléseiben, messziről annyival szaggatóbb, élesebb kínú volt az egész! Mégis az a fő, hogy az ember meg ne fulladjon a szenvedésben. Így majd sok minden feloldódik!
Itt enyhe és langyos volt minden – a perc, a szoba illata, a teagőz, – de az imént fájdalmasan mély lélegzetekkel sietett végig egy nyárfasoron, idejövet – füves, nedves tavaszszagokban, amik körülfelhőzték magányos fejét. És verssorokat idézgetett lihegőn és félhangon egy idegen könyvből – távoli, szegény mozlim nőcskék szerelmes szolgasorsából valókat – flagelláns kedvvel. Kívülről, a tavasz súlyos és teli pátoszából, a rügyek, a rétek, a felhős ég tragikus felajzottságából hozott be magával valamit; a szemöldökén ült, a hangjában rezgett s az ujjai hegyén, ahogy végigsimította az asszony kezét.
– Úgy élvezem ezt a nagy békét körülted – mondta –, mindened csupa rend, intimitás, biztosság. Itt nincsenek esélyek!…
– Szívesen gondolod ezt így? – kérdezte váratlan kis felnevetéssel az asszony. – Igen – tette hozzá hamar enyhítőn –, neked valami más-nak látszik ez, Major Éva! Ti erősek, függetlenek így benéztek néha alacsony ablakokon…
Elhallgattak egy percre; mint akik sokat mondtak. És megint arról a torzóról kezdtek beszélni, amit az állammal vásároltatott Major Évától a művészetügyek tanácsosa; – a férfi, ki együtt akarta látni ma őket. És más szobrokról, idegen városok műtárgyairól, az új tavaszi ruhadivatról, hogy milyen plasztikus. Lopva az órát nézték.
– Ma hamarabb jön Ákos – mondta a tanácsosné egyszerűen. – Tudja, hogy mára hívtalak, és nagyon örül. Rajong a művészetedért, és a szobrok általában gyöngéje.
Éva felneszelt: csak nem gúny van ebben? De a másik oly elfogulatlanul mosolygott.
– Azt hiszem, fiatalkorában hitte egy ideig, hogy része lehet a művészetben… félénken és hamar elaludt ez benne, hivatalnok lett; de mindenestül csügg ezen az ügyön. És úgy hevültebb időkben egész különösen feltör benne; ha szerelem van, vagy ilyes. A nászutunkon – be rég is volt – könyv nélkül meg kellett tanulnom minden észak-itáliai gyűjteményt s az antik Rómát.
Major Éva visszahúzta a kezét kicsit megzavartan, csudálkozón. Eddig valami bús fölényt érzett abban, hogy csak ő lát tisztán kettejük közül, rajta mindennek súlya és fájdalma, mert ő az erős – míg ez védetten göngyölődzhet a helyzete biztosságába… De miért beszél így? Sejt?… „Nem, kicsikém, te nem tudhatod, hogy az este fenn volt nálam a műteremben, és szeretett engem, amíg te bankettről vártad haza éjfélig, és gyöngyöt hímeztél! Téged mindennel ellát, és gyengéd hozzád? Jó, de te nem tudhatod, hogy a nyáron, míg fürdőzni mégy, két hétig együtt lesz velem Firenzében!…” A gondolatai ily ellenőrizetlen formában, kegyelet nélkül szegültek ellene a fájdalomnak; és közelebb ült a másikhoz.
Így találta őket a férfi. A klubból jött – friss ügyek, megbeszélések hangulatával; avval az erős életízzel, hogy sokféle dologhoz van eleven köze. – Az ajtóból megnézte őket így együtt – csöppet kicsinylő szuverenitással –, részvevő és gúnyos szeretettel. Aztán kezet csókolt az asszonynak, és helyet foglalt a leánnyal szemben.
Túlságosan fesztelen és élénk társalgásba kezdtek. Tárlatok, színház, utak és tájak… mindenki erősen odafigyelt – már feszült idegekkel ellenőrizte egymást a két asszony –, szót, pillantást, hangsúlyt; – és volt is már mindennek valami szimbolikus éle, rejtett értelme a férfi számára. Csupa titkos, szemrehányó vagy kacér utalás régebbi intimitásokra, mély nyomú percekre vagy beszélgetésekre. Nem volt már kényelmes ez – bár hízelgő és elevenítő; – hisz erősebben éreztette vele önmagát. – Felállt, néhány lépést tett.
