Shakespeare

VI. HENRIK KIRÁLY. • ELSŐ RÉSZ.

(Fordította: Lőrinczy [Lehr] Zsigmond)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

BEVEZETÉS

E darab authenticitását többen kétségbe vonják. Már Theobold, ki 1733-ban kiadta Shakspere munkáit, így ir VI. Henrikről: Ámbár e három darabban különféle mesteri vonások találhatók, melyek kétség kívül Shakspere kezére vallanak, mégis csaknem kételkedem, hogy egészen ő irta volna. Hacsak nem nagyon korán irta, inkább azt hinném, hogy mint színházi igazgatóhoz vitték hozzá és némi szépitéseket nyertek kezétől. Az éles szemű bíráló könnyen észre veszi, hogy a nyelvezet régiesebb, a verselés szegényesebb és prózaiabb, mint átlag a költő hiteles műveiben.”

E szavak a különbség megfejtésének két módját nyújtják: vagy nem származott e darab Shaksperetől vagy nagyon ifjúkori munkája. És ha az érveket, melyeket az authenticitás mellett vagy ellen felhoznak, figyelembe veszszük, inkább azoknak kell igazat adnunk, kik VI. Henriket Shakspere ifjúkori művének tartják. És valóban irott bizonyságunk is van arra, hogy VI. Henrik első része, mely nyomtatásban először az 1623-ki folioban jelent meg, a legrégibb a költő történeti drámái közt. Nash Tamás 1592-ben egy iratot adott ki a színművészet védelmére (Pierce Penniless his supplication to the devil), melyben ezeket mondja: „Hátha bebizonyítnám, hogy a színdarabok valódi iskolái az erénynek? Ami mindenekelőtt tartalmokat illeti, az többnyire angol krónikáinkból van kölcsönözve. Őseinknek hős tetteit, melyek régóta rozsdás érczbe és moly rágta könyvekbe vannak temetve, ismét életre keltik s őket magokat föltámasztják a feledés sírjából, hogy az egész nép előtt hirdessék régi nagy tetteteiket; és mi lehetne élesebb sarkantyú elfajult, elpuhult nemzedékünkre nézve? Mily jól esett volna a vitéz Talbotnak, a francziák rémének, az a gondolat, hogy két százados síri nyugalom után új diadalokat ül a színpadon, és csontjait több ízben újra bebalzsamozzák legalább tizezer néző könnyei, kik frissen vérző sebekkel vélik őt magok előtt látni?” Semmi darabnak sem maradt fenn nyoma VI. Henrik első részén kívül, melyre e szavak alkalmazhatók volnának, s így bizonyos, hogy e darabot már 1592 előtt többször előadták, tehát néhány évvel előbb kellett készülnie.

Maga azon körülmény tehát, hogy e darab ifjúkori munkája a költőnek s minden esetre első kisérlete a történeti dráma terén, elég azoknak megczáfolására, kik úgynevezett benső indiciumokból vonták kétségbe Shakspere szerzőségét. Ilyen benső jelek volnának: a hiányos verselés, a klaszszikus reminiscentiák túlhalmozása, a jelenetek laza összefüggése, a történeti anyag önkényes használata, mondák és költött dolgok belekeverése. Mindezek könnyen megmagyarázhatók a költő ifjúságából és kezdő voltából. Shakspere sem érte el kezdetben, az első lépéssel, művészetének magaslatát, hanem mint mindenki, ő is alá volt vetve a természetes fokozatos fejlődésnek. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bármily alacsonyra teszszük a jelen dráma mértékét Shakspere legjobb műveivel összehasonlítva, ugyanily arányban állnak VI. Henrik alatt a Shaksperet megelőző irók drámái. Előtte nem volt semmi jelentékenyebb drámai munka, mely neki zsinormértékül szolgált volna, s nincs iró, kinek ezt a művet oda lehetne itélni; sőt még a kik legbuzgóbban igyekeznek a jelen drámát Shaksperetől elvitatni, azok sem tagadják, hogy sok helyen felismerhető benne Shakspere szelleme. Az a föltevés, melylyel a látszólagos ellenmondást ki akarnák egyenlítni, hogy t. i. Shakspere más iró munkáját átnézte, kijavitotta, megtoldozta és színpadra alkalmazta volna, semmivel sem igazolható, s föl sem tehető Shakespereről, hogy egy általa csupán átnézett darabot, mint sajátját, nyujtotta volna be színházi előadásra. Már pedig ezt a darabot Shakspere művének tartották azok, kik legilletékesebben itélhettek e kérdésben. Hét évvel a költő halála után jelent meg műveinek első authentikus és teljes kiadása, az 1623-ki folio, melynek kiadói, Heminge János és Condell Henrik, tagjai voltak ugyanazon színésztársaságnak, melyhez Shakspere is tartozott. Ezek így irnak előszavokban: „Megvalljuk, kivánatos lett volna, hogy a szerző maga adja ki műveit; de mivel máskép rendeltetett s őt e jogától megfosztotta a halál, kérünk titeket, ne vegyétek rossz néven barátainak gondját és fáradságát, hogy összegyűjtötték és kiadták műveit, és pedig így adták ki, mialatt különféle lopott és csempészett nyomtatványokkal csaltak meg benneteket, melyeket a kiadók hamisításai és rablásai megcsonkitottak és elidomtalanítottak. Ezeket is helyreállítva és összes tagjaikkal állítjuk szemetek elé, teljes számban, úgy a mint ő kigondolta, ki a mily szerencsés utánzója volt a természetnek, épen oly nemes tolmácsa is volt.”

A költő két társa tehát, kik együtt működtek vele s kik bizonyára jól ismerték műveit és hozzájok férhettek, bizonyítja, hogy a folioban közlött drámák Shaksperetől származnak, úgy a mint kigondolta. VI. Henrik három része pedig szintén a folio-kiadásban foglaltatik. E bizonyítvány ellen erőtlenekké válnak a darab benső tulajdonságaiból vett érvek, melyek különben is, mint fentebb említettük, magyarázatukat találják a költő fiatalságában. Az általános hermeneutikai szabályok szerint a benső érvek mindig háttérbe vonulnak a külső bizonyitékok előtt.

