A BÓBITÁS SZOBALÁNY még fogva az előszoba kilincsét, nyersen. Mit akar, lelkem? Ja, a patronázsból? Jól van, jól! Már tudom! Enyhe és kíváncsi malíciával méri végig. Maga még nem volt itt, ugye?
A PÁRTFOGOLT LEÁNY lök egyet a fején, piros száját elgörbíti. Nem a fenét! Ma egy hete is itt jártam hiába!
A SZOBALÁNY még egyszer jobban megnézi. Ahá, persze! Piros blúzban volt! Nevet. Ja, olyankor nem lehet, kedden hat óra tájban! Összekapja az arcát, komolyra. Olyankor nem fogad a nagyságos asszony!
A PÁRTFOGOLT érdesen, konokul. Hát akkor mit mászatja be az embert olyan messziről?
A SZOBALÁNY gőgösen. Nana! Csak lassabban – lelkem! Tán bizony sok a dolga?
A PÁRTFOGOLT tizenöt éves, korán fejlett leány; nagy; melles; arca feltűnően, köznapian szép; poros haja kigöndörítve; fehér blúza átlátszó, a hónalja táján kiizzadt. Szeme tüzes, fekete; szája még csak gyermeki. Ugyan mán! Ő is elmosolyodik. Jobb lesz, ha megmondja, mit csináljak! Be lehet-e most menni „Gondozásra”? Mégis unalmas annyiszor jönni; elég abból két héten egyszer!
A SZOBALÁNY jobb indulattal. Azt elhiszem! – Na, üljön le addig… nem, nem! Csak ide az előszobába, itt egy szék!… Gyanakodva, határolatlanul. Mert közben nekem néha be kell menni, ha csenget!… Míg fürdik!…
A PÁRTFOGOLT gúnyosan. Bátran itt hagyhat! Nem lopom el a széket!
A SZOBALÁNY. Ja persze, hisz maga nem is o l y a s m i é r t van…
A PÁRTFOGOLT félrenéz. És mondja, meddig tart az a fürdés?
A SZOBALÁNY fontosan. Ja, manikűrrel, frizőrrel egy jó óráig is. Magának persze írást kell vinni, hogy itt járt… Kegyesen. Na, csak várja meg! Majd szólok is neki! Ahá, már csenget!
A PÁRTFOGOLT vállat von. Könnyű neki! Ezen pillanatra összemosolyognak.
A PÁRTFOGOLT egyedül maradva, fürge pillantással lesked szét, bizonyos szakértelemmel mustrálja a futószőnyeget, a tükrös fogast, a parasztos, cifra kancsókat, a villanylámpa színes gömbjét. Majd feszülten figyel a vízcsobogás neszére odabentről, most zuhanyoznak, beszéddünnyögés, türelmetlen hang!…Lopva feláll, a tükör elé lép, megnézi magát. Kívülről csengetnek; már-már odasiet kinyitni, de hallik, hogy a szobalány jön. Gyorsan visszaül, arcán megint az előbbi dacos, közönyös kifejezés.
A SZOBALÁNY. Na, itt a frizér! Beengedi. Most már megvárhatja, félóra legfeljebb!… Megáll előtte, egy ajtónak támaszkodva, nézi, szeretne belekötni. Pedig maga csakugyan egész fiatal még, ugye?
A PÁRTFOGOLT vállat von. Ha egy évvel idősebb volnék, nem is ülnék itt!
A SZOBALÁNY. Miért? Ja! Mert hogy akkor már szabad volna!… Kiváltani azt, a… amit maga kiváltott!… Kárörvendő mosollyal, de csak hogy szóra hozza. Addig csak úgy ám, ha beleegyeznek a szülei! Kíváncsian mustrálja. Magát meg az apja jelentette föl érte! Többször is.
A PÁRTFOGOLT. Elég disznó! Tán nem nézek én ki tizenhat évesnek, nem vagyok elég erős? Enni nem tud adni az a pályinkás hordó!
A SZOBALÁNY egyre kíváncsibban, jámborkodva. Na hallja, hisz mégiscsak a szüleje!
