Shakespeare

ANTONIUS ÉS CLEOPATRA

(Fordította: Szász Károly)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.
IX. SZÍN.
X. SZÍN.
XI. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.
IX. SZÍN.
X. SZÍN.
XI. SZÍN.
XII. SZÍN.
XIII. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

BEVEZETÉS

Antonius és Cleopatra először az 1623-ki folio-kiadásba jelent meg nyomtatásban. Származási idejének pontos meghatározására hiányzanak a teljesen megbizható külső bizonyítékok. Igaz ugyan, hogy a könyvárus czéh lajstromába 1608. évi május 20-án Blount Edvard beigtatott „egy Antonius és Cleopatra nevű könyvet”, mely Shakspere drámája lehetett, mert Blount volt az 1623-ki folio kiadóinak egyike; de a bizonyíték erejét nagyon meggyöngíti az a körülmény, hogy ugyan e kiadók Antonius és Cleopatrát Shakspere azon darabjai közé sorolják, melyek 1623-ig egy kiadó tulajdonához sem tartoztak. Benső ismertető jeleiből annyit lehet következtetni, hogy Julius Caesar, tehát az 1602. év után keletkezett; hangja és nyelve Coriolanusra és Timonra emlékeztet, s származását talán ezekkel egy időre, 1608. és 1610. közé lehetne helyezni. Coleridge szerint a költő lángesze egy darabjában sem nyilatkozik oly nagyszerűen, mint ebben; de a színpadon nem emelkedett oly népszerűségre, mint Shakspere nagy tragédiái, s a másik két római drámát sem volt képes ebben utólérni. Első angol előadásainak sikeréről hiányoznak ugyan a tételes adatok, de a quart-kiadások hiánya azt bizonyítja, hogy Shakspere korában nem tartozott a népszerűbb darabok közé, s azóta sem fordul elő gyakran a színpadon. Magyarul a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg Szász Károly fordításában; a nemzeti színházban 1858. január 2-án került színre; újra fölelevenítették 1885-ben, midőn több ízben adták elő; magyar ábrázolói közűl eddig leginkább kiemelkedett Jászai Mari Cleopatra szerepében. Nehány év előtt a bécsi Burg-színház is fölvette játékrendjébe.

Shakspere anyagját ebben is, mint többi római darabjában, Pluttarchból merítette, melyet Sir Thomas North angol fordításából ismert. A drámában összefoglalt eseményeket Plutarch Antonius életrajzában a huszonötödik fejezettől kezdve beszéli el.

Elmondja először a módot, melylyel Cleopatra Antoniust hálójába kerítette, a mint a darabban Enobarbus elbeszéléséből ismerjük. Akkor történt ez, midőn Antonius a parthusok ellen indulva, Ciliciába maga elé idézte Cleopatrát, hogy kérdőre vonja a Cassiusnak nyújtott segítségért. Az egyptomi királynő festőileg pompás fellépése után Antonius másnap viszonozta a lakomát, melyen ugyanazon fényt akarta kifejteni, de látván versenyzése sikertelenségét, maga tréfált legjobban szegénysége és bárdolatlansága fölött. Tréfáiból – folytatja az életíró – Cleopatra könnyen megismerte a nyers katonát, s ezt tartózkodás és kímélet nélkül hasznára fordította. Mert szépsége, mint mondják, nem volt épen rendkívüli; de modorában volt valami ellenállhatatlanúl lebilincselő, s alakja, ékesszólásával és lényének kellemével egyesülve, útat talált a szívhez. Már hangjában is volt valami báj, s míg nyelvét sokhúrú hangszer gyanánt bármily nyelven használhatta, csak kevés barbar néppel szemben volt szüksége tolmácsra; a legtöbbnek maga is képes volt feleletet adni, mint az aethiopiaiaknak, troglodytáknak, hébereknek, araboknak, syroknak, médeknek és parthusoknak. E tulajdonságai és tehetségei által annyira leköté Antoniust, hogy után ment Alexandriába, mialatt neje Fulvia Romában az ő érdekében háborút folytatott Caesarral, és Mesopotamiában egy parthus sereg állt.

Alexandriában „a henye fiú mulatozásai és tréfái közt” pazarolja el Antonius „a legdrágább kincset, az időt.” Plutarch jellemzőleg írja le a puha, dorbézoló életet, melyet az egyptomi királynő udvaránál vittek. Az ott uralkodó pazarlásról példa gyanánt idézi a következő anekdotát: „Az amphissai Philotas, ki akkoriban az orvosi tudományt tanulta Alexandriában, nagyatyámnak, Lampriasnak elbeszélte, hogy egy ízben bejutott a királyi konyhába és ott több mindenféle mellett nyolcz vaddisznót látott nyárson; és midőn csodálkozását fejezte ki a vendégek nagy száma fölött, a szakács elnevette magát, mondván, hogy a vendégek nincsenek sokan, legfölebb tizenketten, de minden ételnek a legkitűnőbb állapotban kell az asztalra kerülnie, s azért több példányban készítik el, hogy azt választhassák ki, melynek azon pillanatban, midőn kivánják, a legjobb íze van.”

A henyeség és dorbézolás mámorából két hír riasztja fel Antoniust: nejét és testvérét Caesar legyőzte és kiűzte Itáliából, s a parthusok egész Lydiáig és Joniáig elfoglalták Ázsiát. Fulvia nemsokára meghal, s Antonius és Caesar közt a kibékülést létre hozza Antonius házassága Octaviával. Egy ideig tartott a kiengesztelés, de Antoniust bántotta, hogy Caesar minden játékban győz fölötte, s ezt a féltékenységet táplálta lelkében az egyptomi jós is, kit magánál tartott. Elhagyta hát Itáliát Octaviával, ki ezalatt egy leánykával ajándékozta meg, és Athenben tölté a telet. A parthus hadjárat diadalmas befejezése után háromszáz hajóval Itália felé fordult, de Octavia közbevetése most még megakadályozta a viszály kitörését a két sógor között. Antonius visszatért Ázsiába, Octaviát gyermekeivel Caesarnál hagyva.

Ez események elsorolása után így folytatja az életíró: „De rossz végzete, Cleopatrához való szerelme, melyet a jobb gondolatok elaltatni és száműzni látszottak, ismét fölébredt és lángra gyult, midőn Syria közelébe jutott. És végre a lélek bokros és zabolátlan paripája (mint Plato mondja) minden jót és üdvöset lábával tiprott, s elküldte Capito Fontejust, hogy Syriába hozza Cleopatrát.” E percztől fogva feltarthatatlan következetességgel hajtja a végzet katasztrófája felé. Plutarch hosszasabban beszéli el az eseményeket, melyek gyűrűk gyanánt lánczczá fonódva mindig erősebben csavarodnak a sülyedő hős tagjai körűl, míg végre tehetetlenűl átszolgáltatják a végzet itéletének; s ekkor, utoljára, hatalmas erőfeszítéssel újra fölemelkedik, de csak azért, hogy önmagán hajtsa végre a kikerülhetetlen ítéletet. Ez események rohamos gyorsasággal követik egymást, egyik hiba szülvén a másikat. Egész tartományokat ajándékoz Cleopatrának s ezzel elkeseríti maga ellen a római népet; elismeri Cleopatrától született gyermekeit s maga ellen lázítja a megsértett családi erkölcsöket; dicstelen hadjáratot indít a parthusok ellen s megrontja vezéri nimbusát honfitársai és a barbárok előtt. Mindenfelé ingadozni kezdenek az oszlopok, melyekre támaszkodik, de szenvedélye elvakultságában észre sem veszi, hanem Cleopatra után siet.

Elbeszéli ezután Plutarch Octavia kisérletét Antonius visszatérítésére s után való útazását, valamint a kaczérság és tettetés azon fogásait, melyekkel Cleopatra hálójában tartja Antoniust; elbeszéli Octavia visszatérését Rómába, nemes római matronához méltó viseletét s a közvélemény még nagyobb elkeseredését; elbeszéli ama komédiaszerű ünnepélyt, melylyel Antonius Alexandriában Cleopatrát és Cleopatrától való fiait királyokká avatta, s mely a római nép elkeseredését gyűlöletté fokozta. Octavius Caesar hasznára fordítja e hangulatot s Antonius ellen ingerli a tömeget. A háború kikerülhetetlenné válik a két vetélytárs között, s tengeren és szárazon egymás ellen indulnak a hadak, hogy eldöntsék, kettejök közűl kié legyen a világ uralma? A nagyobbat, erősebbet legyőzi a gyöngébb, a szenvedélyes lángész elől elragadja a világ kormánybotját a számító, hideg középszerűség, mert amazt magával viszi s nem bocsátja el asszonyi alakba öltözött rossz végzete. Plutarch elbeszéléséből megtudjuk, hogyan tartotta Antonius a hajóhadnál, Enobarbus tanácsa ellenére, Cleopatrát; hogyan bocsátkozott ennek kedvéért a tengeri ütközetbe, holott szárazföldi serege sokkal erősebb volt s biztosabban kivívhatta volna a győzelmet; hogyan menekült el Cleopatra hajója a csatából s hogyan futott után Antonius, elhagyva hajóhadát, eldobva magától a világ uralmát az asszony kedvéért.

A mi az acitumi ütközet után következik, az már nem más, mint az elbukott hős vergődése a végső megsemmisülésig. Plutarch ezt is részletesen elbeszéli: Antonius kétségbeesett bolyongását s újra egyesülését Cleopatrával; követségét Octaviushoz, kitől már csak azt a kegyet kérte, hogy mint magánember élhessen Athenben vagy Alexandriában; Thyreus küldetését Cleopatrához s Antonius gyanúját; Thyreus megkorbácsoltatását; a háború folytatását és Antonius utolsó, pillanatnyi diadalát Alexandria előtt; Antonius párbajra való kihívását és Octavius visszaútasítását; az utolsó csatát és Cleopatra árulását, és végre Antonius halálát. „Volt egy hű szolgája, Eros nevű, mondja Plutarch. Ezzel hosszú idő előtt megigértette, hogy szükség esetén meg fogja ölni, és most emlékezteté reá. Eros pedig kivonta a kardot s úgy tartá, mintha rá akarna sújtani, de azután elfordította arczát s önmagát ölte meg. Midőn lába elé rogyott, így szólt Antonius: „Helyesen cselekedtél, oh Eros, megtanítván engem arra, a minek történnie kell”. Ezzel alsó testébe szúrt és a székre ereszkedett. De sebe nem okozott azonnal halált. A vérzés megszűnt; midőn leült, ismét magához tért s kérte a jelenlevőket, adják meg neki a kegyelemdöfést. De ezek kifutottak a szobából, mialatt kiabált és maga körűl csapkodott, míg Cleopatrától megjött Diomedes írnok azon parancscsal, hogy hozzá vigyék a sírboltba… Cleopatra nem nyittatá ki az ajtót, hanem egy felső nyílásnál jelent meg és köteleket bocsátott alá. Antoniust ezekhez erősítették s így húzta fel magához két nővel, kiket egyedül vitt magával a sírboltba. Siralmasabb látvány, mondják azok, kik jelen voltak, soha sem volt ennél. Vérrel mocskoltan és a halállal küzködve vonták fel Antoniust, mialatt a levegőben függve Cleopatra felé nyújtá kezeit. És a nőkre nézve sem volt könnyű munka, mert csak nagy nehezen és arczával mélyen lehajolva volt képes Cleopatra erősen megragadni a kötelet, míg az alant állók részvevőleg kiáltottak feléje. Miután így magához vette és lefektette Antoniust, széttépte ruháit, mellét verte és marczangolta, vérrel szennyezte be arczát, urának, férjének, imperatorának szólítva őt, s kicsinybe mult, hogy érte való fájdalmában saját nyomorúságát nem feledte el. Antonius azonban parancsolá, hagyjon fel jajveszéklésével és bort kért, talán szomjúságból, vagy talán remélte, hogy így gyorsabban fog meghalni. Miután ivott, tanácslá Cleopatrának, hogy ha szégyen nélkül teheti, gondoljon saját menekülésére és Caesar barátjai közt leginkább Proculejust ajánlotta bizalmába; őt azonban ne sajnálja sorsának ily fordulata miatt, hanem inkább magasztalja boldognak a sok jóért, mely részévé lett, mivel a legnagyobb földi dicsőséget és hatalmat bírta és most nem becstelenűl verték le, hanem római győzte le a rómait.”

Elbeszéli ezután Plutarch Octavius fájdalmát és mentegetőzését barátai előtt; majd Proculejus küldetését Cleopatrához és ennek tőrbe ejtését, Caesar Látogatását a fogoly királynőnél, a kincsek átadását, Seleucus árulását, Cleopatra dühöngő kitörését, Caesar hideg nyájasságát, Dolabella figyelmeztetését, Cleopatra búcsúját Antonius koporsójától, a paraszt ember megérkezését a fügékkel és kigyókkal s végre Cleopatrának és két asszonyának halálát, és e szavakkal fejezi be elbeszélését: „Caesar bosszús volt Cleopatra halála miatt, de csodálta nemes érzelmét, s holttestét királyi pompával temetteté Antonius mellé. A két asszony is tisztes temetésben részesült.”

Vázlatosan közölve Plutarch elbeszélését, Shakspere drámájának nyújtottuk vázlatát, mely lépésről lépésre követi cselekvényében az elbeszélést, bejárva nyomain a középtengernek csaknem egész körületét, Alexandriától Rómáig, majd Görögországon, Kis-Ázsián, Itálián keresztűl visszatérve Egyptomba, s egybe foglalva tíz esztendő történetét, a Krisztus előtti negyvenedik év tavaszától a harminczadik év nyaráig. Nem hagy ki, nem változtat meg semmit, a mi az elbeszélt történetben lényeges, és nem tesz hozzá saját leleményéből semmi lényeges tényt, a mi az életrajzban nem foglaltatnék. Épen úgy átveszi és felhasználja a korfestő apróbb vonásokat és a másodrendű tényeket, melyek egy vagy más oldalról világosságot vetnek a főalakokra és főeseményekre. Az akkori színpad berendezése megengedte a költőnek, hogy e gazdag anyagot megszorítás, központosítás nélkül, az események egymás után való következésében vigye színre és valóságos korrajzot nyújtson drámai formában. És talán épen e korrajz volta okozta, hogy a színpadról nem tett oly fölemelő hatást, mint a költő más tragédiái, melyekkel különben egyenlő magaslaton áll a mély és igaz jellemzés tekintetében. Mert az a korszak, melynek képét szemléljük e drámában, az emberi természetes tehetségek legmagasabb kifejlődését, de egyszersmind a magára hagyott ember legnagyobb tehetetlenségét tűnteti fel, s az óriás gyámoltalan vergődésének leverő képét nyújtja a szemlélőnek.

A régi világ vége felé közeledett s az új világ napja még nem kelt föl. Elenyészett, megsemmisült, hitelét vesztette minden, mi az embert az előtt lelkesíté, fölemelé, magasabb és nemesebb törekvésekre bíztatá. Az Olymp istenei visszavonultak a földről a bölcsészi kételkedés gúnyos mosolya elől, templomaik üresen álltak, oltáraikon csak a szokás gyújtott lomha egykedvűséggel áldozatot. A hit eltűnt, a vallás megszűnt a meggyőződés vagy az érzés dolga lenni s egyszerűen az állami kormánygépezet egyik kereke lett. Róma hatalma leigázta az ismert világot, elnyelte az egyes országokat, megszűntette a különböző népek egyéniségét, s a világbirodalom fölemelkedésével elenyészet a haza fogalma, eltűnt a hazaszeretet eszméje. A szabadság utolsó hősei elhulltak Philippinél, az új-kor emberei nem tudták megérteni, cserben hagyták őket s ujjongva fogatták be magukat a győztes hatalom diadalszekerébe. A szabadság eszméje megszűnt, a köztársasági erények kimentek a divatból, a római polgárok helyét a praetoriánusok foglalták el, és a katonai uralom a maga vezéreire ruházta át a nép jogait s azok akaratát szentesítette törvénynek. De a kapocs, mely a katonát vezéréhez fűzte, az érdek volt s nem a lelkesedés; ragaszkodott ahhoz, kinek eszétől, ügyességétől, erejétől, győztes harczot s vele gazdag zsákmányt remélt; addig ragaszkodott hozzá, míg e várakozásának eleget tett, s ott hagyta, mihelyt halványulni kezdett szerencsecsillaga. A hűség, az önfeláldozás nem talált helyet ez üzletszerű katonák lelkében, s a valódi harczi erények épen oly elavultak lettek, mint a polgáriak. Eltűntek mindamaz eszmények, melyekért az emberiség az előtt lelkesült, küzdött, meghalt, s melyek fölemelték, megnemesítették szivének vágyait, kezének munkáit. Az ember józan fővel, kiábrándultan, hidegen tekintett maga körül a világban, és nem látott semmi mást, a miért méltó volna élni és küzdeni, mint a test boldogságát, az anyagi élvezetet, és ha ezt képtelen volt többé elérni, könnyű szívvel dobta el magától czéltalan életét. A magasabb hatalmaktól elhagyott világban megbomlott, feloszlásnak indult minden; a magára maradt ember érezte tehetségeinek fejlettségét és tapasztalta azoknak elégtelenségét; reménytelen szívvel, tompa lemondással, sötét kétségbeeséssel nézett maga elé a komor, vigasztalan ürbe, egyforma kedvvel dobva magát a féktelen élvezetek mámorában, vagy a mindent megszűntető halálba. A régi világrend kifordult sarkaiból s mialatt egymás után omlottak össze oszlopai, az emberiség tévedezve botorkált a romok között, új eszmény után epedve, mely fölemelje sülyedéséből; míg a föld egyik távoli zúgában, a kis Galileában megszületett az új világrend megalapítója.

E romokkal fedett, kietlen pusztán, mely az ó- és új-világ mesgyéjén fekszik, vonulnak végig a nagy dráma eseményei. A történetíró készen szolgáltatta ezeket a költő számára; de az anyagba életet önteni, az események benső szálait összekötni és a megtörtént dolgok halmazát lüktető életté alakítani, a költő műve volt. Ebben is, mint mindenütt, a csodálatos emberismerőt bámuljuk Shakspereben. Az a látnoki szem, melyet második látásnak neveznek, az események szürke felszinén keresztűl megpillantotta az emberi szív mozdulatinak gazdag és szeszélyes színváltozatait, és belemélyedt a rejtelmes műhelybe, hol a különféle erők szakadatlan működése és egymásra hatása jellemeket alkot. Kapott egy csomó eseményt s élő emberek cselekvésében vezeti szemünk elé; embereinek oly gondolkozást, mozgást, hanglejtést tulajdonít, mintha valamennyit személyesen ismerte volna, és mi történetileg följegyzett tetteikre tekintve, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy csak ilyenek lehettek és nem másfélék. Ezt kell mondanunk e nagy történeti kép minden alakjáról, a legfőbbekről, kik a középen állnak, épen úgy, mint a legkisebbekről, kik a hátteret foglalják el s a nagyobbak árnyalására szolgálnak. Szinező vonásaiknál csak a számban van különbség, nem az igazságban és jellemzetességben. Azt a kort festi, melyben minden eszmény eltűnt a földről, és a magára hagyott ember egyedül saját természetes tehetségeinek legnagyobb kifejtése és erőfeszítése által törekedett a földön elérhető egyetlen czélra, a testi boldogságra. Ezt az ismertető jelet látjuk minden alakjában, kisebb vagy nagyobb voltuknak, középszerűségöknek, silányságuknak vagy kiválóságuknak megfelelő kifejezésben, és látjuk mindenek fölött két fő alakjában, kik a korszakot leghívebben képviselék s kikben az eszmény nélkül elérhető legmagasabb emberi tökéletességet szemléljük: a férfiúi erőnek, észnek, ügyességnek, bátorságnak legteljesebb kifejlődését önuralom nélkül, és a női bájnak, kellemnek, finomságnak, erélynek, értelemnek legmagasabb fokát erkölcsi tartalom nélkül, és azt az érzelmet, mely e kettőt egymáshoz lánczolja s egymás sorsának intézőjévé teszi, a szerelmet; – de nem a tiszta szivek, nem az ifjuság, nem Romeo és Julia ellenállhatatlan, önfeláldozó, nemes szerelmét, hanem a legteljesebb kifejlésre jutott, érett, tapasztalt, minden illuzióval leszámolt férfi és asszony szenvedélyes érzéki vonzalmát, azt a szerelmet, mely egyedül volt lehetséges e korszakban. Ez Antonius és Cleopatra szerelme.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Alexandria. Szoba Cleopatra palotájában.

Demetrius és Philo jönnek.

PHILO.
Nem! a vezér ez őrjöngő szerelme
Túlmegy határin! Ama hős szemek,
Mik csatarend és harczi zaj fölött
Lángoltak, érczet öltött Mars gyanánt,
Most szolgalánggal oltároznak egy
Napsütte arcz előtt; a hős kebel,
Mely nagy csaták küzdelmi közt feszíté
Pánczéla kapcsát szerte, meglohadt most,
És legyező- s fuvóvá aljasult:
Lehűtni egy czigánynő lánghevét!
Nézd! ime jönnek!
Harsonák, Antonius, Cleopatra heréltektől legyezve, Kiséret, jönnek.
        Oh tekints reá:
A harmadrész világnak oszlopa,
Kéjhölgy bolondja hogy lett! Ládd-e? nézd!

CLEOPATRA.
Ha szerelem: mondd hát meg, mekkora?

ANTONIUS.
Koldus-szerelem, mely megmérhető!

CLEOPATRA.
De én kitűzöm véghatárait,

ANTONIUS.
Úgy új világot, új földet teremts!
Szolga jő.

SZOLGA.
Rómából hír –

ANTONIUS.
        Jaj! – csak a velejét!

CLEOPATRA.
Nem, jó Antonius, hallgasd ki mind!
Tán Fulviád haragszik; vagy, ki tudja,
A pelyhes állu Caesar küld talán
Erős parancsot, hogy „Tedd ezt, meg ezt,
Foglald el ezt a földet, tedd szabaddá
Amazt; siess, – különben megharagszunk!”

ANTONIUS.
Hogyan, szivem –?

CLEOPATRA.
        Talán! – Nem! bizonyos!
Már nem szabad maradnod; engedélyed
Kitelt s beszólít Caesar; hajts fejet!
Mit rendel Fulvia? – Caesar, akarom
Mondani. Vagy mindkettő. – Hej, a hírnök! –
De, koronámra! Te pirulsz, Antonius!
S e vér: Caesarnak hódolat! ha nem:
A szégyenpir, a nyelves Fulvia
Szidalmain! – a hírnököt, ha mondom!

ANTONIUS.
Sülyedjen a Tiberbe Róma! Düljön
A büszke ország roppant boltja össze!
Itt van világom! Trónok: por, hamu;
E sárgöröngy egykép tart barmot, embert;
Az életben nemes csak ez, ha így
        (Megöleli Cleopatrát.)
Egymást megértve, mint ikerszivek,
Tehetjük ezt, miben – kimondom és
Megállom a szót – az egész világ
Nem ér utól!

CLEOPATRA.
Felséges csalfaság!
Mért vette Fulviát el, s nem szerette?
Így én bolondnak látszom, nem vagyok bár.
Antonius annak marad, mi volt.

ANTONIUS.
        Csak
Ha Cleopatra izgat! – Ámde most
Szerelmünk-, s kéj-órái kedveért
Ne vesztegessük gyors időnk’ viszálylyal!
Egy percz se muljon életünkből úgy,
Hogy örömet ne hozzon! Mily vigalmat
Kivánsz ma?

CLEOPATRA.
Hallgasd meg a követet.

ANTONIUS.
Ellenkedő királyném! Ám, neked
Egyképen illik a köny, a mosoly,
A duzzogás; benned minden szeszély
Széppé, csodássá alakulni tör!
Nem kell a hírnök. Egyedül tied,
Tied legyek csak! Majd éjjel bejárjuk
Utczáidat, kilessük népedet;
Tennap, királyném, kedved volt ehez!
(A szolgához.) Egy szót se!
        (Antonius, Cleopatra, Kiséret el.)

DEMETRIUS.
        S ily kevésre tartja Caesart
Antonius?

PHILO.
Ha olykor megszünik
Antonius lenni, távol tőle a
Méltóság, melyben járni kéne mindig
Antoniusnak.

DEMETRIUS.
Sajnos, mondhatom, hogy
Így igazolja a silányokat, kik
Rómában őt így festik! Ám remélem,
Holnapra okosabb lesz. Jó ’jszakát!        (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Más szoba.

Charmian, Iras, Alexas, Jós jönnek.

CHARMIAN.
Derék Alexas, édes Alexas, szivem Alexas, leg- is legdrágább Alexas! hol a jós, kit úgy magasztaltál a királyné előtt? Hadd ismerjem meg a férjet, ki, úgy mondád, szarvait koszorúnak fogja vélni!

ALEXAS.
Jós!

JÓS.
Parancsolsz?

CHARMIAN.
Ez az? Te vagy, uram, ki mindent tudsz?

JÓS.
A nagy természet titkos könyviben
Olvasni értek egy kicsinyt.

ALEXAS.
        Mutasd kezed’.
Enobarbus jő.

ENOBARBUS.
A lakomát hamar! Bort eleget,
Cleopatráért inni!

CHARMIAN
(a jóshoz).
Jó uram,
Adj jó szerencsét!

JÓS.
Én adni nem tudok, csak jóslani.

CHARMIAN.
Jósolj tehát jót, kérlek.

JÓS.
Még növekedni fognak bájaid!

CLEOPATRA.
Hízásra érti!

IRAS.
Nem! festeni fogod magd’, ha vénülsz!

CHARMIAN.
Uram bocsá!

ALEXAS.
Ne bosszantsátok Ő-előrelátóságát. Hallgassatok!

CHARMIAN.
Csitt hát.

JÓS.
Szerelmesebb lészsz, mint szeretve.

