Shakespeare

A KÉT VERONAI IFJÚ.

(Fordította: Arany László)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V.SZÍN
VI. SZÍN
VII. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

BEVEZETÉS

A két veronai ifjú nyomtatásban először az 1623-iki folióban jelent meg; de már előfordul Meres 1598-iki lajstromában a Palladis Tamiában Shakspere darabjai közt, mint a költőnek egyik legismertebb vígjátéka. Származási ideje valószínüleg 1591-re tehető. Nyelve, verselése, szerkezete, jellemzése azt mutatja, hogy a költő ifjukori művei közé tartozik. Meséje részben a spanyol Montemayor „Diana” czímű regényének epizódjából van véve. E regény spanyolul először 1560-ban jelent meg, s azóta nemcsak több kiadást ért, hanem majd minden európai nyelvre lefordították. Angol fordításban is megjelent 1598-ban, de kéziratban már a nyolczvanas években forgalomban s így Shaksperenek is hozzá férhető volt. Ebből epizódja kivonatban s különösen azon vonásaiban, melyekben a Shakspere színművével való megegyezés félreismerhetetlenül szembe ötlik, így szól:

Felismena korán elvesztvén szüleit, eleinte egy apácza-kolostorban, nagynénjének, az apátnőnek vezetése alatt nevelkedett; azután a lusitaniai király székhelyén, nagyanyjának házában tartózkodott. Itt belé szeret Felix lovag és megnyeri közvetítőnek szobaleányát, Rosinát. A hogy ez az első levelet kézhez adja, Felismena eleinte visszautasítja, aztán megbánja és kiváncsian mégis magához kéreti, a legapróbb vonásokig át van véve Shakspere vígjátékába, az első felvonás második jelenetében; különösen a szobaleány második kisérlete. „Végre, szól Felismena Montemayornál, (kinél Rosina első és második kisérlete közt egy Felismenára nézve álmatlan éjszaka fekszik; megjött a nappal, sokkal későbben, mint kivántam, és belépett szobámba az okos Rosina, hogy felöltöztessen, s mintegy véletlenül földre ejté a levelet. Mihelyt észrevevém, így szóltam: „Mi az, a mi ott leesett? Mutasd tüstént, mondám; ne bosszants, vagy mondd meg, mi az?” „Jézusom! mondá ő, úgy tetszik, mint ha látni akarná. Hiszen ez a tegnapi levél.” „Bizonyára nem az – mondám, – mutasd, hadd lássam, nem hazudtál-e?” Alig mondám ezt ki, már kezembe nyomta a levelet s így szólt: „Verjen meg az isten, ha más valami!” Én, ámbár igen jól megismertem, így felelék: „Valóban nem az; ezt ismerem, bizonyára valamelyik szeretődtől van; elolvasom, hadd lássam, mily bolondságokat ír neked.” Felismena elolvassa a levelet, felel reá és most szerelmi viszony szövődik közte és Felix közt. Ennek atyja, kitől eleinte titokban tartják, nyomára jön, rosszalja a frigyet, és fiát, hogy elfeledtesse vele szerelmét, a nagy fejedelemnő, Augusta Caesarina udvarához küldi. Felix elútazik, s annyira bánkódik, hogy elfelejti kedvesét elútazásáról tudósítni. Felismena elhatározza, hogy álöltözetben utána megy. A hű szobaleány gondoskodik férfiruháról és paripáról. Felismena eljut a helyre, hol kedvese tartózkodik, és betér egy félreeső fogadóba. Éjfélkor felköti a fogadós, és felszólítja, hogy hallgasson meg egy éji zenét, melyet a szomszédban lakó szép és előkelő hölgynek adnak. Kinyitja ablakát s azonnal felismerni véli kedvese szolgájának, Fabiónak hangját, a mint a zenészeket felszólítja, hogy kezdjenek a hangversenyhez. Először egy hosszabb románczot adnak elő, azután hárfa mellett egy hang hallatszik, melyet rögtön Felix hangjának ismer fel. Még két dal következik, melyekből kétségtelenül megtudja, hogy Felix hűtlen lett hozzá és az ünnepelt szépségbe szerelmes. Másnap találkozik Fabióval, ki nem ismer reá és kérdéseire elbeszéli, hogy urának új kedvesét Celiának hívják. Fabio közvetítésével Felismena mint apród Felix szolgálatába lép, kinek bizalmát csakhamar annyira megnyeri, hogy közli vele szerelmi titkát és leveleit általa küldi Celiához. Celia meglehetősen hidegen érez Felix iránt. De Felismena, daczára saját benső lelki küzdelmeinek, buzgalommal és minden erejéből védi előtte Felix ügyét. Ennek az lesz a következménye, hogy Celia heves szerelemre gyúl a szép apród iránt, ki természetesen nem viszonozhatja azt, de nem meri a valóról felvilágosítni. Heves jelenet támad köztük, melynek végével Celia, magán kívül szégyenében, szobájába zárkózik és övéi másnap holtan találják. Felix kétségbeesetten, hírt sem adva magáról, elhagyja az udvart, és a nagy világba megy. Felismena újra utána indul; bolyongása közben megmenti Diana három nympháját három vad ember üldözésétől, más izben egy lovagot lát harczban három más lovaggal, kik meg akarják rabolni. Két rablót elejt nyilával, a harmadikat legyőzi maga a megtámadott lovag, kiben Felismena kedvesére ismer. Ennek szerelme újra s még erősebben fölébred, s a szerelmes pár végül boldogan egyesül.

E kivonatból nem csak az látszik, mit vett át belőle Shakspere, hanem az is, hogy vígjátékának magvát, drámai mozgató elemét: Proteus ingatagságát s ennek következtében a barátság és szerelem összeütközését, általában mindazt, a mi Valentin körűl csoportosul s magát Valentin alakját, a költő nem Montemayor regényéből vette, s mivel más forrását sem lehet kimutatni, mindez, vagyis a tulajdonképeni dráma Shakspere leleményéből származik, ki itt is, mint más forrásainak felhasználásánál megmutatja, mint önt életet, mozgást, világosságot a holt anyagba. A mire Steevens mint forrásra utal, Sidney Arcadiájára, hol a száműzött Pyrocles a heloták élére áll, s ebből származnék Shaksperenél Valentin menekülése és a rabló-kapitányság elfogadása, az igen messzemenő és erőszakos következtetés, melyet semmi sem igazol. Még jobban figyelembe vehető a tizenkét vadászról szóló német mesére való utalás. E mesében a királyfi elhagyott menyasszonya tizenegy más leánynyal, vadásznak öltözve, szolgálatába lép hűtlen kedvesének. Épen vadászaton vannak, midőn hírt vesznek, hogy a királyfi új menyasszonya közeledőben van. A mint ezt az elhagyott leány hallja, ájultan a földre roskad. A királyfi azt hiván, hogy kedvelt vadászának valami baja történt, hozzá fut, és segíteni akarván rajta, lehúzza kesztyüjét. Ekkor megpillantja a gyűrűt, melyet hajdan első menyasszonyának adott, s a mint jobban arczába tekint, rá ismer. Ez – mondja Hertzberg – nagyon emlékeztet Julia felismerési jelentére az utolsó felvonásban. Minden, az álruha, ájulás, gyűrü, úgy megegyezik, hogy alig lehet véletlen találkozásnak tartani. Inkább meglehetősen valószínű, hogy e mese Angliában úgy, mint Németországban, jó korán el volt terjedve. Shakspere a nép szájából vehette e motivumot.

Az udvari mulatságok lajstromából (Extracts from the Accounts of the Revels at Court), melyet Cunningham tett közzé, kitünik, hogy már 1584-ben adtak elő a királyi udvarnál egy színművet, melynek czíme: „The history of Felix and Philiomena” nem hagy fenn kétséget az iránt, hogy tárgya Montemayor spanyol regényéből volt merítve. Ez esetben az sem lehetetlen, hogy a költő ezt a darabot vette kidolgozásának alapjául, a mint többször megtette drámaíró elődjeinek gyönge kisérleteivel.

A darabot, nem mint elődjei, a két szerelmesről, hanem a két barátról nevezte el, a kik drámájának hősei, s alapeszméjének, a barátság és szerelem összeütközésének képviselői. Ezeknek elválásával kezdődik a cselekvény. Az egyiket, Valentint, a tettvágy idegen földre hajtja, míg a másik, Proteus (kinek nem czélzatosság nélkül adta a költő a sok alakú tengeri isten nevét s ezzel is mintegy előre figyelmeztetni akarta a nézőt ingadozó jellemére). otthon marad, mert rabjává tette a szerelem. De Valentin sem marad sokáig ment a szerelem hatalmától. Alig érkezik meg a milanoi herczeg udvarához, ennek leánya, a szép Silvia rabságba ejti szivét. Most már ő is olyan, mint Proteus. Megtanulta szintúgy összefonni karjait, mint a ki duzzog; gyönyörködni a szerelmes dalokban, mint egy vörösbegy; magánosan bolyongni, mint a pestises; sóhajtani, mint az iskolás fiú, a ki elvesztette ábéczéjét; sírni, mint ifjú hajadon, kinek nagyanyját kiterítették; böjtölni, mint a ki diétát tart; virrasztani, mint a ki rablástól fél; nyöszörögni, mint koldus mindszentnapkor. Ő is viszontszerelmet talál, mint Proteus; de húsz fáradságos, hosszú, álmatlan éjszakával kell megfizetnie a boldogság egy pillanatát. Akadályok állnak szerelme útjában. A herczeg a gazdag és bamba Thuriót szánta leányának. De legnagyobb ellensége szerelmének, barátja lesz. Proteus Silvia láttára elfeledi kedvesét, barátját, elfeledi a becsületet, s egészen átengedve magát zsarnoki szenvedélyének, kész boldogtalanná tenni barátját. Julia, ki mint apród szolgálatába áll, látni kénytelen, mint lesz szivének bálványa nemcsak hozzá hűtelen, hanem áruló és árulkodó, s elárulja és meghiúsítja a szerelmesek szökését. De Silvia hűsége diadalmasan ellenáll a hűtlen barát terveinek. Álöltözetben utána megy száműzött kedvesének, ki mint rabló-vezér uralkodik az erdőkben. Hiába szabadítja meg Proteus a rablók kezébe esett herczegnőt. Nem kap tőle más jutalmat, mint kemény leczkét a hűség kötelességéről, aztán maga is kezébe esik Valentinnek, elárult barátjának, a rablók vezérének, s most egész erkölcsi meztelenségében védtelenül áll barátja és kedvese előtt, kiket egyaránt elárult. Ekkor hirtelen bánat és vezeklés szállja meg a hitszegő Proteus lelkét, és Valentin alig hallja megbánása szavát, midőn megbocsát neki. Thurio lemond a leányról, ki nem szereti, s az általános engesztelődés és bocsánat közepett a herczeg sem marad hátra, s nemcsak Valentinnek bocsát meg, hanem a többi rablónak is. Valentin megkapja Silvia kezét, Proteus szerelme ismét fölébred Julia iránt, s a barátság és szerelem összeütközése, mely már-már közelről kezdte súrolni a tragédia határát, vidám, derült képpé változik át, mint mikor a nap sugaraitól hirtelen szétfoszló ködön keresztül mosolygó, virágzó szép tájat pillantunk meg.

E végjelenetek lélektani lehetetlenségei – jegyzi meg Kreyszig – nyilván kizárják az első felvonásokban kitünően tervezett darabnak mélyebb hatását. Inkább könnyű vázlattal van dolgunk, mint egész végig művészileg kidolgozott munkával. Az érdeket inkább egyes szépségek nyújtják, mint a jelentős egésznek összhangzatos kifejlődése. Mind a mellett a finom és szerencsés fordulatok teljessége, valamint a komikus jelenetek pezsgő humora magas fokban emelik az érdeket, és ha Shakspere lélektani művészete nem mutatkozik is itt egész későbbi erejében, mégis távol vagyunk attól, hogy egészen nélkülözzük.

A darab stilje a dialog emelkedett részeiben mintáját nyújtja az akkoriban divatos euphuismusnak. Így nevezték Lily „Euphues” czímű regényéről azt a szellemeskedő, ötletekkel, mesterkélt fordulatokkal és szójátékokkal teljes irásmódot, melyet a spanyolok irodalmában, legkiválóbb képviselője, Gongora után, gongorismusnak neveztek, s mely azon időtájt minden irodalomban többé-kevésbé divatossá vált, s kisebb tehetségeknél későbbi időben is szemkápráztatólag pótolta a valódi szellemet. Erzsébet királynő udvaránál divatos volt az euphuismus, és Shakspere is eleget tett ebben kora ízlésének, míg később a Felsült szerelmesek-ben kitünő torzképét mutatta be és nevetségessé tette. Különben itt is már öntudatosan hajtja túl az euphuismust, például midőn Valentin szerelmi lázában így dicsőíti kedvesét Proteus Juliájának rovására:

Ám nyerje el a nagy kitüntetést,
Hordja hölgyem uszályát, hogy ne lopjon
Csókot ruháiról a durva föld,
Mert ezt kevélylyé téve ily magas kegy,
Nem szülne több édes szavú virágot,
S örökössé tenné a zord telet.

Helyesen felel erre Proteus: Minő dagály ez? De Valentin még nagyobbakat mond Silviájáról:

Oly dús vagyok ezen kincs birtokában,
Mint húsz tenger, ha nektár lenne habja,
Fövénye gyöngy, sziklája színarany.

De oly helyek sem hiányoznak, hol e túlgazdag képek, a kecses csiszoltság szerencsésen párosulnak természetes kellemmel és valódi érzéssel. Így például a darab egyik legbájosabb helye, hol Julia, midőn kalandos útjára határozza magát, szerelmének erejéről beszél Lucettának:

Ha gátolod, csak annál jobban ég.
A kis patak, mely csörgve folydogál,
Tudod, ha feltartják, dühöngve csap ki;
De hogyha szép futása gáttalan,
Édes zenét csörög a sík kövekkel,
Lágy csókot adva minden parti fűnek,
Mit bujdosásiban előtalál;
S így sok kanyargással belébolyong,
– Önként szaladva – a vad óczeánba.
Hadd menjek én hát, útamat ne gátold,
Türelmetes leszek, mint szép folyam,
Minden nehéz lépten megpihenek,
Míg végre eljutok szerelmesemhez;
És ott megállok, mint sokat törődött,
Dicsőült lélek az elysiumban.

A mint különben a darab két fő női alakja, Julia és Silvia, a legrokonszenvesebb és messzire felülhaladja a férfi-alakok szinezését, úgy a legszebb helyek is azon jelenetekben találhatók, hol az egyik vagy másik leány áll az előtérben. Mind a ketten az igazi nőiesség azon bájos alakjai közé tartoznak, melyeknek másai oly fényesen vannak képviselve Shakspere gazdag képcsarnokában. A gyöngédebb, félénkebb Julia Violával és Helénával, a határozattabb és bátrabb Silvia Rozalindával és Imogennel áll rokonságban, de mind a ketten képviselői az odaadó, szerelmében önmagát feledő nőiességnek, melyet a költő ez ifjúkori munkája után még annyiszor rajzolt gazdag színekkel és tökéletesedő művészettel. Mily bájosan van leírva néhány szóval a két leány, midőn Julia Silvia arczképét szemléli, s kedves kaczérsággal, ártatlan féltékenységgel összehasonlítást tesz kettőjök bájai közt:

Ím itt az arczkép. Lássuk: gondolom,
Ilyen fejékkel az én arczom is
Lehetne oly varázsló, mint ez itt;
Festő uram hizelge egy kicsit,
Ha nem nagyon hizelkedem magamnak. –
Szép barna fürt, enyim meg tiszta szőke:
Hiszen ha őt ezért imádja Proteus,
Kerítek én ily színü álhajat.
Szeme üvegkék, épen mint enyim;
De homloka kicsiny, enyim magas.
Ugyan mi is kötötte volna hozzá,
Mi bennem is szintúgy le nem köti,
Ha nem vak isten volna a szerelem?

Végre, hogy ezt se hagyjuk említetlenül, vannak, kik a költő életében személyes motivumot is találnak, a csalódott barátságot, mely a darab keletkezésénél közreműködhetett. Valentin keserű szavait, melyekkel az ötödik felvonásban a divatos barátok megbízhatatlanságáról elmélkedik, összeköttetésben a sonettek némely helyével, ily csalódott barátságra magyarázzák. És valóban az akkori divatos udvari urak közt, kiknek körében a költő megfordult, nem lehettek ritkák a példái a barátság és szerelem összeütközéséből támadt baráti csalódásoknak. Hiszen magáról Shakspere-ről is beszélik, hogy hasonló csínyt követett el barátja és kedvencz színésze, Burbadge Richard ellen, midőn egy ennek szánt szerelmi találkozóra maga ment el, a történeti jogra hivatkozva, mely szerint hódító Vilmos megelőzi III. Richárdot.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Nyilt tér Veronában.

Valentin és Proteus jönnek.

VALENTIN.
Hagyd el, le nem beszélhetsz, Proteusom. –
Otthon maradt legény süsők marad.
S ha ifjú éltedet nem tartaná
Lekötve kedvesed varázs szeme,
Útamra társul kérnélek legott,
Szétnézni a világ csudái közt,
Semhogy pulyán henyélve töltsd napod
Itthon idétlen lomhaság ölén.
De ha szeretsz: szeress, s oly boldogan,
Mint enmagam szeretném, ha szeretnék.

PROTEUS.
Elmégy? Valentin, ég áldása rád!
Gondolj Proteusra messze útadon,
Ha boldogan sok ritkaságra lelsz,
S kivánj az üdvben engem részesül,
Ha jó szerencse ér; s veszély között,
Hahogy veszély viharzanék feléd,
Bizd szent könyörgésimre bánatod,
Mert én leszek könyörgőd, jó Valentin.

