Shakespeare

II. RICHARD KIRÁLY

(Fordította: Szász Károly)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.



SZEMÉLYEK

II. Richard király.
Langley Edmund, yorki herczeg a kir. nagybátyjai.

Gaunt János, lancasteri herczeg

Bolingbroke Henrik, Herefordi herczeg, Gaunt fia; a későbbi IV. Henrik király.

Aumerle herczeg, York fia.

Mowbray Tamás, norfolki herczeg.

Surrey herczeg.
Salisbury gróf.
Berkley gróf.
Bushy,
Bagot,
Green, Richard király teremtményei.

Northumberland gróf.

Percy Henrik, fia.

Lord Ross.

Lord Willoughby.

Lord Fitzwater.

Carlislei Püspök.

Westminsteri Apátúr.

Lord-Marshal.

Egy más Lord.

Exton Pierce.

Scroop István.

Egy walesi csapat kapitánya.

Királyné, Richard király neje.

Özv. Gloster herczegné.

York herczegné.

Hölgyek, a királyné kiséretében.

Lordok, Hírnökök, Tisztek, Katonák, Kertészek, Börtönőr,
Lovászlegény s más Kiséret.




BEVEZETÉS

Már a költő életében négy negyedrét-kiadás jelent meg e drámából, a mi nagy népszerűségét bizonyítja. Általában a kiadások számából ítélve, Hamlet kivételével, e historiák, az angol történetből merített drámák, voltak Shakspere életében legkedveltebb művei. II. Richard első negyedrét-kiadása 1597-ben jelent meg, a második 1598-ban Andrew Wise kiadásában; a másik kettő 1608-ban és 1615-ben Matthew Law kiadása volt. A két elsőben nincs meg a negyedik felvonás lemondási jelenete; mert a mint alább a jegyzetben megemlítjük, Erzsébet korában a censura nem engedte meg e jelenetnek sem színpadi előadását, sem kinyomtatását. A gyanakodó királynő folytonosan veszélyektől féltette trónját, s nem tűrhette a színpadon oly jelenet előadását, mely egy királynak trónjától való megfosztását tűnteti fel. Csak I. Jakab uralkodása alatt juthatott e jelenet színpadra, s a két későbbi negyedrét-kiadás, mely szintén fölvehette már a dethronizálás jelenetét, czímlapján figyelmezteti az olvasót, hogy „a parlamenti jelenetnek és Richard király letételének új hozzátételeivel” van ellátva (new additions of the Parliament scene and the deposing of King Richard).

A mi a dráma származási évét illeti, azt sem lehet sokkal előbbre tenni az első kiadás esztendejénél, 1597-nél; s legvalószínűbb, ha III. Richard és IV. Henrik közé helyezzük. Shakspere nem írta chronologiai rendben történeti drámáit. A második tetralogiát, mely VI. Henrik három részében a Lancaster-család hanyatlását és bukását, s III. Richard-ban a Yorkház megsemmisülését és a pártosságot megbosszuló végzetszerű igazságszolgáltatást festi, előbb írta, mint az első tetralogiát, melynek négy drámájában (II. Richard, IV. Henrik két része és V. Henrik) a Lancaster-ház felmagasztaltatását és dicsőségének délpontját mutatja be. Ez utóbbiakban a költő ereje, férfi korának teljessége, tragikai és komikai művészete tisztább és kedvesebb kifejezést nyer, mint az előbbiekben, melyek még ifjúkori fejlődésének korszakából valók; de maga a forrás is, melyből merített, a krónikák sokkal világosabbak és egyszerűebbek, mint később, midőn a két rózsa bonyolúlt küzdelmeiről írnak.

Shakspere II. Richard-ján kívül volt még egy másik dráma is e királyról; csak arra nézve térnek el a vélemények, vajjon régiebb-e, mint Shakspereé, vagy pedig utána készült, mintegy pótlék és bevezetés gyanánt, a mennyiben II. Richard történetének épen azon részeit foglalja magában, melyeket Shakspere mellőzött. Dr. Forman naplója, melyet az újabb időben hoztak nyilvánosságra, az 1611-ik év ápril 30-ról megjegyzi, hogy e napon a Globe-színházban egy II. Richard czímű tragédiát látott, mely Jack Straw fölkelését és leveretését, Gloster herczeg lázadását és Lancaster herczeg cselszövényeit adta elő; a király e darabban ravaszúl tőrbe csalja Glostert, nagybátyját, s aztán hitszegőleg kivégezteti; Lancaster herczeg megkérdez egy bölcs embert, vajjon lesz-e még belőle király, s azt a választ nyeri, hogy ő nem, hanem fia lesz király, mire felakasztatja a bölcs embert, hogy a veszedelmes titok vele együtt sírba szálljon. Mind oly vonások és események, melyek nincsenek meg Shakspere II. Richardjában.

E másik Richard-dráma nyomaira véltek találni Essex gróf elítéltetésének okmányai között is. Midőn a gróf híveivel fölkelést tervezett Erzsébet királynő ellen, Phillipsnél, a Shakspere-színház igazgatójánál egy bizonyos estére megrendelték a „II. Richard letételéről szóló darabot”, hogy a kedélyeket ezzel is a lázadásra buzdítsák. A színigazgató azon kifogására, hogy a darab elavúlt s nem lehet jövedelemre számítni, negyven shilling kárpótlást adtak neki s az előadás megtörtént. Ez adat azonban inkább vonatkozhatik Shakspere II. Richardjára, mint arra, melyet dr. Forman látott; mert amabban és nem ebben fordul elő II. Richard letétele. Különben akár mint áll a dolog, s ha a másik Richard-dráma régiebb is a mienknél, annyi bizonyos, hogy Shakspere forrása nem ez volt, hanem Holinshed krónikája, melyből többi történeti drámáját is merítette.

II. Richard elseje a dráma-cyklusnak, mely Anglia történetének egyik legviharosabb részét adja elő összefüggő, időszaki rendben, s III. Edvárd törvényes utódjának bukásával a Lancaster-ház fölemelkedését, dicsőségének tetőpontját V. Henrikben, a két rózsa véres küzdelmeit s a Lancasterek bukását VI. Henrikben, a York-ház fölemelkedését, III. Richard vad pusztításait s benne a Yorkok elbukását, végre a két ellenséges ág egyesülését s a pártviszály kiegyenlítését VII. Henrik által, nyolcz dráma mozgalmas, élettel és színnel teljes történeti képeiben állítja elénk. Bevezetésűl álljon itt az angol királyi ház nemzetségi fája, mely világos áttekintést nyújtva a küzdő felek rokoni összeköttetéseiről, könnyebbé teszi a következő drámák főszereplőinek s egymáshoz való viszonyuknak megértését.

III. Edvárd király. (1327–1377.)

III. Edvárd másik három fia: Lancaster herczeg (John of Gaunt), York herczeg (Edmund Langley) és Gloster herczeg (Thomas Woodstock.)

Lancaster herczeg fia:

York herczeg családfája:

VII. Henrik, York Erzsébet férje, unokája volt Owen Tudornak, ki második házasságban nőül vette V. Henrik özvegyét, francziaországi Katalint. VII. Henrik, anyja, Margit által, kisunokája volt John of Gauntnak, s így képviselője a Lancaster-háznak, melyet házassága által a York-családdal egyesített.

E királyi család tagjai közűl II. Richard, a híres fekete herczeg fia kezdi meg a nyolcz drámára terjedő nagy állami actiót s bukásával nyit útat a nyolcz évtizednél tovább tartó pártviszályoknak, melyeknek VII. Henrik vet véget, kiben a Tudorok családja lép az angol trónra. II. Richardot a krónika és a dráma egyaránt úgy rajzolja, mint a Plantagenetek jó és rossz tulajdonságaival egyforma gazdagon felruházott, könnyelmű, jószívű, élvezetvágyó, erőszakosságra hajlandó, rövidlátó, elbízott s a szerencsétlenségben könnyen csüggedő fejedelmet, ki mintha arra született volna, hogy szerencséjében, a trón és hatalom fényében mindenkit ellenségévé tegyen, s bukásában és szerencsétlenségében mindenkinek szívét megnyerje. Shakspere nem hiába szőtte be az ötödik felvonásba azt a jelenetet, melyben a szegény lovászlegény saját veszélyeztetésével meglátogatja a börtönben hajdani urát: e rövid jelenet a maga megható egyszerűségében minden frázisnál ékesszólóbban hirdeti, mint meg tudta hódítni Richard közvetlen környezetét s még cselédjei is mint ragaszkodtak hozzá bukásában.

De ugyanazok a tulajdonságok, melyek a magánembert kedvessé és környezőire kellemessé tették: meggyűlöltették a nemzettel a király uralkodását. Fényűzése, pazarlása, melylyel fiatal barátait és kegyenczeit gazdagítá, kimerítették a kincstárt és az ország erejét. Szinte hihetetlen volt a tékozlás, mely a király udvaránál uralkodott, hol naponkint tízezer ember étkezett a király költségén s egyedül a konyhában száz ember foglalkozott. Midőn 1396. tavaszán a franczia királylyal összejött Izabella herczegnővel való házassága ügyében, háromszázezer ezüst márkát adott ki, sokkal többet, mint a mennyit menyasszonyának hozománya tett. Pompaszeretete a közönségre is káros befolyással volt, mert egyre-másra új divatokat hozott be, melyeket mindenki utánozni akart, s így kelletén túl uralkodóvá tette a fényűzést.

Ennyi költség fedezésére rendkívüli segédforrásokhoz kellett fordulnia, s leginkább e zsarolásai tették gyűlöletessé a nemzet előtt. Shakspere, a ki föltette közönségéről az angol történelem ismeretét és azért történeti drámáiban több magyarázó adatot fölöslegesnek tartott fölemlíteni, II. Richard gyűlöletes zsarolásaiból kettőt említ fel: Gaunt János hagyatékának lefoglalását, és ama hírhedt fehér lapokat, melyekről, miután kimondta a királyi javadalmak bérbeadását, így szól:
        …Mert szekrényeink
Egy kissé kimerültek a pazar
És fényes udvar sok költségivel:
Királyi javadalmink bérbe adjuk,
És jövedelmök elég pénzt adand
Kezünkre. Vagy ha nem leend elég:
Fehér lapokra, miket itt hagyunk,
Irhatnak a helytartók majd utalványt
Azok nevére, kik felől kisül,
Hogy sok a pénzök…

E „fehér lapok” bővebb magyarázatát Holinshednél találjuk. „Hogy eszközöket szerezzen a pazarlásra, kényszerítette a gazdag londoni polgárokat, hogy fehér lapokat (blank charters) írjanak alá s pecsételjenek meg, melyeknek alapján aztán a király jelentékeny összegeket hajtott be; hasonló papirokat küldtek szét minden grófságba, a miből nagy zúgolódás és elégedetlenség támadt az emberek közt; mert midőn a papirok így meg voltak pecsételve, a királyi tisztviselők azt írták be, a mit akartak, hogy az illető személyeket zsarolásokkal vagy más módon zaklassák. Sok grófságra nagy pénzbírságokat szabtak azon ürügy alatt, hogy Gloster összeesküvését pártolták, s minden módon elnyomták a népet. Ha valaki útjában állt a királynak vagy ha ez el akarta kaparítni valamely gazdag ember vagyonát, egy csapat erős ifjú állt rendelkezésére, kik mindig készek voltak az ilyent valami bűnről vádolni s eldöntés végett a sorompók közé lépni.”

A király pazarlásához és zsarolásaihoz járult könnyelműsége, meggondolatlansága, mely szerencséjében elbizakodottá tette s nem engedte, hogy a legközvetlenebb veszélyt is észrevegye. És e szerencsétlen elvakultsága annál inkább erőt vett rajta, mennél jobban meg volt győződve a királyi felség szentségéről és sérthetetlenségéről.

A nagy sivár tenger minden vize
Sem mossa el fölkent király fejéről
A balzsamot, se földiek szava
Az Urtól tett királyt le nem teszi.
S a hány vitézt Bolingbroke ellenünk
Fegyverbe állít: arany koronánk
Védéül annyi égi angyal áll;
S ember lehull, hol angyalok csatáznak,
Az igazat szent Isten védi meg.

De mikor maga előtt látja a veszélyt, megragadja lelkét a csüggedés, s bár egy ideig még hullámzik a királyi felségjog öntudata és a kislelkűség között, de a mint növekszik a veszedelem, a mint jönnek egymásután a baj hirmondói, akként sülyed mindig mélyebbre, mélyebbre, míg végre elmerűl a csüggedés örvényében. Az első vigasztalásra még fölemelkedik és összeszedi magát, s erélyt és kitartást látszik adni lelkének a királyi méltóság önérzete.

Ébredj föl, lomha fölség! Aluszol.
Nem húszezer már a király neve?
Föl, föl nevem! Egy rossz alattvaló kelt
Csak ellened! Mit néztek így, alá,
Király kedvelti? Nem vagyunk-e felség?
Föl s égre nézzünk!

De az erélynek e fellobbanása nem tart sokáig. Újabb gyász hírek jönnek, s a király többé már nem gondol a küzdelemre. Mily jellemzők azon szavai, melyekkel megátkozza, ki „eltéríté őt a kétségbeesés szelíd útjáról, melyen indult.” Ez az út, a kétségbeesés, a csüggedés, a tétlen lemondás útja a legkényelmesebb neki s megmarad rajta. „El akar halni bánatában.” Lágy jellemének ez felel meg, nem a merész küzdelem. Elbocsátja hadait. „Menjenek oda, hol a remény vetésinek van földje még.” Az övé mind oda van. Szót se akar többé hallani, sem vigasztalást, sem tanácsot. Leteszi a fegyvert, szétküldi hadait s Flint várába vonúl, hogy a vihar első lökésére levegye fejéről a koronát. Még össze sem mérte fegyverét a versenytárssal, s már elismeri felsőbbségét. „Richard az éjfél, Bolingbroke a nap.”

A drámának e jellemzése egészen megfelel a történeti alaknak, melynek csüggeteg lelkét Holinshed krónikája így rajzolja: „Oly nagy levertség vett rajta erőt, hogy hangos jajveszéklésben tört ki nyomorult sorsa fölött, minden reménynyel felhagyott s csapatjainak, melyek nem voltak csekély számmal, kijelenté, hogy hazamehetnek. Hiába kiáltottak a katonák, hogy utolsó emberig harczolni akarnak érte; a király csaknem szökve távozott tőlök… Egy felől jogos és igaz ügyét s tiszta lelkiismeretét látta, másfelől ellenségeinek nagyobb hatalmát, barátainak elszakadását és a dolgok teljes megfordulását, úgy hogy épen azok álltak vele szemben, kiktől annak idején segítséget várhatott volna, míg most minden későn jött s az elveszettet nem lehetett többé visszaszerezni.”

Meggondolatlan könnyelműségének jellemzésére a költő leginkább azon vonásokat vette át a krónikából, melyek irlandi hadjáratára, s két nagybátyja, a Lancaster és York iránti viseletére vonatkoznak. Midőn hírét veszi Lancaster herczeg nehéz betegségének, a fiatalos megfontolatlanság szívtelenségével felkiált:

Uram, vezesd az orvosok eszét,
Hogy ágya szalmáján könnyítsenek!
Szekrényi bélléséből katonák
Egyenruhája lesz a háborúra.
Jerünk urak! Siessünk látni őt;
S ég adja, sietségünk késsen el.

S midőn a herczeg halála után rögtön lefoglaltatja a hátramaradt „ezüstneműt, pénzt s fölkelő minden vagyont”, és ezzel a legnagyobb haragra ingerli York herczeget: ugyanezen Yorkra bízza az ország kormányzatát, míg ő irlandi hadjáratára távozik. „Ő most is hűnk s szeret, bár zordszavú.” És a gyönge York Bolingbroke Henrikhez csatlakozik. Shakspere e tényről csak egy mondást talált Holinshed krónikájában: „Berkley vára előtt egy templomban értekezett Henrikkel,” – s ebből írta a második felvonás harmadik színjében azt a találkozási jelenetet, mely oly természetesen jellemzi a gyönge, lágyszívű York herczeget s oly mély lélektani igazsággal magyarázza meg áttérését. A költő itt valóban kiegészíti a történetet. De a herczeg haragjáról a Lancaster-hagyaték ellen elkövetett zsarolás miatt, a krónika bővebben szól s csaknem ugyanazon szavakkal, melyekkel a drámában teszi szemrehányásait a királynak. „A nemesség és a nép felzúdult ez eljárás miatt, de senki sem inkább, mint York herczeg, ki eddig mindent a lehető legtürelmesebb lélekkel viselt el, még azt is, a mi oly közelről érintette, mint testvére, Gloster halála, unokaöcscse, Hereford száműzetése és sok más bántalom, melyet a király ifjúsága miatt nyugodtan tűrt, s a mennyire lehetett, elfeledni igyekezett. Most azonban idején valónak látta, visszavonúlni s nem követni többé a királyt.”

Ezek voltak ama tulajdonságok és cselekedetek, melyek a királyt oly gyűlöletessé tették a nemesség és a nép előtt. S mindehhez járult egy veszedelmes ellenség, a számító, hideg, okos Bolingbroke, ki lépésről lépésre haladott a trón felé, s azon mértékben emelkedett népszerűsége, a melyben hanyatlott a király iránti szeretet és ragaszkodás. Első tette, melylyel a drámát megnyitja, Norfolk herczeg bevádolása Gloster halála miatt, tulajdonképen a király ellen van már intézve, s ennek bűnét akarja a nép emlékezetébe hozni. Richard át is lát szándékán s jól tudja, mit akar. Éles gúnynyal csúfolja törekvését a népszerűség után, a legalsó osztályok kegyének hajhászatát.

A csőcselékkel mint kaczérkodott,
Mikép akart behatni szíveikbe
Alázatos nyájaskodásival.
Mint szórta hitvány mesteremberekre,
Hizelgve a sok mesterkélt mosolyt.
………Egy kofa
Előtt, mi láttuk, kalapot emelt.
Két talyigás bőgé: „Isten vezesse!”
S ő meghajolva kényes térdivel,
Mondá: „köszönöm édes jó barátim!”

Csakhogy míg a király gúnyolódik és semmit sem tesz az előre látható veszély elhárítására: eszes és fáradhatatlan ellensége lassankint oly hálót von össze körülötte, melyben menthetetlenűl el kell vesznie. Henrik nagy népszerűségét és Richard gyűlöletes voltát a költő plasztikusan állítja elénk néhány vonással e rövid elbeszélésben a két versenytárs bevonulásáról:

Az ablakokból bősz kezek Richard
Királyra port hajgáltak s szemetet.
……Akkor Bolingbroke – tüzes
Kevély lován, mely büszke lovagát
Ismerni látszék, s kényesen, kimérten
Lépdelt – a nagy herczeg, mondok, lejött,
Hol minden lélek: „éljen nagy Bolingbroke!”
Kiálta. Vélnéd, még az ablakok is
Ujjongtak, annyi ifjú s agg fej inte
– Vágygyal tekintve rá – üdvözletet.

Ugyanezt a párhuzamot vonja Holinshed krónikája is: „Csoda volt látni, mint tolongtak az emberek mindenütt, hol keresztűl vonúlt (Bolingbroke). Falvakban és városokban, a hol magát mutatta, a gyermekek újjongtak, az asszonyok tapsoltak, a férfiak örömkiáltásban törtek ki. Midőn London közelébe érkezett, a mayor lovas polgársággal ment eléje, a papság is körmenettel fogadta. De az emberek nagy tömegét, mely a mezőkön és London utczáin összegyűlt, nem is kisértem meg leírni, sem az ajándékokat, üdvözleteket, dicsőítéseket, hálaadásokat, melyekben a város polgárságától részesűlt… Másnap Richardot Westminsterből a Towerbe vitték. A nép útközben leselkedett rá, hogy megölje, de a mayornak és aldermeneknek sikerűlt őt megoltalmazni.”

És hogyan viselte a bukott király e bántalmakat és meggyaláztatásokat? A krónika csak a száraz tényt adja, de a költő kiszinezi nemes részvétének megható vonásaival.

…Szent fejére hamvat szórtak és gazt,
Mit ő oly nyájas búval ráza le,
Míg arcza köny s mosoly közt küzködék,
Türelme s kínja e tanúi közt,
Hogy minden szív, ha Isten valamely
Nagy czél miatt meg nem aczélozá,
Megolvadt volna kétség kívül, és
Megszánta volna a pogány is őt.

S így e király, kit uralkodási hibái méltatlanná tettek a trónra, bukásában meghódítja szánalmunkat egyéni nemes tulajdonaival; s viszont midőn a törvényes jogszerűség képviselőjével szemben diadalmaskodni látjuk a törvénytelen lázadást, megnyugvást találunk a gondolatban, hogy a király, kit a lázadás juttat a trónra, inkább oda való, mint letaszított törvényes elődje, s a magában nem egészen jogos cselekedet üdvére válik az országnak, szentesítést nyer a haza boldogsága által.
A hazaszeretet e dráma uralkodó erénye; ez az a súgár, mely az önkény, lázongás, gyűlölködés, pártoskodás, elvadulás sötét bozótját megvilágosítja, megnemesíti tiszta fényével. A hazaszeretet, Anglia földének szeretete lángol a könnyű vérű király szívében, ki „sírni tudna örömében”, midőn néhány havi távolléte után „újra mosolyogva, sírva üdvözli Anglia földét s megsimogatja királyi kezével.” E szent érzés tüze ég a vad Norfolk lelkében s ez töri meg szívét a száműzetésben. Ez az érzés kiséri idegen földre a távozó Bolingbrokeot s legalább is épen oly erővel vonja vissza hazájába, mint a becsvágy; de egyik sem fejezi ki a honi földhöz való ragaszkodást oly ragyogó és oly szívig ható szavakkal, mint a haldokló Gaunt, kinek hattyúdalában a költő hazaszeretete épen oly dicső emléket állított honának, mint Sophokles Athennek, a kolonosi aggastyánok halhatatlan kardalában.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Richard Király kisérettel; Gaunt János s más Nemesek jönnek.

