Shakespeare

CORIOLANUS.

(Fordította: Petőfi Sándor)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.
IX. SZÍN.
X. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

BEVEZETÉS

Coriolanus nyomtatásban először az 1623-iki teljes folio-kiadásban jelent meg e czím alatt: „The Tragedy of Coriolanus”. Ugyanazon évi november 8-án beiktatták a könyvárus czéh lajstromába, mint Edward Blount és Isaac Jaggard kiadók tulajdonát, azon megjegyzéssel, hogy „ezelőtt senki más javára nem volt beiktatva.” Shakspere több darabja, előadása után, külön is megjelent, mielőtt a teljes folio-kiadásba került; e negyedrétű kiadások szolgáltatják néha az egyedüli alapot az illető drámák chronologiájának megállapítására. Coriolanus-nak ily negyedrétű külön kiadása nincs; egyéb külső adatokra is alig találunk, ha meg akarjuk határozni származási idejét; s így a darab benső ismertető jeleihez kell fordulnunk, styljéből, szerkezetéből, hangulatából következtetve az időre, melyben a költő e drámáját írhatta.

Ezek a benső ismertető jelek Shakspere költői tevékenységének utolsó időszakára utalnak. Verselési módja egészen megfelel annak, melyet ez időtől való drámáiban találunk: a három vagy négylábú sorok gyakori használata, s más helyeken viszont hatlábú sorok alkalmazása; egy verssornak több beszélő személy között való felosztása, és a többször előforduló daktylusok a jambusok közt, mind ez időszak mellett tanúskodnak. A bonyodalmas periodusok, a tömör rövidség, mely néha már homályossá válik, az ellipsisek, a mondatok szabálytalan fűzése szintén ismertető vonásai ez időből való drámáinak. A szerkesztés módja, az események tömör csoportosítása, gyors haladása s a legrövidebb úton való vezetése a színpadi gyakorlatban régóta járatos és biztos kezet mutatja; a styl férfiassága, a kifejezések ereje, az emberi dolgok felfogásának zordon nagysága megfelel a költő azon lelki állapotának, melynek külső okát életrajzi adatai nem magyarázzák meg, de nyilvánulását feltaláljuk ez időszakból való minden drámájában. Coriolanus származási idejét tehát e benső bizonyítékok alapján az 1608. és 1610-ik év közé lehet tenni.

Magyarúl a nemzeti színházban először 1842-ben került színre Dobrossy és Egressy Gábor fordításában. 1848-ban, midőn a nemzet három nagy költője egyesült Shakspere lefordítására, e vállalat első és utolsó kötete Coriolanus volt Petőfi fordításában. „Coriolanus büszke, daczos, kemény, de az anyai szóra meglágyuló természete – írja Greguss – nagyon illet Petőfi egyéniségéhez, a ki demokrata elvei mellett aristokrata érzésű volt. Nagy szeretettel és lelkesedéssel fogott a dologhoz, és fordítását különösen a beszéd heve és ereje tűnteti ki.” Petőfi fordításában jelent meg Coriolanus a Kisfaludy-társaság teljes Shakspere-kiadásában is; ugyanezt a fordítást használja a nemzeti színház 1870-óta.
Shakspere forrása Plutarch volt: Coriolanus életrajza a Vitae parallelae czímű munkában, melyet azonban nem eredetiben, hanem sir Thomas North angol fordításában ismert, mely először 1579-ben jelent meg e czím alatt: „The Lives of the noble Grecians and Romans compared together by that grave learned Philosopher and Histographer, Plutarke of Chaeronea.” Különben Nort fordítása sem az eredetiből, hanem Amyot, auxerrei püspök franczia fordítása után készült. Mind e két fordítás legfölebb csak a kifejezésekben tér el az eredetitől, s mint a német Shakspere-társaság kiadása megjegyzi, North angol fordítása a francziához, és Amyot franczia fordítása az eredeti göröghöz oly híven ragaszkodik, hogy Shakspere drámái előadását közvetlenűl Plutarch görög elbeszélésével lehet egybevetni.

Plutarch a plebejusok két lázadását említi a senatus és a patriciusok ellen. Az elsőnek oka azon hallatlan keménység volt, melyet a gazdag hitelezők plebejus adósaik ellen gyakoroltak. Cajus Marcius ez alkalommal is a legszigorúbb eljárást követelte s határozottan ellenszegűlt a senatus egy részének, mely a szegény nép javára a törvény szigorúságát némileg enyhítni óhajtotta. Szerinte ha a hitelezők pénze odavész is, az nem lesz a legnagyobb baj ez ügyben, hanem az eddig tanúsított engedékenység volt a rakonczátlanság kezdete, s a vakmerő támadás czélja az, hogy a törvényt eltörölje és mindent összezavarjon. Ha tehát a senatus okos, fojtsa el idején e gyalázatos és gonosz kezdetet. A senatus azonban több napi tanácskozás után sem határozott semmit, s végre Menenius Agrippát küldte követség élén a néphez. Menenius az ismert mesével csillapítá le a lázongókat, s a béke föltétele azon engedély lett, hogy a plebejusok öt hatósági személyt választhassanak (tribuni plebis), kiknek kötelessége a szegény népet erőszak és elnyomás ellen védelmezni. Első tribúnok Junius Brutus és Sicinius Velutus lette, e lázongás tulajdoképeni okozói és vezérei.

A második lázadás, melyet Plutarch említ, a tribúnok bujtogatására Corioli bevétele és a volskok legyőzése után tört ki az élelmi szerek roppant drágasága miatt, és azon zsákmányoló hadjárat által ért véget, melyet Coriolan egy csapat önkénytessel az antiumi terület ellen indított. Shakspere ez utóbbira csak annyiban volt tekintettel, a mennyiben indító okát, az éhséget és drágaságot, az előbbinek tulajdonította s így a kettőt czéljához képest egybe olvasztotta.

Ugyanezen drámai czélból másutt is összébb vonta az eseményeket. Miután Plutarch elbeszélte a consulválasztást, elmondja – nem határozván meg közelebbről az időt, – hogy a syrakusai Gelon ajándékából, részint pedig vétel útján sok gabona érkezett Rómába és az éhező nép azt kivánta, hogy ezt ingyen oszszák ki vagy legalább igen olcsón adják el. Coriolan a senatusban határozottan ellenszegült e kivánságnak s ez alkalommal indítványt is tett a népnek engedélyezett tribunok megszűntetésére. Ez dühbe hozta a tribunoktól felizgatott népet s összeütközésre is került a dolog egyrészről a tribunok, aedilek és a nép, másrészről Coriolan és a patriciusok között. Shakspere mindezt híven megtartja, de közvetlenűl mint a consulválasztás folytatását adja elő; Coriolan beszédét, melyet Plutarch szerint a senatusban tartott, a piaczon mondatja el vele, közvetlenűl összekötve oly eseményeket, melyeket a valóságban bizonyos időköz választott el egymástól.

Ez apró lényegtelen eltéréseknél, melyeket a drámai forma tett szükségesekké, fontosabb az, melyet a költő a nép felfogásában tanúsít. A római plebejusok viszonyát az államhoz és a nemességhez Plutarch a következő vonásokkal tűnteti fel: „A senatus, mely a gazdagok pártján állt, összeütközésbe jött a néppel, mely sokat és iszonyúan vélt az uzsorásoktól szenvedni. Mert ezek zálogolás és eladás által megrabolták a kevésbé jómódúakat minden vagyonuktól. Az egészen szegényeket pedig börtönbe vetették, holott sokan sebhelyekkel voltak fedve és a háborúkban a hazáért harczoltak. Az utolsó háborút a sabinok ellen viselték, mialatt a gazdagok mérsékletet igértek és a tanács elhatározta, hogy Marcus Valerius vállaljon azért kezességet. Erre azonban, miután a harczot bátran kiállták és az ellenséget legyőzték, semmi méltányosságot sem tapasztaltak az uzsorások részéről, a tanács pedig úgy tett, mintha nem emlékeznék igéretére, és megengedte, hogy újra börtönbe vessék és megzálogolják őket; a városban azonban gonosz nyugtalanságok és csoportosulások keletkeztek. Az ellenség előtt nem maradt titokban, hogy a nép egyenetlen, s azért az országba törtek és elpusztították. És midőn a hatóság fegyverre szólította a fiatalságot, senki sem jelent meg. És így a hatóságok ismét különböző vélemények közt oszlottak meg. Némelyek azt hitték, engedni kell a szegényeknek és mérsékelni a hagyományos szigorúságot. Mások azonban ellenszegültek, kik közé tartozott Marcius is.” Miután erre elmondja, hogyan készült kivándorolni az elégedetlen nép és Menenius hogyan csillapította le s engesztelte ki őket a senatussal, így folytatja: „Mihelyt ismét helyreállt az egyesség a városban, a plebejusok rögtön fegyvert ragadtak és hadi szolgálatra ajánlkoztak.”

Shakspere máskép tűnteti fel a népet drámájában. Azok az ingadozó, szájaskodó, megbízhatatlan emberek, kiket a büszke patricius egyre-másra kutyáknak szid; azok a lármás, durczáskodó, meghunyászkodó teremtések, a kik némán elsompolyognak, midőn Coriolan a volskok tele csűrjeihez utasítja őket, a kiket még a legenyhébben gondolkozó Meneius is butáknak és gyáváknak mond s kiknek arczába a patriciusok mindúntalan a gyáva nevet dobják; azok a harczosok, kiket szidalmakkal kell az ellenségre hajtani s kik az elfoglalt városban legelőször is zsákmányolni kezdenek, s míg vége sincs a harcznak, ón kanalat, párnát, ruhát rabolnak; az a csőcselék, mely gúnyolódva, sipkáit a levegőbe hajigálva kiséri a kapuig a száműzött patriciust, hogy aztán bosszuló visszatértének hírére gyáva dühében saját vezérei és hajdani izgatói ellen forduljon: ez a nép inkább hasonlít a Caesarok Rómájának vagy az új-kor nagy városainak csőcselékéhez, mint azokhoz az ősrómai egyszerű, zordon erkölcsű polgárokhoz, kik csodálatos jogi és katonai érzékkel tudták magukat a fegyelemnek alárendelni, kik ha zúgolódtak és lázongtak is, inkább kivándorlással akartak tarthatatlan helyzetökből menekülni, mintsem hogy nyers erőszakkal támadjanak elnyomóik ellen, és a kik szívós kitartásukkal végre is demokratikussá alakították át az aristokratikus köztársaságot. Ekkor kezdődött a százados küzdelem a patriciusok és plebejusok közt, mely utoljára a plebejusok teljes egyenjogúságával végződött. Hosszú időbe, sok küzdelembe került, míg a patriciusok és plebejusok közt megszűnt a házassági tilalom, míg a plebejusok részeseivé lehettek a censori, praetori és papi hatalomnak s míg az első plebejus consult megválasztották. Az aristokratikus és demokratikus elv százados küzdelmének mindegyik stadiumát a demokratia egy-egy újabb vívmánya jelzi, egy-egy újabb lépést képezvén az ösvényen, mely a teljes egyenjogúsághoz vezetett. E hosszú úton az első lépés a néptribunok hivatala s a megelőző küzdelem az első mérkőzés volt a két elv között.

De azért, hogy Shakspere oly kedvezőtlen világításban tűnteti fel a népet, nem következtetjük belőle, hogy drámája az aristokratia dicsőítése akar lenni a demokratia rovására. Minden efféle tendentia távol volt tőle. Az örök emberi, és nem elmuló rendszerek költője ő; vizsgálatának tárgya az a csodálatos, örökkévaló rejtély, melyet emberi léleknek nevezünk, és nem a különböző kormányzati elvek jogosultsága s egymás fölött való előnye. Ő mindig az embert festette, és az embert soha senki jobban nem ismerte, soha senki hívebben, igazabban és teljesebben meg nem mutatta az embernek, mint ő. Megmutatta egészen, páratlanúl, tárgyilagosan. Nem az volt a czélja, hogy megszerettesse vagy meggyűlöltesse, hanem hogy megismertesse, s oda állította szemünk elé a maga valóságában, szépítés és torzítás nélkül. Nem fogja pártját egyik vagy másik személyének, nem akarja egyiket a másik rovására dicsőítni; igazságos mindegyik iránt, s híven és tárgyilagosan mutatja be valamennyit, úgy a mint van, jó és rossz tulajdonságaival, erényeivel, és hibáival. Coriolanus drámájában sem foglal pártállást az aristokratia képviselője, Coriolanus mellett, a nép ellenében. Híven festi mind a kettőt, s egyiknek hibáit a másik hibáival indokolja és magyarázza. Coriolanus féktelen kevélységének és véghetetlen megvetésének, melyet a nap iránt érz, némi igazolását látjuk a nép hitványságában; de viszont a nép gyűlöletének s a haza megmentője iránti hálátlanságának magyarázatát találjuk ama leplezetlen megvetésben s érdekeinek nyilvánvaló és sokszor igazságtalan mellőzésében, melyet a kevély patricius minden lépten-nyomon tanúsít; s magunk is kénytelenek vagyunk a tribunok azon vádjában, hogy Coriolanus a nép ellensége, nem rágalmazó bujtogatást, hanem az igazságot látni. Ez a költő felséges tárgyilagossága, mely az ellentétes érdekek és a küzdő személyek fölött áll, nem fogva partját egyiknek sem, nem kegyelve egyiket a másik fölött, hanem igazságot szolgáltatva mindegyiknek, s egészen, erejével és gyöngeségével, szépségben és rútságban reprodukálva a nagy alkotó természet művét.

Coriolanus drámájában az aristokratia és demokratia küzdelmét látjuk, de a költő czélja nem e két elv ellentétének feltűntetése volt, hanem azon emberi szenvedély festése, mely az emberek közt osztályokat teremt, egyiket a másik fölé emeli s egyiknek lelkét megvetéssel tölti el a másik iránt. Ez az örök emberi szenvedély és nem annak egyik vagy másik mulékony nyilatkozási formája képezi tárgyát a költőnek. A büszkeséget látjuk Coriolan alakjában, nem sok nem és jogosult formájában, mely saját erejének és érdemének öntudatában áll, hanem azon elfajulásában is, mely az alatta állók megvetésével párosul. Ez a mértéktelenség teszi hibává a magában jogosult szenvedélyt, ez vonja maga után a tévedések, vétségek lánczolatát egész a honárulás bűnéig. De mellette egy erősebb, nagyobb és hatalmasabb erény él a hős lelkében, a gyermeki kegyelet; s midőn a végső összeütközés a természeti kötelesség diadalával végződik, a félelem és megdöbbenés érzése mellett, melylyel eddig kisértük, rokonszenvünket is meghódítja; és midőn a hatalmas hőst hajdan remegő ellenségei előtt látjuk, a mint a hódolat és hízelgés szavaival igyekszik kegyöket megnyerni, nemcsak megérdemlett büntetését látjuk megalázódásában, hanem szánalmunkat sem vonhatjuk meg tőle, míg végre büszkeségének utolsó fellobbanása és összeroskadása ellenségeinek csapásai alatt, helyre állítja lelkünkben a teljes harmoniát és tiszta tragikai hatást hagy hátra.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Róma. Utcza.

Jön egy csapat zavargó Polgár botokkal s egyéb fegyverekkel,

1. POLGÁR.
Mielőtt valamire szánjuk magunkat, hadd beszéljek.

TÖBBEN.
Beszélj, beszélj!

1. POLGÁR.
Föltettétek magatokban, hogy inkább meghaltok, semhogy éhezzetek?

TÖBBEN.
Föl, föl!

1. POLGÁR.
Először is tudjátok meg: Cajus Marcius legnagyobb ellensége a népnek.

TÖBBEN.
Tudjuk, tudjuk.

1. POLGÁR.
Öljük meg őt, s akkor magunk szabhatjuk meg a gabona árát. Nos, határoztatok?

TÖBBEN.
Szót se róla többé. Megteszszük. El, El!

2. POLGÁR.
Egy szót, jó polgárok.

1. POLGÁR.
Minket szegény polgároknak tartanak, s a patriciusokat jóknak. Az ő fölöslegök eltáplálna bennünket. Ha csak azt adnák nekünk, mi nekik már nem kell, azt gyaníthatnók, hogy emberségesen enyhitettek rajtunk; de ők azt gondolják, hogy erre nem vagyunk érdemesek. A soványság, mely bennünket gyötör, nyomorunk látása a jegyzék, melyben jóllétök el van sorolva; a mi szenvedésünk az ő nyereségök. Boszuljuk meg ezt dárdáinkkal, mielőtt magunk is olyan szárazak lennénk, mint ezek; mert az istenek látják lelkemet, hogy kenyér-éhségből beszélek és nem bosszú-szomjból.

2. POLGÁR.
Fölkeltek-e különösen Cajus Marcius ellen?

TÖBBEN.
Ellen először; ő valóságos kutya a köznép iránt.

2. POLGÁR.
Veszitek-e figyelembe, milyen szolgálatokat tett hazájának?

1. POLGÁR.
Helyes, és ezért szivesen is ruháznók föl jó hírnévvel; de ő maga jutalmazza meg magát kevélységével.

2. POLGÁR.
Nem, ilyen rossz indulatból ne beszélj.

1. POLGÁR.
Mondom nektek, a mit dicséretesen tett, csak ezért tette; habár a nagyon lelkiismeretes emberek azt mondják, hogy ez hazájáért volt, biz azt csak azért tette, hogy anyjának örömet szerezzen s maga kevélykedhessék, a mely tulajdona érdemeivel egy magasságú.

2. POLGÁR.
Mit természetében meg nem változtathat, bűnül rójátok föl benne; azt csak nem foghatjátok rá, hogy zsugori.

1. POLGÁR.
Ha ezt nem is, azért nem fogyok ki a vádakból. Annyi a hibája, hogy elsorolásába bele fárad az ember. (Kívül zaj.) Micsoda rivalgás ez? a város másik része fölkelt; mit állunk itt fecsegve? el a capitoliumba!

POLGÁR.
Jertek, menjünk.

1. POLGÁR.
Csendesen! ki jön itt?
Menenius Agrippa jön.

2. POLGÁR.
A derék Menenius Agrippa, ki mindig szerette a népet.

1. POLGÁR.
Ő elég becsületes. Bár a többi is ilyen volna.

MENENIUS.
Mi-tévők vagytok, földiek? hová e Botokkal? mi baj? Kérlek, szóljatok.

1. POLGÁR.
Tudja azt a tanács; hallott felőle két hét óta, mi a szándékunk, s ezt most tettleg akarjuk megmutatni. Azt mondják ők, hogy a szegény pörös embernek erős tüdeje van; majd meglátják, hogy karjaink is erősek.

MENENIUS.
Barátaim, szomszédim, tehát azon
Vagytok, hogy tönkre tegyétek magatok?

1. POLGÁR.
Dehogy! hiszen már úgy is tönkre tettek.

MENENIUS.
Mondom, barátim, rátok a nemesség
Gondot visel, s a drágaság miatt, mely
Szenvednetek készt, e botokkal épen
Úgy fenyegethetnétek az eget,
Miként Rómát, mely egyenest megy a
Kezdett úton, széttépve tízezer
Erősebb lánczot, mint minőt reá
Ti vethetnétek. Aztán e nyomort
Az istenek szerzik, nem a nemesség.
Ezen nem kéz, de térdhajtás segít. Ah,
Az inségtől fölingerelve, még majd
Több bajba estek. Piszkálódtok a
Kormányra, mely atyátokul vagyon, míg
Ti, mint ellenség, átkozzátok őt.

1. POLGÁR.
Ő atyánk! a bizony! Soha sem volt ránk gondja. Minket éhezni hagynak, s az ő magtáraik tömvék gabonával; rendeleteket adnak ki az uzsora ellen, hogy az uzsorásokat segítsék; naponkint visszavonnak egy-egy üdvös törvényt a gazdagok ellen, s naponkint keményebb rendszabályokat állítanak föl, hogy a szegénységet megkötözzék és zabolázzák. Ők emésztenek el bennünket, ha a háborúk nem; ez az egész szeretet, melylyel irántunk viseltetnek.

MENENIUS.
Vagy valljátok be, hogy rossz indulattal
Telétek meg, vagy azt kell, hinni hogy
Bolondok vagytok. Mondok nektek egy
Derék mesét; már hallátok talán,
De minthogy épen czélomhoz segít,
Ismét föltálalom.

1. POLGÁR.
Jól van, uram, meghallgatom. De azt ne gondold, hogy bajunkat rászedhetni mesével: hanem halljuk, ha úgy tetszik.

MENENIUS.
Egykor föllázadt a has ellen a
Test minden tagja, s azt így vádolák,
Hogy mint egy örvény vesztegel maga
Ottan középütt, renyhén, tétlenűl,
Az ételt egyre nyelve s társaival
A munkát meg nem osztva, míg a többi
Lát, hall gondolkodik, tanít, megy, érez,
S így kölcsönös segélyadással a
Közjóra törekesznek, az egész
Testnek javára. Így felelt a has…

1. POLGÁR.
Nos hát, uram, mi a has válasza?

MENENIUS.
No mindjárt, mindjárt. Olyszerű mosolylyal,
Mely szívességet tettetett (miért ne
Hagynám mosolyogni a hasat csak úgy,
Miként beszélni?), gúnyosan felelt az
Elégületlenekhez, kik irígylék
Járandóságát… épen mint ti a
Tanácscsal tesztek, mert ez nem hasonló
Hozzátok.

1. POLGÁR.
A has válaszát! Hogyan,
A koronás fej, a tanácsadó szív,
Az őrködő szem a vitézi kar,
Paripánk a láb, és kürtösünk a nyelv,
S egyéb istápunk s kis segédeink
Alkotmányunkban, hogy ha ők…

MENENIUS.
        Nost aztán?
Mit nem beszél ez a legény! tovább?

1. POLGÁR.
Ha őket így zablázza a faló has,
Ez a szemétdomb…

MENENIUS.
        Jón van; azután?

1. POLGÁR.
S a többi munkás tag panaszt emel,
Mit szólhat a has?

MENENIUS.
        Tudtokr’ adom.
Csak egy parányit, a miből tinektek
Kevés jutott, a türelembül, és
Fogjátok tudni…

1. POLGÁR.
        Beh hosszúra nyúlik.

MENENIUS.
Hát, jó barátom, most figyelj ide.
Megfontolá a dolgot a komoly has,
Nem mint szeles vádlói, s ezt felelte:
„Igazságtok van, társaim, hogy én
Előbb szedem be a táplálatot,
Melyből ti éltek, s ez rendén van így,
Mert én a test magtára s műhelye
Vagyok: de jusson eszetekbe, hogy
Azt én szétküldöm a vér folyamán
Az udvarig, a szívig s agyvelőig,
S a fordulások- s mellékútakon
A legerősb ideg s legvékonyabb ér
Megkapja tőlem a mi illeti,
Azt, a miből él, s bár ti összesen,
Kedves barátim,” így beszéle a has…

1. POLGÁR.
Jó, jó, uram! nos?

MENENIUS.
        „Bár ti összesen nem
Látjátok, mit kap mindenik külön:
Bebizonyíthatom, hogy nektek a
Javát, fölét küldöm szét, és magamnak
Csak a seprőt hagyom.” Mit szóltok erre?

1. POLGÁR.
Hát felelet; de hozzá mi közünk?

MENENIUS.
E jó has Rómának tanácsa, s ti
A lázadó tagok; ha fontolóra
Veszitek gondoskodásit és a közjót:
Általláthatjátok, hogy mindazon
Jótétemény, melyben nyilvánosan
Ti részesültök, tőle származik,
S nem magatoktól. Mit szólsz erre, te
Nagy újja ennek a gyülekezetnek?

1. POLGÁR.
Én a nagy újja? mi okért nagy újj?

MENENIUS.
Mivel te a legaljasb s rongyosabb vagy
E bölcs zavargók közt, s te jársz elől.
Vezérkedel, pimasz sehonnai,
Hogy önmagad húzz hasznot a dologból.
De a furkós botokkal legyetek
Készen, mert Róma és patkányai
Megütköznek, s egyik rész tönkre jut. –
Üdvöz légy, bajnok Marcius!
Cajus Marcius jön.

MARCIUS.
        Köszönöm.
Mi dolog ez, ti lázongó gazok,
Kik nyüzsgő véleményteket vakarva
Megrühösítitek magatokat?

1. POLGÁR.
Te csak mindig szépen beszélsz velünk.

MARCIUS.
Ki nektek jó szót ád, utálatos
Hízelgő. Mit vártok, kutyák, a kiknek
Nem kell se harcz, se bék? azt megijeszt, s ez
Daczossá tesz. Ki bennetek bizik,
Oroszlán helyt nyulat lel s lúdakat
Rókák helyett. Nem vagytok biztosabbak,
Mint a parázs a jégen s a napon
A hó. Erénytek, dicsőítni a
Gonosztevőt, s a törvényt szidni, mely azt
Megbünteté. Ki nagyságot szerez,
Gyülölitek; s jó indulattok olyan,
Mint a beteg, ki arra vágy, mi néki
Még jobban árt. Ki kegyetekre épít,
Ólom-karokkal úszik s tölgyeket
Hasít sással. Bitóra véletek!
Tinektek hinni? Egyre változik
Elmétek; kit gyűlöltetek, dicső most,
S a kit megkoszorúztatok, silány.
Mi baj? mit zúgtok minden piaczon
Az érdemes tanács ellen, holott ő
Tart rendben istenink után? különben
Egymást falnátok föl. – Mi kell nekik?

MENENIUS.
Mint ők szabják, oly áron gabona,
A mely, mint mondják, van bőségesen.

MARCIUS.
Azt mondják? az akasztani valók!
Ott ülnek a tűznél, s tudják, mi újság
A capitoliumban, hogy ki van
Le s fölmenőben? Házasítanak,
Pártot csinálnak és erősítik,
S azt gyöngítik, mely nem kedvök szerinti,
És nem sarújok talpa. Bőviben van
A gabna, mondják? Hagyna csak a nemesség
Kardomhoz nyúlni: oly magas kazalt
Raknék e fölnégyelt rabszolganépből,
A mily magasra csak fölérne dárdám.

MENENIUS.
Ezek meggyőződtek már teljesen;
Elméjökben nagy a hiány ugyan,
De szörnyű gyávák. Ám szólj, mit csinál a
Másik csapat?

