Shakespeare

ATHÉNI TIMON.

(Fordította: Greguss Ágost)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

BEVEZETÉS

Athéni Timon először az 1623-ki folio-kiadásban látott napvilágot. Külön negyedrét kiadása megelőzőleg nem jelent meg, a mit talán az magyarázhat meg, hogy a színpadon nem volt szerencséje s csakhamar feledékenységbe merűlt, a mi viszont magyarázatát nyújthatja a hiányoknak, hézagoknak és ellenmondásoknak, melyek a folio-kiadásban találhatók. Származási idejét csak hozzávetőleg lehet megállapítni. Általánosabb nézet, hogy a költő legkésőbbi korszakába esik, körűlbelűl 1609. és 1610. közé, Antonius és Cleopatra után, mivel talán épen Plutarch megjegyzése Antonius visszavonulásáról tette a költőt figyelmessé Timon alakjára. Plutarch ugyanis leírja, mily levertség vett erőt Antoniuson, midőn az actiumi vereség után napról napra újabb híreket hallott barátjainak és frigytársainak elszakadásáról. „Elhagyta ekkor Alexandriát és barátjainak társaságát, s házat épített magának a tengerben Pharos sziget mellett, gátat állíttatván a tengerben. És úgy tartózkodék ott, mint a kit számkivetettek az emberi társaságból, mondván, hogy Timon módjára akar élni, mivel őt is hasonló sors érte. Mert őt is megsértették barátjai s hálátlanúl bántak vele, és azért ő is haragszik minden emberre.” A részletek, melyeket Plutarch Timon embergyűlöletéről mond, fel vannak sorolva Paynter novellájában, mely „Palace of pleasure” czímű gyűjteményében először 1556-ban jelent meg, e czím alatt: Of the strange and beastlie nature of Timon of Athens, enemie to mankinde, with his death, buriall and epitaphe, (Athéni Timonnak, az emberi nem ellenségének különös és baromi természetéről, halálával, temetésével és síriratával.) Itt is el van mondva, hogy Timon „csak külső alakjára volt ember, tulajdonságaira nézve azonban az emberiség halálos ellensége, nyilván kijelentvén, hogy gyűlöli és útálja azt. Egyedűl lakott kis kunyhóban a mezőn, nem messze Athentől, külön válva minden embertől és minden társaságtól. Soha sem ment a városba vagy más lakott helyre, hacsak nem kényszerűségből. Nem tűrte senkinek a társaságát. Soha sem látták valakinek házába menni, azt sem tűrte, hogy hozzá menjenek. Ugyanez időben volt Athenben egy hasonló természetű más ember is, Apemantus nevű, ki szintén különszakadt az emberek természetes módjától és hasonlóképen a mezőn lakott. Midőn egy napon mindketten együtt ebédeltek, Apemantus így szólt: „Oh Timon, mily kedves lakoma ez! És mily vidám társaságot alkotunk, mivel csak ketten vagyunk, te és én.” – „Igen, felelt Timon, valóban vidám lakoma volna, ha kívülem senki más nem volna itt.” Mondják azt is, hogy Timon gyakran beszélgetett Alcibiadessel, és pedig, mint Apemantusnak mondá, mivel előre látta, hogy az atheniek sokat fognak szenvedni tőle. Említi aztán a fügefát is, melyet felajánl az athenieknek, hogy rá akaszszák magokat, s melyet a dráma Timonja is felajánl a tanácsosnak, midőn Alcibiades ellen segélyt keres nála.

Kertemben egy fám van, mely ártogat;
Azért kivágom nemsokára.
Barátimat, Athent, rangsor szerint,
Fen s len, tudósitsátok valamennyit,
Hogy ki bajának véget vetni óhajt,
Sietve jőjön ide, míg a fejsze
Nem éri fámat, s kösse föl magát.
Kérlek, vigyétek meg üdvözletem.

Közli végre saját maga fogalmazta síriratát, mely Paynternél így hangzik:

Elszállt, elmult nyomorult életem,
El van temetve testem ide lenn:
Itt csapkodják a hullám torlaszok:
Ha nevemet kivánod, légy átkozott.

A drámában Timon sírirata, melyet a katona viaszba lenyomva visz Alcibiadeshez, így szól:

Egy gyásztetem, gyászlelkitől elhagyva fekszik itt:
Ne kérdd nevem. Pusztitsa dög a gazok seregit!
Én nyugszom itt, Timon: míg élt, minden élőre bősz.
Menj és kedvedre átkozódj’; de menj s itt ne időzz.

Ezek s talán még samosatai Lucián olasz vagy franczia fordítása voltak a források, melyekből a dráma merített; de vajjon Shakspere közvetlenűl fordúlt-e hozzájok vagy valamely belőlök merített régibb dráma útján, vajjon e darabnak, melyet a folio-kiadás bizonysága neki tulajdonít, szerzője vagy átdolgozója volt, ez még mindig vitatott kérdés, mely nincs véglegesen eldöntve. Tagadhatatlan, hogy e dráma nyelvében, szerkezetében, indokolásában egyenetlenségek, hiányok, ellenmondások fordúlnak elő, melyeket nem lehet Shaksperenek tulajdonítni, míg más helyek, kivált Timon beszédeiben, egyenlő fokon állnak Shakspere legnagyobb tragédiáival. A jelenetek lazán függnek össze, s van olyan is, a harmadik felvonás tanácsjelenete, mely merő toldaléknak látszik, a minek mása, Gervinus megjegyzése szerint, az egész Shakspereben nem található. E jelenetben Alcibiadesnek egy meg sem nevezett vitézét, ki a darabban elő sem fordúl, valami czivódás vagy párbaj miatt a tanács halálra ítéli, és Alcibiadest, mivel pártját fogja az elítéltnek, számkivetésbe küldi, a nélkül, hogy az egésznek valami köze volna a dráma cselekvényéhez. A jellemzésben is vannak ellenmondások. Az első felvonás első színjében a költő így szól Apemantusról:

        Nem csak
Tükörbe’ készült képü hizelkedők,
De Apemant, kinek fő élve önutálat,
Előtte térdet hajt s békén megy el,
Boldog, ha Timon bólintott felé.

Pedig Apemantus első fellépésétől fogva szidja, gyalázza Timont s még gorombább hozzá, mint a többiekhez. A negyedik felvonásban Apemantus Timon odúja előtt már látja a költőt s a festőt közelegni, s ezek csak az ötödik felvonásban lépnek föl, miután Timon jelenete a tolvajokkal és Flaviussal véget ért. Timon halála és temetése sem világos; nem lehet tudni, hogyan halt meg és ki temette el; sejthetjük ugyan, hogy a hű Flavius végezte e kegyeletes tisztet, de erre nézve a drámában nincs semmi felvilágosítás: Flavius nyomtalanúl eltűnik s nem tudjuk, visszatért-e urához s nála maradt-e haláláig.

E stylbeli egyenetlenségek, szerkezeti és jellemzési hibák sok fejtörést okoztak a kommentátoroknak és különféle conjecturákat szültek, melyek közűl azonban egy sem dicsekedhetik azzal, hogy minden nehézséget elhárított és véglegesen eldöntötte a kérdést. Vannak többen, (az első volt Knight), kik Shakspereben nem a darab szerzőjét, hanem csak átdolgozóját látják. Szerintök Shaksperet megelőzőleg volt már egy másik Timon-dráma, melynek szerzőjét is fölfedezni véli Delius George Witkinsben. Ennek művét dolgozta át Shakspere, még pedig, mint Delius megjegyzi, leginkább Timon lelkiállapotának festésétől csábítva. „A bölcsészi mélység ez időben egyensúlyt kezdett tartani nála az alkotó képzelemmel, sőt talán túlsúlyra is emelkedett fölötte. Lélektani kérdéseket költőileg feldolgozni, egyes jellemeket mélységökben és sajátosságukban megragadni, ez időben nem kevésbbé csábíthatta őt, mint a drámai összanyag művészi elrendezése, bonyolítása és megoldása.” Az igaz is, hogy Shakspere több régi darabot dolgozott át színpadja számára, de az átdolgozást mindig az egész munkára s nemcsak egyes részeire terjesztette ki, mint ez esetben ennél a darabnál tette volna. Bizonyára ő is észrevette a hibákat, melyeket most bírálói észrevesznek, s könnyen segíthetett volna rajtok, a nyelvnek egyenletes szinezetet adva s megszűntetve az ellenmondásokat, földerítve a homályos helyeket. Soha sem tette azt többi átdolgozott darabjainál, hogy csak egyes részeit dolgozta volna át, míg a többieket régi hibáikkal együtt érintetlenűl hagyta. Aztán, mint Kreyszig kimutatja, a gyöngébb verselés nem mindenütt esik össze a darab gyöngébb részeivel, és így sem a verselés, sem a szerkezet hiányaiból nem lehet az egyes részek authentikus vagy nem authentikus voltára biztos következtetést vonni.

Más útat követett a nehézségek megoldásában Tschischwitz. Szerinte csak Shakspere agyában születhetett a geniális eszme, hogy Timon történetét, melyet kortársai mint vígjátékot fogtak fel, megrázó tragédiának dolgozza fel. A hiányok és ellenmondások pedig egy későbbi átdolgozótól származnak, ki Shakspere darabját megrövidítette és színpadra idomította. Különösen kitörölhetett egy fontos jelenetet, mely Timon viszonyát Alcibiadeshez és a két hetaerához közelebbről, meghatározta s valószínűleg a tanácsjelenetet is indokolta. Ezen conjectura ellen azonban joggal felhozzák, hogy Shakspere dolgozott ugyan át régi darabokat, de annak egyetlen egy példája sincs, hogy az ő darabjait akár életében, akár kevéssel halála után, (a folio megjelenéséig) mások átdolgozták és színre alkalmazták volna. Ezt bizonyára sem Shakspere, sem színháza nem tűrte volna. Ha darabjaiban törlések voltak szükségesek, azokat maga végezte; midőn pedig visszavonúlt Londonból, színháza bizonyára nem találta volna saját érdekében lévőnek, hogy az általa elkészített darabot mással dolgoztassa át; ez csak úgy vált volna hasznára, ha kedveltebb nevet, ügyesebb kezet, nagyobb szellemet talál e czélra, mint a költőé. Azonkívül e conjectura elfogadása, habár a törlések meg is magyarázzák az összefüggés és indokolás hiányait, mégsem szűntet meg minden nehézséget. Mikép lehetne például megmagyarázni ebből Apemantus jellemzésének ellenmondását? És hogyan ronthatta volna el az átdolgozó Shakspere nyelvezetét és verselését, a nélkül, hogy akár a társaságból, akár a közönségből felszólalt volna valaki ellene, nem is említve magát a költőt, ha ekkor még életben volt?

Azért Elze, elvetve az előbbi conjecturákat, fölteszi ugyan, hogy Shakspere előtt létezett már egy másik Timon-dráma és hogy ezt Shakspere átdolgozta, de nem csupán egyes szerepekben és jelenetekben, hanem szokása szerint egészben. A hiányokat és egyenetlenségeket pedig a következő módon igyekszik megmagyarázni: a folio hiányos lapszámozásából azt következteti, hogy Julius Caesar, mely Timonra következik, előbb ki volt nyomtatva, valószínűleg azért, mivel ennek kézirata nem volt teljes és a hiányzót nem lehetett idejére megkerítni. Shakspere eredeti kézirata már nem volt meg, a darabot az egyes szerepekből kellett összeállítni. E szerepek nagyon hanyagúl voltak írva, sok be volt szúrva, sok ki volt hagyva, s a tulajdonképeni végjelenet valószínűleg vagy egészen hiányzott, vagy legalább önkényesen meg volt csonkítva. A kézirat elveszte onnan magyarázható, hogy Timonnak nem volt nagy szerencséje a színpadon, a mit az is tanúsít, hogy sem negyedrét kiadásai nincsenek, sem említés nem történik róla. A kéziratot tehát félretették s a színházi könyvtárban elpusztult. De nem csak az eredeti kézirat veszett el, hanem néhány kiírt szerep is, a mennyiben csak a főszerepeket, első sorban a hősét, készítették és tették el gondosan; a mellékszerepek elkallódtak. E szorúltságban a régi darab szerepeit vették elő, mely csak kevéssel volt idősebb, s lehet, kevésbbé esett feledékenységbe. A szinészek emlékezetből vagy följegyzések után változásokat és javításokat szőttek be a shaksperei szövegből, és így állították össze a kéziratot a nyomda számára. Az is lehet, hogy a régi Timon egy pár szerepét tévedésből tették be a szövegbe. Ha a kiadók nem nagyon épültek is e foltozgatáson, nem volt számokra más választás; Timon helye üresen állt, a nyomda nem várhatott s így meg kellett elégedniök azzal, a mit kaptak. Ha így történt a dolog, könnyen meg lehet magyarázni a nyelv és verselés egyenetlenségeit, a jelenetek laza összefüggését, a hézagokat és a jellemzés ellenmondásait.

Mások ellenben Shaksperet nem átdolgozónak mondják, hanem neki tulajdonítják a darab szerzőségét, csak egy-két apróbb és lényegtelenebb jelenet, mint például a bohócz föllépését, fogadva el toldaléknak. Így Kreyszig Timont Shakspere egyik legjelentékenyebb s gondolatokban leggazdagabb darabjának mondja, melynek alakja, igaz, hogy megsínli a tartlaom sötét komorságát és az áthagyományozott cselekvény szegénységét; de ha mélyebben behatolunk tartalmába, Shaksperet kell szerzőjének elismernünk. Azt a világnézetet tapasztaljuk itt, melyet Lear király és Antonius tanulmányozásából úgy ismerünk, mint a mely élesen előtérbe lép Shaksperenél. És ez: az undor a csalfa, kápráztató látszattól, a mély meggyőződés a világi élet ürességéről és önző aljasságáról, az élvezetek semmisségéről. Az erre vonatkozó helyek Timonnak nemcsak egyik vagy másik részében fordúlnak elő, hanem átfonják az egészet s mint egy gyökér indájának kúszó szálai fogják és növik keresztűl-kasúl az egész épületet. A kétségbeesett Lear visszhangját véljük hallani azon valódi shaksperei sorokban, melyekkel Apemantus rajzolja az emberek aljasságát, képmutatását, szívtelen önzését.

Hajrá! Mi hivság sodra zúdul erre,
Tánczolnak! őrült nők ezek.
Ily örülés e világi dicsőség,
Mint ez a fény olaj- s gyökérhez képest.
Magunk leszünk bolondok, hogy mulassunk:
Bőven hizelgünk, hogy kiszivjuk azt,
A kire, ha elagg, a szivadékot
Bősz és irigy méreggel visszaköpjük.
Ki él, hogy meg ne rontsák vagy ne rontson?
S ki hal meg úgy, hogy sirba ne vigyen
Egy-egy rugást barátság fejiben?
Félek, hogy a ki tánczol most előttem,
Egykor tapos még rajtam: ez kijut.
Ha lemegy a nap, zárják a kaput.

És midőn a maga macska-asztalánál űlve végig tekint a zabáló vendégseregen, mely mohón lakmározik Timon dús asztalánál:

Be sokan eszik Timont s mégse látja!
Fáj látnom, annyian hogy mártogatják
Falatjokat egy ember véribe:
És ő, az őrült, még biztatja őket!
Hogy ember emberben bizik, csodálom.
Jobb, hogyha kést a vendég sohse kap:
Jó enni úgy s megélni biztosabb.
Van példa rá. A ki mellette űl,
Megosztja kenyerét s egészségére
Üríti ki a közös serleget,
legkészebb őt megölni. Megesett.
Volnék nagy úr, nem innám lakomán,
nehogy kitessék, torkom rést hol ád.
Ha úr iszik, vértezze föl nyakát.

És ha Timon átkozódásait olvassuk, ha halljuk, mint vesz búcsút a világtól, mint apostrophálja Alcibiades hetaeráit, miként fogadja Apemantust, Flaviust és a segítségért könyörgő tanácsost, nem ismerünk-e arra a hangra, mely az emberi hálátlanság nagy tragédiájában a vihar dörgésével versenyző harag átkait szólaltatja meg Lear ajkain? Ez a hang szólal meg Timonnál, midőn elhagyja Athent és az erdőben üti fel tanyáját.

Áldást szülő nap! bűzös nedveket csalj
A földbül, s testvér csillagod alatt
Fertőzd a léget. Egy méh ikrei,
Mig megfogannak, nőnek és születnek,
Alig szakithatók el; de külön sors
Érvén, a főbb lenézi a kisebbet:
A minden bajtól ostromolt természet
Nagy jót, csak önmagát megvetve, bír el.
Emeld e koldust, sülyeszd ez urat:
S öröklött szégyent hordoz a tanácsos,
Veleszületett becsületet a koldus.
Fivére teste jóllakásba’ hízik,
Ő koplalásba’ fogy. Ki mer, ki mer
Mint tiszta férfiú megállni, mondván:
„Ez itt hizelgő”? Mind az, hogy ha egy az:
Mert a szerencse mindenik fokához
Hozzásimúl az alsóbb: a tanult fő
Pénzes bolondnak hódol. Ferde minden;
Nincs egyenesség csúf természetünkben,
Csak egyenes gazság.

Végre egy symbolumban foglalva össze keserű világnézetét, mintha Hamlet embergyűlöletét, Lear haragját, Antonius kétségbeesését hallanók megcsendülni a szavakban, melyeket Apemantusnak mond: „Ha oroszlán lennél, a róka rászedne; ha bárány lennél, a róka felfalna: ha róka lennél, az oroszlán gyanakodnék reád, mihelyt a szamár netalán bevádolna; ha szamár lennél, léhaságod gyötörne s folyvást csak azért élnél, hogy a farkas reggelije légy; ha farkas lennél, falánkságod bántana s gyakran kellene életedet koczkáztatnod ebédedért… Micsoda barom lehetnél, hogy más baromnak ne volnál alávetve? s micsoda barom vagy máris, hogy az átváltozásban károdat nem látod?”

Ha a kérdés nincs is eldöntve, vajjon Shakspere szerzője vagy csak átdolgozója volt Timonnak, annyi bizonyos, hogy majd minden jelenetében megtaláljuk kezének nyomait s fülünkbe csendűl hatalmas hangja.

Magyarúl a nemzeti színházban 1852-ben kerűlt színre, Kelmenfy László fordításában. A Kisfaludy-társaság Shakspere kiadásában Greguss Ágost fordításában jelent meg.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Athén. Csarnok Timon házában.

A Költő, Festész, Ékszerész, Kalmár és Mások, külön-külön ajtókon, jönnek.

KÖLTŐ.
Adj’ Isten.

FESTÉSZ.
        Örvendek, hogy jól vagy.

KÖLTŐ.
        Oly rég
Nem láttalak már. Hány hét a világ?

FESTÉSZ.
Mával is kevesebb.

KÖLTŐ.
        Tudjuk. De nincs-e
Valami különösebb, ritka ujság,
A krónikákban hallatlan? – Jóság büve!
Hatalmad gyüjté össze mind e lelket
Szolgálatúl. A kalmárt ismerem.

FESTÉSZ.
Én mind a kettőt: amaz ékszerész.

KALMÁR.
Derék egy úr!