Igaz, hogy a folioban vannak oly darabok is, melyek régibb darabok átdolgozásai, mint János király és a Makranczos hölgy. De ezek Shaksperei eredetét azért senki sem vonja kétségbe, mivel régibb darabok alapján készültek. Shakspere jogos és hiteles szellemi tulajdonai azok, mert ő volt az, ki a régi anyagot egészen áthatotta és átidomította szellemével, s a régibb szerzőknek nincs benne más részök, mint a művészi érték nélküli nyers anyag. Ezek is joggal állnak tehát a folioban, s ez bizonyitékául szolgál hitelességöknek; annál inkább bizonyítja tehát a jelen dráma authenticitását, mert semmi oly régibb darabot nem ismerünk, mely kidolgozásnak alapjául szolgált volna

Az a különbség, melyet VI. Henrik és a költő későbbi történeti drámái közt a történeti anyag felhasználásában tapasztalunk, szintén megmagyarázható a költő fiatalságából. Mig az érettebb Shakspere későbbi történeti drámáiban nagy kegyelettel és aggódó lelkiismeretességgel ragaszkodik a történelemhez, s alig mer a részletekben is eltérni Holinshedtől vagy Plutarchtól, itt fiatalos önkénynyel bánik el a történeti anyaggal s össze-vissza hányja az eseményeket. A békekötést, mely a burgundi herczeg és VII. Károly közt 1435-ben jött létre, itt a Pucelle idézi elő, a kit pedig már 1431-ben megégettek; VI. Henrik eljegyzése Anjou Margittal, mely 1443-ban történt, és Talbot halála, mely 1453-ra esik, itt szintén megelőzi a Pucelle kivégzését. Azért Holinshed krónikája és a dráma közt nincs annyi érintkezési pont, mint a költő egyéb királydrámáiban. Legszabadabban bánt a költő a hős Talbot tetteivel és halálával. Sokat nem is a krónikákból, hanem talán mondákból vett át; igy például történeti forrásai semmit sem tudnak Talbot és az auvergnei grófné találkozásáról. A nagy nemzeti hős halálát Hall krónikája, mely e helyen a költőnek forrásul szolgált, így adja elő:

„A harcz (a castilloni ütközetben) két óráig eldöntetlen maradt; ekkor Montamban és Humadere nagy franczia segédhaddal érkeztek a csatatérre, és lövéseik az angolok közül, kik nagyon közel merészkedtek, három száz embert terítettek le a gróf közelében. Midőn ez észrevette az elkerűlhetetlen veszélyt, melybe embereivel került, nem gondolt saját biztosságára, hanem csak forrón szeretett fia, Lord Lisle életére, kinek azt tanácsolá és parancsolá, hogy hagyja el a csatát és mentse meg magát. Midőn azonban fia azt felelé, hogy sem a becsület, sem a természet parancsa nem rendeli neki, atyját e legnagyobb életveszélyben elhagyni és hogy ki akarja vele üratni a halál kelyhét, így szólt hozzá a gróf: Oh, fiam! én, atyád, ki annyi éven át réme és ostora voltam e franczia népnek, annyi várost dúltam fel és annyi embert ejtettem el nyilt harczban, nem halhatok meg itt hazám becsületéért anélkül, hogy nagy dicsőséget és örök hirt ne arassak, sem el nem futhatok becstelenség és örök szégyen nélkül. De mivel neked ez első hadjáratod, sem a futás nem válik szégyenedre, sem a halál dicsőségedre, mert az okosság parancsolhatja a futást, és a maradás oktalanság lehet. Futásom nemcsak szégyent hozna reám és fajomra, hanem csapataimnak is vesztére válnék; ha azonban te a távozás által megmented éltedet, máskor képes lészsz megboszúlni halálomat, az országnak használni és fejedelmednek becsületére válni. – De a fiú érzelme nem engedé sem az élet szeretetét, sem a saját biztosságáról való gondoskodást érvényre emelkedni, és nem akart elszakadni édes atyjától. Ez felhagyott azzal, hogy rábeszélje, bátorságra buzdítá a katonákat és vezéreket és a megujított bátor támadás alkalmával több embert ejtett el, mint a mennyi katonája volt egész seregében. De az ellenség ereje emberekben és ágyúkban túlnyomó volt; először czombját lőtték keresztül muskétával, megölték lovát, azután őt magát is megölték, midőn a földön feküdt; – a meddig fennállhatott lábain, soha sem mertek szemébe tekinteni. És vele halt hős halált fia is, Lord Leslic, törvénytelen fia, Talbot Henrik, sir Edward Hull és harmincz más bátor angol hős. Lord Molyns hatvan mással az ellenség kezébe esett.”

A krónikásnak ez elbeszélését a költő a következő jelenetben tükrözteti vissza, melyről Collier és Coleridge azt állítják, hogy e drámában leginkább magán viseli Shakspere keze nyomát, míg Gervinus épen ellenkezőleg ezt a jelenetet mondja leginkább ellentétben állónak Shakspere szellemével és styljével, mely különböző itéletek subjectivitásából legjobban kitűnik, mily keveset lehet adni az úgynevezett benső indiciumokból való bizonyitásra a positiv külső bizonyitékokkal ellentétben. A jelenet különben igy szól:

TALBOT.
Anyád reménye mind egy sírba szálljon?

JÁNOS.
Jobb, mint anyámnak méhét meggyaláznom.

TALBOT.
Oh menj, ha várod, hogy megáldjalak.

JÁNOS.
A harczba megy fiad, de nem szalad.

TALBOT.
Atyád egy része mentve lesz, ha élsz te.

JÁNOS.
Szégyenre válnék bennem így e része.

TALBOT.
Nincs hirneved még, így az mit se veszt.

JÁNOS.
De van, a tiéd! Futás mocskolja ezt!

TALBOT.
Atyád letörli, nem lesz rajta folt.

JÁNOS.
Hogyan lehetne az tanúm, ki holt?
Ha itt halál vár, fussunk mind a ketten.

TALBOT.
Itt hagyva sergem gyilkos ütközetben?
Nem hárul ily folt agg apád fejére.

JÁNOS.
Hát ily bűnös gáncs ifjuságom érje?
Két részre mint magad nem oszthatod,
Ugy én tetőled el nem válhatok.
Menj vagy maradj: a mit te, azt teszem;
Atyám ha meghal, nem kell életem.

TALBOT.
Fogadd bucsúm hát, szép fiam! azért
Születve, hogy ma már halálod érd.
Jer oldalamra! együtt halva, élve,
Egyszerre szálljon lelkünk fel az égbe!