MARCIUS.
Szétment. Kössék fel őket!
Sóhajtva példáztak, hogy éhesek, hogy
Éhség falat dönt, enni kell az ebnek,
A csontra hús kell, nem csak gazdagért van
Az aratás. Ily rongyokban dobálták
Ki a panaszt. És most, hogy megnyerék,
A mit kivántak, s ez kemény dolog
(A nemességen ez vesz majd erőt, ez
lesz végcsapása), most kucsmáikat
Hajgálják, minth’ a hold szarvár’ akarnák
Föltűzni, versenyt bőgve.

MENENIUS.
        S mit nyerének?

MARCIUS.
Öt szónokot, kit ők választanak
Pór bölcseségök védeül; ezek
Brutus, Sicinius… mit én tudom! – Hah,
Előbb földúlná e gaznép a várost,
Mint tőlem ilyet kapna. Majd idővel
Még többet nyer, s ismét többet csikar ki
A lázadási zajjal.

MENENIUS.
        Különös.

MARCIUS.
El, hulladék, pusztuljatok haza!
Követ jön.

KÖVET.
Hol Cajus Marcius?

MARCIUS.
        Itt van, mi baj?

KÖVET.
Ujság, uram, a volszkok fegyverre keltek.

MARCIUS.
Annál jobb! lesz módunk kihányni a
Dohos fölösleget. – Im, derék atyáink.
Cominius, Titus, Lartius és más Sneatorok, Junius Brutus és Sicinius Velutus jönnek.

1. SENATOR.
Igaz, mit nem rég mondál, Marcius,
A volszk fegyverre kelt.

MARCIUS.
        Vezére Tullus
Aufidius, lesz véle bajotok.
Vétkem, nemességét irígyleni;
S ne volnék az, ki most vagyok: szeretném,
Ha ő lennék.

COMINIUS.
Ti együtt vívtatok.

MARCIUS.
Ha birkóznék a föld, két részre állva,
S ő pártomon vón’: átmennék, hogy ő
Velem vívjék… oroszlán ő, kire
Büszkén vadászok.

1. SENATOR.
        Így, hős Marcius,
Kisérd Cominiust e háborúba.

COMINIUS.
Megigéréd ezt egykor.

MARCIUS.
        Meg, uram,
S szavamnak állok. Titus Lartius, majd
Megint szemközt látod Tullust velem. De
Mi ez, nyomorék? honn kell maradnod?

TITUS.
        Oh nem,
E mankó támaszom s ez fegyverem lesz,
De az ügyet nem hagyom el.

MENENIUS.
        Dicső faj!

1. SENATOR.
Jerünk a capitoliumba; legjobb
Barátink várnak.

TITUS.
        Menj elől… után
Cominius… mi követünk; tiétek
Az elsőség.

1. SENATOR.
(A polgárokhoz.)
El, el, haza!

MARCIUS.
Nem, hadd kövessenek. Van
Élés a volszknál. Patkányép, oda
A garmadához! – Tisztes lázadók,
Hol a bátorság? Kérlek, jőjjetek.
Senatorok, Cominius, Marcius, Titus és Menenius el. Polgárok kisompolyognak.

SICINIUS.
E Marciusnak van-e párja gőgben?

BRUTUS.
Páratlan áll.

SICINIUS.
        Midőn népszónoknak
Megválasztának bennünket…

BRUTUS.
        Figyeltél
Szeme s szájára?

SICINIUS.
        S gúnyolásira!

BRUTUS.
Ha ingerűlt, az istenek se’ szentek
Előtte.

SICINIUS.
Csúfot űz a tiszta holdból.

BRUTUS.
Bár veszne el e harczban! Hogy férhet össze.
Ily gőg s vitézség?

SICINIUS.
        Hogy ha jó siker
Csiklandja, megveti az árnyat is,
A melybe délben lép. Csodálkozom,
Hogy tűri el dacza: Cominiustól
Vezéreltetni?

BRUTUS.
        A hírt, mely czélja néki,
S mely őt diszíti is már, nem lehet
Jobban fönntartani s növelni, mint
A második helyen; mert a vezér hibája,
Mi el nem sül, bár mindent elkövet,
Mi embertől telik, s így zúgnak a
Könnyelmű bírák: hajh, ha Marciusra
Bíznák a dolgot!

SICINIUS.
        És ha sikerül:
A Marciushoz hajló vélemény
Cominiusnak minden érdemét
Őrá ruházza.

BRUTUS.
Úgy van, már is az
Övé Cominiusnak fél hire,
Nem ő szerzé bár; és ennek hibái
Dicsőségévé válnak, bár valóban
Nem érdemlé meg.

SICINIUS.
        Nézzük meg, minő
Az útasítás, és hogy viseli
Magát ez ügyben?

BRUTUS.
        Jer, menjünk tehát.
        (Mind a ketten el.)

II. SZÍN.

Corioli. A tanácsház.

Jön Tullus Aufidius nehány Senatorral.

1. SENATOR.
Aufidius, hát véleményed az,
Hogy terveinket tudja Róma, tudja,
Hogy készülünk?

AUFIDIUS.
        S a tietek nem ez?
Mi volt ez országban föltéve már,
Mi tetté vált valóban, mielőtt
Kikémlé Róma? Még négy napja sincs,
Hogy hírt adának onnan… a levél
Talán nálam lesz… ime itt vagyon.        (Olvas.)
„Hadat készítnek. Még nem tudni, hogy
Keletre-e vagy nyugatra? a nyomor nagy,
Lázong a nép. Mondják: Cominius
És Marcius, régi ellenségetek
(A kit még jobban gyűlöl Róma, mint ti),
És Lartius, egy bajnok római…
E három a készűletek vezére.
Alkalmasint felétek lesz az út.
Vigyázzatok.”

1. SENATOR.
Táborban seregünk,
Hogy Róma mindig kész nekünk felelni,
Soh’sem kétkedtünk.

AUFIDIUS.
        Nagy szándéktokat
Jó volt titkolni, a míg az maga
Magát födé fel. Róma idő előtt
Kitudta azt, úgy látszik, és ez által
Gátoltatunk czélunkban, mely vala:
Nehány várost bevenni, mielőtt
Ők észrevennék.

2. SENATOR.
Hős Aufidius, lépj
Tisztedbe, menj sietve a sereghez,
Mi őrizzük magunk Coriolit.
Ha itt előttünk szállnak meg, segélyűl
Hozd sereged. Különben azt hiszem,
Nem ellenünk készülnek.

AUFIDIUS.
        Kétkedel?
Én bizonyost beszélek. A mi több,
Már útban is van egy rész harczosikból,
S mind erre tart. Elhagylak bennetek.
Ha Marcius s én tán találkozunk,
Megesküvénk, hogy mindaddig vivunk, míg
Egyik lehull.

MIND.
Segítsenek istenink!

AUFIDIUS.
S kegyelmeteket védjék.

1. 2. SENATOR.
        Élj boldogul. (Mind el.)

III. SZÍN.

Róma. Marcius lakása.

Jön Volumnia és Virgilia; alacsony székekre ülnek és varrnak.

VOLUMNIA.
Kérlek, leányom, énekelj vagy beszélj vidámabban. Ha fiam férjem volna, jobban örülnék távollétén, melyben dicsőséget szerez, mint nyoszolyája ölelésein, mikkel szerelmét tanusítja. Még midőn csak gyönge gyermek s méhemnek egyetlen szülötte volt; midőn ifjúságát és szépségét minden szem bámulta; midőn még nézéséről egy királynak napestig tartó kérelmeért sem mondott volna le egy órára az anya: én – meggondolva, mennyire illenék a dicsőség ily lénynek, hogy ez nem volna különb a falon függő képnél, ha a hír nem mozgatná – és már akkor örvendve láttam őt oly veszélyeket keresni, mikben dicsőséget szerezhetett. Kegyetlen háborúba küldtem őt, melyből midőn visszatért, homlokát tölgykoszorú övezte. Mondom, leányom, nem örültem meg jobban annak előszöri hallatára, hogy figyermek, mint midőn először látám, hogy férfiúnak bizonyította be magát.

VIRGILIA.
De hátha oda halt volna, asszonyom, akkor?

VOLUMNIA.
Akkor jó híre neve lett volna fiam, utódom. Őszintén mondom, ha tizenkét fiam volna, kiket mind egyaránt szeretnék, egyiket sem kevésbé, mint Marciusunkat: inkább óhajtanám, hogy közülök tizenegy vitézileg meghaljon honáért, hogysem egy tétlenül kéjelegjen.
Szobaleány jön.

SZOBALEÁNY.
Asszonyom, Valeria jött látogatásodra.

VIRGILIA.
Kérlek, engedd meg, hogy távozhassam.

VOLUMNIA.
Ne távozzál. Úgy tetszik, mintha hozzánk
Elhangoznának férjed dobjai;
Aufidiust hajánál rántja le,
Mint gyermek a vadtól, fut tőle a volszk.
Tombolni látom őt, a mint kiáltja:
„Elő gyávák! ti félelem szülötti,
Ámbár hazátok Róma.” Homlokáról
Letörli a vért érczkezével, és megy,
Mint arató, ki föltevé, levágni
Mindent, vagy díjáról lemondani.

VIRGILIA.
Vér homlokán!… oh Jupiter, ne vért!

VOLUMNIA.
Te balga asszony, szebb ez, mint arany
Győzelmi oszlop. Keble Hekubának
Hektort szoptatva nem volt ékesebb,
Mint Hektor arcza véresen, midőn a
Görögökkel küzde. – Mondd Valeriának,
Készek vagyunk őt üdvözölni.        (Szobaleány el.)

VIRGILIA.
        Óvja
Az ég Aufidiustól férjemet!

VOLUMNIA.
Aufidiust ő térde alá keríti,
S nyakára hág.
Visszajön a szobaleány Valeriával.

VALERIA.
Jó napot mind a kettőtöknek, hölgyeim.

VOLUMNIA.
Édesem…

VIRGILIA.
Örvendek, hogy láthatom asszonyságodat.

VALERIA.
Mit míveltek? ti valóságos háziasszonyok vagytok. Hogyan, ti varrtok itten? ez derék igazán. Hát kis fiad hogy van?

VIRGILIA.
Köszönöm kérdésed, asszonyom, nagyon jól…

VOLUMNIA.
Jobban szereti a kardokat nézni s a dobszót hallgatni, mint tanítójára figyelni.

VALERIA.
Oh, tökéletesen apja fia. Esküszöm, hogy igen derék kis fiú. Valóban, a mult szerdán fél óra hosszat szemléltem őt; oly erélyes alakja van. Egy aranyos pillangó után láttam őt szaladni; midőn megfogta, ismét el hagyta röpülni, s ismét utána; elesett, fölugrott, s újra elfogta. Elesése hozta-e dühbe vagy mi, de fogait csikorgatta, s széttépte a pillangót. A mint mondom, egészen széttépte.

VOLUMNIA.
Épen olyan, mint apja.

VALERIA.
Valóban, nemes gyermek.

VIRGILIA.
Kis szeleverdi, asszonyom.

VALERIA.
Tegyétek félre varrástokat; legyetek szivesek ma délután henyélni a kedvemért.

VIRGILIA.
Nem, jó asszonyom, én nem fogok kimenni.

VALERIA.
Nem fogsz kijönni?

VOLUMNIA.
Ki fog menni, ki.

VIRGILIA.
Valóban nem, engedjétek meg. Nem akarok átlépni a küszöbön, míg férjem vissza nem jön a háborúból.

VALERIA.
Ejh, mit zárkóznál így ok nélkül? Jer, meg kell látogatnunk a jó asszonyt, ki gyermekágyat fekszik.

VIRGILIA.
Kivánok neki kora fölgyógyulást, s meglátogatom imádságomban; de oda nem mehetek.

VOLUMNIA.
Kérlek, ugyan miért nem?

VIRGILIA.
Nem restségből, sem szeretethiányból.

VALERIA.
Második Penelope szeretnél lenni; hanem azt mondják ám, hogy azon szálak, miket Ulysses távollétében font, csak szúval töltötték meg Ithakát. Jer; bár csak ily érzékeny volna vásznad, mint ujjaid, hogy szánakozásból szűnnél meg azt szurkálni. Jer, el kell jönnöd velem.

VIRGILIA.
Nem, jó asszonyom, engedj meg, valóban nem megyek.

VALERIA.
Igazán mondom, jer; aztán majd fölséges híreket mondok férjedről.

VIRGILIA.
Oh, lelkem, az még lehetetlen.

VALERIA.
Hidd el, nem tréfálok veled; a mult éjjel érkeztek róla ujságok.

VIRGILIA.
Igazán, asszonyom?

VALERIA.
Komolyan mondom, hogy igaz; egy senatortól hallottam. Így hangzik: a volszkok hadserege előre nyomult, ellene Cominius vezér szállt a római erő egy részével; férjed és Titus Lartius városukat, Coriolit vette ostrom alá; semmi kétségök benne, hogy beveszik, s rövid időn véget vetnek a háborúnak. Ez igaz, becsületemre! most pedig kérlek, jer velünk.

VIRGILIA.
Bocsánat, asszonyom, ez egyes kívül mindenben szavadat fogadom.

VOLUMNIA.
Hagyd magára, asszonyom, mostani kedélyével csak kedvünket rontaná.

VALERIA.
Magam is azt hiszem. Tehát Isten veled. – Jer, kedves asszonyom. – Kérlek, Virgilia, dobd ki az ajtón ünnepélyességedet, és jer velünk.

VIRGILIA.
Nem, asszonyom, egy szó mint száz.
Valóban nem mehetek. Jó mulatást.
        (El mindnyájan.)

IV. SZÍN.

Corioli előtt.
Jönnek dobokkal és zászlókkal Marcius, Titus, Lartius, Tisztek, Katonák; hozzájok egy Követ.

MARCIUS.
Ez hírt hoz itt. Megütköztek, fogadjunk…

LARTIUS.
Lovam lovadra, hogy nem.

MARCIUS.
        Jól van.

LARTIUS.
        Áll.

MARCIUS.
Találkozott az ellennel vezérünk?

KÖVET.
Szemközt vannak, de szó nincs váltva még.

LARTIUS.
Enyém a jó ló.

MARCIUS.
        Add el, megveszem.

LARTIUS.
El nem adom, de kölcsön a tiéd
Félszázadig. Most kérjük föl a várost.

MARCIUS.
Hol a sereg?

KÖVET.
        Másfél mértföldnyire.

MARCIUS.
Akkor meghalljuk egymás hadzaját.
Most kérlek, Mars, hogy munkánk gyors legyen.
A gőzölgő karddal menjünk társaink
Segítségére. – Fújad, harsonás!        (Harsona-szó.)
A falakon megjelennek Senatorok s Mások.
Falaitok közt van Aufidius?

1. SENATOR.
Nincs, olyan nincs, ki félne tőletek, ti
Parányiak. halljátok ifjaink        (Távol hadi lárma.)
Zaját. Inkább ledöntjük e falat,
Hogysem bezárjon bennünket. Kapúnk csak
Tetszőleg csukva, sás rajt’ a lakat,
Magától nyílik ez meg. Hallga, ott az
        (Ismét hadi lárma.)
Aufidius. Meglátjátok, miként dúl
Szétszórt seregtekben.

MARCIUS.
        Hah, rajta vannak!

LARTIUS.
Tanúljunk e zajtól. Hágcsót ide!
Volszkok jönnek.

MARCIUS.
Nem félnek, sőt a városból kijönnek.
Most szívre a pajzst, s vívjatok paizsnál
Erősebb szívvel. Fel, hős Lartius!
Jobban lenéznek, mint mi gondolók,
S ez földühít. Előre, társaim!
Ki hátra lép, volszknak tekintem őt,
S érezni fogja kardom élét!
Harczi zaj; rómaiak és volszkok viaskodva el. A rómaiak visszaveretnek sánczaikhoz.
Marcius visszajön.

MARCIUS.
A föld minden dögvésze rád, te Róma
Gyalázata! te csorda!… A fekély
Borítson el, hogy tőled udorodjék
Az is, ki nem lát, és mértföldnyire
Legyen ragályos a nyavalyád. Ti ember-
Alakba bújt ludak, ti, a kiket
Rabszolgák kergetnek meg, kiktül a
Majmok se félnek. Pluto és pokol!
Hátul a seb… piros hát… halovány arcz
A félelemtől… Vissza, támadásra,
Vagy ellenségeinkhez mégyek át,
S titeket verlek. Rajta hát! Szilárdság,
És visszahajtjuk őket asszonyikhoz,
Mint sánczainkhoz minket ők követtek.
Új ütközet. A volszkok és rómaiak visszajönnek és harczolnak. A volszkok Corioliba hátrálnak, Marcius utánok a kapuig.
Most nyitvák a kapuk. Hős társaim,
Az üldözőknek kedvez a szerencse,
S nem a futóknak. Tartsatok velem.
        (Bemegy a kapun, s ezt bezárják mögötte.)

1. KATONA.
Bolond merény! én nem…

2. KATONA.
        Magam sem…

3. KATONA.
        Íme
Bezárták őt.        (Folytonos csatazaj.)

MIND.
Bizonynyal vége lesz.
Titus Lartius jön.

LARTIUS.
Hol Marcius?

KATONÁK.
        Meghalt kétség kívűl.

1. KATONA.
Nyomban követte a futókat és
Bement velök, mögötte a kaput
Bezárták, és most benn van egyedül
Egy város ellen.

LARTIUS.
        Oh nemes barát!
Érző s bátrabb, mint az érzéktelen kard;
Ez hajlik, ő nem. Elestél, Marcius!
A legjobb drágakő, nagy, mint magad, nem
Ért annyit, mint te. Oly catói bajnok
Valál te! nem vad! rettentő csak a
Csatában… ámde haragos szemeddel
És hangjaidnak mennydörgő zajával
Megráztad ellenségid, mint midőn
Hideglelésben reszket a világ.
Visszajön Marcius, véresen s elleneitől megtámadva.

1. KATONA.
Uram, tekints oda.

LARTIUS.
        Ez Marcius!
Mentsük meg őt vagy haljunk meg vele.
        (Harczolva be mindnyájan a városba.)

V. SZÍN.

Utcza a városban.

Nehány római jön martalékkal.

1. RÓMAI.
Ezt elviszem Rómába.

2. RÓMAI.
Én meg ezt.

3. RÓMAI.
A mennykőbe! azt tudtam, hogy az itt ezüst.        (A csatazaj még hallik a távolban.)
Jön Marcius és Titus Lartius egy harsonással.

MARCIUS.
E hajhászok silány drachmák szerint
Becsülik az időt, Ón kanalat,
Párnát, ruhát, mit a bakó elásna
A holttal együtt, elhord e szolganép,
Míg vége sincs a harcznak. Le velök! –
Halljátok a vezér zaját? ki hozzá!
Aufidius, kit lelkem gyűlöl, ott van
És vágja népünket. Hős Lartius, maradj itt
Egy jó csapattal a város körűl; én
A bátrabbakkal elmegyek segítni
Cominiust.

LARTIUS.
De bajnok, vérezel.
Nagyobb volt munkád, hogysem részt vehess
Új ütközetben.

MARCIUS.
Ne dicsérj, uram.
Munkám alig hogy fölhevíte. Isten
Veled! kiomlott vérem gyógyszer inkább,
Mintsem veszély. Most hát Aufidiushoz
Csatázni!

LARTIUS.
Szép Fortuna istenasszony
Szeressen meg, s varázsa vezesse félre
Ellenséged kardját. Hős férfi, a
Siker legyen szolgád!

MARCIUS.
        S téged fogadjon
Legjobb barátjaul. Isten veled!        (El.)

LARTIUS.
Érdemdús Marcius! –
Eredj a vásártérre s harsonázz;
Hídd össze a városnak tiszteit, hogy
Akaratunkat meghallják. Eredj!         (El mindnyájan.)

VI. SZÍN.

Cominius táborához közel.

Jön Cominius és serege, visszajövet.

COMINIUS.
Pihenjetek; mint rómaiak vivánk,
Barátim; balgák nem valánk a téren
S hátrálva nem gyávák. Higyétek el,
Hogy új harcz lesz. A midőn csatáztunk,
A szél koronkint elhozá barátink
Zaját mihozzánk. Róma isteni
Segítsék őket, mint saját magunkat,
Hogy, seregünk ha vígan összejő,
Követ jön.
Hálásan áldozzunk nekik. – Mi újság?

KÖVET.
A corioli polgárság kitört,
S megütközött Titussal s Marciussal.
Sánczunkhoz visszanyomták embereinket,
S én eljövék.

COMINIUS.
Tán igazat beszélsz,
De nem beszélsz jól. Mennyi ideje?

KÖVET.
Egy órájánál több, uram.

COMINIUS.
Nincs egy mértföldre; nem régen doboltak.
Egy óra kell egy mértfölhöz neked,
Hogy ily későn jősz?

KÖVET.
        Megrohantak a volszk
Kémek, s kerűlni voltam kénytelen
Nehány mértföldet. E nélkül, uram, rég
Itt lettem volna.
Marcius jön.

COMINIUS.
        Ki ez itten? olyan,
Mintha meg volna nyúzva. Istenek!
Hasonlít Marciushoz, és én igy őt
Előbb is láttam már.

MARCIUS.
        Későn jövök?

COMINIUS.
A pásztor nem tudhatja jobban a síp
S a mennydörgés különbségét, miként
Én Marcius s más emberek szaváét.

MARCIUS.
Későn jövök?

COMINIUS.
        Későn, ha a magad
Vérébe s nem máséba öltöztél.

MARCIUS.
Oh hadd öleljelek meg olyan ép
Karokkal, mint midőn megházasodtam,
S gyertyák kisértek ágyba.

COMINIUS.
        Hősvirág!
Hát Titus Lartius hogyan van?

MARCIUS.
Mint olyan ember, ki ítéletet tart,
Egyet kivégeztet, mást számkiűz.
Fenyít, kegyelmez, szabadon bocsát.
Úgy tartja Coriolit városunk
Nevében, min hízelgő agarat
A pórázon, mit úgy húz, mint akarja.

COMINIUS.
Hol a rabszolga, a ki mondta, hogy
A sánczokhoz hajtottak bennetek?
Hol van? híjátok őt ide.

MARCIUS.
        Hagyd magára,
A mit beszélt, igaz; de bajnokink,
A söpredék – hah, és nekik tribun kell! –
Egér macskától nem fut úgy, miként ők
Futottak a még nálok is silányabb
Alávalóktól.

COMINIUS.
És hogy győztetek?

MARCIUS.
Nem érünk rá ezt elbeszélni. Hol van
Az ellenség? tiétek már a harcztér?
Ha nem, tegyétek azzá.

COMINIUS.
        Marcius,
Kárvallva harczolánk, azért ide
Hátráltunk, hogy kilessük a sikert,

MARCIUS.
Hol seregök? tudjátok merre állnak
Legjobbjaik?

COMINIUS.
Az antiumiak
Tudtomra az elősort képezik, mint
Java nép, Aufidius vezérletében,
A ki reményeiknek szíve.

MARCIUS.
        Kérlek
Mind a csatákra, mikben részt vevénk, az
Együtt kiontott vérre és baráti
Eskünkre: állíts engem egyenest
Aufidius és vitézei elé,
S ne hadd elcsúszni a jelent… A lég
Teljék meg rögtön kard- és kopja-zajjal,
S használjuk a perczet.

COMINIUS.
        Jobban szeretném,
Ha jó fürdőbe mennél, magadat
Bebalzsamozni; de soh’ sem merék
Kivánatidnak ellenállni. Válaszsz
Magadnak társakat.

MARCIUS.
        Csak a ki kész rá,
Az jön velem. Ha van valaki itt,
– S ebben kétkedni vétek – a kinek
E festék tetszik, mely engem bemázolt,
Ki inkább létét veszti, mint hirét, ki
Hősleg hal inkább, hogy sem rútul éljen,
S honát magánál többre becsüli:
Ki így itél, ha egy vagy szám szerint sok,
Intsen kezével, szándékát tudatni,
S kövesse Marciust.
Mindnyájan örvendve kiáltanak föl, kardjaikkal hadonáznak, fölemelik őt karjaikon, s hajigálják süvegeiket.
Mindnyájan hát? egy karddá tesztek engem?
Ha ez nem tettetés, úgy melyitek
Nem ér négy volszkot? Hős Aufidius ellen
Egy szálig visztek oly kemény paizst,
Mint a magáé. Valamennyeteknek
Köszönet, de most csak egy rész jön velem,
A többi más harczban vesz részt, a mint
Az ügy kivánja majd. Menjünk, ha tetszik;
A legkészebbeket válaszsza ki
Közűletek négy.

COMINIUS.
        Menjünk, társaim,
Ha ez valóság s nem hetvenkedés,
Megosztozunk mindenben véletek.        (Mind el.)

VII. SZÍN.

Corioli előtt.

Titus Lartius, Coriolinál őrséget hagyva, harsona- és dobszóval megy Cominius és Cajus Marcius elé, utána egy Tiszt, katonasággal és követtel.

LARTIUS.
Így, őrizzétek a kaput, miként
Elétek szabtam. Hogyha üzenek,
Küldjétek a centuriákat segédül;
A többi itt elég egy darabig.
Ha elveszítjük a csatát, a város
Sem lesz mienk.

TISZT.
        Minket ne félts, uram.
El! s zárjátok be a kaput mögöttünk.
Követ, vezess most Róma táborába.        (El mind.)

VIII. SZÍN.

Csatatér a római és volszk tábor közt. Harczzaj. Jön Marcius és Aufidius.

MARCIUS.
Veled vívok csak, mert jobban gyülöllek.
A szószegőnél.

AUFIDIUS.
Egyformán vagyunk.
Nem iszonyodom a kigyótul úgy, mint
Híred-nevedtől. Vesd meg lábadat!

MARCIUS.
Haljon meg a másik rabszolgájaként,
Ki előbb mozdul el helyérül; aztán
Itéljék őt el az istenek.

AUFIDIUS.
        Ha én futok,
Űzz, mint nyulat.

MARCIUS.
        Nehány órája, hogy
Magam csatáztam Coriolitokban,
S tevém, mi tetszett; e vér nem enyém,
Mely engem álarczoz… Hogy bosszut állj,
feszítsd meg minden erőd!

AUFIDIUS.
        Hektor lehetsz,
Hetvenkedő ősidnek ostora,
Mégsem menekszel innen!         (Vívnak.)
Nehány volszk jön Aufidius segítségére.
        Túlzott
Készség s nem hősiség… szégyenlenem kell
E megvetendő segítségteket.
        (El mindnyájan harczolva s Marciustól üzetve.)

