Shakespeare

IV. HENRIK KIRÁLY • ELSŐ RÉSZ.

(Fordította: Lévay József)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

BEVEZETÉS

A jelen dráma nyomtatásban először 1598-ban jelent meg; születési évét tehát 1596-ra vagy 1597-re lehet tenni, közvetlenűl II. Richard befejezése után, melynek folytatását képezi. Az első kiadáson kívül, a folio megjelenése előtt, huszonhárom év alatt még öt negyedrétű kiadása látott napvilágot, bizonyságaúl a roppant népszerűségnek, melyben az angolok e legkedveltebb nemzeti drámája részesűlt.

Az első rész az első Lancaster-házbeli király uralkodásának harmadik és negyedik évét foglalja magában, a homeldoni csatától a shrewsburyi ütközetig, az 1402-ik év szeptember 14-től az 1403-ik év július 21-ig. Anyagját a költő Holinshed krónikájából merítette, de teljesen mellőzte a wycclefiták vallási villongásait, melyek e korszakba estek ugyan, de sokkal kevesebb befolyással voltak a politikai dolgok fejlődésére, s kevésbbé mentek át a nép életébe, hogysem a korfestő szinek között foglaljanak helyet.

IV. Henrik uralkodásának kezdetétől fogva külső ellenségekkel és belső összeesküvésekkel vesződött. Éjszakon az angolok esküdt ellenségei, a skótok törtek az országra, s míg a király ellenök vonult, másfelől a walesiek keltek föl Owen Glendower vezetése alatt. Ez az Owen Glendower egy Griffith Vichan nevű walesi nemes fia volt; eleinte a jogtudományokkal foglalkozott és Richard király szolgálatában állt Flint várában, midőn Lancaster Henrik fogságba ejtette; míg mások szerint IV. Henrik király apródja volt, mielőtt ez trónra jutott volna. Később meghasonlott vele s lassankint élére jutott walesi honfitársainak, kik az angol iga ellen küzdöttek. Owen Glendower neve félelmessé lett az angolok előtt. Azt mondták róla, hogy már születését is csodás jelek kisérték, mert ugyanazon éjszakán atyja istállójában a lovakat hasig vérben állva találták. 1402-ben Glendower szokása szerint pusztítva és zsákmányolva rontott az angol területre. Edmund Mortimer, March gróf, Herefordból katonasággal vonult ellene, de vereséget szenvedett, több mint ezer embere elesett, s ő maga fogságba került. A király nem igen sietett Mortimer kiszabadítására, mert ennek a koronához való joga mindenki előtt ismeretes volt; legörömestebb látta volna a grófot és egész törzsét Istennél és szentjeinél az égben; így nem állnának útjában, s reá nézve, mint gondolá, minden jobban menne. Augusztus közepén ismét kivonult a lázadó Owen Glendower megfékezésére, de minden igyekezete hiábavaló volt, mert Glendower mindig elmenekült előle és rejtekeibe húzódott, honnan, a mint hitték, varázserejével olyan vihart, esőt, havat és záport zúdított a király seregére, a minőt soha sem láttak és hallottak, úgy hogy a király kénytelen volt visszatérni, miután az ország nagy részét kizsákmányolta és fölégette.

Ezalatt a skótok betörtek Angliába, de nagy veszteséggel visszaverettek. Ennek megtorlására Archimbald, Douglas gróf, nagy hadsereget toborzott. De Homeldon mellett az angolok a Hővér melléknevű Lord Percy és March György gróf vezérlete alatt oly dühvel támadtak a skótokra, hogy ezek kénytelenek voltak megfutamodni; a szent kereszt ünnepén, aratás idején történt ez, s az angolok nagy mészárlást míveltek…

Henrik, northumberlandi gróf, testvérével, Tamás, worcesteri gróffal és fiával, Lord Percyvel, kik a királynak uralkodása elején hű barátai és buzgó támogatói valának, most irígyelni kezdték szerencséjét és hatalmát, s különösen el voltak keseredve a miatt, hogy a király a homeldoni foglyokat követelte tőlök; mert valamennyi közűl csak Mordake, Fife grófot szolgáltatták ki neki, ámbátor ismételten és pedig heves fenyegetések mellett követelte a többieket is. Ezeket azonban a Percyek sajátjoknak és jogos zsákmányoknak tekintették és indulatukban megfogadták Worcester tanácsát, ki mindig a gyűlölet és egyenetlenség szításán fáradozott; a királyhoz mentek Windsorba és azt kivánták tőle, hogy váltságpénzzel vagy más módon szabadítsa ki Edmund Mortimert Glendower rabságából. A királyra igen alkalmatlan volt e kivánság, mert épen legérzékenyebb oldalán érinté; hiszen ez Edmund March Roger gróf fia és Lady Philippa unokája volt, ez pedig leánya Clarence Lionel herczegnek, III. Edvárd harmadik fiának; és mikor Richard király Irlandba ment, őt kiáltották ki az ország és a korona örökösévé, nagynénjét Eleonorát pedig Lord Percy vette feleségűl. Azért a király nem vehette nyugodtan, ha valaki ezen család javára szólalt fel, s azt felelé, hogy March gróf nem az ő szolgálatában esett foglyúl, hanem készakarva nem állt ellen Owen Glendowernek, és azért nem akarja sem kiváltani, sem támogatni. A Percyek nem csekély haragra gyuladtak ez álnok kifogás fölött, és Hővér Henrik nyiltan mondá: Lássátok, a korona örököse meg van rabolva jogától, és a rabló mégsem akarja kiváltani őt azzal, a mi az övé. A Percyek távoztak és többé nem gondoltak másra, mint Henrik király letételére, hogy helyében Edmundot ültessék a trónra. Ezalatt Edmund vagy megúnva a fogságot, vagy halálfélelemből vagy más okból ráállt, hogy Owen Glendowerrel szövetkezzék a király ellen és nőül vegye leányát. Ekkor a Percyek is szövetségre léptek Glendowerrel. Megbizottaik által a bangori főesperes házában felosztották maguk közt az országot, s erről hármas okiratot állítottak ki és pecsételtek meg, oly értelemben, hogy egész Anglia délkeletre a Severntől és Trenttől March grófnak jusson, egész Wales és a Severntől nyugatra eső tartományok Owen Glendowernek, a többi pedig a Trenttől éjszakra Lord Percynek.

Mint némelyek mondják, ezt egy balga jóslatban való hitből tették, mely szerint Henrik király az Istentől megátkozott vakondok volna, ők hárman pedig a sárkány, oroszlán és farkas, melyek az országot megosztanák maguk közt. Henrik király, kinek a szövetségről sejtelme sem volt, háborúra készült Wales ellen. Effelől tudósítást nyervén Worcestertől, Northumberland és fia egész seregöket megindíták és a skótokat, kiket Homeldonnál fogságba ejtettek, frigytársakul nyerék, Douglas grófnak Berwick városát és Northumberland egy részét, a többi skót lordnak nagy földbirtokokat és uradalmakat igértek. És így egy nagy csapat jól fölszerelt skót csatlakozott hozzájok, a zsákmány és bosszú vágyától vezetve.

Hogy tetszetős színt adjanak ügyöknek, a Percyek a yorki érsek Richard Scroop tanácsára egy egész sor czikkelyt állítottak össze, melyek sok nemesnél és más országos rendeknél elfogadtatást találtak, és nekik a tényleges segítség sok ígéretét szerezték meg. De midőn kenyértörésre került a dolog, a legtöbben cserben hagyták őket. Miután az összeesküdtek nyilvánosságra hozták szándékukat, Percy Henrik, bízva Owen Glendower, a March grófok és mások támogatásában, gyorsan munkához akart látni és hadsereget állított fel Cheshireben és Walesben. Worcester gróf, ki a walesi herczeg nevelését vezette s egész addig Londonban tartózkodott, titokban elillant a herczeg házából és Staffordba ment unokaöcscséhez, hogy vele együtt vezesse a készüléseket. Northumberland betegsége miatt nem egyesülhetett velök, de megigérte, hogy felgyógyulása után lehető gyorsan hozzájok csatlakozik.

Nyilatkozatokat bocsátottak ki, melyekben saját személyök biztosítását és a kormányzat javítását jelenték ki egyetlen czéljokul. Vádolták a királyt, hogy az ország védelmére szedett adókat lelkiismeretlenűl eltékozolta, és panaszkodtak, hogy őt a rágalmak elfogulttá tették irántuk és nem találhatnak nála igazságot, bármily készek volnának peerjeik biróságának alávetni magukat. A király viszont nyilvános iratban válaszolt, csodálkozását fejezve ki ily vádak fölött, mivel megdönthetetlenűl be tudja bizonyítni, hogy Northumberland gróf és Lord Percy kapták legnagyobb részét a rendektől a határok védelmére megszavazott összegnek; arra nézve is biztosítást adott, hogy mindketten veszedelem nélkül megjelenhetnek előtte az állítólagos rágalmak ellen igazolni magukat.

De ellenségei el voltak határozva vállalkozásuk kivitelére és Shrewsbury felé indultak, hol Owen Glendowerrel és a walesiekkel reméltek találkozni; mindenütt, a hol átvonultak, azt hiresztelték, hogy Richard király még életben van és jelenleg Chesterben tartózkodik, hogy az alkalmas pillanatban előlépjen. Henrik király, kit a skót March gróf mindenről értesített és gyors cselekvésre szólított fel, hirtelen hadsereget toborzott, és oly sietve haladott előre, hogy Shrewsbury előtt szemben állt ellenségeivel, mielőtt ezek csak sejtették volna jövetelét. Felhagytak most Shrewsbury város megrohanásának tervével, és Lord Percy, mint nagy vitézségű vezér, tisztjeit és katonáit harczra buzdítá, mivel a dolog azon pontig jutott, hol másképen már ki nem egyenlíthető. „Ez a nap, mondá, mindnyájunkat nagy tisztességhez fog juttatni, vagy ha elbukunk, megmenteni a király gyűlöletétől és kegyetlenségétől; mert ha férfiak vagyunk, a mint illik, inkább legyen kedvünkre a haza javáért harczban esni el, mint gyáva félelemből tovább folytatni életünket, melyet az ellenség ítélete később úgyis el fog venni.”

Az egész sereg, mely 14,000 főből állt, megigérte, hogy vele harczol és vele hal meg. A Percyek részén álltak, mint hadseregök tisztjei, a skót Douglas gróf, Kinderton báró, sir Hugh Browne és sir Richard Vernon, sok más derék és bátor lovaggal. Mialatt a két sereg szemközt állt egymással, Worcester és Percy lordok Caiton Tamás és Salvain által Henrik királyhoz küldték a fentemlített czikkelyeket, melyekben őt nyilvánvaló hitszegésről vádolták, mert esküje ellen magához ragadta a koronát és királyi méltóságot, Richard királyt elfogta, lemondásra kényszerítette s végűl megfosztotta életétől. Sok egyebet is róttak fel bűnéül, mint törvénytelen adók behajtását, az országos törvények és szokások megsértését, és hogy semmit sem tett March grófnak a fogságból való megszabadítására. Mindezt magukra vállalták, hogy mint a jog védői és ápolói be fogják ellene bizonyítni, a mint ezennel az egész világ előtt kijelenték.

Midőn Henrik király elolvasá a czikkelyeket s a hozzájok csatolt kihívást, azt válaszolá a követeknek, hogy kész a kard élével a csatában bizonyítni be ügyök rosszaságát s feltűntetni hazug voltát; nem is kétkedik, hogy Isten oltalmazni fogja jogát a hűtelen és hitszegő árulók ellen. Korán reggel a legközelebbi napon, mely Mária Magdolna vigiliája volt, mindkét részen csatarendbe állították a csapatokat, és mialatt a katonák a harczi jelt várták, a király a Percyekhez küldé a shrewsburyi apátot és a titkos pecsét egy titkárát, hogy bocsánatot kínáljon nekik, ha méltányos egyezkedésre lépnek. Lord Percy meg akarta hallgatni a király ajánlatát s elküldte nagybátyját Worcestert, hogy a királynak elmondja fölkelésök okait és sérelmeik orvoslását kivánja. Beszélik, hogy a király minden méltányos kivánságba beleegyezett és jobban leereszkedett, mint állásához illett volna; de Worcester gróf unokaöcscsének mindennek ellenkezőjét mondta és szivét még inkább elkeserítette a király ellen. És mikor a trombiták felharsantak, a király csapatai „Szent György!”, ellenségeik „Espérance Percy!” kiáltással dühösen összecsaptak, az ijászok nyilzáport küldtek elleneikre és sokan elestek, hogy többé föl ne keljenek.

A skótok, kik Percy előhadát képezték, bosszút akartak állni az angolokon régi bántalmaikért, és a király előhadát Stafford gróf vezérlete alatt oly hevesen támadták meg, hogy visszavonulásra kényszeríték és csaknem áttörték az ellenség csatasorát. A walesiek is, kik eddig erdőkben, hegyek és mocsárok közt lappangtak, segítségökre siettek a Percyeknek. De a király mindenütt jelen volt, hová övéinek szüksége hívta; friss csapatokat vezetett elő és a harcz hevesebben tört ki, mint azelőtt. E pillanatban Lord Henry Percy és Douglas gróf a királyi csapatok sűrű nyilzáporán keresztűl a király közelébe hatoltak s lándsákkal és kardokkal oly hevesen támadtak reá, hogy a skót March gróf, a ki kiismerte szándékukat, eltávolítá a királyt a csatatér e részéről, és valóban életét mentette meg ezáltal, mert a két lord mindenkit levágott, a ki a királyi zászló körűl volt, mint Stafford grófot; a zászlótartót is megölték, sir Walter Bluntot.

A walesi herczeg e napon derék ifjú lovag módjára állt atyja oldalán, mert ámbár csakhamar megsebzé arczát egy nyíl, úgy hogy a kiséretében levő nemesek el akarták vezetni a csatatérről, nem engedte ezt, nehogy eltávozása félelmet idézzen elő a csapatoknál, és nem gondolva sebével, a leghevesebb harczban ott maradt és buzdítá embereit, a hol szükség volt rá. A harcz három hosszú óráig tartott, a nélkül, hogy eldőlt volna, míg végre a király „Szent György, diadal!” kiáltással áttörte az ellenséges csatasort, és oly messze előre hatolt, hogy, mint némelyek beszélik, Douglas gróf földhöz vágta és ez alkalommal megölte sir Walter Bluntot más hárommal, kik a király ruháját és viseletét öltötték magukra, a midőn fel is kiáltott: „Isten tudja, mint nő ki e sok király, mint gomba a földből!” A királyt ismét fölemelték, és még több bátor hadi tettet vitt végbe, mert azt mondják, hogy azon a napon saját kezével harminczhat ellenséget ejtett el. Példáján felbuzdulva övéi hősileg harczoltak és elejtették a Hővér melléknevű Percy lordot. Szóval a király ellenségei vereséget szenvedtek és megfutamodtak; futás közben Douglas gróf egy meredekről leesett, és oly erősen megsérült, hogy üldözőinek kezébe jutott; de bátorsága jutalmául a király szabadon bocsátá. Worcester gróf is fogságba került, mindezen bajok szítója és izgatója, sir Richard Vernonnal, Kinderton báróval és másokkal együtt. A rákövetkező hétfőn (a csata szombatra esett) Worcestert, Vernont és Kindertont elítélték és lefejezték, a gróf fejét Londonba küldték és ott kiállították a hídon……

Ez a történeti anyag, melyből Shakspere drámája épült. Fölösleges a különbségre mutatni, melyet a nyers anyag és a kész épület között mindenki felismer hosszas magyarázatok nélkül is. Ugyanezt mondtuk és mondhatjuk Shakspere minden darabjáról, ha eredeti anyagjával összevetjük; mindegyikre alkalmazható az elhasznált, de mindig igaz metaphora, mely szembe állítja egymással az egyik oldalon a nyers és idomtalan köveket, a másikon a művészi alkotású palotát, magas bolthajtásaival, arányos termeivel, melyek élő, igaz, természetes alakok ragyogó csapatjától nyüzsgenek. De talán egyikben sem fordított a költő oly nagy gondot alakjainak megválogatására és csoportosítására, sehol másutt nem pazarolta oly bőkezűen az igaz jellemzés legkülönbözőbb szineit, sehol másutt nem ékesítette fel rokonszenvének vagy humorának drágább köveivel. Ime mindenek közűl kiválva elénk tűnik a költő kedvencz hősének, Henrik herczegnek alakja, úgy a mint a néphagyomány fenntartotta s a költő szeretetének egész melegségével, képzelmének egész erejével kiszinezte: az ifjú erő szilaj teljességében, csillogó humorával és férfias komolyságával, fiatalos kicsapongásaiban méltóságosan, durva hüvelye alatt mély és gazdag kedélylyel, szilaj daczczal és gyermeteg megadással; fölpezsdülő vérének legnagyobb tévelygései, az őserejű ifjúság legrikítóbb balgaságai között soha el nem homályosuló józan eszével, egészséges ítéletével, megragadó és megható igazsággal és egyszerűséggel, szemünk előtt haladva végig fejlődésének egész lépcsőzetén; vele szemben a hővérű Percy, a középkori lovagi arisztokraczia eszménye, kielégíthetetlen tettvágygyal, olthatatlan becsvágygyal; bátorságában, nyerseségében, humorában, őszinteségében, becsületérzetében Henrik herczeghez hasonlóan, kinek a költő a párhuzam kedvéért kortársává is teszi, ámbár a történelem tanúsága szerint a herczeg atyjával volt egykorú. De van közöttük egy nagy különbség, mely az egyik diadalát s a másik elbukását lélektanilag igazolja, s e különbség az, hogy Percyben nincs meg az ész nyugodt megfontolása, mely a szenvedély hevét megzabolázza s a jóban-rosszban egyaránt szükséges mérséklet korlátai között tartja. Az ő elbukásában is nyilvánúl Shakspere életbölcsészetének alapja, hogy az embernek mindenben a bölcs mérséklet szabályát kell követnie, s az egyén ösztönét alárendelnie az összeség czéljának, a kötelességnek.

E természetes, nemes, magasan kiváló alakok körűl ott látjuk csoportosulni a politika hideg, számító embereit, kiknek eszménye a siker, s kiknek lelkiismerete nem épen megbízható. Ott van az okos, ravasz, határozott, önmagán uralkodni tudó király, hideg mosolyával, mindent átható éles tekintetével; vele szemben Worcester, Percy lelkiismeretlen nagybátyja, az önző és csak saját érdekét szolgáló Northumberland, a felfuvalkodott, képzelődő, zavaros fejű Glendower, és mindezek körűl keresztűl-kasúl száguldozva a herczeg korhely pajtásai, e tomboló, vidám, haszontalan banda, az emberi sülyedésnek, az állati ösztönök felülkerekedésének legkülönfélébb fokozatait tűntetve fel a humor csillogó verőfényében, s mindnyájok élén a pohos vén lovag, a világ összes komikus költészetének legremekebb alkotása, az ős Silenos eszméjének legigazabb és legelevenebb megtestesülése, Falstaff.

Falstaff alakja és neve typikussá vált, a költők utánozták, Erzsébet királynő oly nagy mulatságát találta benne, hogy kivánságára Shakspere a „Windsori víg nők”-ben újra felléptette, mint szerelmest; több költő összeállt s 1600 körűl kiadta Falstaff életrajzát, sőt a vallási villongás is megragadta a korhely vén lovag alakját s a katholikusok sir John Oldcastle, az eretnek lord Cobham alakjára véltek benne ismerni. Ez az Oldcastle név különben előfordul egy Shakspere előtti drámában, melynek czíme „The Famous Victories of Henry the Fifth” (V. Henrik híres győzelmei). E különben idomtalan és durva munka V. Henrik egész történetét magában foglalja, úgy mint trónörökösét és úgy mint királyét is, tehát annyi anyagot, mely Shaksperenek három drámára szolgáltatott tárgyat. Szerzője ismeretlen; annyi bizonyos, hogy 1588 előtt keletkezett. Ebben is megvan a komoly és humorisztikus jelenetek párhuzamos haladása, s hogy Shakspere ismerte e darabot, kitűnik abból is, hogy nehány nevet átvett belőle, mint Eastcheapet, s a herczeg kisérői közűl Ned és Gadshill neveit. De más hasonlóság nincs ez ügyetlen, laza munka és Shakspere remekműve közt, s névszerint a szellemtelen, otromba Oldcastle és a humor királya, Falstaff, legfölebb abban hasonlítnak egymáshoz, hogy amaz is kövér. Shakspere IV. Henrik második részének epilogjában tiltakozik is e két alak jogosulatlan összekeverése ellen. „Ha nem terhelétek túl magatokat kövér eledellel, alázatos szerzőnk folytatni fogja e történetet s abban sir John Falstaffot is. … Az után, a mint tudom, Falstaff izzadásban hal meg, ha ugyan szigorú ítéletetek már meg nem ölte: mert Oldcastle úgy halt meg, mint vértanú; de ez nem olyan ember.” Ebben egyszersmind tiltakozás van az ellen is, hogy a vallási polémia felhasználta Falstaff alakját s a „fehérszakállú sátán” vonásaiban a fentemlített Oldcastlera akart ismerni.

Magyarúl IV. Henrik több fordításban került színre a nemzeti színházban. 1855-ig Matisz Pál és Egressy Gábor, 1858-tól csupán Egressy Gábor neve alatt fordult elő. A Kisfaludy-társaság teljes Shakspere-kiadásában Lévay József fordításában jelent meg, s ugyanezt fogadta el legújabban a nemzeti színház is.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Henrik Király, Westmoreland, Sir Walter Blunt és Mások jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Halványan a gondtól s rendülve bár,
Időt nyerünk, hogy a zaklatott béke
Lélekzetet vegyen s tört hangokat
Rebegjen új küzdelmekről, melyek
Kezdődni fognak messze partokon.
Ajkát e föld szomjú Erinnyse
Nem festi önszülötti vérivel,
Mezőit éles harcz nem dúlja többé
S virányát ellenek patkói nem
Tiporják; a düh-szikrázó szemek,
Melyek, mint háborult egen az egy
Lényű s természetű légtünetek,
Nem rég csak belzavarban s iszonyú
Polgár-vérengzésben találkozának,
Most kölcsönös szép rendben, egy irányt
Követnek már, és nem dühöngenek,
Szövetséges s rokon barát iránt;
S a harczi kard, mint a rosszúl bezárt kés,
Nem sebzi már öngazdáját. Azért
Az idvezítő sírjához (kinek
Vitéziűl, feltűzve szent keresztjét,
Harczolni készek és buzgók vagyunk,)
Azonnal egy angol serget szedünk;
A melynek karja úgy alkottaték
Már anyja méhiben, hogy a pogányt
Üldözze ott ama szent téreken,
Hol a megáldott láb járt egykoron,
Melyet tizennégy század év előtt
Kínos keresztre üdvünkért szögeztek.
De szándokunknak már egy éve, és
Nem is szükség ezt nektek mondanunk:
Nem e czélból vagyunk itt. Szólj tehát,
Kedves rokon, Westmoreland, hogy tanácsunk
A mult éjen mi jót határozott
E drága terv siettetésire.

WESTMORELAND.
A gyorsaságot hévvel tárgyalák,
Szövének némi harczi tervet is
Még tegnap éjjel, s im váratlanúl
Gonosz hírekkel Walesből posta jött;
A legrosszabb, hogy a hű Mortimer,
A herefordshirei népet harczra vívén
A lázongó szilaj Glendower ellen,
Foglyúl ejtette őt e zord kezű vall
És sergéből ezret mészárla le,
Kiknek holttestein oly gyalázatot
Oly szemtelen csonkítgatásokat
Vivének véghez a vall-asszonyok, hogy
Pirúlás nélkül el se mondható.

HENRIK KIRÁLY.
Úgy látszik hát, hogy e viszály hire
Szentföldi tervünket félben szakasztja.

WESTMORELAND.
Ez, és egyéb is még, kegyelmes úr,
Mert még rosszabb, még vészesebb hirek
Érkeztek éjszakról, beszélve, hogy
Keresztmagasztalás napján a hősi
Hővér, az ifjú Percy Henrik, ráütött
Hős Archibaldra, e mindig vitéz
S dicsőített skótra Holmedon körül,
Hol véres órát kelle állniok,
A mint az ágyuk dörrenése és
Más effélék után a hír beszél,
Mert a ki ezt hozá, harczuk hevében,
Sietve pattant lóra, nem tudá,
Az ütközetnek milyen vége lett.

