Shakespeare

JULIUS CAESAR.

(Fordította: Vörösmarty Mihály)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

BEVEZETÉS

Shakspere életében Julius Caesarnak egy kiadása sem jelent meg; a népszerű darabot a szinészek gondosan megóvták a könyvárusi űzérkedéstől. Először az 1623-ki folio-kiadásban, tehát a költő halála után, látott napvilágot. Származási idejére nézve hiányzanak a tételes adatok; de a munka benső ismertető jeleiből ítélve legnagyobb valószínűséggel 1596–1600 közé lehet tenni, abba az időszakba, melyben a költő tevékenységének legmagasabb fokán állott, s melyből IV. Henrik, Hamlet, Othello s más remekművei származnak. Ugyanez időre utal Drayton „The Barrons’ War” (A bárók harcza) czímű hőskölteménye, melynek első kiadása 1596-ban, másodika 1603-ban jelent meg. A második kiadásban van egy versszak, mely az elsőből hiányzik, s mely nyilvánvaló utánzása Antonius szavainak, melyekkel a tragédia végén Brutust jellemzi:

Szelid volt élte s úgy vegyültenek
Az elemek benne, hogy fölkelhete
A természet s világnak mondhatá:
Ez férfi volt.

A mit Drayton hőskölteményében Mortimerről mond, nem egyéb, mint e sorok kibővítése. A második kiadás idejében tehát, 1603-ban, Shakspere Julius Caesarja már befejezett és ismeretes munka volt. Még közelebb vezet születési évéhez egy másik újjmutatás, mely Weever „Mirror of Martyrs” (Vértanúk tűkre) czímű, 1601-ben megjelent költeményében foglaltatik. Négy sora, mely a néptömeg ingadozó voltáról szól, világos czélzás Shakspere Julius Caesarjára: „A sokfejű tömeggel elhitette Brutus beszéde, hogy Caesar nagyravágyó volt; midőn az ékesszóló Marcus Antonius megmutatta erényeit, ki más volt a gonosz, mint Brutus?” E szerint tehát Shakspere Julius Caesarja nem készülhetett 1600. után, sem 1596. előtt.

A költő forrása ebben is, mint római drámáiban általában, Plutarch volt, melyet North fordításában ismert. Említenek ugyan egy Julius Caesar czímű latin drámát Cedestől, melyet 1582-ben az oxfordi egyetem tanulói előadtak, de nehezen lehetne bebizonyítni, hogy Shakspere ezt használta, sőt egyáltalában ismerte volna. Julius Caesar története akkoriban nemcsak az iskolai drámákban, hanem a színpadon is gyakran előfordúlt. Henslowe említi naplójában, hogy 1602-ben négy költőnek fizetett díjat Julius Caesar drámájáért, s két évvel később Lord Stirling írt drámát ugyane tárgyról: mindezek versenytársai lehettek Shakspere akkor már népszerű tragédiájának s e világhírű hős nevével igyekeztek a közönség figyelmét magukra vonni.

A jelen dráma cselekvénye a 44-ik év Lupercalia-ünnepétől a 42-ki philippii ütközetig terjed, tehát két évnél többet foglal magában. Anyagját a költő, mint mondtuk, Plutarchból, Caesar, Brutus és Cassius életrajzaiból merítette. Forrását a részletekben is híven követte; csak igen kevés van, mi szabad leleményének köszönheti létét, ilyen például Brutus magánbeszéde a végső elhatározás előtt; Brutus beszéde a néphez és részben Antonius híres beszéde; végre néhány részlet Cassius és Brutus sardisi nagy összezörrenésében, mint az, hogy ekkor érkezik Brutushoz Portia halálának híre. Hogyan használta fel a történeti elbeszélést költői czéljára és hogyan adott neki drámai életet, legjobban kitűnik, ha forrásának egyes helyeit összehasonlítjuk a dráma megfelelő részeivel.

Brutus és Cassius első beszélgetésének Plutarch következő helye felel meg: „Cassius kérdé Brutust, el van-e határozva márczius hónap első napján megjelenni a szenátusban, mert a mint hallá, Caesar barátjai e napon rá akarják venni a szenátust, hogy Caesart királynak nevezze. Brutus azt felelé, hogy nem lesz ott. De ha értünk küldenek, mondá Cassius, mi lesz akkor? Akkor, mondá Brutus, részemről nem szándékozom hallgatni, hanem ellenmondok és inkább meghalok, hogysem szabadságomat elveszítsem. Cassius felbátorodva és e szót megragadva mondá: Ej, micsoda római engedné meg, hogy meghalj szabadságodért? Mit! nem tudod, hogy Brutus vagy? Azt véled, aljas kézművesek írják a leveleket és tekercseket, melyeket naponkint praetori székeden találsz s nem a legnemesb férfiak és legjobb polgárok? Nem, légy meggyőződve, hogy más praetoroktól ajándékokat és nyilvános játékokat kívánnak; de tőled, mint őket megillető kötelességet, a zsarnokság megszűntetését várják, s készek a legvégsőt eltűrni éretted, ha csak megmutatod, hogy az a férfiú vagy, kinek tartanak.”

Brutusról így ír: „Brutus, ki jól tudta, hogy érette Róma legnemesebb, legbátrabb férfiai koczkára tették éltöket, a házon kívül oly rendbe szedte vonásait, hogy senki sem láthatta arczán a nyugtalanságot vagy gondot. Mihelyt azonban beköszöntött az éjszaka és ő házában volt, egészen ki volt cserélve; mert vagy fölébreszté a gond, midőn aludni akart, vagy oly mély gondolatokba merűlt, hogy mellette levő neje észrevette, mily csodálatosan nagy dolog nyomja lelkét. Neje Portia Cato leánya volt, ki nem mint szűz ment nőül Brutushoz, hanem mint fiatal özvegy, első férje, Bibulus halála után, kitől Bibulus nevű fia volt, s ez később egy még meglevő könyvet írt Brutus tetteiről és sorsáról. Ez ifjú hölgy, kitűnően jártas lévén a bölcsészetben, tele szeretettel férje iránt, nemes érzelmű és nem kevésbbé bölcs létére nem akarta előbb megkérdeni férjét, mily gondok nyomják lelkét, míg önmagát próbára nem tette; elővett egy kis ollót, minőt a borbélyok a körömvágásra szoktak használni, s ezzel nagy sebet ütött czombjába, hogy vére kicsordúlt és a seb fájdalma heves ázba ejtette. És legnagyobb fájdalmában így szólt férjéhez: „Én, Cato leánya, – mondá, – nőddé lettem, nem hogy csupán megoszszam ágyadat és asztalodat, mint az ágyas, hanem azért is, hogy jó és balsorsod társa legyek. Házasságunkra nézve semmi hibát sem találhatok ugyan benned, de én miként bizonyítsam be előtted kötelességemet és hogy mennyit akarnék érted tenni, ha nem tudnám állhatatosan viselni veled a boldogtalanságot és szenvedést? Megvallom, a nő szelleme közönségesen gyengébb, hogy a titkot biztosan megőrizze; de mégis, Brutus, a nevelésnek és erényes férfiak társaságának van némi ereje, meggyógyítni a természet hibáját. És nekem még az előnyöm is van, hogy Cato leánya és Brutus neje vagyok. Mindazonáltal mindebben nem bíztam el magamat, míg tapasztalás által meg nem győződtem, hogy semmi fájdalom és szenvedés nem vehet rajtam erőt.” E szavakkal megmutatta neki a sebet czombján és elmondta, mit tett önmagának kipróbálására. Brutus elbámult azon, a mit hallott és kezeit égnek emelve könyörgött az istenekhez, engednék meg úgy hajtania végre vállalkozását, hogy méltónak találtassék ily nemes hitvesre.”

A gyilkolás jelenetét így írja le: „Caesar eleinte visszaútasítá könyörgésöket, de midőn mindegyre tolakodóbbak lettek, hevesen eltaszít őket magától. Ekkor Cimber két kézzel megragadta Caesar ruháját válla fölött, és Casca, ki mögötte állt, először rántott tőrt és vállán találta Caesart, de nem ütött rajta nagy sebet. Caesar megragadta kezét és latinúl kiáltott: Oh áruló Casca, mit művelsz? Casca más részéről görögűl kiáltott testvérére, jöjjön segítségére. Midőn többen reá rohantak, Caesar körűl nézett, hogy elmeneküljön; de midőn meglátta Brutust, ki kivont karddal készen állt a csapásra, elbocsátá Casca kezét, arczára voná köntösét és engedte, hogy mindnyájan reá csapjanak. Az összeesküvők megegyeztek, hogy senkit sem ölnek meg Caesaron kívül és a többieket mind felkérik, védjék szabadságukat. Valamennyi összeesküvő, Brutuson kívül, jónak tartá Antoniust is megölni; de Brutus nem akarta megengedni, mert először, mint mondá, nem tisztességes dolog, másodszor mert remélni lehet érzületének változását, s nem kételkedik, hogy Antonius, mint nemes lelkű bátor férfiú, ha Caesart halva tudja, készséggel segítségére lesz hazájának szabadsága visszaszerzésében.”

A mi a forum jelenetét illeti, Plutarch annyit mond, hogy az összeesküdtek véres kardokkal vonúltak végig az utczákon, felszólítva a népet, vegye vissza szabadságát. Brutus mindent elrontott, midőn megengedé Antoniusnak Caesar eltemetését; mert midőn nyilvánosan felolvasták Caesar végrendeletét, melyben mindegyik polgárnak hetvenöt drachmát hagy, a népnek pedig a Tiberisen innen fekvő kertjeit, felébredt a nép szeretete és mindenki nagyon sajnálta őt. Azután, midőn Caesar holttestét a piaczra vitték, Antonius gyászbeszédet tartott fölötti régi római szokás szerint, és mivel észrevette, mily részvétre indítják szavai a köznépet, arra irányzá ékesszólását, hogy szívöket még nagyobb gyászra bírja, s fölemelvén Caesar véres ruháját, megmutatá, mennyi szúrás esett rajta. Ez a népet csakhamar oly dühre és lázadásra ingerlé, hogy többé nem lehetett rendet tartani közte, mert némelyek így kiabáltak: „Öljétek meg a gyilkosokat!” mások padokat, asztalokat, táblákat ragadtak fel, mint azelőtt Clodius temetésénél történt, s mindent egy halomba rakva meggyújtották s reá téve Caesar holttestét, elégették a legszentebb tér közepén. És midőn a tűz fellobogott, itt-ott üszköket kaptak fel s az összeesküdtek házaihoz futottak, hogy felgyújtsák. De az összeesküdtek előre látták a veszélyt és bölcsen elmenekültek.

Brutus és Cassius sardisi találkzását így adja elő: „Mint rendesen történni szokott oly embereknél, kiknek mindegyike sok baráttal s ugyanannyi alárendelt vezérrel bír, mindenféle történetek és panaszok voltak forgalomban. Mielőtt tehát bármily más dolgot kezökbe vennének, együtt egy kis kamarába vonúltak, megparancsolván, hogy mindenki távol maradjon, s bezárták magok mögött az ajtót. Aztán kiönték egymás előtt panaszaikat, fölhevűltek és hangosan beszéltek s egymást vádolták, míg végre mindketten könyekre fakadtak. Egy bizonyos Marcus Phaonius azonban, ki Cato barátja volt és most a filozófust játszotta, nem bölcseséggel és szerénységgel, hanem bizonyos őrjöngő hevességgel, e Phaonius az ajtónállók daczára a kamarába hatolt és gúnyos mozdulatokkal szavalá a verseket, melyeket Nestor Homernál mond. Cassius nevetett rajta, de Brutus kidobta az ajtón s kutyának és álcínikusnak nevezte. De bejövetele félbeszakítá ezúttal czivódásukat, és szétmentek. Másnap a sardisiak panaszára Brutus elítélte és becstelennek nyilvánította Lucius Pellát, mert vádolták és rábizonyították, hogy hivatalában lopott és sikkasztott. Ez ítélet nagyon ellenére volt Cassiusnak és hevesen megrótta Brutust, hogy ily szigorú és merev efféle időben, s egy kis elnézés inkább helyén volna, mint ily rossz oldalról venni a dolgokat. Brutus ellenben válaszolá, gondoljon martius idusára, midőn megölték Julius Caesart, ki az országot nem zsákmányolta ki, hanem csak pártfogójok volt azoknak, kik raboltak és loptak.”

Cassiusról a philippii ütközet előtt ezt olvassuk: „Messala tudósít, hogy Casius egynéhány barátjával sátrában vacsorát s az egész idő alatt igen komolynak és gonddal terheltnek látszott, szokása ellenére, s az estebéd után megragadta kezét és sokáig tartotta, barátsága jeléűl, és görögűl mondá: „Messala, biztosítlak és tanúmmá teszlek, hogy mint a nagy Pompejus akaratom ellen vagyok kénytelen országunk szabadságát egy csata koczkájára vetni. Mindazonáltal jó kedvűeknek és bátraknak kell lenniük, tekintetbe véve jó szerencsénket, melyet megbántanánk, ha nagyon kételkednénk benne, ámbár rossz tanácsot követünk.” És Messala írja, hogy Cassius ez utolsó szavai után búcsút vett tőle s a következő estére vacsorára hívta, mert születése napja volt. Az ütközet kezdete előtt Brutus és Cassius búcsút vettek egymástól. Cassius beszélni kezde és mondá: „Az istenek, oh Brutus, adjanak ma nekünk győzelmet, hogy további életünket békében tölthessük egymással. De mivel az istenek úgy rendelték, hogy a legnagyobb dolgok bizonytalanok az emberek között, és mivel mi, ha a csata máskép dől el, mint óhajtjuk és várjuk, nehezen fogjuk viszontlátni egymást, mire vagy akkor elszánva, futni-e vagy meghalni?” Brutus így felelt: „Mivel még ifjú vagyok s nem igen járatos a világban, nem tudom, miként, a bölcsészet egy bizonyos szabályára építek, mely szerint Catot nagyon kárhoztatám, hogy megölte magát, oly cselekedet lévén ez, mely sem nem megengedett és jámbor az istenek előtt, sem nem bátor azemberek szemében, mivel nem vetjük magunkat az isteni gondviselés alá, s nem fogadjuk állhatatosan és szilárdúl azt, a mit reánk küld, hanem hátrálunk és elfutunk. Most azonban, veszélyek közepette lévén, ellenkező véleményen vagyok; mert ha nem az istenek akarata, hogy e csata reánk nézve szerencsésen dőljön el, nem akarok tovább reménykedni, hanem lerázom magamról e nyomorúlt világot s megelégszem sorsommal, mert életemet adtam hazámért martius idusán, a miért egy más szebb világban fogok élni.” Cassius mosolygott, midőn e szavakat hallá, átölelte őt és mondá: „Előre hát! és támadjuk meg ily érzülettel ellenségeinket; mert vagy győzünk vagy nem lesz okunk a győztesektől félni.”

Portia haláláról, mely a drámában a sardisi czivódás folyamán jut Brutus tudtára, Plutarch ezt írja: „Brutus neje, Portia, a filozóf Nicolaus és Valerius Maximus tudósítása szerint, meg akarta magát ölni; mivel azonban barátjai állandóan szem előtt tartották és őrizték, izzó parazsat tett szájába, s ezt csukva tartá, és ily módon veszett el. Ellenben létezik egy levele Brutusnak, melyben barátjainak szemrehányást tesz, hogy Portiát elhanyagolták, s ez betegsége miatt jobbnak tartá megválni az élettől.”

Hogy Shakspere Julius Caesarja már a költő életében az akkori közönség legkedveltebb darabjai közé tartozott, a sok versengő Julius Caesar-dráma keletkezése bizonyítja, és az a gond, melylyel a szinészek megóvták e darabot a könyvárusi űzérkedéstől. A magyar közönségnek is mindig szívesen látott darabja volt a színpadon. Fordítását a nemzet egyik legnagyobb költőjének köszönhetjük: Vörösmarty már 1839-ben lefordította Julius Caesart; a nemzeti színházban 1842-ben kerűlt először színre s azóta folytonosan játékrenden van.

Vannak, kik e dráma ellen azt a kifogást emelik, hogy hiányzik belőle a drámai egység, a mennyiben hőse már közepén meghal s ez által a drámát két részre osztja. E kifogás azonban magától elesik, ha tekintetbe veszszük, hogy Shaksperenél és kortársainál a dráma czímszerepe még korántsem jelenti szükségképen a dráma hősét. A czímekkel általában nem sokat törődtek, s épen nem tartották szükségesnek, hogy akár a dráma tartalmát, akár a hős nevét foglalják magokban. Így volt ez az antik drámáknál is, így Shakspere korában is. A czímet néha valami egészen véletlen, esetleges körülmény adta a darabnak, a minek példáját láthatjuk Shakspere több vígjátékában is. A jelen drámának a költő Julius Caesart adta czíműl, mert e világhírű név legismertebb volt közönsége előtt, s mint praktikus színigazgatónak, vonzó czímről kellett gondoskodnia; de a dráma valódi és tulajdonképeni hőse Brutus.

Brutusról Shakspere a következő jellemzést találta forrásában, Plutarchban: „Mondják, hogy Brutus erényeiért a nép előtt kedvelt, barátjainak drága volt, hogy a legjobbak csodálták és még ellenségei sem gyűlölték. Mert nyájas volt és nagylelkű, harag, élvezet és nyereségvágy iránt érzéketlen, s szilárdúl és változatlanúl megőrizte az illendő és jogos felől való meggyőződését. És kedveltségét és hírnevét leginkább előmozdítá a szándékai iránt táplált bizalom.” Ez alapvonások megtartásával festette a költő Brutus alakját, az antik világ férfi eszményét állítva benne elő. Magánéletében a gyöngéd, figyelmes, igazságos és méltányos embert látjuk, ki föltétlen odaadással viseltetik neje, Cato leánya iránt, s még rabszolgáinak is jólelkű és kíméletes ura. Bocsánatot kér szolgájától, Luciustól, kit hiába fárasztott egy könyv keresésével, és szolgálatára mint valami szívességre kéri fel.

Sokat zavarlak; ám te kész szives vagy.
…Nem kéne tisztedet
Erőn felül is kényszerítenem.

Ez erényeit viszi át a közéletbe, midőn őt, a szívjóság és abstract gondolkozás emberét a pártharczok közepébe ragadja az idők viharja. De a mi a magánéletben erény, a politikusban sokszor végzetes hibává lehet. Az absolut becsületesség, az őszinte hit, a meggyőződésnek úgyszólván naivitása oda viszi, hogy előbb a nagyobb gyakorlati akaraterőnek eszközévé, majd a geniális lelkiismeretlenségnek áldozatává lesz. Órgyilkosa lesz Caesarnak, barátjának és jótevőjének, tisztán eszményi szempontból, erkölcsi tekintetből, a haza és szabadság szeretetéből. Győztes ellenfele, Antonius, adja meg neki a legfényesebb bizonyosságot azon szavaiban, melyeket holtteste fölött mond:

Ez volt a legnemesbik római,
Mindnyája közt; a többi lázadók,
A mit tevének, ő kivűle, mind
Kajánságból tevék nagy Caesar ellen.
Ő tiszta szándékból és egyedül
Közjó miatt szövetkezett velök.

És hogy mi vezeti őt Caesar meggyilkolására, a tiszta erkölcsi indokot, minden magyarázatnál világosabban megmondja ő híres magánbeszédében:

Neki meg kell halni. A mi engem illet,
Személyes ok nem indit ellene,
Csupán a közjó. Ő koronát kiván.
Kérdés: ezáltal mily természetet vált?
…A nagyság visszaél
Hatalmával, midőn azt elszakitja
A lelkiismerettől. És valót
Itélve Caesarról, nem vettem észre,
Hogy szenvedély uralkodnék eszén;
De köz tapasztalás szerint alázat
Az ifjú nagyravágyás lépcseje,
A melyhez arczczal áll a felmenő;
De hátat fordit vég fokára jutva
A lajtorjának, fellegekbe néz,
Megvetve, melyen feljutott, az aljas
Lépcsőt. Így Caesar is tehet. Nehogy
Tehessen, előzzük őt.