A PÁRTFOGOLT kitörve. Nem, ha becsületesen ellátni se tudnak!… Látszik, hogy sokszor végiggondolta ezt magában. Mi jussuk hozzám? Nem akarok nyomorogni, piszokba lenni, büdösségben fetrengeni! Mint ők! Sötéten néz maga elé, sűrű szemöldökét összehúzva. Nem akarok! Szép ruhát akarok; jó finom ételt akarok enni; szagosítót, fürdőt, szerelmeskedést akarok! Szinte kiált. Értsék meg már egyszer! Ne féljen, megmondom én odabenn a nagyságos asszonyának is szemébe, csak velem kezdjen ki! Egyre vadabbul. Igen hát! Próbálták énvelem már egynéhányan, ilyen nagyságos, méltóságos mifélék; de mindnek elvettem a kedvét! Még nyolc hónap van hátra, akkor ki kell, hogy erisszenek abból a disznó patronázsból, nincs joguk tovább ott tartani, nem loptam! Akkor lássam azt a két részegest is, azontúl a drága apámat, anyámat, örök ellenségemet, mikor a látom közepit!
A SZOBALÁNY álmélkodva. Jaj, hallja! Hogy mondhat ilyeneket? Mégis szeretné tovább hallgatni. Bár néha a szülők is rosszak! Engesztelőn. Ugye, magával rosszul bántak? Verték?
A PÁRTFOGOLT észreveszi magát. Nincs kedve panaszkodni. Ej, fene egye meg! Mindent!… Az egész világot!… Nem is érdemes beszélni!
A SZOBALÁNY sóhajt. Hát persze! Ki-ki tudja a maga baját!… Csak látja!… mégis azt én nem tenném soha, nem én! Hogy úgy eladjam magam! Osztán a k á r k i n e k!
A PÁRTFOGOLT gúnyosan nézi. Nem bizony! Hát így meg ugyan mit csinál? Ha csengetik, hát szalad, mint a bolond; ha szidják, befogja a száját; – egy idegennek az idegen testit lepedőzgeti, kenegeti, szolgálja; – méghozzá, olyannak, aki c s a k n ő, olyan, mint maga; nem különb!… Hát maga nem urat szolgál? Nem a t e s t é v e l; mondja?… És nem p é n z é r t meg azért a kis finom ételekért, akár csak én? Csakhogy maga mégis a konyhán eszi meg a maradékot; s az asszonya ócska blúzait hordja. – Nahát, tudja, ha már úgyis az uraké a lelkünk, én már csak szívesebben szolgálok férfit, mint nőt! Az legalább valami más, nem az én fajtám! Jaj, de utálom is a nőket, hallja! Kivált az úrinőket, az ilyen gazdag dögöket, az ilyen patronesszeket, fene a fajtáját! Halálra tudják bosszantani az embert!
A SZOBALÁNY. Na, ilyeneket még nem hallottam! Egyre növekvő ámulattal. De furcsa egy nő maga, hallja! Úgy beszél, mint egy szocialista!… Maga könyvbül olvassa ezeket, mondja?
A PÁRTFOGOLT büszkén. Szoktam olvasni is, de ezt nem kellett nekem könyvből szedni, csak felgondolni okos ésszel. Mert nekem van eszem, hát jártatom, tudja! Szóljon csak egy szót; magyarázza ki, hogy nincs igazam!
A SZOBALÁNY. Dehogy tudok én úgy papolni, mint maga!… Azért lehetne sokat szólni!…
A PÁRTFOGOLT. Ne féljen, nem mondhat énnekem újat; – olyat, amit ezek már ne mondtak volna! Először egy méltóságához osztottak, az is fürdött mindennap, kente magát mindennel, nyolc szobája volt és két szeretője, a szobalánya mondta nekem; de lehet, hogy az egyiket csak bolondította. Annak a kedvéért divatozott evvel a pártfogósággal is, mert az olyan állásban volt. Hát tudja, az nagy buzgóságában még taníttatni is akart: gépírásra. Hogy maradjak addig patronázsban. Majd kapok állást is, azt mondja, megkereshetek havi nyolcvan koronát. – Hahá, hallott már ilyet?… N y o l c v a n k o r o n á b ó l, azt mondja, egész rendesen kiélhetek! E g é s z r e n d e s e n! Csak halljon ide! Koszt, kvártély, toalett, villamospénz… m á m a! Még – azt mondja – idővel a szüleimen is segíthetek! Hahá! Ha majd s z á z koronám lesz!… Neki nyolc szobája volt, két szobalánya, négy kosztümje egyszerre, autón járt, ötfélét evett ebédre.