RICHARD.
Szólj, agg Gaunt, tisztes Lancasterem,
Elhoztad-é, esküdt hited szerént
Merész fiadat, Hereford Henriket,
Hogy vakmerő vádját, mit a minap
Ki nem hallgathatánk, most igazolja,
Mowbray Tamás, norfolki herczeg ellen?

GAUNT.
Elhoztam, felség.

RICHARD.
Szólj hát, ha őt kikérdezéd: vajon
Személyes gyűlöletből vádolá-e
A herczeget csak, avagy igazán,
Mint árulót kell hű alattvalónak?

GAUNT.
A mennyiben kipuhatolhatám:
Valóban, felséged’ fenyegető
Veszély miatt, nem puszta gyűlöletből.

RICHARD.
Hívjátok hát elénk, hogy szembesítve
Vádlót, vádlottat, hallhassunk magunk,
Vádat s viszonzást mondva szabadon!                (Néhány a kiséretből el.)
Mindkettejök dühös-szívű s kevély,
Süket mint tenger, bősz mint tűzveszély.
Kisérők visszajönnek. Velök Bolingbroke és Norfolk.

BOLINGBROKE.
Sok boldog évek hosszú örömét
Érjed, kegyelmes uram és királyom!

NORFOLK.
Nőjön szerencséd napról napra, míg
Az ég, a földet megirigyelve benned,
Koronádhoz halhatlan czímet ad!

RICHARD.
Köszönöm mindkettőnek; bár egyik
Csak hízeleg. Ezt bizonyítja már
Jövéstök czélja, egymást árulónak
Bizonyítni be. Szólj, Hereford öcsénk,
Mi vádat állítsz s mivel bizonyítsz
Mowbray Tamás, norfolki herczeg ellen?

BOLINGBROKE.
Először – és az ég legyen tanúm! –
Mint szerető és hű alattvaló,
Királyom érdekét nézvén csupán,
És szennyes gyűlölettől szabadon,
Lépek fejedelmi szent szine elé …
Mowbray Tamás, most hozzád fordulok,
És jól jegyezd meg szómat, mert azért
Jót áll e földön testem és karom,
Vagy halhatatlan lelkem fönn az égben:
Hogy áruló vagy és gonosztevő;
Mert ily czímekre bár előkelő,
De élni meg, ugyan alávaló vagy!
Mert minél szebb a kék ég, tavaszon,
Annál rútabb a felhő-folt azon.
És újra, hogy még jobban megjegyezd:
Gaz áruló vagy, szembe mondom ezt.
S ha engedi királyom: még e helyen,
Nyelvem szaváért hű kardom feleljen!

NORFOLK.
Hideg szavam ne támaszszon gyanút
Hűségem ellen. Mert nem női harcz és
Bősz nyelvek ingerült csatája az,
Mi igazat tehet kettőnk között:
Túl-bő a vér, le kell csapolni azt;
Azonba’ még sincs oly szelid türelmem,
Hogy elhallgassam e szidalmakat.
Bár a felség iránti hódolat
Tilt féktelen bocsátni nyelvemet,
Mert meg sem állna, míg torkába vissza
Nem lökné kétszerezve, vádait;
De számítsuk le, hogy fejdelmi vér,
S csak ne legyen királyommal rokon:
Úgy szembe állok és arczúl köpöm!
És gyáva, gaz hitványnak állitom.
S hogy az kitessék, ily előnyt ajánlok:
Hogy a hová akarja, elmegyek,
Habár gyalog, lábam vérzéseig
Kell mennem érte, bár az Alptetők
Rideg fagyára, vagy bármely sivar
Lakatlan helyre hí, utána mé’k,
Hogy igazoljam kardommal, hitemmel:
Szemtelenűl hazudott a gazember!

BOLINGBROKE.
Ne! sápadt gyáva! itt van zálogom!        (Keztyűjét elébe dobja.)
Lemondok im, királyi vérjogom
Előnyiről, mikkel – nem tisztelet –
De gyáva félelemből takaróztál,
S ha bűnöd ijedelme még elég
Erőt hagyott, hogy fölvedd zálogom’:
Hajolj utána; mert e jelre minden
Lovagszabály szerint im kész vagyok
Felelni minden vádamért s mi még
Szivedben áruló szándék lehet!

NORFOLK.
Im fölveszem. A kardra esküszöm, mely
Nemes vasával lovaggá ütött:
Hogy megfelelni kész vagyok neked
Minden lovagtörvény s szabály szerint,
És le ne szálljak élve a nyeregből,
Ha kardomat mint áruló veszem föl.

RICHARD.
S mi vádja van öcsénknek Mowbray ellen?
Nagynak kell lenni, hogy szivünkbe’ csak
Gyanú árnyát is költsön ellene.

BOLINGBROKE.
A mit mondok, fejem áll érte jót.
Hogy Mowbray, felségedtől nyolcz-ezer
Noble-t kapott, katona-zsoldra szánva,
Mit ő silány czélokra költe el,
Mint tolvaj, áruló, hitetlenűl.
Továbbá: állitom s felelek érte,
Itt, vagy akárhol, távol földön is,
Hová csak emberi szem elhatolt,
Hogy minden ármány s árulási terv,
Mi csak tizennyolcz év alatt e honban
Szövődött: az ő hamis, fekete
Agyába’ kelt s ért. Állitom továbbá
És igazolni kész vagyok, gonosz
Lelkén: hogy ő forralta s készité
Bátyánk, Gloster herczeg vesztét elő,
Feluszítván hiszékeny ellenit
S ez által, szemtelen-alávalón
Fojtá el vére árjában, szelid
Ártatlan lelkét. Ábel véreként
Kiált e vér az égre, e sötét
És szótalan föld néma öbliből,
Engem jogos boszúra híva föl.
S im esküszöm is, őseim nevére:
Vagy meghalok, vagy kardomon lesz vére!

RICHARD.
Mi fencsapongó elhatározás!
Norfolk Tamás, minderre mit felelsz?

NORFOLK.
Fordítsd el arczod’, felség, egy kicsinyt,
S füled legyen, bár egy perczig siket,
Míg e dicső vér szennyét megtanítom:
Ég s föld mikép utál ily hazugot!

RICHARD.
Mowbray, szemünk s fülünk nem részrehajló.
Testvérem volna bár, vagy enfiam
– A mint csak apa-bátyám gyermeke –
Királybotomra esküszöm: hogy itt
A vérrokonság nem adhat neki
Előnyt fölötted, s pártatlan hozandó
Itéletembe’ meg nem tántorít.
Mikép te, ő is jobbágyom nekem:
Szólj szabadon s ne félj; megengedem.

NORFOLK.
No hát Bolingbroke, lelked fenekéig,
Gyalázatos gégéden át, hazudsz!
Amaz összegből, három részt, mikép
Rendelve volt, Calaisban katonák
Zsoldjára adtam; negyedét pedig
Királyom tudtával vevém magamnak,
Mert ő felsége adósom vala,
Még azon útról, mikor utóljára
Frankhonba jártam a király nejéért.
No! e hazugságot lenyelheted.
Glosterre nézve: én őt meg nem öltem,
Sőt szégyenemre, nem töltém be jól,
Mit tennem kellett volna ellene.
Mi téged illet, tisztes atyja ellen-
Felemnek, Lord Lancaster! egyszer,
Igaz, hogy életedre lest veték,
S e bűn ma is még nyomja szívemet;
De hogy az úr szent testét fölvevém:
Meggyóntam azt, kértem bocsánatod’,
Reményem is van, hogy tán megnyerém.
Im ez bűnöm. A több fekete vád
Aljas boszú gyümölcse, egy czudar
Alávaló hazug szív mélyiből.
De szembe nézek bátran én vele,
S a vakmerő lábához, én is im
Odadobom e keztyűt, hogy evel,
Hűségem’ a szivébe zárt nemes vér
Legvégső csöpjéig bebizonyítsam.
S kérem, felséged mindenek előtt,
Harczunkra hogy rendeljen helyt s időt!

RICHARD.
Ti bősz urak! Hallgassatok reám!
Tisztítsunk érvágás nélkül epét;
Bár orvos nem vagyok, ezt rendelem.
A mély harag túlmély metszést teszen.
Feledés, bocsánat! Nyújtsatok kezet!
Az érvágás most jóra nem vezet.
Jó bátya! békítsük ki, ha lehet,
Te fiadat, én Norfolk herczeget.

GAUNT.
Épen koromhoz illő szerep ez.
Add vissz’ a jelt, fiam, és béke lesz.

RICHARD.
S te Norfolk, az övét!

GAUNT.
        Nos Harry! hát?
Nem hallod a király parancs-szavát?

RICHARD.
Norfolk! vesd azt le rögtön, akarom!

NORFOLK.
Magamat vetem lábadhoz, uram!
Éltem tied, de nem becsűletem:
Azzal rendelkezz’, ezt hagyd meg nekem,
Tiszta nevemet, bár sírom felett,
Megőrzi a szeplőtlen becsület.
Mely mérges tőrrel szivemig hatott,
Hogy’ tűrjek ily szégyent, gyalázatot,
Melyre nincs balzsam, csak szívvére, mely
E mérget lehelé!

RICHARD.
        Fojtsátok el
Boszútokat. – Ide a keztyüt! add!
Oroszlán csitit leopárdokat.

NORFOLK.
De foltjaikat nem moshatja le!
Vedd el nevemről csak gyalázatom’:
S a zálogot tüstént visszaadom.
Uram, királyom! Egy szent, tiszta kincs
A becsület e földön; ez ha nincs,
Az ember festett sár, aranyozott agyag!
De gyémánt, mely elzárva is ragyog:
A bátor szív, hű kebel mélyiben;
S nekem csak e becsűlet életem.
A kettő összeforrva, szorosan:
Becsűlet nélkül éltem odavan.
Hagyd hát, uram, nevem’ megvédenem:
Érette élek s halok szivesen.

RICHARD.
Öcsém! add át a keztyűt! kezdd te meg!

BOLINGBROKE.
Ily büntől istenim őrizzenek!
Apám láttára legyek így leverve?
Vagy a gyalázat sarával keverve
Ez áruló előtt? Hah, nyelvemet
– E gyáva eszközt – mintsem nevemet
Ily szenynyel bélyegezzem egy napon:
En-fogaimmal összeharapom
S kiköpdösöm mindjárt, véresre rágva,
Gaz áruló, gyalázatos pofádra!        (Gaunt el.)

RICHARD.
Nem kérni, parancsolni szült anyám.
Ha nem hajol békülni dühötök,
Készüljetek: felelni éltetekkel,
Coventry térén, Szent Lambert-napon.
Kard s dárda döntse ott vitátok’ el,
Mely rögzött dühből új s új lángra kel.
Kibékülésről nincs már semmi szó,
Lovagcsata lesz köztetek biró.
Lord marsal! tiszteink fegyveresen
Legyenek e párbaj szinén jelen!        (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Szoba a Lancaster palotában.

Gaunt, Gloster herczegnő jönnek.

GAUNT.
Ah! a mi részem Gloster vériből van,
Bús jajjaidnál jobban ösztönöz
Gyilkosi ellen boszura. De lám,
Azok kezébe’ van e boszu is, kik
Szerzék halálát, mit mi helyre már
Nem hozhatunk. Bízzuk hát panaszunk’
A kegyes égre, mely midőn a földön
Betelve látja már a bűnrovást:
Égő boszút önt bűnösökre le.

GLOSTER.
S nem sarkal jobban a testvéri érzet?
A szeretet nem gyujtja lángra már
Agg szívedet? – Edvárdnak hét fia
– Kik közül egy vagy – mint ugyanazon
Szent vérnek hét edénye, vagy mikép
Egy tőn fakadt hét ifjú tavasz ág;
Némelyt közűlök kór hervaszta el,
Némelyt lemetsze a sors balkeze.
S Tamás, uram, férjem, hű Glosterem,
E szép hajtás az ős királyi fán,
E szent edény a hős vérrel tele,
Széttörve: drága nedve szétomolt;
Lemetszve: gazdag lombja mind lefonnyadt,
Irígy kezektől, gyilkos bárd alatt!
Ah Gaunt! e vér tiéd! A méh, az ágy,
Az anyag, melyből te formáltatál,
Formálta őt is! S bár te élsz, lehelsz,
De meg vagy ölve benne… S még te is
– Hallgatva bár – részes vagy némikép
Apád halálán, veszni hagyva azt,
Ki jó apádnak hasonmása volt.
Ne mondd ezt türelemnek! Gyávaság az!
Boszútlan hagyva őt: tenéletedhez
Mutatsz kényelmes útat ellenednek,
Hogy téged is bátran megöljenek.
Mi köznap emberében türelem:
Nagyok szivében sápadt gyávaság.
Mit mondok? – Biztosítni magadat:
Gloster halálát kell, hogy megboszuld.

GAUNT.
Itéljen Isten! mert helyettese,
Szent színe előtt fölkent képe, a
Király tevé azt. Hogyha bűnösen:
Isten boszulja meg, de én soha
Helytartójára fegyvert nem fogok!

GLOSTER.
Jaj hát! hová forduljak panaszommal?

GAUNT.
Isten az özvegy véde, gyámola!

GLOSTER.
Jól van tehát. Agg Gaunt, Isten veled.
Te menj Coventryhez, a bajvivást
Henrik fiad s a vad Mowbray között
Megnézni! Oh! férjemnek kínja, mind
Henrik kardjára szálljon s zord hegyén
Hasson be Mowbray áruló szivébe.
Vagy ha nem éri őt, első csapásra:
Mowbraynak bűne oly súlyos legyen,
Hogy megszakadjon habzó paripája
S őt összezúzva hagyja a fövényen,
Méltatlant Harry nemes fegyverére.
Isten veled, Gaunt! Véred özvegye
Bújával marad, hogy sírba vigye!

GAUNT.
Isten veled, húgom. Coventrybe mé’k.
Jőjön velem, s maradjon véled ég!

GLOSTER.
Egy szót még. A bú visszapattan onnan,
Hová esék: nem hogy könnyű s üres,
Sőt ép’ súlyáért. Én is búcsuzom,
Mielőtt kezdtem volna valamit:
Búm megmarad, bár szűnni láttatik.
Köszöntsd bátyámat is, York herczeget.
Ez az egész.… De még is… ne siess.
Valami tán eszembe jut. Mondd meg neki…
– Mit is? hogy Plashyben minél előbb
Meglátogasson… Ah! mit lásson itt
A jó öreg York? Puszta falakat,
Lakatlan űrt és zord köveket, miken
Nem hangzik sürge lépés, szeliden!
S mi üdvözölje ott? Sohajaim!
– Mégis! ne jőjön! Mért keresse fel
A bút, mely mindenütt lakásra lel?
Hadd maradok elhagyva, egyedül,
Míg síró lelkem sír ágyába dül!        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Gosfordi rét, Coventry mellett.

Sorompók, trón, hírnökök, nép stb. Lord Marshal és Aumerle jönnek.

MARSHAL.
Mylord! Hereford Henrik készen van-e?

AUMERLE.
Egészen, és csak szembeszállni vágy.

MARSHAL.
Norfolk is, bátran, szenvedélyesen,
Csupán a harsonák jelére vár.

AUMERLE.
A bajvívók hát készen állanak
S a felség jöttét várják egyedül.
Harsonák. Richard Király jő s a trónon helyet foglal. Gaunt, Bushy, Bagot, Green és mások, helyeikre ülnek. Trombitaszó, melyre a színfalak mögűl, más trombita felel. Norfolk jő fegyverzetben. Előtte Hírnök.

RICHARD.
Marshal! tudakozd ama lovagot,
Mi végre jött fegyverzetben elénk?
Kérdd meg nevét s aztán szabály szerint
Eskesd meg őt, hogy ügye jogszerű.

MARSHAL.
Isten s király nevében! Szólj, ki vagy?
Mi végre jősz lovagfegyverzetedben?
Ki ellen állsz? S mi végett van vitád?
Szólj igazat, lovaghitedre eskvén.
S úgy védjen Isten és vitéz karod.

NORFOLK.
Nevem Mowbray Tamás, norfolki herczeg.
Esküm szerint jövök (s megszegni azt
Őrizzen Isten minden lovagot!)
Hogy védjem hitem- és hűségemet
Isten, királyom és utódi iránt
Hereford ellen, ki e csatára hítt,
S Isten s karom segélyivel, magam
Védvén, mutassam őt meg: árulónak
Isten, király s én ellenem. Az ég
Úgy óvjon, a mily jogszerűn vivok!
Harsonák. Bolingbroke fegyverzetben jő. Előtte Hírnök.

RICHARD.
Marshal! Tudakozd ama lovagot:
Mi neve, jötte czélja, hogy ekép
A harcznak fegyvereiben érkezik?
S eskesd meg forma és törvény szerint:
Hogy ügye jogos és igaz!

MARSHAL.
Mi a neved? Mért állsz fegyverben itt
Richard király sorompói előtt?
Ki ellen állsz? Mi végett van vitád?
Lovaghitedre szólj, s úgy áldjon ég!

BOLINGBROKE.
Herefordi Henrik, Derby és Lancaster
Örököse: fegyverben állok im
Bebizonyítni Isten és karom
Segélyivel, e sorompók előtt
Mowbray Tamás, norfolki herczeg ellen:
Hogy áruló, hitetlen és czudar,
Isten, Richard király s én ellenem.
Úgy védjen ég, mint igazán vivok!

MARSHAL.
Ne merje senki, fejvesztés alatt,
Átlépni a sorompót, vakmerően,
A marshalon s a tiszteken kivül,
Kik a csatát intézni hivatottak.

BOLINGBROKE.
Lord marshal! hagyd csókolnom a király
Kezét s előtte térdet hajtanom.
Mert én s Mowbray olyak vagyunk, mikép
Hosszú zarándok útra indulók.
Oh hadd vegyünk hát szíves, ünnepélyes
Búcsút barátaiktól, mind a ketten.

MARSHAL.
Felség, a vádló tisztelettel esd,
Hogy kézcsókkal vehesse búcsuját.

RICHARD.
Leszállva, szivünkhöz szorítjuk őt.
Hereford öcsénk, vérem, Isten veled!
Ha azt kiontod: siratnunk szabad,
De megboszulni nem, halálodat.

BOLINGBROKE.
Oh ne gyalázzon köny daljás szemet,
Ha Mowbray itt elontja véremet!
Mily bizton áll a sólyom, kis madárra:
Úgy szállok én Mowbray ellen csatára.
Szerette jó uram, vedd búcsumat:
És te is, Aumerle, jó rokonfelem,
Nem betegen, halálhoz bár közel,
Ifjan, vidámon, bízva válok el.
S mint lakomán, mi legdrágább vagyon:
Im utoljára én is azt hagyom.
(Gaunt-hoz) Apám! vérem földi nemzője te,
Kinek lelked bennem megifjula,
S kettős hatálylyal buzdít engemet,
Erős kezekkel megragadnom a
Fejem fölött lebegő diadalt:
Oh adj erőt imáddal, fegyvereimnek,
Lándsámat áldásoddal élesítsd,
Hogy áthatoljon Mowbray vértvasán
És adjon új fényt Gaunt János nevének
És fia hőstettében diadalt!

GAUNT.
Igaz ügyednek ég adjon segélyt!
Legyen kezed, mint villám, gyors s erős,
S csapásaid, kétszer megkétszerezve,
Mint szédítő mennydörgés, essenek
Zord ellenednek sisakos fejére.
Föl ifjú vér! Győzz s életben maradj!

BOLINGBROKE.
Szent György s igazság! segedelmet adj!

NORFOLK.
Intézze bármit ég s föld sorsomat,
Itt Richard trónusához híven él
Vagy hal egy hű, igaz s elszánt nemes.
Nem törte több örömmel soha rab
Szét lánczait, nem üdvözölte szentebb
Kéjjel szabadsága arany hajnalát:
Mint e repeső szív üdvözli, dicső
Harczának ünnepét, bősz ellenével.
Uram királyom, s mind, ti bajnokok,
Sok hosszú, boldog évet lássatok!
Szívem e harczra úgy száll, mintha kelne
Játékra csak. Igaznak nincs félelme.

RICHARD.
Isten veled, lord. Megnyugtat, szemedben
Erény s vitézség lángit látnom egyben.
– Ints, marshalom! S előre bajvivók!

MARSHAL.
Hereford Henrik, Lancaster s Derby grófja!
Vedd e dsidát. Ég óvja az igazt.

BOLINGBROKE.
Falnál erősb hitemmel mondom: ámen.

MARSHAL.
(egy tiszthez).
Vidd e dsidát Norfolk herczeghez el.

1. HÍRNÖK.
Hereford Henrik, Lancaster s Derby grófja,
Áll Isten, és király, s ön ügyiben.
S kész hitlen áruló nevét viselni,
Vagy megmutatni: hogy Mowbray Tamás
Norfolki herczeg hitlen, áruló
Isten, király s ő ellene. S merész
Szívvel kihívja e csatára őt!

2. HÍRNÖK.
Itt áll Mowbray Tamás, norfolki herczeg,
S kész hitlen áruló nevét viselni,
Vagy megmutatni Hereford Henrik ellen,
Hogy áruló, hitlen s gyalázatos,
Isten, Richard király s ő ellene.
S ügyében bízva, és a lovagi
Csatára készen, csak a jelre vár.

MARSHAL.
Föl, harsonák! Előre, harczosok! (Harsonák. A Király ledobja botját a küzdtérre.)
Megálljatok! – Botját ledobta a király!