VALENTIN.
S forgatsz szerelmes könyvet értem úgy-e?

PROTEUS.
Azaz, olyat csak, melyet szeretek.

VALENTIN.
Tehát a hő szerelem hűs regéjét,
Hogy úszta át Hellespontot Leander?

PROTEUS.
No akkor hő regét, hőbb szerelemről,
Mert benne bezzeg forrott hő szerelme.

VALENTIN.
Igaz, neked pedig torkodra forr,
S a Hellespontot még sem úszod át.

PROTEUS.
Torkomra forr? – Ne forrázz így, ne főzz le!

VALENTIN.
Nem is, magad főztjét eszed.

PROTEUS.
        Hogyan?

VALENTIN.
Szeretni, hogy kínunkon bajt vegyünk;
Bús sóhajom lenézést; húsz nehéz,
Éber, keserves éjen percznyi kéjt:
Ha nyersz, talán boldogtalan nyerés,
És vesztve, mennyi gond a nyereség!
Úgy, s így eszednek árán lészsz bolond,
Vagy a bolondság győzi meg eszed.

PROTEUS.
Így azt sütöd ki, hogy bolond vagyok.

VALENTIN.
Félek, kisül nálad valóban az.

PROTEUS.
Te a szerelmet mondod csak bolondnak,
S én nem vagyok maga a szerelem.

VALENTIN.
De ő urad, mert ím uralg fölötted,
S kit így le bír igázni egy bolond,
Bölcsek sorába nem teszed talán?

PROTEUS.
De bölcsek írják, hogy mint gyenge bimbón
Maró kukacz lakik, szintily maró
Szerelem él a legnemesb eszen is.

VALENTIN.
És bölcsek írják, hogy mind gyenge bimbót
Feslés előtt lemar már a kukacz,
Így rontja meg az ifjú gyenge elmét
A szerelem; lehervad bimbajában,
Elveszti frisseségét már tavaszszal,
S jövő reménye szép gyümölcseit,
De mért időzöm én veled vitázva,
Ki e szerelmi vágynak esküvél föl?
Isten veled. A révben vár reám
Atyám, hogy onnan nézze távozásom.

PROTEUS.
Én is veled megyek, kedves Valentin!

VALENTIN.
Nem, jó Proteus; mi most búcsút veszünk.
Küldj majd Milánba néha hírt magadról,
Szerelmed üdviről, s mi más egyéb
Esett barátod távollétiben,
S leveleimmel majd fölkereslek én is.

PROTEUS.
Szerencse érjen útadon s Milánban.

VALENTIN.
És téged itthon; s most az ég veled.
        (El.)

PROTEUS.
Kitüntetést vadász ő, én szerelmet:
Hogy meghaladja, elhagyá barátit;
Én őket, enmagam, mindent hagyok.
Te, Julia, te tetted rajtam ezt,
Hogy nem tanulok, és időm pazarlom,
Embert, világot, mind föl sem veszem,
Szivem borús- s beteggé lőn eszem.
Ugri jön.

UGRI.
’Csés jó napot. Nem látta ön uram?

PROTEUS.
Most ment hajóra, megy Milán felé.

UGRI.
No huszat egyre, hogy már messze jár,
S így én szegény eltévedt juh vagyok.

PROTEUS.
Valóban a juh gyakran elbolyong,
Ha a juhász nincs a juhnyáj körül.

UGRI.
Ön hát azt hiszi, hogy uram juhász, én meg birka vagyok?

PROTEUS.
Azt hát.

UGRI.
Akkor az én szarvam az ő szarva, akár ébren vagyok, akár alszom.

PROTEUS.
Birkához illő mulya felelet.

UGRI.
Ez azt teszi, hogy én birka vagyok.

PROTEUS.
Azt, és hogy urad juhász.

UGRI.
De ezt egy czirkumstáncziával megczáfolom.

PROTEUS.
Nehéz lesz; mert én meg másikkal bebizonyítom.

UGRI.
A juhász keresi a juhot, nem a juh a juhászt; de én keresem uramat és nem uram engem: ennélfogva én nem vagyok juh.

PROTEUS.
A juh megy ennivalóért a juhász után, s nem a juhász megy ennivalóért a juh után; igen, de te mégy bérért urad után, és nem urad megy bérért teutánad: ennélfogva juh vagy.

UGRI.
Még egy ilyen bebizonyítás, s akkor csakugyan bőgnöm kell. Beé!

PROTEUS.
De hallod-e? átadtad-e Juliának levelem?

UGRI.
Át, uram. Én az eltévedt bárány, neki, az eltévedendő báránynak átadtam az ön levelét; és ő, az eltévedendő bárány, nekem, az eltévedt báránynak, semmit se adott fáradságomért.

PROTEUS.
Tyhű, ez a legelő itt nem elég ennyi báránynak.

UGRI.
Ha nem elég, vágja le ön a bárányt.

PROTEUS.
Hohó, ficzkó, az ilyen beszédért majd adok.

UGRI.
Bizony, a levél elviteléért meg is érdemelnék már egy kis borravalót.

PROTEUS.
Nem azt, kölyök, hanem majd kancsukát.

UGRI.
Nem jó hal a csuka, szálkája szúr.
Nem szolgálok, ha így fizet az úr.

PROTEUS.
De mit mondott Julia? (Ugri int.) Intett?

UGRI.
Dehogy hintett, uram, még csak nem is nyújtott egy fillért sem, pedig e levéllel egészen elloptam a napot.

PROTEUS.
A két szó összetéve: naplopó.

UGRI.
Ha már összetette az úr, csak tartsa meg fáradsága díjául.

PROTEUS.
Ejnye szemtelen, ezt el nem nézem.

UGRI.
Én meg elnéztem önt gavallérnak, de már ellátom, hogy semmit sem ád.

PROTEUS.
Úgyséra mondom, gyors eszed van.

UGRI.
Mit ér, úgy sem érem vele utól az ön lassú erszényét.

PROTEUS.
De szólj hát: nem nyilatkozott?

UGRI.
Ha az ön erszénye nyílik, én is megmondom, nyilatkozott-e?

PROTEUS.
No jó; ne. Hát mit mondott?

UGRI.
Igazán, uram, aligha nyeri el.

PROTEUS.
Mit? Hát csak ennyit tudtál kivenni belőle?

UGRI.
Nem tudtam én, uram, épen semmit kivenni belőle, még csak egy aranyat sem. S ily kemény lévén irányomban, ki az ön érzelmét vittem, ép oly kemény lesz ön iránt, ki önérzelmét mondja neki. Ne is adjon neki emlékül mást, mint követ, mert ő kemény, mint aczél.

PROTEUS.
Hát mit sem szólt?

UGRI.
Nem; még csak annyit sem, hogy „nesze fáradságodért.” Köszönöm, uram, ezt a kis pénzt, majd hálából ezután csak vigye szerelmes leveleit maga. Majd ajánlani fogom önt uramnak.

PROTEUS.
Menj, mentsd meg a veszélytől a hajót,
Mert nem vesz el, ha rajta vagy te is;
Száraz halálra szánva rég nyakad.
Én meg megyek, jobb postát küldeni,
Mert félek, rá sem néz versemre Juliám,
E félbolond kamasztól kapva azt.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Julia kertje.

Julia és Lucetta jönnek.

JULIA.
De mondd, Lucetta, most magunk vagyunk,
Tanácslod-é nekem te a szerelmet?

LUCETTA.
Igen, úrnőm, szemesnek a világ.

JULIA.
És a nemes legények szép sorából,
Kiket naponkint itt látsz rajzani,
Mit vélsz, melyik legérdemesb reám?

LUCETTA.
Kérem, sorolja el nevök, s kitárom
Rövid eszem szerinti véleményem.

JULIA.
Mit tartanál tehát szép Eglamourról?

LUCETTA.
Csinos lovag, szép, s jól beszél talán,
De ön helyén sohsem választanám.

JULIA.
Talán hát a gazdag Mercatio?

LUCETTA.
Hiszen gazdag, de máskép, úgy… no jó.

JULIA.
Jobb lesz tehát tán Proteus, a nemes?

LUCETTA.
O ég, szegény fejem nem érdemes…

JULIA.
Hogyan, e névre mért vagy ily zavart?

LUCETTA.
Bocsánat, a szemérem visszatart,
Hogy én szegény bohó, érdemtelen,
Itéljek ily nemes, szép emberen.

JULIA.
S ha a többin igen, fölötte mért nem?

LUCETTA.
Mert benne legtöbb mind között az érdem.

JULIA.
Honnan tudod?

LUCETTA.
Nincs más reá, csak asszonyos okom,
Úgy gondolom – no mert úgy gondolom.

JULIA.
Tanácslod-é, hogy szivem őt szeresse?

LUCETTA.
Az ily szerelmet úrnőm meg ne vesse.

JULIA.
De szivemért mind közt csak ő nem esdett.

LUCETTA.
Titkon szeret, ez is milyen nemes tett.

JULIA.
De nem szerethet; szót sem ejte még.

LUCETTA.
Ó a lezárt tűz még több hévvel ég.

JULIA.
Az nem szerethet, a ki nem mutatja.

LUCETTA.
S még úgy sem, a ki mindenütt fitatja.

JULIA.
Bár látnék át szivén.

LUCETTA.
        Olvassa ezt.

JULIA.
„Juliának” – és kitől?

LUCETTA.
        Ott benne van.

JULIA.
Mondd, mondd, ki adta ezt neked?

LUCETTA.
Valentin úr inasa, és Proteus küldheté.
Önnek kivánta hozni, de arra járva én,
– Ha tévedék, bocsánat – ön helyett elvevém.

JULIA.
Szerénységemre mondom, szép kerítő!
Hogy mersz te ily levélkét elfogadni,
Szép ifjúságom ellen sugni-bugni?
Hitemre, érdemes, nagy hivatal,
S te rá egészen méltó hivatalnok.
Ne a levél! Meglásd, hogy visszavidd,
Máskép szemem elébe ne kerűlj.

LUCETTA.
Szolgálatom bér s nem haragra méltó.

JULIA.
Takarodol?

LUCETTA.
        No hát csak tépelődjék.         (El.)

JULIA.
S mégis, mi jó lett volna áttekintni.
De visszahívni szégyen volna már,
S felkérni arra, a miért leszidtam.
Milyen bolond! Hisz tudja: lyány vagyok,
S még sem erőszakolja rám levelét!
Hisz a leány szemérmiben „nem”-et mond,
De jobb szeretné, hogy „igen”-re értsék.
Fhű, e bohó szerelem mily viszás,
Makacs gyerekként dajkáját czibálja,
S rögtön alásan nyalja vesszejét.
Hogy szidtam el, mi mérgesen Lucettát,
Holott szerettem volna, hogy maradjon;
Hogy ránczolám, dühvel, szemöldököm,
Pedig belől szivem mosolyra késztet.
De im itt vezeklek, visszahívom őt,
S bocsánatot kérek csúf tettemért.
Lucetta, hé!        (Lucetta visszajő.)

LUCETTA.
Parancsol a kisasszony?

JULIA.
Közel van délidő?

LUCETTA.
        Bár volna már,
Hogy éhit ön ebédjén verje el,
S ne a cselédjén.

JULIA.
Mi az, mit oly mohón veszesz föl?

LUCETTA.
Semmi.

JULIA.
Hát mért hajolsz?

LUCETTA.
        Fölvenni egy papirt,
Mit ép elejték.

JULIA.
        S e papirka semmi?

LUCETTA.
Semmi nekem szóló.

JULIA.
No akkor hagyd ott annak, a kinek szól.

LUCETTA.
Hej a kinek szól, nem hazudik ez,
Ha félre nem csavarják a szavát.

JULIA.
Tán verset írt hozzád szerelmesed?

LUCETTA.
Hogy eldaloljam, kérem önt, szerezzen
Egy dalt reá, hisz ön le tudja tenni.

JULIA.
Le sem, föl sem teszek felőle semmit,
Legjobb, dalold „Fáj a szivem” dalára.

LUCETTA.
Ily lágy zenéhez ez nagyon nehéz;
De szép lehetne, hogy ha ön dalolná.

JULIA.
S mért nem te?

LUCETTA.
        Én nem érek oly magasra.

JULIA.
Lássuk dalod. – Hogyan, tubám, mi ez?

LUCETTA.
Csak csendesen, előbb dalolja végig;
De még sem ép szerettem e szavát.

JULIA.
Nem?

LUCETTA.
        Nem, nagyon éles.

JULIA.
        Te meg, babám,
nagyon belé csapsz.

LUCETTA.
        Ön meg nem figyel rá,
S ekként zavarja a harmoniát.

JULIA.
Te rontod el, hogy hívatlan bevágsz.

LUCETTA.
Én csak Proteusért vágtam belé.

JULIA.
Ej, nem zavar tovább e fecsegés,
Szerelmi ömlengések halmaza. – (Eltépi a levelet.)
Menj, takarodj, hadd ott azt a papirt,
Még fölkaparná, engem mérgesítni.

LUCETTA.
Széttépi, – hej pedig tudom, szeretné,
Ha másszor is zavarná ily levél.        (El.)

JULIA.
Bár másszor is bosszantana ilyessel!
Ó csúf kezek, ily szókat tépni szét;
Tolvaj darázs, a mézet megrabolni,
S megölni a méhet, mely azt szedé!
Minden darabját összecsókolom.
Ím rajta – „szép Julia.” – Csúf Julia!
De meglakolsz e csúnya tettedért,
A durva kőre szórom rossz neved,
S gunyolva gázolok gőgöd felett.
S itt írva – „bús sebzett szivü Proteus.”
Sebzett szegény név, keblem lesz az ágy:
Pihenj, a míg be nem heged sebed,
S én bekötöm malasztos csókjaimmal.
De két-, háromszor volt „Proteus” leírva:
Jó szél, ne lengj, egy szót se vigy odább,
Míg össze nem szedem minden szavát,
Saját nevem kivéve, mit vihar
Ragadjon zord, kopár szirtes hegyekre,
S onnan hajítson zúgó tengerárba.
Ni, egy soron itt kétszer is neve:
„Szegény Proteus, bús szenvedő Proteus
Szép Juliához.” – Ezt széjjel szakítom;
De mégse, nem, oly szépen illenek
A résztvevő és bús név együvé.
No, összehajtom, rátakarlak, így:
Csókold, öleld, czivódj, tedd a mi tetszik.
Lucetta visszajő.

LUCETTA.
Kisasszony,
Tálalva van, és atyja várja önt.

JULIA.
Jól van, gyerünk.

LUCETTA.
Hát e papirt hagyjuk, hírmondani?

JULIA.
Ha becsbe tartod, szedd föl s rakd zsebedre.

LUCETTA.
Hisz zsebre raktam érte már sokat;
De mégis elteszem, hogy meg ne hüljön.

JULIA.
Látom, kegyedbe vetted.

LUCETTA.
        Jó, kisasszony,
Csak lássa, s mondja a mit látni vél,
De én is átlátok már a szitán.

JULIA.
Jer, jer; kérem tessék belől kerűlni.
        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Szoba Antonio házában.

Antonio és Panthino jönnek.

ANTONIO.
Mondd, Panthino, minő komoly beszédért
Állíta meg bátyám a szegleten?

PANTHINO.
Öcscse Proteusról szólt, az ön fiáról.

ANTONIO.
Ő róla? – s mit?

PANTHINO.
        Csudálta, hogy kegyelmed
Eltűri néki e honlebselést,
Míg más, bizonynyal kisebb ember is,
Fiát kitűntetést keresni küldi:
Ez harczba, hogy kisértse a szerencsét,
Az fölfedezni messze szigetet,
Emez talán tudós egyetemekbe.
Mert – monda – mindez együtt és külön
Megilletik Proteust, az ön fiát,
És meghagyá, hogy ösztönözzem önt,
Ne hagyja lopni idejét,
Mert agg korában bánni fogja majd,
Hogy nem tapasztalt, nem tett útakat.

ANTONIO.
Nem kell nagyon ösztönzened reá,
Ezen tünődöm egy hó óta már.
Megfontolám jól, hogy henyélkedik,
S hogy nem lehet belőle teljes ember,
Ha a világban nem jár, nem forog.
Tapasztalást csak szorgalom szerez,
S idők folyása tesz tökélyesebbé.
De mondd, hová lesz legjobb küldnöm őt?

PANTHINO.
Hallotta, azt hiszem kegyelmed is,
Mikép ifjú Valentin, fia társa,
A fejdelem királyi udvarát
Kisérte.

ANTONIO.
Ezt tudom.

PANTHINO.
        Én úgy hiszem,
Jó lenne őt is oda küldeni.
Ott lát s tanul lovagjátékokat,
Hall szép beszédet, társalog urakkal,
Előtte lesz minden nemes gyakorlat,
Mely úri törzséhez s korához illő.

ANTONIO.
Jól gondolod; – kedvellem e tanácsot,
S hogy mennyire kedvellem, téged is
Meggyőz felőle a gyors végrehajtás,
Mert most, mihelyt jó alkalom leend,
Elküldöm őt a császár udvarába.

PANTHINO.
Holnap, ha tetszik önnek, Don Alphonso
Több más nagy érdemü jeles lovaggal,
Elútazik a császárt üdvözölni
A ajánlni néki hódolatjokat.

ANTONIO.
Jó társaság, menjen velök Proteus;
Jókor jön épen. – Ám most értesítsük.
Proteus jő.

PROTEUS.
Szép szerelem, szép élet, szép sorok!
Ím itt keze, hű szive megbizottja,
S itt a szerelmi eskü, zálogul.
Ó bár atyáink, egyezésök adva,
Szerelmi üdvünk szentesítenék!
Ó égi Julia!

ANTONIO.
Mi az? minő levélke az kezedben?