CHARMIAN.
Borral hevítem inkább májamat.

ALEXAS.
Ej, hallgasd ki már.

CHARMIAN.
No barátom, valami kitűnő szerencsét! Adj három királyhoz férjhez egy nap, s tégy mindnek özvegyévé! Fiam szülessék ötven éves koromban, s Heródes, a zsidó, tegyen neki tisztességet! Légy rajta, hogy Octavius Caesarhoz adj, s úrnőmmel állíts egy rangba.

JÓS.
Úrnődet túlélended.

CHARMIAN.
Pompás! a hosszú életet többre becsülöm a fügénél!

JÓS.
Jobb napjaid valának, mint minők
Előtted állnak.

CHARMIAN.
Úgy gyermekimnek nem leend nevök.
Szólj, hány fiút és hány leányt szülök?

JÓS.
Ha méhe volna minden vágyaidnak,
S termékenyek mind: úgy egy milliót!

CHARMIAN.
Eredj, bolond, megbocsátok boszorkányságodért.

ALEXAS.
Azt gondolod, csak ágyneműd
Tudója vágyaidnak?

CHARMIAN.
No, jósolj már Irasnak.

ALEXAS.
Mindnyájan tudni akarjuk sorsunkat.

ENOBARBUS.
Az enyém és sokunké ma éjjel: hogy részegen menjünk ágyba.

IRAS.
Itt tenyerem, ha mást nem, legalább
Szüzességet mutat.

CHARMIAN.
        Mint áradó Nil
Éhséget.

IRAS.
Rossz pára, menj! tudsz is te jóslani!

CHARMIAN.
Nem, ha a zsiros kéz termékenységet nem jelent, úgy fülemet se tudom megvakarni. – Kérlek, jósolj neki valami hétköznapi szerencsét.

JÓS.
Sorsotok egyenlő.

IRAS.
De hogy? hogyan? beszélj világosan.

JÓS.
Elmondám.

IRAS.
Egy ujjnyival sem volna jobb szerencsém,
Mint ennek itt?

CHARMIAN.
        S ha ép’ egy ujjnyival
Jobb volna is szerencséd, hol akarnád
Kivenni azt?

IRAS.
        Bizony, nem férjem orrán!

CHARMIAN.
Uram, javítsd meg rossz gondolatinkat. Jer Alexas. Sorsát, sorsát! – Oh adj neki oly feleséget, a ki mozdulni se bírjon, kérlek, édes Izis! aztán halasd meg azt, s adj helyette rosszabbat; a rosszabbat kövesse még rosszabb, míg valamennyi közt a legrosszabb kaczagva kisérje sírba őt, a mindnyája rakta szarvakkal! Jó Izis, halld meg e kérésemet, ha helyette valami nagyobbat tagadsz is meg, jó Izis, kérlek!

IRAS.
Amen. Édes istennőm, hallgasd meg néped imáját; mert a mily szívrázó, ledér feleséget látni szép férfi mellett, ép oly halálos bánat: silány ficzkót szarv nélkül látni. Azért, édes Izis, becsüld meg magadat s küldj érdemlett sorsot reá!

CHARMIAN.
Amen.

ALEXAS.
Azt meghiszem, ha rajtok állna fölszarvazni engem, szivesen vinnék a szajha szerepet, csakhogy azt megtehessék!

ENOBARBUS.
Pszt! Antonius jő.

CHARMIAN.
        Nem ő! Királynénk!
Cleopatra jő.

CLEOPATRA.
Nem láttátok uramat?

ENOBARBUS.
Nem, asszonyom.

CLEOPATRA.
Nem volt itt?

CHARMIAN.
Nem, úrnőm.

CLEOPATRA.
Vígkedvű volt; s egyszerre valami
Jutott eszébe, Rómáról. – Enobarbus!

ENOBARBUS.
Asszonyom!

CLEOPATRA.
Keresd fel őt s hozd ide! – Hol Alexas?

ALEXAS.
Szolgálatodra, itt. – Uram közelg.
Antonius, a Hirnökkel, Kiséret jönnek.

CLEOPATRA.
Rá sem kivánok nézni. – Jőjetek.
(Cleopatra, Enobarbus, Alexas, Iras, Charmian, Jós, Szolgák el.)

HIRNÖK.
Nőd Fulvia szállt síkra legelőbb.

ANTONIUS.
Az öcsém, Lucius ellen?

HIRNÖK.
Igen; de nem soká tartott e harcz.
Csakhamar egyesültek Caesar ellen;
Kinek szerencse szolgálván, az első
Csapásra elveré Itáliából
Őket

ANTONIUS.
No, van-e rosszabb is?

HIRNÖK.
        A rossz hír,
Mint méreg, a hozóra is ragad –

ANTONIUS.
Gyáva s bolond szemében! Csak tovább!
Én, a mi elmult, azzal végezék.
S ki igazat szól, hozzon bár halált,
Hízelgésnél szivesben hallgatom.

HIRNÖK.
Labienus (ez nehéz hír!) Ázsiát
Parthus hadával elfoglalta; az
Euphratestől, győző zászlaja
Leng Syriától Lydiáig, és
Ioniáig: míg –

ANTONIUS.
        Antonius, –
Akartad mondani –

HIRNÖK.
        Oh, jó uram!

ANTONIUS.
Szólj szabadon! a nép szaván ne enyhíts.
Mondd Cleopatrát annak, a minek
Rómába’ mondják; csúfold Fulvia
nyelvével őt, s korhold hibáimat
Merészen, mint igazság s gyűlölet
Korholni bír. Szivünkbe’ gyom tenyész,
Ha szél nem ér; ki rosszat mond felőlünk:
Az csak kigyomlál! – Most isten veled.

HIRNÖK.
A mint parancsolod.        (El.)

ANTONIUS.
Mi újság Sicyonból? halljuk azt.

1. SZOLGA.
A sicyoni hirnök –! nincsen itt?

2. SZOLGA.
Parancsra vár.

ANTONIUS.
        Hivjátok őt be. – Hah!
Le kell, Egyiptom, ráznom lánczaid’,
Mert szerelembe fuladok különben.
Második Hirnök jő.
Ki vagy te?

2. HIRNÖK.
Nőd, Fulvia, meghalt.

ANTONIUS.
Hol halt meg?

2. HIRNÖK.
        Sicyonban. – Mily soká
Feküdt, s mi történt még azon kivül,
Tudtodra méltó: ez megmondja.        (Levelet ad át.)

ANTONIUS.
        Menj! (Második Hírnök el.)
Nagy szellem szálla el! – De úgy kivántam!
Mit megvetéssel gyakran eldobunk,
Azt visszakérnők. A megért öröm,
Egy fordulattal, elvesztvén becsét,
Ellenkező lesz. Ő is, halva jó!
S e kéz, mely ellöké, most visszahozná;
E bű-királynővel szakítanom kell;
Ezer veszélyt, többet mint sejthetem,
S gonoszbakat, költ itt hivalkodásom.
– Hej, Enobarbus!
        Enobarbus jő.

ENOBARBUS.
Mit parancsolsz, uram?

ANTONIUS.
Távoznom kell, sietve.

ENOBARBUS.
Ej, azzal megölnők asszonyinkat! Látjuk, mily halálos nekik a legkisebb elhidegülésünk; ha távozunk: belehalnak.

ANTONIUS.
El kell mennem.

ENOBARBUS.
Ha meg kell lenni: hadd haljanak meg az asszonyok! Semmiért kár volna feláldozni őket, de valami fontos dologgal szemben, annyik mint semmi. Cleopatra, ha csak szelét veszi ennek, rögtön meghal; sokkal csekélyebb okért húszszor láttam már meghalni. Azt kell hinnem, valami varázs rejlik a meghalásban, mi szerelmi kéjt ad neki, oly kész reá.

ANTONIUS.
Képmutatása túljár a férfi-észen.

ENOBARBUS.
Ah uram, nem! Szenvedélyei merő tiszta szerelem legfinomabb parányaiból alkotvák. E szeleket és vizeket nem nevezhetjük sóhajnak és könynek; nagyobb viharok ezek, mint a naptárban előfordulók. Nem lehet az képmutatás; s ha az, úgy esőt is tud csinálni, mint Jupiter.

ANTONIUS.
Vajha ne láttam volna őt soha!

ENOBARBUS.
Oh uram, csodás remekművet hagytál volna megnézetlenűl; mit kikerülve, utazásod minden hitelét elvesztette volna!

ANTONIUS.
Fulvia meghalt.

ENOBARBUS.
Uram –?

ANTONIUS.
Fulvia meghalt.

ENOBARBUS.
Fulvia –?

ANTONIUS.
Meghalt.

ENOBARBUS.
Ejh, uram! gyújts az isteneknek hálaáldozatot! Ha ő felségeiknek tetszik nejétől megfosztani a férjet, jussanak eszébe a földi szabók s leljen vigaszt abban, hogyha a régi ruha viseltes, van elég, a ki újat szabjon. Ha Fulvián kívül más asszony nem volna: valóban baj lenne és az esetet sajnálni kellene. De a búnak vigasztalása is van: az ócska női ingből új szoknya lesz; s igazán, az a köny, mely e csapást megáztatná, fokhagymában lakik.

ANTONIUS.
A sok zavar, mit otthon rám hagyott,
Távol maradnom nem enged tovább.

ENOBARBUS.
S az a zavar, mit itt támasztál, távoznod nem enged. Kivált a Cleopatráé, mely csak belőled táplálkozik.

ANTONIUS.
Ne több könnyelmű szót. A tiszteket
Tudósítsd szándokunkról. A királynőt
Majd értesítem én, s kibékülök
Kegyével e gyors távozás iránt.
Ily sietésre nem csak nőm halála
S több fontos ok készt: im ez iratokban,
Leghőbb barátim is sürgetve hívnak
Rómába vissza. Sextus Pompeius
Caesartól elszakadt s a tengeren
Uralkodik. S e híg-eszű tömeg
– Mely érdemeshez nem ragaszkodik,
A míg csak el nem mult – most kezdi még
Nagy Pompeiust és minden érdemét
Fiára átruházni; a ki nagy
Név- s hatalommal, még nagyobb a vér
És tettek által: elsővé leve;
S ha még nagyobbra nő, tekintete
Könnyen veszélyt hoz a világra! Sok
Van készülőben, a mi, mint sörény-szál,
Alig mozog most, s nincsen mérge még,
Mint a kigyónak. Menj, tudasd hadunk
Vezérivel, hogy gyorsan szándokunk
Indulni; készen álljanak.

ENOBARBUS.
        Megyek.        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Ugyanott.

Cleopatra, Charmian, Iras, Alexas jönnek.

CLEOPATRA.
Hol van!

CHARMIAN.
        Nem láttam őt azóta.

CLEOPATRA
(Alexas-hoz).
        Nézz
Utána: hol, kivel van, mit csinál?
– Nem én küldöttelek! Ha szomoru:
Mondd, tánczolok; ha víg: mondd, hirtelen
Beteg levék. Siess s itt légy hamar.        (Alexas el.)

CHARMIAN.
Úgy tetszik, asszonyom, ha őt valóban
Szereted: ez nem módja, őt viszont-
Szerelemre birnod.

CLEOPATRA.
        Többet mit tegyek?

CHARMIAN.
Kedvébe’ járj, ne ellenkezz’ vele!

CLEOPATRA.
Bolond tanács! úgy elveszítem őt.

CHARMIAN.
Igen kemény próbára mégse tedd!
Gyűlölni fogjuk, a kit rettegünk.
De im Antonius!
        Antonius jő.

CLEOPATRA.
Beteg s levert vagyok.

ANTONIUS.
        Rosszúl esik
Őt szándokomról értesítenem.

CLEOPATRA.
Jó Charmian, vigy el, megszédülék:
Nem tarthat így soká, e testi alkat
Nem birja ki –

ANTONIUS.
Kedves királynőm –

CLEOPATRA.
        Kérlek, távolabb állj!

ANTONIUS.
Mi baj?

CLEOPATRA.
        Szemedből jó hírt olvasok.
Mit mond hites nőd? – Elmehetsz. De bár
Sohse bocsátott volna el magától!
– Ne fogja rám, hogy visszatartalak;
Nekem hatalmam rajtad nincs: övé vagy!

ANTONIUS.
Az isten látja –

CLEOPATRA.
        Oh! volt-é királyné
Így megcsalatva! Pedig – kezdet óta
Látám csírázni e rút árulást!

ANTONIUS.
De Cleopatra –

CLEOPATRA.
        Oh! hogy higyjelek
Hűnek s enyémnek, bár az istenek
Székét ráznák meg esküid, – hiszen
Megcsaltad Fulviát is! Eszelősség
Ily szájbeszéd eskébe’ megfogatni,
Mely a kimondás közben széttörik!

ANTONIUS.
Édes királynőm –

CLEOPATRA.
        Oh, csak ürügyet ne
Keress a távozásra! Csak búcsúzz’ s menj
Midőn maradni vágytál, volt elég
Időd beszédre! Szó se’ volt menésről:
Öröklét volt neked ajkunk-, szemünkben,
Üdv homlokunk hajlása, s legkisebb
Tagunk is égi származás! –
Most is csak úgy van, – vagy te, a világ
Első vezére, most első hazug lől!

ANTONIUS.
Mit, asszonyom?

CLEOPATRA.
        Birnám csak izmaid’:
Megérzenéd, hogy Egyiptomban is
Van szív!

ANTONIUS.
Királynő, hallgass meg!
Parancsoló körülmény szólit el
Szolgálatodtól, ám egész szivem
Használatodra itt marad. Itálián
Polgári kardok fénye villog át.
Sextus Pompeius Rómához közelg.
Honn két egyenlő hatalom veszélyes
Viszályt szül; a gyűlölt, erőre kapván,
Szeretni kezdik. Im, a számüzött
Pompeius, dúsan apja hírnevével,
Könnyen lopózik azok szivébe, kik
Most nagyra nem mehettek; s rémitő
Ezek csoportja. A sok nyúgalom
Miatt beteg test egy kétségb’esett
Fordúlatban keres könnyebbülést.
Saját’b okom, mi távozásomért
Helybenhagyásod’ megnyerendi tán:
Nőm, Fulvia halála.

CLEOPATRA.
        Balgaságtól
Bár meg nem óv korom, de túl vagyok
Gyermek-hiszékenységen. Fulvia.
Meghalhat-é?

ANTONIUS.
De meghalt, kedvesem!
Nézd e lapot: magas kedved szerint
Olvashatod rajt, mennyi zűrzavart
Támaszta; s végül, a legjobbat, mikor
S hol halt meg.

CLEOPATRA.
Oh te csalfa szerető!
Hol szent üvegcséd, hogy bús könyeiddel
Megtöltsd? Most látom, ah, most látom át!
A Fulvia halálán tapasztalom:
Hogy fogadod enyémet egykoron!

ANTONIUS.
Ne szidj tovább. hallgasd ki tervemet,
Mely áll s esik, amint tanácsolod.
A Nil iszapját termékenyítő
Napfényre: úgy megyek, mint katonád
S szolgád; hadat, békét viszek, mikép
Parancsolod.

CLEOPATRA.
Jer, fűzz ki, Charmian.
De hagyd el… Váltva jól s rosszúl vagyok;
A mint Antonius szeret.

ANTONIUS.
        Nem, isten őrizz’!
Bizz’ jobban abban, ki a legnagyobb
Próbát megállja.

CLEOPATRA.
Tanú Fulvia rá!
Fordulj csak el, kérlek, s sirasd meg őt;
Aztán búcsúzzál s hitesd el velem,
Hogy értem folyt könyüd. Játszd mesterűl
A színlelő bút – s áruld igazi
Keserv gyanánt.

ANTONIUS.
        Ne többet: ingerelsz.

CLEOPATRA.
Tudsz jobban is; de ez is megjárja már.

ANTONIUS.
Kardomra –

CLEOPATRA.
        És tarcsádra! Egyre jobb!
S még jobban is tud. Nézd csak, Charmian,
Hogy hozza tűzbe, ez a római
Herc’les magát!

ANTONIUS.
Itt hagylak, asszonyom.

CLEOPATRA.
Csak egy szót, nyájas úr.
Elhagyjuk egymást, – de nem ez a kérdés;
Szerettük egymást, – de nem ez a kérdés;
Ez tudva van; – valamit akarék. – Oh!
Emlékezésem olyan, mint Antonius!
Merő felejtés!

ANTONIUS.
Ha nem volna már
Szolgád a balgaság, magad’ hinnélek
A balgaságnak!

CLEOPATRA.
Oh, szörnyű keserves,
Ily balgaságot oly közel viselni
Szivünkhöz, mint ezt Cleopatra. Megbocsáss;
Mert a mi rajtam szép van is, halálom,
Mihelyt neked nem tetsző! – Téged a
Becsűlet hiv! menj. Légy siket tehát,
S ne szánd keservim’, balgaságomat.
Az ég vezessen! koszorúzza kardod’
Babér diadalma! és könnyű sikerrel
Legyen behintve útad!

ANTONIUS.
Jer! – jerünk!
A búcsú csak játékot űz velünk:
Te, itt maradva, útam’ követed;
Elmenve, én, itt maradok veled.
El.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Róma. Szoba Caesar házában.

Octavius, Caesar, Lepidus, Kiséret jönnek.

CAESAR.
Belátod, Lepidus, s tudtodra van,
Hogy nagy vetélytársat gyűlölni: ez
Caesarnak nem szokása. Ámde nézd,
Mit Alexandriából írnak: Ő
Halász, boroz, tobzódva égeti
Az éji lámpát; és nem férfias,
Mint Cleopatra, s ez nem asszonyos,
Mint ő maga. – Alig méltóztatott el-
Fogadni hírnököm’, s megemlékezni, hogy
Uralkodó-társak vagyunk. – Együtt
Van benne minden bűnnek kivonatja,
Mi emberekre vonzólag hat.

LEPIDUS.
        Én
Mégsem hiszek elég bűnt benne, hogy,
Mi jó tulajdon, elhomályosítsa!
Hibái, mint az égnek foltjai,
Melyek ragyognak éj setétiben,
Vele születtek, és nem úgy szerezte;
Önkénytelenség, nem önakaratja
Ruházta rá.

CAESAR.
Fölötte engedékeny
Vagy! Kéjelegjen ám Ptolemaeus
Ágyán, fizesse kéjeit koronákkal,
S versenyt igyék bár rabszolgáival,
Kószáljon utczán, fényes félbe’, vagy
Bár öklelőzzék izzadság-szagú
Rút csőcselékkel; mondd, hogy ez neki
Jól állhat (ámbár ritka ily tekintély,
Minek ne ártson ilyes!) – foltjait ő
Akkor se mentheti: könnyelműsége
Súlyát mi hordván. Csak üres időt
Ha töltne kéjjel, – csak a kéj-csömör
S aszott velői vonnák számadásra,
De ily időt harácsol el! mely őt
Dobzajjal hivja a gyönyörtűl el,
Saját hatalma s a mienk szavával:
Ezért szidalmat érdemel, mikép
A gyermeket szidjuk, ha ért eszével,
Józanság ellenére, pillanatnyi
Kéjért eladja a meggondolást.
Hirnök jő.

LEPIDUS.
Új hír megint.

HIRNÖK.
        Parancsod teljesült.
És óráról órára hírt veendsz,
Nemes Caesar, a dolgok folyamáról.
Pompeius haddal áll a tengeren,
És megnyeré, úgy látszik, azokat, kik
Féltek Caesartól. Kikötőkbe tódul
A sok elégületlen; s azt kiáltják:
Hogy rajta mily méltatlanság esett!

CAESAR.
Ezt vártam! Régi tanúság: hogy azt,
Ki fönnvan, óhajtják, míg följutott;
Ki meg leszállt, bár soha nem szerették,
Félelmes lesz, ha nélkülözni kezdik.
A népkegy: vizi liljom, változó
Árnak szolgája, fordul föl s alá, míg
Mozgása elrothasztja!

HIRNÖK.
        Halld tovább;
Menecrates s Menas, híres kalózok,
Bírják a tengert, hajók élivel
Sebezve, szántva azt: Itáliára
Gyakran becsapnak; már a parti nép
Sápadva gondol rájok; bosszuért
Kiált a bátor ifjúság. Hajó sem
Járhat, hogy el ne fognák, mihelyst
Föltűn. Mert többeket lever neve,
Mint nyílt csatában serge Pompeiusnak!

CAESAR.
Antonius, hagyd a gyönyörpohárt!
Mikor Modenából vert haddal futál,
Hol Pansa s Hirtius consulokat
Előbb legyőzted, sarkadon kisért az
Éhség; daczolni tudtál véle, bár
Bőségbe szokva, s jobban tűrted azt,
Mint a vademberek; lóhúgyot ittál,
S bűzhödt mocsárt, mely a baromnak is
Csömör! S a vad bokor fanyar bogyóját
Meg nem veté ínyed; sőt, mint a szarvas,
Ha legelőjét hó födé, fahéjt
Rágtál! S beszélik, hogy az Alpokon
Oly undorító húst evél, minek csak
Látása is megölt mást! S ime mindezt
(Szégyen reád, most!) olyan hősileg
Tűrted, hogy még csak arczod sem soványult
Miatta meg!

LEPIDUS.
Kár érte!

CAESAR.
        Szégyene
Bár mielőbb Rómába hajtaná!
Ideje volna már nekünk is a
Hadhoz tekintenünk: Gyűjtsünk tanácsot.
Míg veszteg űlünk, Pompeius gyarapszik.

LEPIDUS.
Holnapra, Caesar, bizonyost tudok
Majd mondani, hogy szárazon s vizen
Minő erővel rendelkezhetem.

CAESAR.
Az én gondom se más. Isten veled.

LEPIDUS.
Isten velünk, uram. Új hírt ha vészsz
A nagy világból, kérlek, azt közöld.

CAESAR.
Biztos lehetsz; kötelességem is.

        (Mindketten el.)

V. SZÍN.

Alexandria. Szoba a palotában.

Cleopatra, Charmian, Iras, Mardian jönnek.

CLEOPATRA.
Charmian!

CHARMIAN.
Úrnőm!

CLEOPATRA.
Ah, ah! adj mandragórát innom –

CHARMIAN.
Hogyan, királynőm?

CLEOPATRA.
        Hadd aludjam át
E tág idő-közt, míg Antoniusom
Távol van!

CHARMIAN.
Ej, sokat gondolsz reá.

CLEOPATRA.
Szód árulás.

CHARMIAN.
        Nem, asszonyom, nem az!

CLEOPATRA.
Herélt, te! Mardian –

MARDIAN.
        Felség, mi tetszik?

CLEOPATRA.
Az, hogy ne énekelj, – semmi se tetszik
Most, mit herélt tesz. Még az jó neked,
Hogy magtalan levén Egyiptomon
Vágyad nem űz túl. Szólj, szeretni tudsz-e?

MARDIAN.
Igen.

CLEOPATRA.
        Valóba’?

MARDIAN.
        Nem, valóba’ nem.
Csak gondolatba’, Vágyam volna rá,
S elképzelem, mit Venus s Mars tevének.

CLEOPATRA.
Oh, Charmian!
Mit gondolsz, hol van ő most? Áll vagy űl?
Jár vagy lovon van? Boldog ló, szabad
Antoniusnak terhét hordanod.
Légy büszke, jó ló! Tudod, kit emelsz?
A föld fél-Atlasát, a félvilág
Pajzsát! Tán beszél, azt súgja most:
„Hol vagy, kigyóm az agg Nilból?” mivel
Így nevezett… Ah, most ez édes mérgen
Élődöm. – Oh gondolj rám, kit szerelmi
Nyilávál Phoebus barnává sütött,
S a kor redőkbe vonta homlokom’.
Midőn kiszálltál, széles homlokú
Caesar, e partokon: királyi ínyhez
Méltó valék. Nagy Pompeius megállt,
Tekintetét arczomra szegve, rajt
Horgonyt vetett, néztébe halni kész!
Alexas jő.

ALEXAS.
Üdvözlek, Egyiptomnak asszonya!

CLEOPATRA.
Oh milyen más vagy, mint Antonius;
De tőle jöve: bűvös fényivel
Megaranyozta szinedet.
Szólj, hogy van ő, dicső Antoniusom?

ALEXAS.
Legutoljára is, megcsókolá
– S oh mennyi páros csókkal! – e becses
Gyöngyöt; – fülemben most is cseng szava.

CLEOPATRA.
Öntsd át fülembe azt.

ALEXAS.
        Barátom – így szólt –
Mondd: „asszonyának a hű római
E csiga kincsét küldi most”; silány
Ajándokocskám’ helyrehozni majd,
Országokkal rakom trónját körűl.
„Egész kelet – mondd! – asszonyának őt
Nevezze!” Így szólt s könnyedén szökött
Kevély lovára, mely vad nyeritéssel
Elnémítá, mit mondandó valék.

CLEOPATRA.
Bús volt-e vagy víg?

ALEXAS.
        Mint az évszak,
Hév nyár s hideg tél közt: se bús, se víg.

CLEOPATRA.
Oh jól kimért kedély! Jegyezd meg ezt,
Oh Charmian! Mily férfi, – jól jegyezd meg:
Nem bús: hogy vessen fényt azokra, kik
Csak tőle nyernek azt; de víg se, mintha
Azt mondaná: emléke, örömével
Egyiptomban mulat. Se bús, se víg,
De a kettő között: – oh szép vegyűlet!
Bú, mint öröm, hozzád úgy illenek,
Mint senki máshoz! Hirnökeimet
Találtad?

ALEXAS.
Húszat, egymás végtiben!
Mért oly sűrűn?

CLEOPATRA.
Ki oly napon születnék,
Melyen nem indul hozzá hirnököm,
Mint koldus veszszen el! – Tollat, papirt!
– Isten hozott, Alexas! – Charmian, szólj:
Szerettem-é így Caesart valaha?

CHARMIAN.
Hős Caesar!