RICHARD.
Tegyék le a fegyvert s sisakjokat
És helyeikre visszatérjenek,
Mind vissza! Harsonák zendűljenek!
Határzatunk’ fogjuk kimondani.        (Hosszas harsonázás.)
        (A két bajvívóhoz.) Jertek közelb!
S halljátok meg tanácsunk végzetét.
Hogy birodalmunk földe, általa
Növelt vérrel fertőzve ne legyen.
S szemünk gyűlölvén a rokon karok
Által vadúl vert hazafisebek
Ádáz tekintetét; s mert hiszszük is, hogy
Csak nagyravágyás és sasröptü gőg
Sarkalta egymás ellen szívetek’
Irígy vetélyre, az lovalt föl így,
Fölverni békénk édes gyermek-álmát,
Országunk bölcsején s az fölriadva
Zörgő siket doboktól, harsonák
Viszhangverő réműletes zajától,
S a bősz aczélok döngetésitől,
Csöndes honunkból el fogná zavarni
A drága békét és min rokonink
Vérén tiporni kényszerítne minket:
– Száműzetéssel büntetünk azért.
Hereford öcsénk! míg kétszer öt nyarat
Nem ér dús földeinken a kalász,
Ne merj megjönni fejvesztés alatt,
Hanem az idegen földét taposd.

BOLINGBROKE.
Legyen, mint rendeléd. Egy vigaszom,
Hogy az a nap, mely téged melegít,
Süt engem is, s hint fényt arany sugára
Trónodra és a bujdosó utára!

RICHARD.
Norfolk! súlyosb a sors, mi vár reád,
Mit ajkam is haboz kimondani.
A lassú órák nem vetnek határt
Száműzetésed hosszú idejének.
Reményt nem engedő szó: örökös
Száműzetés a sorsod, hogy soha
Vissza ne térj halálos bűn alatt!

NORFOLK.
Nehéz itélet, oh király, minőt
Nem vártam volna kegyes ajkaidról.
Jutalmat ah! nem ily nagy büntetést
– Kidobva lenni a világba így –
Érdemle szolgád, felséges kezedtől.
A nyelvet, melyet negyven éven át
Ajkam beszélt, ez édes anyai
Nyelvet, hajh el kell már felejtenem.
E percztől fogva ajkam már hasonló
Hárfára, lantra, melynek húrja nincs.
Zárt hangszer az, vagy hogyha nyitva is,
De rajta játszni nem tudó kezek
Közé kerűle. Ajkam, fogaim
Két rácsa közzé zártad nyelvemet,
S a meg-nem-értetés, mi zordonan,
Sötéten őrzi börtön-ajtait!
Öreg vagyok: új dajkaszót tanúlni
S gyügyögni újra, kis gyerek gyanánt.
Itéleted hát szótalan halál, mely
Ajkamtúl a szó hő lehét fogá el!

RICHARD.
Hijába a bú! nem használhat az.
Itéletünkre késő a panasz!

NORFOLK.
Isten veled hát, honom verőfénye!
Lakásom árny és örök bánat éje.        (Indúl.)

RICHARD.
Megállj s magaddal vígy egy esküszót.
Tegyétek itt kardom keresztire
Száműzött kezetek’, s esküdjetek
Isten iránti hitetekre (mert
– Magunk irántitól föloldalak),
Hogy úgy segítsen Isten bennetek,
A mint soha barátok nem leendtek,
Sőt egymás arczát elkerűlitek,
Üdvözletet vagy szót sem váltotok,
Mely itt eredt gyűlölségtek viharját
Lecsillapítná; sem szándékosan
Nem jöttök egybe, összeesküvés
Tervét forralni ellenünk, hazánk
S kormányunk ellen.

BOLINGBROKE.
        Én megesküszöm.

NORFOLK.
Esküszöm én is.

BOLINGBROKE.
        Norfolk, vége itt
Vitánknak. Eddig, hogyha a király
Engedte voln’: egyikünk lelke már
A puszta légben bolygna, számüzötten
Testünk törékeny sírjából, mikép
Most testeink száműzve a hazából:
Valld hát be bűnödet, míg útra kelsz.
Távol visz útad, ne hurczold a bűn
Nehéz súlyát magaddal, lelkeden.

NORFOLK.
Nem, Bolingbroke! Ha áruló valék:
Legyen nevem örökre kitörűlve
Az élet könyviből s száműzve lelkem
A szent egekbül, mint most innen én!
De tudja ég s te s én: te mi valál
S hajh, nem soká tudandja a király!
Isten veled, királyom. Én, tudom,
Nem tévedendek el, bármely uton:
Hazám’ kivéve, minden út enyém!        (El.)

RICHARD.
(Gaunt-hoz).
Bátyám! szemednek borús tűkörén
Lelkednek olvasom baját. Komor
Tekinteted, fiad itéletéből
Négy évet kitörült. (Bolingbrokehoz.) Hat tél után
Térj vissza s üdvözölni fog szivünk.

BOLINGBROKE.
Egy kurta szóban mily hosszú idő van!
Négy tél fagyát és négy tavasz lehét
Elnyelte egy szó, a királyi ajkon.

GAUNT.
Köszönöm, óh király, ha kedvemért
Négy kínos évet eltörülsz fiam
Száműzetésiből. Bár hasztalan!
Mert mielőtt lejárna a hat év is,
Cserélve holdját s tünde napjait,
Olaj-fogyott lámpámnak pislogását
Kioltja addig kór s végetlen éj,
Egy-újjnyi gyertyám körömig leégend
S fia jöttén, hajh! a halott nem örvend!

RICHARD.
Ej, bátya, még sok év előtted áll.

GAUNT.
Te egy perczet sem adhatsz, óh király!
Megrövidíthedd búval napomat;
De hatalmad csak egy hajnalt sem ad.
Segíthedd, barázdálni, az időt;
De nem simíthatsz el csak egy redőt.
Megölni engem elég egy szavad;
Új éltet egész országod nem ad!

RICHARD.
Nem én, tanácsunk száműzé fiad’.
S szavazatod’ te is reá adád.
Mért vádolod most ez ítéletet?

GAUNT.
Kóstolva édes sok falat, s savanyt
Szül a gyomorban. A bíró szava
Volt, a mit kérdél; bár kérdéd vala
Inkább az apát. Oh ha idegen:
Tán kedvezőbb lett voln’ ítéletem!
A részrehajlást kerülém – s ez által
Szóm ennen éltemet metszette által!
Ah! vártam is, ha mondanák: hogy én
Envéremhez mért voltam oly kemény!
De tétovázó nyelvem zord szavát,
Mely engem ölt meg, te helyben hagyád!

RICHARD.
Öcsém, Isten veled! Bátya, végy bucsút.        (Harsonák. Richard, Kisérettel el.)

AUMERLE.
Isten veled! Mit most nem tudhatunk,
Tudasd levélben, távol utaidról!

MARSHAL.
Uram, nem búcsuzom; veled megyek,
A míg hazánk határi engedik.

GAUNT.
Szavakban ily fösvény mi okra vagy?
Barátidhoz nincs egy bucsú-szavad?

BOLINGBROKE.
Kevés van, hogy tőled búcsuzzam is!
Pazarnak kéne lennem a szavakkal,
A tele szív buját kiönteni.

GAUNT.
Búd: csak a távollét egy ideig.

BOLINGBROKE.
Öröm ha távol: bú jelentkezik.

GAUNT.
Mi a hat év? Oly gyorsan elrepül!

BOLINGBROKE.
Örömben! Oh de búban, egyedül!

GAUNT.
Mondd, hogy te jókedvedből utazol.

BOLINGBROKE.
Szívem sóhajja, a mely érzi jól,
Hogy száműzött, csak meghazudtoland.

GAUNT.
A bujdosó lépés nehéz sulyát
Nézd durva kőnek, melybe foglalod
A visszatérést, szép gyémánt gyanánt!

BOLINGBROKE.
Sőt minden egy nyom, mely tovább viszen,
Azt jelölendi, milyen messzi estem
Gyémántjaimtól, miket szereték.
A hosszú vándorút, melyet teszek,
Mesterlegényként, idegen országon,
Más tanuságot kincsemül nem ad:
Mint vándorkönyvet, bútól láttamozva!

GAUNT.
Minden hely, mit az ég sugára süt,
Üdv- és szerencserév a bölcs előtt.
Tanítson erre téged is a szükség:
Legjobb tanító ez, legfőbb erény.
Gondold: nem téged űz el a király,
Te száműzéd őt! A bánat sulyosb,
Ha érzi, hogy roskadva viselik.
Menj s mondd: apád küldött tapasztalásért,
S nem a király űzött ki. Vagy hitesd el
Magaddal, hogy a lég itt dögveszes
S egészségesb vidékre utazol.
A mit szíved szeret, gondold, hogy az
Ott van, hová mészsz, nem hátad mögött.
Képzeld zenésznek a dalos madárt,
Dús szőnyegül nézd a zöld pázsitot,
Nőkűl a rét virágit, s lépteid’
A gyönyörök tánczának, kéjben úszva.
A búnak nincs hatalma a fölött,
Ki megveti, vagy kikaczagja őt!

BOLINGBROKE.
Oh hordhatunk-e markunkban tüzet:
Azért, ha jég-kaukázra gondolunk?
Megszűnik-e az éhség mardosása:
Ha képzelődünk dús ebéd felől?
A tél havában meztelen heverve:
Hő nyárról álmodozni lehet-e?
Oh nem! Kínosb lesz még a szív keserve,
Mellette állván az üdv képzete!
A bú marása úgy legmérgesebb,
Ha rágja s föl nem metszi a sebet!

GAUNT.
Jer, jer, fiam! megmutatom az útat!
Korodban, én megváltam volna rég!

BOLINGBROKE.
Isten veled, hazám, te drága part!
Dajkám, anyám, mely még ölébe’ tart!
Bármerre járjak, annyit mondhatok:
Száműzve bár, de híved maradok!        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Szoba a királyi palotában.

Richard Király, Bagot, Green egyik ajtón, utánok Aumerle a másikon jönnek.

RICHARD.
Jól megjegyeztük. – Nos Aumerle, meddig
Kisérted el nagy Henrikünket? Eh?

AUMERLE.
A nagy Henrikkel – ha úgy akarod –
Csak a nagy útig mentem, s ott hagyám.

RICHARD.
S szólj, omla-é sok köny a búcsunál?

AUMERLE.
Tőlem bizony nem; a fel-szél ugyan,
Mely szembefútta kényes arczaink’,
Fölkelté alvó csúzomat, s hideg
Búcsunknak egy könynyel kedveskedék.

RICHARD.
S mit monda Harry, hogy bucsúztatok?

AUMERLE.
„Isten veled.” S mert szívem nem hagyá
E szót befertőztetnem, oly nyomasztó
Bút színlelék, hogy minden hang e bú
Mély tengerébe látszék eltemetve.
De ha e szó: „Isten veled!” nehány
Órát adott voln’, sőt ha éveket,
Igen rövid száműzetésihez:
Biz én köteggel adtam volna azt;
De így, nem adtam egyet is neki!

RICHARD.
Öcsém, ő is öcsénk. De nem tudom, ha
Száműzetése eltelik: barát
Gyanánt jövend-e vissza majd öcsénk?
Magunk, Bagot, Bushy s Green vettük észre:
A csőcselékkel mint kaczérkodott,
Mikép akart behatni sziveikbe
Alázatos nyájaskodásival.
Mint szórta hitvány mesteremberekre,
Hizelgve a sok mesterkélt mosolyt.
Sorsa iránt türelmet mutatott,
Mintha magával vinné a tömeg
Kegyét a száműzésbe. Egy kofa
Előtt, mi láttuk, kalapot emelt.
Két talyigás bőgé: „Isten vezesse!”
S ő, meghajolva kényes térdivel,
Mondá: „Köszönöm, édes jó barátim!”
Mintha reája nézve Angliánk
S népünk reménye már ő volna csak.

GREEN.
Jó, eltolók már! S véle e gondokat.
De az irlandi lázadókra kell
Gondolni már, míg több idő halad,
S abból előny nekik, neked, királyom.
Veszély eredhet!

RICHARD.
        Minmagunk megyünk
A harcz szinére. S mert szekrényeink
Egykissé kimerültek a pazar
És fényes udvar sok költségivel:
Királyi javadalmink’ bérbe adjuk,
És jövedelmök elég pénzt adand
Kezünkre. Vagy ha nem leend elég:
Fehér lapokra, miket itt hagyunk,
Irhatnak a helytartók majd utalványt
Azok nevére, kik felől kisül,
Hogy sok a pénzök; s küldhetik utánunk
Irlandba, mert szükség lesz ott elég!
Bushy jő.
Nos Bushy, szólj, mi újság!

BUSHY.
        Az öreg Gaunt,
Nehéz beteg. Váratlan lepte meg,
S azonnal gyors futárt küldött ide,
Felségedet kérvén, hogy menne hozzá.

RICHARD.
Hol fekszik?

BUSHY.
Ely-houseban.

RICHARD.
Uram, vezesd az orvosok eszét,
Hogy ágya szalmáján könnyítsenek!
Szekrényi bélléséből katonák
Egyenruhája lesz a háborúra!
Jerünk, urak! Siessünk látni őt;
S ég adja, sietségünk késsen el!        (Mind el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Ely-houseban.

Gaunt nyugágyon. York Herczeg s Kiséret körüle.

GAUNT.
Eljő-e a király, hogy röpkedő
Ifjúkorát tanácscsal gyámolítsa
Vég sóhajom?

YORK.
        Minek gyötröd magad’?
Nem hallgat ő tanácsra!

GAUNT.
        Mégis, mégis!
Mondják: a haldokló beszéde, mint
A mély öszhang: figyelni kényszerít.
Hol szűk a szó, nem esik hasztalan,
Mert igazságot lehel, a kinek
A lehelet is nehezére van.
Arra, ki megszűn szólni nem soká:
Jobban figyelnek, bár zord, mint kinél
Még hizelegni bőven áll a szó;
Több súlyu éltünk vég órája, mint
Egész lefolyt időnk sok évei.
A lemenő nap, a dal vég sora,
Az édes ital utolsó pohara,
Tovább maradnak fönn emlékbe’, mint
Előbbi dolgokról emlékeink.
Ha éltem Richardnak haszontalan:
Megnyitja tán fülét zord vég szavam.

YORK.
Ah! azt hizelgés dugta bé, dicsérve
Udvara fényit, henye, buja rím
Esésivel, mely mérges hangjain
Az ifjuságot elbűvölve tartja.
Divathirek a büszke Itáliából,
Melynek szokásit, sántikálva is
Majmolja népünk. Nincsen oly silány
Haszontalanság, csakhogy új legyen,
A mely figyelmét nem igénylené.
Későn jut ott érvényre bölcs tanács,
Hol a szeszély győz józan ész fölött.
Az ön-útján menőt te ne vezesd!
Lehed kevés most is: ne vesztegesd!

GAUNT.
Jós ihletést érzek magamban; és
Im haldokolva jóslom róla ezt:
Nem tart soká vad, repdeső tüze:
Mohó tűz önmagát emészti föl;
A halk eső soká tart, záporár
Hamar kitombol; az idő előtt
Sarkantyúzott ló összerogy korán;
Mohón falót megfojtja a falat;
A hiúság, mint telhetlen kesely,
Prédája fogytán magát tépdesi.
E szent királyi trón, e dús sziget,
E hatalom hona, Mars székhelye.
Ez új éden, e félparadicsom,
E természettől épített erőd
Harcz és ragályok vésze ellenében,
E boldog népraj itt, e kis világ,
E drágakő ezüst tengerbe szegve,
Mely néki sánczul szolgál s fal gyanánt
Szegényebb országok vetélye ellen,
Ez áldott hely, e föld, e biralom,
Királyok méhe és dajkája, mely
Félelmes és híres lett általok,
Hogy a lovagnév s szent kereszt ügyében
Vívott csatákért messze hat hire,
El ama boldogságos szűz fiának
A megváltónak sírjaig, makacs
Vak Judeában, – ez a drága föld
Oly drága lelkek drága, drága honja,
Kétszerte drága ősi híreért:
Most bérbeadva – ah e szó megöl! –
Mint egy dülőföld, vagy silány major.
Hah! Anglia, mit diadalmas ár
Hijába ví, mert sziklaparti bátran
Visszaverik Neptun irígy ostromát:
Most a gyalázat rabja, tintafoltok
S rossz pergamennek hitvány lánczain.
Hah! Anglia, mely másokat szokott
Hódítni, most silány becsáron, ön-
Magát vevé meg! – Oh ha életemmel
Szűnnék meg e gyalázat: halnom úgy
Mi édes volna!
Richard Király, Királyné, Aumerle, Bushy, Green, Bagot, Ross, Willoughby jönnek.

YORK.
        Itt jön a király.
Kiméljed ifjúságát; a tüzes
Csikót a sarkantyú még elvadítja.

KIRÁLYNÉ.
Hogy vagy, nemes bátyánk, öreg Gaunt?

RICHARD.
No’s, hogy vagyunk? Hogy állunk, vén Lancaster?

GAUNT.
Oh jól illik e név reám, Lancaster:
Kit a kor elnyűtt, és a kor lankaszt el!
A bú nyakamba nagy-bőjtöt akaszta,
S ki bőjtöl: a biz el lehet lankasztva.
Alvó hazámért gond nyomott, virasztván,
Pedig a hosszan virasztás lankaszt ám.
Mást, fia képe éleszt; engemet
Lankaszt az is s maholnap eltemet.
Öreg korom lelejt a sír felé,
Mint lanka szűk út s lankadtan mé’k belé!
Laknak szűk, de ha lankadt szív s erő,
Vén bátyádnak jó, hisz – Lancaster ő!

RICHARD.
Hogy játszhat’ így nevével a beteg?

GAUNT.
Hajh! a nyomor gúnyt űz magábul is.
S mert nevemet te bennem kiölöd,
Neked hizelgek, e nevet gunyolva!

RICHARD.
Hát? haldokló az élőnek hizelg?

GAUNT.
Nem, nem! az élő hízelg a halónak.

RICHARD.
De hisz, te halsz meg: mit hizelgsz nekem?

GAUNT.
Én csak beteg vagyok, te haldokolsz.

RICHARD.
Én jól vagyok; te készűlsz halni csak.

GAUNT.
Az Isten látja: te vagy betegebb!
S azt látnom: engem jobban betegít!
Halottas ágyad az egész haza,
S te benne a beteg, híredre nézve!
S oh, gondtalan beteg! sebzett valód
Meggyógyítását ép’ azokra bízod,
Kik megsebeztek! Koronádban a
Hizelgő férgek egész rajja nyüsg,
Bár nem nagyobb az, mint fejed köre,
És mégis ily szűk körbe szorítva, el-
Fecsérlik im egész országodat!
Ha nagyapád meglátta volna egy
Jós pillanatban, mint pusztítja majd
Fiának fia, az ő fiait:
Elhárítandá e gyalázatot,
És kitagad, mielőtt trónra jutsz,
Ki odajuttál: hogy magad’ tagadd ki!
Öcsém, világnak volnál bár ura,
De bérbe adni szégyen voln’ e hont;
S ezt birva csak: nem több-e, mint gyalázat,
Így meggyalázni e dicső hazádat?
Most jószág-birtokos vagy, nem király,
Jogczímed más jogának rabja lett,
S te –

RICHARD.
Holdkórságos, hígeszű bolond te!
A láz jogával visszaélve, hogy
Mered rút vádaiddal fölzavarni
És visszaűzni arczunkból királyi
Vérünket? Istenemre és dicső
Királyságomra esküszöm: ne lennél
Csak hős apám fivére, vakmerő
Nyelved, mi még oly jól pereg fejedben,
Lepergetné nyakadról e merész főt.

GAUNT.
Oh ne kimélj, Edvárd bátyám fia,
Azért, hogy apja vére voltam én is!
E vért te már, mint pellikán-fiu,
Lecsapolád, vadúl tobzódva benne.
Gloster öcsém, e drága tiszta szív,
– Találjon üdvöt lelke égbe’ fen! –
Jó példa rá s tanú: mi könnyedén
Fecsérli Edvárd vérét, unokája!
Jőj nyavalyám segítségére most,
S haragod légyen az idő kaszája,
Levágni e rég elhervadt virágot!
Élj, meggyalázva! Ám gyalázatod
Ne haljon meg veled! Szavam legyen
Gyötrőd; s feküdjék súlya lelkeden.
Vigyetek ágyba, s onnan majd a sírba:
Nem jó így élni, semmi jót se bírva.        (Kisérete kiviszi.)

RICHARD.
Haljon meg a ki agg, s bolond vele!
Te mind kettő vagy, szállj hát sírba le!

YORK.
Zord szavait, kérlek, felség, csupán
Betegségére s aggságára vesd.
Szeret ő téged, egyaránt fiával,
Hereford Henrikkel, ha itt volna.

RICHARD.
        Úgy,
Mint Hereford engem, Gaunt is úgy szeret,
S úgy én is őket! Jobban sem lehet!
Northumberland jő.

NORTHUMBERLAND.
Uram, az öreg Gaunt magát ajálja
Felségednek

RICHARD.
Nos mit mond?

NORTHUMBERLAND.
        Ő, uram,
Semmit se’ mond már, elvégezte mind.
Lehúrolt hangszer nyelve, hangtalan,
Szó, élet, abból mind, mind oda van!

YORK.
York légyen első, ki utána száll!
Halálos kintul old föl a halál.

RICHARD.
Az ért gyümölcs siet lehullni; rá már
Eljött a vég, mi egykor mi reánk vár.
– Erről elég. Most ír hadunk felől:
Ideje megtörnünk a parasztokat,
Kik, lázadozva, mérgül élnek ott,
Hol semmi más méregnek nincs tenyészte.
S mert ennyi baj költséget is kiván:
Átveszszük a Gaunt bátyánkról reánk
Maradt ezüstneműt, pénzt, s fölkelő
Minden vagyont.