PROTEUS.
Atyám uram, – Valentin írt
Néhány emlékező baráti szót –
Egy tőle jött barátom hozta épen.

ANTONIO.
Mutasd, fiam, mi újság benne, hadd lám.

PROTEUS.
Nincs benne újság, úr-atyám, csak írja,
Hogy boldogan él, hogy kedveltetik,
Hogy a császár iránta mind kegyesb,
S kivánja, bár ez üdvet osztanám.

ANTONIO.
S mit szólanál te e kivánathoz?

PROTEUS.
Mit szólanék? – Csak úr-atyámon áll,
S nem a baráti jó kivánaton.

ANTONIO.
Akaratommal, részben, egyez az.
S e rögtön elhatározást ne bámuld,
Akarom, úgy akarom, s vége van.
Én eltökéltem, hogy Valentinussal
Tölts egy időt a császár udvarában:
A mennyi pénzsegélyt övéitől kap,
Szintannyi járjon tőlem is neked. –
Holnapra légy az indulásra kész;
Ne is szabódjál; hajthatlan vagyok.

PROTEUS.
De ily hamar fel nem készülhetek.
Egy két napig, kérem halaszszuk el.

ANTONIO.
Ej, a mi kell utánad küldjük innen:
A maradásról szót se; holnap indulsz. –
Jer, Panthino, reád még munka vár,
Az útrakészülést gyorsítani.
        (Antonio és Panthino el.)

PROTEUS.
Kerültem a tüzet, nehogy megégjek,
S tengerbe estem, hol örvény nyel el.
Julia levelét féltem megmutatni,
Nehogy gátolja majd atyám szerelmem,
És ím saját mentségem ád okot,
Hogy szörnyü gátat vessen ellene.
Ah oly csaló szerelmem e tavaszsza,
Mint április-napok kétes dicse:
Egyszer verőfényes szép nap derül,
S megint mindenre bús ború terül.
Pantino visszajön.

PANTHINO.
Uram Proteus, az atyja várja önt,
Siet nagyon, – ön is, kérem, siessen.

PROTEUS.
Hajh, kényszerít, s eszem mellette szól,
De szivem százszor nem-mel válaszol.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Milano. Szoba a herczeg palotájában.

Valentin és Ugri jönnek.

UGRI.
Keztyűje, ím!

VALENTIN.
        Enyim? – Nem, hisz csak egy fél.

UGRI.
Nem fél biz ez cseppet sem, bár picziny.

VALENTIN.
Picziny? – Mutatsd. Igen – oh add ide!
Dicső ereklye, mely oly kézt fede!
Ah Silvia, Silvia!

UGRI.
Silvia kisasszony! Silvia kisasszony!

VALENTIN.
Mi lelt, kölyök?

UGRI.
A kisasszony nincs itten körül, hogy hallhatná.

VALENTIN.
Hát ki kért rá, hogy hívd?

UGRI.
Ha nem tévedek, épen ifjú uram.

VALENTIN.
Nagyon is gyors vagy; majd én is hirtelen kezü leszek!

UGRI.
S mégis leszidott ön az előbb is, hogy lomha vagyok.

VALENTIN.
Jó, jó. – Hát mondd csak, ismered Silvia kisasszonyt?

UGRI.
A kibe ifjú uram szerelmes?

VALENTIN.
Ejh – hogy tudod, hogy én szerelmes vagyok?

UGRI.
Biz én csak holmi különös jelekből. Először is ön megtanulta, szintúgy mint Proteus úr, összefonni karjait, mint a ki duzzog; gyönyörködni a szerelmes dalokban, mintegy vörösbegy; magánoson bolyongni, mint a pestises; sóhajtani, mint az iskolás fiú, a ki elvesztette abéczéjét; sírni, mint ifjú hajadon, kinek nagyanyját kiterítették; bőjtölni, mint a ki diétát tart; virrasztani, mint a ki rablástól fél; nyöszörögni, mint koldus mindszentnapkor. Ön eddig ha nevetett, kukorikolni szokott, mint a kakas; ha sétált, úgy lépdelt, mint az oroszlánok; a böjtölést – azt csak úgy ebéd utánra hagyta; ha szomorkodott, annak csak a pénzhiány volt az oka; s íme most egy hölgy úgy átalakítá, hogy ha reá nézek, alig hihetem, hogy az én uram.

VALENTIN.
És bennem mind e jelek észrevehetők?

UGRI.
Észrevehetők ezek kívül is önön!

VALENTIN.
Rajtam kívül? – Lehetetlen.

UGRI.
Hogy önön kívül nem, az bizonyos, mert önön kívül senki sem lehet oly együgyü; de ön annyira kívül van a hibákon, hogy e hibák mind benne vannak önben, s kilátszanak önből, mint a víz az üveg-urinból, hogy nem lehet szem, mely reá tekintve, rögtön orvossá ne legyen s föl ne ismerje baját.

VALENTIN.
De mondd csak ismered Silvia kisasszonyt?

UGRI.
Azt, a kire úgy bámult ön a vacsoránál?

VALENTIN.
Hát észrevetted? Azt.

UGRI.
Nem, uram, azt nem ismerem.

VALENTIN.
No bolond; azt mondod, hogy tudod, melyikre bámultam, s még sem tudod?

UGRI.
Nem olyan kedvetlen arczu?

VALENTIN.
Nem, oly szép, mint a milyen kedves arczu, kölyök!

UGRI.
Hisz azt tudom!

VALENTIN.
Mit tudsz?

UGRI.
Hogy nem oly szép, mint (ön szerint) a milyen kedve szokott néha kerekedni.

VALENTIN.
Én azt értem, hogy szépsége rendkívüli, és kecsei mérhetlenek.

UGRI.
Igen, mert az festett, emezt pedig nem lehet valódi értékében megmérni.

VALENTIN.
Hogy festett, és hogy nem lehet valódi értékében megmérni?

UGRI.
Mert, uram, oly szépnek festi őt, hogy szépségének valódi értékét senki sem tudhatja.

VALENTIN.
Azt gondolod, túlbecsültem szépségét?

UGRI.
Hisz ifjú uram, nem is látta, mióta megcsúfúlt.

VALENTIN.
Hát mióta csúfúlt meg?

UGRI.
A mióta szereti.

VALENTIN.
Én szeretem, mióta először láttam, s mindig szépnek látom.

UGRI.
Ha szereti, nem láthatja.

VALENTIN.
Miért?

UGRI.
Mert a szerelem vak. Ó, bár az én szememmel látna, vagy a maga szeme világa volna meg úgy, mint mikor Proteus urat szidta azért, hogy térdkötő nélkül járt.

VALENTIN.
S ha most is úgy látnék, mit látnék?

UGRI.
Saját jelen bolondságát s a kisasszony rettentő csunyaságát; mert Proteus szerelmes levén, nem gondolhatott arra, hogy térdkötőjét felkösse; de ön szerelmes lévén, még csak arra sem gondol, hogy felhúzza harisnyáját.

VALENTIN.
No így azt hiszem, ficzkó, te is szerelmes vagy, mert ma reggel rá sem gondoltál, hogy czipőm kitisztítsd.

UGRI.
Való, uram; szerelmes voltam ágyamba. Köszönöm, hogy kivert ezen szerelmesem lágy öléből; majd én is rajta leszek, hogy kiverjem az ön fejéből a szerelmet.

VALENTIN.
Nem verheted ki, mert szerelmem végtelen.

UGRI.
Tán elvágta valaki a végét?

VALENTIN.
A múlt este fölkért, hogy írjak neki verset szerelmeséhez.

UGRI.
S aztán megtette?

VALENTIN.
Meg.

UGRI.
Elég lomhán is lehet az írva.

VALENTIN.
Nem biz az, ficzkó, oly szépen, a hogy csak tudtam. Csitt, itt jő.
Silvia jön.

UGRI.
Pompás mozdulat. Gyönyörű báb. No most majd uram lesz a magyarázó.

VALENTIN.
Kisasszony, és úrnőm, ezer jó reggelt.

UGRI.
Jó éjszakát; – lesz most itt millió bók.

SILVIA.
Valentin úr, s szolgám, két ezret önnek.

UGRI.
Uramnak kellett volna kamatot adni, s a kisasszony adott.

VALENTIN.
Miként parancsolá, írtam levelkét
Az ön titkolt nevü szerelmesének;
Pedig nem szivesen, s csupán kegyed
Parancsa folytán adtam rá fejem.

SILVIA.
Köszönet érte; szépen meg van írva.

VALENTIN.
De higye el kisasszony, hogy bajos volt,
Mert csak nem is gyanítva, hogy kinek szól,
Csak gondolomra és habozva írtam.

SILVIA.
S talán nagyon sokall is ennyi munkát?

VALENTIN.
Ah nem, kisasszony, hogyha ön parancsol,
Ha egyet int, ezerszer annyit írok.
És mégse –

SILVIA.
Nos, mit mégse? Úgy! tudom;
És mégse mondom; – s mégse tépelődöm; –
De fogja, a levél; fogadja hálám,
Többé ilyessel mégse zavarom.

UGRI.
S mégis zavarja; s mégis, s újra mégis.

VALENTIN.
Mert nem találja jónak, úgy-e bár?

SILVIA.
Dehogy, dehogy, igen szépen van írva,
De mert nem szívesen, csak tartsa meg.
No fogja.

VALENTIN.
Nem, kisasszony, ez öné!

SILVIA.
Igen, kivánatomra írta ön,
De én el nem veszem; legyen öné.
Több érzelemmel irottat szeretnék.

VALENTIN.
Ha tetszik, írok önnek érte mást.

SILVIA.
S mikor megírta, nézze át is értem:
S ha tetszik, úgy jó; hogyha nem no úgy is.

VALENTIN.
Nos, mit? ha tetszik, akkor mit tegyek?

SILVIA.
Akkor? – no akkor tartsa meg jutalmul.
S most isten áldja, szolgám.        (El.)

UGRI.
Ó láthatlan tréfa, mit a vak is jól lát,
Mint arczon az orrot s tornyon szélvitorlát!
Uram esd sziveért, s ő bátorítgatja;
Hogy e gyámoltalan hogy legyen gyámatyja.
Ó ily pompás fogást a szépapám se hallott,
Hogy, ím, uram szerelmet maga magának vallott.

VALENTIN.
No ficzkó, hát te min okoskodol?

UGRI.
Csak verselgettem magamban; – de ifjú uram adott rá okot.

VALENTIN.
Mire?

UGRI.
Hogy Silvia kisasszony tolmácsa legyek.

VALENTIN.
Kinél?

UGRI.
Ifjú uramnál. Hisz már meg is kérte önt a kisasszony csellel.

VALENTIN.
Miféle csellel?

UGRI.
Vagyis, akarom mondani, levéllel.

VALENTIN.
Hiszen nekem nem írt soha.

UGRI.
’Sz nem is kellett, mikor önnel magával iratott. Hát nem vette ön észre a tréfát?

VALENTIN.
Igazán nem; hitemre.

UGRI.
Igazán, nem hiszem; de komoly szándokát csak észrevette?

VALENTIN.
Nem nyerhettem tőle egy haragos szónál egyebet!

UGRI.
De hisz levelet is adott az elébb.

VALENTIN.
Igen, azt a levelet, a mit írtam szerelmesének.

UGRI.
És azt a levelet a kisasszony önnek szánta, s addig van.

VALENTIN.
Bár úgy lehetne!

UGRI.
        Úgy van, biztosítom.
Mert ön gyakorta írt neki, s ő szemérme miatt,
Vagy mert máskép sem ért reá, mindig adós maradt,
Vagy, meglehet, attól is félt, hogy reájöhetnének,
S megtanítá önt, kedvesét, hogy írjon kedvesének.
Mind ezt tudom, mint hogyha írva látnám. –
De mit méláz, uram? Már délidő.

VALENTIN.
Én már ebédeltem.

UGRI.
De hallja-e, uram, ha kameleon szerelem jóllakik is levegővel, én olyan vagyok, a ki enni valóval élek, s nagyon szeretnék már egy jó ebédet. Ó ne legyen olyan, mint a kisasszony; legyen megindítható, legyen megindítható.         (Mindketten el.)

II. SZÍN.

Verona. Szoba Julia lakásán.

Proteus és Julia jönnek.

PROTEUS.
Legyen türelmed, édes Juliám!

JULIA.
Kell lennie, mert segítség nincs sehol.

PROTEUS.
Mihelyt lehet, én rögtön visszatérek.

JULIA.
S ha rám emlékezel, annál előbb.
Fogadsza ezt emlékbe Juliádtól.         (Gyűrűt ad neki.)

PROTEUS.
No úgy cseréljünk, vedd te tőlem ezt.

JULIA.
S pecsételjük egy csókkal a frigyet.

PROTEUS.
Itt a kezem, hogy holtig hű leszek,
S ha elsuhan csak egy órám is úgy,
Hogy, Juliám, teérted nem sohajtok,
A rákövetkező hozzon nehéz bút
Hűtlen szerelmem büntetéseül.
Atyám jöttömre vár; ne is felelj.
Most hí az ár; de nem, nem könyed árja,
Mert ez tovább letart, mint kellene.         (Julia el.)
Isten veled. – Szó nélkül távozott!
Igen, a hű szerelem nem beszél,
Azt tett dicsőíti, nem a szavak.
Panthino jön.

PANTHINO.
Uram Proteus, várják önt.

PROTEUS.
        Jó, megyek.
Ó a szegény szerelmes párokat
Az elbúcsúzás némává teszi.        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Útcza.

Dárdás kutyát vezetve jön.

DÁRDÁS.
Nem, egy álló óra alatt sem sírom ki magam: a Dárdások minden ija-fiának ez a hibája. Az örökömet kikaptam, mint a tékozló fiú, s most indulok Proteus úrral a császári udvarba. hanem ez a Vaczkor, ez az kutyám, ez a legsavanyúbb fajta kutya a föld hátán: anyám sírt, apám óbégatott, hugom sikkangatott, szolgáló bőgött, a macskánk majd megette kezét-lábát, s az egész ház a legnagyobb felindulásban; és ez az istentől elrugaszkodott eb még sem ejtett egyetlen könyet se. Kőből van, csupa kovakőből, nincs benne több szánalom, mint a kutyában; még a zsidó is sírva fakadt volna, ha látja elbúcsúzásomat, hiszen nagyanyám, is a kinek egy csepp szeme sincs, egészen vakká sírta magát elindulásomkor. De megmutatom, hogy hogy volt. Hát ez a bakkancs az apám; – nem, ez a bal lábra való bakkancs az apám; – nem, nem, ez a bal lábra való az anyám; – nem így nem lehet, egyik sem: – igen, így, így ennek rosszabb talpa van. Hát ez a lyukas bakancs az anyám, s emez az apám. Teringettét! így, így: no uram, ez a bot a hugom, mert, lássák, ő olyan fehér, mint a liliom, s oly karcsu, mint a pálcza; ez a kalap Náni, a szolgálónk; én vagyok a kutya; – nem, a kutya magamaga, s én a kutya vagyok. Ejnye no: a kutya én, én meg magam vagyok: így, így. No most oda megyek apámhoz: „Atyám, áldását;” most a bakkancs egy szót sem tud mondani a sírás miatt; erre megcsókolom apámat; ő csak sír tovább. Most anyámhoz megyek; – óh bár beszélhetne, mint az igazi asszony! erre megcsókolom; ni, csakugyan ez a szag szakasztott az anyám lehellete. Most hugomhoz megyek; halljátok a zokogást, a mit végbe visz: s ime a kutya mind ezek alatt egyetlen könyet nem ejt, egy szót nem szól; de lássátok, én könyeimmel a port leverem.
Panthino jön.

PANTHINO.
Gyere, Dárdás, gyere a hajóra: urad már a hajón van, neked utána kell evezni. Mi a bajod? mért sírsz, ember? Kotródj, szamár; mert ha még soká itt mulyálkodol, lefut előled, elszalasztod az árt.

DÁRDÁS.
Micsoda? elszalad tőlem a zárt? Mit sem árt, ha elszalad is a zárt, mert ez a legistentelenebb eb, a mit valaha valaki lánczos örvbe zárt.

PANTHINO.
Miféle istentelen ebről beszélsz te?

DÁRDÁS.
No hát erről a Vaczkorról ni, a kutyámról.

PANTHINO.
Ó félnadrág! Én azt értem, hogy elszalasztod a tenger árját; s elszalasztva az árt, elszalasztod a hajót; elszalasztva a hajót, elszalasztod uradat; elszalasztva uradat, elszalasztod a szolgálatot; elszalasztva a szolgálatot – No mért fogod be a számat?

DÁRDÁS.
Félek, hogy elszalasztod a nyelvedet. Hadd szalaszszam én az árt, és a hajót, és az uram, és a bérem. – Még az árt! Hiszen ember, ha a folyó kiszáradna, én meg tudnám tölteni könyeimmel; ha a szél elállana, én el tudnám hajtani a hajót sohajommal.

PANTHINO.
Gyere már, gyere: engem azért küldtek, hogy híjjalak.

DÁRDÁS.
Hát híjj, a hogy tetszik, Dárdásnak hívnak.

PANTHINO.
Jösz-e már?

DÁRDÁS.
Jó, megyek.        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Milano. Szoba a herczegi palotában.

Valentin, Silvia, Thurio és Ugri jönnek.

SILVIA.
Szolgám.

VALENTIN.
Úrnőm.

UGRI.
Uram, Thurio úr berzenkedik önre.

VALENTIN.
Igen, szerelemből.

UGRI.
De nem ön irántiból

VALENTIN.
Akkor úrnőm irántiból.

UGRI.
Jó volna kiugrasztani.

SILVIA.
Szolgám, ön szomorú.

VALENTIN.
Valóban, kisasszony, annak látszom.