ÉKSZERÉSZ.
        De már az bizonyos.

KALMÁR.
Nincs mása! Mintha idomítva volna
Fáradhatatlan s örökös adásra:
Ő valamennyin túltesz.

ÉKSZERÉSZ.
        Ím egy ékszer –

KALMÁR.
Kérlek, mutasd meg. Timon úrnak úgy-e?

ÉKSZERÉSZ.
Ha becsüjét helyesli. No de hát –

KÖLTŐ.
(Szavalva.)
A ki jutalmért a hitványt dicsérte,
Ama szerencsés vers hirének árt,
Mely a jelesről méltán énekel.

KALMÁR.
Alakja szép.

ÉKSZERÉSZ.
        S mi dús! Nézd csak vizét.

FESTÉSZ.
Hogy lelkesít e mű, e nagy urunknak
Tett hódolat!

KÖLTŐ.
        Csak úgy kicsusszantottam.
Költészetünk, mint mézga, ott szivárog,
A honnan él: a tűz csak ütve tör
Ki a kovából; a mi szende lángunk
Magát szüli, s folyamként fut a parttól,
A melybe ütközött. – Hát ez mi, nálad?

FESTÉSZ.
Festmény. – Mikor fog könyved megjelenni?

KÖLTŐ.
Nyomban, mihelyt azt néki bémutattam.
– Hadd lám a képet.

FESTÉSZ.
        A kép jó.

KÖLTŐ.
        Az ám!
Ez itt be jól, fölségesen kiválik.

FESTÉSZ.
Megjárja.

KÖLTŐ.
        Pompás! Hogy beszéli e kecs
Öntermetét! mily lelki hatalom
Lövell e szemből! mennyi képzelem
Mozog ez ajkon! Szinte tolmácsoljuk
E néma tartást.

FESTÉSZ.
Az életet majmolja csínosan.
Hát e vonás: jó?

KÖLTŐ.
        A természetet
Leczkézi, mondom: művész verseny éled
Mind e vonásban, s élőbb mint az élet.
Tanácsosok mennek keresztűl a színen.

FESTÉSZ.
Hogy járnak ezen úrhoz!

KÖLTŐ.
Athén tanácsosi: – a boldogok!

FESTÉSZ.
Ni, mégis!

KÖLTŐ.
Lám, hogy tolúl, hogy árad itt a vendég.
Durva müvemben alkoték oly embert,
Kit fölkarolva, legbővebben ellát
Ez alvilág: szabad irányomat nem
Gátolja semmi részlet; az önállón
Halad viaszkom széles tengerén;
S röptömnek egy pontját sem mérgezi
Czélzott gonoszság; sasként szárnyal az,
Bátran, előre, nem hagyván nyomot.

FESTÉSZ.
Hogy értselek?

KÖLTŐ.
        Majd föltárom neked.
Látod, hogy minden rendü s lelkü ember
(A csalfa és ledér szintúgy, miként
A szigorú s komoly) szolgálatát
Ajánlja Tímon úrnak: dús vagyon,
Kapcsolva kedves, jó természetéhez,
Minden szivet meghódít s elsajátít,
Hogy őt szeresse és szolgálja: s nem csak
Tükörbe’ készült képü hizelkedők,
De Apemant, kinek fő élve önutálat,
Előtte térdet hajt s békén megy el,
Boldog, ha Tímon bólintott felé.

FESTÉSZ.
Beszélgetésben láttam őket.

KÖLTŐ.
Fortúna trónját kellemes, magas
Halomra helyezém: a hegy tövében
Minden nemű és módú nép sorakszik,
Fáradva, hogy a gömbnek domborán
Emelje állását; s mindnyája közt,
Kik szemök’ az uralgó nőre szegzik,
Egyikre Tímon termetét ruházom:
Fortúna ivor keze őt felinti,
És kegye által versenytársi menten
Szolgái lesznek.

FESTÉSZ.
        Czélszerű egy eszme.
E trón, Fortúna, e halom, s az egy,
A lent maradtak közül felhivott,
Fejét a meredeknek hajtva, hogy
Felkapjon a szerencséhez: nekünk is
Jó, úgy hiszem, képül.

KÖLTŐ.
        Ne csak. Vigyázz.
Ők mind, imént pajtási (némelyik
Különb is nála), immár csak utána
Járnak, tisztelgve töltik csarnokit,
Áldozva sugdosnak fülébe, szentnek
Tekintik kengyelét, sőt a szabad
Léget kegyéből szivják.

FESTÉSZ.
        Ejnye! Hát még?

KÖLTŐ.
Ha, változó szeszélyiben, Fortúna
Lerúgja volt kegyenczét: hívei,
Kik – négykézláb is – törtek fel utána
A hegytetőre, hagyják őt lecsúszni,
S hanyatló lábát nem kiséri egy se.

FESTÉSZ.
Közönséges dolog. Erkölcsi képet
Ezrével is mutathatok, mely ilyen
Fortúnaféle gyors csapást velősben
Fest, mint a szó. De jó lesz bémutatnod
Timonnak, a mit bárki szeme látott:
A főt le, lábat föl.
Harsonaszó, Timon jő, Kisérettel; Ventidius Inasa beszél vele.

TIMON.
        Ő fogva, mondod?

VENTIDIUS INASA.
Az, uram. Öt talenttel tartozik;
Vagyona szűk, hitelezői szigorúk:
Azért becses irásodat szeretné
Azokhoz, a kik elzárták. Ha ez nincs,
Reménye vész.

TIMON.
        Nemes Ventidius! Jó.
Nem vagyok olyan, hogy, ha rám szorúlnak,
Barátimat lerázzam. Oly nemesnek
Ismerem őt, ki méltó a segélyre.
Meg is lesz ez: lerovom tartozását,
S kiszabadítom.

VENTIDIUS INASA.
Örök hálára készted.

TIMON.
Tisztelem. A váltságot küldöm. És kérd,
Hogy látogasson meg, mihelyt szabad.
Mert nem elég a gyöngét fölsegítni,
Kell támogatni is. Isten veled.

VENTIDIUS INASA.
Az isten áldja meg nagyságodat. (El.)
Egy athéni Öreg jő.

ÖREG.
Hallgass meg, Tímon!

TIMON.
        Rajta, jó atyus.

ÖREG.
Van egy Lucilius nevű cseléded?

TIMON.
Van. Mi bajod vele?

ÖREG.
Nemes Timon, hivasd magad elé.

TIMON.
Kiséretemben van? – Lucilius!
Lucilius jő.

LUCILIUS.
Nagysád szolgálatára, itt vagyok.

ÖREG.
Ez a legény, uram, ez inasod
Estende házamhoz jár. Kis koromtól
Szerettem gazdálkodni, s vagyonom
Tisztesb egy örökösre érdemes,
Mint a ki tányért hordoz.

TIMON.
        Nos, tovább?

ÖREG.
Csak egy leányom van, más rokonom nincs,
A kire szerzeményem’ hagyhatom.
Szép lány, egyik legifjabb eladó,
És drága pénzen, legjobb mód szerint
Neveltetém. De szolgád ím szerelmét
Kisérti. Kérlek, nemes úr, te is tiltsd
Találkozásukat; magam hijába
Beszéltem.

TIMON.
Ő becsületes fiú.

ÖREG.
Maradjon is hát az, Timon: jutamát
Becsűletességében lelje föl
S ne vígye lányom’.

TIMON.
        Szereti a lányka?

ÖREG.
Ifjú s fogékony. Önnön egykori
Indúlatainkból tudjuk, mily szeles
A fiatalság.

TIMON. .
(Luciliushoz.)
Szereted a lányt?

LUCILIUS.
Igen, uram, s ő szívesen fogadja.

ÖREG.
Ha egyezésem nélkül megy férjhez, tanúim
Az istenek, világ koldúsi közzül
Választok örököst, s őt mindenemből
Kitagadom.

TIMON.
Hát ha hozzá való
Mátkával egyesűl, mit adsz neki?

ÖREG.
Három talentet most; végtére mindent.

TIMON.
Ez ifjú régen szolgál engemet;
S javára, kissé megerőködöm:
Ez emberi kötély. Add néki lányod’:
Mit ő kap, ellensúlyzom a fiúnál,
Hogy ugyanannyit nyomjon.

ÖREG.
        Nemes úr,
Kösd le becsűleted: s a lány övé.

TIMON.
Csapj föl! Becsűletemre, szómnak állok.

LUCILIUS.
Alásan köszönöm. Jószág, vagyon
Sohse kerűljön a kezem alá,
Hogy azt ne nézzem a tiédnek! (Lucilius s az Öreg el.)

KÖLTŐ.
Uram, fogadd munkámat, s élj sokáig!

TIMON.
Ah, köszönöm. Mindjárt lesz szóm veled;
Ne menj el. – Hát te mit hoztál, barátom?

FESTÉSZ.
Festményt, uram. Kérlek, fogadd el.

TIMON.
A képeket szivesen fogadom.
A kép leginkább a valódi ember:
Miót’ a gazság vásárt űz valónkkal,
Külszín az ember: a festmény pedig
Mindenkor az, a mit mutat. Müved
Tetszik nekem; s hogy tetszik, megtudod.
Kiséretemben várj, mig majd beszélünk.

FESTÉSZ.
Áldjon az ég!

TIMON.
        Isten veled. Kezed’.
Együtt ebédelünk. – Nos, ékszerednek
Ártott a becslés.

ÉKSZERÉSZ.
        Hogyhogy! becsmérelték?

TIMON.
Sőt túlontúl dicsérték. Hogyha úgy
Venném meg azt, a mint magasztalák,
Végkép ki lennék fosztva.

ÉKSZERÉSZ.
        Ára olyan,
Hogy eladó megadná. De tudod,
Efféle holmit, változván ura,
A birtokos szerint becsülnek; és hidd,
Értéke nő, ha nagysád viseli.

TIMON.
Jó gúny.

KALMÁR.
        Nem az, uram. E nyelv közös:
Mindenki azt beszéli.

TIMON.
        Lám, ki jő itt.
Szidás kell-é tinektek?
Apemantus ő.

ÉKSZERÉSZ.
        Tűrjük azt
Nagysáddal együtt.

KALMÁR.
        Ő senkit se kímél.

TIMON.
No, nyájas Apemantus, jó napot.

APEMANTUS.
Mig nyájas l’endek, tartsd meg jó napod’:
Ha te kutyád lészsz, s e gazok erényesek.

TIMON.
Miért nevezed őket gazoknak? Hisz nem ismered.

APEMANTUS.
Hát nem athéniak?

TIMON.
Azok.

APEMANTUS.
Úgy nem bánom szavamat.

ÉKSZERÉSZ.
Engem ismersz, Apemantus.

APEMANTUS.
Tudod, hogy ismerlek; neveden szólítottalak.

TIMON.
Büszke vagy, Apemantus.

APEMANTUS.
Főleg arra, hogy nem hasonlítok Timonhoz.

TIMON.
Hová vagy indulóban?

APEMANTUS.
Egy becsületes athéninak akarom kiverni agya velejét.

TIMON.
Az olyan tett, a miért meg kell halnod.

APEMANTUS.
Meg, ha semmittevésért halált mond a törvény.

TIMON.
Hogy tetszik neked ez a festmény, Apemantus?

APEMANTUS.
Nagyon, mert ártatlan.

TIMON.
Nem jól munkált, a ki a festészt csinálta; pedig ez ugyan piszkos egy munka.

FESTÉSZ.
Kutya!

APEMANTUS.
Anyád fajombeli. Vaj mi ő, ha én kutya vagyok?

TIMON.
Ebédelsz-e velem, Apemantus?

APEMANTUS.
Nem; nem eszem urakat.

TIMON.
Ha azt ennél, megharagítanád a nőket.

APEMANTUS.
Oh, azok esznek urakat; s az terheli meg a hasokat.

TIMON.
Mosdatlan czélzás.

APEMANTUS.
Mosd meg és tartsd meg fáradságodért.

TIMON.
Hogy tetszik neked ez az ékszer, Apemantus?

APEMANTUS.
Nem oly jól, mint az őszinte szó; pedig az egy fillérjébe sem kerűl az embernek.

TIMON.
Mit gondolsz, mennyit ér?

APEMANTUS.
Nem ér annyit, hogy gondoljak vele. – No, költő?

KÖLTŐ.
No, bölcsész?

APEMANTUS.
Hazudsz.

KÖLTŐ.
Hát nem vagy az?

APEMANTUS.
De igen.

KÖLTŐ.
E szerint nem hazudok.

APEMANTUS.
Hát nem vagy költő?

KÖLTŐ.
De igen.

APEMANTUS.
E szerint hazudsz. Pillants utolsó művedbe, a hol őt érdemes férfinak képzeled.

KÖLTŐ.
Az nem képzelet; ő igazán az.

APEMANTUS.
Az igaz, érdemes rád, és hogy megfizessen munkádért: a ki szereti a hízelgést, érdemes a hízelgőre. Egek, ha én úr volnék!

TIMON.
Ugyan mit cselekednél akkor, Apemantus?

APEMANTUS.
Ugyanazt, a mit Apemantus most cselekszik: teljes szívemből gyűlölném az urat.

TIMON.
Micsoda! tenmagadat?

APEMANTUS.
Enmagamat.

TIMON.
Miért?

APEMANTUS.
Mert uraságomban nem lennék többé haragos kedvű. – Nem vagy te kalmár?

KALMÁR.
Az vagyok, Apemantus.

APEMANTUS.
Veszítsen el a kereskedés, ha az istenek nem teszik!

KALMÁR.
Ha a kereskedés teszi, az istenek teszik.

APEMANTUS.
A kereskedés istened: hát istened veszítsen el!
Harsonaszó. Egy Inas jő.

TIMON.
Mit harsonáznak?

INAS.
Ez Alcibiades, vagy húsz lovassal,
Bajtársival.

TIMON.
Ti, kérlek, menjetek
Fogadni, s kalaúzoljátok hozzánk.
(Néhányan a Kiséretből el.)
Te itt ebédelsz. Míg meg nem köszöntem,
Ne menj; s ha meglesz az ebéd, a festvényt
Mutasd. – Örűlök látni arczotok’.
Alcibiades, társaságával jő.
Barátom, üdvözöllek!

APEMANTUS.
        Úgy. No, jertek! –
Köszvény zsugoritsa és száraszsza hajlós
Tagjaitok’! – Mi szűk a szeretet
Ez édes gaznép s ennyi bók között! –
Az ember elfajult majommá.

ALCIBIADES.
Tűrtetted vágyam’, s éhemben alig
Birok veled betelni.

TIMON.
        Üdvözöllek.
És mielőtt elválnánk, jó időt
Mulatva töltünk. Kérlek, jőjetek be.
(Mind el, Apemantuson kívül.)
Két Úr jön.

1. ÚR.
Mennyi az idő, Apemantus?

APEMANTUS.
Ideje már a becsületességnek.

1. ÚR.
Hisz annak folyvást ideje van.

APEMANTUS.
Annál kárhozottabb vagy te, hogy folyvást elmulasztod.

2. ÚR.
Mégy-e Timon úr lakomájára?

APEMANTUS.
Megyek, megnézni, az étek hogyan tömi a gazokat s a bor hogyan hevíti a bolondokat.

2. ÚR.
Jó egészséget, jó egészséget!

APEMANTUS.
Bolond vagy, hogy két jó egészséget kívánsz nekem.

2. ÚR.
Miért, Apemantus?

APEMANTUS.
Egyet magadnak tarthattál volna, mert én egyet sem kívánok neked.

1. ÚR.
Akaszd föl magad’.

APEMANTUS.
Nem én. A te kívánságodra semmit sem teszek; kérelmeskedjél barátodnál.

2. ÚR.
Félre, békétlen kutya! vagy elrúglak.

APEMANTUS.
Kutyaképen kerülöm a szamár lábát. (El.)

1. ÚR.
Az emberiségnek ellenese ő.
Nem jösz izlelni Timon szívességét?
Tulhajtja ő a jóság legjavát.

2. ÚR.
Ömleszti! Plutus, a pénz istene,
Kulcsárja csak: nincs oly érdem, hogy azt
Hétszer ne váltaná meg; sem ajándék,
Hogy az adót ne érje oly viszonzás,
Mely tultesz minden rendes lerováson.

1. ÚR.
Még senkit ily nemes szív nem vezérlett.

2. ÚR.
Éljen sokáig boldogan! – Megyünk be?

1. ÚR.
Társad leszek. (Mindketten el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Díszterem Timon házában.

Harsogó zenét fújnak. Nagy lakomát tálalnak. Flavius és Mások várnak. Aztán jönnek: Timon, Alcibiades, Lucius, Lucullus, Sempronius és más athéni Tanácsosok, Ventidiussal s Kisérettel. Végűl, mindnyájok után, Apemantus állít be szokása szerint boszúsan.

VENTIDIUS.
Nemes Timon, tetszett az isteneknek
Atyám koráról emlékezniök,
S hosszú békére hivták. Boldogan
Ment el, s dusan hagyott itt engem: én hát,
Kit hála ereje köt nagy szivedhez,
Talentidet, mik megszabaditottak,
Kettőzve, hálás szolgád, vissz’adom.

TIMON.
Koránse, jó Ventidius! Csalódol
Szeretetemben; én örökre adtam.
Nem igazán ad, a ki visszavesz.
Bár úgy tesz a főrend, nyomaiba
Ne lépjünk: dúsnál szép csak a hiba.

VENTIDIUS.
Fenkölt kedély!

TIMON.
        Urak, ne! A szertartás
Csak arra készült, hogy a halvány tettnek
Fényt kölcsönözzön. Meddő bók a jót,
Bár téve sincs még, bánja s visszavonja.
Igaz barátság nem szorul reá.
No, kérlek, üljetek le. Kedvesebbek
Vagytok javamnak, mint javam nekem.
        (Leülnek)

1. ÚR.
Uraim, mi mindig azt vallottuk –

APEMANTUS.
        Ej!
Vallottatok? s nem vagytok fölakasztva?

TIMON.
Oh, Apemantus! – Üdvözöllek.

APEMANTUS.
Ne üdvözölj. Úgy jöttem, hogy dobass ki.

TIMON.
Phű! durva vagy: hangúlatod nem illik
Emberhez, és erősen megrovandó. –
Mondják, urak, hogy: Ira furor brevis est;
De ez az ember mindig haragos –
Teritsetek külön asztalt neki:
Mert se neki nem kell a társaság,
Se ő a társaságba nem való.

APEMANTUS.
Kárát te vallod, Timon, ha marasztasz:
Én figyelek; figyelmeztetlek erre.

TIMON.
Nem gondolok veled; athéni vagy: azért Isten hozott. Én magam nem akarok hatalmaskodni: kérlek, egyél, s étkem némítson el.

APEMANTUS.
Megvetem étked’: torkomon akadna,
Mert nem hizelgek néked. Istenek,
Be sokan eszik Tímont, s mégse látja!
Fáj látnom, annyian hogy mártogatják
Falatjokat egy ember véribe:
És ő, az őrült, még biztatja őket!
Hogy ember emberben bizik, csodálom.
Jobb, hogyha kést a vendég sohse kap:
Jó enni úgy, s megélni biztosabb.
Van példa rá. A ki mellette ül,
Megosztja kenyerét s egészségére
Üríti ki a közös serleget,
Legkészebb őt megölni. Megesett.
Volnék nagy úr, nem innám lakomán,
Nehogy kitessék, torkom rést hol ád.
Ha úr iszik, vértezze föl nyakát.