HENRIK KIRÁLY.
Im itt van egy hív és serény barátunk
Sir Walter Blunt, most szállott le lováról,
Minden vidék porával födve, mely
Székvárosunk s Holmedon között terűl;
Ő meg szelíd jó híreket hozott:
Douglas leverve, tízezer szilaj skót
S huszonkét hős lovag hever halomban
Saját vérébe’ Holmedon síkjain;
Sir Walter látta. Hővér foglyai:
Mordake, a fifei gróf, a tönkre vert
Douglas idősb fia, és gróf Athol,
Murray gróf, Angus és Menteith. Tehát
Nem tisztességes egy zsákmány-e ez?
Vagy nem dicső díj? No’s, rokon, nem-e?

WESTMORELAND.
Oly győzelem valóba’, melylyel
Dicsekhetnék bármely királyfi is.

HENRIK KIRÁLY.
Busítasz és vétkezni kényszerítsz, mert
Irígylem Northumberlandot, hogy ő
Olyan derék fiúnak apja, kit
A hír s dicsőség nyelve emleget,
Legsudarabb törzs a berekben és
A jó szerencse kedvencz büszkesége;
Míg én, az ő dicsét szemlélve, csak
A dőzsölés s gyalázat foltjait
Látom Henrik fiamnak homlokán.
Bár volna úgy, hogy éji csalfa tündér
Cserélte vón’ ki kettőnk gyermekét
Még bölcsejökben! és Plantagenetnek
Övét hivnák, enyímet Percynek!
S Henrikjét én birnám, enyímet ő!
De félre ezzel! Mit gondolsz, rokon,
Ez ifjú Percy büszkeségiről?
Ő e csatában ejtett foglyokat
Megtartja, és üzente, hogy nekem csak
A fifei gróf Mordake-t adja ki.

WESTMORELAND.
Ez bátyja műve, ez Worcesteré,
Ki ellened szünetlen torzsalog
S fuvalkodottan egyre berzeli
Az ifjú gőgjét méltóságod ellen.

HENRIK KIRÁLY.
De számadásra hívtam őt ezért,
S e végett egy időre elhalad
Szent szándokunk Jeruzsálemre nézve.
Jövő szerdán tanácsot tartatunk
Windsorban: értesítsd a lordokat;
De önmagad térj vissza csakhamar,
Mivel többet kell tennem s mondanom,
Mint ily hevülten nyilvánítható.

WESTMORELAND.
Úgy lesz, királyom.        (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Más terem a palotában.

Henrik Walesi Herczeg és Falstaff jönnek.

FALSTAFF.
Ugyan, hé Riki, hogy áll most az idő?

HENRIK HERCZEG.
Oly hájfejüvé tőn a borivás, a vacsora utáni öv-eresztés, a délutáni lóczán-aluvás, hogy elfelejtéd sajátlag azt kérdezni, a mit sajátlag tudni akarsz. Mi az ördög bajod van neked az idővel, ha csak az órák nem boros poharak, a perczek nem kappanok, az óraművek nem keritők nyelvei, az óralap nem bordélyházi czímer s maga az áldott nap nem lángszín selyembe öltözött szép tüzes dáma; különben meg nem foghatom, mi okon kérdezősködöl oly kelletlenül az időről.

FALSTAFF.
Valóban érzékeny oldalamon érintesz most Riki: mert mi, kik pénztárczákat csipegetünk, a holddal, meg a gönczöl szekérrel járunk, nem Phoebussal, „e szép vándorlovaggal.” S kérlek is, édes kópém, ha király leszesz, a mint hogy Isten tartsa kegyelmességedet, akarám mondani, felségedet, mert kegyelemben ugyan nem igen lesz részed.

HENRIK HERCZEG.
Mit! nem?

FALSTAFF.
Nem biz annyi se, mennyit egy vékony ebédhez kérni szoktunk.

HENRIK HERCZEG.
No jó! hát aztán? Csak kereken ki vele!

FALSTAFF.
No hát, kedves kópém, ha király leszesz, ne engedj bennünket, az éj hőseit, naplopó tolvajoknak nevezni: hadd legyünk Diána erdőszei, az árny lovagjai, a hold kegyenczei. Mondasd az emberekkel, hogy mi jó járatban vagyunk, olyan járatban, mint a tenger, mely szűz és nemes hölgyünket, a holdat követi, kinek védelme alatt lopni szoktunk.

HENRIK HERCZEG.
Jól mondod s igen is illik reánk: mert a hold védenczei levén, szerencsénk ép úgy apálylyal bír, mint a tenger, s ép úgy a hold kormánya alatt áll, mint a tenger. Például egy erszény aranyat hétfőn éjjel a leghatározottabban elcsípünk, kedden reggel a leghatártalanabban elverjük. Beveszszük egy „ide vele!” káromlással, kiadjuk egy „oda vele!” kiáltással. Most oly mély apály, mint a lajtorja legalsó lépcsője, majd oly magas dagály, mint a bitófa teteje.

FALSTAFF.
Biz isten igazat beszélsz, fiú. – S nem kedves egy teremtés ez az én kocsmárosném?

HENRIK HERCZEG.
Mint a hyblai méz, öreg vasgyúróm. S a bivalbőr mellény nem kedves koptatni való-e?

FALSTAFF.
No no, te ficzkó; már megint szurkálsz és csipkedsz? Mi a menykő gondom van nekem a bivalbőr mellényre?

HENRIK HERCZEG.
Hát nekem mi az ördög gondom van a kocsmárosnénkra?

FALSTAFF.
Egyszer-másszor te is csak magadhoz intetted számadásra.

HENRIK HERCZEG.
S intettelek-e téged, hogy fizesd részedet?

FALSTAFF.
Nem; az igazat meg kell adnom; itt mindent te fizettél.

HENRIK HERCZEG.
Igen, s egyebütt is, míg erszényem birta; s ha nem birta, hitelemet használtam.

FALSTAFF.
Igen, s úgy el is használtad, hogy ha világos nem volna, hogy világos trónörökös vagy… De ugyan, édes czimborám, lesznek még bitófák Angliában, ha te király leszesz? s a vitézséget akkor is úgy marczangolják ama vén komédiás, a törvény rozsdás fogai, mint most? Egy tolvajt se akasztass fel, ha király leszesz.

HENRIK HERCZEG.
Nem; te fogod.

FALSTAFF.
Én fogom? Pompás! Istenemre, derék ítélő bíró leszek.

HENRIK HERCZEG.
Már is hamisan ítélsz. Én úgy gondolom, hogy a tolvajokat te fogod felaggatni s így derék hóhér leszesz.

FALSTAFF.
Jó, Riki, jó. Némi részben egybe is vág az az én kedélyemmel úgy, mint az udvari bókolgatás, azt mondhatom.

HENRIK HERCZEG.
Hogy felebb juthass.

FALSTAFF.
No igen, hogy fölebb juthassak, a mire a hóhérnak nem igen van szüksége, mert ő juttat fölebb másokat. Az ördögbe is! oly ábrándozó lettem, mint valami doromboló vén kandúr, vagy orrán vezetett medve.

HENRIK HERCZEG.
Vagy egy vén oroszlán, vagy egy szerelmes lantja.

FALSTAFF.
Igen, vagy egy lincolnshire-i duda szuszogása.

HENRIK HERCZEG.
Hát a nyúl, vagy egy bűzhödt mocsár melancholiája mit vétett?

FALSTAFF.
Hasonlataid a legízetlenebbek, s magad valóban a leghasonlítgatóbb, leghamisabb, kedves ifjú herczeg vagy. De kérlek, Riki, ne boszants többé efféle gyarlóságokkal. Bárcsak te meg én tudnók már, hol tehetni szert egy rakás jó hírnévre. A minap egy öreg tanácsúr ugyancsak megpirongatott éretted az utczán; de biz én föl se vettem, pedig nagyon okosan beszélt; rá se hederítettem, bár igen bölcsen beszélt, még pedig az utczán.

HENRIK HERCZEG.
Jól tetted, mert „a bölcseség az utczákon szerűl szerte kiáltoz és senki sem hallgatja azt.”

FALSTAFF.
Oh! be átkozott idézeteid vannak, képes volnál magát egy szentet is megrontani. Hej! sokat rontottál te énrajtam, Riki! Isten bocsássa meg. Míg téged nem ismerélek, Riki, semmit sem ismertem. S most, ha igazat kell szólanom, kevéssel vagyok jobb, mint bármely gazember. Abban kell hagynom ez életet, abban fogom hagyni. Istenemre! gazember legyek, ha úgy nem lesz. Nem akarok elkárhozni semmi királyfiért e világon.

HENRIK HERCZEG.
Hol csipünk holnap tárczát, Jankó?

FALSTAFF.
Teringettét! a hol akarod, én ott leszek. Nevezz semmirekellőnek s piríts reám, ha nem teszem.

HENRIK HERCZEG.
Ugyan szép javulást veszek rajtad észre: imádságtól tárczalopásra.
Poins távolban előlép.

FALSTAFF.
Hja! Riki, ez az én hivatásom, Riki: s nem bűn, ha az ember hivatását követi. Poins! No most meghalljuk, szagolt-e ki valamit Gadshill. Oh! ha az ember érdem szerint idvezűl, a pokol melyik katlanja lesz nékie elég forró? Ez a legtúlcsapongóbb gazember, ki valaha becsületes emberre „megállj”-t kiáltott.

HENRIK HERCZEG.
Jó reggelt, Edus.

POINS.
Jó reggelt, drága Riki! Mit mond Lélekfurda ő kigyelme? mit mond Bor-czukor John uram? Nos Jankó, hogy egyeztetek ki, te meg az ördög, lelked fölött, melyet neki a mult nagypénteken egy pohár madeiráért s egy hideg kappanczombért eladtál?

HENRIK HERCZEG.
Sir John állni fog szavának; az ördög megkapja, a mit vett. Ő sohsem szegi meg a közmondást: megadja az ördögnek, a mi az ördögé.

POINS.
Így hát elkárhozol, ha szavadat az ördögnek megtartod.

HENRIK HERCZEG.
Különben is elkárhoznék, ha az ördögöt megcsalná.

POINS.
Node, fiúk, holnap reggel négy órakor el Gadshillbe. Zarándokok mennek Canterburyba dús ajándékokkal s kereskedők lovagolnak Londonba teli tárczákkal. Van nálam álarcz mindnyájatok számára, magatoknál meg vannak lovak. Gadshill ma éjjel Rochesterben hál. Vacsorát holnap estére Eastcheapben rendeltem. Oly biztosan tehetjük, mintha aludnánk. Ha jöttök, tallérral tömöm meg erszényeiteket; ha nem: veszszetek itthon, akaszszanak fel.

FALSTAFF.
Hallod, Yedward, ha én itthon veszek s el nem megyek, én akasztatlak fel benneteket, hogy elmentetek.

POINS.
Te, te haspók?

FALSTAFF.
Elmégy, Riki?

HENRIK HERCZEG.
Ki? én, rabló? én, tolvaj? Nem én, lelkemre, nem!

FALSTAFF.
Nincs benned becsület, nincs bátorság, nincs igazi czimboraság, sőt nem is királyi vérből származtál, ha egy pár koronás tallérért lesbe állni nem mersz.

HENRIK HERCZEG.
No jó! hadd vetemedjem hát életemben ez egyszer ostoba csínra.

FALSTAFF.
Ez már helyes beszéd.

HENRIK HERCZEG.
Ej! történjék bármi, én itthon maradok.

FALSTAFF.
Istenemre mondom, akkor árulóddá szegődöm, ha király leszesz.

HENRIK HERCZEG.
Nem bánom.

POINS.
Kérlek, Sir John, hagyj magunkra a herczeggel; oly érveket hozok fel neki e kaland mellett, hogy el fog jönni.

FALSTAFF.
Ah! szálljon meg tehát a rábeszélés szelleme, őt pedig áldja meg érzékeny fülekkel, hogy a mit mondasz, meghassa, s a mit hall, el is higye; hogy így a valódi herczeg, tréfából, áltolvajjá legyen, mert buzdítás kell a divatozó jámbor visszaéléseknek. Isten veletek. Eastcheapben találkozunk.

HENRIK HERCZEG.
Isten veled, kései tavasz! Isten veled, vén asszonyok nyara!        (Falstaff el.)

POINS.
Tehát, czukor-édes jó herczegem, lovagolj velünk holnap. Tréfát gondoltam, melyet nem vihetek végbe egyedül. Falstaff, Bardolph, Peto és Gadshill hadd rabolják ki azon embereket, kik után már lest vetettünk. Te meg én ne legyünk ott; de midőn a zsákmánynyal visszatérnek, ha tőlök azt ketten el nem veszszük, üttesd le a fejemet vállaim közűl.

HENRIK HERCZEG.
De mint válunk el tőlök lovaglás közben?

POINS.
Hát előbb indulunk, vagy később. Találkozási helyet jelölünk nekik, hol tőlünk függ meg nem jelenni. Ekkor a kalandot nélkülünk viszik véghez, mi meg rájok rontunk, mihelyt véghez vitték.

HENRIK HERCZEG.
Igen, de könnyen felismerhetnek lovunkról, öltönyünk- és más egyéb jeleinkről.

POINS.
Paff! hiszen lovunkat nem fogják látni, megkötöm az erdőben. Ha elváltunk tőlök, más álarczot teszünk, s aztán, barátocskám, van nekem elég viaszos vászon felöltőm ilyen alkalomra, hogy rendes külsőnket elfödözhessük.

HENRIK HERCZEG.
Attól is tartok, hogy nagy erővel lesznek hozzánk képest.

POINS.
Oh! kettőt közűlök a legkönnyebben meghökkenő banyának ismerek, s ha a harmadik tovább verekszik, mint tanácsosnak látandja, azonnal lemondok a fegyverviselésről. Legpompásabb a tréfában az a megfoghatlan hazugság lesz, melyet előttünk ez a kövér kamasz fog majd beszélni vacsora mellett, mint vívott legalább is harmincz ellen, mily rohamokat, döféseket s életveszélyeket állott ki! s ha mindezt szemére lobbantjuk, az lesz majd a tréfa.

HENRIK HERCZEG.
Jó, elmegyek. Gondoskodjál a szükségesekről s várj holnap este Eastcheapben; ott vacsorálok. Isten veled.

POINS.
Isten veled, uram.        (Poins el.)

HENRIK HERCZEG.
Ismerlek én, de még kissé csak óvom
Henyeségtek szilaj szeszélyeit.
Követni vágyom ezzel a napot,
Mely tűri, hogy tespedt, alanti felhők
Takarják fényét a világ elől;
Hogy, majd ha ismét önmagába’ lesz,
Áttörve a sötét gőztorlaton,
Mely úgy látszott, hogy elfojtandja már,
Inkább csodálják, mert nélkűlözék.
Ha ünnep volna mindenik napon,
A játék úgy úntatna, mint a munka;
De most óhajtjuk, mert ritkán esik,
S nincs kedvesebb, mint a mi ritkaság.
Így balgaságim’ abbahagyva majd,
S lefizetve, mit nem igértem soha,
Akként csalom meg a világ reményét,
A mint híremnél sokkal jobb leszek.
És mint sötét lapon a fényes ércz,
Hibáimon feltündöklő javultom
Szebben ragyog majd s több szemet leköt,
Mint a ki dőre tán nem volt soha.
Így vásottságimat fortély viszi,
S eljő időm, bár senki sem hiszi.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Más terem a palotában.

Henrik Király, Northumberland, Worcester, Hővér, Sir Walter Blunt s Mások jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Vérem hideg, nyugodt volt s képtelen
Fölforrni im e bántalmak miatt,
S ti ezt ismerve, csak tiportatok
Türelmemen; de tudjátok meg íme,
Hogy én, jövőre, inkább én leszek,
Kedélyemnél erősb, félelmesebb.
Pehelylágy volt az és olajsima,
Azért veszté el tiszteletjogát,
Mit büszke szív csak büszke szívnek ad.

WORCESTER.
Házunk nem érdemes, fölséges úr,
Hogy ép azon nagyság korbácsa érje,
Ama nagyságé, melyet önkezünk
Segíte ily magasra.

NORTHUMBERLAND.
My lord, –

HENRIK KIRÁLY.
Eredj, Worcester, mert szemedben én
Vészt és daczot szemlélek. Oh, uram,
Föllépésed nagyon merész, makacs,
S a fölség e sötét gőgöt soha
Nem tűrte még egy szolga homlokán.
Távozhatol. Ha kell tanácsod és
Segélyed, akkor ismét hívatunk.        (Worcester el.)
Beszélni kezdtél.        (Northumberland-nak.)

NORTHUMBERLAND.
Úgy van, oh uram!
A felséged nevén kért foglyokat,
Kiket Holmedonnál Percy elfogott,
Ő mondja, hogy nem úgy tagadta meg,
Miként arról felséged értesűlt.
Tehát vagy irígység vagy tévedés
Ejté itt a hibát, de nem fiam.

HŐVÉR.
Uram! a foglyokat meg nem tagadtam;
De a mint a csatának vége volt,
Én a düh- és a túlzott izgalomtól
Pihegve, bágyadtan támaszkodám
Kardomra, s ekkor érkezett oda
Egy czifrán öltözött, kikent, kifent úr,
Vidám, mint vőlegény, borotvált álla,
Mint aratáskor a tarolt mező.
Oly illatos volt, mint piperke hölgy;
Illatszelenczét tarta ujja közt;
És azt koronkint orrához vivé,
Meg elvoná; az orr, mintegy dühében,
Hogy oly közel jár hozzá, tüsszögött.
Mindig mosolygott és beszélt, s midőn
A harczosok hordták a holtakat,
Paraszt, pimasz fattyúknak szidta, hogy
Oly éktelen hullákat visznek el
A fuvalom s ő méltósága közt.
Tőlem mézes szavakkal kérdezett
Egyet-mást, és e közben kérte ki
A foglyokat felséged részire.
Én, a kinek fájtak hült sebei
S kit egy papagály ekkép gyötre most,
Türelmetlen, hevessé lettem, és
Hogy mit feleltem, már nem is tudom,
Igent-e vagy nem-et: mert feldühíte,
Hogy oly csiszolt s oly illatos vala
S fecsegni csacska nőként úgy tudott
Ágyú-, dob- és sebről. (Isten bocsássa!)
Mondá nekem, hogy nincs fölségesebb
A csonttörésre, mint a spermacet.
És hogy valódi kegytelen dolog
Az ártatlan föld anyakebliből
Kiásni a czudar salétromot,
Mely annyi termetes derék fiút
Gyáván ledönt, s ha ágyúk nincsenek,
Akkor bizonynyal ő is harczfi lesz.
E zagyva dőre csacskaságra én
Feleltem is nem is, mint emlitém. –
Kérlek, ne engedd hát e híradást
Értékes vád gyanánt tolúlni be
Ragaszkodásom s felséged közé.

BLUNT.
Tekintve a körülményt, jó uram,
Bármit beszélt is Percy Henrik akkor,
Olyan személyhez, oly helyen s időben,
Mind azzal együtt, a mi mondva volt,
Jobb lesz, ha elhal s többé föl se támad
S nem költ veszélyt, vagy vádat ellene;
Mit akkor monda, visszavonja most.

HENRIK KIRÁLY.
De foglyait még most sem adja ki,
Csak oly föltétel és kötés alatt,
Hogy sógorát, a dőre Mortimert,
Ön költségünkre váltanók ki rögtön,
A ki pedig önként árulta el
Azoknak éltét, kiket harczba vitt
A nagy varázs, gonosz Glendower ellen,
Kinek leányát, hallomás szerint,
Nem rég vevé nőül a marki gróf.
Kincstáraink azért ürüljenek ki,
Hogy visszaváltsunk majd egy árulót?
Árúlásért fizessünk, és frigyet
Kössünk a hitvány emberekkel is,
A kiket önhibájok buktatott meg?
Nem! veszszen a kopár hegyek között.
Barátomnak többé nem ismerem,
Ki még csak egy fillért is szóba hoz
Kiváltni Mortimert, a lázadót.

HŐVÉR.
Mortimer lázadó!
Nem! tőled őt csupán a harcz-esély
Voná el: arra nem kell több tanú,
Mint a nyilván szóló sebek, ama
Seb-ajkak, melyeket hősleg kapott
A tiszta Severn nádas partjain,
Midőn külön tusában, összetűzve
Szintén egy teljes óráig vivott
A nagy Glendower-ral engedés ne’kül.
Háromszor álltak meg, háromszor ittak
Közegyezéssel a futó Severn
Hullámiból. Véres tekintetöktől
Riadva folyt az rengő nádja közt
S borzas fejét a partüregbe rejté,
Mit a vívók hős vére áztatott.
Sohsem szinezte művét ily sebekkel
S leplezetlen dőre árulás
S nem kaphatá a nemes Mortimer
Mindezt ily számmal, úgy önkéntesen.
Azért ne vádold lázadással őt.

HENRIK KIRÁLY.
Hazudsz mellette, Percy oh! hazudsz;
Glendowerral ő nem állt szemben soha,
Azt mondhatom neked.
Inkább az ördögöt lelné magában,
Mint Owen Glendowert ellenségeül.
Nem szégyeled? Azonban, ifju úr,
Egy szót se többé Mortimer felől.
A foglyokat küldjed sietve hozzám,
Vagy olyakat fogsz tőlem hallani,
Miket megbánhatsz. Lord Northumberland,
Fiaddal együtt eltávozhatol.
A foglyokat! vagy lesz mit hallani.        (Henrik Király, Blunt és Kiséret el.)

HŐVÉR.
Ha értök az ördög orditna bár,
Még sem teszem. Megyek rögtön utána,
S kimondom ezt, könnyitni szivemet,
Ha mindjárt a fejemmel játszom is.

NORTHUMBERLAND.
Mit? hogy? részeg vagy a dühtől? Megállj!
Itt jő bátyád.
Worcester visszajő.

HŐVÉR.
        Ne szóljak Mortimerről?
De menydörgettét! szólok én bizony,
S kárhozzam el, ha nem tartok vele.
Sőt felnyitok mellette minden ért
S csöppenkint ontom drága véremet,
Fölvívni a letiprott Mortimert
Olyan magasra, mint e rossz király,
Mint e hálátalan férges Bolingbroke.

NORTHUMBERLAND.
(Worcester-nek.)         Megőrjité öcsédet a király.

WORCESTER.
Távoztommal ki szítá a tüzet föl?

HŐVÉR.
No lám! magának kér minden fogolyt,
S midőn viszonzásul kiváltni kértem
A nőm testvérit, ő elsápadott
S halálszemekkel nézett rám, mivel
Mortimernek nevétől is remeg.

WORCESTER.
Nem bántom érte. A megholt Rikhárd,
Mint vérrokont, nem őt jelölte-é ki?

NORTHUMBERLAND.
Igen: hallottam e jelöltetést,
Midőn ez a szerencsétlen király,
Kiért Isten bocsásson meg nekünk,
Irlandi hadjáratjához fogott,
Honnan, sürgetve, ismét visszatért,
Trónját majd életét elveszteni.

WORCESTER.
S kinek halála a világ előtt
Bennünket oly botránynyal bélyegez.

HŐVÉR.
De kérlek! hát Rikhárd király a trónra
Mortimer Edmundot jelölte ki
Utódjaúl?

NORTHUMBERLAND.
Magam hallottam azt.

HŐVÉR.
Király rokonját így nem vádolom,
Ki őt kopár hegyek közt veszni hagyná.
De rátok, a kik e feledt egyén
Fejére tettétek a koronát
S gyilkos cselek gyalázatfoltjait
Hordjátok érte: rátok mindezért
Átok világa súlyosuljon-e,
Levén csak eszközök, vagy czinkosok,
Zsineg, lajtorja, vagy inkább – bakók?
Bocsánat, oh! hogy ily alantra szállok,
Láttatni azt a rangfokot, melyen
Ti álltok e ravasz király alatt.
Hát, szégyen! azt említse-é korunk
S írják fel a jövők évkönyvei,
Hogy ily nemes, hatalmas emberek,
Oly jogtalan ügyhöz szegődtenek,
Mint ti ketten, Isten bocsássa meg!
A drága rózsát, Rikhárdot kitépni,
S ültetni e csalán, tövis Bolingbroke-ot?
És még nagyobb gyalázatúl említsék,
Hogy az, kiért e szégyent hordozátok,
Kigúnyolt, eldobott és megvetett?
Nem! még idő van visszaszerzeni
A száműzött becsűletet s ujant
Kivívni a világ jó véleményét,
És megboszulni a megvettetést
És gúnyt eme gőgös király fején,
Ki éjjel-nappal mindig arra gondol,
Hogy tartozását mint törleszsze le
Halálotoknak vérdíjával is.
Mondom tehát –

WORCESTER.
        Öcsém, csitt! szót se többé!
Titkos könyvet fogok feltárni most
S belőle a te gyorsan ébredő
Haragodnak vészes dolgot olvasok,
Oly vészes, oly merényes jellemüt,
Mint gyönge kopja-nyélen kelni át
Egy zúgva zajló vízroham felett.