THURIO.
Hát annak is látszol, a mi nem vagy?

VALENTIN.
Meglehet

THURIO.
Akkor szineskedel.

VALENTIN.
Szineskedel te.

THURIO.
Hát mindek látszom én, a mi nem vagyok?

VALENTIN.
Okosnak.

THURIO.
Mi bizonyítja az ellenkezőt?

VALENTIN.
Bolondságod.

THURIO.
S mi mutatja bolondságom?

VALENTIN.
Inged.

THURIO.
No hisz ingem kétszeres.

VALENTIN.
Akkor én is megkétszerezem bolondságodat.

THURIO.
Hogy?

SILVIA.
Hát ön haragszik, Thurió úr? színt változtat!

VALENTIN.
Bocsássa meg neki, kisasszony: hiszen kamaeleon-faj.

THURIO.
Melynek több kedve véredet meginni, mint egy légben élni veled.

VALENTIN.
Ön mondá, uram.

THURIO.
Igen, uram, s egyszersmind végzek is.

VALENTIN.
Tudom: hisz ön mindig végez, mielőtt kezdene.

SILVIA.
Szép szó-lövegek, uraim, s ugyan gyorsan lövöldözik egymásra.

VALENTIN.
Valóban az, kisasszony, s köszönjük, a ki adta.

SILVIA.
És ki az, szolgám?

VALENTIN.
Kegyed, édes úrnőm; mert ön adta a tüzet. Thurio úr a kegyed szemeiből kölcsönzi élczeit; s a kölcsönzöttet kegyesen elvesztegeti a kegyed társaságában.

THURIO.
Uram, ha szóra vált velem, hamar megbuktatom az ön élczeit.

VALENTIN.
Tudom; önnek egész szókincstára van, s azt hiszem, más fajta pénzt nem is ád szolgáinak; mert nagyon meglátszik kopott ruháikon, hogy csak szavaival tartja őket.

SILVIA.
Elég, uraim, elég. Itt jön atyám.
Herczeg jön.

HERCZEG.
No, lyányom Silvia, bezzeg ostromolnak.
Valentin úr, az atyja jól van otthon:
Mit mond ön, ím, e tőle jött levélre,
S a jó hírekre benne?

VALENTIN.
        Ó, uram,
A hírhozónak sokkal tartozom.

HERCZEG.
Ismerte honfiát, Antoniót ön?

VALENTIN.
Jól, herczeg úr; ismertem mint becsült
Köztiszteletben álló férfiút;
S e tiszteletre méltó is egészen.

HERCZEG.
Úgy-é van egy fia?

VALENTIN.
Van, jó uram; s ez a fiú az atyja
Jó hírnevére szintén érdemes.

HERCZEG.
Ismeri őt is?

VALENTIN.
Mint enmagam; mert már kicsiny korunktól
Együtt időztünk, együtt játszadoztunk.
S míg én henyéltem, lomhán elszalasztva
A szép idők javát, hogy agg koromra
Magamnak angyali tökélyt szerezzek,
Addig Proteusom, mert ez a neve,
Előny- s haszonnal tölté napjait.
Évre ifjú, tapasztalatra vén;
Feje nem ősz, de itéletje ért;
Egy szóval, ő (mert messze elmarad
Mind e dicséretem nagy érdemétől)
Termetre, észre egyaránt tökélyes,
S mind bírja azt, mi egy nemest diszít.

HERCZEG.
Hitemre, hogyha ő ilyen jeles,
Méltó, hogy őt császári hölgy szeresse
S császár tanácsnokul nevezze ki.
Tehát ez ifjú már megérkezett,
Ajánlva hozzám nagy hatalmasoktól;
És czélja egy időt itt tölteni.
Hiszem, hogy e híren örvend ön is.

VALENTIN.
Ha volt kivánatom, úgy ő, s ez az.

HERCZEG.
Hát üdvözöljük érdeméhez mérten.
Érts róla, lányom, s Thurio, ön is: –
Mert hisz Valentint nem kell intenem.
Megyek, hozzátok küldöm rögtön őt.        (Herczeg el.)

VALENTIN.
Ez ifjú az, ki, mint mondám kegyednek,
Velem jött volna ámde kedvese
Lebűvölé szemét varázs szemével.

SILVIA.
És most talán feloldozá szemét,
Mást tartva meg szerelmi zálogul.

VALENTIN.
De, azt hiszem, hogy fogva tartja most is.

SILVIA.
Nem, nem, hisz úgy vak volna; és ha vak,
Hogy lelte volna meg kegyedhez útját?

VALENTIN.
Mondják, hogy a szerelem száz szemü.

THURIO.
Sőt azt hiszik, hogy épen nincs szeme.

VALENTIN.
Nincs, ily szerelmet látni, mint ön is;
Az ily mulyára Amor rá se néz.

Proteus jön.

SILVIA.
Ne többet. Itt jön a nemes barát.

VALENTIN.
Isten hozott, Proteus. Könyörgök úrnőm,
Üdvözletéhez adjon egy kegyet.

SILVIA.
Előre biztosítja érdeme,
Ha ő az, a kit ön közinkbe kívánt.

VALENTIN.
Úrnőm, az ő. Kérem, fogadja el
magához őt is szolgatársamul.

SILVIA.
Csekély az úrnő, és a szolga nagy.

PROTEUS.
Nem, szép kisasszony, sőt a szolga hitvány,
Hogy csak reá is nézzen ilyen úrnő.

VALENTIN.
Hagyjátok a szerénység versenyét. –
Úrnőm, fogadja el szolgának őt.

PROTEUS.
Kész hódolat csak, a mivel dicsekszem.

SILVIA.
S a hódolat mindig jutalmat ér.
Üdvözli önt csekély úrnője, szolgám.

PROTEUS.
Halálra szállna más, ki így beszélne.

SILVIA.
Hogy üdv kegyednek?

PROTEUS.
        Hogy kegyed csekély.

Egy Szolga jő.

SZOLGA.
Kisasszony, atyja kíván szólni önnel.

SILVIA.
Várom parancsát. (Szolga el.) Jöjjön Thurio úr,
Kisérjen. – Új szolgám, még egyszer üdv:
Önök beszélgethetnek otthonukról,
S ha végezék, majd nézzenek felénk.

PROTEUS.
Követni fogjuk, úrnőnk, nem soká.
        (Silvia, Thurio, Ugri el.)

VALENTIN.
Nos, mondd, hogyan áll otthon a világ?

PROTEUS.
Barátaid jól vannak, s üdvözölnek.

VALENTIN.
És a tiéid?

PROTEUS.
        Ott sincs semmi baj.

VALENTIN.
Hát kedvesed? – Nos, és hogy áll szerelmed?

PROTEUS.
Tudom, hogy untat a szerelmi tárgy,
Terhedre van; ne szóljunk e felől.

VALENTIN.
Hajh Proteusom, megváltozott az élet.
Megbűnhödém, hogy Amort gúnyolám;
Fenkölt hatalma szörnyen büntetett,
Nehéz böjttel, vezeklő bánatokkal,
Éjelente könynyel, nappal szív-sohajjal;
Mert – hogy kigúnyolám – a szerelem
Az álmot elvoná behunyt szemeimtől,
S szívbánatom őréül tette őket.
Ó jó Proteus, nagy úr a szerelem,
Megtörte dölyföm úgy, hogy ím bevallom,
Nincs fájdalom nagyobb, mint a mit ő szab,
Sem oly gyönyör, kéj, mint szolgálni őt!
Ne szólj nekem most másról szerelemnél,
Mert álom, étel és ital nekem.
E puszta szócska is már „szerelem.”

PROTEUS.
Elég; szemedben látom üdvödet.
Ez volt az eszmény, a kit úgy imádsz?

VALENTIN.
Ez; és nem égi szent-e ő előtted?

PROTEUS.
Az nem, de csínos földi mintakép.

VALENTIN.
Mondd éginek.

PROTEUS.
        Hizelgenék neki.

VALENTIN.
Ó hízelegj nekem; nincs oly gyönyör,
Mint szép szerelmesem magasztalása.

PROTEUS.
Mikor beteg valék, gyógyírt te adtál;
Illő, hogy én is adjak most neked.

VALENTIN.
Mondj róla hát valót: habár nem égi,
De angyal itt alant is, és dicsőbb,
Magasztosabb, mint minden földi lény.

PROTEUS.
Kivéve hölgyem.

VALENTIN.
        Nem, ne végy ki senkit,
Ha gúnyolódni nincsen szándokod.

PROTEUS.
Nincs-é okom magamét többre nézni?

VALENTIN.
Nézd nagyra, jó; segítlek benne én is:
Ám nyerje el a nagy kitüntetést, –
Hordja hölgyem uszályát, hogy ne lopjon
Csókot ruháiról a durva föld,
Mert ezt kevélylyé téve ily magas kegy,
Nem szülne több édes szagu virágot,
S örökössé tenné a zord telet.

PROTEUS.
Minő dagály, dicsekvés ez, Valentin?

VALENTIN.
Bocsáss meg, ó hisz e magasztalás
Mind semmi: Silviám nagy érdeme
Megsemmisíti mások érdemét.
Ő egyedüli.

PROTEUS.
Úgy hagyd egyedül.

VALENTIN.
Nem a világért. Ember, ő enyim,
S oly dús vagyok ezen kincs birtokában,
Mint húsz tenger, ha nektár lenne habja,
Fövenye gyöngy, sziklája színarany.
Bocsáss meg, hogy reád sem gondolék,
De láthatod, szerelmem foglal el.
Bolond vetélytársam, kit, birtokáéert,
Szerelmesemnek atyja nagyra tart,
Most véla van; utána kell sietnem;
Tudod, milyen féltékeny a szerelmes.

PROTEUS.
Hát ő szeret?

VALENTIN.
El is vagyunk jegyezve,
De sőt megállapítva esküvőnk is,
S az elszökésnek minden útja, módja:
Majd ablakához hogy kapaszkodom
Kötélhágcsóval; és kifőzve már
Minden, mi engem üdvümhöz segít.
Jer, jó Proteus, jer a szobámba kissé,
Segíts tanácsaiddal e dologban.

PROTEUS.
Eerdj elől; majd fölkereslek aztán.
Mennem kell a hajóra, hogy leszedjek,
A mit magammal hoztam egyet és mást,
Aztán követni foglak ízbe.

VALENTIN.
De hát siess.

PROTEUS.
Jó, jó. (Valentin el.)
Miként az egyik hőt elűzi más hő,
S miként szeget szeggel verhetni ki,
Ekként feledteté velem az új tárgy
Régibb szerelmem szép emlékeit.
Saját szemem, Valentinus beszéde,
A hölgy tökélye-é, vagy csalfaságom,
Mi tett ily ok nekül okoskodóvá?
Ő szép, s az Julia is, szerelmesem,
Vagy volt szerelmesem, mert már elolvatd
Szerelmem, mint tüzön viaszalak,
S nyomát se látni rajta, hogy mi volt.
Meghült szivem Valentinom iránt is,
Nem szeretem már úgy, a hogy szerettem;
De ó, imádom kedvesét nagyon is,
S talán ezért szeretem őt kevésbé.
Ó hogy fogom majd Silviát imádni,
Kit eddig láthaték, csak külseje,
S ez is már elvevé eszem világát;
De hátha meglátom tökélyei,
Nincs benne mód – egészen vak leszek.
Így, ha tudom, szerelmem fékezem,
Ha nem, ezélt érni használom eszem. (El.)

V.SZÍN

Ugyanott. Útza.

UGRI.
Dárdás, bescsületemre, isten hozott Milanoba.

DÁRDÁS.
Ne esküdjél hijába, édes fiacskám, magam is iparkodtam. - Hm; én csak azt tartom, hogy senki sincs addig elveszve, míg föl nem akasztják; aztán senki el nem mondhatja, hogy isten hozta valahová, míg az ebéd árát ki nem fizette, s a korcsmárosné azt nem mondja, hogy „isten hozta.”

UGRI.
Gyere, félnadrág, gyere a sörházba; ott ha egy pár itcze sört fizetsz, akár ezer „isten hoztát” is hallhatsz. De, te fajankó, hogy vált el urad Julia kisasszonytól?

DÁRDÁS.
Hát komolyan megeygeztek, s aztán vigan, tréfálózva elváltak.

UGRI.
Hát elveszi urad?

DÁRDÁS.
Nem.

UGRI.
Hát tán uradat veszi el a kisasszony?

DÁRDÁS.
Nem, egyik sem.

UGRI.
Hát végkép elszakadtak?

DÁRDÁS.
Nem szakadtak azok; egész mind a kettő, s élnek, mint hal a vízben.

UGRI.
Demibe vannak hát?

DÁRDÁS.
No: ha az uram jól van, a kisasszony is jól van.

UGRI.
Szamár! Ki bírna téged megérteni?

DÁRDÁS.
Megbír engem a botom is.

UGRI.
Micsoda?

DÁRDÁS.
No hát nézd, ha rátámaszknodommegbír.

UGRI.
Felelj már, ne bolondulj, lesz-e valami a házasságból?

DÁRDÁS.
Kérdezd a kutyámtól: ha azt mondja, hogy lesz, akkor lesz; ha azt mondja, hogy nem lesz, akkor lesz; ha egyet s eszól, csak a farkát csóválja, akkor is lesz.

UGRI.
Hát mindenképpen csak lesz?

DÁRDÁS.
De isz, énbelőlem ki nem veszed a totkot, csak így példázolat által.

UGRI.
Csakhogy így is kivettem! – De hát, te Dárdás, mit mondasz ahoz, hogy az én uram fejét Amor egészen megzavarta?

DÁRDÁS.
Hisz azt rég tudom.

UGRI.
Mit tudsz?

DÁRDÁS.
Hogy urad fejté a mámor egészen megzavarja

UGRI.
Szamár, te engem egészen félreéertesz.

DÁRDÁS.
Hogy értenélek; hiszen nem is téged értettelek, hanem uradat.

UGRI.
Én csak azt akartam mondani, hogy uram tüzes szerelmes lett.

DÁRDÁS.
Mit bánom én, ha még olyan tüzes is, hogy össeégeti magát a szerelemben. – Most pedig, ha jösz velem egy búcsú-pohárra, jó; ha nem jösz, akkor olyan vagy mint egy héber, egy zsidó, s nem érdemled a keresztyén nevet.

UGRI.
Miért?

DÁRDÁS.
Mert nincs benned annyi ájtatosság, hogy búcsúra jöjj az igaz keresztyénnel. No jössz?

UGRI.
Szolgálatodra. (Mindkettel el.)

VI. SZÍN

Ugyanott. Szoba a palotában.

PROTEUS jön.

PROTEUS.
Elhagyni Juliámat, hitszegés;
Szép Silviát szeretni, hitszegés;
Megcsalni társam, legtöbb hitszegés;
S e hármas hittörésre ép azon
Erő csal, mely előbb esmümre birt.
Szerelmért esküvém, azért szegem meg.
Ha kisértetbe hoztál, most segíts!
Előbb tündöklő csillagért rajongtam,
De most ez égi napnak hódolok.
Meggondolatlan esk’ megszeghető,
És nincs esze, ki el nem szánja rá
Eszét, hogy rosszat jobbért od’ adja.-
Fhű, fhű, gonosz nyelv, rossznak mondani,
Kinek föléynét úgy elismeréd,
Harminczezer, szívből jött esküvel;
Szeretni meg nem szünhetek, de ím
Ép ott szünök meg, hol szeretni kéne.
Elvesztem Juliámat, s el Valentint;
Ha nem veszítem, veszni kell magamnak;
S ha el, cserébe ertök megnyerem
Valentinér magam, Juliáért Silviát.
Kedvesb vagyok magamnak, mint barátom;
Hisz a szerelem legbecsesb magában,
És Silvia mellett Julia rút szerecsen
(Tanúm reá az ég, mely alkotá).
Felejtem én, hogy él Julia,
Hiszen szerelmem már kihalt iránta;
Valentinust meg ellenül tekintem,
Megnyeri Silviát édesebb barátul
Most már magamhoz nem maradhatok hű,
Ha el nem árulom Valentinust: –
Ez éjre tervezé, hogy egy kötélen
Felkúszik égi Silvia ablakához,
S engem vetélytársát segélyre hítt.
Jó, jó, megyek, atyjának megsugom
Szinlelésöket s a tervezett szökést;
Ő számkiűzi nagy dühben Valentint,
Mert Thuriónak szánta Silviát:
De menjen el csak az, gyorsan bevágom
Szép cselfogással e butának útját.
Ó ezt elérni, adj szárnyat, szerelmem,
Mint észt adál kifőzni csalfa tervem!         (El.)

VII. SZÍN.

Verona. Szoba Julia házában.

Julia és Lucetta jönnek.

JULIA.
Segíts, Lucetta; jó leány, tanácsolj:
Szerelmemben is íme kérlek, esdek,
– Hisz szíved a lap, melyre följegyezve,
Bevésve minden eszmém, érzetem –
Taníts tanácscsal; mondj módot reá,
Hogy férne össze szűz becsületemmel,
Szerelmes Proteushoz útra kelni.

LUCETTA.
Ó jaj! az út nehéz és fáradalmas!

JULIA.
Az ájtatos zarándok nem remeg
Országokat átmérni gyenge lábbal;
Hogy félne az, kinek szerelme szárnyat
Ad, és az út olyan dicső tökélyü,
Oly, égi lényhez visz, mint Proteusom.

LUCETTA.
Jobb várni, míg Proteus úr visszatér.

JULIA.
Ó, nem tudod, őt látni lelkem étke;
Szánd kínomat, mit eddig szenvedék,
Ez étekért olyan soká epedve.
Csak értenéd szerelmem nagy hatalmát,
Inkább tüzet akarnál gyújtni hóval,
Semmint szivem tüzét eloltni szóval.