TIMON.
Uram, egészségedre! S add körül.

2. ÚR.
Adasd emerről, jó uram.

APEMANTUS.
Adasd emerről! Derék fiú! Hogy megvigyázza az adományt. Mind ez az egészség Timont és vagyonát megbetegíti.
Ez, gyönge arra, hogy bűnös legyen,
Becsűletes víz, kitsem hagyva sárban:
Ez, s étkem, egyformák, össze nem vesznek.
Lakmáros gőg nem hálál isteneknek.
Nagy ég, nekem nem kell vagyon;
Csak magamért imádkozom.
Engedd, oly dőre ne legyek,
Hogy higyek: ember-eskünek;
Rimának, ha könyben ázik;
Kutyának, ha húnyni látszik;
A foglyárnak, fogva lévén;
A barátnak, szükség révén.
Amen. Hát együnk:
Dúsnak bűn, gyökér nekünk.
        (Eszik, iszik.)
Kedves egészségedre, Apemantus!

TIMON.
Alcibiades vezér, a te eszed most úgy-e a táborban jár?

ALCIBIADES.
Eszem mind csak azon jár, barátom, hogy szolgálatodra legyen.

TIMON.
Jobb szeretnél ellenséget reggelizni, mint barátiddal ebédelni.

ALCIBIADES.
Ha vére csurog, nincs jobb étel az ellenségnél: a legjobb barátomnak ilyen lakomát kívánok.

APEMANTUS.
Vajha tehát ez a hízelkedő mind ellenséged volna, hogy leölnéd s meghínál engem rájok.

1. ÚR.
Vajha csak oly szerencsések lehetnénk, uram, hogy valaha szívünkre szorúlnál, hadd mutatnók ki némileg buzgóságunkat: örökre ki volnánk elégítve,

TIMON.
Oh ne is kételkedjetek, jó barátim, hogy az istenek gondoskodtak arról, hogy nagy segítségemre legyetek: máskülönben minek volnátok barátim? miért viselnétek ezrek közől e jóságos czímet, ha nem volnátok szívem fő birtoka? Többet mondtam én rólatok magamnak, mint a mit ti, szerényen, saját javatokra fölhozhattok; s ennyire jót is állok értetek. Oh istenek! gondolom magamban, mi szükségünk barátra, ha soha sincs rá szükségünk? Hisz valamennyi élő teremtés között ő volna a legszükségtelenebb, ha sohasem szorúlnánk rá; hasonlítana az édes hangszerhez, mely szekrényében függ s magának tartja zenéjét. Azért gyakran óhajtottam szegényebb lenni, hogy közelebb férkezzem hozzátok. Arra születtünk, hogy jót tegyünk; s mondhatunk-e valamit inkább és igazabban a magunkénak, mint barátink kincseit? Oh mily drága vigasz, hogy annyi, mintegy testvérünk van, a kik egy a más vagyonával rendelkeznek. Oh öröm, mely meg sem születhetett, már elhal! Szemem nem tarthatja vizét: hogy elfelejtsétek híbáját, íme felköszöntlek.

APEMANTUS.
Könyeiddel itatod őket, Timon.

2. ÚR.
Szintígy fogant szemünkben az öröm,
S a perczben ott termett, miként a magzat.

APEMANTUS.
Hó! nevetem, hogy fattyu az a magzat.

3. ÚR.
Elhidd, uram, nagyon meginditottál.

APEMANTUS.
De nagyon ám!        (Harsona szól.)

TIMON.
E harsonázás mit jelent? – Mi az?
Inas jő.

INAS.
Nagyságod engedelmével, valami hölgyek szeretnének bejönni.

TIMON.
Hölgyek! Mi kell nekik?

INAS.
Előfutárjok is érkezett, uram: annak tisztje bejelenteni kívánságukat.

TIMON.
Bocsásd be, kérlek.
Cupido jő.

CUPIDO.
Üdv néked, érdemes Timon, s azoknak,
Kik kegyed’ izlelik! – Mind az öt érzék
Védnökeűl vall téged; s szabadon jő
Hódolni dús szivednek. Asztalodtól
Iny, szag, tapintás, fül jóllakva kelnek;
Mi élvet adni jöttünk most szemednek.

TIMON.
Mind üdvözöllek. Nyájasan kell őket
Fogadni. Zene, te is üdvözöld.        (Cupido el.)

1. ÚR.
Láthat’d, uram, hogy mennyire szeretnek.
Zene. Cupido újra jő, Amazonokúl álczázott Nőkkel, kik lantolnak és tánczolnak.

APEMANTUS.
Hajrá! Mi hívság sodra zúdul erre!
Tánczolnak! Őrült nők ezek.
Ily őrülés e világi dicsőség,
Mint ez a fény olaj- s gyökérhez képest.
Magunk leszünk bolondok, hogy mulassunk;
Bőven hizelgünk, hogy kiszivjuk azt,
A kire, ha elagg, a szivadékot
Bősz és irígy méreggel visszaköpjük.
Ki él, hogy meg ne rontsák, vagy ne rontson?
S ki hal meg úgy, hogy sírba ne vigyen
Egy-egy rugást barátság fejiben?
Félek, hogy a ki tánczol most előttem,
Egykor tapos még rajtam: ez kijut.
Ha lemegy a nap, zárják a kaput.

Az Urak, nagyon tisztelkedve Timonnak, fölkelnek az asztaltól, s hogy kedvtelésöket tanúsítsák, mindenik egy-egy Amazont választ, s mindnyájan párjával tánczolva, harsogó zene mellett egy vagy két víg fordulót tesznek, aztán elhagyják.

TIMON.
Szép nők, ti élveinknek kellemet,
S mely félig oly szép s kedves nem vala,
Mulatságunknak csínt is adtatok
Becsét s vidor fényét növelve, engem
En-ötletemmel múlattattatok:
Mindezekért hálával tartozom.

1. NŐ.
Uram, te csak jó oldalunk’ fogod föl.

APEMANTUS.
Biz azt: mert rossz oldaluk csúnya, s kétlem, hogy föl lehessen fogni.

TIMON.
Csekély ebéd vár, hölgyeim, reátok:
Hát parancsoljatok.

A NŐK.
Nagyon köszönjük.
(Cupido s a Nők el.)

TIMON.
Flavius!

FLAVIUS.
Uram!

TIMON.
        Kis ékszerládám’ hozd ide.

FLAVIUS.
Hozom. (Félre.) Meg újra ékszer kell neki!
Nem szeghetem kedvét; szólnék különben;
És kéne is: ha minden ki lesz vetve,
Maga szeretné szegni, csak lehetne.
Be kár, hogy jó hátra nem tekint,
Hogy szíve által ne szenvedne kint.
        (Elmegy, meg visszatér a szekrénynyel.)

1. ÚR.
Hol vannak embereink?

INAS.
Itt, uram, készen állnak.

2. ÚR.
Lovainkat!

TIMON.
Egy szóra még, barátim! – Nézd, uram,
Én arra kérlek, tisztelnél meg avval,
Hogy ím ez ékszernek becsét emeld:
Fogadd el és viseld azt, kedves úr.

1. ÚR.
Már oly sok adományodat vevém.

MIND. .
Mi is! mi is!
Inas jő.

INAS.
Uram, imént szállott le több nemes
Tanácsbeli, ki látogatni jő.

TIMON.
Szivesen üdvözlöm.

FLAVIUS.
        Nagysád, esengek,
Engedj egy szót: közelrül érdekel.

TIMON.
Közelrül? Úgy hát máskor hallgatom meg.
Most láss a vendégfogadás után.

FLAVIUS.
(Félre.) Az bajos ám!
Másik Inas jő.

2. INAS.
Lucius úr, buzgó szeretetében,
Ajándokúl küld a nagyságos úrnak
Ezüst szerszámu tejszín négy lovat.

TIMON.
Szépen köszönjük. Az ajándokot
Harmadik Inas jő.
Méltón fogadjátok. – No hát, mi ujság?

3. INAS.
Nemes Lucullus úr nagysád társaságát kéri holnapi vadászatára, s két pár agarat küld nagyságodnak.

TIMON.
Együtt vadászunk. Ne vegyétek át
Illő viszonzás nélkül.

FLAVIUS.
(félre).
Mi lesz ebből?
Gondoskodást, dús adományt parancsol,
S mindezt üres fiókból.
Nem nézi erszényét s nem engedi
Föltárnom, szíve mily koldus neki,
Hogy nincs hatalma, vágyát teljesítni.
A mit igér, úgy meghaladja módját,
Hogy csak rovásra szól, s minden szava
Egy-egy adósság, melyért kamatot
Sziveskedik fizetni; földje zálog.
Bár szép szerént elhagyhatnám e tisztet,
Mig rá nem kényszeritnek!
Jobb, hogyha nincs barát, ki veled él,
Mint, hogyha van rosszabb az ellennél.
Vérzik az úrért szívem.        (El.)

TIMON.
        Magatokkal
Bántok rosszul, érdemtek’ kicsinyitve.
Im, egy baráti apróság, uram.

2. ÚR.
Ezt nem szokott hálával fogadom.

3. ÚR.
Ő a tulajdon jóság!

TIMON.
Eszembe jut, uram, hogy pejlovamról,
Midőn minap rajt’ ültem, kedvezőn
Szóltál: tiéd az, minthogy megszeretted.

3. ÚR.
Oh nemes úr, könyörgök, megbocsáss.

TIMON.
Hidd szavamat: kellőn csak azt lehet
Dicsérni, a mit kedvelünk; s barátim
Kedvét a magaméval mérem össze.
Én igazán mondom. Majd fölkereslek.

AZ URAK.
Senkit se látunk szivesebben!

TIMON.
Látogatástok, egyenkint s együtt, oly
Kedves, hogy eleget nem adhatok.
Hiszem, barátim közt országokat
Is osztogathatnék, és el nem unnám. –
Te, Alcibiades, mint katona
S így ritkanap dus, ingyen kapod azt:
Mert a halál közt élsz, és földjeid
A csatatéren vannak.

ALCIBIADES.
        Csatakos föld.

1. ÚR.
Mint hűn lekötelezve. –

TIMON.
        Nektek én.

2. ÚR.
Oly végtelen vonzalmunk –

TIMON.
        Mint enyém.
Gyertyát ide, több gyertyát!

1. ÚR.
        Legnagyobb üdv,
Dics és szerencse érjen, Timon úr!

TIMON.
Barátimé vagyok.
        (Alcibiades, az Urak, stb. el.)

APEMANTUS.
        Micsoda zaj!
Hogy hajlanak! ülepök hogy kitolva!
S e lábcsuszás a pénzt megérte volna,
Mit érte adtak? Seprős a barátság.
A csalfa lábát épnek sohse lássák!
E jó bolondok bókba vetik üdvök’.

TIMON.
Én, Apemantus, jó lennék tehozzád,
Hahogy te nem volnál mogorva.

APEMANTUS.
Nem kell nekem semmi: mert ha engem is megvesztegetnél, senki sem maradna, hogy gúnyoljon, s még többet vétkeznél. Oly hosszú ideje adakozol, Timon, hogy tartok tőle, magadat is kiadod rövid váltóra. Hát kell-é ez a lakomázás, pompázás, hivalkodás?

TIMON.
No ha már a társaságot is szidni kezded, fölfogadtam, hogy rád sem nézek. Isten veled. Jer vissza jobb zeneszóval.        (El.)

APEMANTUS.
Úgy! Nem akarsz hallgatni most reám
Aztán se fogsz: elzárom mennyedet.
Ember füle tanácsra oly süket,
De hallgat hízelgő beszédeket.        (El.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Szoba egy Tanácsosnál.

Egy Tanácsos jő, kezében irományok.

TANÁCSOS.
Varrótul új öt ezret, Izidortul
Kilenczet vett; s az én előbbi pénzem:
Az huszonöt. S ez az őrült pazarlás
Mégis foly? Ez nem tarthat így. Nem is tart.
Ha kell arany, koldús ebét lopom csak
S adom Timonnak: az eb aranyat ver.
Ha lovamat husz jobbért akarom
Cserélni, azt is od’adom Timonnak,
Nem kérve semmit: a ló menten ellik,
S kész lovakat. Kapus nincs kapuján,
Csak egy mosolygó ember, a ki minden
Járókelőt behí. Nem tarthat. Észszel
Nem mondható biztosnak helyzete. –
Caphis! Caphis, hallod?
Caphis jő.

CAPHIS.
        Tessék, uram.

TANÁCSOS.
Búj köpenyedbe: siess Tímon úrhoz;

Sürgesd a pénzem’, Holmi kifogással
Ne hagyd bedugni szádat; sem ha mondja:
„Tisztelem uradat” s – így – jobb kezével
Megemeli sapkáját. Engem is, mondd,
Szoritnak, s magaméból kell fizetnem.
Napja lejárt; s bizván az ő megszegte
Határidőben, csökkent hitelem.
Tisztelet, becsület; de nyakamat
Nem szeghetem, hogy meggyógyítsam ujját.
Bajom halasztást nem tür; s nem segíthet
A hadonázó, körmönfont beszéd,
Csak haladéktalan megfizetés. Menj;
Ölts mentül zaklatóbb tekintetet,
Követelő pofát: mert tartok attól,
Ha minden toll saját szárnyába jut,
Timon, ki még most phoenixül ragyog,
Csupasz sirályfi lesz. Eredj.

CAPHIS.
        Megyek.

TANÁCSOS.
Megyek! Vidd a kötvényeket magaddal
S tudd bé lejártokat.

CAPHIS.
        Meglesz.

TANÁCSOS.
        Eredj.
        (Mindketten el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Csarnok Timonnál.

Flavius jő, kezében egy csomó számadás.

FLAVIUS.
Nem bánja, s nem szünik! Oly botorul költ,
Hogy azt se nézi, mint vigye tovább,
Se a fecsérlés árját el nem állja.
Nem veszi számba, mi kimegy; de arra
Sincs gondja, mint folytassa. Jó szive
Ily oktalanná még kit sem teve.
Mi lesz tehát? Ő nem hall, mig nem érez.
Jön a vadászatról: most kereken
Szólok vele. Jaj, jaj!
Caphis, s Izidor és Varro Inasai jönnek.

CAPHIS.
        Varro, adj’ Isten.
Pénzért jösz?

VARRO INASA.
Úgy-e te is abba’ jársz?

CAPHIS.
Én is. Te szintén, Izidor?

IZIDOR INASA.
        Biz úgy.

CAPHIS.
Vajh mind ki lennénk elégitve!

VARRO INASA.
        Félek.

CAPHIS.
Itt jő az úr.
Timon, Alcibiades, Urak stb. jönnek.

TIMON.
        Alcibiadesem,
Mindjárt ebéd után rákezdjük újra. –
Velem! Mi kell?        (Caphishoz.)

CAPHIS.
        Im egy adóslevél.

TIMON.
Adós! Hová való vagy, hé?

CAPHIS.
        Athéni.

TIMON.
Menj hát a kulcsáromhoz.

CAPHIS.
        Megbocsásson
Nagyságod, ő egy hónap óta már
Mind új meg új napokra biztatott.
Gazdám, nagy szükség által fölriasztva,
Sürgeti a magáét, s kér alásan,
Hogy, mint nemes valódhoz úgyis illik,
Tégy eleget jogának.

TIMON.
        Jó barátom,
Kérlek, keress föl holnap reggel ismét.

CAPHIS.
Nem, jó uram –

TIMON.
        Lassabban, jó barátom.

VARRO INASA.
Varro cselédje, nagysád –

IZIDOR INASA.
        Izidoré:
Gyors fizetésért könyörög alásan.

CAPHIS.
Ha tudnád, hogy meg van szorulva gazdám –

VARRO INASA.
Hat hete, sőt már régebben, lejárt –

IZIDOR INASA.
Kulcsárod, oh uram, elútasít;
És engem egyenest nagysádhoz küldtek.

TIMON.
Hagyjatok békén. –
Tisztelt urak, csak menjetek be, kérlek;
        (Alcibiades s az Urak el.)
Rögtön követlek. (Flaviushoz.) Jer ide. Hogy állunk,
Hogy megszegett kötvények, rég lejárt
S le nem rovott adósságok miatt,
Követelő zajgással rázudulnak
Becsűletemre?

FLAVIUS.
Uraim, bocsánat,
Ily ügyre alkalmatlan az idő:
Ebéd utánig szünjék sürgöléstek,
Hogy értesitsem nagyságát, miért nem
Fizettelek ki.

TIMON.
        Úgy, barátim, úgy.
Jól tartsad őket.        (El.)

FLAVIUS.
        Közeledjetek.        (El.)
Apemantus és egy Bolond jő.

CAPHIS.
Megálljatok! Ihol jön a bolond, Apemantussal: tréfáljunk velök.

VARRO INASA.
Akaszszák föl! Gyalázni fog.

IZIDOR INASA.
Döghalál a kutyára!

VARRO INASA.
Hogy vagy, bolond?

APEMANTUS.
Árnyékoddal beszélgetsz?

VARRO INASA.
Nem hozzád szólok.

APEMANTUS.
Nem ám; hanem magadhoz.
        (A Bolondhoz.)
Gyerünk.

IZIDOR INASA.
(Varro Inasához.) No neked már nyakadban függ a bolond.

APEMANTUS.
Dehogy! Hiszen te magadban állsz, még nem függsz rajta.

CAPHIS.
Hát melyik már a bolond?

APEMANTUS.
A ki imént kérdette. – Szegény bolondok, uzsorások cselédjei! kerítők az arany meg a szükség között!

AZ INASOK.
Mik vagyunk, Apemantus?

APEMANTUS.
Csacsik.

AZ INASOK.
Miért?

APEMANTUS.
Mert tőlem kérditek, mik vagytok, s nem ismeritek magatokat. – Szólj nekik, bolond.

BOLOND.
Hogy vagytok, urak?

AZ INASOK.
Köszönjük a kérdést, jó bolond. Hogy van asszonyod?

BOLOND.
Épen vizet tesz föl, hogy oly magatokféle csirkéket megforrázzon. Szeretnélek látni Korinthban!

APEMANTUS.
Jól van! Köszönöm.
Apród jő.

BOLOND.
Nini, ehol jön asszonyom apródja.

APRÓD.
(A Bolondhoz.) Hát hogy vagyunk, kapitány? mit csinálsz e bölcs társaságban? – Hogy vagy, Apemantus?

APEMANTUS.
Szeretném, ha vessző volna szájamban, hogy üdvösen felelhetnék neked.

APRÓD.
Kérlek, Apemantus, olvasd el nekem e levelek czímeit: nem tudom, melyik kinek szól.

APEMANTUS.
Nem tudsz olvasni?

APRÓD.
Nem.

APEMANTUS.
E szerint kevés tudomány fog aznap elveszni, mikor fölakasztanak. Ez Timon úrnak szól; ez Alcibiadesnek. Eredj. Fattyúnak születtél, kerítőképen halsz meg.