IX. SZÍN.

A római tábor.

Harczi zaj. Hátrálót fújnak. harsonázás. Jön egy felől Cominius rómaiakkal, más felől Marcius felkötött karral vele más rómaiak.

COMINIUS.
Ha elbeszélném, a miket ma tettél,
Magad se’ hinnéd. Majd ott mondom el, hol
Senatorok könnyezve mosolyganak rá,
S a nagy nemesség elborzad s utóbb
Csodálni fog, s hölgyek rémülnek el,
S vidáman reszketvén tovább figyelnek,
S még a sötét tribunok is, kik a
Penészes néppel gyűlölik hired,
Mondják szivök daczára: „Hála, hogy
Rómának ilyen katonája van!”
De lakománknak végéhez jövél csak,
Elébb jóllakva már.
Jön Titus Lartius seregével, az üldözésből jőve.

LARTIUS.
        Oh hadvezér, itt
A harczi ló, mi a csótár vagyunk.
Ha láttad volna…

MARCIUS.
        Kérlek, ne tovább.
Anyám, ki vérét csak dicsérheti,
Ő is megbánt, ha magasztal. Úgy tevék,
Miként ti; tettem annyit, mennyi telt,
Miként ti, lelkesülten a hazáért.
Ki végbevitte, a mit szándokolt,
Fölülmult engemet.

COMINIUS.
        Ne légy koporsaja
Ten érdemednek; Róma tartozik fia
Becsét ismerni. Ennek elfödése
Nem volna jobb, mint rablás, rágalom;
Arról hallgatni, a mi a dicsőség
Tetőpontjára ért, s mégis szerénynek
Mutatkozik! Kérlek hát (nem, hogy ezzel
Díjazzalak, csak jellemzésedért),
Hallgass szavamra seregünk előtt.

MARCIUS.
Nehány sebem van, s fáj nekik, midőn
Említik.

COMINIUS.
Hogyha nem említenők,
A háladatlanság meggyűjtené,
S halálosokká tenné. A lovakból
(Pedig sokat s jókat fogánk) s a kincsből,
Mit a városban s harczmezőn szereztünk,
Tied a tizedrész; válaszsz hát belőlök,
Az általános szétosztás előtt,
Saját kedved szerint.

MARCIUS.
        Köszönöm, vezér,
De szívemet nem bírhatom reá,
Hogy kardomért ajándékot vegyek.
Nekem nem kell több osztályrészemül, mint
A mennyit kap, ki csak néző vala.
(Hosszú harsonázás; mindnyájan ezt kiáltják: Marcius, Marcius! s fővegeiket és lándzsáikat emelgetik.)
Cominius és Lartius hajadon fővel állanak.
E hangszerek, melyekkel visszaéltek,
Ne adjanak több hangot! ha ezek
Táborban hízelegnek, hogy ne lenne
Úgy minden udvar és város csalárd.
Ha, mint tányérnyalónak selyme lágyul
Az ércz, ne légyen ez többé had-eszköz.
Elég, mondom!… mert véres orromat
Meg sem mosám, vagy egy pár nyomorút
Legyőztem, a mit észrevétlenűl nem
Egy tett közűlünk: ekkép kurjogattok,
A dolgokat nagyítva, mintha volna
Kedvem, táplálni kicsinységemet
Hazug dicséretekkel.

COMINIUS.
        Túlszerénység;
Inkább kegyetlen vagy híredhez, mint
Hálás irántunk, ki jó szívvel adjuk azt.
Megengedj, de ha így bánol magaddal,
Ha így magad ellen fordulsz, megkötünk, hogy
Bizton beszélhessünk. Hát tudja meg
Egész világ, hogy Cajus Marciusé
A harcz babéra, és azért övé
Szerszámostul nemes paripám, a melyet
A tábor ismer. S mától fogva ő
Azért, a mit tett Coriolinál:
– Kiáltsa el mindenki a seregben –
Cajus Marcius Coriolanus!…
Viseld mindig dicsően e nevet. (Harsona- és dobszó.)

MIND.
Cajus Marcius Coriolanus!

CORIOLANUS.
Megyek megmosdani;
Láthatjátok, ha arczom tiszta lesz, hogy
Pirultam-e?… Mindenkép köszönet;
Lovad használom és azon leszek
Mindenkor, hogy becsületére váljam
Melléknevemnek.

COMINIUS.
        Most el sátrainkba,
A hol megírjuk, mielőtt pihennénk,
Rómának a sikert. Te Lartius, menj
Corioliba, s küldd a legjobbakat
Rómába hozzánk, értekezni mind a
Két rész ügyében.

LARTIUS.
        Jól vagyon, vezér.

CORIOLANUS.
Hogy gúnyolódnak az istenek velem!
Előbb ama fejdelmi díjakat
Elútasítám, és most koldulok
Tábornokomtól.

COMINIUS.
        Szólj; tiéd, a mit kérsz.

CORIOLANUS.
Itt laktam egykor Corioliban egy
Szegény, de jó embernél. Az imént
Mint foglyot láttam, fölhivott segélyül.
De akkor jött elém Aufidius,
S szánalmamon győzött a düh. Bocsásd ki
Szegény gazdámat, kérlek.

COMINIUS.
        Mily szép kérelem!
Fiam hóhéra volna bár, szabad
Lesz, mint a szél. Ereszd el, Titus, őt.

LARTIUS.
Hogyan híják?

CORIOLANUS.
        Az égre, elfeledtem.
Emlékem bágyadt, oly fáradt vagyok.
Nincs itt borunk?

COMINIUS.
        Menjünk a sátorokba,
Megszárad a vér rajtad. Ideje,
Hogy gondoskodjunk rólad. – Jőjjetek. (El mind.)

X. SZÍN.

A volszk tábor.

Harsona- és kürtszó. Jön T. Aufidius véresen, vele nehány Katona.

AUFIDIUS.
Elfoglalják a várost!

1. KATONA.
De visszaadják jó föltételekkel.

AUFIDIUS.
Föltételekkel!… Mért hogy római
Nem lettem, mert mint volszk nem lehetek
Az, a mi vagyok. Föltételek!… Minő
Föltételekre tarthat számot az, ki
Kegyelmet vár? ötször vívtam veled
S ötször verél meg engem, Marcius,
S így lenne h’ annyiszor jönnénk is össze,
A hányszor eszünk. Az elemekre mondom,
Ha szembe lesz szakállammal szakálla,
Egy elvesz, ő vagy én. Vetélkedésem
Nem olyan tiszta már, mint volt. Előbb
Becsűletes csatában vágytam őt
Legyőzni, kard kard ellen… most akárhogy,
Düh- vagy csalással elejtem.

1. KATONA.
        Ő az ördög.

AUFIDIUS.
Nem oly cseles, de bátrabb. Hősiségem
Meg van mérgezve; tűrvén től’ a szennyet,
Magát tagadja meg. Nincs menhely, álom,
Nyomor, betegség, templom, capitól,
Imádkozás vagy áldozás idője
És más engesztelési eszköz, a mely
Kopott jogával csillapítni bírná
Gyűlölségem. Bárhol lelném is őt,
Ha testvérem házában is, daczára
A vendégszeretet szabályinak,
Szilaj kezem szívébe mártanám!
Menj a városba, nézd meg, hogy kik őrzik,
S ki megy Rómába kezesnek.

1. KATONA.
        És te nem jősz?

AUFIDIUS.
A czipruserdőben várnak reám, a
Malmoktól délre. Hozz majd hírt oda,
Hogy s mint áll a világ, hogy a szerint
Intézzem dolgom.

1. KATONA.
        Úgy leend, uram.        (El mind.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Róma. nyilvános tér.

Jön Menenius, Sicinius és Brutus.

MENENIUS.
A jós azt mondja, hogy ma este híreket hallunk.

BRUTUS.
Jókat vagy rosszakat?

MENENIUS.
Nem a nép kivánsága szerintieket, mert ez nem szereti Marciust.

SICINIUS.
A természet tanítja meg az állatokat barátaik ismerésére.

MENENIUS.
Ugyan kérlek, kit szeret a farkas?

SICINIUS.
A bárányt.

MENENIUS.
Igen, hogy elnyelje, mint az éhes plebejusok szeretnének tenni a nemes Marciussal.

BRUTUS.
No hisz ez bárány, valóban; úgy béget, mint a medve.

MENENIUS.
Ő igazán olyan medve, mely úgy él, mint a bárány. Ti két öreg ember vagytok: egyet kérdek tőletek, feleljetek rá.

TRIBÚNOK.
Nos, uram?

MENENIUS.
Milyen rosszaságban szenved Marcius, a melylyel ti ketten nem bővelkedtek?

BRUTUS.
Ő egy hiba nélkül sem szűkölködik, valamennyivel el van látva.

SICINIUS.
Különös kevélységgel.

BRUTUS.
És a hányavetiségben minden emberen túljár.

MENENIUS.
Furcsa biz az. Tudjátok-e ti ketten, mit itélnek felőletek itt a városban, magunkat értve, a jobb oldalt. Tudjátok?

TRIBÚNOK.
Nos tehát, mit itélnek felőlünk?

MENENIUS.
Minthogy a kevélységről beszéltetek… de nem haragusztok meg?

TRIBÚNOK.
Nos, uram, nos?

MENENIUS.
Különben mindegy, mert az alkalomnak egy igen kicsiny tolvaja nagy mennyiségű türelemtől foszt meg benneteket. Tegyetek kedvetek szerint s haragudjatok, ha úgy tetszik, ha örömet szerez nektek a harag. Kevélységről beszéltek; hejh, ha a hátatok mögé láthatnátok s jó magatokat belsőképen vizsgálat alá vennétek. Tennétek csak ezt!

BRUTUS.
Hát aztán, uram?

MENENIUS.
Hát aztán oly érdemtelen, kevély, kegyetlen, makacs tisztviselő párt (más szavakkal bolondokat) födöznétek fel, a minőket csak kapni Rómában.

SICINIUS.
Menenius, téged is nagyon jól ismernek ám!

MENENIUS.
Ismernek, mint jókedvű patriciust és olyat, a ki szeret egy-egy pohár tüzes bort, melyben egy csepp szelidítő Tiberis-víz sincs. Mondják, hogy annyiban tökéletlen vagyok, a mennyiben az első vádlót pártolom, hogy minden csekélységre indulatoskodom, s hogy többet mulatok az éj hátuljával, mint a reg homlokával. A mit gondolok, kimondom, s rosszakaratomat kilehelem. Ha találkozom ilyen politikusokkal, mit ti (Lykurgusoknak nem nevezhetlek) s ha az ital, melyet nyújtotok, nem ízlik: félrerántom a képemet. Nem mondhatom, hogy „uraságaitok igen jól fejezték ki magokat,” ha majd minden szavatokból kirí a szamár; és ámbár el kell tűrnöm, ha valaki tiszteletreméltó férfiaknak nevez benneteket, de azok gyalázatosan hazudnak, kik azt mondják, hogy emberséges képetek van. Ha ezt látjátok mikrokosmusom földabroszán, következik ebből, hogy engem nagyon jól ismernek? Mi rosszat böngészhet vak látástok ezen jellemből arra nézve, hogy engem, nagyon jól ismernek?

BRUTUS.
Eredj, uram, eredj; eléggé ismerünk.

MENENIUS.
Ti sem engemet nem ismertek, sem magatokat, sem más egyebet. A ti nagyravágyástok, szegény ficzkóktól süvegeltetni és bókokat nyerni. Eltarisznyáztok egész egy istenadta délelőttet, hallgatva egy narancsos kofa és csaplár czivódását, s elhalasztjátok a három filléres pört a következő törvényszékig. Ha valami ügyet terjeszt elétek két párt, s történetesen egyet csavarít rajtatok a kólika, olyan képeket rántotok, mint az alakosok, kitűzitek a véres zászlót a türelem ellen, s éji edény után ordítva véresen eresztitek el a pört, melyet kihallgatástok még jobban összegabajított. Annyiban szereztek békét az ügybajosok közt, hogy mind a két részt összegazemberezitek. Derék legények vagytok, nagyon.

BRUTUS.
Eredj, eredj, jól tudják felőled, hogy különb vagy bohócznak az asztalnál, mint bírónak a capitóliumban.

MENENIUS.
Még papjaink is gúnyolódókká válnak, ha ilyen nevetséges személyekkel találkoznak, mint ti. Ha legczélszerűbben beszéltek, még az sem ér annyit se, mint szakállatok mozgása, szakállatok pedig nem érdemli azt a tisztességes sírt, hogy egy kontár szabó vánkosát tömjék ki véle, vagy hogy szamár nyergébe temessék. De nektek azt kell mondanotok: Marcius kevély! holott ő egymaga testvérek közt is ér annyit, mint valamennyi nagyapátok Deukalion óta, ámbár közülök a java alkalmasint firól fira hóhér volt. Jó estét uraságtoknak; további mulatásom veletek megrontaná agyvelőmet, miután ti plebejus barmok pásztorai vagytok. Leszek oly vakmerő, s búcsút veszek tőletek.
        (Brutus és Sicinius hátramegy.)
Jön Volumnia, Virgilia, Valeria.
Hogy vagytok, szép és nemes hölgyek? A hold, ha földi volna, sem volna nemesebb nálatok. Hová követitek oly gyorsan szemeiteket?

VOLUMNIA.
Érdemes Menenius, fiam Marcius közeledik. Juno szeretetére kérlek, ereszsz bennünket.

MENENIUS.
Hah, Marcius haza felé tart?

VOLUMNIA.
Igen, tisztelt Menenius, s a legjelesb magaviselettel.

MENENIUS.
Neked nyújtom, Jupiter, fövegemet és köszönetemet. Marcius haza jön!

Két hölgy.
Igen is, úgy van.

VOLUMNIA.
Ime, itt levele; a senatusnak is küldött, nejének is, s úgy hiszem, otthon a te számodra is van.

MENENIUS.
Ma este az egész házamat leitatom.
Levelem van tőle?

VIRGILIA.
Igen, minden bizonynyal van leveled.
Láttam.

MENENIUS.
Levél számomra? Ez képes engem hét esztendeig egészségben tartani, s ez alatt az egész idő alatt csak úgy komázok az orvossal. Galenus legfölségesebb rendelvénye ezen óvószerhez képest csak kuruzslás, s annyit ér, mint valami ló-ital. Nincs megsebesítve? mert úgy szokott haza jönni.

VIRGILIA.
Oh nincs, nincs, nincs!

VOLUMNIA.
Oh, ő meg van sebesítve, hála istennek!

MENENIUS.
Én is azt mondom, ha nincs nagyon megvagdalva. Vajjon hoz-e győzelmet zsebében? Úgy illenek neki a sebek.

VOLUMNIA.
A homlokán van megsebesítve, Menenius. Harmad ízben jön haza tölgykoszorúval.

MENENIUS.
Jól megtanította Aufidiust?

VOLUMNIA.
Titus Lartius írja, hogy együtt vívtak, és Aufidius megfutamodott.

MENENIUS.
Jól is tette, a felől biztosíthatom, mert ha ott megáll előtte, olyat kap, a mit én föl nem vettem volna Coriolinak minden szekrényeért s az aranyért, mely azokban van. Tudja ezt a senatus?

VOLUMNIA.
Jertek, hölgyeim… Igen, igen, a senatus kapott levelet a vezértől, melyben ez a háború minden érdemét fiamra ruházza. Ő e táborozásban minden előbbi tetteit fölülmulta.

VALERIA.
Valóban, csodálatos dolgokat beszélnek róla.

MENENIUS.
Csodálatosakat? Kezeskedem is, hogy nem érdemtelenűl.

VIRGILIA.
Adják istenink, hogy igazak legyenek.

VOLUMNIA.
Igazak? oh!

MENENIUS.
Igazak? esküszöm, hogy azok. Hol van megsebesítve? (A tribunokhoz, kik előre jönnek.) Isten Tartsa meg uraságtokat! Marcius haza jön, most még több oka van, kevélynek lennie. – Hol van megsebesítve?

VOLUMNIA.
Vállán és bal kezén. Majd mutathat elég sebhelyet a népnek, ha hivatalért folyamodik. Tarquin elűzetésekor hét seb esett rajta.

MENENIUS.
Egy a nyakán s kettő a czombján… én úgy tudom, hogy kilencz.

VOLUMNIA.
Ez utolsó háború előtt huszonöt sebe volt.

MENENIUS.
Most van huszonhét. Minden sebe egy-egy ellenség sírja volt. (Örömzaj és harsonák.) Halljátok a harsonákat!

VOLUMNIA.
Ezek már Marciusnak hirdetői! Zaj
Előzi őt meg, s köny marad mögötte.
Izmos karjában a sötét halál,
Kinyújtja, és sok ember sírba száll.

Jeladás; harsonák hangzanak. Jön Cominius és Titus Lartius, köztök Coriolanus, fején tölgykoszorú; Kapitányok, Katonák, Hírnök.

HIRNÖK.
Tudjátok meg, hogy Marcius maga
Harczolt Corioliban, s ott hősisége
A Cajus Marciushoz új nevet nyert,
Ezen tisztes név Coriolanus… Üdvöz
Légy Rómában, hires Coriolanus!        (Harsonák.)

MIND.
Légy üdvöz itt, híres Coriolanus!

CORIOLANUS.
Ne többet, kérlek.

COMINIUS.
        Im, uram, anyád…

CORIOLANUS.
Oh!
Tudom, kéréd az isteneket, hogy engem
segítsenek.        (Letérdel.)

VOLUMNIA.
Kelj föl, hős katonám!
Szép Marcius, vitézi Cajusom!
És tetteiddel szerzett új neved
Hogy is van? Coriolanus, úgy-e bár,
De nőd…

CORIOLANUS.
Üdvöz légy, kedves hallgatóm!
Nevettél volna-e halálomon,
Hogy diadalmamon sírsz? kedvesem,
Ez a corioli özvegyek s fiatlan
Anyákhoz illő.

MENENIUS.
Áldjanak istenink!

CORIOLANUS.
S te még élsz? (Valeriához.) Oh bocsánat asszonyom.

VOLUMNIA.
Hová forduljak? Üdvöz légy körünkben!
Vezér, te szinte, s valamennyien!

MENENIUS.
Ezerszer üdvöz légy! Nevetni, sírni
Tudnék; nehéz s könnyű vagyok. Üdvözöllek.
Átok szakítsa ki szivét, a ki
Nem lát örömmel. Róma titeket
Imádjon, hármatokat; hanem, hitemre,
Van itt nehány vén vadfa, melyeken
Az oltás nem fog. – Jó napot, vitézek!
Mi a csalánt csalánnak híjuk, és a
Bolondot csak bolondnak.

COMINIUS.
        Mindig egy.

CORIOLANUS.
Mindig Menenius, mindig az.

HIRNÖK.
El itt az útból!

CORIOLANUS.
(Nejéhez és anyjához).
        Kezedet s tiédet.
Előbb, mint házam árnyékába lépek,
Nézzünk el a jó patriciusokhoz,
A kiktől nem csak üdvözlést nyerék, de
Megtisztellést is.

VOLUMNIA.
        Én megértem azt,
Hogy fő ohajtásom s ábrándaim
Beteljesültek. Egy van hátra még,
És ezt tenéked, nem kételkedem, hogy
megadja Rómánk.

CORIOLANUS.
        Tudd meg, jó anyám, a
Magam útján inkább szolgájok leszek, mint
Urok különben.

COMINIUS.
        El a capitólba!
(Harsonák, kürtök. Elmennek oly ünnepélyesen, mint jöttek. A Tribúnok maradnak.)

BRUTUS.
Minden nyelv róla szól s a gyönge szem
Üveggel nézi őt. A csacska dajkák
Jajgatni hagyják csecsemőiket,
Őt emlegetvén elragadtatással.
A konyhalyány legszebb vásznát köti
Füstös nyakára s a falakra mászik.
Megtömve minden, bódék, ablakok
A fúladásig. Háztetők gerinczén
Ül a sokaság, és mind iparkodik
Őt nézni. Ritkán látható papok
Furódnak a tömeg közé, helyet
Szerezni a köznép közt. Fátyolos nők
Od’adják arczuk pirját és fehérét
A kéjelgő s a forró ajku Phoebus
Zsákmányaul. Oly zaj van, mintha egy
Isten, ki őt vezérli, emberi
Lényébe bújt vón’ csellel, s adta volna
A kellemet rá.

SICINIUS.
Consul lesz maholnap,
Fogadni mernék.

BRUTUS.
        Úgy lefekhetünk
Mindaddig, míg az ő hatalma tart.

SICINIUS.
Nem fogja ő méltóságát szerényen
Viselni végig; elveszíti azt is,
Mit eddig nyert.

BRUTUS.
        Ez a vigasztalás.

SICINIUS.
Hidd el, hogy a nép, kit képviselünk,
Felejti majd bármily kis alkalomkor
Rossz indulatból újabb érdemét;
S hogy ád alkalmat, olyan bizonyos,
Mint hogy kevély.

BRUTUS.
        Hallám eskünni őt,
Ha consulságért folyamodni fog,
Nem jő a térre, és nem ölti fel
Az alázatosság ócska köntösét, s nem
Mutatja’ a népnek, mint szokás, sebeit,
Koldulni a büdös szájaktul.

SICINIUS.
        Jól van.

BRUTUS.
Ekkép beszélt. Oh, inkább abba hagyja,
Mint így szerezze meg, ha a nemesség
Rá nem segíti.

SICINIUS.
        Én ugyan, kivánom,
Hogy ez legyen szándéka, és ezen terv
Szerint működjék.

BRUTUS.
        Meglásd, megteszi.

SICINIUS.
Akkor megérjük, a mit úgy kivánunk;
Ő bukni fog.

BRUTUS.
Meg is kell buknia,
Máskép mi járunk így. Rá kell beszélnünk
A népet, hogy gyűlölte mindig őt, hogy
Öszvérekké változtatná, ha birná,
Hogy elnémítná szószólóikat,
És a szabadságból őket kiverné,
Hogy nem teszen föl bennök több erőt
S tehetséget, több lelket, mint van a
Tevében, mely azért tápláltatik csak,
Hogy hordja a tehert, s jól megverik, ha
Eldől alatta.

SICINIUS.
Ilyetén beszédtől,
Ha majd a népet lázadó daczával
Legjobban bántja (s ez meglesz, mihelyt
Ingerlik, a mi könnyű, mint kutyát
Uszítni juhra): lángra lobban a
Száraz tarló, s e lángok őt örökre
Be fogják feketíteni.
Követ jön.

BRUTUS.
        Mi baj?

KÖVET.
A capitólba hívnak. Híre van,
Hogy Marcius consul lesz. A vakok
Tolonganak, hogy hallják, és a némák,
Hogy lássák őt. Agg hölgyek keztyüket
S az ifjú hölgyek kendőket dobának
Felé, a hol ment. Bókolt a nemesség,
Mint Jupiter szobránál; és a nép
Örömzajából mennydörgést csinált
S záport a fölhányt fövegekbül. Ilyet
Még nem láttam.

BRUTUS.
        Jerünk a capitólba.
Szemünk s fülünk a jelené legyen,
S szivünk a sikeré.

SICINIUS.
        Veled megyek. (El mindnyája.)

II. SZÍN.

Ugyanott. A capitól.

Jön két Törvényszolga; párnákat raknak.

1. SZOLGA.
Jőszte, jőszte, ezennel itt lesznek. Hányan iparkodnak a consulságra?

2. SZOLGA.
Azt mondják, hárman; de minden ember hiszi, hogy Coriolanus nyeri el.

1. SZOLGA.
Ez derék legény, de kegyetlenűl kevély s nem szereti a köznépet.

2. SZOLGA.
Valóban, volt elég nagy ember, ki hízelgett a népnek, pedig nem szerette soha; voltak ismét elegen, kiket a nép szeretett, s maga sem tudta, miért? S így, ha szeretnek, nem tudják, mi végett s ha gyűlölnek, annak sincs jobb oka. Azért ha Coriolanus nem törődik vele, hogy szeretik-e vagy gyűlölik, ez azt bizonyítja, hogy jól ismeri gondolkodásukat; az ő nemes gondtalansága ezt világosan kimutatja.

1. SZOLGA.
Ha nem törődnék vele, hogy szeretik-e vagy sem, részrehajlatlanúl állna köztük, s nem tenne velök se jót se rosszat; de ő jobban igyekszik gyűlölségüket megnyerni, mint a mennyire azok képesek ezt teljesíteni, és semmit el nem mulaszt, a miben teljesen kimutathatja irántok ellenséges indulatát. Már pedig a nép gyűlölségére és nemtetszésére iparkodnia épen oly gonoszság, mint az, mit ő nem helyesel: hízelegni szeretetéért.

2. SZOLGA.
Nagy érdemeket szerzett ő hazájától, s az ő emelkedése nem oly kényelmes lépcsőkön történt, mint azoké, kik, a nép előtt magokat udvariasan hajtogatva, süvegeléssel jutottak a hírre és tiszteletre, minden egyéb tett nélkül. Ő ellenkezőleg annyira beülteté dicsőségét szemökbe és tetteit szivökbe, hogy erről hallgatni és ezt meg nem vallani; hálátlan igaztalanság, elferdíteni pedig oly gazság volna, mely maga magát meghazudtolván, rosszalást és szemrehányást vonna magára mindenkitől, a ki hallaná.

1. SZOLGA.
Ne többet róla, ő érdemteljes ember. Helyet, helyet; jönnek.
Jeladás a harsonákkal. Jön a lictorok után, Cominius consul, Menenius, Coriolanus, több senator, Sicinius és Brutus. A Senatorok elfoglalják helyeiket, a Tribúnok szintén.

MENENIUS.
Bevégezvén a volszk ügyet s haza
Rendelvén Titus Lartiust, ezen
Másod-gyülésünk legfő pontja lesz,
Díjazni a nemes szolgálatot, mely
Honáért ennyit tőn. Kérlek tehát,
Komoly s nagyon tisztelt apák, hogy a
Jelen consult, ki sikeres hadunk
Vezére volt, hagyjátok szólani
A hősiségről, melyet végbevitt
Cajus Marcius Coriolanus, a ki
Azért van itt, hogy érdemei szerint
Köszönjünk néki.

1. SENATOR.
        Jó Cominius, szólj.
Rövidség kedveért ne hagyj ki semmit.
Előbb szegény a hon díjazni őt, mint
Kedvünk hiányzik rá. Népszónokok,
Kérünk, figyeljetek barátilag,
S birjátok rá a népet, hogy velünk
Majd egyetértsen.