YORK.
        Meddig kell tűrnöm ezt?
Meddig parancsol a királyi jog
Békén viselnem, a mi jogtalan?
Gloster halála, Hereford számüzése,
Agg Gaunt sérelmei, a hon panasza,
Szegény Bolingbroke akadályai
A nősülésben, en-mellőztetésem,
Mindez nem vont arczomra egy redőt
S királyom érte nem hallott panaszt.
Edvárd utolsó fia én valék,
Atyád az első, a walesi herczeg;
Harczban nem volt oroszlán oly dühös,
Békébe’ nem volt bárány oly szelíd,
Mint e királyi ifjú! Arczvonásit
Birod, mert épen ilyen volt, midőn
Oly korra ére, melybe’ most te vagy.
De ő a frankok ellen volt dühös,
Nem önbaráti ellen. Hős keze
A mennyit költe, többet szerze annál
S el nem fecsérlé, a mért apja vítt.
Kezét rokonvér nem fertőzteté,
Az ellen vére volt azon piros!
Oh Richard! Yorknak nagy a búja, lásd,
Nem tenne máskép ily hasonlitást.

RICHARD.
No bátya, mi lesz ebből?

YORK.
        Oh királyom,
Bocsáss meg, ha akarsz; ha nem, talán
Bocsánatod nélkül is elleszek.
A száműzött Hereford jogczímeit
És birtokát akarod elrabolni?
Nem halt-e meg Gaunt? Vagy Hereford nem él?
Nem volt derék Gaunt? Harry nem hiv-é?
Nem érdemelt-e örököst amaz?
Vagy e fiú nem méltó örökös?
Vedd el Hereford jogát, de vedd el az
Időtül is következésjogát,
Hogy holnap a mát ne kövesse! Szűnj meg
Te lenni, te! Vagy hát te is, nem a
Következés jogán vagy-é király?
És Istenemre (s Isten mentsen attól
Téged!) ha minden jognak ellene
Herefordnak örökére nyújtsz kezet
S eltiltod őt, hogy örökjog szerint
Jogát keresse s örökét: evel
Ezer veszélyt idézesz ten-fejedre,
Ezer szívet fordítsz magadtul el,
S oly eszmékig hajtod türelmem’ is,
Melyekre hűségem gondolni sem mer!

RICHARD.
Gondolj, a mit akarsz. Lefoglalok
Ezüstneműt, pénzt, minden birtokot.

YORK.
Én nem leszek tanú. Isten veled.
Ki mondja meg, mindez hová vezet?
De annyi szent: hogy a rossz s jogtalan
Kezdetnek mindig átkos vége van!        (El.)

RICHARD.
Menj, Bushy, Wiltshire grófhoz egyenest,
Jőjön, ez ügyet elrendezni, mindjárt
Ely-Houseba. Holnap indulunk
Irland felé, mert késni nincs idő.
Magunk helyett, a míg távol leszünk,
Bátyánkra Yorkra bízzuk Angliánk
Kormányzatát. Ő most is hűnk s szeret,
Bár zordszavú. Jerünk, királyi nőm,
Legyünk vígan, míg engedi időm.
(Harsonák. Richard Király, Királyné, Bushy, Green, Bagot el.)

NORTHUMBERLAND.
No’s lord urak! Lancaster hát halott!
Ross. S él, mert Lancaster herczeg lőn fia.

WILLOUGHBY.
Czímben csupán, de jövedelme nélkül.

NORTHUMBERLAND.
Ha volna jog s igazság: abban is.

ROSS.
Szivem tele! De némán megszakad,
Míg terhét szóba öntenem szabad.

NORTHUMBERLAND.
Csak mondd ki a szót, s többet az ne szóljon,
Ki ellened használja föl szavad’!

WILLOUGHBY.
Herefordot illetőleg van-e szód?
Ha úgy: ki véle bátran, mert fülem
Felette gyors, jót hallani felőle.

ROSS.
Sok jót biz’ érte én nem tehetek.
Azt legfölebb, hogy szánom szívbül őt,
Hogy örökétül így megfosztaték.

NORTHUMBERLAND.
Az égre! szégyen ezt így tűrni, e
Királyi véren, és szegény hazánk
Több ily nemes s hős sarjadékain.
Nem a király király! Hízelkedők
Vezérlik őt s veszik mindenre rá.
S mit ők gonoszt czéloznak ellenünk:
Azt végrehajtja szigorún a király,
Rajtunk, fiainkon s minden örökünkön.

ROSS.
A népet adókkal rabolta meg,
És elveszté szivét; a nemességet
Háborgatá, és elveszté szivét!

WILLOUGHBY.
S mindennap új meg új teher! Minők
Önkéntes kölcsön, sarcz, s mit én tudom!
Az ég nevére, így mivé leszünk!

NORTHUMBERLAND.
Harcz nem tevé – hisz azt nem folytatott,
Gyáván odadván, kardcsapás ne’kül,
Mit kardcsapással vettek ősei!
Békébe’ többet költ, mint harczban ők!

ROSS.
A birodalmat bérbe’ birja Wiltshire.

WILLOUGHBY.
Mi a király így? – Bukott birtokos.

NORTHUMBERLAND.
Fölötte átok és romlás lebeg!

ROSS.
Nem volna pénze, ir hadára most
– A nagy adók mellett – ha a szűműzött
Bolingbroke Harryt meg nem rablaná.

NORTHUMBERLAND.
Nemes rokonát! – Elfajult király!
De lám, mi halljuk a vihart, urak!
S még sem futunk keresni menhelyet!
Már vitorlánkban a szél: és mi még
Sem bontjuk azt ki? Bízunk – s elveszünk!

ROSS.
Szemünkkel látjuk a hajótörést;
De már ki nem kerülhetjük, mivel,
Mely abba hajt, eltűrtük a szelet!

NORTHUMBERLAND.
Nem! A halál odvas szemében is, éltet
Keresek én, bár szólni nem merek,
Milyen közel van mentő csolnakunk.

WILLOUGHBY.
Csak mondj ki mindent, mint mi is tevők.

ROSS.
Szólj, Northumberland, bizodalmasan.
Mi tenmagad vagyunk; ha szólsz: szavad
Benned maradó gondolat; beszélhetsz.

NORTHUMBERLAND.
Halljátok úgy hát. Port-le Blancból, a
Bretagneból épen most vevém a hírt,
Hogy Hereford Harry s Cobham Reginald,
Néhai Arundel Richard gróf fia,
Ki Exeter herczegtül elszökött volt,
S fivére a volt canterbury-i érsek,
Sir Erpingham Tamás, Ramstoni János,
Sir Norbery, Waterton Robert, Quoint Ferencz,
Ellátva a bretagnei herczeg által
Nyolcz nagy hajóval s rajta háromezer
Legénynyel: nagy sietve jönnek, és
Kiszállnak éjszakon minél előbb;
Kiszálltak volna eddig is, csak azt
Várták, míg a király Irlandba megy.
Ha le akarjuk rázni rabigánkat,
Hazánk kötött szárnyát föloldani,
Kivenni zálogból a koronát, s a
Királyi pálcza aranyárul e
Port letörűlni, hogy megint ragyogjon:
Utánam, gyorsan! Ravenspurgba el!
De a ki fél, maradjon! csak titokban
Tartsa a szót; én indulok, legottan.

ROSS.
Mind lóra, mind! Itt egy szív sem rezeg.

WILLOUGHBY.
Csak lovam birja: én első leszek!        (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Terem a palotában.

Királyné, Bushy, Bagot jönnek.

BUSHY.
Felséged, asszonyom, fölötte bús.
Hisz a királynak, mikor útra kelt,
Igérted, hogy rongáló bánatod’
Elűzöd és vidám szívvel leendsz.

KIRÁLYNÉ.
Igértem, kedviért; nem tölthetem
Be, magamért. Nem is tudnám különben:
Oly zord vendéget, mint a bú, miért
Fogadjak, ki a legkedvesbet, ah
Őt elbocsátám! s újra gondolom,
Valami, még születetlen keserv, a
Sors méhiből, készűl vendégeműl;
S egy semmitől belsőmben reszketek,
S valami jobban nyomja szivemet,
Mint férjem távozása is!

BUSHY.
        Asszonyom,
Minden keservnek húsz árnyéka van,
Mik olyanok, mint az, de még sem az,
Mert a vakító könytől fátyolos szem
Az egy való bút részletekre osztja.
S mint olyan kép, mely szembe nézve csak
Zavart mutat, oldalról nézve már
Alakja van: felséged búja is,
Oldalt tekintve férje búcsuját,
Több bút talál benn’, mint a mennyi van,
Ha szembe nézi, mikor árnya csak
A benne nem levőnek. Hát, kegyes királyném,
Ne sírj egyébért, mint hogy távozott
Királyod: ennél több ok búra nincs,
S ha látszik, csalfán látja búd szeme,
Mely képzelt dolgon sír, való helyett.

KIRÁLYNÉ.
Lehet, hogy úgy van. Ám mást mond szivem.
S legyen akárhogy, én más lenni nem
Tudok, csupán bús, oly halálosan bús,
Hogy – bár gondolva semmi gondolat
Nem jő – e semmin szívem megszakad!

BUSHY.
Csak képzelődés, drága asszonyom.

KIRÁLYNÉ.
Nem! képzelődés bútól foganik;
Nálam nem úgy! mert búmat, igazán,
Egy semmi szűlte; vagy valami tán
E semmit, a mi engem úgy gyötör;
Gyötör, holott mint várományt, csak a
Jövőbe’ bírom, s föl sem ismerem.
Nevetlen bú, nevezni sem merem!
Green jő.

GREEN.
Üdv, asszonyom! S üdv nektek, jó urak!
Remélem, a király nem szálla még
Hajóra?

KIRÁLYNÉ.
Mért reméled? Azt reméld,
Hogy oda is ért már, mert sietve ment
S a sietésben van reménye. Mért
Reméled, hogy nem szállt hajóra még?

GREEN.
Hogy ő, reményünk, sergét visszahivná
S kétségbe ejtné ellenei reményét,
Kik vakmerőn földére léptenek.
A száműzött Bolingbroke visszatért,
S vont karddal áll már Ravenspurg előtt.

KIRÁLYNÉ.
Ne adja Isten!

GREEN.
        Pedig, asszonyom,
Való igaz. S mi még rosszabb, vele
Lord Northumberland s fia Percy Harry,
Ross, Beaumond, Willoughby lordok is,
Barátaikkal, hozzá szöktek át.

BUSHY.
S mért nem kiáltád Northumberland lordot
S a többi pártütőt, mind árulóknak?

GREEN.
Azt tettük. Ám Worcester gróf azonnal
Eltörte botját, tisztét letevé,
S minden cselédi- és kiséretével
Bolingbrokehoz szökött.

KIRÁLYNÉ.
        Jó Green, te lől
Bábája búmnak, és a szörny-szülött
Neve: Bolingbroke! Lelkem megszülé
Csodaszülöttét: s én, szegény anya,
Csak kínra kínt, csak jajra jajt hozék.

BUSHY.
Ne csüggedj, asszonyom.

KIRÁLYNÉ.
        Ki gátol abban?
Sőt csüggedek s utálom a csalárd
Reményt: hizelgő, rút tányérnyaló,
Távoztatója a szelíd halálnak,
Mely életünk lánczát föloldaná,
Mit a remény, kinunkra, kötve tart.
York Herczeg, már félig fegyverzetben, jő.

GREEN.
Itt jő a Yorki herczeg.

KIRÁLYNÉ.
        Vén nyakán
A harcz vasával. Szeme gondteli.
Bátyám, az égre, mondj vigaszt!

YORK.
        Ha azt
Tenném, hazudnám. Égben a vigasz,
S mi földön élünk, hol csak bú, nyomor,
S a gond lakik. Férjed, a távolit
Ment védni, s addig más jő, otthonát
Elvenni tőle! Engem itt hagyott,
Hogy tartsam ezt meg, a ki vén vagyok,
S alig birom magam’ föntartani.
A tobzódásnak most jő mámora:
Mit érnek, lássa most, kegyenczei!
Szolga jő.

SZOLGA.
Uram, fiad elment, későn érkezém.

YORK.
Elment? No jó! Menjen ki merre lát!
A nemesség elment; a nép hideg,
És attól félek, Bolingbrokehoz áll.
Te! – menj csak Plashyba, Gloster hugomhoz,
S kérd, küldjön egy ezer fontot nekem.
Ne, gyűrűm!

SZOLGA.
Nagysád, bocsánat, el is feledém:
Jövet ma épen bészólottam ott.
De már a többit félek mondani.

YORK.
Mi az, kölyök?

SZOLGA.
        A herczegné azelőtt egy
Órával meghalt.

YORK.
        Oh irgalmas ég!
Mi bánatár borúl egyszerre ránk.
Most mit tegyek? – Oh bár csak a király
– Föltéve, hogy nem hűtlenség miatt –
Bátyámmal együtt ölt voln’ engem is meg!
Mi? Hát Irlandba hírnök mégse’ ment?
És hol szerezzünk most e hadra pénzt?
Jer húgom, ej – bocsáss meg.
        (A szolgá-hoz.)        Menj, fiu,
Szaladj haza, készíts néhány kocsit,
S mi fegyver ott van még, vitesd tova.        (Szolga el.)
Urak jerünk! tartsunk szemlét a sergen.
– Ha én tudom: mit és mikép tegyek,
S hogy’ hozzam rendbe e zilált ügyet,
Hát veszszek el! – Mindkettő rokonom;
Egyik királyom, a kit védnem eskü
Köt; rokonom a másik is, kivel
Jogtalanul bánt a király s jogát
Megvédni szivem sürget. Valamit
Kell tenni! Jőj csak, húgom, majd felőled
Gondoskodom. Urak, gyűjtsétek össze
Hadaitok’! Elvárlak Berkleynél.
El kéne mennem még Plashyba is,
De arra nincs időm. Menjünk hamar;
Elől-hátul minden merő zavar!        (Királyné, York el.)

BUSHY.
Irland felé jó szél fú, vinni hírt.
De vissza nem. Nekünk elég hadat
– Az ellenéhez mérve – gyűjtenünk
Lehetlen.

GREEN.
Aztán a királyhoz oly
Közel valánk, hogy a gyülölet is
Közel van hozzánk ellenségitől.

BAGOT.
S pedig a közrend mind az: mert szerelmök
Erszényöké, s ki ezt ürítgeté,
Csak gyűlölettel tölti szivöket.

BUSHY.
Ezért itélik ők el a királyt.

BAGOT.
Ha rajtok áll itélni: minket is,
Kik a királyhoz legközelb valánk.

GREEN.
Én is menekszem Bristol-vár felé;
Már ott van a wiltshirei gróf.

BUSHY.
        Megyek
Én is veled. A bősz nép nem sokat
Tréfál velünk, de széttép, mint a kutya,
Ha kézre kap. – Velünk jösz-é te is?

BAGOT.
Nem; a királyhoz én Irlandba mé’k.
Isten velünk. Ha előérzetem
Nem csal: örökre válunk hárman itt.

BUSHY.
De hátha York legyőzi Henriket?

GREEN.
Szegény öreg York! mit magára vállalt:
Az annyi mint fövenyt számlálni, vagy
Tengert kiinni. Míg egyet lelünk,
Ki küzd: ezer szalad. Isten velünk,
Egyszerre, mindenkorra, és örökre!

BUSHY.
Még tán találkozunk.

BAGOT.
        Félek, soha!        (Mind el.)

III. SZÍN.

A glostershirei vadon.

Bolingbroke és Northumberland, Hadakkal jönnek.

BOLINGBROKE.
Mily messzi van még Berkley, jó uram?

NORTHUMBERLAND.
Hidd el, nemes lord, én is idegen
Vagyok e tájon. E vad sziklaút,
E görbe ország nagy hosszúra nyújtja
S megnehezíti a mértföldeket.
De társaságod, mint czukor, a zord
Keserves útat is megédesíté;
Míg azt hiszem, Ross és Willoughby-nak
Unalmasabb lesz Ravenspurg s Cotswolt
Közt útjok, társaságod’ nélkülözvén,
Mely, mondhatom, fölötte megcsalá
Az én utam unalmas hosszuságát.
Övéket a remény enyhíti csak:
Elérni azt, mit én benned birok;
S pedig remélt élv csaknem oly gyönyör,
Mint élvezett remény. A jó urak
Csak rövidítsék ezzel útjokat,
Mint az enyémet nagysád jelenléte
Rövidité.

BOLINGBROKE.
Jelenlétem bizony
Kevesbet ér, mint kedves szavaid.
Ki jő?
Percy Henrik jő.

NORTHUMBERLAND.
Fiam, az ifjú Percy Harry,
Kit Worcester öcsém küld valahonnan.
– Hogy van, fiam, nagybátyád?

PERCY.
        Azt hivém,
Tőled kapok felőle hírt, atyám.

NORTHUMBERLAND.
Hát nincs a királynéval?

PERCY.
        Nincs, uram,
Elhagyta az udvart, botját eltöré
S szétküldte udvari személyzetét.

NORTHUMBERLAND.
Mi vitte rá? Hogy elváltunk, nem ez
Volt elhatározása.

PERCY.
        Csak mivel
Lordságod árulónak mondaték ki.
De Ravenspurgba ment, szolgálatát
Hereford herczegnek fölajánlani;
Engem pedig Berkleybe külde, hogy
Tudjam ki, York ott mily erővel áll?
És Ravensburgba hozzam hírül azt.

NORTHUMBERLAND.
Fiam, feledted Hereford herczeget?

PERCY.
Nem én, atyám; ki emlékünkbe’ nem volt:
Nem is feledjük: én tudtomra még
A herczeget nem láttam.

NORTHUMBERLAND.
        Lásd tehát
S ismerd meg itt. Ő herczegsége ez.

PERCY.
Kegyelmes úr, szolgálatom’ ajánlom,
Bár gyönge még s tapasztalatlan az,
Míg éveim megérlelik s nagyobb
Megbízhatásra teszik érdemessé.

BOLINGBROKE.
Köszönöm, kedves ifjú. S meghiheted,
Hogy semmi engem nem tesz boldogabbá,
Mint az, ha szívem hű barátimé;
S a mint hűségeddel növend szerencsém,
Jutalmadat megadja hű szivem.
A szív fogadja s im kezem pecsétli.        (Kezet nyújt.)

NORTHUMBERLAND.
Mily messze fekszik Berkley? S hogy mozog
A jó öreg York s mennyi haddal, ott?

PERCY.
Ott áll a vár, eme fatömb irányán,
Csak háromszáznyi őrizettel, úgy
Hallám, közötte Seymour, Berkley, York;
Kivülök más tekintély nincs is ott.
Ross és Willoughby jönnek.

NORTHUMBERLAND.
Willoughby és Ross lordok jönnek itt,
Véres sarkantyúval, sietség-hevülten.

BOLINGBROKE.
Isten hozott, urak. Az áruló
Után jövétek, úgy-e? Kincseim:
Még tétlen köszönet csak; majd ha több lesz,
Hiv fáradástok díja megjövend.

ROSS.
Hogy itt vagy: az kincs s jutalom nekünk.

WILLOUGHBY.
Mely több, mint minden érte fáradásunk!

BOLINGBROKE.
Szegénynek a pénztára: hálaszó;
Ez, míg szerencsém teljes korra jut,
Jót áll helyettem. – De ki jő megint?
Berkley jő.

NORTHUMBERLAND.
Ha nem csalódom: Berkley lord.

BERKLEY.
        Uram,
Lord Hereford, neked szól küldetésem.

BOLINGBROKE.
Uram, ha mondom: Lancasternek. E
Nevet keresni jöttem Angliába.
S míg ajkadon meg nem találom azt,
Egyéb szavadra nem felelhetek.

BERKLEY.
Ne érts balúl, lord. Czímeid közűl
Nem czélom egyet is kitörleni.
Hozzád, uram (s légy bármi-nevü lord),
Jövök, kegyelmes kormányzónk, a Yorki
Herczegtül. Ő kérd: hogy mi indit a
Királyi távollét alatt, az ős
Békét zavarnod, fegyveres erőddel?
York, Kisérettel jő.

BOLINGBROKE.
Már nem szorúlok, választ vinni, rád.
Itt jő, kinek feleljek, – Óh kegyelmes
Bátyám!        (Letérdel.)

YORK.
Szived’ hajtsd meg, ne térdedet,
Melynek csalárd és ál alázata.

BOLINGBROKE.
Kegyelmes bátyám!

YORK.
Csitt, csitt.
Ne kegyelmezz s ne bátyázz engemet!
Én árulónak bátyja nem vagyok,
S az a „kegyelmes” ily kegyetlen ajkon
Szentségtelen. Hogy’ mertél számüzött
Lábaddal angol föld porához érni?
S még több hogy’ is: – hogy merted, bék’ ölén,
Ily messzi hozni undok fegyvered’?
Békés falúink fölriasztani
Gyűlölt hadaddal? Azért jősz-e most,
Hogy nincsen itthon a fölkent király?
Bolond gyerek! nézd: itthon a király,
Hatalma hű szivemben itt maradt!
Volnék csak oly fjú erőbe’ még,
Mint a mikor Gaunt, hű atyád, s magam
Kihoztuk a fekete-herczeget
– Amaz ifju Marsot – frankok tömegébül!
Oh! hű karom, csúz béna rabja most,
Mi könnyen megfenyítne tégedet
S bűnödre vérrel irna büntetést!

BOLINGBROKE.
Kegyelmes bátya! nevezd meg bűnömet.
Hogy miben áll?