Ha ily jellem, nemes indoktól vezérelve, erőszakos kézzel megzavarja a világrendet, az események, az elmaradhatatlan következmények csakhamar fejére nőnek, széttépik a fölidézett kisértetek. Erénye, jósága, becsületessége végzetessé válik reá nézve. Azonnal az összeesküvés sikerűlte után két oly politikai hibát követ el, mely maga után fogja vonni bukását. A többi összeesküdtek Antoniust is meg akarták ölni; csak Brutus szegűl ellene, szívjóságból, és Antonius lesz az, ki le fogja őt verni. Megengedi Antoniusnak, hogy gyászbeszédet tartson Caesar holtteste fölött, kegyeletből és méltányosságból, s Antonius beszéde ellene zúdítja a római népet. Elvont idealismusában azt hiszi, mindenki oly nemes, mint ő, mindenkit ugyanazon eszmények lelkesítnek, s a római népnek szabadságról, hazaszeretetről beszél, s ez a nép annyira sem érti, hogy szaván föllelkesűlve őt akarja kikiáltani Caesárnak, majd Antonius beszédének meghallgatása után föllázad ellene és halálra keresi. Midőn kitör a polgárháború s hadaival a keleti tartományokba vonúl, nem gondolja meg, hogy a hadviselésre pénz kell, rosszalja a gyakorlatiabb Cassius eljárását, ki ott hajtja fel a pénzt, a hol találja, míg ő „nem tud galádúl pénzt szerezni s inkább szívét veretné drachmákká, mint bármi csalfasággal előcsikarja a paraszt kérges kezéből silány keresményét.” Csakhogy a szívből vert pénzzel nem lehet a legiókat eltartani! Elítéli és megbünteti azokat, kik bármily használható és ügyes eszközök, de nem oly becsületesek, mint ő maga. Becstelennek nyilvánítja Lucius Pellát, ki nagyon használható parancsnok, de ajándékot fogadott el a sardisiaktól. Hiába figyelmezteti a gyakorlatiabb jellemű Cassius, hogy „ily időben nem illik minden kis hibát úgy latra vetni;” a „becsületes forradalmárok”, Brutustól a girondista vezérekig, soha sem tudták megérteni, hogy ha ők egyszer, bár magasabb szempontból, megbontották a világrendet, nyomukban új meg új hibák, bűnök, kihágások támadnak, melyekkel a gyakorlati ember megalkuszik és felhasználja azokat, de a merev becsületességnek fejére nőnek és eltemetik. Brutus nem tud megalkudni, s nem fogja a kisebbekben eltűrni azt, a miért a legnagyobbat megölte:

Emlékezz martiusnak idusára!
Nem jog miatt vérzett nagy Julius?
Ki a gazember, a ki döfni hajlott,
Ha nem jogért? S most minmagunk, kik a
Világnak első emberét ledöftük,
Csupán mivel rablók védője volt,
Mi most kezünket fertőztessük-e
Rút szerzeménynyel? s gazdag tiszteink
Nagy terjedelmét egy marék szemétért
Elvesztegessük? Inkább eb legyek
S ugassak holdat, mint ily római.

Erényének túlsága volt, mely bűnre ragadta; az volt, mely végső elbukását okozta. Így lesz Brutus, az eszményi republikánus, magasztos tragikus alakká.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Róma. – Utcza.

Flavius, Marullus, s egy sereg Polgár jönnek.

FLAVIUS.
El, renyhe nép, lóduljatok haza.
Ünnepnap ez ma? Nem tudjátok-e
Kézműves létetekre, hogy tilos
Hétköznap járni mesterségitek
Jelczíme nélkül? szólj, mely mívet űzsz te?

1. POLGÁR.
Hát, uram, én ács vagyok.

MARULLUS.
Hol bőrkötényed és a mérvonak?
Mi dolgod itt most legjobbik ruhádban?
S te itt, miféle műves vagy?

2. POLGÁR.
Biz’ uram, finom műveshez képest, én úgy szólván, csak kontár vagyok.

MARULLUS.
De mi mesterséget, szólj, mely mívet űzsz?

2. POLGÁR.
Oly mű az uram, melyet a legjobb lélekkel űzhetek, a mi valóban nem egyéb, mint a rossz viselet megjavítója.

FLAVIUS.
De mi az, te semmirekellő, szólj, miféle mű?

2. POLGÁR.
Ne, kérlek uram, ki ne kelj ellenem, de ha valamidből ki találnál kelni, én helyre hozhatlak.

MARULLUS.
Te helyre hozhatsz, szemtelen fiú?

2. POLGÁR.
Igen, uram, megfoldalak.

FLAVIUS.
Te csizmafoltozó vagy, nemde?

2. POLGÁR.
Biz’, uram, én minden életszükségeim árát árral szerzem; én nem ártom magamat sem a mesteremberek közé, sem az asszonyi dolgokba egyébbel mint árral. Igazán szólva, én az öreg lábbelik seborvosa vagyok; ha nagy veszélyben vannak, kigyógyítom őket. Oly derék nép járdogál az én két kezem művein, a milyen csak valaha marhabőrt tapodott.

FLAVIUS.
De mért ma műhelyedben nem maradsz? Mért hordod e népséget fel s alá?

2. POLGÁR.
Igazán, uram, csak hogy csizmáik kopjanak s munkám szaporodjék. De valósággal uram, azért ünnepelünk ma, hogy Caesart láthassuk s örüljünk diadalán.

MARULLUS.
Örülni? mért? mi zsákmányt hoz haza?
Vagy mely adózók jönnek, szekerét
Rablánczaikban ékesíteni?
Ti fák, szirtek! gonoszbak mindazoknál!
Oh rög szivek, Rómának vad fiai,
Nem ismerétek Pompejust? mi sokszor
Mászkáltatok fel falra, várfokokra,
Ablak- s toronyra, sőt kéménytetőkre
Emőitekkel és ott ültetek
Regtől napestig békén várakozva,
Láthatni nagy Pompejus menetét
Rómának utczáin? s ha szekere
Csak feltünék is, nem kezdétek-e
Köz zendüléssel oly örömkiáltást,
Hogy pandalainak viszhangzásira,
Miket ujjongástok ébresztett fel ott,
Megrekesztett ágyában Tiberis?
S ti most még ünnepeltek, és ti most
Virágot szórtok annak útain,
Ki diadalmat ül Pompejusvér fölött?
El innen! tüstént menjetek haza.
Az istenekhez térden esdjetek,
Hogy a villámot feltartsák, minek
Lecsapni kell e háladatlanságra.

FLAVIUS.
El, el, jó földiek, s e vétekért
Gyüjtsétek össze sorsosaitokat
A Tiberishez; sírjátok vizébe
Könyűitek, míg a legaljasabb ár
A legfőbb partot csókolandja meg.        (Nép el.)
Nézd, hogy megolvadt bennök a salak;
Eltüntek megnémulva bűneikben.
Eredj te most a Capitol felé.
Én erre tartok. Foszd a képeket,
Ha melyeket díszjellel fedve látsz.

MARULLUS.
Tehetjük azt?
Tudod, ma vannak a Lupercaliák.

FLAVIUS.
Se baj! ne hagyd Caesarnak diszjelét
Egy képen is meg. Én körűl megyek
S elűzöm utczáról a pórokat.
Tedd azt te is, hol tömve látod őket,
Alant repűlend Caesar, szárnyiból
E nőni kezdő toll ha tépve lesz;
Különben túl száll ember látkörén,
S mindünket szolga félelembe fojt.         (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. – Közhely.

Versenyre készűlten jönnek díszjárattal s zenével Caesar, Antonius, Calpurnia, Portia, Decius, Cicero, Brutus, Cassius, Casca; utánok nagy csoport s köztük egy Jós.

CAESAR.
Calpurnia!

CASCA.
Csendesen, hejh! Caesar szól.
        (A zene megszűn.)

CAESAR.
Calpurnia.

CALPURNIA.
Itt vagyok, uram.

CAESAR.
Antoniusnak álld egészen útját,
Ha majd pályát futand. Antonius!

ANTONIUS.
Caesar, uram?

CAESAR.
Megemlékezzél versenyed között
Calpurniát illetni. Őseink
Mondásaként a magtalan, ha ily
Szent pálya közben érintik, lerázza
A meddőségnek átkát.

ANTONIUS.
        Nem felejtem
Ha Caesar mondja: tedd, az téve van.

CAESAR.
Kezdjétek. S minden rend szerint legyen.
        (Zene.)

JÓS.
Caesar!

CAESAR.
Hah! ki szólit?

CASCA.
Csendet körül! Hallgasson el kiki.
        (Zene megszűn.)

CAESAR.
Ki az, ki hozzám szól a sokaságból?
Egy hang visitja Caesart, a zenén is
Túl hatva. Szólj, Caesar kész hallani.

JÓS.
Őrizkedjél Martius idusától.

CAESAR.
Mi ember ez?

BRUTUS.
Egy jós tanácsolja ónod magadat
Martius idusától.

CAESAR.
Hadd lássam arczát, hozzátok közelb.

CASSIUS.
Ficzkó! jőj ki a csoportból, tekints Caesarra.

CAESAR.
Mit szólsz nekem most? mondd még egyszer el.

JÓS.
Őrizkedjél Martius idusától.

CAESAR.
Ábrándozó, bocsássuk őt. – Eredj.
(Harsonák. Mind el, Cassius és Brutuson kívül.)

CASSIUS.
Nem jösz megnézni a versenyt?

BRUTUS.
Nem én.

CASSIUS.
Jőj, kérlek.

BRUTUS.
Játék barátja nem vagyok. Kevés van
A fürgeségből bennem, mely jutott
Antoniusnak. Ám ez fel ne tartson
Kivánatodban; én magadra hagylak.

CASSIUS.
Régóta, Brutus, szemmel tartalak.
Te nem tekintesz oly nyájas szemekkel,
Sem szívességet többé nem mutatsz,
Milyenhez szokva voltam; szigorún
Zord vagy barátaidhoz, kik szeretnek.

BRUTUS.
Csalatkozol. Ha arczom elsötétült,
Lelkem borúja csak magamra tér.
Sokféle szenvedély üld egy kor óta
És ötletek, csupán nekem valók,
Mi tetteimre tán homályt borít;
De ez ne bántsa meg barátimat,
(Kiknek sorában egy vagy Cassius)
Se másra múlasztásimat ne értsék,
Mint, hogy magával Brutus lelke küzd
És nyájas lenni máshoz elfelejt.

CASSIUS.
Így félre értem bomlott kedvedet,
Miért is e keblembe sok nyomós
Szándékot s méltó gondot eltemettem.
Mondd, láthatod-e, jó Brutus, arczodat?

BRUTUS.
Nem, Cassius, mert a szem önmagát
Nem látja, csak más tárgyról visszavert
Sugárok által.

CASSIUS.
        Úgy vagyon.
S felette kár, Brutus, hogy nincsenek
Ily tükreid, honnan rejtett becsed
Szemedbe tünnék, s látnád árnyadat.
Hallám mikép sok fő-fő római
(A halhatatlan Caesaron kivül)
Brutusról szólva s e kor járma súlyát
Nyögvén, óhajtá: vajha a nemes
Brutus szemekkel bírna.

BRUTUS.
Mily veszélybe
Vezetsz te engem, azt kivánva, hogy
Olyat keressek bennem a mi nincs?

CASSIUS.
Készülj azért, jó Brutus, hallani.
És tudva, hogy nem láthatod magad
Oly jól, mint tükröződve, tűkröd én
Szerényen felfödöm magadnak azt,
Mit még magadról nem tudsz. És ne légy
Ezért gyanúval Brutus ellenem.
Ha köz nevetkező, s ha szokva volnék
Hálálkodókra szívességemet
Pór esküvéssel elpazarlani,
S ha észrevetted, hogy hizelkedém
Embernek, és forrón ölelgetém
S aztán gyaláztam, vagy hogy tor között
Az egész csoportnak megnyilatkozom
Úgy óvakozzál tőlem.        (Harsonák és zaj.)

BRUTUS.
        Mit jelent ez
Örömkiáltás? tartok tőle, hogy
Caesart a nép királylyá emeli.

CASSIUS.
Igen, te tartasz? úgy azt kell gyanítnom,
Hogy nem szeretnéd?

BRUTUS.
        Azt nem, Cassius;
De őt én kedvelem. Hanem miért
Tartasz te engem ily sokáig itt?
Mi az, mit vágyásod van közleni?
Ha köz jót illet, tégy becsületet
Egyik s halált a másik szem elé,
S én mind a kettőt egy kedvvel tekintem.
Mert istenek úgy segítsenek, miként
Inkább imádom a becsületet,
Mint félem a halált.

CASSIUS.
Ismérem benned, Brutus, ez erényt,
Épen miként külsődet ismerem.
Igen, tehát, becsűlet tárgya szómnak.
Nem mondhatom, te s más mit tartotok
Az életről; nekem, magamra nézve,
Nem lenni épen oly kivánatos,
Mint élni rémben olytól, mint magam.
Szabadúl születtem mint Caesar, s te is;
Mindketten szinte jól táplálkozánk
S kiálljuk, mint ő, a tél hidegét.
Mert egykor egy zord, szélvészes napon
Tiber hulláma küzdvén partival,
Így szóla Caesar: mersz-e most velem
A bősz habokba szállni, Cassius,
S amott a pontig úszni? E szavakra,
Fegyverben, mint valék, bele szökém,
S intém, kövessen. És ő követett.
Dühödt az ár s mi vertük, gyors inakkal
Hadarva félre és daczos kebellel
Előre nyomván. Ám, még mielőtt
A feltett ponthoz érnénk: „Cassius!”
Kiált Caesar „segits, vagy elbukom.”
Én, mint nagy ősünk Aeneas kihozta
Hátán az agg Anchisest láng közől,
Úgy hoztam a fáradt Caesart Tiberis
Hullámiból. S most istenné leve
Ez ember, s Cassius hitvány teremtmény,
Kinek fejét mélyen kell hajtani,
Ha Caesar kéjelemmel int felé.
Hispániában egykor láz gyötörte,
Reszketni láttam őt, midőn
Rohamja jött; ez isten reszketett!
A gyáva ajkak szinöket hagyák
S azon szem, melytől a világ remeg,
Fényét veszíté. Hallám nyögni őt;
Igen! s azon nyelv, mely Rómát köti,
Hogy rá figyeljen és beszédeit
Könyvébe rója, az most így nyögött:
„Adj innom, ah, Titinius”
Mint egy beteg leány. Oh istenek!
Bámulnom kell, hogy ily gyarló egy ember
Elébe vágott a dicső világnak
S a pálmát bírja egyedűl.        (Zaj. Harsonák.)

BRUTUS.
Köz felkiáltás ismét; úgy hiszem,
E tapsok új tisztesség jelei,
Melyekkel Caesar elboríttatik.

CASSIUS.
Oh, mint coloss lép ő a szűk világon,
S kis emberek mi, roppant szárai
Alatt bolyongva, széttekingetünk,
Gyalázatos sírunkat keresők.
Sorsának ember néha mestere.
Nem csillaginkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk.
Caesar vagy Brutus! Caesarban mi van?
Mért volna hangzóbb e név mint tiéd?
Ird össze s szint’ oly ékes lesz neved;
Mondd és a szájnak szint’ úgy jól esik;
Mérd s szinte oly nehéz; idézz vele
S lelket hivand fel Brutus, mint amaz.                (Zaj.)
Egyszerre minden istenek nevében!
Ugyan miféle táppal él e Caesar,
Hogy ilyen nagyra nőtt? Oh kor, gyalázva vagy,
Nemes fajodban, Róma, megfogyál!
A vízözöntől fogva múlt-e kor,
Csupán egy s nem több férfival jeles?
Ha mondhaták Rómáról mostanig,
Hogy tág terén egy ember fér csak el?
Valóban Róma tágas puszta rom,
Ha benne nincsen több egy férfinál.
Oh, én s te hallók őseink szavából:
Egy Brutus élt hajdan, ki Róma földén
A véghetetlen ördög udvarát
Szenvedte volna inkább, mint királyt.

BRUTUS.
Hogy engem kedvelsz, nem kétlem: miket
Tennem kivánsz, gyaníthatom. Miként
Elmélkedém ezekről és korunkról,
Majd elbeszélem. Most, ha szivesen
Kérnem szabad, ne késztenél tovább.
A mit mondál, meggondolom, mi még
Van mondandód, békén kihallgatom
S időt lelendek, alkalmast reá,
Hogy megvitassunk ily fő dolgokat.
Addig, nemes barátom, tartsd eszedben,
Hogy Brutus inkább lenne pór, falun,
Mint Róma gyermekeinek egyike
Ilyen kemény feltételekkel, minőket
Az idő ránk vetni készűl.

CASSIUS.
        S én örűlök
Hogy gyenge szóm Brutusnak kebliből
Csak ennyi szikrát is kifejthetett.
Caesar és Kisérete visszajő.

BRUTUS.
A játnak vége, s Caesar visszatér.

CASSIUS.
Ha erre jönnek, rántsd meg Casca ujját
S fanyar szeszélylyel ő majd elbeszéli,
Mi történt, méltó megjegyzésre, ma.

BRUTUS.
Azt megteszem; de nézzed Cassius:
Haragfolt ég Caesarnak homlokán,
S a többi úgy néz, mint a vert cseléd.
Calpurnia arcza sápadt s Cicero
Oly rőt s tüzes szemekkel néz körül,
Mint a capitoliumban láttuk őt, midőn
Vitában állott a senatorokkal.

CASSIUS.
Elmondja, Casca majd, mi történt.

CAESAR.
Antonius!

ANTONIUS.
Caesar!

CAESAR.
Tedd, hogy kövér nép foglaljon körűl,
És sikfejű s kik éjjel alszanak.
A Cassius ott sovány, éhes szinű:
Sokat tünődik s ily ember veszélyes.

ANTONIUS.
Ne féljed, Caesar, nem veszélyes az.
Derék és jóérzelmü római.

CAESAR.
Mért nem kövérebb? Bár nem félem őt,
S még is, ha nevemhez férne félelem,
Nem ösmerek, kit inkább kellene
Kerülnöm, mint e fonnyadt Cassiust.
Szünetlen olvas; nagy figyelmező;
Átlát az embereknek tettein.
Játéknak nem barátja, mint te vagy
Antonius; nem hallgat muzsikát.
Ritkán mosolyg s mintegy magát csufolva
S eszét gyalázva akkor is, hogy azt
Akármi tárgy mosolyra birhatá.
Ily embereknek nyugta nincs soha,
A mig nagyobbat látnak, mint magok,
Azért is ők igen veszélyesek.
Inkább beszélem a mi félhető,
Mint a mi rettent: én Caesar vagyok.
Jőj jobb felemre; bal fülem nagyot hall;
S mondd el valólag, mit tartasz felőle.
(Caesar s Kisérői el. Casca hátra maradt.)

CASCA.
Palástomat megrántátok; beszédtek
Van velem?

BRUTUS.
Mondd el nekünk, mi történt, Casca most,
Hogy Caesar oly setét tekintetű?

CASCA.
Hiszen ti is vele voltatok, vagy nem?

BRUTUS.
Nem kérdeném úgy Cascától, mi történt.

CASCA.
Ha koronával kínálták meg, s meg levén vele kínálva, ő azt keze fejével félre tolta, így, s a nép újjongatott.

BRUTUS.
Mért volt a második zaj?

CASCA.
Hát megint azért.

CASSIUS.
Háromszor újjongtak; miért a vég kiáltás?

CASCA.
Hát megint azért.

CASSIUS.
Háromszor ajánltatott neki a korona?

CASCA.
Háromszor, ha mondom. S ő azt háromszor tolta vissza, mindig szelídebben, mint előbb, s az én becsületes szomszédaim minden visszatoláskor sivalkodtak.

CASCA.
Ki nyújtá neki a koronát?

CASCA.
Hát Antonius.

BRUTUS.
Jó Casca, mondd el rendét és sorát.

CASCA.
Akaszszanak fel, ha én nektek rendét, sorát megmondhatom: csupa bolondság volt, nem vigyáztam reá. Láttam Marcus Antoniust, hogy koronát ajánlott neki: tulajdonképen nem is korona volt, hanem csak afféle párta. – S mint mondám, ő azt először félre tolá; mind a mellett, úgy gondolom, igen örömest elvette volna. Azután ismét oda nyújtá neki s ő ismét félre tolá; de, úgy gondolom, igen nehezen esett újjait róla levennie. Azután harmad ízben nyújtá neki, s ő harmadszor is félre tolá. S valahányszor lemondott róla, a gyülevész felsivalkodott, összeverte kérges tenyereit, felhányta izzadságos hálósipkáit, s oly temérdek büdös lélekzetet bocsátott ki, mivel Caesar megveté a koronát, hogy Caesar szinte megfúlt belé; mert arra elájult és lerogyott. Részemről nem mertem nevetni, félvén, hogy ha szájamat kinyitom, tele szívom magamat romlott levegővel.

