A révnél

Az utolsó hajót lekéstük; a vasútállomás odaát van a túlsó parton. Át kell menni, az esti gyorssal haza kell jutni még ma! – Ó, most kioltják a révlámpát; mit csináljunk, lesz-e még csónak?… Vakon bukdácsolunk az ökörnyomos, szikkadt árteren; csúnya gödrökbe csusszanó, ijedten tapogató lábbal sietünk nagyon a folyó iránt; szél lendül, felleges az ég. A töltés alatt két emberárnyék mozog: szemközt jönnek, lassan lépkedve egymás mögött; amelyik hátul megy, keszkenős fejű, bugyolált. Most a vízfény megrévlik, kivenni, hogy legényforma az első; mikor mellettünk elmegy, a foga közt kurtán köszön. Mindjárt utána az asszony tisztességgel, szelíden, akarva-öregesen: „Adjonisten jó estvét!”

– Ejnye, nem maga a csónakos?

– Igenis, kérem! – felel helyette az asszony; már megfordul, de a fiú megy tovább, vissza se néz.

– Hallja – kiáltunk utána –, mennyiér’ vinne át minket?

Nem felel, csak a lépése lassúbb, habozóbb. „Na, állj meg hát, fiam, ne légy olyan!” – szól utána az anyja; kérlelő, váratlanul gyengéd ez a hang.

– Na, mennyit kér?

– Nem én vagyok a gazda! – mondja dacosan, ránt egyet a vállán, de megáll.

– Nézze, hisz tudjuk, hogy nem köteles ilyen későn; de ráfizetünk inkább, muszáj a vasúthoz elérni!…

Nem felel; úgy tesz, mintha tovább akarna menni, ránk se hederítve. „Na, ne izélj, te, gyere, na! Ne legyél mán te is bolond!” – feddi megint az anyja csendes, lágy szava. Mégis hajlik, megindul visszafelé előttünk. Az asszony kézen fog engem, ösvényre igazít a lejtős, bizonytalan part útján; kicsit elmaradunk.

– Haragos a gyerek! – mondom.

Ó, istenem, hát hogyne! Hogy bánt vele az apja, földig legyalázta, még le is köpte, uramistenem, ilyen csúnyaságot! Sz’ nem kölyök mán, huszonhárom éves legény; ha apja is – nem szabadna! Mikor egy kicsit iszik (pedig sokat ő se iszik), mindég így tesz a fiával. Ő kezdte most is, az öreg; szegént úgy-úgy megvágja szóval; akkor oszt e’ se hagyja annyiba, hasztalan csitítom. Mer’ neki van igazsága! Te jó Isten, hogy meg kéne most becsülni a férfigyereket itthol! Nem elég, hogy a másik ott szenved!…

– Másik is van?

– Ó, a nagyobbik, az katona szegény. Oda van Oroszlengyelországba!

Tisztelettel, idegenkedve és sóhajtva ejti ki ezt a kettős helynevet. Orosz is, lengyel is; megöregedett, még hírét se hallotta; most meg naponta hányszor nem emlegeti! Megszokott szomorúsággal, bátortalan dicsekvéssel; mások után igazodó, ijedt, bizonytalan, asszonyi érzéssel, büszkén és ellenségesen, mint a többi anyák a faluban.

A legény elöl lépked, már közel a vízhez. Beszélt, dohogott, hangosan, félig magában, néha a víznek fordulva. A ladik ott feketéllett kikötve tán abban ülő valakinek szólt, hogy meghallja. Felemelte az öklét, néha visszafordult az anyja felé.

– A fene egye meg azt a doktort is, azt a vén marhát! Mit lel én rajtam, mi bajom nekem?… De semmi a’, maj’ jelentkezek önkint, szívesen elfogadnak! Inkább, mint itt az ű kutyája lenni, dógozni ingyen neki, oszt még ezt hallgatni a tetejibe!… Kutya legyek, ha nem jelentkezek!

– Jaj, ne beszélj te! Csak mán ne beszelnél ilyeneket!… Istenem! Nem elég, hogy a másik ott szenved?…

Lenn vagyunk a ladiknál. A fekete ruhás tömzsi árnyék megmozdul benne, morog valamit; köszöntjük, kiveszi a pipát a szájából. „Ide tessen lépni!” – igazítja felém az asszony a csónak orrát. Ő maga a kormányhoz áll; a két férfi az evezőket fogja.

Milyen a víz! Sűrű, fekete, nagyszerű; éjszakai félelem villódzik sötét tükrén, a távolságoké, amiket bejárt, a töméntelen időé, ahonnét jön, jön az alattomos, nagy, öreg, az ősi táltos folyó. Hogy sziszeg alattunk! Mit szólna hozzá, ha most valahonnét gránátok zuhognának le rá, torzzá cserepeznék tükrét a csónak körül, és egy közülünk véresen fordulna belé?… Vajon látott már ilyet?

