Csendesen tipegtek fölfelé egymás mellett. A gyalogjáró itt enyhe lejtővel kanyarodott, néptelen volt; besüppedt, fatáblás-ablakú házacskák előtt vitt el – a petróleumlámpák is egyre ritkábban következtek, és csak egy kis körben öntöttek maguk körül sárgás, komolyka fényt a hóra; hogy felszikrázott, gyémántporosan a szekérút, az árokszél, az iskolások apró jégtócsái a zúzmarás akácok boglyas, kerek ág-koronája. Mentek, mentek, és Gencs Tibornak egyszerre csak sikerült a csudálkozás.
Az, amit mindig, öntudatlanul is, szinte a hivatásánál fogva keresett; hogy egy-egy percre fantasztikusnak, idegennek, hallatlanul különösnek érezhessen maga körül mindent; s önmagát messze-messziről, ezeregyéjszakás rögtönösséggel idecsöppentnek, vadontúj vagy réges-régmúltbeli vagy hihetetlenül távoli dolgok közé. „Ni, most én itt megyek, mendegélek egy irinkó-pirinkó kis város irinkó-pirinkó utcáján egy irinkó-pirinkó kis öreg nővel, egy zúzmarás, kedves vénkisasszonykával, akit ma este láttam először, a nevét se tudom; azt mondta, mutatni akar nekem valamit otthon, és ni, milyen örömest követem!”
Derűsen és hirtelen elgondolta a ma délutánt s a hatórai teát a patikáriusék vizitszobájában, ahol pedig félszeg és kelletlen percei voltak az imént. Bolondság! Ma délben érkezett, s az éjjel visszautazik innét; az ő szármára igazán csak színházian szórakozás itt, e lehetetlen nevű kis messzi hegyi városban minden: hogy az Ányos-olvasókör közönsége ma értetlenül és hidegen fogadta a verseit, míg a főbíró kisasszony melodrámás szavalatát zongorakísérettel – Szép Ilonká-t –, utána hevesen és tüntetően tapsolták. A literátus gyógyszerész, az Ányos-kör titkára, mégis el nem engedte a teáról, s ő ott, szokása szerint, újra nem tudta humorosan élvezni, kívülről, felülről, ahogy hozzá illenék, apró dolgok és emberek ízetlenségeit; fanyar volt, ideges, ellenségesen udvarias. Ámbár ez talán többet használt a presztízsének… ejh, nevetséges! Itt?… Valami távoli és elfeledett unokanővére, akit ide hoztak férjhez, írt neki egy tájékozatlan és félszeg levélkét, hogy ő már „olyan híres pesti író”, hát eljönne-e a szent célra való tekintettel, mert hogy az egyletjük itt közmívelődési, de nagyon szegények, azonban elsőosztályú jegyre valót előre elküldenének oda-vissza – hálókocsira is számítva, ha úgy kívánja… És Gencs Tibor eltitkolta maga előtt hirtelen; büszke örömét; mert most először hívták vidékre így, noha már két verseskönyvet adott ki, és bizonyos, még nem túl népszerű, irodalmi társaságban tartják valamire. Sőt azt is eltitkolta maga előtt, hogy maga emberségéből soha még esőosztályú szakaszban nem utazott, és hálókocsinak színét se látta idáig. „A kirándulás kedvéért – vidéki impressziókért” – mondta szombaton délben a hivataltársainak a tizedik ügyosztályban, de a honorárium-dolgot nem érintette. Az öngúnyra való hajlam; s a humor általában kissé hiányzott belőle. „Hja, a pesti bohémek!” – mondta ma a kövér járásorvos; vállára veregetett, és öblösen kacagott. „Ugye, maguk odafenn örökösen csak lumpolnak – színésznőkkel – pezsgőben fürdenek?” – kérdezte a fitos elnökné; hadarva, bizalmaskodón az arcába beszélt, és apró, ragyogó babaszemével mindenáron „hatni” akart rá. A kisasszonyok is eleinte mindenfélét kérdezgettek; valami hirtelenkedő és konfidens modorban, ami – úgy látszik – divatos itten és az előkelőség jegye. Többnyire frissek és csinosak voltak; némi egészséges és gúnyoska derűvel, kedélyeskedőn kellett volna bánnia velük, fesztelenül, joviálisan – s elragadta volna őket. De ma valahogy nem volt ehhez igazítva a hangulata; tudja Isten, tán titokban valami enyhe és gyengéd biedermeier-romantikát vagy ilyesmit várt itten; nem foglalkozott-e a képzelete egy gondolkodó szemű, forró és hallgatag szájú, nyúlánk testű kis úrileánnyal, aki sokat van egyedül, sokat olvas, ismerős az új iránnyal is, az övékkel?