– Meleg van itt. Miért fűttet még mindig, kedves?
– A napokban fagyott.
– Járnál csak odakinn – mondta csaknem szilajon a leány –, tébolyodottan tavasz már minden – zeng és rohan a világ! Menj végig a fasoron, mikor odafenn így repesnek egymásba a felhők, és előre érezni az eső szagát!…
– Esik – mondta a házigazda, mert kinyitotta közben az erkélyajtót és kilépett. – Megborzongtak. Merész, üde áramlás hajszolta szét a szoba langyos illatait. A férfi mélyet lélegzett kinn, és különös, élénkült arccal fordult vissza – a küszöbről fürkésző, ellágyult tekintetet lopott a leány felé.
– Nem hozna egy sálat, Ákos? – szólt ki az asszony kicsit túlozva a meghitt rövidességet.
Ahogy átment a szomszéd szobába – a megnyíló ajtón rézágy cifrája rémlett a vendég szemébe; minden idegével átfigyelt egy pillanatra, de nem tudta eldönteni: egyes ágy – vagy kettő?… A férfi visszajött két rojtos selyemkendővel a kezében.
– Ó, bocsáss meg, Éva – pirult el az asszony –, azt hittem, csak én vagyok szobavirág, fagyoskodó! Hiszen te kívülről jössz!…
– Már mennem is kell! – nyugtatanult el a leány. – Jaj, kilenc elmúlt!
– Nagyon esik, most várni fog, míg eláll! – mondta a férfi komolyan.
Mind felálltak, indulni, menni kész mozdulattal; a fedett erkélyre léptek. Porzott és zuhogott kinn, a villa kertjében felszikrázott a kavicsút, a kapurács; fehér kőcölöpöket paskolt, és vert a víz szünetlen, megújuló, izgalmas ritmusú zajjal – lázongó, fulladt sziszegéssel.
– Semmi, velünk vacsorálsz! – döntötte el a háziasszony obligát nyájassággal.
– Istenem, fél tíz. Csak tízig megy a villamos a mi telepünkig.
– Kocsiért telefonálunk! – ajánlta a tanácsos. Az asszony Évára nézett.
– Az egész környéken csak egy villából lehet; azok nincsenek itthon! És a fűszeresnél, de az rég becsukott! És meg is hűlne odáig. Ákos! Marinak a lába fáj, az öreg szakácsné meg, tudja, milyen kényes, köhögős!
– Nos?…
– Istenem, itt alszik nálunk Major Éva!
– Igazán!…
– Nem, az lehetetlen. Megvárom, míg eláll.
Az asszonyka a szavába vágott – érthetetlenül megfrissülve, nevetősen, szaporán.
– Soká fog esni és azután is – csupa nagy víztócsa az úton, kocsis se vállalja ilyenkor! És ugyan, ki vár téged otthon? Aki bohém, ne legyen ilyen nehézkes! Az Ákos szobájában, jó – a nagy díványon? Az uramat beljebb telepítjük mára – ez kényszerhelyzet! Ó, művészettörténeti jelentőségre emeled a házunkat, igaz-e? Csak kiszólok egy percre!
Puhán belegubódzott a selyemkendőbe – szép barna haja megfénylett a lámpa alatt –, az ajtóból visszamosolygott. – Volt egy kis enyhe malícia a szemében… vagy csak pongyola-biztosság?
Major Éva kinn maradt az erkélyen, felkönyökölt, nézte a vihart, az esőt, e hűsítőn idegen történését fellegnek, földnek; szeretett volna kinn lenni a sötétben, a fasorban futni már, vagy bezárkózni egyedül; és keserves haraggal lázadt fel benne, hogy kelepcébe jutott. Nem szabadulhat – most már végig kell állni ezt!
Hallotta maga mögött a férfi ideges lépteit, ahogy végigment a szobán egyszer.
…Az ő szobájában, igen – ahol egyébkor neki ágyaznak, ahol – (hányszor mondta a vágy és szerelem perceiben) – álmodni szokott felőle néha! Felőle és az öleléséről… De most „beljebb” fog kerülni mára, igen – az emeleten nincs több négy szobánál!… Köztük lesz az ebédlő és a szalon; ő ott fog dideregni egyedül, megalázottan, kisemmizve – míg a férfit, az övét általa keríti magához e másik, kérkedő, ravasz kis partnere a játékban, kinek úgy kedvez ma a véletlen – hogy lassúdad gúnnyal, nyugodtan játszhatja ki a helyzete minden előnyét.
