Drága jó főhadnagy úr és kedves tisztelt nagysága. – Mióta a kedves főhadnagy úr hilfszdisztógli lett a testi gyengesége mián, és egymástól el kellett válni; én nagyon sokféle vidéket bejártam a csapattal, és jaj, sokat próbáltam a hadi életet (amékre ugyan már régen nem vagyok kíváncsi) – de azért kedves főhadnagy úrnak irántam való jóságát nem felejtem el soha. Bizony most már nem vagyok egy szanitéc-officir úr lovásza, aki olyan szelíd volt hozzám, hogy az apám se jobb – nem ülök már hátul a segélyhelyeken, a jó kis meleg piszokban, ahol mégiscsak biztosabb volt ez a kis badár életünk. Akinél is jobb élete nincsen az embernek, azt be nem cserélik, se másikat nem adnak, ha elvész, hát ezt muszáj szeretni; csakhogy most nem szabad. Itt bizony prédálódik még mindég, főhadnagy úrnak jelentem, harmadik esztendő is végire jár benne. Ugye, nem hittük akkor Muszkaországban, mikor még együtt voltunk? Az volt a beszéd: – „Ezen vegyünk csak erőt egyszer, ezen a Varsón, polyákok nagyvárosán, akkor hazamehet ki-ki maga világát élni!” – Megvolt az is; jaj, hányszor megfogyatkozott azóta a holdvilág! Én úgy vétekszem, nincsen is már hadicélja ennek a veszekedett világnak, csak forog ez, kattog előre, mint a gépszíj, aki nem bír megállni sokáig forgásában, ha életelven akad is a kereke közé. Már hiába! A nap az égen nem áll, mert annak mindegy, messzi van; a föld se indul meg alattunk, mert az keményen áll azon, ami tartja – hát mi, szegény emberek, mit tehetnénk? Az Isten messzi van, de a gépfegyver néha nagyon is közel; kivált errefelé, ahol most vagyok!
Azt mondják, nem szabad megírni, hogy hol, hát nem is írom. Gondolják el, ha tudják, abból kedves főhadnagy úrék, hogy nagy mereszkedett kősziklák közelibe vagyunk itt örökké, bukfencet hánynak a hegyek egymás hátán, ki messzebb van, ki közelebb látszik; nagysetét fenyves erdők borulnak rájuk oldalvást. De olyan erdő ez csak, kérem, mint amilyen ember a katona! Meredten áll a sok egyforma fa, mintha díszszemlén sorakozna, és a nevét is elfelejtette volna szörnyű egyforma ijedelmibe. Bezzeg otthon az uraság erdejiben az a sok jóféle fa, terepély bükk, szagos ihar, jó tűzrevaló öreg szilek; virág az aljába, madárka a bokrába; annyiféle formájú ott a fa, bokor, mint az ember; itt olyan egyforma mind, mint a katona; még az apróssa is mintha mundurban volna, keményen szalutálna, bár csak játékból, mint a kiskorú gyermekek. Az ember el is felejti bizony, hogy otthon karácsonyra az ilyen, nekünk is volt a kastélyban, külön a cselédgyerekek részire egy, szépen kicsinálva, almával, dióval, cifra papirossal díszítve; de itt már örökké megutálom, puskaporszagot fogok érezni minden karácsonykor. S jaj, ezeket a nagy-egyenes szálfákat de csak egykettőre kiborongatja a szélvész! Ha megdűl, minden gyökerivel egyszerre kifordul a földből, akkor látszik, milyen kicsi tartotta; fabőre lehámlik, olyan, mintha a fehér csont látszanék ki az eleven alól, olyan, mint egy-egy temetetlen vitéz, aki elesett a csatában. – Jaj, szinte borzadályos nézni – pedig a fák közt nincs is tán háború, mert azok ártatlanok; nem élnek hússal. Ezeket pedig csak hasonlatképpen írtam ide, hogy az emberiséget kimagyarázzam, aki úgy elváltozik itt a maga született formájától, mintha lehúzták volna róla azt a megszokott kis meleg bőrt, úgy adták volna rá a mundért. Én már azt sem tudom néha igazán – az vagyok-é még, aki voltam: Fekete Péter –, gróf Szelepcsényi Amália őméltósága belső, asztali inasa?