LUCETTA.
Nem szándokom szív-lángját oltani,
Csak csendesítni e tűz nagy dühét,
Nehogy az ész korlátain kicsapjon.

JULIA.
Ha gátolod, csak annál jobban ég.
A kis patak, mely csörgve folydogál,
Tudod, ha föltartják, dühöngve csap ki;
De, hogyha szép futása gáttalan,
Édes zenét csörög a sik kövekkel,
Lágy csókot adva minden parti fűnek,
Mit bujdosásiban előtalál;
S így sok kanyargással belébolyong,
– Önként szaladva – a vad óczeánba.
Hadd menjek én hát, útamat ne gátold,
Türelmetes leszek, mint szép folyam,
Minden nehéz lépten megpihenek,
Míg végre eljutok szerelemesemhez;
És ott megállok, mint sokat törődött,
Dicsőült lélek az elysiumban.

LUCETTA.
De hát milyen ruhában útazik?

JULIA.
Nem nőiben; csak így kerűlhetem ki
Tolakvó emberek gonosz szemét.
Édes Lucetta, hozz olyas ruhát,
Mint szende gyermek-apród a milyet hord.

LUCETTA.
De úgy le kell vágatni a haját.

JULIA.
Nem kell; majd felfonom selyemzsinórral
Csudás fürtökbe, húsz szerelmi boggal.
Szabad különcznek lenni még idősb
Fiúnak is, mint én milyen leszek.

LUCETTA.
S nadrága mily szabás legyen kisasszony?

JULIA.
Ez ép olyan, mint: „Kérem téns uram,
Mily bőre szabjam a szoknyát az úrnak?”
Szabad úgy, a hogy jónak hiszed, Lucettám.

LUCETTA.
Úgy-é elől feljöjjön a nyakig?

JULIA.
Pfuj, jaj, hisz az nagyon bolondos úgy.

LUCETTA.
De úgy meg egy öltést sem érdemel,
Ha nem lehet tűt tűzni a melyébe.

JULIA.
Lucetta, szabj olyat, ha csak szeretsz,
Miről hiszed, hogy a legmódosabb lesz.
De mondd, te, mit mond erre a világ,
Hogy én ilyen könnyelmü útra mentem?
Félek, hogy elvész jó hírem nevem.

LUCETTA.
Ha azt hiszi, maradjon hon, s ne menjen.

JULIA.
Nem, nem lehet.

LUCETTA.
Úgy a világ szavára mitse hajtson.
Ha helybehagyja útját Proteus úr,
Mit bánja ön, bármit beszélnek itthon.
De félek, ő sem fogja majd szeretni.

JULIA.
Félelmeim között ez legcsekélyebb.
Ezernyi eskü, könyek óczeánja,
És végtelen szerelmi fogadalma
Zálog nekem, hogy Proteus jól fogad.

LUCETTA.
Csalárd embernek is szolgája mind ez.

JULIA.
Aljas, ki aljas czélra él velök;
Hűbb csillag őrködik Proteusom útján;
Szava kötés, esküje szent oraclum,
Szerelme biztos, gondolatja tiszta,
A könyje jó szivének hű követje,
És szíve csalfaságtól, hitszegéstől
Oly messze, messzebb, mint a föld az égtől.

LUCETTA.
Könyörgjön égnek, az legyen, ha ott lesz.

JULIA.
Ne, ha szeretsz, ne légy igaztalan,
Ne tarts igaz hűségiről valótlant;
Csak őt ha tiszteled, szeretlek én.
De most jer egy kissé velem szobámba,
Jegyzékbe venni mind azt, a mi kell
A vágyva-vágyott útra készüléshez.
Megjöttömig mindent reád hagyok:
Jószágom, földeim, jó hírnevem;
Csak mind ezért segíts sietnem innen.
Jer, és ne ellenezd, jer, jer, hamar:
Nem tűrhetek tovább halasztgatást.
(Mindketten el.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Milano. Előszoba a herczegi palotában.

Herczeg, Thurio, Proteus jönnek.

HERCZEG.
Thurio, kérem, hagyjon magunkra most:
Egy kis magánbeszédünk volna együtt. (Thurio el.)
Nos, mondja Proteus úr, mi szándoka?

PROTEUS.
Kegyelmes úr, mit én most fölfedek,
Titkolnom illenék baráti frigyből;
De mindazon kegyét eszembe véve,
Melyet velem, érdemtelennel ön tett,
A hála ösztönöz, hogy fölfedezzem,
Mit földi kincsért el nem mondanék.
Hát tudja meg, Valentin, jó barátom,
Ez éjjel el szándékozik rabolni
Silviát, és engem is tervébe vont.
Tudom, hogy ön Thuriónak szánta szép
Lányát; habár ez Thuriót gyűlöli;
S ha ily csalárdul öntől elrabolnák,
Nagy fájdalommal érzené kora.
Így, szent kötélyből, inkább elhatárzám,
Bevágni társam tervezett cselét,
Mint, rejtve azt, az ön fejére terhes
Bút dobni hagyjak, mely önt sírba vinné
Idő előtt, ha meg nem gátlanók.

HERCZEG.
Köszönöm a nemes gondot, Proteus,
Igyekszem azt viszonzni, míg csak élek. –
Szerelmöket rég észrevettem én is,
Ha itt vagy ott tán azt hivék, hogy alszom;
Szándékozám is már eltiltani
Valentint Silviától s udvaromból;
De félve, hogy tévedhetett gyanúm,
S igaztalan büntethetném ez embert
(Az elhamarkodást mindig kerűltem),
Jó szemmel néztem őt: így lesni ki,
A mit te most előttem fölfedél.
De íme lásd, mily óvatos leszek.
Tudván, hogy a szerelmes mily ravasz,
Éjjelente Silviát egy toronyba zárom,
És kulcsait magammal hordozom;
Onnan ki nem lehet juttatni őt.

PROTEUS.
De jó uram, módot találtak ők rá:
Hogy menjen ablakrézsihez Valentin
S hogy hozza őt kötél-hágcsón alá;
Ezen kötélért most van ép oda,
És nem sokára erre hozza azt,
Úgy, hogy ha tetszik, itt kikérdheti.
De, jó uram, úgy alkalmazza majd,
Hogy árulásom ő ne is gyanítsa,
Mert ön iránti tisztelet, se nem a
Barát iránti bosszu birt reá.

HERCZEG.
Becsületemre, nem fog tudni semmit,
Hogy ön vetett világot erre nékem.

PROTEUS.
Itt jön Valentin; áldja ég, uram.

        (El.)
Valentin jő.

HERCZEG.
Valentin úr, hová olyan sietve?

VALENTIN.
Kegyelmes herczeg, egy követ van itt,
Kitől hazámba néhány levelet
Szeretnék küldeni, ahhoz megyek.

HERCZEG.
És fontosak?

VALENTIN.
Tartalmuk annyi csak, kegyelmes úr,
Hogy jól vagyok, s ön udvarába’ boldog.

HERCZEG.
Úgy mit sietsz? Maradj csak egy kicsit,
Egy s más dologról volna szóm veled;
Rám nézve fontos, s én belé avatlak: –
Azt, úgy hiszem, tudod, hogy én kinéztem
Leányom férjeül Thurio urat?

VALENTIN.
Ezt jól tudom, uram; s bizonynyal e frigy
Dús lenne, s tisztes, mert a férfiú
Erényes, bőkezű, dús, érdemes
Oly nőre, mint az ön nemes leánya.
De tán leánya nem kedveli őt?

HERCZEG.
Ez a baj: lyányom büszke, önfejü,
Makacs, daczos, szavamra mit se hajt,
Se arra nem tekint, hogy gyermekem,
Se, mint atyától, tőlem mit se fél.
És mondhatom, jól fontolóra vettem,
E büszkeség elvonta tőle szivem;
Eddig hivám, hogy éltem agg korát
Gyermek szerelmivel ő ápolandja,
Most elhatározám, megnősülök,
Ám menjen akkor ő ahoz, kinek kell.
Legyen szépsége nászajándoka,
Mert engem és jószágim nem becsül.

VALENTIN.
S én mit tegyek, kegyelmes úr, ez ügyben?

HERCZEG.
Van itt Milánban egy úrhölgy, uram,
Kit szeretek; de ő kaczér, begyes,
S az öreg kérelmeimre nem hajt:
Téged szeretnélek hát gyámolul,
(Mert rég felejtém hogy’ kell udvarolni,
S már változott is ennek a divatja)
Mikép, hogyan viseljem ott magam,
Hogy rám tekintsen napfényes szemeivel?

VALENTIN.
Ajándokokkal nyerje meg, ha szóra
Nem hajt. A néma ékszer hallgatása
Többet tesz olykor, mint a szép szavak.

HERCZEG.
De egy ajándokom már megvetette.

VALENTIN.
A nő sokat fitymál, a mit szeretne,
Mást küldjön ön; ne hagyja míg lehet;
Előbb ha fitymál, majd utóbb szeret,
Ha mérges is, nem önt gyülőli ám,
Csak hőbb szerelmet szítani kiván;
Ha szidja, „menjen” – jobb, föl sem veszi,
Mert a bohó búsúl, ha megteszi,
Ne ellenezze, bárhogy felesel,
Mert „menj ön,” nem azt teszi, hogy „el;”
Hizelgj, dicsérd, bókolj, emeld ki báját,
Ha még oly rút is, angyal szeme-száját,
Nem ember az, ki, hogyha birja nyelvét,
Nem tudja megnyerni egy nő szerelmét.

HERCZEG.
De, úgy tudom, hogy egy ifjú, derék
Nemeshez igérték övéi őt,
És rejtve tartják minden férfitól,
Hogy senki nem juthat hozzá egész nap.

VALENTIN.
No, akkor én éjente látogatnám.

HERCZEG.
Úgy, de az ajtó zárva, s kulcsa jó helytt,
Éjente még közel se jutni hozzá.

VALENTIN.
Nos, és miért ne jutna ablakon át?

HERCZEG.
Szobája fent van, a földtől magasan,
A fal meredek, meg nem mászható.
Nyilván való életveszély nekűl.

VALENTIN.
Hisz’ egy kötélből szépen összefont
Hágcsó, ha pár horoggal fölkapatja,
Héro tornyába szépen fölsegít,
Mihelyt akarja a merész Leander.

HERCZEG.
No hát, nemes véredre kérlek, ifjú,
Mondd hol szerezhető ilyen kötél?

VALENTIN.
Mikorra tetszik? mondja jó uram?

HERCZEG.
Ma éjre, mert szerelmem, mint gyerek,
Mindent szeretne már, a mit elérhet.

VALENTIN.
Hét óra tájra itt lesz a kötél.

HERCZEG.
De várj te; én csupán magam megyek,
Hogy lophatom hágcsómat jól oda?

VALENTIN.
Könnyen uram, könnyen elrejtheti,
Csak egy kicsit hosszú köpenyt vegyen.

HERCZEG.
Elég ilyen köpeny, mint a tied?

VALENTIN.
Elég, uram.

HERCZEG.
        Hadd lássam öltönyöd,
Hogy ép’ olyat szerezzek én is.

VALENTIN.
Mindegy, uram, akármilyen köpeny.

HERCZEG.
De hát hogy állna rajtam, azt szeretném;
Kérlek, mutasd, hadd öltsem fel magamra.
Hát ez mi itt? Levél. Hm. „Silviának.” –
Ez itt meg, oly szerszám, minő nekem kell!
Leszek merész feltörni a pecsétet.        (Olvas.)
„Eszmém, álmom éjjel Silviához szárnyal;
Szolgáim ők, kiket repűlve küldök;
Bár uratok járna oly röpke szárnynyal,
S nyughatna ott, hol érzéketlen ültök.
Hirnökimet fehér kebledbe zártad.
Míg én, ki hozzád küldözém, királyok,
Átkozom a kegyet, melylyel megáldtad,
Mert üdvökért irígykedem reájok,
Mért is küldém, enmagam átkozom,
S hogy helyökön mért én nem nyúgoszom.”
Mi ez?
„Silviám, ez éjszakán megmentelek:”
Így van; s emitt e czélra a kötél.
Nos, Phaëton, (mert Merops fia vagy)
Vágynál az ég szekerét hajtani,
És vakmerőn felgyujtni a világot?
Nyulsz már a csillagért, mert az reád süt?
Pusztulj tolakvó! nagyralátó szolga!
Magadfajtádra szórd a lágy mosolyt,
S köszönd türelmem-, nem ten érdemednek,
Hogy távozásod még megengedem.
Köszönd ezt, jobban, mint a sok kegyet,
Mit bő kezekkel eddig rád pazarltam:
De hogy ha földemen tovább maradsz,
Mint mennyi arra kell, hogy legsebesben
Útadra kelj királyi udvarunkból:
Az égre, bosszúm túlcsap a szerelmen,
Mit eddig érted érzék, s lyányomért;
Eredj: üres mentséged meg se hallom;
Ha kedves életed, sietve pusztulj.        (Herczeg el.)

VALENTIN.
S mért nem halál inkább, mint élve kín?
Meghalni, ez számüzetés magamtól;
És Silvia enmagam: számüzvén tőle,
Ez csak magam magamtól, s így halálos.
A fény se fény, nem látva Silviát,
Az üdv se üdv, ha Silvia nincs velem,
Csak úgy, ha azt tudom, hogy ő velem van,
S tökélye árnyain táplálkozom.
Ha nem vagyok éjjente Silviámmal,
A csalogány szavában nincs zene,
Ha nappal Silviát nem nézhetem,
Úgy nincs nekem tisztán derült napom,
Ő éltetőm, s megszünök élni, ha
Körűlte nem leszek, s ő nem üdít,
Nem ápol, nem vidít, életbe nem tart.
A rám szabott haláltól nem futok:
Maradva, csak bevárom a halált,
De futva innen éltemtől futok.
Proteus és Dárdás jönnek.

PROTEUS.
Szaladj kölök, szaladj, keresd föl.

DÁRDÁS.
Ni – hó – hahó!

PROTEUS.
Mi az? mit látsz?

DÁRDÁS.
A kit keresünk; veszszek meg, ha nem Valentin úr.

PROTEUS.
Valentin?

VALENTIN.
Nem.

PROTEUS.
Hát ki? Szelleme?

VALENTIN.
Az sem.

PROTEUS.
Hét ki?

VALENTIN.
Senki.

DÁRDÁS.
Hát a senki beszélni is tud? Üssem, uram?

PROTEUS.
Kit akarsz te ütni?

DÁRDÁS.
Senkit.

PROTEUS.
Hallgatsz, kölök! – Valentin barátom, egy szóra.

VALENTIN.
Fülem süket, jó hírt se hallhatok,
A rossz hírekkel úgy betelve már.

PROTEUS.
Úgy hírem’ tompa némaságba rejtem,
Mert ez keserves, fájó és nehéz.

VALENTIN.
Tán meghalt Silvia?

PROTEUS.
Nem, Valentin.

VALENTIN.
Nem Valentin; igaz, csak testi vázza! –
Hát úgy-e elhagyott?

PROTEUS.
Nem, Valentin.

VALENTIN.
Nem Valentin, ha Silvia elhagyott!
Mi hír tehát?

DÁRDÁS.
Uram, kikiáltották, hogy az urat kikálkulálják az országból.

PROTEUS.
Hogy számkiüznek. Ő ez gonosz hír,
El Silviától, s tőlem, a baráttól.

VALENTIN.
Ó, izlelém már e fájdalmakat,
Most annyit adnak, hogy bár megcsömöljek.
És Silvia tudja ezt, hogy számkiüztek?

PROTEUS.
Igen; s ez itéletre (mely erősen
Áll visszavétlenül) gyöngy oczeánt
Sírt, mit könnyeknek is hívnak sokan;
Ezt sírta atyja durva zsámolyára,
S velök, térdén, alázatos maga,
Kezét tördelve, melynek hava mintha
A kín miatt halványult volna meg:
De megtörött térd, összetett kezek,
Sohaj, panasz, ezüstlő könnyözön
Meg nem lágyíthatták részvétlen atyját,
S halál fia, ha elfogják, Valentin.
Sőt Silvia kérelmére oly dühös lett,
Midőn ez visszahívatásod esdé,
Hogy őt szoros börtönbe záratá,
Ijesztve, hogy többé ki nem bocsátja.

VALENTIN.
Ne többet, ó, ha e jövő szavadnak
Ölő hatalma nincsen életemre:
Ha van, lehelld kérlek, fülembe azt,
E végtelen kín vég gyászénekéül.

PROTEUS.
Ne zúgolódjál, hol már nem segíthetsz
S tanulj segítni, a mért zúgolódol.
Idő minden jónak dajkája, anyja.
Ha itt maradsz se látod kedvesed,
Sőt éltedet dobod nyilván veszélybe.
Remény legyen vándorbotod; eredj,
Ez óvjon a kétségb’esések ellen,
Írhatsz levélben, bár nem lészsz is itt,
S ha nékem írsz, bejuttatom akár
Fris tejfehér keblébe kedvesednek.
De a panaszkodásra nincs idő:
Jer, átszöktetlek a város-kapun,
És még előbb meghányjuk, vessük, a mi
Szerelmi dolgaidra tartozik.
Ha szereted Silviát, nézd a veszélyt,
S ha magadért nem, érte jer velem.

VALENTIN.
Dárdás, ha meglátod szolgám, siettesd,
Mondd, rám talál az éjszaki kapun.

PROTEUS.
Eredj, kölök, keresd föl. Jer Valentin!
        (Valentin és Proteus el.)