SICINIUS.
        Jó egyezkedés
Végett vagyunk itt; hajlandó szivünk
Tisztelni és elősegítni e
Gyülés ügyét.

BRUTUS.
        Ezt annál szívesebben
Teszszük, ha nyájasb véleménye van
A nép felől, s jobban becsűli, mint
Becsűlte.

MENENIUS.
Ejh, ez nem való ide.
Inkább ne szóltatok vón’. Tetszik-e
Hallgatnotok Cominiust?

BRUTUS.
        Szivesen, de
Inkább helyén volt észrevételem, mint
Ezen feddés.

MENENIUS.
A népnek ő barátja,
De hálótársa nem leszen. Derék
Cominius, szólj.
        (Coriolanus fölkel s indul ki.)
        Ülj le a helyedre.

1. SENATOR.
Foglalj helyet; ne szégyeld hallani
Hőstetteidet.

CORIOLANUS.
Bocsánat, uraim.
Sebeimet inkább meggyógyítom újra,
Mint halljam, hogy mi módon kaptam őket.

BRUTUS.
Uram, remélem, nem beszédem űz el.

CORIOLANUS.
Nem, uram; de míg a harczban gyakran álltam,
Futék a szótól. Nem hízelgetek s így
Nem sértetek ti. És én szeretem
A népet, mint érdemli.

MENENIUS.
        Kérlek, ülj le.

CORIOLANUS.
Inkább vakarnám a napon fejem
A harczi zajnál, mint henyélve halljam
Nagyítni semmiségemet.        (El.)

MENENIUS.
        Tribúnok!
Hogy hízelegne ő fajotoknak, a hol
Ezer közt egy jó van?… Látjátok: inkább
Koczkára tette minden tagjait
A hírért, mint annak hallásaért csak
Egyik fülét! – Kezd el, Cominius.

COMINIUS.
Hangom hiányzik: gyöngén nem szabad
Coriolanusról beszélni. – Közhit,
Hogy a vitézség fő erény, s leginkább
Válik díszér’ a birtokosnak; így
Az említettem férfihoz hasonló
Nincs a világon. Már tizenhat éves
Korában, hogy Tarquin meglepte Rómát,
Harczolt a többi előtt. Dictatorunk
(Kinek dicsőség!) látta víni őt,
Midőn amazon-állával kergeté
A szőrös képeket. Megmente egy
Szorított rómait, s a consul látta, hogy
Lesújta három ellent; térdre ejté
Magát Tarquint is. E napon, midőn
A színpadon még asszonyt játszhatott vón’,
Csatában férfi volt. Tölgykoszorú
Lett a jutalma. Kis gyermek korában
Lőn férfivá, s így nőtt, miként a tenger,
S azóta ő tizenhét ütközetben
Egy kardnak sem hagyott babért. Utolsó
tettére, Coriolin kül s belül,
Már erre nincs szó. Gátlá a futókat
S példáján a gyávák játék gyanánt
Vevék a vészt. Mint a hajó előtt
A hullám, úgy hajlott előtte a nép
S hullott le. Kardja, e halál pecsétje,
Ölt, a hová csak ért. Egy vér vala,
Tetőtül talpig; minden mozdulását
Halálhörgés követte. Egyedül ment
Be a vészes városkapun, s befesté
Kerűlhetetlen balsorssal; kijött
Segély nélkül, s megvítta új erővel
Coriolit, mint egy csillag. Most övé
Minden; de ekkor harczi zaj veré föl
Szerény lelkét, és kettős lelkesűlés
Élénkité föl fáradt tagjait.
Jött a csatába, és itt párologva
Rohant az emberéletek fölött, mint
Az örök romlás, s míg nem lett a mienk
A város és a harcztér, meg nem állt
Lélekzet-vételért sem

MENENIUS.
        A dicső!

1. SENATOR.
Nem tisztelhetjük úgy meg, hogy reá
Méltó ne volna.

COMENIUS.
A zsákmányt megveté,
A drágaságokat silány szemétnek
Tekinté csak. Kevesbet követel, mint
Mit a fösvénység adna. Tettei
Jutalma az, hogy tette. Idejét
Eltölté, s néki ez elég.

MENENIUS.
        Valódi
Nemes. Hivassuk.

1. SENATOR.
Hídd be Coriolanust.

SZOLGA.
Im érkezik.
Coriolanus jön.

MENENIUS.
Örömmel választ, Coriolanus, a
Tanács consulnak.

CORIOLANUS.
        Néki áldozom
Éltem s szolgálatom.

MENENIUS.
        Most már csak a
Néphez kell szólnod.

CORIOLANUS.
        Kérlek, mentsetek föl e
Szokás alól; én föl nem ölthetem
Ama ruhát, hogy esdjek meztelen
A voksokért sebeim miatt. Tegyétek,
Hogy elkerűljem.

SICINIUS.
        A nép megkivánj’ a
Magáét, egy szikrát sem enged a
Bevett szokásokból.

MENENIUS.
        Mit unszolod?…
S te, kérlek, tégy a rendszabály szerint,
Vedd át oly módon méltóságodat,
Mint eldődid vevék.

CORIOLANUS.
        Ez oly szerep,
Melyet pirulva játszanám; s szeretném,
Ha elvennők a néptől.

BRUTUS.
        Hallod ezt?

CORIOLANUS.
Hetvenkedjem, hogy ezt és ezt tevém?
Mutassam a nem-fájó sebhelyet
(Mit rejtenem kén’), mintha egyedül
Miattok kaptam volna.

MENENIUS.
        Hagyd el ezt.
vegyétek pártfogás alá ügyünket,
Népszónokok. S nemes consul, neked
Üdv s tisztelet!

SENATOROK.
Üdv s tisztelet neked, Coriolanus!
        (Harsonák. A Senatorok el.)

BRUTUS.
Látod, hogyan fog bánni majd a néppel?

SICINIUS.
Csak észre vegyék szándékát. Megvetőleg.
Fog kérni, mintha olyat kérne, a mit
Megadniok kell.

BRUTUS.
        Jer, tudtokra adni
Eljárásunkat. A vásár terén
Várnak bennünket, úgy tudom.
        (El mind a ketten.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Forum.

Polgárok jönnek.

1. POLGÁR.
Ismétlem, ha kérni fogja voksainkat, nem tagadjuk meg tőle.

2. POLGÁR.
De meg, uram, ha akarjuk.

3. POLGÁR.
Hatalmunkban van, ezt megtenni, csakhogy ez olyan hatalom, melynek végbevitelére nincs hatalmunk, mert ha megmutatja nekünk sebeit és elmondja tetteit, be kell mártanunk nyelveinket a sebekbe, s érettök szólanunk; így ha elmondja nemes tetteit, nekünk is el kell mondanunk nemes elismerésünket. A hálátlanság szörnyűség, s ha a sokaság hálátlan, ez annyi, mint a sokaságot szörnyeteggé tenni; e szerint, annak tagjai levén, magunkat szörnyeteg tagokká tennők.

1. POLGÁR.
S hogy különbnek nem tartanak bennünket, nem igen sok híja van, mert midőn a gabona dolgában feltámadtunk, ő maga nem átallott bennünket sokfejű tömegnek nevezni.

3. POLGÁR.
Többen adták már nekünk e nevet; nem azért, hogy fejeink közül némelyik barna, némelyik fekete, némelyik kopasz, hanem hogy elménk olyan sok színű; és én úgy hiszem, ha minden elménczségünk egy koponyából eredne is, ki keletre, ki délre, ki éjszakra, ki nyugatnak repülne, s ha megegyeznének is, hogy egy úton haladnak, azonnal ott volnának az éjszak-tű minden pontjain.

2. POLGÁR.
Úgy gondolod? Hát az én elménczségem vajjon merre repülne?

3. POLGÁR.
Oh, a tied nem jönne ki oly hirtelen, mint más emberé, mert nagyon bele van sutulva ebbe a tuskófejbe; de ha szabadon volna, bizonnyal dél felé szállna.

2. POLGÁR.
Mért arra?

3. POLGÁR.
Hogy ködbe veszszen! ha három negyede rohadt gőzbe oszlanék, a negyedik része lelkiismeretességből visszafordulna, hogy téged megházasítni segítsen.

2. POLGÁR.
Te csak mindig tele vagy ilyen furcsaságokkal. No hiszen jól van, no.

3. POLGÁR.
El vagytok-e tökélve, mindnyájan rá szavazni? De az mindegy, a többség mellette lesz. Annyit mondok, ha a néphez hajolna, nem volna külömb ember nála.
Jön Coriolanus és Menenius.
Ime itt jön, még pedig az alázatosság köntösében, vigyázzunk magaviseletére. Ne álljunk így együtt, hanem menjünk arra, a hol áll, egyenkint, kettenkint és hármankint. Mindegyikünknek el kell mondania kérelmét, mi által valamennyien részesülünk a megtiszteltetésben, hogy saját nyelveinkkel adjuk neki szavazatunkat; azért kövessetek: megmutatom, hogy menjetek el mellette.

MIND.
Jól van, jól van.        (El mind.)

MENENIUS.
Uram, nem úgy van; hisz legjobbjaink
Ekkép tevének.

CORIOLANUS.
Mit mondjak tehát?…
Uram, kérlek… hah, dögvész! nyelvemet
Nem bírhatom rá… Nézd, uram, sebeim,
A hont szolgálva kaptam, a midőn
Testvéreid közűl sok ordított
S futott saját dobunktól.

MENENIUS.
        Istenek!
Ilyet ne mondj. Kérd, hogy gondoljanak rád.

CORIOLANUS.
Gondoljanak rám? Akasszák fel őket!
Inkább felejtsenek, mint az erényt, mit
Hiába vernek papjaink beléjök.

MENENIUS.
Mindent lerontasz. Úgy beszélj velök,
A mint tanácsos; kérlek.        (El.)
Jön két Polgár.

CORIOLANUS.
        Mondd nekik, hogy
Mossák meg képök és foguk. – Itt jön egy pár.
Uram, tudod, mi végett állok itt.

1. POLGÁR.
Tudom; mondd meg, mi bírt reá, uram?

CORIOLANUS.
En érdemem.

2. POLGÁR.
        En érdemed?

CORIOLANUS.
        Nem is
Kivánatom.

1. POLGÁR.
Mit, nem kivánatod?

CORIOLANUS.
Nem, uram,
Soh’ sem kivántam a szegényeket
Koldúlással zavarni.

1. POLGÁR.
Gondold meg, hogy ha nyújtunk valamit,
Mi is remélünk nyerni általad.

CORIOLANUS.
Jól van; mi hát a consulságnak ára?

1. POLGÁR.
Az ára: baráti kérelem.

CORIOLANUS.
        Baráti?
Hát, kérlek, add. Mutathatok sebet,
Ha majd magunk leszünk. Jó szót, uram!
Mit mondasz rá?

2. POLGÁR.
        Tisztelt úr, megkapod.

CORIOLANUS.
Megalkuvánk, uram.
Két érdemes voksot már koldulék. Az
Alamizsna megvan. Isten hírivel!

1. POLGÁR.
Ez mégis furcsa egy kicsit.

2. POLGÁR.
        Ha újra
Adnám szavam… no, mit se tesz.        (El ketten.)
Jön két más Polgár.

CORIOLANUS.
Kérlek benneteket, ha szavatok hangjával összeüt, hadd legyek consul; ime rajtam a szokott köntös.

3. POLGÁR.
Érdemesen viselted magadat hazád irányában, meg nem is viselted magad érdemesen.

CORIOLANUS.
E talány?

3. POLGÁR.
Ellenséginek ostora voltál, barátaink vesszeje voltál. Valóban, te nem szeretted a népet.

CORIOLANUS.
Annál többre kell engem becsülnötök, hogy szeretetemet nem alacsonyítottam le. Hízelkedni fogok, uram, megesküdt testvéremnek, a népnek, hogy több érdemet arassak nála; ez olyan tulajdonság, a mit szívesen vesz… s miután választásuk bölcsesége inkább akarja birni kalapomat, mint szívemet: betanulom a kedveltető hajlongást, s iparkodni fogok majmolni, t. i. utánozni valamely népszerű férfi varázsát, s ezt bőkezüleg közlöm minden emberrel, a ki kivánja. Annak okáért kérlek, hadd legyek consul.

4. POLGÁR.
Reméljük, hogy barátot nyerünk benned, s azért szívesen szavazunk rád.

3. POLGÁR.
Sok sebet kaptál hazádért.

CORIOLANUS.
Nem akarom hitelesíteni tudományodat, azzal, hogy ezeket mutassam. Nagyra becsülöm szvazatodat, s így nem háborgatlak tovább.

Mind a két POLGÁR. .
Az istenek boldogítsanak, uram, szívünkből kivánjuk.        (El.)

CORIOLANUS.
Mi édes hangok!
Inkább meghalni, éhen veszni, mint
Koldulni a megérdemelt dijért.
Mért álljak én e farkasbőrben itt,
S kérjek fűtől-fától szükségtelen
Bizonyságot? Mert a szokás kivánja!
Ha mindenben követjük a szokást,
A régi por söpretlenűl marad,
S oly hegymagasra nő a rossz, hogy a jó
Fölül nem mulja. Nem vagyok bolond,
Inkább legyen dicsőség s hivatal
Akárkié. – Felén már túl vagyok,
Átkínlódom hát a másik felén is.
Más három Polgár jön.
Itt jő nehány voks. –
Szavazzatok rám, értetek csatáztam,
Tiértetek viraszték, értetek van
Rajtam huszonnégy seb, s kétszer kilencz
Csatát láték, hallék; tiértetek
Tettem hol ezt, hol azt. Szavazzatok rám;
Szeretném a consulságot, valóban.

5. POLGÁR.
Ő nemesen viselte magát; minden becsületes ember rá fog szavazni.

6. POLGÁR.
Hadd legyen tehát consul. Az istenek boldogítsák őt s tegyék a nép barátjává.

MIND.
Amen, amen. Az isten tartson meg, nemes consul.        (A Polgárok el.)

CORIOLANUS.
Érdemes voksok!
Visszajön Menenius; vele Brutus és Sicinius.

MENENIUS.
Kiálltad, a mit kelle. A tribúnok
Reád ruházzák a nép voksait.
Mostan, felöltve tiszted jeleit,
Menj a tanács elé.

CORIOLANUS.
        Megvan tehát?

SICINIUS.
A kérelem-szokást beteljesítéd,
A nép megválasztott, s fölhívatol, hogy
Gyülésbe jőj és elfoglald helyed.

CORIOLANUS.
Hol? a tanácsháznál?

SICINIUS.
        Ott, Coriolanus.

CORIOLANUS.
Vehetek rám más ruhát?

SICINIUS.
        Vehetsz, uram.

CORIOLANUS.
Teszem tüstént, s ha újonnan magamra
Ismérek, a tanács elé megyek.

MENENIUS.
Társad leszek. Ti nem jöttök velünk?

BRUTUS.
A népet várjuk.

SICINIUS.
        Isten véletek.
        (Coriolanus és Menenius el.)
Megkapta, s mint szeméből látható,
A szíve ég.

BRUTUS.
Kevély szívvel viselte az
Alázatosság köntösét. A népet
Szétoszlatod?        (Visszajönnek a Polgárok.)

SICINIUS.
Nos, társim, megválasztátok őt?

1. POLGÁR.
Reá szavaztunk.

BRUTUS.
        Adják istenink, hogy
Hajlandóságtokat megérdemelje.

2. POLGÁR.
Amen. Szegény, súlyatlan véleményem
Szerint, gúnyolt, midőn esdett.

3. POLGÁR.
        Valóban,
Csúfolt bennünket nyilvánságosan.

1. POLGÁR.
Nem, ez csak szólásmódja, nem csúfolt.

2. POLGÁR.
Magad vagy köztünk, azt mondó, hogy őr
Nem bánt velünk csúful; nem is mutatta
Érdemjelét, honáért nyert sebeit.

SICINIUS.
Ezt csak tevé…

POLGÁROK.
        Nem látta senki sem.

3. POLGÁR.
Mondá: magánhelyen mutathat sebeket.
S kalapját megvetőn billentve szólt:
„Consul szeretnék lenni, s az ős szokás csak
Megegyezésetekkel engedi;
Szavazzatok rám.” A midőn igértük:
„Köszönöm” mondá, „a voksot köszönöm,
Az édes voksot… most szavaztatok,
Végzők ügyünket.” Hát nem csúfolás ez?

SICINIUS.
Dőrék valátok ezt nem látni? vagy
Láttátok, s mégis gyermekmódra rá
Szavaztatok?

BRUTUS.
Mért nem beszéltetek, mint
Tanítánk? Még midőn hatalma nem volt,
Csak mint közember szolgált a hazának,
Már ellenségetek volt; a szabadság
S jogaitok ellen szólt mindig, miket
Az állománytól bírtok. S most, midőn
Hatalmat nyert, ország-kormányozást,
Ha most is megmarad rosz indulatja
A nép iránt: nem tennenvoksotok
Lesz átkotok? Kellett vón’ mondani,
Hogy érdemét tekintve nem igényel
Ugyan sokat, de voksaitokért
Emlékezzék reátok szívesen,
S rossz indulatját változtassa jóvá,
S legyen baráti főtök.

SICINIUS.
        Ily beszéd, mint
Előre mondók, meghatotta volna
Lelkét s szivét: s vagy jó igéretet
Csalt volna tőle, melyre őt adandó
Alkalmakon figyelmessé tehetnők,
Vagy megsértette vón’ komor kedélyét,
Mely nem tűr semmit, a mi egybe-másba
Korlátozná, s így feldühítve őt,
Fordíthatátok hasznotokra mérgét,
S meg nem választatik.

BRUTUS.
        Vevétek észre,
Hogy megvetett nyilvánosan, midőn
Szüksége volt reátok? s hiszitek,
Hogy megvetése nem lesz elzuzó most,
Midőn rátok tiporhat? Testetekben
Miért nincs szív! Azért van nyelvetek, hogy
A józan ész ellen kiáltsatok?

SICINIUS.
Máskor kérelmeket tagadtatok meg,
S most arra, a ki nem kért, de csufolt,
Reá szavaztatok!

3. POLGÁR.
Nem iktaták be, visszavonható még.

2. POLGÁR.
És visszavonjuk!
Ötszáz ilyen voksért kezeskedem.

1. POLGÁR.
És én ezerért, s rá’dás barátaik.

BRUTUS.
El innen rögtön, s mondjátok nekik, hogy
Oly consult választottak, a ki őket
Szabadságuktól fosztja meg, s kutyákként
Elnémítandja, melyek ugatásért
Tartanak, s mégis ily sokszor verik meg,
Midőn ugatnak.

SICINIUS.
        Gyűljenek össze mind,
S döntsék le jobb megfontolás után
E balga választást. Mondjátok el, mily
Kevély, hogy mindig gyűlölt bennetek,
S mily gőggel hordta ’z alázat köntösét,
S hogyan gúnyolt. Csupán a szeretet,
Szolgálatait tekintve, nem hagyá most
A bántó módot észrevennetek,
Mely csúfoló, illetlen modorú volt
Ős gyűlöleténél fogva.

BRUTUS.
        Fogjatok
Mindent reánk, hogy (gátot nem tekintve)
Mi voltunk rajt’, nektek ki kelle őt
Neveznetek.

SICINIUS.
Mondjátok azt, hogy inkább
Parancsainkra, mint jó kedvetekből
Választottátok őt, hogy lelketek
Eltelve volt azzal, mit tennetek
Kellett, nem a mit akartatok, s ezért
Szavaztatok rá kelletlen. Miránk
Fogjátok.

BRUTUS.
Minket ne kíméljetek.
Mondjátok, hogy mi vertük fejetekbe:
Szolgálni mily ifjan kezdé honát,
S szolgálja folyvást… hogy honnét ered,
A bajnok Marciusoktól… őse volt
Numának unokája, Ancus, a ki
A nagy Hostilius királyt követte…
Ezen házból volt Quintus s Publius, kik
Csatornákon legjobb vizet hozának;
És Censorinus, népkedvencz, ki e nevet
Két ízbeli censorságaért nyeré,
Az ő nagy őse volt

SICINIUS.
        Ily sarjadék,
S maga is megérdemli azonfölül
E szép helyet; mi mondtuk, hogy vegyétek
Őt pártfogás alá… de vélitek,
Multját s jelenjét összevetve, hogy
Ellenségtek s a gyors megegyezést
Eltörlitek.

BRUTUS.
Mondjátok: nélkülünk így
Nem tettetek vón’… mindig ezt a húrt;
S azonnal, hogyha számot húztatok,
El a capitólba.

POLGÁROK.
Jó. Majd mindenik
Sajnálja a választást.        (A Polgárok el.)

BRUTUS.
        Menjenek hát;
Tanácsosabb most e fölzendülés,
Mint várni később még nagyobb veszélyre.
Ha visszalépésökre, mint szokása,
Fölingerül: vigyázunk rá s dühéből
hasznot húzunk.

SICINIUS.
        Jer a capitoliumba,
Legyünk elébb ott, mint a népfolyam:
Lássék saját szándékának (miként
Részint az is), mihez mi ösztönöztük.
(El mind a ketten.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Utcza.

Kürtök. Jönnek Coriolanus, Menenius, Cominius, Titus Lartius, Senatorok, Patriciusok.

CORIOLANUS.
Megint háborgott hát Aufidius?

LARTIUS.
Igen, uram, s ez okból végezők
A frigykötést oly hirtelen.

CORIOLANUS.
És így a volszk nép úgy áll, mint előbb;
Kész rajtunk ütni ismét kedvező
Időben?

COMINIUS.
Úgy meg vannak rontva, consul,
Hogy egyhamar nem látjuk lengeni
Zászlóikat.

CORIOLANUS.
Aufidiust ki látta?

LARTIUS.
Oltalmam alá jött, s szidta nemzetét,
Hogy elveszíté csúfondárosan
A várost; aztán Antiumba tért.

CORIOLANUS.
Beszélt rólam?

LARTIUS.
        Beszélt, uram.

CORIOLANUS.
        Miket?

LARTIUS.
Hányszor jött össze kardosan veled;
Hogy a világon mindenek fölött
Téged gyűlöl, hogy minden vagyonát
Koczkáztató zálogba tenni kész, csak
Győzöd lehessen.

CORIOLANUS.
Antiumban él?

LARTIUS.
Ott, Antiumban.

CORIOLANUS.
Bár lenne fölkeresni őt okom, hogy
Ellenszegüljek néki. (Lartiushoz.) Jó napot honn!
Jön Sicinius és Brutus.
Im, itt a néptribúnok, nyelvei
A község szájának. Nem szívelem,
Mert oly tekintélylyel diszelgenek, mit
Nem tűrhet a nemesség.

SICINIUS.
        Ne tovább!

CORIOLANUS.
Mi történik?

BRUTUS.
        Maradj; tovább haladnod
Veszély.

CORIOLANUS.
Honnét e változás?

MENENIUS.
        Mi baj?

COMINIUS.
Nem választá meg őt nép és nemesség?

BRUTUS.
Cominius, nem.

CORIOLANUS.
        Gyermekek szavaztak?

1. SENATOR.
Utat, tribúnok; a piaczra megy.

BRUTUS.
Föl van lobbanva a nép ellene.

SICINIUS.
Megállj, mert baj lesz.

CORIOLANUS.
        Ilyen e csoport?
Ezeknek voksot! Most igérnek, és
Azonnal visszaveszik. – Mi tisztetek van?
Ti vagytok a száj, mért a fogakon
Nem uralkodtok? Ti bujtogattatok?

MENENIUS.
Csak csendesen.

CORIOLANUS.
        Szántszándékos dolog,
Nemesség ellen összeesküvés.
Tűrjük és éljünk azokkal, kik sem úrnak,
Sem szolgának nem jók.

BRUTUS.
        Nem összeesküvés.
A nép zajong, mert gúnyolád. Minap, hogy
Ingyen buzát kaptak, boszankodál;
Mocskoltad szószólóikat, nevezted
Őket hízelkedőknek, a nemesség
Ellenségének s köntösforgatóknak.

CORIOLANUS.
Ez tudva van rég.

BRUTUS.
        Nem mindenki tudta.

CORIOLANUS.
Te beszélted el?

BRUTUS.
        Mit! én beszéltem?

CORIOLANUS.
Tőled kitelik ily tett.

BRUTUS.
        Meglehet, de
Tettem mindenkép jobb, mint a tied.

CORIOLANUS.
Mért hát a consulság?… A fellegekre!
Oly rossz leszek, miként ti, s véletek
Tribúnkodom.

SICINIUS.
Sok olyat tészsz, a mi
A népet bántja. Ha pályád, melyre léptél,
Folytatni vágyod, kérdezd nyájasabban
Az útat, a melyről letévedtél;
Máskép nem állhatsz, mint consul, fölötte,
Sem mint tribún mellette.

MENENIUS.
        Csendesen!

COMINIUS.
A néppel visszaéltek. Menjetek.
Rómához ilyen aljasság nem illik.
S ezt meg nem érdemelte Coriolanus,
Ezen méltatlan botrányt, hogy galádul
Dicsőségének gáncsot vessenek.

CORIOLANUS.
Beszéljetek ti gabnáról nekem!
Azt mondtam, úgy van, s azt ismétlem is.

MENENIUS.
Ne most, ne most.

1. SENATOR.
        Uram, ne e zavarban.

CORIOLANUS.
Az életemre, most!… Nemes barátim,
Engedjétek meg.
Hadd láss’ ez az ingatag, büdös csapat,
Hogy nem hízelgek, és tekintse bennem
Magát. Ismétlem, hogy velök szelíden
Bánván, tanácsunk ellen hintjük el
Magvát a csábítás-, dacz- s lázadásnak;
Magunk szántottuk és vetettük ezt el,
Közénk, a jók közé, vegyítve őket,
Kikben nincs több erény s erő, csak az, mit
A koldusoknak adtak.

MENENIUS.
        Elég, ne többet.

1. SENATOR.
Kérlek, ne szólj többet.

CORIOLANUS.
        Hogyan! ne többet?
A mint hazámért ontám véremet,
Nem félve külhatalmat, úgy kiáltsa
Tüdőm a szót, míg megszakad, e fekélyes
Nép ellen, melynek undorít baja
S mégis keressük, hogy reánk ragadjon.

BRUTUS.
Úgy szólsz a népről, mintha büntető
Isten volnál, s nem oly erőtlen
Ember, mint ők magok.