Három hónap óta vagyunk itt most szemközt az ellenséggel, akit nem magyarázhatok meg jobban, mint a nagy, széles sipkaellenzőrül, kit azért visel, mert az ő hazájában nagyobb tüze van a napnak; de itt azért megkóstolta őkelme is a hűs levegőt. De mindegy az, kérem, egyik ellenség olyan, mint a másik, mert egyiknek sem tudjuk megmondani szépen a maga nyelvén, hogy „Hagyd el mán, testvir, ne izéljünk, té’sis szegén vagy, minek bántsa egyik szeginy a másikat?” Nem lehet vele ilyen egyszerű parasztiasan szólni, se sehogy; mindig is mondtam én, hogy a legnagyobb baj a bábeli torony építése volt a világon; enélkül milyen jól kibeszélhetnők magunkat! Így csak az ágyú szaval, és porzik tőle a kőszikla, szaladoz a meleg emberhús, hallik a jajszó; ámbár engemet eddig még az Isten megőrzött, csak ezután is megőrizzen!
Pórnapi nyugalomból most írhatok innét kedves főhadnagy uramnak; de hírlik: odébb visznek holnap, kezdődik a tánc elölről. Ugyan rebesgetik mostan is, hogy talán vége lesz, hogy már ez idén otthol aratnánk! Ezek a buta parasztok meg annyira hiszik, hogy már nem is akarnak mosni, hogy majd mos otthol az asszony. Na, mondok, csontig eheti a testöket a piszok addig; nem lesz ennek már vége, valamig két ember marad a világon; mert ha mind kipusztul is, az utolsó kettő még folytathatja. Én már úgy is vagyok néha, kérem, hogy nem is sajnálok senkit. Ha ilyen bolond, rossz, egészségtelen fajta, hát hagy vesszen ki; háziállatba se hagyják magvát az olyannak, amelyik maga gyerekit vagy egyhasi atyafiát fölfalja. Mert akad olyan néha házidisznó közt is, néha meg nyúl közt, de igen nagy ritkaság – az emberi faj meg már mindenestül ebbe esett bele. Hát vesszünk, pusztuljunk, ebfaj, fene belé! Én már magamat se sajnálom: talán a testünk elvetett rossz diribdarabjábul valami kedvesebb növénye nől ki az Úristennek. Vagy nem? Ugyan néha olyanokat is gondolok már, hogy a papunk otthol de megdorgálna érte! Hogy hátha minket is úgy használ, fogyaszt a maga egészségire valami nagynál nagyobb láthatatlan szerzet, mint mondjuk mink a méhecske bogár mézét ahogy kivesszük, kaptárt rakunk neki, rajját igazítjuk – s tán éppenséggel úgy nem tud felőlünk semmit, mint mink őfelőle; nem is láthat tán igazi formánkban, mert nem ahhozvaló a szeme alkotása. Lám, így vétkezik az ember, így rontja meg a szép eszit a sok világi olvasás! Én is vesztemre lopogattam ki Szelepcsényi Mária grófné könyveit (mert a könyvtárszobát mindig én vikszoltam; nagy volt, hát nem győzte az a ványadt szobacica), onnét olvastam ki minden istentelenséget a régi pogányság hitirül.