CLEOPATRA.
        Oh, akadjon torkodon!
Mondd: hős Antonius!

CHARMIAN.
        Nagy Caesar!

CLEOPATRA.
        Oh,
Izisre! vérbe köpülöm fejed’,
Ha Caesarral még egy vonalra helyzed
E férfiaknak férfiát!

CHARMIAN.
        Bocsáss meg:
Téged követlek ebben!

CLEOPATRA.
        Mi valék?
Éretlen és itélni sem tudó
Liba! S hideg szívű, te, úgy beszélsz,
Mint akkor én! Gyorsan, tollat, papirt!
Új hirnököt hozzá, mindennaponta!
Habár Egyiptom kiürűl miatta!        (Mind el.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Messina. Szoba Pompeius házában.

Pompeius, Menecrates, Menas jönnek.

POMPEIUS.
Ha van jog égben: az segítni fogja
A jogos törekvést.

MENECRATES.
        Tudd meg, Pompeius,
Hogy a mi halad, még el nem marad.

POMPEIUS.
De míg könyörgünk, becse vész, a mért
Oly hőn esengtünk.

MENECRATES.
        Balga szívüek mi!
Gyakorta kárunk’ kérjük, mit javunkra
Tagad meg isten; s kárba ment imánk
Hasznunkra válik.

POMPEIUS.
        Czélt kell érnem itt:
A nép szeret; a tenger már enyém,
Erőm telő hold, és a jós remény
Teltnek mutatja már! Antonius
Ott dőzsöl Afrikában s nem siet
Ki síkra szállni. Caesar kincseket
Gyűjt s szíveket veszt. Lepidus hizelg
Mindkettejöknek, mindkettő neki;
S sem őt azok, sem ő amazokat
Nem kedveli.

MENAS.
        Caesar és Lepidus
Már síkra szálltak. Nagy had van velök.

POMPEIUS.
Ki mondta ezt? hazug hír –

MENAS.
        Silvius –

POMPEIUS.
Álmodta. Ők Rómába’ még együtt
Antoniusra várnak. Szerelem, önts
Bájt Cleopatra fonnyadt ajkaira!
Szépség vegyüljön bűvvel, kéjjel ez;
Dús lakomák, tartsátok kötve őt,
Mámor ködébe burkolván agyát!
Inyencz szokások, ingerlő ízekkel
Csaljátok étvágyát, míg lakma s álom
Hős harczi kedvét Létheig napolják!
Varrius jő.
No’s Varrius?

VARRIUS.
Bizonyos hírt hozok:
Antoniust Rómába minden órán
Várják. Mióta Egyiptomból eljött,
Még távolabbról itt lehetne már.

POMPEIUS.
Csekélyebb hírt szivesebben hallanék!
Nem gondolók, Menas, hogy ily csekély
Hadért, e kéj-vadász, siskát föl is
Tegye! A más kettőben összesen nincs
Félannyi hősiség, mint benne! Ám
Legyünk mi annál büszkébbek, hogy im
Megmozdulásunk a kéj-telhetetlen
Antoniust Egyiptom özvegyének
Öléből fölzavarta!

MENAS.
        Nem hiszem, hogy
Ő s Caesar egymást jó szemmel tekintsék.
Meghalt neje Caesart gyakran bosszantá,
Sőt öcscse ezzel nyiltan harczban állt,
Bár nem hiszem, hogy ő bíztatta volna.

POMPEIUS.
Majd látni fogjuk, Menas, a kisebb
Harag kitér-e a nagyobb elől.
Ha mi nem állanánk mindnyájok ellen,
Egymásra törne tán dühünk, levén
Elég okuk kivonni kardjokat.
De hogy vitáik’ a közös veszély
Mikép forrasztja össze s köti bé
Kis szakadásunk’: még nem tudható.
Legyen mint ég akarja! Életünk
Áll rajta, ha erősbek lehetünk.
Menas, jövel!        (Mind el.)

II. SZÍN.

Róma. Szoba Lepidusnál.

Lepidus, Enobarbus jönnek.

LEPIDUS.
Jó Enobarbus, jótett volna, hidd el,
S hasznodra válnék, rábírnod vezéred’,
Hogy szóljon nyájasan.

ENOBARBUS.
        Rábírom őt,
Hogy szóljon úgy, mint illik őneki.
Ha Caesar őt ingerli: nézzen ő
Büszkén le rá, s mint Mars, kiáltson! – Én,
Nagy Jupiterre, voln’ Antonius
Szakálla, itt ni, nem venném le ma!

LEPIDUS.
Nincs most idő magánvitára!

ENOBARBUS.
        Mindig
Van arra, mit az idő méhe szül!

LEPIDUS.
De a csekély ügy nagy elől kitér.

ENOBARBUS.
Nem, ha korább jött a csekély.

LEPIDUS.
        Harag szól
Belőled. Ám ne szítsuk a parázst.
Im, a nemes Antonius!
Antonius, Ventidius jönnek.

ENOBARBUS.
        S emitt
Caesar!
Caesar, Mecaenas, Agrippa jönnek.

ANTONIUS.
Ha jól megegyezünk: el Parthiába;
Tudod, Ventidius?

CAESAR.
        Nem is tudom,
Mecaenas; Agrippát kérdd.

LEPIDUS.
        Társaim,
Nagy ügy köt össze minket; semmiség ne
Szakítson el. Ha van hiba: csöndesen
Hallgassuk azt ki. Kis bajt hangosan
Vitatva: gyilkolunk, míg a sebet
Gyógyítanók. Azért, nemes felek
(S minél hatósban esdek!), nyúljatok
Szelíden a fájó sebekhez, a bajt
Ne mérgesítse még jobban harag!

ANTONIUS.
Jó szó! S ha harczra készen, sergem élén.
Állnék is: így tennék.

CAESAR.
        Isten hozott
Rómába!

ANTONIUS.
Köszönöm!

CAESAR.
        Foglalj helyet.

ANTONIUS.
Te ülj előbb le.

CAESAR.
        Ha úgy akarod –

ANTONIUS.
Hallom, neheztelsz; s olyasért, miben
Nincs ok; s ha van: nem tartozik reád.

CAESAR.
Nevetni kéne! Én egy semmiért,
Vagy kicsiségért, sértve érzeném
Magam’! S kivált teáltalad! De még
Inkább: ha rólad bántót mondanék,
Olyasmiért, mi rám se’ tartozik!

ANTONIUS.
S hogy Egyiptomban mulaték: reád
Mi tartozott?

CAESAR.
Nem inkább, mint, hogy én
Rómában éltem, Egyiptomba’ rád.
De hogyha ármánykodtál ellenem,
Úgy Egyiptomban léted, igen is,
Rám tartozik!

ANTONIUS.
Ármánykodám –? mi czélzás?

CAESAR.
Abból, mi rajtam itt esett: megérthedd
Czélzásomat. Nőd és öcséd hadat
Hoztak reám; ürügyök te valál,
És jelszavuk: neved.

ANTONIUS.
        Nem, ebbe’ tévedsz.
Öcsém ez ügyben nem hivatkozott
Reám! Utána jártam; és saját
Párthíveidtől vannak adatim.
Nem volt-e inkább entekintetem
A tieddel együtt koczkáztatva? Egy
Ügyünk levén, nem dúlt-e ellenem
Szintúgy a harcz? Tanúk leveleim!
Ha minden áron szándokod viszályt
Toldozni össze – van reá egész
Ok is, tudod – ne így kezdd!

CAESAR.
        Magadat
Dicséred azzal, hogy kisebbited
Itéletemet; toldva-foldva van
Mentséged is.

ANTONIUS.
Nem úgy. Beláthatod,
S be kell, bizonynyal, látnod, szembe is
Szökő, hogy én, szövetségben veled,
Az ügybe’, melyet ő megtámadott,
Nem nézhetném jó szemmel a reám is
Veszélyt hozó hadat. Mi nőmre néz:
Bár volna oly nőd néked is! Tied
A harmadrész világ: egy zabolán
Azt könnyű féken tartanod; nem ily nőt!

ENOBARBUS.
Bár mindnyájunknak ily nők volna, hogy a férjek nejeikkel járhatnának háborúba.

ANTONIUS.
Szilaj s a féket nem tűrő heve,
A düh, mely álnoksággal párosult,
Sajnálva vallom, Caesar, mennyi bajt
Szerzett neked. De valld meg, arrul én
Nem tehetek.

CAESAR.
        Irtam neked, mikor
Ott kéjelegtél. És te iratom’
Csak zsebre dugtad; hírnököm’ pedig
Kihallgatatlan, gúnynyal űzted el.

ANTONIUS.
Be sem jelentve tört rám. Épen akkor
Vendégelék három királyt meg, és
Jól délután valék. Másnap magam
Mondám előtte azt, mi annyi volt,
Mint egy bocsánatkérés. Ezt a ficzkót
Ne vonjuk a viszályba; ha vitánk van
Máskép, mellőzzük ezt el.

CAESAR.
        Esküdet
Szegéd te meg. Ily vádat ellenem
Fölhozni nem bírsz.

LEPIDUS.
Caesar, csöndesen!

ANTONIUS.
Hagyd csak beszélni; szent a becsület
A melyet érint, azt hivén, hogy az
Hiányzik énbennem. Csak rajta, Caesar;
Esküm tehát –

CAESAR.
        Azt tartá: tartozol
Segélyt, s hadat, ha kérek, küldeni,
S te megtagadtad.

ANTONIUS.
        Inkább: elmulasztám,
S akkor, midőn magamból mérgezett
Órák ragadtanak ki! Kész vagyok
Vezekelni érte, csak őszinteségem
Miatt hatalmam kárt ne valljon és
Nagyságomon ne essék folt. – Igaz,
Nőm, csakhogy Egyiptomból haza csaljon,
Azért ütött rád; a miért tehát
– Mint öntudatlan ok – bocsánatot
Kérek, a mennyiben becsületem
Csorbát nem szenved azzal.

LEPIDUS.
        Ez nemes szó!

MACAENAS.
Kérlek, ne folytassátok e vitát!
S hogy teljesen feledve légyen az,
Gondoljatok rá, hogy a köz-veszély
Engesztelésre készt!

LEPIDUS.
Szép szó, nemes Mecaenas!

ENOBARBUS.
Amennyiben most egymástól barátságot kölcsönöztök, majd ha Pompeiusról többé nem lesz szó, ismét visszaadhatjátok. Lesz időtök viszálkodni, ha nem lesz egyéb dolgotok.

ANTONIUS.
Katona vagy csak; hát többet ne szólj!

ENOBARBUS.
Majd elfeledtem, hogy az igazságnak hallgatnia kell.

ANTONIUS.
Megsérted e kört; többet szót se szólj.

ENOBARBUS.
Na jó, nem bánom! néma kő leszek!

CAESAR.
Tartalma jó szavának; a modor
Hibás csupán. Mert csakugyan lehetlen
Tartós barátság ily különböző
Elmék között. De ha tudnám, mely kapocs
Tarthatja össze sziveinket: azt,
Bár a világ végén is fölkeresném!

AGRIPPA.
Ha szólnom szabad –

CAESAR.
        Agrippa, szól.

AGRIPPA.
Caesar, anyádtól egy nővéred él,
A szép Octavia; hős Antonius
Most özvegyen –

CAESAR.
        Agrippa ne tovább!
Ha Cleopatra hallaná: mi méltán
Vádolna elhamarkodással!

ANTONIUS.
Özvegy vagyok, Caesar; hagyd hallanom.
Agrippa véleményét.

AGRIPPA.
        Köztetek
Szilárd barátság, hű testvéri érzet
Oldhatlan kapcsa voln’: Antonius
Mihelyt nejül venné Octaviát,
Kinek szépsége nem mást érdemel,
Mint a világ legelső férfiát;
Erénye, bája kit jobban dicsér,
Mint szók tehetnék. E szövetkezés
A kis vetélyt, mi most nagyot mutat,
S a nagy félelmet, mely veszélyt igér,
Elnémítandja. Mese lesz, mi most
Való, míg most a félmesébül is
Való lesz. Ő, szeretve mind a kettőt,
Egymáshoz, a közérzést mindkettőhöz
Közelb vonandja. Megbocsássatok,
A mit beszélek, régen érlelem;
Megfontolás, nem pillanat szülé.

ANTONIUS.
Akar-e szólni Caesar?

CAESAR.
        Nem előbb,
Míg meg nem érti: mint hatott a szó
Antoniusra?

ANTONIUS.
És ha mondanám:
„Agrippa, úgy legyen!” Agrippa mely
Biztosítékot ad?

CAESAR.
Caesar hatalmát,
S a befolyást, melylyel hugára bír.

ANTONIUS.
E szép ajánlat ellen akadályt
Gördítni meg sem álmodom. – Kezed’!
Mozdítsd elő e szent ügyet, s legyen
Mán kezdve hű testvéri szív vezérünk
Nagy czéljaink felé!

CAESAR.
        Im itt kezem.
Nővért adok, kinél drágább soha
Testvéri szívnek nem volt Éljen ő
Soká! s legyen szivünk, országaink
Között kapocs! s többé e szeretet
Tőlünk ne szálljon el!

LEPIDUS.
        Ne szálljon el!

ANTONIUS.
Nem czélozék hadat Pompeius ellen.
Mert nagy szivességet tett ő velem
Nem régen is; csak megköszönöm azt,
Hálám nehogy rossz hírbe jőjön. Aztán
Kihivhatom mindjárt.

LEPIDUS.
        Időnk kimérve.
Nekünk kell fölkeresni Pompeiust,
Különben ő tör ránk.

ANTONIUS.
        Hol horgonyoz most?

CAESAR.
A misenumi fok körül.

ANTONIUS.
        Erős-e?
A szárazon?

CAESAR.
Erős s folyvást erősbül.
A tengeren pedig korlátlan úr.

ANTONIUS.
Úgy szól a hír. Vajh’ szólhatnék vele!
Most gyorsan el! De míg fegyverre kelnénk,
A tervezett frigyet kell végzenünk.

CAESAR.
Egész örömmel! És meghívlak im,
Megnézni húgomat. Jőj, egyenest
Hozzá vezetlek.

ANTONIUS.
        Téged, Lepidus,
Ne nélkülözzünk.

LEPIDUS.
        Nemes Antonius,
Még a betegség sem tarthat vissza!
(Harsonák, Caesar, Antonius és Lepidus el.)

MECAENAS.
Isten hozott Egyiptomból uram.

ENOBARBUS.
Caesar szive fele, derék Mecaenas!
– Érdemes barátom, Agrippa!

AGRIPPA.
Jó Enobarbus!

MECAENAS.
Okunk van örülni, hogy minden ily jóra fejlett: – Jól mulattatok Egyiptomban?

ENOBARBUS.
Az uram, naphosszanta aludtunk s ivással tettük világossá az éjt.

MECAENAS.
Nyolc vadkan, egészben megsütve, reggelire; s csak tizenkét személynek: – igaz volt ez!

ENOBARBUS.
Ez még csak annyi, mint a légy a sashoz képest. Rengetegebb álmodásaink is voltak, mik méltóbbak az említésre!

MECAENAS.
Az asszony ellenállhatatlan, ha megfelel hírének.

ENOBARBUS.
Első találkozásra elrablá Antonius szivét a Cydnuson.

MECAENAS.
Ott tűnt föl, valóban; vagy tudósítóm fillentett.

ENOBARBUS.
Várj, elbeszélem.
A bárka, melyen ült, láng-trón gyanánt
Égett a vízen, vert-arany tetővel;
Bibor vitorlák illatot leheltek,
Hogy kéjelegve ringatá a szél.
Ezüst lapátok, fuvolák szaván,
Ütemre csapkodák a víztükört,
Hogy az, szerelmi odaengedéssel
Omolt utánok. – Ah, de ő maga!
Minden leírás koldus; ott feküdt
Arany szövettel áttört sátorában,
Szebb mint a Venus-kép, mint a valót
Felülmulá a művész; két felől
Bájos fiúk, mosolygó Cupidók,
Arczgödreikkel; tarka legyezőik
Szelétül, úgy látszék, a finom arcz,
A mint hűsíték egyszersmind hevült,
S viszont!

AGRIPPA.
Bizony boldog Antonius!

ENOBARBUS.
Rabnői, mint megannyi nereid,
Vagy hableány, lesék tekintetét,
Megannyi ékszer bájmozdúlatuk.
Kormányon egy bájos hablányka ült
S a selyem kötélzet e virágfinom
Kezek között, mik gyorsan mozgaták,
Szintúgy dagadt! Látatlan illat-ár
Kábíta minden érzéket körül-be.
A város elébe önté mind a lakóit,
S Antonius trónján magában ült,
A légbe nézve – s mintha még az is
Űrt hagyva tódult volna, látni őt!

AGRIPPA.
Oh bűvös nő!

ENOBARBUS.
        Érkeztekor, fogadni
S meghívni őt, küldött Antonius.
Azt válaszolta: jobb, ha ő jövend,
S vendégül kérte. Udvarias vezérünk,
Kitől soha asszony nem hallott „nem”-et,
Tízszer borotvált képpel ment ebédre;
De ah, szivével fizeté, a mit
Szemével élvezett csak!

AGRIPPA.
        Ritka hölgy!
Caesar kardját is ágyba csalta ő;
Caesar vetett s az asszony aratott.

ENOBARBUS.
Az utczán láttam egyszer járni őt,
Pihegve ment, szólt, s újra pihegett,
De benne tökélylyé vált a gyöngeség is,
S alig lehelve, hatalmat lehelt
Maga körül!

MECAENAS.
S most el kell hagynia
Antoinusnak őt!

ENOBARBUS.
Nem ő, soha!
E nőnek kor nem árt; a megszokás
Örök varázsát nem koptatja el.
Más nő keblén a vágy, ha jóllakott,
Elalszik; itt új vágyra gyúl; mivel
E nőn a rút is oly dicső, hogy a
Pap is megáldja, míg bujálkodik!

MECAENAS.
Ha báj, eszély, erény leköthetik
Antoniust: Octaviában ő
Nagy nyereményt tőn.

AGRIPPA.
        No’s jerünk, urak.
Jó Enobarbus, légy az én vendégem,
Míg itt mulatsz.

ENOBARBUS.
Köszönöm, jó uram! (Mind el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Szoba Caesarnál.

Caesar, Antonius, kettőjök közt Octavia, Kiséret jönnek.

ANTONIUS.
A nagy világ és súlyos tisztem, ah,
Kebledrül olykor elvonand.

OCTAVIA.
        Olyankor
Az isteneknek térdet hajtok és
Könyörgök érted.

ANTONIUS.
Jó éjt, uram! – Ne hidd, Octaviám,
Mit a világ rosszat mond ellenem.
Még nem valék rendben; jövőre majd
Rendesb lesz éltem. Hölgyem, jó’jszakát!
Jó éjt uram!

CAESAR.
Jó éjt.        (Caesar és Octavia elmennek.)
Jós jő.

ANTONIUS.
No, ficzkó! szeretnél Egyiptomban lenni?

JÓS.
Bár soha onnan el ne jöttem volna,
Sem ide te!

ANTONIUS.
S miért? Ha van oka.

JÓS.
Lelkemben érzem, nyelvem nem találja. Siess vissza Afrikába!

ANTONIUS.
        Szólj: a Caesar,
Vagy az én szerencsém lesz-e magasabb?

JÓS.
A Caesaré.
Antonius, ne légy te itt vele!
Őrangyalod, ki rád gondot visel,
Bátor, nemes, páratlanul dicső,
Ha Caesar ott nincs; ám hozzá közel
Félénk lesz angyalod s legyőzetik.
Vess hát elég tért kettőtök közé.

ANTONIUS.
Kétszer ne mondd ezt!

JÓS.
        Egyedül neked,
S neked se többször. Játszhatol vele
Bármit: veszítsz. Szerencsecsillaga,
Bármennyi jel biztasson is, legyőz,
S mellette elhalványult a tied.
Ismétlem: szellemed, mellette, fél;
Nemes, ha távol ő.

ANTONIUS.
Pusztúlj előlem!
Ventidiusnak monddsza, hívaton.        (Jós el.)
Sors, vagy szerencse: igazat beszélt.
A koczka is kedvére gördül, a
Játékban tudományom mitsem ér
Szemben vele; sorsot vonunk: nyerő.
Kakassa, bár esélye semmi mindhez,
Legyőzi az enyémet; fürje is
Mindig le az enyémet! – Afrikába
El, vissza! Bár nyugalmamért kötém e
Frigyet, de üdvöm ott van, keleten!
Ventidius jő.
Ventidius, jer. Parthiába kell
Indulnod; kész a megbizó levél.
Jövel s azonnal vedd át.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Utcza.

Lepidus, Mecaenas és Agrippa jönnek.

LEPIDUS.
Ne fáraszszátok magatok’ tovább.
Siettessétek a vezéreket is!

AGRIPPA.
Csak még egy csókot ád Antonius
Octaviának, – azzal indulunk.

LEPIDUS.
Míg harczruhában, mely fölötte jól
Fog állni nektek, láthatlak viszont:
Isten velük.

MECAENAS.
Ha nem csal számításom:
Előbb leszünk a foknál, mint te.

LEPIDUS.
        Mert
Kurtább az útatok. Czélom szerint,
Útam kerülő, a mi két napot
Veszíttet el.

MECAENAS és AGRIPPA.
Kívánt sikert, uram!

LEPIDUS.
Isten velünk.        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Alexandria. Szoba a palotában.

Cleopatra, Charmian, Iras, Alexas jönnek.

CLEOPATRA.
Egy kis zenét! Oly méla táp szerelmes
Sziveknek a zene.

SZOLGA.
        Hej! a zenét!

        Mardian jő.

CLEOPATRA.
Hagyd el! Jerünk tekézni. Charmian, jer.

CHARMIAN.
Fáj a karom. Játszsz Mardiannal.

CLEOPATRA.
        A
Herélttel annyi, mintha nővel játszanám.
Játszol velem? he?

MARDIAN.
        Úgy a hogy tudok.

CLEOPATRA.
Jó akarat, ha kurtán ütne is ki,
Bocsánatot nyer. – Mégis, azt se! Mást!
Szigonyt elé! jerünk a partra. Míg
Távolrul altató dal hangzik, az
Arany halacskát görbe szigonyommal
Nedves kopótyujánál megfogom,
S kirántva, képzelem mindannyiszor, hogy
Antonius, s kiáltom: megvagy, itt vagy!

CHARMIAN.
Szép volt, mikor fogadtatok vele,
S buvárod horgonyára sós halat
Akaszta s ő örömmel húzta föl.

CLEOPATRA.
Arany idők! Akkor kinevetém
Türelmiből, éjjel meg türelembe
Nevettem vissza őt; reggel pedig
Kilencz előtt ágyába ittam; és
Rá vetve leplemet, palástomat,
Philippii kardját én kötém fel.

Hirnök jő.
        Oh!
Itáliából? – Dugd jó híredet
Fülembe, mely soká ugar vala!

HIRNÖK.
Oh asszonyom –

CLEOPATRA.
        Meghalt Antonius?
Ha ezt hozod: megölted asszonyod’,
Silány rab! ám, ha híreid szerint
Él s jól van: úgy, fogd! itt arany, s a leg-
Kékebb erek, csókold meg e kezet,
Melyet királyok csókoltak – s remegtek,
Míg csókolták.

HIRNÖK.
Először is, ő jól van.

CLEOPATRA.
Ne, több arany még! – Ficzkó, hallod-e,
Mondják: a holtak jól vannak; ha így
Értéd a szót: hah! megolvasztatom
Ez aranyat, s rossz hangú torkodon
Úgy öntetem le!

HIRNÖK.
        Hallgass meg, királynő.

CLEOPATRA.
Jól van; beszéj! De arczod nem mutat jót.
Ha Antonius jól van s szabad: miért a
Jó hírt kürtölni ily zord arcz! Ha nincs jól:
Úgy kéne jönnöd, mint a fúriák,
Kigyóhajakkal és nem férfiképpel!

HIRNÖK.
Kihallgatandsz-e?

CLEOPATRA.
        Kedvem volna, hogy
Megüsselek, mielőtt szólnál. De mondd, hogy
Antonius él, jól van, barátja és
Nem rabja Caesarnak: s arany eső
S gyöngy záporzzék fejedre.

HIRNÖK.
        Asszonyom,
Ő jól van.

CLEOPATRA.
Ez jó.

HIRNÖK.
        S Caesarral barát.

CLEOPATRA.
Derék legény vagy!

HIRNÖK.
        Jobb barátok ők,
Mint valaha.

CLEOPATRA.
Úrrá teszlek!

HIRNÖK.
        De még –

CLEOPATRA.
„De”! gyűlölöm e szót. Lerontja a
Jó kezdetet. Pokolba ezt a „de”-t!
„De” tömlöcz-őr, mely undok szörnyeket
Hurczol magával. Kérlek, öntsd fülembe,
A mit hozál, mind – együtt jót, roszat.
Caesar barátja; jól van; él szabad –
Mondád?

HIRNÖK.
Szabad? nem, ezt nem mondtam, úrnőm.
Octaviához kötve –

CLEOPATRA.
        Mennyiben?

HIRNÖK.
Mint férje.

CLEOPATRA.
        Charmian, nézd, sápadok.

HIRNÖK.
Octaviát elvette, asszonyom.

CLEOPATRA.
Verjen a legundokabb ragály!
        (Megüti.)

HIRNÖK.
Királyné, légy türelmes!

CLEOPATRA
(Ismét megüti).
        Még beszélsz!
El, nyomorult! mert kirúgom szemed’,
Mint egy tekét! s minden hajad’ kitépem;
(Föl s alá rángatja.)
Szegostorral veretlek és csipős
Sós vízbe, lúgba főzetlek!

HIRNÖK.
        Kegyes úrnőm,
Hírűl hozzám csak, de nem én kötém
E házasságot.