APRÓD.
Téged meg kutya kölykezett, s éhen döglesz, mint a kutya. ne felelj; már elmentem. (El.)

APEMANTUS.
Így kerülöd el a kegyelmet is. Bolond te, elmé’k veled Timonékhoz.

BOLOND.
Aztán ott hagysz?

APEMANTUS.
Ha Timon hon marad. – Ti hárman úgy-e három uzsorást szolgáltok?

AZ INASOK.
Azt; de bár ők szolgálnának bennünket!

APEMANTUS.
Azt én is szeretném: úgy t. i. mint a hogy a hóhér szolgálja a tolvajt.

BOLOND.
Ti három uzsorás emberei vagytok?

AZ INASOK.
Azok, bolond.

BOLOND.
Azt hiszem, nincs uzsorás, bolond cseléd nélkül: asszonyom is az, s én vagyok a bolondja. A kik a ti gazdáitokhoz mennek kölcsönért, szomorúan érkeznek és vígan távoznak; de az én asszonyom házához vígan érkeznek és szomorúan távoznak. Mi ennek az oka?

VARRO INASA.
Én megmondhatnám.

APEMANTUS.
Ugyan mondd meg: hadd tiszteljünk latornak és gaznak; azért még sem lesz kisebb tiszteleted.

VARRO INASA.
Mi a lator, te bolond?

BOLOND.
Jó ruhás bolond, és valamennyire hasonló hozzád. Lélek: olykor mint úr jelen meg; olykor mint jogtudós; olykor mint bölcsész, a ki egy mesterséges tökélye mellett még kétszer tökélyes. Igen gyakran mint vitéz is. Ez a lélek általában minden alakban sétálgat, melyben az emberek nyolczvan meg tizenhárom év között fölalájárnak.

VARRO INASA.
Te nem vagy ám teljesleg bolond.

BOLOND.
Te sem teljesleg bölcs: a mennyi bolondságom van nekem, annyi ész híjával vagy te.

APEMANTUS.
Ez a felelet Apemantushoz illett volna.

AZ INASOK.
Félre, félre! Ihol jő Timon úr.
Timon és Flavius jönnek.

APEMANTUS.
Jöszte velem, bolond, jöszte.

BOLOND.
Nem mindig követem a szerelmest, a bátyát, meg a nőt; a bölcsészt is néha.
        (Apemantus és a Bolond el.)

FLAVIUS.
Itt járjatok közel; mindjárt beszélünk.
        (Az inasok el.)

TIMON.
Elbámitasz. Hát mért előbb nem adtad
Helyzetemet tüzetesen elém,
Hogy úgy vethessem ki költségemet,
Mint módom engedé?

FLAVIUS.
        Több üres órán
Elkezdtem, ámde meg nem hallgatál.

TIMON.
Ej, egyszer éltél tán az alkalommal,
Hogy rossz kedvemben elküldöttelek;
S ez a vonakodásom lett segéded,
Hogy magadat kimentsd.

FLAVIUS.
        Oh, jó uram!
Bár hányszor elhozám a számadást
S elédbe terjesztém: te félretetted,
Mondván, becsűletemben lelted azt.
Ha kis ajándékért ennyit meg ennyit
Rendeltél adni, főmet rázva, sírtam;
Sőt, illemtörvényt sértve, kértelek,
Hogy markodat szűkebbre fogd. Nem egyszer
S nem is csekély feddésed’ szenvedém,
Ha, vagyonod apálya s tartozásid
Nagy árja közt, intettelek. Habár most
Hallgatsz reám (későn!): ma tartozásid
Felét se képes összes vagyonod
Fedezni.

TIMON.
Add el minden földemet.

FLAVIUS.
Mind zálogos; több lefoglalva s veszve;
S a maradék bajosan tömi száját
Jelen adósságinknak; a jövő
Gyorsan közelg; addig mi biztosit?
S végtére hogy fog állni számadásunk?

TIMON.
Földem kiterjedt Lacedaemonig.

FLAVIUS.
Egy szó csak a világ, nagy jó uram!
S ha mint tiédet adhatnád oda,
Egy szóra oda lenne!

TIMON.
        Igazat szólsz.

FLAVIUS.
Ha gazdaságomtól félsz, vagy csalástól,
Legpontosabb birák elé idézz,
Vizsgáljanak meg. Áldjon úgy az ég:
Míg minden éléstár dúsan lakók
Zsákmánya volt; míg ittas-csurogtatta
Bort sírt a pincze; míg minden teremben
Fénylett a gyertya, harsogott a dal:
Én is pazarló csappá változám
És szemem árja folyt.

TIMON.
        Kérlek, ne többet.

FLAVIUS.
Oh istenek, mondám, mily bőkezűség!
Szolgák s parasztok hány dús falatot
Nyeltek az éjjel! „Ki nem Tímoné?
Mely szív, fej, kard, erő, pénz nem övé?
Oh nagy, nemes, derék, királyi Tímon!”
S ha vész a pénz, e dícséret vevője:
Vész a leh is, e dícséret szülője.
Dőzs hozta, böjt viszi. Szálljon le csak
Egy téli köd: s a légy buvik.

TIMON.
        Ne szidj már:
Gonosz fecsérlés mégsem járt szivemben;
Oktalanúl, nem nemtelenül adtam.
Mért sírsz? Te azt hiszed (méltatlanúl),
Barátlan állok? Nyugtasd meg szíved’: ha
Szeretetem edényit csapra ütve,
Szivök valóját kölcsönnel kisérlem,
Velök s javokkal én oly bátran élek,
Mint te beszélsz.

FLAVIUS.
        Bár e hit teljesülne!

TIMON.
Sőt némikép oly pompás e szorultság,
Hogy úgy veszem, mint áldást: mert barátot
Próbálok avval. Meglásd, vagyonomban
Tévedsz; barátimban gazdag vagyok.
Elő! Flaminius! Servilius!
Flaminius, Servilius és más Inasok jönnek.

AZ INASOK.
Parancsol nagysád!…

TIMON.
Több felé küldözlek. Te Lucius úrhoz mégy. Te meg Lucullus úrhoz: ma vadásztam ő nagyságával. Te Semproniushoz. Ajánljatok szeretetökbe; s mondjátok, büszke vagyok, hogy ügyeim alkalmat nyújtottak pénzsegély iránt hozzájok fordúlnom; kérjetek ötven talentet.

FLAMINIUS.
A mint parancsolod, uram.

FLAVIUS.
(félre).
Lucius úr? Lucullus úr? Nono

TIMON. .
(Másik Inashoz)
        Te a tanácsosokhoz menj – a kiknél,
Csak a köz üdvért is, meghallgatásra
Van érdemem – s kérd, küldjenek azonnal
Ezer talentet.

FLAVIUS.
Bátorkodtam immár
(Ez út levén tudtomra legszokottabb)
Pecséted- és neveddel élni nálok;
De fejöket rázzák, s viszonzatúl, nem
Vagyok dusabb.

TIMON.
        Való az? lehet az?

FLAVIUS.
Testűleti s egyhangu válaszuk, hogy:
„Apályba’ s kincstelen, most nem tehetnek
Kedvök szerint – sajnálják – tisztes úr vagy –
Mégis szeretnék – nem tudják – fonákul
Történt egy és más – a nagylelkü is
Megcsuklik – bár fordulna jóra – kár…”
És más komoly dolgot tettetve, bosszus
Nézés s e kínos falatok után,
Félsüvegelve, hidegen biczentve,
Jéggé csititnak.

TIMON.
        Ég, fizess nekik! –
No bátya, vídulj. Ilyen öregeknek
Vérökbe’ van már a hálátalanság:
Az kocsonyás, hideg, csak úgy szivárog,
Természetes hév nélkül; hő szivök nincs;
S valójok, a mint föld felé hanyatlik,
Az úthoz illeszkedve, tompa, lusta. –
Ventidiushoz menj. – Kérlek, ne búsulj.
Hű és derék vagy. Őszintén beszélek:
Téged nem illet gáncs. – Ventidius most
Temette apját, s nagy vagyonra tett szert
Halála által. Én szegény korában,
Hogy fogva volt s barátlan, öt talenttel
Kiszabadítottam. Köszöntöm őt;
Higye, valódi szükség érte hívét,
Ki arra kéri, jusson most eszébe
Az öt talent. Ha meglesz, add azoknak,
Kiknek azonnal kell. Ne hidd, ne mondd,
Hogy önbaráti buktatják Timont.

FLAVIUS.
Bár ne hihetném! Jónak fáj e hit:
Ki bőkezű, annak tart mindenkit.        (Mindaketten el.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Szoba Lucullusnál.

Flaminius, várakozva. Inas lép be hozzá.

INAS.
Jelentettelek uramnak; lejön hozzád.

LUCULLUS.
Köszönöm.

Lucullus jő.

INAS.
Itt az uram.

LUCULLUS.
(félre).
Timon cselédje? Tudom, ajándék. Ez ugyan bevág; az éjjel ezüst tálról és korsóról álmodtam. – (Fen.) Flaminius, derék Flaminius, igazán szívesen látlak. – Tölts nekem egy kis bort. (Az Inas el.) – Hát hogy van a mi tiszteletreméltó, tökéletes, nemesszívű athéni uraságunk, a te jóságos urad és gazdád?

FLAMINIUS.
Jó egészségben van, uram.

LUCULLUS.
Már azon örülök, hogy jó egészségben van. Hát a köpönyeged alatt, szép öcsém, mit tartogatsz?

FLAMINIUS.
Bizony csak egy üres szelenczét, melyet, kérni jöttem nagyságodat, hogy uram részére töltsön meg. Nagy és haladéktalan szüksége levén öt talentre, nagysádhoz küldött, adjon neki. Nem kételkedik, hogy nagysád ebben azonnal segítségére lesz.

LUCULLUS.
Tyütyű, tyütyű. Azt mondja, nem kételkedik? Jaj, édes úr! Derék egy uraság ő, csak oly nagy házat ne tartana. Többször, sokszor ebédeltem vele, s megmondottam neki; meg vacsorára is visszamentem hozzá, hogy kisebb költekezésre indítsam. De nem fogadta a tanácsot, az intést; hijába látogattam. Mindenkinek megvan a maga hibája, s az övé az uriasság. Mondottam én ezt neki; de nem bírtam leszoktatni róla.
Az Inas jő borral.

INAS.
Tessék, uram, itt a bor.

LUCULLUS.
Flaminius, én mindig értelmes fiúnak ismertelek. Egészségedre!

FLAMINIUS.
Nagysádnak úgy tetszik mondani.

LUCULLUS.
Mindenkor nyílt, gyors eszünek láttalak – add meg magadnak a magadét – szóval olyannak, a ki tudja, mit kíván az okosság. Te jó hasznát tudod venni az időnek, mikor jó hasznodra van. Ezek jó tulajdonságok benne. – Ered, te. (Az Inas kimegy.) – Jer közelebb, derék Flaminius. Gazdád jóságos egy úr, de neked van eszed, s ámbár eljösz hozzám, elég jól tudod, hogy most nincs ideje a pénzkölcsönzésnek, kivált csupa barátságból, biztosság nélkül. Nesze három arany, neked. Húnyj szemet előttem, jó gyerek, s mondd, hogy nem láttál. Isten veled.

FLAMINIUS.
Változhatott így a világ, s mi mégis
Azok maradtunk? Kárhozott silányság,
El véled! ahhoz el, a ki imád! (Eldobja a pénzt.)

LUCULLUS.
Há! most látom, hogy bolond vagy, gazdádhoz való.        (El.)

FLAMINIUS.
A többihez tedd, mely égetni fog!
Olvasztott pénz legyen kárhozatod,
Te – nem barát – baráti fattyuhajtás!
Hát a barátság oly hig s tej szivű,
Hogy másod éjt megalszik? Istenek!
Érzem uram kinját. A becstelenben
Még ben van uram étke:
Hogy’ legyen az javára, élelemmé,
Holott maga méreggé változott?
Vajh’ csupa kórság támadjon belőle!
S halálra betegedvén, az a része,
Melyért uram költött, ne űzze szét
Kórját, hanem csak nyujtsa idejét!        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Közhely.

Lucius jő, három idegennel.

LUCIUS.
Kicsoda? Timon úr? Nekem igazi jó barátom s tisztességes úri ember.

1. IDEGEN.
Mi sem tudjuk alábbvalónak, ámbár nem ismerjük. Egyet azonban mondhatok neked, uram, a mit közhírből hallok: Timon úr szerencsés ideje immár letelt és elmúlt, s vagyona pusztul előle.

LUCIUS.
Ej, ne hidd azt; pénz dolgában ő meg nem szorúlhat.

2. IDEGEN.
De hidd el, uram, hogy nem régiben egy embere Lucullus úrnál volt ennyi meg ennyi talentet kölcsönözni, sőt ezt nagyon sürgette, s nagyon kimutatta, mily szükség kívánja: mégis megtagadták tőle.

LUCIUS.
Hogy-hogy?

2. IDEGEN.
Mondom, uram, megtagadták tőle.

LUCIUS.
Különös egy dolog! Biz Isten, szégyellem. Ez érdemes férfitól megtagadták? Avval ugyan kevés becsületet vallottak. A mi magamat illet, kénytelen vagyok bevallani, hogy kaptam tőle némi apró szívességeket, úgymint pénzt, ezüstneműt, ékszert, meg egyéb efféle csecsebecsét; azonban mindez semmi ahhoz képest, a mit Lucullus kapott: mégis, ha tévedésből helyette énhozzám küld vala, sohasem tagadtam volna meg szükségétől azokat a talenteket.
Servilius jő.

SERVILIUS.
Nini, mily szerencse! amaz ott ő nagysága. Ugyancsak megizzadtam, míg rá találtam. (Luciushoz.) Nagyságos uram. –

LUCIUS.
Áh, Servilius! Be kedves találkozás. Isten áldjon meg. Tisztelem nemes, derék uradat, az én kitünő barátomat.

SERVILIUS.
Nagyságod engedelmével, uram küldött –

LUCIUS.
Ejnye, mit küldött? Úgy le vagyok már kötelezve uradnak: egyre küldöz. Mit gondolsz, hogyan háláljam meg neki? Hát ezúttal mit küldött?

SERVILIUS.
Ezúttal, uram, csak jelenlegi szorúltságát küldötte, kérve nagyságodat, segítsen mostani szükségén ennyi talenttel. (Írást mutat.)

LUCIUS.
Nagysága, látom, csak tréfál velem;
Ő százszor ötvenötre sem szorúlhat.

SERVILIUS.
Most rászorúl még kevesebbre is.
Ha igazán nem volna megszorúlva,
Nem sürgetném fél annyi buzgalommal.

LUCIUS.
Komolyan beszélsz te, Servilius?

SERVILIUS.
Lelkemre, uram, valót mondok.

LUCIUS.
Oh én szeles barom, hogy erre a jó időre kiköltekeztem, a mikor becsületet vallhattam volna! Be szerencsétlenűl esett, hogy tegnap vásárlok egy keveset, s ime becsületemből veszítek sokat! – Servilius, az istenekre, nem vagyok képes. Annál nagyobb baromság, mondhatom. – Magam is épen Timonhoz akartam fordúlni, ezek az urak bizonyíthatják; de most nem adnám Athén minden kincseért, hogy nem tettem. – Mély tiszteletemet édes uradnak. Remélem, ő nagysága legjobban fog rólam gondolkozni, bár nincs módomban szolgálhatni. És mondd neki részemről, az a legnagyobb szomorúságom, hogy ily tiszteletreméltó úrnak kedvére nem lehetek. Jó Servilius, megteszed-e nekem azt a nagy barátságot, hogy saját szavaimat mondod el neki?

SERVILIUS.
Elmondom uram.

LUCIUS.
Meglátom, mi jót tehetek veled, Servilius.
        (Servilius el.)
Jól mondtad: Tímon pusztul. A kit egy
Elútasít: már semmire se megy.        (El.)

1. IDEGEN.
Figyeled ezt, Hostilius?

2. IDEGEN.
        Nagyon.

1. IDEGEN.
Így fizet a világ; minden hizelgő
Játéka ép e fajta. Hát barát az,
A ki veled egy tálba mártogat?
Tímon ez úrnak, úgy t’om, apja volt,
Erszényivel őrzötte hitelét,
Tartotta meg jószágát, sőt fizette
Cselédi bérét; ő nem ihatik, hogy
Timon ezüstjét ne érintse ajka:
És mégis – óh mi szörnyeteg az ember
Hálátalanság képiben! – Timontól
Megvonja, a mit (nézve, mi övé)
Szánakozók a koldusnak megadnak.

2. IDEGEN.
Sohajt a vallás.

1. IDEGEN.
        Részemről soha
Éltembe’ még Timonnal nem mulattam;
Reám se hárult semmi szívessége,
Hogy magamat barátjának jegyezzem:
Mégis, nagy lelke, kitünő erénye
S tisztes viselete miatt, kimondom,
Szükségiben ha hozzám fordul, én,
Jószágom’ adománynyá változtatva,
Jobbik felét reá fordítom vissza,
Úgy szeretem szivét. Átlátom immár,
Ember tanuljon szánalombul adni:
Mert jellemest legyőzi a ravaszdi.        (Mind el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Szoba Semproniusnál.

Sempronius, és Timon egyik Inasa, jönnek.

SEMPRONIUS.
Mért zavar engem? mindnyájok fölött!
Próbálta volna Luciust, Lucullust!
S Ventidius, kit fogságból kiváltott,
Nem gazdag-é most? Mindezek neki
Köszönhetik jószáguk’.

INAS.
        Mindezek
Próbálva már, s rossz ércznek bizonyultak:
Mert megtagadták.

SEMPRONIUS.
        Hogyhogy! megtagadták?
Ventidius s Lucullus megtagadták?
S most énfelém küld? Hárman! Be kevés
Vonzalmat avvagy értelmet mutat.
Vég menedéke én? Barátjai,
Az orvosokként, háromszor föladták:
S én orvosoljam? Szörnyen meggyalázott;
Haragszom, hogy nem tudta, hol vagyok.
Mily oktalan, hogy nem fordult bajában
Hozzám először: hisz mindannyi közt,
Ki tőle adományt vőn, én valék,
Lelkemre, első; s most, elég fonákul,
A visszapótlók közt végsőnek ítél?
Nem! Így a többinél gúny tárgya lennék
S urak között bolondnak tartanának.
Inkább megadtam volna három annyit
Jó kedvemből, ha hozzám küld először:
Úgy vágytam őt segitni. Most eredj,
S toldd gyáva válaszukhoz ezt a választ:
Nem látja pénzem’, ki szégyennel áraszt.        (El.)

INAS.
Derék! Nagyságod kedves gazember. Az ördög nem tudta, mit cselekszik, midőn politikussá tette az embert; evvel magának ártott; s azt kell hinnem, hogy az ember, csínyei által, utóvégre is megmenekszik tőle. Mily szépen iparkodik ez az úr csunyának látszani! Erényt másolva, gonoszkodik: mint a kik, forró izzó buzgalmokban, egész országokat lángba borítanának. Ilynemű az ő politikus szeretete.
Ez gazdám fő reménye volt. Mind szétoszoltak,
Csak istenei nem. Baráti holtak.
Kapúi, mik a bőség éviben
Nem tudtak őrről, arra kellenek most,
Hogy biztosan megőrizzék a gazdát.
Im, a pazar pályából mi marad:
Kinél a pénz nem rab, házába’ rab.        (El.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Csarnok Timonnál.