Abban volt az is, hogy az egész falunyi sok isten közt a Sors volt a legfőbb úr; s azért mondjuk ma is, ha valamelyes boldogtalanságnak oka nem ösmerszik: „Ilyen a sors!” Csakhogy amondó vagyok én, kérem, hogy egy kő se esik le csak úgy magától! Hanem hogy ezt a követ egyszer valami pallér rosszabbul illesztette oda, mint a többit; részeg volt vagy álmos, a babája keserítette, vagy a felesége megbosszantotta; vagy az építész úr rossz maltert adatott, mert több pénzt akart nyerni, mert valami kis szotykónak eggyel több fülibe való kellett. Ha aztán tíz esztendő múlva a ház alatt megyen egy szegény ember, s az a tégla úgy kontyon találja, hogy meg se gondolta, már mausztót – akkor azt mondják, hogy: Sors. Így lehet valahogy ezzel a világháborúval is, mert ez is csak emberi találmány, hiába! Pénz, asszonyi szeretet meg tisztesség; ez kell az embernek. Ebben gubancolódik a világ, lót-fut, tüsténkedik minden, amíg meleg (vagyis eleven) – de leginkább csak azért, mert ha nem mozgolódna, akkor állna vagy feküdne, ami pedig igen hasonlít a megholt állapothoz. Az unalomtól fél az ember, kérem, azért kell háborúnak is lenni néha; hogy a közvélemény buzduljon. Gyengeség az egész, kérem: emberi gyengeség!
De hogy már az asszonyokat emlegettem az imént (mert hogy minden bajban benne is van a kiskanaluk) – úgy vagyok én, kérem, hogy már az asszonyokat se sajnálom! Még az enyémet sem, Bogár Kis Rozált, akivel annak az esztendőnek farsangján történt házasságom, amelyiknek nyárutolján ez a kis badár háborús világ elkezdődött. Jaj de keservesen rítt, mikor eljöttem; félesztendős menyecskét kellett otthagynom. De mondta, fogadta, hogy eljön ő oda, ahová én, ápolónénak vagy annak, aminek. (Na, még csak a hibáznék; de mind ezt fecsegte akkor a sok asszony első bolondjában!) Hát eleinte írta is a levelet, sűrűn, hogy: „Édös párom, kedves-egy hites uram, tégedet az Isten akárhogy, de visszasegítsen; ha diribdarabban is, úgy is jó lesz, majd dógozok én helyetted is!” Mind csupa ilyeneket! Csakhogy annak, kérem, majd három esztendeje már, nagy idő az; egyszer voltam otthon alatta, kedves főhadnagy uram betegségekor két hétre. Na, hiszen azért ír, irogat ő most is, szegény, csak hát nem olyan sűrűn, vagy nem olyan szívesen; csak a drágaságot panaszolja folyvást meg a kastélybeli híreket, meg az egészségi állapotját írja, hogy hál’ Istennek, megvan egészségben, amit nekem is kíván. Hát iszen az is igaz, hogy mit mézeskedjen annyit, ha nem természete? Egy bajtársamnak is (Kujtor Feri nevű), örökké „cukrom, galambom”-ot firkált a felesége, mégis gyereke lett azalatt egy másiktul. Az enyém mindig is hetyke volt, nyelves, büszke viseletű, hamarébb adott pofont, mint csókot; bár hisz én jóformán csak a lánykorából tudom, hogy minő volt; ki tudja, hogy forgatta azóta a nők természetit ez a hosszú ádvent-böjtje? Megint hallom hírit, hogy ötven muszkát vitet ki az uradalom a tavaszi munkálatokra; szép, nagy, szőke oroszt, kipihent férfiakat. Énmagam fekete, cigányképű vagyok, és nemigen magas növés; hátha még megáhítja egynémely asszony a változást?
Az ispán – hát az meg mindég is nagy kutya volt, ettől nemigen maradhatott cselédasszony vagy lejány az udvarban még békeidőn sem, pedig akkor otthol voltak a férfiak, és ráfogták már néhányszor a vasvillát (de nem is múlik az ki rendes halállal). Hát még most, kérem, mikor a markába vannak az árvák. Ő osztott köztök segélyt, kommenciót, munkát, mindent; nem is lehet nagyon felhánytorgatni azt egy szegény nőnek, kérem! Az enyém meg kiváltképp is gusztussára volt mindég – hisz igaz, szép barna cseléd is, egészséges, mint a dió bele; nem mondhatok a formájára semmi hibát. – Mikor tavaly otthon voltam is, egyszer kis cédulát lelek az ágyon, csak úgy oda volt lökve. Igaz, nem volt rajta egyéb, mint hogy ekkor és ekkor legyen ott a magtár előtt, mert van még benn félvéka dercéje, ahogy utánaszámoltak. Na jó, de hát minek az ilyet is levélbe írni. Rossz világ nyelvire adni egy fiatal nőt az ilyennel? Az asszony csak elkacagta magát, nagy hirtelen összegyűrte, azután még neki állt feljebb, mert igen győzi szóval. Hát ráhagytam, mit izéljek azon a rongyos két héten? Örültem, hogy pihenhetek. Én nem vagyok, kérem, féltékeny, mert nem tartom érdemesnek; de olyan butának ne higgyen senki, nem estem én a fejem lágyára; még azt is jól láttam, hogy elveresedett Rozi, akkor nagyon. – „Na Rozál – csak ennyit szóltam –, úgy látszik, terajtad beteljesedik, amit szegény Mixi bárónk mondott nekem a Klarisz konteszka lakodalmakor.”