HŐVÉR.
Ha elbukik, jó éjt! haljon vagy úszszék.
Bocsáss veszélyt kelettől nyugatig,
Ha a becsűlet déltől éjszakig
Elékerül, megvivnak: oh! a vér
Inkább buzog bennünk, midőn oroszlánt
Riasztunk, mintha nyulat ugratunk.

NORTHUMBERLAND.
A nagy tetteknek gondolatja is
Túlkapja a tűrés határain.

HŐVÉR.
Úgy látszik, Istenemre! csak könnyű
Szökés volna a halvány holdvilágról
Letépni a fénylő becsűletet,
Vagy a mélylő fenekre szállani
S hajfürtinél ragadva vonni fel
Az elmerült becsűletet, ha az, ki
Megmenti onnan, versenytárs ne’kül
Viselné aztán méltóságait.
De félre a félszeg szövetkezéssel!

WORCESTER.
Ábrándvilágot kerget, és nem azt,
A mit főleg tekintni kellene.
Öcsém, figyelj csak egy kissé reám
S hallgass meg.

HŐVÉR.
        Oh! ne bánts.

WORCESTER.
        Ama nemes skótok,
Kik foglyaid –

HŐVÉR.
        Enyim lesz mindenik.
Az égre! tőlem egy skótot se kap,
Nem, hogy ha egy skót üdvözítené is.
Nálam marad mind, mind.

WORCESTER.
        Te csak dühöngsz
S ajánlatimra épen nem figyelsz.
A foglyokat megtarthat’d.

HŐVÉR.
        Meg fogom.
Az már való. Ő azt mondotta, hogy
Ki nem váltandja Mortimert soha,
S megtilta szólnom Mortimer felől.
De én hozzá megyek, ha szendereg;
S ezt harsogom fülébe: Mortimer!
Sőt egy seregélynek majd megtanítom
A Mortimer szót, s azt adom neki,
Hogy izgalomban tartsa bősz dühét.

WORCESTER.
Hallgass, öcsém, csupán egy szót.

HŐVÉR.
Törekvésem nem lesz egyéb ezentúl,
Mint hogy gyötörjem e Bolingbroke-ot
S e kocsmahőst, a walesi herczeget,
Kinek, ha nem tudnám, hogy atyja őt
Nem kedveli s vesztén örülne is,
Egy kanna sörbe mérget öntenék.

WORCESTER.
Maradj tehát, öcsém! Akkor beszélek,
Midőn figyelni jobb kedved leend.

NORTHUMBERLAND.
Minő darázscsipett, türelmetlen vagy,
Hogy asszonymódra folyton így pörölsz
S füled csupán saját nyelvedre tart.

HŐVÉR.
Ah! engemet vessző vág s ostoroz,
Csalán és hangya csíp, ha e ravasz,
Hitvány Bolingbrokeról csak hallok is.
Rikhárd korában hol is volt csak az?
Átok reája! Gloucestershirebe’ van,
A hol nagybátyja York, a féleszű
Herczeg tartózkodék: először ott
Hajtottak térdet e mosoly-királynak,
E Boligbrokenak, a mint ő veled
Ravenspurgból jött vissza.

NORTHUMBERLAND.
        Berkley-várban.

HŐVÉR.
Valóban ott.
S akkor mi édes nyájasságokat
Ontott elém e hízelgő kopó!
„Gyermekszerencsém majd ha nagyra nő”
És „drága Percy Henri, jó rokon” …
Isten bocsá’! pokolba ily csalókkal.
Most már beszélhetsz, bátya, kész vagyok.

WORCESTER.
Nem, hogy ha nem vagy, csak kezdd el megint,
Bevárom én.

HŐVÉR.
        Valóban kész vagyok.

WORCESTER.
Tehát skót foglyaidról újolag.
Bocsásd el őket váltságdíj ne’kül
S Douglas fiát válaszszad eszközül
Serget szerezni Skótiában, a mi,
Miként írásban majd okát adom,
Könnyű leend. S mylord, te, míg fiad        (Northumberland-nak.)
Skóthonban ekkép szorgalmaskodik,
Titkon csatold magadhoz szív szerint
Ama kedvelt derék egyháznagyot,
Az érseket.

HŐVÉR.
A yorkit úgy-e?

WORCESTER.
Igen, ki öcscse, lord Scroopnak
Bristolban elhaltát mélyen kesergi.
S nem csak gyanítva mondom ezt, miként
Történhetőt; hanem mivel tudom,
Meg van fontolva s állapítva jól
És már csupán csak alkalomra vár.
Csak egy intésre vár, hogy létesüljön.

HŐVÉR.
Előre érzem,
Minden bizonynyal sikerülni fog.

WORCESTER.
Még vadnyomunk sincs, már ebet bocsátsz.

HŐVÉR.
Tervünk nem is lehet más, csak helyes.
Hisz Skóthon és York serge egyesül
Majd Mortimerrel, ah!

WORCESTER.
        Az úgy leend.

HŐVÉR.
Valóban azt dicsőn kitervezéd.

WORCESTER.
Sietni nem csekély ok ösztönöz,
Egy fő csapással főnket mentni meg.
Mert bármi nyugton éljünk, a király
Magát mindig adósunknak hiszi
S nyugodtaknak bennünket nem hiszen,
Míg megfizetni nem talál időt;
És már is érzitek, mint vonja meg
Mindnyájunktól nyájas tekintetét.

HŐVÉR.
Úgy, úgy; boszút kell rajta állanunk.

WORCESTER.
Öcsém, Isten veled! Semmit ne tégy,
Míg tőlem írva nem veendsz irányt.
Ha majd időnk megért (s nincs messze már),
Glendowerhoz, Mortimerhez átsikamlok,
A hol te, Douglas és egész hadunk,
Miként óhajtom, gyorsan egyesül,
Hogy így erős karunkra fölvegyük
Szerencsénket, mely most még ingadoz.

NORTHUMBERLAND.
Isten veled! Én jó sikert remélek.

HŐVÉR.
Isten veled! Bár repülne az óra
A harcztér, zaj és jajszó felelne szónkra!        (El mind.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Rochester. Fogadó udvara.

Egy Fuvaros jő, kezében lámpával.

1. FUVAROS.
Áh! há! Akaszszanak fel, ha reggeli négy óra el nem mult. A gönczölszekere már az új kémény fölött áll s lovunkat mégse raktuk meg. Hé! szóga!

SZOLGA.
(bentről).
Mindjárt, mindjárt.

1. FUVAROS.
Készítsd el, hé Tamás! a fakóm nyergét s tégy egy kis csepükóczot is a kápa alá! Szegény dög marja csupa seb.
Más Fuvaros jő.

2. FUVAROS.
A bab meg a borsó olyan pállott itt, akar az ördög, s ettől férgesedik meg legkönnyebben az ilyen szegény gebe. Fel is fordult ez a ház, mióta az öreg Róbert meghalt.

1. FUVAROS.
Szegény öreg! sohse tudott zöld ágra vergődni, a hogy a zab ára felszökkent; ez lett halála is.

2. FUVAROS.
Úgy látom, ez a legrondább bolhafészek az egész londoni útban. Oly tarkára csíptek engem, mint egy czompó.

1. FUVAROS.
Mint egy czompó? De istenucscse! egy királyt se marhattak vona czifrábbra, mint engemet az első kakasszóra martak.

2. FUVAROS.
No persze! Mert sohse adnak éjjeli edényt, hát csak a tűzhelyre pösöl az ember, a só s víz aztán csak úgy ontja a bolhát, mint a békatojás.

1. FUVAROS.
Hé! szógám! gyere már, hogy kössenek föl; gyere már.

2. FUVAROS.
Egy ódal szalonnát, meg oszt’ vagy két csomó gyömbért viszek Charing-crossba.

1. FUVAROS.
Teremtettét! a kosaramban biz’ éhen döglenek meg ezek a pulykák. Hej! cseléd! üssön beléd az a mennydörgös mennykő. Nincs szemed? nem hallasz? Gazember legyek, ha oly szívesen be nem vágnám a fejedet, mint a hogy be szoktam vágni egy pohár bort. Gyere már, hogy akaszszanak fel. Nem érsz egy fakovát.
Gadshill jő.

GADSHILL.
Jó reggelt, fuvarosok! Hány az óra?

1. FUVAROS.
Gondolom, kettő.

GADSHILL.
Ugyan add csak ide lámpádat, hadd nézzem meg lovamat az istálóban.

1. FUVAROS.
No lám, lám! különb csínt is láttam már én ennél.

GADSHILL.
Add ide hát te.

2. FUVAROS.
Ah! dehogy! Add ide lámpádat! Hogy is ne! Majd ha az akasztófán fityegsz.

GADSHILL.
Ugyan hé, fuvarosok, mintegy mikor érkezhettek Londonba?

2. FUVAROS.
Elég korán arra, hogy gyertyavilág mellett feküdjünk le, kezeskedem róla. Gyere no, szomszéd, költsük fel az urakat; együtt utaznak a társasággal, mert sok drága holmijök van.

GADSHILL.
Hé, pinczér!        (Fuvarosok el.)

PINCZÉR.
(ott bent).
Kéznél légy! azt mondja a zsebmetsző.

GADSHILL.
Ez ép annyi, mint: kéznél légy; azt mondja a pinczér; mert te sem vagy távolabb a zsebmetszéstől, mint az utasítás a cselekvéstől. Te szövöd a hálót.
Pinczér jő.

PINCZÉR.
Jó reggelt, Gadshill mester. A dolog úgy áll, mint tegnap este mondám. Itt van egy földesúr a kenti vadonból, háromszáz márka arany van nála. Hallottam, mikor ezt tegnap este vacsoránál mondotta volt egyik társának, a ki olyas számvívőféle ember; annál szintén sok a podgyász. Isten tudja, mi lehet. Már fenn vannak s rántottát kérnek. Rögtön indulnak.

GADSHILL.
Nyakam’ teszem rá neked, hogy jó madarainkkal találkozni fognak.

PINCZÉR.
Nem, az nekem nem kell; csak tartsd meg a hóhér számára, mert tudom, hogy te is csak oly jó madár vagy, mint akármelyik rablómadár.

GADSHILL.
Mit beszélsz nekem a hóhérról? Ha engem felkötnek, két bitófát teszek én akkor kövérré; mert ha engem felkötnek, az öreg sir Johnt is felkötik velem, s tudod, hogy ő nem valami sovány ember. Hja! más szegény legények is vannak ám még, kikről te nem is álmodod, hogy csupa mulatságból becsületére válnak foglalkozásunknak, a kik, ha nyomozásra kerülne a dolog, saját hitelök végett mindent elkövetnének a kiegyenlítésre. Nem holmi gyalog csavargóval, nem öt hat filléres tolvaj bothőssel szövetkeztem ám én; nem holmi bolond rézszínű, bajuszos sörbogárral: hanem illem- és nemességgel, polgármesterek- és főtisztviselőkkel, a kik aztán megteszik, a kik inkább nekirontanak, mint beszélnek, inkább beszélnek, mint isznak, s inkább isznak, mint imádkoznak. De hazudom, mert folyvást imádkoznak saját szentjökhöz, a közjóhoz, vagy inkább nem hozzá imádkoznak, hanem elimádkozzák, mert lehúzzák a bőrit s csizmát készítenek belőle.

PINCZÉR.
Mit? csizmát a közjóból? Vízhatatlan-e aztán a lucskos úton?

GADSHILL.
Az ám! a bizony! a törvényszék maga kente azt meg. Úgy lopunk, mintha valamely várban volnánk: lőmentesen. Páfránmag van nálunk s láthatlanúl kalandozunk.

PINCZÉR.
De biz’ én csak azt hiszem, hogy mégis inkább az éjnek, mint a páfránmagnak köszönhetitek láthatlanságtokat.

GADSHILL.
Adj kezet, s nyereségünkben te is osztozni fogsz, a mily igaz, hogy igaz ember vagyok.

PINCZÉR.
Nem! inkább azt mondd: a mily igaz, hogy csaló tolvaj vagy.

GADSHILL.
Mindegy. A homo név minden ember közneve. Mondd meg a szolgának, hozza ki fakómat az istálóból. Isten veled! te szurtos pimasz.        (El mind.)

II. SZÍN.

Országút Gadshill mellett.

Henrik Herczeg s Poins. Kissé távolabb Bardolph és Peto jönnek.

POINS.
No állj félre, állj félre. Falstaff lovát eltávolítám s maga itt nyiszorog már, mint egy kikeményített bársony.

HENRIK HERCZEG.
Bujj el.
Falstaff jő.

FALSTAFF.
Poins! Poins! Kössenek fel. Poins!

HENRIK HERCZEG.
Csitt, te kihizlalt tulok! micsoda nagy zajt ütsz!

FALSTAFF.
Hol van Poins, Riki?

HENRIK HERCZEG.
Ama dombtetőre ment; utána megyek, fölkeresem.        (Színli, mintha Poins-t keresné.)

FALSTAFF.
El vagyok átkozva, hogy e tolvaj czimboraságában kell rabolgatnom. A gazember elvitte a lovamat s megkötötte, nem tom hol. Ha még négy közönséges lépést gyalogolok, végem van. No legalább szép halálom lesz, mert kikerülöm a bitót, ha e pimaszt megölöm. Huszonkét év óta minden órában megesküdtem, hogy elszakadok czimboraságától s a gazember czimborasága még most is lebűvölve tart. Akaszszanak fel, ha nem valami varázs italt adott be az az istentelen, hogy magát megszerettesse. Úgy van, varázs italt ittam. Poins, Riki! ördög vigyen el mind kettőtöket. Bardolph, Peto, éhen veszszek el, ha egy tapodtat is rabolok tovább. Ha nem oly jóságos cselekedet előttem becsületessé lenni s elhagyni e tolvajokat, mint egyet inni, legyek a leghitványabb gézengúz mindazok között, kik valaha fogaiknak hasznát vették. Nyolcz sing, ily göröngyös úton, gyalog, annyi nekem, mint hetven mértföld, s ezt jól tudják a kőszívű átkozottak. Hóhér csapja ki őket, ha már egyik tolvaj se hű a másikhoz. (Füttyentenek.) Fjű! hogy bomoljatok meg mindnyájan. Hozzátok elő a lovamat, gazemberek! Ide a lovamat! hogy kössenek fel.

HENRIK HERCZEG.
Csitt, haspók! feküdj le; nyomd a füledet a földhöz, s figyelj, nem hallod-e az utasok lépteit.

FALSTAFF.
De ha lefekszem, van-e aztán emelő rudatok újra fölemelni? Teremtettét! nem viszem én többé oly messzire a testemet gyalog, az apád kincstárának minden aranyáért sem. Hogy az ördögbe tettél engem így lóvá.

HENRIK HERCZEG.
Hazudsz, nem lóvá, hanem lovatlanná vagy téve.

FALSTAFF.
Kérlek, édes jó Riki herczeg, segíts engemet a lovamhoz, kedves királyfiacskám.

HENRIK HERCZEG.
Ejnye, te gazember, hát én legyek a lovászod?

FALSTAFF.
No eredj hát, kösd fel magadat herczegi nadrágszíjadra. Dejszen, ha engem elcsípnek, majd eláztatlak én mindnyájatokat. Ha nótát nem csapok rólatok s rikitó hangon nem dalolgatom: legyen akkor mérgem egy pohárbor; de ha a tréfa ily messze megy, még pedig gyalog, azt már gyűlölöm.
Gadshill jő.

GADSHILL.
Megállj!

FALSTAFF.
Azt teszem, ha nem akarnám is.

POINS.
Ah! hiszen ez a mi vizslánk; ismerem a hangját.
Bardolph jő.

BARDOLPH.
No mi újság?

GADSHILL.
Ej, el az arczot! Föl az álczákkal! Pénz közelít a halomról a király számára s a király kincstárába vándorol.

FALSTAFF.
Hazudsz, ficzkó; a király kocsmájába vándorol.

GADSHILL.
Elég lesz az mindnyájunkat fölsegíteni.

FALSTAFF.
Az akasztófára.

HENRIK HERCZEG.
Fiúk, ti négyen a mély úton üssetek rájok. Poins Edi meg én alábbra menünk, s ha tőletek elosonnának, reánk fognak bukkanni.

PETO.
Hányan lehetnek?

GADSHILL.
Mintegy nyolczan, vagy kilenczen.

FALSTAFF.
A menykőbe! nem ők rabolnak-e ki bennünket?

HENRIK HERCZEG.
Mit? nyúlszívű? Sir John Potrohos?

FALSTAFF.
Igaz, nem az ön nagyatyja, Gaunt János vagyok, de nyúlszívű sem vagyok ám, Riki.

HENRIK HERCZEG.
No majd próba választja.

POINS.
Hé, Jankó, lovad ott a bokor mögött van; ha szükséged lesz rá, ott találod. Isten veled! Csak aztán keményen tartsd magadat.

FALSTAFF.
S most még csak el sem páholhatom, ha mindjárt felkötnek is.

HENRIK HERCZEG.
Edi! (Poins-nak félre.) Hol vannak álruháink?

POINS.
Itt közel; csak rejtsd el magadat.        (Henrik Herczeg és Poins el.)

FALSTAFF.
No most, czimborák, a ki mer, az nyer!
Kiki álljon helyt magáért.
Utasok jönnek.

1. UTAS.
Jőjjön, szomszéd; a fiú majd levezeti lovainkat a hegyről; gyalogoljunk egy kicsit, hadd járódjék meg a lábunk.

RABLÓK.
Megállj!

UTASOK.
Jézus! segíts!

FALSTAFF.
Rajta! le velök, messétek el a gaznép torkát! Ah ronda férgek, szalonnán hízott pimaszok; gyűlölnek bennünket ifjakat. Le velök, koppasszátok meg.

1. UTAS.
Oh végünk van, háznépünkkel együtt örökre végünk.

FALSTAFF.
Bitóra veletek, puffadt kölykök. Végetek van? Nem, hétfejű pimaszok. Bár minden vagyonotok itt volna. El, hízott sertések, előre! Mit, fattyúk! hisz a szegény legénynek is élni kell. Esküdt személyek vagytok, úgy-e? No megesketünk most, fogadom.        (Falstaff s a Többiek, az Utasokat hajtva, el.)
Henrik Herczeg s Poins visszajönnek.

HENRIK HERCZEG.
A tolvajok megkötözték a becsületes embereket. Ha most te meg én kiraboljuk a tolvajokat s vígan megyünk Londonba, elég beszélni valónk lesz egy hétre, nevetni valónk egy hónapra s derék tréfánk örökre.

POINS.
Rejtőzzél el; úgy hallom, jönnek.
A Tolvajok vissza jönnek.

FALSTAFF.
No, czimborák, osztozzunk meg, aztán lóra! még hajnal előtt. Nincs igazság e földön, ha a herczeg meg az a Poins nem nyomorult banyák. Ennek a Poinsnak nincs annyi bátorsága, mint egy vad kacsának.

HENRIK HERCZEG.
Ide a pénzt!        (Rájok rontva.)

POINS.
Gazemberek!
(Midőn osztoznak, a Herczeg és Poins rájok ütnek, Falstaff nehány ütleget kapva, a Többiekkel együtt megugrik; zsákmányukat ott hagyják.)

HENRIK HERCZEG.
E győzelem könnyű volt! Lóra most!
A rablók oly rémülve szétfutottak,
Hogy összejönni sem merészlenek.
Pandurnak véli társát mindenik.
El, jó Edém! Falstaff halálra izzad
S meghízik a sovány föld, merre jár.
Ha oly nevetséges nem volna, szánnám.

POINS.
Hogy ordított a bitang!        (El mind.)

III. SZÍN.

Warkworth. Szoba a várkastélyban.

Hővér jő, levelet olvasva.

HŐVÉR.
„Részemről ugyan, uram, nagyon örülnék ott lehetni, már csak házatok iránti szeretetemnél fogva is.” – Örülne? Miért nem teszi tehát? Házunk iránti szereteténél fogva: ezzel azt mutatja, hogy jobb szereti saját csűrét, mint házunkat. – Lássuk tovább. „Kitűzött czélotok veszélyes.” No, az bizonyos. Veszélyes meghülni, aludni, inni; de mondhatom azért, bolondházi uram, e veszély csalánja közűl szedjük mi a biztosság virágát. – „Kitűzött czélotok veszélyes. Nevezett barátaitok bizonytalanok, maga az idő sincs megválasztva s egész tervetek fölötte könnyű oly nagy akadály ellensúlyozására.” Úgy gondolod, úgy gondolod? Én pedig viszont azt gondolom, hogy te egy félénk, gyáva pimasz vagy és hazudsz. Miféle oktondi ember ez? Istenemre, tervünk oly helyes, minő csak valaha terv lehetett; barátaink hívek és szilárdak; jó terv, jó barátok, teli jó reménynyel. Mily fagyos lelkű, hitvány kölyök ez? Hiszen tervünket s működésünk egész folyamát maga York is dicséri. Teringettét! ha most ama gazembernél volnék, neje legyezőjével zúznám be koponyáját. Nincs-e ott atyám, bátyám meg én? lord Mortimer Edmund, lord York és Owen Glendower? s ezeken kívül nincsen-e ott Douglas? Nincs-e mindnyájoktól levelem, hogy a jövő hó 9-én fegyveresen csatlakoznak hozzám? s nem állt-e már síkon közülök némelyik? Mily pogány gazember ez? A hitetlen! Hah! még meglátjátok, hogy csupa merő félelemből és szorongásból a királyhoz fordul s egész tervünket elárulja. Ah! szeretném magamat ketté hasítani s felpofozni, hogy ezt a tál aludt tejet ily dicső vállalatba akartam vonni. Hóhér vigye! hadd mondja meg a királynak; készen állunk. Én még az éjjel indulok.
Lady Percy jő.
Nos, Katinkám? Két óra mulva búcsuznom kell tőled.

LADY.
Oh kedves férjem, mért vagy így magadban?
Mi bűnt tevék, hogy Henrikem ágyától
Elűzött nő vagyok már két hete?
Mondd, édesem, mi vonja tőled el
Az étvágyat, gyönyört s aranyálmodat?
A földre vajjon mért szegzed szemed’,
S merengsz mindjárt, mihelyt magadban ülsz?
Hová lett arczad üde pirja? és
Hozzád való jogom’ s kincsem’ minek
Adtad sötét ábrándok- és borulatért?
Lágy szenderedben melletted viraszték
S kemény csatákról hallám, hogy susogsz.
Szilaj ménedhez ösztönözve szóltál:
Gyi! a mezőre! S szózatid valának:
Roham, vonúlat, sátorok, ví-árok,
Erődités, mellvédek, sánczvonal,
A tűzkigyók, ágyúk és a rabok
Váltsága, a vitézek este s egy
Heves csatának minden képei.
Oly harczban volt a szellem benned és
Álmodban oly szörnyen elgyötre, hogy
Homlokodon verejték gyöngyözött,
Mint buborék a felzavart folyón,
És arczodon oly kínos izgalom,
Mint a ki nem bir jól lélekzeni
Siettiben. – Oh mit jelenthet ez?
Súlyos ügy tartja férjemet kezében.
Meg kell tudnom; ha nem, hát nem szeret.

HŐVÉR.
Hé! elvitte már Vilmos a málhát?
Szolga jő.

SZOLGA.
El, mylord, egy órával ez előtt.

HŐVÉR.
Elhozta Butler a sherifftől azokat a lovakat?

SZOLGA.
Ép most hozott egyet, mylord.

HŐVÉR.
Minőt? szürkét? metszett fülűt, ugy-e?

SZOLGA.
Igen, mylord.

HŐVÉR.
        E szürke lesz a trónom,
Azonnal ráülök. Jelszóm: Remény!
A kertbe hadd vezesse Butler ezt.        (Szolga el.)

LADY.
De hallgass meg hát, férjem.

HŐVÉR.
Mit mondasz, édesem?

LADY.
Mi visz téged innen el?

HŐVÉR.
No hát, a lovam, kedveském, a lovam.

LADY.
Ej! te hamis majom!
Biz a menyétnek sincs oly sok baja,
Mint mennyi tégedet zavar. Valóban
Mit forralsz, Henri? Tudnom kell; igen.
Félek, testvérem, Mortimer, jogát
Érvényesítni indul s tégedet
Kivánt segédül; ámde hogyha mégysz –

HŐVÉR.
Gyalog s oly messze, elfáraszt. Szerelmem!