CLEOPATRA.
Mondd, hogy nem való,
S egy tartományt adok s dússá teendlek!
A pof, melyet kapál, legyen elég:
Hogy ingereltél, s a mit kérni tudsz,
Mind megadom.

HIRNÖK.
        Megnősült, asszonyom!

CLEOPATRA.
Hitvány! Sokáig éltél! (Tőrt vesz elő.)

HIRNÖK.
        Így futok! –
Hisz, asszonyom, nem én valék oka!        (El.)

CHARMIAN.
Oh térj magadhoz, úrnőm! e fiú
Ártatlan.

CLEOPATRA.
Oh, hány ártatlant lesújt
A menny villáma is! – Sülyedj a Nilbe
Egyiptom! A galamb váljék kígyóvá!
Hívjátok vissz’ a ficzkót. Bár veszett
Vagyok, nem harapok. Hívjátok őt.

CHARMIAN.
Fél visszajőni.

CLEOPATRA.
        Nem bántom, jöhet.
E kéz silány volt, hogy alábbvalót
Ütött magamnál; hisz magam valék
Haragom oka. – Jöszte csak, fiú.
        Hirnök visszajő.
Rossz hírt, legyen való bár, sohse jó
Meghozni. Jó hírt hadd jelentsen egy
Egész sereg nyelv; a rossz önmagát
Jelentse, a mikor lesújt.

HIRNÖK.
Kötelességem’ tevém.

CLEOPATRA.
        Nőül vevé hát?
Már nem gyűlöllek inkább, hogyha még
Ismétled egyszer: hát elvette?

HIRNÖK.
        El.

CLEOPATRA.
Átok reád? Ha! s vissza sem vonod?

HIRNÖK.
Hazudjak-é?

CLEOPATRA.
        Akarnám, hogy hazudj;
Bár fél Egyiptom voln’ elöntve és
Kigyók tanyája! Menj, hordd el magad’!
Volnál oly arczú, mint Narciss, nekem
Csúf volna képed. Megnősült tehát?

HIRNÖK.
Felség, bocsánat.

CLEOPATRA.
        Megnősült?

HIRNÖK.
        Bocsáss meg,
Nem akarálak ingerelni; és
Azért fenyítned, mit magad parancsolsz,
Az nem igazság. – Úgy van, elvevé
Octaviát.

CLEOPATRA.
Oh! bűne téged is
Gazzá teszen, tudtod kívül. Takarodj!
Az árúczikk, mit Rómából hozál,
Számomra drága. Veszszen rajtad és
Rontson meg!        (Hirnök el.)

CHARMIAN.
Csillapodjál, asszonyom.

CLEOPATRA.
Antoniust dicsérve, mennyiszer
Kisebbítém Caesart.

CHARMIAN.
        Valóba’!

CLEOPATRA.
        Most
Lakolok érte. – Vigyetek el innen.
Elájulok. Oh Iras, Charmain!
De semmi. – Jó Alexas, menj utána,
Mondd: fesse le Octaviát neked,
Vonásait, korát, lelkűletét.
Ne hagyd felednie, mily színű haja;
S hozz hírt azonnal. (Alexas el.) hadd veszítsem el!
Ne, Charmian! Ne! Bár Gorgont mutasson
Egy oldalon, – de Mars a másikán.
Alexas azt is hírül hozza, hogy        (Mardiánhoz.)
Milyen magas? Szánj engem, Charmian,
De csak ne szólj. Vezess szobámba el .(Mind el.)

VI. SZÍN.

Misenum közelében

Harsonák. Egyfelől Pompeius, Menas, dobbal s trombitával; másfelől Caesar, Antonius, Lepidus, Enobarbus, Mecaenas, sereggel jönnek.

POMPEIUS.
Most kicserélve túszainkat: itt
Beszélhetünk, míg harczolnánk.

CAESAR.
        Helyes volt
Békés utat kisértenünk. Azért
Küldők írásba’ meg feltételinket
Miket ha jól megfontolál, jelentsd ki:
Ha visszatartják pártos kardodat
S Siciliába visszaküldik-é
E harczos ifjakat, kik itt különben
Egy lábig elvesznek.

POMPEIUS.
        Hallgassatok ki,
Ti hárman, e világ parancsnoki
S nagy istenek sáfári! Nem tudom:
Apám miért maradjon bosszulatlan,
Levén fia s baráti, a midőn
Nagy Julius, Brutust Filippinél
Kisértve, látá, mint harczoltok érte!
S mi indítá a sápadt Cassiust
Összesküvésre? Vagy mért öntözék
Becsűletes Brutus, s a szent szabadság
Több bajnoki vérrel a Capitolt?
Ha nem: hogy egyik ember ne legyen
Több, mint a másik! Im ezért hozok
Hajókat én is, miknek terhitől
A tenger itt nyög, megfenyíteni
A büszke Rómát, hogy hálátlanul bánt
Nemes apámmal.

CAESAR.
        Fontold meg!

ANTONIUS.
        Hajóid,
Jó Pompeius, meg nem rémítenek.
A vizen is megmérközünk veled.
A szárazon meg hogy kifizetünk,
Te is tudod.

POMPEIUS.
A szárazon, tudom,
Apám házából hogy’ kifizetél!
De hisz’! a kakuk maga úgy se’ rak
Fészket! maradj hát benne, míg maradhatsz.

LEPIDUS.
Kérlek, ha tetszik (mert ez messze visz
Czélunktól) arról szólj: miként vevéd
Ajánlatainkat?

CAESAR.
Csak is ez a kérdés.

ANTONIUS.
Nem rábeszélni akarunk; magad
Mérd meg, mit érnek.

CAESAR.
        És hová vezethet:
Ha többre is vágysz.

POMPEIUS.
Ti Siciliát,
Sardiniát igéritek nekem;
Én a kalózokat pusztítsam el;
S Rómába gabnát szállítsak: ha így
Kiegyezünk, kardunk csorbátlan és
Vértünk símán maradnak.

CAESAR, ANTONIUS, LEPIDUS.
Ezt ajánltuk.

POMPEIUS.
Jó. Úgy jövék, hogy elfogadjam ezt; de
Antonius kissé lehangola.
S bár elveszíté értékét a tett,
Ha én beszélem el, tudd meg, midőn
Caesar öcséddel versenygett, anyád
Siciliába jött s mi szivesen
Fogadtuk ott.

ANTONIUS.
Hallottam, Pompeius.
Sokat törődtem, mivel róhatom
E tartozást le!

POMPEIUS.
Addsza kezedet.
– Nem gondolám, hogy itt találkozunk!

ANTONIUS.
Jó ágyat vetnek keleten. – Neked
Köszönhetem, hogy jönnöm kelle, mert
Nyertem vele.

CAESAR.
        Mióta láttalak,
Megváltoztál.

POMPEIUS.
A balsors, nem tudom,
Mit vése arczaimra; kebelembe
Benyulni nem hagyom, hogy szivemet
Rabbá tegye.

LEPIDUS.
üdvözöllek.

POMPEIUS.
        Köszönöm,
Jó Lepidus. – Így hát megegyezünk.
Tennők papirra most a pontokat
S irnók alá.

CAESAR.
Azonnal megtehetjük.

POMPEIUS.
Míg szétmegyünk, vendégeljük meg itt
Egymást; ki kezdje, sorssal döntsük el.

ANTONIUS.
Hadd kezdjem én!

POMPEIUS.
        Nem úgy! sorsot vonunk.
Első legyen, vagy végső, a te pompás
Egyiptomi konyhádé a babér.
Julius Caesar is, hallom, ott hízott meg.

ANTONIUS.
Sokat hallottál –

POMPEIUS.
        Jóra magyaráztam.

ANTONIUS.
S jól adod is elé.

POMPEIUS.
        A mint hallottam.
Hallottam azt is, hogy Apollodorus –

ENOBARBUS.
Ne többet. Az igaz volt.

POMPEIUS.
        Mi?

ENOBARBUS.
        No, hogy
Apollodor egy bizonyos királynét
Paplanba kötve vitt Caesarhoz.

POMPEIUS.
        Ej,
Most ismerek rád. Hogy vagy, jó vitéz?

ENOBARBUS.
Pompásan; úgy látszik, négy lakoma
Van készülőben.

POMPEIUS.
        Kezedet, vitéz!
Sohasem gyűlöltelek, s úgy láttalak
Harczolni, hogy irígylém!

ENOBARBUS.
        Jó uram!
Sohasem szerettelek nagyon; hanem
Dicsértelek, mikor tízannyit tettél,
Mint én felőled mondtam.

POMPEIUS.
        Tartsd meg ez
Őszinteséget. Illik az neked!
Kérlek, hajómra jőjetek be mind;
Tessék, urak!

CAESAR, ANTINUS, LEPIDUS.
Vezess, uram.

POMPEIUS.
        Jerünk.
(Pompeius, Caesar, Antonius, Lepidus, Katonák, Kiséret el.)

MENAS
(félre).
Atyád, Pompeius, ily frigyet sohasem kötött volna. (Fenn.) Uram, találkoztunk valahol?

ENOBARBUS.
Gondolom, a tengeren.

MENAS.
Ott ám.

ENOBARBUS.
Jól tartottad magad’ a tengeren.

MENAS.
Te meg a szárazon.

ENOBARBUS.
Kész vagyok dicsérni, ki engem dicsér.
Ámbár tagadhatatlan, mit a szárazon tevék.

MENAS.
S én a tengeren.

ENOBARBUS.
Igaz, valamit azonban jobb elhallgatnod. Tengeri rabló voltál.

MENAS.
S te szárazi.

ENOBARBUS.
Azt tagadom. Azonban add kezedet, Menas. Ha szemeink rendőrök volnának, két rabló találkozását lephetnék itt meg.

MENAS.
A szem mind igaz, akár milyen a kéz.

ENOBARBUS.
Nem áll; egy szép asszonynak sincs igaz szeme.

MENAS.
Az igaz; mert mind szív-rabló.

ENOBARBUS.
Úgy jöttünk, hogy verekszünk veletek.

MENAS.
Részemről sajnálom, hogy lakomára fordúlt a dolog. Pompeius ma szerencséjét vigadja el.

ENOBARBUS.
No, hisz úgy nem is sirja vissza soha!

MENAS.
Te mondád, uram. – Nem hittük, hogy Marcus Antonius itt legyen; kérlek, elvette Cleopatrát?

ENOBARBUS.
Caesar hugát Octaviának hivják.

MENAS.
Az igaz. A Cajus Marcellus neje volt.

ENOBARBUS.
Most pedig a Marcus Antoniusé.

MENAS.
Mit mondasz?

ENOBARBUS.
Úgy van.

MENAS.
Ezzel Caesar s ő örökre össze vannak kötve.

ENOBARBUS.
Ha jósolnom kellene e frigyről, nem azt jósolnám.

MENAS.
Lehet, hogy az érdeknek több része van e házasságban, mint az illetők szerelmének.

ENOBARBUS.
Azt hiszem. S meglásd, a mi barátságunk egybetartó kötelének látszik, az lesz’ épen megfojtója. Octavia kegyes, hideg, csöndes kedélyű nő.

MENAS.
Ki ne kivánná ilyennek nejét?

ENOBARBUS.
Ki maga sem olyan: mint Antonius. Visszatér egyiptomi lakmájához; akkor Octavia sohajai tüzet szítanak Caesarban; s mint előtt is mondám, a mi barátságunk kapcsa, lesz elszakadásunk első okává. Antonius ott keres szerelmet, a hol talál; itt csak érdeket vett nőül.

MENAS.
Meglehet. – De nem mennénk a hajóra,
Szeretnék egy poharat üritni rád.

ENOBARBUS.
Állok elébe. Egyiptomban jól begyakoroltuk torkunkat.

MENAS.
Menjünk hát        (Elmennek).

VII. SZÍN.

Pompeius hajóján; Misenum mellett

Zene. Szolgák terítenek.

1. SZOLGA.
Mindjárt jönnek. Kettő vagy három már is gyöngén áll a lábán; a legkisebb szél elfújná.

2. SZOLGA.
Lepidus már olyan, mint a pipacs.

1. SZOLGA.
Hiszen valamennyiért neki kellett inni.

2. SZOLGA.
Mihelyt egyik a másiknak valami gyöngéjét érinti, felkiált: „Hagyjuk azt!” Azokat kibékélteti egymással, magát a pohárral.

1. SZOLGA.
Annál nagyobb meghasonlásban van öntudatával.

2. SZOLGA.
Így jár, a ki nagy urakkal eszik cseresznyét egy tálból. Jobb egy nádszál, mely semmit se használ, mint a csatabárd, ha nem birok vele.

1. SZOLGA.
Nagyra hivatva lenni, minek meg nem felelhetünk, csak olyan, mint üres gödör a szem helyén, a mi éktelenül eltorzítja az arczot.
Harsonák. Caesar, Antonius, Lepidus, Pompeius, Agrippa, Mecaenas, Enobarbus, Menas, Tisztek, Kiséret jönnek.

ANTONIUS.
Úgy tesznek: a piramis lépcsein
Mérik meg a folyót: s ha mély, közép,
Avagy sekély, tudják, hogy a szerint lesz
Bőség, vagy éh. Minél magasb a Nil,
Árjában, annál jobb; és ha leszál,
Csak vetni kell az iszapos határba
S dús aratást ad.

LEPIDUS.
Mondják, különös
Kigyókat is találni ott.

ANTONIUS.
        Igen.

LEPIDUS.
S kigyóitokat csak napotok heve költi ki iszapotokból? S krokodilusaitokat is?

ANTONIUS.
Biz úgy.

POMPEIUS.
Üljünk le – Bort még! – Egészségedért,
Jó Lepidus!

LEPIDUS.
Nem vagyok oly jól, mint kellene, de azért állok elébe.

ENOBARBUS.
(félre). Míg el nem alszol; akkor meg lefekszel!

LEPIDUS.
Valóban, úgy mondják, azok a Ptolemaeus pyramisai remekek. Tréfa nélkül, hallottam.

MENAS
(halkan).
Pompeius, egy szót –

POMPEIUS
(szintúgy)        Súgd fülembe. Mi az?

MENAS
(szintúgy).
Kelj föl vezér s kérlek kövess, csupán
Egy szóra.

POMPEIUS
(szintúgy).
Várj, azonnal. – E pohárt Lepidusért!

LEPIDUS.
Miféle szerzet az a krokodil?

ANTONIUS.
Egészen saját alkotással bír. Épen olyan vastag, a milyen. Magassága akkora, mekkora. Saját érzékeit használja; önnön táplálékával él, s ha alkatrészei föloszlanak, más lény lesz belőle.

LEPIDUS.
Milyen szinű?

ANTONIUS.
Sajátságos szine van.

LEPIDUS.
Különös féreg lehet.

ANTONIUS.
Az ám. És könyei nedvesek.

CAESAR.
Vajon megelégszik-é e leírással?

ANTONIUS.
Nagyon követelőnek kéne lennie, ha nem, a Pompeius által rá köszöntött poharak után!

POMPEIUS.
(Menashoz halkan.)
Hallgass; akaszszanak fel! Ilyet, itt
Beszélni! Menj, menj! – Hol van serlegem?

MENAS.
(szintúgy).
Ha jó szolgálataim méltók reá:
Hallgass ki. – Jőj.

POMPEIUS.
(szintúgy).
Őrült vagy. – No’s, mi baj?
        (Félre vonúlnak.)

MENAS.
Mindig híven szolgáltam ügyedet.

POMPEIUS.
Hívem valál. No’s aztán? – Ej, urak!
Vígan.

ANTONIUS.
Vigyázz ez ingoványon, el ne
Sülyedj, jó Lepidus.

MENAS.
        Akarsz egész
Világnak ura lenni?

POMPEIUS.
        Mit beszélsz?

MENAS.
Akarsz a világ ura lenni? – No’s?

POMPEIUS.
Hogyan lehetnék?

MENAS.
        Megvan, csak akard.
habár szegénynek vélsz is, én vagyok,
Ki egy világot adhatok neked.

POMPEIUS.
Részeg vagy-é?

MENAS.
        Nem, Pompeius, magam’
Megtartóztattam a pohártul én.
Ha mersz: te lészsz a földnek istene;
S mit ég határol, tenger tart, tied
Mind, csak akarnod kell.

POMPEIUS.
        Mondd, mely úton?

MENAS.
E három úr, e fő-vetélkedők,
Hajódon ülnek. Szólj, s horgonyt szedek;
A sík tengerre érve, torkukat
Messük, s tied minden!

POMPEIUS.
        Meg kell vala
Ezt tenned és nem szólanod. Ha én
Teszem: czudarság. Tetted volna te:
Csak jó szolgálat. Nálam, tudd meg azt,
Nem a haszonra néz a becsület,
De megfordítva. Mért árulta szád
A tettet el? Ha tudtomon kivűl
Tevéd: utóbb helyeslém, míg így
Kárhoztatom. – Felejtsd el és igyál!

MENAS
(félre).
Így nem kisérem bágyadt csillagod’
Tovább. Ki elszalasztja, mit keresve, föllelt:
Meg nem találja többé.

POMPEIUS.
        Lepidusra
E serleget!

ANTONIUS.
Vigyétek partra őt. –
Állok helyette, Pompeius.

ENOBARBUS.
Ezt rád köszöntöm, Menas!

MENAS.
        Tartson isten!
Jó Enobarbus!

POMPEIUS.
Szinig a pohárt!
        (Lepidust egy szolga kiviszi.)

ENOBARBUS
(rá mutat).
Ez ám erős legény!

MENAS.
        Miért?

ENOBARBUS.
        A föld
Egy harmadát elbirja vállain.

MENAS.
E harmad ittas hát. Bár lenne mind,
S fordúlna föl.

ENOBARBUS.
Igyál s forogj te is.

MENAS.
Jer!

POMPEIUS.
Ez nem egyiptomi lakoma!

ANTONIUS.
Nem is sok hijja! Üssük össze, hó!
Ezt Caesarért!

CAESAR.
        Bízvást elengedem.
Nagy munka ez: agyam’ folyvást mosom,
S mind szennyesebb.

ANTONIUS.
        Ej! engedj az időnek!

CAESAR.
Parancsolj néki – s ott leszek! Szivesben,
Mint ennyit inni egyen, böjtölök
Négy nap.

ENOBARBUS.
Dicső vezér! eljárjunk-e
Bacchus-táncunkat itt, e lakoma
Díszére?

POMPEIUS.
Járd el, kérlek, jó vitéz!

ANTONIUS.
Fogjunk kezet hát, körbe mind, a míg
A bor hatalma édes és szelid
Lethébe nem merít!

ENOBARBUS.
        Fogjunk kezet!
Fülünket ostromolja riadó
Zene. Én elhelyezlek; e fiú
Dalolni fog; s a végsort minden ember,
A hogy csak birja, úgy kiáltsa rá.
        (Zene. Enobarbus a kört rendezi.)
DAL
Jöszte, vastag borkirály,
Pisla Bacchus, ide állj!
Bút, gondot a bor elnyelend,
Fejünkön a venyíge leng;
Igyunk, míg a világ kereng!

MIND.
Igyunk, míg a világ kereng!

CAESAR.
Mi kell több? – Jó éjt Pompeius!
        (Antoniushoz) Baráton,
Hadd vigyelek magammal; a komoly
Ügyek nem szivelik e léhaságot.
Jerünk, urak! – Már égnek arczaink.
Hős Enobarbus is gyöngébb a bornál.
Nyelvem töri a szót; e bősz tivornya
Kivett magunkból! Mit mondjak tovább?
Jó éjt! – Derék Antonius, add kezed’!

POMPEIUS.
Meglátom majd, mit tudtok szárazon!

ANTONIUS.
No, majd! – Kezed’, uram!

POMPEIUS.
        Antonius!
Apámnak háza kezeden! – De mit?
Barátokká levénk! – Le a naszádba.

ENOBARBUS.
Vigyázzatok, hogy el ne csúszszatok.
        (Popeius, Caesar, Antonius, Kiséret el.)
Én nem szállok ki, Menas!

MENAS.
        Jőj az én
hajószobámba! Rajta, még zenét.
A húr sikoltson! Dob peregjen!
Eh, Hadd hallja Neptun, mint veszünk bucsút
Mi e nagyoktól! Akaszszák fel őket!

ENOBARBUS.
Hó! Rajta! – Itt a sapkám! –

MENAS.
        Jer, vitéz, jer!
        (Mind el.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Tér Syriában.

Ventidius, mint győző, vele Silius és más római Tisztek és Katonaság. Előttök az elesett Pacorus holttestét viszik.

VENTIDIUS.
Leverve vagy most, nyilas Parthia!
S Crassus halálát megboszulnom, im
A sors megadta. – A királyfi testét
Vigyétek a had-él előtt. – Orodes!
Pacorusod fizet meg im, nekünk
Marcus Crassusért!

SILIUS.
        Nemes Ventidius!
Míg kardvasad parthus vértől meleg:
Űzd a futókat, által Médián,
Mesopotámián, s valahová
Szétszórva futnak. Így ültet vezérünk,
Antonius majd diadalszekérre
S övez babérral.

VENTIDIUS.
        Oh Silius, Silius!
Elég, a mit tevék. Jegyezd meg ezt:
Nem jó, alárendeltnek, fényleni;
Jobb tétlen ülni, mint fölötte nagy
hírt nyerni tetteinkkel, főnökünk
Ha nincs jelen. Caesar s Antonius
Szolgáik által többet nyertenek,
Mint ön-személyök által; Sossius
(Ki itt előttem alvezére volt)
Kegyet veszíte, csak mert hirtelen
Nevét a hír magasra emelé.
Ki harczba’ többet tesz, mint a vezér,
Az a vezér vezére lesz; s a dicsvágy
– E hős-erény – könnyebben tűri el
A veszteséget, mint oly diadalt,
Mely rá homályt vet. Tennék többet is
Antonius javára, ám ez őt
Csak sértené; s e sértődésbe veszne,
A mit tevék is.

SILIUS.
        Benned, Ventidius,
megvan az, a mi nélkül a vitéz
És kardja közt alig tehetni választ.
– Irsz-é Antoniusnak?

VENTIDIUS.
        Megjelentem
Nagy tisztelettel azt, a mit neve,
E bűvös harcz-jelszó alatt tevénk;
Mint űzte a győzetlen parthusok
Lovasait zászlója s jól fizetett
Zsoldos hada.

SILIUS.
        Hol most Antonius?

VENTIDIUS.
Athénba készült; s oly sietve, mint csak
A had s a zsákmány terhe engedi.
Hozzá megyünk mi is. Előre hát!
(Mind el.)

II. SZÍN.

Róma. Előszoba Caesar házában.

Agrippa és Enobarbus találkoznak.

AGRIPPA.
Mit? Elmentek?

ENOBARBUS.
        Végeztek Pompeiussal.
Az elment. Hárman most írják alá
Az egyezést. Octavia sír, hogy itt
Kell hagyni Rómát; Caesar szomorú;
És Lepidus, a lakoma óta, mint
Menas beszéli, sárgaságba’ van.

AGRIPPA.
A drága Lepidus!

ENOBARBUS.
Nemes kedély! Caesart mint szereti!

AGRIPPA.
Hát mind imádja Marcus Antoniust!

ENOBARBUS.
Caesar –? Jupiter az emberek között!

AGRIPPA.
S Antonius? Jupiter istene!

ENOBARBUS.
Caesart említed? – Oh, páratlan ő!

AGRIPPA.
És oh Antonius! Oh phoenix madár!

ENOBARBUS.
Caesart dicsérnéd? Mondd: – Caesar! s elég.

AGRIPPA.
Biz, eleget dicsérte mind a kettőt!

ENOBARBUS.
Caesart szereti jobban; – szereti Antoniust is!
Szív, nyelv, ecset, diák, lant, költemény nem
Érez, beszél, fest, ír, dalol, rímel több
Szépet: mint ő Antoniusra. De
Caesart nevezd csak; – s térdre, térdre, és
Imádd!

AGRIPPA.
Szereti mindkettőt.

ENOBARBUS.
        Azok
A szárnyak, ő meg a bogár! (Harsona.)
        Ha! – Úgy.
Ez lóra int! isten veled, derék
Agrippa.

AGRIPPA.
Jó szerencsét, jó vitéz!
Caesar, Antonius, Octavia jönnek.

ANTONIUS.
Ne jőj tovább, uram!

CAESAR.
        Jobbik felem’
Viszed magaddal. Benne engemet
Becsülj meg. – Oly nő légy, hugom, minőt
Várok belőled, mire mindenem’
Rátenni merném, hogy leendsz! – Nemes
Antoniusom, ne hagyd, hogy ez erősség,
Mit egybefoglalóul állítánk
Szíveink közé, még egykor ék legyen,
Mely szétfeszítse őket. Akkor egymást
Nélkűle jobb szeretnők, mint ha így
Őt nem szeretjük mindketten.

ANTONIUS.
        Ne sérts.
Gyanúddal.

CAESAR.
Elvégeztem.

ANTONIUS.
        Nem találandsz,
Légy bármi kényes, legkisebb okot
Ily félelemre! Ég legyen veled,
S fordítsa hozzád minden római
Szivét! vegyünk búcsút!

CAESAR.
        Isten veled,
Te drága húg! kedvezzenek neked
Az elemek s vidáman tartsanak.
isten veled!

OCTAVIA.
Nemes bátyám!

ANTONIUS.
        Szemében
April mosolyog: a szerelem tavasza;
S ez itt a halk eső, melytől virúl!
Élj boldogúl.

OCTAVIA.
Uram, vigyázz férjem házára; – és –

CAESAR.
Mit még, Octaviám?

OCTAVIA.
        Várj, megsúgom.

ANTONIUS.
Szivére nyelve mitse hajt; a szív
Se bír a nyelvvel; gyönge hattyu-pelyh,
Mely legmagasb dagály fölött megáll
És egy felé se mozdul.

ENOBARBUS
(Agrippához).
Sirna Caesar?