DÁRDÁS.
Én csak bolond vagyok, lássák, s mégis van annyi eszem, hogy belátom, milyen szemen szedett gazember ez az én uram; no de, csak hogy nem szemen szedett. Nincs a föld hátán, a ki tudna róla valamit, hogy én szerelmes vagyok, pedig a’ vagyok; csakhogy ezt hat ló sem húzná ki belőlem, sem azt, hogy kit szeretek hát; pedig egy asszonyt; csakhogy miféle asszonyt, azt magamnak sem mondanám meg; pedig egy tejes lyányt; csakhogy még se lyány, mert van már keresztkomája; de mégis lyány, mert a gazdája szolgálólyánya, s bérért szolgál. Többet tud, mint a legügyesebb vizsla, pedig ez csak sok egy keresztyén hajadontól. Itt van (papírt vesz elő) a tyúkkaparásu lista, hogy mi mindent tud. Imprimis, „Tud húzni, vonni.” No, a ló se tud többet; dehogy tud; hisz a ló csak húzni tud, de húzni-vonni nem; lám, többet ér mint egy kancza. Item, „Tud fejni,” no lássák, szép erény egy tisztakezü hajadonban.
Ugri jön.

UGRI.
No, szinyor Dárdás, mit csinál az uraságod?

DÁRDÁS.
Uras zsákom? Miféle zsákom?

UGRI.
Megint kutyákodol; elcsűröd, csavarod a szót. Hát mi újság ebbe’ az írsába’?

DÁRDÁS.
A legfeketébb újság, a mit valaha hallottál.

UGRI.
Fekete? hogy fekete?

DÁRDÁS.
Hát fekete, mint a tinta.

UGRI.
Addsza, hadd olvassam.

DÁRDÁS.
Ányje tökfilkó, tudsz is te olvasni.

UGRI.
De b’zon tudok. Mutasd.

DÁRDÁS.
Először próbára teszlek, Hát megtudod-e mondani, ki teremtett téged?

UGRI.
Hát a nagyapám fia.

DÁRDÁS.
Ó tanulatlan fajankó, mondom, hogy semmit se tudsz, mert a nagyanyád fia. Ebből is látni, hogy nem tudsz olvasni.

UGRI.
Mutasd hát azt az írást.

DÁRDÁS.
Ne, segítsen benne szent Mikulás.

UGRI.
Imprimis, „Tud fejni.”

DÁRDÁS.
No, azt tud.

UGRI.
Item. „Jó sert tud főzni.”

DÁRDÁS.
No, úgy nem bánom, ha azt mondják is ránk, hogy „egyétek meg a magatok főztjét.”

UGRI.
Item, „Tud varrni.”

DÁRDÁS.
No úgy tud várni is rám esténként.

UGRI.
Item, „Tud kötni.”

DÁRDÁS.
Csak engem ágylábhoz ne kössön, vagy belém ne kössön.

UGRI.
Item, „Tud mosni, súrolni.”

DÁRDÁS.
Ez különös virtus; mert legalább őt nem kell mosni, súrolni.

UGRI.
Item, „Tud fonni.”

DÁRDÁS.
Csak engem be ne fonjon.

UGRI.
Item, „Még sok névtelen erénye van.”

DÁRDÁS.
Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy fattyú erény, mert nem tudni, ki volt az apja, azért nincs neve.

UGRI.
Itt következnek a hibái.

DÁRDÁS.
Épen sarkában erényeinek.

UGRI.
Item. „Éhomra nem lehet megcsókolni, a lehellete iránti tiszteletből.”

DÁRDÁS.
Se baj, ezt a hibát még helyre lehet ütni egy frustukkal. Olvasd tovább.

UGRI.
Item, „Szeret nyalakodni.”

DÁRDÁS.
jaj, ha engem szeret nyalni-falni, akkor már nagyobb baj, a mit a lehelletéről olvastál.

UGRI.
Item, „Álmában beszélni szokott.”

DÁRDÁS.
Jobb, mint ha beszédjében elaludna.

UGRI.
Item, „Lassan beszél.”

DÁRDÁS.
Ó ostobák! ezt a hibája közé tenni! Hisz a lassú beszéd a legkiválóbb virtus az asszonyokban. Húzd ki mindjárt, tedd a virtusok közt a legelső helyre.

UGRI.
Item, „Hivalkodó.”

DÁRDÁS.
Evvel is ki onnan; ez Éva hagyománya, ettől meg nem szabadulhat.

UGRI.
Item, „Nincs foga.”

DÁRDÁS.
Annál több pecsenye jut nekem.

UGRI.
Item, „Marakodós.”

DÁRDÁS.
Csak hogy nincs foga, a mivel haraphatna!

UGRI.
Item, „Az itallal nem nagyon kináltatja magát.”

DÁRDÁS.
Hiszen ha jó italt csinál, az nálam is elkel kinálás nélkül.

UGRI.
Item, „Nagyon adakozó.”

DÁRDÁS.
Mivel? A pofoncsapásokkal nem lehet, mert nem tartom a pofám; az erszényével se lehet, azt majd elzárjuk az orra elől; egyébbel meg nem bánom, ha adakozik is, arról nem tehetek. No, tovább.

UGRI.
Item, „Több a haja, mint az esze, több a hibája mint a haja, több pénze mint a hibája.”

DÁRDÁS.
Megállj; elveszem: kétszer-háromszor hol enyim volt, hol nem, míg ezt olvastad. Olvasd el még egyszer.

UGRI.
Item, „Több a haja mint az esze,” –

DÁRDÁS.
Több a haja mint az esze, – meglehet; lássuk csak: a sótartóba van a só, tehát az nagyobb mint a só; a haj alatt van az ész, tehát több haj mint ész; a nagyobb takarja a kisebbet. Hogy van tovább?

UGRI.
– „Több a hibája mint a haja,” –

DÁRDÁS.
Ez borzasztó: Ó csak e ne volna ott!

UGRI.
„Több a pénze mint a hibája.”

DÁRDÁS.
Jaj, ez a hibáját is mind kedvessé teszi. Jó, elveszem, s ha lesz a házasságból valami, a mint semmi se lehetetlen –

UGRI.
No akkor?

DÁRDÁS.
Akkor? – akkor megmondom neked, hogy uraságod az éjszaki kapunál vár.

UGRI.
Engem?

DÁRDÁS.
Téged bizony; hát ki vagy te, miért ne várhatna téged? várt ő már derekabb embert is mint te.

UGRI.
És nekem oda kell mennem?

DÁRDÁS.
Nem menned kell, hanem szaladnod, mert annyi ideig itt ácsorogtál, hogy a menés semmit se ér.

UGRI.
Enyje, mért nem mondtad előbb? ragya verje el a szerelmes leveled.        (El.)

DÁRDÁS.
No most kikap, a mért levelemet elolvasta. Faragatlan gazember, más titkába akarja magát fúrni. – Megyek utána, gyönyörködni rajta, hogy javítják a kölköt.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Szoba a herczegi palotában.

Herczeg és Thurio jönnek; Proteus hátul.

HERCZEG.
Thrurio ne félj, szeretni fog leányom.
Valentin el-kiüzve már köréből.

THURIO.
De ó az óta még jobban gyülöl;
Kerüli társaságom és kigúnyol,
Kétségbe ejt, ah, hogy meg nem nyerem!

HERCZEG.
Szerelme e csekély nyoma olyan,
Mint jégbe vájt alak, mint egy kevés hő
Vizzé elolvaszt, s megformátlanit.
Pár napra szélylyel olvad e fagyosság,
S érdemtelen Valentint elfelejti. –
No, hogy van ön Proteus? Hát honfitársa
Elment-e már, miként parancsolánk?

PROTEUS.
El, jó uram.

HERCZEG.
Lyányom nagyon fájlalja távozását.

PROTEUS.
Kevés idő elűzi bánatát.

HERCZEG.
Én is hiszem, de Thurio kétkedik.
Proteus, irántad hitt jó véleményem
(Mert érdemednek több jelét mutattad)
Készt, hogy bizalmasan szóljak veled.

PROTEUS.
Ne éljek, és ne lássam önt tovább
Kegyelmes úr, csak a míg hű leszek.

HERCZEG.
Tudod, mi kész örömmel áldanám meg
Leányom és Thurio úr esküvőjét.

PROTEUS.
Tudom, uram.

HERCZEG.
Az is, hiszem, rég tudva már előtted,
Hogy Silvia ebben ellenem szegül.

PROTEUS.
Azaz csak addig, míg Valentin itt volt!

HERCZEG.
Folyvást makacs, sehogy se hajtható.
Hogyan tehetnők még hogy elfelejtse
Valentint, s megszeresse Thuriót?

PROTEUS.
Legegyszerübb rákenni, hogy Valentin
Gyáva, csalárd és aljas származásu.
E hármat a nők szörnyen megvetik.

HERCZEG.
Azt mondja rá, hogy dühből beszélünk.

PROTEUS.
Igen, ha a Valentin ellenétől
Jön az, tehát vigyázva szóljon, és
Oly ember, kit barátjaul tekint.

HERCZEG.
Vállalja hát el ön, hogy elgyalázza.

PROTEUS.
Rosszúl esik, kegyelmes úr; keserves
Megbízatás ez egy nemesre, és
Kivált saját barátja ellenében.

HERCZEG.
Hol jó szavával rajta nem segíthet,
Ott már a rágalommal sem tehet kárt,
Tehát közömbös a megbízatás,
S egy jó barátja kéri önt reá.

PROTEUS.
Győzött, uram. – A mennyi rajtam áll,
Gyalázva őt a hol módját lelem,
Nem fogja már szeretni Silvia:
De ha kiirtjuk is jelen szerelmét,
Vagy lesz szerelmes, vagy se Thurióba.

THURIO.
Azért, a mint lefejti e szerelmét,
Hogy így lefejtve össze ne bomoljon,
Azon legyen, hogy gombolyítsa rám,
Mit megtehet, ha engem úgy magasztal,
A hogy gyalázni fogja majd Valentint.

HERCZEG.
S mi, Proteus, önt meg merjük bízni ezzel,
Mert tudjuk azt, Valentin elbeszélte,
Hogy ön szerelmet másnak esküdött
S nem szeghet esküt, és nem tör hitet.
Ez biztosíték hát, hogy módot adjunk,
Hol Silviával bőven társaloghat;
Mert ő borus, beteg, nehézkedélyü,
De önt barátjáért tán elfogadja.
S így rábeszélheti, hogy meggyülölje
Valentint, s megszeresse Thuriót.

PROTEUS.
A mit tudok, törekszem végbe vinni. –
De Thurio, ön jobban forgolódjék;
Rakjon ki lépvesszőt, megfogni vágyát
nyögő szonettel, melynek tarka rímét
Megtömje szolgálatkész esküvel.

HERCZEG.
Úgy, úgy, bizony az égi származásu
Költészet itt nagyon sokat tehet.

PROTEUS.
Mondd, hogy szépsége oltár zsámolyára
Teszed le könnyed, sohajod, szived;
Írj, míg kiszárad tintád, s könnyeiddel
Ereszd föl újra; mérj bús verseket,
S mind azt mutassa, hogy szörnyen epedsz.
Orpheus aranyszavu, s költők inából
Húrolt lantjára meglágyult aczél, kő,
Tigris szelídült, s a nagy leviathan
Ki a vízből, a partra tánczra kelt. –
S e sok panaszló ömlengés után
Keresd föl éjjel hölgyed ablakát
Édes zenével; és a hangszerekhez
Dalolj te is; az éj halotti csendje
Jól illik ily édes-bús fájdalomhoz.
Ha így nem, úgy egyébbel nem nyered meg.

HERCZEG.
Leczkéd mutatja, hogy voltál szerelmes.

THURIO.
Tanácsod még az éjjel teljesítem.
Azért nemes Proteus, irányadóm,
Menjünk ki a városba, jer velem,
Keresni ott nehány ügyes zenészt.
Van egy szonettem, a mi megteszi.
Kezdetnek, útasításod nyomán.

HERCZEG.
Rajta uraim!

PROTEUS.
Várjuk kegyelmed estebéd utánig,
Aztán megyünk rögtön az éjzenére.

HERCZEG.
Csak rajta most; én engedélyt adok.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Erdő Milano és Verona közt.

Nehány rabló jön.

1. RABLÓ.
Legények talpra, hó! Egy utazó jön.

2. RABLÓ.
Ha tíz, se tágíts, üssed, le vele.
Valentin és Ugri jönnek.

3. RABLÓ.
Megállj; elő mindennel, a mitek van;
Ha nem, leültetünk úgy és kifosztunk.

UGRI.
Uram, rossz helyt vagyunk. Az a zsiványhad
Ez, a melyiktől minden útas úgy fél.

VALENTIN.
Barátaim –

1. RABLÓ.
Nem úgy, uram; ellenségid vagyunk.

2. RABLÓ.
Csitt, halljuk.

3. RABLÓ.
Halljuk, bajszomra, szörnyü helyes ember.

VALENTIN.
Nekem kevés van mit veszíteni.
Sors-üldözött szegény ember vagyok;
Nincs egyebem, mint e rongy öltönyök,
S ha most ezekből is kifosztogattok,
Velök veszítem minden birtokom.

2. RABLÓ.
Hová szándékozik?

VALENTIN.
Veronába.

1. RABLÓ.
Honnan jön?

VALENTIN.
Milanóból.

3. RABLÓ.
Sokáig tartózkodott ott?

VALENTIN.
Tizenhat hóig; és ha a kaján sors
Nem űz, szerettem volna még tovább is.

2. RABLÓ.
Hát tán számüzték?

VALENTIN.
Igen.

2. RABLÓ.
Miféle bűnért?

VALENTIN.
Azért, mit itt most kín elmondanom.
Embert ölék, s halála fáj nagyon;
De tisztes viadalban vágtam őt le,
Csalárd előny, és árulás nekül.

1. RABLÓ.
Biz’ azt ne bánja, hogy ha úgy esett,
De hát csak ennyi bűnért van kiüzve?

VALENTIN.
Csak, sőt örülnöm kell, hogy így menekvém.

1. RABLÓ.
Tud-e nyelveket?

VALENTIN.
Tudok, tanultam ifjú útaimban,
S bajból menekvém sokszor általuk.

3. RABLÓ.
Robin Hood szerzetese tar fejére,
Ez a legény királyunknak való.

1. RABLÓ.
No hát legyen. Rááll, uram?

UGRI.
Uram, csapjon föl:
Becsületes tolvajság ez nagyon.

VALENTIN.
Hallgass, kölök.

2. RABLÓ.
Van-e mihez csatolni még reményét?

VALENTIN.
Nincs, csak szerencsém.

3. RABLÓ.
Hát tudja meg: köztünk is sok nemes van,
A fékezetlen ifjú szenvedély
Miatt kiüzve a tisztes körökből;
Magam Veronából vagyok kiüzve,
Mert egy hölgyet akartam elrabolni,
Dús nőt, s a herczeghez közel rokont.

2. RABLÓ.
S én Mantuából, a mért egy nemest
Egyszer dühömbe’ szivén szúrtam át.

1. RABLÓ.
S én szinte ily csekély vétek miatt.
De a dologra, mert e vétkeket csak
Bitang éltünket menteni idéztük;
Mi látjuk azt, hogy szép, erős alakkal
Van ön megáldva; és, ahogy beszéli,
Tud nyelveket; egy ily tökélyü ember
Keresetünkhöz épen illenék.

2. RABLÓ.
Kivált, mivel számüzött ember is,
Ezért állunk leginkább szóba önnel,
Nem csapna föl bandánk vezéreül?
A kényszerüségből erényt csinálva,
És élne, mint mi, e vad rengetegben.

3. RABLÓ.
No, szólj; van-é kedved sorunkba állni?
Csapj föl, no; légy mindannyiunk vezére,
Mi hódolunk neked, szavad fogadjuk,
És mint parancsnokot, királyt szeretünk.

1. RABLÓ.
Meghalsz, ha megvetnéd ajánlatunkat.

2. RABLÓ.
Ám, hogy fitymálj, élni nem hagyunk.

VALENTIN.
Elfogadom, bajtársatok leszek,
Kikötve, hogy soh’sem lesztek garázdák
Az árva nőkkel, jámbor útasokkal.

3. RABLÓ.
Nem; mink ez aljas, gyáva bűnt utáljuk.
Jer, elviszünk a többi társainkhoz,
Az összegyűjtött kincset megmutatjuk,
Mely, mint magunk, parancsaidra vár.

II. SZÍN.

Milano. A palota udvara.

Proteus jön.

PROTEUS.
Már megcsalám, kiüzetém Valentint,
Most Thuriót kell szépen jégre vinnem.
Oly szín alatt, hogy őt ajánlom, útat
Nyerék előbb mozdítni enszerelmem;
De Silvia szebb, hűbb, szentebb, semhogy őt
Hitvány ajánlatom megvesztegetné.
Ha hű alázatot kezdek fogadni,
Azt hányja, hogy barátom megcsalám;
Ha szépségére szórom eskümet,
Figyelmeztet, mi hitszegő valék,
Elhagyva Juliát, a kit szerettem:
De mind ezen sok apró gúny daczára,
Melyből pedig egy is reményölő,
Szerelmem mind növekszik, s mint ebet,
Hiába űzi el, csak hízeleg.
De Thurio jön. – Silvia ablakához
Megyünk és éjzenét adunk neki.
Thurio és Zenészek jönnek.

THURIO.
Hogy van, sir Proteus? hát elénk csuszamlott?

PROTEUS.
Ön tudja, Thurio, a szerelem
Kész csúszni is, hol állva nem mehet.

THURIO.
De csak reménylem, itt ön nem szeret.

PROTEUS.
Dehogy ne, hisz különben mit keresnék?

THURIO.
S ki? Silviát?

PROTEUS.
        Igen, Silviát, önért.

THURIO.
Fogadja érte hálám. Nos, fiúk,
Húroljatok, s aztán csak rajta vígan.
Korcsmáros és Julia jönnek hátul; Julia fiú ruhában.