LADY.
Jer, jer, te kis szajkó; felelj nekem
Őszinteséggel, a mit kérdezek.
Mert, Henrik, a kis ujjad’ kitöröm,
Ha meg nem vallasz mindent igazán.

HŐVÉR.
El, el!
Te hízelgő! Szerelmem? Nem szeretlek,
Ügyem sincs rád, Katám! Nincs most idő,
Bábozni és ajakkal pörleni;
Most véres orrok és zúzott fejek
Jönnek divatba. Ide a lovam’!
Mit mondsz, Katinkám, mit tegyek veled?

LADY.
Hát nem szeretsz? valóban nem szeretsz?
No jó; legyen: ha nem szeretsz, magam se
Szerethetem többé magam’. – Szeretsz?
No mondd csak, tréfából beszélsz-e vagy nem?

HŐVÉR.
Akarod látni, mint lovaglok?
Majd a nyeregben ülve esküszöm,
Hogy végtelen szeretlek; ámde most
Kérlek, Katinkám, szűnj meg kérdeni,
Hová megyek s mit tenni szándokom.
Megyek, hová kell, s egy szó annyi, mint száz,
Elhagylak még ez estve, kedvesem.
Eszes nő vagy, tudom, de nem eszesb,
Mint Percy Henri hölgye! és szilárd vagy,
De mégis nő, titoktartásra tán
Egy hölgy se termettebb: mivel hiszem,
Hogy a mit nem tudsz, föl sem is feded.
S eddig bízom benned, kedves Katám.

LADY.
Hogyan! eddig?

HŐVÉR.
Egy ízzel sem tovább. De halld, Katinkám,
Eljösz te is, hová most én megyek;
Elégled-é ezt?

LADY.
        Kénytelen vagyok.        (El mind.)

IV. SZÍN.

Eastcheap. Szoba a Vadkanfő kocsmában.

Henrik Herczeg és Poins jönnek.

HENRIK HERCZEG.
Ede, jőj ki, kérlek, abból a piszkos szobából, segíts egy kicsit kaczagnom.

POINS.
Hol jártál, Riki?

HENRIK HERCZEG.
Három-négy tökfilkóval, három-négy tuczat kanna között. A nyájaskodás legalsó hurját pengetém. Igen, fiú! czimbora lettem egy csapat pinczérrel; most már mindnyájokat keresztnevökön szólíthatom, így: Tamás, Friczi, Feri. Üdvösségökre esküszik, hogy ámbár csak walesi herczeg vagyok, mégis királya vagyok a nyájasságnak, s egyenest kimondják, hogy nem vagyok oly pöffeszkedő fajankó, mint Falstaff, hanem korinthusi vidor ficzkó, derék gyerek vagyok. Igazán így neveznek, s ha Angolország királya leszek, parancsomra áll Eastcheapben minden derék legény. A részegséget berúgásnak hívják, s ha ivás közben lélekzetet veszesz, rád kiáltanak: Le vele gyorsan! ne czifrázd! Szóval egy negyed óra alatt annyira vittem, hogy most már egész életemben minden üstfoldozóval saját nyelvén ihatom. Mondhatom, Ede, sokat vesztettél, hogy e kalandon velem nem valál. Azonban, édes Edém, megédesbítni az Ede nevet, nesze ez a czukros apróság, melyet épen egy kis pinczér nyomott a markomba, ki soha életében sem beszél egyebet angolul, mint: „Nyolcz shilling, meg hat fillér!” és „Isten hozta!” megtoldva e rikoltással: „Mindjárt! mindjárt, uram! Egy pint édes bor a holdvilágszobába!” s a többi. Hanem, Ede, szórakozásul, míg Falstaff elérkezik, vonulj csak ez oldalszobába, hadd kérdem meg kis pinczéremtől, mi végre adta ő nekem azt a czukrot, s kiabáld neki szűntelen: „Feri!” hogy velem beszéde ne lehessen egyéb, mint: „Mindjárt!” Lépj csak oldalt, kisértsük meg, hogy’ megy.

POINS.
Feri!

HENRIK HERCZEG.
Pompás.

POINS.
Feri!        (Poins el.)
Feri jő.

FERI.
Mindjárt, uram, mindjárt. Ralph! nézz le csak a pomagránát-szobába!

HENRIK HERCZEG.
Jer csak, Feri.

FERI.
Mylord –

HENRIK HERCZEG.
Meddig kell még szolgálnod, Feri?

FERI.
Biz öt évig s addig, míg –

POINS.
(belülről).
Feri!

FERI.
Mindjárt, uram, mindjárt.

HENRIK HERCZEG.
Öt év! Biz az hosszú idő a czinkannát csörgetni. Azonban, Feri, mernél-e te oly bátor lenni, hogy szerződésed irányában a gyáva szerepét játszodd, nyakadba vedd a lábadat s búcsút végy a kapufélfától?

FERI.
Oh Istenem! esküszöm Angolország minden könyvére, hogy én érzenék szivemben –

POINS.
(belülről).
Feri!

FERI.
Mindjárt, uram, mindjárt!

HENRIK HERCZEG.
Hány éves vagy, Feri?

FERI.
Hadd lám! Szent Mihálynap táján leszek –

POINS.
(belülről).
Feri!

FERI.
Mindjárt uram, no! Kérem, várjon egy kicsit.

HENRIK HERCZEG.
Hallod, te Feri! az a czukor, melyet nekem adtál, egy garas ára volt, úgy-e?

FERI.
Oh Istenem! hiszen bár két garas ára lett volna.

HENRIK HERCZEG.
Ezer fontot adok azért neked; csak kérjed; megnyered, mihelyt akarod.

POINS.
(belülről).
Feri.

FERI.
Mindjárt, mindjárt!

HENRIK HERCZEG.
Mindjárt, Feri? Nem, Feri; hanem holnap, Feri, vagy csütörtökön, Feri, vagy akkor, Feri, midőn akarod. Azonban, Feri –

FERI.
Mylord?

HENRIK HERCZEG.
Nem rablanád-e ki ezt a bőrmellényt kristály gombjával, kopár fejével, agátgyűrűje-, fekete harisnyája-, selyem harisnyakötője-, édeskés nyelve-, spanyol zsebeivel, –

FERI.
Oh Istenem! hát kit gondol ön, uram!

HENRIK HERCZEG.
No hát csak szopogasd édes vörös borodat, mert látod, Feri, bepiszkolnád fehér vászon kabátod’. A barbárságban, hé, nem is lehet oly messzire vinni.

FERI.
Hogyan’ uram?

POINS.
(belülről).
Feri!

HENRIK HERCZEG.
Takarodjál, fattyú; nem hallod, hogy hívnak?
(Ketten is hívják; a Pinczér azt sem tudja zavarában, melyik oldalra menjen.)
Kocsmáros jő.

KOCSMÁROS.
Mit? hát te itt nyugodtan állasz s elhallgatod ezt a kiáltozást? Nézz a vendégek után. (Feri el.) Mylord, az öreg sir John, ötöd-hatod magával, ott kün áll: bebocsáthatom?

HENRIK HERCZEG.
Hadd álljon egy kissé, majd aztán nyiss ajtót. (Kocsmáros el.) Poins!
Poins bejő.

POINS.
Mindjárt, uram, mindjárt.

HENRIK HERCZEG.
Te, Falstaff s a többi gaznép ott kün vannak: vígan legyünk-e?

POINS.
Vígan, pajtás, mint a prücskök. De mily ügyesen játsztad a tréfát e pinczér-inassal! Mondd, mit tegyünk már most?

HENRIK HERCZEG.
Én minden bohóságra kész vagyok, a mi a jó öreg Ádám régi kora óta e mai éjféli 12 óra csecsemő koráig bohóságnak bizonyult. (Feri jő borral.) Hány óra, Feri?

FERI.
Mindjárt, mindjárt, uram!

HENRIK HERCZEG.
Hogy e kölyök kevesebb szót tud, mint egy papagály, s mégis asszony szülötte? Foglalkozása: lépcsőn fel, lépcsőn le; ékes szólása: egy kis számolás. Csakhogy én nem oly természetű vagyok, mint Percy, éjszak Hővére, ki reggelire hat-hét falka skótot gyilkol le, megmossa kezét s így szól nejének: „Pi há! mily tétlen élet! nekem munka kell!” ,Oh kedves Henrikem, felel az, hányat öltél meg a mai napon?’ „Itassátok meg bogár lovamat,” mond ő; s egy óra múlva feleli: „Mintegy tizennégyet. Potomság, potomság!” – Hídd be csak Falstaffot; majd én Percyt játszom; ez a vastag barom meg nejét, Mortimer asszonyságot. Rivó! így kiált föl az iszák. Hídd be a golyhót, hídd be azt a faggyútömeget.
Falstaff, Gadshill, Bardolph s Peto jönnek.

POINS.
Jó napot, Jankó! Hol kóboroltál?

FALSTAFF.
Pusztuljon el minden gyáva pimasz! vigye el az ördög! Úgy legyen, ámen! Adj egy pohár bort, kölyök. Inkább harisnyát kötök, aztán megfoltozom, aztán megtalpalom, semhogy ez életet tovább folytassam. Pusztuljon el minden gyáva pimasz. Adj egy pohár bort, gaz ficzkó. Nincs többé erény a földön!        (Iszik.)

HENRIK HERCZEG.
Láttál-e már Titánt, midőn egy tányér vajat csókdos? lágy szívű Titánt, ki fiának édes regéjén olvadoz? Ha igen, akkor tekintsd im e hús tömeget.

FALSTAFF.
Te gazember, hiszen e bor is meszes. Csupa gazság e hitvány embereknél minden, de a gyáva pimasz rosszabb a meszes bornál is: hitvány, gyáva pimasz! Menj utadon, öreg Jankó; halj meg, ha akarsz. Ha a bátorság, az igazi bátorság feledve nincs e föld szinén, akkor én egy sovány hering vagyok. Három bátor ember sincs Angliában felkötetlen. S egy azok között elhízott és öregszik. Isten segítsen rajtunk. Bár takács volnék, hogy zsoltárokat s más efféléket énekelgetnék. Pusztuljon el minden gyáva pimasz! megint azt mondom.

HENRIK HERCZEG.
Hogyhogy? te gyapjú zsák, mint morogsz?

FALSTAFF.
Királyfi! ha királyságodból egy szál fa karddal ki nem kergetlek s előtted nem hajtom minden alattvalódat, mint egy falka vad ludat, egy szál szőr se legyen többé arczomon. Te walesi herczeg!

HENRIK HERCZEG.
Mi a bajod, te gömbölyű kurafi?

FALSTAFF.
Hát nem vagy-e gyáva pimasz? felelj nekem erre, s Poins is.

POINS.
Teringettét! haspók, ha engem gyávának mondasz, leszúrlak.

FALSTAFF.
Téged gyávának mondani! Előbb lássalak elkárhozva, mint azt tenném. Hanem csakugyan ezer fontot adnék érte, ha úgy tudnék szaladni, mint te. Vállban elég egyenes vagy, s föl se veszed, ha valaki a hátadat látja: ezt nevezed te barátid hátvédjének? Ördög vigye el az ilyen hátvédet. Embert ide, a ki szemtől szembe áll velem! Egy pohár bort, hé! Gazember legyek, ha még ma egy kortyot is ittam.

HENRIK HERCZEG.
Ejnye, gazember, hiszen még alig törléd meg ajkadat az előbbi ivástól.

FALSTAFF.
Az már mindegy. Pusztuljon el minden gyáva pimasz! mindig csak azt mondom.        (Iszik.)

HENRIK HERCZEG.
De hát mi ez?

FALSTAFF.
Mi ez? Négyen vagyunk itt, kik ma ezer fontot raboltunk.

HENRIK HERCZEG.
Hol van hát, Jankó, hol?

FALSTAFF.
Hol van? Hát el van véve tőlünk. Százan rohantak négyecskénkre.

HENRIK HERCZEG.
Mit mondasz, ember! százan?

FALSTAFF.
Gazember legyek, ha közülök tizenkét darabbal két óráig nem dulakodtam egy fél kardnyi közelről. Csodásan menekültem meg. Nyolcz döfést kaptam a mellényemen, négyet a nadrágomon, pajzsom összevagdalva, kardom kicsorbítgatva, mint egy fűrész – Ecce signum! Sohsem álltam meg jobban helyemet, mióta férfi vagyok; de mind hijába. Pusztuljon el minden gyáva pimasz! Hadd beszéljenek ezek. Ha többet vagy kevesebbet mondanak, mint a mi igaz, mindnyájan gazemberek és sötétség fiai.

HENRIK HERCZEG.
No beszéljétek, mint történt?

GADSHILL.
Mi négyen megtámadtunk vagy tizenkettőt.

FALSTAFF.
Legalább is tizenhatot, mylord.

GADSHILL.
S megkötöztük.

PETO.
Nem, nem; megkötözve nem voltak.

FALSTAFF.
Ejnye, te semmire kellő, hisz mindegyikök meg volt kötözve; zsidó legyek, héber zsidó, ha nem volt.

GADSHILL.
A mint osztozkodtunk, hat-hét pihent legény ütött ránk.

FALSTAFF.
Aztán föloldozták a többieket s mindnyájan ránk rohantak.

HENRIK HERCZEG.
Mit? és ti mindnyájokkal megküzdöttetek?

FALSTAFF.
Mindnyájokkal. Nem tudom, mit nevezesz te mindnyájoknak; de ha magam nem küzdöttem közülök ötvennel; váljak egy csomó retekké. Ha ötvenkettő, ötvenhárom nem jutott a szegény öreg Jankóra, nem vagyok két lábu teremtmény.

POINS.
Hiszem Istenemet, hogy egyet sem öltél meg közülök!

FALSTAFF.
Hja! biz ez a hit elkésett: kettőt lesóztam közülök. Valamit mondok, Riki, köpj a szemembe, ha hazudok, s nevezz gebe lónak. Ismered régi vívási parádémat: így ugrottam elő, így forgattam kardomat. A viaszos-vászon kabátú négy gazember rám rohant –

HENRIK HERCZEG.
Már négy? Hisz előbb csak kettőt mondtál.

FALSTAFF.
Négy, Riki; négyet mondtam.

POINS.
Igen, igen, négyet mondott.

FALSTAFF.
Ez a négy szembe szállt velem s vakmerően rám csapott. Én se csináltam sok czeremóniát, hanem mind a hét kard hegyét pajzsommal fogtam föl, így –

HENRIK HERCZEG.
Hetet? Hiszen csak négyen voltak.

FALSTAFF.
Viaszos kabátban.

POINS.
Igen, négyen viaszos-vászon kabátban.

FALSTAFF.
Heten voltak, kardomra mondom, gazember legyek.

HENRIK HERCZEG.
Csak hagyd, kérlek; mindjárt több lesz az megint.

FALSTAFF.
Te is hallgatsz rám, Riki?

HENRIK HERCZEG.
Sőt figyelek is, Jankó.

FALSTAFF.
No de méltó is a megjegyzésre. A viaszvászonban levő kilencz, kikről szólottam –

HENRIK HERCZEG.
Kettővel már megint több.

FALSTAFF.
Övtartó kapcsaik eltörvén –

POINS.
Leesett a nadrágjok.

FALSTAFF.
Kezdettek eltágulni; de én rögtön kézzel-lábbal utánok, s egy gondolattal hétnek a kilencz közűl befizettem.

HENRIK HERCZEG.
Szörnyűség! Kilencz vászon kabátú ember lett a kettőből.

FALSTAFF.
De im itt hoz az ördög három istentelen gonoszt világos zöld kabátban a hátam mögé; rám rohannak: mert oly sötét volt, Riki, hogy kezedet sem láthattad volna.

HENRIK HERCZEG.
E hazugságok ép olyak, mint apjok, ki ezeket gyártotta: nagyok, mint egy hegy, nyilván valók, kézzel foghatók. Hát te korpa velejű torkondi, te buksi fejű bolond, te sehonnai pimasz, kövér golyhó –

FALSTAFF.
Megbolondultál? bolond vagy? Hát az igazság nem igazság?

HENRIK HERCZEG.
Hát mint tudhattad, hogy ama legények világos zöldben vannak, ha oly sötét volt, hogy kezedet sem láthattad? No add okát; mit szólsz ehhez?

POINS.
Okát, Jankó, okát.

FALSTAFF.
Mit? kényszerítve? Ha mindjárt a világ legrémítőbb kínpadjára vonnának, se mondanék nektek kényszerítve semmit. Add okát, kényszerítve! Hát ha oly olcsó volna az ok, mint az áfonya, kapna-e tőlem valaki okot kényszerítve? Én –

HENRIK HERCZEG.
Én nem akarok tovább e vétkekben bűnös lenni. E vérengező mamlasz, e nyoszolya terhe, e lóhát-törő, e hústorony –

FALSTAFF.
Eredj, te éhenkórász, te angolnabőr, te száraztott marhanyelv, ökörczímer, tökfilkó. – Oh csak elmondhatnám egy szuszra minden hasonmásod’! – Te szabó-rőf, te kardhüvely, te nyilveszsző-tok, te hitvány vívó-tőr!

HENRIK HERCZEG.
Jól van; végy lélekzetet, aztán kezdd el újra; s ha kimerülnél a rossz hasonlatokban, csak ennyit hallgass meg:

POINS.
Jankó, figyelj.

HENRIK HERCZEG.
Mi ketten láttuk, hogy ti négyen megtámadtatok négyet, megkötöztétek őket s elvettétek holmijöket. Most halld csak, mily egyszerű történet vág el téged. Mi ketten támadtunk négyetekre, s röviden szólva, zsákmányotokból kifosztottunk: itt van az ben a házban, meg is mutathatjuk. És te, Falstaff, oly gyorsan elhordtad kövér irhádat, úgy bőgtél, futottál és bőgtél, a mint bőgni bikaborjút sem hallottam. Mily semmirekellő valál kardodat így kicsorbítani, s azt mondani, hogy ez a vívásban történt így. Mi kifogást, ürügyet vagy búvóajtót találsz most menekülni e nyilvános, tagadhatlan gyalázattól?

POINS.
No, Jankó, halljuk csak, mily fogáshoz folyamodol?

FALSTAFF.
Istenemre mondom, oly jól ismertelek, mint a tulajdon édes apátok. De hát gondoljátok meg, urak: illett-e hozzám megölni a valószínű trónörököst? ráronthattam-e a valódi herczegre? Hiszen tudod, oly hős vagyok én, akár Hercules; de gondold meg csak az ösztönt: az oroszlán nem nyul a valódi herczeghez. Az ösztön igen fontos dolog. Én ösztönből voltam gyáva legény. Egész életemben annál többet tartok magamra és reád: magamra, mint hős oroszlánra, reád, mint valódi herczegre. Azonban fiúk, Istenemre! örvendek, hogy a pénz nálatok van. Kocsmárosné, zárd be az ajtót: ez éjjel virraszsz, holnap imádkozzál. Hősök, legények, fiúk, aranyszívek, a jó czimboraság minden nevei rátok. No hát vígan legyünk-e? játszunk-e komédiát ex tempore?

HENRIK HERCZEG.
Jó! s tárgya legyen a te futamodásod.

FALSTAFF.
Ah! ne többet erről, Riki, ha szeretsz.
Kocsmárosné jő.

KOCSMÁROSNÉ.
Oh Jézusom! Kegyelmes herczeg –

HENRIK HERCZEG.
Nos, kegyelmes kocsmárosné, mit akarsz?

KOCSMÁROSNÉ.
Hát, uram, egy udvari ember van ott kün, beszélni óhajt önnel, s azt mondja, atyjától jön.

HENRIK HERCZEG.
Adj neki annyit, hogy királyi emberré legyen s küldd vissza anyámhoz.

FALSTAFF.
Miféle szőrű ember az?

KOCSMÁROSNÉ.
Egy öreg ember.

FALSTAFF.
Mi dolga van ágyán kívül a gravitásnak éjfélkor? Adjak neki választ?

HENRIK HERCZEG.
Kérlek, Jankó.

FALSTAFF.
No hát haza küldöm.        (El.)

HENRIK HERCZEG.
No, urak, Istenemre! szépen viaskodtatok: te Peto, te Bardolph, ti is oroszlánok vagytok; megszaladtok ösztönből s nem nyultok a valódi herczeghez, nem! Pihá!

BARDOLPH.
Én, igaz, elfutottam, mivel a többiektől láttam.

HENRIK HERCZEG.
Valld meg most komolyan, mint csorbult ki annyira Falstaff kardja?

PETO.
Hát maga csorbította ki tőrével, s azt mondá, kiesküszi Angliából az igazságot, mégis elhiteti veletek, hogy viadalban történt. Bennünket is hasonlóra ösztönzött.

BARDOLPH.
Sőt arra, hogy orrunkat éles szalmaszállal addig csiklandjuk, míg nem vérzik, aztán ruháinkat fecskendjük be azzal, s esküdjünk rá, hogy becsületes emberek vére volt. Azt tettem, a mit hét év óta nem: elpirultam ez utálatos fortély hallásán.

HENRIK HERCZEG.
Oh te gaz lélek! Hiszen 18 évvel ezelőtt egy üveg bort loptál, rajta csíptek s azóta mindig ex tempore pirulsz. Tűz és kard álla melletted, mégis megszaladtál. Miféle ösztön indított arra?

BARDOLPH.
Nézd, mylord, látod eme tűneményeket? veszed észre ezen tűzpárázatokat?

HENRIK HERCZEG.
Igen.

BARDOLPH.
Vajjon mit jelentenek ezek?

HENRIK HERCZEG.
Forró májat s hült erszényt.

BARDOLPH.
Epét, mylord, ha jól veszszük.

HENRIK HERCZEG.
Nem, ha jól veszszük, kötelet.
Falstaff visszajő.
Itt jön sovány Jankó, itt jön a csont-bőr. Nos, édes dagadó párnám? Ugyan, Jankó, mennyi ideje már, hogy saját térdedet nem láttad?

FALSTAFF.
Saját térdemet? Mikor én olyforma korú valék, mint te, Riki, nem voltam vastagabb egy sas körömnél. Átbújhattam volna a polgármester pecsétnyomó gyűrűjén is. De Isten verje meg azt a sóhajtozást és búsongást, úgy felfújja az az embert, mint egy fúvó. – Veszett hírek szállonganak. Sir John Bracy volt itt atyádtól; reggel az udvarhoz kell visszatérned. Az az őrült ficzkó éjszakról, Percy, és az a walesi, a ki Amaimont elpántolta, Lucifernek szarvat rakott s az ördögöt hűbéresévé eskette egy vall-hellebárd keresztjén. – Mi a mennykőnek is hívják?

POINS.
O! Glendower.

FALSTAFF.
Owen, Owen! az az, és veje Mortimer, meg az öreg Northumberland, és a legbátrabb skót a skótok között, Douglas, ki lóháton vágtat fel a meredek halomra.

HENRIK HERCZEG.
A ki vágtatva lovagol s a közben lelövi pisztolyával a röpülő verebet.

FALSTAFF.
Eltaláltad.

HENRIK HERCZEG.
De ő nem ám a verebet.

FALSTAFF.
Hanem a gazembernek helyén van ám a szíve, nem könnyen szalad meg.

HENRIK HERCZEG.
Te vagy a gazember, hogy futásaért magasztalod.

FALSTAFF.
Hisz lóháton, te kakuk! de gyalog biz egy talpalatnyit se tágít.

HENRIK HERCZEG.
De igen, Jankó, ösztönből.

FALSTAFF.
Ösztönből, azt megengedem. Elég, hogy ő is ott van, meg bizonyos Mordake és ezer kék sipkás. Worcester is kereket oldott. Atyád szakála megőszült e hírektől. Oly olcsón vehetsz most földet, mint akár büzhödt halat.

HENRIK HERCZEG.
Ép úgy tehát, mint majd ha a forró június eljő s e polgári csatépaté tart, százával vehetünk szüzességet, mint akár patkószeget.

FALSTAFF.
Ucscsegéljen! igazad van fiú! Lehet, hogy ez úton jó vásárt fogunk csinálni. De mondd csak, Riki, nem félsz-e borzasztón? Kétségtelen trónörökös létedre akadhatott volna-e e világon három gonoszabb ellenséged, mint az az ős ellenség Douglas, az a manó Percy, az az ördöngös Glendower? Nem félsz-e borzasztóan? Nem hül-e meg benned a vér?

HENRIK HERCZEG.
Legkevésbbé sem, mondhatom: valamit elsajátítok ösztönödből.