A SZOBALÁNY. Tán ügyvéd volt az ura annak is?
A PÁRTFOGOLT. Nem – gyáros! A kedvese volt ügyvéd, az egyik. – Na, hogy az aztán nem boldogult velem, odaadtak egy másikhoz, akinek nem volt ura, semmiféle férfia, egyedül élt, vén volt már, és nagy büszkén emlegette nekem, hogy ő egész életében mind csak dolgozott. – Az rossz lehet! – mondtam rá. De ő váltig erősítette, hogy nagyon boldog, az is volt mindig. – Szinte megkívántam. Hát, hogy biztasson, elősorolta nekem az életét, mert – azt mondja – ő is úgy állt, mint az ujja, árván, egyedül a világon, mikor olyan fiatal volt, mint én; – de ő mind küzdött, tanítónőnek tanult, állást foglalt, idővel igazgatóné vagy mi lett. – Kérdem tőle: mégis, hogy s mint tanult? Ja, azt mondja, ingyenesnek vették be, mert volt egy nagybátyja a minisztériumban. – Még külföldön is tanult, tudja, állami segéllyel, mert volt egy sógora vagy komája is megint – tudom is én, hol. Így lett állása is. „No, drága egy nagyságám – mondtam neki a szeme közé kacagva –, így már csak én is meg merném próbálni! Adja kölcsön a bácsikáját, ha még megvan!”
A SZOBALÁNY kedvteléssel. Jaj, de nagy huncut!
A PÁRTFOGOLT mindinkább belejön. Na, a harmadik egy grófnő volt, még fiatal, alig ment férjhez, odáig zárdában nőtt fel, és igen unta magát. Észrevettem, hogy borzasztóan kíváncsi mindenre, hogy mit csináltam, hogy éltem, miket láttam, próbáltam; – hogy milyen az élet, meg hogy milyenek ú g y a férfiak? Még semmit se tudott, szegényke! Én tudtam egyet-mást mesélni; mikor meg láttam, hogy menynyire áhítozza, hazudtam is én neki olyanokat, hogy holtáig arról mesélhet a barátnőinek, a többi konteszkáknak! – A vége, tudja, mi lett? Hogy az urát – pedig nem volt csúnya férfi – úgy felcsíphettem volna, ahogy akarom! Nem is tudom, mi jött rám – megsajnáltam valahogy a kis nőt… Nem vagyok jószívű pedig! Egy cédulát írt csak a gróf hova menjek s mikor, annyit. Nem mutattam a grófnőnek; – annak a ronda főnökasszonynak löktem elejibe, mikor nagy szent pofával tudakolta, hogy micsoda eredménye van az új gondozásnak – hogy ez az „angyali” patronesz megolvasztotta-e már az én megátalkodott jégszívemet? – azt mondja. No, de meresztett is nagy szemeket a levélre! „Mily elvetemültség” – mondta; é n r á m értette. Szegény kis grófném se tudja, miért vették el tőle a pártfogoltját, jó mulattatóját!
Most történt az egész; három héttel ezelőtt. Úgy osztottak ide ehhez, még nem látott, mert rosszkor jöttem, igaz-e, a múltkor? Pedig, ha délután jön az ember, egye fene – legalább egy kis uzsonnára számíthat, úgy könnyebben csúszik a prédikáció! Eleget koplalok odabenn! – Na, de várjon csak, majd kibánok én ezzel is, emlékezzen rám! A hangját hallgattam az imént, ahogy magát szidta – micsoda nyafka hangja van! Pfuj! meg nem füröszteném száz forintért! Gusztus kell hozzá. Na de, hallja, ha maga merne olyanokat mondani, amilyeket én fogok mindjár – tudom Istenem, felpofozná, kilökné ízibe! – De t ő l e m türelemmel kell neki venni, szelíden válaszolni, mert én egy „romlott gyermek” vagyok, az ő r o m l o t t j a – és az nagy divat az úrinők közt; – úgy tartja ki-ki a magáét, mint a kanárimadarát; – arról mesélnek szegények egymásnak, azon szórakoznak, amit mi felelgetünk nekik. Mind észrevettük ezt odabenn; most aztán én tanítom ki a többieket, hogy minél vadabbakat felelgessenek! Ezzel mulatunk.