… Ezeket túl hangosaknak és túlságosan ludacskáknak találta itt a vadrózsákkal hímzett bútortakarók és lombfűrészelt képrámák közt; untatták és megzavarták csacska és tapintatlan kérdezősködésükkel, s mikor a kabátzsebeit az előszobában kikutatták a verskéziratért, és kacagós, csúfolós kíváncsisággal, hangosan betűzni kezdtek belőle, kicsit tán udvariatlan is volt, majdnem rendreutasító és élesen szatirikus. Végre észrevették; a háziasszony ösztönös vendégjog-kultuszból segítségére sietett, de azért mindenki feszélyezve volt egy percig, s ő idegen, idegen itt. A lánykák tüntetőn kezdték a cimbalmot verni, a két gavallérral tovább hangoskodtak a maguk összeszokott, intimus módján, fesztelenkedve kacagtak, és magyar nótát énekeltek. Gencs Tibor arra gondolt, hogy most egy negyedóráig mindenképp itt kell maradnia, bár igazán nem tudni, miért is fontos ez, és olyan buta dolog!… Akkor tűnt fel neki a sarokban ez a furcsán kedves, enyhítő jelenség; egy elefántcsontszínű kis francia nipp, egy fekete csipkés, szomorkás bájú kis öreg jószág, e stílusos, halk és gyengéd nénike. Hófehér, fémfényű, nagyon gondozott haját hogy is nem vette észre már előbb? Sokráncú, könnyű selymeiben különös, archaikus gráciával süppedt egy mély, barna fotelbe; aranygyűrűs, finom, keskeny keze (átlátszó bőrű, sok kis kék erekkel), picit reszketegen emelte a teáscsészét, lassan szürcsölgetett, és hervatag, sápadt arcocskájából előugró mély, árnyékos, gyönyörű szemeivel figyelmesen, komolyan nézegette az írót. Valószínűleg jó ideje már; mióta csak a háziasszony felkelt mellőle, hogy újra töltsön a csészékbe. Gencs Tibor csendes léptekkel átment a szobán, és mellé telepedett. „Ma jöttem, és ma még elutazom, valóban konvenciótlan lehetek a patikáriusné zsúrján!” – gondolta hirtelen magára találva, és a következő negyedórában – jól érezte magát.
Most pedig együtt mennek itt, és ez csakugyan… furcsa! A kanyargós kis hegyi utca, zúzmarás ágbogú fák, enyhe és szomorgós fényű kis petróleumlámpások, besüppedt, havas házikók és csend. Milyen távoli vagy réges-régi, különös dolog ez, és hogy ők most mennek itten! Hogy is csöppent ide?…
– Ne menjen ott a szélin! Árok van és nagyon síkos! – szólt rá halkan a társnője, és könnyedén megérintette a karját. Mintha ő is álmodozásból ébredt volna; hiszen már jó ideje ballag ott a szélin. Most közelebb egymáshoz mendegéltek.
– Tehát Szunyogh Katinka a neve nagyságodnak? – kérdezte Gencs komolyan.
– Így hívnak, képzelje, még most sem Katalinnak; és nem mondják: néni, hanem: nénike! Azelőtt úgy emlegettek: az elnök Kató – a boldogult apámról –, vagy táncos Katónak csúfoltak… jaj, de mit beszélek, az úgy harminc esztendővel ezelőtt lehetett! Akkor híres szép bálok voltak még itten, azóta de sok kedves família kiholt, elszármazott. Nagy idő is… csak én úgy el-elfelejtem! Maga még összesen sincsen harminc, ugye, író úr? Ó, dehogyis… huszonötnek nézem.
– Nem téved nagyságod. De nem ezen múlik!