Az pedig a templomajtóban volt. Hátrébb maradt a boldogult Mixi báró, a násznép megett – úgy maga előtt engedte sorjában a sok sleppes dámát, csak úgy borsózott rajtuk a nehéz, száraz selyem. „Tudod-i, Péter fiam – aszondja nekem, s a vállamra üt –, én öreg legény vagyok, de a hátamon, hallod-i, a hátamon elviszem hazáig, ahány tisztes mágnásasszony meg lány van ebben a templomban!” Ilyen parasztosan beszélt mindég; tréfás ember volt. „Ne tessen már olyat mondani – feleltem neki nagy jámboran –, nem úgy lehet az ilyen fényes urasági családokban. Mert ezek példányképei a szegénységnek!” Csak rám mosolygott úgy a szeme sarkából, azt mondja: „Nagy huncut vagy te, Peti, többet tudsz te énnálam! De ami a példát teszi, hát az is igaz, jól leveszik rólluk a mustrát; vigyázz a szavamra, ha megházasodol! Mert ahány parasztlány meg menyecske igazságban találtatnék itten. (pedig ott volt három falu népe!), azt meg ezen a tenyeremen, ni (mutatta), haza tudom vinni neked!” Egy kis jó snapszféle volt már a fejében, villásreggeli után voltak; de azért okos ember volt szegény bárónk, értette a csíziót. De sokszor eszembe jutott ez a szava! Mindég is nehezen haboztam a házasság dolgában; gondoltam: engem könnyű volna megcsalni, mert nem vagyok féltékeny természetű! Utoljára is elvettem egy szegény özvegyasszony lyányát (mert az volt Rozál), gondoltam, az ilyen még inkább háládatos lesz, ha kiváltja az ember a nyomorúságból, jó helybe teszi, uradalmi sorba. Ami meg a nyoszolyóládából hiányzik, majd kipótolja ez a dolgosságával, okos eszével – mert mindenhez hozzáfogott ez már lyánykorában is az anyja házikójában; libát tömött tucattal, gyümölccsel kofálkodott a városban, meg a vasúti állomásnál árult, minden utas vett tőle tréfás szaváért, de még fogdozni sem hagyta magát, akárki mit beszél. Jár a világ szája, kérem; szépnek, ügyesnek mindég sok az irigye, de én csak jobban tudom, milyen volt. Már kétszer kihirdettek, de még nem férhettem a derekához. Csak nem vettem volna el, ha valami nagy szerelmetességet veszek észre rajta; van nekem elég rafinírozott eszem, nem estem én a fejem lágyára, ne higgye azt senki!