Talbot elvesztének oka az irigység, egyenetlenség és versengés, mely az angol nemzet főurait egymással szembe állítja és oda viszi, hogy önző becsvágyoknak feláldozzák a közérdeket. York és Somerset, a két halálos ellenség gyülölködése, kikre a gyermekkirály gyönge jóakarata egyenlő joggal bízza a franczia hóditás védelmét, okozza a hős vezér vereségét és halálát, s ez az átkos egyéni versengés ok általában a folytonos sülyedésnek, melynek következtében Anglia lassankint elveszti franczia hóditásait s mely a legborzasztóbb pártviszályt ülteti át magába Angliába. A hosszú harczoknak, ostromoknak, csatározásoknak, melyek a drámát elejétől végig betöltik, ennek folytonos feltüntetése és szemmel tartása adja meg a drámai érdeket és erkölcsi tanulságot. Kezdettől fogva úgy van feltüntetve az országnagyok gyűlölködése, mint a külföldi veszteségek okozója. A nagy király, V. Henrik még kiterítve fekszik a ravatalon, midőn a holtteste mellett vitázó főuraknak fülébe kiáltja a hirnök, ki a francziaországi veszteségeket jelenti:

        Pártokra vagytok ti szakadva itthon,
        S míg csatasíkra kéne szállnotok,
        Arról vitáztok, ki legyen vezér.
        Ez hosszadalmas, olcsó harczot óhajt;
        Emez repűlne, ámde szárnya nincs;
        Az úgy állítja, ingyen is lehet
        Békét szerezni sima szép szavakkal.
        Angol nemesség, ébredj fel, riadj fel!
        Uj hírnevedre restség vessen árnyat?
        Kitépve im a liljom czímeredből
        S félig levágva Anglia díszpalástja.

Ugyanez a féktelen gyűlölködő szellem lép fel azon összeütközésben, melyben a Tower kapuja előtt a gőgös winchesteri püspök és Gloster herczeg állnak egymással szemközt; s a darabnak egyik legszebb, igazán angol vonása, midőn a polgári elem lép a versengő főnemesek közé, s fegyver nélkül, egyedül a törvény erejével vet véget a viszálkodásnak: „Pih! lordok!” – kiált a polgármester –, hogy ti a hon nagyjai így szegitek meg a békét!” A herczeg és a püspök nem utasítják vissza beavatkozását; ellenkezőleg, mintegy elismerik törvényes felsőségét, midőn magokat mentegetve s egymást kölcsönösen vádolva fordulnak feléje. S midőn a kölcsönös vádak ujra elmérgesítik a vitát, s az országnagyok és embereik kivont kardokkal rohannak egymásra, a polgármester felolvastatja a törvénytiszt által a zendülések ellen szóló rendeletet:

„Minden embert, kik e napon fegyveresen itt egybegyűlve vagytok, Isten és a király békéje ellenére, ő fensége nevében intünk és felhivunk, távozzatok mind lakjaitokba, és ezentúl senki se hordjon, se ne használjon, se ne forgasson, se kardot, se fegyvert, se tőrt, halálos büntetés alatt.”

A főurak hüvelyébe rejtik kardjokat, meghódolnak a törvény fegyvertelen hirdetője előtt, s bár nem békülnek ki, sőt nagyobb bosszúval fenyegetik egymást, eltávoznak és az utcza békéje helyre áll.

A mi e vonásnak kulturtörténeti jelentőséget ad – jegyzi meg erre Kreyszig –, az épen a szándékosság teljes hiánya. A jelenet lényegtelen a cselekvény tovább menetére nézve, nem ad alkalmat semmi érzelem kitörésére. Egyszerűen a drámába van illesztve, mert a hagyomány kivánja, mint valami magától értetődő dolog. Shakspere más politikai rajzaiban a középosztály és a nemesség ellentéte sehol sem lép így fel. A törvény uralma a monarchia oltalma alatt reá nézve természetes tény, melyet nem használ motivum gyanánt drámai cselekvényében, mert tapasztalása körében semmi összeütközést sem idézett elő. Angol és római történeti drámáiban a drámai küzdelem kizárólag az aristokratia körén belül mozog. Az egyesek becsvágya, magasztos hazafiasság a külső ellenséggel szemben, ezek mindenütt a mozgató erők, és a hol a nép föllép, azt nem mint egyenjogú történeti tényezőt vezeti elő. Az elszabadult elemek erejével töri át a gátat s rövid tombolás után ismét visszatér rendes medrébe.

Az országnagyok benső viszálkodása, mint a külső veszteségek okozója, az egész darabon át fel van tüntetve, s mindenütt kicsillámlik a harczok tömegéből. Ezt fejezi ki végül Exeter is, midőn a király Yorkot és Somersetet bízza meg a had vezetésével, kiknek gyűlölködése miatt áldozatul kell esnie a nemes Talbotnak:

        …A legegyűgyűbb is,
        Látván nemesség mint torzsalkodik,
        Az udvarnál mint tolja egy a mást,
        Mint zajganak pártos kedvenczeik,
        Láthatja, mindez rossz véget jövendől.
        Nagy baj, ha gyermek-kézben a jogar;
        Nagyobb, ha bosszú rút viszályt nemez:
        A végveszély s zavar kútfője ez.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Westminster-apátság.

Gyászzene. V. Henrik király tetemei ravatalon; körüle Bedford, Gloster és Exeter herczegek, Warwick gróf, a winchesteri püspök, heroldok, stb.

BEDFORD.
Borulj el, égbolt, éjre váljon a nap;
Te új időket hirlő üstökös,
Lóbáld meg ott fenn kristály czibakod’,
Ostor gyanánt a lázadt csillagokra,
Kik Henrikünknek elvegzék halálát!
Nagy volt ő arra, hogy sokáig éljen!
Nem veszte ily királyt még Anglia.

GLOSTER.
Nem volt királya, míg ő nem jöve.
Magas erényü, uralomra méltó:
Kirántott kardja vakitón czikázott;
Tovább ért kardja sárkány szárnyinál;
Szilaj világu, szikrázó szeme
Inkább riasztá s űzé ellenit
Arczukra tűző délnap fényinél.
Mit mondok? Túl van ő magasztaláson:
Csak diadalra emelé kezét.

EXETER.
Mi gyászba járunk: mért nem vér a gyász?
Nem éled ő fel, Henrik halva van.
Egy fakoporsót kísérünk mi itt,
S halál dicstelen győzödelmire
Fényt vetnek ünnepélyes soraink,
Mint diadalszekérnek foglyai,
Vészcsillagokra szórjuk-e vaj’ átkunk’.
Kik egyesültek hősünk vesztire?
Vagy azt higyük tán, bűvölők s kuruzslók
A csalfa frankok, a kik félelemből
Varázsigékkel küldtek rá halált?

WINCHESTER.
Megáldta őt a királyok királya.
Oly szörnyü nem lesz szörnyü vég itélet
A francziának, mint tekintete.
A seregek uráért harczola
S a szentegyház imája védte őt.