Istenem, hisz tudta – természetesen! Ezzel számolnia kellett – számolt is –, vergődött, sírt és megalkudott; igen, fiatal, csinos, jó feleséget nem hagy senki csókolatlan – kötelesség is ez, illem, megszokás. – De látni így, közelből, e nyugodt magától értetődést e kapcsolatban, mely annyival régibb, mint az ővele való; s annyival túl is fogja élni! Mert ez tompult és nyugtató alapszíne az életnek, állandóan elviselhető – míg ő csak vasárnapi alkalom, kikészítettség órája, rohamos, gyors szenvedély, májusi zápor…
Nem menekülhet, ezt el kell viselni ma! Velük vacsorálni harmadikul, és tanúja lenni, hogy negédeskedik, nevet, csicsereg majd a másik – hogy kínálja bizalmaskodón –, vagy megérinti, végigsimítja lanyha gyöngédséggel, és ő néha fogvacogtató izgalommal gondol egy kézszorításra, egy érintésre… Kegyetlen lesz és bosszúálló ma, sejtő, asszonyi ösztönből – a tekintete majd egyre simulóbb lesz –, egész kis lénye elcsöndesült, megható, kislányos. S ő ott fog ülni megbénultan, alázva, önbizalmat és mindent veszítve – csak épp felzokogni nem szabad, sem kiáltani vagy elrohanni. Szépen társalogni fog velük, amíg az asszony aludni nem hívja az urát, és neki kezet nyújtanak mosolyogva… És nem kiálthat rá a másikra, hogy ez az ember nála vacsorázott tegnap a műteremben, és mikor a párnás kerevetre ültek azután – előbb lecsavarta a villanyt… Nem, a sorsnak ezeket a gonosz, gúnyos, gyilkos kontrasztjait nem lehet elviselni!
Még mindig zúg, zuhog kérlelhetetlenül, véget nem érőn – május teliségét, tombolását veri a, fájó idegekbe! Odabenn terítenek – tán ágyaznak is már! A férfi heves, szinte szaladó léptekkel járkál mögötte – végig a szobán. Most hirtelen megáll a küszöbön érezni, hogy nézi őt a homályban; hallani gyors lélegzetét.
És egy pillanat alatt felhullámzik és átkavarog a leányon valami forró, kegyetlen, fizikai utálat – szerelmes gyűlölség. Megszédült!… Ha most ezer mérföldnyire lehetne innét!
Mit érez most ez az ember? Ő akarta ezt a látogatást – meg akarta tisztelni vele a kedvesét, becsülést mutatni –, kegyesen megengedte, hogy a hites asszonnyal barátkozzék. Legyen érte hálás!… Pfuj!
Vajon, ha ma este megsértené valamivel azt az asszonyt, rossz szóval, ha nem uralkodna a keserűségén… mit szólna hozzá ez a jó nevelésű úr, aki most tán egy kicsit élvezi is léhán a helyzet különös izét? Ha összevesznének itt előtte – melyikükkel lenne szolidáris? Bizony, ő maradna védetlenül, magára… de legalább kínos volna neki is egy kicsit! „Te olyan okos vagy; mint, egy férfi; te tudod, megérted ezt!” – mondta, ha lázadni próbált. Könnyű így – nyugodtan megbízni egy nyomorult asszony erejében. A másik védett; – minden teher az ő agyonsebzett szerelmén! Mindig csak adni; veszíteni, osztozni, megalkudni és folyvást lesni; nincs-é még itt az ideje az elmenésnek! – Ez jutott neki!
Ó, csak most túl volna! Csak rávirradna a reggel! Nagyillatú, büszke, gyönyörű reggel jön az esős éjszakára, és ő karikás szemekkel, holtfáradtan, kisemmizve át fog menni ott a kerten, a nyárfasoron – mint egy magányos, merész, pórul járt rablómadár – tépett, keserű és fészektelep…
– Éva, nem fázol meg? – kérdezte egész közelből a férfi fojtott, bizonytalan suttogással, és a válla fölé hajolt.
– Ne! Menjen! Gyűlölöm! Nem akarom látni többet! – lihegte felé reszketve, fulladozva.
Az gyors, riadt mozdulattal húzódott hátrább… a felesége lépteit hallotta.
1913