AGRIPPA.
Szeme borus.

ENOBARBUS.
        Hozzá nem illenék
Az jobban, mint ló homlokára hold.

AGRIPPA.
Antonius Caesar halálakor
Majd bőgve sírt; de sőt Brutus fölött,
Hogy halva lelte, sírt Philippinél!

ENOBARBUS.
A nátha kínzá akkor-évben őt
Mit szivesen tett: azt siratta volna?
Hidd, majd ha engem sírni látsz.

CAESAR.
        Ne félj,
Octaviám! fogsz rólam hallani!
Távol s idő eszemből el nem űz!

ANTONIUS.
Jerünk vetélyre: melyikünk szerelme
Erősb. Így, átölellek! – Most már elbocsátlak,
S az istenekre bízlak.

CAESAR.
        Éljetek
Hát boldogúl!

LEPIDUS.
Egész csillag-sereg
Hintsen világot szép utadra!

CAESAR.
        Isten
Veled! Isten veled!        (Megcsókolja Octaviát.)

ANTONIUS.
        Isten veled! (Harsonák. Mind el.)

III. SZÍN.

Alexandria. Szoba a palotában.

Cleopartra, Charmian, Iras, Alexas jönnek.

CLEOPATRA.
Hol az a ficzkó?

ALEXAS.
        Fél bejönni még.

CLEOPATRA.
Eredj, Eredj. – Idébb, fiú.
        Hirnök jő.

ALEXAS.
Felség, Herodes, a zsidó király
Se’ mer szemedbe nézni, ha haragszol.

CLEOPATRA.
Vágynám a Herodes fejére; ámde,
Ha nincs Antonius, ki szerzi meg?
Idébb te, hé!

HIRNÖK.
Felséges asszonyom!

CLEOPATRA.
Octaviát láttad?

HIRNÖK.
        Igen, asszonyom.

CLEOPATRA.
        Hol?

HIRNÖK.
Láttam őt Rómában, szemtől szembe,
Fivére és Antonius között.

CLEOPATRA.
Hallád-e szólni? Éles hangu-e?

HIRNÖK.
Hallottam, asszonyom; mély hagja van.

CLEOPATRA.
Nem megnyerő. Nem fogja így soká
Szeretni.

CHARMIAN.
Ah, szeretni! az lehetlen!

CLEOPATRA.
Én is hiszem. – Mélyhangú és pulya!
– S járása méltóságos-e? – Beszélj,
Ha méltóságot láttál valaha!

HIRNÖK.
Csoszog; s ha jár vagy helytt áll, szinte egy
Lélektelen test; jobban kőszobor,
Mint eleven.

CLEOPATRA.
Való, a mit beszélsz?

HIRNÖK.
Hanemha nincs szemem.

CHARMIAN.
        Talán egész
Egyiptomunkban háromé se jobb!

CLEOPATRA.
Valóba’ látom, műértő. Tehát
Nincs benne semmi! E fiú elég
Értelmes!

CHARMIAN.
Úgy látszik, izlése van.

CLEOPATRA.
Vess hozzá, kérlek, mily korú lehet?

HIRNÖK.
Már özvegy volt.

CLEOPATRA.
Özvegy? Halld, Charmian.

HIRNÖK.
Úgy gondolom, harmincz éves lehet.

CLEOPATRA.
Minő az arcza? hosszúkás? kerek?

HIRNÖK.
Túlságosan kerek.

CLEOPATRA.
        Az olyan arc
Együgyüség jele. S mily színű a
Haja?

HIRNÖK.
Sötét; s oly törpe homloku,
Mint csak kivánni kell!

CLEOPATRA.
        Ne! itt arany!
Előbbi haragom feledd. Megint
Használni foglak; visszaküldelek.
Alkalmas ember vagy; menj s készen állj.
A levelek készülnek.        (Hirnök el.)

CHARMIAN.
Ügyes ember.

CLEOPATRA.
Valóban az! Bánom, hogy oly igen
Megkínozám. Szerinte, úgy hiszem,
Nem különös teremtés ez a nő.

CHARMIAN.
Bizony nem, úrnőm!

CLEOPATRA.
Ez ember láta méltóságot, és
Itélhet arról.

CHARMIAN.
Látott-é? A kell még!
Szolgálatodban állt!

CLEOPATRA.
        Még valamit
Kell tőle kérdenem, jó Charmian.
De semmi! Menj s vezesd szobámba őt;
Ott írok! – Minden jóra forduland.
Remélem.

CHARMIAN.
Úrnőm, én kezeskedem! (Mind el.)

IV. SZÍN.

Athene. Szoba Antonius házában.

Antonius, Octavia jönnek.

ANTONIUS.
Nem, nem csak ez, Octaviám! Hisz ezt,
S ezernyi ilyet megbocsátanék.
De új hadat vitt Pompeiusra; Vég-
Rendelkezést tett, s azt fölolvasá
A nép előtt;
Hetykén beszélt felőlem; s a mikor
Dicsérni kényszerült is: hidegen
S lazán tevé azt, kis-mérték szerint,
Jó alkalmat meg nem ragadva, csak
Félvállrul.

OCTAVIA.
Oh uram, mindent ne higyj el,
Vagy elhivén, se vedd sérelmesen.
Boldogtalanabb nő, ha szétszakadtok,
Nálam sohsem volt: kettő közt, könyörgve
Mindegyikért.
Az isteneknél gúny leend imám,
Ha kérem: „oh védjétek férjemet!”
Meg, ezt lerontva, így imádkozom:
„Segítsetek bátyámnak!” Nyerjen a férj,
A bátya nyerjen, mindenkép jaj az
Imádkozónak. És a két veszély közt
Nincsen középút!

ANTONIUS.
        Szép Octáviám!
Hő részvevésed’ azon félnek add,
Mely arra méltó. Ha becsűletem
Vész: enmagam’ vesztém el; ne legyek
Inkább tied, mint így kifosztva! Mégis,
A mint óhajtád, lépj kettőnk közé.
Én hölgyem, addig harczot készítek,
S bátyádra vészt! Siess; a mit kivántál,
Most megtehetd.

OCTAVIA.
        Oh férjem, köszönöm!
Engem, gyöngét, tesz a hatalmas ég
Békitővé köztetek. Kettőtök
Közt harcz? Ketté hasadna a világ,
S holtakkal töltenék be tág ürét!

ANTONIUS.
Ha meglátod: ki kezdte a viszályt,
Csak azt hibáztasd. Bűnünk nem lehet
Olyan egyenlő, hogy szerelmed is
Egykép oszoljon kettőnk közt. – Siess!
Válaszd, kedved szerint, kiséreted’;
És ne kimélj költséget.        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Ugyanott. Más szoba

Enobarbus és Eros találkoznak.

ENOBARBUS.
Mi ujság, Eros barátom?

EROS.
Furcsa hirek szállingóznak, uram.

ENOBARBUS.
Micsodák?

EROS.
Caesar és Lepidus megtámadták Pompeiust.

ENOBARBUS.
Ez régi dolog. Mire mentek?

EROS.
Caesar, miután fölhasználta őt Pompeius ellen, most minden hatalomból kitagadja; nem ad neki részt a hadjárat dicsőségében. Még ez nem elég: azzal vádolja, hogy Pompeiussal azelőtt levelezésben állt; saját vádjára be is csípeti; s így szegény harmadrészesnek már lejárt; míg a halál meg nem tágítja börtönét.

ENOBARBUS.
Így hát, világ, két állkapcsod maradt,
S bár vesd elébök mindened’, hamar
Megőrlik egymást is! – Hol Antonius?

EROS.
A kertbe’, sétál, így ni – a füvet
Rugdalja és mond: Lepidus! Bolond!
És szidja tisztjét, a ki Pompejust
Megölte.

ENOBARBUS.
Készen áll hajóhadunk?

EROS.
Itáliába, Caesar ellen. – Úgy!
Urunk hivat. Későbbre kell vala
E híreket halasztanom!

ENOBARBUS.
        Úgy is
Mindegy! de lássuk. Vigy Antoniushoz.

EROS.
Jer.        (Elmennek.)

VI. SZÍN.

Róma. Szoba Caesar házában.

Caesar, Agrippa, Mecaenas jönnek.

CAESAR.
Ezt Róma daczára tette; s többet is.
Alexandriában, így írják nekem,
A piaczon ezüstös emelvényen,
Ő s Cleopatra arany széken ültek
A nép előtt; lábuknál Caesarion,
Kit atyánk fiának mondanak, s a több
Bitang, bujálkodásuk fajzati.
Ott ő Egyiptom trónjához adá
Korlátlan birtokúl e nőnek alsó
Syriát és Cyprust, Lydiát.

MECAENAS.
        S imezt
Nyilván tevé?

CAESAR.
        A játék nyilt terén!
Sőt királyok királyinak nevezte
Fiait. Sándornak adta Médiát,
Meg Parthiát, Arméniát.
Ptolemaeusnak Syriát, Ciliciát,
S Phoeniciát. Az asszony e napon
Mint Izis istennő öltözködék,
Mit többször is tett, hallom.

MECAENAS.
        Tudja meg
Ezt Róma!

AGRIPPA.
Sértve már is gőgje által,
Egészen hadd forduljon ellene!

CAESAR.
A nép tisztába’ van! S még ő mer, im,
Vádolni mást!

AGRIPPA.
Kit?

CAESAR.
        Caesart; hogy midőn
Pompeiustól Siciliát elvevők,
Nem adtuk néki a sziget felét;
Meg, hogy nehány hajóját vissza nem
Küldők; haragszik még, hogy Lepidust
Hármunk közül kitettem s javait
Lefoglalám.

AGRIPPA.
Felelni kell ezekre!

CAESAR.
Már megtevém. Úton van hírnököm.
Megírtam: Lepidus minő kegyetlen
Lőn, hatalmával mint élt vissza; hogy
Megérdemelte sorsát. Részt adok,
A mit foglaltam, abból; csakhogy ő is
Arméniából s minden hódított
Országiból megosztozzék velem.

MECAENAS.
Ő soha erre rá nem áll.

CAESAR.
Úgy én sem arra, a mit ő kiván.
Octavia, Kisérettel jő.

OCTAVIA.
Üdv, Caesar és uram! Üdv, drága Caesar!

CAESAR.
Hogy eltaszítva, így kell látnalak!

OCTAVIA.
Nem, eltaszítva nem vagyok, ne mondd!

CAESAR.
Nem lopva jösz-e? – Oh, nem úgy jövél,
Mint Caesar húga! Antonius nejét
Egy tábor illetné előfutárul,
És közeledtét lovak nyerítése
Jelentené előre; emberek az
Útszéli fákon, égve epedő
Kiváncsiságtól, sőt a pornak is
Az égre kéne fölverődnie
Kiséreted nyomán. De úgy jövél
Rómába, mint vásárra induló
Paraszt leány; üdvözletünket is
Kijátszva, s ah, ki üdvözölve nincs,
Gyakran szeretve sincs! Elődbe kellett
Voln’ mennünk szárazon, vizen, s akár
Merről jövél: riadva köszöntenünk!

OCTAVIA.
Oh jó uram!
Nem kényszerítve jöttem így, hanem
Jó szántomból. Uram Antonius,
Hallván, hogy harczra készülsz, vélem is
Közlé a gyászhírt. Kértem őt, bocsásson
Haza.

CAESAR.
S megadta könnyen; hisz ez őt
Vágyával összehozza!

OCTAVIA.
        Ne mondd, uram!

CAESAR.
Szemmel kisérem őt; a szél nekem
Hírt hoz felőle. Hol van ő?

OCTAVIA.
        Uram
Athénbe ment.

CAESAR.
        Szegény hugom, csalódol!
Őt Cleopatra csalta el; hatalmát
E nő kezébe adta; s most a föld
Királyait fegyverzik ellenünk.
Bocchus velök tart, Lybia királya,
Archelaus, a Cappadociáé,
S Philadelphos, a paphlagón; a thrák
Adallas, az arab Malchus, s Heródes
Zsidó király; Pontus királya is;
Meg Mithridates, a comagenci;
S Polemon és Amintas, lycaoni
És méd királyok; s még egy hosszu sor!

OCTAVIA.
Oh jaj nekem! ki két gyülölködő
Kedves között osztám meg szívemet!

CAESAR.
Légy üdvöz itt. Csak leveled miatt
Késett megindulásunk, míg kitűnt,
Hogy csalva vagy s mi fenyegetve. Most
Nyugodj’ meg; és ne bántson e nehéz
Idő viszálya, mely nyugtodra tört;
De hagyd kimért útján a végzetet,
S ne panaszold! – Üdvözlek újolag,
Legkedvesebbem! – Oh, méltatlanabból
Bántak veled, mint elgondolható;
De a nagy istenek a bosszuállást
Reám bízák s barátaidra. Légy
Nyugodt! s megint s ezerszer üdvözölve!

AGRIPPA.
isten hozott!

MECAENAS.
        Nemes hölgy, üdvözöllek!
Rómába’ minden szív szán és szeret!
Csak a gyalázatos bujálkodó
Antonius taszít el, birodalmát
Kéjhölgyre bízva, a ki ellenünk
Ingerli azt.

OCTAVIA.
Való ez, oh uram?

CAESAR.
Kétségtelen! De tűrelem, hugom!
Még egyszer üdvözöllek, édesem!        (Mind el.)

VII. SZÍN.

Antonius tábora Actiumnál.

Cleopatra, Enobarbus jönnek.

CLEOPATRA.
Ezt nem felejtem el, biztos lehetsz.

ENOBARBUS.
Miért, miért, miért?

CLEOPATRA.
        Te ellenezted
E hadba jönnöm, mondva, hogy nem illik.

ENOBARBUS.
S hát illik? illik?

CLEOPATRA.
        S mért ne illenék?
Hisz ellenünk izented e hadat!

ENOBARBUS
(félre).
Jó, mondhatnám: ha mént s kanczát együtt
Fognak be, ott a mén felesleges;
A kancza elbir lovat és lovast.

CLEOPATRA.
No hát mit ümmögsz?

ENOBARBUS.
        Ittléted zavarja
Antoniust; szívét, agyát, idejét
Rád veszti, mit mind nélkülözni most
Merő veszély! Már is könnyelmünek
Hírlik; s azt mondja Róma: e hadat
Photinus, egy herélt, és asszonyid
Intézik!

CLEOPATRA.
Veszszen el Rómátok! és
Száradjon el vádlóink nyelve! A
Mienk e had, s én, országom feje,
Mint férfi állok élén. Szót se többé,
Mert vissza úgy se tartasz.

ENOBARBUS.
        Hallgatok.
Az imperátor!
Antonius, Canidius jönnek.

ANTONIUS.
Hát nem meglepő,
Canidius, mily gyorsan vágta át
Tarentum és Brundusium felől a
Jón tengeren, s vevé be Torynet?
– Hallottad, édes?

CLEOPATRA.
        Abban meglepő
A gyorsaság, ki rendesen hanyag.

ANTONIUS.
Jó vád a hanyagokra! Illenék
A legvitézebb férfihoz! – Canidius,
Tengerre szállunk!

CLEOPATRA.
        A tengerre hát!

CANIDIUS.
S miért, vezérem?

ANTONIUS.
        Mert tengerre hítt ki.

ENOBARBUS.
Te is kihivtad volt párbajra őt.

CANIDIUS.
S Pharsaliához ütközetre is,
Hol Caesar küzde Pompeiussal; – ő,
Előnye nem levén, elútasítá.
Tégy úgy te is.

ENOBARBUS.
Hajós erőd csekély;
Hajósaid hajcsárok, aratók,
És rögtönözve toborzott csőcselék;
A Caesar serge mind olyakbul áll,
Kik Pompeiust legyőzték.
Hajói könnyűk, a tied nehéz mind.
Nem válna szégyenedre: tengeren
Csatát kerülnöd, szárazon levén
Készülve.

ANTONIUS.
Tengeren, csak tengeren!

ENOBARBUS.
Dicső uram, magad fecsérled el
A szárazon nyert hősi híredet,
Megosztva serged’, melynek jobb fele
Edzett gyalogság; tétlenül hagyod
Bámult vezéri képességedet;
S az útat, mely biztos sikert igér,
Megvetve, vak sors koczkájára bízod
Minden szerencséd’.

ANTONIUS.
        Vizen harczolok.

CLEOPATRA.
Hatvan hajóm van; Caesaré se jobb!

ANTONIUS.
Elégetem hajóim feleslegét,
S a többit katonával rakva meg,
Az actiumi foknál megverem
Caesart. ha ott nem, lesz idő reá.
Hirnök jő.
A szárazon. – Mi dolog?

HIRNÖK.
        Már világos;
A hír valósult; Caesar megvevé
Torynet.

ANTONIUS.
Ott van ő, személyesen?
Lehetlen! Csoda már, hogy serege ott!
Canidius, te a tizenkilencz
Legióval és a tizenkét ezer
Lovassal itt maradsz. – Mi, Thetisem,
Katona jő.
El a hajókra! – No’s derék vitéz?

KATONA.
Oh fővezér, ne szállj tengerre ki!
Ne bizz’ a torha fában! – Nem hiszesz
E kardnak? e sebeknek? Hadd legyen
Buvár egyipti és phoenici nép;
Mi szárazon tanúltunk állni és
Harczolni, győzni.

ANTONIUS.
        Jól van, jól. – Jerünk!
(Antonius, Cleopatra, Enobarbus el.)

KATONA.
Hitemre! igazam van, azt hiszem.

CANIDIUS.
Az, jó vitéz; de itt nem dönt az e
Tervben. Vezérünk is vezetve van,
S mi nőszeszély szolgái!

KATONA.
        Szárazon
Alattad áll gyalog s lovas had, úgy-e?

CANIDIUS.
Marcus Octavius, Marcus Justeius,
Publicola s Caelius tengerre szállnak.
A többi itt marad. Caesar hihetlen
Gyorsan halad.

KATONA.
        Míg otthon ült, hadát
Oly titkon és szaggatva küldte szét, hogy
Kijátsza minden kémkedést.

CANIDIUS.
        Tudod, ki
Az alvezére?

KATONA.
Hallom, Taurus.

CANIDIUS.
Azt ismerem.
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Az impertator Canidiust hivatja.

CANIDIUS.
Hírrel vajúdik az idő, egy-egy
Újat szül minden pillanat.        (Mind el.).

VIII. SZÍN.

Actiumi tér.

Caesar, Taurus, Tisztek s Mások jönnek.

CAESAR.
Taurus!

TAURUS.
        Uram.

CAESAR.
        A szárazon ne küzdj.
Összébb szorúlj, s ne szállj csatára, míg
A tengeren nem végzek. Át ne hágd
Parancsom’. Egy koczkán van a siker!
(Mind el.) Antonius, Enobarbus jönnek.

ANTONIUS.
Hadunk e dombra dőljön, szemben a
Caesar hadával. Onnan kivehetjük
hajói számát s úgy intézkedünk.        (Elmennek.)
Canidius a szín felén, szárazi sergével átvonúl. Taurus a másikon. Elmenetelök után tengeri ütközet zaja hallatszik. – Csatazaj. – Enobarbus visszajő.

ENOBARBUS.
Szégyen! gyalázat! Nem nézem tovább!
Vezér-hajónk, a büszke Antoniad,
A többi hatvannal megfordul és fut!
Szemem kiég!
Scarus jő.

SCARUS.
        Oh istenek, istennők!
Olymp egész zsinatja!

ENOBARBUS.
        No’s mi baj?

SCARUS.
Oda van a világ jobbik fele,
S csak léhaságból! Elcsókoltuk az
Országokat!

ENOBARBUS.
Hogy áll azt ütközet?

SCARUS.
Részünkre, mint halálos döghalál!
E rossz egyipti kancza – veszne meg! –
Mikor a harcz felén, mint két iker
Áll a szerencse, tán még a mienk
Nagyobb – a bőgöly csipte-é, mikép a
Tehént, nyáron – fölvonja a vitorlát,
S fut!

ENOBARBUS.
Láttam és égette a szemem’!
Nem nézhetém.

SCARUS.
        Utána Antonius is,
Bűvészetének áldozatja, mint
Bolond gunár, azonnal szárnyra kelt,
S ott hagyva a csatát, nyomába szállt.
Nem értem ily gyalázatot soha.
Tapasztalás, becsűlet, férfiasság,
Nem ölte így el önmagát soha!

ENOBARBUS.
Jaj, jaj!
Canidius jő.

CANIDIUS.
Szerencsénk már alig liheg
A tengeren; s hanyatlik csúfosan.
Csak a vezér ne lett voln’ hűtelen
Magához: semmi baj! De ő adott
Jelt a futásra! Most mindnyája fut!

ENOBARBUS.
Hát így vagyunk? Jó éjszakát!

CANIDIUS.
Peloponéz felé futottak.

SCARUS.
        Azt
Közel találják. Várjuk el, mi lesz még.

CANIDUS.
Caesarnak én a serget átadom,
Gyalog-, s lovast. Már hat király adott
Ily föladásra példát.

ENOBARBUS.
Én még megállok a sebzett szerencse
Pártján, Antoniussal; bár az ész
Az ellenszélre ül!        (Elmennek.)

IX. SZÍN.

Alexandria. Szoba a palotában.

Antonius, Kiséret jönnek.

ANTONIUS.
Hah! már a föld is szégyel hordani
S megtiltja rája lépnem! – Fiaim,
Elkéstem a világban, útamat
Eltévesztém örökre. Ott aranynyal
Terhelt hajóm. Oszszátok el! tiétek.
És fussatok; még nyitva áll az út
Caesar kegyelmihez.

MIND.
        Fussunk? Mi nem!

ANTONIUS.
Futottam én is; megmutattam a
Gyáváknak: hogy kell futni s hátokat
Mutatni. Menjetek; szándékom olyan,
Mi nem szorúl reátok; menjetek.
Kincsem hajómon; vigyétek. – Oh!
Olyat követtem el, mi megpirít. Még
Hajszálam is lázong; mert a fehér
Hamarkodónak szidja a feketét,
S gyávának azt ez. – Menjetek, barátim;
Oly emberekhez utasítalak,
Kik egyengessék útatok’, De kérlek,
Ne nézzetek búsan, ne szóljatok
Haraggal; a tanácsot fölvegyétek,
Mit csüggedésem ad: hagyjátok el,
Ki elhagyá magát! – A révbe gyorsan!
Ott áll hajóm: – tiétek, mindenestül.
Most hagyjatok magamra; kérlek ím,
Hisz nem parancsolok már; menjetek;
Kérlek, tegyétek meg. Még látjuk egymást!
        (Leül)
Cleopatra, Charmian és Iras által vezetve, Eros jönnek.

EROS.
Ne, édes asszonyom; hozzá megyünk,
Vigaszra vár!

IRAS.
        Vigasztald, asszonyom.

CHARMIAN.
Mit is tehetnél – !

CLEOPATRA.
        Hagyjatok leülnöm!
Oh Juno!

ANTONIUS.
Nem, nem, nem, nem, oh!

EROS.
Uram, nem látod!

ANTONIUS.
        Jaj, gyalázat! Oh!

CHARMIAN.
Felség –

IRAS.
        Kegyelmes úrnőm!

EROS.
Jó uram!

ANTONIUS.
Úgy, úgy uram! – Philippinél, míg ő
Mint tánczos, úgy tartá a kardot, én
Verém le a zord sápadt Cassiust;
Veszett Brutus tőlem kapá sebét;
Ez csak hivalkodott, és részt se vőn
A harczban; – és most! – Eh, de mindegy!

CLEOPATRA.
        Félre!

EROS.
Vezérem, a királynő!

IRAS.
Menj asszonyom hozzá; szólítsd meg őt;
A szégyen őt kiforgatá magából.

CLEOPATRA.
Jó. Tartsatok csak. Oh –

EROS.
        Nemes vezér,
Kelj föl: királynéd közeleg; fejét
Lehajtva, félig halva; vigaszod
Hozhatja helyre csak.

ANTONIUS.
        Elgázolám
Hírem’! Minő gyalázatos futás!

EROS.
Uram, királynőd!

ANTONIUS.
        Oh! hová vivél,
Hová, királynő! Nézd, mint rejtem el
Gyalázatom’ szemedtül: arra nézvén,
Mit ráhagytam, összezúzva, hah!

CLEOPATRA.
Uram, bocsáss meg félénk lobogómnak!
Nem gondolám én, hogy te is kövess.

ANTONIUS.
Tudtad, királynő, jól, hogy eveződhöz
Van kötve szívem s vonz magaddal. Oh
Tudtad, minő hatalmad van fölöttem;
Ha intesz: istenek parancsa sem
Tart vissza.

CLEOPATRA.
Oh, bocsáss meg!

ANTONIUS.
        Esdve menjek
Ez ifjúhoz most, békét kérni; hah!
Bujkálva mászszak a hunyászkodás
Álútain, ki még a fél világgal
Játszám imént, sorsot teremtve, törve,
Kedvem szerint! – Tudád, hogy hóditóm vagy,
S kardom, szerelmem által, gyönge lőn
És szavadat fogadja.

CLEOPATRA.
        Oh bocsáss meg!

ANTONIUS.
Könyüt ne ejts; fölér egy csöppje a
Vesztés-, nyeréssel! Adj egy csókot! az is
Kárpótol engem. – Nem jött vissza még
A mester? Őt küldém. – Ólom-nehéz
Vagyok. – Hej! asztalt, bort elé! A sors
Hadd lássa, hogy minél metszőbb szele:
Annál kevésbé gondolunk vele!        (Mind el.)

X. SZÍN.

Caesar tábora Egyiptomban.

Caesar, Dolabella, Thyreus és Mások jönnek.

CAESAR.
Hadd jőjön az Antonius követe.
– Ki az?

DOLABELLA.
Fiai tanítója, Caesar!
Mutatja, mily kifosztva van, midőn
Szárnyábul ily szegény tollat szakít ki,
Kinek királyok voltak hirnöki
Csak még imént is!
Euphronius jő.