GLOSTER.
A szentegyház? Papok imája nélkül
Meg nem szakadt vón’ élte ily korán.
Asszony-király az, a kit ti kivántok,
Póráztokon, mint iskolás fiú.

WINCHESTER.
Bármit kivánjunk, te vagy a protector,
S parancsod’ várja ország, fejdelem.
Nőd büszke, s inkább féken tartja lelked’,
Mint Isten és a vallás papjai.

GLOSTER.
Ne szólj vallásról, test kell teneked.
S templomba nem jársz évhosszat, csak akkor,
Ha ellenid ellen imádkozol.

BEDFORD.
Elég a per már, szűnjék a harag!
Oltár elé most! Héroldok, velünk!
Arany helyett fegyvert teszünk le ott:
Fegyver mit ér, ha Henrik halva van!
Nyomornapokra számíthatsz, utókor:
Anyjok könyűjét szopják kisdedek,
Sós köny dajkája lészen szigetünk
S csak nők maradnak holtakat siratni.
Henrik királyunk! szellemed’ hivom:
Oh boldogitsd e hont, védd belviszálytól!
Víj meg egedben a vészbujdosókkal!
Lelked dicsőebb csillag lészen ott,
Mint Julius Caesar vagy ragyogó –
        (Hirnök jő.)

HIRNÖK.
Üdvözve tőlem, nemes lordjaim.
Frank földről gyászos híreket hozok,
Vesztett csaták, vérontás híreit:
Guienne, Champagne, Rheims, Orleans,
Párizs, Guysors, mind veszve, mind.

BEDFORD.
Mily szó ez, ember, Henrik teteménél?
Halkan beszélj, mert híred hallatára
Feltámad ő és szétrobbantja ólmát.

GLOSTER.
Rouent feladták? Párizs oda van?
Halottiból ám költsd fel Henriket,
E hirre lelke ujra tova száll.

EXETER.
Hogy vesztek el? mily árulás miatt?

HIRNÖK.
Nem úgy, csak ember s pénzhiány miatt.
Azt suttogják a katonák között,
Pártokra vagytok ti szakadva itthon;
S mig csatasíkra kéne szállnotok,
Arról vitáztok, ki legyen vezér.
Ez hosszadalmas, olcsó harczot óhajt;
Emez repűlne, ámde szárnya nincs;
Az úgy állítja, ingyen is lehet
Béket szerezni, síma szép szavakkal.
Angol nemesség, ébredj fel, riadj fel!
Új hirnevedre restség vessen árnyat?
Kitépve ím a liljom czímeredből
S félig levágva Anglia díszpalástja.

EXETER.
E ravatalnál ha nem vón’ könyűnk,
E híradásra árként folyna most.

BEDFORD.
Frank föld regensét, engem illet az.
Pánczélt reám! fel Frankhonért csatára!
Te szégyen-gyász ruhája, el veled!
Sebet hadd osztok, szem helyett, a franknak,
Hogy megsirassa újabb nyomorát.
        (Más hirnök jő.)

2. HIRNÖK.
Levelet hozok, balhírüt, lordjaim.
Fellázadt Frankföld végkép ellenünk,
Néhány csekélyke városon kivül.
Megkoronázva Rheimsben a dauphin;
Hozzája állt az orleansi fattyu,
Mellette Reignier, Anjou herczege,
Alençon herczeg pártjához menekszik.

EXETER.
Károly király? Minden hozzája fut!
Hová futunk mi e kudarcz elől?

GLOSTER.
Mi nem futunk, a frank torkába csak!
Bedford, ha ingasz, én helyedbe állok.

BEDFORD.
Miért e kétely buzgalmamba’, Gloster?
Már gondolatba látom a hadat,
Mely elborítá a frankok honát.

        (Harmadik hirnök jő.)

3. HIRNÖK.
Keservetökhöz, kegyes lordjaim,
Könyt hullatók Henrik koporsaján,
Egy szörnyü harcznak hírét kell csatolnom,
Melyet a frankok s hős Talbot vivának.

WINCHESTER.
És nemde, Talbot volt a győzödelmes?

3. HIRNÖK.
Oh nem! Lord Talbot vesztes fél vala.
Elmondom bőven, mint folyt a dolog.
A mult augusztus-hó tizedikén,
Elhagyva az ostromlott Orléanst,
Alig hat ezernyi volt összes hada,
S huszonhárom ezernyi frank sereg
Körűlfogá őt és megtámadá.
Hadsorba állni nem volt már idő,
Sem gerelyek az íjászok elé;
Hegyes sövénykarókat szúrtanak szét
Rendetlenűl a földbe a helyett,
A betörő lovasság gátjaúl.
Három óránál hosszabb volt a harcz;
S csodákat művelt több mint emberi
Nagyságu Talbot kardja és dsidája.
Pokolra külde százakat, nem állt meg
Előtte senki, szerte dúlt dühöngve.
A frank kiált: Az ördög harczol ott!
Reá meredve áll egész sereg,
És katonái, látván hősi lelkét:
Talbot! Talbot! üvöltve riadoznak,
És berohannak a harcz mélyibe.
S már diadal pecsétli meg csatánkat,
Ha sir John Fastolfe gyávát nem mutat,
Ki az elősereggel hátul állván,
Hogy segedelműl törne majd elő,
Megfuta gyáván, egy csapás ne’kűl.
Romlás lőn erre, szörnyü konczolás:
Bezárolá az ellen hadja őket.
Egy hitvány vallon, a dauphin kegyéért,
Talbotra hátul dárdát hajitott,
Kinek szemébe még csak nézni sem mert
A francziáknak összes ereje.

BEDFORD.
Talbot megölve? Enmagam’ ölöm meg,
Hogy fénybe’, nyugton, lomhán éltem itt,
Míg, védtelen őt, a dicső vezért
Igy árulák el fattyu ellenének.

3. HIRNÖK.
Oh nem, nem! Ő él, ám foglyúl esék,
És Scales és Hungerford lordok vele;
A többi is leölve vagy fogoly.

BEDFORD.
Én váltom őt ki, én és senki más.
Hanyatt lerántom a dauphint a trónról,
S barátomért lesz koronája váltság:
Egy angolért négy francziát adok.
Munkára most! – Isten velünk urak!
Örömtüzeket gyujtok nem sokára
A franczia földön Szent György-ünnepünkre:
Tizezernyi bajnok fog követni engem
S vértetteikre Europa remegjen!

3. HIRNÖK.
Ép jókor: ostromolják Orléanst.
Már gyönge-lankadt angol seregünk;
Salisbury gróf segélyhadat könyörg,
S a zendüléstől alig ója népét:
Egy kis had annyit tartson őrszemekkel!