KORCSMÁROS.
No, kedves vendégecském, azt hiszem, magát valami malomkólika bántja; mért olyan szomoru?

JULIA.
Csak, mert nincs minek örülni.

KORCSMÁROS.
No jöjjön, majd felvidítom én. Olyan helyre viszem, a hol szép muzsikát hall, s meglátja azt az urat, a ki után tudakozódott.

JULIA.
De hallom-e beszélni is?

KORCSMÁROS.
Hát, hogyne hallaná!

JULIA.
Úgy az nekem zene lesz.        (Zene.)

KORCSMÁROS.
Csitt, hallja?

JULIA.
Köztük van ő is?

KORCSMÁROS.
Köztük, de pszt, halljuk.
Dal.
O, ki Silvia, és mi ő,
Hogy mindnyájunk érte ég?
Szent is, szép is, bölcs is ő,
Úgy megáldá a nagy ég,
Hogy bámulandó, dicső.

S mint szép, van-e oly kegyes?
Mert ez együtt ér sokat;
Amor szemében repes,
Édes orvosságokat
Vakságára ott keres.

Zengjük hát ez égi nőt,
Szép Silviát, a dicsőt,
Minden jóban kitünőt,
Mit csak szűl e durva föld;
Koszorukkal fonjuk őt.

KORCSMÁROS.
No, hát még szomorúbb, mint az elébb,
Mi lelte? nem szereti a muzsikát?

JULIA.
Dehogy, dehogy, a muzsikás magaviseletét nem szeretem.

KORCSMÁROS.
Hogy, lelkem adta?

JULIA.
Nem kedvem szerint játszik.

KORCSMÁROS.
Nem jó hangot ád a húrom?

JULIA.
Oly rossz hangot, hogy szivem húrja rezdül meg bele.

KORCSMÁROS.
Nagyon jó füle van.

JULIA.
Ó bár süket volnék, hogy ne szakadna meg szivem.

KORCSMÁROS.
Látom, nem szereti hallgatni.

JULIA.
Nem, ha ily változó.

KORCSMÁROS.
Ha! no már elhagyta.

JULIA.
Az az én bajom, hogy elhagyott.

KORCSMÁROS.
Hát azt szeretné, hogy örökké tartson?

JULIA.
Azt, hogy örökké, híven, egyaránt.
De mondja csak, gazdám, hát Proteus úr
Gyakorta látogatja e kisasszonyt?

KORCSMÁROS.
Én csak annyit mondhatok, a mennyit nekem az inasa Dárdás mondott, hogy rovásra se lehetne azt venni, ahogy szereti.

JULIA.
Hol van Dárdás?

KORCSMÁROS.
Elment a kutyáját keresni, a mit gazdája parancsolatára holnap ennek a kisasszonynak kell vinni ajándékba.

PROTEUS.
Meglássa Thurio úr, úgy ajánlom,
Hogy cselfogásom nem győzi dicsérni.

THURIO.
Hol találkozunk?

PROTEUS.
Szent Gergely kútjánál.

THURIO.
Jó éjszakát.        (Thurio és Zenészek el.)
Silvia fent ablakánál megjelenik.

PROTEUS.
Sok boldog estét, úrnőm, szép kegyednek.

SILVIA.
Köszönet a zenéért, uraim.
Ki az, ki ott beszél?

PROTEUS.
Hű szive tisztaságát hogy ha tudná,
Rögtön ráismerne ön szaváról.

SILVIA.
Tán Proteus? – úgy veszem ki.

PROTEUS.
Az, édes úrnőm, rabja, hódolója.

SILVIA.
És mit kiván?

PROTEUS.
        Parancsát teljesítni.

SILVIA.
Jól van, legyen: tehát parancsom az,
Hogy menjen és feküdjék ön le, otthon.
Te hitszegő, csalárd, hitetlen ember,
Azt hitted, én oly gyenge, oktalan
Vagyok, hogy hat reám édesgetésed,
Ki esküiddel annyit megcsalál?
Térj vissza, s engeszteld ki kedvesed, mert
Az ég halvány királynőjére mondom,
Oly messze tőlem, hogy szavadra hajtsak,
Mint hitszegő kérelmed megvetem,
S már is szememre hányom ezt magamnak,
Hogy eddig is beszélgeték veled.

PROTEUS.
Megvallom édesem, szerettem egy nőt,
De meghalt.

JULIA.
(Félre.)
Hej, ha én most közbe szólnék!
Mert bizonyos, hogy nincsen eltemetve.

SILVIA.
Jó, mondhatod; de Valentin, barátod,
Él, s én, miként te is tudod, vele
Jegyben vagyok; hogy nem pirulsz tehát
Őt e tolakvásoddal sérteni?

PROTEUS.
De hisz Valentin is meghalt, az a hír.

SILVIA.
Úgy hidd, hogy én is; mert bizonyra mondom,
Sírjába van szerelmem eltemetve.

PROTEUS.
Hadd ássam én ki onnan, kedvesem.

SILVIA.
Menj kedvesed sírjához, s hívd övét fel,
Vagy legalább temesd tiéd oda.

JULIA.
(Félre.)
Még rá se hallgat.

PROTEUS.
Úrnőm, ha szive oly rendíthetetlen,
Ó hadd legyen szerelmemért enyim
Arczképe, mely szobácskája falán függ,
Ehez beszélek, sírok és sohajtok,
Mert hisz tökéletes valója másnak
Levén ajánlva, én csak árny vagyok,
Árnyát fogom tehát hiven szeretni.

JULIA.
(Félre.)
Meg is csalnád, ha testi lénye volna,
S árnynyá teendnéd, úgy mint engemet.

SILVIA.
Bálványa lenni önnek, semmi kedvem,
De mert csalárdságához illik árnyat
Imádni, s kép előtt könyörgeni:
Jó küldjön érte reggel, átadom;
Nyugalmas éjt.

PROTEUS.
        Lesz, mint a bűnösöknek,
Kik a halálra várnak virradatkor.
        (Proteus és Silvia el.)

JULIA.
Korcsmáros úr, megyünk?

KORCSMÁROS.
Biz Istók, elszenderedtem.

JULIA.
Ugyan nem tudja, hol lakik Proteus?

KORCSMÁROS.
De bizony, az én házamnál. Ányje, tán már pitymallik is.

JULIA.
Még nem, de ez volt a leghosszabb éj,
Mit átvirraszték, s a legsúlyosabb        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Ugyanott.

Eglamour jő.

EGLAMOUR.
Ekkorra mondta úrnőnk Silvia,
Hogy jöjjek el, s halljam meg titkait.
Fontos dologba kiván béavatni.
Kisasszony! Kisasszony! (Silvia fent ablakánál kijön.)

SILVIA.
Ki az?

EGLAMOUR.
        Barátja és szolgája, a ki
Kegyed parancsát várja itt alant.

SILVIA.
Jó Eglamour, szép jó reggelt, ezerszer

EGLAMOUR.
Sok szépet önnek is, kisasszonyom.
Tehát miként parancsolá kegyed,
Eljöttem ily korán, megtudni, mily
Szolgálat az, mit rám akarna bízni.

SILVIA.
Ó Eglamour, tudom, nemes lovag vagy,
Bölcs, résztvevő, derék, sokat tanult,
(Ne hidd, hogy hízelgek, mert esküszöm, nem,)
Jól tudhatod, hogy engem, számüzött
Valentinemhez mily érzés csatol,
S hogy úr atyám a balga Thurióhoz
Erőltet, a kit lelkem is gyülöl. –
Te is szerettél, hallám tőled egykor,
Hogy kín soh’sem járt oly közel szivedhez,
Mint a mikor meghalt szerette hölgyed,
Kinek sírján szüzességet fogadtál.
Ó Eglamour, Valentint vágyom én
Meglátni, fölkeresni Mantuában,
Hol, hallomás szerint, tanyát ütött;
S mivel veszélyes arra minden út,
Szeretném a te tisztes társságod,
Melynek becsületében bízhatom.
Ne félj atyám dühétől, Eglamour,
Csak kínomat nézd, egy nő kínjait,
S azon igazságot, hogy e szökés
Szentségtörő frigy ellen óv csupán,
Mit ég, s szerencse egyként ostorozna.
Kérlek tehát, könyörgök tiszta szívből,
Mely búval oly telt, mint tenger fövénynyel,
Légy társam útamon, jer el velem:
S ha nem, tartsd a mit itt mondék, titokban,
Hogy úgy magam vihessem véghez azt.

EGLAMOUR.
Kisasszony, én átérzem bánatát;
S mivel tudom, hogy czélja mily erényes,
Ím kész vagyok, követni útjain,
Nem hajtva rá, hogy érte mily baj érhet,
Csak önt akarva boldogítani.
Mikor megyünk?

SILVIA.
        Estére.

EGLAMOUR.
        S hol lelem
Meg önt?

SILVIA.
Az ősz Patrick barát lakában,
Hol indulás előtt gyónást teszek.

EGLAMOUR.
Nem késem, ott leszek, kedves kisasszony.
S most isten önnel.

SILVIA.
Az isten áldja meg, jó Eglamour.
        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Ugyanott.

Dárdás kutyájával jön.

DÁRDÁS.
Ha az emberrel kutyául bánik a szolgája, lássák, az nagyon rosszul esik: itt van, a kit csecsemő korától neveltem; a kit megszabadítottam a vízbefulladástól, mikor három-négy huga vagy öcscse elmerült. Aztán megtanítottam, de úgy megtanítottam, hogy tudom, sokan azt mondják rá: így szeretnék egy kutyát megtanítani. – Most elküldött vele a gazdám, hogy ajándékozzam Silvia kisasszonynak; hát alig érek az ebédlőbe, csak felkapaszkodik a tyányérjához, s lelopja róla a kappanczombot. Ó, szörnyüség, mikor az eb nem tudja magát alkalmazni minden társaságban. Azt szeretném, úgy mondván, hogy a ki egyszer elvállalja, hogy igazán kutya, hát, úgy mondván, legyen minden dologban kutya. Ha nekem több eszem nem lett volna, mint neki, hogy a hibáját, mit ő tett, magamra vállaljam, bizony, bizony, azt hiszem felakasztották volna; bizonyos, hogy baj nélkül ki nem kerülte volna. Gondolják csak. Hát betolakodik három vagy négy úri kutya társaságában a herczeg asztala alá: nem volt ott, teremt’úgyse, egy füttyentetig, mikor az egész szoba csak érzeni kezdi. „Ki menj te!” mondja az egyik; „miféle kutya ez?” kérdi a másik; „ostor neki,” ordít a harmadik; „fel kell akasztani,” mondja a herczeg. Én már azelőtt is ismervén ezt a szagot, tudtam, hogy Vaczkor tette, oda megyek hát a legényhez, a ki korbácsolta: „Barátom,” mondok neki, „ki akarja korbácsolni ezt a kutyát?” „Hát,” a’szondja, „ki hát.” „Már akkor,” mondok, „igazságtalanul bánik vele, mert én csináltam ezt az izét, no, tudja.” Erre aztán nem sokat teketóriázott, hanem kikorbácsolt engem a szobából. Melyik úr tenné ezt meg a szolgájáért? – Teremt’úgyse! kalodában ültem a kolbászért, a mit ellopott, különben felakasztották volna; pellengérem állottam a libákért, a miket megfojtott, különben jaj lett volna neki; most mindez eszedbe se jut, te! – Azt a kutyálkodásod is tudom, a mit akkor tettél, mikor Silvia kisasszonytól bocsánatot kértem. Nem mondtam már, hogy csak énrám nézz, úgy viseld magad, ahogy én? Mikor láttad azt éntőlem, hogy felemeljem a féllábom, aztán végig vizipuskázzam egy kisasszony szoknyáját? Láttad valaha, hogy ilyen csinyt tettem volna?
Proteus és Julia jönnek.

PROTEUS.
Neved Sebestyén? Tetszel, felfogadlak
Valamiféle szolgálatba hozzám.

JULIA.
S én megteszek mindent, a mit tudok.

PROTEUS.
Reménylem is. – No hát, korhely gazember,
Hol kóborogtál két egész napig?

DÁRDÁS.
Hát hiszen, uram, a kutyát vittem el Silvia kisasszonynak, ahogy parancsolta.

PROTEUS.
S mit monda ő picziny csecsebecsémhez?

DÁRDÁS.
Biz ő azt mondta, hogy az uram ebe is csak kutya; meg azt izeni, hogy ilyen ajándékért csak kutyás köszönet jár.

PROTEUS.
De elfogadta ebecskémet?

DÁRDÁS.
De bizony nem fogadta. Itt van ni, visszahoztam.

PROTEUS.
Hát ezt akartad a nevemben adni?

DÁRDÁS.
Ezt, uram; azt a másik öklömnyi mókust elcsípte előlem a sintérinas a piaczon, én hát odavittem ezt a magamét, a ki tízszer akkora, mint az a másik volt, annálfogva az ajándék is nagyobb.

PROTEUS.
Pusztulj, eredj, keresd meg a kutyámat,
Máskép szemem elébe ne kerülj.
El, mondom! Itt vársz, csak hogy mérgesíts?
Gazember, mindenütt megszégyenít.        (Dárdás el.)
Tehát, Sebestyén, felfogadtalak,
Részint azért, mert kell egy ily fiú,
Ki okosan eljárjon dolgaimban,
Mert e bolondra bízni nem lehet;
De főleg arczod, és jó módodért,
Melyek, (ha nem csal jóslatom) tanúi,
Hogy jól neveltek, s hű, ügyes leszesz:
Ezért fogadtalak föl, ezt jegyezd meg.
S ne most, eredj, siess e gyűrüvel,
Add át kisasszonyodnak, Silviának.
Nagyon szeretett engem, a ki adta.

JULIA.
S úgy látszik, ön nem, mert ajándokát
Nem tartja meg. – Vagy meghalt kedvese?

PROTEUS.
Nem, nem tudom, de gondolom, hogy él.

JULIA.
Ah!

PROTEUS.
Miért sohajtasz?

JULIA.
Nem állhatom meg, hogy ne szánjam őt.

PROTEUS.
Miért szánod?

JULIA.
Mert azt hiszem, hogy úgy szerette önt,
Mint Silviát most ön szeretheti.
Az önre gondol, a ki rég feledte,
Ön azt imádja, a ki rá se hajt.
Sajnos, hogy a szerelem ily viszás,
Ezt gondolám el, és ezért sohajték.

PROTEUS.
Csak add te át gyűrűmet, s e levelkét
Az ott szobája. Mondd a drága hölgynek,
Hogy égi képét kérem, a mit igért.
S végezve dolgodat, siess szobámba,
Hol megtalálsz búsan és egyedül.        (El)

JULIA.
Hány asszony állna rá ily küldetésre?
Bizony szegény Proteus, rókát fogadtál
Juhásznak a bárányod őrzeni.
De ó szegény bolond! mért szánom őt,
Ki engemet szivéből megvetett?
Mert Silviát imádja, megvet engem,
S én, mert imádom őt, sajnálom is.
E gyűrűt én adám, mikor bucsúztunk,
Hogy róla mindenütt eszébe jussak,
S most ím azért kell (sajnos küldetés)
Könyörgenem, mit ó, bár meg ne kapnék;
Elkérni, mit szeretnék visszavetni;
Dicsérni a kit szidni volna kedvem.
Uramnak hű szerelmet esküvém,
De hű inasa lenni nem tudok,
Ha hűtlenül meg nem csalom magam.
Jó, szólok érte, olyan hidegen,
Mint, ég tanúm, szeretnék czélt nem érni.
Silvia jő, kisérve.
Üdv önnek, úrhölgy. Kérem, utasítson,
Silvia kisasszonyt hol találhatom meg?

SILVIA.
Mi dolga véle, hogyha én vagyok?

JULIA.
Ha ön, környörgenék türelmiért,
Hallgassa meg, mit kérni küldetém.

SILVIA.
Kitől?

JULIA.
Uramtól, Proteus úrtól, szép kisasszony.

SILVIA.
Ó, úgy-e egy arczképért küldte?

JULIA.
Azért, kisasszony.

SILVIA.
Ursula, hozd elő arczképemet. (Arzcképet hoznak.)
Eredj, add át uradnak: mondd neki,
Hogy Julia, kit könnyelmüen elhagyott,
Jobban díszitené lakát az árnynál.

JULIA.
Azonkívül tessék ez a levél. –
Az az bocsánat, kérem, tévedék,
Nem ezt kell önnek adni, ó bocsánat,
Ez itt, ez a kegyedhez írt levél.

SILVIA.
Kérlek, mutasd csak egy kissé amazt.

JULIA.
Bocsánat, drága úrnőm, nem lehet.

SILVIA.
Ne hát, fogd.
Urad soraira még csak rá se nézek,
Tudom, hogy tömve vannak szép dagálylyal,
Ujdonat esküvel, mit néki annyi
Megszegni, mint nekem széttépni versét. (Széttépi a levelet.)

JULIA.
Meg küldi e gyűrűt ajándokul.

SILVIA.
Gyalázat, ezt is nékem küldeni!
Ezerszer elbeszélte volt, hogy ezt
Emlékbe adta néki Juliája.
S bár hűtlen ujja megfertőzteték, az
Enyim nem csalja úgy meg Juliát.

JULIA.
Köszöni, úrnőm.

SILVIA.
Mit beszélsz?

JULIA.
Köszönöm, úrnőm, e nemes figyelmet.
Szegény leány! uram megcsalja őt.

SILVIA.
Hát ismered?

JULIA.
Majdnem csak oly jól, úrnőm, mint magam’;
Elgondolom fájdalmát, s higgye el,
Szegényt de megsirattam százszor is.

SILVIA.
Hát tudja már, hogy Proteus elhagyá?