CASSIUS.
Kérlek, megállj: elájult volna Caesar?

CASCA.
Lerogyott a vásártéren, habot túrt szája, s a szava is elállt.

BRUTUS.
Az meglehet; nehézség gyötri őt.

CASSIUS.
Nem, őt nem; minket, engem s tégedet. S téged, jó Casca, sújtol a nehézség.

CASCA.
Nem tudom, hogy érted; annyi bizonyos, hogy Caesar lerogyott. De ha a gizgaz nép meg nem tapsolta s piszszegette őt, a mint tetszett vagy nem tetszett nekik, miként az alakosokkal a színen szokott tenni, ne legyek becsületes ember.

BRUTUS.
Mit szólt, hogy ismét eszméletre jött?

CASCA.
Nos hát, mielőtt lerogyott, látván a köz csoportot örvendeni azon, hogy ő a koronát visszavette, megnyitá mellruháját, s oda mutatá torkát, hogy messék el. És ha én valamiféle kézmíves volnék, szálljak pokolra a gonoszokkal, ha szaván nem fogtam volna. – S így lerogyott. S mikor ismét magához tért, monda: ha szóval vagy tettel valami hibát követett volna el, óhajtaná, hogy azt ő nagyságok e bajának tulajdonítanák. Három vagy négy banya, hol állék, kiáltá: Ah a jó lélek! s teljes szívökből megbocsátának neki; de ez nem sok figyelmet érdemel: ha Caesar anyjaikat döfte volna is le, nem tesznek vala kevesebbet.

BRUTUS.
És erre ment ő oly sötéten el?

CASCA.
Igen.

CASSIUS.
Szólt Cicero is valamit?

CASCA.
Igen, görögűl beszélt.

BRUTUS.
Mi végre úgy?

CASCA.
Ha én azt nektek megmondom, soha ne nézzek többé szemetekbe. Azok, kik értették, egymásra mosolyogtak és csóválták fejöket; de, mi engem illet, nekem az görögűl volt. Több újságot is mondhatok nektek: Flavius és Marullus, Caesar szobra díszjeleinek lerángatásáért, hűvösre tétettek. Éljetek boldogúl. Több bohóság is volt még, ha emlékezném reá.

CASSIUS.
Eljösz ma hozzám estebédre, Casca?

CASCA.
Nem, el vagyok igérkezve.

CASSIUS.
Eljösz ebédre holnap?

CASCA.
Igen, ha élek, s te szándékod mellett maradsz s étkeid méltók a megevésre.

CASSIUS.
Jó! elvárlak.

CASCA.
Azt tedd. Élj boldogúl.        (Casca el.)

BRUTUS.
Mi lomha ficzkó vált ebből? tüzes,
Fürgencz fiú volt iskolás korában.

CASCA.
Az ő ma is, ha végrehajtani
Kell nagy s nemes merényeket, noha
E lomha képet öltözé magára:
E durvaság a mártás ép eszén,
Mely a gyomort készíti, hogy szavait
Jobb ízüen költhessük el.

BRUTUS.
Úgy van. De most megyek, holnap ha tán
Beszélni vágysz velem, hozzád megyek;
Avagy, ha tetszik, jőj hozzám s bevárlak.

CASSIUS.
Jövök s te addig elmélj a világról.
        (Brutus el.)
Nemes szivű vagy Brutus, ám, hiszem,
Természeted más útra fogható.
Mint melyre hajlik. Azért kivánatos,
Hogy a nemes nemessel frígyesűljön.
Ki oly erős, hogy nem csábítható?
Üld Caesar engem, Brutust kedveli.
De volnék Brutus én s ő Cassius,
Nem tántorítna meg. Ma éjtszaka
Többféle irást, mintha több külön
Polgártól jönne, hányok ablakába,
Mint arra czélzót, mily nagy véleménynyel
Vagyon nevéhez Róma; benne titkon
Érintve lesz Caesar dicsvágya is.
S hadd üljön aztán Caesar biztosan:
Megrázzuk őt, vagy rosszabb kort türünk.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott. – Utcza.

Dörgés és villámlás. Kétfelől jönnek Casca kivont karddal és Cicero.

CICERO.
Jó estét, Casca; haza vivéd-e Caesart? Mért lelkendezve, mért nézsz ily merőn?

CASCA.
S te nem rendülsz, midőn a földtömeg
Úgy reszket, mint a nád? Oh, Cicero,
Láttam vihart, midőn a szél dühe
Csomós tölgyfákat megrepeszte; láttam
A kevély tengert bőszülten felzajogni,
Míg a fenyítő felhőkig dagadt.
De mind ez éjig, mostanig, soha
Tűzzáporon keresztül nem menék.
Vagy belső háború van fenn az égben,
Vagy az istenekre vakmerő világ
Gyújtá fel azt, hogy küldjön pusztulást.

CICERO.
Ki látott ily csodákat valaha?

CASCA.
Egy köz rab (arczúl őt jól ismered)
Feltartva balját, olyan lánggal égett,
Mint húsz szövétnek és még is keze
Tüzet nem érző, sértetlen maradt.
Ezen fölűl (azóta kardomat
Le nem tevém) a Capitol felé
Oroszlánnal találkoztam, ki rám
Mereszkedék, mogorván elhaladt
S bántatlanúl hagyott. Száz halovány
Nő ment csoportban máshol, rémüléstől
Arczváltozottan, kik megesküvének,
Hogy egészen lángban népet láttanak
Künn járni fel s alá; s az éjmadár
Világos délben ült a közteren
Vijjogva és huhogva. E csodák,
Ha ily együtt járnak, ne mondja senki:
Ez volt az ok, s hogy az természetes;
Mert úgy hiszem, vészhirdető jelek
A föld szakának, melyre szállanak.

CICERO.
Valóban zordon szellemű idő.
De dolgot ember külszinből itél meg,
Valódi czélját fel nem érheti.
Eljő-e Caesar holnap a tanácsba?

CASCA.
Igen; mert meghagyá Antoniusnak
Tudtodra adni, hogy holnap bejő.

CICERO.
Jó éjszakát; ez a zavart idő
Sétálni nem való.         (Cicero el.)

CASCA.
        Az istenek veled.
Cassius jő.

CASSIUS.
        Ki van itt?

CASCA.
        Római.

CASSIUS.
        Casca, hangod után.

CASCA.
Nem rossz füled van Cassius. Minő éj!

CASSIUS.
Derék embernek vajmi kedves éj!

CASCA.
Ki látta valaha égnek ily haragját?

CASSIUS.
Ki a földet látta ily bűnteljesen.
Részemről, én az utczákat bejártam,
Kivetve magamat a veszélyes éjnek.
És ily födetlen, mint látsz, mellemet
Kitártam a mennykő csapásinak,
S midőn a villám kék czikázata
Az ég keblét megnyitni láttatott,
Útjába álltam s lángja ellenébe.

CASCA.
De mért kisérted így az egeket?
Embernek sorsa félni és remegni,
Ha rémítéseül az istenek
Ily szörnyü hírmondókat küldenek.

CASSIUS.
Tompult vagy Casca s melynek rómait
Hevítni kéne, az életszikra benned
Hibázik, vagy hogy nem használod azt.
Halvány merőn nézsz, félsz s csodálkozol,
Látván az ég ily szertelen haragját.
De majd ha való okát meggondolod,
Mért e tüzek s e bolygó szellemek;
Miért fajul el állat és madár;
Mi tesz bohóvá aggot, s kisdedet
Bölcselkedővé; mért változnak el
E dolgok mind velök szült erejök,
Természetök s rendeltetésök ellen
Ily balszerűkké, – meg kell vallanod,
Hogy ég adá e szellemet beléjök,
Intő s ijesztő jellé téve őket
Egy képtelen kormányu hon felett.
És én egy embert mondhatnék neked,
Hasont ez ádáz éjhez, a ki dörg,
Villámlik, sírokat nyit és dühöng,
Miként az oroszlán a capitoliumnál;
Embert, személyre, mint mi, nem hatósbat,
De a ki bámulandó nagyra nőtt
S rémes, mint mind e rendkivűli vész.

CASCA.
Caesar, kit értesz, nemde Cassius?

CASSIUS.
Akárki bár. Mert most a római
Olyan tagú s kelmű mint ősei;
De hajh! apáink lelke már kihalt
S anyák szivétül kormányoztatunk:
Igánk s türelmünk gyáva nőt mutat.

CASCA.
Valóban híre van, hogy a tanács
Holnap királylyá készül tenni Caesart:
Koronát viselhet szárazon, vizen,
És mindenütt Itálián kivül.

CASSIUS.
Akkor tudom, hová döf e vasam:
Rabságtól Cassiust mentse Cassius.
Erőt gyengének ebben, büntetést
Zsarnoknak ebben adtok, istenek:
Sem kőtorony, sem rézből vert falak
S szűk légü börtön, sem kemény bilincs
A szellem erejét meg nem köthetik.
Az élet, únva földi nyűgöket,
Búcsút magának mindig képes adni.
Ha ezt tudom, tudhatja minden ember,
Hogy a mi rész önkény reám esik,
Lerázhatom kényemre.
        (Mennydörög folyvást.)

CASCA.
        Szint’ ugy én.
S minden rabnak kezében a tehetség,
Eltépni szolgasága lánczait.

CASSIUS.
S mért volna hát Caesar zsarnok? szegény
Tudom, nem volna ő farkas, hanem
Mert látja hogy a rómaiak juhok;
Nem volna ő oroszlán, csak magunk
Őzek ne volnánk. A ki nagy tüzet
Kiván éleszteni hirtelen, silány
Szalmával kezdi. Róma, mely szemét,
Mi gaz, mely ízék, hogy rossz tűzi-szerként
Oly hitványságnak, mint Caesar, derűt
S fényt adni szolgál? Hajh! de fájdalom,
Hová ragadtál? Én tán ezeket
Kész rabnak mondom; úgy, tudom, hogy értök
Felelni kell: ám fegyverzett vagyok
És a veszély engem meg nem zavar.

CASCA.
Cascának szólasz s oly egy férfinak,
Ki nem vigyorgó hírharang. Kezem rá!
S ha van, ki bármi messze lépni mer,
E láb is ott lesz.

CASSIUS.
        Így! az alku áll.
Most Casca tudd meg, néhány rómait
A legnemesb szívek közűl reá birék,
Hogy egy merényt vállaljanak velem
Becsületes veszélyü sikerért.
Most ők, tudom, Pompejus csarnokában
Várnak rám; mert e szörnyű éjszaka
Utczán mulatni s járni nem való;
S az elem alkatja olyan arczot ölt,
Mint a merény, mit kezdendők vagyunk:
Tüzest, vérengezőt, réműletest.
Cinna jő.

CASCA.
Légy csendben, itt valaki sietve jő.

CASSIUS.
Az Cinna, járásáról ismerem.
Ő jó barátunk. Cinna, hova sietsz?

CINNA.
Téged kereslek. – Nem Metellus ez?

CASSIUS.
        Nem, Casca, frigyesünk a vállalathoz.
Nem várnak, Cinna, rám?

CINNA.
        Örűlök.
Mi szörnyű éj ez! néhány társaink
Csodálatos dolgot szemléltenek.

CASSIUS.
Nem várnak engem Cinna? szólj!

CINNA.
        Igen,
Várnak reád. Oh Cassius, ha a nemes
Brutust felünkre bírnád szerezni!

CASSIUS.
Jó Cinna, légy nyugodt. Fogd ezt az írást
És hagyd a praetor székében, hogy ott
Találja Brutus; ezt hajtsd ablakába;
Az ős Brutus szobrán ragaszd fel ezt.
Onnan Pompejus csarnokába térj,
Hol megtalálandsz. Vajjon Decius
Brutus s Trebonius is ott vannak-e?

CINNA.
Mind, csak Metellus Cimber nem, ki téged
Honn felkeresni ment. Én sietek,
Ez iratokkal, a mint meghagyád.

CASSIUS.
Aztán Pompejus csarnokába térj meg.
        (Cinna el.)
Jőj Casca; mig nem nappalik, mi Brutust
Nézzük meg honn. Főbb része már mienk;
Egy ostrom még s egészen birjuk őt.

CASCA.
Oh! magasan ül a nép szivében ő.
És a mi bennünk bűnnek látszanék,
Tekintete, legdúsabb alchymiaként,
Érdem- s erényre változtatja azt.

CASSIUS.
Őt és becsét s szükségünket reá,
Igen helyesen fogád fel. Most jerünk.
Már éjfél mult s előbb mint nappalodnék,
Felverjük őt és szerződünk vele.        (Elmennek.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. – Brutus kerte.

Brutus jő.

BRUTUS.
Hejh! Lucius.
A csillagokból nem tudom kivenni,
Mi messze a nap. Hallod, Lucius!
Bár vétkem volna ilyen jól alunni.
Nos Lucius! fel, mondom, Lucius.

LUCIUS.
Híttál uram?

BRUTUS.
Vigy könyvtárszobámba gyertyát, Lucius,
S ha ég, jelentsd meg itt.

LUCIUS.
        Igen, Uram.        (El.)

BRUTUS.
Neki meg kell halni. A mi engem illet,
Személyes ok nem indít ellene,
Csupán a közjó. Ő koronát kiván.
Kérdés: ez által mily természetet vált?
A hév napfény az, mely kigyót kikölt,
S ez vigyázatra int. Koronát neki.
Igen, fulánkot adni, hogy vele
Kényére ártson. A nagyság visszaél
Hatalmával, midőn azt elszakitja
A lelkiismérettől. És valót
Itélve Caesarról, nem vettem észre,
hogy szenvedély uralkodnék eszén;
De köz tapasztalás szerint alázat
Az ifju nagyravágyás lépcseje,
A melyhez arczczal áll a felmenő;
De hátat fordít vég fokára jutva
A lajtorjának, fellegekbe néz,
Megvetve, melyen feljutott, az aljas
Lépcsőt. Így Caesar is tehet. Nehogy
Tehessen, előzzük őt. S mert a vitály
Nem kap hitelt az által, a mi ő most,
Fordítsuk így: az a mi most, ha megnő,
Ilyen meg olyan túlságokra hág.
Tekintsük úgy, mint a kigyótojást,
Mi ha kikél, mérges lesz, mint faja;
Azért a héjban gyilkoljuk meg őt.
Lucius visszajő.

LUCIUS.
Uram, szobádban ég a gyertya már.
Kovát keresvén, ezt a zárt irást
Találtam ablakodban, s bizonyos,
Hogy ott nem volt, midőn fekünni mentem.
        (Levelet nyújt.)

BRUTUS.
Lefekhetel ismét, még nincs reg. Fiú,
Nincs holnap Martiusnak idusa?

LUCIUS.
        Nem tudom, uram.

BRUTUS.
Tekintsd a naptárt s hozz felőle hirt.
        (El.)

LUCIUS.
Igen, uram.

BRUTUS.
A légben fenndöbörgő párafény
Elég világot ád; olvashatok.
        (Felbontja a levelet s olvas.)
„Brutus te alszol? ébredj s lásd magad.
Rómának kell-e hát? – szól, üss, javíts.
Brutus, te alszol? ébredj!”
Több ilyen elszórt unszolásokat
Szedtem fel immár.
„Rómának kell-e?” ezt így tölthetem be:
Rómának egytől kell-e félnie?
Elődim Róma tériről kiverték
Tarquiniust királylyá lettekor.
„Szólj, üss, javíts.” Beszélni s ütni
Szólittatom fel? Róma! fogadom,
Csak jobbulás kövesse, megnyered
Brutus kezétől mind, a mit kivánsz.
Lucius jő.

LUCIUS.
Tizennégy napja mult el Martiusnak.
        (Kopogás kün.)

BRUTUS.
Jól van; de menj, zörögnek a kapun. –
        (Lucius el.)
Mióta Cassius Caesar ellen unszolt,
Nem alhatám. A veszélyteli
Tett megtevése s gondolása közt
Egész idő olyan, mint rémalak,
S borzalmas álom. Akkor a halandó
Életművek s a genius tanácsot
Ülnek s az ember alkotmánya, mint
Egy kis királyság háborog magában
S a zendülésnek sorsát szenvedi.
Lucius visszajő.

LUCIUS.
Testvéred Cassius van a kapun
És látni kíván.

BRUTUS.
Maga van?

LUCIUS.
Nem, vannak többen is vele.

BRUTUS.
Isméred őket?

LUCIUS.
Nem, uram, kalapjok a fülig lenyomva,
Palásttal arczok félig födve van,
Hogy semmikép, egy jelről sem birom
Kitudni őket.

BRUTUS.
Ők, a párt. Bocsásd be.        (Lucius el.)
Oh összeesküvés! szégyenled-e
Éjjel mutatni vészes arczodat,
Hol legszabadabb a rossz? Úgy hol találsz
Barlangra nappal, mely elég setét
Szörnyarczodat befedni? Ne keress.
Öltözz’ mosolyba s nyájasságba; mert ha
Természetes képedben állsz elé,
Nem mély eléggé Erebus maga,
Hogy eltakarjon a gyanú előtt.
Cassius, Casca, Decius, Cinna, Metellus, Cimber és Trebonius jönnek.

CASSIUS.
Félek, nyugalmad ellen vétkezünk.
Jó reggelt Brutus; nem háborgatunk?

BRUTUS.
Most keltem; ébren virrasztám az éjt.
Ismérem mind e férfi társidat?

CASSIUS.
Egytől egyik. S közöttük nincs, ki nem
Tisztelne, s mind ohajtják, hogy magadról
Oly véleménynyel volnál, mint a melylyel
Viseltetik minden jobb római.
Ez itt Trebonius.

BRUTUS.
        Üdvözlöm őt.

CASSIUS.
Ez Decius Brutus itt.

BRUTUS.
        Üdvözlöm őt is.

CASSIUS.
Ez itt Metellus Cimber, Casca, Cinna.

BRUTUS.
Üdvözve légyenek!
Mi éber gond vetette fel magát
Szemeitek és az éj közé?

CASSIUS.
Egy szóra kérlek.
        (Brutus és Cassius halkan beszélnek.)

DECIUS.
Itt van kelet; nem a nap kél-e itt?

CASCA.
        Nem.

CINNA.
Sőt megbocsáss, igen, s amott a szürke csík
A fellegek közt a nap hirnöke.

CASCA.
Valljátok meg, hogy mind ketten csalódtok.
Itt, merre kardom vége áll, kel a nap,
Mi jóval inkább dél iránt esik,
Az évnek ifjuságát számba éve;
Csak két hó mulva virrad majd fölebb
Éjszak felé; és a magas kelet,
Mint a capitolium áll, emerre van.

BRUTUS.
Mind és egyenként adjatok kezet.

CASSIUS.
Határzatunkra esküdjünk hitet.

BRUTUS.
Nem, semmi esküvés! Ha ember arcza,
Ha lelki gyötrelmünk s a kor hibái
Csekély ok, akkor menjünk szét s kiki
Keresse lomha ágyát jó korán.
A nagyra látó önkény hadd tiporjon.
Mig el nem hullunk sors szerint. De ha
Ezekben, mint hiszem, van annyi tűz,
Hogy lelket adjon gyávának s a lágy nőt
Vitézzé edzze: úgy, jó honfiak,
Mi inger kell még, mint saját ügyünk,
Mely jobbitásra unszoljon? mi frigy,
Mint hallga rómaiak, kik szavokat
Adák s azt vissza nem veszik? mi eskü,
Mint emberségnek emberség lekötve,
Hogy ez legyen, vagy érte elesünk.
Esküdjenek pap, gyáva s a ravasz,
Gyarló öreg s oly tűrő lelkek, a kik
Bántalmat megköszönnek; esküdjék
Rossz ügyben oly nép, melyhez nem bizunk;
De meg ne fertőztessük e merény
Őszinteségét s elszánt lelkeink
Buzgalmát, azt gondolva, hogy nekünk is
Az ügy- vagy tettre nézve eskü kelle;
Holott azon nemes vér, mely pezseg
Minden rómaiban, korcscsá aljasúl,
Mihelyt a legkisebb részt megszegi
Igéretéből, melyet fogadott.

CASSIUS.
Hát Cicero? ne kémleljük ki őt?
Úgy vélem, ő velünk fog tartani.

CASCA.
Ne hagyjuk őt ki.

CINNA.
        Nem, nem semmikép.

METELLUS.
Oh, foglaljuk le őt! ezüst haja
Megszerzi a jó véleményt reánk,
S szavakat veend javalni tetteinket.
Kezünket, az lesz a hír, bölcs esze
Izgatá, s korunk szilaj heve
Tekintetével födve nem tünik fel.