Varro két, s Lucius egy Inasa jő, találkozva Titussal, Hortensiussal s hitelezők egyéb Inasaival, kik Timon kijövetelét várják.

VARRO 1. INASA.
Gyűljünk. Jó reggelt, Titus és Hortensius.

TIMON.
Neked is, édes Varro.

HORTENSIUS.
        Lucius?
Találkozunk?

LUCIUS INASA.
Az ám; és azt hiszem,
Egy ügybe’ járunk mind. Az én ügyem pénz.

TIMON.
Övék s mienk is az.
Philotus jő.

LUCIUS INASA.
        Philotus úré
Hasonlatoskép!

PHILOTUS.
Jó napot, urak.

LUCIUS INASA. .
Adj’ Isten pajtás. Hány lehet az óra?

PHILOTUS.
Kilenczre munkál.

LUCIUS INASA.
        Máris?

PHILOTUS.
        Hát az úr
Még nem mutatkozott?

LUCIUS INASA.
Még nem.

PHILOTUS.
        Csodálom;
Hét órakor már fényleni szokott.

LUCIUS INASA.
Igaz; de néki rövidűl a napja:
Mert lásd, a tékozló pályája olyan,
Mint a napé; csakhogy nem kél föl újra.
Erszénye, félek, mélyen télbe sűlyedt;
Azaz, ha mélyen sűlyedsz is belé,
Nem lelsz sokat.

PHILOTUS.
        Biz attól tartok én is.

TITUS.
Figyeljetek egy különös dologra.
Gazdád, úgy-é, hogy pénzért küld?

HORTENSIUS.
        Azért.

TITUS.
Én Tímon adta ékszert hord, a mért
Én pénzre várok.

HORTENSIUS.
Bántja szívemet.

LUCIUS INASA.
Csodálatosnak nem látjátok-é
Timon azért fizet, mi nem övé.
Mintha urad, ki dús ékszert visel,
Az áraért Timonhoz küldene.

HORTENSIUS.
E tisztet únom, istenek tanúim.
Tudom, gazdám is élte Timonét;
S mert hálátlan, tolvajnál többet vét.

VARRO 1. INASA.
Három ezer kell nékem; hát neked?

LUCIUS INASA.
Öt.

VARRO 1. INASA.
Már a sok. S ez összeg azt mutatja,
Gazdád bizalma tultett az enyímén;
Másként, tudom, egyenlő vón’ a szám.
Flaminius jő.

TITUS.
Timon cselédje.

LUCIUS INASA.
Flaminius! Egy szóra, uram.
Ugyan kérlek, készül-e az úr kijönni?

FLAMINIUS.
Biz ő nem készül.

TITUS.
Pedig ő nagyságát várjuk. Kérlek, jelentsd ezt neki.

FLAMINIUS.
Azt kár volna jelentenem; tudja ő, hogy nagyon is szorgalmatoskodtok.
Flavius jő, köpenybe burkolva.

LUCIUS INASA.
Ez a beburkolt nem kulcsárja-e?
Felhőbe’ távozik. Szóljunk vele.

TITUS.
Hallod, uram?

VARRO 1. INASA.
        Engedd –

FLAVIUS.
        Mi kell, barátom?

TITUS.
Uram, mi bizonyos pénzekre várunk.

FLAVIUS.
Oly bizonyos ha volna pénzetek,
Miként e várás: jó biztos lehetne.
Mért nem került be mind e szám, e váltó,
Midőn az álnokok uramnál ettek?
Akkor e pénzen édelgtek, mosolygtak,
S falánk begyökbe szedték kamatát.
Csak magatoknak árttok, ha zavartok;
Bocsássatok hát. Mert higyétek el,
Uram meg én végeztünk egy a mással:
A számadással én, ő az adással.

LUCIUS INASA.
Csakhogy e válasz semmire se szolgál.

FLAVIUS.
Ha nem szolgál, nem oly silány, miként ti:        (El.)
Mivel ti szolgáltok – gazembereknek.

VARRO 1. INASA.
Micsoda! mit morog ez az elcsapott uraság?

VARRO 2. INASA.
Akármit! Szegénysége elég forbát neki. Nem annak járhat-e legszabadabban a szája, kinek nincs háza, hogy fejét bele dughassa? Az ilyen hadd csúfolja a nagy épületeket.
Servilius jő.

TITUS.
Ohó! itt van Servilius. No most csak kapunk valami választ.

SERVILIUS.
Ha kiesdekelném tőletek, urak, hogy más órán fordulnátok vissza, nagyba venném: mert higyétek, lelkemre, uram csodás komorságnak indúlt. Elhagyta jó kedve, nincs egészsége, szobáját őrzi.

LUCIUS INASA.
Sok őrzi a szobáját, s nem beteg.
De hisz, ha úgy elhagyta az egészség,
Mért nem siet fizetni, hogy uta
Nyiljék az istenekhez?

SERVILIUS.
        Istenek!

TITUS.
Ezt, uram, nem vehetjük válasznak.

FLAMINIUS.
(belől).
Servilius, segits! – Uram!
Uram!
Timon jő, dühöngve; Flaminius utána.

TIMON.
Micsoda! hát ajtóm ki nem bocsát?
Mindig szabad voltam: s most visszatartó
Ellenfelem lesz, börtönöm a házam?
Vendégelő tanyám most vas szivet
Tár énfelém, miként az emberek?

LUCIUS INASA.
Ugrass be, Titus.

TITUS.
Uram, íme kötelezvényem.

LUCIUS INASA.
Im az enyim.

HORTENSIUS.
Meg az enyim, uram.

VARRO KÉT INASA.
Meg a mienk, uram.

PHILOTUS.
Valamennyünké.

TIMON.
Kössetek le velök s hasitsatok övig.

LUCIUS INASA.
Jaj, uram!

TIMON.
Vagdaljátok szivemet összegekre.

TITUS.
Az én összegem ötven talent.

TIMON.
Olvassátok le véremet.

LUCIUS INASA.
Az enyim ötezer, uram.

TIMON.
Azt ötezer csepp fizeti. –
Hát a tiéd? Meg a tiéd?

VARRO 1. INASA.
Uram!

VARRO 2. INASA.
Uram!

TIMON.
Szakgassatok, ragadjatok! Rátok meg csapjanak le az istenek!        (El.)

HORTENSIUS.
Bizony látom, hogy gazdáink bottal üthetik pénzök nyomát. Ezek ugyan, mondhatjuk, hogy kétségbeesett adósságok, mikor őrült ember tartozik velök.        (Az Inasok el.)
Timon és Flavius jönnek.

TIMON.
Lélekzetemből vett ki ez a gaznép.
Hitelező! – Ördög.

FLAVIUS.
        Kegyelmes úr!

TIMON.
Mért ne lehetne úgy?

FLAVIUS.
        Uram –

TIMON.
        Legyen. –
Kulcsárom, hé!

FLAVIUS.
        Tessék, uram.

TIMON.
        Be kész vagy! –
Menj, kérd barátimat mind újra hozzám,
Lucullust, Luciust, Semproniust, mind:
A gazokat még megvendéglem egyszer.

FLAVIUS.
Uram, csak elméd zavarába’ szólsz.
Hisz nem maradt annyink se, hogy belőle
Középszerű ebéd kerülne ki.

TIMON.
Nem a te gondod. Mondtam. Hivd meg őket;
A gazok árját egyszer még ereszd:
Szakácsom és én majd ellátjuk ezt.
        (Mindketten el.)

V. SZÍN.

Ugyanott. Tanácsterem.

Tanácsülés. Alcibiades jő, Kisérettel.

1. TANÁCSNOK.
Nagysáddal szavazok: vétsége véres;
Így mulhatatlan meg kell halnia.
Bünt mi se buzdit úgy, mint kegyelem.

2. TANÁCSNOK.
Való. A törvény törje össze őt.

ALCIBIADES.
Üdv, tisztelet s kegyesség a tanácsnak!

1. TANÁCSNOK.
Nos, hadvezér?

ALCIBIADES.
        Erénytekhez könyörgök:
Mert a törvény erénye irgalom,
S csak zsarnok él vele kegyetlenül.
Tetszett időnek, sorsnak egy hivemre
Rásúlyosodni, ki, hő vére folytán,
Begázolt a törvénybe; s mély e gázló
Annak, ki gondatlan belé sülyed.
Nem véve számba ezt a végzetét,
Tisztes erényü ember; s gyávasággal
Tettét nem is mocskolta (oly becsűlet,
Mely visszaváltja vétkét); ő, halálra
Látván sebezve jó hirét, nemes
Haraggal és szép bátorsággal állott
Ellenfelével szembe; s boszuságát,
Bár még le nem lohadt, oly józan és
Nem látható indúlattal kezelte,
Mintha valami kérdést fejtegetne.

1. TANÁCSNOK.
Valódi képtelenség, a mit vállalsz:
Szép tett gyanánt mutatni föl a rútat.
Beszéded mintegy azt erőteté,
Hogy ölni rendén van, s hogy a czivódás
Főfő vitézség; az pedig, valóban,
Fattyú vitézség, s akkor jött világra,
Midőn a pártok és felek születtek.
Igaz vitéz az, a ki tűri bölcsen
A legrosszabbat is, mit ember ejthet,
Sérelmeit csak kívül hagyva meg,
Hogy ruhaként viselje, gondtalan,
S nem oltva a bántalmakat szivébe,
Hogy azt veszélybe döntse.
Ha rossz a sértés, s hajt ontani vért:
Bolond veszélyzi életét roszért.

ALCIBIADES.
Uram –

1. TANÁCSNOK.
Nem tisztáz vastag bűnt a csűrés;
A boszu nem vitézség, de a tűrés.

ALCIBIADES.
Úgy, engedelmetekkel, uraim,
Most hadvezérként szólok.
Dőrék! csatába mért is állanak ki,
Fenyegetést nem türve? mért nem alsznak,
Hogy ellenök békén elmesse torkuk’,
Ellenszegűlés nélkül? Ha a tűrés
Oly hősies, mi dolgunk oda kün?
Hiszen, ha a tűrés feljebb való:
A nő vitézebb, mert otthon marad;
S több hadvezér a csacsi, mint az oroszlán.
Ha szenvedésben áll a böcseség:
A vasra vert is bölcsebb, mint a bíró.
Nagyságtokhoz szabjátok kegyetek’!
Hevest elítél mindig a hideg.
Ölés a bűn fő vihara, igaz;
De védelemben bizony helyes az.
Haragra gyulni, gonosz indulat;
De van-e, ki haragra nem gyulad?
Mérjétek avval vétkét.

2. TANÁCSNOK.
Hijába szólsz.

ALCIBIADES.
        Hijába? Lacedaemon-
S Byzantiumban tett szolgálata
Jól megvevője volna életének.

1. TANÁCSNOK.
Mi az?

ALCIBIADES.
Dicsőn szolgált, urak, ha mondom,
S harczban leölte sok ellenteket.
A legutolsó ütközetben is
Mily csupa hős volt s mennyi sebet osztott!

2. TANÁCSNOK.
Oh nagyon is sokat: hisz mestersége
A kicsapongás. Bűne, mely gyakorta
Fulasztja s bátorságát foglyul ejti,
Ha ellensége sem vón’, egymaga
Legyőzi őt. Ily baromi dühében,
Tudják felőle, bántalmazgatott
S pártoskodott. Mi a következés?
Élte piszok, iszákossága vész.

1. TANÁCSNOK.
Meghal.

ALCIBIADES.
Kemény sors! Veszett volna harczban.
Urak, ha érte nem – bár jobb keze
Kiváltná idejét, és senkinek
Se vón’ adós – hogy inkább hassak rátok,
Adjátok össze érdemem’ övével;
S tudván, hogy tisztelendő korotoknak
Biztositék kell, zálogul vetem
Becsűletem’ s győzelmim’, kamatostul.
Ha vétkeért a törvényé lön élte,
Hadd ontsa hős vérét a háboru:
Harcz, mint a törvény, szintoly szigoru.

1. TANÁCSNOK.
Mi törvényt látunk: meghal. Ne tovább!
Mert haragunk tetőz. Barát, fivér:
Önvérivel lakol más véreér’!

ALCIBIADES.
Úgy kell-e lenni? Nem kell. Uraim,
Ismerjetek rám, esdeklek.

2. TANÁCSNOK.
        Hogyan?

ALCIBIADES.
Jutassatok emléketekbe.

3. TANÁCSNOK.
        Mi!

ALCIBIADES.
Vénségtek, azt kell hinnem, elfelejtett:
Különben nem néznétek oly silánynak,
Hogy ily kis kegy után hijába járjak.
Sebeim bántanak!

1. TANÁCSNOK.
Daczolsz dühünkkel?
Imé kevés szó, ámde bő hatásu:
Örökre számüzünk.

ALCIBIADES.
        Számüztök engem?
Oh számüzzétek inkább bárgyuságtok’,
S az uzsorát, mely szégyent hoz reátok.

1. TANÁCSNOK.
Kétszer ha felsüt a nap s még Athénban
Lészsz, várj keményebb büntetést. Amazt meg,
Hogy ne dagaszsza szűnket, most kivégzik.
        (A Tanácsosok el.)

ALCIBIADES.
Vénitsen úgy az ég, hogy éljetek
Csontvázul és ne vágyjon senki látni!
Én – több, mint őrült – feltartám az ellent,
Mig ők a pénzt számlálták s bő kamatra
Kiadogatták. Én csak bő sebekben
Gazdagodám: s e seb csak mind – ezért?
Az uzsorás tanács ily irt csepegtet
A hadvezér sebébe? Számüzés?
Nem rossz a! Nem bánom, hogy számkivetnek:
Méltán dühít s bőszít ez, hogy Athénon
Rajt’ üssek. Izgatom elégületlen
Hadaimat s hajhászok sziveket.
Oly sokak ellen vivni tisztesség;
Bajnok se tűrhet sértést, mint az ég.         (El.)

VI. SZÍN.

Ugyanott. Ebédlő Timonnál.

Zene. Terített asztalok, várakozó Inasok. Mindenféle Urak jönnek, külön-külön ajtókon.

1. ÚR.
Szerencsés jó napot, uram.

2. ÚR.
Hasonlóképpen. Azt hiszem, e nemes úr minap csak próbára tett bennünket.

1. ÚR.
Az én gondolatom is avval vesződött, mikor találkoztunk. Remélem, nincs oly szűken, mint a hogy próbára tett egyes barátjai előtt mutatta.

2. ÚR.
Ez új lakoma után itélve, nincs.

1. ÚR.
Én is azt hiszem. Komoly meghívást küldött hozzám, melyet, mindenféle sürgős ügyeim arra hajtottak, hogy mellőzzek; de ő még azoknál is erősebben sürgetett, úgy hogy okvetlenűl meg kellett jelennem.

2. ÚR.
Sürgős dolgom engem is épen úgy lekötött, de ő nem akarta hallgatni mentekezésemet. Fáj a szívem, hogy készletem el volt fogyva, midőn kölcsönért küldött hozzám.

1. ÚR.
Magam is ennek a fájdalomnak vagyok a betege, hogy im látom, hogyan áll a dolog.

2. ÚR.
Úgy van itt mindenki. Mennyit akart tőled kölcsönözni?

1. ÚR.
Ezer darabot.

2. ÚR.
Ezer darabot!

1. ÚR.
Hát tőled?

2. ÚR.
Tőlem, uram – De itt jő.
Timon jő, Kisérettel.

TIMON.
Teljes szívemből üdvözöllek mindkettőtöket, nemes urak. Hát hogy vagytok?

1. ÚR.
Mindig a legjobban, ha jót hallunk nagyságod felől.

2. ÚR.
A fecske nem követi örömestebb a nyarat, mint mi nagyságodat.

TIMON.
(félre).
Meg a telet sem kerüli örömestebb. Ilyen nyári madár az ember. (Hozzájok.) Urak, ebédünk nem fog e hosszú várakozásnak megfelelni. Addig egy kis zenével vendégeljétek meg fületeket, ha eszi a fanyar trombitahangot. Mindjárt hozzálátunk.

1. ÚR.
Remélem, nagysád nem emlékszik rossz indulattal arról, hogy követét üresen küldtem vissza?

TIMON.
Oh uram, azért ne búsulj.

2. ÚR.
Nemes úr –

TIMON.
Áh, édes barátom! hogy vagyunk?
(Tálalnak.)

2. ÚR.
Végképen beteg vagyok a szégyentől, kegyelmes uram, hogy minap, mikor nagyságod hozzám küldött, oly szerencsétlen koldús voltam.

TIMON.
Ne gondolj, vele, uram.

2. ÚR.
Ha csak két órával korábban küldtél volna –

TIMON.
Ne zavard avval jobb emlékeidet. – Hé, tálaljatok föl mindent egyszerre.

2. ÚR.
Csupa födeles tál!

1. ÚR.
Mondom nektek, királyi lakoma.

3. ÚR.
Azon ne is kételkedjetek: a mit csak pénzt és évszak nyújthat.

1. ÚR.
Hogy vagy? Mi az újság?

3. ÚR.
Alcibiadest száműzték; hallottátok?

1. és 2. ÚR.
Alcibiadest száműzték!

3. ÚR.
Úgy van, bizonyosak lehettek benne.

1. ÚR.
Hogy-hogy?

2. ÚR.
Ugyan miért, kérlek?

TIMON.
Érdemes barátim, nem közelednétek?

3. ÚR.
Mindjárt bővebben elmondom. Itt pompás ebéd készűl.

2. ÚR.
Ő mindig a régi.

3. ÚR.
Kitart-e? kitart-e?

2. ÚR.
Ki; csakhogy lesz idő, és majd –

3. ÚR.
Értem.

TIMON.
Kiki foglalja el székét! oly mohón, mintha szeretője ajkához sietne. Mindenütt egyformát kaptok. Ne csináljatok belőle hivatalos ebédet, hogy a míg az első hely iránt megegyeznénk, az étel meghüljön. Üljetek le, üljetek le. Az istenek megkívánják hálánkat.
„Nagy jótevők ti, bocsássatok társulatunkra háladatosságot. Dicsértessétek magatokat ajándékaitokért, de mindig tartsatok meg valami adnivalót, nehogy istenségteket megvetés érje. Kölcsönözzetek mindenkinek eleget, hogy egy a másnak ne kelljen kölcsönözniök: mert ha istenségtek az emberek kölcsönére szorúlna, az emberek elhagynák az isteneket. Tegyétek, hogy az étel kedvesebb legyen, mint a ki adja. Húsz ember gyülekezetét ne hagyjátok kétszer tíz gazember nélkül. Ha tizenkét nő ül az asztalnál, egy tuczat belőlök hadd legyen – az, a mi. Egyéb adományaitokra nézve, oh istenek: az athéni tanácsosokat, a csőcselék néppel együtt, a mennyiben még nem arra valók, készítsétek el a romlásra; ezeket a jelenlevő barátimat pedig, a mint hogy ők nekem semmik, úgy meg ne áldjátok semmiben. Én is szívesen látom semmire.”
Fedjétek föl, kutyák, és nyaljatok.
        (A felfödött tálakban csupa meleg víz van.)