De most azért mégis itt vagyok, plüre esve, mit tetszik szólni hozzá a kedves főhadnagy úrnak? Kapok én tegnap az én Rozimtul egy levelet, hosszabbat, mint máskor, keservesebbet is. „No, te ember – azt írja –, engem ugyan kódussá tett az igaz női becsületem; megvonák szájamtól a betevő falatot ebbe a keserű időbe; elvevék teutánad való pénzbeli fizetésemet annak a lator ispánnak zsivány praktikája miánt!” És végigbeszéli nagy panaszszóval, hogy az ispán bevádolta a grófné őméltóságánál, mert már régebben haragban volt vele, amiért nem akarta sehogy se a kedvét tölteni, és egyszer meg is csikarta a pofáját, igaz, hogy nem látta más senki. „Meglássuk – azt mondja –, hogy kit bocsát el hamarébb az uraság, engemet-e, vagy a maga híres vitéz urát?” Mindenben megrövidítette azután, mindennek az alját, ocsúját osztotta neki – s mikor szegény a jussát követelte, elment vádolni a méltóságának, hogy az inamé ócsárolja a kegyajándékot, lázítja a többi asszonyokat. Pedig a mi grófnénkat könnyű felisztikélni valaki ellen, azt magamról tudom, sokszor próbáltam; aki a személye körül van, minden ellenségit kiütheti a kegybül ügyesen. Persze, az ispánra szüksége is van az uradalomnak, a huncut fejire; mikor jönnek az urak adó alá becsülni az uradalom földjeit, egyiknek udvarára egy malacocska szalad, másik pincéjébe egy hordó jó borocska hengeredik, tudja már ő azt, olyan-olyan elsőrendű földek vannak ott, kérem, „vízmosás”-nak beírva, a szegény ember meg nyögheti a magáét. Hát az ispánt fel is mentette a méltósága, de egy belső inas, régi hű ember, aki tíz esztendőn át a teste körül volt, még az ágya párnáit is ciházta – az mehet, meghalhat! No semmi, majd megemleget még! Mikor már késő lesz!
Hát így elvonták az asszonyomtól az én fizetésemet, ámbár a többi cselédasszony, még csak a részeges igáskocsis felesége is kapja. Mikor pedig elment szegény bocsánatért esedezni, ahogy szokás ott az udvarban, még a színe elé sem akarta engedni a méltósága, kibeszélni se hagyta, csak rászólt: „Mit akar maga? A maga ura egy szanitész-tiszt lovásza; nem is a hazát szolgálja, hanem a főhadnagyát! Én csak olyannak fizetek, aki a hazát szolgálja vagy engem!” – Hát ide tessen hallani, kedves főhadnagy uram, ezt érdemeltem tíz évi hű szolgálatért; egy poharát soha el nem törtem! Hogy nem a hazát! Múlt héten, mikor a nagy rohamunk volt, jutott is eszembe egy szempillantásig; de meg is szégyellhetné magát, ha én itt elesnék! Majd nyomkodná, tudom, a szemét a szagos zsebkendővel, emlegetné szegény boldogult Pétert, akinek nem volt párja! De azért nem írom meg neki, hogy mi s hol vagyok, nem én; majd megtudja, ha akarja; nem tartom érdemesnek, hogy írjak! A kocsisné azt mondta azután a feleségemnek, hogy miért nem kérte térgyen állva, azért nem engedett meg; mert azt ő már megkívánja! Deiszen, azt a kutya mániáját a rossz… na, de olyat nem illő leírni! Meg is írtam Rozálnak, csak azt tudjam én meg, kettőbe töröm a derekát! Megtanultam én már annyit a kedves főhadnagy uram mellett, hogy élő ember előtt nem méltó; hogy meg kell tartani mindenkinek az emberi méltóságát; mert egy inasnak is van méltósága!