BRUTUS.
Oh hagyjuk őt, ne nyiljunk meg neki.
Ő semmi vállalatnak nem barátja,
Mely mástól származott.

CASSIUS.
        Hát hagyjuk őt.

CASCA.
Valóban ő nem alkalmas.

DECIUS.
Senkit ne bántsunk, mint Caesart magát?

CASSIUS.
Jól emlékeztetsz; mert Antoniusnak,
Kit Caesar úgy szeret, nem volna jó
Túl élni Caesart; álnok kontatóra
Fogunk találni benne, és hatalma
Oly messze terjedő, ha neveli,
Hogy bajba hozhat; jobb elejét vegyük
S essék együtt Caesar s Antonius.

BRUTUS.
Ádázat volna, Cassius, leütnünk
A főt s aztán a testet széttagolni:
Ölésben düh, kajánság azután:
Antonius Caesarnak tagja csak.
Ne hentesek, de áldozók legyünk.
Mi Caesar lelke ellen támadunk fel,
S lélekben nincs vér. Vajha, Cassius,
Férnünk lehetne Caesar szelleméhez
S el nem tagolni Caesart! hajh, de érte
Caesarnak vérzeni kell. S nemes barátim,
Öljük meg őt bátran, ne dühösen:
Metéljük őt fel istenek toráúl,
Ne konczoljuk, mint ebnek szánt dögöt.
Tegyen szivünk, mint álnok úr, ki szolgát
Vad tettre bujtogat s ha téve van,
Feddőzni látszik; ez majd azt mutatja,
Hogy nem kaján; szükséges volt müvünk.
S ha ezt a nép ily szemmel nézi majd,
Orvosnak mondatunk, nem gyilkosoknak.
Mi illeti Antoniust, feledd el őt:
Ő nem hatalmasb, mint Caesar keze,
Caesar fejének estivel.

CASSIUS.
Én tartok tőle még is, mert azon
Rögzött barátság Caesarhoz –

BRUTUS.
Ah! Cassius, ne is gondolj reá.
Ha szereti Caesart, mind, a mit tehet,
Caesarra emlékezni s érte halni,
S ez több mint tőle telnék; vad gyönyör,
Játék, tivornya foglalták el őt.

TREBONIUS.
Ne bántsuk, nincs mit tőle tartani;
Ő élni, s még ezen kaczagni fog.        (Óraütés.)

BRUTUS.
Csitt! hány lehet?

CASSIUS.
        Az óra hármat üt.

TREBONIUS.
Ideje, hogy menjünk.

CASSIUS.
        Kétséges nagyon,
Vajon ma Caesar eljövend-e vagy nem?
Mert egy kor óta a büvökre hajt,
Ellenkezőleg, mint elébb itélt
Szertartás, álom s képzelmek felől.
Lehet, hogy e most megjelent csodák,
Ez éj szokatlan ijedelmei
S az augurok jövendölései
Ma visszatartják a capitoliumból.

DECIUS.
Attól ne tarts; ha úgy van eltökélve,
Én másra bírom. Ő szereti hallani,
Hogy szarvorrút fa, medvéket tükör,
Oroszlánt háló, elefántot verem
S embert hizelgés ejt meg; ám ha mondom,
Hogy ő utálja a hizelkedőt,
Azt mondja, úgy van, s evvel leggonoszbúl
Le van hizelgve. Bizzátok reám.
Kedvének én majd jó irányt adok,
És elhozandom a capitoliumba.

CASSIUS.
Nem úgy; mind elmegyünk meghíni őt.

BRUTUS. .
Nyolcz órakor, legkésőbb, nemde úgy?

CINNA.
Nyolcz órakor ne hibázzék senki is.

METELLUS.
Cajus Ligarius boszús reá,
Mert megszidá, hogy Pompejust dicsérte.
Csodálom, hogy rá nem gondoltatok.

BRUTUS.
Menj, jó Metellus hozzá: engem ő
Szeret, s adék is rá okot neki.
Csak küldd el; én majd elkészítem őt.

CASSIUS.
Ránk virrad immár; Brutus, elhagyunk.
Széledjetek barátim, és kiki
Megemlékezzék, mit szólott, s magát
Viselje mint valódi római.

BRUTUS.
Jó kedvvel, urak, s vidáman nézzetek.
Ne hordjuk szándokunkat arczainkon;
Viseljük azt úgy, mint szinészeink:
Kimért szilárdan s lankadatlanúl.
S most járjatok mindnyájan boldogúl.
        (Brutuson kívül mind el.)
Hejh! Lucius! erősen alszik; semmi baj.
Éldeld a szender mézes harmatát:
Még nincsenek rém- s ábránd-képeid,
Miket az őrgond emberagyba vet;
Azért van oly ép álmod.
        Portia jő.

PORTIA.
Brutus, uram!

BRUTUS.
Hogy’ Portiám? mit gondolsz, mért kelél fel?
Nem válik épségedre a durva, hűs
Reggelnek kitenni gyenge testedet.

PORTIA.
Neked sem Brutus; tegnap nem szelíden
Szökél el ágyamtól; a vacsorát
Félben szakasztván, járál fel s alá,
Mélázva és sohajtva, s karjaid
Keresztbe vetve; és ha kérdezélek,
Szemet meresztél zordonúl reám,
Hogy sürgetőztem, rázád fejedet,
És tűrtelen lábaddal tombolál.
Unszoltalak még is; te nem feleltél,
Hanem haraggal mozdúlt meg kezed;
Távoznom intél. Távoztam, nehogy
Neveljem még békétlenségedet,
Mely már lobogni látszott, és mivel
Hivém, hogy az szeszély játéka csak,
Mely minden embert néha megkerűl.
Ez enni nem hágy, szólni és alunni,
S ha oly hatalma volna képeden,
Mint lelkeded már elváltoztató
Nem ismernék rád. Kedves Brutusom,
Tudasd okát gyötrelmidnek velem.

BRUTUS.
Nem jól vagyok, s ez minden.

PORTIA.
Oh, Brutus bölcs, s ha elhagyná egészség,
Keresne módot megszerezni azt.

BRUTUS.
Hisz’ azt teszem; jó Portia, menj alunni.

PORTIA.
Brutus beteg? hát üdvösséges-e
Így járni öltözetlen és beszíni
A gőzös reggel nedveit? Beteg?
És még is ép ágyából megszökik,
Az éjnek ártó mételyén daczolni,
S a láztartalmu romlott levegőt
Kisérti, hogy nevelje még baját?
Nem, Brutus, téged belső baj fogyaszt,
Mit tudnom kéne helyzetem érdeme
S jogánál fogva. S íme térdimen,
Egykor magasztalt bájaimra, kérlek,
Szerelmi esküidre s a nagy eskre
Mely összekapcsolt és egygyé teve:
Közöld velem, magaddal, ten feleddel,
Miért vagy ily levert, s mi férfiak
Kerestek az éjjel: mert itt voltanak,
Hat vagy heten, kik arczokat
Még a homály előtt is elfödék.

BRUTUS.
Ne térdepelj, szerelmes Portiám.

PORTIA.
Ha Brutusom volnál, nem kellene.
Mondd, házassági szerződéseinkben
Ki volt-e kötve, hogy nekem tilos
Titkodba látnom? és feled vagyok,
De csak határok közt s feltét alatt;
Hogy ágyat, asztalt oszthatok veled
S beszélek néha? Csak külvárosában
Lakom kegyednek? Oh, így Portia
Ágytársa csak Brutusnak, nem neje.

BRUTUS.
Becsületes s igaz nőm vagy, s nekem
Oly drága, mint véremnek csepjei,
Melyek setét szivemhez ömlenek.

PORTIA. .
Ha ez való, úgy tudnám titkodat.
Némber vagyok, megvallom; mindazáltal
Oly némber, a kit Brutus vett nejül;
Némber vagyok, de feddtelen nevű:
Cato leánya. Véled, ily atyától
Származva, s ily férj mellett, nem vagyok
Erősb nememnél? Mondd szándékodat,
S fel nem födendem azt; erőmet én
Kemény próbára tettem: czombomon
Önként sebet ejték; ezt türelmesen
Viselhetém, s ne férjem titkait?

BRUTUS.
Oh istenek ti, tégyetek e nemes
Asszonyra méltóvá. De hallga! künn
        (Kopogás kívül.)
Kopognak; menj be kissé Portia,
S kebledbe tárom nem sokára majd
Szivemnek titkait.
Kifejtem előtted minden czélomat,
Bús homlokomnak minden képjelét.
Hagyj el legitt.        (Portia el.)
Lucius és Ligarius jő.
        Lucius, ki zörgetett?

LUCIUS.
Itt egy beteg, ki szólni jő veled.

BRUTUS.
Ligarius, kit említett Metellus.
Távozz’ fiú. Hogyan, Ligarius?

LIGARIUS.
Fogadj jó reggelt e bágyadt ajakról.

BRUTUS.
Mi rossz időben vagy beteg, derék
Ligarius. Kivánnám, kór ne volnál.

LIGARIUS.
Kór nem vagyok, ha Brutus tettre készül
Mely a becsületnévre érdemes.

BRUTUS.
Oly tettre készülök, Ligarius,
Füled ha volna ép meghallani.

LIGARIUS.
Az istenekre, kiknek Róma hódol,
Im itt lemondok minden nyavalyáról.
Oh lelke Rómának, derék fiú,
Becsületes vér sarjadéka, te
Bennem, mint bűvölő, felizgatád
Az elhalt szellemet. Most küldj, parancsolj,
És én lehetlen dolgokkal vivok, sőt
Legyőzöm őket. Mit kell tenni, szólj?

BRUTUS.
Oly munkát, melytől a beteg kigyógyúl.

LIGARIUS.
S nem, a mitől beteg lesz, a ki ép?

BRUTUS.
Úgy van! s miből áll, Cajus, elbeszélem,
Ahhoz menet, kit érdekel.

LIGARIUS.
        Vezess;
Követlek újan feltüzelt kebellel,
Megtenni, nem tudom mit; ám elég, hogy
Brutus vezérel.

BRUTUS.
        Jer, kövess tehát.         (El.)

II. SZÍN.

Caesar palotája.
Dörgés, villámlás. Caesar jő éji köntösben.

CAESAR.
Sem föld, sem ég nem nyughatott az éjjel.
Calpurnia alva háromszor kiáltott:
Segítség! Caesart gyilkolják. – Ki van benn?
Szolga jő.

SZOLGA.
Uram!

CAESAR.
Menj a papokhoz, mondd áldozzanak.
S hozd véleményök hírét a sikerről.

SZOLGA.
Igen, uram.        (Szolga el.)
Calpurnia jő.

CALPURNIA.
Mit gondolsz, Caesar? szándékod kimenni?
Ma hazunnan távoznod nem kellene.

CAESAR.
Caesar megyen. Mind a még ijeszte,
Hátam megett állott, ha látni fogja
Caesarnak arczát, semmivé tünik.

CALPURNIA.
Caesar, jelekre nem hajték soha;
Most elrémítenek. Van itt egy ember,
Ki az általunk látott s hallott felett
Borzasztó látványt mond az őr körűl,
Az utcán nő oroszlán kölykezett;
A sírok megnyilának s felveték
Holtaikat, és a fellegek között
Tüzes vad férfiak harczoltanak,
Sorban, csapatban, egész hadrend szerint,
Hogy vér hullott le a capitoliumra.
A léget hadzaj verdesé: lovak
Nyihogtanak s a haldoklók nyögének,
S lelkek zsibongva zúgtak fel s alá.
Oh Caesar, rendkívüli tünemény ez:
Én rettegek.

CAESAR.
Mit a hatalmas istenek
Végzének, azt mi mellőzhetjük-e?
S Caesar még is megyen; mert e jelek
Úgy a világot, mint őt illetik.

CALPURNIA.
Koldús ha vész, nem tűn fel üstökös.
Ha fejedelemnek halni kell,
Lánggal jelenti azt az ég maga.

CAESAR.
A gyáva többször hal meg sír előtt,
A bátor egyszer ízli a halált.
Minden csodák közt, melyeket tudok,
Legrendkivülibbnek találom azt,
Hogy ember félni tud,
Holott a kényszerű vég, a halál
Eljő, ha jönnie kell.
Szolga visszajő.
        Mit szólnak jósaim?

SZOLGA.
Nem akarják, hogy ma távozzál hazunnan;
Egy áldozatnak felbontván belét,
Nem lelhetének szivet a baromban.

CAESAR.
Ez istenektől gúny a gyávaságra:
Szivtelen marha volna Caesar úgy,
Ha félelemből honn maradna most.
De nem marad. Jól tudja a veszély,
Hogy nála Caesar még veszélyesebb:
Mi két oroszlán egy napon születtünk,
De a korosb és rettenőbbik én.
És Caesar menni fog.

CALPURNIA.
        Hajh! bölcseségedet
Bizalmad ejti meg! Ne menj ma el;
Mondd félelmemnek, a mi honn maraszt,
Nem a tiédnek. Majd Antoniust
Küldjük tanácsba, és az mondja meg,
Hogy most bajod van. Oh hagyj térdemen
Esengve tőled megnyerhetnem ezt.

CAESAR.
Antonius hadd mondja, hogy bajom van;
S szeszélyedért ma itthonn maradok.
Decius Brutus jő.
Itt Decius Brutus; majd ő hírt viszen.

DECIUS.
Dicső Caesar, jó reggelt s minden üdvöt.
Jövök, hogy a tanácsba híjalak.

CAESAR.
S épen jókor jövél, hogy megvigyed
Senatoroknak üdvözlésemet,
És hogy ma nem megyek; nem mehetek!
Nem igaz; hogy nem megyek? még jobban az.
Nem akarok, mondd meg Decius nekik.

CALPURNIA.
Mondd, hogy beteg.

CAESAR.
        Caesar hazudjon-e?
Oly messze ért el hóditó karom,
S most félve szóljak ősz szakálluaknak?
Mondd, hogy ma Caesar menni nem akar.

DECIUS.
Hatalmas Caesar, tudnom hagyd okát,
Mert megkaczagnak majd, ha így beszélek.

CAESAR.
Akaratom az ok; mondd, hogy nem akarok.
És a tanácsnak tudni ezt elég.
Személyes nyugtatásodúl azonban,
Mivel szeretlek, ím okát adom:
Calpurnia nőm tartóztat honn maradnom.
Azt álmodá, hogy látta szobromat,
Mely, mint szökőkút száz csövön, csupa
Vért áradott. S több izmos római
Mosolygva fürdeté meg benn’ kezét.
S ő ebben intést, gyászos jóslatot,
Gonosz jövendőt lát, és térdein
Kért honn maradnom ez napon.

DECIUS.
Balúl van így ez álom fejtegetve;
Az szép, szerencsés látomány vala,
Képszobrod több nyiláson vért buzogva,
Melyben mosolygva rómaiak fürödtek,
Jelenti, hogy nagy Róma éltető
Vért szí belőled és nagy emberek
Ereklye- s díszjelűl kérendik azt.
Calpurníának álma ezt jelenti.

CAESAR.
S ez értelemben jól fejtéd meg azt.

DECIUS.
Hát még ha hallanád, mit én tudok.
De halld: dicső Caesarnak koronát
Határozott adni a tanács. S ha most
Azt mondatod, hogy jönni nem akarsz,
Szándéka megfordulhat. E fölött
Gúny tárgya is lehetne, mondanák majd:
Halaszszuk más időre a gyülést,
Ha Caesar nője jobbat álmodik.
Ha Caesar rejtezik, nem fognak-e
Sugdosni: íme Caesar fél. Bocsáss meg,
Bocsáss meg, Caesar: mert vonzalmam az,
Mely ezt javadra sürget mondanom.
S e vonzalomnak enged minden ok.

CAESAR.
Most látni, félelmed mily dőre volt,
Calpurnia; szégyenlem, hogy hallgaték rá.
Add köntösöm, mert én megyek.
Publius, Brutus, Ligarius, Metellus, Casca, Trebonius, Cinna jönnek.
És nézzed, itt jön értem Publius.

PUBLIUS.
Jó reggelt, Caesar.

CAESAR.
Légy üdvöz, Publius.
S Brutus, te is fenn vagy már ily korán?
Jó reggelt Casca.        Ah Ligarius,
Oly ellened nem volt Caesar soha,
Mint a gonosz láz, mely így elsanyart.
Hány óra?

BRUTUS.
Épen nyolcz mult.

CAESAR.
        Köszönöm
A figyelmet s fáradástokat.
        Antonius jő.
Antonius ím, ki hosszan éjjelez,
Már fenn van. Jó reggelt, Antonius.

ANTONIUS.
Dicső Caesar! légy üdvöz.

CAESAR.
        Mondjátok, hogy benn elkészüljenek.
Nem szép, hogy ily sokáig váratok rám.
Ah Cinna, ah Metellus! S im Trebonius;
Beszédem van veled, vagy egy órai.
Megemlékezzél, hogy hozzám beszólj,
S közel maradj, hogy rá megemlékezzem.

TREBONIUS.
Igen Caesar.        (Félre).
        Majd oly közel leszek, hogy
Legjobb barátid távolabb kivánnak.

CAESAR.
Jertek, barátim, egy kis borra be,
S mint jó barátok, aztán indulunk.

BRUTUS.
        (félre).
Hogy a mint nem mindenkor egy oh Caesar,
Brutus szivének fáj e gondolat.

III. SZÍN.

Utcza a Capitolium közelében.

Artemidorus jő, írást olvasva.

ARTEMIDORUS.
„Caesar, őrizkedjél Brutustól; ódd magad Cassiustól; ne közelíts Cascához; szemmel tartsd Cinnát; ne higyj Treboniusnak; vigyázz Metellus Cimberre; Decius Brutus nem szeret; Cajus Ligariust megbántottad. Egy vélemény bírja mind ezeket, s az Caesar ellen van intézve. A bizakodás útat nyit összeesküvésre. Ha halhatatlan nem vagy, nézd körűl magadat. A hatalmas istenek ójanak meg. Híved Artemidorus.”
Itt állok meg, míg Caesar erre jő,
S kérő levélként nyujtom ezt neki.
Sir rajta lelkem, hogy bármely erény
A vetély fogát ki nem kerülheti.
Ha ezt elolvasod, Caesar, megélsz;
Ha nem, árulókkal czimborál a sors.         (El.)

IV. SZÍN

Más része ugyanazon utczának Brutus háza előtt.

Portia és Lucius jönnek.

PORTIA.
Fuss, kérlek, a tanácsházhoz, fiú;
Ne válaszolj, csak menj le szaporán.
Mért állasz?

LUCIUS.
Hogy megértsem, mit üzensz.

PORTIA. .
Óhajtanám, hogy légy ott, majd meg itt,
Előbb, mint mondhatom, mi dolgod ott.
Oh légy velem szilárdság, és szoríts
Egy nagy hegyet szivem s nyelvem közé.
Van férfi lelkem, ámde nő erőm.
Nőnek mi terhes titkot tartani!
Még most is itt vagy?

LUCIUS.
        Mit tegyek, asszonyom?
Szaladjak a tanácsházhoz s ne többet?
S így visszatérjek hozzád és ne többet?

PORTIA. .
Hozz hírt fiú, miként van urad. Beteg volt,
Midőn kiment; és Caesar mit csinál,
Jegyezd meg jól s mi kérők környezik.
Csitt! mely zaj ez, fiú?

LUCIUS.
Nem hallok semmi zajt.

PORTIA. .
        Kérlek figyelj.
Zsibongást hallék, mint a harczi zaj.
S a szél a capitoliumtól hajtja erre.

LUCIUS.
Hidd, asszonyom, nem hallok semmit is.
        A Jós jő.

PORTIA. .
Ember közelb! honnan jősz?

JÓS.
Épen hazulról asszonyom.

PORTIA.
Hány óra most?

JÓS.
        Kilencz körül.

PORTIA.
Caesar vajjon tanácsba ment-e már?

JÓS.
Nem még, s magam is most foglalok helyet,
Hogy lássam őt, mikor tanácsba megy.

PORTIA.
Kérelmed van Caesarhoz, nemde az?

JÓS.
Van asszonyom; ha Caesar oly kegyes lesz
Caesarhoz, engem meghallgatni, úgy
Megkérem őt, ügyeljen ön javára.

PORTIA.
Talán veszélyt tudsz, mely őt környezi?

JÓS.
Még nem tudok, de félek eshetőt.
Jó reggelt! itt az utcza szűk nagyon;
A sok tolongó, mely nyomába jár,
Praetor, tanácsos s köz kérelmezők
Agyon nyomnának gyarló öreget.
Téresb helyet választok, hogy beszéljek
Caesarral, majd ha arra átmenend.        (El.)