FALSTAFF.
No, holnap reggel borzasztóan le fognak rakni, ha atyád elé kerülsz. Ha engem szeretsz, előre készülj el a felelettel.

HENRIK HERCZEG.
Képzeld csak, mintha atyám volnál, s kérdezősködjél kalandjaimról.

FALSTAFF.
Tegyem? Jó. E karos szék itt trónom, e tőr királyi pálczám s e párna koronám.

HENRIK HERCZEG.
Trónodat csak zsámolyszéknek tekintik, arany királyi pálczádat ólomtőrnek s drága értékes koronádat szegény kopasz koponyának.

FALSTAFF.
No ha belőled a gyöngédség minden szikrája ki nem aludt, most meg fogsz indulni. Adjatok egy pohár bort, hadd veresedjék ki a szemem, gondolják, mintha sírtam volna, mert megindultan akarok beszélni s föllépni a Cambyses király modorában.

HENRIK HERCZEG.
Ime, bókolatom.

FALSTAFF.
S ime beszédem: Nemes urak, álljatok félre.

KOCSMÁROSNÉ.
Pompás tréfa, bizony Isten.

FALSTAFF.
Ne sírj, királynő, könyed hasztalan foly.

KOCSMÁROSNÉ.
Krisztusom! hogy’ tudja magát tartani!

FALSTAFF.
Urak, vigyétek el a bús királynőt, Mert szem-zsilipje könytől megreked.

KOCSMÁROSNÉ.
Beh pompás! Oly jól viszi, mint akármely komédiás, kit valaha láttam.

FALSTAFF.
Csitt, jó sörkanna! Csitt, jó butella! Henrik, nem csak azt nem foghatom meg, hol fecsérled az időt, de azt sem, kiknek társaságában. Mert jóllehet a szegfű annál gyorsabban nő, minél inkább tiporjuk, de az ifjúság annál hamarabb elkopik, minél inkább pazaroljuk. Hogy az én fiam vagy, részint anyád mondja, részint magam is úgy vélem; de különösen kezeskedik arról szemeid gaz tekintete s alsó ajakad bárgyú fityegése. Ha tehát az én fiam vagy – s ez a dolog mutatója, hogy fiam levén, miért mutogatnak rád ujjal az emberek? Hát az ég dicső napja csak naplopó és áfonyapusztító lesz-e már? Kérdés, a mire nincs felelet. Hát Anglia gyereke tolvajjá, zsebmetszővé válik-e? Kérdés, a mire felelni kellene. Van egy tárgy, Henrik, melyről gyakran hallottál, s az nálunk szurok név alatt ismeretes; ez a szurok, mint régi írók állítják, bepiszkol: épen így a te czimboraságod is. Mert én most, Henrik, nem ittasan, hanem könyezve, nem örömmel, hanem fájdalommal, nem csak szóval, hanem keserűséggel beszélek így hozzád. S mégis van egy erényes férfiú, kit társaságodban olykor észrevettem; de nem tudom, hogy hívják.

HENRIK HERCZEG.
Miféle ember, ha úgy méltóztatnék felséged?

FALSTAFF.
Egy valóban tekintélyes, testes férfiú, kedves tekintetű, megnyerő kinézésű és fölötte nyájas viseletű; gondolom, úgy ötven, vagy legfölebb hatvan felé járhat, s most emlékszem már a nevére: Falstaff. Ha ezen ember is hajlammal birna a kicsapongásra, igen csalódnám. Mert, Henrik, én erényt látok az ő tekintetében. Ha a fát megismerhetni gyümölcséről, vagy a gyümölcsöt fájáról, akkor a leghatározottabban állítom, hogy e Falstaffban erény lakozik. Ővele tarts, a többit űzd el. S most mondd meg, te semmire kellő gézengúz, hol csavarogtad el e hónapot?

HENRIK HERCZEG.
Úgy beszélsz, mint király? Most jőj helyembe, hadd játszam én az atyámat.

FALSTAFF.
Leteszesz? Ha fél ennyi komolyság s méltóság lesz szavaid- és modorodban, lábamnál fogva akaszsz fel, mint egy kis tengeri nyulat, vagy süldőt a vadkereskedő.

HENRIK HERCZEG.
No, itt ülök.

FALSTAFF.
Én meg itt állok; urak, itéljenek.

HENRIK HERCZEG.
Nos, Henrik, honnan jösz?

FALSTAFF.
Eastcheapből, felséges uram.

HENRIK HERCZEG.
Súlyos vádakat hallék ellened.

FALSTAFF.
Teringettét! mylord, mind hamisak azok. Helyt állok én neked az ifjú herczegért, fogadom.

HENRIK HERCZEG.
Fenyegetőzöl, hálátlan gyerek? Szemem elé ne kerülj többé. Erőszakkal vonnak le a jó útról. Ördög üldöz téged egy vén kövér ember alakjában; egy hordónyi ember a te czimborád. Miért társalkodol te ezen elázott tuskóval, a baromiság e sütőteknőjével, a vízkór e pöfetegével, e kitömött paczal zsákkal, e roppant boros hordóval, e puddinggal töltött pünkösdi sült ökörrel, e tisztes bűnnel, e szürke gonoszsággal, e vén kerítővel, ez elvetemült hiúsággal? Mi egyébre való ő, mint bort ízlelni és meginni? mi másban tiszta és ügyes, mint a kappan-darabolásban és evésben? mi egyébben jártas, mint a ravaszságban? mi egyébben gaz, mint minden dologban? s mi egyébben érdemes, mint épen semmiben?

FALSTAFF.
Szeretném, ha világosabban szólna felséged. Kit gondol felséged?

HENRIK HERCZEG.
Az ifjúság gyalázatos, semmire kellő csábítóját, Falstaffot, azt a fehér szakálú sátánt.

FALSTAFF.
Felséges uram, én ismerem e férfiút.

HENRIK HERCZEG.
Tudom, hogy ismered.

FALSTAFF.
De ha azt mondanám, hogy több rosszat tudok benne, mint önmagamban, többet mondanék, mint mennyit tudok. Hogy öreg, elég fájdalom! fehér fürtei bizonyítják; de hogy, tisztességgel mondva, kerítő volna, kereken tagadom. Ha a jó édes bor hiba, Isten bocsássa meg azt a bűnösöknek; ha öregnek és vidámnak lenni bűn, akkor sok vén kocsmáros elkárhozik, a kiket ismerek; ha a kövérség gyűlöletes, akkor a Pharaó sovány tehenei szeretni valók. Nem, drága jó atyám! űzd el Petot, űzd el Bardolphot, űzd el Poinst; de az édes Falstaff Jankót, a kedves Falstaff Jankót, az őszinte Falstaff Jankót, a vitéz Falstaff Jankót – ki annál vitézebb, hogy öreg Falstaff Jankó – őt ne űzd el Henriked társaságából, ne űzd el őt Henriked társaságából: a vastag Jankót elűzni annyi, mint egész világot elűzni.

HENRIK HERCZEG.
De megteszem, azt akarom.        (Kopogtatnak.)
        (Kocsmárosné, Feri s Bardolph el.)
Bardolph sietve visszajő.

BARDOLPH.
Oh mylord, mylord! a sheriff nagy őrcsapattal áll az ajtó előtt.

FALSTAFF.
Takarodjál, kölyök! Játszszuk végig a játékot: nekem még sok mondani valóm van e Falstaff védelmére.
Kocsmárosné visszajő.

KOCSMÁROSNÉ.
Oh Jézusom! mylord, mylord!

HENRIK HERCZEG.
Hahó! hahó! pemetén lovagol a boszorkány! Mi a baj?

KOCSMÁROSNÉ.
A sheriff és az egész őrség az ajtó előtt áll: kutatni akarnak! Bebocsáthatom?

FALSTAFF.
Hallod, Riki, sohse mondd az igazi aranyat rossz pénznek: te tökéletes bolond vagy annak látszata nélkül.

HENRIK HERCZEG.
Te meg természetes gyáva vagy, ösztön nélkül.

FALSTAFF.
Tagadom az elsőt. Ha eltagadsz engem a sheriff előtt, jó; ha nem, bocsásd be őket. Ha ép oly jól föl nem fogok illeni egy szekérre, mint bárki más, ördög vigye a neveltetésemet. Remélem, engem is ép oly könnyen megfojthatnak egy kötéllel, mint akárkit.

HENRIK HERCZEG.
Eredj, rejtőzzél a falszőnyegek mögé. Ti meg menjetek föl. S most, uraim, becsületes arcz! jó lelkiismeret!

FALSTAFF.
Mind a kettővel birtam; de lejárt az ideje: tehát csak elrejtőzöm.        (Mind el, a Herczeg-en s Peto-n kívül.)

HENRIK HERCZEG.
Hívjátok be a sheriffet.
Sheriff s egy Fuvaros jönnek.
No hát, sheriff úr, mit akar velem?

SHERIFF.
Először is bocsánat. Lárma, zaj
Kisért e házba néhány férfiút.

HENRIK HERCZEG.
Miféle férfiak?

SHERIFF.
Egy köztök ismerős, kegyelmes úr.
Vastag, kövér ember.

FUVAROS.
        Kövér, mint a vaj.

HENRIK HERCZEG.
Nincs itt ez ember, bízvást mondhatom,
Ügyemben épen most küldém tovább.
De azt, sheriff, szavamra állitom,
Hogy holnap délre hozzád küldöm őt
Számolni néked, avagy bárkinek,
Ki bármi vádat hoz fel ellene;
S most arra kérlek, hagyd el e lakot.

SHERIFF.
Rögtön, mylord; de e rablásba’ két úr
Három száz márkáját vesztette el.

HENRIK HERCZEG.
Lehet; s ha őket ez rabolta ki,
Ez fog felelni érte: most eredj.

SHERIFF.
Jó éjt, kegyelmes úr.

HENRIK HERCZEG.
Úgy gondolom, jó reggel van: nem-e?

SHERIFF.
Úgy van, mylord: két óra, azt hiszem.        (Sheriff s Fuvaros el.)

HENRIK HERCZEG.
Ez a kövér barom oly ismeretes, mint a
Pál temploma. Eredj, hívd elő.

PETO.
Falstaff! – Mélyen alszik a szőnyeg alatt s horkol mint egy ló.

HENRIK HERCZEG.
A! mily nehezen szedi a lélekzetet. Kutasd ki csak a zsebeit. (Peto kutatja.) Mit találtál?

PETO.
Holmi papirokat, mylord.

HENRIK HERCZEG.
Hadd hallom, mik azok: olvasd.

PETO.

Item egy kappan	2 sh.	2 fillér.
Item mártáslé	– "	4 "
Item két pint bor	5 "	8 "
Item szardella és bor ozsona után	2 "	6 "
Item kenyér	– "	½ "

HENRIK HERCZEG.
Szörnyűség! fél fillér árú kenyér e roppant mennyiségű borhoz. Szedd ki, a mi még bent van, majd elolvassuk alkalmasb időben. Hadd aludjék itt reggelig. Reggel az udvarhoz indulok: mindnyájan harczba megyünk, s te tisztes állomást fogsz nyerni. E kövér semmiházinak a gyalogságnál szerzek alkalmazást; tudom, belehal az első ezer lépésbe. Azt a pénzt kamatostúl vissza kell fizetni. Holnap korán jőj hozzám. S most jó reggelt, Peto.

PETO.
Jó reggelt, kegyelmes herczegem!        (El mind.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Bangor. Szoba a főpap lakában.

Hővér, Worcester, Mortimer s Glendower jönnek.

MORTIMER.
Biztos szövetség, szép igéretek,
S legjobb reménynyel telve kezdeményünk.

HŐVÉR.
Lord Mortimer s nagybátyám Glendower,
Nem ültök-é le?
S Worcester bátya. Ej! ördögbe is!
Feledtem a térképet.

GLENDOWER.
        Oh! nem; itt van.
Ülj le, Percy; ülj le, Hővér öcsém;
Mert a midőn Lancaster e neven
Beszél felőled,
Elsápad arczában s fel-feltörő
Sohajjal égbe kíván tégedet.

HŐVÉR.
Téged meg a pokolba, a midőn
Owen Glendower felől beszélni hall.

GLENDOWER.
Nem is kárhoztatom: midőn születtem,
Lángzó jelek és tűzalakzatok
Borították el a menny homlokát,
S világra jöttömön megreszketett
A föld erős alapja s oszlopa,
Mint egy banya.

HŐVÉR.
Biz úgy tett volna az azon időszakban, ha anyád macskája kölykezett volna is meg, s világra nem te jösz.

GLENDOWER.
Mondom, hogy akkor a föld reszketett.

HŐVÉR.
A föld nem úgy gondolkozott, miként én,
Ha azt hiszed, hogy tőled reszketett.

GLENDOWER.
Rengett a föld, az égbolt tűzben állt.

HŐVÉR.
Oh! hát azért ingott, mert tűzbe’ látta
Az égboltot, de nem, mert te születtél.
A megbomolt természet néha szörnyű
Rohamban tör ki s a megterhesűlt
Földet gyakorta kínozzák szelek,
Szilaj vihar levén méhébe zárva,
A mely kitörni vágyik onnan és
Megrázogatja föld-anyót, hogy a
Tornyok s mohos tetők leomlanak.
Föld nagyanyánk így szenvedett, midőn
Te a világra jöttél, s reszketett
Kínjában.

GLENDOWER.
Én kevésnek tűröm el
Az ily ellenkezést. Hadd mondjam ismét,
Hogy születésemen tüzes jegyek
Borították el a menny homlokát.
Bérczről a zerge elriadt s a nyáj
Szörnyen zajongott a rémült mezőn.
E jegy mind rendkívülinek jelölt,
S egész éltem folyása is mutatja,
Hogy nem vagyok hétköznap embere:
Mert hol van élő lény, az angol, a
Skót s walesi parton, mit tenger körit,
Ki engem, gyermeket, tanítgatott?
Vagy nő szülötte hol találkozik,
Ki engem a bűvészetben utól ér
S a mély buvárlatokban meghalad?

HŐVÉR.
Ki sem beszél jobban vallul, hiszem …
Ebédelhetném.

MORTIMER.
Hagyd abba, Percy; őrültté teszed.

GLENDOWER.
A szörnyű mélyből rémeket hivok.

HŐVÉR.
Hisz azt én is tudok s mindenki tud;
De jönnek-é vajjon, midőn hivod?

GLENDOWER.
Sőt megtanítlak parancsolni az ördögnek.

HŐVÉR.
S én megtanítlak elkergetni, bátya,
Az ördögöt csupán igaz beszéddel:
Szólj igazat s az ördög elriad,
Ha van hatalmad hívni, hozd ide,
S én esküszöm, hatalmamban van őt
Elűzni. Oh míg élsz, mindúntalan
Szólj igazat s az ördög elriad.

MORTIMER.
Jer, jer!
Hagyd abba már e hasztalan beszédet.

GLENDOWER.
Háromszor mérkőzött Bolingbroke Henrik
Hatalmammal; de a Wye szélitől
S fövény medrű Severnnek partitól
Háromszor útasítottam haza
Mezitláb és kitéve a viharnak.

HŐVÉR.
Mezitláb és hozzá viharban is?
Hogy a manóban nem kapott hideg lázt?

GLENDOWER.
Itt a térkép. Eloszszuk-é jogunkat,
Kötött alkunk szerint, három felé?

MORTIMER.
A fődekán azt már elszeldelé
Három egyenlő részre: Angliát
Trent- és Severntől dél s kelet felé
Nekem jelölte: és nyugatra, Walest,
Túl a Severn partján, a dús vidéket,
Owen Glendowernek; neked meg, öcsém,
Trenttől éjszakra, a mi még maradt.
Hármas kötésünk meg van írva már,
S ha megpecsételők együttesen,
Mi még ez éjjel megtörténhetik,
Holnap korán, öcsém Percy, te és én,
S a jó Worcester együtt utazunk,
Atyád- s a skót hadakkal egyesülni
Határzatunk szerint Shrewsburyban.
Atyám Glendower még el nem készüle,
Pár hét alatt nincs is szükség reá.
Addig körötted összegyűjtheted
Barátid-, védenczid’ s szomszédidat.

GLENDOWER.
Hozzátok én előbb megérkezem
S vezérletemben jönnek nőitek.
Tőlök bucsúzatlan kell szöknötök most,
Mert könytenger áradna el, midőn
A hölgyektől meg kell majd válnotok.

HŐVÉR.
Úgy tetszik, részem itt Burton felé
Nem egy nagyságú lesz a többivel.
Im e folyó itt bészögellik és
A földem legjavából egy derék
Fél holdat, egy igen nagy tért kivág.
Elgátolom folyását e helyen,
Hogy itt a tiszta és ezüst habú Trent
Szép új mederben hadd fusson tovább,
S ne vágjon olyan mély görbűletet,
Mely tőlem ily dús földet elrabol.

GLENDOWER.
Ne vágjon? ámde kell! s imé tesz is.

MORTIMER.
Igen;
De nézd, futása változik s felém
Szintúgy bemélyed a más oldalon,
Elmetszve a túlpartot annyira,
A mennyit tőled elrabolt amott.

WORCESTER.
De nem nehéz azt elvezetni itt
S bővítni a határt éjszak felé:
Így gyorsan s egyenest fut.

HŐVÉR.
Úgy is teszek; hisz az nem lesz nehéz.

GLENDOWER.
De én meg nem változtatom.

HŐVÉR.
        Nem-e?

GLENDOWER.
Nem, és te sem fogod.

HŐVÉR.
        Ki mondja azt?

GLENDOWER.
No, én.

HŐVÉR.
        Úgy hát ne értesd meg velem,
Mondd vallul.

GLENDOWER.
Én angolul csak úgy tudok, miként te.
Az angol udvarnál növelkedém,
Hol hárfa mellett ifjú éveimben
Zengtem nem egy angol szerelmi dalt
S a nyelvnek így díszlő segélyt adék.
Tebenned ily erény soh’sem lakott.

HŐVÉR.
Örülök én annak szívem szerint,
Mert macska lennék inkább, mely nyaúkol,
Mint egy ama vers-gajdolók közűl.
Réz gyertyatartó srófja hogy csikorg,
Vagy tengelyén sír a száraz kerék,
Mind szivesebben hallgatom, mivel’
Az nem vásolja úgy el a fogam’,
Mint e negélyezett rím-pengetés.
Ép’ mint midőn a rázós ló üget.

GLENDOWER.
Jó, hát vezesd el a Trentet.

HŐVÉR.
Mindegy nekem. Egy jó barátnak,
Két-három annyi tért átengedek;
De alku mellett – jól jegyezd meg azt –
Kötekszem egy tized hajszál fölött.
Kész a kötés? Indulhatunk tehát?

GLENDOWER.
Szép holdvilág van, éjjel menjetek.
Én majd az írnokot siettetem
S a nőkkel közlöm utazástokat.
Félek, leányom megcsábul miatta,
Mert Mortimerjén oly felette csügg.        (El.)

MORTIMER.
Ej, Percy, mért ingerled így atyámat?

HŐVÉR.
Hát hogy ne? Hisz mindúntalan gyötör,
Ha összehord hangyát, vakondokot,
Az álmodó Merlint és jóslatát,
Sárkányt s halat, melynek párája nincs,
Tar hollót, szárnyatépett griffmadárt,
Ugró cziczát, alvó arszlánokat,
És összevissza annyi kotyvalékot,
Hogy a fejem zúg. Tegnap este is,
Csaknem kilenczig azzal tarta, hogy
Az ördögök nevét számlálgatá,
A kik szolgái. Hm! – mondám – derék, tovább!
S egy szót se szóltam rá. – Unalmas ő,
Mint lomha ló, vagy zsémbes, csacska nő.
Egy füstölő hajléknál is roszabb.
Sajt s hagyma mellett inkább tengenék
Egy szélmalomban, mint ízes falattal
Töltözzem és beszélni halljam őt
A nagy világ bármely dísztermiben.

MORTIMER.
Hidd el, bizony derék egy ember ő;
Rendkívül olvasott és járatos
A bűvészetben; hős, miként oroszlán;
Csodásan nyájas, és oly bőkezű,
Mint India bányái. Mondjam-e,
Hogy lényedet nagyon becsűli és
Erőszakot tesz öntermészetén,
Ha néki ellenmondasz? Úgy van; úgy!
Jót állok érte, nincs ember, ki véle
Veszély vagy összekoczczanás ne’kül
Akként kötődhetnék, miként te most.
De kérlek is, ne tedd gyakorta ezt.

WORCESTER.
Úgy van, mylord, fölötte aggatózol,
S mióta itt vagy, oly sokat tevél,
Hogy őt türelméből végkép kivedd.
És helyre is kell ütnöd e hibát.
Bár néha a merészség és a vér
Nagyságot árul el, s ez legbecsesb dísz,
Mit az neked nyújthat; de néha meg
Nem más az, mint csupán vad nyerseség,
Mérséklet- és szelidségben hiány,
Fenhéjazás, dacz, gőg és megvetés,
Melyek közül csak egy tapadjon is
Nemes lovaghoz, elriasztja a
Jó szíveket mellőle, foltot ejt
Nemes tulajdonán minden felé
S megfosztja azt ajánló színitől.

HŐVÉR.
No, szót fogadok. Jöszte, finom erkölcs!
Itt jönnek hölgyeink; vegyünk bucsút;
Glendower a Nőkkel visszajő.

MORTIMER.
Halálosan boszant ez engemet, hogy
Nőm angolul nem ért, vallul meg én nem.

GLENDOWER.
Sír a leányom; itthon nem marad;
Ő is vitéz lesz, – ő is harczba jön.

MORTIMER.
Mondd azt neki, hogy ő meg Percy húgom
Követni fognak bennünket veled.
(Glendower, leányával vallul beszél, s ez szintúgy válaszol neki.)

GLENDOWER.
Kétségbesik; szeles, makacs, bohó,
A rábeszélés mit sem ér neki.        (A nő Mortimer-rel vallul beszél.)

MORTIMER.
Értem szemed’; a szép vall csöppeket,
Mik e síró egekből hullanak le,
Jól ismerem, s ha nem szégyenleném,
Ily nyelven adnám én is válaszom’.        (A Nő ismét beszél.)
Értem csókod’; te érted az enyímet:
S ez aztán érzelmes vitatkozás.
Nem, nem fogok nyugodni, kedvesem,
Míg nyelvedet meg nem tanulgatom,
Mert ajkadon a vall beszéd oly édes,
Miként magas röptű dal hangjai,
Mit lantja mellett szép királyi hölgy
A nyári lomb közt bájosan dalol.

GLENDOWER.
Eszét veszíti, ha így érzelegsz.        (A Nő ismét beszél.)

MORTIMER.
Oh! ebben én tanúlatlan vagyok.

GLENDOWER.
Heverj el a könnyű gyékényen, úgymond,
S gyöngéden hajtsd ölébe a fejed’,
Majd eldalolja legkedvesb dalod’
S pilláidon az álom istenét
Megkoronázza, elbüvölve véred’
Édes aléltsággal, s oly helyzetet
Idézve éberlét s álom között,
Minő az éj s nappal között vagyon,
Korábban, mint az égi díszfogat
Keleten aranyfutását kezdené.

MORTIMER.
Örömmel ülök s hallgatom dalát;
Addig kötésünk elkészül, hiszem.

GLENDOWER.
Tedd azt.
Ama zenészek, kik itt játszanak,
Még fönt a légben lengnek messze, messze;
De rögtön itt lesznek; csak ülj le, várj.

HŐVÉR.
Jöszte, Katinkám; igen jól értesz te az elheveréshez; jer hamar, hamar; hadd hajtom öledbe a fejem’.

LADY PERCY.
Eredj, te bohókás.        (Zene hangzik.)

HŐVÉR.
No lám, vallul tud még az ördög is.
Nincs mit csodálni hát, hogy oly szeszélyes,
S lelkemre mondom, pompás egy zenész.

LADY PERCY.
Akkor neked csupa zenészinek kellene lenned: mert téged mindig a szeszély kormányoz. Légy csendesen, te gonosz, s hallgasd a lady vall énekét.

HŐVÉR.
Inkább hallgatnám Lady kutyám irlandi vonitását.

LADY PERCY.
Kitekerjem a nyakad’?

HŐVÉR.
Ne.

LADY PERCY.
Légy hát csendesen.

HŐVÉR.
Soha; az nők hibája.

LADY PERCY.
Úgy hát vigyen a manó.

HŐVÉR.
A vall nő ágya felé.

LADY PERCY.
Mi az?

HŐVÉR.
Csitt! Dalol.
Lady Mortimer vall éneket kezd.