NÉMELYEK.
Mit akar ő nagysága?

MÁSOK.
Nem tudom.

TIMON.
Jobb lakomát ne lássatok soha,
Ti szájbarátok hadja! Pára s langy viz
A ti tökélytek. Ime vég szavam:
Ki édesen megtűzdelt s cziczomázott,
Lemossa, s gőz gazságtok’ képetekbe
        (Vizet föcskend képökbe.)
Föcskendi. Éljetek soká, utálva,
Mosolygó, síma, csúf élősdiek,
Nyájas ölők ti, szende medvék s farkasok,
Szerencse bohóczai, tál-hívek, nyár-legyek,
Bókos gazok, párák, perczmutatók!
Ember meg állat minden nyavalyája
Kérgezzen bé! – Mi, távozol? Megállj!
Előbb a gyógyszert vedd be! – Meg te! – Meg te!
        (A tálakat dobálja feléjök.)
Várj! Nem veszek pénzt kölcsön, de adok.
Hát mind mozog? – Immár ne légyen lakma,
Hol a czudar nincs szívesen fogadva.
Athén, sülyedj el! És te, házam, égj!
Gyülöllek immár, ember s emberiség!        (El.)
Az Urak, más Urakkal s Tanácsosokkal, visszajönnek.

1. ÚR.
Nos, urak?

2. ÚR.
Tudjátok-e, minemű ez a Timon dühöngése?

3. ÚR.
Eh! – Nem láttátok a süvegemet?

4. ÚR.
Én a felöltőmet vesztettem el.

3. ÚR.
Hát biz ő csak őrült úr, a kit csak szeszélye forgat. Minap egy ékszert adott nekem, ma meg leütötte a kalapomról. Nem láttátok ékszeremet?

4. ÚR.
Nem láttátok süvegemet?

2. ÚR.
Ehol van.

4. ÚR.
Itt meg a felöltőm.

1. ÚR.
Ne mulassunk itt.

2. ÚR.
Timon megőrült.

3. ÚR.
        Csontom érzi bőven.

4. ÚR.
Egy nap gyémánttal hajgál, másnap kővel.
        (Mind el.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Athén városán kívül.

Timon jő.

TIMON.
Hadd nézek vissza rád. Farkasokat
Övedző fal, süllyedj el és Athént
Ne óvd! Ti tisztes nők, bomoljatok!
Ti gyermekek, szót ne fogadjatok!
Gazok s bohók, a tisztes, ősz tanácsot
Lerántva a padról, üljetek helyébe!
Te szűzvirág, válj menten köz mocsokká!
Szülőd szeme láttára tedd! Bukó, ne tágits,
Sőt lerovás helyett hiteleződnek
Vágd el nyakát! Szegődött szolga, lopj!
Gazdád (a tisztes) nagymarkú zsivány
S törvényesen foszt. Szolgáló, urad
Ágyába! Urnőd ringyókhoz való.
Tizenhat éves fi, ragadd ki sánta
Apád posztós mankóját s vágd fejéhez!
Jámborság, félelem, hit istenekben,
Bék, jog, igazság, házi fegyelem,
Éji nyugalm, szomszédság, oktatás,
Mód, szent szokás, ipar, rend, illem, erkölcs,
Törvény: saját ellenkezőitekké
Romoljatok, s e romlás mégis éljen!
Embercsapás, dög! gyüjtsd erős, ragályos
Lázaidat a veszni ért Athénba!
Fagyos csipőkór, törd tanácsosinkat,
Hogy testök is, mint éltök, béna légyen!
Kéj s szabadosság, csuszszál ifjaink
Szive- s velejébe, hogy erénynek árja
Ellen szegülve, dőzsbe fuljanak!
Rühvel, keléssel vessék bé Athént,
S az aratás köz poklosság legyen!
Fertőzzön leh lehet, hogy társaságuk,
Mint barátságuk, légyen tiszta méreg!
Csupaszon, undok város, hagylak el!
Ne még ez is, átokkal sokszorossal!
        (Leveti ruháját.)
Erdőbe megy Timon: ott jobb barátja
Barátlan vad, mint itt felebarátja.
Az ég (oh hallgass meg!) pusztítson minden
Athénit el, e falon túl meg innen!
S gyülöletem’, korommal, nőni hagyja,
Rád, összes emberfaj, kicsínye, nagyja!
Amen.        (El.)

II. SZÍN.

Athén. Szoba Timonnál.

Flavius jő, két-három Inassal.

1. INAS.
Kulcsár te, hallod-é? hol az urunk?
Végünk van? elcsaptak? mi sem maradt?

FLAVIUS.
Pajtásaim, hajh, mit mondjak tinektek?
Az igaz isten rója föl nekem, ha
Nem vagyok oly szegény, mint magatok.

1. INAS.
Ily ház rogyott! ily nemes úr oda!
Mind megy, s barát nincs, ki sorsát karon
Fogná, s vezetné.

2. INAS.
        Mint mi sirba szállt
Társunknak hátat forditunk: hive
Mind tova sompolyog eltemetett
Kincsétül, ott hagyván ál esküit,
Üres, lopott erszényként; s jó maga,
Légre bizott koldus, a mint kerülte
Szegénység kórjával, magán halad,
Mint a gyalázat. – Im pajtásaink.
        Más Inasok jönnek.

FLAVIUS.
Mind tönkre ment ház töredékei.

3. INAS.
Mégis Timon ruháját hordja szívünk.
Képünkön látom: pajtások vagyunk még,
Mintegy a bút szolgálva. Lyuk hajónkon;
S szegény hajósok mi, a sülyedő tetőn,
Halljuk, hogy íjeszt a hab: el kell válnunk
E levegő-tengerben.

FLAVIUS.
        Jó fiúk,
Végső vagyonomat közétek osztom.
Bárhol találkozunk, legyünk pajtások
Timon miatt; s fejünket rázva, mondjuk
(Lélekharangkép gazdánk végzetének):
„Jobb napokat láttunk.” Ne, mindeniknek.
        (Pénzt ad nekik.)
Csak nyujtsa mind kezét. Ne szóljatok:
Szegényen válunk, búban gazdagok.
        (Ölelkeznek s különfelé szélednek.)
Hát a dicsőség ily dühös nyomort szül!?
Ki ne akarna lenni kincs ne’kül,
Ha kincsbül inség s megvetés kerül?
A fény kit ámithatna így? kit úgy,
Hogy élje a barátság puszta álmát?
S legyen pompája s a mit rangja kíván,
De festve csak, mint kendőzött baráti?
Szegény derék úr! kit önszíve vág le,
Jósága ront meg. Furcsa hajlam ez,
Ha fő bününk a jó tulsága lesz!
Ha isten-alkotó, de ember-irtó
A jóság: úgy ki lenne félig is jó?
Drága uram (áldott, hogy átok érjen,
Gazdag, hogy inség), a te nagy szerencséd
Lett fő csapásod. Hajh! a kedves úr
E szörnybarátok hálátlan helyéből
Dühöngve rontott ki; s nincs semmije,
A mivel életét föntartaná,
Vagy a mivel rendelkezhetni róla.
Követem őt, s kinyomozom: örökké
Kedvébe’ járok, a mint csak birok;
S mig aranyam lesz, tisztje maradok.        (El.)

III. SZÍN.

Erdő.

Timon jő.

TIMON.
Áldást szülő nap! bűzös nedveket csalj
A földbül, s testvér-csillagod alatt
Fertőzd a léget. Egy méh ikrei,
Mig megfogannak, nőnek és születnek,
Alig szakithatók el; de külön sors
Érvén, a főbb lenézi a kisebbet:
A minden bajtól ostromolt természet
Nagy jót, csak önmagát megvetve, bír el.
Emeld e koldust, sűlyeszd ez urat:
S öröklött szégyent hordoz a tanácsos,
Veleszületett becsűletet a koldus.
Fivére teste jóllakásba’ hízik,
Ő koplalásba’ fogy. Ki mer, ki mer,
Mint tiszta férfiú megállni, mondván:
„Ez itt hizelgő” –? Mind az, hogyha egy az:
Mert a szerencse mindenik fokához
Hozzásimúl az alsóbb; a tanult fő
Pénzes bolondnak hódol. Ferde minden;
Nincs egyenesség csúf természetünkben,
Csak egyenes gazság. Légy hát utálva,
Mindannyi ünnep, társkör, néptolongás!
Timon lenézi mását, sőt magát.
Fogd meg az embert, romlás! – Gyökeret, föld!
        (Ás.)
Ki jobbat áhit tőled, csikland’ ínyét
Leghathatósb mérgeddel! – Mi ez itt?
Arany-e? sárga, csillogó, becses arany?
Nem, istenek, nem kérek semmiséget.
Gyökér kell, tiszta ég! – Csak ennyi ebből:
        (Aranyat vesz kezébe.)
S a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan
Jogos, silány nemes, vén ifju, gyáva hős.
Miért ez, istenek? Minek? Hisz ez
Elvon papot, hivet mellőletek,
S a még erősnek vánkosát kirántja.
E sárga gaz: hitet köt s bont; az átkost
Megáldja; szürke poklost megszerettet;
Tolvajnak állást, czímet, bókokat,
Tetszést s tanácsos-széket ád; az elnyűtt
Özvegynek új férjet szerez, s kitől
A genyédeses kórház is okádna,
Oly illatossá teszi s fűszeressé,
Mint az apríli nap. Jer, kárhozott föld,
Emberiség közös rimája, ki
Népek csoporti közt viszályokat szítsz:
Tedd tisztedet.
(Vissza ássa az aranyat. Messziről induló hallik.)
        Hah, dob? – Te eleven vagy,
De eltemetlek: szöknél, fürge tolvaj,
Ha csúzos őröd lábán meg nem állhat.
Te, foglalóul, itt maradj. (Félre tesz az aranyból.)
Alcibiades, dobosokkal és síposokkal, harcziasan, s Phrynia és Timandra, jönnek.

ALCIBIADES.
        Ki vagy? szólj.

TIMON.
Barom, miként te. Fene rágja szíved’,
Hogy újra emberképet társz elém!

ALCIBIADES.
Mi a neved? Mért gyűlölöd az embert,
Holott magad is az vagy?

TIMON.
Misanthropos vagyok, embert utáló.
Neked kivánnám, bár volnál kutya,
Hogy egy kicsit szeresselek.

ALCIBIADES.
        Ismerlek;
Csak sorsod ismeretlen s idegen.

TIMON.
Ismerlek én is; s többet nem óhajtok
Tudni felőled. Dobodat kövesd
S emberi vérrel pirositsd a földet.
Egyházi s polgári törvény kegyetlen:
Hát mi legyen a háború? – Ez ádáz
Rimád – habár oly angyalképü – rontóbb,
Mint fegyvered.

PHRYNIA.
        Rohadjon el az ajkad!

TIMON.
Hisz nem akarlak megcsókolni: így
A rothadás ajkadhoz visszafordul.

ALCIBIADES.
Nemes Timon! hogy változott el így?

TIMON.
Miként a hold, ha elfogy a világa.
De meg nem újulhattam, mint a hold:
Nap nem akadt, hogy kölcsön adjon.

ALCIBIADES.
Nemes Timon, micsoda barátságot tehetnék veled?

TIMON.
Csak azt az egyet, hogy táplálod véleményemet.

ALCIBIADES.
Mi az, Timon?

TIMON.
Igérj nekem barátságot, de meg ne tartsd. De ha meg sem igéred, verjenek meg az istenek, mert ember vagy! Ha megtartod is, veszítsenek el, mert ember vagy!

ALCIBIADES.
Hallottam inségedről valamit.

TIMON.
Inségemet gazdag koromba’ láttad.

ALCIBIADES.
Most látom; akkor áldott egy idő volt.

TIMON.
Mint most tied: ringyópár keze közt.

TIMANDRA.
Athén kegyencze ez, kiről oly fennen
Szól a világ?

TIMON.
        Timandra vagy te?

TIMANDRA.
        Az.

TIMON.
Ringyó maradj! Nem szeret, a ki használ:
Adj néki kórt, ki téged kéjbe’ hagy.
Nyalasd a sót: sós kádra és fürdőre
Érleld a gazt; izzásba, böjtbe senyveszd
A rózsaképü ifjat.

TIMANDRA.
        Pusztulj, szörnyeteg!

ALCIBIADES.
Édes Timandra, megbocsáss neki:
Eszét elnyomta, vette sanyara. –
Derék Timon, nem sok az aranyam,
S hiánya mindennap fölzenditi
Szükölködő hadam’. Fájlalva hallám,
Hogy átkos Athén, feledve érdemed’
S nagy tetteid’, midőn szomszéd hatalmak
Már eltaposták vón’, ha kardod, pénzed –

TIMON.
Kérlek, pörögtesd dobodat s eredj.

ALCIBIADES.
Hived vagyok, s sajnállak, drága Tímon.

TIMON.
Hogyan sajnálod azt, a kit zavarsz?
Inkább magamra hagyj.

ALCIBIADES.
        Isten veled hát!
Kis pénz, ne.

TIMON.
        Tartsd meg; meg nem ehetem.

ALCIBIADES.
Ha összedöntöm a kevély Athént –

TIMON.
Hát te Athén ellen hadakozol?

ALCIBIADES.
Ellene, Tímon, s van okom reá.

TIMON.
Az istenek veszítsék el mindnyáját győzelmed által! téged meg azután, ha győztél!

ALCIBIADES.
Miért engem, Timon?

TIMON.
Mert arra születtél, hogy a gazokat öldösve, hazámat győzd le.
Fogd aranyad’, s eredj. Van itt arany. Menj;
Légy, mint planétás dögvész, ha az ég
Nagy bűnü város kórlégét fertőzi;
És kardod egyet se ugorjon át.
A tisztes őszt, szakálaért, ne sajnáld:
Mert uzsorás az. Sujtsd az ál matrónát:
Külseje tisztes csak; maga kerítő.
Lány arcza ne tompitsa kardod élét:
Tejkeble, mely az ablakrácson át
Férfi szemet szúr, nem a kegylevélre,
Sőt undok árulók közé van írva.
A csecsemőt, ki gödrös mosolyával
Balgák kegyét meríti ki, ne kíméld:
Hidd fattyunak, kiről homályosan
Mondá a jós-szék, hogy nyakad’ szegi,
S apritsd föl aggály nélkül. Szidva mindent,
Füled- s szemedre vértet tégy, s hatalmát
Sem anya, szűz és kisded jajja, sem szent
Ruhába’ vérző papok látománya
Hajszálnyira se járja át! – Ne pénz,
Katonazsoldra: bőven oszd; s ha vége
Dühödnek: veszsz magad! Ne szólj. Eredj.

ALCIBIADES.
Van még aranyad? Az kell, ha adsz; de nem kell
Tanácsod.

TIMON.
Kell, nem kell: ég átka rád!

PHRYNIA és TIMANDRA.
Adj aranyat, jó Tímon! Van-e még?

TIMON.
Elég, hogy a ringyó üzletét eleskje
És a kerítő ringyót ne csináljon.
Föl a köténynyel, rondák! Nem való
Nektek az esk. Bár tudom, eskünnétek,
S oly szörnyükép, hogy menny örök lakóit,
Ha hallanák, erős láz borzogatná.
N’ esküdjetek; mesterségtekbe’ bízom.
Maradjatok rimák: s ki jámbor ajkkal
Térít: befonva s kiaszalva őt,
Igaz rimákul, izzó tüzetekkel,
Nyomjátok el füstjét, s ne térjetek le.
Hat hóra érjen kín a kéj után;
S szűk, gyér fedőtöket, boritva holt
(Akár akasztott) fürtivel, hordjátok ezt,
Csábitsatok vele, s csak nőszszetek.
Pofátokat fessétek trágyadombbá:
Pusztuljon a redő.

PHRYNIA és TIMANDRA.
Csak addsza! – Hát még? –
Hidd, aranyért akármit megteszünk.

TIMON.
A férfi csontba oltsatok aszályt!
Inát lazítsátok meg, hogy ne birjon
Lovat megülni. Az ügyész szavát
Fojtsátok el, hogy ál jogot ne védjen
S cselt ne visítson. Poklos légyen a pap,
Ki szidj’ a testet s nem hisz önmagának.
Orrával el, tövig! Szedjétek el
Végkép az orra csontját, ki a köz
Jóból csak önjavát szaglászsza. Göndör
Fejű radókat kopaszitsatok meg,
S a háború sebzetlen kérkedőit
Ti sebezzétek. Megfertőzve mindent,
Az élet fáját irtsa működéstek. –
Ne, több arany! Rontsatok másokat,
S ez, titeket; s utfélen veszszetek mind!

PHRYNIA és TIMANDRA.
Jóságos Tímon, több pénzt több tanácscsal!

TIMON.
Több kárt elébb, több ringyó! Foglaló ez.

ALCIBIADES.
Dobos, Athénnak! – Tímon, Isten áldjon!
Tervem ha teljesül, meglátlak újra.

TIMON.
Vágyam ha teljesül, nem látlak újra.

ALCIBIADES.
Rossz sohse voltam hozzád.

TIMON.
        De igen!
Te rólam jót mondtál.

ALCIBIADES.
        Rossz az, szerinted?

TIMON.
Mindennap úgy találják. Menj, s vigyed
Kopóidat.

ALCIBIADES.
Csak bántjuk őt. Dobolj!
(Alcibiades, Phrynia és Timandra dobszóval el.)

TIMON.
Hogy még valóm, az emberszivtelenség (Ás.)
Betegje, éhes! – Köz anyánk, kinek
Megmérhetetlen méhe s keble mindent
Hord és etet; ki szintazon anyagból,
Melyből fiad van gyurva, a gőgös ember,
Szülsz fekete varangyot, kék kigyót,
Arany gyikot, szemtelen mérges csúszót,
S több szörnyt a felhőbodros ég alatt,
Hol Phoebus éltető tüze sugárzik:
Annak, ki minden emberfiat útál,
Nyujts bő öledből egy rossz gyökeret!
Száritsd ki dús, fogékony méhedet,
Hogy ne teremjen több hálátlan embert!
Ellj’ medve-, farkas-, sárkány-, tigriskölyköt,
Új szörnyeket, minőket föltekintő
Orczád a márvány laknak oda fen még
Nem mutatott! – Gyökér?! Oh hála érte! –
Szikkaszd ki zsírodat: szőlőt, mezőt,
Miből – hálátlan ember! – tiszta lelkét
Úgy keni édes korty- s kövér falattal,
Hogy tova illan minden fontolása.
Apemantus jő.
Ember megint? Vész rá!

APEMANTUS.
        Ide utaltak.
Mondják, utánzod módomat s úgy élsz.

TIMON.
Mert nincs kutyád, hogy azt utánzanám.
Sorvadj el!