SICINIUS.
        Jó lenne ezt a
Népnek tudtára adni.

MENENIUS.
        Mit? Haragját?

CORIOLANUS.
Harag!
Ha, mint éjféli álom, oly nyugodt
Volnék, így vélekedném, esküszöm.

SICINIUS.
Rejtett méregnek kell maradnia
E véleménynek, hogy tovább-tovább mást
Ne mérgezzen meg.

CORIOLANUS.
        Kell maradnia?
Halljátok ezt a kis Tritont, hatalmas
Kell-jével?

COMINIUS.
Az nem volt törvényszerű.

CORIOLANUS.
        Kell!…
Te jó, de oly eszélytelen nemesség,
Tisztes, de gondatlan tanács, azért hagyál
A hydrának szolgát választani,
Hogy ez makacs kell-jével, mely csupán
A szörnyetegnek kürtharsogtatása,
Folyód pocsolyába fojtsa s medredet
Magának tartsa meg? Ha van hatalma,
Engedjen balgaságtok, hogyha nincs,
Ébredjünk e veszélyes lanyhaságból.
Ha bölcsek vagytok, mért bolondoztok; ha nem,
Vánkost nekik. Ha ők senatorok, ti
Plebejek vagytok, s ők azok valóban,
Ha összeolvasztott voksaitokon csak
Az ő ízök van. Tesznek tiszteket,
És ilyeket, mint ez, ki népszerü
Kelljét oly bíróságnak mondja, milyen
Még Graeciában sem volt Jupiterre,
Ez meggyalázza a consult s szivem fáj,
Látván: ha két egyenlő hatalom
Támad, mily hirtelen jön a zavar
Nyílásaik közé, s ez által egymást
Emésztik föl.

COMINIUS.
Jó, menjünk a piaczra.

CORIOLANUS.
Akárki tanácslá, hogy magtárainkból
A gabnát ingyen oszszuk, mint koronkint
Szokás volt Graeciában…

MENENIUS.
        Elég, elég…

CORIOLANUS.
(Bár ott a népnek több hatalma volt),
Az, mondom, engedetlenséget és
Romlást idézett.

BRUTUS.
        Hogy szavazzon a nép
Ilyenre, a ki így szól?

CORIOLANUS.
        Okaim
Vannak, különbek, mint az ő szavok.
Tudják, hogy nem volt tőlünk díj a gabna;
Bizton levén, soh’ sem szolgáltak érte.
Egy sem mozdult, midőn az állomány
Ingott, s kellett vón’ hadba menniük.
Ingyen gabnát az ily szolgálatért!
A hadban föllázadtak, itt kitűnt
Vitézségök sem válik érdemökre.
A vád, mivel gyakran méltatlanul
Senatusunkat illeték, jogot
Ajándékokra nem szerez. Továbbá
E sok gyomor hogy emészthetné meg a
Tanács kegyelmét? Tett beszéljen a
Szavak helyett: „Mi kivánjuk, mi a
Többség vagyunk, s félelmök majd megadja
Kivánatunkat.” Így lealjasítjuk
Magunkat; e rongy nép azt véli, hogy
Gondoskodásunk félelem… s ez egykor
Ajtót tör, s varjakat hoz a tanácsba,
Megtépni a sasokat.

MENENIUS.
        Menjünk, elég.

BRUTUS.
        Mértéken túl elég.

CORIOLANUS.
        Nem az, netek több:
Esküt teszek mindenre, a mi szent
Ég s föld előtt! e kettős hatalomnak
(Hol egyik párt méltán büszke és a másik
Ok nélkül bősz, hol ész, igény, nemesség
Mit sem tehet, csak a közbutaság
Igen- s nemjével) el kell hagynia
A szükségest, helyt ád az ingatag
Hanyagságnak. Hijába várjuk a
Sikert ily gátok közt. Kérlek tehát: kik
Kevésbé vagytok gyávák, mint szerények,
Kik inkább kedvelitek hazánk alapját,
Mint féltek változástól, kik előtt
Szép élet a hosszúnál többet ér, kik
Ráálltok a testet megóni a
Haláltól vészes gyógyszer által… e
Sokágú nyelvet tépjétek ki rögtön,
Ne nyalj’ az édest, mely méreg neki;
Aláztatástok sérti a józan észt,
S megfosztja a hazát azon tökélytől,
Mely illő, hogy diszítse, s képtelen
A jót, mit óhajt, végbevinni az
Ellenszegülő rossz miatt.

BRUTUS.
        Elég volt.

SICINIUS.
Mint áruló beszélt, s mint áruló
Lakolni is fog.

CORIOLANUS.
Alávaló! gazságod nyomjon el. –
Miért a népnek e kopasz tribúnok?
Ezeknek engedvén, szót nem fogad
A felsőbbeknek. Lázadás alatt,
Midőn törvény a szükség volt, nem a jog,
Választatának. Boldogabb időben
Mondjuk ki: így jó, s így kell lennie,
S dobjátok porba hatalmokat.

BRUTUS.
Nyilvános árulás.

SICINIUS.
        Consul legyen? nem!

BRUTUS.
Aedilek, hé! – El kell fogatni őt.

SICINIUS.
Menj, hídd a népet, (Brutus el) a melynek nevében
Elfoglak, mint árúló ujitót
S a közjó ellenét. Parancsolom,
Kövess a számadásra.

CORIOLANUS.
        Félre, vén barom!

SENATOROK és PATRICIUSOK.
Megvédjük őt.

COMINIUS.
        Öreg, vedd el kezed.

CORIOLANUS.
Odább innen, rohadt lény, mert kirázom
Ruhádból csontod!

SICINIUS.
        Polgárok, segítség!
Visszajön Brutus az Aedilekkel s egy csapat Polgárral.

MENENIUS.
Több tiszteletet mind a két részrül.

SICINIUS.
        Itt van,
Ki romlástokra tör.

BRUTUS.
        Fogjátok el,
Aedilek.

POLGÁR.
Rajta, rajta, le vele! (Általános zavar.)
Fegyvert, fegyvert, fegyvert! (Körülveszik Coriolanust.)

2. SENATOR.
Tribúnok, polgárok, nemesek, megálljunk,
Sicinius, Brutus, Coriolanus,
Polgárok!

POLGÁROK.
Békét, békét, álljatok meg!

MENENIUS.
Mi válik ebből?… A lélekzetem fogy,
Romlás közelg, nem szólhatok. Tribúnok,
El a néphez; lassan, Coriolanus.
Szólj, jó Sicinius.

SICINIUS.
        Figyeljen a nép!

POLGÁR.
Halljuk tribúnunkat!… Beszél, beszélj!

SICINIUS.
Szabadságtok veszendő; Marcius
Akarja azt elvenni, Marcius, kit
Imént consullá tettetek.

MENENIUS.
Hisz ez nem olt, hanem bujtogat.

1. SENATOR.
Eldönti a várost, mindent leront.

SICINIUS.
Mi a város, ha nem a nép?

POLGÁROK.
        Úgy vagyon,
A nép a város.

BRUTUS.
Köz-egyezés útján levénk a nép
Előljárói.

POLGÁROK.
És azok maradtok.

MENENIUS.
Valóban, olyan színe van.

CORIOLANUS.
Ez úton így a város összeomlik,
Alapjához leroskad a födél,
És omladékok fogják eltemetni
Az álló rendet.

SICINIUS.
        Ez halálra méltó.

BRUTUS.
Erősítsük meg vagy veszítsük el
Tekintélyünket. Nyilván mondjuk a nép
Nevében, a melynek hatalma minket
Magának megválaszta, Marcius
Halál-bűnös.

SICINIUS.
Tehát fogjátok el,
Vigyétek a tarpeji szirthez, onnan
Taszítsátok le!

BRUTUS.
        Rajta, aedilek!

POLGÁROK.
Add meg magad.

MENENIUS.
        Csak egy szót halljatok,
Kérlek, tribúnok, hadd’ szólhassak egy szót.

AEDILEK.
Csendesen, csendesen!

MENENIUS.
Legyetek valódi honfiak, s tegyétek
Jóvá a dolgot mérséklettel és ne
Erőszakoskodással.

BRUTUS.
        A hidegség,
Mely bölcseségnek tetszik, méreg ott,
Hol így dühöng a baj. Fogjátok el,
S vigyétek a sziklára.

CORIOLANUS.
Nem, itt halok meg. (Kardot ránt.)
Nem egy van itt, ki látta, hogy vivok, most
Jöjjön, s a mit látott, próbálja meg.

MENENIUS.
Le e kardot!… Hátrább, tribunusok.

BRUTUS.
Fogjátok el!

MENENIUS.
        Segítsük Marciust!
Nemesség föl, segítsen ifju s agg!

POLGÁROK.
Le vele, le vele!
(A zavargásban a Tribúnok, Aedilek s a Nép kiüzetnek.)

MENENIUS.
Eredj, menj a házadba, szaporán,
Különben végünk van.

2. SENATOR.
        Menj.

CORIOLANUS.
        Álljatok meg!
A hány az ellen, annyi a barátunk.

MENENIUS.
Odáig hát?

1. SENATOR.
        Ne adják istenink!
Kérlek, nemes barátom, menj haza.
S hagyd ránk a dolgot.

MENENIUS.
        Bízd ránk e sebet; te
Nem mérheted meg. Kérlek, menj haza.

COMINIUS.
Menjünk együtt, uram.

CORIOLANUS.
Bár barbarok volnának (és azok, noha
Itt ellették) s ne rómaiak! (nem is
Azok, habár a capitolium
Előtt vetélték őket)…

MENENIUS.
Ne vedd nyelvedre méltó haragod;
Jön még idő miránk is.

CORIOLANUS.
        Nyílt mezőben
Levernék negyvenet.

MENENIUS.
        Én is a javából
Elvállalnék egy párt: a két tribúnt.

COMINIUS.
Ne számítgassuk most erőnket; a
Bátorság csak bolondság, hogyha omló
Épület elé áll. Jöttök, mielőtt
E dibdáb nép itt lesz? mely ront, miként a
Gátolt folyam legyőzi, a mi őt
Korlátolá előbb.

MENENIUS.
Eredj, könyörgök;
Elmésségem tán majd fog azokon,
A kikben ez kevés van. Toldjuk a rést
Minden színű vászonnal.

COMINIUS.
        Jőszte, menjünk.

Távoznak Coriolanus, Cominius s Mások.

1. PATRICIUS.
Szerencséjét ez ember tönkre tette.

MENENIUS.
Nemesb ő, mint érdemli a világ.
Neptun villájáért sem hízelegne
S Zeus mennykövéért. Ajkán van szive.
Mi keblében terem, kimondja nyelve.
S ha megharagszik, elfelejti, hogy
Hallotta a halál nevét.        (Kívül zaj.)
Ott szép dolog van!

1. PATRICIUS.
        Bár volnánk ágyban!

MENENIUS.
Vagy inkább a Tiberben!… A manóba,
Mért nem beszélt szépen?
Visszajön Brutus és Sicinius a Néppel.

SICINIUS.
        Hol a kígyó, mely
Rómát kiölni szándékszik, hogy ő
Itt mindenes legyen?

MENENIUS.
        Derék tribúnok…

SICINIUS.
Kemény kezekkel dobjuk őt le a
Tarpeji szirtről; törvénynyel daczolt,
S azért a törvény nem hallgatja ki.
Érezze a közönség szigorát,
Mit semmibe sem vett.

1. POLGÁR.
        Tudja meg, hogy a
Nemes tribúnok a nép szája és mi
A karja.

POLGÁROK.
Úgy van!

MENENIUS.
        Kérlek…

SICINIUS.
        Csendesen!

MENENIUS.
Miért kiáltasz pusztulást, ha szép
Lassan czélt érhetsz?

SICINIUS.
        Hogy mikép, uram, te
Őt elsegítéd innen?

MENENIUS.
        Halld szavam:
A mint ismérem a consul becsét, úgy
Tudom hibáit is…

SICINIUS.
        Miféle consul?

MENENIUS.
Coriolanus consul.

BRUTUS.
        Consul ő!

POLGÁROK.
Nem, nem, nem, nem, nem!

MENENIUS.
Tribúnok s jó nép, engedelmetekkel.
Egy-két szót ejtek, hogy rám figyeltek:
Kivéve az időt, nem vallanátok
Egyéb kárát.

SICINIUS.
Beszélj hát röviden,
Mert elszántuk magunk, kivégzeni
E mérges árulót. Száműzni őt
Szintúgy veszélyes; itten tartani
Biztos halálunk. Elhatározók hát,
Hogy még ma meghal.

MENENIUS.
        Istenink ne adják,
Hogy híres Rómánk, melyről Jupiter
Könyvébe van jegyezve, miszerint
Háládatos nagy emberei iránt,
Miként természetellenes vadállat
Eméssze meg tulajdon magzatát!

SICINIUS.
Fekély ő, mit ki kell belőle vágni.

MENENIUS.
Ő csak beteg tag, mit lemetszeni
Halálos baj, s gyógyítni nem nehéz.
Hogy érdemelt ő Rómától halált?
Az ellent ölve?… Vére, mely kifolyt
(S ez mondhatom, hogy több, mint mennyi
Még maradt erében), a honért folya,
S ha megmaradt vérét kiontja a hon,
Ez rajtunk, a kik teszszük s tenni hagyjuk,
Világ végéig szenny lesz.

SICINIUS.
        Szóbeszéd!

BRUTUS.
Fonákság! Míg szerette a hazát,
Becsülte őt az.

MENENIUS.
        Ha megromlik a láb,
Megszűnünk számba venni egykori
Szolgálatát?

BRUTUS.
Nem hallgatunk tovább.
Utána házához! s hurczoljuk el, hogy
Odább ne terjedhessen a baja,
Mert ez ragályos.

MENENIUS.
        Egy szót még, egyet!
E tigrislábú düh, ha féktelen
Rohamja kárát látja, óntehert a
Sarkára későn köt. Rendén haladjatok,
Hogy, mint szokás, pártok ne keljenek, s nagy
Rómánkat el ne döntsék fiai.

BRUTUS.
Ha ekkép lenne…

SICINIUS.
        Mily badar beszéd!
Nem láttuk, milyen szótagadó? Üté az
Aedileket, nekünk is ellenállt. Jer.

MENENIUS.
Hadban nőtt fel, gondoljátok meg ezt,
Mióta csak kardot bir, s nem tanult
Finom beszédet; összevisszahány
Darát és lisztet. Engedelmetekkel
Hozzá megyek s előidézem őt, hogy
Kihallgassátok, nagy veszélyire,
A törvények szerint.

1. SENATOR.
        Nemes tribúnok,
Ez emberséges út, a többi véres
Találna lenni; ismeretlen a vég
A kezdeten.

SICINIUS.
Nemes Menenius,
Légy hát a nép szolgálatbélije…
Le a fegyvert, legények.

BRUTUS.
        El ne menjetek.

SICINIUS.
El a piaczra, ott találkozunk, s ott,
Ha Marciust el nem hoznád, előbbi
Tervünk szerint cselekszünk.

MENENIUS.
        Elviszem.

        (A Senatorokhoz.)
Menjünk együtt mi. El kell jönnie,
Különben minden rossz lesz.

1. SENATOR.
        Érte menjünk. (Mind el.)

II. SZÍN.

Szoba Coriolanus házában.

Coriolanus és Patriciusok jönnek.

CORIOLANUS.
Kiáltsanak bármit fülembe,
Kerékbe törnek, vad lóhoz kötöznek,
Vagy a tarpeji szirtre tíz hegyet
Tesznek még, hogy mélyebbre döntsenek, mint
A meddig ér a szem sugára: mégsem
Leszek más, mint valék.

1. PATRICIUS.
        Annál nemesb vagy.
Jön Volumnia.

CORIOLANUS.
Csodálkozom, hogy nem helyesli tettem
Anyám, ki őket csak rongyháziaknak
Hivá s olyan lényeknek, kik teremtvék,
Hogy apró pénzzel kereskedjenek, s a
Gyűlésekben födetlen álljanak,
Ásítsanak, s némán bámuljanak,
Ha a magamfélék hadról beszélnek
S békéről. (Volumniához) Téged emlegettelek.
Miért legyek szelídebb? magamat
Csaljam? Mondd inkább, hogy játszszam csupán
A férfit, a ki vagyok.

VOLUMNIA.
        Fiam, fiam!
Bár fölvennéd hatalmad, mielőtt
Elkopnék.

CORIOLANUS.
Veszszen isten hírivel.

VOLUMNIA.
Inkább lehetnél, a ki vagy, ha nem
Törekednél így rá. Szándékod kevésbbé
Gátolták vón’, ha azt nem mutatod
Nekik, míg elvesztik hatalmokat
Téged megölni.

CORIOLANUS.
Aggassák fel őket!

VOLUMNIA.
És égessék el!
Menenius és Senatorok jönnek.

MENENIUS.
Jer, durva voltál, durva egy kicsit,
Jer, és hozd helyre.

1. SENATOR.
        Nem használ egyéb;
Ha nem teended ezt, jó városunk
Ketté hasad s eldől.

VOLUMNIA.
        Kérlek, fogadj szót.
Szivem csak úgy nem kész rá, mint tiéd,
De agyvelőm jobban vezéreli
Indúlataimat.

MENENIUS.
Jól beszélsz, nemes hölgy.
Mielőtt ekkép meghajlanék a
Nyájnak, ha nem kivánná azt a hon, mint
Gyógyszert e lázas korban, én magam
Fegyvert kötnék, mit már alig birok.

CORIOLANUS.
És mit tegyek?

MENENIUS.
        Jer a tribúnusokhoz.

CORIOLANUS.
Jó, és aztán?

MENENIUS.
        Bánd meg beszédedet.

CORIOLANUS.
Én! ezt?… Az isteneknek sem teszem,
S nekik tegyem?

VOLUMNIA.
        Nagyon korláttalan vagy;
Bár itt túlságosan nemes soh’ sem lehetsz,
De a szükség int. Én tőled tudom, hogy
Becsűlet és eszély, mint hű barátok,
Együtt harczolnak. Mondd meg hát, hogy a
Békében mely’k lesz hűtelen, hogy itt
El vannak válva?

CORIOLANUS.
        Eh!

MENENIUS.
        Jól kérdezi.

VOLUMNIA.
Ha hadban annak látszanod becsűlet,
Mi nem vagy (s ezt eszélyed engedi
A czélért), mért csekélyebb vagy rosszabb,
Ha ez békében, mint hadakban, a
Becsűlet társa, már ha egyaránt
Szükséges mindkettőnek?

CORIOLANUS.
        Mért erőtetsz?

VOLUMNIA.
Mivel most kell, hogy a néppel beszélj,
Nem tenbelátásod szerint, sem úgy,
Mint szíved ösztönöz, de oly szavakkal,
Mik ajkadon teremnek, fattyuhangok
S kebled valójával nem összefüggők.
Ez oly kevéssé válik szégyenedre,
Mint egy várost szép szóval venni be,
A melynek sorsán máskép jó szerencséd
Határoz és a vérontás merénye. –
Én képmutató lennék barátim és a
Magam javáért, s ez nem lenne rajtam
Gyalázat. Itt kérdésben forgok én,
Fiad, nőd, a senatus, a nemesség;
S előtted több, a népnek megmutatnod,
Mily ránczos homlokod, mint hízelegni
Kegyének megnyeréseért s megóni
Azt, a mi e nélkül ledől.

MENENIUS.
        Nemes hölgy! –
Jer vélünk, szép szóval megmentheted,
Mi most veszélyben van, s kárpótolást
Szerezhetsz a multért.

VOLUMNIA.
        Kérlek, fiam,
Eredj hozzájok sapkáddal kezedben,
Nyújtsd ezt ki messziről és lépj oda,
Csókolja térded a követ (ily esetben
Szónoklat ez, s értelmesb a szem e
Tudatlanokban, mint a fül), fejed
Mozgasd, mintegy javítva vad szived, mely
Szelíd most, mint a lágy szeder, s nem áll
Az érintésnek ellen. Mondd nekik:
Te harczosuk vagy, s zajban növekedvén,
Megvallod, nem birsz a kivánatos
Nyájas modorral, mit várhatnak ők, ha
Kegyökre vágyasz; ámde a jövőben
Iparkodol kedvökben járni majd
Kitelhetőleg.

MENENIUS.
Hogyha ezt teszed,
A mit beszélt, minden szív a tied, mert
Kérésre olyan készek megbocsátni, mint
Szószátyárkodni máskor.

VOLUMNIA.
        Kérlek, engedj,
S eredj. Tudom, hogy elleneddel inkább
Tűzlángba mennél, mint nekik lugasban
Hízelkedjél. Itt jön Cominius.
Jön Cominius.

CORIOLANUS.
A téren voltam, és szükség, barátom,
Hogy gyűjtsd erőt, vagy fuss, vagy szendeséggel
Védjed magad. Minden felé harag van.

MENENIUS.
Csak a szép szó…

COMINIUS.
        Ez tán használni fog, ha
Magát rá birja.

VOLUMNIA.
Kell s akarja is!
Oh mondd, hogy úgy van, és aztán eredj.

CORIOLANUS.
Hajadon fővel menjek hát eléjök?
Silány nyelvem tegyen nemes szivemre
Hazugságot, mit el kell tűrnie?
Jó, megteszem; de hogyha egy személy
Forogna fönn, e Marcius teste csak:
Porrá törnék azt s a szelekbe szórnák.
El hát!… E rám tukmált szerepben én
Soh sem játszom jól.

COMINIUS.
        Jer, mi majd segítünk.

VOLUMNIA.
Édes fiam, kérlek! Mondád: az én
Dicséretem tett hőssé; hogy megint
Dicsérjelek, vedd át a szerepet,
Mit még nem adtál.

CORIOLANUS.
        El kell játszanom.
Menj, meggyőződésem! Szálljon belém
Egy ringyó lelke! Torkom, mely miként a
Dob harsogott, oly vékony síp legyen,
Mint a herélt vagy kis lány hangja, ki
Pulykákat altat el! Ficzkó mosoly
Tanyázzon arczomon, sírjon szemem,
Mint iskolás fiú! Koldúsi nyelv
Mozogjon ajkaim közt, s e vasas térd,
Melyet csupán a kengyel görbitett, mint
Alamizsnás emberé hajoljon?… Én nem
Teszem; saját hitem megsemmisítsem,
S tanítsam testem által lelkemet
Örök aljasságra!

VOLUMNIA.
        Tetszésed szerint hát.
Nagyobb szégyen, nekem koldulni tőled,
Mint őtőlök neked. Pusztuljon el hát
Minden. Könnyebb éreznem gőgödet, mint
Félnem daczod veszélyét. A halált úgy
Vetem meg, mint te. Tégy kedved szerint;
Enyém vitézséged, tőlem szivád azt;
E gőg sajátod.

CORIOLANUS.
Kérlek, légy nyugodt,
Anyám, s ne dorgálj többé; elmegyek.
Elcsempészem hajlandóságukat.
Sziveiket elnyerem, szeretni fog
Rómának minden czéhe. Lásd, megyek már.
Üdvözlöm nőmet. Mint consul jövök meg,
Vagy sohse bízzál nyelvemben, hogy egykor
Ügyes hízelgő lesz.

VOLUMNIA.
        Tégy, mit akarsz.        (El.)

COMINIUS.
El, a tribúnok várnak. Rajta légy, hogy
Szeliden szólj, mert úgy hallám, keményebb
Vádakkal állnak még előd azoknál,
A melyek nyomnak már.

CORIOLANUS.
„Szeliden” a jelszó. Kérlek, jerünk.
Vádoljanak koholmányokkal, én
Becsülettel felelek.

MENENIUS.
        Hanem szeliden.

CORIOLANUS.
Jó, jó, szelid leszek tehát, szelid.
        (Mind el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. A forum.

Jön Sicinius és Brutus.

BRUTUS.
Fő vád legyen, hogy zsarnok-hatalomra
Törekszik, és ha itt kisíklik, a nép
Iránti gyűlölségével szorítsd,
S hogy a prédát nem osztá el soh’, a mit
Az antiumbeliektől vettek el.        (Aedil jön.)
Nos, jő?

AEDIL.
Igen.

BRUTUS.
        Kik társai?

AEDIL.
        Az öreg
Menenius s a senatorok, kik őt
Mindig kegyelték.

SICINIUS.
        Összeírtad-e
A voksokat mind, melyeket szereztünk?

AEDIL.
Igen, leírtam, rendiben van, íme.

SICINIUS.
S beszedted tribusok szerint?

AEDIL.
        Beszedtem.

SICINIUS.
Most gyűjtsd a népet össze e helyen,
S ha én azt mondom: „úgy kell lennie
A közjog és erőre nézve”, bár
Halál, pénzbüntetés vagy számüzés,
Mondják utánam, hogy „pénzbüntetés” vagy
„Halál”, az ősi jog szerint s a jó ügy
Hatalmánál fogvást.

AEDIL.
        Tudtokr’ adom.

BRUTUS.
S ha így elkezdenek kiáltani,
Ne szűnjenek meg, míg a zaj s zavar
Ki nem csikarja azt a büntetést,
A melyet rá itéltünk.

AEDIL.
        Jól vagyon.

SICINIUS.
Mondd, hogy kemények s készen legyenek,
Ha intésünket látják.

BRUTUS.
        E szerint tégy.        (Aedil el.)
Lobbantsd haragra őt. A győzelemhez
Van szokva, s ellenmond nagyon hamar,
S ha föl van ingerülve, vissza nem tér
A mérséklethez; akkor ő kimondja,
Mi szívén van, s ott az van, a mi minket
nyakát szegnünk segít.
Jön Coriolanus, Menenius, Cominius, Senatorok, Patriciusok.

SICINIUS.
Hah, jól van, itt jön.

MENENIUS.
        Kérlek, csak nyugodtan.

CORIOLANUS.
Mint a lovász, ki százszor tűri el
Egy kis pénzért a gaz nevet. – Istenink
Tartsák meg Rómát, adjanak érdemes
Bírákat, hintsenek közénk szeretetet,
S töltsék meg békejellel templominkat
S ne haddal utczáinkat.

1. SENATOR.
        Ámen, ámen.

MENENIUS.
Nemes kivánat.
Az Aedil visszajön Polgárokkal.

SICINIUS.
        Népség, közelebb.

AEDIL.
Figyeljetek a tribúnusokra. Lassan!

CORIOLANUS.
Előbb én szólok.

TRIBÚNOK.
        Jó, szólj. – Csendesen.