HŐVÉR.
No, Katinka, dalolj egyet te is.

LADY PERCY.
Nem én, hitemre mondom.

HŐVÉR.
Nem te, hitedre mondod! Úgy esküdözöl, szivem, mint egy czukrász neje. Nem te, hitedre mondod! és: Oly igaz, mint élek! és: Isten úgy irgalmazzon! és: Oly világos, mint a nap!
S esküd biztosítéka oly selyemlágy,
Mintha Finsburynál nem jártál vón’ odább.
Esküdjél Katám, mint ily nőhöz illik,
Ajkadra méltó esküt s hagyjad e
Hitedre mondást s paprikás bizonylást
Piperés hölgyeknek, mázos úrfiaknak.
No dalolj.

LADY PERCY.
Nem akarok dalolni.

HŐVÉR.
Ez a legrövidebb út, szabóvá vagy pintytanítóvá lennem. – Ha a szerződés kész, pár óra mulva indulok; jőj utánam, midőn akarod.        (El.)

GLENDOWER.
Jőj, Mortimer; te ép oly lassu vagy,
Mint Percy lobbanó és útra kész.
Ha kész az iratunk, pecsét reá!
Aztán azonnal lóra!

MORTIMER.
        Szivesen.        (El mind.)

II. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Henrik király, a walesi Herczeg, s Lordok jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Urak, bocsánat! Némi szónk leend
A walesi herczeggel; de itt közel
Maradjatok, mert hivatunk azonnal.        (Lordok el.)
Isten határozá-e, nem tudom,
Tán néki nem tetsző lépésimért,
Hogy im számomra titkos végzete
Ostort, csapást önvéremből teremt;
De életed folyása kényszerít
Hinnem, hogy épen tégedet jelölt
Az ég tüzes boszúja s vesszeje
Gyanánt, hibáim büntetéseül.
Mondd, oly csapongó, aljas vágyak és
Oly hasztalan, oly vásott póri tettek,
Oly dőre kedvtelés, oly durva kör,
Mint a minőben szűntelen mozogsz,
Nemes véreddel mint férhetnek egybe
S mint birhatják fejdelmi szívedet?

HENRIK HERCZEG.
Ohajtanék, felség, minden hibától
Olyannyira mentté válhatni, mint
Kétségtelen, hogy tisztává mosom
Számos reám rótt vád alól magam’:
Csak annyi elnézést engedj, ha majd
Czáfolva lesznek a mesék, miket
Gyakran susognak a nagyok fülébe
Nyájas hízelgők, aljas hírkovácsok,
Hogy holmiért, a mikre ifjúságom
Hibásan és csapongva tévedett,
Alázatom nyerjen bocsánatot.

HENRIK KIRÁLY.
Isten bocsásson meg neked! – Csodálom,
Hogy hajlamidnak röpte úgy elüt,
El minden ősöd szárnyalásitól.
Helyed’ rútúl elvesztéd a tanácsban,
Utánad az öcséd foglalta el,
S az udvar és családom herczegi
Csaknem mint idegent tekintenek;
Korod reménye és kinézete
Romban hever; mindenki jósszerűn
Előre sejti már bukásodat. –
Ha ily sűrűn, ha ilyen pórilag
S alant köröknek is ily könnyen, olcsón
Forogtam volna én a nép előtt,
A vélemény, mely trónra fölsegített,
A régi birtokoshoz hű marad
S engem sötét száműzetésbe’ hágy,
Mint a ki mit sem ér, vagy mit sem ígér.
De ritkán látva, nem csak észrevettek,
Hanem csodáltak, mint egy üstököst.
A gyermekeknek mondák: Im ez ő!
Mások pedig: Ki és mi e Bolingbroke?
Leloptam így az ég minden kegyét,
S magamra ölték oly alázatot,
Hogy mindenik szív hódolatra gyult
S üdvözlet- és örömre minden ajk,
Még a király jelenlétében is.
Ekként személyem új és friss maradt,
És feltünésem mint oltári öltöny,
Melyet ki lát, megbámul: így fölléptem,
Mit én csak olykor, ámde fényesen
Mutattam, ünnep volt: a ritkaság
Azt mindig ünnepélyessé tevé.
Föl- és lejárt a szökdelő király,
Hitvány bohóczok, forgács nép között,
Hamar kigyulva s oly hamar kiégve.
Eljátszta a tekintélyt, udvarát
Tréfás bolondokkal töltötte meg
S gúnyjokkal szennyezé be nagy nevét;
Tekintélyét, e névnek ellenére,
Suhanczoknak röhögni engedé;
Minden kölyök kötődhetett vele,
Az utczanépek czimborája és
A népszerűség hűbérencze lett,
S mivel naponkint nyelték a szemek;
Jóllakva mézzel, elkezdték megúnni
Az édességet, melyből egy kevés is
Több mint kevés, s igen sok a mi sok.
Így, hogyha alkalom volt látni őt,
Mint a kakukkot júniusba’, csak
Hallák, de nem tekinték; oly szemekkel
Nézték, melyek bárgyúk a megszokástól
S mi rendkívüli bájt se érzenek,
Minőt a napszerű felség mutat, ha
Ritkán ragyog fel bámuló szemünknek.
Csak szundikáltak, és szemhéjokat
Alábocsáták, úgy tekintve, mint
Borongó ember társfelére néz,
Kinek jelenlétét megúnta már.
S te, Henrik, épen ilyen ponton állsz,
Mert elvesztéd, aljas köröd miatt,
Fejdelmi előjogod’. És nincsen is
Szem, mely reád nem únva néz, csupán
Enyém kivánt gyakrabban látni csak.
Mit tenni nem kén, épen azt teszi;
El-elvakítja dőre gyengeségem.

HENRIK HERCZEG.
Legkegyelmesb uram, jövőre már
Inkább úrrá leszek magam felett.

HENRIK KIRÁLY.
Valóban,
Mi most te vagy, az ép Rikhárd vala,
Midőn Frankhonból Ravenspurgba léptem;
S mi akkor én valék, az Percy most.
Királyi pálczám’, sőt lelkemre mondom,
Több érdemen igényli ő e hont,
Mint az öröklés puszta árnya, te.
Mert jog, vagy a jog színe nélkül is
Vérttel borítja a mezőket és
Az arszlán éles körmivel daczol.
Értebb korú se lévén, mint te vagy,
Sok régi lordot s püspököt vezet
Véres csatába, fegyverzaj közé.
Mily halhatatlan hírnevet vivott
Ama dicsőitett Douglas felett,
Kit harczi nagy név, hősi tettek és
Hadjáratok legelső bajnokúl
És harczi nagyságul hirdetnek a
Keresztyén földeken minden felé!
E Hővér, e még bölcsejébe’ Mars,
E gyermek hős háromszor verte meg
A nagy Douglast: egy ízben elfogá,
Meg elbocsátá; így barátja lett
S a mély viszály torkát betömte, hogy
Trónom biztos nyugalmát elriaszsza.
S mit szólsz ehhez: Percy, Northumberland,
A yorki érsek, Douglas, Mortimer
Szövetkeztek s fölkeltek ellenünk? –
De mért hozom föl mind e hírt neked?
Miért beszélek ellenim felől?
Hisz’ legközelb s fő ellenem te vagy,
Kit dőre hajlam, szolgafélelem,
Vagy örjöngő szeszély könnyen ragad
Harczolni Percy zsoldján ellenem,
Nyaldosni lábát s vágyinak hizelgni,
Mutatva, mily igen korcscsá levél.

HENRIK HERCZEG.
Oh azt ne gondold; az nem úgy leend.
Isten bocsássa meg, hogy tőlem így
Eltávolíták felséged szivét!
De Percy fog fizetni mindezért,
S ha majd nehány dicső napot megérek,
Bátran kimondom, hogy fiad vagyok.
Vérből veszek díszöltönyt fel magamra,
S arczomra véres mázt, a melylyel együtt
Lemosva lesz minden gyalázatom.
Így lesz azon nap, bármikor jön az,
Midőn e hír s dicsőség gyermeke
E hősi Hővér, e híres lovag
Föl sem vett Henrikeddel összecsap.
Bár a dicsőség, mely vértén ragyog,
Ezerszer annyi volna, s arczimon
Kétannyi a gyalázat! Lesz idő,
Hogy hírnevét éjszaknak e fia
Az én szennyfoltomért cseréli ki.
Hisz Percy, jó atyám! csak ügynököm,
Ki hírnevet számomra gyűjt, s erős
Nagy számadásra vonzom egyszer őt,
Hogy nyert dicsőségét id’ adja mind,
Korának bármi kis diszét ide;
Vagy szíviből szakítok számadást.
Isten nevében ezt igértem itt,
S véghez viszem, ha Isten engedi.
Enyhítse ez felségednél az én
Vásottságom ütötte mély sebet;
Ha nem: felold az élet vége mindent,
És százezer halált inkább nekem, mint
Csak részben is megszegjem eskümet!

HENRIK KIRÁLY.
Ez százezer föllázadót megöl!
Parancsot és hatalmat nyersz reá.
Blunt jő.
No, jó Bluntom, arczod oly nyugtalan.

BLUNT.
Miként az ügy, a melyről szólni jöttem.
A skót lord Mortimer jelenti, hogy
Douglas s az angol fölkelők vele
E hó tizenegyedikén egyesültek
Shrewsburyban: oly félelmes had ez,
Ha mind megtartja tett igéretét,
Minő csak felzavarhat államot.

HENRIK KIRÁLY.
Westmoreland gróf elindult már ma és
Fiam Lancaster János is vele.
Hisz im e hír még alig öt napos.
Jövő szerdán indulsz, Henrik, te is;
Mi csütörtökön megyünk utánatok.
Bridgnorth a gyülhely. Glostershiren át
Vonulj te, Henrik; ekként gondolom,
Hogy tíz-tizenkét nap multán hadunk
Bridgnorthban egymással csak egyesül.
Sok a teendőnk: gyorsan föl tehát!
Előnyt a késedelmezés nem ád.        (El mind.

III. SZÍN.

Eastcheap. Szoba a vadkanfőhöz czímzett fogadóban.

Falstaff és Bardolph jönnek.

FALSTAFF.
No, Bardolph, hát nem szörnyen megfogytam az utóbbi históriánk óta? Nem olvadtam el, nem zsugorodtam össze? A bőröm, igazán, csak úgy lötyög rajtam, mint bő szoknya egy agg szűzön. Kifonnyadtam, mint egy szent János-alma. Jó! megtérek, még pedig sietve, míg némi hús van csontomon; nem sokára oda leszek, akkor aztán nem lesz erőm a megtérésre. Borsszem, vagy gebe ló legyek, ha el nem feledtem, minő belseje van a templomnak. Templom belseje! A czimboraság, a rossz czimboraság rontott meg engem.

BARDOLPH.
Sir John, rendkívül búsongsz; már nem élhetsz soká.

FALSTAFF.
Hja! úgy van az. Jer, danolj valami furcsa nótát, hadd vidúlok fel. Hisz ép oly hajlammal voltam én az erényhez, mint bármely nemesnek lennie kell; eléggé erényes valék; keveset káromkodtam; hetenkint nem koczkáztam többet, csak hétszer; bordélyházba se mentem többször, csak egyszer egy óranegyedben; a kölcsönpénzt megfizettem háromszor vagy négyszer; istenesen, korlátoltan éltem, s most minden rend, minden korlát nélkül élek.

BARDOLPH.
Ah! sir John, hisz oly kövér vagy, hogy szükségkép minden korlát, minden képzelhető korlát nélkül kell élned.

FALSTAFF.
Jobbítsd meg arczodat, én megjobbítom életemet. Te a mi admirálhajónk vagy; te viszed a lámpát a taton, csak hogy az az orrodon van. Te az égő lámpa lovagja vagy.

BARDOLPH.
Ej, sir John, nem bánt téged az én arczom.

FALSTAFF.
Nem, esküszöm, hogy én épen annyi hasznát veszem annak, mint némely a halálfőnek, vagy egy memento mori-nak. Ha arczodra tekintek, mindig a pokol tüze jut eszembe, és az a dúsgazdag, a ki biborban élt s most öltönyében ott ég, ott lángol. Ha csak kissé erényes volnál, arczodra esküdném. Esküm lenne: „im ezen lángoló chérubra!” Hanem te tökéletesen semmirekellő vagy, s vastag sötétség fia volnál, ha e fény nincs arczodon. Midőn éjjel Gadshillre felfutottál a lovamat megfogni, a pénz se pénz, ha ignis fatuusnak vagy bolygó tűz lobjának nem hittelek. Oh! te egy örök fáklyás menet s szüntelen örömtűz lobogása vagy. Ezer márkot takaritál meg számomra gyertya- és fáklyában, hogy veled jártam éjjel kocsmáról kocsmára; de boromért, melyet megittál, Európa legdrágább gyertyásánál is ép oly olcsón vehettem volna gyertyát. Harminczkét éve tartogatom én tűzzel ezt a te Szalamanderedet. Azt csak az Isten fizeti meg.

BARDOLPH.
Teringettét, bár a gyomrodban volna hát arczom.

FALSTAFF.
Isten mentsen! úgy bizonynyal gyomorégésben vesznék el.
Kocsmárosné jő.
No itt van, Tyutyu asszonyság? Kitapogatta már, ki ürítette ki a zsebemet?

KOCSMÁROSNÉ.
Ah! sir John! Mit gondol, sir John? Azt hiszi, hogy tolvajokat tartok házamban? Utána jártam, megmotoztam nem csak én, de a férjem is, minden embert, fiút, szolgát, szolgálót. Soha egy szőrszál se veszett el házamban ez előtt.

FALSTAFF.
Hazudik, kocsmárosné. Bardolphot itt borotválták s nem egy szőrszála veszett el. Megesküszöm, hogy zsebemet kiürítették. Menjen, maga is csak asszony, menjen.

KOCSMÁROSNÉ.
Mit? én? Kövesse meg magát, engem még senki sem nevezett így tulajdon házamban.

FALSTAFF.
Elmehet; eléggé ismerem már.

KOCSMÁROSNÉ.
Nem, sir John, maga nem ismer engem, sir John; de én ismerem magát, sir John. Maga nekem adósom, sir John, s most zajt üt, hogy meg ne adhassa. Tizenkét inget vettem én a maga nyakába.

FALSTAFF.
Rongy, hitvány durva rongy; a sütő asszonyoknak adtam, szitát csináltak belőle.

KOCSMÁROSNÉ.
Nem, ne legyek becsületes asszony, ha nem hollandi volt, rőfe nyolcz shilling. Azon felül adós maga, sir John, ételéért, italáért; a készpénz kölcsön is rámegy huszonnégy fontra.

FALSTAFF.
Ez is részes abban, fizettesse meg ővele.

KOCSMÁROSNÉ.
Ez? Ah! hiszen ez szegény; ennek semmije sincs.

FALSTAFF.
Mit? szegény? Nézzen az arczára: hát mit nevez maga dúsnak? Veresse pénzzé az orrát, veresse pénzzé a két pofáját. Én egy fillért se fizetek. Mit, hát valami együgyü sihedernek tart maga engem? nyugton sem lehetek szállásomon a nélkül, hogy a zsebemet ki ne ürítsék? Itt veszett el a nagyapám pecsétnyomó gyűrűje is, megért negyven márkot.

KOCSMÁROSNÉ.
Oh Jézusom! hányszor hallottam a herczegtől, hogy az a gyűrű csak réz volt.

FALSTAFF.
Mit? A herczeg egy füles, egy élődi; s volna csak itt, elpáholnám, mint egy ebet, ha ezt állítaná.
Henrik Herczeg s Poins lépdelve jönnek. Falstaff a Herczeg elé megy, ki pálczáján, mint sípon játszik.

FALSTAFF.
No mi újság, fiú? Hát valóban kapunk előtt fúj a szél? mindnyájunknak el kell menni?

BARDOLPH.
El ám! még pedig párosával newgate-i szokás szerint.

KOCSMÁROSNÉ.
Mylord, hallgasson meg, kérem.

HENRIK HERCZEG.
No mi a baj, Fürge asszony? Hogy van a férjed? Szeretem, becsületes ember.

KOCSMÁROSNÉ.
Hallgasson meg, drága jó mylord.

FALSTAFF.
Hagyd őt, kérlek, hallgass énreám.

HENRIK HERCZEG.
No hát mi a baj, Jankó?

FALSTAFF.
Az éjjel itt a szőnyeg mellett elaludtam s szépen kizsebeltek. Ez a ház bordélyházzá lett s benne zsebmetszők tanyáznak.

HENRIK HERCZEG.
Mit vesztettél el, Jankó?

FALSTAFF.
Hiszed, vagy nem, Riki, három vagy négy darab negyven fontos kötelezvényt, meg a nagyapám pecsétnyomóját.

HENRIK HERCZEG.
Csigavér! hisz alig ért nyolcz pennyt.

KOCSMÁROSNÉ.
Épen ezt mondtam neki én is, mylord, s mondtam, hogy fenségedtől hallottam ezt. És ő oly czudarul beszélt fenségedről, mint egy magához hasonló szájhősről, s azt mondta, hogy elpáholja fenségedet.

HENRIK HERCZEG.
Mit? Ezt nem gondolnám.

KOCSMÁROSNÉ.
Ne legyek hű, igaz, becsületes nő, ha nem mondta.

FALSTAFF.
Nincs több hűség benned, mint egy aszúszilvában; se több igazság, mint egy űzött rókában; s a mi nőiségedet illeti, a mór-tánczban átöltözött mórió tisztességes asszony hozzád képest. Eredj, te izé, eredj.

KOCSMÁROSNÉ.
Mondd meg, micsoda izé, micsoda izé?

FALSTAFF.
Micsoda izé? Hát olyan izé, a miért hál’ Istennek.

KOCSMÁROSNÉ.
Én nem vagyok olyan izé, a miért hál’ Istennek, azt már tudhatnád. Én tisztességes ember neje vagyok; de te, lovagi mivoltodat félretéve, semmire kellő vagy, hogy engem így neveztél.

FALSTAFF.
Asszonyi mivoltodat félretéve, más szóval állat vagy.

KOCSMÁROSNÉ.
Miféle állat, te semmirekellő, te?

FALSTAFF.
Miféle állat? Hát vipera.

HENRIK HERCZEG.
Vipera, sir John? Miért vipera?

FALSTAFF.
Mert az se nem hal, se nem bús, s az ember nem tudja, hol kapható.

KOCSMÁROSNÉ.
Nem igazat szólasz, ha így beszélsz; te és mindenki jól tudja, hol vagyok én kapható, te semmiházi, te.

HENRIK HERCZEG.
Igazad van, kocsmárosné, ő téged igen gorombán sérteget.

KOCSMÁROSNÉ.
Fenségedet is csak úgy. A minap azt mondta, hogy fenséged ezer fonttal adós neki.

FALSTAFF.
Ezer fonttal, Riki? millióval; szereteted milliót ér s szereteteddel adósom vagy.

HENRIK HERCZEG.
Ejnye, kópé, hát tartozom én neked ezer fonttal?

KOCSMÁROSNÉ.
Sőt fülesnek nevezte fenségedet, s azt mondta, hogy megpáholja.

FALSTAFF.
Mondtam én azt, Bardolph?

BARDOLPH.
Bizony, sir John, azt mondtad.

FALSTAFF.
Igen, ha ő azt állítná, hogy a gyűrűm réz volt.

HENRIK HERCZEG.
Állítom, hogy réz: mersz-e most embere lenni szavadnak?

FALSTAFF.
Ej, Riki, ha közönséges ember volnál, mernék; de te herczeg vagy: félek tőled, mint az oroszlánkölyök ordításától.

HENRIK HERCZEG.
S mért nem úgy, mint az oroszlánétól?

FALSTAFF.
Maga a király oly félelmes, mint az oroszlán. Azt hiszed, úgy félek tőled, mint az atyádtól? Nem! Nem. Az övem szakadjon meg, ha igen.

HENRIK HERCZEG.
Oh! hisz akkor térdedre omolna a hasad. Bizony hé, parányi hely sincs a te testedben a hűség, igazság és becsület számára; gyomorral és hájjal van az tele. Becsületes asszonyt vádolni zsebed kiürítésével! Hiszen, te kurafi, te szemtelen puffadt gazember, ha zsebedben volt egyéb, mint kocsmai számlák, bordélyházi jegyzetek s egy garasára égetett czukor fuladásod ellen, ha zsebednek volt egyéb becses tartalma: gazember legyek. S még neked áll feljebb, nemhogy zsebre tennéd a gyalázatot! Nem szégyenled magad’?

FALSTAFF.
Hallod-e, Riki? Tudod, Ádám az ártatlanság állapotában esett el: mit tegyen Falstaff Jankó a gonoszság ez idejében? Magad látod, hogy több a húsom, mint más embernek; több hát a gyengém is. Tehát megvallod, hogy te kutattad ki a zsebemet?

HENRIK HERCZEG.
Olyformán van a dolog.

FALSTAFF.
Kocsmárosné, megbocsátok. Eredj, készíts reggelit. Szeresd férjedet, ügyelj szolgáidra, tartsd jól vendégeidet. Minden helyes okkal meggyőzhetőnek találsz engem; lásd, már kibékültem. Nos? Ugyan kérlek, menj már. (Kocsmárosné el.) Most az udvari híreket, Riki. Hát a rablás ügye, hé! Hogy simítottad azt el?

HENRIK HERCZEG.
Oh kedves marhapecsenyém, mégis csak nekem kell a te jó angyalodnak lennem. A pénz vissza van fizetve.

FALSTAFF.
Ej, én nem helyeslem e visszafizetést. Az kétszeres fáradság.

HENRIK HERCZEG.
Kibékültem atyámmal, s most tehetem, a mit akarok.

FALSTAFF.
Rabold ki hát először is a kincstárát, még pedig minden teketória nélkül.

BARDOLPH.
Tedd azt, mylord.

HENRIK HERCZEG.
A gyalogságnál szereztem helyet számodra, Jankó.

FALSTAFF.
Bár csak a lovasságnál volna az a hely. Találok-e közöttök valakit, a ki jól tud lopni? Oh csak egy finom tolvaj akadna, úgy huszonkét éves, vagy olyanforma! Szörnyen meg vagyok szorulva. No hiszen Istennek hála e lázadókért! Ezek csak a becsületes embereket bántják. Tisztelem becsűlöm őket.

HENRIK HERCZEG.
Bardolph!

BARDOLPH.
Mylord –

HENRIK HERCZEG.
Eredj, vidd Lancasternek e levélt,
János öcsémnek; Westmorelandnak ezt.
Poins, te lóra! lóra! mert te és én
Ma délig harmincz mértföldet lovaglunk.
Jankó, holnap Templehallban találsz,
Ebéd után két órakor.
Megbízatást, pénzt tőlem ott nyerendsz,
S parancsot a népellátás iránt.
Ég a vidék, és Percy fennen áll:
Vagy ő, vagy én, de egyikünk leszáll.        (Herczeg, Poins s Bardolph el.)

FALSTAFF.
Szép szó! vitéz nép! Hé, a reggelit!
Oh! bár dobom e csapszék lenne itt.        (El.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Felkelők tábora Shrewsbury mellett.

Hővér, Worcester és Douglas jönnek.

HŐVÉR.
Derék, nemes skótom. Ha e finom
Világba’ nem hizelgés volna az
Igazság nyelve, Douglas érdemelné,
Hogy a jelenkor bélyegével írott
Hősök közt legkelendőbb ő legyen.
Én nem tudok hizelgni, megvetem
A bókolók nyelvét; de senki sincs
Elsőbb helyen szivemben, mint te vagy.
Fogj szavamon, tégy próbára, mylord.

DOUGLAS.
Te a becsület királya vagy:
Nincs oly hatalmas ember, a kivel
Szembe ne szállnék.

HŐVÉR.
        Jó, ha úgy teszesz.
Hírnök, jő levéllel.
Minő levél ez? – Vedd köszönetem’.

HÍRNÖK.
E levél atyádtól való –

HŐVÉR.
Levél, őtőle! Mért nem jő maga?

HÍRNÖK.
Mert nem jöhet, mylord; súlyos beteg.

HŐVÉR.
Teringettét! hogy érhet arra ily
Zavart időben? Serge így kitől függ?
Kinek vezényletén nyomúl elő?

HÍRNÖK.
Czélját írása mondja el, nem én.

WORCESTER.
De monddsza csak, kérlek, fekvő beteg?

HÍRNÖK.
Az volt négy nappal indultom előtt,
S még akkor is, midőn elutazám,
Aggódtak élteért az orvosok.