YORK.
        A legrosszabban áll:
Bősz pártütésben, undok árulásban;
Te száműzött vagy: s hazajönni mertél
Időd lejárta előtt, s királyod- és
Hazádra fegyvert mersz emelni!

BOLINGBROKE.
        Mint
Hereford valék elűzve; vissza, mint
Lancaster, úgy jövök. S kegyelmes úr,
Bátyám, könyörgök: nézd csak ügyemet
Pártatlanúl. Atyám vagy – legalább
Én, ősz atyámat Gauntot, újra élve
Vélem tebenned látni. Hát, atyám,
Elnézed-é, hogy én, ártatlanúl,
Földönfutó legyek, megfosztva jog-
S birtok-czimemtől, mindenem silány
Tányérnyalók kezén? Mire születtem?
Ha királyrokonom angol király,
Lancaster herczeg kell hogy én legyek!
Neked is van fiad, a nemes Aumerle;
Ha te előbb halsz, s ő száműzve bolyg:
Bátyjába’ Gauntban ő atyát talál,
Ki szent jogáért bátran harczra száll!
Nekem tilalmas minden czímerem,
Holott az ős-jog jogot ad reá;
Atyámnak elkobozva birtoka,
S mind a mivel bírt, elfecsérlve. Szólj,
Mit kelle tennem? Jogom’ kereső
Alattvaló vagyok; ügyvédtül is
Eltiltva, kénytelen személyesen
Keresni föl öröklött birtokom’.

NORTHUMBERLAND.
Nagy bántalom esett a herczegen.

ROSS.
Kegyelmes úr, te helyre hozhatod.

WILLOUGHBY.
Kincsein, nyomorúlt gazok hiztanak.

YORK.
Lord uraim, hadd szóljak egyet én.
Éreztem én öcsém sérelmeit
És érdekébe’ mindent megtevék. De
Karddal kezében jönni, önmaga
Birájaul, erővel vágva útat,
És jogtalanúl keresve önjogát:
Nem járja; és kik így pártjára álltok,
A pártütőt segítve: pártütők mind!

NORTHUMBERLAND.
A nemes herczeg arra esküvék,
Hogy csak sajátjaért jő; s ebben őt
Segítni, védni esküvénk mi is:
S ne lásson üdvöt, esküt a ki tör!

YORK.
Jó, jó. Tudom, mi czélja harczotoknak!
S megvallom, én meg sem gátolhatom, mert
Erőm kevés s itt mindenütt zavar.
De ha tehetném: égre esküszöm,
Mind elfognálak, s a fölkent király
Kegyét könyörgni kényszerítenélek.
De mert erőm nincs: hát nyíltan kimondom,
Én semleges vagyok. – Isten velünk;
Ha csak a várba nem jőtök velem,
Hogy ott az éjre megpihenjetek.

BOLINGBROKE.
Derék ajánlat, bátya. S elfogadjuk.
De meg kell tenned még, kegyelmes úr,
Hogy Bristol-Castlebe jőj velünk, melyet
Bushy, Bagot, s czinkosaik védenek,
E közjó rút hernyói, miket én
Letépni, eltaposni esküvém.

YORK.
Jó, elmegyek tán. Várjunk: mégse, nem!
Hazám törvényit én meg nem szegem!
Ajkam barátnak, ellennek se’ mond.
Hol nincs segítség, mit használ a gond?        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Tábor Walesben.

Salisbury s egy Kapitány jönnek.

KAPITÁNY.
Lord Salisbury, vártunk tíz nap itt,
Nagy bajjal összetartók sergeinket;
De a királyról még sincs semmi hír.
Most szétmegyünk tehát. Isten veled.

SALISBURY.
Várj egy napot csak, hű walesi, még,
Benned veté bizalmát a király.

KAPITÁNY.
Holtnak hiszik Richardot s nem maradnak.
– Minden babérfa elhervadt körülbe,
Csillaghullás rémíti az eget,
A halovány hold véres arczot ölt
S szikár kuruzslók nagy vészt jóslanak.
A dús remeg, tombol a csőcselék:
Az, mert a mit bír, elveszítni fél;
Ez, mert azéhoz könnyen jutni vél.
Lásd, mind e jel királyromlást jelent.
– Isten velünk. Hadunk mind szétszaladt,
Azt vélve, hogy Richard király halott.        (El.)

SALISBURY.
Szegény Richard! a bánat szemivel
Nézem csillagodat: hogy esik el,
A magas égből, hitvány föld porába.
Napod felhőbe mén le: vészt jelent,
S szelet, vihart hoz, mire fölkelend.
Futnak barátid, ellenidhez ált’ –
Ah! balra fordúlt szerencséd leszállt!        (El.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Bolingbroke tábora, Bristolnál.

Bolingbroke, York, Northumberland, Percy, Willoughby és Ross jönnek. – Bushy és Green, őrizet alatt, mint foglyok.

BOLINGBROKE.
Hozzátok e kettőt elénk.
Green és Bushy, nem kínzom lelketek’
– Mely testetektől mindjárt válni fog –
Rút bűneitek említésivel,
Mert az kegyetlen volna. De kezemről
Lemosni véretek’, szükséges itt
Kimondanom halálotok okát.
Ti félrevezetétek a királyt;
S kit vér s alak dicsővé tett, ti azt
Dicsétől megfosztátok, nyomorún,
Sőt némikép, rossz erkölcstekkel, ő
S királyi nője közt sajnos viszályt
Idéztetek föl, a királyi ágy
Nyugtát zavarván, s egy szűz női arcz
Vidám rózsáit hervasztván, nehéz
Sérelme ált’ facsart könyűivel.
Engem magam’, született herczeget,
Közel-levőt vér- s szeretetben a
Királyhoz, ferde súsárlásitokkal
Előtte gyűlöltté tevén, velem
– Távol hazámnak drága földitől –
Száműzetés sanyarú kenyerét,
Sóhajtva, könynyel sózva, étetétek,
Míg magatok hizátok földeimen:
Kurtítva kertem’, vágva erdeim’,
En-ablakimból czímerem ledobva,
S nem hagyva rólam semmi ősi jelt:
Csak a köztudatot s élő véremet,
Mutatni, hogy mégis nemes vagyok.
Im ennyi – és több – több mint kétszer ennyi –
Itél halálra. – Most vigyétek el.
Adjátok a törvény s bakók kezébe.

BUSHY.
Inkább örűlök a bakónak én,
Mint Bolingbrokenak Anglia. – Jerünk.

GREEN.
Vigasztal az, hogy lelkem égbe száll.
Az árulóké pokol kínja lész.

BOLINGBROKE.
Vidd, Northumberland, a halálra őket.
(Northumberland és Kiséret, Bushyt és Greent elviszik.)
Azt mondtad, bátya: nálad a királyné:
Az égre kérlek, szépen bánj vele.
Mondd néki szíves, hő üdvözletem’;
El ne felejtsd.

YORK.
        Már küldtem hirnököt,
Levéllel; abban megirám, mi jól
Emlékezék nagyságod róla.

BOLINGBROKE.
Jó bátya, köszönöm. Menjünk, urak,
Glendower ellen. Még ma fegyverünkhez!
Ma munkanap van, holnap ünnepünk lesz!        (Mind el.)

II. SZÍN.

A walesi part. Háttérben kastély látszik.

Harsonák, hadi zene. Richard Király, Carlislei püspök, Aumerle, Katonaság jönnek.

RICHARD.
Barkloughly-kastélynak mondátok azt ott?

AUMERLE.
Igen, uram. S hogy tetszik itt a lég
Felségednek, a tengeré után?

RICHARD.
Felette jól; sirhatnám örömemben,
Hogy birodalmam földén állhatok.
Oh drága föld, kezemmel üdvözöllek,
Míg árulók patkókkal tipranak.
Mint hű anya, rég látott gyermekét
Föllelve, köny- s mosolylyal játszadoz:
Úgy üdvözlek, mosolygva, sirva én,
S megsimogatlak e királyi kézzel.
Oh ne tápláld királyod ellenit,
Ne adj gyönyört, kéjt holló-vágyaiknak;
Útjokba küldd a pókot, mérgivel,
S a ronda békát, hogy az áruló
Láb megriadjon, mely téged merész
Lépésivel vadul tiporni jő.
Hints útaikra szurdaló csalánt,
S ha kebleden virágot szedni nyúlnak:
Őrzesd kigyóval, mely két nyelvet öltsön
Bántóira s halálos mérgivel
Királyod ellenségit ölje meg.
Ne nevessétek bohó szavam’, urak:
E föld fölérez még s köveiből
Hősök születnek, míg királyukat
Rút árulás el bírná tiprani.

PÜSPÖK.
Uram, ne félj; ki királylyá teve,
Meg is bír, bárki ellen védeni.
Az ég segélyét meg kell ám ragadni,
Mellőzni nem, mert ég ha jót akar,
S mi megvetők azt: vakmerően el-
Taszítjuk a kegyelmet, mit ajánl.

AUMERLE.
Azaz, felettébb hanyagok vagyunk;
S Bolingbroke addig, míg mi bízva itt
Mit sem teszünk, erőben gyarapúl.

RICHARD.
Csüggedt szavú te! hát azt sem tudod,
Hogy míg az ég elrejti fényszemét
S túl-földön azzal más világra néz,
Itt tolvajok, rablók látatlanul
Üzik veszélyes mesterségöket;
De föld alatti útjából ha újra
Tüzet vet a nap kelet ormira
S a bűnbarlangba szórja fény-nyilát:
Akkor gyilok, rablás s a ronda bűn
– Az éj-palást letépve vállaikról –
Önnönmagától reszket, meztelen!
Így jár a tolvaj áruló Borlingbroke,
Ki itt az éjen át tombolva dőzsölt,
Míg mink a föld túl-oldalán valánk:
Most trónba lépni hogyha lát megint,
Pirulva rejti árulásit el,
A napvilágot nem tűrhetve, csak
Reszket, magától félve, rút bünében.
A nagy sivár tenger minden vize
Sem mossa el fölkent király fejéről
A balzsamot, se földiek szava
Az úrtól tett királyt le nem teszi.
S a hány vitézt Bolingbroke ellenünk
Fegyverbe állít: arany-koronánk
Védéül annyi égi angyal áll;
S ember lehull, hol angyalok csatáznak,
Az igazat szent Isten védi meg.
Salisbury jő.
Isten hozott, lord. Messze van hadad?

SALISBURY.
Sem messze, sem közel, felség, csupán
E gyönge karban. Nyelvem bút beszél
S kétségbesésnél nincs egyéb szava.
Egy napi késés, félek, éjt boríta
Minden napodra, oh felséges úr.
A tegnapot hozd vissza – és tizenkét
Ezer vitézed azzal visszajő.
Ma, oh ma! késő, gyász-ma! mindened’
Ez egy napért kell mind elvesztened,
Mert hadaink holt-híredet vevén,
Átmentek! – Árván, így maradtam én!

AUMERLE.
Erőt, uram! Mért sápad arczod el?

RICHARD.
Imént még húszezernek vére égett
Arczomban. Elfutottak. S e miatt
Nincs-é okom halványnak lenni, míg
Meg-annyi vér arczomba gyűl megint?
Ki megmaradni vágy, tőlem szalad,
Mert büszkeségem napja lehalad!

AUMERLE.
Vigasztalódj’; gondold meg, hogy ki vagy?

RICHARD.
Majd elfelejtém! – Nem vagyok király?
Ébredj föl, lomha felség! Aluszol.
Nem húszezer már a király neve?
Föl, föl, nevem! Egy rossz alattvaló kelt
Csak ellened! Mit néztek így, alá,
Király kedvelti? Nem vagyunk-e felség?
Föl s égre nézzünk. Bátyánk York, tudom,
Elég erős minket megóvni még.
Ki jő?
Scroop jő.

SCROOP.
Legyen több jó napod, szerencséd,
Fölséges úr, mint én hirűl hozok.

RICHARD.
Fülem, szivem készen van egyaránt;
A legrosszabb, mit mondhatsz is, világi
Vesztés csupán. Szólj, veszve trónusom?
Gondot adott csak, s gondot veszteni
Kész nyereség. Oly nagyra vágy Bolingbroke,
Mint én vagyok? – Nagyobb nem is lehet,
Ha Istent szolgál; azt szolgálom én is,
És így egyenlő társ vagyok vele.
Föllázad népem? – Nem gátolhatom,
Bár Isten ellen szintúgy szeg hitet,
Mint ellenem. – Kiálts vészt, gyászt! – Halál
A legnagyobb; de az is ránk talál.

SCROOP.
Örűlök, hogy felséged a sötét
Balsors hirére így fegyverzve van.
Mint vésznapon a felhőszakadás,
Mely földagaszt minden ezüst folyót,
Hogy vízbe fojtja partját, mintha csak
Szétfolyna könyben az egész világ:
Úgy áradoz Bolingbroke bősz dühe
Túl partjain, s szegény országodat
Vassal födi s vasnál keményb szivekkel.
Őszek borítják kopasz homlokuk’
Sisakkal ellened, lányhangu ifjak
Erőtetik zord hangra torkukat
S pánczélba búnak ellened, király!
Alamizsnásid is, kétszerte gyilkos
Ébenfa ijt görbítnek ellened;
Sőt nők is hoznak rozsdás nyársakat,
Mind ellened! Agg, ifjú pártot üt,
S több baj, mint elmondhatnám, mindenütt!

RICHARD.
Jól, jól elmondtad ezt a bús mesét.
Hol a wiltshirei gróf? hol van Bagot?
Hol Green? Hová lett Bushy? Hogy’ hagyák
Veszélyes ellenünket, gáttalan
Így birtokunkra törni? Hogyha győzünk:
Fejök lesz érte váltság! – Fogadom,
Békét kötöttek Bolingbroke-kal ők is!

SCROOP.
Békét, valóban. Békén vannak ők.

RICHARD.
Oh nyomorúk! kigyók! hitetlenek!
Kutyák, farkcsóválók mindenkinek!
Háromszor három Júdás! Viperák!
Itt melengettem – s most vérembe rág!
Békét kötöttek? – Majd készítek én
Harczot nekik, a pokol fenekén…

SCROOP.
Oh látom, a legédesb szeretet,
Ha megfordul, vad gyűlöletre vál.
Vedd vissza átkod’. Fejökkel köték
S nem kézzel ők a békét. Szörnyü bék’!
Kínos halált szenvedtek ők; megölve
S elásva vannak rideg öblü földbe!

AUMERLE.
Hát, Bushy, Green, s a wiltshirei gróf, halott?

SCROOP.
Igen. Bristolba’ hullt le a fejök.

AUMERLE.
S atyám, a herczeg, merre van hadával?

RICHARD.
Mindegy, akárhol. Vígaszt senki se
Szóljon. Beszéljünk sírról, gyász- s halálról.
A porba, sírva, véssünk sírirat
Betűit. Vagy tegyünk végrendelést;
– De mégse! Hisz miről is rendelkeznénk,
Mint hogy a sírnak hagyjuk tetemünk’!
Bolingbroke-é bizalmunk, életünk;
Az egy halál csak, a mi még mienk!
S az a kevés szikár föld, a mi még ez
Elomló csontvázt befödni elég lesz.
Az Istenért! üljünk a földre le,
S mondjunk mesét, királyok estiről:
Ezt mint tevék le, mint esett el az,
Ezt mint kisérték, a kiket megölt,
Azt nője ölte, úgy fojták meg ezt!
Megölve mind! Mert a keretbe’, mely
Király halandó homlokát köríti,
Udvart a vén halál tart, s e bohócz
Gúnyt szórva űl ott s pompáját vigyorgja.
Még lélekzelni hagyja, egy kicsinyt
Játszodni is királydit: féljenek
Tekintetétől, míg magárul ő is
Kezd képzelődni, hogy tán így vagy úgy,
Romolhatatlan érczű teste van;
S ha elhivé: akkor jő s egy silány
Szálkával ezt az érczet átdöfi –
S jó éjszakát, király! – Mit süvegeltek? –
Mért húsnak, vérnek e gúnytisztelet?
El e szokásos czifra hódolattal!
Csak félreismerétek engemet!
Kenyérrel élek, mint ti, éhezem,
Szűkölködöm, busúlok… Így tehát
Ki mondaná még, hogy király vagyok?

PÜSPÖK.
Uram, a bölcs nem sír jelen bajon,
De a jövő baj útját vágja el.
A félelem lehangol; félni hát
Az ellenségnek ád erőt, uram,
S így gyöngeséged önmagadnak árt.
Félj csak s megölnek; tán, ha küzdesz is, meg;
De küzdve halni: legyőzött halál;
Halj félve: hitvány rablélek valál!

AUMERLE.
Apámnak serge volt. Kérdj hírt felőle;
Ha ép tag az: egész test lesz belőle.

RICHARD.
(a püspöknek felelve).
Méltán dorgálsz! – De jövök már, kevély!
Én sem kiméllek, hát te se kimélj!
A félelemnek láza elmulék,
S föllelem magam’, a minő valék.
Szólj Scroop, hol leljük bátyám seregét?
Vidáman szólj, bár homlokod setét.

SCROOP.
Minő az ég, derült vagy fölleges:
Abból szokás ítélni a napot.
Bús homlokomról ítélj s ne keress
Szavamba’ mást! Mást én nem mondhatok.
Beszédem a kínpad: egymás után
Hozom kíneszközim’: még hátra van
A rossza. Bátyád York, Herefordhoz állt
És mind föladta már az éjszakot;
S a déli rész is mind fegyverben áll – s ah
Mellette mind!

RICHARD.
        Elég! Légy átkozott, te,
Ki eltérítél a kétségbeesés
Szelíd útáról, melyen indulék!
Mit szólotok most? Van-e még vigasz?
Az égre, azt halálig gyűlölöm,
Ki még valami vígaszt szól nekem.
Flint-várba el! – Elhalni bánatomba’,
Király, királyi bútól földre nyomva.
Hadaim’ elbocsátom! Menjenek
Oda, hol a remény vetésinek
Van földje még! – Enyém mind oda van.
– Egy szót se! Minden tanács hasztalan.

AUMERLE.
Egy szót, uram –

RICHARD.
        Hallgass! Kétszerte sért,
Ki még hizelgő vígaszszal kisért.
Küldjétek szét hadaim’! Oszoljanak.
Richard az éjfél, Bolingbroke a nap!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Wales. Szabad tér Flint-vár előtt.

Zenével és zászlókkal jönnek: Bolingbroke haddal; York, Northumberland s Mások.

BOLINGBROKE.
Szétszórva mind, úgy értjük, e szerint
A walesi had. Maga Salisbury, a
Király elébe ment, ki egynehány
Hivével ott szállt partra.

NORTHUMBERLAND.
        Híreink a
Legkedvezőbbek: Richard itt közel
Rejtette bús fejét el.

YORK.
        Azt hiszem,
Lord Northumberland, így kén’ mondanod:
Richard király. Jaj, gyásznap, hogy a fölkent
Király, fejét elrejt’ni kényszerűl!

NORTHUMBERLAND.
Nagyságod félreért. Csupán rövidség
Okáért hagytam czímzetét el.

YORK.
        Úgy?
Volt ám idő, ily rövidség miatt hogy
Ő is röviden bánt vón’ véled, és
Egy fejjel rövidített volna meg.

BOLINGBROKE.
Ne vedd balúl, mit nem kell, bátya!

YORK.
        És te
Öcsém, ne vedd el, mit nem kell, nehogy
Balúl találd elvenni. Él az Isten.

BOLINGBROKE.
Tudom s nem is szegűlök ellene.
Ki jő emitt?
Percy Henrik jő.
        Harry, isten hozott.
Mit? hát a vár nem enged?

PERCY.
        Mert, uram,
Királyilag van védve ellened.

BOLINGBROKE.
Királyilag? Nincs benne tán király?

PERCY.
De van, uram! E sár- s kőborda közt
Vonúla meg Richard király. Vele
Van lord Aumerle, lord Salisbury,
Meg Scroop István s egy tisztes arczu pap,
De nem tudom ki.

NORTHUMBERLAND.
Bizonyosan a Carlislei püspök.

BOLINGBROKE.
(Northumberland-hoz).
Nemes lord, eredj
E régi vár avúlt bordáihoz,
S roskadt fülébe zengess békeszót
Ércz harsonákkal. És add hírül ezt:
Bolingbroke Henrik, itt két térden állva
Csókolja a Richard király kezét,
S hű hódolást s alattvalói szívet
Ajánl felséginek. Azért jövék, mondd,
Hogy kardom’ itten lábához tegyem –
Föltéve, hogy száműzetésemet
Megszűntetendi s birtokomba helyz.
Ha nem: hatalmam erejével élek,
S a nyári port vér-záporával oltom el,
Mit honfiak sebébül ontok.
Ám, hogy Richard szép birodalma zöld
Ölét oly vérárral füröszteni
Mily távol áll Bolingbroke lelkitől:
Azt hű alázatom mutassa meg.
Menj, s mondd meg ezt. Mi ezalatt e gyöp
Zöld szőnyegén föl és lejárdalunk.
(Northumberland egy trombitással a vár felé indúl.)
Járjunk, dobok harsány lármája nélkül,
Hogy fen a vár avult bástyái közt
Ajánlatunk megérthető legyen.
Nekem s Richardnak, azt hiszem, ma szintoly
Vészes találkozásunk, mint a tűz-
S víz-elemeknek, ha dörgéssel össze-
Csapván, az ég kárpitját megrepesztik.
Hadd legyen ő tűz, én az engedő víz:
Legyen övé a düh, míg én a földre
Öntöm vizeim’! A földre, nem reá.
– Elő! s tekintsetek Richardra most.
Kün harsona-jel adatik, melyre belülről is harsona válaszol. A várfalon megjelennek: Richard Király, a Carlislei püspök, Aumerle, Scroop, Salisbury.