CORIOLANUS.
Csak itt és másutt nem vádoltatom?
Itt vége lesz mindennek?

SICINIUS.
        Kérdezem:
Meghajtod a népszó előtt magad,
Elismered a képviselőiket,
S eltűröd a törvényes büntetést
A rád bizonyított vétkekért?

CORIOLANUS.
        Igen.

MENENIUS.
No látjátok, polgárok, ő igent mond.
Tekintsétek vitézi tetteit,
Gondoljatok sebeire… Olyanok
Testén, mint sírok a szent temetőn.

CORIOLANUS.
Nevetséges kis tüskekarczolás.

MENENIUS.
Továbbá gondoljátok meg: ha nem
Beszél mint polgár, tesz mint katona.
Ne nézzétek vad hangját rosszaságnak.
A mint mondottam, ő csak katonás, de
Nem gyűlöl bennetek.

COMINIUS.
        Jó, jó, ne többet.

CORIOLANUS.
Hogyan van, hogy bár általánosan
Consulnak választattam, ilyetén
Csúfot vallok, hogy elveszitek megint
A hivatalt tőlem?

SICINIUS.
        Nekünk felelj.

CORIOLANUS.
Beszélj hát… Jó… Hisz így kell lennie.

SICINIUS.
Bevádolánk, hogy tervezéd, mikép
Rómába’ minden tisztséget kiirtasz,
Hogy így zsarnokhatalmat vívj magadnak.
Ezért a népnek árulója vagy.

CORIOLANUS.
Mit! áruló!

MENENIUS.
        No lassan, megigérted.

CORIOLANUS.
Pokol mély lángja nyelje be a népet!
Én áruló! Gyalázatos tribún!
Bár űlne húszezer halál szemedben,
Markod szorítna miljomot, s hazug
Szájad kétannyit, mégis mondanám:
Hazudsz! s oly nyiltan, mintha istenimhez
Imádkoznám.

SICINIUS.
        Nép, hallod ezt?

POLGÁROK.
        El a
Sziklára véle, a sziklára!

SICINIUS.
        Lassan.
Nem szükség vádjait szaporítanunk;
Láttátok tettit, hallátok beszédét,
Szolgátokat megverte, titeket
Káromlott, a törvénynek ütlegekkel
Állt ellen, megvetéssel illeté
A nagyhatalmú bíróságot. Ez mind
Oly nagyszerű bűn, mely a legkeményebb
Halált érdemli.

BRUTUS.
        De mert elébb honát
Szolgálta…

CORIOLANUS.
Mily szolgálatról fecsegsz itt?

BRUTUS.
Mondom, mivel tudom.

CORIOLANUS.
        Te?

MENENIUS.
        Ez tehát
Anyádnak tett igéreted?

COMINIUS.
        Könyörgök,
Tudd meg…

CORIOLANUS.
Nem, én már semmit sem tudok.
Mondják ki a tarpeji szirt-halált, a
Csavargó számüzöttséget, nyuzást,
A börtönt egy szem búzával naponkint…
Nem adnék egy jó szót kegyelmökért,
Nem kéne, a mit adhatnak, habár
Megkapnám azt egy „isten-jó-nap”-ért.

SICINIUS.
A mért koronkint tőle telhetőleg
Iparkodott a népet megrabolni
Hatalmától, és most is úgy viselte
magát, mint ellen, s nem csupán a tisztes
Törvény iránt, de még azokhoz is, kik
Azt végrehajtják: a népnek nevében
S tribún-hatalmunknál fogvást ezennel
Száműzzük őt a városból, s kikötjük,
Mihelyt bejő Rómának kapuján,
Lelökjük őtet a tarpeji szirtről.
A nép nevében mondom: úgy legyen!

POLGÁROK.
Úgy légyen, úgy, úgy! számkivetjük őt! Úgy
Kell lenni!

COMINIUS.
Urak, barátaim, hallgassatok rám.

SICINIUS.
Nem, el van már itélve.

COMINIUS.
        Hadd beszéljek.
Consul valék, s Rómának elleni
Nyomot hagyának rajtam. Szeretem
Hazám javát gyöngédebb tisztelettel,
Szentebben s mélyebben, mint éltemet
És drága nőmet s méhének gyümölcsit,
Ágyékom kincseit. Ha mondanám, hogy…

SICINIUS.
Mit mondanál hát? Tudjuk, hányadán vagy.

BRUTUS.
Nincs mit beszélned. Ő száműzve van, mint
A népnek és hazának ellene.
Úgy lészen.

POLGÁROK.
Úgy lesz, úgy kell lennie!

CORIOLANUS.
Hitvány kutyák! kiknek lélekzetét
Úgy gyűlölöm, mint a büzhödt mocsárt,
S kegyét becsűlöm, mint a temetetlen
Halott maradványát, mely légemet
Megrontja: én száműzlek titeket!
Maradjatok itt ingó lelketekkel!
Remegjen minden neszre szívetek!
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe! Legyen hatalmatok
Mindig, védőtöket száműzni, s végre
Butaságtok (mely nem lát, a míg nem érez)
Nem tartóztatva bennetek (levén
Tenellenségtek) tégyen nyomorú
Szolgáivá olyan nemzetnek, a mely
Egy kardcsapás nélkül hódíta meg!
Megvetve a várost miattatok.
Hátat fordítok... Széles a világ.
(Coriolanus, Cominius, Menenius, Senatorok és Patriciusok el.)

AEDIL.
Elment a népnek ellensége, elment!

POLGÁROK.
Ellenségünk száműzeték! hahó!

SICINIUS.
Kisérjétek ki őt a kapukig, mint
Ő megvetéssel kisért titeket,
S bosszantsátok, miként érdemli. Minket
Kövessen őrség át a városon.

POLGÁROK.
Jerünk, jerünk, nézzünk ki a kapun.
Nemes tribúnainkat óvj’ az ég!        (Mind el.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. A város kapuja előtt.

Jönnek Coriolanus, Volumnia, Virgilia, Menenius, Cominius és nehány ifjú Patricius.

CORIOLANUS.
Ne sírjatok… rövid búcsút… kiöklel
A sokfejű vadállat. Hát, anyám,
Hol régi bátorságod? Hisz te mondtad,
Hogy a lelket viszály próbálja meg,
Hogy apróságot apró ember is bir,
Hogy minden sajka mesterként evez
Csendes vizen… Midőn a sors leginkább
Ver minket a jó ügyben, ez kiván nagy
Erélyt. Te adtál oly tanácsokat
Nekem, mik győzhetetlenné teszik
A szívet, a mely tudja azokat.

VIRGILIA.
Oh istenek!

CORIOLANUS.
        Kérlek, ne, feleség…

VOLUMNIA.
Most érje dögvész Róma czéheit,
S pusztuljon el minden!

CORIOLANUS.
        Mit, ejh! szeretni
Fognak, ha nélkülöznek majd. Anyám,
Légy olyan ismét, mind midőn beszélted:
Ha Herculesnek lettél vón’ neje,
Végzetted volna hat müvét, kimélni
Férjed verítékét. – Cominius, ne
Csüggedj. Anyám, nőm, isten véletek; még
Jó dolgom lesz. Vén, jó Menenius,
Könyűd sósabb, mint ifjabb emberé,
S méreg szemednek. Egykori vezérem,
Komor vagy, és sok szívkeményitő
Látványod volt; mondd e bús asszonyoknak:
Kerűlhetlen bajon jajgatni olyan
Bolondság, mint nevetni. Anyám, hiszen
Merényem mindig vígaszod vala,
S hidd el (bár most magam megyek, miként
Magános sárkány, melyet rettegetté
Tesz elhíresztelt s nem látott tanyája),
Fiad túllép a köznapin, ha ármány
Nem ejti őt el.

VOLUMNIA.
        Kedves gyermekem,
Hová mégy? Vidd magaddal egy darabra
Cominiust; határozott irányt végy,
S ne a vad véletlenre bízd magad,
Mely véled szembe jő.

CORIOLANUS.
        Oh istenek!

COMINIUS.
Egy hónapig kisérlek, és kikötjük,
Hol fogsz maradni, hogy halljuk hirét
Egymásnak; így, ha visszahívatásod
Előkerül, nem kell a nagy világba
Szétküldenünk, keresni egyes embert,
És elveszítnünk a kegyelmet, a mely
Mindig hűl, hogyha távol az, kinek
Szüksége van rá.

CORIOLANUS.
        Isten véletek…
Rajtad nagy a kor, s jobban jóllakál a
Csatákkal, hogysem ép erőmmel a
Bolygást kibírd. Csak a kapun kisérj ki.
Jer, édes nőm s te drága jó anyám, s ti
Próbált barátim, mondjatok bucsút,
Ha távozom, s mosolygjatok. Jerünk.
A míg a földön járok, hallani
Fogtok felőlem, és mindig hasonlót
Előbbi tettimhez.

MENENIUS.
        Különbet ennél
Nem hallhat fül. Jertek, ne sírjatok.
Ha csak hét évet ránthatnék le e vén
Kezek s lábakról, a jó istenekre,
Nyomodban járnék.

CORIOLANUS.
        Add kezed. Jerünk. (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Utcza, közel a kapuhoz.

Jön Sicinius, Brutus és Aedil.

SICINIUS.
Oszoljanak szét; ő elment; elég ez:
Megtörve a nemesség, mely magát
Elvonta tőle.

BRUTUS.
        Hatalmunk megmutattuk;
Legyünk szerényebbek most, mint valánk
A tett alatt.

SICINIUS.
Hadd menjenek haza.
Mondd, hogy nagy ellenségük elmene,
S megint erősek ők.

BRUTUS.
        Oszoljanak szét.        (Aedil el.)
Im, anyja jön.
Jön Volumnia, Virgilia és Menenius.

SICINIUS.
        Kerüljük őt ki.

BRUTUS.
        Mért?

SICINIUS.
Mondják, hogy őrült.

BRUTUS.
        Már megláta, hát csak
maradjunk helyben.

VOLUMNIA.
Itt vagytok, jó; az ég minden csapása
Fizesse vissza szívességteket.

MENENIUS.
Ne oly fenn szóval.

VOLUMNIA.
        Hogyha könyeimtől
Szólhatnék, hallanál majd valamit,
Hanem hisz így is hallasz.
        (Brutushoz.) Távozol?

VIRGILIA.
(Siciniushoz).
Te szintén állj meg!… Bár módomba vón’, így
Férjemhez szólnom.

SICINIUS.
        Embertől eredsz?

VOLUMNIA.
Igen, bolond. Hát szégyen ez? bolond.
Nem férfi volt apám? S te róka voltál,
Száműzni azt, ki annyi kardcsapást
Tett Rómáért, mennyit te nem beszéltél…

SICINIUS.
Oh szent egek!

VOLUMNIA.
        Több hősi kardcsapást, mint
Te bölcs beszédet, és a hon javáért.
Egyet mondok… De menj… Nem, nem, maradj még.
Bár vón’ Arábiában a fiam
Jó kardjával s előtte czéhed.

SICINIUS.
        Aztán?

VIRGILIA.
Aztán? Fajodnak ott végét szakítná.

VOLUMNIA.
Fattyaknak és mindennek. –
Jó férfiú, Rómáért hány sebet hord!

MENENIUS.
Jer, légy nyugodt.

SICINIUS.
Bár úgy maradt vón’ a hon iránt, miként
Kezdé, s ne oldta volna szét a szép
Csomót, melyet kötött.

BRUTUS.
        Bár volna így.

MENENIUS.
Bár? És ők bujtogaták a csőcseléket,
E macskákat, kik érdemét ugy értik,
Mint én azon rejtelmeket, miket
Az ég a földdel nem tudat.

BRUTUS.
        Jerünk.

VOLUMNIA.
Tehát, urak, kérlek, hogy menjetek. Hős
Tettet vivétek végbe. Mielőtt
Mentek, halljátok: a mennyivel magasb
A capitol, mint itt a legkisebb ház,
Fiam, kit számüzétek (férje e
Hölgynek, látjátok), annyival magasb
Mindnyájatoknál.

BRUTUS.
        Jó, jó, itt hagyunk.

SICINIUS.
Mért hallgatnók e féleszű szidalmát?

VOLUMNIA.
Vigyétek el jó kivánságimat.
        (A tribúnok el.)
Ne tennének bár mást az istenek
Átkimnak teljesítésén kivül!
Napjában egyszer jönnék össze csak
Velök, könnyülne szívem a tehertől,
Mely rajta fekszik.

MENENIUS.
        Jól oda beszéltél,
De van miért. Jöttök hozzánk ebédre?

VOLUMNIA.
Haraggal élek, magamat eszem,
S ez ételnél éhen halok. Jerünk.
Ne nyögj ily bágyadtan, velem panaszkodj’
Haraggal, mint Juno. El, el! Jerünk.

MENENIUS.
Piha, piha, piha.        (Mind el.)

III. SZÍN.

Országút Róma és Antium között.

Egy Római és egy Volszk jön szemközt.

RÓMAI.
Jól ismerlek, uram, te is ismersz engemet; úgy hiszem, Adriánnak hínak.

VOLSZK.
Úgy van, uram; de én valóban elfeledtelek.

RÓMAI.
Én római vagyok, és, valamint te, Róma ellen szolgálok. ismersz most?

VOLSZK.
Nicanor, nem?

RÓMAI.
Ugyanaz, uram.

VOLSZK.
Szakállasabb voltál, midőn utolszor láttalak, de beszéded visszahoz emlékembe. Mi hír Rómában? Ki vagyok küldve a volszk állománytól, hogy ott fölkeresselek; megkiméltél egy napi úttól.

RÓMAI.
Rómában különös lázadás volt, fölkelt a nép a senatorok, patriciusok és nemesség ellen.

VOLSZK.
Volt? már vége van? Kormányunk máskép vélekedik; ez nagyszerű hadi készületeket tesz, s reméli, hogy rajtok üt meghasonlásuk hevében.

RÓMAI.
A láng lelohadt, de valami csekélység ismét föllobbanthatja, mert a nemesek úgy szívökre veszik az érdemes Coriolanus számüzetését, hogy készek a néptől minden hatalmat elvenni s tribúnjaikat örökre letenni. Ez füstölög lassan, s mondhatom, hogy közel van az erőszakos kitöréshez.

VOLSZK.
Coriolanust számüzték?

RÓMAI.
Számüzték, uram.

VOLSZK.
E hírrel szivesen látnak, Nicanor.

RÓMAI.
Az idő most kedvező rájok nézve. Hallottam, hogy legkönnyebb az asszonyt elcsábítani akkor, ha férjével meghasonlott. Nemes Tullus Aufidiustok kitűntetheti magát e háborúban, miután nagy vetélytársa, Coriolanus, nincs hazája szolgálatában.

VOLSZK.
Minden bizonynyal. Milyen szerencsés vagyok, hogy veled ily véletlenűl találkoztam; elvégezted dolgomat, ennél fogva szivesen kisérlek haza.

RÓMAI.
Az estebédig igen különös dolgokat beszélek még Rómáról, melyek mind ellenségeik hasznára vannak. Hadseregtek készen áll, mondád?

VOLSZK.
Királyi hadsereg pedig; a centuriók legényeikkel együtt már zsoldban és elszállásolva vannak, s egy intésre egy óra alatt talpon teremnek.

RÓMAI.
Nagyon örülök rajta, hogy készen vannak s úgy hiszem, én vagyok az az ember, ki őket tettre híja. Tehát, uram, szivesen üdvözöllek, s örvendek társaságodon.

VOLSZK.
Megelőzesz, uram; nekem van okom örvendeni a tiéden.

RÓMAI.
Jó, menjünk együtt.        (Mind a ketten el.)

IV. SZÍN.

Antium. Aufidius háza előtt.

Jön Coriolanus közönséges öltözetben, beburkolva.

CORIOLANUS.
Derék egy város. Antium, özvegyid
Miattam vannak. Hány örökösét
Látám e szép házaknak nyögni a
Csatában és kimúlni. Rám ne ismerj!
A nők nyársakkal s a fiúk kövekkel
Gyilkolnának le törpe-viadalban.        (Polgár jön.)
Üdvöz légy.

POLGÁR.
Szintén

CORIOLANUS.
        Kérlek, hol lakik
A hős Aufidius? itt van Antiumban?

POLGÁR.
Itt, és ma házánál vendégli az
Előkelőket.

CORIOLANUS.
Mely’k a háza, kérlek?

POLGÁR.
Ez itt előtted.        (El.)

CORIOLANUS.
        Jól, van, köszönöm. –
Sikos, forgó világ!… Esküdt barátok,
Kik két kebelben egy szivet viseltek,
S osztoztak ágyon, ételen, időn,
Munkán, s mint ikrek válhatatlanúl
Együtt valának, pillantás alatt
Kicsinységekre a legkeserűbb
Gyűlölködésbe esnek. És kegyetlen
Ellenségek, kik indulatjaikban
Álmatlanúl terveztek, hogy megejtsék
Egymást, csekély véletlen által, a mi
Nem ér föl egy tojással, hű barátok
Lesznek s egygyé olvadnak. – Így vagyok.
Hazámat gyűlölöm s szeretem ez
Ellen-várost. – Benézek. Ha megöl,
Igazságot tesz; hogyha befogad,
Szolgálok nemzetének.        (El.)

V. SZÍN.

Ugyanott. Terem Aufidius házánál.

Belül zene. Szolga jön.

1. SZOLGA.
Bort, bort, bort! Milyen szolgálat ez!
Tán elaludtak a legényeink.        (El.)
Más Szolga jön.

2. SZOLGA.
Hol van Cotus? Az uram hivatja.
Cotus!        (El.)
Coriolanus jön.

CORIOLANUS.
Derék ház, jó szagu a lakoma.
De én vendéghez nem hasonlitok.
Visszajön az első Szolga.

1. SZOLGA.
Mit akarsz, barátom? hova való vagy,
Itt nincs hely a számodra. Kérlek, ott az ajtó.

CORIOLANUS.
Nem érdemeltem jobb fogadtatást,
Mert hisz Coriolanus vagyok.
Visszajön a második Szolga.

2. SZOLGA.
Hová való vagy, uram? Fejében a szeme a kapusnak, hogy ilyen legényeket bebocsát? Kérlek, hordd el magad.

CORIOLANUS.
Félre!

2. SZOLGA.
Félre? te lódulj félre!

CORIOLANUS.
Terhemre kezdesz lenni.

2. SZOLGA.
Olyan vitéz vagy? Majd váltok még veled egy szót.
Harmadik Szolga jő, az elsővel találkozik.

3. SZOLGA.
Miféle ember ez?

1. SZOLGA.
Olyan furcsa, a milyet még soh’sem láttam. Ki nem tuszkolhatom a házból. Kérlek, hídd ide csak az urat.

3. SZOLGA.
Dolgod van itt, atyafi? Kérlek, távozzál.

CORIOLANUS.
Hadd álljak, nem bántom tűzhelyteket.

3. SZOLGA.
Ki vagy?

CORIOLANUS.
Nemesember.

3. SZOLGA.
Menykő szegény pedig.

CORIOLANUS.
Valóban az vagyok.

3. SZOLGA.
Megkövetlek, szegény nemesember, keress más szállást magadnak; itt nincsen a te számodra hely. Kérlek, pusztulj innét, jer.

CORIOLANUS.
El a dolgod után, s hízzál a hideg falatokon.        (Eltaszítja a szolgát.)

3. SZOLGA.
Nem mégy?… Ugyan mondd meg csak az úrnak, milyen különös vendége van itt.

2. SZOLGA.
Azt megteszem.        (El.)

3. SZOLGA.
Hol lakol?

CORIOLANUS.
Az ég alatt.

3. SZOLGA.
Az ég alatt?

CORIOLANUS.
Ott.

3. SZOLGA.
Hol van az?

CORIOLANUS.
A héják és varjak városában.

3. SZOLGA.
A héják és varjak városában? – Ez ám a nagy szamár. – Hát csókákkal is lakol?

CORIOLANUS.
Nem, én nem szolgálom uradat.

3. SZOLGA.
Ejh, földi, hát te az én uramba kapsz?

CORIOLANUS.
Igen, s ez tisztességesebb, mint ha úrnődbe kapnék. Csak fecsegsz, csak fecsegsz. Hordd a tányérokat, takarodj’.        (Kiveri a Szolgát.)
Jön Aufidius és a második Szolga.

AUFIDIUS.
Hol az az ember?

2. SZOLGA.
Itt, uram. Kibotoztam volna, mint a kutyát, de nem akartam az urakat zavarni ott benn.

AUFIDIUS.
Honnan jősz? mit kivánsz? mi a neved? Mért nem beszélsz? mondd meg, ki vagy?

CORIOLANUS.
(leleplezi magát).
        Ha most sem
Ismersz rám, Tullus, s látva engemet sem
Tudod, ki legyek? kénytelen leszek
Megmondanom nevem.

AUFIDIUS.
        Mi a neved?

        (Szolgák hátra mennek.)

CORIOLANUS.
Nevem rossz hangu a volszkok fülének
És a tiednek durva.

AUFIDIUS.
        Mondd meg azt.
Lényed zordon s arczod parancsoló;
Vitorláid meg vannak tépve bár,
Nemes hajónak látszol. Mondd neved.

CORIOLANUS.
Készűlj hát ránczba szedni homlokod;
Nem ismersz még?

AUFIDIUS.
        Nem ismerlek. Neved?

CORIOLANUS.
Nevem Cajus Marcius, ki néked és
Minden hazádfiának annyi bút
És kárt okoztam, a minek tanúja
Melléknevem, Coriolanus. Nehéz
Munkák, veszélyek s a hálátalan
Hazámért ontott vércseppek jutalma
Csak e melléknév, a miről eszedbe
Juthat gyűlölséged, melylyel nekem
Te tartozol… Csak e nevem maradt; a
Kegyetlen nép irígykedése, melyet
A tőlem gyáván elpártolt nemesség
Helyben hagyott, a többit elnyelé.
Megengedék, hogy e rabszolganép
Kilármázzon Rómábul engem. E baj
Hozott házadhoz. Én nem a reményből,
Ne gondold, hogy megmentsem éltemet (mert
Ha halni félnék, senkit sem kerülnék
Úgy, mint téged), de daczból állok itt,
Hogy megtoroljam száműzőimet.
Tehát, ha van szózat szivedben, a mely
Boszút kiván tenmegbántásidért,
S a szégyent el kivánod nyomni, mely
Hazádat érte: rajta! vedd ezennel
Inségemnek hasznát, fordítsd javadra
Bosszúállásom, víni akarok
Az alvilágnak minden haragával
Romlott hazán ellen. De hogyha ezt nem
Mered s már átalod kisérteni
Jó sorsod: úgy, egy szó mint száz, nekem
Nem kell tovább az élet, s átadom
Neked s gyűlölségednek nyakamat,
Melyet ha el nem vágsz, bolond leszesz,
Mert mindig ellened valék, s honod
Keblébül hordónkint ontottam a vért,
S így szégyenedre élnék csak, ha nem
Szolgállak téged.

AUFIDIUS.
        Ó Marcius, Marcius,
Az ős irígység egy-egy gyökerét
Tépé ki mindenik szavad szivembül.
Ha Jupiter jósolna a fellegekbül,
És szólna „úgy van,” nem hinnék neki
Jobban, mint, tisztes Marcius, neked.
Oh hadd övezze melledet karom,
Min durva kopjám százszor megtörött
S forgácsot szórt a holdra! Itt fogom
Körül kardomnak üllőjét, s vivok
Szereteteddel oly hőn s nemesen,
Mint egykor nagyravágyásom vivott
Vitézségeddel. Tudd meg, hogy szerettem
A lányt, ki nőm lett, férfi nem sohajta
Hívebben, mint én; … ámde téged látva itt,
Nemes lény, vígabban dobog szivem, mint
Midőn először lépett e küszöbre
Menyasszonyom. Hah, Mars! mondom neked,
Hadunk talpon van, s szándokom vala,
Pajzsod leütni még egyszer karodról
Vagy elveszítni a magam karát.
Tizenkétszer verél meg; éjjelenkint
Bajvívásunkról álmodám azóta;
Kinn a síkon voltunk álmomba’, téptük
Sisakjainkat, egymást fojtogattuk,
S félholtan ébredék a semmitől.
Hős Marcius, ha nem vón’ más bajunk
Rómával, mint hogy téged számüzött:
Ki csak tizenkét s hetven év között van,
Elővennők, és haddal omlanánk
A háladatlan Róma belsejébe,
Mint vad folyam. Jer, oh jer, fogj kezet
Barátságos senatorinkkal, a kik
Bucsút vesznek tőlem, hogy készülőben
Vagyok hazádat megtámadni, bár
Rómát magát nem.

CORIOLANUS.
        Jók az istenek!

AUFIDIUS.
Azért ha mint korlátlan úr akarsz
Eljárni bosszúállásodba’, vedd át
Felét az én tisztemnek és határozz
Utad fölött, mint a ki ismered
hazádnak gyöngeségét s erejét:
Kopogtassunk-e Róma kapuin
Vagy rajt üssünk a tartományokon, hogy
Előbb ijeszszük, aztán rontsuk el?
És most jerünk be, hadd ajánljalak
Azoknak, kik vágyadra majd igennel
Felelnek. Oh üdvöz légy! Most nagyobb
Barátom vagy, mint egykor ellenem,
S ez, Marcius, sok. Add kezed. Üdvözöllek!
        (Coriolanus és Aufidius el.)

1. SZOLGA.
(előlép)
Különös változás!

2. SZOLGA.
A kezemre mondom, meg akartam őt agyalni, de a lelkem azt súgta, hogy öltözete hamis tanúbizonyságot tesz ellene.

1. SZOLGA.
Milyen karja van! Csak úgy pörgetett a mutató ujjával és hüvelyével, mint a csigát.

2. SZOLGA.
Láttam a képéről, hogy nem az, a ki; olyan képe van, látod-e, hogy… ki sem tudom fejezni, milyen.

1. SZOLGA.
A bizony, úgy nézett, mintha… Kössenek föl, ha nem gondoltam, hogy sokkal több, mint gondolom.

2. SZOLGA.
Bizony isten, épen úgy voltam. Ő a legderekabb ember a világon.

1. SZOLGA.
Ühüm, az ám. De csak ismersz különb katonát, mint ő.

2. SZOLGA.
Kit? gazdánkat?

1. SZOLGA.
Igen, már arról szó sincs.

2. SZOLGA.
Hatszorta többet ér.

1. SZOLGA.
Már a nem, hanem hát csak különb katonának tartom nála.

2. SZOLGA.
Látod, hé, arról nem lehet voltaképen beszélni; a mi vezérünk a város védelmezésében nagyon kitűnő.

1. SZOLGA.
Igen, és a megtámadásokban is.
Visszajön a harmadik Szolga.

3. SZOLGA.
Hejh, rabszolgák, újságot tudok, újságot, ficzkók.

1. és 2. SZOLGA.
Mit? mit? mit? Halljuk!