WORCESTER.
Inkább időnkből fogytunk volna ki,
Mintsem, hogy őt betegség szállja meg;
Egészségére ily szükség sohsem volt.

HŐVÉR.
Most gyönge! most beteg! Oh e betegség
Művünk életvérét elmérgezi,
Sőt átragad még táborunkra is.
Azt írja itt nekem, hogy belbetegség,
S hogy oly hamar barátit össze nem
Gyűjthetni, és nem látja jónak ily
Igen veszélyes, fontos egy ügyet
Akárki másra bízni, mint magára.
De mégis oly merész tanácsot ád,
Hogy kis hadunkkal is vágjunk belé,
Meglátni, a szerencse mint kegyel.
Most késni – így ír – nincs tovább idő,
Mert a király egész tervünk felől
Jól értesült. – Mit szóltok hát ehhez?

WORCESTER.
Bénítva hat ránk, hogy atyád beteg.

HŐVÉR.
Halálcsapás, levágott kéz valóban!
És mégsem az: hiánya tán nem oly
Fontos, minőnek látszik; s hasznos-e
Egész létünk- s erőnket teljesen
Egyetlenegy koczkára tenni föl?
Föltenni egy kétséges óra puszta
Véletlenére ily becses vagyont?
Nem lenne jó, mert azzal már elérnők
Reményeink mélységét, szellemét,
S minden szerencsénk legmagasb fokát
S távol határit.

DOUGLAS.
        Úgy tennénk valóban!
Míg így most egy jó támaszunk marad:
Bátran koczkázhatunk annak fejében,
Mit még remélünk;
Menedék-vigaszunk lesz ez nekünk

HŐVÉR.
Ez a gyülhely, ez a menhely, ha tán
Az ördög és vész kancsalul tekint
Vállalatunk első kisérletére.

WORCESTER.
Én óhajtom, bár volna itt atyád!
E kezdemény oly színű és fajú, mely
Nem tűr megoszlást. Némely, a ki nem
Tudandja, mért hiányzik, azt hiszi,
Hogy őt eszély, hűség, vagy lépteink
Kárhoztatása vonta innen el.
S tudjátok, ily gyanú miként fajulhat
Vészes fondorlatokra és ügyünkbe
Miként olthatna némi kétkedést.
Mint támadóknak, óvni kell magunkat,
Nehogy kémlelve átpillantsanak;
Elzárni minden titkos nyílatot, melyen
Reánk lövell a fontolás szeme.
Atyád hiánya felvon egy lepelt, mely
Az együgyűnek rémképet mutat,
Miről nem is álmodott.

HŐVÉR.
        Túlságba mégy.
Hiánya hasznos is lesz annyiban, hogy
Nagyobb hír és fény háramol reánk,
S a vállalat merényesebb leend,
Mint, hogy ha ő itt volna: azt hiszik, hogy
Ha szembe szállhatánk segélye nélkül
A királysággal: az ő segélyivel
Gyökerestül felforgatandjuk azt.
Minden helyén van, minden jól megyen.

DOUGLAS.
A mint szivünk óhajtja: Skócziában
A félelem szót még nem ismerik.
Sir Richard Vernon jő.

HŐVÉR.
Vernon bátyám, szivemből üdvözöllek!

VERNON.
Bár arra méltó hírt is közlenék!
Hét ezredével gróf Westmoreland
Nyomul felénk s János herczeg vele.

HŐVÉR.
Se baj! S tovább?

VERNON.
        Aztán úgy értesültem,
Hogy a király személyesen elindult
És nagy sietve épen erre tart
Erős, hatalmas harczi készülettel.

HŐVÉR.
No csak hadd jőjjön. Hol van a fia,
A röpkelábú, dőre walesi herczeg,
És czimborái, a kik a világot
Félre lökték, és futni engedék?

VERNON.
Mind fölszerelve, mind fegyverben állnak,
Tollazva, mint széllengetett ölyű,
Vagy mint a nem régen fürdött sasok;
Aranyhimekben, mint oltári képek,
Oly élet-telve, mint május hava,
S ragyogva, mint derék nyáron a nap;
Vígan, mint zergék, s mint bikák, vadan.
Fegyverdiszében láttam Henriket,
Fején sisak, lábszárin vért vala.
Mint röpke Merkur járt a földön és
Oly könnyedén lebbent nyergébe, mint
Ha fellegekből angyal hull alá
Megülni egy tüzes Pegazt s nemes
Lovagművészettel bűvölni a
Világot.

HŐVÉR.
Hagyd el! E magasztalás
Erősben ingerel, mint márczius
Napfénye. Ám hiszen hadd jőjjenek;
Díszöltönyükben áldozatra jönnek.
A füstölgő harcz lángszemű szüzének
Áldozzuk őket hévvel, véresen.
A vértezett Mars trónusán ülend
Nyakáig vérben. Ah! a lelkem ég,
Hallván, hogy a dús zsákmány ily közel,
S még nem mienk. Elő! elő lovam!
Miként a villám, hadd repítsen az,
Egyenest a walesi herczeg mellinek.
Henrikre Henrik, lóra ló száguld,
S nem válnak el, míg egyik porba hullt.
Oh csak Glendower jönne!

VERNON.
        Több hírem is van.
Hallám, Worcesteren átjőve, hogy
Két hét alatt serget nem gyüjthet ő.

DOUGLAS.
E hír, a többi közt, legvészesebb.

WORCESTER.
Valóban, ennek hangja fagylaló.

HŐVÉR.
És mennyi a király egész hada?

VERNON.
Harminczezer.

HŐVÉR.
        Ha mindjárt negyven is,
Habár atyám s Glendower távol marad:
Elég nekünk e nagy napon a had.
Tartsunk fölötte szemlét hirtelen;
A vég nap int, haljunk meg szivesen.

DOUGLAS.
Ne szólj halálról! E fél évbe’ már
Nem ér halál félelme, vagy halál!        (El mind.)

II. SZÍN.

Országút Coventry mellett.

Falstaff és Bardolph jönnek.

FALSTAFF.
Bardolph, eredj te előre Coventrybe. Tölts meg nekem egy palaczkot jó borral. Katonáink ott vonulnak keresztül: éjszakára Sutton-Colfield-ben leszünk.

BARDOLPH.
Adsz-e rá pénzt, kapitány?

FALSTAFF.
Fizesd ki, fizesd ki.

BARDOLPH.
A palaczk ára egy márjás.

FALSTAFF.
Ha annyi is, vedd magadnak e fáradságot, s ha mindjárt húsz volna is, csak vedd; jót állok a veréseért. Mondd meg Peto hadnagyomnak, várjon rám a város végin.

BARDOLPH.
Megmondom, kapitány. Isten veled.        (El.)

FALSTAFF.
Besózott hering legyek, ha nem szégyenlem katonáimat. Ugyan gonoszul használtam a királyi hadfogadási parancsot. Másfél száz harczos helyett háromszáz egynehány fontot kapartam össze. Nem toborzok mást, csak jó házi gazdákat, haszonbérlők fiait; kipuhatolom a jegyben járó legényeket, kik már kétszer is be voltak írva; a suton ülő kamaszokat, kik akár az ördögöt hallanák, akár a dobszót, kik egy fegyver csattanásától jobban megijednek, mint egy megütött veréb vagy sebzett vadkacsa. Nem toborzottam mást, mint oly mamlaszokat, kiknek testében a szív nem nagyobb egy gombostű-fejnél, s azok is mindnyájan megváltották magokat. Most egész parancsnokságom zászlótartók-, káplárok-, hadnagyok-, szabadosok- és csőcselékből áll, oly rongyosan, mint Lázár a festett ponyván, hol a dúsgazdag ebei nyaldossák fekélyeit; olyanokból, kik soha sem voltak katonák, hanem elkergetett hűtlen cselédek, ifjabb testvérek ifjabb fiai, lázadó pinczérek, bukott kocsmárosok, a csendes világ és a hosszú béke rákfenéi, tízszerte dísztelenebbűl elrongyolva, mint egy régi foltos zászló. Ily pimaszokat vettem azok helyére, kik magokat megváltották, úgy hogy azt hihetnék, hogy százötven tékozló fiút hajtottam össze, kik most jönnek a disznóőrzéstől, a moslék- és hulladékfaldosástól. Valami gonosz kölyök találkozott velem az úton; azt kiáltotta, hogy minden akasztófát megkönnyítettem s halottakat toborzottam katonának. Nem látott emberi szem ily madárijesztőket. Én ezekkel keresztül nem vonulok Coventryn, az már szent. A pimaszok, olyan kaszálva rakják a lábokat, mintha láncz volna rajta. Hiszen igaz, hogy legtöbbnyire tömlöczből kerültek. Egész kompániámban másfél ing van: s a fél ing két törlő kendőből van összetoldva s hátra akasztva, mint egy újj nélküli herold-köntös; az egész inget pedig, igazat vallva, szt. albansi fogadósomtól, vagy a daintry-i veres orrú sörmérőtől lopták. De az mindegy, fehérneműt eleget találnak minden sövényen.
Henrik Herczeg s Westmoreland jönnek.

HENRIK HERCZEG.
Hogy vagy, vastag Jankó? hogy vagy, pöfeteg?

FALSTAFF.
Ej, Riki! Hogy vagy, te bolygó gyerek? Mi a manót keressz te Warwickshireben? Bocsánat, nemes lord Westmoreland, azt hivém, hogy kegyelmességed már Shrewsburyban van.

WESTMORELAND.
Valóban, sir John, nagy ideje volna ott lennem veled együtt. De csapatom már ott van. A király, mondhatom, mindnyájunkra igen figyel. Egész éjjel utaznunk kell.

FALSTAFF.
De hisz engem nem kell félteni! Éber vagyok én, mint egy tejföl után leskődő macska.

HENRIK HERCZEG.
Igen ám! tejföl után leskődni: mert téged a tolvajság már egészen vajjá tett. Mondd meg csak, Jankó, ki legényei jönnek itt utánunk?

FALSTAFF.
Enyimek, Riki, enyimek.

HENRIK HERCZEG.
Soha ily szánandó, rongy népet.

FALSTAFF.
Hm! hm! elég jók azok felnyársalni; ágyútölteléknek, ágyútölteléknek. Csak úgy megtelik velök egy árok, mint különbekkel. – Hja! pajtás, halandó emberek, halandó emberek.

WESTMORELAND.
De, sir John, úgy látszik, mégis igen nyomorúak, soványak, igen kiéhezettek.

FALSTAFF.
Nyomorúságukat a mi illeti, azt nem tudom, hol vették; soványságukra nézve mondhatom, hogy azt nem tőlem tanulták.

HENRIK HERCZEG.
Nem, azt már én is állítom, ha csak két újjnyi kövérséget az oldalbordán soványnak nem nevezünk. Azonban, ficzkó, csak szaporán! Percy már a csatamezőn van.

FALSTAFF.
Mit? a király táborba szállt?

WESTMORELAND.
Úgy van, sir John; félek, sokáig késünk.

FALSTAFF.
Jól van!
Csata végeztére, lakma kezdetére!
Ez a röst vitéz, meg gyors vendég vezére.        (El mind.)

III. SZÍN.

Fölkelők tábora Shrewsbury mellett.

Hővér, Worcester, Douglas és Vernon jönnek.

HŐVÉR.
Éjjel támadjuk őt meg.

WORCESTER.
        Nem lehet.

DOUGLAS.
Hisz úgy előnyt adsz néki.

VERNON.
        Legkevésbbé.

HŐVÉR.
Hogy’ mondod ezt? Nem vár-e ő segélyt?

VERNON.
Mi is.

HŐVÉR.
        De abban ő biztos; mi nem.

WORCESTER.
Öcsém, fogadj szót; éjjel meg ne indulj.

VERNON.
Ne ám, mylord.

DOUGLAS.
        Nem jól tanácslotok:
A félelem s hideg szív súgja ezt.

VERNON.
Douglas, ne böcsmérelj. Éltemre mondom
S jót állok érte életemmel is,
Ha a való becsűlet hí, tanácsot
A félelemtől ép úgy nem veszek,
Mint önmagad s akármely skót vitéz.
Meglátjuk reggel a csatába’, hogy
Ki fél.

DOUGLAS.
Vagy még ez éjjel.

VERNON.
        Hagyd el azt.

HŐVÉR.
Éjjel, ha mondom.

VERNON.
        Nem, nem, az lehetlen!
Csodálkozom, hogy ily vezéri ember
Nem látja, mily gát tartja vissza még
A támadást. Hisz Vernon résziről
Még egy csapat ló meg sem érkezett;
Worcester lovassága csak ma jött:
Elbágyadott dicsvágyok és hevök,
Sőt megtörődött bátorságuk is,
Úgy, hogy valóban egy ló sincs helyén.

HŐVÉR.
A ló az ellenfél részén is úgy
El van csigázva a nagy út miatt,
S nálunk nagyobb rész már meg is pihent.

WORCESTER.
Több a mienknél a király hada.
Az Istenért, öcsém! várjuk be mind.        (Harsonaszó hírnök érkeztét jelenti.)
Sir Walter Blunt jő.

BLUNT.
Szelíd ajánlatot küld a király,
Ha szivesen figyelnétek reám.

HŐVÉR.
Isten hozott, Walter Blunt! Bár te is
Határzatunkra térnél. Itt sokan
Szeretnek téged, ámde gyűlölik
Szolgálatoddal együtt hírneved’,
Mert nem vagy a mi rendünkből való
S ellen gyanánt állasz szemközt velünk.

BLUNT.
Ég óvjon attól, hogy másképen álljak,
Míg a fölkent király ellen ti ily
Jog- és korláton kívül állotok.
Czélomra most. Neheztelésetek
Okát ismerni vágyik a király,
A polgárbéke kebliből miért
Idéztetek föl ily ellenkezést,
Szörnyű merényre szitva hiveit?
Ha a király jótéteményteket,
Mit sokszorosnak ismér, elfeledte,
Mondjátok a panaszt: és vágyatok
Azonnal bőven teljesítve lesz;
Közös bocsánat nektek és kiket
Reábeszélve így bevontatok.

HŐVÉR.
Nyájas király! s jól tudjuk, érti is,
Mikor kell igérni s mikor fizetni.
Atyám és nagybátyám, meg én magam,
Mi adtuk e királyi díszt neki,
S míg alig volt huszonhat embere,
Szegényen, aljasan, megvetve és
Mint árva száműzött csúszott haza.
A partokon atyám fogadta őt,
S midőn az égre esküdött, hogy ő
Csak úgy jő, mint Lancaster herczeg, és
Sajátját kéri és békét ohajt:
Atyám akkor, megindultan, segélyt
Igért neki; meg is tartá szavát.
A grófok és a bárók látva, hogy
Northumberland szövetkezett vele,
Hozzá siettek térdet hajtani,
Födetlen fővel nagyja, apraja;
Üdvözlék városok, faluk, községek,
Várták az utczákon, a hidakon,
Ajándékkal halmozva, esküszót
Ajánlgatának néki; elhozák
Utódaikat, hogy apródok gyanánt
Fényes csoportban kísérjék nyomát.
A mint nagysága öntudatra ébredt,
Magasbra kezde törni, mint atyámnak
Fogadta, míg szegény sorsú vala,
Ravenspurgnál a puszta partokon.
Valóban óhajtott javítani
Nehány törvényt s kemény határzatot,
Mely közhazánkra súlyosult vala;
A visszaélés ellen szót emelt,
Könyezni látszott honja végzetén;
S ez arcz, e méltány színe homlokán,
Minden szívet meghódított, ha ő
Hálót vetett utána. Majd tovább ment,
Elütteté azon hivek fejét,
A kiket itt a távozó király
Kormányzókul hagyott, midőn maga
Az ir hadjáraton volt.

BLUNT.
        Én nem ezt
Hallgatni jöttem.

HŐVÉR.
        Most jön a java.
És csakhamar letette a királyt;
Elvette nem sokára életét;
Ezek folytán sarczolta a hazát,
S mi több, rokonját, a márkot (ki most,
Ha tán jogos helyét birná kiki,
Királya volna) walesi börtönében
Váltságtalan senyvedni engedé.
Győzelmeiben felbőszűlt reám
S tőrébe csalni is mesterkedett,
Kizaklatá bátyámat a tanácsból,
Haragjában az udvartól atyámat
Elküldte; esküt esküre szegett,
Bűnt bűnre halmozott, s bennünket ez
Önvédelemre kényszeríte, hogy
Jogát is latba vessük, mely nem oly
Tisztában áll, hogy soká tartana.

BLUNT.
Jelentsem-é e választ a királynak?

HŐVÉR.
Nem, sir Walter; kissé tanácskozunk.
Menj a királyhoz, biztosítsa ő
A bántatlan visszatérés jogát,
S bátyám elinduland holnap korán
Ajánlatunkkal. Most Isten veled.

BLUNT.
Bár elfogadnátok szives kegyét!

HŐVÉR.
Lehet, hogy úgy lesz.

BLUNT.
        Bár az Isten adná.        (El mind.)

IV. SZÍN.

York. Szoba az érsek házában.

A yorki érsek és sir Michael jönnek.

ÉRSEK.
Siess, sir Michael, vidd ez iratot
A lord marshalnak, gyorsan, izibe;
Ezt Scroop öcsémnek; a többit pedig
A kiknek a czím szól. Ha érzenéd,
Mily fontosak, sietnél is, tudom.

SIR MICHAEL.
Tartalmokat sejtem, kegyelmes úr.

ÉRSEK.
Az meglehet. Holnap leend a nap, mely
Eldobja tízezer vitéz fölött
A koczkát. Mert biztos hírűl hozák,
Hogy a király nagy és gyorsan szedett
Haddal támadja meg Shrewsburynál
Henriket; és félek, sir Michael,
Northumberland betegsége, kinek
Hadára épitettek oly sokat,
Owen Glendower hiánya, a kit ők
Bizton beszámítottak, és ki egy
Jóslat következtén most elmarad,
Félek, hogy Percyt gyöngévé teszi
Mérkőzni a királylyal hirtelen.

SIR MICHAEL.
Ne félj, mylord, Douglas meg Mortimer
Velök vagyon.

ÉRSEK.
        Nem, nincs ott Mortimer.

SIR MICHAEL.
De ott van Mordake, Vernon, Percy Henrik,
Lord Worcester, meg egy egész csapat
Harczos vitéz, s derék nemes lovag.

ÉRSEK.
Úgy van, de a király egész hazánk
Legjobb vitézit szedte össze, mint:
A walesi herczeget, Lancaster Jánost,
Westmorelandot, a hősi Bluntot, és
Más ilyeket, kiket tapasztalás
És harczi hírnév kedvezőn ajánl.

SIR MICHAEL.
Ne félj, mylord, mind emberére lel.

ÉRSEK.
Remélem is, de mégis félni kell;
S hogy elkerüljük a bajt, csak siess:
Mivel, ha Percy nem győz, a király,
Hadát el sem bocsátva, ránk jövend,
Mert tudja, hogy mi is szövetkezénk.
Eszély tehát készülni ellene.
Siess azért. Most mennem kell; irok
Még más barátinkhoz. Isten veled!        (El mind.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

A király tábora Shrewsbury mellett.

Henrik Király, Henrik Herczeg, Lancaster János herczeg, sir Walter Blunt és sir John Falstaff jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Mi vérpirosan kél napunk amaz
Erdős halom felett! Zavart szinére
Sápadva néz a reg.

HENRIK HERCZEG.
Szándékait
A déli szél harsogva hirdeti,
S üres sípjával a lombok között
Véres napot s vihart jósol nekünk.

HENRIK KIRÁLY.
A vesztesekhez hadd beszéljen így;
Nincs rossz előjel annak, a ki nyer.        (Harsonaszó.)
Worcesters s Vernon jönnek.
Hogyan, mylord Worcester? Az bizony
Nincs jól, hogy ily módon találkozunk
E pillanatban. Visszaéltetek
Bizalmunkkal; kénytettetek levetni
A béke könnyű öltönyét, s kemény
Aczélba vonni agg csontunkat. Ez
Nem jól van így, mylord, nem jól van így.
Mit czélzotok? Ohajtjátok megoldni
E rettegett harczok vészes csomóját,
S a hódolat körébe lépni, hol
Természetes, dicső fényt szórtatok,
S nem lenni többé pára, légtünet,
Egy rémjel, egy előfutára a
Még nem szülött idők veszélyinek?

WORCESTER.
Hallgass reám, fejdelmem.
Mi engem illet, én óhajtanám
Nyugodtan élni, a mi hátra van
Még életemből: mert állíthatom,
Én nem kerestem e vészes napot.

HENRIK KIRÁLY.
Te nem kerested? Hát hogy érkezett el?

FALSTAFF.
Útjában hevert a lázadás, s csak úgy találta.

HENRIK HERCZEG.
Csitt, te hústömeg, csitt!

WORCESTER.
Felségednek tetszett megvonni tőlem
S családunktól a kegy tekintetét.
Pedig föl kell említni, hogy mi voltunk
Legislegelső hív barátaid.
Rikhárd korában érted törtem el
Tisztem pálczáját; éj-nap útazám, hogy
Fölleljelek s csókolhassam kezed’,
Midőn tekintély- és rangban velem
Mérkőzhető még távol sem valál;
Hazádba én, bátyám, meg a fia
Hozánk el, és a kor veszélyivel
Bátran daczoltunk. Akkor esküvél.
Azt esküvéd Doncasterben nekünk,
Hogy nincs e honnal semmi szándokod,
Sem más igényed, mint mi rád jutott:
Gaunt székhelye s Lancaster birtoka.
Így esküvénk segélyt. De csakhamar
Mint zápor omlott földre a szerencse,
S emelkedésed árja vett körül;
Részben segélyünk, részben a király
Hiánya, részben a nehéz idők
Nyomása, színlett szenvedéseid,
Visszás szelek, mik a királyt e gyászos
Ir háborúhoz oly soká kötötték,
Hogy Angliában már holtnak hivék.
S e kedvező esélyek halmazában
A fő kormányhatalmat hirtelen
Kézhez ragadni alkalmat nyerél;
Doncasterben tett esküd’ elfeledted,
S hogy fölneveltünk, úgy tevél velünk, mint
Hálátalan pelyhes kakukfiú
Tesz a verébbel: mert fészkünkbe törtél
És tápszerünkön lettél oly erős, hogy
Feléd közelgni hajlamunk se mert,
Félvén, hogy elnyelsz: kényszerítteténk
Gyors szárnyakon menekni tőled és
Önvédletűl e tábort gyűjteni.
Így ellened most oly eszközzel állunk,
Minőt magad nyújtál kezünkbe zord
Bánásod és vészes mivoltod által,
A hit s a hűség megtörésivel,
Melyet nekünk kezdetben esküvél.

HENRIK KIRÁLY.
Mindezt el is számláltátok, tudom,
Híresztelétek utczaszegleten,
Felolvasátok templomokba’, hogy
A lázadásra szép színt adjatok,
Mely elvakítsa számos ingatag,
Szegény elégületlenek szemét,
Kik bámészkodva, kézdörzsölve várják
A zűrzavart újítás híreit.
Saját ügyére mindig is tudott
A lázadás muló színt festeni,
Mindig epedtek bosszús koldusok
Szilaj zavar s vad gyilkolás után.

HENRIK HERCZEG.
Mindkét seregben vannak emberek, kik
Drágán fogják fizetni a viszályt,
Ha jő az óra. Vidd hírűl öcsédnek:
A walesi herczeg Percy Henriket
Dicsőiti, mint mások. Reményeimre!
Ha nem bukása lesz e vállalat,
Nem gondolom, hogy bajnokabb nemes,
Tevékenyebb hős, hősebb ifju ember,
Bátrabb s merészebb élne most, ki nagy
Tettekkel ékesítse ezt a kort.
Mi engem illet, szégyenelve mondom,
Vitézkedésben én hanyag valék,
S hallom, felőlem ő is így beszél;
De ím atyám előtt nyilvánitom:
Örűlök én, hogy nagy nevének és
Tekintetének oly túlsúlya van,
S a vért kimélni mindkét oldalon,
Párbajt óhajtok vívni ővele.

HENRIK KIRÁLY.
Számos tekintet szól bár ellene,
Mi a koczkára téged, walesi herczeg,
Bátran bocsátunk. Nem, Worcester. Oh nem!
Kedves nekünk a nép, sőt mindazok,
Kiket rokonod tévedésre vont,
S ha elfogadják kegyajánlatunkat,
Ő és azok s ti mindnyájan megint
Barátim lesztek, én meg a tiétek.
Mondd ezt öcsédnek; szándokát pedig
Tudasd velem: ha nem hajolna rá,
Elég erő s fenyíték van köröttem,
Mely tenni fogja tisztét. Most eredj;
Felelgetésre nincs kedvünk tovább.
Latoljátok meg jól ajánlatunkat.        (Worcesters s Vernon el.)