Ó, idétlen, erőszakos fantáziák; már mindenbe belényúlók!… Az asszonyt keresem önkéntelen; hátam mögött áll, lágyráncú, sötét szoknyáiban, búsan, szelíden, komolyan – mint egy szobor. Mint alázatos, parasztos Szűz Mária szobra festett fából, eres és görcsős, fakó és suta. – De oly jámbor, tűrő és megható, oly mennybélien jó, „áldott az asszonyok között”. – Ez jut eszembe róla.

Előttem kemény karokkal dolgozik a két dacos, konok férfi. Egy ritmusban eveznek; de az öreg könnyed, apró vágásokkal, szinte foghegyről, azon ültében, ahogy volt, pipa az agyarán; – a fia elfordulva tőle, arccal felénk áll, és karcsú dereka utána lendül minden csapásnak, erősen liheg, a homlokáról sokszor törüli a verítéket. Még mindig háborog benne a harag, fel-feldohog, bár csak félig érteni, hogy mit mond. A háború… Ennek is azzal van tele a süheder fantáziája. A vén ember ráreccsen érdesen.

– Sose tüzelj, hé – könnyű itthol! Láttam én mán így legénkedni mást is, sokat; azér’ mikor vitték, mégis szepegett.

– Magának kék odamenni, hallja! Igen hát! Próbálná, ha olyan jól tudja!

– Én vótam, hé, én vótam! – ereszti lejjebb az öreg a hangot. – Mit tudod te, hun vótam?… Ha ott vesztem vón, most te se hencegnél itt az apád előtt.

El kell mosolyodnom e nem vitatható igazságon. De az öreg révész hangjában lám, enyhülés van már, a békülni vágyó gyerekes panaszolása. Ha ott veszett vón… érzékenykedik, szeretné sajnálni önmagát is, mert tán sajnálja már, akit megbántott. A legény konokul hallgat. De az asszony kiérzi. Tudja, hogy most kell beleavatkoznia, segítni a kiegyenlítést, bár csak a jelenlétével, az enyhe hangjával, egy-két lágy indulatszóval. „Na, na, te – ugyan mán, na!” – rezeg el mögöttünk a vízcsobogásba halón.

– Még én hencegek? Na, a kutyaistenit! De maj’ csak elfogadnak éngem is! Mivel vagyok én rosszabb a másiknál?

– Hát eriggy! Eriggy, na! Akár még hónap eriggy! – fortyan fel az öreg megint. De több már a szégyellős szomorúság e hangban. Kiadta a mérgét, kijózanult tán a hűs levegőn; nehezen esett neki, hogy itt hagyták magára az imént; ketten egy követ fújva ellene. – Az asszonynak is, mióta a két legényfia felnőtt, kinyílt a szeme nagyon, összefog velük. Azelőtt jámboran állta a verést, szidást; rítt, dolgozott pisz nélkül; – most szembeszáll vele értük, beszél, papol, hogy az ember szíve is elgyengül belé! Héj – mer’ ilyen is ez a kutya öregség!

– Eriggy, na! Meg se köszönd, hogy felneveltelek! Hagyj itt! A szememet se fogjad be! Vissza se gyere!

– Ne mongy mán ilyeneket, ember! Elég vót mán! Sz’ úgyse úgy gondolod, csak mikor egy kis ital van benned.

– Énbennem? Ital? Te!… Hát részeg vagyok én? Héj, az anyád…

– Na jó’ van, hát nem mondom én! Hát mondtam én, hogy részeg vagy? Egy-két decitül is mán felgyön tebenned az indulat!… Na!…

– Mit? Indulat?… Tán még marasszam is, tán még én kérjek engedelmet, tán még kezet csókoljak? A kölyöknek? Vén ember létemre! Akit felneveltem?

– Ugyan mán! Kimondja, hogy kezet csókolj?

– Nahát! Én bizon nem istenkedek! Csináljon, amit akar!

– Hagyják el, jó emberek! – szólok bele végre én is, az önkéntelen publikum. – Jobb a békesség! Minek az a harag, nem Istennek tetsző a’!

– Addig béküljön az ember, míg van kivel, míg nem késő! – tódítja mellettem a társam is, és megfogjuk egymás kezét.

– Mit? Vénebb vagyok én az uraknál is, többet próbáltam én, azérhogy papolni szebben tudnak!… Ha menni akar, ha mán sehogy se állhat! Ha mán nem férhet a vén apjátúl! Éntüllem elmehet, ne mongya, hogy kértem!

– Nem bizon! – ujjong fel a fiú kamaszosan, csúfondárosan. – Hát aznap, mikor vizitáltak, ki rítt? – Sz’ egy csákányt meg a kötelet is elhagyta valahol akkor, a feje se állt oda, mikor úgy vót, hogy visznek!

– Lám – biztatom –, abból is látszik, hogy szereti magát, ha úgy oda volt érte!

– Hász abbul szó sincsen, hogy ne szeretné űtet az apja! – hangol bele az asszony sietve. „Mindjárt helyben vagyunk!” – gondolom és tovább segítek.

– Na, hát a pohár is zördül néha!

– Persze, hogy az is zördül! – kap a szón, ismétli az asszony egyre enyhébben, de óvatosan. (Csak már újra bele ne kapnának valami szón!)

Egyik se felel neki, csend van, csak a vízcsobbanás meg a fiú lélegzete hallatszik. Túl vagyunk a folyó közepén.