APEMANTUS.
Ez benned csupán
Megfertezett természet, férfiatlan
Bubánat, a sorsváltozás szülöttje.
Miért ez ásó? e hely? e raböltöny?
E keserves arcz? Lám, hizelgőid hadja
Selyembe’ jár, boroz, kényén hever,
Kóros, szagos rimát ölel, s feledte,
Hogy Tímon élt is. Meg ne gyalázd ez erdőt,
Hogy benne gáncsosként ravaszkodol.
Légy most hizelgő, s próbálj boldogulni
Avval, mi tönkre tett: hajts térdet úgy,
Hogy a kinek hódolsz, csupa lehével
Fújja le kucsmád’; fő vétkét magasztald
S nevezd dicsőnek. Így bántak veled;
S te, mint köszöngető pinczér, füleltél
Bármely czudarra, a ki jött. Helyes, hogy
Te légy a gaz most. Lenne újra pénzed:
Gazoknak adnád. Képem’ ne viseld.

TIMON.
Képed’ viselve, elvetném magam’!

APEMANTUS.
Magadét viselve, voltál elvetendő.
Sokáig őrült, most bolond! Hiszed tán,
Hogy a fagyos szél, zajgó inasod,
Megmelegíti inged’? hogy e nyirkos
(Sasnál idősebb) fák sarkadba’ járnak
S ugornak intésedre? hogy a jéggel
Szegett patak: reggeli csömörödnek
Korhelyleves, a dáridó után?
E lényeket, mik bősz ég ellenére
Csupaszon élnek, házatlan, mezetlen
Törzsük kitéve – természetszerűn –
Az elemek harczának: kérd fel őket,
Hízelgjenek; s meglátod –

TIMON.
        Hogy bolond vagy.
Menj.

APEMANTUS.
Jobb szeretlek most, mint bármikor.

TIMON.
S én jobb gyülöllek.

APEMANTUS.
        Miért?

TIMON.
        Nyomornak hízelgsz.

APEMANTUS.
Csak nyomorúltnak mondlak, nem hizelgek.

TIMON.
Mért jársz utánnam?

APEMANTUS.
        Hogy boszantsalak.

TIMON.
Hitvány szokott úgy tenni, vagy bolond.
Jól esik az neked?

APEMANTUS.
        Hát!

TIMON.
        Mi! Gaz is vagy?

APEMANTUS.
Ha e hideg, zord színt azért viselnéd,
Hogy dölyfödet fenyítsd, jó vón’; de téged
A kényszerűség hajt: koldus ne volnál,
Világfi lennél. Önkéntes nyomor
Bizonytalan fényt túlél, díja megvan:
Ez, egyre töltezik, de sohse teljes;
Az, vágyatelt. A legjobb módu, ha
Elégületlen, léte kín s zavar,
Rosszabb a legrosszabbnál, ki elégült.
Kivánj halált, mert nyomorú vagy.

TIMON.
Nem, mert te mondod, ki még nyomorúbb vagy.
Rab vagy, a kit Fortúna puha karja
Kegyelve nem ölelt, sőt ebnek alkotott.
Ha, mint mi, első pólyán kezdve, hágod
Az élv fokait, melyekkel rövid éltünk
Kinálja azt, ki bátran inthet a tűrő
Szolgáknak: a köz dőzsben elmerűlsz;
A kéj sok ágyán szórod ifjúságod’;
Sohsem tanúlod meg a bölcseség
Fagyos szabályit; csak az édes zsákmányt
Hajtod magad előtt. De én, kinek
Czukrászomúl állt a világ; kit ember-
Száj, nyelv, szem, szív nagyobb mértékbe’ szolgált,
Mint használhattam; s az a számtalan,
Ki, mint levél a tölgyfát, elborított,
Egy télrohamra ágáról lehullt,
És ott hagyott mezítelen, kitéve
Minden szilaj viharnak: én e súlyt
(Ki csupa jobbat éltem) nehezellem.
Te szenvedésen kezdted, az idő
Megedze. Mért gyülölnéd te az embert?
Neked sohsem hizelkedtek. Mit adtál?
Ha átkozódol, átkozd tenapádat,
Szegény csavargót, ki egy koldusasszony
Ojtója lett s kínjába’ tákolt össze,
Te született bitang. El! takarodjál!
Ha nem születtél volna legroszabbnak,
Gaz és hizelgő lesz vala belőled.

APEMANTUS.
Még büszke vagy?

TIMON.
        Hogy nem vagyok te.

APEMANTUS.
        Én,
Hogy nem valék tékozló.

TIMON.
        Én, hogy az vagyok.
Volt vagyonom ha mind beléd szorúlna,
Megengedném, hogy fölakaszd. – Eredj. –
Bár vón’ Athénnak minden élte ebben!
Befalnám, így.        (Gyökeret eszik.)

APEMANTUS.
Ne; lakmád’ megjavítom.
        (Nyújt neki valamit.)

TIMON.
Előbb javítsd meg társaságomat:
Hordd el magad’.

APEMANTUS.
Javítom az enyémet,
Ha nincs meg a tiéd.

TIMON.
        Az nem javítás,
Csak foltozás. Kivánom legalább.

APEMANTUS.
        Mit
Kivánsz Athénnak?

TIMON.
        Forgószélbe’ téged.
Megmondhatod, hogy aranyom van. Im!

APEMANTUS.
Aranynak itt nincs haszna.

TIMON.
        Sőt a legjobb:
Mert alszik, és nem bérlik ártalomra.

APEMANTUS.
Hol fekszel éjjel, Tímon?

TIMON.
        Az alatt,
A mi fölöttem van. Te nappal hol etetsz?

APEMANTUS.
A hol gyomrom eleségre akad, vagy inkább, a hol elköltöm.

TIMON.
Ha a méreg szavamat fogadná s tudná szándékomat!

APEMANTUS.
Ugyan hova indítanád?

TIMON.
Étkeid fűszerezésére.

APEMANTUS.
Sohsem ismerted az emberiség középszerét, csak szélső két végét. Míg aranyos ruhádban és illataid között éltél, túlságos finnyásságodért gúnyoltak; rongyaidban semmitsem tudsz erről, sőt ellenkezője miatt állsz megvetésben. Nesze egy naspolya: edd meg.

TIMON.
A mit utálok, abból nem eszem.

APEMANTUS.
Hát utálod a naspolyát?

TIMON.
Hogyne! Pedig te is naspolyaképű vagy.

APEMANTUS.
Ha korábban utáltad volna a naspolyaképű édesgetőket, most jobban szeretnéd tenmagadat. Láttál-e valaha olyan pazart, a kit vagyona elfogytával is szerettek?

TIMON.
Láttál-e valaha olyant, a kit azon vagyon nélkül is szerettek, a melyet emlegetsz?

APEMANTUS.
Én olyan vagyok.

TIMON.
Értelek: volt annyi vagyonod, hogy ebet tarthass.

APEMANTUS.
Vajjon leginkább mihez e világon hasonlíthatod hízelkedőidet?

TIMON.
Leginkább a nőkhöz; a férfiak úgysem egyebek. hát te, Apemantus, mit csinálnál a világgal, ha rajtad állana?

APEMANTUS.
A barmoknak adnám, hogy az emberektől meneküljek.

TIMON.
Hát azt akarnád, hogy az emberekkel együtt magad is elpusztúlj s baromnak maradj a barmok között?

APEMANTUS.
Azt én, Timon.

TIMON.
Baromi nagyravágyás. Adj’ az ég, hogy elérd. Ha oroszlán lennél, a róka rászedne; ha bárány lennél, a róka fölfalna; ha róka lennél, az oroszlán gyanakodnék rád, mihelyt a szamár netalán bevádolna; ha szamár lennél, léhaságod gyötörne, s folyvást csak azért élnél, hogy a farkas reggelije légy; ha farkas lennél, falánkságod bántana, s gyakran kellene életedet koczkáztatnod ebédedért; ha szarvorrú lennél, a dölyf és harag rontana meg, s tendühödnek esnél martalékúl; ha medve lennél, a ló ölne meg; ha ló lennél, a párducz ragadna meg; ha párducz lennél, egy testvér volnál az oroszlánnal s rokoni pettyeid ítélnének halálra: a félrevonulás volna minden biztosságod, a távollét védelmed. Micsoda barom lehetnél, hogy más baromnak ne volnál alávetve? s micsoda barom vagy máris, hogy az átváltozásban károdat nem látod?

APEMANTUS.
Ha tetszhetnél nekem szavaiddal, ezúttal eltaláltad volna: az athéni köztársaság vadas erdő lett.

TIMON.
Hát a szamár hogy törte be a falat, hogy te a városon kívül vagy?

APEMANTUS.
Amott jön egy költő meg egy festész. A társaság döge szálljon rád! Félek megkapni, és helyet adok. Ha nem tudok egyebet tenni, újra meglátogatlak.

TIMON.
Ha rajtad kívül semmi élő lény se lesz többé, szívesen látlak. Inkább koldús kutyája lennék, semmint Apemantus.

APEMANTUS.
A hány bolond él, mindnek csúcsa vagy.

TIMON.
Bár tisztább volnál, hogy leköpjelek.

APEMANTUS.
Dögvész reád, te még átokra is rossz!

TIMON.
Melletted tiszta a legpiszkosabb.

APEMANTUS.
Nincs egyéb poklosság, csak szavad.

TIMON.
Mikor nevezlek,
Ütnélek; ám befertőzném kezem’.

APEMANTUS.
Bár elrohaszthatnám nyelvemmel azt.

TIMON.
Lódulj, rühes kutyának ivadéka!
Megöl a düh, hogy élsz; elájulok, ha látlak.

APEMANTUS.
Pukkadj meg!

TIMON.
        Alkalmatlan czudar, el!
Követ restellek vesztegetni rád.        (Követ vág belé.)

APEMANTUS.
Te marha!

TIMON.
        Te rabszolga!

APEMANTUS.
        Te varangy!

TIMON.
Gaz, gaz, gaz!
(Apemantus hátrál, mintha menne.)
Álnok világnak betege vagyok,
S csak a mi épen kell, azt szeretem.
Készítsd meg immár, Tímon, sírodat,
S feküdj’, hol kőd’ a tenger könnyü habja
Folyvást locsolja; írd meg síri versed’,
Hogy, halva, mások életét nevessed.
Édes királyölő! apát s fiút        (Az aranyat nézdelve.)
Dicsően elválasztó! tiszta nászágy
Fényes befertezője! hősi Mars!
Örök ifju, kedves, fínom, fürge kérő,
Kinek pirjától menten olvad a hó
Diána szent ölében! látható
Isten, ki két lehetlent egyesít, úgy,
Hogy csókolódzanak! a ki bármi nyelven
Szólsz, bármi czélra! próbaköve szívnek!
Ember-rabod, véld, föllázadt; s erőddel
Döntsd pusztitó viszályba: hogy a barmok
Birják egész világot!

APEMANTUS.
        Legyen úgy;
De csak, ha meghalok. – Hogy aranyod van,
Elmondom. Majd csődülnek!

TIMON.
        Ide?

APEMANTUS.
        Hát.

TIMON.
A hátad’!

APEMANTUS.
        Élj, s kedveld inségedet!

TIMON.
Élj így soká, s úgy halj meg! – Kész – vagyok.        (Apemantus el.)
Meg emberféle? – Tímon, falj, s utáld.
Tolvajok jönnek.

1. TOLVAJ.
Honnan lehetne aranya? Valami nyomorú töredék lesz, valami csekély morzsa, maradékából. Hisz épen az arany hiánya s barátjai elpártolása ejtette búskomorságba.

2. TOLVAJ.
Azt hírlelik, halommal van kincse.

3. TOLVAJ.
Menjünk rá. Ha nem törődik vele, könnyű szerrel id’adja. De ha fukarul tartogatja, hogy kapjuk meg?

2. TOLVAJ.
Igaz a! Mert nem hordja magával, el van dugva.

1. TOLVAJ.
Nem ő az?

MIND.
Hol?

2. TOLVAJ.
Úgy írták le.

3. TOLVAJ.
Ő. Ismerem.

MIND.
Üdvöz légy, Timon.

TIMON.
No, tolvajok?

MIND.
Katonák, nem tolvajok.

TIMON.
Mindakettő; s asszonyi állatok szülöttjei.

MIND.
Nem vagyunk mi tolvajok, csakhogy nagy a szükségünk.

TIMON.
A legnagyobb, hogy nagyon kell a hús.
Szükséges az? Im, gyöke van a földnek;
Mértföldnyi körben száz forrás bugyog;
A tölgyfa makkot hord, a csipke vérbogyót;
Jó házinőnk, természet, bőven tálal
Minden bokorban. Szükség! Van-e szükség?

1. TOLVAJ.
Nem élhetünk füvön, szemen, vizen,
Mint a barom, madár, hal.

TOLVAJ.
        Sem a barmon,
Madáron és halon; embert kell falnotok.
De köszönettel veszem, hogy ti nyiltan
Loptok, nem bújva holmi szent alakba:
Mert engedélyes űzletek lopása
Határtalan. Rongy tolvajnép, ne, pénz!
Menj, szídd a fürt csipős vérét, mig hév láz
Véredet habbá főzi, s a kötéltől
Így menekülsz. Az orvosban ne bizzál:
Óvszere méreg, s többet öl, mint te rabolsz.
Vagyont is, éltet is pusztíts; gonoszkodj’,
Bevallva, hogy napszámba teszed azt.
Példázom a tolvajlást; tolvaj a nap,
S vonzása a tág tengert fosztogatja;
Fő tolvaj a hold, a naptól cseni
Halvány világát; a tenger hig árja
Tolvaj, sós könynyé olvasztván a holdat;
Tolvaj a föld, a köz ganéjbul orzott
Trágyával éltet és szül. Tolvaj minden
Törvény, neked fék s ostor, nyers erejével
Lop szabadon. Ne szeresd egy a mást; el!
Egymást rabold. Ne, még arany, ne! Késelj!
A kit találsz, mint tolvaj. Menj Athénba,
Törd fel a boltokat! Semmit se lophatsz,
Mit tolvaj ne veszítne. A lopást
Ne hagyd el a miatt, hogy ezt adom;
És téged is arany rontson meg! Ámen.
        (Odujába vonúl.)

3. TOLVAJ.
Szinte visszaigézett engem a mesterségemtől, a mint rá bátorított.

1. TOLVAJ.
Azért tanácsolt így, mert rossz indulattal van az emberek iránt, nem pedig, hogy titkos művészetünkben boldogúljunk.

2. TOLVAJ.
Én hiszek neki, mint ellenségnek, s fölhagyok üzletemmel.

1. TOLVAJ.
Előbb hadd legyen béke Athénban. Nincs az a nyomorúságos idő, hogy az ember ne lehessen becsületes.        (A Tolvajok el.)
Flavius jő.

FLAVIUS.
Oh egek!
Az a lenézett, roskadt lény a gazdám?
Úgy megfogyott? olyan szükölködő?
Oh gonoszul megszolgált jóltevés
Emléke és csodája! Hogy lerontá
Kétségbesett nélkűlözés, diszét!
Van-é a földön aljasb oly barátnál,
Ki a nemesnek szégyengödröt áskál?
Mi szépen egyez e kor szerivel,
Hogy ellenünket is szeretni kell!
Jobb szeretem s áhítom, a ki kárt
Kiván nekem, mint a ki titkon árt. –
Szemébe tüntem. Fölfedem neki
Őszinte búmat, s őt, mint uramat,
Szolgálom, a mig élek. – Drága gazdám!
Timon előjön odvából.

TIMON.
Félre! Ki vagy?

FLAVIUS.
        Uram, hát elfeledtél?

TIMON.
Mér’ kérded? Elfeledtem minden embert;
S ha magad’ annak vallod, téged is.

FLAVIUS.
Szegény hű szolgád.

TIMON.
        Úgy hát nem ismerlek.
Hű énkörűlem nem volt; csupa gaz volt,
A kit tartottam, s gazt szolgált ebédnél.

FLAVIUS.
Az istenek tanúim, hogy szegény cseléd
Nem szenvedett még igazabb keservet
Bukott uráért, mint szemem teérted.

TIMON.
Mi! sirsz? – Idébb jer. Így tehát szeretlek,
Mert nő vagy, a kő férfit megtagadva,
Kit nem könyeztet, csak kéj s nevetés.
A részvét elaludt. Csodás idő:
Ha sír, se síró, ámde nevető.

FLAVIUS.
Könyörgök, ismerj, jó uram, fogadd el
Fájdalmamat, s mig tart e kis vagyon,
Tarts meg cselédedül.

TIMON.
        Ily hű s igaz
Cselédem volt, s most oly vigasztaló?
Veszélyes elmém szinte beleőrül.
Hadd lássam arczod’. Csakugyan ez ember
Asszony szülöttje.
Bocsánat, örökjózan istenek,
Hogy hirtelen mindenkit elitéltem!
Van még becsűletes ember. Értsetek meg:
Csak egy; könyörgök, nem több; s az: cseléd.
Szerettem vón’ gyülölni minden embert,
S te magadat kiváltád; de kivűled
Mind sújtom átkaimmal.
Becsűletesbnek nézlek, mint okosnak:
Mert hogyha nyomsz s elárulsz, könnyü szerrel
Kaphattál volna más szolgálatot,
Mert sok az első úr nyakán keresztül
Jut másodikhoz. De szólj igazat
(Mert kétkedem, bár bizonyos vagyok),
Nem ravasz-é, nem kapzsi szívességed,
Sőt uzsorás? mint osztogat a gazdag,
Várván, hogy egyért húsz jár vissza néki?

FLAVIUS.
Nem, drága gazdám, kinek kebelébe
– Elkésve, hajh! – ült kétség és gyanú.
Csalfa időtől féltél vón’ a jóban!
Menten gyanú kél, hol a kincs fogyóban.
Tanúm az ég, hogy a mit mutatok,
Csak szeretet, kötély és buzgalom
Irántad, óh páratlan, s életed
S élelmed gondja; s hidd el, uram édes,
Hogy bármi jót, mi most avagy jövőben
Érhet, od’adnék az egy óhajért:
Bár újra lenne kincsed és hatalmad,
Hogy gazdagságodban leljek jutalmat.

TIMON.
Lám, úgy van. Egyetlen becsületes,
Ne, fogd: az istenek küldik neked
E kincset inségemből. Menj, légy dús, szerencsés;
De kikötöm: ne szállj meg emberek közt;
Átkozd, utáld mind; senkinek se adj,
S mig éh a koldus csontján hust se hagy,
Föl ne segítsd; mit emberektül elvonsz,
Vesd a kutyáknak; börtön nyelje mind,
Adósság szívja; legyen égett erdő,
És csalfa vérét nyalja minden fertő! –
Isten veled, hát, s boldogulj.

FLAVIUS.
        Oh hagyj itt,
Vigaszodul!

TIMON.
Eredj, ha bánt az átok;
Szökjél az áldás ótalma alatt.
Embert ne láss, meg én se lássalak.
        (Különfelé távoznak.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Timon odva előtt.

A Költő és Festész jönnek.

FESTÉSZ.
A szerint, a mint e helyről értesűltem, lakása nem lehet messze.

KÖLTŐ.
Mit higyünk róla? Való-e a hír, hogy oly sok aranya van?

FESTÉSZ.
Bizonyos. Alcibiades beszéli; Phrynia és Timandra aranyat kaptak tőle; szegény kóbor katonákat szintén nagy mennyiséggel gazdagított. Mondják, hogy kulcsárjának is hatalmas összeget adott.

KÖLTŐ.
Úgy hát bukása csak barátjai próbája volt.