EXETER.
El ne feledjük, a mit esküvénk
Henrik királynak, lordok: a dauphint
Megsemmisítjük vagy járomba hajtjuk.

BEDFORD.
Én nem felejtem. Ím bucsút veszek
S készűletimhez látok most azonnal.        (El.)

GLOSTER.
Én a Towerba rohanok sietve,
Szemügyre venni hadszert, ágyukat,
És kikiáltom ifju Henriket.        (El.)

EXETER.
Elthamba én, az ifju fejdelemhez,
Mert én vagyok, ki őrévé tevének,
S lesz gondom arra, hogy bizton legyen.        (El.)

WINCHESTER.
Van mindegyiknek helye, hívatása:
Engem kihagytak, nincs számomra semmi.
De puszta báb soká már nem leszek.
Elküldöm én Elthamból Henriket,
És én ülök majd a kormányrudon.        (El.)

II. SZÍN.

Francziaország. Orléans előtt.

Harsonák. Károly seregeivel, Alençon, Reignier és mások.

KÁROLY.
Miként az égen, ép úgy itt alant
Nincs tudva máig Mars valódi útja.
Imént az angol részre ragyogott;
Most, hogy mi győzünk, im reánk mosolyg.
Van-é nevesb hely, mely nem a miénk?
Mulatva állunk Orléans előtt,
S a kiehűlt sápadt angol sereg
Reánk csak egyszer tör gyöngén havonkint.

ALENÇON.
Levesök’ sínlik s kövér pecsenyéjök’:
Miként az öszvért, kell etetni őket,
S szájokra kötni abrakuk’, különben
Siralmasak, mint vízbe fúlt egér.

REIGNIER.
Mentsük föl a várt. Mért e lanyhaság?
Talbot fogoly, kit félni megszokánk:
Csak ő marad, eszelős Salisbury,
Kit most emészthet méreg és epe;
A háborúra pénze, serge nincs

KÁROLY.
Riadó szóljon! rájok rohanunk.
Az elhullt francziák becsületéért!
A ki megöl, halálom’ megbocsátom,
Ha futni lát s hátrálni egy tapodtat.        (Mind el.)
Riadó, csatározás, majd hátráló. Károly, Alençon, Reignier és mások visszajönek.

KÁROLY.
Ki látott ilyet? Milyen sereg ez!
Gyávák! ebek! Meg nem futok soha,
Ha ott nem hagynak a harcz közepett.

REIGNIER.
Kétségb’esett egy gyilkos Salisbury,
Harczol, miként ki éltét meguná;
S a többi is, mint kiehűlt oroszlán,
Mint martalékra ránk mohón rohannak.

ALENÇON.
Azt mondja földink, Froissart: Anglia
Csupa Rolandot s Olivért szüle,
Míg harmadik Edvárd uralkodék.
Még igazabb most e szó: hisz csupán
Sámsonokat és Góliátokat
Bocsát a harczba. Egy megáll tiz ellen!
E gernye, czingár ficzkók! vaj’ ki hinné,
Hogy ily vitézek, ilyen vakmerők?

KÁROLY.
Őrült bolondok! hagyjuk itt a várost,
Izgatva éhség hevök’ növeli;
Rég ismerem már, készebbek fogukkal
Letépni e várt, mintsem visszalépni.

REIGNIER.
Mintha csodás gép, mint harangos órán,
Mozgatná fegyverök’, hogy mindig üssön;
Különben ennyit ki nem állanának.
Hagyjuk magokra, azt tanácslom én.

ALENÇON.
Magam is.
Az orléansi fattyu jő.

ORLÉANS.
Hol a dauphin? Ujságokat hozok.

KÁROLY.
Üdvözve légy háromszor, Orléans.

ORLÉANS.
Mért e ború s halványság arczodon?
Mult veszteséged okozá talán?
Oh el ne csüggedj, mert itt a segély:
Egy szent szűzet hozok magammal én,
Kit égi látomás jelölt ki, hogy
Fölmentse már e hosszas ostromot.
S a frank határon űzze túl az angolt.
Mély jósolásnak birja szellemét,
S több, mint a régi római sibyllák:
Kikémli, a mi volt s a mi leendő.
Behíjam-é, szólj? És hihetsz szavamnak,
Mert csalhatatlan ez s valóigaz.

KÁROLY.
Menj, hivd be. (Orléans el.) Ámde megkisértjük őt;
Helyettem, Reignier, légy te a dauphin:
Kérd őt ki büszkén, nézz rá szigorún.
Ekkép kitudjuk, mi az, a mit ért.        (Hátravonúl.)
A Pucelle, Orléans és mások jönnek.

REIGNIER.
Te vagy, ki tészsz csodákat, szép leány?

PUCELLE.
Te véled azt, hogy megcsalsz, Reignier?
Hol a dauphin? – Jer onnan, lépj elő:
Ismerlek jól, bár soh’se láttalak.
Meg ne döbbenj, előttem nincs titok:
Veled kivánnék szólni egyedül.
Urak, egy perczre hagyjatok magunkra.

REIGNIER.
Derekasan küzd első rohamánál.

PUCELLE.
Dauphin, juhászlány vagyok én csupán,
S nem forga lelkem semmi tudományban.
Tetszett az égnek és a szűz anyának
Reám ragyogni, alacsony leányra.
Míg gyönge nyájam’ kün legeltetém,
Arczom’ kitéve szúró nap hevének,
Im! Isten anyja megjelent nekem,
És megbizott magasztos látomásban,
Hogy oda hagyva szolgahivatásom’,
Felszabadítsam szenvedő hazám’.
Segélyt igére és biztos sükert:
Teljes dicsében nyilt meg ő előttem,
S ki barna arczu és elsült valék,
Reám lövellvén szűz sugárait,
Mint látod, engem bájjal álda meg.
Kérdj tőlem, a mi tetszik, bármit is,
És készületlen én megfelelek;
Harczban kisértsd meg, hogyha mersz, szivem’,
S meglátod azt, nememen túlteszek.
Ha elfogadni magad’ eltökéled
Harcztársul engem: a szerencse véled!

KÁROLY.
Csodálatot költ nagy-kevély szavad.
Bátor szivedről egy próbát csupán:
Párviadalra szállj ki énvelem:
Ha győzni fogsz, beszéded mind igaz;
Ha nem, lemondok minden bizalomról.

PUCELLE.
Én kész vagyok. Ime jó élü kardom,
Diszűl öt liljom mindkét oldalán.
Szent Katalin czintermiben, Touraineban,
Szemeltem ezt ki ó vas lom közűl.

KÁROLY.
Isten nevében jer! Asszony nem ijeszt.