CAESAR.
        Jőjj idébb s beszélj.

EUPHRONIUS.
Antonius küld, így a mint vagyok.
Czéljaihoz eddig oly csekély valék,
Mint harmatcsöp myrtus-levélen, a
Tengerhe’ mérve.

CAESAR.
        Jó na. Mit hozasz?

EUPHRONIUS.
Mint sorsa fő-urát, úgy üdvözöl,
S kér, hagyd Egyiptom földin élnie.
Ha nem: kisebbet kér; s csak ennyit esd:
Hagyd őt lehelni ég s a föld között,
Athénben, elfeledten. – Erre kér. –
Cleopatra is nagyságodnak magát
Megadja; s esdve kéri, fiai
Számára koronáját, mely ma csak
Kegyelmeden függ.

CAESAR.
        Az Antonius
Kérelmit meg se hallom. A királyné
Kérhet, remélhet; csakhogy űzze ki
Országiból bukott szerelmesét,
Vagy ott ölesse meg. Ha megteszi:
Nem kért hijába. – Ennyit izenek!

EUPHRONIUS.
Az ég segéljen!

CAESAR.
        Vezessétek el!
        (Euphronius el.)
(Thyreushoz.) Mit ér szavad, mutasd ki most, siess!
Antoniustól vond el Cleopatrát,
Igérj nevünkben, a mit kér, sőt adj
Kedved szerint ahoz még többet is.
Jó szerencsében sem erős a nő,
De a nyomor a Veszta-szűzet is
Megtántorítja. Thyreus, légy ravasz.
S ha sikerül: kérj díjt; szavad nekünk
Törvény leend!

THYREUS.
        Caesar, megyek.

CAESAR.
        Vigyázd meg,
Mint hordja e csapást Antonius;
Külsője, minden mozdulatja mit
Mutat: jegyezd meg.

THYREUS.
        Caesar, úgy teszek.        (Mind el.)

XI. SZÍN.

Alexandria. Szoba a palotában.

Cleopatra, Enobarbus, Charmian, Iras jönnek.

CLEOPATRA.
Szólj, Enobarbus, mi van hátra még?

ENOBARBUS.
Egy gondolat – s halál.

CLEOPATRA.
        Ki volt oka?
Antonius-é vagy én?

ENOBARBUS.
        Csak egyedül
Antonius: makacsságát tevén
Az ész urává. S bár te megfutál
A szörnyű harczból, hol egyik csoport
A mást ijeszté: ő mért követett?
Szerelmi viszketegje mért tevé
Csúffá vezéri tisztét, ott, hol a
Világ fele felével szemben állt,
S ő volt a sarkpont. Nem kisebb a szégyen,
Mint kára benne, hogy futott s hadát
Tátongva ott hagyá!

CLEOPATRA.
        Szűnj, kérlek, itt jő.
Antonius, Euphroniussal jő.

ANTONIUS.
Ezt válaszolta?

EUPHRONIUS.
        Ezt.

ANTONIUS.
        Cleopatra hát
Kegyébe jut, ha engemet kiad.

EUPHRONIUS.
Úgy mondta.

ANTONIUS.
        Add tudtára hát neki.
– Küldd a gyerek Caesarnak szürke főmet,
S ő vágyadat színültig tölti meg
Kincs- s koronákkal!

CLEOPATRA.
        Ezt a főt, uram?

ANTONIUS.
Menj vissza hozzá; mondd: az ifjuság
Rózsáit hordja, tőle a világ
Ritkát kiván. Pénzét, hadát, hajóit
Birhatja gyáva is; szolgái szintúgy
Győznének egy gyerekkel, mint alatta!
Azért kihívom, hogy lerakva külső
Előnye fényét, küzdjön meg velem,
Leverttel: egy szál kardra, szembe, ketten!
Megírom ezt; kövess.
(Antonius és Euphronius el.)

ENOBARBUS.
        No még! valószínű is!
Caesar, hadaknak élén, az előnyt
Elútasítva s egy szál kardra áll ki
Egy bajvívóval! Látom már, az ész
Csak a szerencse alkatrésze, s a
Külsővel a belső is oda lesz,
Egyszerre minden! – Azt álmodja még,
(Tudván, hogy’ állnak),
Hogy a Caesar szerencse-telje még
Az ő ürességével szóba áll!
Caesar, eszét is megveréd!
Szolga jő.

SZOLGA.
Caesar követje.

CLEOPATRA.
        Mit? Csak ennyi fénynyel?
Lássátok, asszonyok: az elvirult
Rózsát utálják, kik térdeltek a
Bimbó előtt. – Jőjön be a követ.

ENOBARBUS
(félre).
Becsületemmel én is harczban állok.
Hűség bolondhoz maga lesz bolonddá.
De a ki hívén végig megmarad
Bukott urával, ura hódítóját
Hódítja meg s magának is helyet
Vív a történetekben.
Thyreus jő.

CLEOPATRA.
        Mit paracsol
Caesar?

THYREUS.
Külön halld!

CLEOPATRA.
        Mind barát; beszélhetsz.

THYREUS.
De tán Antoniusnak is baráti.

CLEOPATRA.
Ah, több barát kén’ néki, mint a hány van
Uradnak, vagy ne légyen ennyi se!
Kivánja Caesar, és urunk rohan
Barátja lenni; és mi mind azéi
Vagyunk, kié ő, Caesaré.

THYREUS.
Igen! –
Dicső hölgy, Caesar arra kér, ne gondolj
Jelen sorsodra csak, de arra is, hogy
Ő Caesar!

CLEOPATRA.
Ez királyi szó. Tovább!

THYREUS.
Ő tudja, hogy nem szerelem kötött,
Csak félelem, Antoniushoz.

CLEOPATRA.
        Oh!

THYREUS.
Sajnálva látja híred foltjait,
Mint meg nem érdemelt, csak kényszerű
Pecséteket.

CLEOPATRA.
Egy isten ő, s azért
Szívekbe lát. Becsületem legyőzve,
Nem volt od’adva.

ENOBARBUS
(félre).
Majd megkérdem ezt
Antoniustól. – Oh szegény uram,
Mint sülyedő hajót hagyunk el – im
Legkedvesebbed is!

THYREUS.
        Megmondjam-e
Caesarnak, mit kivánsz? Ohajtja ő,
Hogy kérjenek s adhasson. Azt szeretné,
Ha támaszkodnál erejére, mint
Gyámbotra. S mily örömmel hallaná
Tőlem, hogy elhagyád Antoniust,
S védő fedél alá hozzá vonulsz,
A föld urához!

CLEOPATRA.
Hogy hívnak?

THYREUS.
        Nevem
Thyreus.

CLEOPATRA.
Te nyájas, jó követ! jelentsd
A nagy Caesarnak ezt: csókoltatom
Hős, hódító kezét; mondd, kész vagyok,
Térdelve tenni koronámat a
Lábához. Ezt mondd: elhatározó
Lehétül várom sorsomat!

THYREUS.
        Maradj
E helyes úton. Ész s szerencse küzdvén,
Ha az csak annyit mer, mennyit kibír:
Veszély nem éri. Engedd, hódolatom’
Kezedre tennem.

CLEOPATRA.
Caesar atyja gyakran,
Ha birodalmak hódításaitól
Pihent, ez érdemetlen helyre nyomta,
Csók-záporokkal, ajkát.
Antonius, Enobarbus jönnek.

ANTONIUS.
        Jupiterre,
A mennydörgőre! kézcsók! – Hé, ki vagy,
Ficzkó?

THYREUS.
Követje csak a legnagyobbnak,
Ki legméltóbb, hogy mindenik szava
Törvény legyen.

ENOBARBUS.
Korbácsot ennek!

ANTONIUS.
        Errébb,
Te kánya! Menny s pokol! – Nincs már tekintély!
Eddig, ha szóltam, mint egy eldobott
Almára gyermekek, szaladtak a
Királyok, azt kérdezve: ’„mit parancs’?”
– Nem hallja senki? Antonius vagyok még!

Szolgák jönnek.

Vigyétek e czudart! – Ostort neki.

ENOBARBUS.
Jobb, ingerelni a kölyök oroszlánt,
Mint a halálra sebzett öregét.

ANTONIUS.
Hold s csillagok! – Verjétek vérig! el! –
S ha Caesar hűbéres királyiból
Húszat találnék édelegve, e –
– Hogy is hívják, ha már nem Cleopatra? –
Ostort neki! míg arczát, mint a gyermek,
Elfintorítja s sirva kér kegyelmet.
Vigyétek el –

THYREUS.
        Marcus Antonius –

ANTONIUS.
Rántsátok el hát! Verjétek meg, aztán
Hozzátok újra bé: hadd izenek
Caesarnak, a ficzkótól. (Szolgák Thyreust elviszik.)
Hervadt valál, mikor megláttalak. – Hah,
Azért hagyám hon ágyam’ üresen,
Nem nemzve vérem nemesebb faját
Az asszonyok gyöngyétől, – hogy ez itt
Kegyét szolgákra pazarolja!

CLEOPATRA.
        Oh
Uram!

ANTONIUS.
Hitetlen voltál mindörökké!
De bűnünkben ha megkeményedünk,
– Jaj akkor – isten elveszi eszünket;
Gyalázatunk iránt vakká tesz, és
Bálványunkká bűnünket; s kinevet,
Hogy nyomorunkkal kérkedünk!

CLEOPATRA.
        Nagy ég,
Hová jutottam?

ANTONIUS.
Úgy találtalak,
Hült falatot, a Caesar asztalán.
Nem, Pompeius hagya ott. Nem emlitem
Bujálkodásaid – világ elől
Rejtett – egész sorát; mert azt hiszem,
Bár sejtheted, mi a mérséklet, azt
Nem ismered.

CLEOPATRA.
Miért mind ez?

ANTONIUS.
        Hogy egy
Hitvány inas, ki fizetést vesz el,
S „isten fizessét” mond rá, ily közel jut
E kézhez, mely játszó társam, királyok
Pecsétje, nagy szívek zálogja volt!
Állnék Basan hegyén, túlbőgni a
Szarvas csoportot, volna rá okom!
S símán beszélni erről, annyi volna,
Mint megköszönni a hóhérnak a
Nyakunkba hurkolt kötelet. – No, megvan?
Szolgák Thyreussal visszajönnek.

1. SZOLGA.
Kikapta, jól.

ANTONIUS.
        Sírt, kért bocsánatot?

1. SZOLGA.
Kiméletet kért csak.

ANTONIUS.
        Ha él apád:
Hadd bánja meg, hogy nem leánya lől.
Bánd meg te is, hogy Caesar diadal-
Útját követted; őt követve lőn
Korbács a díjad. Eztán a hideg
Rázzon, ha szép asszony kezére nézsz,
S borzadj meg attól. – vissza most uradhoz!
Beszéld el, hogy’ fogadtak; s mondd neki:
haragszom rá; mert úgy látom, kevély
Hozzám; csak arra néz, mi most vagyok,
Nem arra, hogy mi voltam. Ingerel;
S most könnyű az, mikor jó csillagom,
Mely sorsomat vezérlé, most letűnt,
S űrt hagyva helyén lángtüzét pokol
Mélyébe dobta! Ha beszédem, és
A mit tevék, nem kedves néki, mondd:
Ott van Hiparchus, szabadosom, azt
Kedvére verje, kínoztassa, vagy
Akassza, megtorlásul. Te magad
Légy rajta! Vidd, a mit kapál s szaladj!
(Thyreus el.)

CLEOPATRA.
Elvégezéd már?

ANTONIUS.
        Hejh! fogyóban áll
A földi hold; s Antonius bukását
Jelenti fogyta.

CLEOPATRA.
Ki kell már várnom őt.

ANTONIUS.
Hogy Caesarnak hizelgj: kaczérkodol
Az inasával!

CLEOPATRA.
Oh, hát még nem ismersz!

ANTONIUS.
S hozzám hidegszívü –

CLEOPATRA.
        Oh jaj, ha az:
Hideg szivemből szüljön jégesőt
Az ég, s az első csöppet, mérgezetten,
Hajítsa rám, s a mint elolvad, azzal
Múljék el éltem. A más sújtsa le
Caesariont, míg rendre gyermekeim,
S egész vitéz népem, temetlenül
Hever lesújtva e gyilkos vihartól,
Míg a legyek rút martalékja lesz!

ANTONIUS.
Bizton tudom, hogy Caesar erre tart,
S Alexandriában áll meg. Itt tehát
Megtámadom. A szárazon hadam
Vitézül állt; szétszórt hajóim is
Együtt s lebegve várnak új csatát.
Hol is valál, szivem? Halld, asszonyom,
Ha visszatérek még a harczból egyszer,
Csókolni ajkadat, vérben jövök.
Én s kardom oly sort aratunk, miről
Emlékezet leend. – Van még remény!

CLEOPATRA.
Ez újra hős uram!

ANTONIUS.
Hármas szivet, kart, izmokat nekem,
Hadd küzdjek iszonyún! Jobb napjaimban
Tréfával is meg hagytam váltani
Az életet; de most rádűlök és
Elsodrom, a mi útam’ állja! – Jer,
Legyen megint víg éjünk! – Jőjenek
Bús tiszteim, szegény fiúk! Pohárt!
Tegyük csúffá az éjfélt újra egyszer!

CLEOPATRA.
Ma születés-napon van. Azt hivém,
Szegényen ülöm; de ha jó uram
Megint Antonius, én is Cleopatra
leszek.

ANTONIUS.
Majd jobbra fordul.

CLEOPATRA.
Hivjátok mind be hős uram vezérit.

ANTONIUS.
Úgy, úgy; szóljunk velök. Sebhelyeik
Ragyogjanak ma bortul. – Jer királyném!
Van még erőnk; s ha újra vívok, s
Halál belém szeret, mert verset vágok
Gyors sarlajával!        (Antonius, Cleopatra, Kiséret el.)

ENOBARBUS.
Most daczolni kezd
Az ég nyilával! Így lesz vakmerő,
Ki félelemből fölriad; galamb,
Mely szembeszáll a sassal. És a mint
A szive nő, úgy fogy velője; majd
Ha fölemészti ezt a hősiség,
kardját nyeli utána. – Valami
Módot lelek, hogy idehagyjam őt.        (El.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Caesar tábora Alexandriánál.

Caesar levelet olvasva; Agrippa, Mecaenas és Mások jönnek.

CAESAR.
Gyermeknek mond s szid, mintha voln’ hatalma.
Kiűzni innen. Megvesszőzteté
Követemet; engem párbajra hítt.
Antoniussal Caesar! Tudja meg
A vén bolond, hogy van más útam is,
Meghalni! Kihivását kaczagom.

MECAENAS.
Gondolja meg Caesar, ha egy ilyen
Nagy is dühöng: végsőig űzve van már.
Lélekzetéhez jutni hát ne hagyd
S használd dühét föl; mert a düh soha
Nem védte jól magát.

CAESAR.
        Tudasd tehát
A vezetőkkel: e csaták sorát
Holnap bezárjuk, egy végsővel! – Itt
Soraink között, vannak, kik még imént
Antoniust szolgálták, elegen:
Lebirni őt; azért úgy is legyen!
Jó lakomát hadunknak: – van miből,
S meg is szolgálta! – Szegény Antonius!

        (Mind el.)

II. SZÍN.

Alexandria. Szoba a palotában.

Antonius, Cleopatra, Enobarbus, Charmian, Iras, Alexas és Mások jönnek.

ANTONIUS.
S nem vív velem, Domitius?

ENOBARBUS.
        Nem ő!

ANTONIUS.
S miért nem?

ENOBARBUS.
        Úgy számít, hogy húszszoros
Szerencsében levén, húsz ember is
Egy ellen.

ANTONIUS.
Holnap szárazon s vizen
Küzdök; s vagy élek, vagy vérrel mosom
A haldokló becsületet, mitől

Föléled újra. – Fogsz-e vívni jól?

ENOBARBUS.
Igen; s kiáltom: élet vagy halál!

ANTONIUS.
Helyes. – Szolgáimat szólítsd elé.

Szolgák jönnek.

Vígan legyünk ma. – Addsza csak kezed’,
Becsületes hívem valál; – te is;
Te is; – te is; – mind jól szolgáltatok
S királyok voltak társaitok.

CLEOPATRA.
        Mi ez?

ENOBARBUS.
Oly semmiség, mit a kedélyben a
Bánat tenyészt.

ANTONIUS.
S te is becsületes vagy!
Ha ennyivé lehetne oszlanom,
S mindnyájatokból egy Antoniust
Lehetne összekalapálni, hogy
Szolgáljak én is nektek egyszer úgy,
A mint nekem ti!

SZOLGÁK.
        Isten őrizz’!

ANTONIUS.
Jó hát, fiúk, szolgáljatok ma még;
Kupámba töltsetek bort, s járjatok
Körülem úgy, mint míg a fél világ
Volt szolgatársatok, s fogadta szóm’.

CLEOPATRA.
Vajh mit akar?

ENOBARBUS.
Szolgáit megrikatni.

ANTONIUS.
Szolgálhatok ma; ezzel szolgaságtok
Tán véget ér; nem láttok tán soha
Többé; talán, mint véres árnyat; ah tán
Más uratok lesz holnap. – Úgy tekintlek
Mint búcsúzó. Becsületes barátim,
Nem űzlek el; inkább válhatlanul
Holtig való gazdátok maradok.
Két óra, még ma, ennyit kérek én;
Isten fizesse!

ENOBARBUS.
Mit akarsz, uram,
Hogy így csüggeszted őket? Sírnak, ím.
S engem, szamárt is, a fokhagyma csíp.
Az istenért, ne tégy hát asszonyokká!

ANTONIUS.
Ördög vigyen, ha ezt akartam! – Oh
Fakadjon áldás e könyűk nyomán!
Barátim, bús értelmet adtatok
Szavamnak; én vigaszra szóltam azt;
Hogy fáklyafényben égjen éjjelünk!
Holnapra jót remélek, édesim;
És úgy vezetlek, hogy győzelmes élet
Legyen jutalmunk, nem dicső halál!
Asztalhoz! borba fúljon ott a gond!         (Mind el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. A palota előtt.

Két Katona őrhelyen.

1. KATONA.
Jó ’jszakát pajtás. Holnap nagy napunk lesz.

2. KATONA.
Vagy így, vagy úgy, de dönt. Isten veled.
Hej, nem hallottál valamit?

1. KATONA.
Nem én. Mi újság?

2. KATONA.
Hátha csak szó-fia. Jó éjszakát.

1. KATONA.
Adjon isten.

Más két katona jő.

2. KATONA.
Fiúk, jól vigyázzatok ám.

3. KATONA.
Ti is. Jó éjszakát.
        (A két első Katona helyére megy.)

4. KATONA.
Mi meg ide.        (Elfoglalják őrhelyeiket.)
        Ha csak hajóhadunk
Nem enged: szárazi erőnk, tudom,
helyt áll.

3. KATONA.
Vitéz sereg; elszánt fiúk.

        (Zene a színpad alatt.)

4. KATONA.
Csitt, mi hangok.

1. KATONA.
Ha, ha!

2. KATONA.
Csitt!

1. KATONA.
Zene a légben!

3. KATONA.
Vagy a föld alatt.

4. KATONA.
Jó jel. Nemde?

3. KATONA.
Nem.

1. KATONA.
Csitt, ha mondom. – Mit jelent ez?

2. KATONA.
Tán Hercules, Antonius véd ura,
Elhagyja most!

1. KATONA.
Jer, nézzük meg, vajon
A többi őrök hallják-é, a mit mi?
        (Egy másik őrhelyhez közelítnek.)

2. KATONA.
Héj, emberek!

4. KATONA.
Héj! halljátok-e? No hát! nem hallotok semmit!        (Beszélgetnek amazokkal.)

1. KATONA.
Nem furcsa ez?

3. KATONA.
        Pajtás! halljátok ezt?

1. KATONA.
Kisérjük át e zajt a táboron,
Hadd lássuk, hol szűnik meg?

MIND.
        Különös!        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Szoba a palotában.

Antonius, Cleopatra, Charmian, Kiséret jönnek.

ANTONIUS.
Eros, pánczélomat!

CLEOPATRA.
        Szunyadj egy órát.

ANTONIUS.
Nem, édesem. Eros! Pánczélomat!

Eros hozza a pánczélt.

Jer jó fiú, te öltsd rám e vasat;
Ha nem mosolyg a sors ma: csak azért van,
Mert tán igen kisértjük. Jőszte.

CLEOPATRA.
        Hadd
Segítsek én is. – Minek ez?

ANTONIUS.
Ah, hagyd el, hagyd el! – szívpánczélozóm
Vagy csak, te. – Megfordítva! Ezt ni, ezt!

CLEOPATRA.
Majd én; megállj csak; így lesz jó.

ANTONIUS.
        Úgy, úgy;
Így győzni kell már. Látod-e, fiú? –
Készűlj te is!

EROS.
        Én kész vagyok hamar.

CLEOPATRA.
Nem jól csatoltam?

ANTONIUS.
        Oh, felségesen!
Ki ezt föloldni jönne, míg magam
Le nem dobom, megérzi a vihart.
Kontár vagy, Eros! asszonyod ügyesb
Fegyvernököm. Siess. – Oh édesem,
Ha harczomat ma látnád, s értenéd e
Királyi munkát: jó munkálkodót
Látnál ma bennem!
Egy fegyverzett katona jő.
        Jó reggelt, vitéz!
Tekinteted bátor csatárt mutat.
Jókor kelünk, ha kedves munka vár,
S szivünk siet rá.

KATONA.
        Ezren állanak,
Bár még korán van, fegyverzetbe’ már,
S a révbe várnak.

Hadi zaj. Harsonák. Tisztek, Katonák jönnek.

TISZTEK.
        Tiszta reggelünk van.
Vezér, köszöntünk.

MIND.
        Jó reggelt, vezér!

ANTONIUS.
Szép hang, fiúk! – E reg korán viradt,
Mint ifjú lelke, ki nagy dolgokat
Forgat magában. – Így ni, ezt; s jerünk!
Isten veled, hölgyem! Ma bármi ér:
Hős csókja ez! Gyalázat volna rám,
Tovább mulatnom, henye búcsuban!
Megyek, de mint vas ember. – A ki kész
Harczolni, jőjön! én vezetlek. El!

(Antonius, Eros, Tisztek, Katonák el.)

CHARMIAN.
Menjünk szobádba, asszonyom.

CLEOPATRA.
        Vezess!
Mi hősileg megy! – Vajha párcsatán
Lehetne a vitát eldönteni!
Antonius akkor… ah, de most! – De jer! (Mind el.)

V. SZÍN.

Antonius tábora Alexandriánál.

Harsona zeng. Antonius és Eros jönnek. Egy Katona szembe jő.

KATONA.
Az istenek tegyék ezt jó napoddá!

ANTONIUS.
Bár sebhelyeiddel birtál volna rá,
Hogy szárazon harczoljak akkoron!

KATONA.
Úgy még a pártütő királyok, és
Az a vitéz, ki átpártolt ma, most is
Veled volnának!

ANTONIUS.
        Mit? ki ment ma át?

KATONA.
Legközelebbid! hívd csak Enobarbust;
Nem hallja, vagy csak Caesar táborából
Szól. „Nem tied vagyok!”

ANTONIUS.
        Hah! mit beszélsz!

KATONA.
Caesarhoz áttért!

EROS.
        Kincses holmiját
Nem vitte el.

ANTONIUS.
De átment?

KATONA.
        Át bizony!

ANTONIUS
(Eroshoz).
Menj, küldd utána kincseit! Ne tarts
Itt egy szemert! Ne tarts! – Írd meg neki
(Aláirom majd) – üdvözlöm, szivembül
Kivánom, írd: ne légyen oka többé
Urat cserélni! Ah, balsorsom annyi
Becsületest megingatott! Siess.
– Oh Enobarbus!        (Mind el.)

VI. SZÍN.

Caesar tábora Alexandria előtt.

Harsonák. Caesar, Agrippa, Enobarbus, Kiséret jönnek.

CAESAR.
Agrippa, menj. Kezdjétek a csatát.
Antoniust fogják el élve! – Ezt
Hirdesd ki.

AGRIPPA.
Meglesz.        (El.)

CAESAR.
Közelg az általános béke napja!
Győzzek ma: s a háromszögű világ
Megtermi az olajfát.

        Hirnök jő.

HIRNÖK.
        Antonius
Már síkra szállt.

CAESAR.
        Vidd Agrippának ezt:
Az első sorba az áttérteket
Állítsa, hogy dühét Antonius
Saját magára öntse.        (Caesar, kiséret el.)

ENOBARBUS.
Alexas is hitet szegett; Herodest,
Kinél követ volt, rábeszélte, hogy
Caesarhoz álljon ő is, cserbe hagyva
Urát, Antoniust; Caesar őt ezért
Bitóra húzatá. – Canidius,
S a többi átmenők, alkalmazást
nyertek, bizalmat nem! – Rosszat tevék!
S önvád emészt, hogy érzem, nem leend
Több jó napom.

        Egy katona Caesar sergéből jő.

KATONA.
Antonius utánad
Küldötte minden kincsedet, s azontúl
Még többet is. Követje rám talált;
S most sátorodba’ van, hogy a pogyászt
Lerakja.

ENOBARBUS.
Légyen a tied.

KATONA.
        Ne csúfolj,
Jó Enobarbus, mert valót beszéltem.
Jobb, légy azon, hogy a ki hozta, innen
Épen kijuttasd; nékem őrhelyemre
Kell visszatérnem. – Imperatorod
Csak Jupiter marad!        (El.)