FESTÉSZ.
Semmi egyéb. Újra pálmafának fogod őt látni Athénban, tetőig virágban. Ennélfogva nem árt, ha látszatos szorúltságában szeretetünket tanúsítjuk neki: becsületeseknek mutatjuk magunkat, s valószínű, hogy szándokaink megrakodnak avval, a miért útra kelnek, ha a vagyonáról szállongó hír csakugyan helyes és igaz.

KÖLTŐ.
Ezúttal mit nyújtasz be neki?

FESTÉSZ.
Ez idő szerint csak látogatásomat; hanem egy pompás festményt igérek neki.

KÖLTŐ.
Magam is így vagyok kénytelen szolgálni őt; elébe adom egy neki szánt költemény tervét.

FESTÉSZ.
Az a legjobb. Igéret az igazi korszellem: föltáratja a várakozók szemét. A teljesítés már azért is ostobább, hogy cselekedet. A szó megtartása végkép kiment a divatból, kivéve az egyszerűbb és egyenesb lelkű nép fiánál. Az igéret nagyon udvarias és urias dolog; a teljesítés oly fajta végrendelet, mely azt bizonyítja, hogy a ki teszi, nagyon beteg az ítélete.
Timon kilép odvából.

TIMON.
Kitűnő művész! nem festhetsz oly rossz embert, a minő magad vagy.

KÖLTŐ.
Azon gondolkodom, mit mondjak neki, mit készítek számára. Saját személye ábrázolatának kell lenni, gúnyversnek a jóllét puhasága ellen, azon határtalan hízelgések fölfedésével, melyek az ifjúságot és bőséget követik.

TIMON.
Múlhatlanúl gazemberűl kell-e állanod saját művedben? Saját hibáidat akarod-e ostorozni másokban? Tedd meg. Van aranyom számodra.

KÖLTŐ.
No hát keressük őt fel:
Erszényünk ellen vétenénk bizon,
Ha elkésnénk, holott vár kész haszon.

FESTÉSZ.
Igaz:
Nappal, mig éj nem jő rejtelmivel,
Ingyen világnál leld meg, a mi kell.
Gyerünk.

TIMON.
Elétek állok, ha felém kerültök.
Mily isten az arany, hogy temploma
A disznóólnál is silányabb!
Hajót szerelsz föl s szántod a habot;
Szolgát csodáló tiszteletre oktatsz:
Neked imádat! s szenteid hadának
Dögvész, mivel csak tégedet imádnak!
Jó lesz eléjök állnom.        (Előre jön.)

KÖLTŐ.
Nagy Tímon, üdv!

FESTÉSZ.
        Te nemes régi gazdánk!

TIMON.
Megértem-é, hogy lássak két becsűletest?

KÖLTŐ.
Uram,
Mi, bő kezednek gyakor élvezői,
Hallók, magad vagy, elhagytak barátid,
Hálátlanúl – Oh, undok lelkek! égnek
Nincs rátok ostora elég hatalmas.
Elhagyni téged!
Kinek ragyogó jóságán élt s erősült
Egész valójok! Nem birok magammal,
S bármennyi szóval sem födözhetem
E hálátlanság szörnyü tömegét.

TIMON.
Hagyd meztelen; úgy jobban látni. Ti,
Mint becsületesek, valótok által,
Őket leginkább leplezhetitek le.

FESTÉSZ.
Ajándokid nagy záporába’ jártunk,
S édesben élveztük.

TIMON.
        Ti becsületesek.

FESTÉSZ.
Szolgálatunk’ jövénk ajánlani.

TIMON.
Hű emberek! De hogymint viszonozzam?
Esztek gyökért? isztok-e friss vizet? Nem.

KETTEN.
Megteszszük, a mit tehetünk, teérted.

TIMON.
Ti becsületesek. Hallátok, aranyom van.
Úgy van, tudom. Szóljatok igazat,
Mint becsületesek.

FESTÉSZ.
        Mondják, uram;
De társam és én nem azért jövénk.

TIMON.
Jók, becsületesek. – Egész Athénban
        (A Festészhez.)
Te birsz mutatni legjobb képet; úgy van:
Képmutatásod élethű.

FESTÉSZ.
        No, no.

TIMON.
Az a, ha mondom. – Hát a mit te költesz!
        (A Költőhöz.)
Versed oly ügyesen simúl a tárgyhoz,
Hogy csupa természet művészeted. –
Mégis, becsűletes lelkű barátim,
Egy kis hibátok, meg kell vallanom, van:
Nem szörnyü bár; nem is kivánom én,
Hogy javitásával vesződjetek –

KETTEN.
Kérünk, tudasd.

TIMON.
        Rossz néven veszitek.

KETTEN.
Hálával.

TIMON.
        Óhajtjátok, csakugyan?

KÖLTŐ.
Kétségkivül.

TIMON.
        Tik egy-egy gazba’ bíztok,
Ki derekasan megcsal.

KETTEN.
        Mink, uram?

TIMON.
        Ti.
S hallván csalásit, látván álkodását,
Tudván kontárságát: szeretitek,
Etetitek, hordjátok kebletekben;
Pedig, győződjetek meg, fő gazember.

FESTÉSZ.
Ilyent, uram, nem ismerek.

KÖLTŐ.
        Sem én.

TIMON.
Lám, én szeretlek; adok aranyat,
Ha társaságtok ment lesz e gazoktól.
Kötélre, késre és szemétgödörbe
Velök! Veszitsétek el valahogy;
És jertek hozzám: lesz arany elég.

KETTEN.
Uram, nevezd meg, hadd ismerjük őket.

TIMON.
Menj erre, te meg arra, kettesével:
Mert legyetek külön bár, magatokban,
Egy fő gazember társatok marad. –
Bárhova menj, hogy gaz kettő ne légyen,
        (A Festészhez.)
Ehhez ne közelits. – Te meg, hogy ott légy,
        (A Költőhöz.)
A hol csak egy gaz van, kerüld amazt. –
El! Ne, arany. Szolgák, azért jövétek.
Van művetek számomra: itt a díj. El!
Aranycsináló vagy: ebből csinálj.
Ki, rongy ebek!         (Kiveri, űzi őket.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Flavius és két Tanácsnok jönnek.

FLAVIUS.
Hijába vágytok Tímonnal beszélni:
Ő oly igen csak magánakvaló,
Hogy mi, kivüle, emberhez hasonlit,
Az nem barátja.

1. TANÁCSNOK.
Odvához vezess:
Tiszünk s Athénnak tett igéretünk hajt,
Hogy vele szóljunk.

2. TANÁCSNOK.
Ugyanazon ember
Nem mindig ugyanaz. Idő s keservek
Tették ilyenné. Ha nyájasb kezű idő
A régi jó napokkal megkinálja,
Ő is a régi lesz. Vezess felé,
S legyen meg, a mi lesz.

FLAVIUS.
        Imé odúja. –
Bék s üdv honoljon itt! Hé, Tímon úr!
Nézz ki: barátok; szólj. Athén köszönt
Magas tanácsának két tagja által.
Uram, beszélj velök.
Timon jő.

TIMON.
        Melengető nap,
Égess! – Ti szóljatok és függjetek:
Minden igaz szó szíjon hólyagot,
Minden hamis hadd süsse nyelv tövét,
S pusztitsa el, midőn szól!

1. TANÁCSNOK.
        Érdemes –

TIMON.
Csak olyanokra, mint ti, s tik Timonra.

2. TANÁCSNOK.
Athén tanácsosi köszöntenek.

TIMON.
Köszönöm. A dögvészt küldném vissza rájok,
Csak kaparithatnám meg azt nekik.

1. TANÁCSNOK.
Felejtsd, mi érted fáj magunknak is.
Tanácsunk, egyetértő szeretettel,
Athénba visszakér; és arra gondolt,
Hogy a szabad fő méltóságokat
Kényedre használd és viseld.

2. TANÁCSNOK.
        Bevallja,
Mily közösen, mily durván elfeledtek
(Most már a nemzet, mely ritkán leszen
Maga hazudtolója, nélkülözve
Timon segélyét, érzi, hogy bukik,
Ha megtagadja Tímontól segélyét)
S minket kiküld, velünk bánó szavát,
S bővebb jutalmat is, mint volt a bántás,
Megmérve bár utolsó nehezékig:
Kincs s szeretet oly halmát s összegét,
Mely véttöket kitörli, s hajlamuk
Betűit úgy belsődbe írja, hogy
Örökre tiédnek olvasd.

TIMON.
        Megigéztek;
Könycsordulásig megleptek valóban.
Ha adtok nő szemet s bolond szivet:
Megríkat ennyi jóság, uraim.

1. TANÁCSNOK.
Térj vissza hát velünk, s vedd át Athénunk,
A te s a mi Athénunk hadvezérletét.
Hálával üdvözölnek, teljhatalmat
Biznak reád, és tiszteletben él
Jó hírneved: csak verjük vissza jókor
Alcibiades elbízott támadását,
Ki hona békéjét mint fene vadkan
Turkálja.

2. TANÁCSNOK.
S kardját fenyegetve rázza
A város ellen.

1. TANÁCSNOK.
Timon, hát akarsz-e –

TIMON.
Jó; akarok. Tehát azt akarom:
Ha Alcibiades gyilkolja honfi-
Társaimat: tudassátok vele,
Hogy Timon azt nem bánja. De ha szép Athént
Rabolja, tépve véneink szakálát
S szent szűzeinkre a gyalázatos,
Baromi, bősz harcz mocskát sütve rá:
Hadd tudja meg – s mondjátok, én üzentem –
Hogy szánva öreginket, ifjainkat,
Azt mondhatom csak: nem bánom; vigye
Bár végletekig. Nem bánom késöket,
Míg torkotok van hozzá. A garázda
Táborba’ nincs bicsak, mit többre ne
Becsüljek a legtisztesebb toroknál
Athénban. A segélő istenek
Kegyére hagylak, mint tolvajt az őrre.

FLAVIUS.
Itt ne mulassatok. Hijába minden.

TIMON.
Sírversem’ irtam ép: meglátni holnap.
Épségem s gazdagságom hosszú kórja
Most jobbra fordul, s mindent nyujt a semmi.
El! Éljetek tovább: Alcibiades
Legyen csapástok, tik meg az övé; s ezt
Türjétek jó soká!

1, TANÁCSNOK.
Hijába szólunk.

TIMON.
De mégis, én hazámat szeretem,
És nem örűlök a köz pusztulásnak,
Miként köz híre jár.

1. TANÁCSNOK.
        Helyes beszéd.

TIMON.
Tisztelem édes honfitársimat –

1. TANÁCSNOK.
Ajkadhoz illő szó vonúl ki rajta.

2. TANÁCSNOK.
S úgy lép fülünkbe, mint nagy diadalmas.
A riadó kapun.

TIMON.
        Tisztelem őket;
S azt üzenem, jó szivvel enyhitem
Keservöket, sujtó ellentől féltöket,
Csúzt, kárt, szerelmi kínt s egyéb szokott bajt,
A mit törékeny csolnakunk az élet
Biztalan utján szenved; s megtanítom
Kerülni bősz Alcibiades dühét.

2. TANÁCSNOK.
Ezt szeretem. Már visszatér.

TIMON.
Kertemben egy fám van, mely ártogat;
Azért kivágom nem sokára.
Barátimat, Athént, rangsor szerint,
Fen s len, tudósitsátok valamenyit,
Hogy ki bajának véget vetni óhajt,
Sietve jőjön ide, míg a fejsze
Nem éri fámat, s kösse föl magát.
Kérlek, vigyétek meg üdvözletem’.

FLAVIUS.
Már ne zavarjuk; másnak sohse látjuk.

TIMON.
Vissza ne jertek; de mondjátok Athénnak,
Hogy Tímon a sós árnak partja szélén
Vevé örök lakását, hol naponkint
Megdagadó tajtékkal elboritja
A nyughatatlan hullám: oda jertek,
És sírkövem legyen jós-széketek. –
Ajk, szórj kemény szót, míg a nyelv eláll!
Javitsd a rosszat, fertő s döghalál!
Sir legyen ember műve, s haszna: veszte!
Rejtsd sugarad’, nap! Timon befejezte.        (El.)

1. TANÁCSNOK.
Természete válhatlan össze forrt
Bús kedvivel.

2. TANÁCSNOK.
Reményünk benne meghalt.
Forduljunk vissza, s lássuk, mi segíthet
Szörnyű bajunkba’ még.

1. TANÁCSNOK.
        Gyors láb kell ahhoz. (Mind el.)

III. SZÍN.

Athén falai közt.

Két Tanácsnok, meg egy Követ jönnek.

1. TANÁCSNOK.
A mit kitudtál, aggaszt. Serege
Csakugyan oly nagy számu, mint jelentéd?

KÖVET.
Még keveset mondottam; s úgy siet,
Hogy nyomban itt lehet.

2. TANÁCSNOK.
Nagy a veszély, ha Tímont el nem hozzák.

KÖVET.
Akadtam egy futárra: volt barátom;
S habár két ellenpárthoz tartozunk,
De régi vonzalmunk hatása folytán
Barátokúl beszéltünk. Ő a Tímon
Odvához nyargalt Alcibiadestől,
Késő levéllel, hogy tartson vele
E harczban ellenünk, a melyet úgyis
Részben miatta kezdett.
A Timonnál járt Tanácsnokok jönnek.

1. TANÁCSNOK.
        Társaink.

3. TANÁCSNOK.
Szót se Timonról! Tőle mit se várjunk! –
Hallik az ellen dobja; port kavarva,
Félelmesen czirkálnak. Föl! Előre!
Félek, bukunk, s megejt az ellen tőre. (Mind el.)

IV. SZÍN.

Erdő. Timon odvát s egy sírkövet látni.

Egy Katona, Timont keresve, jő.

KATONA.
A leirás szerint ez lesz a hely.
Ki vagy? – Hahó! szólj! – Nem felel? Mi ez?
Meghalt-e Tímon? a tulbő kezű? –
Itt ember nem tanyáz; ez állati mű.
Meghalt biz a, s ez sirja. – Fölirását
Olvasni nem tudom; nyomjuk viaszba:
Vezérünk minden jegyben járatos;
Fejtésben öreg, bár napokra ifju.
Oda nyomult most a kevély Athénhoz.
S azt nagyravágya megbuktatni czéloz.

V. SZÍN.

Athén falai előtt.

Harsona szól. Alcibiades jő, Hadakkal.

ALCIBIADES.
Iszonyu jöttünkről tudósitsátok
E gyáva, búja várost.         (Hírlelőt fújnak.)
Tanácsnokok jelennek meg a falokon
Vittétek eddig, feslettség szerével
Töltvén időtök’, s kényetek levén
A törvény czélja; eddig én, s a kik
Hatalmatok árnyában aluvának,
Font karral ődöngtünk s hijába nyögtük
Bajunkat. Ám most érett az idő:
Tűrők lohadt velője izmosúl
S kiáltja: „Ne tovább!” A néma bú
Nagy zsellyeszéketekbe ül pihenni;
A gőg pedig réműlve megfutamlik
S elfogy lélekzete.

1. TANÁCSNOK.
Oh nemes ifjú,
Első sérelmed még csak képzelet volt,
Nem volt hatalmad, nem okunk remegni:
S már haragodra irt küldtünk, a bántás
Mértékig túli jóval pótolandók
A háladatlanságot.

2. TANÁCSNOK.
Hódoló
Követjeink, vagyont igérve, esdték
A változott Timon kegyét hazánkra.
Nem mind szívetlenkedtünk s érdemeltük
A harczi közcsapást.

1. TANÁCSNOK.
        Nem az a kéz
Emelte falainkat, mely bántalmazott;
És nem lehet, hogy mind e nagy torony,
Tancsarnok, emlék düljön, csak mivel
Bennök nehány bünös volt.

2. TANÁCSNOK.
        S nem is élnek,
A kik miatt először távozál:
Szégyelve, hogy nem volt eszök a dölyftül,
Szivök szakadt meg. Nemes úr, vonulj
Be városunkba bontott lobogókkal
És tizedelve, haláldézmakép,
Vidd (ha boszúd oly tápra vágy, a melyet
Valónk utál) a tizedik jelöltet:
Mindenki sorsot vét, s a mint esik,
Essék, ki vétett.

1. TANÁCSNOK.
Nem mindenki vétett;
S a ki nem él, nem illő megfenyitni
Abban, ki él: a bűn nem úgy öröklik,
Miként a föld. Hát, drága honfitárs,
Hozd bé hadad’, de hagyd kün haragod’;
Kiméld athéni bölcsőd’, s rokonid’,
Kiknek dühöd zajában veszni kéne
A vétkesekkel. Jőj, mint a juhász,
A nyájhoz, és lökd ki a mételyest;
De meg ne öld mind együtt.

2. TANÁCSNOK.
        Mosolyoddal
Inkább kivívod azt, a mit akarsz,
Mint szelni birná kardod.

1. TANÁCSNOK.
        Vesd a lábad’
Eltorlaszolt kapunknak, s megnyilik,
Csak küldd előre nyájas szívedet,
Jelentve, hogy barátúl jösz.

2. TANÁCSNOK.
        A keztyüt
Nyujtsd, vagy egyéb becsűletzálogot,
Hogy háborút igényedért viselsz,
Nem a mi romlásunkra: s városunkban
Száll meg hadad, mig teljes óhajod
Megadva nincs.

ALCIBIADES.
Im keztyüm: szálljatok le,
Kinyitni a vívatlan kapukat.
Azok a Tímon s magam elleni,
A kik szerintetek is megrovandók,
Hadd veszszenek; ne többen! S hogy nemesb
Szándékom aggálytok’ csititsa: harczos,
Ki helyin átlép, vagy megsérti a jog
Rendes folyását várostok körében,
Át lészen adva köztörvényeteknek
S lakol a legsulyosban.

KETTEN.
        Ez nemes szó.

ALCIBIADES.
Hát szálljatok le, teljesitni szótok’.
(A Tanácsnokok leszállnak s megnyitják a kapukat.)
Egy Katona jő.

KATONA.
Nemes vezérem, Tímon halva van,
S legszélin a tengernek eltemetve.
Sirköve vésetét hozom viaszban,
Melynek puha nyomása lesz a tolmács
Szegény tudatlan jó magam helyett.

ALCIBIADES.
        (Olvassa.)
„Egy gyásztetem, gyászlelkitől elhagyva, fekszik itt.
Ne kérdd nevem’. Pusztitsa dög a gazok seregit!
Én nyugszom itt, Timon: mig élt, minden élőre bősz.
Menj és kedvedre átkozódj’; de menj s itt ne időzz.”
Ez jól kimondja végső érzetid’.
Bár embergyarlóságunk undorított,
S lenézted agyvelőnk árját: a könyet,
Melyet fukar valónk ejt: dús szived
Nagy Neptun által, alacsony sirodnál,
A megbocsátott bűnt siratja váltig. –
Meghalt nemes Timon. Még róla szólunk. –
Vezessetek most várostokba, s kardom
Szolgáljon olajágul: a tusából
Támadjon bék; bék által szünjék a tusa;
Gyógyitsa mind egymást, mint egymás orvosa. –
Hadd szóljon a dob!        (Mind el.)

Nyitóoldal