PUCELLE.
S én férfitól, míg élek, nem futok.
        (Vivnak.)

KÁROLY.
Megállj, elég már! Hisz te amazon vagy,
S Debora kardjával viaskodol.

PUCELLE.
Segédem a szűz, máskép gyönge volnék.

KÁROLY.
Bárki segítsen, engem te segítesz.
Sovár-epedve érted lángolok;
Egyszerre győzted meg szivem’ s kezem’.
Dicső Pucelle, ha ez a te neved,
Ne fejedelmed, rabszolgád legyek:
A francziák dauphinja esd azért.

PUCELLE.
Szerelmi vágyra tiltva hajtanom,
Megszentelé az ég hivatalom’:
Ha majd kiűzve mind az angolok,
Jutalmi díjra akkor gondolok.

KÁROLY.
Nézz addig is rabodra kegyesen.

REIGNIER.
Hosszan beszélget, úgy látszik, dauphinünk.

ALENÇON.
Bizonynyal ingig gyóntatja e leányt.
Máskép beszédét igy nem nyujtaná.

REIGNIER.
Mértéket nem tud: ne zavarjuk őt?

ALENÇON.
Többet tud ő, mint balgák mi tudunk.
A női nyelvek csalfa csábitók.

REIGNIER.
Hová merülsz, mint fontolgatsz, uram?
Itt hagyjuk-é most vagy nem Orléanst?

PUCELLE.
Nem, mondom én, nem! kishitű pulyák!
Én védelek! Harcz vég lehelletig!

KÁROLY.
Ugy lesz, a mint ő mondja: harczolunk.

PUCELLE.
Az angoloknak jöttem ostorául.
Ez éjjel még fölmentem Orléanst.
Én kelek ímmost harczra: higyetek, még
Szép őszi nyár lesz s halcyon-napok.
Mint hab gyürűje, olyan a dicsőség,
A mely szünetlen terjed és halad,
Mig szélesülve semmiségbe vész.
Henrik nem él s az angol hab-gyürű,
És véle vesz mind a bezárt dicsőség.
Olyan vagyok, mint a kevély hajó,
Mely a szerencsét és Caesart vivé.

KÁROLY.
Ha egy galamb ihlé Mohamedet,
Sas lelke az, mely téged ihlete.
Veled nem ér föl nagy Constantin anyja
Heléna, s Szent Fülöp leányai.
Szép Vénus-csillag, a ki földre hulltál,
Miként imádlak, kellő áhitattal!

ALENÇON.
Ne késedezzünk! mentsük Orléanst!

REIGNIER.
Becsűletünkért tedd meg, mit tehetsz,
Üzd őket el, lány, és légy halhatatlan.

KÁROLY.
Azonnal megkisértsük. Rajta, fel!
Ha ő csaló lesz, nincs próféta többé!        (Mind el.)

III. SZÍN.

London. A Tower-domb.

Gloster herczeg, szolgáival, a kapuk előtt.

GLOSTER.
A Towerba jöttem vizsgát tartani:
Mert Henrik óta síkkasztást gyanítok.
Hol itt az őrség? mért nincs állomásán?
Gloster szavára nyissatok kaput.         (Szolgák kopognak.)

1. ŐR.
(bent).
Ki zörget ottan ily parancsolólag?

1. SZOLGA.
A nemes Gloster herczeg az.

2. ŐR.
(bent).
Akárki is, be nem ereszthetünk.

1. SZOLGA.
Protector urnak, gazfi, így felelsz?

1. ŐR.
(bent).
Protegálja ég őt! Mi így felelünk;
Csak úgy teszünk, a mint parancsolák.

GLOSTER.
Parancsolák? Ki parancsol kívülem?
Nincs Angliának más protectora.
Föl! a kapukra! én kezeskedem.
E piszkos czenkek tegyenek bolonddá?
Gloster emberei a kapukra rontanak. Woodville parancsnok jő a kapuhoz.

WOODVILLE.
(bent).
Minő zaj ez? mily árulók ezek?

GLOSTER.
Te vagy parancsnok? Hallom hangodat:
Gloster van itt, nyittasd föl a kaput.

WOODVILLE.
(bent).
Légy türelemmel, herczeg, nem lehet;
Winchester, a bibornok, tiltja azt;
Határozottan megparancsolá,
Be nem bocsátnom téged s emberid’.

GLOSTER.
Lágyszívü Woodville, többre tartod őt?
A büszke főpap, önhitt Winchester,
Kit soh’se tűrt a néhai fejdelem?
Nem vagy barátja Istennek s királynak,
Nyittass kaput, vagy én zárlak ki téged.

1. SZOLGA.
Protectorunknak nyissatok kaput,
Ha nem siettek, rögtön betörünk.
Winchester jő, barnaruhás szolgák kiséretében.

WINCHESTER.
Hé! dölyfös Humphrey! mit jelentsen ez?

GLOSTER.
Te csukatál ki engemet, kopasz pap?

WINCHESTER.
Én tettem azt, te áruló bitor,
És nem királyi s országos protector.

GLOSTER.
Lépj vissza, te nyilvános zendülő,
Ki holt urunkat akarád megölni,
Ki a rimáknak bűnre búcsut adsz,
S kit megszitállak terpedt süvegedben,
Ha még tovább is arczátlankodol.

WINCHESTER.
Lép vissza te! Tapot se mocczanok!
Legyen Damascus itt, s te bősz Kain,
S ha tetszik, Ábelt agyonütheted.

GLOSTER.
Agyon nem ütlek, csak kiűzlek innen.
Bibor palástod’ gyermeklepedőnek
Veszem, hogy benne kidobassalak.

WINCHESTER.
Tedd, ha merészled; daczolok veled.

GLOSTER.
Merészlem-é? Mit? Te daczolsz velem?
Fel, kardra, népem! tiltja bár e hely.
Barnákra kékek! Ójad, pap, szakálod’:
(Gloster és emberei megtámadják a püspököt.)
Mert megczibálom, és jól elpüföllek;
Széttaposom bibornokkalapod’,
A pápa s minden egyháznagy daczára;
Pofádnál fogva hurczollak meg itten.

WINCHESTER.
A pápának felelsz meg majd ezért.

GLOSTER.
Winchester-lúd! kiáltok: kötelet!
Verjétek el már! Mért hagyjátok itt?
Hordd el magad’, te báránybőrü farkas!
Fuss, barna had! fuss, biboros lator!
Gloster, emberei kiverik a bibornokéit; a zenebonában jőnek London városnagya és tisztjei.

VÁROSNAGY.
Píh! lordok, hogy ti, a hon nagyjai
Igy szegitek meg a békét galádul!