ENOBARBUS.
        Egyedül én
Vagyok czudar, s érzem legjobban azt! – Oh
Antonius, te kegy forrása! hogy
Fizetted voln’ a hűséget, midőn
Az árulást aranynyal halmozod!
Ez dúlja szívemet; s ha gyors keserv
Meg nem szakasztja, gyorsabb eszköz azt
Előzze meg! Nem; érzem, ez elég.
S én vívjak ellened? – Nem én; lelek
Talán egy árkot: ott meghalni! Minél
Rondább lesz, annál illőbb életem
Utó-feléhez!        (El.)

VII. SZÍN.

Csatatér a két tábor között.

Csatazaj. Dob, harsonák. Agrippa s Mások jönnek.

AGRIPPA.
Csak vissza! Messze mentünk! Dolgot ad
Caesarnak is e nap. Az ellenállás
Erősb, mint gondolók!        (Elmennek.)
Csatazaj. Antonius és Scarus megsebesítve jönnek.

SCARUS.
Hős imperator! ez már csata volt!
Kezdettük volna így: bevert fejekkel
Jutottak volna haza.

ANTONIUS.
        Vérzel nagyon.

SCARUS.
Olyan sebem volt, mint egy T, de aztán H-vá tevék.

ANTONIUS.
Hátrálni kezdenek.

SCARUS.
A pincze-lyukba űzzük! Testemen
Hat ennyi sebnek is van hely elég!
Eros jő.

EROS.
Megkergetők; a nyert előny fölér egy
Szép győzelemmel.

SCARUS.
        Üssük hátukat!
És csipjük el, mint nyúlakat szokás,
Hátulrul. Üsd a szaladót!

ANTONIUS.
        Vidám
Kedélyed egy-, hős lelked tízszeres
Jutalmat érdemel tőlem. – Jerünk.

SCARUS.
Elsántikálok én is véletek.        (Mind el.)

VIII. SZÍN.

Alexandria falai alatt.

Csatazaj. Antonius, Scarus, a sereggel jönnek.

ANTONIUS.
Sátráig űztük. Fusson egy, s jelentse
Úrnőnknek, hogy vendégeket hozok.
Holnapra, míg a nap kinéz, kiontsuk
A vért, mi megmaradt ma. – Köszönöm
Mindnyájatoknak! Bátran vívtatok,
Nem mintha zsoldért, mintha mindnek úgy
Önügye lett voln’, mint nekem! Megannyi
Hector valátok! A városba most,
Ölelni hölgyetek’, barátitok’;
Mit tettetek: mondjátok el s azok
Örömkönnyel mossák ki az aludt vért
A sebből és csókkal kötik be azt.

Cleopatra, Kisérettel jő.

(Scarushoz) Kezed’, vitéz! e nagy tündér előtt
Fessem le tetteidet, hálája rád
Áldást hozand. – Világ szép napja te!
Ölelj meg, és suhanj be mindenstül
Szívembe a pánczélon át, s legyen
Fönn dobogása diadalkocsid!

CLEOPATRA.
Urak ura! Ó hős erő! mosolygva
Jösz a világ nagy tőréből, kit az
Nem fojthatott meg!

ANTONIUS.
        Fülmilém!
Levertem őket! Nézd, kicsim, habár
Szürkén vegyűl e barna fürt, velőm
Elég erős, táplálni izmaimat
S díjt díjra nyerni az ifjúság elől!
Nézd itt a hőst; nyújtsd csókra szép kezed’;
Csókold meg azt, vitézem! – Úgy vivott
Ma, minth’ az embergyűlölő halál
Ölt volna, képiben!

CLEOPATRA.
        Jutalmadúl
Aranypánczélt adok, király viselte!

ANTONIUS.
Méltó reá, ragyogna bár merő
Karbunkulustól, mint a szent Apoll
Kocsija! – Nyújtsd kezed’. A városon át
Menjünk vígan! Büszkén vivén a meg-
Vagdalt paizst, mint hőst megillető!
Ha palotánk elég tág volna, mind
Ellátni hőseinket, most együtt
Innánk, a holnapot köszöntve, mely
Dicső veszélyre szólít! harsonák!
Zúgjátok a város fülét siketté
Ércz-recsegéssel! és vegyüljetek
Pergő dobokkal, míg ég föld együtt
Újjong előnkbe!        (Mind elmennek.)

IX. SZÍN.

Caesar tábora.

Őrök helyeiken. Enobarbus jő.

1. Őr.
Ha még ez órán föl nem váltnak: a
Fő-őrre visszatérünk. Nézd, az éj
Szép holdas; úgy mondák, éjfél után
Két órakor kezdődik a csata.

2. ŐR.
Tennap veszett napunk volt

ENOBARBUS.
        Légy tanúm, éj!

3. ŐR.
Mi ember ez?

2. ŐR.
        Hallgass s figyelj reá.

ENOBARBUS.
Hold, légy tanúm, ha majd a hitszegők
Nevén utálat, átok ül: hogy a
Szegény Enobarbus megbáná bünét
Előtted!

1. Őr.
Enobarbus!

3. ŐR.
        Csitt, figyelj!

ENOBARBUS.
Oh mély keservek gyászos asszonya,
Öntsd rám ki éjed mérges gőzeit,
Hogy a megúnt lét, ellenemre, rajtam
Tovább ne függjön. paskold e szivet
Bűnöm kemény kövéhez; bú miatt
Kiaszva már, porrá törik, s bevégzi
Gyötrelmimet, mind. Oh Antonius!
Nemesb te, mint bűnöm gyalázatos,
Bocsáss nekem meg, szíved mélyiben!
De a világ sorozzon árulók,
Hitetlenek közé! – Antonius! Oh
Antonius!        (Meghal.)

2. ŐR.
Ne! hátha Caesart illetné, a mit
Még mond.

3. ŐR.
Igaz a. Halljuk csak. – De alszik.

1. Őr.
Inkább elájult. Éjszakára így
Könyörögni nem szokás.

2. ŐR
        Nézzük meg!

3. ŐR.
Ébredj uram! hej! ébredj!

2. ŐR.
        Hallod-e!

1. Őr.
Elérte a halál! – De hallga! dob
Szól ébredőre! Vigyük ezt a fő-őr
Felé; ismert egyén volt; úgy is az
Óránk lejárt.

3. ŐR.
Magához jő talán még. –
Jerünk.        (Mind elmennek.)

X. SZÍN.

A két tábor közt.

Antonius és Scarus, hadat vezetve jönnek.

ANTONIUS.
A szárazon már nem kellünk nekik;
Ma tengeren kerűlnek.

SCARUS.
        Itt is, ott is.

ANTONIUS.
Bár volna kedvök tűzben, levegőn,
Én ott is kész vagyok! – Gyalog hadunk
A város halmain velünk marad!
Hajóhadamra már rendelkezém:
Hogy hagyja el a kikötőt. Amonnan
Rá láthatunk, s minden mozdúlatát
Szemmel kisérjük.        (Elmennek.)

Caesar hadat vezetve jő.

CAESAR.
Ha ő nem indít; mink se támadunk
A szárazon. S hiszem, hogy úgy lesz: – a
Hajókra küldte legjobb erejét. –
A völgybe le! s álljunk erős helyet!        (Elmennek.)
Antonius és Scarus visszajönnek.

ANTONIUS.
Még nem kezdődik. Ott a fenyütől
Mindent belátni. Onnan hírt hozok
Mindjárt: hogy’ indúl!        (El.)

SCARUS.
        – A Cleopatra
Árbóczain fecskék fészkeltek. A
Jósok haboznak, – nem tudják – nem is
Merik, ha mit tudnak, kimondani.
Antonius vitéz, de csüggeteg;
Lüktetve váltja félelem s remény
Szivében egymást.

Távolban tengeri ütközet zaja hallatszik. Antonius visszajő.

ANTONIUS.
        Minden veszve! Hah!
Gyalázatos nő! Megcsalt, eladott.
Hajóhadam magát megadta: – ott
Köszöntik egymást, mint rég elszakadt
Barátok. Oh háromszor csalfa! te
Adtál el e fiúnak. Ellened
Dúl csak szivem! – Hadd fussanak! ha e
Varázslón bosszút állhaték: elég!
Mondd: fussanak mind!        (Scarus el.)
        Nap, több keltedet
Nem látom! A szerencse és Antonius
Itt válnak el s szorítanak kezet
Utolszor! – Erre juttam! Sarkamat
Nyalták, ebekként; mit nem tettem értük!
Elolvadoztak, és viruló
Caesarra öntik minden édjöket;
Míg a fenyő, egykor mindannyinál
Magasb, lehántva most. Oh árulás!
Csalárd egyipti asszony! Bősz varázs! Te
Küldél a harczba és vonál haza,
Kebled babérom, vágyam czélja volt!
S te, igazán czigánynő, megcsalál,
És a hamis játékon ellopád
Kincsem’, szivem’! – Hej, Eros, Eros!

Cleopatra jő.

Te vagy, kuruzsló! Pusztúlj, el veled!

CLEOPATRA.
Így, kedvesére, mért dühöng uram?

ANTONIUS.
Pusztúlj, vagy úgy jársz, mint érdemled és
Caesar triumphusának híja lesz!
De légy övé, ujjongó csőcselék közt
Kövesd kocsiját, nemed szennyfoltja te!
Mutassanak, mint szörnyet, egy kispénzért!
S szagassa meg a szelid Octávia
Körmével arczod’!        (Cleopatra el.)
        Jó, hogy elmenél,
Ha jó, hogy élj! Jobb volna, hogy dühöm
Szagasson össze; egy halállal így
Sok volna megkimélve. – Hé! Eros! –
– A Nessus ünge rajtam. Hercules,
Nagy ősöm, öntsd belém egész dühöd’,
Hadd dobjam a hold szarvai közé
Lychast; s e kéz az óriás doronggal
Nemes valómat zúzza szét! –
Haljon meg a boszorkány! Eladott
E római kölyöknek; és e csel
Lesújt! haljon meg érte! – Hé, Eros!        (El.)

XI. SZÍN.

Alexandria. Szoba a palotában.

Cleopatra, Charmian, Iras, Mardian jönnek.

CLEOPATRA.
Segítsetek, nők! Ah, jobban dühöng,
Mint Telamon pajzsáért; üldözött
Thessáli vadkan nem tajtékzik így!

CHARMIAN.
Rejtőzz’ el a sírboltban, és üzend,
Hogy halva vagy. Kinosban nem szakad
Test s lélek el, mint az elpártoló
nagyság.

CLEOPATRA.
El a sírboltba. – Mardian,
Menj s mondd neki, hogy megölém magam’.
Mondd: végszavam is Antonius vala.
Érzékenyen szólj, arra kérlek. – El!
S hozd hírül: hogy vevé halálomat.
– Mi a sírbolthoz!        (Mind elmennek.)

XII. SZÍN.

Ugyanott. Más szoba.

Antonius, Eros jönnek.

ANTONIUS.
Látsz engem, Eros?

EROS.
        Hogyne, jó uram!

ANTONIUS.
Sárkány alakban látni néha felhőt,
Ködképeket, majd medve, majd oroszlány,
Vagy bástya, vagy lecsüngő szirt gyanánt;
Majd kék fokot, rovátkos ormokat,
Rajtok fasort, hogy szinte integet,
Szemünk’ gúnyolva, semmivel; ilyent
Láttál; a szürkület káprái –

EROS.
        Láttam.

ANTONIUS.
Mi még imént ló, pillanatban azt
Szétmossa felhő, szétmegy, összefoly,
Mint víz a vízzel.

EROS.
        Úgy van, jó uram

ANTONIUS.
Édes cselédem, most vezéred is
Ily tűnemény. Antonius vagyok még,
De alakomat nem tarthatom soká.
Egyiptomért küzdenék; s im a királynő –
Kinek szivét, hittem: birom; hisz ő
Birá enyémet, s míg birám, vele
Egy millió szív volt enyém, mi most
Mind oda lőn, – e nő, hah! csalfa kártyán
Caesar kezébe játszta hírnevem’!
Ne, jó Eros, ne sírj; egy megmaradt
Magunk, magunkat elvégezni. – Oh

Mardian jő.

E semmi asszony! kardom’ ellopá.

MARDIAN.
Nem, oh uram! Ő teged szeretett
S sorsát örökre összekapcsolá
A tieddel!

ANTONIUS.
El, czudar herélt, ne szólj!
Mert ő elárult, s meg kell halnia.

MARDIAN.
Egy lény csak egy halállal tartozik,
S ő lefizette azt. Mit tenni czélzál:
Megtette ő. Utolsó hangja volt:
Antonius, nemes Antoniusom!
Antonius nevét középen egy
Hörgés szakítja meg, s az fél úton
Maradt a szív s ajak közt. Életét
Kiadta és magába temeté
Nevedet.

ANTONIUS.
És meghalt?

MARDIAN.
        Meg.

ANTONIUS.
Kapcsolj ki, Eros. A napszám lejárt,
Menjünk aludni. – Hogy bántatlanul
Mehetsz: elég díj ily hírért; eredj!        (Mardian el.)
Oldd, oldd e pánczélt! Ajax hétszeres
Pánczéla sem nyomná el szűm verését!
Szakadj ki, bordám! Szív, te légy erősb,
Mint börtönöd, szakítsd ki oldalát.
Siess, Eros! – Katona nem vagyok:
Horpadt vasak, pusztuljatok! vitézül
Hordálak!        (Eros el.)
        Itt hagyál, de utolérlek,
Cleopatra, és sirok, bocsánatért
Esengve! – Meg kell lenni; elaludt
Fáklyád; feküdj’ le: mit bolyongsz tovább!
Kín a halasztás; az erő magát
Emészti föl. Pecsét rá – s vége van!
– Eros! – Jövök, királynőm! – Eros! – Ah,
Várj meg, hol szellemek virágokon
Feküsznek, ott kéz-fogva járdalunk,
Fenséggel, a ránk-bámult szellemek közt,
Hogy Aeneast s Didót elhagyva, mind
Hozzánk szegődnek! – Eros, hej, Eros!
        Eros visszajő.

EROS.
Hivtál, uram?

ANTONIUS.
        Ha Cleopatra meghalt:
Éltem gyalázat, mit az istenek
Utálnak! Én, ki kardomnak hegyén
Birám a földet, s a zöld tengeren
Várost rakék hajókbul: én legyek
Gyávább e nőnél; és nem oly nemes,
Mint ő, ki Caesarnak, halála által
Ezt mondja: „magam hódítám magam’ meg.” –
Eros, megesküvél, ha eljutunk a
Végsőre (s ott vagyunk bizony!), midőn
Mögöttem, elkerülhetlen gyalázat,
Iszony, halál üld, s én parancsolom:
Akkor megölsz. No most: – itt az idő.
Nem engem ütsz: Caesaron ütsz sebet.
Ne sápadj!

EROS.
Oh nagy istenek! soha!
Én azt tegyem, mit a parthus nyilak,
Bár ellenid, czélt vétve, nem tehettek?

ANTONIUS.
Akarsz, Eros, ablakban állani
Rómában, nézni engem megkötött
Kezekkel, járom gyáva nyakamon,
Az égető gyalázat arczimon;
Míg Caesar kocsijának kereke
Sárral dobáland, becstelent! kivánod
Ezt látni?

EROS.
Nem, nem!

ANTONIUS.
        Jöszte hát, hamar.
Meggyógyít egy seb. Vond ki azt a jó
Becsületes kardot, mit oly hiven
Hordál hazád ügyében.

EROS.
        Oh uram
Bocsáss meg!

ANTONIUS.
Hogy szabaddá tettelek:
Nem esküvél meg erre? Rajta most!
Vagy hát előbbi hűséged merő
Véletlen volt! Vonja kardot és jere!

EROS.
Vagy legalább fordítsd el arczodat:
Min egy világ hatalma tündököl.

ANTONIUS.
Legyen!        (Elfordul.)

EROS.
        Kivontam.        (Kardot von.)

ANTONIUS.
        Tedd egyszerre hát,
A mért kivontad!

EROS.
        Édes jó uram,
Vezérem, imperatorom, e véres
Csapás előtt még, hadd vegyek bucsút!

ANTONIUS.
Ha úgy kivánod, hát: isten veled!

EROS.
Isten vele, vezérem! – Döfhetek?

ANTONIUS.
Most!

EROS.
        Így ni! (Maga ereszkedik kardjába.)
        Legalább nem látom az
Antonius halálát!        (Meghal.)

ANTONIUS.
        Oh, nemesb
Te, háromszorta, nálam! megtanítsz,
Hős Eros, mit kell tennem, mit te értem
Megtenni nem tudál. – Te és királynőm
Adtok nemes példát! Mint vőlegény
Menyasszonyágyba, úgy megyek, örömmel
A halálba! Rajta! – Eros, im urad
Tőled tanul: s úgy tesz, mint te tevél!
        (Kardjába dől.)
Mit! nem halok meg? Mégse? Hé, az őr!
Segítsetek meghalnom –
Dercetas Őrökkel jő.

1. Őr.
        Hej, mi zaj?

ANTONIUS.
Nem sikerült, – barátim – jertek és
Hajtsátok, a mit kezdtem, végre ti!

2. ŐR.
Lehúllt a csillag!

1. Őr.
        Világ vége!

MIND.
        Jaj, jaj!

ANTONIUS.
Öljön meg, oh! ki még szeret.

1. Őr.
        Nem én.

2. ŐR.
Sem én.

3. ŐR.
        Egyik sem.        (Őrök elmennek.)

DERCETAS.
        Balsors s halálod
Szolgáidat elriasztja mind! – E kard,
E hírrel, Caesarnak kegyébe juttat!

        Diomedes jő.

DIOMEDES.
Hol Antonius?

DERCETAS.
Itt, Diomedes, itt.

DIOMEDES.
Él? Ember, nem felelsz? (Dercetes el.)

ANTONIUS.
Ah, Dioméd, te vagy? Vonj kardot, és
Segíts kimúlnom!

DIOMEDES.
        Oh dicső uram!
Úrnőm, Cleopatra küld hozzád.

ANTONIUS.
        Mikor
Küldött?

DIOMEDES.
Imént.

ANTONIUS.
        S hol van?

DIOMEDES.
        Bezárkozott a
Sírboltba. Jós félelme megsugá,
Mi im be is telett! Mert látva, hogy
Benned gyanú kelt (bár alaptalan),
Hogy Caesarral szövetkezik, s dühöd’
Le nem csitithatá: izente, hogy
Meghalt. De félve: hogy’ veended ezt,
Most a valót tudatni küld im engem!
Ah, reszketek, tán későn érkezem!

ANTONIUS.
Későn, jó Diomed! Hívj, kérlek, őrt.

DIOMEDES.
Hej, hol az őr! hej, a vezéri őrség!
Hé! uratok hív!
Őrök jönnek.

ANTONIUS.
Cleopatrához vigyetek, barátom.
A vég-szolgálat, melyre kérlek, ez!

1. Őr.
Jaj, jaj nekünk! Hogy túl nem élheted
Szolgáidat!

MIND.
Jaj! jaj nekünk e nap!

ANTONIUS.
Mért adtok új gyönyört a durva sorsnak,
Fiúk, e búval? Jobb, mosolygjatok,
Midőn lesújt; mi sújtsuk így le őt,
Mutatva, hogy nem veszszük semmibe.
Vigyetek; oh hányszor vezettelek,
Most vigyetek karon; s előre is
Köszönetem’ vegyétek.
        (Antoniust fölfogják. Mind el.)

XIII. SZÍN.

Ugyanott. Sírbolt.

Cleopatra, Charmian, Iras jönnek fenn.

CLEOPATRA.
Oh Charmian, innen ki nem megyek
Többé soha!

CHARMIAN.
Úrnőm, vigasztalódj’!

CLEOPATRA.
Nem! a mi szörnyű érhet: szivesen
Látom; csupán a vigaszt gyűlölöm.
Búm légyen oly nagy – van reá okom! –
Mint az, mi szülte!

        Diomedes jő alant.

Nos! Meghalt-e? Szólj.

DIOMEDES.
Halála bár közel, még nem halott.
Nézd, itt a sírbolt másik oldalán
Hozzák az őrök.

        Antoniust hozzák alant.

CLEOPATRA.
        Oh, nap! gyújtsd föl a
Kört, hol kerengsz! Sötétség, légy örök
A forgó föld felett! – Antonius!
Antonius! Segítség, Charmian!
Iras, segíts! jó emberek, segítsetek
Ott lenn! Hozzuk fel őt!

ANTONIUS.
        Légy csöndesen!
Antoniust nem Caesar győzte meg;
Magán kivül nem hódolt másnak ő.

CLEOPATRA.
Így kelle, mert Antoniust csupán
Antonius győzhette meg. De jaj
Nekünk, hogy így van!

ANTONIUS.
        Meghalok, királynő.
Ah, a halált csak addig váratom, míg
Ezernyi csókjaim közt, e szegény
Végsőt nyomom ajkadra!

CLEOPATRA.
        Nem merek
(Bocsáss meg! nem –) lemenni, mert rabul
Esem. Ne ékítse a büszke Caesar
Diadalútját! – Míg méregnek, és
Késnek, kigyónak: éle, ereje,
Fúlánkja van, biztos vagyok! Kevély
Octaviának jéghideg szeme
Rajtam gyönyörrel ne legeljen! – Oh
Antonius, jövel! – Segítsetek
Lányok! – Vonjuk fel őt! segítsetek
Mind, emberek.

ANTONIUS.
Hamar, vagy meghalok.

CLEOPATRA.
Csodás játék s milyen nehéz vagy! – Oh
Erőnket a bú vette el; azért
Vagy oly nehéz. Volnék erős Juno,
Gyors szárnyu Mercurt küldeném, hogy ő
Szállítson az Olympra! ah, a vágy
Mindig bolond volt! –        (Fölvonják Antoniust.)
        Jőj, jőj, jőj szivemre!
Itt halj meg, a hol éltél! Csókban éledj!
Ah, volna ily erő ajkamba’: hogy
Lecsókolnám, csak élj!

MIND.
        Mi gyász tekintet!

ANTONIUS.
Meghalok, meghalok, már. Adjátok
Egy csöpnyi bort, még szólni akarok.

CLEOPATRA.
Hadd szóljak én! S hadd szórjak átkokat, míg
Fortuna, e csalárd nő, kerekét
Szétzúzza!

ANTONIUS.
Még csak egy szót, édesem.
Kérj Caesartól magadnak életet
S becsületet.

CLEOPATRA.
Ezek nem járnak együtt!

ANTONIUS.
Hallgass meg, édes. Caesarnál, csak az
Egy Proculeius, kiben bizhatol.

CLEOPATRA.
Magamban és kezemben bizom én,
Nem senkiben, Caesar körül.

ANTONIUS.
Halálomat s e gyász fordúlatot
Oh ne sirasd. Sőt éleszd lelkedet,
Táplálva jobb időm emlékivel,
Midőn a föld első királya voltam,
S a legnemesb. Nem is gyáván halok,
Erős fejem nem csúfosan hajol meg
Győzőm előtt; de jól vívott csatán,
Hol rómait győzőtt le római!
Lelkem kiszáll – nem szólhatok –        (Meghal.)

CLEOPATRA.
Oh legnemesb! meghalsz te is? – S reám
Nincs semmi gondod? itt maradjak e
Sötét világban, mely tenélküled
Csak ronda ól! Nézzétek, asszonyok,
Hogy olvad a föld koronája el!
Elhervad a babér; a győzelem
Zászlója roskad! Lányok, gyermekek
A férfiakkal egyformák; oda
Minden különbség! nincsen semmi nagy
A vizsga hold alatt!

CHARMIAN.
        Oh csöndesedj’!

IRAS.
Ah, meghal ő is! Úrnőnk!

CHARMIAN.
        Csitt, Iras!

IRAS.
Oh nagy királynő! Oh felséges asszony!

CLEOPATRA.
Nem több, mint bármely asszony; rabja szintoly
Búnak, mint bármi szolgáló, ki fej
S napszámba jár dolgozni! Visszadobnám
Királyi pálczám’ az irígy isteneknek,
S szemökbe mondanom, hogy e világ
Fölért övékkel, míg el nem lopák
Gyémántomat! De mind haszontalan;
A türelem silány; a düh veszett
Kutyához illik. Bűn-e hát, betörni
A halál sötét lakába, hogyha ő
Eljőni nem mer? No’s, lányok, mi baj?
Vígan! vígan! – Mi lelt, jó Charmian?
Oh hölgyeim! – nézzétek, kialudt
Lámpánk, kialudt! (Az őrökhöz.) Bátorság, emberek!
Temessük el. S aztán, mi nagy s nemes,
Tegyük mi is meg, a hős római erkölcs
Szerint! Tegyük kevélylyé a halált,
Hogy minket így fogadhat el. – Jerünk!
Ez órjás szellem háza már hideg.
Oh asszonyim, oh asszonyim! Jerünk!
Csak egy barát van: a halál, velünk!
(Mind el. Antonius testét viszik.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Caesar tábora Alexandria előtt.

Caesar, Agrippa, Meceanas, Dolabella, Gallus, Proculeius, Mások jönnek.

CAESAR.
Menj Dolabella, mondd, hogy adja meg
Magát. Hijába minden; s késedelme
Magának árt csupán.

DOLABELLA.
        Caesar, megyek.        (El.)
Dercetas jő, Antonius kardjával.

CAESAR.
        Mi az?
S ki vagy te vakmerő, ki így mersz közelítni?

DERCETAS.
        Nevem Dercetas;
Antoniust szolgáltam én, a legjobb
Szolgákra legméltóbbat. Ő míg élt
S szólt: volt uram; csak gyűlölői ellen
Tartottam éltemet. Ha fölfogadsz:
Caesarnak az leszek, mi néki voltam;
Ha nem fogadsz el: vedd el életem’.

CAESAR.
Mit mondasz?

DERCETAS.
        Caesar, ezt: Antonius
Meghalt!

CAESAR.
        Ily Nagy leomlását, nagyobb
Dörgés jelentené: a kerek világ
Miért nem űz vad oroszlányokat
A városokba, s odvaikba a
Polgárokat? Antonius halála
Nem egyesé. E névben a fél világ
Feküdt.