Ámde mit ér, ha most mégis így vagyok, fizetés nélkül, kommenció nélkül; s a grófném nem is tudja, hogy mindennap eleshetek a hazáért. Így elkeverte az én életemet egy asszony, így köszönte meg, hogy elvettem a szegény sorsból, kihúztam a nyomorúságból, uradalmi helybe tettem csak puszta szeretetből! Gondoltam, most legalább kipótolja nekem a takarékosságával, dolgosságával, mert se kicsi, se nagy otthol; házbért nem fizet. Meg is tette idáig, majd szinte kétezer koronát összespórolt, összekofálkodott; de hát minek olyan vad, morcos, hetyke? – Nem tud bánni az emberekkel; bolondítani kell a férfit, kérem, egy kicsit. Akkor lett volna mindenünk; oszt hagy járjon a világ szája! Mert így is csak jár; minap is a testvérnéném csavargatta a szót egy levelibe: „Na a te feleséged is kiszottyant a kegybül, meg minden jóbul, mióta az új gépészné idekerült; szép szőke nő, Pestre való. Ha Rozi eddig csak kacagta a más szegény ember sorját, most ő is megpróbálja!” Hát ez meg már mire céloz? Elértem én, nem vagyok én olyan buta; tudom, hogy ez is a lelkemet akarja emészteni; mindég is ellenségem volt az osztozás mián, a feleségemet is gyűlöli. Ilyen az ember, kérem! Az uraságnak is az nem tetszett, hogy az én asszonyom iparkodott, vállalkozott, meggyarapodtunk egy kicsit; amellett ruhás volt mindég a dolga után; a gyerek se lepte el mindjárt. Az ilyen főúri nép csak azt szereti, kérem, ha csupa koldus nyomorult veszi körül, hogy a falat kenyérért is térgyen esedezzen előtte. Ki is kell innét Amerikába menni, ha az ember egy kis tőkét akar szerezni, valamit próbálni vele, forgatni magát a világban. De erős gondolatom volt ez nékem kiskölyök korom óta; de nagy zsidó ész szorulhatott énbelém!
Az igaz, hogy kedves főhadnagy uram megharagszik, ha ezt említem; mint most egy éve, a hilfszplaccon, mikor az emberi társadalom mibenlétét magyarázta nekem. (Na, igaz, hogy jó helyen!) – Hiszen mind szép ez, kedves, szeretett volt gazdám, amire oktatott; de lám, azért mégiscsak háború van, immár három éve. S én itt állok a közepibe, s azt se tudom már, ki vagyok, ki voltam; vagyok-e még Szelepcsényi Amália grófné belső, asztali inasa, vagy sem? Megtart-e a háború utánra? Tíz év alatt egy poharát sem törtem! Isz ha csak azon fordulna, hát (az okosabb enged), írnék neki éppenséggel egy szép levelet, nem esedezve, csak tisztességesen; mert illenék mégis kimagyarázni az asszony tévedését; minek üldözzék ott azt a gyenge nőt. Ha nem kap fizetést, a készt eszi fel nekem otthol. És mégiscsak az én hitvesem, kérem; ha valami igazat megtudnék róla, és meggyőződnék a pletykáról… én olyan szocialista leszek, kérem, hogy az elcsapott régi gépészünk se különb.
Ki tetszik nevetni, kedves főhadnagy uram? Hát furcsa ember is vagyok én, annyi szent, magam is belátom; olyan felemásnak születtem, mint a tarka bornyú. Szegény magyar ember volt az apám, zselléres parasztember, de magam grófi inas vagyok, és kiművelődtem még könyvileg is, magam passziójára; kedves főhadnagy uram mindég Bölcs Péternek csúfolt. Bevettem én a fejembe a főhadnagy uram igazmondó újságjait is, meg amit saját maga írt; de azért az az Amerika mégis furcsa ország lehet, ahol nem becsülik a rangot, születést; mindenki egyenlő, csak „elvtárs” vagy „Fekete úr”.
Én kiskorom óta közöttük ülök a legfényesebb mágnási családoknak, ösmerem mindnek az állapotjait, atyafiasodását, szeretősködését, jobban, mint önmaguk; valami az, kérem! Nehéz volna arról leszokni! nehéz az embernek e kis bőrből kibújni, míg meleg; harminchárom éves vagyok én már. Tán nem is jól van ez a világ, de már az próbálja helyreigazítani az életivel, aki most kezdi elölről. S az asszonyt is, ha már az ember elvette, tűrni kell, nem cserélheti, mint a lovát. Most úgy megjött az ándungom: írok egy szép levelet a grófnémnak (úgyis csak azt várja, tudom!), egyet meg Rozinak, megfeddem a viseletjét benne, egyet a testvérnénémnek, hogy éljenek békességben, mert én itt ma élek, holnap halok. Jajhaj, talán igaza is volt kedves főhadnagy uramnak, hogy megrontja az ember szellemit a tízéves cselédsors; de hát már mit tehessünk? Gyengeség az egész, kérem, emberi gyengeség.
1917