PORTIA.
Be kell vonulnom. Ah mi gyenge szer
A női szív. Ó Brutus! istenek
Segítsenek merényedben. – Bizony,
Ez a fiú meghallja. – Brutus olyat
Kér, mit Caesar megadni nem akar.
Oh én alélni kezdek. Lucius menj,
Ajálj uradnak, mondd: vidor vagyok.
Térj vissza aztán s hozz hírt, mit üzen.        (El.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Capitolium. – A Tanács ül.

Egy sereg nép a capitoliumba vivő utczán, közöttük Artemidorus s a Jósok. Trombitaszó. Caesar, Brutus, Cassius, Casca, Decius, Metellus, Trebonius, Cinna, Antonius, Lepidus, Popilius, Publius, s Mások.

CAESAR.
Im eljött Martiusnak idusa.

JÓS.
Igen Caesar, de nem múlt el.

ARTEMIDORUS.
Légy üdvöz Caesar, olvasd e levelkét.

DECIUS.
Óhajtná Trebonius, ha érkezendel,
Alázatos kérelmét áttekintnéd.

ARTAMIDORUS.
Enyémet olvasd, oh Caesar előbb;
Ez Caesart legközelbről illeti.
Nagy Caesar, olvasd.

CAESAR.
        A mi minket illet,
Végűl maradjon.

ARTEMIDORUS.
Oh Caesar ne hagyd el;
Olvasd legitt.

CAESAR.
        Ez a ficzkó bolond?

PUBLIUS.
Tágulj fiú.

CASSIUS.
Mit sürgetőzöl kérelmeddel utczán?
A capitoliumba jőj.
(Caesar bemegy, a többi utána. A Senatorok fölkelnek.)

POPILIUS.
Óhajtom, hogy ma czélt érjen merénytek.

CASSIUS.
Merény, Popilius?

POPILIUS.
        Élj boldogúl.
        (Caesar felé megy.)

BRUTUS.
Mit monda Popilius Lena?

CASSIUS.
Kivánta, hogy ma czélt érjen merényünk.
Szándékunk, félek, felfödöztetett.

BRUTUS.
Nézd, mint közelget Caesarhoz; figyelj rá.

CASSIUS.
Serényen Casca, mert megelőztetünk.
Most mit tegyünk, Brutus? Ha ez kisűl,
Cassius vagy Caesar nem tér vissza többé;
Kivégzem magamat.

BRUTUS.
        Légy nyugodt Cassius,
Popilus nem dolgainkról beszél.
Mert, nézd, mosolyg, s Caesar nem változik.

CASSIUS.
Trebonius jól tudja idejét,
Mert félrevonja már Antoniust.
        (Antonius s Trebonius el.)
Caesar s a Senatorok üléseiket elfoglalják.

DECIUS.
Hol van Metellus? jőjön és legott
Caesarnak a kérelmet nyujtsa be.

BRUTUS.
Helyén van már; közelb s pártoljuk őt.

CINNA.
S te Casca első vagy, ki kart emelsz.

CAESAR.
Mind itt vagyunk? mi tárgy van hátra még,
Mit Caesar és tanácsa rendbe hozzon?

METELLUS.
Dicső, fenséges s nagy hatalmu Caesar,
Metellus Cimber székedhez borúl
S alázott szivvel –        (Letérdel.)

CAESAR.
        Kénytelen vagyok
Szavadba vágni Cimber; e csuszás,
E szolga hajlongás képes lehet
Köz emberek vérét felgyujtani,
Gyermektanácsként szándékot s határzást
Megváltoztatni. Dőrén azt ne hidd,
Hogy Caesar vére olyan pártütő,
Mely olyanért, mi csak bolondra hat,
Valódiságából felolvadozzon:
Az édes szókat, mélyen görbedő
Hajlongást értem s rossz kopóhízelgést.
Testvéred végzet által üzetett ki,
S ha most te érte hajlongsz, kérsz, hizelgesz,
Felrúglak, mint ebet. Caesar, jegyezd meg ezt,
Igaztalant nem tesz, s azért nem is
Engesztelődik ok nélkül.

METELLUS.
Nincs hát becsesb szó, mely Caesar fülében
Kedvesb zengésű volna, mint enyém,
Hogy visszahíja számüzött öcsémet?

BRUTUS.
Kezedet, de nem hizelgve, csókolom,
Caesar, könyörgve, hogy legott adassék
Szabadság visszatérni Publiusnak.

CAESAR.
Hogy’? Brutus!

CASSIUS.
Bocsánatot, Caesar, bocsánatot.
Lábadhoz omlik íme Cassius,
Felmentetését kérve Publiusnak.

CAESAR.
Volnék miként ti, hajlanám; ha kérni
Tudnék, hajthatna kérelem. De én
Szilárd vagyok, mint éjszak csillaga,
Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre
Hasonló nincs az égnek boltozatján.
Számatlan szikra festi az eget;
És mindenik tűz, fénylő mindenik,
De egy vagyon csak, mely helyén marad:
Úgy a világ is fel van bútorozva
Emberrel, s embervér, hús mindenik
S érző; de mind e szám között csupán
Egyet tudok, ki víhatatlanúl
És rendületlen megmarad fokán.
Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom
Az által is, hogy eltökélt valék
Számüzni Publiust, s elszánt vagyok
Számüzetésben hagyni őt.

CINNA.
        Oh Caesar –

CAESAR.
El innen! Olympot felforgatni törsz?

DECIUS.
Nagy Caesar!

CAESAR.
        Brutus nem hiába térdel-e?

CASCA.
Kéz, szólj helyettem.
(Casca nyakon döfi Caesart; Caesar megragadja karját; azután többektől s végre Brutustól döfetik meg.)

CAESAR.
Brutus te is? úgy halj meg Caesar.
(Meghal. A Nép s Senatorok zavarodva visszavonúlnak.)

CINNA.
Váltság! szabadság! meghalt a bitorlás.
El! hirdessétek utczáinkon ezt.

CASSIUS.
Szószékre fel s kiáltsa valaki:
Váltság! szabadság!

BRUTUS.
Nép és tanács, megállj, ne féljetek.
A nagyravágyás bűne meglakolt.

CASCA.
Szószékre, Brutus.

DECIUS.
        És te Cassius.

BRUTUS.
Hol Publius?

CINNA.
Teljes zavarban itt e lázadástól.

METELLUS.
Együtt szilárdan álljatok, ha tán
Caesarnak egy barátja –

BRUTUS.
Állást ne említs. Publius, nyugottan.
Személyed nincs szándékunk bántani
S egy rómait sem; mondd meg ezt nekik.

CASSIUS.
És hagyj el, Publius; ne hogy korodnak
Árthasson a nép, mely felénk rohan.

BRUTUS.
Tedd azt; s a tett ne szálljon senkire,
Mint ránk, kik azt tevők.
Trebonius jő.

CASIUS.
        Antonius
Hová lőn?

TREBONIUS.
Elképedve ment haza.
És mintha végitélet volna, gyermek,
Nő, férfi, szem-meresztve fut, sikolt.

BRUTUS.
Végzet! kivárjuk most tetszésedet.
Hogy halni kell, tudjuk; csupán idő,
Miért az ember fárad s haladék.

CASCA.
S az életből ki húsz évet kivág,
Halál félelme éveit vágja ki.

BRUTUS.
Valljuk meg ezt, s így jótét a halál.
S mi Caesar jó baráti, megszegők
Halála félelmének idejét.
Hajoljatok rómaiak, és kezünket
Könyökig füröszszük Caesar vériben;
Fenjük be kardjainkat s egyenest
Köz térre innen s vérszín fegyvereinket
Fejünk fölött forgatva fenn kiáltsuk:
Bék és szabadság.

CASSIUS.
        Mosdjunk meg tehát!
Hány késő század adja majd elő
E büszke tettet még nem született
Országokban s nem ismert nyelveken.

BRUTUS.
Játékban hányszor fog még vérzeni
Caesar, ki most a pornál nem becsesben
Pompejus oszlopalján itt hever.

CASSIUS.
S mind annyiszor, hogy az történni fog,
Nevezve lesz frigyünk s a férfiak,
A kik szabaddá tették e hazát.

DECIUS.
Menjünk tehát?

CASSIUS.
        Igen! mindnyájan el.
Elül Brutus, s mi díszezzük nyomát
Rómának legjobb s bátrabb szellemeivel.
Egy Szolga jő.

BRUTUS.
Halkan! ki jő? Antonius barátja.

SZOLGA.
Uram parancsa, Brutus, térdepelnem,
Antonius parancsa így borúlnom
Lábadhoz és ott ígyen szólanom:
Brutus nemes, becsületes, bölcs, vitéz;
Caesar nagy, bátor, jó s királyi volt.
Mondd: Brutust kedvelem s becsülöm őt;
Mondd: Caesart féltem, tisztelém s szerettem.
Ha Brutus engedi, hogy Antonius
Hozzá jöhessen bizton és megértse,
Mint érdemelte Caesar a halált?
Nem fogja Caesart holtan úgy szeretni,
Mint élve Brutust; sőt követni kész
Nemes Brutusnak sorsát s lépteit
Viszályi közt e járatlan világnak,
Teljes hűséggel. Így szólott uram.

BRUTUS.
Urad derék és bölcs egy római;
Soha nem kivántam kárát. Mondd neki:
Ha itt e helyre tetszik jönnie,
Megtudhat mindent és becsületemre!
Bántása nem lesz.

SZOLGA.
        Tüstént hivom őt.         (Szolga el.)

BRUTUS.
Tudom, barátúl nyerjük őt.

CASSIUS.
        Kivánnám.
De bennem él egy gondolat,
Mely tőle tart s gyanúm mindig beüt.
Antonius jő.

BRUTUS.
De íme jön. Légy üdvöz, Antonius!

ANTONIUS.
Hatalmas Caesar, ily alant heversz!
Ily kis halomba hulltak össze minden
Diadalmid, híred, hódításaid.
Légy boldog! Uram, nem tudhatom,
Mi czélotok; ki van megérve már,
Ki vére folyjon még. Ha tán enyém,
Úgy annak jobb órája nem lehet,
Mint melyben Caesar halt, sem eszköze
Fél oly becses, mint kardotok, mit a
Világon legnemesb vér diszesít.
Kérlek, ha van haragtok ellenem,
Most mig pirosló vértől jobbotok,
Töltsétek kedveteket. Éljek ezred évig,
Oly kész halálra nem leszek soha,
Sem hely, sem mód úgy nem fog tetszeni,
Mint Caesarral megöletni s tőletek
A kor dicsői- s uralkodóitól.

BRUTUS.
Antonius, ne kérj tőlünk halált,
Bár véres ádázoknak látszatunk,
Mint jobbjaink s e tett után itélnéd.
De csak kezünket, s melyet elkövettek,
E véres munkát látod, nem szivünket:
Az irgalommal teljes, s irgalom
Rómának köz baján (mint tűz tüzet,
Úgy fojt irgalmat irgalom) tevé
Caesarral ezt. Rád nézve fegyverink
Tompák, Antonius. Karunk,
Daczára e vérműnek, és szivünk
Testvérileg fogad be szeretet-
És tiszteletben, legjobb indulattal.

CASSIUS.
Szint’ oly nyomós lesz, mint másé, szavad
Új méltóságok rendezésekor.

BRUTUS.
Csak légy türelmes, mig lenyugtatók
A népet, mely a félelem miatt
Magán kivül van. S majd okát adandjuk,
Mért tettem így, ki a midőn döfém,
Szerettem Caesart.

ANTONIUS.
        Nem kétlem bölcseségedet.
Mindenki nyujtsa most véres kezét.
Először, Brutus, rázom jobbodat;
Most Cassius, veled fogok kezet;
Most Decius, Metellus, Cinna, s most
Veled, vitézlő Casca, s jó Trebonius,
Legvégső bár, nem legkisebb szivemnek,
Veled. Ah uraim, mit szóljak? hitelem
Oly sík fenéken áll, hogy előttetek
Két rossz közűl egynek kell látszanom:
Gyávának, vagy hizelgőnek. Hogy én
Szerettelek, Caesar, oh az való!
S ha most reánk lenézhet szellemed,
Nem fáj-e kínosabban, mint halálod,
Frigyülni látnod Antoniusodat,
És rázni véres jobbját ellenidnek,
A legdicsőbb te, holt tested körében!
Oly sok szemem ha volna, mint sebed van,
Úgy könnyezők, mint véred csorg ezekből,
Az jobban illenék, mint elleniddel
Baráti szókban alkudoznom.
Bocsáss meg, Julius. – Itt vadásztak el,
Nemes vad; itt esél, s itt állanak
Vadászaid zsákmánynyal ékesítve,
Vérednek biborában. Oh világ!
Te voltál e szarvasnak erdeje,
S ő szived volt, világ. Oh mily hasonlón
Fekszel te itt a vadhoz, mely halálra
Királyok által üzetett.

CASSIUS.
        Antonius!

ANTONIUS.
Bocsáss meg, Cajus Cassisus.
Így Caesar ellenségei szólanak majd:
Mert jó baráttól ez hideg szerénység.

CASSIUS.
Nem feddlek, hogy Caesart magasztalod.
De mely kötésre lépsz velünk? akarsz
Barátaink számában lenni? vagy
Menjünk tovább, számot nem tartva rád?

ANTONIUS.
Azért fogék kezet; de szándokomtól
Valóban eltértem, meglátva Caesart.
Szeretlek mind, s barátotok vagyok,
Azon reményben, hogy megérthetem:
Caesar miért volt és miben veszélyes?

BRUTUS.
Avagy különben ez vad látomány.
Okunk oly meggondolt, Antonius,
Hogy rajta megnyugszol, habár fia
Volnál is Caesarnak.

ANTONIUS.
        Csak ezt kivánom.
S azon fölül kérem, hogy tetemét
Kitehessem a köztéren, s ott, miként
Baráthoz illik, szószékből halotti
Beszédet tartsak.

BRUTUS.
Azt megteheted.

CASSIUS.
Egy szót veled, Brutus. Te, nem tudod
Mit tészsz. Ne hagyd Antoniust
Beszédet tartani a holttest fölött.
Tudod, hogy felzudulhat majd a nép
Beszéde által?

BRUTUS.
        Megbocsáss; előbb
Én lépek a szószékre és okát
Adom Caesar halálának. Miket
Antonius mondand, kihirdetem,
Hogy engedelmünkből beszéli, s hogy
Nincs ellenünkre Caesarnak megadni
Az illető szertartást s diszeket.
Ez hasznos inkább, mint hogy ártana.

CASSIUS.
Mi eshetik, nem tudhatom; de ezt
Nem szeretem.

BRUTUS.
        Antonius, vedd Caesar tetemét.
Vádat ne mondj beszédedben reánk;
De a mi jót csak birsz Caesar felől.
S mondjad hogy engedelmünkből teszed.
Egyébre e temetkezés körül
Ne légyen gondod. S melyre most megyek,
Azon szószéken szólsz te is, ha én
Végeztem a beszédet.

ANTONIUS.
        Légyen úgy.
Én nem kivánok többet.

BRUTUS.
Készítsd tehát a testet és kövess.
        (Mind el Antoniuson kívül.)

ANTONIUS.
Oh megbocsáss, te vérző földdarab,
Hogy hentesidhez ily nyájas vagyok.
A legnemesbik férfi romja vagy te,
Ki valaha az idők hullámában élt.
Jaj a kéznek, mely e drága vért kiontá!
Sebeid fölött, kik bibor ajkaikkal
Nyilongva néma szájként hangokat
S szót kérnek tőlem, ime jósolom:
Átok csapand az embertestre le;
Beldüh s vad honfi háború sanyarja
Itáliának minden részeit;
Vér, rombolás oly nagy divatba jő;
Oly megszokott lesz minden szörnyű tárgy,
Hogy az anya csak mosolygni fog, ha látja
A harcz kezétől négygyé szelt fiát.
Irgalmat elfojt vadtét megszokása,
És Caesar lelke száguldván boszúért,
S a hő pokolból jött Até vele,
Száll e határra és uralkodói
Hangon kiáltja: pusztitás! megoldván
A harcz ebeit, hogy égre bűzhödik fel
Ezen czudar tett, emberek dögével,
Kik nyögve kérnek sírt a föld felett!
Egy Szolga jő.
Octavius szolgája, nemde az vagy?

SZOLGA.
Igen, Antonius.

ANTONIUS.
Caesar levéllel hítta őt ide.

SZOLGA.
Vevé az írást, s már uton vagyon,
S meghagyta szóval mondanom neked –
        (Meglátva a holttestet.)
Oh Caesar!

ANTONIUS.
Menj félre, sírj; szived terhelve van.
A szenvedély, látom, ragad; szemem
Tiedben látva búnak gyöngyeit,
Könyezni kezd. Uton van már urad?

SZOLGA.
Múlt éjjel innen hét mérföldre szállt meg.

ANTONIUS.
Sietve nyargalj vissza, s mondd mi történt.
Itt egy veszélyes, gyászos Róma van,
Nem biztos Róma még Octaviusnak.
Térj vissza s mondd ezt; még is várj kevéssé.
Ne menj előbb, mint én e tetemet
A térre vittem; ott beszédem által
Kikémlem, a nép mely szűvel veszi
Ez ádáz emberek határzatát.
S majd a szerint vidd hirét dolgainknak
Octaviushoz. Nyujtsad karodat.
(El Caesar testével.)

II. SZÍN.

Köztér.
Brutus és Cassius, s egy sereg Nép jő.

NÉP.
Elégtételt, elégtételt nekünk.

BRUTUS.
Kövessetek hát és hallgassatok meg.
Eredj a más utczába, Cassius,
Oszlasd meg a csoportot.
Ki engem kiván hallani, álljon itt;
Ki Cassiust, az menjen el vele.
Caesar holtának nyilván okait
Kivánjuk adni.

1. POLGÁR.
Brutust hallgatom meg.

2. POLGÁR.
Én Cassiust s így vessük öszve majd,
Külön ha meghallók, az okokat.
(Cassius el néhány polgárral. Brutus a rostrumra lép.)

3. POLGÁR.
Már a nemes Brutus fenn van; Hallgassatok.

BRUTUS.
Legyetek mindvégig türelemmel Rómaiak, hazámfiai, barátim, hallgassatok meg ügyem miatt, s legyetek csendesen, hogy meghallhassatok. Higyetek nekem becsületemért s legyetek tekintettel becsületem iránt, hogy hihessetek. Bíráljatok meg bölcseségtek szerint, s ébreszszétek fel érzékeiteket, hogy jobban ítélhessetek. Ha valaki van ezen gyülekezetben, szíves barátja Caesarnak, annak mondom, hogy Brutus szeretete Caesar iránt nem csekélyebb, mint az övé. Ha most ezen jó barát kérdezi, miért támadott fel Brutus Caesar ellen? válaszom ez: nem mivel Caesart kevésbbé szeretém, hanem mert Rómát jobban szerettem. Azt óhajtanátok-e inkább, hogy Caesar élne s mindnyájan rabokúl halnátok; mint, hogy Caesar haljon meg s ti mindnyájan éljetek szabad emberekűl? Mivel Caesar engem szeretett, megsiratom; mivel szerencsés volt, örvendek; mivel vitéz volt, becsülöm őt; de mivel nagyravágyó volt, ledöftem őt. Tehát könyű szeretetéért, öröm szerencséjén, becsület vitézségeért, s halál nagyravágyásaért. Hol van itt oly nyomorú, ki rabszolga kívánna lenni? Ha van, szóljon: mert őt bántottam meg. Hol van itt oly durva, ki római nem kívánna lenni? Ha van, szóljon; mert őt bántottam meg. Hol van itt oly alávaló, ki hazáját ne szeretné? Ha van, szóljon; mert őt bántottam meg. Megszűnöm, hogy választ adjatok.

MIND.
Senki, Brutus, senki.

BRUTUS.
Úgy tehát senkit sem bánték meg. Nem tettem Caesarral egyebet, mint a mit ti fognátok tenni Brutussal. A vizsgálat halála fölött a capitoliumban föl van jegyezve; dicsősége nem kisebbítve, a miben jeles volt; sem vétkei nagyítva, melyekért a halált szenvedte.
Antonius s mások Caesar tetemével jönnek.
Itt hozatik teste Antonius gyászkiséretében, ki ámbár megölésében részes nem volt, osztozandik halála jótéteményeiben, helyet foghatván a köz igazgatásában, mint ki nem közűletek? Evvel én távozom, kinél, valamint legjobb barátomat megöltem Róma javáért, ugyanazon tőr van számomra, ha honomnak halálomat tetszendik kívánni.