– Ez valószínű, kérem! Én valahogy mindig külön kell hogy eszembe juttassam: az istenért, túl vagy az ötvenen, egy kicsit unni illenék már az ügyet, mint a többiek. Hisz a mostaniak, a „fiatalok” dolga nem is nagyon érdekel, ez igaz; néha idegesít, hogy ők is itt vannak, és ez a világ nekik is világuk. De a régi dolgok, Istenem, mintha tegnap lettek volna; és aki ugyanabban a városban éli le az életét; azt megcsalja az idő. Fiatalkori, csendes imádóim, táncosaim ma öregurak, házas családapák, agglegények; néha látjuk egymást társaságban, beszélgetünk; ebben azért még ma is van valami érdekes! Máig is tisztelőim ők – szép, csendes időben néha erre veszik a sétájukat a Toronyalja utcába, és felköszönnek az ablakomra, mint régen. Azt hiszi, ilyenkor már az ilyesmi nagyon mindegy? Ne higgye!
– Nem hiszem én, kérem!
– Tán éppen az ilyesmi nem, az ilyen lánydolgok! Mert hisz harminc évvel ezelőtt sem volt egyéb, nem is kellett több sohase! mint ilyen kis nézések, köszöntések, beszélgetés valami ösmerősnél, vagy hogy estennet valaki hazakísért. Ez meg holtig megmarad. Nem untatom?
– Kitűnően érzem magam.
– Persze, hiszen mondta, hogy szívesen felkísér. Furcsa ez is, látja, ahogy ma magát néztem!… Majd meglássa!…
– Nagyon furcsa! – hagyta rá Gencs Tibor; magának is váratlanul korrekt jóhiszeműséggel, és komolyan lépkedett a Szunyogh Katinka oldalán.
– Milyen lehetett harminc évvel ezelőtt? – kérdezte egyszerre; őszintén eltűnődött; és valahogy nem érezte ezt udvariatlannak.
– Majd a magam fényképét is megmutatom – nemsokára otthon vagyunk.
…Gazdag vajon? – jutott Gencs eszébe hirtelen, ki nem kutatható kapcsolattal vagy célzattal. És újra hallgatott.
– Ez az a ház, itt vagyunk. Nagyon régi épület, a Rákóczi fejedelemé volt még, gondolja csak! Nézze ezeket a mély bolthajtásokat a folyosón; csak rosszul világítnak este. Itt, az emeleten megyünk végig!… Most várjon itt a két ajtó közt, amíg lámpát gyújtok.
Gencs ottmaradt. Az öles, régi falban a dupla ajtók köze igazi kamarácska. A falára fogast akasztottak, az egyik fele, a bal ajtószárnyak közt batisztfüggönnyel elrekesztve; kellemes pézsmák és finom mosdószappanok illata érzett onnét. Gencs egy ujjával eltolta a függönyt, oly önkéntelen volt ez a mozdulat, s a folyosó lámpása épp ideszolgált… alacsony hársfaszéken óriás, fehér mázas mosdólavórt látott benn, s az ajtófélhez erősített fapolcokon toalett-szereket, a felsőn egy spiritusz-gyorsfőzőt, kávésibriket, teáskannát, néhány vakítóan tiszta apró tejeslábast.
„Nem vagyonos!” – gondolta, és szelíden elmosolyodott.
– A lámpa ég, parancsoljon! – szólt rá a már oly ismerős, barátságos női hang. Annyi nyugalom volt ebben az egyszerű hívásban.
– Igen, a kabátját itt méltóztasson hagyni; itt az ajtók közt, ez az előszobám, lássa! A függöny megett a kávéfőző konyha. Így aztán az igazi előszobácskát is szalonnak rendezhettem, mert csak egy szobában lakom, lássa! De ez is elég gond, hogy mindig kedvem szerint tiszta, rendes legyen. Parancsoljon!
– Milyen jóleső ide belépni!
Az „igazi” szoba tágas volt; barátságos, disztingvált, asszonyos, és fényűzően, vakítóan tiszta minden: az ablakok keményre vasalt hócsipkefüggönyei, a hímzett terítőcskék, a selyem díványpárnák, a fényezett bútorok tükörsima lapja. És kedves, jószagú meleg volt e vastag falak között.
– Milyen szép itt.
– Igen, az apám házából, amikor meghalt szegényke, és mindent eladtunk, ide mentettem meg a legjobb holmikat mégis. Gondolja, egy olyan nagy házból, ami ért valamit, egy-egy formásabb régi darab, amit szerettem, és harminc esztendeje lakom bérben ezt szobát, azóta vannak körülöttem így, és nincs egyéb dolgom, mint hogy csiszoljam, rendezgessem a régi dolgaimat. Foglaljon helyet, azonnal, csak hadd pihenek egy percig!