GLOSTER.
Ne szólj, mayor, sérelmem’ nem tudod.
Megvetve – Beaufort – Istent és királyt,
Imé a Towert magához ragadá.

WINCHESTER.
S ím Gloster, a polgárság ellene,
Ki háborút szít mindig, soha békét,
Szabad zsebetek’ adókkal terheli,
A ki a vallást felforgatni tör,
Mert Angliának ő protectora,
S ki itt a Towerből most fegyvert akarna,
Kivíni a trónt herczegünk helyett.

GLOSTER.
Nem szó, de kard lesz erre válaszom!
(Ismét viaskodnak.)

VÁROSNAGY.
Nincs hátra más e viharos vitában,
Mint hívatalból rendre fölhivás.
Szólj, törvény tisztje, fennen-hangosan!

TISZT.
Minden embert, kik e napon fegyveresen itt egybegyűlve vagytok Isten és a király békéje ellenére, ő fensége nevében intünk és felhivunk, távozzatok mind lakjaitokba; és ezentúl senki se hordjon, se ne használjon, se ne forgasson se kardot, se fegyvert, se tőrt, halálos bűntetés alatt.

GLOSTER.
Én nem töröm meg a békét, bibornok;
Még látjuk egymást s gőgöd’ megtöröm.

WINCHESTER.
Találkozunk még s árát te adod meg:
Szív-véred’ ontom én még e napért.

VÁROSNAGY.
Dorongokért küldök, ha nem oszoltok.
Az ördögnél is dölyfösebb e pap.

GLOSTER.
Tisztedbe’ jársz el: üdv veled, mayor.

WINCHESTER.
Vigyázz fejedre, Gloster, átkozott:
Kezembe’ lesz az, meglásd, nemsokára. (Elmennek.)

VÁROSNAGY.
Ki kell ürítni a tért, aztán megyünk.
Jó ég! milyen agyargók e nagyok!
Én negyven évben egyszer sem vivok.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Franciaország. Orléans előtt.

A falakon a főpattantyús és fia.

PATTANTYÚS.
Tudod, fiam, hogy víják Orléanst
S hogy bírja már kűlvárosát az angol?

FIÚ.
Tudom, atyám: gyakran lövék reájok;
Ámde balúl eltévesztém a czélt.

PATTANTYÚS.
De most ne vétsd el. Halld tanácsomat:
Főpattantyús vagyok én Orléansban,
Ujabb kegyért kell tennem valamit.
Hirűl hozák a herczeg kémjei,
Az ellen a külváros sánczi közt
Ama toronyból szokta áttekintni
A várost titkos vas rácson keresztűl,
S onnan kikémli, hogy’ zaklassanak
Legtöbb előnynyel ostrommal, lövéssel.
E bajnak én hát mellőzésire
Ágyút szegeztem a torony felé,
S itt leskelődöm három napja már,
Hogy lássam őket. Most, fiam, te állj őrt,
Én nem maradhatok tovább.
Ha valakit látsz, fuss és add hirűl,
A vár parancsnokánál megtalálsz.        (El.)

FIÚ.
Jót állok érte; gond nélkül lehetsz;
Dehogy zavarlak, ha meglátom őket.
Egy torony felső emeletén Salisbury és Talbot; sir William Glansdale, sir Thomas Gargrave és mások.

SALISBURY.
Megjöttél, Talbot, üdvöm, életem?
Hogy bántak ők a fogságban veled?
Kiváltatásod’ hogy mikép nyeréd meg,
Kérlek, beszéld el itt e torony ormán.

TALBOT.
Egy foglya vala Bedford herczegének,
Vitéz santrailes-i Pontonnak hivák,
Érte cseréltek s váltottak ki engem.
Előbb azonban egy hitvány suhanczért
Akartak volna gúnyból oda dobni:
Fitymálva megvetém s halált kivántam,
Semhogy ily olcsón szabják áramat.
Akaratomként váltának ki végre.
De hajh! hitetlen Fastolfe sebzi szívem’:
Pusztán ököllel ütném őt agyon,
Ha kezeim közé kerűlne most!

SALISBURY.
Nem mondtad el még, hogy tartottanak?

TALBOT.
Gúnynyal, szitokkal, ronda szidalommal!
Közpiaczokra hurczolának engem,
Látványaul a csőcselék tömegnek.
Ez – szólnak ők – a frankok ijedelme,
Ez a mumus, ki réme gyermekinknek!
Kitépve őreim közűl magam’,
Körmömmel ástam köveket a földből,
Hogy szégyenem nézőire hajítsam.
Mást tova űze bősz tekintetem,
S nem jött közel, halálát félve, senki.
Vas fal között se hittek biztosan,
S oly szörnyü volt a borzadály nevemtől,
Aczél rudat, hivék ők, széttörök
S darabra zúzok gyémánt oszlopot.
Töltött fegyverrel állt ezért az őr,
És járt körűlem minden percznyi közben,
S ha nyoszolyámból csak mocczanni mernék,
Azonnal szívem lőni kész vala.

SALISBURY.
Zokúlva hallom ennyi kínodat.
De majd veszünk mi rajtok még boszút.
Most Orléansban estebéd idő van:
E rácson átal megszámlálom őket,
S látom, a frank sánczát miként veti.
Nézzünk be, meglásd, kedves lesz a látvány.
Sir Thomas Gargrave és William Glansdale,
Adjátok pontos véleményteket,
Vaj merre kén’ most szegni ágyuink’?

GARGRAVE.
Hol urak állnak, a felső kapúra.

GLANSDALE.
Én úgy hiszem, a hidbástyára itt.

TALBOT.
Úgy látom én, hogy legjobb lesz a várost
Apró csaták közt éheztetni ki.
(Lövés a város felől. Salisbury és sir Th. Gargrave elesnek.)

SALISBURY.
Oh ég, kegyelmezz árva bűnösöknek!

GARGRAVE.
Oh ég, kegyelmezz nékem nyomorúltnak.