MIND.
Éljen, Brutus, éljen, éljen!

1. POLGÁR.
Diadallal vigyétek őt haza.

2. POLGÁR.
Állítsunk szobrot őseihez neki.

3. POLGÁR.
Ő légyen Caesar.

4. POLGÁR.
        Caesar jobb fele
Nyerjen Brutusban koronát.

1. POLGÁR.
Kisérjük őt örömzajjal haza.

BRUTUS.
Földieim!

2. POLGÁR.
Csitt, béke! Brutus szól.

1. POLGÁR.
        Csend, béke, hó!

BRUTUS.
Jó földieim, hadd menjek egyedűl.
Ti kedvemért maradjatok meg itt,
Tisztelni a holttestet és beszédét
Antoniusnak, melylyel engedénk
Caesar dicsőségét megadnia.
Kérlek, ne jőjön senki el velem,
Míg ő beszédét végzi.        (El.)

1. POLGÁR.
        Hó! maradjunk.
Halljuk meg Antoniust.

3. POLGÁR.
        Menjen fel a
Szószékre, hallgassuk meg őt. Nemes
Antonius, menj fel.

ANTONIUS.
        Brutusért
Irántatok hálával tartozom.

4. POLGÁR.
Mit monda Brutusról?

3. POLGÁR.
        Azt mondja, Brutusért
Mindnyájunknak hálával tartozik.

4. POLGÁR.
Jobb lesz, ha Brutus ellen nem beszél.

1. POLGÁR.
Ez a Caesar zsarnok volt.

3. POLGÁR.
Már az csak igaz.
Szerencse Rómának, hogy tőle ment.

2. POLGÁR.
Csendet, figyeljünk, mit tud mondani.

ANTONIUS.
Ti nemes rómaiak. –

TÖBBEN.
Csendet! halljuk őt.

ANTONIUS.
Barátaim, rómaiak, földieim,
Figyeljetek rám.
Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.
A rossz, mit ember tesz, túl éli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele.
Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes
Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott:
Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,
És Caesar érte súlyosan lakolt meg.
Most, Brutus engedvén s a többiek,
(S Brutus derék, becsületes férfiú),
Jövök beszélni holt Caesar fölött.
Barátom volt ő, hozzám hű s igaz.
De Brutus mondja, hogy nagyokra tört;
S Brutus derék, becsületes férfiú.
Rómába ő sok foglyokat hozott;
Váltságok a közkincstárt gazdagítá:
Ez nagyravágyását jelenti-e?
Szegény ha jajdúlt, Caesar sirt vele;
A nagyravágyásnak nem ily szelíd
Anyagból kéne szerkeztetve lenni:
De Brutus mondja, hogy nagyokra tört;
S Brutus becses, derék egy férfiú.
Láttátok, a Lupercal ünnepen,
Háromszor nyújtám a koronát neki,
S ő visszatolta. És ez nagyravágyás?
De Brutus mondja, hogy nagyokra tört,
S bizonynyal ő derék egy férfiú.
Nem szólok én, hogy Brutusnak beszédét
Czáfoljam: azt mondom csak, mit tudok.
Mind kedvelétek őt és volt miért:
Mi tilthat el most érte sírnotok?
Vad állatokba szöktél, oh itélet,
S az ember ész nélkül maradt! Türelmet!
Caesarral szívem ott a gyászpadon van:
Pihennem kell, míg hozzám visszatér.

1. POLGÁR.
Beszéde, úgy tetszik, hogy alapos.

2. POLGÁR.
Ha voltakép a dolgot megtekintjük,
Caesarral rosszúl bántak.

3. POLGÁR.
        Vélitek?
Félek, helyébe még gonoszb jövend.

4. POLGÁR.
Hallátok? megveté a koronát;
Ekként világos: nem volt nagyravágyó.

1. POLGÁR.
Ha az való: megbánja valaki.

2. POLGÁR.
Szegény! mint ég a sírástól szeme.

3. POLGÁR.
Antoniusnál nincs nemesszivűbb
Ember Rómában.

4. POLGÁR.
Hallga! szólni kezd.

ANTONIUS.
Még tegnap hasztalan daczolt vala
Caesarral a világ. Ma itt hever
S nincs oly szegény, ki bókoljon neki.
Oh honfiak, ha dühre, lázadásra
Ingerleném a lelket bennetek,
Megbántanám Brutust, meg Cassiust,
Kik, tudva van, derék jó férfiak.
Nem bántom őket hát, inkább leszek
Igaztalan holtunkhoz és magamhoz,
Hozzátok, mint oly tisztelt férfiakhoz.
De itt egy irat, rajt’ Caesar pecséte:
Vég rendelménye; házában lelém.
Csak hallja ezt a község (melyet én,
Bocsássatok meg, fel nem olvasok),
Csókolni járand holt Caesar sebeit;
Kendőket áztat szent vérébe; sőt
Emlékül egy hajszálért esdekel,
S majd haldokolva feljegyzendi vég
Intézetében s dús örök gyanánt
Utóira szállítandja.

4. POLGÁR.
Végrendeletét akarjuk hallani.
Olvasd, Antonius.

MIND.
Az iratot! Caesar végrendelését
Akarjuk hallani.

ANTONIUS.
Nyugottan, jó barátim; nem lehet
Felolvasnom; nem jó megtudnotok,
Miként valátok Caesartól szeretve.
Ti nem vagytok fa, kő; de emberek,
S mint emberek, hallván végrendelését,
Az lángra gyújt és őrületbe hoz.
Nem tudnotok jobb, hogy ti lettetek
Örökösi; mert ha tudtotokra esnék,
Mi lenne abból!

4. POLGÁR.
Olvasd a rendelést
Antonius, kivánjuk hallani
A rendelést, Caesar végrendelését.

ANTONIUS.
Békével lesztek, vártok egy kicsint?
Meggondolatlanság volt róla szólnom.
Kell tartanom, hogy a derék férfiak,
Kiknek ledöfte Caesart fegyverök,
Meg lesznek bántva általam.

4. POLGÁR.
Az árulók! derék férfiak!

MIND.
Végrendelését, a végrendelést!

2. POLGÁR.
Gaznépek, gyilkosok. Végrendelését,
Olvasd nekünk fel a végrendelést.

ANTONIUS.
Olvassam hát, ti kényszerítetek?
Csináljatok kört a holt test körül,
Hogy megmutassam a végrendelőt.
Szabad leszállnom? engedelmet adtok?

MIND.
Szálljon le.

2. POLGÁR.
Jőj le.
Antonius lejő.

3. POLGÁR.
Megengedjük.

4. POLGÁR.
Álljátok körül.

1. POLGÁR.
El a gyászpadtól, hátrább a halottól.

2. POLGÁR.
Helyet Antoniusnak; nemes Antonius!

ANTONIUS.
Nem, álljatok félrébb; ne nyomuljatok
Mind úgy felém. Vonúljatok tovább.

MIND.
Hátrább! helyet, helyet!

ANTONIUS.
Ha van könyűtök, most ontsátok el.
Ezen palástot mind ösméritek.
Emlékezem, hogy felvevé először,
Egy nyári este volt az, sátorában:
Az nap veré meg a Nerviusokat.
Nézzétek, itt járt Cassius vasa,
S mily rést csinált a fondor Casca itt;
E helytt a kedvelt Brutus döfte át,
S hogy elvoná az átkozott aczélt,
Ím mint követte Caesar vére, mintegy
Ajtóhoz futva meggyőződni, vajjon
Brutus kopogtat-e ily barátiatlan?
Mert, tudjátok, Caesarnak angyala
Volt Brutus; oh itéljetek
Ti istenek, miként szerette őt!
Ez mindenek közt legfájóbb döfés volt;
Mert a mint Caesar döfni látta Brutust,
Hálátlanság jobban mint áruló kéz
Végkép leverte. Akkor megszakadt
Nagy szíve, s arczát elfödvén palásttal,
Pompejus oszlopalján, honnan a vér
Mindegyre folyt, nagy Caesar elesett.
Oh mily esés volt ez, jó honfiak!
Elestem akkor én, ti, és mi mind,
Míg véres ármány kérkedett fölöttünk.
Oh most ti sírtok; látom, érzitek
A metsző szánalmat. De mind ez itt
Szelíd könyű még. Jó lelkek, ti sírtok,
Ámbár ruháján láttok csak sebet.
Ide nézzetek, itt fekszik ő maga,
Sebekkel rakva áruló kezektől!

1. POLGÁR.
Oh szánandó eset!

2. POLGÁR.
Oh nemes Caesar!

3. POLGÁR.
Oh siralmas nap!

4. POLGÁR.
Árulók! gazemberek!

1. POLGÁR.
Oh véres látomány!

2. POLGÁR.
Boszút kell állanunk, boszút. Tova! kutatni! égess, gyújts, ölj, vágj; ne hagyj egy árulót is életben.

ANTONIUS.
Maradjatok még, honfiak.

1. POLGÁR.
Békével ott! halljuk meg a nemes Antoniust.

2. POLGÁR.
Halljuk meg őt,
Kövessük őt és haljunk meg vele.

ANTONIUS.
Édes barátaim, ne kapjon el
A zendülés vad árja szózatomra.
Kik ezt tevék, derék, jó férfiak:
Én nem tudom, minő magán boszu
Birhatta rá; hisz bölcs, jó férfiak,
S nincs benne kétség, számot adnak érte.
Én nem jövök kilopni szűtöket.
Én szónok, milyen Brutus, nem vagyok.
Hanem miként ismertek, egyszerű,
Őszinte ember, a ki szeretém
Barátomat, s ezt jól tudák azok,
Kik róla nyilván szólnom engedének.
Sem szóm, sem elmém, sem tekintetem;
Sem a beszéd hatalmát nem birom,
Hogy vért keverjek. Én csak egyenest
Beszélek. Mondom, a mi tudva van.
Itt felfödöm kedves Caesar sebeit,
Ez árva néma szájakat, s hagyom
Helyettem szólni. Volnék Brutus én,
És Brutus Antonius, úgy volna egy,
Ki nyelvet adna Caesar mindegyik
Sebének, mely Rómának még kövét is
Boszúra s lázadásra keltené.

MIND.
Fel, lázadás!

1. POLGÁR.
Brutus házát gyujtsuk fel.

3. POLGÁR.
        El tova!
Keressük fel az össz’eskütteket.

ANTONIUS.
Figyelmet! még hadd szóljak, földiek.

MIND.
Csitt! halljuk őt, dicső Antoniust!

ANTONIUS.
Ti mentek tenni, még nem tudva, mit:
S mint érdemlé ezt Caesar tőletek.
Ah nem tudjátok, el kell mondanom.
Melyről beszéltem, a végrendelést
Már elfeledtétek.

MIND.
        Bizony való!
Álljunk meg; halljuk a végrendelést.

ANTONIUS.
Im itt vagyon: Caesar pecséte rajta.
Minden lakosnak Rómában fejenként
Hagy hetvenöt drachmát

2. POLGÁR.
        Oh a dicső!
Haláláért boszút kell állanunk.

3. POLGÁR.
Királyi Caesar!

ANTONIUS.
        Hallgassatok ki békén.

MIND.
Halljuk őt!

ANTONIUS.
Ezen fölül magányos lombjait,
Sétáit, új ültetvény kerteit
A Tiberen innen mind nektek hagyá
S utóitokknak mindörökre köz
Használatúl, hogy benne járjatok,
S mulatkozást és enyhet nyerjetek.
Ez volt Caesar; mikor jön más hasonló!

1. POLGÁR.
Soha! soha! el innen, jőjetek!
Égessük meg testét a szent helyen
S az üszköt vessük az árulók lakára.
Fogjuk fel a testet.

2. POLGÁR.
        Hozzatok tüzet.

3. POLGÁR.
Le a padokkal.

4. POLGÁR.
Rontsatok le széket
És ablakot és mindent a mi van.
        (El a Polgárok a testtel.)

ANTONIUS.
Most hadd lobogjon. Balság! oldva vagy,
Menj, merre tetszik. Nos fiú?
Szolga jő.

SZOLGA.
Uram, Octavius, Rómába érkezett.

ANTONIUS.
Hol van?

SZOLGA.
Caesar lakában, ő és Lepidus.

ANTONIUS.
Legitt megyek meglátogatni őt.
Jókor jön épen. A szerencse most
Kedvében van, s így semmit sem tagad meg.

SZOLGA.
Uram beszélé: Brutus s Cassius
Őrült gyanánt rohant ki a kapun.

ANTONIUS.
Lehet, hogy a nép hírökűl adá,
Mint izgatám fel őket. Jőj, vezess
Octaviushoz.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott. – Utcza.

Cinna, a költő, jön.

CINNA.
Azt álmodám, Caesar vendége voltam,
S bal sejtemények nyomják lelkemet.
Örömest maradnék házamban; de mintha
Húznának, menni kell.
Polgárok jönnek.

1. POLGÁR.
Mi neved?

2. POLGÁR.
Hová mégy?

3. POLGÁR.
Hol lakol?

4. POLGÁR.
Házas vagy-e, vagy nőtelen?

2. POLGÁR.
Felelj mindenkinek egyenesen.

1. POLGÁR.
Igen és röviden.

4. POLGÁR.
Igen és bölcsen.

3. POLGÁR.
Igen és igazán, azt tanácsolom.

CINNA.
Mi nevem? Hova megyek? Hol lakom? Házas vagyok-e vagy nőtelen? S azután feleljek mindenkinek egyenesen, röviden, bölcsen és igazán. Bölcsen azt felelem, hogy nőtelen vagyok.

2. POLGÁR.
Ez annyi, mintha mondanád: bolond a ki házasodik. Félek, hogy ezért egy ütleget kapsz tőlem. Tovább, folytasd: egyenesen.

CINNA.
Egyenesen Caesar temetésére megyek.

1. POLGÁR.
Mint jó barát, vagy mint ellenség?

CINNA.
Mint jó barát.

2. POLGÁR.
Erre egyenesen van felelve.

4. POLGÁR.
Lakásod, röviden!

CINNA.
Röviden: én a capitoliumnál lakom.

3. POLGÁR.
Neved, uram, igazán!

CINNA.
Igazán: nevem Cinna.

1. POLGÁR.
Tépjétek össze, szaggassátok izekre: ő is áruló.

CINNA.
Én Cinna, a poeta vagyok, én Cinna, a poeta vagyok.

4. POLGÁR.
Tépjétek össze rossz verseiért –

CINNA.
Én nem a pártütő Cinna vagyok.

2. POLGÁR.
Semmit sem tesz, neve Cinna. Csak nevét szakaszszátok ki szívéből, azután hadd menjen.

3. POLGÁR.
Tépjétek el, tépjétek el. Jerünk, kanóczot ide hejh, égő kanóczot! El Brutushoz, Cassiushoz; égessük fel mind. Egy rész Decius házához, egy rész Cascaéhoz, egy rész Ligariuséhoz. Jerünk! El innen.        (El mind.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. – Szoba Antonius házában.

Antonius, Octavius, Lepidus, asztalnál ülnek.

ANTONIUS.
Tehát ezeknek meg kell halniok,
Kiknek nevét megjegyzők.

OCTAVIUS.
        Lepidus,
Testvéred is meghal. Megegyezel?

LEPIDUS.
Meg.

OCTAVIUS.
Ródd meg őt, Antonius.

LEPIDUS.
        De úgy,
Hogy Publius, ki nénédnek fia,
Antonius, ne éljen.

ANTONIUS.
        Hát ne éljen.
Nézd, e huzás itt kárhoztatja őt.
De most eredj el Caesar hajlokába,
S végrendelését hozd el, Lepidus.
Itéljük el, mi lesz leróható
Hagyományiból.

LEPIDUS.
        S itt keresselek fel?

OCTAVIUS.
Vagy itt, vagy a capitoliumban
        (Lepidus el.)

ANTONIUS.
Haszontalan, silány egy ember ez:
Csak hírhordásra jó. Érdemli-e,
Három felé szakadván a világ,
Hogy harmadát ő birja?

OCTAVIUS.
        Te akartad úgy,
S rá hallgattál a számüző tanácsban,
Kiket kelljen halálra jegyzeni.

ANTONIUS.
Én több napot láték, Octavius!
Habár ez embert diszszel rakjuk is meg,
Lerázni némi rágalmak sulyát:
Hadd hordja, mint szamár az aranyat,
Izzadva, nyögve munkaterh alatt,
Az úton, melyre hajtjuk vagy vezetjük.
S a kincset elvivén, hová kivántuk,
Leveszszük terhét és üres szamárként
Bocsátjuk el, hogy rázza füleit
S legeljen a gyepen.

OCTAVIUS.
        Tégy mint akarsz;
De ő derék és edzett katona.

ANTONIUS.
Lovam is az, Octavius, s azért
Kijár abrakja tőlem. Állat, melyet én
Tanitok állni, futni, forgani,
Uralkodván mozgásin szellemem.
Ő ilyen némi részt. Tanítani
S izgatni kell: egy meddő lélek, a ki
Utánozásból teng, s elkoptatott
Tárgyak- s müvekből, melyek már avulván
Kezdik divatját tenni. Ne szólj felőle,
Másképen mint sajátról. S most Octavius
Nagy dolgokat hallj: Brutus és Cassius
Hadat fogadnak. Tüstént szembe kell
Mennünk; azért is álljunk frigybe, legjobb
Barátainkat összesitve és legitten
Tartsunk tanácsot, mint lehessen
A rejtett rosszat felfödözni s nyilt
Bajokkal szembe szállni.

OCTAVIUS.
        Azt tegyük.
A koczka vetve s életünk forog fenn,
Körül csaholva számos elleninktől.
S félek, nem egy, ki ránk mosolyg, szivében
Ezer veszélyt kohol.        (El.)

II. SZÍN.

Brutus sátora előtt a Sardis melletti táborban.

Dobszó. Brutus, Lucilius, Lucius s Katonák, s szemben Titinius, Pindarus jönnek.

BRUTUS.
Állj!

LUCILIUS.
Tovább a jelszót! és megálljatok.

BRUTUS.
Mi hír Lucilius? nem jő-e Cassius?

LUCILIUS.
Közel van immár s ime Pindarus,
Urától téged üdvözölni jött.
Pindarus levelet ad által Brutusnak.

BRUTUS.
Ez nyájas üdvözlés. De Pindarus,
Urad, vagy önként változván, avagy
Gonosz tanács után, méltó okot
Adott a tettet nem tetté kivánnom.
De ha itt van, elégtételt adand.

PINDARUS.
        Nemes
Uram, nem kétlem, úgy fog megjelenni,
A mily méltányos és becsületes.

BRUTUS.
Nincs benne kétség. Jőj Lucilius,
Beszéld el, mint fogadtatál?

LUCILIUS.
        Elég
Tisztességgel s nem udvariatlanúl;
De nem oly bizalmas szivvel, oly baráti
És nyilt beszéddel, mint szokása volt.

BRUTUS.
Hülő barátot rajzolál. Jegyezd meg
Lucilius, midőn a szeretet
Kórrá lesz s fogyni kezd, erőltetett
Módot veszen fel. A nyílt, egyszerű
Hűség nem ismer áltatást. De a
Színlett barát, mint kezdetben tüzes ló,
Erőt mutatva tombol délczegen,
Majd tűrni kellvén sarkantyú döfését,
Száll büszkesége s rossz gabancs gyanánt
Kidől a pálya közben. Jön hada?

LUCIUS.
Szándékok éjre Sardon szállani;
De a lovasság s a nagyobb sereg
Jő Cassiussal.        (Induló, künn.)

BRUTUS.
        Halld! megérkezett.
Menj lassan ellenébe.
Cassius és Katonák jönnek.

CASSIUS.
        Hó! megállj!

BRUTUS.
Megállj; adjátok a szót tovább.
(Kívül.) Megállj, – megállj, – megállj!

CASSIUS.
Öcsém! te engem megbántál.

BRUTUS.
        Az ég
Legyen birám, ellent megbántok-e,
S ha nem, testvéremet hogy’ bántanám

CASSIUS.
E józan szín, Brutus, bántalmakat
Fedez, s ha így –

BRUTUS.
        Légy nyugton, Cassius.
Sérelmedet mondd halkan. Ismerünk jól.
Hadunk előtt, melynek nem kellene
Mást, mint szeretetet köztünk látnia,
Ne patvarkodjunk. Hadd távozzanak,
S majd sátoromban öntsd ki sérvidet:
Kihallgatandalak.