DERCETAS.
De, Caesar, ő meghalt. Nem a
Törvény szolgája, nem bérelt gyilok,
Nem, – az a kéz maga, mely hírnevét
Tettekben írta meg, az verte át,
Szivébül kölcsönzött erővel, a
Szivét! Ez itt a kardja. A sebet
Rablám meg érte. Nézd, a legnemesb
Vér foltja rajta!

CAESAR.
        Sírtok, oh barátim?
Az istenekre! Ily hír egy király
Szemébe könyet csalhat!

AGRIPPA.
        Különös,
Hogy a természet azt siratni készt,
Mit hőn ohajtánk!

MECAENAS.
        Benne bűn s erény
Egyensúlyozta egymást.

AGRIPPA.
        Ritka szellem,
Minő csak embert lelkesíthete!
De, istenek, ti bűnt dobtok belénk,
Hogy emberek legyünk! – Caesar megindúlt!

MECAENAS.
A nagy tükörben, mely előtte áll,
Magát szemléli!

CAESAR.
        Oh Antonius!
Én juttatálak erre! Ám kimetszük
A kelevényt testünkön. Vagy napom
Hanyatlott volna így le, vagy tiédet
Kellett leűznöm. Ketten az egész
Világban meg nem férheténk! – De hadd
Sirassam el, szívvér-becsű könyekkel,
Hogy – oh barátom, osztozóm a becsvágy
Útján s a föld biralmain, csaták
Tüzében hű bajtársam, jobb kezem,
Te szív, melytől lángját kapá szivem –
Oh, hogy csillagjaink, megférhetetlen’,
Egyenlőségünket nem tűrheték,
S egymást zúzák szét! halljátok, barátim –
De nem, majd jobb időben mondom el!

Hirnök jő.

Ez ember, arczán hordja küldetését;
halljuk, mi hírt hoz. – Szólj, ki vagy?

HIRNÖK.
        Szegény
Egyiptomi. – Királynőm, megmaradt
Egyetlen birtokába, sírlakába
Zárkózva: vágynék tudni czélzatid’;
Hogy mit reá jövőben sorsa hoz,
Készen találja.

CAESAR.
        Mondd: legyen nyugodt,
És nem sokára megtudandja, mily
Kegygyel, mi tisztesen gondoskodám
Felőle – Caesar nem lehet kegyetlen.

HIRNÖK.
Így tartsanak meg a nagy istenek! (El.)

CAESAR.
Jer, Proculeius. Menj s mondd meg neki:
Gyalázatát nem czélzom. Adj vigaszt,
Minőt keserve megkiván, nehogy,
Halálcsapással nemesen kifogjon
Rajtunk. Rómába elvihetnem őt:
Örök fény volna diadalmamon.
Menj, és sietve hozz felőle hírt,
Mit szól s mikép leléd.

PROCULEIUS.
        Caesar, megyek.        (El.)

CAESAR.
Gallus, kisérd el!        (Gallus el.)
        Hol van Dolabella?
Hadd menjen ő is!

AGRIPPA és MECAENAS.
Dolabella!

CAESAR.
Hagyjátok el! most jut eszembe még,
Mit bíztam őrá. Mindjárt visszatér.
Sátramba jertek; elbeszélem ott,
Mi kénytelen vonattam én e hadba,
Mily békítőleg és szelíden írtam
Folyvást. Jertek, mindent előadok.        (Mind el.)

II. SZÍN.

A sírbolt.

Cleopatra, Charmian, Iras fenn.

CLEOPATRA.
A csüggedés egy jobb világgal bíztat. –
Caesarnak lenni: nyomorú dolog.
Nem maga a sors, rabszolgája csak
A sorsnak ő is. Szép, megtenni azt,
Mi véget vet mindennek, lánczra ver
Sorsot, s felűltesz minden változásom!
Az alszik, és nem eszi már a sárt,
Mely koldust s Caesart táplál egyaránt!

Proculeius, Gallus, Katonák jönnek alant.

PROCULEIUS.
Köszönti Caesar Egyipt’ asszonyát,
S kérd: mit kivánsz, mi csak megadható,
Minő kegyet?

CLEOPATRA.
Hogy’ hívnak?

PROCULEIUS.
Proculeius.

CLEOPATRA.
Antonius említett, s azt mondta, bízzam
Benned. Különben, nem bánom, ha meg-
Csalsz is, mivel semmit se nyerhetek.
Ha urad koldusúl királyi nőt
Kiván: kisebbet az, rangjához illőn,
Nem kérhet egy országnál! És ha ő,
A meghódolt Egyiptomot fiamnak
Od’adja, az enyémbül annyit ad,
Mit térdemen fogok köszönni.

PROCULEIUS.
        Bízzál!
Fejdelmi kézbe estél: légy nyugodt.
Bízd rá magad’ csak tartaléktalan;
Kegytelje oly nagy, hogy kiömlik a
Szükölködőkre. Hagyd jelentenem
Hű megadásodat; s oly hóditót
Lelsz benne, a ki nyájason közelg
Ahoz, ki térden esd kegyet.

CLEOPATRA.
        Jelentsd,
Hogy, szerencséje rabszolgája én,
Elismerem hatalmát; engedelmes
Tanúlok lenni folyvást; s vágyom őt
Meglátni szemtől szembe.

PROCULEIUS.
        Megviszem
Mindezt, nemes hölgy. Légy nyugodt; tudom,
Hogy szánja sorsod’ az, ki okozá.

GALLUS.
Látod, mi könnyű őt megejtenünk!
(Proculeius, s kiséretéből ketten, egy létrán a síremlékre fölhágnak s Cleopatra háta megé kerűlnek. Nehányan az ajtót (alant) feltörik s kitárják.)
Míg Caesar eljő, őrizzétek őt!        (El.)

IRAS.
Királynő!

CHARMIAN.
Oh Cleopatra, el vagy fogva, úrnőm.

CLEOPATRA.
Gyorsan, kezem! (Tört von elő.)

PROCULEIUS.
Megállj, nemes hölgy!

        (Megfogja s lefegyverzi.)
        Meg ne sértsd magad’.
Megmentve és nem elárulva vagy!

CLEOPATRA.
Hah! tiltva a halál is, mi a kíntól
Megmenti a kutyát is?

PROCULEIUS.
        Cleopatra,
Uram kegyét ne útasítsd el, így,
Öngyilkolással. Lássa meg a világ
Nagylelküségét, mit halálod által
Meggátlanál.

CLEOPATRA.
Hol vagy halál? – Jövel!
Jer, jer, királynőt vigy, ki százezer
Kis csecsemővel s koldussal fölér.

PROCULEIUS.
Mérséklet, úrnő!

CLEOPATRA.
        Többé sem eszem,
Sem iszom én! Szót szaporítsak-e?
Sem alszom. E halandó házat össze-
Rontom: tegyen Caesar, a mit tehet.
Tudd meg, nem ékitendem udvarát
Szárnytépve, sem a zord Octavia
Bosszús tekintetét nem hordozom!
Úgy mutogasssanak Rómában a
Birálgató, ujjongó csőcseléknek?
Inkább Egyiptom egy árkába’ leljek
Hűs sírt; fektessetek mezítlen
A Nílus iszapába, hol legyek
Undokra csipnek! vagy magas lobor
Legyen bitóm s ott függjek lánczokon!

PROCULEIUS.
Tovább űzöd setét eszméidet,
Mint arra Caesar okot ad.

Dolabella jő.

DOLABELLA.
Proculeius,
Már tudja Caesar mit tevél. Utánad
Küld. E királyi nőt én veszem át.

PROCULEIUS.
Jó, Dolabella, ennek örülök;
Bánj véle jól. (Cleopatrahoz) Caesarnak átadom,
Ha valamit izensz.

CLEOPATRA.
        Mondd: halni vágynám!
(Proculeuis, Katonák el.)

DOLABELLA.
Nemes királyné, hallád híremet?

CLEOPATRA.
Én nem tudom.

DOLABELLA.
        Ismerni fogsz, hiszem.

CLEOPATRA.
Mindegy, uram, mit hallék, mit tudok.
Nevetsz: ha gyermekek, nő, álmukat
Beszélik, úgy-e mulattat?

DOLABELLA.
        Hová
Czélzasz?

CLEOPATRA.
Álmodtam egy Antonius
Nevű vezérről. – Oh, még egy ilyen
Álmot, hogy újra lássak ily nemest!

DOLABELLA.
De, asszonyom –

CLEOPATRA.
        Ég volt tekintete,
Nap, hold forogva rajta: tőle nyert
Világot e parányi O, a föld!

DOLABELLA.
Felség –

CLEOPATRA.
        A tenger egy lépés; kinyújtott
Kara: dísz-ív az égen; hangjában a
Sphaerák szava – de csak barátaihoz;
S ha meg akarta rázni a világot:
Dörgő vihar lőn. Kegye télt nem ismert,
Ősz volt, de dúsabb minden aratás
Után. A kéjben: mint delfin, kiért,
Kitűne eleméből. Inasai:
Királyok és fejedelmek. Elgurult
Kis pénz gyanánt hulltak zsebébül a
Szigetek és országok.

DOLABELLA.
        Cleopatra!

CLEOPATRA.
Szólj: volt-e, lesz-e ilyen férfi, mint
Minőrül álmodám?

DOLABELLA.
        Nem, asszonyom.

CLEOPATRA.
Hazudsz, s az ég is hallja, hogy hazudsz!
De hogyha van, ha volt ily férfi, az
Túljár a képzelet határain;
A természetbe’ nincs hozzá anyag:
Versenyre kelni álmodott csodákkal;
De hogy teremthete egy Antoniust:
Ezzel legyőze minden képzetet
És semmiségbe tolta árnyait!

DOLABELLA.
Hallgass ki asszonyom.
Vesztésed oly nagy, mint magad; s te azt
Úgy hordozod, mint súlya engedi.
Czélom’ ne érjen semmiben soha,
Ha e keserved nem hat vissza rám,
Egész szivem mélyéig.

CLEOPATRA.
        Köszönöm!
Tudod, mi czélja Caesarnak velem?

DOLABELLA.
Mért, hogy nekem kell azt tudtodra adnom?

CLEOPATRA.
Oh, jó uram –

DOLABELLA.
        Habár nagylelkű ő –

CLEOPATRA.
Hát diadalmentben hurczoland –?

DOLABELLA.
A czélja nem más; én tudom.

Kiáltás künn: „Helyet Caesarnak!”
Caesar, Gallus, Proculeius, Mecaenas, Seleucus, Kiséret jönnek.

CAESAR.
Melyik Egyiptom királynője itt?

DOLABELLA.
Az imperator, asszonyom.
(Cleopatra letérdel.)

CAESAR.
Kelj föl, ne térdelj.
Kérlek, királynő, kelj föl.

CLEOPATRA.
Uram, az istenek így rendelék.
De engednem kell hódító uramnak.

CAESAR.
Sötét eszméknek helyt ne adj. A mit
Vétél nekünk, bár vérrel írtad azt
Reánk: legyen csak úgy tekintve, mint
Véletlen!

CLEOPATRA.
Oh, világ erős ura!
Nem birom én ügyem’ világosan
Elődbe adni; mind elismerem
Sok gyöngeségim’, mik nemükre annyi
Gyalázatot hoztak.

CAESAR.
        Nem asszonyom,
Szépítsük inkább, mintsem feketitsük!
Ha szándokunk alá veted magad’
(S hozzád kegyes az): e vállalkozással
Csak nyersz. De ha kegyetlenség szinét
Igyekszel vetni rám, Antonius
Útját követve: megfosztod magad
A neked szánt kegyektől; gyermekidet
Nyomorba döntöd, melytől örömest
Megmenteném. Megyek már.

CLEOPATRA.
        Átmehetsz az
Egész világon: a tiéd. Mi mind,
Kis pajzsokúl, mint diadal-jeleid,
Ott függünk, a hol akarod. Uram, vedd –

CAESAR.
Cleopatrára nézve mindenekben
Te légy tanácsadóm.

CLEOPATRA.
        Itt, összeírva
Kincs-, ékszer- s többi drágaságaim.
Értéktelen mellőzve. – Hol Seleucus?

SELEUCUS.
Itt, asszonyom.

CLEOPATRA.
Kincstárnokom. Hadd szóljon ő, uram
S feleljen érte, megtartottam-e
Valamit? – Igazat mondj, Seleucus,

SELEUCUS.
Asszonyom,
Jobb hallgatok, mint olyasért feleljek,
Mi nem való.

CLEOPATRA.
Mit tettem félre? szólj.

SELEUCUS.
Több értéküt, mint mennyit átadál!

CAESAR.
Ne, Cleopatra, ne pirulj. Helyeslem
Eszélyedet.

CLEOPATRA.
Lásd, Caesar, mit teszen
A hatalom. Enyéim im tiéid!
Váltsunk szerencsét, s mind enyém leszen,
Ki most tiéd! E gyáva árulás,
Nézd, dühbe hoz! Rabszolga, hitlenebb, mint
Pénzen vett szerelem! Hát elhuzódol?
Jobb is, ha elbúszsz! Ámde meglelem
Szemed’, ha szárnya lesz is! Szemtelen,
Lelketlen eb, te gaz! Te!

CAESAR.
        Csillapodj’!

CLEOPATRA.
Oh Caesar, mily sebző gyalázat ez!
Hogy a midőn te fölkeresni méltatsz
S kegyet mutatsz egy ily levert iránt,
Gazsága által enrabom növelje
Balsorsom összegét. Jó Caesar, ám
Tegyük, hogy elrejtettem valamit,
Egy női semmiséget, olyszerűt,
Mit könnyedén adunk ajándokúl;
Tegyük, hogy félretettem egy becsesb
Ékszert, Livia vagy Octavia
Számára, megszerezni pártolásuk:
Az légyen árulóm, kit enmagam
Tápláltam? Istenek! Mélyebbre dönt
Ez, mint bukásom! – Itt vagy még? Eredj;
Vagy szellememnek üszke átlobog
Balsorsom hamván! Hogyha férfi volnál:
Szánnál, tudom!

CAESAR.
        Távozzál, Seleucus.         (Seleucus el.)

CLEOPATRA.
Tudod, reánk nagyokra, gyakran ejt
Gyanút a mások tette. És ha buktunk:
A mások bűne is fejünkre száll.
S azért szánalmat érdemlünk.

CAESAR.
        Cleopatra,
Sem a mit átadál, sem a mit eltevél,
Zsákmányul el nem fogadom. Tied,
S kedvedre tégy vele. Caesart ne véld
Kalmárnak, a ki árúczikkeken
Üzérkedik. Nyugodj’ meg hát; s ne tedd
Eszméidet nyügöddé. Nem, királynő,
Úgy bánni czélom véled, mint magad
Ohajtod. Élj jól, nyugton aludjál;
Oly melegen függ szívem sorsodon, hogy
Bennem barátra lelsz. Isten veled!

CLEOPATRA.
Uram, királyom!

CAESAR.
Ne! – Isten veled.
        (Harsonák. Caesar egész Kiséretével el.)

CLEOPATRA.
Szók, szók üres szók, csakhogy vonjon el
Nemes feltételemtől. – Charmian, halld –
        (Súg Charmiannak.)

IRAS.
Végezz, nemes hölgy! Szép napunk leszállt,
Sötét következik.

CLEOPATRA.
Sietve járj;
Rendelkezém előre; kész azóta.
Csak menj, siettesd.

CHARMIAN.
        Rögtön asszonyom.
Dolabella jő.

DOLABELLA.
Hol a királynő?

CHARMIAN.
        Ott, ni.        (El.)

CLEOPATRA.
        Dolabella?

DOLABELLA.
Parancsod által kötelezve, mi
Előttem oly szent, mint hitem, im ezt
Jelentem: útját Syria felé
Intézi Caesar s három nap alatt
Téged s fiaidat előre küld.
Használd föl ez időt. Megtettem ím,
A mit igértem és parancsolál.

CLEOPATRA.
Köszönöm, Dolabella.

DOLABELLA.
        Sietek
Caesar után. Isten veled, királynő.

CLEOPATRA.
Vezessen ég!        (Dolabella el.)
        No, mit gondolsz, Iras,
Egyipti bábul téged is velem
Mutassanak Rómában? Kézművesek,
Szennyes köténynyel, mérték- s kalapácscsal,
Vizsgálva forgatnak, vastag lehök
Csömörletes szagot fú ránk, s mi ott
Szagolni kénytetünk!

IRAS.
        Az isten őrizz’!

CLEOPATRA.
De úgy lesz, Iras! Durva lictorok
Csípnek nyakon, mint szajhákat; silány
Vásári dalnok tesz nótába; gyors
Komédiás hurczol, rögtönözve, színre,
Torzítva lakománk’; Antonius
Tántorogva lép föl; engem valamely
Rossz vakogó kölyök, mint valami
Rimát, teszen csúffá.

IRAS.
Nagy istenek!

CLEOPATRA.
Úgy lesz pedig!

IRAS.
        Ne lássam én meg azt!
Mert fogadom, szememnél majd erősb
Lesz körmöm!

CLEOPATRA.
Úgy, úgy! Majd kijátszom én
Rút tervöket, s felsülnek képtelen
Szándékaikkal! –
        Charmian jő.
        Jöszte, Charmian!
leányok, adjatok királyi öltönyt!
A Cydnushoz megyek, Antonius
Elébe! menj, Iras, siess! – Nemes,
Jó Charmianom, végezünk mi is,
S ha megtevéd e munkát, játszhatol
A végitéletig! – A koronát
S minden királyi díszt!        (Iras el. Künn zaj.)
        Mi az? mi zaj?
        Egy Őr jő.

ŐR.
Künn egy paraszt van: mind erősködik,
Hogy bebocsássuk felségedhez őt.
Figét hozott.

CLEOPATRA.
Bocsásd be. (Őr el.) Mily silány
Eszköz tehet nagyot! E hozza meg
A szabadságot! – Áll határzatom;
Nincs női bennem; most tetőtől talpig
Márvány-szilárd vagyok. A változó hold
Nem csillagom!

Őr jő a Paraszttal, ki kosarat hoz.

ŐR.
        Im itt van a paraszt.

CLEOPATRA.
Hagyd itt s eredj. (Őr el.) Elhoztad-é a Nil
Kicsiny kigyóját, mely kín nélkül öl?

PARASZT.
Itt van; de nem tanácslom, hogy hozzá nyúlj, mert harapása halhatatlan; a kit megöl, ritkán vagy soha nem támad föl.

CLEOPATRA.
Tudsz valakit, ki meghalt általa?

PARASZT.
Akármennyit; férfit, asszonyt egyaránt. Csak tegnap is hallottam egyet. Nagyon becsületes asszony, csakhogy szeret hazudni, mit asszonynak soha sem kellene tenni, vagy legalább becsületesen; az beszélte, hogy’ halt meg a harapásától s milyen kínokat állt ki. Igazán, sok igazat beszélt e féregről; de a ki mind elhinné, mit az emberek beszélnek, felének se’ venné hasznát, a mit tesznek. Annyi azonban fallibiliter áll, hogy ez a féreg furcsa egy féreg.

CLEOPATRA.
Eredj már. Isten veled.

PARASZT.
Jó mulatságot kivánok hozzá.

        (Leteszi a kosarat.)

CLEOPATRA.
Isten áldjon.

PARASZT.
Azt tudd meg, hogy ez a féreg nem hagyja magát.

CLEOPATRA.
Jó, jó. Mehetsz.

PARASZT.
Aztán, nem kell ám ennek a féregnek hinni, ha csak okos ember kezében nincs; mert, biz isten, gonosz állat.

CLEOPATRA.
Ne gondolj vele; majd vigyázunk reá.

PARASZT.
Úgy is kell. Aztán ne adjatok neki semmit enni, mert meg nem érdemli.

CLEOPATRA.
Vajjon engem megenne?

PARASZT.
Hüm, nem vagyok én olyan ostoba, hogy azt se tudnám, hogy asszonyt az ördög sem enné meg; az asszony isteneknek való falat, ha nem az ördög főzte; de biz isten, azok a lator ördögök sok boszúságot csinálnak az isteneknek az asszonyokkal, mert minden tízből, a mit teremtenek, ötöt az ördög elkaparít.

CLEOPATRA.
Eredj csak már, eredj. Isten veled.

PARASZT.
Az ám, igaz biz a. Jó mulatságot ezzel a furcsa féreggel!        (El.)
Iras, ruhával koronával stb. jő.

CLEOPATRA.
Öltsd rám ruhámat, tedd föl koronám’.
Halhatlanokra vágy szivem. Ez ajkat
Nem áztatandja szőlő nedve többé,
Siess, Iras! – Ha! mintha hallanám
Antonius szavát. Dicsérni kél
Hős tettemet. Csúfolja, hallom, a
Caesar didalmát, mit az ég ürügyül
Adott, hogy annál jobban sújtsa le.
Férjem, jövök! E czímre bátorságom
Ad most jogot. Csak tűz és lég vagyok,
Lerázom többi alkatrészemet!
Így. Készen vagytok? Ajkam vég lehét
Vegyétek! Charmian! Isten veled!
Iras, szivem! – soká, Isten veled!
        (Megcsókolja őket. Iras lerogy s meghal.)
A kigyó mérge ajkamon? hogy elhalsz!
Ha ilyen édes, könnyű a halál:
A kedves forró ölelése az,
Mely fáj, de mégis édes. – Halva vagy?
Ha így válsz el, azt mondod: a világnak
Nem érdemes búcsút se’ mondani!

CHARMIAN.
Oszolj esőbe, sűrű felleg, oh! hadd
Mondhassam: sirnak im az istenek.

CLEOPATRA.
Szégyen nekem: ő lássa meg előbb
Szép göndör-fürtű Antoniusomat!
Rá fogja csókját vesztegetni, mely
Üdvöm nekem. Jer, gyilkos féreg, és
Éles fogaddal oldd egyszerre föl
Az élet únott kapcsait! Szegény
Mérges bolond, dühödj meg és – harapj!
Bár szólni tudnál: hallanám, mikép
Mondod szamárnak a tapasztalatlan,
Hivő Caesart!

CHARMIAN.
Oh hajnal csillaga!

CLEOPATRA.
Csitt, csöndesen! Nem látod kisdedem
Emlőimen, mikép szopik, míg el
Altatj’ a dajkát!

CHARMIAN.
        Oh, szakadj, szakadj meg!

CLEOPATRA.
Lágy mint a lég, édes mint balzsam. Oh
Antonius! – Ha! jer te is – (Még egy kigyót tesz karjára.)
        Miért

Várnék tovább?        (Lerogy s meghal.)

CHARMIAN.
        – E sivatag világban!
Isten veled! – Kevély lehetsz, halál,
A legszebb nő van, birtokodba’ most!
Záruljatok be, selymes ablakok,
A napsugárnak aranyát soha
Nem látja többé ily királyi szem!
Ah! félrecsúszott koronád, megint
Jól igazítom; – aztán játszhatom!
Őrök berohannak.

1. Őr.
Hol a királyné?

CHARMIAN.
        Alszik; fel ne költsd!

1. Őr.
Caesar izent –

CHARMIAN.
        Későn jő hirnöke.

(Kigyót tesz magára.)
Jövel. Siess, alig hogy érzelek.

1. Őr.
Hej, jőjetek! Nem jól van a dolog!
Kijátszva Caesar –

2. ŐR.
        Dolabella jött
Caesartól; őt hivjátok.

1. Őr.
        Mi dolog,
Mi ez? – Te Charmian, szólj, jól van ez?

CHARMIAN.
Jól, jól, a mint királyi hölgyhöz illik,
Ki büszke ősök sarja! – Ah vitéz!        (Meghal.)

Dolabella jő.

DOLABELLA.
Mi ez?

2. ŐR.
        Mind halva!

DOLABELLA.
        Caesar, aggodalmad
Betelt! Magad jősz látni e sötét
Végzést, melyet hijába igyekeztél
Gátolni!
Kiáltás künn: „Helyet Caesarnak, helyet!”
Caesar, egész Kiséretével jő.

DOLABELLA.
Uram, fölötte biztos jós vagy; im
Mitől tartál: betelt!

CAESAR.
        Oh hősi vég!
Kiegyezett velünk, s királyilag
Ment, maga útján! – És halálnemök?
Nem vérzenek.

DOLABELLA.
Ki volt utolszor itt?

1. Őr.
Egy együgyü paraszt; figét hozott.
Itt a kosár.

CAESAR.
Így méreg!

1. Őr.
        Nagy Caesar!
E Charmian még élt imént; beszélt; járt;
A koronát igazgatá halott
Úrnője homlokán; reszketve állt meg
Egyszerre – s elbukott!

CAESAR.
        Oh nemes gyöngeség!
De ha mérget ittak volna: látszanék
Fölpuffadásban; olyan, mintha csak
Szúnyadna, mintha új Antoniust
Akarna bája erős hálóiba
Kerítni!

DOLABELLA.
Keblén im vér serkedez
S kissé dagadt; szintúgy a karja is.

1. Őr.
Akkor kígyómarás: im a figék
Levelein is kígyónyál maradt,
Minőt a Nil mart-odvain szokott
E féreg hagyni.

CAESAR.
        Úgy valószínű,
Hogy így ölé magát el! Orvosa
Mondá: a legkönnyebb halál nemét
Kutatta folyvást. Fogjátok föl ágyát
S szolgáló asszonyit vigyétek el.
Antoniusa mellé temetjük őt;
Ily ritka párt nem zárt magába sír
E föld szinén! Ily gyász történet azt is
Megrázza, a ki szerzé. – S nem kevesb
Szánalmat nyernek ők, mint hírnevet
Az, a ki őket erre juttatá.
Sergünk kisérje ünnepélyesen
A temetést! Aztán Rómába el!
Jer Dolabella, rendeznem segéld
Nagy fényben ezt a gyászos ünnepélyt!

        (Mind el.)

Nyitóoldal