Gyönyörű kis empire secrétaire előtt, nagy öblű karszékbe süllyedten, és mély, sötét, megindítóan kedves szemeivel komolyan, tartósan és fesztelenül nézte az írót. Kicsit mintha ingatta volna is kis sovány fejét, a fémfényű ezüst hajkorona meg-megcsillant a függőlámpa enyhe fényében. Gyönyörű, halvány kezéről visszahullt a sok fekete selyemcsipke, ahogy hervadt és hegyeske állához emelte, és ujjai közt apró kulcscsomót szorongatott „Olyan – gondolta Gencs –, mint egy nagyon bájos, nagyon légies, gyengéd és előkelő, kicsit degeneráltan finom szépségű ifjú nőnek nagyon gondosan kikészített csontvázacskája. De Isten úgyse, még így is kedves!”
Csend volt egy kicsit; egy kis malachitból való lábas óra ketyegett halkan az íróasztalka polcán, ércesen és kicsit rekedten, óvatosan, mint egy gyengécske szív verése. Szunyogh Katica megnézte az órát.
– Nem akarom sokáig tartóztatni; a fél tízeshez még kényelmesen kiér. Csak megnézi…
Az egyik parányi kulccsal kinyitotta a secrétaire apró oldalajtaját. Apró rekeszfalat tolt félre, aztán felfelé nyíló ajtócska zárjába forgatott meg egy másik kis ezüstkulcsot. Piciny, titkos fiókocskák tűntek akkor elő; Katinka előhúzgálta őket.
– Nézze meg – mondta gyengéd élénkséggel, magához intette a vendéget, és egy kicsiny, régi arckép volt a tenyerében. – Nézze meg jól, kérem, a homlokát, a szemét különösen! Szokott maga néha tükör előtt állni?…
Gencs kezébe vette. Különös, egészen különös volt… A homlok domborodása (a hajviselet teszi? De nem!), a szemek kicsit révülő, fáradt tekintete (ez különösen idegen), de valami itt a száj körül is!… Igazán kell, hogy feltűnő legyen ez a véletlen, nagy hasonlatosság!
– Katona volt később, Bécsben halt meg, tífuszban, 81-ben. Évekig írtunk egymásnak.
Gencs a szék hátához támaszkodott, és megilletődve nézte a régi katona képét, arca rokonát s a Szunyogh Katinka galambfehér, csillogó, dús haját. Barna lehetett… mély dióbarna!
A nő kivette a többi fiókot is; mindben levelek voltak, gondosan átkötve, bizonyosan dátumozva. Az egyik csomót megoldozta, és fölemelt egy borítékot. Az ő nevére volt címezve, apja, a törvényszéki elnök leveleivel stb.
– Ma este a kisleányok babráltak a maga kézírásai közt, és az egyik papiros a kezemben volt. Hát nézze, nézze meg ezt a k betűt jól, aztán a g-nek meg a j-nek a furcsa visszahajlódását… És úgy ezt az egész aprósdi, magos betűvetést…
Gencs arcához emelte az avult, sárgás papirost, és elnézte a hajdani, ifjú Szunyogh Katinka teljes címét.
– Furcsa – mondta egészen halkan –, csakugyan van benne valami!
És igazán, volt is valami benne!
– Igen – súgta Szunyogh Katinka –, ő volt; azt hiszem, őmiatta nem volt kedvem férjhez menni… azután sem! Huszonöt éves volt, és okos, kedves, és mindent olyan szörnyen komolyan vevő…
Szépséges kezei a sárgás levéllel s a finom fekete csipkékkel ölében pihentek már, fehér glóriás, kicsiny fejét a fotőj hátához hajtotta vissza, és árnyékolt, sötét szeme pillája megreszketett.
Gencs tétovázott egy pillanatig, aztán föléhajolt nagyon lassan, vigyázva… hogy ha netalán nem akarná, ideje legyen még fölemelkedni, elhúzódni… de aztán mégiscsak lehajolt egészen a szeméig, és enyhén, hosszan, szomorúan megcsókolta az egyiket. És még a másikat is, alig érintve, jelképesen inkább. Szegényke nem nyitotta fel a szemét. A kis fehér kéz a csipkékkel megreszketett.
Lábujjhegyen, lopva ment az ajtó felé, mintha egy kedves alvóra vigyázunk. A dupla ajtó közt leakasztotta a köpenyét, de csak kinn a folyosón kapta magára. Elébb óvatosan, zajtalanul, szépen betette maga után mind a két ajtót.
1914