CASSIUS.
        Menj Pindarus,
Mondd hadnagyinknak, hogy vigyék tovább
A sereget innen.

BRUTUS.
        Tedd meg ezt te is,
Lucilius, s ne jőjön sátorunkhoz,
Miglen beszédünk tartand, senki is.
Lucius és Titinius álljon őrt.        (El.)

III. SZÍN.

Brutus sátorának belseje.

Lucius és Titinius egy kis távolságban tőle. Brutus és Cassius jönnek.

CASSIUS.
Hogy engem megbántál, ebből világos.
Te Lucius Pellát kárhoztatád,
Hogy ajándokot vőn itt a sardiaktól,
S irásom, melylyel közbe járulék,
Mert ismerem jól, félre vettetett.

BRUTUS.
Magad bántád meg tenmagad, midőn
Ilyen dologban irtál.

CASSIUS.
        Ily időben
Mint ez, nem illik minden kis hibát
Úgy latra vetni.

BRUTUS.
        Halljad, Cassius,
Szennyes kezűnek tartatol te is,
Ki pénzen árulsz s adsz el hivatalt
Érdemtelennek.

CASSIUS.
        Én szennyes kezü?
Tudod, hogy Brutus az, ki így beszél,
Vagy, istenekre! végszód volna ez.

BRUTUS.
E vesztegetésnek Cassius neve
Ád díszt s azért burkolja el fejét
A büntetés.

CASSIUS.
A büntetés!

BRUTUS.
        Igen!
Emlékezz’ Martiusnak idusára.
Nem jog miatt vérzett nagy Julius?
Ki a gazember, a ki döfni hajlott
Ha nem jogért? S most minmagunk, kik a
Világnak első emberét ledöftük,
Csupán mivel rablók védője volt,
Mi most kezünket fertőztessük-e
Rút szerzeménynyel? s gazdag tiszteink
Nagy terjedelmét egy marok szemétért
Elvesztegessük? Inkább eb legyek
S ugassak holdat, mint ily római.

CASSIUS.
Brutus ne zaklass, ezt nem tűrhetem.
Te megfeledkezel, hogy ennyire
Szorítasz. Én idősebb katona
S jártasb vagyok náladnál s képesebb
Feltételt szabni.

BRUTUS.
        Menj! te nem vagy az!

CASSIUS.
De az vagyok.

BRUTUS.
        Ha mondom, nem vagy az.

CASSIUS.
Ne űzz tovább, mert megfeledkezem;
Vigyázz magadra, és tovább ne kísérts.

BRUTUS.
Eh, balga ember!

CASSIUS.
        Lehetséges ez?

BRUTUS.
Hallgass, beszélnem kell. Kitérjek-e
Szilaj hevednek? s megrettenjek-e,
Ha egy bolond őrjöng?

CASSIUS.
        Oh istenek!
Oh istenek s én mind ezt türjem-e?

BRUTUS.
Sőt többet; mérgelődj’, mig megszakad
Dölyfös szíved. Mutasd meg rabjaidnak,
Milyen dühös vagy; reszkettesd meg őket.
S én meghajoljak? udvaroljalak?
S fanyar szeszélyeidre görbedezzek?
Az istenekre! meg kell mérgedet
Emésztened, bár megfakadj belé.
Mert mától fogva tréfa, sőt nevetség
Gyanánt veszem, ha zsémbelsz.

CASSIUS.
        Ennyire
Jutottam!

BRUTUS.
Mondád, hogy jobb harczoló vagy.
Mutasd meg, tedd e kérkedést valóvá,
S örvendek rajta; mert mi engem illet,
Nagy férfiaktól szivesen tanúlok.

CASSIUS.
Folyvást, de folyvást bántasz, Brutus, engem.
Mondám: korosb, de nem jobb katona.
Azt mondtam-e, jobb?

BRUTUS.
Ha mondtad is, mit bánom én!

CASSIUS.
Caesar ha élne, nem tanácslanám,
Hogy így boszantson.

BRUTUS.
        Oh hallgass! te őt
Nem merted volna így felingerelni.

CASSIUS.
Nem mertem volna?

BRUTUS.
        Nem.

CASSIUS.
Mit, én ne mertem volna?

BRUTUS.
        Nem, éltedért.

CASSIUS.
Brutus! ne merj sokat
Baráti érzetimre; mert különben
Olyat teszek, mit még megbánhatok.

BRUTUS.
Te megtevéd már, mit megbánni kell.
Fenyegetésed nem rémít, Cassius;
Mert oly erősen fegyverzett vagyok
Becsűletemben, hogy mellettem elszáll
Mint lenge szél, melylyel nem gondolok.
Pénzt kéreték tőled s te megtagadtad.
Én pénzt szerezni nem tudok galádúl.
Ég látja, inkább szívemet veretném
És ontanám drachmákká véremet,
Mint bármi csalfasággal a paraszt
Kérges kezéből a silány keresményt
Előcsikarjam. Pénzért küldtem el
Hadamat fizetni és te megtagadtad.
Oly tett-e ez, mely Cassiushoz illik?
S így bántam volna én is Cassiussal?
Ha Brutus ily fukar lesz valaha,
S barátitól ily rongy batkákat elzár,
Készítsetek fel minden mennykövet
Ti istenek, s törjétek ízre őt.

CASSIUS.
Én nem tagadtam azt meg.

BRUTUS.
        Sőt igen.

CASSIUS.
Nem, mondom; csak bolond vihette meg
Azt válaszúl. Te szívemet repesztéd,
Brutus. Barátja gyengeségeit
Barátnak tűrni kén’, enyéimet
Brutus nagyítja még.

BRUTUS.
        Nem tettem azt,
Míg nem gyötrél velök.

CASSIUS.
        Te nem szeretsz.

BRUTUS.
Hibáidat nem.

CASSIUS.
        A baráti szem
Nem lát meg ily hibát.

BRUTUS.
        A hizelkedő
Nem látna meg, bár oly roppant legyen,
Mint a magas Olymp.

CASSIUS.
Jer hát Antonius, s jer Octavius!
Csak Cassiuson álljatok boszút,
Mert Cassius megunta a világot,
Gyülölve attól, kit szeret, daczolva
Testvére által, szidva szolgaként;
Lesik hibáit s emlékkönyvbe írják,
Könyv nélkűl megtanulják, hogy szemére
Vessék. Oh szűmet tudnám e szemekből
Kisírni. Itt e kard, itt puszta mellem,
És benne sziv, mely drágább mint Plutus
Bányái, dúsabb mint arany:
Ha római vagy, vedd; én, ki megtagadtam
Az aranyat tőled, nyujtom szívemet.
Döfd, mint döféd Caesart, mert jól tudom,
Midőn leginkább gyülöléd, erősben
Szeretted őt, mint Cassiust valaha.

BRUTUS.
Dugd vissza kardodat; légy haragos,
Ha úgy tetszik. Minden legyen szabad.
Kényed szerint tégy. A gyalázatot
Nevezd szeszélynek bár. Oh Cassius, te
Bárányhoz vagy csatolva, a ki csak
Úgy tart haragot, miként a kő tüzet,
Mely ütve hirtelen szikrákat ád,
S legott hideg megint.

CASSIUS.
        Hát Cassius
A végre élt, hogy tréfa és nevetség
Gyanánt szolgáljon Brutusnak, midőn
A fájdalom s rossz vére üldözik?

BRUTUS.
Ezt szólva, rossz vér űzött engem is.

CASSIUS.
Ha ennyit vallasz, fogjad jobbomat.

BRUTUS.
És szívemet vele.

CASSIUS.
        Oh Brutus.

BRUTUS.
        Mit kívánsz?

CASSIUS.
Oh Brutus, nincs-e benned annyi szív,
Hogy tűrj, midőn a hirtelen szeszély,
Mely rám anyáról szállott, elragad?

BRUTUS.
Van, Cassius, s ha eztán Brutusoddal
Oly nagy szigorral bánnál, azt hiendi:
Anyád czivódik és magadra hágy.        (Zaj kívül.)

POETA.
(künn).
Bocsássatok be fő vezéreinkhez.
Viszály van köztök; nem jó így magokra
Hagyatniok.

LUCIUS.
(künn).
        Csak a halál
Tart vissza.
Poeta jő.

CASSIUS.
Nos mi baj?

POETA.
        Szégyen, vezérek!
Mit gondoltok? barátság, szeretet
Kapcsoljon újra, mint hozzátok illik.
Mert nálatoknál én már több napot
Láttam, bizonynyal mondhatom.

CASSIUS.
        Ha ha!
Milyen bohókán költ a cynicus.

BRUTUS.
Kotródj’, ficzkó; menj, vakmerő kölöncz.

CASSIUS.
Tűrd, Brutus, ez szokása.

BRUTUS.
        Idejét
Válaszsza meg s én eltüröm szeszélyét.
De mit keressen ily futó bolond
A háborúban? Távozz’, czimbora.

CASSIUS.
El, el; hordd el magad.        (Poeta el.)
Lucilius és Titinius jönnek.

BRUTUS.
        Lucilius
S Titinius mondjátok hadnagyainknak,
Hogy éjtanyára szálljanak hadaikkal.

CASSIUS.
S ti jőjetek s hozzátok Messalát
Ide magatokkal.        (Titinius s Lucilius el.)

BRUTUS.
Egy pohár bort, Lucius.

CASSIUS.
Nem gondolám, hogy ily haragos lehetsz.

BRUTUS.
Oh Cassius, én bútól vagyok beteg.

CASSIUS.
Így nem cselekszel bölcs tanod szerint,
Történetes bajoknak helyt ha adsz.

BRUTUS.
Bút jobban ember nem tűr. Portia
Meghalt.

CASSIUS.
Hah, Portia?

BRUTUS.
        Meghalt.

CASSIUS.
Hogy maradtam
Életben, így szegűlvén ellened?
Oh türhetetlen, szívtörő csapás!
S mi bajban halt?

BRUTUS.
        Sínlé távoztomat
S evődve, hogy az ifjú Octavius
Antoniussal oly erőre kaptak –
Mert ez, s halála híre egykorú –
Magán kivül lön és távol levén
Őrzői, lángot nyelt.

CASSIUS.
        És így hala!

BRUTUS.
Így.

CASSIUS.
Oh halhatatlan istenek.
Lucius jő borral s gyertyával.

BRUTUS.
Ne többet róla. Egy pohárt bort! Cassius,        (Iszik.)
Minden viszályt most ebbe temetek.

CASSIUS.
Szomjúzza szivem e szép zálogot.
Töltsd, Lucius, csordultig a kupát:
Sok nem lehet, mit Brutusért iszom.
Titinius jő Messalával.

BRUTUS.
Titinius, jövel. Jó Messala,
Légy üdvöz. Üljük most körűl e gyertyát
És értekezzünk szükségink felől.

CASSIUS.
Portia, elköltözél!

BRUTUS.
Ne többet róla, kérlek.
Azt irják több levélben, Messala,
Hogy nagy hatalommal jönnek ellenünk
Antonius s ifjú Octavius,
S Philippihez vezérlik a hadat.

MESSALA.
Leveleim tartalma ugyanaz.

BRUTUS.
Mi toldalékkal?

MESSALA.
        Hogy vagy száz tanácsost
Octavius, Antonius és Lepidus
Proscriptióval küldének halálra.

BRUTUS.
Itt híreink különbözők; enyéim
Hetven tanácsost mondanak, kiket
Proscriptio által vesztének el;
S közöttük Cicero.

CASSIUS.
        Hogy? Cicero?

MESSALA.
        Igen.
Ő meghalt, számkivetve általok.
Nődtől, uram, nem érkezett levél?

BRUTUS.
Nem, Messala.

MESSALA.
        Sem felőle semmi hír
A többiekben?

BRUTUS.
        Semmi, Messala.

MESSALA.
        Különös.

BRUTUS.
Mi okból kérdesz? Van talán
Híred felőle?

MESSALA.
Semmi sincs, uram.

BRUTUS.
Ha római vagy, beszélj nekem valót.

MESSALA.
S te a valót tűrjed mint római:
Mert ő meghalt, és rendkivüli módon.

BRUTUS.
Isten veled hát, Portia. Halni kell
Mindünknek, Messala.
S elmélve, hogy egykor meg kell halnia,
Erőt nyerék most elviselni azt.

CASSIUS.
E tanhoz én is szinte jól tudok:
De nem viselné így természetem.

BRUTUS.
Elég! most élő dolgainkra. Mit szólsz,
Ha most legitt Philippihez megyünk?

CASSIUS.
Nem tartom jónak.

BRUTUS.
        És miért?

CASSIUS.
        Ezért:
Használatosb, ha ellenség keres fel;
Élelme fogy, fáradnak harczosi,
S magának árt! mig mink pihenve itt
Nyugottak, fedve s fürgék maradunk.

BRUTUS.
Jobb oknak enged a jó. Itt s Philippi
Között a nép csak kényszeritve hódol,
S kedvetlenül hozott nekünk adót.
S ha most az ellen erre költözik,
Hadat szed itt, és teljesb számu lesz
S ujabb erővel s bátorodva jő ránk.
Ezen haszontól elvághatjuk őt,
Ha szembe szállandunk Philippinél,
Megettünk hagyva e táj népeit.

CASSIUS.
Hallgass meg, jó öcsém.

BRUTUS.
        Bocsánatoddal.
Jegyezd meg e fölött, hogy társaink
Kitelhetőleg összevonva vannak.
Hadunk fölös, s ügyünk megért; az ellen
Növekszik napról napra; mink a fő
Fokon vagyunk s hanyatlás vár reánk.
Az emberek dolgának árja van,
Mely habdagálylyal boldogságra visz,
De elmulasztva, teljes életök
Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.
Ily duzzadt tenger visz most minket is,
Használni kell, mig áradatja tart,
Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.

CASSIUS.
Legyen mint akarod, megyünk mi is.
S Philippinél találkozunk velök.

BRUTUS.
Beszédeink közt meglepett az éj,
S természetünk adóját megkivánja,
Melyet rövid nyugvással csak szüken
Fizethetünk le. Nincs mit mondanunk még?

CASSIUS.
Nincsen. Jó éjszakát. Holnap korán
Kelünk s megyünk.

BRUTUS.
        Ruhámat, Lucius.         (Lucius el.)
Isten veled jó Messala, Titinius
Jó éjszakát. Nemes, jó Cassius,
Jó éjet, jó nyugalmat.

CASSIUS.
        Oh öcsém!
Az éjnek ez rossz megkezdése volt.
Ne férjen meghasonlás lelkeinkhez,
Ne engedd, Brutus.

BRUTUS.
        Minden jól van immár.

CASSIUS.
Jó éjszakát.

BRUTUS.
        Jó bátya, jól nyugodjál.

TITINIUS, MESSALA.
Uram, jó éjszakát.

BRUTUS.
Mindnyájatokkal jó szerencse járjon.
(Cassius, Titinius, Messala el.)
Lucius visszajő a ruhával.

BRUTUS.
Adjad ruhámat. Hol van hangszered?

LUCIUS.
Itt a sátorban.

BRUTUS.
        Hogy? te álmosan
Beszélsz? szegény fiu, nem feddelek:
Erőn túl virrasztál. Hidd Claudiust,
S még egy cselédet. Háljanak
Itt sátoromban a szekrényeken.

LUCIUS.
Hejh! Varro, Claudius.
Varro és Claudius jönnek.

VARRO.
        Hivott urunk?

BRUTUS.
Kérlek barátim, itten háljatok,
Lehet, hogy majd fölkeltlek s üzenettel
Testvérem Cassiushoz küldelek.

VARRO.
Ha tetszik, állunk és várunk reád.

BRUTUS.
Nem, azt nem akarom, csak feküdjetek le;
Mert meglehet, hogy még mást gondolok.
Nézd Lucius, a könyv, melyet keresék,
Ruhám zsebében itt van.
(Varro és Claudius lefeküsznek.)

LUCIUS.
        Jól tudám,
Hogy uram nekem nem adta.

BRUTUS.
        Légy türelmes,
Jól gyermekem, nagyon feledkező vagyok.
Nehéz szemedet fenn tarthatnád-e még
S játszhatnál egy-két dalt e hangszeren?

LUCIUS.
Igen, ha tetszik uram.

BRUTUS.
        Tetszik, fiam.
Sokat zavarlak; ám te kész szives vagy.

LUCIUS.
Tisztemben áll.

BRUTUS.
        Nem kéne tisztedet
Erőn fölűl is kényszeritenem.
Tudom, nyugonni vágy az ifju vér.

LUCIUS.
Már én alvám, uram.

BRUTUS.
        Jól van s megint
Elalhatol; nem tartalak soká.
Ha élek, jól teendek még veled.        (Zene és dal.)
Ez álmos hang. Oh gyilkos szender! e kis
Fiúra nyujtod ólom botodat,
Ki itt zenél neked? Kedves fiú,
Jó éjszakát. Olyan kiméltelen
Nem lészek hozzád, hogy fölkeltselek.
Ha bólogatsz, eltörnéd hangszered.
Kiveszem kezedből. Most jó éjszakát.
Hadd látom. Nincs behajtva a levél,
Hol elhagyám az olvasást? de itt van!        (Leül.)
Caesar szelleme jő.
Mi rosszul ég e gyertya! Hah ki jő itt?
Úgy gondolom, szememnek gyöngesége
Ábrázza e kisértő tüneményt.
Felém közelget. Vagy te valami?
Isten vagy angyal, ördög vagy mi vagy,
Mitől fagy vérem, felborzad hajam;
Mondd meg, mi vagy?

SZELLEM.
        Rossz szellemed.

BRUTUS.
        Miért jösz?

SZELLEM.
Azt mondani, hogy meglátsz Philippinél.

BRUTUS.
Jól van. Tehát ismét látandalak.

SZELLEM.
Igen, Philippinél.         (Eltűnik.)

BRUTUS.
Nos hát Philippinél látlak megint.
Im eltünöl, hogy bátorodni látsz.
Gonosz szellem, veled még több beszédem
Lett volna. Hejh? fiú te, Lucius!
Ébredjetek fel, Varro, Claudius!
Hejh Claudius!

LUCIUS.
        Uram, a húr hamis.

BRUTUS.
Azt véli, most is hangszerrel mulat.
Ébredj fel, Lucius.

LUCIUS.
        Parancsolóm!

BRUTUS.
Mi álmod volt, hogy úgy kiáltozál?

LUCIUS.
Tudtomra nem kiálték.

BRUTUS.
        Sőt igen.
Láttál valamit?

LUCIUS.
        Nem láttam semmit is.

BRUTUS.
Alugyál megint. Hejh Varro, Claudius!
Ficzkó te, kelj fel.

VARRO, CLAUDIUS.
Uram.

BRUTUS.
Miért kiáltozátok álmotokban?

VARRO, CLAUDIUS.
Kiáltozánk uram?

BRUTUS.
        Igen. Talán
Szemléltetek valamit?

VARRO.
        Nem én, uram,
Nem láttam semmit.

CLAUDIUS.
        Én sem.

BRUTUS.
        Menjetek,
Ajánljatok testvérem Cassiusnak;
Mondjátok, menjen jó korán előre
Hadával s mink követni fogjuk őt.

VARRO, CLAUDIUS.
Parancsod teljesítve lesz. (El.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Philippi síkja.
Octavius, Antonius s Hadaik jönnek.

OCTAVIUS.
Reményem, íme, teljesedve van,
Antonius. Te azt mondád, az ellen
Nem fog leszállni, a hegyen marad
S a felső tájakon. S máskép ütött ki:
Sergök közel van. Itt Philippinél
Akarnak bennünket csatára hívni,
Előbb felelve, mint mi kérdenénk.

ANTONIUS.
Ne hidd! szivökbe látok én, s tudom
Mért tesznek így; örűlnének bizony,
Ha más helyen volnának. S ím leszállnak
Félelmes kérkedéssel, azt remélve,
Velünk e mozgás által elhitetni,
Hogy szivök bátor: ám ez mind nem így van.
Hírnök jön.

HÍRNÖK.
Készüljetek, vezérek; ellenink
Vitézi pompával közelgenek.
A harczi véres zászló fenn lobog,
S valaminek tüstént kell történnie.

ANTONIUS.
Octavius, vezessed népedet
Balkéz felé a síkon lassudan.

OCTAVIUS.
Te balra, és én jobbra.

ANTONIUS.
        Tervemet
Mért vágod át ily szorgos pillanatban?

OCTAVIUS.
Nem vágom át; de tenni így fogok.
        (Hadzene.)
Dobszó mellett jönnek Brutus, Cassius és Hadaik. Lucilius, Titinius, Messala és Mások.