BOLINGBROKE.
Nézd, nézd! Richard jön ott, személyesen!
Mint jő haraggal piruló nap, a
Megnyilt kelet tűz-kapuján elé,
Ha látja, hogy irígy felhő borúl
Dicsét eloltni s foltot vetni szép
Útjára, min nyugat felé halad.

YORK.
Mégis királyi a tekintete!
Szeme sasénál lángolóbb; dicső
Sugárt lövell. Jaj, jaj, hogy ennyi fény
Homályosúl el, így a menny ivén!

RICHARD.
(fen, Northumberland-hoz).
Bámulva állunk: vártuk nagy soká,
Hogy hódolatra térded meghajol,
Mert azt hivők: fölkent király vagyunk.
S ha az: pártos tagod hogyan feledte
Megadni a mély tisztelet jelét?
S ha nem: mutasd meg, mely Isten keze
Szűntette meg tisztünket? mert mi tudjuk,
Hogy halandó kéz nem nyúlhat királyi
Pálczánk után, hanemha tolvajúl,
Mint áruló s bitorló. S bár ti azt
Hivétek is, hogy mint ti tettetek:
Egész világ elfordúl tőlem, és
Magam maradtam, árván, véd ne’kül:
De megtudjátok, hogy a nagy Uristen,
Felhői közt, ragályok sergeit
Készíti védelmünkre. Majd azok
Még születetlen kisdeditek fejét
Sújtják helyettetek, kik pártütő
Kézzel nyulátok koronám után.
Mondd Bolingbroke-nak (ha jól tartom, ott áll!)
Hogy minden lépte földemen árulás!
S vesztére! – A harcz vérrel csepegő
Végrendeletjét jött feltörni ő;
De mielőtt e koronám’ fejére
Tenné föl: tízezer fej véresen
Borúl virágos Angliánk szelíd
Keblére, s a lányarczu béke színét
Piros haragra változtatva, honfi-
Vért harmatoz kövér füvére le.

NORTHUMBERLAND.
Az ég királya mentsen, hogy mi még
Ily honfiatlan honfi-fegyverekkel
Bántsuk királyunk’. – Nemes rokonod,
Bolingbroke Henrik, hű kézcsókolást
Küld, és a tisztes sírra esküszik, mely
Királyi nagyapátokat födi,
S mindkettetök királyi vérire,
E két patakra, egy dicső kútfőből,
S vitéz Gaunt jobb-kezére, s önmaga
Becsűletére, mely mindent befoglal:
Hogy jövetének nincs más czélja, mint
Átvenni örökét és térdein
Esengni czíme s joga birtokáért.
Mit ha királyi szóddal biztosítsz,
Rozsdának adja tüstint villogó
Vasát, az ólba zárja vértezett
Harczparipáit s szívét a királyi
Felség szolgálatára szenteli;
És herczegi hitére esküszik,
Hogy ez való, s nemes hitemre én,
Hogy benne megbizom.

RICHARD.
        Northumberland,
Jelentsd meg a királynak válaszát.
Legyen nemes rokonunk üdvöz itt,
S jogos kérése minden pontja szó
Nélkül megadva. Vigy szelíd szavakkal
Nyájas köszöntést édes rokonunknak.        (Northumberland a faltól távozik.)
(Aumerle-hez) Úgy-é rokon, fölötte megalázzuk
Magunk’: hogy ily félénk s szelíd szavunk?
Szólj, visszahivjuk-e Northumberlandot,
Küldjünk a pártütőnek büszke szót,
S haljunk meg aztán?

AUMERLE.
        Ne, felséges úr!
Most szép szavakkal harczolunk, a míg
Lesznek barátink s azoknak kardjaik.

RICHARD.
Oh Isten, Isten, hogy e nyelv, mely a
Száműzetést egykor kimondta rá,
Ama kevélyre: visszavonja most
Szelíd szavakkal! Oh volnék csak oly nagy,
Mint bánatom, vagy kisebb, mint nevem,
Vagy bár feledni tudnám, mi valék,
Vagy azt ne érzeném, most mi vagyok!
Dagadsz, kevély szív? Verj, van rá jogod:
Hisz ellenség ver téged s engem is!

AUMERLE.
Northumberland jő vissza Bolingbroketól.
Northumberland ismét a vár alá jő.

RICHARD.
Nos mit tegyen most a király? Megadja
Magát? – Megadja, kész rá. – Letegyétek?
Ő azt se’ bánja. – Elveszítse még
Király-nevét is? – Oh, Isten hirével!
Odadom gyöngyeim’ egy olvasóért,
Díszpalotám’ egy remete-lakért,
Barátcsuháért minden szép ruhám’,
Egy fa-pohárért minden ércz edényim’,
Királyi pálczám’ zarándok-botért,
Pár szent-képért alattvalóimat,
S tág birodalmam’ egy szűk kis sirért,
Kicsiny-kis sírért, félre’ső helyen.
Vagy országút mentén temessetek,
Hol jár a sok nép, hogy az átmenő a
Király fejét tapossa szűntelen.
Hisz szivemet tapossák most, mig élek;
Miért ne főmet, majd ha meghalok …
Aumerle, te sirsz, te lágyszívű rokon!
Támaszsz velem silány könyből esőt,
Vihart sóhajból, hogy verjék le a
Vetést s legyen szükség e pártütő
Országban! Oh! – vagy űzzünk bánatunkkal
Játékot? könyeinkkel tréfaversenyt?
Például így: folyassuk szüntelen
Egy pontra, míg a két könyár egy-egy
Sírt váj a földben; s írják rá majd: „Itt van
Egy pár rokon, köny ásta sírjaikban.”
Már mint mi… Nem lesz jó? – Haszontalan
Beszéd! Azért néztek rám gúnyosan?
Szólj, Northumberland, nagyhatalmu herczeg,
Szólj, mit parancsol Bolingbroke király?
Megengedi-e, hogy éljen Richard,
Hogy holtig éljen? – Szólj, derék öreg!
Bólintasz – s Bllingbroke ráhagyja: meg.

NORTHUMBERLAND.
Az alsó udvarban vár rád, uram,
Egy szóra – hogyha szives lészsz lejönni.

RICHARD.
Le, le! Megyek. Mint fénylő Phaeton,
Mikor nem bírt a szilaj paripákkal.        (Northumberland visszavonúl Bolingbroke-hoz.)
Alsó udvarba! Alsó udvar, ah!
Hol megalázzák a királyokat,
Hogy pártütőkre mosolyogjanak!
Udvarba le? – Le, udvar! le, király!
A bagoly hí, a pacsirta leszáll.        (A várfalról mind el.)

BOLINGBROKE.
Mit mond a felség?

NORTHUMBERLAND.
        Bánatába félre-
Beszél, mikép az őrült. Mégis, im
Lejött.        (Richard Király, Kiséretével, alant jő.)

BOLINGBROKE.
Vonúljatok csak félre mind.
És hódolattal álljatok a felség
Körűl. – Kegyes királyom!        (Letérdel.)

RICHARD.
        Jó rokon!
Fejdelmi térded’ megalázod; az
Alacsony föld kevély lesz csókja által.
Inkább hűséged’ érzené szivem,
Mint szemem lássa hódolásodat.
Föl, föl rokon! Hisz szíved legalább
Ily fönre tör – bármint hajol a láb.

BOLINGBROKE.
Felség, csupán sajátomért jövök.

RICHARD.
Sajátod a tied – s én – s mindenem!

BOLINGBROKE.
Enyém vagy, annyiban, felséges úr,
A mennyiben hűségem megnyerend!

RICHARD.
Úgy megnyerél. Mert méltó nyerni az,
Ki legerősb útat választ reá.
Kezet, öcsém! Törűld meg szemeid’;
A köny szeretet jele, de mitsem segít.
Öcsém, atyádnak én ifjú vagyok,
De te elég vén örökösöműl.
A mit kivánsz, megadom szívesen,
Mert, mit erő kér, meg kell adni azt!
Londonba menjünk? – Hogy’ parancsolád?

BOLINGBROKE.
Jó lesz, uram!

RICHARD.
        Nem ellenzem; – no ládd!        (Harsonák. Mind el.)

IV. SZÍN.

Langley, York herczeg kertje.

Királyné, két Hölgy jönnek.

KIRÁLYNÉ.
Mi játékot gondoljunk mára ki,
Hogy tovaűzzük súlyos gondjainkat?

1. HÖLGY.
Golyót hajítsunk.

KIRÁLYNÉ.
        Jaj, úgy képzelem,
Hogy csupa rög lesz az egész világ,
A melybe minden vágyam ütközik.

1. HÖLGY.
Tánczot tehát, felséges asszonyom.

KIRÁLYNÉ.
Lábam nem tarthat mértéket, gyönyörben,
Míg szívem búban mértéket nem ismer.
Tánczot ne hát, lányok, valami mást.

1. HÖLGY.
Mondjunk mesét.

KIRÁLYNÉ.
        Szomorgót, vagy vigat?

1. HÖLGY.
Ezt is, meg azt is.

KIRÁLYNÉ.
        Ezt se, azt se; mert
Ha víg: a vígság távolléte csak
Eszembe hozná jelen bánatom’;
S ha bús, mivel van úgy is búm elég,
Mért sokasítsam a mesével is?
A mi jelen van: ismételni mért?
És a mi nincs: mért emlegetni azt?

1. HÖLGY.
Hát dallok, asszonyom.

KIRÁLYNÉ.
        Jó, hogy okod
Van rá! De jobb szeretném én, ha sirnál.

1. HÖLGY.
Sirnék is én, ha vigaszodra volna!

KIRÁLYNÉ.
Én meg dalolnék; ha könyű vigaszt
Adhatna, s azt tőled nem kölcsönöznék!
De várjatok; kertészek jönnek itt;
Vonuljunk ama fák árnyába el.
Kertész két Legény-nyel jő.
Fogadok, búmra egy tű ellenébe,
Hogy ország dolgáról lesz a beszéde.
Ha változás jő, eleget se’ győznek
Beszélni róla. – Gyászt csak gyász előz meg!        (A Királyné, Hölgyeivel elvonúl.)

KERTÉSZ.
Menj s kösd fel a rendetlen ágakat,
Mik, engedetlen rossz fiak gyanánt,
Pazar teherrel nyomják atyjokat;
Támaszd föl a vesszőt, mely meghajol.
Te meg metéld el, mint bakó, a tul-
Buján tenyésző hajtások fejét,
Mik nagyralátnak a köztársaságban.
Azt akarom, mind egyenlő legyen!
Majd addig én az ártalmas gyomot,
Burjánt, kitépem, mely haszontalan
Elszíja földünk nedvét, a virág-
Tövek elől.

1. LEGÉNY.
Miért erőködünk, e
Kis keritésben rendet tartani
S példát mutatni nagy ország előtt?
Míg tenger övezte kertünk, szép hazánk
Gyommal tele, virági sínylenek,
Korlátja rozzant, fái tisztitatlan,
Gyepűje ronda, s minden gyógy-füvén
Hernyók nyüzsögnek!

KERTÉSZ.
        Fogd be szádat. Az,
Ki ily gonosz tavaszt megszenvedett:
A lombhullást megérte maga is.
S mi őt, emésztve, támogatni látszék:
Kitépve mérges ihszalagja mind,
Tőbül; nemes Bolingbroke tépte ki.
Védet ne leljen többé lombja közt:
Tudnillik Bushy, Green s Wiltshire gróf.

1. LEGÉNY.
Hogyan? megölve?

KERTÉSZ.
        Meg! s Bolingbroke, a
Pazar királyra is kezet tőn. Oh jaj!
Ha idejében, országában oly
Rendet csinált voln’, mint e kertbe’ mi!
Mi, hogyha kell, felmetszük a fa héját,
Hogy nedve folyjon, s túlpazar erő
Ne rontsa elbizottan önmagát.
Ha így tett volna a nagyokkal ő, kik
Fejére nőttek: éltek volna, hogy
Gyümölcsöt adva, ő izlelheté.
Fölösleges hajtást mi lemetélünk,
Termő galyért. Tett volna ő is úgy:
Ma is viselné még a koronát!
Így, buja kéj közt eljátszá honát.

1. LEGÉNY.
Hát azt hiszed: letészik a királyt?

KERTÉSZ.
Lenyomva van már, s biz én fölteszem, hogy
Le is teszik. Az éjjel jó urunk egy
Barátja híreket kapott gonosz
Dolgok felől.

KIRÁLYNÉ.
(előlép).
Megfúlok! Szólanom kell!
Te! a ki itt mint Ádám őrzöd e
Kertet, mikép mer durva nyelved ily
Rossz híreket beszélni? Ki sugá,
Mely Éva, mely kigyó neked, hogy itt
Az ember estét másodszor jelentsd?
Te mondod, hogy Richardot leteszik?
Te por, te féreg, alig jobb a földnél,
A melybe turkálsz: te mered
Jósolni buktát? – Szólj: hogy’, hol, mikor,
Vevéd e tenger rossz hírt? Szólj, kölyök!

KERTÉSZ.
Bocsánat, úrnő, kedvem nem telik
E rossz hirekben. Ámde mind igaz.
Richard király, a hatalmas Bolingbroke
Kezébe’ van. S most szerencséjöket
Mérlegbe tették: férjed mérlegén
Csak ő van s egy-két léha, a kivel
Az még könnyebb lesz; a más serpenyőt
A nagy Bolingbroke s egész Anglia
És minden pairje tölti bé: vele
Richard királyét könnyen nyomja le!
Londonba menj bár, s meglásd, nem hazud
Szóm; azt beszéltem, mit mindenki tud!

KIRÁLYNÉ.
Oh könnyű lábú balsors! híreid
Nem szólanak nekem? hogy legutolsó
Legyek, ki róla hallok? Tán azért
Jösz legutóbb felém, hogy legtovább
Tartsam szivembe’ gyászodat? – Jerünk
Londonba el, lányok! London királya
Mély gyászban űl: üljünk mi is hozzája!
Ezért születtem, ah! hogy részem légyen
A nagy Bolingbroke diadalmenetében!
Kertész! kivánnám, gyászos híredér’
Veszszen ki fű, fa, melyhez kezed ér!        (Királyné Hölgyeivel el.)

KERTÉSZ.
Szegény királyné! élj csak boldogan!
Nem bánom, átkod ha meg is fogan.
– Itt hulla könye… Itt még harmata:
Majd gyászvirágot ültetek oda.
Hadd gyászoljon, s mindig jelölje itt
Egy gyászoló királyné könyeit!        (Mind el.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Westminster-Hall.

Trón. Jobbján az egyházi, balján a világi Főrendek, Az alsóháziak len. Jönnek: Bolingbroke, Aumerle, Surrey, Northumberland, Percy, Fitzwater, egy más Lord; a Carlislei püspök, a Westminsteri apátúr. Kiséret. Hátul Őrtiszt, Bagot foglyúl.

BOLINGBROKE.
Hozzátok Bagotot elém.
Szólj hát, Bagot, világosan,
Mit tudsz nemes bátyánk Gloster halála
Felől: ki birta a királyt reá?
S kora halálát ki hajtotta végre?

BAGOT.
Állítsatok hát szembe lord Aumerle-lel.

BOLINGBROKE.
Jőj csak, rokon, s nézz a szemébe jól.

BAGOT.
Mylord Aumerle, nyelved büszkébb, tudom,
Mint visszavonná, mit egyszer kimonda.
A gyásznapon, min elvégezve lőn
Gloster halála, így szóltál, s magam
Hallám: „Nem elég hosszú-e karom,
Hogy Angliának csöndes udvarából
Calais-ig érjen nagybátyám fejéig?”
Szintakkor mondád, sok egyéb között,
Hogy inkább mondanál le százezer
Aranyról, mintsem Angliába még
Bolingbroke visszatérjen valaha!
Hozzátevén: mily áldás volna e
Hazára, ha meghalna e rokonod.

AUMERLE.
Herczegek s lord urak! – Mit szóljak én
E nyomorultnak? Úgy megalázzam-e
Csillagomat: hogy mint hozzám egyenlőt
Fenyítsem őt meg? Azt kell; vagy czudar
Rágalma mocska híremen marad.
Itt zálogom, ez a halál-pecsét,
Mely a pokolnak téged eljegyez.
Hazudsz! kiáltom; s hogy minden szavad
Czudar hazugság: véreddel fogom
Bebizonyítni; bár alávaló
Hitvány az is, aczélom fényihez!

BOLINGBROKE.
Megállj, Bagot. Ne vedd föl keztyüjét.

AUMERLE.
Egyen kivül, szeretném, volna bár leg-
Elsőbb e körben, ki így ingerel.

FITZWATER.
Ha hősi szíved hasonlót keres:
Itt zálogom, Aumerle, a tiedért.
A napvilágra, mely arczodra süt:
Saját magadtul hallám, kérkedél,
Hogy a nemes Glostert te ölted el.
S húszszor tagadd bár: mind húszszor hazudsz,
S kardom hegyével csalfaságodat
Szivedbe, műhelyébe, visszavágom.

AUMERLE.
Azt nem mered bevárni, rossz kölyök.

FITZWATER.
Lelkemre, vágynám: rögtön volna bár!

AUMERLE.
Ezért, Fitzwater, a pokolra jutsz!

PERCY.
Aumerle, hazudsz! Az ő becsülete
Oly tiszta ebben, mint te csalfa vagy.
S hogy az vagy: íme keztyűm! Kész vagyok
Megállni ebben véglehelltemig.
Vedd föl, ha mered.

AUMERLE.
        S ha nem venném: kezem
Száradjon itt el s boszuló vasát
Ne birja ellen sisakára csapni.

EGY LORD.
Itt keztyűm is. Vedd, hitszegő Aumerle;
És annyiszor kiáltom, hogy hazudsz,
A hányszor áruló füledbe fér
Reggeltől estig! Fogd és tedd el ezt
– A bajvívás napjáig – ha mered!

AUMERLE.
Ki hí ki még? Mert állom, égre, mind!
É mellben itt ezer lélek lakik,
Mely húszezernek, mint ti, megfelel.

SURREY.
Lord Fitzwater, emlékszem arra is,
Mely nap’ beszéltetek, te és Aumerle.

FITZWATER.
Igaz! Jelen valál s megmondhatod,
Hogy vádam rá egy szóig mind igaz.

SURREY.
Az égre, oly hazug, a mily igaz
Az ég maga.

FITZWATER.
Hazug, te!

SURREY.
        Rossz kölyök!
Hazug szavadat, kardom majd ha zúg,
Annak vasával vágom úgy fejedhez:
Hogy hazug szód, s e „hazug”-név, veled
Pokolra szálljon, ott ha zugra lelsz!
Ennek jeléül vedd e zálogom’,
S tartsd meg, ha mered, a diadal-napig.

FITZWATER.
Ugyan sarkantyúzod bolond lovad’.
Ha merek enni, inni, élni: úgy
Veled vadonban merek szembe szállni,
S rád köpni, Surrey, mondva hogy: hazudsz,
S hazudsz, s hazudsz. Im itt lovag-jelem,
Mely büntetésem tárgyaul jelöl.
S úgy boldogúljak én ez új világban,
A mily igaz, hogy Aumerle áruló!
– S aztán, a száműzött Norfolktul is
Hallám, hogy két czinkost küldtél, Aumerle,
Calaisba, meggyilkolni a herczeget.

AUMERLE.
Adjon valaki egy keztyűt nekem! hogy
Norfolk hazud: im ezt dobom le rá,
Ha visszatérhet, hogy helyt álljon érte.

BOLINGBROKE.
Mind e viszály legyen függőbe’, míg
Norfolk is itt lesz. Visszahívjuk őt,
S bár ellenünk: minden jogába és
Czímébe visszahelyezzük. Hon ha lesz:
Párbajra állítjuk Aumerle-lel őt is.

PÜSPÖK.
E jó napot nem érjük meg soha!
A száműzött Norfolk soká vivott
Szentföldön, a Jézus Krisztus nevéért
Lobogtatá keresztes zászlaját,
Pogány, török s vad szaraczénok ellen.
Míg harczba únva, fáradtan vonúlt
Itáliába s ott Velencze földén
Adá meg közanyánknak, tetemét,
Lelkét pedig Krisztusnak, a kinek
Zászlója mellett híven harczola.

BOLINGBROKE.
Mit, püspök úr, Norfolk meghalt?

PÜSPÖK.
Oly igaz, mint hogy élek.

BOLINGBROKE.
        Csöndesen
Nyugodjék, lelkét angyalok vigyék
Az Ábrahám ölébe. – Bajvivó
Urak! viszálytok függőben marad,
Míg bajvívástoknak napot tüzünk.
York Kisérettel jő.

YORK.
Dicső Lancaster, a szárnyszegett Richardtól
Jövök, ki téged kész örökösül
Fogadni és királyi kezeidbe
Átadni a királyi pálczát.
Foglald el a trónt mint utóda; s éljen
Soká Henrik, e néven negyedik!

BOLINGBROKE.
Isten nevében átveszem a trónt.