HENRIK HERCZEG.
El nem fogadják, életemre! nem:
Douglas meg Hővér, egyesülve, egy
Harczos világgal is daczolni kész.

HENRIK KIRÁLY.
Helyére hát most mindenik vezér.
Míhelyt felelnek, rájok támadunk.
Segít az Isten, mert ügyünk jogos.        (Király, Blunt és János Herczeg el.)

FALSTAFF.
Riki, ha a csatában majd elesni látsz: lépj át rajtam, így ni! Ez baráti kötelesség.

HENRIK HERCZEG.
E barátságot veled csak óriás tehetné. Imádkozzál; aztán Isten veled.

FALSTAFF.
Bár alvás ideje volna, Riki, s minden jól folyna.

HENRIK HERCZEG.
Ej! hisz te is adós vagy egy halállal.        (El.)

FALSTAFF.
De az idő még nem jött el, s nem akarnám lefizetni adósságomat a határnap előtt. Miért legyek oly előzékeny az iránt, a ki még fel sem szólított? Úgy van, mit se tesz: a becsület sarkal engem előre. De hát ha a becsület halálra sarkal, midőn előnyomulok? Nos akkor? Kipótolhat a becsület egy lábat? Nem. Vagy egy kart? Nem. Tehát a becsület nem ért a sebészethez? Nem. Mi a becsület? Egy szó. Mi az a becsület-szó? Levegő. Tiszta számvetés. Ki bir azzal? A ki a mult szerdán meghalt? Érzi ő azt? Nem. Hallja ő azt? Nem. Tehát észrevehetlen? Igen, a holtra nézve. De hát nem élhet együtt az élővel? Nem. Miért? A rágalom nem engedi. No hát nekem egy szikra sem kell belőle: a becsület csak festett halotti czímer. S ezzel vége katekizmusomnak.        (El.)

II. SZÍN.

Felkelők tábora.

Worcester és Vernon jönnek.

WORCESTER.
Nem, sir Rikhárd, öcsém ne tudja meg
A fejdelem szelíd ajánlatát.

VERNON.
Jobb lenne mégis.

WORCESTER.
        Akkor elveszünk.
Teljes lehetlen az, hogy a király
Bocsánatígérő szavát beváltsa.
Sohsem bízik bennünk, s talál időt,
E sérvet más hibán boszulni meg.
Gyanúja mindig őrszemmel kisér, mert
Az árulásnak úgy hisznek, miként
A rókának, mely bár szelíd legyen,
Jól ápolt és bezárt: mégis marad
Természetében némi ősi csel.
Vidámak avagy gyászolók legyünk,
Arczunkat csak balúl értelmezik.
Ápolnak, mint ólban az ökröket:
Minél jobban, annál közelb a vég.
Öcsém hibáját elfeledhetik:
Mentsége a tűz és az ifjuság,
S ismert előjoggal biró neve,
A lángfi Hővér, kit szeszély ragad.
Minden vétke az én fejemre és
Az apjáéra száll: hisz mink neveltük,
S tőlünk vevén romlottságát, mi mint
Fő ok fogunk lakolni mindenért.
Azért ne is tudassuk, jó rokon,
Henrikkel a király ajánlatát.

VERNON.
Bármit határozz, én jóvá hagyom.
Itt jő öcséd.
Hővér s Douglas jönnek; utánok Tisztek s Katonák.

HŐVÉR.
Im visszatért bátyám. Ereszszük el
Westmorelandot. Mi újság, bátya? szólj.

WORCESTER.
Rögtön csatát áll a király veled.

DOUGLAS.
Westmoreland által hívassuk fel őt.

HŐVÉR.
Eredj, Douglas, te mondd meg ezt neki.

DOUGLAS.
Örömmel és nagy szívesen teszem.        (El.)

WORCESTER.
Bocsánatnak szine sincs a királynál.

HŐVÉR.
Tán kérted azt? Isten mentsen.

WORCESTER.
Szelíden mondtam sérelminket el
S önhitszegését, a mit úgy javíta,
Hogy esküjét most már elesküvé.
Bennünket árulók- és lázadóknak
Nevezget, s rajtunk e gyűlölt nevet
Bősz fegyverekkel vágy megtorlani.
Douglas visszajő.

DOUGLAS.
Föl, föl, vitézek! Oly daczos kihívást
Vágtam Henrik király szemébe, melyet
Westmoreland visz, ki itt tuszunk vala,
Hogy arra rögtön indul ellenünk.

WORCESTER.
A walesi herczeg, a király előtt
Föllépve, tégedet párbajra hítt.

HŐVÉR.
Oh bár fejünktől függne e viszály,
S szorongva más ne is pihegne ma,
Csak én meg Monmouth Henrik. Szólj, beszélj,
Mint híva ki? nem megvetőleg-e?

VERNON.
Lelkemre, nem! Sőt életembe’ sem
Hallék kihívást nyájasabban ejtve;
Testvér se hivhat testvért szebb szerén
Fegyvergyakorlat- és próbára föl.
Megadta néked mind, mi férfit illet;
Fejdelmi dús nyelven magasztala;
Szólt tetteidről, mint egy krónika;
Magasbra helyzett, mint saját dicsét,
S mindig csekélylé, hozzád mérve, azt.
S mi herczegnek mutatta őt valóban,
Az, hogy magáról csak pirulva szólt
S ifjú korának vásottságit oly
Kellemmel említé föl, mintha kettős
Szellemmel birna, mely tanul s tanít.
Nem szólt tovább. De hadd mondom ki én, hogy
Ha e nap írigy ostromán tulél,
Nem volt ily szép reménye Angliának,
Így félreértve, nem, szeszélyiben.

HŐVÉR.
Úgy látszik, bátya, dőreségibe
Belé szerettél. Egy herczeg felől
Sohsem hallottam én ily féktelen
Vadságot. Ám legyen, miként akarja;
De még ma estig én magamhoz őt
Harczos karral fogom szorítani,
Hogy összeroppan nyájasságomon.
Fegyverre, gyorsan! Harczosok, barátim,
Jobban tudjátok, mit kell tennetek,
Mintsem, hogy én, ki a szóhoz nem értek,
Buzdítással gyújtsam föl véretek’.
Hírnök jő.

HÍRNÖK.
Levelek számodra, mylord.

HŐVÉR.
Nem érek most rá olvasni.
Oh! híveim, az élet oly rövid;
De e rövid kor, hitványan letöltve,
Hosszúra nyúlik, bárha életünk
Egy óramutatón lebegne is,
S bevégződnék, míg egy órát lefut.
Királyokat tiprunk le, hogyha élünk,
S ha meghalunk, dicső halál, midőn
Fejdelmek együtt halnak el velünk.
S mi lelkisméretünket illeti,
Mindig tiszták a fegyverek, midőn
Használatokban a szándék jogos.
Más Hírnök jő.

HÍRNÖK.
Készülj, mylord; közelget a király.

HŐVÉR.
Köszönöm, hogy szavamban megszakaszt,
Mert nem szokásom a beszéd. Csak egyet!
Mindenki állja meg helyét: íme
Kardot vonok, s aczélát, mint hiszem,
A legnemesb vérrel föstem be, melyet
E vésznap zűrzavarjában lelek. –
Most föl, Remény! Föl, Percy! Rajta most!
Zendüljön a harcz minden hangszere
S öleljük egymást annak zengzetén:
Mert, mennyre-földre! már némelyikünk
Nem tesz másodszor ily barátkozást.        (Harsonák szólnak. Ölelkeznek, aztán el.)

III. SZÍN.

Térség Shrewsbury mellett.

Rohamok. Vívó csoportok. Csatazaj. Douglas és Blunt találkozva jönnek.

BLUNT.
Mi a neved, hogy a csatában úgy
Kerengsz körültem? mily dicset remélsz
Fejemtül?

DOUGLAS.
Tudd meg, Douglas a nevem,
És a csatán azért kereslek így,
Mivel király vagy, azt mondták nekem.

BLUNT.
Valót mondottak.

DOUGLAS.
Stafford lakolt már e hasonlatért.
Henrik király, helyetted őt e kard
Ölé meg. Ez fog téged is, hanemha
Magad’ megadva foglyommá leszesz.

BLUNT.
Nem úgy születtem, hogy magam’ megadjam.
Királyt találtál, büszke skót, a ki
Stafford halálát megboszúlja.        (Harczolnak. Blunt elesik.)
Hővér jő.

HŐVÉR.
Oh! Douglas, ha Holmedonnál így csatázol,
Győzelmet én egy skóton sem nyerek.

DOUGLAS.
Kivívtuk! Ime halva a király.

HŐVÉR.
Hol?

DOUGLAS.
Itt.

HŐVÉR.
Ez, Douglas? Nem! Ez arczot ismerem:
Vitéz lovag volt, Blunt az ő neve;
Úgy öltözék, mint a király szokott.

DOUGLAS.
Bolond a lelked, bárhová megyen;
Drágán fizetted kölcsön czímedet.
Miért mondtad, hogy a király te vagy?

HŐVÉR.
Sokan harczolnak a király mezében.

DOUGLAS.
Kardomra! mind azt a mezt átverem,
Raktárokat darabra gyilkolom,
Míg megtalálom a királyt.

HŐVÉR.
        El! el!        (El mind.)
Csatazaj. Falstaff jő.

FALSTAFF.
Londonban ugyan nem igen fizettem meg a mulatságot; tartok tőle, hogy itt meg kell fizetnem; itt a mit feljegyeznek, csak a fejre jegyzik. Pszt! Ki vagy? Sir Walter Blunt! Ne neked, becsület! Ez aztán nem hiúság. Forró vagyok, mint a megolvadt ón, s ép oly súlyos is. Isten mentsen az óntól. Nem kell nekem több teher, mint a magam belső része. Rongy népemet oda vezettem, a hol lesózták. Százötvenből alig maradt három, azok is azért, hogy teljes életökben a város végin kóduljanak. De ki jön itt?
Henrik Herczeg jő.

HENRIK HERCZEG.
Mit állsz henyén itt? Addsza kardodat.
Holtan hever számos nemes, tiporva
A tomboló ellen patkóitól,
S még bosszulatlan. Addsza kardodat.

FALSTAFF.
Oh Riki! kérlek, hadd lihegjem ki magamat egy kissé. Török-tatár se vitt véghez annyi hőstettet, mint én a mai nap. Befizettem Percynek, szépen elbántam vele.

HENRIK HERCZEG.
Valóban, el; és él is, hogy téged megöljön. Kérlek, add ide kardodat.

FALSTAFF.
Isten mentsen, Riki: ha Percy él, kardomat nem adom; vedd inkább, ha kell, pisztolyomat.

HENRIK HERCZEG.
Add ide hát. Mit? hát a tokjában hever?

FALSTAFF.
Igen, Riki; meleg, nagyon meleg van.
A város is megég, ha nem locsolják.        (A Herczeg egy butella bort vesz elő.)

HENRIK HERCZEG.
Mit? hát ideje most tréfát s bohóságot űzni?        (A butellát oda dobva, el.)

FALSTAFF.
Jó, ha Percy még él, fölperzselem. Ha útamba jön, jó; ha nem jön, vagdalt húst készítsen belőlem, mikor én önkéntesen az övébe megyek. Nem szeretem az olyan vigyorgó becsületet, minő a sir Walteré. Hagyjatok életben. Ha azt megszerezhetem, jó; ha nem, úgy a becsület hivatlanúl érkezik, s azzal vége.        (El.)

IV. SZÍN.

A harczmező más része.

Csatazaj. Rohamok. A Király, Henrik Herczeg, János Herczeg és Westmoreland jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Kérlek.
Vonulj el, Henri; hisz vérzel nagyon.
Lancaster János is menjen vele.

JÁNOS HERCZEG.
Nem én, mylord, míg csak nem vérzem én is.

HENRIK HERCZEG.
Térj vissza, felség: távollételed
Zavarba ejtené barátidat.

HENRIK KIRÁLY.
Úgy is teszek.
Vezesd sátrába őt, mylord Westmoreland.

HENRIK HERCZEG.
Vezetni engem? Ah! nem kell segélyed.
Isten mentsen, hogy egy kis karczolás
Letéritné a walesi herczeget
Olyan mezőről, melyen a nemesség
Tiporva és vérfoltosan hever
És öldökölve győz a lázadás.

JÁNOS HERCZEG.
Soká pihenünk: Westmoreland rokon,
A munka int; jőj, jőj, az Istenért!
(János Herczeg s Westmoreland el.)

HENRIK HERCZEG.
Elámitál, Lancaster. Nem hivém,
Hogy benned ily derék szellem lakik.
Eddig testvéreműl szerettelek,
Most úgy tekintlek, mint önlelkemet.

HENRIK KIRÁLY.
Láttam, miként állt szembe Percyvel,
Merészebben, mint föltehetni ily
Kezdő harczosról.

HENRIK HERCZEG.
Oh! Ez a gyerek,
Mindegyikünket lángra gyújt.        (El.)
Csatazaj. Douglas jő.

DOUGLAS.
Megint király! Nőnek, mint hydra-fők.
Douglas vagyok, halálos mindazoknak,
Kik e színt hordják. És ki vagy te, hogy
Ilyen királyi álarczot viselsz?

HENRIK KIRÁLY.
Én a király maga, kinek nagyon fáj,
Hogy ekkorig csak árnyait leléd,
S nem a való királyt. A két fiam
Téged keres, meg Percyt a mezőn;
De, mert szerencsésen kezemre jöttél,
Magam rontok reád: no, védd magad’.

DOUGLAS.
Félek, hogy ismét egy új másolat vagy
És mégis úgy forogsz, mint egy király;
De bárki légy, enyim vagy, azt tudom,
S hatalmamba kerítlek.        (Vívnak. A Király csügged.)
Henrik Herczeg jő.

HENRIK HERCZEG.
No, hitvány skót, emeld föl a fejed’,
Vagy nem fogod többé emelni azt.
A hős Shirley, Stafford, Blunt szellemét
Érzem karomban. Wales herczeg vagyok,
Ki annyit ígér, mennyit megfizet.        (Vívnak. Douglas megfut.)
Üdülj, mylord. Hogy vagy, felséges úr?
Sir Gawsey Miklós is segélyt kiván,
Úgy Clifton is: én Cliftonhoz futok.

HENRIK KIRÁLY.
Maradj, pihenj, egy kissé.
Most visszanyerted vesztett hírneved’,
S hogy éltemet becsűlöd, megmutattad
Ez áldozatban, mit nekem hozál.

HENRIK HERCZEG.
Oh ég! mi mélyen sértettek, kik úgy
Beszéltek, hogy halálodat lesem.
Ha így volna, könnyű lett volna most
Rajtad feledni Douglas vad kezét,
Mely oly gyorsan végedre jár, miként
Bármely méregpohár, s az árulás
Bajátul is fölmentve lesz fiad.

HENRIK KIRÁLY.
Siess Cliftonhoz; én meg Gawseyhoz.        (Henrik Király el.)
Hővér jő.

HŐVÉR.
Ha nem csalódom, Monmouth Henri vagy.

HENRIK HERCZEG.
Úgy szólsz, mintha tagadnám a nevem.

HŐVÉR.
Nevem Percy.

HENRIK HERCZEG.
        Úgy hát e néven a
Leghősebb lázadót szemlélem itt.
Én Wales herczeg vagyok, s többé velem
Dicsőségben, ne véld, hogy osztozol.
Két csillag egy légkörben nem forog,
Két honra nem szakadhat Anglia,
A Percyére s a Wales herczegére.

HŐVÉR.
Nem is kell, Henrik: itt az óra, mely
Véget vet egyikünknek. Bár hired
A harczban oly nagy volna, mint enyém.

HENRIK HERCZEG.
Míg elválunk, nagyobbá tészem azt:
Sisakbokrétád’ mind leszaggatom,
Belőle homlokom fűzére lesz.

HŐVÉR.
Fenhéjázásod’ nem tűröm tovább.        (Összecsapnak.)
Falstaff jő.

FALSTAFF.
Jól van, Riki! Rajta, Riki! No, itt ugyan nem gyermekjáték foly, mondhatom.        (Douglas jő, s Falstaff-al összecsap; ez leesik, mintha meghalt volna. Douglas el. Hővér sebet kap, s elesik.)

HŐVÉR.
Oh Henrik! elraboltad ifjuságom’.
Nem fáj múló éltem vesztése úgy, mint
Rajtam kivívott büszke hírneved.
Érzésimet mélyebben sebzi az,
Mint testemet kardod. De ám az érzés
Az élet rabja, az élet pedig
Idő bolondja, s a világot őrző
Időnek vége lesz. Ah! jóslanék is,
De a halál nyirkos, hideg keze
Lezárja ajkamat. Nem, Percy, por vagy
És étke a –        (Meghal.)

HENRIK HERCZEG.
A férgeknek, hős Percy. – Ritka szív!
Isten veled! Oh visszásan szövött
Dicsvágy! miként húzódtál össze most!
Midőn e testbe’ még lélek lakott,
Egy ország is csekély tér volt neki;
Most bármi hitvány földből már elég
Pár lábnyi hely. A föld, mely halva tart,
Nem hordoz élve ily derék vitézt.
Ha érzenéd a nyájasságot, én
Nem is mutatnék ily megindulást.
De torzult arczod’ hadd takarjam el
S nevedben hadd köszönjem meg magamnak
A gyöngédség ime szolgálatát.
Isten veled! Az égbe vidd magaddal
Dicsőséged’; gyalázatod pedig
Aludjék a sírban veled; de azt
Síríratod ne mondja el soha.        (Meglátja Falstaff-ot a földön.)
Mit? Régi czimborám. Hát mind e hús
Nem tarthatott meg egy kis életet?
Szegény Jankóm! Isten veled. Talán
Különbet is könnyebben nélkülöznék.
Ah! érzeném hiányodat, ha még
A hivsággal úgy együtt tartanék.
Halál nem ejte ily kövér vadat,
Ejtett pedig ma sokkal jobbakat.
Míg majd bebalzsamozva tesznek el,
Vérben feküdj’ hős Percyhez közel.        (El.)

FALSTAFF.
(fölemelkedve).
Bebalzsamozva! Dejszen, ha te engem bebalzsamozol, szabadságot adok rá, hogy holnap megfüstölj és felfalatozz. Mennydörgettét! ideje volt álarczot öltenem, különben ez a fenevad skót felaprított és besózott volna. Álarczot? Hazudom; én nem vagyok álarcz. Meghalni! ez az álarcz, mert hisz csak álarcza az embernek az, ki más ember életével nem bír; de halálforma, hogy ez által megéljünk, ez nem álarcz, hanem az élet tökéletes, igazi képe. A vitézség legfőbb kelléke az óvatosság, s én életemet e legfőbb kellék által mentettem meg. Teringettét! úgy félek ettől a lobbanó Percytől, pedig már meghalt. De hátha ez is csak álarcz, és felugrik? Valóban tartok tőle, hogy jobban játsza ez álarczot, mint én. Mindjárt teszek is róla, s rá esküszöm, hogy én öltem meg. Hát miért ne kelhetne föl úgy, mint én? Csak szemtanú czáfolhatna meg, s itt senki sem lát. Nesze tehát, gazficzkó! (Beleszúr.) Tomporodban új sebet kapva jösz velem.        (Hővér-t hátára veszi.)
Henrik Herczeg és János Herczeg visszajönnek.

HENRIK HERCZEG.
Öcsém János, vitézül szenteléd föl
Szűz kardodat.

JÁNOS HERCZEG.
Csitt csak! Ki sebtet itt?
Halottnak mondtad e kövér fiút!

HENRIK HERCZEG.
Úgy mondtam; én halottnak láttam őt,
Élettelen s vérzőn a harczmezőn.
Élő vagy-é, avagy csak tünemény, mely
Szemünkkel játszik? Oh kérlek, beszélj,
Fülünk ne’kül szemünknek sem hiszünk.
Nem az vagy, a kinek látszol.

FALSTAFF.
Nem, az már való igaz. Nem vagyok kettős ember; de ha nem Falstaff Jankó vagyok, akkor Bandi legyek. Ihol van Percy, la! Ha atyád ezért valami kitűntetésre nem méltat, jó; de ha nem, aztán maga ölje meg a legközelebbi Percyt. Biztosíthatlak, hogy grófságra vagy herczegségre van kilátásom.

HENRIK HERCZEG.
Hisz’ Percyt én öltem meg s téged holtnak láttalak.

FALSTAFF.
Annak? Istenem, Istenem, mily hazuggá lett már az egész világ! Megengedem, hogy lélekzet nélkül hevertem a földön, s úgy feküdt az is, ni! de egyszer mindketten felugrottunk s egy álló óráig harczoltunk, a shrewsbury-i óra szerint. Ha hiszitek, jó; ha nem, azok fejére szálljon a bűn, kiknek az érdemet jutalmazniok kéne. Halálig állok mellette, hogy én szúrtam tomporán e sebet; s ha az ember élne és tagadni merné, mennydörgettét! kardomból etetnék meg vele egy darabot.

JÁNOS HERCZEG.
Ez már ugyan csodálatos rege.

HENRIK HERCZEG.
Ez meg csodálatos ficzkó, öcsém.
Hozd hátadon gyöngéden terhedet:
Ha fillentésed kegyhez juttat, én
Legszebb szavakkal ékesítem azt.        (Hátrálót fújnak.)
A visszatérő szól. A nap mienk.
Öcsém, jer, nézzük egy magasb halomról,
Ki él s ki halt bajtársaink közül.        (Henrik Herczeg s János Herczeg el.)

FALSTAFF.
Utánok megyek a jutalomért. A ki engemet megjutalmaz, azt az Isten jutalmazza meg. Ha nagygyá leszek, akkor megkevesbedem: mert tisztítót szedek, felhagyok a boritallal s józanul élek, a hogy nemes emberhez illő.        (El a holttesttel.)

V. SZÍN.

A csatatér más része.

Harsonahangok. Henrik Király, Henrik Herczeg, János Herczeg, Westmoreland s Mások. Worcester és Vernon mint foglyok jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
A lázadás mindig így bűnhödött.
Ravasz Worcester, nem vivél-e tőlünk
Kegyet s bocsánatot mindnyájatoknak?
Ajánlatunkat mért forgattad el?
Rokonfeled bizalmát mért család meg?
Három lovag, ki érettünk ma elhullt,
És egy nemes gróf s mások számosan
Ez órában is élnének, ha te,
Mint hű keresztyén, sergeink között
A közbejárást híven végezed.

WORCESTER.
Az önmentés vitt arra, mit tevék.
Türelmesen veszem most sorsomat,
Mivel súlyát ki nem kerűlhetem.

HENRIK KIRÁLY.
Worcester és Vernon, halálra innen!
A több bünösről később végezünk.        (Worcester-t s Vernon-t elviszik.)
Mint áll a harcztér?

HENRIK HERCZEG.
Ama nemes skót, Douglas, látva, hogy
Elhagyta a szerencse e napon,
Hogy Percy halva, serge megriadva:
Félőn futott azzal, mi még maradt,
S úgy megsérült, lebukva egy halomról,
Hogy elfogták. Most sátoromba’ van.
Kérem felségedet, bocsássa őt
Az én szabad kényemre.

HENRIK KIRÁLY.
        Szivesen.

HENRIK HERCZEG.
Öcsém, Lancaster János, én tehát
Rád bízom ezt a tisztes küldetést.
Eredj Douglashoz és bocsássad el
Váltságdíj nélkül, merre vágya van.
Hős bátorsága, melyet e napon
Kitűntetett pajzsunkon, megtaníta,
Miként becsüljünk ily nagy tetteket
Még ellenségeink szivében is.

JÁNOS HERCZEG.
Fogadd hálámat, e főfő kegyért;
Halasztás nélkül, rögtön végezem.

HENRIK KIRÁLY.
Most hátra van, hogy sergünket megoszszuk.
János fiam s te Westmoreland rokon,
Nyomuljatok sietve York felé
Northumberlandot és Scroop főpapot
Leverni, kik, hallom, fegyverben állnak;
Én és te, Henrik, Wales felé megyünk
Glendowert s a márk grófot leküzdeni.
Megtörnek a lázongás szárnyai,
Ha egy napunk lesz még, mint a mai;
S mert így ütött ki e kisérletünk,
Ne szűnjünk, míg mindent meg nem nyerünk.        (El mind.)

Nyitóoldal