JULIA.
Tudhatja, s ez bújának kútfeje.

SILVIA.
Hát szép-e?

JULIA.
Szebb volt, kisasszonyom, mint a milyen.
Mikor hihette, hogy gazdám szereti,
Én azt hiszem, volt oly szép, mint kegyed;
De a mióta már tükörbe sem néz,
S eldobta naphárító fátyolát,
A szép letépte arcza rózsaszirmát,
A liliomszínt eltörölte róla,
Hogy most oly barna már, akár csak én.

SILVIA.
Milyen magas lehet?

JULIA.
Mint én, ilyen; mert pünkösd ünnepén,
Mikor vidám kedvvel szint játszodánk,
Az ifjak engem nőszerepre szántak,
S én Julia öltönyébe öltözém,
Mindenki azt mondá, hogy rajtam úgy állt,
Akárcsak én reám lett volna szabva:
Innen tudom, hogy egyformák vagyunk.
Hej, akkor őt de megzokogtatám,
Mert szomoru szerepem volt nagyon:
Ariadne mikor panaszkodik,
Hogy Theseus megcsalta, elszökött;
S ezt olyan hűn játszottam, könnyeimmel,
Hogy a szegény leány, meghatva tőle,
Keservesen sírt, és haljak meg itt,
Ha lelkem is nem érzé bánatát.

SILVIA.
Valódi szívnemesség tőled ifjú. –
Szegény leány, vigasztalan hagyott,
Bizony sírok, ha rá is gondolok.
Ím, fogd ez erszényt, ezt azért adom,
Hogy édes úrnőd oly hűn szereted.
Isten veled!        (Silvia el.)

JULIA.
Hálás lesz ő, ha egykor összejönnek. –
Erényes úrhölgy, bájos és szelíd.
Hiszem, hideg leend gazdám iránt,
Hisz asszonyom szerelmét úgy becsüli.
Ó, hogy tréfál szerelmem így magával!
Ím itt az arczkép. Lássuk: gondolom
Ilyen fejékkel az én arczom is
Lehetne oly varázsló, mint ez itt;
Festő uram, hizelge egy kicsit,
Ha nem nagyon hizelkedem magamnak. –
Szép barna fürt, enyim meg tiszta szőke:
Hiszen ha őt ezért imádja Proteus,
Kerítek én ily színü álhajat.
Szeme üvegkék, épen mint enyim;
De homloka kicsiny, enyim magas.
Ugyan mi is kötötte volna hozzá,
Mi bennem is szintúgy le nem köti,
Ha nem vak isten volna a szerelem?
Eredj, te árnyék, vidd a másik árnyat,
Ez a vetélytárs. Ó érzéktelen kép!
Téged szeret, imád, csókol, dicsőit,
Pedig ha volna benne józan ész,
Az én valóm lehetne helyeden.
Úrnőd miatt csak jól bánok veled,
Mint ő velem, pedig másként az égre,
Kivájtam volna nem látó szemed,
Így venni tőled el uram szerelmét.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Egy zárda előtt.

Eglamour jő.

EGLAMOUR.
Már kezd aranyszínt öntni szélylyel a nap
Nyugat felől az égen, s itt az óra,
Mikorra Silvia Patrickhoz jövend.
Nem késik el, tudom, mert a szerelmes
Csak úgy hibáz talán, ha hogy korán jő, –
S nem győzi a szökést gyorsítani.
Silvia jő.
Lám, már amott jön. – Jó estét kisasszony!

SILVIA.
Ámen, ámen, menjünk jó Eglamour,
A kis kapun ki, ott a zárda mellett.
Félek, hogy eddig is nyomomba vannak.

EGLAMOUR.
Se baj; három mértföldre sincs az erdő,
S ha addig érünk, biztosan vagyunk.

II. SZÍN.

Ugyanott. Szoba a herczegi palotában.

Thurio, Proteus és Julia jönnek.

THURIO.
Hogy áll ügyem, jó Proteus, Silviánál?

PROTEUS.
Sokkal szelídebb, mint előbb, uram;
Csakhogy nehány ellenvetése van
Ön ellen.

THURIO.
Mi? Hogy tán hosszú a lábam?

PROTEUS.
Nem, hogy nagyon szikár.

THURIO.
Veszek nagyobb csizmát, majd vastagabb lesz.

JULIA.
(Félre.)
De a szerelmet arra, mit gyülöl,
Nem sarkantyúzhatod!

THURIO.
        S arczomra mit mond?

PROTEUS.
Hogy szép, fehér.

THURIO.
Ez nem való; arczom még barna inkább.

PROTEUS.
Úgy, de a gyöngy fehér, a régi mondás:
A barna ember gyöngy a nők szemében.

JULIA.
(Félre.)
Gyöngy ám, mely szúrja a hölgyek szemét.
Mert én bizony reád sem nézhetek.

THURIO.
Szereti társalgásom?

PROTEUS.
Nem, a mikor csatáiról beszél.

THURIO.
De úgy igen, ha békéről. Úgy-e?

JULIA.
(Félre.)
Legjobban úgy, ha békén hagyja őt.

THURIO.
Mit mond vitézségemre?

Proteus. Ó e felől nincs semmi kételye.

JULIA.
(Félre.)
Nincsen bizony, mert tudja, hogy mi gyáva.

THURIO.
Mit mond származásomra?

PROTEUS.
Hát hogy nemes törzsből eredt

JULIA.
Vagyis nem törzsből fajúlt bolonddá.

THURIO.
Azt tudja-e, hogy mennyi birtokon van?

PROTEUS.
Ó tudja, s szánja birtokait.

THURIO.
Miért?

JULIA.
(Félre.)
Hogy ily szamár urok van.

PROTEUS.
Hogy bérbe adta, és nem ön van ott.

JULIA.
Jön a herczeg.
Herczeg jő.

HERCZEG.
Hogy van Proteus? hogy vannak Thurio?
Nem látta egyikük sem Eglamourt?

THURIO.
Én nem.

PROTEUS.
Én sem

HERCZEG.
Hát lyányomat?

PROTEUS.
Azt sem.

HERCZEG.
Úgy a paraszt Valentinhez szökött,
És Eglamour kiséretül vele. –
Lőrincz barát az erdő közt bolyongva
Találkozott is vélök: Eglamourt
Megismeré, s gyanítá Silviát is,
De biztosan nem látta fátyolától:
Az este azt mondotta, gyónni megy
Patrick atyához, s ott azóta nem volt
Mindez szökéséről tanúskodik.
Kérlek tehát, ne vesztegeljetek,
Hanem lovakra, – majd találkozunk
A hegy tövébe’, ott hol Mantuának
Fordúl az út, mert arra mentek ők is.
Sietve, jó urak, gyorsan utánam.        (El.)

THURIO.
No ez daczos, makacs fejü leány,
Kerüli a szerencsét, mely reá vár.
Megyek, hogy bosszút álljak Eglamouron,
Nem ám azért, hogy e durczást szeretném.        (El.)

PROTEUS.
És én megyek, mert Silviát imádom,
S nem mintha szöktető társát gyülölném.

JULIA.
S én is megyek, hogy így Proteust kijátszszam,
S nem mintha megszökött Silviát gyülölném.        (El.)

III. SZÍN.

Az erdő.

Silvia és Rablók jönnek.

1. RABLÓ.
Jöjjön velünk, jöjjön, legyen türelmes,
Vezérünkhöz kell vinni a kisasszonyt.

SILVIA.
Ezernyi több baj, bánat, mint ez egy,
Rég megtanított tűrni csendesen.

2. RABLÓ.
Gyertek, Vigyétek el.

1. RABLÓ.
Hát az az úr, hol, a ki véle jött?

3. RABLÓ.
Gyors lába van, biz’ elszaladt előlünk,
De kergetik Mózes, Valerius.
Vidd e lányt az erdő szélibe
Nyugatnak; ott van a vezér. Mi majd
Ez elszökött után megyünk: az erdő
Körűl van állva, nem menekhetik.

1. RABLÓ.
Jöjjön vezérünk barlangjába, jöjjön.
Ne féljen; ő nemes gondolkozásu,
S nőkkel illetlenül nem bánt soha.

SILVIA.
Valentin! Ó ezt érted szenvedem.
        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Más része az erdőnek.

Valentin jő.

VALENTIN.
Hogy megszokunk mindent magunk körűl!
Ez árnyas erdő, elhagyott vidék,
Már kedvesebb, mint népes városok.
Elüldögélhetek, hogy senki sem lát,
S a fülmilék panaszkodó dalába
Búm, bánatom belé dalolhatom.
Ó jaj, te a ki szivemben lakol.
Ne hagyd tovább lakatlanul lakásod,
Mert romladozva végre összedől,
S emléke sem marad meg a mi volt.
Javíts ki, megjelenve, Silviám!
Te tiszta nympha, védd az elhagyottat! –
Miféle hajsza, lárma ez ma itt?
Pajtásaim, kiknek törvény az önkény,
Nehány szegény útasra hajtanak.
Engem szeret mind; s mégis mennyi bajt ád
Gonosz garázdaságtól óvni őket.
Kik jönnek itt? Vonulj odébb Valentin.        (Félre áll.)
Proteus, Silvia és Julia jönnek.

PROTEUS.
Úrnőm, azért, mit most önért tevék –
(Bár rá se néz, mit hű szolgája tesz)
Éltem veszélyivel megmentve attól,
Ki a kegyed becsületét, szerelmét
Erőszakkal rabolta volna el, –
Legyen jutalmam egy kegyes tekintet,
Ennél csekélyebb bért nem kérhetek,
S kisebbet ennél ön se tudna adni.

VALENTIN.
Minő álomszerü, mit látok, s hallok!
Szerelmem, adj türelmet csendesűlni. (Elvonul.)

SILVIA.
Mily nyomorúlt, boldogtalan vagyok!

PROTEUS.
Boldogtalan volt, míg én nem jövék;
De megjövén, boldoggá tettem önt.

SILVIA.
Így lettem igazán boldogtalan.

JULIA.
(Félre.)
S én is, hogy így nyomába jár Proteus.

SILVIA.
Ha elragadna egy éhes oroszlán,
Inkább ez a vadállat falna föl,
Mint hogy Proteus mentsen ki körme közűl
Ó ég! tudod, hogy szeretem Valentint,
Hogy élte oly becses, mint lelkem üdve,
És mint ahogy (mert jobban nem lehet)
Megvetlek esküdet szegett Proteus:
Azért eredj, ne ingerelj tovább.

PROTEUS.
Minő veszélyt, habár halálos is,
El nem viselnék egy tekintetért?
Ó ez szerelmünk átka, – rég kitünt –
Hogy a nő nem szeret, midőn szeretik.

SILVIA.
Hogy Proteus nem szeret, midőn szeretik.
Gondolj első szerelmed, Juliádra,
Kiért hűségedet szétfosztogattad
Ezernyi esküvé; s most e sok eskü
Mint hitszegés, ha engemet szeretsz.
Hű nem lehetsz, ha csak kettőhöz is nem,
S ez semminél is rosszabb; egy se inkább,
Mint több iránti hűség, – ez sok egynek.
Te színlelő barát!

PROTEUS.
        Ki néz barátra,
Mikor szeret?

SILVIA.
        Mindenki, csak Proteus nem.

PROTEUS.
No hát, ha kérelem, nemes szavak,
Sehogy se tesznek engedékenyebbé,
Mint katona, fegyverrel is szeretlek,
Igen, a szerelem természetével
Ellenkezőleg is: erőszakollak.

SILVIA.
Ó ég!

PROTEUS.
        Erővel töltöm rajtad vágyam!

VALENTIN.
Bocsásd, hozzá ne nyúlj, pimasz haramja;
Rút szemtelenségek barátja, te!

PROTEUS.
Valentin!

VALENTIN.
Aljas barát, csalárd, és hittörő;
(Ilyen ma a barát), te áruló!
Reményem tépted el; csak enszemem
Hitetheté el ezt. Nem mondhatom már,
Hogy van barátom; meghazudtolád.
Kiben lehessen bízni, hogy ha jobb
Kezünk kijátsza keblünket? Proteus,
Fáj, hogy tovább benned nem bízhatom,
S idegenül kell néznem a világot.
Rokon-seb a legmélyebb. – Ó hihetlen
Hogy a barát csalárdabb, mint az ellen.

PROTEUS.
A szégyen, a bűn megnémítanak. –
Bocsáss meg. Ó ha a szívbéli bánat
Elég, hogy ennyi vétekért lakoljak,
Én érzem; oly valóan szenvedek,
Mint vétkezém valaha.

VALENTIN.
        Úgy bocsánat;
Barátomul fogadlak újolag.
Ki nem hajol bánatra, nem való
Sem ég, sem földre, mert ezek hajolnak;
Bánatra csendesül az Úr haragja:
S hogy nyilt, igaz legyen bocsánatom,
Mi Silviában enyím, neked adom.

JULIA.
Ó én boldogtalan!        (Elájul.)

PROTEUS.
Ni, ni, ez a fiú.

VALENTIN.
Ni, hé, fiam, mi az, mi a bajod?
Szólj; nézz föl.

JULIA.
        Ó jaj, gazdám rám parancsolt,
Hogy egy gyűrűt vigyek kisasszonyunknak,
És én hanyag, mindeddig át nem adtam.

PROTEUS.
Hol van az a gyűrű.

JULIA.
        Itt van, ez az. (Gyűrűt ád.)

PROTEUS.
Mi ez? Ni, hisz ez itt az a gyűrű,
Mit én ajándékoztam Juliának.

JULIA.
Bocsánat. Ó elvétettem, uram,
Ez az, mit Silviának külde ön.
        (Másik gyűrűt mutat.)

PROTEUS.
De hát eme gyűrűhöz hogy jutottál?
Ezt én adám emlékbe Juliának.

JULIA.
És maga Julia adta azt nekem,
És maga Julia hozta most ide.

PROTEUS.
Hogyan? Julia!

JULIA.
Lásd itt, ki esküid czélpontja volt,
És esküid mélyen szivébe zárta,
Melyet tövig hasíta hitszegésed!
Ó e ruházatért pirulj, Proteus,
Szégyelld, hogy a szemérem ellenére,
Ilyen ruhákba öltözém: ha szégyen,
Szerelemért álarczot ölteni.
De szeméremmel jobban összeférhet,
Ha nő ruhát, mint férfi észt cserélget.

PROTEUS.
Mint féri észt! Ó ég! – ha hű lehetne
A férfi, szent volna, ez egy hiány
Hibákba ejti, bűnökbe ragadja,
De csalfaságát bánja, s abba hagyja.
Mi van Silvia arczán, mit, hűn tekintve,
Fel nem lelek szebben Juliába szinte?

VALENTIN.
Gyertek, kezet mindketten.
Hadd adjam össze boldog üdvetek,
Kár volna már tovább versengnetek.

PROTEUS.
Az ég tanúm, hogy így elérve vágyam.

JULIA.
S enyém is.
Rablók a herczeggel és Thurioval jönnek.

RABLÓK.
Préda, préda, préda!

VALENTIN.
El, vissza, ez kegyelmes herczegem.
Üdvözli önt uram a kegyveszített,
Számüzetett Valentin.

HERCZEG.
        Ó Valentin!

THURIO.
Itt van Silvia, és Silvia enyim.

VALENTIN.
Vond vissza Thurio, vagy várd halálod.
Ne lépj belől dühöm határain.
Ne mondd tiednek Silviát; különben
Verona sem menthet meg. Itt van, ím,
De csak mutass egy ujjal is igényt! –
Reá ne merj még csak lehellni se.

THURIO.
Ugyan, biz én nem gondolok vele…
Bolondnak tartanám, ki egy leányért,
– Ki rá se néz – testét koczkára vetné.
Nincs rá igényem, csak legyen tied.

HERCZEG.
Annál alávalóbb és aljasabb vagy,
Úgy kérni, járni érte, mint ahogy te,
S ily gyáva módra, aljasul eállni.
De jól van: őseim becsületére,
Tisztellek, hős Valentin, s érdemesnek
Hiszlek akár császári hölgy kezére. –
Legyen feledve minden sérelem,
Én megbocsátok, jer, térj vissza hozzám. –
Páratlan érdemed kitüntetést nyer,
S én szívesen emellek. – Hős Valentin,
Nemes törzsből eredt vitéz lovag vagy,
Legyen tied Silviád, megérdemelted.

VALENTIN.
Kegyelmes úr, ez engem boldogít.
De még leányáért, szép Silviáért,
Csak egy kegyet, könyörgök, biztosítson.

HERCZEG.
Teérted biztosítva, bármi az.

VALENTIN.
E számkiüzött jó bajtársaim,
Mint érdemes, becsületes fiúk:
Bocsássa meg nekik, mit elkövettek,
S ereszsze vissza a számüzetésből.
Már megjavultak, engedelmesek,
S nagy hivatalra is jók, herczegem.

HERCZEG.
Legyen bocsánat nékik és neked:
Helyezd el őket érdemök szerint.
Most jer, fejezzünk bé minden viszályt
Vidám örömmel, ritka ünnepélylyel.

VALENTIN.
Útközbe, herczegem, bátor leszek
Mosolyra bírni önt beszédeimmel.
Mit gondol e kis apródról, uram?

HERCZEG.
Szemérmes kis fiú lehet: pirúl.

VALENTIN.
Igaz, s inkább szemérmes, mint fiú.

HERCZEG.
Mit értesz ezzel?

VALENTIN.
Ha tetszik, elbeszélem, míg megyünk,
Hogy ön csudálni fogja, a mi történt.
Jer Proteus, ez lesz minden büntetésed,
Hogy halld szerelmeid történetét:
S aztán, majd egy napon lesz esküvőnk,
Egy ünnep, egy ház, egy közös öröm.        (Mind el.)

Nyitóoldal