A SZOBALÁNY leste minden szavát. Maga csakugyan nagyon érdekes nő! Ilyet még nem láttam! – Járt itt néhány kis tolvajlány, de azok olyan buták, félősek, mint a nyulak; – mindjárt elpityerednek. Mondta is a nagysága, hogy egyszer már ő is szerelemben vétkeset kér, már beleunt azokba!
A PÁRTFOGOLT nevet. Na – mondom! A maga asszonya zsidónő, ugye? Ez talán majd arra fog rábeszélni, hogy menjek apácának, mi? Együtt kacagnak. Mert az a szent kis grófkisasszony mindig a szerelmet prézsmitálta. Hogy mégiscsak – azt mondja – térjek a jóra, mert hátha belém szeret egyszer „igaz szerelemmel” valaki; egy derék, tisztességes iparos – azt mondja – (nem tudom, hol olvasott, ilyet); – lesz szép kis házunk, egészséges gyerekeink; este az uram fáradtan hazajön, adok neki jó kis vacsorát; beszélgetü-ü-ü-ünk, olvasga-tu-u-unk – műveljük magunkat!… Ő, az ártatlan, így képzelte magának az „igazi szerelmet” – mert bizony az ő ura a klubban ült éjfélig, meg ki tudja, hol; bár fiatal házas. – Hát úgy gondolta, szegényke: az iparos tán jobb, a „derék, tisztességes iparos”! – Fessen az ember magának egyet! Mi?
A SZOBALÁNY egyetértőn. Már az egyszer igaz!… Bólingat. Mind gazember máma.
A PÁRTFOGOLT. Na, ugye? – Ojjé, az én apám! Amicsoda életbe én felnőttem, hallja! A kutyának is sok volna!… De csak elteljen még ez a nyolc hónap! Magam ura leszek, senkinek hozzám semmi köze; majd tudom én, mit kell csinálni!
A SZOBALÁNY eltűnődve – f ellázadva. Maga egész büszke rá, hogy olyan! Megjárhatja pedig maga is az életével! Az se fenékig tejfel! Én se vagyok olyan buta, ne gondolja, meg öregebb is vagyok magánál; eleget láttam, hallottam én is a világból! Mit? Egyik férfi a másik után, akár kell az embernek, akár se! Ha egy kicsit öregszik, csak lökdösik erre-arra. Tegezik, mint a kutyát! Mindent muszáj a képire szedni azért a pár koronáért! Azt se higgye, hogy csupa gyöngyélet.
A PÁRTFOGOLT komolyan, oktató hangon. Nem hiszek én, jó lélek, semmit, hanem tudok! Nekem akar maga újságolni? „Ilyen” fiatal! Hogyne, jobban tudom én azt magánál, hogy nem mindenki boldogul azon a pályán, legtöbb elnyomorodik! De ember kell mindenhez és erős akarat! Én nem hagytam magam tegezni tavaly se, azon a pár héten, míg lapom volt; meg azelőtt se! Velem mindegyik szépen beszélt, szerelmesen, hízelkedően! De azért most már nem avval fogom kezdeni, hogy lapot váltsak, ojjé, azóta is gondolkoztam, okoskodtam! Azt hiszi, nem tudok én finomabban is beszélni, mint ilyen cselédesen, ahogy most, a maga kedvéért? A patroneszektől is csak tanul az ember valamit – úrias modort – k i f e j e z é s t! Én olyan vagyok, tudja, nekem csak e g y s z e r kell látni, hallani valamit, csak egy szempillantásig, én már utánozni tudom! Azt hiszi, u t o l j á r a írt nekem mágnás úr kiscédulát most három hete? Azt hiszi, nem tudok én máról holnapra úgy öltözni, mozogni, beszélni, mint egy hercegnő? Ojjé, amit e g y n ő n e k tudni kell, az vele születik! „Anyja jussa”, igaz-e? Nevetnek. Kocsin, tudja, barátom – á fenét, a u t ó n, a s a j á t a u t ó m o n fog maga engem még meglátni, úgy vigyázzon! A szeme tüzel, most ijesztően szép. Talpig csipkében, selyemben!…
A SZOBALÁNY rövid sóhajjal, melyben vágy, áhítat, kétely, zavar, minden benne van. Hát meglehet! Ha már olyan nagyon bízik magához a k i s a s s z o n y! Belülről csengetés.
1916