Messziről vonatfütty. „E’ még nem a gyors; nem fognak lekésni!” – szól oda nekünk az öreg indulattalan, csaknem szíves szóval.

Csend van megint; közeledünk a parthoz, de még jó darabon fel kell vinni a csónakot az állomás alá. A legény már csáklyával dolgozik, ár ellen, keményen; a gyors szívverését szinte hallani. Egyszer előrecsuklik… utánakap a szerszámnak. Szinte vízbe esett maga is.

– Gödrös itt a fenék! – mentegetődzik halkan, röstelkedve; szájához kapja hirtelen a felkarcolt keze fejét. Ni, az apja nem korholja az ügyetlenségért; hallgat, mintha nem látta volna!

– „Megütötted magad?”… – ez az anyja hangja mögöttünk, s most úgy tetszik, egy régi, idegen legendából.

– Semmi a’!

– Gyere most te ide – kérleli bátortalanul; ő állna helyébe a csáklyához.

– Á! Minek?

– Na… fiam!

Mennyi engesztelő jóság, kímélet, elismerés, kárpótolni vágyó szolidaritás zeng ebben! Visszanézek rá, a tekintetemmel végigszeretem a ledolgozott, fonnyadt, lágy asszonyalakját, amint előrehajolva áll, a szívét kínálja oda. – A fia nem rossz, dehogy; csaknem gyengéd szóval hárítja el:

– Minek? Elvinném én még ötször is!

Homlokát törli a keze szárával – mégiscsak fáradtan zihál. Vajon mit lelt rajta az a sorozó doktor?

Az öreg ember oldalvást nézi; szemmel tartja egy idő óta. Ő maga már csak finnyásan, könnyedén piszkálja a lapát hegyével a vizet, mégis ez a gyakorlott mozdulat lendít legtöbbet rajtunk. – De ahogy most a nyurga legényt, a kölykét nézi, abban komolyság van, apagond, aggodalom; morcos, szégyellős szeretet. Rámordul:

– Azt a hacukát meg magára nem venné a mafla! Így áll itt, kiizzadva a szélbe’, hogy a kólika rágyöjjön megint!… Felvedd hát, hé; siket vagy? Kinek vettem?

– Fogadj szót, fiam, apádnak, na, fiam! – nógatja az anyja is, és a szeméhez nyúl a setét kötő szélivel. (Sírás érzik a hangja törésén is.) – Vedd fel, fiam, ügyelj te magadra legalább!… Nem elég, hogy a másik ott szenved?…

A legény lehajlik a meleg bekecsért, magára kanyarítja futtában, mintha sajnálná az időt a dologtul. Pár perc még és parton vagyunk.

A vénember is kifordul a lapáttal, hogy jobban segítsen neki.

Néhány pillanatra némaság.

– Hát az a Mónár Franci nem jár máma a kis ladikkal? – kérdi az öreg egyenest a fiától, csendesen. Csak hogy kérdezzen valamit, hogy kezdjen, közeledjék. Aggódtam, hogy hátha nem válaszol; de igen, csak megváratja egy kicsinyt, mintegy jelezve az indulat leküzdését. Megembereli magát:

– Pakkot hord máma odafel a szanatórijomba! – feleli még neheztelő hangon, s konokul a vizet nézve. De mégis felelt.

Az asszony most hallgat; csodálatos tapintattal rájuk bízza a többit. Már megindult, feloldódott a szívük. Milyen jó véletlen, hogy mi éppen idejöttünk közéjük, akaratlanul segítők, indulat levezetők, idegen emberek! Nélkülünk haraggal válnak, egyedül marad az öreg, visszamegy a kocsmába, hová is menne? – hajnalig ott ivott volna, akkor aztán szított dühével, pálinkásan haza. Ó, pedig nem elég baj van úgyis? A másik ott szenved… Oroszlengyelországban. Ki tudja, merre van az? Szegény, együgyű észnek úgy tetszik, nincsen is sehol?… De hát a levél meg hogy gyön akkor?… Szerelmes, drága Jézusom!…

A partról visszanézek az asszonyra, intek felé, pedig nem láthatja, tudom. Kevés pillanatig rémlik fel még sötét, hajlott alakja… tán a lapátért nyúl… vagy sír. „Isten vele!” „Isten velök! Köszönöm, köszönöm!” Most eltűnt; emlékezetemben, bár tíz szavát se vettem, szépnek, nemesnek maradt, a jóság egyszerű szobra, hervatag, szelíd és bánatos; verejtékszagú falusi templom oltárára illő. A Türelmes Anya; a Szív, amelyen átvágtat minden; minden nyomorúsága, dühe, rosszasága, véletlene, vak őrülete, nehéz betegsége, háborús jaja ennek a zavaros álmú világnak. De neki ott kell állni, ahová állították; tehetetlen, résztvevő, velefájó Szívnek, magányosan.

Ezeket csak én gondoltam. Fölfelé iparkodtunk a köves parton; fejünk felett őzéjszakában sisteregve szaladt el egy vöröskeresztes kórházvonat.

1915




Hátra Kezdőlap Előre