BRUTUS.
Megállanak; szándékok szólani.

CASSIUS.
Megállj, Titinius; szóljunk velök.

OCTAVIUS.
Antonius, adjunk jelt a csatára?

ANTONIUS.
Ne Caesar, várjuk felhivásokat.
Távozzatok; a vezérek szólani
Akarnak.

OCTAVIUS.
Várjatok, míg jelt adunk.

BRUTUS.
Ütés előtt szó, nemde honfiak?

OCTAVIUS.
Nem mintha jobb szeretnők, mint ti a szót.

BRUTUS.
Jobb rossz ütésnél a jó szó, Octavius.

ANTONIUS.
Jó szót adsz, Brutus, rossz ütéseidhez;
Tanú a rés, melyet Caesar szivén
Ütél, kiáltva: Caesar üdvözöllek!

CASSIUS.
Antonius, döféseid mivolta
Bizonytalan; mi szódat illeti,
Az megrabolta Hybla méheit
S mézetlen hagyta.

ANTONIUS.
        S nem fulánktalan.

BRUTUS.
Igen, sőt hangtalan; mert ellopád
Döngésöket, s nagyon bölcsen, fenyítsz
Előbb, mint szúrnál.

ANTONIUS.
        Árulók, ti nem
Tevétek úgy, midőn alávaló
Gyiloktok egymást éré Caesaron.
Vigyorogtatok mint a majom,
Csúszátok mint az eb, bókoltatok
Rabszolgaként, míg hátulról gazúl
Az átkos Casca nyakba szúrta Caesart.
Hizelkedők!

CASSIUS.
Hizelkedők! köszönd
Magadnak, Brutus; most nem sértene
E nyelv, ha Cassius rendelkezik.

OCTAVIUS.
Térjünk az ügyre. Szóváltás ha izzaszt,
A próba véresb cseppeket kivánand.
Im árulókra rántom kardomat:
Ha vélitek, hogy ismét visszaszáll?
Soha, mig Caesar huszonhárom sebe
Boszulva nem lesz, vagy vérébe dől
Egy másik Caesar árulók vasától.

BRUTUS.
Caesar, te nem halhatsz meg árulóktól,
Hacsak magaddal nem hozsz.

OCTAVIUS.
        Úgy hiszem
Nem sorsom halni Brutus kardja által.

BRUTUS.
Volnál fajodnak legnemesbje bár,
Oh ifju, nem halhatnál díszesebben.

CASSIUS.
Kényes fiú, e díszre érdemetlen,
Ily korhely czimborával frigyesülten.

ANTONIUS.
A régi Cassius.

OCTAVIUS.
        Ej! jerünk, Antonius.
Szemben daczolva hivunk ki, árulók,
Ha víni mertek, szálljatok ma sikra;
Ha nem, mikor majd kedvetek derűl.
        (Octavius, Antonius és seregeik el.)

CASSIUS.
Fújj szél, dagadj hullám, és úszsz hajó:
Feljött az ár s koczkán van mindenünk.

BRUTUS.
Lucilius, halld, egy szóm van veled.

LUCILIUS.
Uram!
        (Brutus és Lucilius elvonúlva beszélnek.)

CASSIUS.
Messala!

MESSALA.
Mit szól vezérem?

CASSIUS.
Messala,
Ez születésem napja; e napon
Látott világot Cassius. Messala,
Add jobbod s légy tanúm, hogy a szabadság
Ügyét, miként Pompejus, kénytelen
S akaratom ellen bízom egy csatára.
Tudod, Epicurus oktatásihoz
Szítottam eddig; most megváltozott
Gondolkozásom s részint hinni kezdek
A jósjeleknek. Sardisból jövén,
Zászlóink elsejére két hatalmas
Sas szállt le s ott ült, harczosink kezéből
Mohón falván s evén. Philippiig
Kisértek el. Ma reggel elhagyának,
S fejünk fölött helyettök varju, holló
És kánya repked s mint kór martalékra
Néznek le ránk s gyász mennyezet gyanánt
Terűl ki árnyok, mely alatt hadunk
Lelkét feladni készen itt hever.

MESSALA.
Ne higyed azt.

CASSIUS.
        Csak úgy félik hiszem.
Mert lelkem ép, és eltökélt vagyok
Minden veszélylyel bátran szembe szállni.

BRUTUS.
Tedd azt, Lucilius.

CASSIUS.
        Most, kedves Brutusom,
Adják az istenek, hogy napjainkat
Baráti frigyben húzzuk agg korig.
De minthogy ember dolga tudva nincs,
Gondoljuk, a mi legrosszabb jöhet ránk.
Ha e csatát elvesztjük, úgy utószor
Van most, hogy egymással beszélhetünk.
Mit vagy határzott tenni ily esetben?

BRUTUS.
Mit bölcseség azon szabálya tart,
A mely szerint Catót kárhoztatám,
Hogy önmagát megölte. Nem tudom mint,
De gyávaságnak tartom, életet
Az eshetők miatti félelemből
Így szegni meg. Tűréssel fegyverezve
Bevárom a hatalmak végzetét;
Kik minket itt alant kormányzanak.

CASSIUS.
És így, ha vesztjük e csatát, türended
Hogy Róma utczáin diadalmasan
Hurczoljanak.

BRUTUS.
        Nem azt, nem, Cassius,
Nemes római, ne hidd, hogy valaha
Rómába Brutus kötve megy. Magasb
Érzelme van. De mit Martius idusa
Kezdett, a munkát e nap végzi be,
S ha látjuk ismét egymást, nem tudom.
Azért utolsó búcsunkat vegyük.
Légy boldog mindörökre, Cassius.
Mosolygunk rajta, ha még találkozunk;
Ha tán nem, úgy e búcsuvét helyes volt.

CASSIUS.
Légy boldog mindörökre, Brutusom:
Ha találkozunk, mosolygunk rajt’ bizonynyal,
Ha nem, való: e búcsuvét helyes volt.

BRUTUS.
Most rajta, menjünk! Oh hogy e napi
Dolgoknak végét tudná emberész.
De elég, hogy a nap véget ér s a vég
Majd akkor tudva lesz. Keljünk tova.         (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. A csatamező. Zaj.

Brutus és Messala jönnek.

BRUTUS.
Nyargalj Messala, nyargalj és vidd ez írást
Oda túl a hadhoz; rohanjanak         (Erős riadó.)
Egyszerre mind, mert, a mint észrevettem,
Lankadt a harcz Octavius felén
S gyors támadással megdönthetjük őket.
Nyargalj, Messala, mind hadd szálljanak le. (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Más része a síknak. Hadi zaj.
Cassius és Titinius jönnek.

CASSIUS.
Ó nézd, Titinius, a gaz nép szalad!
Magam magaméinak ellensége lettem.
Ez a zászlóm már fordúlt; én a gyávát
Megöltem, és ezt tőle elvevém.

TITINIUS.
Ó Cassius, Brutus nagyon korán
Adá a jelt, s megnyomván egy kevéssé
Octaviust, mohón hajtott neki.
Vitézi zsákmányoltak, míg mi végkép
Bezáratnák Antonius hadától.
Pindarus jő.

PINDARUS.
Szaladj tovább, uram, szaladj tovább.
Már sátorodban jár Antonius.
Nemes Cassius, távozzál messze innen.

CASSIUS.
E domb eléggé távol van. Titinius
Nézd: sátrom az, hol látom a tüzet?

TITINIUS.
Az, uram.

CASSIUS.
Titinius, ha engemet szeretsz,
Ülj fel lovamra, sarkantyúzd, a míg
Ama hadakhoz vitt és visszahoz,
Hogy tudjam azt bizonynyal, a hadak
Barát, vagy ellenség-e?

TITINIUS.
Itt termek tüstént, mint a gondolat. (El.)

CASSIUS.
Menj, Pindarus, menj, hágj fölebb a dombra.
Látásom tompa volt mindenha; nézd
Titiniust s mondd, mit látsz a mezőn?
        (Pindarus el.)
Ez nap születtem; megkerült időm
És a hol kezdém, ott végzendem el:
Éltem lejárta útkörét. Fiú,
Mi újság?

PINDRUS.
(fenn).
Oh uram!

CASSIUS.
        Mi baj?

PINDARUS.
        Titiniust
Lovasok kerítik s rajta hajtanak.
De vágtat ő is, most csaknem beérték.
Most, most Titinius! Leszállanak
Néhányan, oh, és ő is: fogva van.        (Kiáltás.)
És halld! örömükben mint ujjonganak.

CASSIUS.
Jőj el, ne nézd tovább. Oh gyáva én,
Ki élek, míg legjobb barátimat
szemeim előtt elfogják.
Pindarus jő.
        Jőj ide,
Fiú. Rabbá tevélek Parthiában
S meghagyva éltedet, fölesketélek,
Hogy bármit megtenned parancsolok,
Véghez viended. Jőj most s teljesitsd
Az esküt. Légy szabad s e karddal itt,
Mely Caesart döfte, nyisd meg e kebelt.
Ne válaszolj. Itt, tartsad markolatját,
S ha arczom fedve lesz, mint most vagyon,
Intézd felém. Caesar! torolva vagy,
S azon karddal, mely tégedet megölt.        (Meghal.)

PINDARUS.
Így most szabad vagyok, de nem levék az,
Ha rajtam állott volna. Oh Cassius,
E hontól Pindar messze bujdosik,
Hol őt ne lássa többé római.        (El.)
Titinius visszajő Messalával.

MESSALA.
Kölcsönbe megy Titinius. Nemes
Brutus legyőzte Octavius hadát,
Mint Cassius hadát Antonius.

TITINIUS.
E hír majd felvidítja Cassiust.

MESSALA.
Hol hagytad őtet?

TITINIUS.
        Teljes csüggedésben
Rabjával, Pindarussal itt a dombon.

MESSALA.
Nem ő, ki ott a földön elterűlt?

TITINIUS.
Nem úgy terűlt, mint élő. Oh szivem?

MESSALA.
Nem ő az?

TITINIUS.
        Nem, Messala; volt, de már
Nem Cassius többé. Oh nyúgovó nap,
Mint éjre szállasz rőt sugáraiddal,
Úgy szálla vérben Cassius napja le,
Rómának fénye szállt; Lejárt napunk:
Most felleg, harmat, vész, jőj; tetteink
Már téve vannak. Nem bizott merényem
Sikerében és e tettet az tevé.

MESSALA.
Nem vára jó sikert, s az tette ezt.
Oh mélabú fia, gyűlölt tévedés,
Mért képzesz dolgokat, mik nincsenek,
Az éber ész elé? könnyen fogant
Csalatkozás, te nem születel soha
Szerencsésen; mert a ki hordozott,
Anyádat gyilkolod meg.

TITINIUS.
        Pindarus!
Hejh, hol vagy Pindarus?

MESSALA.
        Keressed őt,
Titinius, mig én megyek nemes
Brutus fülét e hírrel általütni,
Átütni, mondhatom; mert fent aczél,
Méregbe mártott nyil Brutus fülének
Oly kedves épen, mint e hír leend.

TITINIUS.
Siess el, Messala, én majd Pindarust
Keresem fel addig.        (Messala el.)
        Mért küldél tova,
Derék Cassius? Én nem barátaiddal
Találkozám-e? Nem tevék-e ők
E győzelem füzérét homlokomra,
Hogy adjam át neked? Nem hallhatád-e
A felkiáltást? Ah te balra értél
Minden körülményt. Ám e koszorút
Feltenni homlokodra Brutusod
Parancsolá, s parancsát teljesítem.
Jőj gyorsan, Brutus, s lássad e helyen,
Mint tisztelem meg Cajus Cassiust.
Bocsánat, istenek, ez római halál:
Jőj Cassiusnak kardja és találd
Titinius szívét.        (Meghal.)
Zaj. Messala visszajő. Brutus, ifjú Cato, Strato, Volumnius és Lucilius

BRUTUS.
Hol, Messala, mondd, hol fekszik teteme?

MESSALA.
Amott, s Titinius kesergi őt.

BRUTUS.
Hol, Messala, mondd, hol fekszik teteme?

MESSALA.
Amott, s Titinius kesergi őt.

BRUTUS.
Titiniusnak arcza fölfelé van.

CATO.
Meghalt.

BRUTUS.
        Oh Caesar! most is tart hatalmad.
Lelked körüljár, s minden belseinkre
Fordítja kardjainkat.

CATO.
        Derék Titinius!
Im Cassiust mint koszorúzta meg.        (Tompa zaj.)

BRUTUS.
Él, mint ezek, még két ily római?
Az ég veletek, utósó rómaiak.
Lehetlen, hogy hasonlót valaha
Szülhessen Róma. E halottnak én,
Barátim, több könyűvel tartozom,
Mint mennyit megfizetni láttok itt.
De lelek időt, oh Cassius, lelek
Időt reá. Most küldjük tetemét
Tharsosba innen. Itt a harczmezőn
Nem teszszük sírba, mert csüggesztene.
Lucilius, ifju Cato, jőjetek,
Keljünk a síkra; Labeo, Flavius,
Vigyétek a hadat. Most három óra,
S ez éj előtt még, rómaiak, szerencsét
Kisértni menjünk egy másik csatában.        (El.)

IV. SZÍN.

Más része a harczmezőnek.
Zaj. Katonák jönnek viaskodva mind a két seregből; azután Brutus, Cato, Lucilius, s egyebek.

BRUTUS.
Még rajta, bátran, rajta honfiak.

CATO.
Mely fattyu nem megyen? ki jő velem?
Kikiáltom ím a harczmezőn nevem:
Hejh! én vagyok Marcus Cato fia,
A hon barátja, zsarnokgyűlölő.
Hejh én vagyok Marcus Cato fia.        (Támad.)

BRUTUS.
És Brutus én, Marcus Brutus vagyok.
Honom barátja;
Ismerjetek meg, Brutus én vagyok.
(Megy, az ellenséget megtámadja; Cato megnyomatván elesik.)

LUCILIUS.
Ifjú s nemes Cato! te halva vagy.
Vitézűl, mint Titinius, halál:
Méltán becs illet, mint Cato fiát.

1. KATONA.
Add meg magad, vagy meghalsz.

LUCILIUS.
        Megadom,
De csak hogy haljak; íme fogjad ezt
        (Pénzt nyújt.)
S ölj meg legitt, öld meg Brutust, s szerezz
Halála által hirt.

1. KATONA.
Az nem szabad.
Oh ez nemes fogoly.

2. KATONA.
        Hejh! félre innen,
Antoniusnak meg kell mondani,
Hogy Brutus fogva van.

1. KATONA.
        Majd megjelentem,
Jön a vezér.
Antonius jő.
        Uram, Brutus fogoly;
Brutust fogolylyá tettük.

ANTONIUS.
        Hol vagyon?

LUCILIUS.
Ő ment, eléggé ment, Antonius.
Hidd el nekem, hogy ellenség soha
Nemes Brutust nem fogja élve meg:
E szégyentől megóják istenek.
Ha halva vagy élve megleled, magához,
Brutushoz illőleg találod őt.

ANTONIUS.
Barátom, ez nem Brutus, bár bizonyra
Mondom, nem olcsóbb értékű fogoly.
Vigyázzatok rá, tartsátok szeliden.
Inkább ohajtok oly embert barátúl,
Mint ellenségeműl. Most menjetek,
Nézzétek: Brutus él-e vagy halott.
S Octavius sátrába hozzatok hírt,
Mint állnak dolgaink. (El.)

V. SZÍN.

Más része a harczmezőnek.
Brutus, Dardanius, Clitus, Strato és Volumnius jönnek.

BRUTUS.
Szegény maradvány hű barátaimból,
Nyugodjatok meg e sziklán.

CLITUS.
        Uram,
Statilius fáklyáját fölmutatta,
De nem jön: fogva, vagy tán ölve van.

BRUTUS.
Clitus, jer ülj ide. Ölve, most a szó:
Ily tett naprenden áll. Hallod Clitus.        (Súg.)

CLITUS.
Mit? én, uram? nem széles e világért.

BRUTUS.
Csitt, szót se többé.

CLITUS.
        Inkább magamat.

BRUTUS.
(súgva).
Dardanius, halld.

DARDANIUS.
        Én tenném-e azt?

CLITUS.
Oh Dardanius.

DARDANIUS.
        Oh Clitus.

CLITUS.
Mily rossz ajánlást tett Brutus neked?

DARDANIUS.
Hogy őt megöljem. Nézd, mint elmerűlt.

CLITUS.
A jeles edény most már úgy telve van
Keservvel, hogy szemén kiömledez.

BRUTUS.
Egy szóra, jó Volumnius, jövel.

VOLUMNIUS.
Mit szól uram?

BRUTUS.
        Csak ezt, Volumnius
Caesarnak lelke megjelent előttem
Két ízben éjjel. Sardisnál előbb
S mult éjjel itt Philippi síkjain.
Órám eljött, tudom.

VOLUMNIUS.
        Nem úgy, uram.

BRUTUS.
Sőt ez bizonyos, Volumnius.
Mint áll a világ, látod, Volumnius.
Az ellenség az örvényhez szorított;        (Távoli zaj.)
Jobb önként ugranunk, mint várni, míg
Belé taszitnak. Jó Volumnius,
Egy iskolába jártunk, jól tudod;
E régi szeretetünkre kényszerítlek,
Tartsd kardomat, míg én belé esem.

VOLUMNIUS.
Ez nem baráthoz illő tiszt, uram. (Zaj közelít.)

CLITUS.
Fuss, fuss, uram, tovább itt nem maradhatsz.

BRUTUS.
Az istenek veled – s veled, Volumnius.
Strato, te eddig folyvást aluvál,
Élj boldogúl, Strato. Jó földiim!
Örűl szivem, hogy teljes életemben
Nem leltem embert, hozzám hűtelent.
Engem nagyobb dics ér e rossz napon,
Mint Marcus Antonius és Octávius
Ez aljas győzelemmel nyerni fognak.
Most éljetek mindnyájan boldogúl,
Mert Brutus nyelve már bezárja élte
Történetét. Szememre éj borong,
Testem pihenni vágy, mely csak azért
Fáradt, hogy ezt az órát érje el.
        (Zaj; közben kiáltás: Fuss, fuss, fuss.)

CLITUS.
Fuss, fuss, uram.

BRUTUS.
        El, majd követlek.
        (Clitus, Dardanius, Volumnius el.)
Kérlek, Strato, maradj urad körül.
Te jó szívű legény vagy; életed
Ez által vett becsűletízt magába.
Tartsd kardomat s fordulj el; míg belé
Omlandom. Strato, megteended-e?

STRATO.
Add jobbodat, s az istenek veled.

BRUTUS.
Élj boldogúl. – Caesar, most légy nyugott:
Nem öltelek meg fél ily örömest.
        (Kardjába omol, s meghal.)
Zaj. Visszavonulás. Octavius, Antonius, Messala, Lucilius, s a sereg jönnek.

OCTAVIUS.
Mi ember ez itt?

MESSALA.
        Uramnak embere.
Szólj Strato, hol van urad?

STRATO.
        Ment a bilincstől,
Melyet te hordasz, Messala; tetemét
Égethetik csak porrá a nyerők,
Mert Brutus önnen győzte meg magát
És senki másnak díszt nem ád halála.

LUCILIUS.
Így kelle Brutust lelni. Köszönöm,
Brutus, hogy megbizonylád szavamat.

OCTAVIUS.
Brutus cselédit mind megfogadom.
Legény, akarod idődet nálam tölteni?

STRATO.
Igen, ha által enged Messala.

MESSALA.
Strato, mint halt uram?

STRATO.
A kardot én tartám s úgy dőlt belé.

MESSALA.
Octavius tehát vedd által őt,
Ki uramnak a vég szolgálatot tevé.

ANTONIUS.
Ez volt a legnemesbik római
Mindnyája közt; a többi lázadók,
A mit tevének, ő kivűle, mind
Kajánságból tevék nagy Caesar ellen.
Ő tiszta szándékból és egyedűl
Közjó miatt szövetkezett velök.
Szelid volt élte, s úgy vegyűltenek
Az elemek benne, hogy fölkelhete
A természet s világnak mondhatá:
Ez férfi volt.

OCTAVIUS.
Erényéhez képest bánjunk vele,
Temetési gyászszal s minden tisztelettel.
Bajnokhoz illő díszben teteme
Az éjjel sátoromban fog fekünni.
Most hadd nyugodjék a nép, és mi menjünk
A nap dicsőségét megosztani.

Nyitóoldal