3. SZOLGA.
Minden inkább szeretnék lenni, mint római; inkább elitélt rab.

1. és 2. SZOLGA.
Miért? miért?

3. SZOLGA.
Azért, mert itt van, a ki vezérünket meg szokta csipkedni… Cajus Marcius.

1. SZOLGA.
Mit beszélsz? csipkedni vezérünket?

3. SZOLGA.
Nem mondom épen, hogy megcsipkedte, de mindig mérkőzött vele.

2. SZOLGA.
Hagyjuk ezt, pajtások és barátok vagyunk; vezérünk soh’ sem birt vele; ezt magától hallottam.

1. SZOLGA.
Úgy van biz az igazság szerint, soh’ sem birt vele; Corioli előtt úgy megagyabugyálta, mint a rostélyost.

2. SZOLGA.
S ha épen valami kannibál természetű lett volna, még meg is sütötte és ette volna.

1. SZOLGA.
De hát a többi újság?

3. SZOLGA.
Hát úgy bánnak ott benn vele, mintha Mars fia és örököse volna. Előre ültették. Egy senator sem kérdez tőle semmit, csak hajadon fővel. Vezérünk is úgy viseli magát irányában, mintha leány volna, kezével áldatja magát, s a szeme fejérét forgatja, ha beszél. De a java újság az, hogy vezérünk ketté van hasítva, s csak fele annak, a mi tegnap volt, mert a másik fele amazé, az egész asztal kérelménél és engedelménél fogva. Elmegy, aszondja, s fülén rángatja Róma kapujának őrét; mindent lekaszál maga előtt, hogy sima legyen az út.

2. SZOLGA.
És tőle kitelik, jobban, mint akárkitől, a kit csak gondolhatok.

3. SZOLGA.
Hogy megteszi-e? Meg bizony, mert látjátok, annyi a barátja, mint az ellensége; s ezek a barátai, legények (a mint a dolgok állnak), nem merték (látjátok, legények) magokat barátainak mutatni (a mint mondjuk), míg ő diskréczióban van.

1. SZOLGA.
Mi az a diskréczió?

3. SZOLGA.
De ha majd látják, fiúk, hogy a taréja megint föláll s ő vérben jár, kibújnak lyukaikból, mint eső után a tengeri nyulak, s együtt ujjongatnak.

1. SZOLGA.
De mikor kezdi el?

3. SZOLGA.
Holnap… még ma… rögtön. Ma délután meghalljátok a dobszót; ez lesz a csemege az ebédhez, melyet elköltenek, mielőtt megtörlik szájokat.

2. SZOLGA.
No hiszen hát majd lesz megint zajos világ. Az a béke nem is való egyébre, mint vasat rozsdásítani, szabókat szaporítani és versírókat költeni.

1. SZOLGA.
Már én csak azt mondom, hadd legyen háború; úgy többet ér a békénél, mint a nappal az éjnél. Akkor van élénkség, virasztás, zaj, akkor van, miről beszélni. A béke valóságos ájulás, gutaütés, émelygős, siket, álmos, érzéketten; több fattyút teremt, mint a mennyi férfit a háború elemészt.

2. SZOLGA.
Igazán, s a mint a háborút némineműképen zsiványnak lehet nevezni, nem tagadhatni, hogy a béke sokakat gyávákká tesz.

1. SZOLGA.
Igen és sok gyűlölséget okoz.

3. SZOLGA.
Úgy van, mert akkor kevesebb szüksége van egyik embernek a másikra. Csak háborút! Remélem, hogy a rómaiak olyan olcsók lesznek, mint a volszkok. Fölkelnek ott ben, fölkelnek.

MIND.
Be, be, be, be.         (Mind el.)

VI. SZÍN.

Róma. Nyilvános tér.

Jön Sicinius és Brutus.

SICINIUS.
Hirét sem halljuk, nincs mit félni tőle;
Erője megfogyott a nép jelen
Békés nyugalmában, mely azelőtt
Vadul zajongott. Így barátait
Megszégyenítjük, hogy minden helyén van.
Ők jobb szeretnék, bár magokra is
Bajt hozna, hogyha zúgó nép zavarná
Az utczákat, mint azt, hogy műhelyében
A mesterember énekel s ügyét
Békében végezi.
Jön Menenius.

BRUTUS.
Jól végezénk. – Ez nem Menenius?

SICINIUS.
De ő. Nagyon nyájas lett mostanában.
Köszöntlek.

MENENIUS.
S én mind kettőtöket.

SICINIUS.
Coriolanus távollétét csupán
Baráti érzik; a hon áll, s tovább is
Fönállna, bárha még jobban gyülölné.

MENENIUS.
Minden jól van, s még jobban lenne, ha
Úgy nem tett volna.

SICINIUS.
        Hol van, nem tudod?

MENENIUS.
Nem én; sem anyja, sem pedig neje
Nem értesűl felőle.
Jön nehány Polgár.

POLGÁR.
Az ég tartson meg mind kettőtöket.

SICINIUS.
Adj’ isten jó estét, szomszédaink.

BRUTUS.
Jó estét, jó estét mindnyájatoknak.

1. POLGÁR.
Mi, gyermekink és nőink, térdepelve
Imádkozunk érettetek.

SICINIUS.
        Köszönjük.

BRUTUS.
Jó szomszédok, bár kedvelt volna úgy Coriolanus, mint mi, titeket.
Isten velünk.

POLGÁR.
Az ég áldása rátok.

A két TRIBÚN.
Isten velünk, isten velünk!
        (Polgár el.)

SICINIUS.
Ez boldogabb és kedvesebb idő, mint
Midőn rohantak e fiúk az utczán,
Romlást kiáltva.

BRUTUS.
        Cajus Marcius
Derék hadember volt, de elbizott,
Gőgös, képzelhetetlen nagyravágyó,
Önző…

SICINIUS.
S korlátlan úr akart saját
Erejéből lenni.

MENENIUS.
Én ezt nem hiszem.

SICINIUS.
Hahogy consul maradt vón’, ez leendett
Közfájdalomra a tapasztalás.

BRUTUS.
Az istenek megóttak tőle s Róma
Most csendes és ép.
Aedil jön.

AEDIL.
        Érdemes tribúnok,
Egy elfogott rabszolga azt beszéli,
Hogy a volszkok külön két hadsereggel
Átléptek Rómának határain,
S a háború dühével útjokon
Pusztítanak mindent.

MENENIUS.
        Aufidius lesz,
Ki hallván Marcius száműzetését,
Szarvát kinyújtja ismét a világba,
Melyet bevont, míg az Rómába’ volt,
S nem is mocczant.

SICINIUS.
        Eh, hagyd el Marciust!

BRUTUS.
Ostort ama pletykának! Nem lehet,
Hogy ezt merjék a volszkok.

MENENIUS.
        Nem lehet!
Eszünkbe juthat, hogy nagyon lehet.
Három példája van, mióta élek.
Mielőtt megbüntetnétek a legényt,
Kérdezzétek ki, hol hallotta azt,
Mert majd intőtök kap ki, a követ,
Ki hírül adta, hogy óvakodjatok
Attól, a mit rettegni kell.

SICINIUS.
        Ne szólj!
Tudom, hogy nem lehet.

BRUTUS.
        Hisz képtelenség.
Követ jön.

KÖVET.
Tanácskozásra gyült mind a nemesség.
Egy újság jött, mely megzavarta őket.

SICINIUS.
Ez a rabszolga. Menj, s a nép előtt
Korbácsolják meg. Ő koholta ezt.
Mindig ez a hír!

KÖVET.
        Úgy van, tisztes úr.
A szolga nem hazudt; sőt rémitőbbek
Sülnek ki még.

SICINIUS.
        Mit, milyen rémitőbbek?

KÖVET.
Nyiltan beszéli több zaj (nem tudom,
Mily mértékben való?), hogy Marcius
Aufidiussal frígyesülve hoz
Hadat Rómába, és határtalan
Boszút esküdt.

SICINIUS.
        Nagyon valószinű!

BRUTUS.
Szíszó; hogy a gyöngébb rész Marciust
Megint előkivánja.

SICINIUS.
        Ez a fogás.

MENENIUS.
Ez nem lehet;
Aufidiussal ő nem egyesűlhet,
Ők a legszélsőbb ellentételek.
Más Követ jön.

KÖVET.
Tanácsgyülésbe hínak bennetek;
Rémes had, melyet Cajus Marcius
Aufidiussal társultan vezérel,
Dühöng határitok között; utat
Tört már magának, és mindent emészt
Tűzzel vassal, mi csak előtte van.
Jön Cominius.

COMINIUS.
Igen szép dolgot tettetek.

MENENIUS.
        Mi újság?

COMINIUS.
Elhurczolják leányaitokat,
Koponyáitokra ónt olvasztanak,
És meggyalázzák asszonyaitokat,
S mindezt magatok szereztétek.

MENENIUS.
        Mi újság?

COMINIUS.
Talpig leégnek templomaitok,
Kiváltságaitok fúrólyukba is
Be fognak férni.

MENENIUS.
        Kérlek, mondd, mi hír?
Hejh, rossz fa ég a tűzön… Szólj, mi újság?
Ha Marcius a volszkokkal egyesült…

COMINIUS.
        Ha!
Ő istenök; mint olyan lény vezérli
Őtet, kit nem természet alkotott, de
Nagyobb erő, s azok jönnek vele
Reánk tacskókra olyan bizalommal,
Mint a gyerek pillét űz, vagy legyet
Öl a mészáros.

MENENIUS.
Szépet tettetek
Ti s társitok. Hogy hetvenkedtetek
E mesteremberek voksával, e
Foghagyma-rágókkal!

COMINIUS.
        Rómátokat
Hogy rázza meg fülön!

MENENIUS.
        Mint Hercules
Az ért gyümölcsöt rázta. Szép dolog!

BRUTUS.
Igaz tehát?

COMINIUS.
        Az, és sápadni fogtok,
Látván, hogy nincs különben. Birtokink
Vígan lázadnak föl, s ki ellenáll,
Mint balga hőst gúnyolják, s elesik,
Mint hű bolond. És gáncsolhatjuk-e?
Az ellenségek most látják, ki ő.

MENENIUS.
Ha nem kegyelmez a nemes,
Végünk vagyon.

COMINIUS.
        S ki fog könyörgeni?
Azt a tribúnok szégyelnék; a nép
Kegyelmet tőle akkép érdemel, mint
Juhásztul a farkas; barátai
Ha mondanák; „légy jó Rómához”, úgy
Terhelnék, mint azok, kiket gyülöl, s ők
Ellenségei lennének szintén.

MENENIUS.
        Úgy van.
Ha üszköt vetne a házamra, hogy
Meggyújtsa, nem vón’ lelkem, mondani:
„Kérlek, ne bántsd!” Szép dolgot tettetek
Ti s czimboráitok! Gyönyörű dolog!

COMINIUS.
Úgy megráztátok Rómát, hogy soha
Sem volt ily gyógyíthatlan.

TRIBÚNOK.
        Ránk ne hárítsd.

MENENIUS.
Mi tettük hát? Mi szerettük őt, de mint
Barmok, gyáván helyt engedt a nemesség
A ti csoportotoknak, és ez őt
A városból kikurjogatta.

COMINIUS.
        Félek,
Megint beordítják. Aufidius,
A második hős, enged néki, mintha
Szolgája volna. A kétségb’esés
Erőnk, eszélyünk, védelmünk, mivel
Eléje állhatunk.
Egy csapat Polgár jön.

MENENIUS.
        Itt a rakás.
S Aufidius vele van? – Ti rontottátok el
A léget, a midőn büdös, zsiros
Sapkátokat hajgálva, zúgtatok
Száműzetéseért. Most visszajön,
S a harczosok minden hajszála egy
Korbács lesz; voksotok jutalmaúl
Majd annyi tökfejet kaszál le, a hány
Kucsmát akkor földobtatok. De jól van!
Ha porrá égnénk is mindannyian,
Megérdemeltük.

POLGÁR.
Rossz híreket hallánk.

1. POLGÁR.
        Részemrül én
Mindjárt mondtam, hogy kár száműzni őt.

2. POLGÁR.
Azt mondtam én is.

3. POLGÁR.
Én magam is; és igazat szólva, ezt sokan mondták közülünk. A közjóért tettük, a mit tettünk! És ámbár szivesen beleegyeztünk számüzetésébe, ez mégis akaratunk ellen történt.

COMINIUS.
Derék legények vagytok!

MENENIUS.
        Szép dolog,
A mit tevétek! – A capitólba menjünk?

COMINIUS.
Igen; mit is tehetnénk egyebet?
        (Cominius és Menenius el.)

SICINIUS.
Bátorság, társak! Menjetek haza.
Azon párt ez, mely azt óhajtja, hogy
Megtörténjék, mitől rettegni látszik.
Ne féljünk semmit. Menjetek haza.

1. POLGÁR.
Legyenek irántunk jók az istenek! Jertek társaim, menjünk haza. Mindig mondtam, hogy nincs igazunk, mikor őt száműztük.

2. POLGÁR.
Mindnyájan ezt mondtuk. De menjük haza.        (Polgár el.)

BRUTUS.
Ez a hír nem tetszik nekem.

SZOLGA.
        Nekem sem.

BRUTUS.
El a capitólba. Birtokom felét od’
Adnám, ha ez hazug hír volna.

SICINIUS.
        Menjünk. (Elmennek.)

VII. SZÍN.

Tábor közel Rómához.

Jön Aufidius és egy Tiszt.

AUFIDIUS.
A rómaihoz futnak mindegyre még?

TISZT.
Én nem tudom, mily bű-hatalma van, de
Legényeidnek ő ebéd előtt
S után imája és közben beszéde,
S uram, te elhomályosíttatál még
Tenembereid előtt is.

AUFIDIUS.
        Most ezen
Segítni nem lehet, vagy legfölebb
Csak oly eszközzel, a mi terveinket
Sántítaná meg. Ő irántam is
Kevélyebb, mint véltem, hogy lesz, midőn
Először üdvözlém. De ebben ő
Változhatlan; mentem, a mi nem
Javítható.

TISZT.
De kívánnám, uram
(Magadra nézve), bár ne egyesültél
Vón’ véle. Mért nem vetted által az
Egész ügyet? Vagy bíztad volna őrá.

AUFIDIUS.
Jól értelek, s hidd el, ha számolunk,
Nem sejti, hogy szorítom majd meg őt.
Habár úgy tetszik, és ő is hiszi,
S azt vélik a közönséges szemek, hogy
Rendén tesz mindent, s jól gazdálkodik
A volszk ügyekben, mint sárkány csatáz
S végez, mihelyt kardját kirántja: egy
Nincs téve még, mi majd nyakát szegi
Vagy az enyémet koczkáztatja, ha
Kenyértörésre kerül a dolog.

TISZT.
Uram, hiszed, hogy elfoglalja Rómát?

AUFIDIUS.
Minden hely meghódol, még meg se’ szállja.
Övé Rómának minden nemese,
Senator és patricius kedveli;
Harczhoz nem értők a tribúnok; a nép
Oly kész lesz visszahíni őt, a mily
Hamar kiűzte. Ő Rómának az, mi
A halnak a sas, mely megfogja azt
Felelőségénél fogva. Egykor ő
Nemes szolgájok volt, de nem viselheté
Szerényen érdemét:… mi vagy kevélység,
Mely nagy szerencsében mindig kisérti
A boldogot; vagy ítélethiány,
Hogy nem tudá használni a körülményt,
A melyen úr volt; vagy természete,
Hogy mindig úgy legyen, … párnára nem
Ment a sisaktól, békén egyaránt oly
Szigorral és komolysággal parancsolt,
Mint háborúban… Egy ezek közűl
(Mind ebbül bír egy részt, nem az egészet,
Elismerem) félelmessé tevé őt,
Gyűlöltté s számüzötté. Érdeme
Szélsőségekbe fúl. Így magyarázza
Erényeinket a kor; s az erő,
A mely magát ajánlja, biztosabb sírt
A szónokszéknél nem talál, a hol
Magasztaltatnak tettei.
Tüzet tűz olt, szöget szög ver ki, jog
Jogot dönt, és erőt erő emészt. Jer.
Cajus, ha Rómát bírod, mily szegény lészsz!
Mert nem sokára akkor az enyém lészsz.        (El.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Róma. Nyilvános tér.

Jönnek Menenius, Cominius, Sicinius, Brutus s Mások.

MENENIUS.
Én nem megyek. Halljátok, egykori
Vezérét hogy fogadta, a ki őt oly
Nagyon szerette. Engem úgy hivott, hogy
Apám, s mi haszna? Menjetek, kik őt
Elűztétek, térdeljetek le egy
Mértföldre sátrától s így csúszszatok
Kegyébe. Már, ha még Cominiust
Sem vette föl, csak itthon maradok.

COMINIUS.
Ismerni sem akart.

MENENIUS.
        Halljátok ezt?

COMINIUS.
Egyszer mondá nevem. Fölemlegettem
A régi ismeretséget s a vért, mit
Együtt ontánk. Felelni sem akart;
Minden név ellen tiltakozva szólt; ő
Nevetlen semmi, Róma lángiban,
Ottan kovácsol majd nevet magának.

MENENIUS.
Lám, ilyen dolgot tettetek, tribúnok
Elgyötörtétek Rómáért magatok, hogy
A szén olcsó legyen. Szép híretek lesz!

COMINIUS.
Mondám, milyen dicső a kegyelem,
Hol azt nem várják. Válaszolta, hogy
Ez puszta szózat a hazátul ahhoz,
Kit az megbűntetett.

MENENIUS.
        Való igaz;
Kevesebbet válaszolhatott-e?

COMINIUS.
Azon valék, hogy jó barátait
Kimélje. Így felelt: nem szedheti
Őket ki a penészes undorító
Rakás gazból, s egy-két szegény magért
Bolondság lenne föl nem gyújtani
S tovább szagolni ezt.

MENENIUS.
        Egy-két szegény magért?
Egy én vagyok. Anyja, nője és fia
S e bajnok társ, mi a magok vagyunk,
S ti a penészes gaz; felbűzlötök
A holdig… Égnünk kell miattatok.

SICINIUS.
Légy csendesen, kérlek. Ha nem segítesz
E váratlan bajon, ne hányd szemünkre
Inségünket. Ha kedved lenne szólni
Ez ügyben, hidd, inkább föltartaná
Jó nyelved, mint a had, mit gyűjthetünk,
Hazánkfiát.

MENENIUS.
Nem, én ezt nem teszem.

SICINIUS.
Eredj hozzája, kérlek.

MENENIUS.
        S mit tegyek?

BRUTUS.
Próbáld meg, Marciusnál mit tehet
Szived Rómáért.

MENENIUS.
        Jó, s ha Marcius, mint
Cominiust, majd elküld engem is,
Ki sem hallgatva, aztán? … Több legyen
Egy bús barátjával, kit szigora
Megsérte? Akkor?

SICINIUS.
        Jó szándékodat
Köszönni fogjuk, oly mértékbe’, mint
Iparkodál.

MENENIUS.
Megpróbálom tehát.
Tán meghallgat. De hogy száját harapta
S Cominiussal úgy bánt, ez lever.
Rosszkor ment hozzá, még ebéd előtt. Ha
Erőnk üres, vérünk hideg, haragszunk
Még a reggelre, nincs ínyünkre adni
És megbocsátni; de ha megtömők e
Csatornáit vérünknek ételekkel
S borral, hajlékonyabbak lelkeink, mint
Vallási bőjtölésben. Kilesem,
Ha kérelmemhez illőn jóllakik,
Aztán utána látok.

BRUTUS.
Tudod, hogy’ kell megnyerni a szivét,
Nem tévedhetsz el.

MENENIUS.
        Ráadom fejem.
A mint lesz, úgy lesz. Meglátjuk, miképen
Végződik.        (El.)

COMINIUS.
Rá sem fog hallgatni.

SICINIUS.
        Nem?

COMINIUS.
Aranyban ül, mondám; úgy ég szeme,
Mintha Rómát akarná gyújtani,
S kegyét sérelme fogva tartja. Térdre
Esém; halkan szólt; „kelj föl,” s elbocsátott
Némán, kezével. A mit megtesz, azt
Irásban küldte meg, s mit nem teszen,
Azt eskü tiltja végbevinnie.
S így nincs remény, csak
Tisztes szülője és nejében, a kik
Mint hallom, kérni készek őt, hogy
Kegyelmezzen honának. El tehát,
Vegyük reá, hogy gyorsan menjenek.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Volszk táborszem Róma előtt. Helyeiken az őrök.

Jön hozzájok Menenius.

1. ŐR.
Megállj, honnan jösz?

2. ŐR.
        Vissza!

MENENIUS.
        Ti derék
Őrök vagytok, de engedelmetekkel
Országos ügyben jöttem Marciussal
Beszélni.

1. ŐR.
Honnan?

MENENIUS.
        Róma városából.

1. ŐR.
Térj vissza, nem mehetsz át, mert vezérünk.
Azokról többé tudni sem akar.

2. ŐR.
Előbb látod Rómádat égni, mint
Beszélhetsz Marciussal.

MENENIUS.
        Jó barátim.
Ha hallátok Rómáról szólani
S barátiról vezérteket, fogadni
Merek, megemlített engem; nevem
Menenius.

1. ŐR.
Mindegy, csak vissza, mert
Nevednek itten nincs becsűlete.

MENENIUS.
Mondom, fiú, vezéretek barátom;
Vitézségének könyve én valék,
Hasonlíthatlan hírét énbelőlem
Olvasták s tán nagyítva… Barátimat (s ő
Az első köztök) én dicsérni szoktam,
A mint csak az igazság engedi,
Sőt néha, mint golyó a sík uton,
Még túl is ugrám, s a dicséretet
Megtoldottam füllentésekkel is…
Azért ereszsz, öcsém.

1. ŐR.
Már, uram, ha annyi hazugságot mondtál is az ő javára, a hány szót most magadéra, mégsem mégy itt keresztűl; nem itt, ha olyan érdem volna is a hazugság, mint a szeplőtelen élet. Annak okáért csak vissza!

MENENIUS.
Kérlek, fiú, jusson eszedbe, hogy nevem Menenius, s mindig vezéred pártján voltam.

2. ŐR.
Ha te hazudozója voltál (mint magad vallod), én olyan vagyok szolgálatában, hogy igazat beszélek, s azt mondom, nem mehetsz át. Azért fordulj vissza.

MENENIUS.
Nem tudod, megebédelt-e már? Mert csak ebéd után szeretnék vele beszélni.

1. ŐR.
Római vagy, úgy-e bár?

MENENIUS.
Az vagyok, a mi vezéred.

1. ŐR.
Akkor gyűlölnöd kéne Rómát, mint ő gyűlöli. Gondolhatjátok-e, hogy miután kilöktétek kapuitokon ezeknek valódi védelmezőjét, s a feldühült nép butasága által az ellenségnek adtátok át paizsotokat, gondolhatjátok-e, hogy majd ellenálltok boszújának sopánkodó vén asszonyok sohajával, leányaitok szűzi kézkulcsolásaival, vagy köszvényes közbenjárásával ilyen megaszott, elévült embernek, a milyennek te látszol? Képzelhetitek, hogy a szándékolt tüzet, melyben városotok el fog égni, elolthatjátok ilyen gyönge lélekzettel? Nagyon csalatkoztok… Azért csak eredj vissza Rómába, s készüljetek a halálra; el vagytok itélve, s vezérünk megesküdt, hogy se halasztás, se kegyelem.

MENENIUS.
Ficzkó, ha kapitányod tudná, hogy itt vagyok, tisztelettel bánnék velem.

2. ŐR.
Hagyd el, kapitányunk nem ismer téged.

MENENIUS.
A vezért értem.

1. ŐR.
Törődik is veled vezérünk!… Vissza, mondom, vissza, mert még lecsapolom azt a kis maradék véredet… Ennél egyebet nem remélhetsz. Vissza.

MENENIUS.
Hanem hát, atyámfia…
Jön Coriolanus és Aufidius.

CORIOLANUS.
Mi a baj?

MENENIUS.
No, legény, ide vigyázz! Majd meglátod, milyen becsülésben állok, látni fogod, hogy ilyen fajankóféle strázsa nem rekeszthet el engem az én Coriolanus fiamtól; gyanítani fogod beszélgetésünk módjáról, hogy közel jutottál az akasztófához, vagy valami távolabb halálhoz, a mi ennél még kegyetlenebb. Most hát ide nézz, s elgondolván jövődet, ájulj el. – A dicsőséges istenek tartsanak óránkint gyülést kirekesztőleg a te jólléted végett, s ne szeressenek kevésbbé, mint vén apád, Menenius szeret. Oh fiam, fiam, tüzet készítesz számunkra; nézd, itt a víz, azt eloltani. Nehezen vehettek rá, hogy hozzád jőjjek, de meg levén győződve, hogy kívülem senki sem indíthat meg, sóhajokkal fújtak ki a kapukon. Kérlek, kényszerítlek, kegyelmezz Rómának s esedező hazádfiainak! A jó istenek csendesítsék le haragodat, s annak söprejét ontsák e gazemberre itt, ki, mint valami tuskó, gátolta hozzád-jöttemet.

CORIOLANUS.
Félre!

MENENIUS.
Hogyan, félre?

CORIOLANUS.
Szülő, nő, gyermek, én nem ismerem.
Másnak szolgálok. Bár magam kivánok
Boszút, elengedése annak a volszk
Szivekben van. Hogy egykor jól valánk
Egymással, inkább hálátlan felejtés
Törölje el, mint följegezze részvét.
Menj hát. Fülem könyörgéseitek ellen
Erősb, mint seregem ellen kaputok.
De vedd ezt, mert szerettelek; érted írtam.
        (Levelet ad neki.)
S elküldtem vón’. Ne szólj, Menenius,
Nem hallgatok rád. – Ő, Aufidius,
Barátom volt Rómában; s ime, látod.

AUFIDIUS.
Rendíthetetlen vagy.
        (El Coriolanus és Aufidius.)