PÜSPÖK.
Ej, mentsen Isten! Bátor legroszabbúl
Beszélek ily királyi gyülekezetben,
De nékem illik legjobban igazat
Szólnom. S adná az ég, hogy e nemes
Gyülésbe’ voln’ elég nemes, ki a
Nemes Richard felett bíró lehessen.
Mert nemes voltuk meggyőzné hamar:
Mily nemtelen itélet készül itt.
Itélhet-é jobbágy királya fölött?
És ki van itt, ki nem Richard jobbágya?
Tolvajt se’ itélnek hallgatatlan’ el,
Világos bűne bár. S az isteni
Kép viselőjét, szent hatalma fölkent,
Megkoronázott helytartó vitézét,
Alattvalók ekép itélik el,
Míg maga távol? – Oh őrizz meg, ég,
Hogy keresztyén hazában ily iszony,
Ily undok, vakmerő bűn létre jőjön!
Alattvalókhoz szólok, magam is
Alattvaló, kit Isten bátorít
Királya mellett így föllépni. E
Hereford, a kit királynak mondotok,
Rút pártütő, Hereford királya ellen.
S ha koronát tesztek fejére, én
Megjóslom im, hogy angol vér füröszt
Itt minden talpalatnyi földet és jövő
Sok nemzedék fog nyögni e napért,
Pogány töröknél vesz lakást a béke
S e békehonban szörnyű háborúk
Veszítik össze a rokont rokonnal,
Iszony, zavar, haláljaj költözik
E zöld szigetbe, s attól fogva ez
Kaponyák hegye, gyász Golgotha lesz!
Ha e királyi vért felköltitek
Önmaga ellen, a legiszonyúbb
Szakadás lesz e nyomorúlt világon.
Álljatok ellent, gátoljátok ezt meg!
Vagy harmadízig átkozottak lesztek!

NORTHUMBERLAND.
Derék beszéd volt! S fáradságodért,
Mint felségsértőt foglak íme el.
Westminsteri apátur, önre bízom,
Itéletéig, gondos őrzetét.
– No’s lord urak, méltóztatjátok-e
Megadni a rendek kivánatát?

BOLINGBROKE.
Hivjátok úgy hát Richardot elé,
Hogy itt hatalmát nyilván adja át:
Minden gyanútól így mentek leszünk.

YORK.
Én elhozom.                (El.)

BOLINGBROKE.
(Aumerle- és vitatársaihoz.)
        Urak, kik vád alatt
Vagy vádolók vagytok, míg ügyetek
Eldől, kezest állítsatok reá.
(A püspökhöz.) Püspök, neked kevéssel tartozunk;
Hűségedtől nem is vártunk sokat.
York visszajő, Richard Király-lyal. Tisztek a korona-jelvényeket hozzák utánok.

RICHARD.
Mért hívnak engem, hajh, király elé,
Míg nem tevém le, melyhez szokva voltam,
A királyi elmét? Még nem tanulék
Hizelgni, hajladozni, szolgamód’.
Oh hagyjatok a búnak még időt,
Hogy betanítson! Még emlékszem ez
Arczokra: – nem valának-é enyéim?
Nem éljeneztek-é gyakran nekem?
Krisztust is csókolá Judás; de ő
Tizenkettőben, ez egyen kivül,
Hitet talált; én, tizenkét ezerből
Egyben sem! – Éljen a király! – s az áment
Nem mondja senki rá? Én, áldozár is,
Segéd is, én legyek? Amen, tehát!
Jó! – éljen a király, nem én vagyok bár!
De mégis, amen! ég ha engem ért.
– Mi végre hivatátok? szóljatok.

YORK.
A végre, hogy szándékod’ végrehajtsd,
Mit, koronád’ megúnva, tenmagad
Czélzál, hogy im Bolingbroke Henrynek
A koronát s hatalmad’ általadd.

RICHARD.
Ide a koronát. Jövel, rokon,
Fogd meg e koronát. Így: egyfelől
Az én kezem, másról a te kezed;
Mély kút-üreg most ez arany-keret,
A melyben egymást váltja két vödör:
Fen az üres, a légben könnyedén leng;
Láthatlan a más, telt, víz fenekén lent.
Ez alsó vödör, könynyel telve, én,
Nyelvén könyűim’ s téged fölvivén.

BOLINGBROKE.
Úgy véltem, önként mondsz le, szívesen.

RICHARD.
Úgy, koronámról! búmról sohasem.
Országot, koronát neked hagyok,
Búm országát nem: itt király vagyok.

BOLINGBROKE.
Hisz koronáddal gondod’ veszem át.

RICHARD.
A te gondod nekem nyugtot nem ád.
Az én gondom, hogy gondom’ elvivéd;
Hogy új gondot szerezz: ez a tiéd.
Gondom, bár rád vetem, rám visszahat;
A koronával jár s meg is marad.

BOLINGBROKE.
A koronáról hát lemondasz-é?

RICHARD.
Le, – nem. Mert semmivé kell lennem elébb.
De nem-nem! Rád adom királyságom felét.
Halld, mint teszem hát semmivé magam’.
Koronám súlyát fejemről leteszem,
S kezembül e gyámoltalan botot,
Szívembül a királyi büszkeséget,
A balzsamot enkönyemmel mosom le,
A koronát enkezemmel dobom le,
Szent jogom’ ennyelvem tagadja im meg,
S esküjök’ visszaadom híveimnek;
Felség-, dicsőség-, rang- s fényről lemondok;
Nincs javadalmam, semmi birtokom;
Megsemmisítem rendelésimet.
Ki hűtlen hozzám: megbocsássa ég!
De hű legyen: ki néked esküvék!
Engem ne bántson az, hogy semmim nincsen;
Neked legyen örömed mind e kincsen.
Sokáig élj Richard trónján; szegény
Richard nyugodjék sírja fenekén.
Az Isten tartsa meg Henrik királyt! A
Királytalanított Richard kiáltja.
– Mi van még hátra?

NORTHUMBERLAND.
Semmi, csakhogy e
Vádpontokat s bűnlajstromot fölolvasd,
Miket kegyenczid vagy magad tevél
Hazánk s a közjó ellen: hogy midőn
Mindezt elismered, láthassa a
Világ, mi méltán veszted trónodat.

RICHARD.
Ezt is tegyem? szálankint fejtsem itt föl
Sok balgaságim’? Édes Northumberland,
Ha sorba szedve volnának hibáid,
Nem szégyenelnéd ily nagy társaságban
Olvasni fel? S ha olvasnád: tudom,
Egy undok pont fordúlna ott elő,
Mely egy király letétetésiről,
Tört esküről beszélne, s feketén
Voln’ följegyezve az égnek könyviben.
Nem! Mind ti, itt kik álltok, nézve rám,
Míg engem kínom ösztökél, s kezét
Pilátusképen mossa némelyiktek
S szánalmat színlel … ti, Pilátusok,
Ti adtok kínkeresztre engemet
És bűnötöket víz nem mossa le!

NORTHUMBERLAND.
Végezd, uram, s olvasd ez iratot.

RICHARD.
Szemem könyez, nem látom a betűt.
S mégsem vakít a köny el annyira, hogy
Egy sereg árulót ne lássak itt.
Sőt enmagamra fordítván szemem’,
Csak árulót látok magamban is:
Mert egyezésem’ adtam rá magam,
Hogy egy királynak biborát letépjék,
Rabbá tegyék felségit, rút paraszttá
Az államot, gyalázattá dicsét!

NORTHUMBERLAND.
Uram –

RICHARD.
        Nem urad; büszke, gőgös ember,
Nem, senki ura! Nincs czímem, nevem.
A név, mit a keresztvizen kapék,
Az is bitor volt. Ah! e szörnyü nap:
Hogy annyi évet értem – s ime most
Azt sem tudom, mikép hivjam magam’.
Oh, bár lehetnék csúfos hó-király,
S ott állanék Bolingbroke napja előtt,
S csepegve szerte-olvadnék tüzén.
Te nagy, te jó király! s mégsem nagyon jó!
Oh, hogyha pénzértékű még szavam
Szép Angliában: hozass egy tükört,
Hadd lássam abban, arczom mit mutat,
Miót’ a felség letörülve róla.

BOLINGBROKE.
Menjen valaki s hozzon egy tükört.        (Egy Kisérő el.)

NORTHUMBERLAND.
Olvasd, uram, ezt, míg elhozzák a tükröt.

RICHARD.
Pokolba sem juték s már is gyötörsz, Gonosz!

BOLINGBROKE.
Ne sürgesd, Northumberland, tovább.

NORTHUMBERLAND.
A rendek addig meg nem nyugszanak.

RICHARD.
Nyugodjanak meg! Majd fölolvasom, ha
A könyvbe nézek, melyben bűneim
Mind följegyezvék – s az magam vagyok.
Kisérő, tükörrel visszajő.
Add e tükört, majd abból olvasok,
– S redőim még nem mélyebbek? A bú
Jókat csapott arczomra, s mégse’ vága
Mélyebb sebet? Oh hízelgő tükör!
Mint udvaronczim a szerencse napján,
Megcsalsz te is! – Ez hát az arcz, a mely
Házában eddig tarta tízezer
Embert, naponkint? Ez volt hát az arcz,
Mely, mint a nap, szemet kápráztatott?
Ez hát az arcz, mely annyi balgaság
Álarcza volt, míg könnyű harcz után
Bolingbroke azt letépte? – Oh, törékeny
Fény csillog még ez arczon; s mint e fény,
Olyan törékeny, maga, nézd, ez arcz.        (Földhöz vágja a tükört.)
Lám itt van, száz szilagba zúzva szét.
Oh, jól jegyezd meg, hallgatag király,
Hogy mit jelent e játék: arczomat
Milyen hamar rongálta szét a bú.

BOLINGBROKE.
Csak búdnak árnya törte szét, s csupán
Arczodnak árnyát.

RICHARD.
        Mondd még egyszer ezt.
Csak árnya búmnak! Lássuk. Oh igaz!
Búm rejtve mélyen, szívemben lakik,
S külső siralmim, mind e köny, sohaj,
A láthatatlan bú árnyéki csak,
Mely benn a lélekben hallgatva dúl.
Ez a való! S én köszönöm, király,
Nagylelküséged’, melylyel nem csupán
Okot adsz a búra, de meg is tanitsz
Mikép siratnom azt. Még egy kegyet
Kérek, s megyek, s nem háboritlak aztán,

BOLINGBROKE.
Szólj, szép rokon!

RICHARD.
        Úgy, szép rokon! Bizony
Nagyobb vagyok most, mint király koromban:
Akkor jobbágyok voltak udvaronczim;
Most egy király hizelgőm, bár magam
Jobbágy vagyok. Ha így: kérnem se’ kell.

BOLINGBROKE.
Csak szólj.

RICHARD.
        De megnyerem?

BOLINGBROKE.
        Meg.

RICHARD.
        Hagyj tehát
Mennem.

BOLINGBROKE.
Hová?

RICHARD.
Akárhová, csak látásodtul el.

BOLINGBROKE.
Menjen nehány s vigyétek a Towerba.

RICHARD.
Ki máskor első volt: azt most viszik.
De jó! Paraszt az úr, hol a király esik!        (Richard király, Őrséggel el.)

BOLINGBROKE.
Jövő szerdára teszszük ünnepélyes
Koronáztatásunk’. Úgy készüljetek.        (Mind el, a Püspök, Apátúr, s Aumerle-en kívül.)

APÁTÚR.
Gyász látománynak voltunk tanui!

PÜSPÖK.
A gyász jövőben van még. Unokáink
Fogják viselni tövisét sokáig.

AUMERLE.
S szentségtek szóljon: nincs-e rá lehetség,
Hogy országunk’ e szégyenből kimentsék?

APÁTÚR.
Uram, mielőtt szólhatnék szabadon:
Nem csak a legmélyebb titokra kell
Esküt letenned, ámde arra is,
Hogy bármi lész a tervem, végrehajtod.
Haragnak árnyát látom arczodon,
Búval szived, szemed könynyel tele;
De jőjjetek hozzám estére: tervem
Kész már segítni e nehéz keserven.        (Mind el.)

II. SZÍN.

London. A Tower felé vivő utcza.

Királyné Kisérettel jő.

KIRÁLYNÉ.
Ezen fog jönni a király. Ez út
Visz Julius Caesar balvégzetes
Tornyába, melynek kő szivébe’ lesz
Szegény uram, kevély Bolingbroke által
Rabúl bezárva. Nyúgodjunk meg itt,
Ha nyugtot adni bír e pártütő föld,
Igaz királya nőjének.
Richard Király Őrséggel jő.
        De csitt,
Nézzétek. – Oh de nem! ne nézzetek
Szép, hervadó rózsámra. S mégis, oh
Csak nézzetek rá, míg szánalmatok
Könyekre olvad s tiszta harmata
Őt újra fölfrisíti. – Oh te, az
Elpusztult Trója gyászos képe te!
Dicsőség váza! Richard sírja csak!
Nem maga Richard! Te drága lak! Miért
Vendéged a mogorva bú, midőn
Csapszék vendége lett a diadal!

RICHARD.
Oh, ne szövetkezz’ búmmal, drága nő.
Elölni engem! Jó lélek, tanúld
Képzelni, hogy szép álom volt a múlt,
S ébredve abból: a való e bús
Jelenre hív. A zord kényszerüséggel én
Testvér levék, szerelmem! s síromig
Fentartom e kötést. Frankhonba menj te,
S zárkózz’ kolostor falai közé.
Fent életünk új koronát nyerend:
Mit könnyelműn eldobtunk idelent.

KIRÁLYNÉ.
Hogyan? Richardom szívben, mint alakban
Megváltozott, elgyöngült? Hát Bolingbroke
Ledobta trónjáról elmédet is?
S szívedbe is beült? A haldokló oroszlány
Kinyújtja körmét, s düh miatt, hogy őt
Meggyőzik, tépi – mást ha nem talál –
A földet; és te, mint a gyermek, e
Fenyitéket így veszed? csókolva a
Vesszőt, s a düh lábánál csúszva, gyáva
Megalázkodással? –
Bár oroszlány vagy, a vadak királya!

RICHARD.
Vadak királya! Úgy van, hisz különben
Még emberek boldog királya volnék
Ma is? Szegény jó néhai-királyném!
Készűlj te csak Frankhonba. Engemet
Képzelj halottnak, s mint halottas ágytól
Bucsúzz el itt, s vedd örök búcsumat!
Majd hosszú téli este, tűz körűl
Vénekkel ülve, hagyd beszélni őket
Rég múlt idők, gyász nyomta múlt felől:
S ha menni készülsz, jó-éjt mondva, még
Cserébe’ mondd el estemet nekik,
Hogy ágyaikba sirva menjenek.
A tűznek üszke is gyászolni fog
Akadozó nyelved nehéz beszédivel,
S tüzét kioltja részvevő könye,
Hamvat borít fejére, s holt szenével
Gyászolja majd a trónfosztott királyt.
Northumberland Kisérettel jő.

NORTHUMBERLAND.
Uram, Bolingbroke mást határozott.
Pomfretbe és nem a Towerba mészsz.
Felőled, asszonyom, intézkedés van.
Hogy haladéktalan Frankhonba menj.

RICHARD.
Northumberland, te létra, a melyen
Trónomra fölhág Bolingbroke király!
Nem fog sokat vénűlni az idő,
Míg undok bűnöd kelevénye rút
Genynyel törik föl. Ő ha kétfelé
Osztandja is biralmát, hogy fele
Tied legyen: azt is kevéslenéd;
Hisz az egészhez te segélted őt.
Ő meg, mivel te útját már tudod,
Hogy kell bitorlót trónra vinni: félend,
Hogy azt is eltalálod, mint lehet
– Bármily ürűgyön – őt ledobni róla.
Rosszak barátságából félelem,
A félelemből könnyen gyűlölet lesz;
A gyűlölet meg egyiket, talán
Mind kettejét, méltó halálba dönti.

NORTHUMBERLAND.
Fejemre szálljon bűnöm! – Ám, elég!
Búcsuzzatok, mert el kell válnotok.

RICHARD.
S kétszerte válnom! Oh rossz emberek,
Kettős szövetség, mit fölbontotok:
Köztem s koronám; köztem s nőm között.
Hadd csókolom le ajkad esküjét!
De nem! Hiszen csók volt, mi megköté!
Northumberland, szakaszsz el! Én vad éjszak
Nehéz fagy ülte tájihoz megyek;
Frankhonba nőm, a honnan ékesen,
Mint a virágos május érkezék,
S most vissza, mint ősz zúzos napja megy!

KIRÁLYNÉ.
S el kell-e hát szakadnunk?

RICHARD.
        Édes! el!
Kéz kéztül, és szív szívtől elszakad.

KIRÁLYNÉ.
Oh száműzzétek őt is énvelem!

NORTHUMBERLAND.
Szép volna tettnek, de nem ildomos.

KIRÁLYNÉ.
Hát hagyjatok, hogy én kisérjem őt.

RICHARD.
Búnk nagyobb volna: kettős, összenőtt!
Sirass te engem ott, én téged itt.
Mit ér közelség, mely csak távolít?
Útad’ sóhajjal mérd, nyögéssel én!

KIRÁLYNÉ.
Jaj, úgy nekem több jut, útam felén!

RICHARD.
De én kettőt sóhajtok, minden-egy
Lépésre, s így bú-részünk egyre megy.
Váltsunk jegyet hát búnkkal röviden,
Hisz élettársunk lesz, örökhiten.
Zárjuk be szánk’ e csókkal! Szótlanúl
Vedd szivem’, én tiédet, társamúl!        (Csókolóznak.)

KIRÁLYNÉ.
Add vissza szívem’! Én, a te szived’
Vigyem megölni? Nem, vedd vissza, vedd!        (Újra csókolóznak.)
Így! Visszavettük! Most menj, menj külön!
Míg én sóhajjal szívem’ megölöm.

RICHARD.
Menjünk. Jajunk szarvat kap ennyi szótol!
Isten veled! – Búnk minden szót kipótol.        (Mind el, kétfelé.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Szoba York herczeg palotájában.

York Herczeg és Herczegné jönnek.

HERCZEGNÉ.
Uram, igérted, hogy a többit is
Elmondod; ám sirásod két szegény
Rokonunk történetét megszakítá.

YORK.
Hol hagytam el?

HERCZEGNÉ.
        A gyászponton, midőn
Az ablakokból bősz kezek Richard
Királyra port hajgáltak s szemetet.

YORK.
Úgy. Mondtam: akkor Bolingbroke – tüzes
Kevély lován, mely büszke lovagát
Ismerni látszék, s kényesen, kimérten
Lépdelt – a nagy herczeg, mondok, lejött,
Hol minden lélek: „éljen nagy Bolingbroke!”
Kiálta. Vélnéd, még az ablakok is
Ujjongtak, annyi ifjú s agg fej inte
– Vágygyal tekintve rá – üdvözletet.
Még a falak is, festett czímerekkel
Aggatva bé, mind ezt kiáltozák:
„Isten hozott, Bolingbroke! Tartson Isten!”
Míg ő, majd erre, majd amarra fordult.
Kalap levéve, lova sörényeig
Hajolva szólt: „Köszönöm, honfiak!”
S így téve folyvást, ment tovább s tovább.

HERCZEGNÉ.
S szegény Richard! hol járt ő azalatt?

YORK.
Mikép a színkörben, midőn a kedvencz
Szinész lelép, utána a ki jő,
Rá sem tekint a nép, vélvén, akár-
Mit szól, unalmas és haszontalan:
Úgy s megvetőbben néztek mindenek
Richardra itt. Egy szó sem mondta: Éljen!
Egy hang sem üdvözlé örömmel őt;
Sőt szent fejére hamvat szórtak és gazt,
Mit ő oly nyájas búval ráza le,
Míg arcza köny s mosoly közt küzködék,
Türelme s kínja e tanúi közt,
Hogy minden szív, ha Isten valamely
Nagy czél miatt meg nem aczélozá,
Megolvadt volna kétség kívül, és
Megszánta volna a pogány is őt.
De mindezekben Isten ujja van,
S én erejének megadom magam’.
Bolingbrokenak hűséget esküvénk,
S királyunk már, Isten törvényeként.

HERCZEGNÉ.
Itt jő Aumerle, fiunk.

YORK.
        Csak volt Aumerle,
De végre, mert Richardot pártolá,
Nevezd csak, asszonyom, Rutlandnak őt.
A rendek előtt, hűségiért az új
Király iránt, én lettem a kezes.
Aumerle jő.

HERCZEGNÉ.
Isten hozott, fiam. Kik lettek a
Violák az új tavasznak kertiben?

AUMERLE.
Én nem tudom s nem gondolok vele,
Nekem mindegy: legyek, ne légyek ott!

YORK.
Ez új tavaszban jól viseld magad’,
Nehogy idő előtt szegjék nyakad’.
– S Oxford felől mi hír? Még tartanak
Az ünnepélyek?

AUMERLE.
        Gondolom, talán.

YORK.
Úgy hallom, oda készülsz.

AUMERLE.
        Úgy lehet,
Ha közbe nem jő valami.

YORK.
        S miféle
Pecsét ez itt, mely kebledből kicsüng?
Mit? sápadozsz? Hadd lám ez irományt.

AUMERLE.
Uram – de semmi –

YORK.
        Úgy láthatja bárki.
Akarom látni! Nem nyugszom! Ide!

AUMERLE.
Kérem nagyságodat, bocsássa meg,
Kis fontosságú tárgy, de bizonyos
Okból szeretném nem mutatni meg.

YORK.
S bizonyos okból látni akarom.
Félek –

HERCZEGNÉ.
Mitől félsz? Kétségen kivül
Adóslevél lesz, mit az ünnepélyek
Miatti készület igénybe vőn.

YORK.
Adóslevél? Magának? Mit keres
Az irat nála, hogyha ő adós!
Bolond vagy, asszony. Ide véle, gyermek.

AUMERLE.
Kérlek, bocsáss meg, nem mutathatom.

YORK.
S én akarom. Meg kell mutatnod. Add        (Kiragadja kebléből s olvassa.)
Hah, árulás! Gaz áruló czudar!

HERCZEGNÉ.
Uram, mi az?

YORK.
        Hé! ki van oda ben?
Lovat nekem tüstént! – Irgalmas ég!
Mily undok árulás!

HERCZEGNÉ.
        Uram, mi az?
Szolga jő.

YORK.
Csizmáimat! Lovat nyergeljetek.
Mert Istenemre, életemre! föl-        (Szolga el.)
Adom a kölyköt.

HERCZEGNÉ.
        Jaj nekem! Mi az?