1. ŐR.
Nos, uram, Menenius a neved?

2. ŐR.
Ez, a mint látod, nagy hatalmú varázsige.
Tudod már, merre az út haza felé?

1. ŐR.
Hallottad, hogy tönkre tettek bennünket, a mért uraságodat föltartóztattuk?

2. ŐR.
Ugyan mondd meg csak, mért ájuljak el?

MENENIUS.
Nem gondolok sem a világgal, sem vezéretekkel; ti pedig? Alig képzelhetem, hogy léteztek, olyan hitványságok vagytok. A ki önnön keze által kész meghalni, nem fél a mástól jövő haláltól. Tegyen vezértek akármit. A mi titeket illet, legyetek sokáig azok, a mik vagytok, s éveitekkel gyarapodjék nyomorúságtok! Azt mondom nektek, a mit nekem mondtak: félre!        (El.)

1. ŐR.
Derék legény, meg kell vallanom.

2. ŐR.
Vezérünk a derék legény. Ő szikla, tölgy, melyet meg nem ráz a szél.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Coriolanus sátra.

Jönnek Coriolanus, Aufidius és Mások.

CORIOLANUS.
Hadunkkal holnap Róma előtt tanyázunk.
Beszéld el aztán, háborúi társam,
A volszk uraknak, mily jól jártam el
Ez ügyben.

AUFIDIUS.
Mindig hasznukat tekintéd,
Rómának minden esdeklésire
Siket valál, és titkos suttogást
El nem fogadtál oly barátaidtól
Sem, a kik bíztak benned.

CORIOLANUS.
        Ez öreg,
A kit Rómába tört szívvel bocsáték,
Atyámnál jobban szeretett, … imádott,
Valóban. Végreményük volt az ő
Hozzám jövése. Kedveért (habár
Fanyar valék iránta) megujítám
Az első föltételt, mit megtagadtak,
S el nem fogadhatnak most; … kedveért, ki
Többet remélt végezni, engedék egy
Kevéskét. Új követség- s kérelemre,
Sem a kormánytól, sem barátaimtól,
Nem hallgatok többé. – Hah, mily rivalgás!
Jön gyászruhában Virgilia, Volumnia, vezetve az ifjú Marciust, Valeria és Kiséret.
Elől nőm, aztán a tisztelt alak,
A melyben én formáltatám, s kezén
Vérének másod íze. – Félre, szív!
Természet minden láncza és joga,
Eltéplek! A makacsság lesz erényem.
Oh e meghajlás, e galambszemek,
Mik isteninket hitszegésre bírnák!
Elolvadok, csak oly gyarló anyagból
Vagyok, mint más. Anyám hajol, miként h’ az
Olymp hajolna vakandturás előtt
Kérőleg; s kis fiamnak közbe’járó
Arczárúl a nagy természet kiált rám,
Hogy „ne tagadd meg!” – Eh, hadd szántsa Rómát
A volszk, hadd dulja szét Itáliát,
Nem hajtok én golyhóként ösztönömre,
Magam vagyok magamnak alkotója,
S nem ismerek rokont.

VIRGILIA.
        Férjem s uram!

CORIOLANUS.
Beh más szemem van, mint Rómába’ volt!

VIRGILIA.
A bú, mely minket megváltoztatott,
Ez ámít el.

CORIOLANUS.
Feledtem szerepem,
Mint lomha színész, és úgy benn akadtam,
Hogy szégyen. Oh legjobb vérem, bocsásd meg
Zsarnokságom, de azért bocsánatot
Ne kérj Rómának. – E csók… hosszu, mint
Száműzetésem, s édes, mint boszúm!
Az ég féltékeny úrnőjére, ezt
Tőled nyerém, s hű ajkam szűzileg
Őrzé azóta. – Hah, én fecsegek,
És a világnak legnemesb szülőjét
Nem üdvözlöm… Hajolj a földre, térdem,
S mutasd mélyebb nyomát a tiszteletnek,
Mint más fiú.        (Letérdel.)

VIRGILIA.
Oh, kelj megáldva föl!
S én térdelek, nem lágyabb vánkoson,
Mint a tüzkő, mutatva a hibás
Alázatot, mit eddig félreérte
Egymás közt gyermek és szülő.        (Letérdel.)

CORIOLANUS.
        Mi ez?
Te térdelsz? A bűnös fiú előtt…
Hadd sújtsa puszta parton a kavics hát
A csillagot, hadd dobja lázadó szél
A büszke czédrust a tűz-napba föl,
S a képtelenséget megölve könnyű
Szerrel tegyen lehetetlen!

VOLUMNIA.
        Te az én
Vitézem vagy; megtérítlek, remélem.
Isméred e hölgyet?

CORIOLANUS.
        Publicola
Nemes testvére, Róma holdja; tiszta,
Mint a jégfürt Diana templomán a
Legtisztább hóbul. Jó Valeria!

VOLUMNIA.
Magadnak egy kicsiny tartalma ez, s ha
A kor kifejti, teljesen hasonló
Leszen hozzád.

CORIOLANUS.
A hősök istene,
Nagy Zeus segélyével, tanítsa minden
Nemesre lelked, hogy szégyen soha
Ne sértsen, s hadban tengerparti jel
Gyanánt állj, a vészszel daczolva, s óvjad,
A kik rád néznek.

VOLUMNIA.
        Térdepelj le, ficzkó.

CORIOLANUS.
Derék fiam te!

VOLUMNIA.
Ő, hitvesed s e hölgy és én magam, mint
Kérők vagyunk itt…

CORIOLANUS.
        Kérlek, csendesen; vagy
Előbb, mint szólsz, gondold meg: a mire
Megesküvém, hogy nem teszem, ne vedd azt
Elútasításnak. Ne kérj hadam
Szétküldésére, vagy hogy alkudozzam
Ama kézművesekkel újra. Azt se
Mondd, hogy természetellenes vagyok. Ne
Kivánd dühöm s boszúmat csillapítni
Higgadt okokkal.

VOLUMNIA.
        Oh megállj, ne többet!
Azt mondtad, hogy semmit nem teljesítesz,
Mert más kivánságunk nincs, mint a mit
Már megtagadtál: és mégis könyörgünk…
Ha hasztalan lesz, úgy essék a vád
Keménységedre. Hallgass meg tehát.

CORIOLANUS.
Aufidius s volszkok, figyeljetek,
Semmit sem hallok Rómáról magam. – Szólj.

VOLUMNIA.
Ha szótlanok volnánk is, e ruhákról
S arczunk szinéről láthatnád, hogy’ éltünk
Száműzetésed óta? Sejtheted
Magad, hogy mennyivel boldogtalanbak
Vagyunk, mint minden élő hölgy, ide
Jövén… Képed, szemünk örömkönyűi
És szíveink víg tombolása helyett
Bú-könnyet s félő reszketést okoz,
Mert látja a szülő, a nő s a gyermek,
Hogy a fiú, a férj és az apa
Honát széttépi. S ránk árvákra nézve
Dühöd legsúlyosabb… elzárja az
Égtől imánkat… Ez közös vigasz,
Csak a miénk nem… Oh, mert mondd, hogyan
Imádkozhatnánk a honért, habár
Ez tartozásunk? S győzelmedért is,
Mi szintén az? Vagy elvesz a haza,
E drága dajkánk, vagy te, a ki benne
Reményünk voltál. Minket csak csapás ér,
Ha teljesül is a kivánatunk,
S bármelyik rész nyer, mert vagy lánczokon
Vezetnek át, mint pártos idegent,
Az utczákon, vagy győzedelmesen
Tiprod hazádnak omladékait, s a
Pálmát viszed, hogy nagy vitézül ontád
Fiad s nőd vérét. A mi engem illet,
Fiam, nem várom én a jó szerencsét
A harcz végéig. Ha rá nem vehetlek,
Hogy inkább mind a két részhez kegyes légy,
Mint eltörölj egyet: nem fogsz előbb
Hazádon dulni (nem fogsz, hidd el azt), míg
Anyádnak méhét meg nem gázolod,
Mely a világra szült!

VIRGILIA.
        S engem, kitől e
Fiút nyeréd, hogy a jövőben is
Éljen neved.

FIÚ.
        Rám nem hág; elfutok,
S aztán vívok, ha majd nagyobb leszek.

CORIOLANUS.
Ne nézzünk gyermek és asszony szemébe,
Mert, mint az asszony, oly gyöngék leszünk.
Soká ülék.        (Föláll.)

VOLUMNIA.
Nem, ekkép el ne hagyj.
Ha kérelmünk Rómát megmenteni
Irányoztatnék a volszk vesztivel,
A kit szolgálsz: úgy érne minket a vád,
Hogy megmérgezzük a becsűleted. Nem,
Mi arra kérünk, békítsd össze őket:
Hadd mondja a volszk: „mi kegyelmet adtunk”,
És Róma ezt: „mi nyertünk”, s mind a két rész
Téged dicsőit, mondván: „Békeszerzőnk,
Légy áldva!” Nagy fiam, tudod, hogy a harcz
Bizonytalan végű; de bizonyos:
Ha meg fogod Rómát hódítni, a díj,
A melyet ott aratsz, oly név leszen, mit
Átkozva emlegetnek majd, s a könyvek
Így írnak róla: „Bajnok férfi volt,
De vég-merénye mindent letörölt,
Honát földúlta, s utálatul hagyá
Nevét a késő kornak.” Szólj, fiam,
Czélod volt a leggyöngédebb becsűlet,
Hogy mérkezzél az istenek kegyével,
Hogy mennydörögve tépd a messze léget,
S villámiddal mégis tölgyeket
Hasíts csak. Mért hallgatsz? Azt gondolod,
Nemes lélekhez méltó, nem feledni
A bántalmat? – Lányom, beszélj, könyűid
Nem illetik meg. Szólj te, kis fiú, tán
Gyermekséged jobban meghatja, mint
Okoskodásunk. Nincsen ember, a ki
Anyjának oly adósa lenne, mint ő,
S itt hagy fecsegni mégis, mint rabot.
Soh’ nem voltál te jó anyád iránt
Nyájas, s ő (a szegény tyúk!) nem törődve
Új fajjal, hadba csalt, s ha megjövél,
Dicscsel tetézett. Mondd, hogy helytelen
Kérelmem, s rúgj el; ámde ha nem az,
Te becstelen vagy, s megver majd az ég,
Hogy megtagadtad tőlem azt, a mi
Anyákat illet. Elfordul… Le, hölgyek!
Hadd szégyenítsék őt meg térdeink.
Coriolanushoz illőbb a kevélység,
Mint kérelmünk meghallgatása. Térdre!
Ez a végső… Így, most Rómába térünk,
S a többivel halunk meg. – Nézz ide,
E gyermek nem mondhatja, mit kiván,
De térdel és kezét föltartja, vélünk,
És több erő van kérelmébe’, mint
Makacsságodban. – Keljünk fel, jerünk; ez
Embernek anyja volszk, Corioliban
Van nője, s e gyermek véletlenűl
Hasonlít hozzá. – El vagyunk eresztve,
Elhallgatok… Ha majd a város ég,
Ismét beszélek!

CORIOLANUS.
Oh anyám, anyám!
        (Némán tartja Volumnia kezeit.)
Mit tettél? Nézd, megnyílt a menny, s lenéznek
Az istenek, s e természettelen
Látványt kaczagják. Oh anyám, anyám! Oh,
Rómának boldog győzelmet nyerél, de
Fiadra nézve… hidd, oh hidd el azt,
Nagyon veszélyes a te diadalmad,
Sőt tán halálos is… De hadd legyen.
Aufidius, bár nem harczolhatok, de
Illő békét kötök. Nos, jó Aufidius,
Helyemben nem hallgattál volna az
Anyákra? Nem tettél vón’ ennyit érte?

AUFIDIUS.
Megilletődtem.

CORIOLANUS.
        Esküszöm reá: meg!
S az nem csekélység, hogyha szemeim
Megindulástul nedvesek. Barátom,
Tudasd velem, milyen békét akarsz? Én
Rómába nem megyek, veled leszek,
S kérlek, segíts ez ügyben. – Oh anyám! nőm!

AUFIDIUS.
(magában).
Jó, hogy sajnálatod s becsűleted
Így meghasonlott! ezzel visszaszerzem
Régibb jó sorsomat.
        (A hölgyek intenek Coriolanusnak.)

CORIOLANUS.
        Mindjárt; előbb
Együtt igyunk, aztán a puszta szónál
Különb bizonyságot visztek haza,
Mit kölcsönösen megpecsételünk
Illő föltételekkel. Jőjjetek,
Hölgyek, tinektek méltó templomot
Építni, mert Itáliának és
A frígyeseknek minden kardja e
Békét nem eszközölte volna ki.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Róma. Nyilvános tér.

Jön Menenius és Sicinius.

MENENIUS.
Látod azt a párkányt a Capitoliumon, azt a sarokkövet?

SICINIUS.
Nos, aztán?

MENENIUS.
Ha lehetséges, hogy azt elmozdíthatod a helyéről a kis ujjaddal, úgy van némi reménység, hogy rábeszélik őt a római hölgyek, különösen anyja. De mondom, arról szó sincs; gégéink el vannak itélve, s közel a halál.

SICINIUS.
Lehetséges tehát, hogy ily rövid idő alatt, ennyire változzék az ember?

MENENIUS.
Különbség a hernyó és a pillangó, és lám, a pillangó hernyó volt. Ez a Marcius emberből sárkány lett, szárnyai nőttek; több ő a csúszómászó állatnál.

SICINIUS.
Mennyire szerette anyját!

MENENIUS.
Engemet is! És most oly kevéssé emlékszik anyjára, mint a kilenczed-fű ló. Fanyar képe megsavanyítja az érett szőlőt. Ha járkál, úgy mozog, mint valami gép, s a föld összezsugorodik lépteitől. Pánczélt képes szemeivel keresztülszúrni, beszéde halálharang és ümmögése csatazaj. Úgy ül ott fönségében, mintha Sándort ábrázolná. A mit parancsol, hogy tegyen, már megvan, mire parancsát végzi. Semmije sem hiányzik, hogy isten legyen, csak az örökkévalóság és az ég, hogy benne uralkodjék.

SICINIUS.
De igen, a kegyelem is, ha híven festetted őt.

MENENIUS.
Élethíven festettem őt. Majd meglátod, milyen kegyelmet hoz tőle anyja. Nincs benne több kegyelem, mint a hímtigrisben tej, és ezt tapasztalni fogja szegény városunk, s ez mind tőletek származik.

SICINIUS.
Az istenek irgalmazzanak!

MENENIUS.
Most az egyszer nem fognak az istenek irgalmazni, mert nem gondoltunk velök, midőn őt száműztük, s most, midőn nyakunkat szegni visszajő, ők nem gondolnak velünk.
Követ jön.

KÖVET.
Uram hogy megmentsd élted, fuss haza,
A nép elfogta tribúnustársadat,
S föl és alá hurczolja, s esküszik,
Ha Róma hölgyei vigasztalást
Nem hoznak, ízenkint hal meg.
Más Követ jön.

SICINIUS.
        Mi újság?

KÖVET.
Jó újság, jó; a hölgyek győztenek,
A volszkok elvonulnak s Marcius megy;
Vígabb napot nem látott Róma még, nem,
Mióta Tarquint elveré.

SICINIUS.
        Barátom,
Való-e ez? Tudod jól, hogy való?

KÖVET.
Olyan való, mint hogy tűzből van a nap.
Hol leskelődtél, hogy kételkedel?
Nem zúg úgy át a hídon a vad árvíz,
Mint a kapun át a vigasztaltak. Íme,
        (Kívül harsona, tárogató, dob, örömzaj.)
Síp, tárogató, hárfák és harsonák,
Dobok, czimbalmok s a kurjogató nép
Megtánczoltatják a napot.        (Új rivalgás.)

MENENIUS.
Dicső hír!
A hölgyekhez megyek. Volumnia
Egész egy város consul és senator
S patriciusnál többet ér, s egész
Föld és tenger tribúnoknál, minők
Ti vagytok. Jól imádkoztunk. Ma reggel
Nem adtam volna tíz ezer nyakért
Egy rossz petákot. Hallga, mily öröm!
        (Örömzaj és zene.)

SICINIUS.
Áldjon meg hírmondásodért az ég,
S fogadd hálám.

KÖVET.
        Hálára nagy okunk van,
Uram, mindnyájunknak.

SICINIUS.
        Közelgenek?

KÖVET.
Ezennel bent lesznek.

SICINIUS.
        Menjünk eléjök,
S vegyünk részt jó kedvökben.        (Indul.)
Jönnek a Hölgyek, velök Senatorok, Patriciusok s a Nép. Keresztülmennek a színpadon.

1. SENATOR.
Im védeink, Rómának élete!
Híjátok össze a népet, isteninket
Dicsérni, rakjatok diadaltüzet,
Útjokra rakjatok virágokat,
Zúgjátok túl a zajt, mely Marciust
Száműzte, és híjátok vissza őt
Az üdvözlettel, melylyel anyja híja!
Kiáltsátok: köszöntünk hölgyeink!

MIND.
Köszöntünk, hölgyeink, köszöntünk!
        (Dobok és harsonák Mind el.)

V. SZÍN.

Antium. Nyilvános tér.

Jön Aufidius és Kiséret.

AUFIDIUS.
Mondjátok főnökinknek, itt vagyok, s ez
Írást adjátok át; ha olvasák,
A térre jőjjenek, kérem, hol én
Bizonyságot teszek nyilvánosan, hogy
Való, mi ebben van. Bevádlom őt, ki
Most jött be a városba s szándoka
Kiállani a népség elé, remélvén:
Szóval kimenti majd magát. Hamar.        (Kiséret el.)
Jő nehány Aufidius részéről való Összeesküdt.
Isten hozott!

1. ÖSSZEESKÜDT.
Hogy vagy, vezér?

AUFIDIUS.
        Csak úgy, mint
Kit megmérgez saját jótéteménye,
S kit szívessége öl meg.

2. ÖSSZEESKÜDT.
        Nemes úr,
Ha áll szándékod, melyben részesidnek
Kivántál minket, úgy megszabadulsz
A nagy veszélytől.

AUFIDIUS.
        Még nem mondhatom.
A milyen a nép lesz, majd úgy tegyünk.

3. ÖSSZEESKÜDT.
A nép bizonytalan, míg ti együtt
Vitáztok; ha egyiktek elvesz, az
Élő örökli mindenét.

AUFIDIUS.
S a szín, mely alatt lesújtom őt,
Szépíthető. Én tettem őt s hitemmel
Kezeskedém hűségeért. Midőn így
Fönn lett, hizelgés harmatával önté
Le új növényeit, s elcsábitá
Barátimat, s végtére meghajolt, ki
Oly durva hódíthatlan és szabad volt.

3. ÖSSZEESKÜDT.
A dacz, midőn a consulságra készült,
Mit elveszített, mert meg nem hajolt…

AUFIDIUS.
Erről akartam épen szólani.
Ezért száműzetvén, házamba jött,
S nyakát nyújtá késemnek. Befogadtam,
Kenyeres társammá tettem s vágyainak
Utat nyiték, ki hagytam válogatni
Az ő tervének végbevitelére
Legjobb legényim, még magam segítém;
Együtt arattuk a hírt, mit magának
Tulajdonít; büszkélkedém, magam
Megkárosítni; Végre zsoldosának
Látszottam és nem társának, s velem
Oly pártfogóilag bánt, mintha csak
Szolgája volnék.

1. ÖSSZEESKÜDT.
Ez való, uram, s a
Sereg csodálkozott rajt’. És midőn már
Rómát bírá, mi által annyi hírt
Reméltünk, mint zsákmányt…

AUFIDIUS.
        Ez az, miért
Erőmet megfeszítem ellene.
Nehány asszonykönyért, mi olyan olcsó,
Mint a hazugság, munkák fáradalmát
S vérét eladta. Meg kell halnia,
S bukása engem föltámaszt. De hallga!
        (Dobok, harsonák, a Nép örömrivalgása.)

1. ÖSSZEESKÜDT.
Mint a futár, megüdvözletlenül
Jövél hazádba, s ím, hogy ő jön, a zaj
Léget hasít.

2. ÖSSZEESKÜDT.
A bárgyú nép, a melynek
Fiait megölte, szétrepeszti torkát
Az ő dicsére.

3. ÖSSZEESKÜDT.
Mint hasznod kivánja:
Előbb, hogy szól, s a nép meghatva lesz
Beszéditől, érezze kardodat;
Mi majd segítünk. Hogyha elesett,
Szerinted értelmezzük szavait.
S ővéle együtt, okait is eltemetjük.

AUFIDIUS.
Elég, elég; itt jönnek az urak.
Jönnek a város urai.

URAK.
Üdvözlünk.

AUFIDIUS.
        Ezt nem érdemeltem én; de
Tisztelt urak, átnéztétek gondosan,
Mit nektek írtam?

URAK.
        Át.

1. ÚR.
        S fájt hallanunk.
Előbbi vétkeit jóvá teendé
Kis büntetés is; ám a kezdeten
Végezni, és eldobni seregünk
Hasznát, minket saját költségeinkkel
Díjazni és a hódítás helyett
Szerződést kötni: már ez menthetetlen.

AUFIDIUS.
Im, itt közelg, majd meghalljátok őt.
Jön Coriolanus dobszóval és zászlókkal, vele egy csapat Polgár.

CORIOLANUS.
Üdv nektek! Visszatértem, katonátok,
És nem ragadt rám több honszeretet, mint
Midőn menék! Folyvást nagyságtokat
Szolgálom. Tudnotok kell, hogy sikerrel
Harczoltam s véres nyomdokon vezettem
Tábortokat Rómának kapujáig.
Zsákmányt szereztünk, mely egy harmadával
Fölülhaladja a költségeket.
Békét köténk az antiumbelik
Dicsőségére s Róma szégyenére.
Itt nyújtom át a szerződést, a melyet
Aláírt a consul s patriciusság,
És rajta a tanács pecsétje van.

AUFIDIUS.
Ne olvassátok el, tisztelt urak,
De mondjátok ki, hogy ez áruló
Hatalmatokkal szörnyen visszaélt.

CORIOLANUS.
Mit! Áruló?

AUFIDIUS.
        Az, Marcius.

CORIOLANUS.
        Marcius!

AUFIDIUS.
Az, Marcius, Cajus Marcius; azt hiszed,
Ragadmányoddal díszitlek? Neveddel,
A melyet loptál Corioliban!
Urak s országnagyok ti, hűtlenül
Elárult bennetek’, s od’ adta nehány
Sós cseppekért Rómát, várostokat
(Igen, várostokat) anyjának s nejének,
Eltépve eskét és határzatát, mint
Rothadt selyemszálat, s hadi tanácsot
Soh’sem tartván. Dajkája könnyivel
Elsírta, bőgte diadaltokat…
Ficzkók pirultak s érett emberek
Bámulva nézték egymást.

CORIOLANUS.
        Hallod ezt, Mars?

AUFIDIUS.
Ne hidd ez istent síró gyermek...

CORIOLANUS.
        Hah!

AUFIDIUS.
Egyéb sem vagy.

CORIOLANUS.
        Határtalan hazug,
Oly nagygyá tetted szívem, hogy be nem fér
Keblembe. Gyermek!… Oh rabszolga te!…
Urak, bocsánat, első alkalom, hogy
Pörölnöm kell. Itéljetek, komoly fők,
Hogy e gaz dög hazud… Saját hite
(Hisz rája vésvék vagdalásaim s e
Veréseket a sírba fogja vinni)
Hazugságát az is képébe dobja.

1. ÚR.
Békét, békét! Halljátok szavamat…

CORIOLANUS.
Szaggassatok szét, volszkok; vének, ifjak,
Vagdaljatok. – Gyermek! – Csalárd kutya!
Ha krónikátok hű, úgy benne van, hogy
Mint a galambokat a sas, titeket
Úgy üldözélek Corioliban.
Én, egymagam. – Gyermek!

AUFIDIUS.
        Tisztelt urak,
Ő vak szerencséjét fölhányja, mi
Szégyentek, a hetvenkedő pimasz,
Itt mindnyájunk láttára, hallatára!

ÖSSZEESKÜDTEK.
Haljon meg érte!

POLGÁROK.
(összevissza).
Szaggassuk őt szét, most mindjárt!… Megölte fiamat… leányomat… Megölte Marsus bátyámat… Megölte apámat…

2. ÚR.
Békét!… Ne gyalázkodjunk…
Hó, csendesen.
Nagy férfi ő, a földet átövedzi
Dicsőségével. Vétkét ellenünk
Törvény itélje el. Megállj, Aufidius,
Ne bántsd a békét.

CORIOLANUS.
        Volna csak kezemben!
S hat ilyen még, s több minden perepútya,
S velem jó kardom!

AUFIDIUS.
        Orczátlan bitang!

ÖSSZEESKÜDTEK.
Öljük meg! öljük meg!
(Megölik Coriolanust, ki elesik s Aufidius rá lép.)

URAK.
        Megálljatok.

AUFIDIUS.
Tisztelt urak, halljátok szóm…

1. ÚR.
        Ó Tullus!

2. ÚR.
Könyűket ejt tettedre a vitézség.

3. ÚR.
Ne lépj reá. – Békében legyetek,
Hüvelybe a kardot.

AUFIDIUS.
Urak, ha látni fogjátok (mi a
Dühöngésben, mit ő okozott, lehetlen)
A nagy veszélyt, a melyet életétől
Várhattatok, még hálálkodni fogtok,
Hogy végit érte. Méltóztassatok
Tanácsba híni, bizonyságát adom majd,
Hogy hű szolgátok voltam; és ha nem:
Büntessetek bármint.

1. ÚR.
        Vigyétek el
Testét, s gyászoljuk meg. Tekintsük úgy, mint
A legnemesb holtat, kit valaha
A hamvvederhez hírnök elkisért.

2. ÚR.
Saját föllázadó természete
Aufidius vádját könnyebbiti.
Fordítsuk jóra.

AUFIDIUS.
        Elmult haragom,
S bú száll reám. Emeljétek fel őt,
Három legjobb vitézem; negyedik
Magam leszek. Te úgy verd a dobot,
Hogy gyászt beszéljen. A kopják a földön
Vontassanak. – Bár e városban ő-
Miatta oly sok özvegy s árva van,
Kik most is veszteségöket siratják:
Csak tisztelettel emlegessük őt.
Segítsetek.
        (Kiviszik Coriolanus holttestét. Gyászzene.)

Nyitóoldal