YORK.
Csitt, balga asszony.

HERCZEGNÉ.
        Hasztalan csitítsz,
Nem hallgatok. – Aumerle, te szólj: mi baj?

AUMERLE.
Anyám, nyugodj’ meg, annyi csak, miért
Szegény fejem felel.

HERCZEGNÉ.
        Mit szólsz? Fejed!

YORK.
Csizmáimat! A királyhoz megyek.
Szolga csizmát hoz.

HERCZEGNÉ.
Üsd meg, Aumerle. – Szegény, minő levert!
(A Szolgá-hoz) El, nyomorúlt! többé ne lássalak!

YORK.
Csizmáimat, mondom.        (Szolga el.)

HERCZEGNÉ.
        Az égre, York!
York, mit akarsz? Nem rejted el fiad
Vétkét? Van-e fiunk ezen kivül,
Vagy várhatunk-e többet? Nincs-e rég
Bezárva méhem? S aggkorom vigaszát, le-
Téped szivemről? Ah megfosztasz-e
A boldog anyanévtől? Nézz reá:
Nem rád ütött-e? nem sajátod-e?

YORK.
Te gyönge, balga asszony! e sötét,
Bősz árulást titokban tartanád?
A szent ostyára esküdtek tizen-
Ketten meg, adtak írást róla, hogy
Oxfordban meggyilkolják a királyt!

HERCZEGNÉ.
Ne légyen köztük ő! Hon tartjuk őt!
Mi köze hozzá?

YORK.
        Félre, balga nő!
Ha húszszor volna is fiam, feladnám.

HERCZEGNÉ.
Ha úgy vajudtál voln’, mint én, vele,
Szánnád, tudom. De már szivedbe látok:
Gyanúba vettél, hogy hűtlen valék
Ágyadhoz, s itt ez fattyú, nem fiad.
De édes férjem, édes York, ne hidd!
Olyan szakasztott képed mása, nézd!
Hozzám nem is hasonlít, senkihez
Se véreim közt – s mégis szeretem.

YORK.
Bocsáss, te zsémbes! – (El.)

HERCZEGNÉ.
        Menj! Utána, Aumerle!
S gyorsan, lovára! sarkantyúzd, röpülj,
Érd, hagyd el őt! Előzd meg a királynál!
Mire bevádol, esdj bocsánatért!
Én sem soká késem, bár vén vagyok;
Oly gyorsan én is járok, mint atyád,
S térdemről addig föl sem is kelek,
Míg a király meg nem bocsát. Siess! (El mindketten.)

II. SZÍN.

Windsor. Szoba a kastélyban.

Bolingbroke mint Király; Percy s több Lord.

BOLINGBROKE.
Hát senki sem tud rossz fiam felől?
Három hava, hogy már nem láttam őt.
Isten csapása nincs rajtam: csak ő!
Urak, szeretném feltalálni őt.
Londonba kell keresni; hallom, a
Kocsmák körűl jár éjjel-nappal; oly
Rossz czimborákkal, a kik féktelen
Csínt tesznek, a szűk utczákat elállják,
Őrt megverik, rabolnak, verekesznek,
S ő – pulya, balga ficzkó – büszkeséget
Lel abban, hogy ily népet pártfogol.

PERCY.
Két napja, felség, láttam herczeged’,
És az oxfordi ünnepély felől
Szóltam vele.

BOLINGBROKE.
S mit mond rá a vadoncz?

PERCY.
Azt mondta, bordélyházba megy s a leg-
Olcsóbb leánytól keztyűt kölcsönöz,
Pajzsára tűzi és a legjelesb
Vitézeket kidobja érte a
Nyeregbül.

BOLINGBROKE.
Oly vásott, a mily merész;
De mind kettőbül némi jobb remény
Csilláma tűn ki, mit későbbi kor
Tán jóra érlel. Nos ki jő?
Aumerle sietve jő.

AUMERLE.
Hol a király?

BOLINGBROKE.
        Mi baj, rokon, hogy oly
Zavart tekintetű vagy?

AUMERLE.
        Tartsa ég
Felségedet! De esdek, én külön,
Tanútlanúl kivánnék szólani.

BOLINGBROKE.
Hát menjetek ki s hagyjatok magunkra.
No hát, rokon, mi baj?        (Percy s a Lordok el.)

AUMERLE.
        Örökre itt
Lenőve álljon térdem, és inyemhez
Ragadva nyelvem, hogyha fölkelek
S szólok, királyom, míg meg nem bocsátsz!

BOLINGBROKE.
Czélzott, vagy végrehajtott volt bünöd?
Ha czélba vett csak: légyen bármi bősz,
Hálád fejében megbocsátom azt.

AUMERLE.
Hagyd hát a kulcsot ráfordítanom,
Hogy senki, míg beszélek, meg ne lepjen.

BOLINGBROKE.
Legyen.        (Aumerle az ajtót bezárja. York kün zörget.)

YORK.
        Vigyázz, királyom! Áruló
Van ott veled becsukva!

BOLINGBROKE.
(kardot ránt).
Nyomorúlt!
Elbánok én veled!

AUMERLE.
        Megállj, uram
Bocsásd le kardod’, félni nincsen ok.

YORK.
Csak nyisd ki ajtód’, vakmerő király!
Hűségből kell személyed’ sértenem?
Nyisd meg hamar, különben betöröm.        (Bolingbroke kinyitja az ajtót. York belép.)

BOLINGBROKE.
No bátya, hát mi baj? Szólj, jőj magadhoz.
El vagy fuladva. Közel a veszély?
Hogy készületlen meg ne lepjen.

YORK.
        Olvasd
Ez irományt, és lásd az árulást,
Mit én, sietvén, el sem mondhatok.

AUMERLE.
Eszedbe jusson elsőbb, mit igértél.
Megbántam! – Oh ne olvasd ott nevem’.
Szivem kezemmel már egyet nem ért.

YORK.
De egyetérte, mikor ezt irád!
Az áruló kebléből téptem ezt ki,
Királyom; bánatát csak félelem
S nem szülte hűség. Meg ne szánd! Kigyó lesz
A szánalomból s megmar sziveden.

BOLINGBROKE.
Oh vakmerő, rút, undok árulás!
S oh áruló fiú hiv atyja te!
Te tiszta szép ezüst forrás, a melyből
Szennyes csatornát tör e vad folyam
S bemocskolá magát! Jóságod im,
Túlözönölve, bűnre vál fiadban.
De nagy hűséged mentségűl legyen
Megtévedett fiad bűnének.

YORK.
        Így
Erényem, bűne keritője lett;
S becsűletem kincsét gyalázata
Fecsérli el, mint a pazar fiu
Fukar apja kincsét. Hajh, becsűletem
Gyalázata holtával él csupán!
Vagy én gyalázott éltem’ elvetem,
Ha élhet ő, ily gyalázat után.
Hagyd élni őt: megöltél engemet:
Mert jó apát egy rossz fiú eltemet!

YORK HERCZEGNÉ.
(kün zörget).
Uram király! az Istenért, bocsáss be!

BOLINGBROKE.
Mi jajgató hang esd s kiált megint?

HERCZEGNÉ.
Asszony s nénéd az. Én vagyok, király!
Oh könyörűlj, szólj, nyiss ajtót nekem:
Oly koldus esd, ki nem kért soha még.

BOLINGBROKE.
A színpad változik; s épen talál
Az a darab ránk: „Koldusnő s király.”
Bocsásd anyád’ be, veszélyes rokon,
Mert bűnödért fog esdni, fogadom.

YORK.
S ha megbocsátsz, királyom, bárki kér,
Több bűn tenyészend e bocsánatér’.
Mind ép lesz, csak e rossz tagot lemesd;
De hagyd meg ezt, s utána vész a test.
Herczegné belép.

HERCZEGNÉ.
Ne higy e szívtelennek, óh király!
Ki rossz övéihez: hozzád is ál!

YORK.
Mit akar e botor nő? emlein
Ily árulót nevelni föl megin’?

HERCZEGNÉ.
York! légy türelmes. Hallgass meg, királyom!        (Letérdel.)

BOLINGBROKE.
Ej néne!        (Föl akarja emelni.)

HERCZEGNÉ.
        Nem! Itéleted’ bevárom,
Örökre inkább csúszom térdemen,
S ne süssön rám öröm napfénye, nem!
A míg te nem szólsz, míg nem adsz vigaszt.
Rutlandom bűne nyom: bocsásd meg azt!

AUMERLE.
Anyámmal együtt hajtom térdemet.        (Letérdel.)

YORK.
Enyémet én im ellenökbe meg.        (Letérdel.)
Ha most kegyelmezel: vesztedre lész’.

HERCZEGNÉ.
Vaj’ komolyan szól? Nézz arczára, nézz!
Játék, a mit mond! Nincs egy köny szemén;
Nyelvén kel a szó; szívbül jő enyém.
Kérelme bágyadt, nem bánná ha nem nyer;
Én esdve kérek, lelkemmel, szivemmel.
Már kelne, mert elfáradt térden, ő;
Én térdelek, míg térdem ide-nő.
Kérése szín, merő képmutatás;
Mienk valóság, nem csalárd fogás.
Mi túlkönyörgjük őt, bármennyit esd:
Bizó imánkat oh hát meg ne vesd.

BOLINGBROKE.
Jó néne, kelj föl.

HERCZEGNÉ.
        Oh ne mondd azt: kelj föl.
Mondd: megbocsátok! s akkor mondjad: kelj föl.
Dajkád ha volnék: ez a szó: „bocsánat”.
Voln’, melyre legelőbb tanítanálak.
Nem vágytam még úgy szót hallani, mint
Most ezt: bocsánat. Szíved megtanít,
Hogy ejtsd ki! Kurta s édes egy ige:
Királyi ajkra, oh mint illik e’!
Szemed beszél már: tedd helyébe nyelved’!
Vagy füledet bár lágy szivedbe helyhedd!
Hogy hallva: szónk, búnk mint áthatja azt,
Lágyulva adj bocsánatot s vigaszt!

BOLINGBROKE.
Jó néne, kelj föl.

HERCZEGNÉ.
        Nem: hogy kelnem engedj,
Hanem bocsáss meg: szóm ezért esengett.

BOLINGBROKE.
S én megbocsátok, úgy, mint Istenemtől
Várok magamnak is bocsánatot.

HERCZEGNÉ.
Oh áldott szó! Oh üdvös térdelés!
Ám félelemtől még beteg vagyok.
Még mondd ki egyszer; kétszer mondva sem
Kettős bocsánat, s mégis biztosabb.

BOLINGBROKE.
Úgy! megbocsátok hát, teljes szivemből.

HERCZEGNÉ.
Oh te földi isten!

BOLINGBROKE.
Mi drága sógorunkat illeti,
S apát urat s rossz czimboráikat:
Boszúm azonnal érje sarkokat!
Bátyám, azonnal küldj Oxford felé,
S bárhol találják, hadat ellenök.
Nem fognak élni, arra esküszöm;
Csak megtaláljam, poklokig üzöm.
Isten veled, bátyám! s veled, rokon!
Jól kért anyád. Légy hű: van rá jogom.

HERCZEGNÉ.
Jer, régi fiam! Újjá teremtsen ég!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Sir Exton Pierce s egy Szolga jönnek.

EXTON.
Nem vetted észre, mit szólt a király?
– „S nincs egy barátom, ki megmentsen ez
Eleven félelemtől?” Nemde így volt?

SZOLGA.
Ez volt szava.

EXTON.
        „Hát nincsen egy barátom?”
Másodszor is, s ugyancsak sürgetőn.
Nem úgy?

SZOLGA.
De úgy volt.

EXTON.
        S ezt mondván, merőn
Tekinte rám, úgy mintha mondta volna:
Bárcsak te lennél, ki szivemtül e
Félelmet elszakítnád! tudniillik:
Pomfretben a királyt. Jerünk tehát.
Megmentem a királyt én, mint barát.        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Pomfrét. A várbörtön.

Richard Király jő.

RICHARD.
Gondolkodám, hogy’ hasonlítsam e
Börtönt, hol élek, a világhoz; és
Mert a világ emberrel oly tele,
Míg itt kivülem nincs egy lélek is:
Nem birtam. Ámde majd csak kisütöm.
Agyam legyen lelkem nősténye, lelkem
Legyen a nemző: ketten így örök
Termékeny eszmék sergeit fogantják,
Mik úgy benépesítik e kicsiny
Világot itt búbajjal, mint a nagy
Világot kün az emberek. Mivel
Az eszme nyugtalan mind. – A java
– Az isteneszmék – kételyek között
Vergődnek, mik magát a szent igét
Az ige ellen harczra költik. Így:
„Mind jőjetek!” S megint: „A mennybe jutni
Bajosb, miként tevének tűfokán
Átmenni.” –
A nagyravágyás gondolatjai
Nagy, képtelen csodákra törnek: a
Silány körömmel hogy’ lehetne át-
Hatolni, e kemény világ, e börtön
Vastag falán? S mert ez lehetlen: ön-
Gőgjökbe fúlnak. – Az elégülés
Eszméi önmagoknak hizelegnek:
Hogy hisz nem ők az elsők, kik a bal-
Sors martaléki s utolsók se’; mint
Piszkos csavargó, ki a kalodában
E gondolattal űzi szégyenét:
Hogy már sok ült s még sok fog ülni ott;
S megnyugszik ebben, önbaját azok
Hátára tolva, kik előtte már
Kiszenvedék azt. – Im, így játszom egy
Személyben én sokat. De köztök egy sincs
Elégedett. Olykor király vagyok,
S az árulók miatt óhajtozom
Koldus lehetni: és az is vagyok.
Majd a nyomor kiáltja, hogy király
Koromba’ mégis jobb dolgom vala.
S megint király leszek; de akkor ismét
Eszembe jut, hogy Bolingbroke mikép
Királytalaníta meg s tett – semmivé!
De bármi légyek: én se, más se, a
Ki egyszer ember, nem lehet elégűlt.
Míg semmivé-lét nem nyugtatja meg.        (Zene hangzik.)
Mi ez? Zene? Hah! tartsatok idő-
Mértéket! Oh, az édes zene mily
Fanyar, ha benne nincs mérték s idő!
Az emberéletnek zenéje is
Így van. S im én most, kényes füllel, egy
Bomlott húron hibát lelek, mivel
Mérték s idő megtartva benne nincs;
Azonban éltem idejét magam
Mértéktelen pazarlám el. Időmet
Én elemésztém; most engem emészt
El az idő. Szoros mértékre vett
S órát csinált belőlem: gondjaim
A perczek; sóhajokkal szegzik a
Szemek lapjára számjaikat; s kezem
Mint mutató jár rajtok szűntelen,
Törűlve könyeik’. Az óraütés
Jelhangja: mély nyögés, mindannyiszor
A szívre ütve, mint harangra. Így
Sohaj, köny és nyögés mutatnak
Perczet s időt s órát. De mind ezek
Rohanva futnak Bolingbroke kevély
Öröminél; s én, a bolond kakuk,
Nagy ostobául: óráit kiáltom.
– E zene fáraszt! Oh hagyjátok el!
Mert bár sok őrült józanúlt ki már
Zenétűl: engem józant még megőrjít.
S mégis, megáldlak, a ki ezt hozád!
Mert szeretet-jel; s szeretet, Richardnak
Mi ritka gyöngy e gyűlölő világban!
Lovászlegény jő.

LOVÁSZLEGÉNY.
Királyi felség, üdv!

RICHARD.
        Üdv, nemes lovag!
Melyőnk dobá a sulykot távolabb?
Ki vagy te? hogy jövél ide? holott
Ember se’ jár, csak a mogorva eb,
Ki étket hoz, tengetni nyomorom’.

LOVÁSZLEGÉNY.
Lovász valék óladban, oh király,
Királykorodban. S most, útamba esvén –
Mert Yorkba mék – nagy bajjal megnyerém,
Hogy volt uram’ meglátogassam itt.
Oh jaj, mikép fájt a szivem, midőn
A koronázáskor Bolingbrokeot
A szürke Barbaryn látám hogy ült;
Ezt a lovat üléd te annyiszor,
Ezt tanitottam annyi gonddal én!

RICHARD.
Hát Barbaryn ült? – Mondd el csak, jó barátom,
Hogy’ járt alatta?

LOVÁSZLEGÉNY.
Büszkén, mintha meg-
Vetné a földet.

RICHARD.
Szintoly büszke volt
Hátán Bolingbroke… Ez a ló, királyi
Kezembül ett kenyért; e kéz tevé
– Megsimogatva sokszor – oly kevélylyé!
Mért nem botolt meg? mért el nem bukott?
– Hisz gőg s bukás egymást kisérni szokták –
S nem törte a kevély lovag nyakát,
Ki nyergét bitorolta? Megbocsáss,
Jó ló! Te arra vagy teremtve, hogy
Hordozd az ember terhét! Ime én
Ló nem vagyok, s mégis, mint a szamár,
Terhet viszek, sarkantyútól nyögök
S tajtékba’ vérzem, Bolingbroke alatt!
Börtönőr jő, tállal.

BÖRTÖNŐR.
(a Lovászlegény-hez).
Tágulj fiú, tovább itt nem maradhatsz.

RICHARD.
Ha engemet szeretsz, menj; menni kell!

LOVÁSZLEGÉNY.
Mit nem mer a nyelv, szívem mondja el!        (El.)

BÖRTÖNŐR.
Tessék, uram.

RICHARD.
        Kóstold meg hát elébb,
Mint szoktad eddig, rabod ételét.

BÖRTÖNŐR.
Uram, sir Exton most jön a királytól
S ellenkező parancsokat hozott.

RICHARD.
Ördög vigyen, Lancaster Henrikeddel!
Türelmem elfogyott!        (Megüti.)

BÖRTÖNŐR.
        Jaj, jaj, segítség!
Sir Exton, Szolgák-kal, fegyverezve jő.

RICHARD.
Hah! ily vadúl rohan meg a halál?
– Czudar! kezedben hoztad megölődet!        (Elveszi egytől a fegyverét és megöli azt vele.)
Eredj te is, tölts’ egy pokol-lyukat!        (Megöl egy másikat. Exton őt leszúrja.)
Örökre égő tűzben égjen a kéz,
Mely engem így megöl! Exton, merész kezed
Királyi földet királyvérrel fertezett!
Föl, lelkem, égbe! ott van fényhazád!
Testem poré, neki nyugvást az ád.        (Meghal.)

EXTON.
Hős szív, királyi vér! Ezt öltem el!
S oh nem tudom, tettem mit érdemel.
Bár volna jó; de ördögöm, ki ezt
Sugallta itt ben, most vádolni kezd.
E holt királyt az élőhöz viszem.
A többit el! Sírjok ott kün leszen.        (A holtakat fölveszik s Mind el.)

V. SZÍN.

Windsor. Terem a kastélyban.

Harsonák. Bolingbroke, York, Lordok, Kiséret jönnek.

BOLINGBROKE.
Hű York, legújabb hír, melyet veszünk, hogy
A lázadók Cicester városunkat
Földig leégeték. – Le vannak-é
Már verve, fogva: nincs még róla hír?
Northumberland jő.
Isten hozott, nemes lord. Nos mi újság?

NORTHUMBERLAND.
Először is, szent trónusodnak üdv!
A többi újság: hogy Londonba már
Elküldtem Spencer, Blunt, Salisbury
S a Kent fejét. Mikép fogattak el,
Elmondja bőven im e lap, ha kell.        (Iratot ad át.)

BOLINGBROKE.
Ég áldja, drága Percy, hű szived’.
S a földi díj se’ késik, elhihedd.
Fitzwater jő.

FITZWATER.
Felség, Brocas és sir Bennet fejét
– E két veszélyes pártosét, a kik
Oxfordban életedre törtek – én
Londonba küldtem onnan.

BOLINGBROKE.
        Fitzwater,
Nem lesz feledve semmi érdemed.
Tudom, mit érsz s nem húnyok rá szemet.
Percy jő s hozza a Carlislei püspököt.

PERCY.
Felség, a főpártos, a westminsteri
Apát, a bűntudattól üldve és
Kedély-nyomottan, sírba szállt. De itt
Áll élve még e püspök, hogy sötét
Bűnének elvegye ítéletét.

BOLINGBROKE.
Carlisle, sorsod ez: válaszsz magad
Zárdát, mely enyhet s szent nyugalmat ad.
Szükséges az neked. Élj ott nyugodtan,
S ha béken élsz, bántatlan halj meg ottan.
Bár ellenem vagy: szived fenekén
Sok nemes szikra ég, s becsüllek én.
Exton jő. Kiséret koporsót hoz utána.

EXTON.
E koporsóba’, nagy király, megölt
Félelmedet hozom temetve itt:
Nézd fő-fő ellened tetemeit.
Bordeauxi Richard: – nézd, ha akarod.

BOLINGBROKE.
Nem köszönöm meg, Exton. Vad karod
Szégyent hozott rám e bősz tette által,
Reám s mindünkre itt, egész hazáddal!

EXTON.
Uram, magad szavából jött e vértett…

BOLINGBROKE.
Ki mérget használ: gyűlöli a mérget.
Így téged én. Kivántam őt halottnak,
De gyilkosát utálom! Tette rothadt!
Dijad a kinzó öntudat legyen,
Helyben hagyó szóm soha! sem kegyem!
Bujdoss’ Kainnal, sorsod merre vet,
Nappal ne mutasd gyűlölt képedet.
– Urak, higyétek, bú emészt. Miért
Kell trónusom lépcsőin látni vért?
Jertek, keservimen osztozzatok,
Gyászt öltve és szívbéli bánatot.
Szent földre megyek én, lemosnom ott
Bűnös kezemről ah e vérnyomot.
Jertek! kisérjük gyászban legalább
Egy volt-király kora ravatalát!        (Mind el.)

Nyitóoldal