TALBOT.
Oh jaj, mi nem várt baleset ez itt!
Szólj, Salísbury, ha tudsz még szólani:
Hogy vagy, te minden hősök tűköre?
Szétzúzva arczod és egyik szemed!
Átkos torony te, átkos végzetes kéz,
Ki e siralmas gyászt hozá reánk!
Salisbury győzött tíz s három csatán;
Ő vitte harczba a meghalt királyt;
Mig perge egy dob s szólt egy harsona,
Nem szűnve sujtott kardja harczain,
Salisbury, élsz még? Bárha nincs szavad,
Irgalomért néz égre egy szemed:
Egy szemmel a nap átnéz a világon.
Irgalmas, ég! egy élőnek se légy,
Ha nem talál irgalmat Salisbury!
Vigyétek testét, együtt eltemetjük.
Sir Thomas Gargrave, monddsza, élsz-e még?
Talbotnak egy szót! kérlek, nézz reá!
Üdítse, Salisbury, lelked’ e vigasz:
Nem halsz meg addig, míg nem…
Imé kezével int s mosolyg reám,
Mikéntha mondaná: „Ha meghalok,
El ne feledd: a frankon állj boszút!”
Plantagenet, úgy lészen! s mint te, Nero,
Lantolva nézem az égő falvakat:
Csupán nevemre rémüljön a frank!
        (Riadó; mennydörgés és villámlás.)
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Uram, a frank had ellenünk szegűl:
Egy multkor feltűnt szent proféta lánynyal,
Jeanne la Pucelle-lel egyesülve jő
S hoz a dauphin nagy fölmentő hadat.
        (Salisbury hörög.)

TALBOT.
Halld, mint nyög a haldokló Salisbury!
Az vérzi szívét, hogy nincs megboszulva.
Salisburytek most, frankok, én leszek:
Delfin, Pucelle, vagy fóka és rima,
Szivetek lovammal tipratom ki
És kotyvadékká taposom velőtök’!
Vigyétek sátorába Salisburyt,
S aztán egy próbát, mit mer a czudar frank?
(El a halottakkal.)

V. SZÍN.

Ugyanott. Az egyik kapu előtt.

Riadó. Csatározás. Talbot a dauphint üldözi és visszakergeti. Jeanne la Pucelle jő, angolokat űzve maga előtt. Utóbb Talbot.

TALBOT.
Erőm, hatalmam, hol vagy hősiségem?
Nem tarthatom fel hátráló hadam’,
Egy vértet öltött asszony kergeti.
Pucelle jő.
Itt, itt van ő. Hadd mérközöm veled!
Téged idézlek, ördög vagy az anyja:
Jer, véredet veszem, boszorka vagy:
Add át uradnak tüstént lelkedet!

PUCELLE.
Csak jer, jer! én leszek most megalázód.
(Vívnak.)

TALBOT.
Oh ég, a poklot győzni engeded?
Feszűlt erőm repeszsze meg szivem’,
Karom szakadjon szerte vállaimról;
De megfenyítem e gőgös rimát!

PUCELLE.
Isten veled! még órád nem ütött;
Élelmet kell most Orléansba vinnem.
Érj el, ha tudsz, jer! Gúnyollak, vitéz.
Menj, menj, üdítsd fel tikkadt népedet;
Salisburyvel, menj, tégy vég rendelést:
E nap mienk és még sok az leszen.
(Pucelle katonáival a városba nyomúl.)

TALBOT.
Agyam kering, mint fazekas-korong;
Azt sem tudom, hol vagyok, mit teszek.
Nem küzdve: rémülettel Hannibálként,
Hadunkat űzi és győz egy boszorkány
Tetszéseként: igy űz méhet, galambot
Dúczból, köpűből a füst s ronda bűz.
Vadak valánk s angol eb volt nevünk;
Most ebkölykekként szűkölve futunk.
(Rövid riadó.)
Fel ujra harczra! Avagy az oroszlánt
Csak tépjétek ki Anglia czímeréből,
Birkát oda! Honotokról mondjatok le!
Ily csúfosan nem fut a ló, ökör
S juhnyáj a farkas s leopárd elől,
Mint most ti gyakran megtört rabjaitoktól.
(Riadó. Uj csatározás.)
Nincs lehetőség. Sánczotokba vissza!
Mind részesi vagytok Salisbury vesztinek:
Egy kardcsapást se megboszúlni őt!
Már Orléansba bevonult Pucelle,
Velünk daczolva, bármit is tevénk.
Oh Salisbury! mért nem haltam veled?
Elfedni arczom’ készt most a gyalázat!

(Riadó. Visszavonulás. Talbot el hadaival.)

VI. SZÍN.

Ugyanott.

Harsonák. A falakon Pucelle, Károly, Reignier, Alençon és katonák.

PUCELLE.
Fel a falakra lengő zászlainkat!
Mert Orléans az angol farkasoktól.
Jeanne la Pucelle igy tartá meg szavát.

KÁROLY.
Astraea lánya, ó te égi lény,
E sikerért, szólj, hogy tiszteljelek?
Igéreted, Adonis kertjeként,
Ma még virágzik, holnap már terem.
Ujongj, hazám, nagy prófétád fölött!
Ismét mienk Orléans városa:
Nem érte még nagyobb áldás e hont.

REIGNIER.
Miért nem zúgnak fennen a harangok?
Örömtüzek lobogjanak, dauphin,
Szabadban üljön lakomát a nép
Ez Isten adta üdvnek ünnepére.

ALENÇON.
Vigság, öröm lesz szerte a hazában,
A hír ha elszáll, mily hősek valánk.

KÁROLY.
Nem mi, Johanna nyerte e napot,
S ezért megosztom koronám’ vele;
S minden barátja, papja államomnak
Mind őt dicsőitse búcsújáratokban.
Büszkébb gulát épittetek neki,
Mint Rhodopéé vagy a memphisi;
Emlékeűl, ha meghalt, hamvait
Sokkal becsesb urnába teszszük el,
Mint Dárius dús ékszer-doboza,
S körűl lesz hordva az nagy ünnepekkor
A frank királyok s királynék előtt.
Nem Szent Dénishez esdünk már ezentúl,
Jeanne le Pucelle lesz szentje e hazának.
Jertek királyi lakomára most,
E diadalmi arany nap után.
(Harsonák. Mind el.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott.

A kapunál egy franczia sergeant és két őr.

SERGEANT.
Helyetekre, őrök, s legyetek vigyázók.
Ha bármi zajt vagy harczost vesztek észre
A várfalaknál, biztos jeladással
Az őrszobában adjátok hirűl.

1. ŐR.
Meglesz, sergeant. (Sergeant el.) Igy kell virasztanunk
Szegény szolgáknak fagy-, zápor- s homályban,
Míg mások ágyban békén alszanak.
Talbot, Bedford, Burgund és hadaik jőnek ostromlétrákkal. Tompa dobszó.

TALBOT.
Helytartó úr, s te félt hatalmu Burgund,
Kiknek barátul szerzé jövete
Artoist nekünk, Vallont, Picardiát:
E boldog éjjel a frank gondtalan,
Mert lakomázott s dorbézolt egész nap.
Meg kell ragadni, szép az alkalom,
Hogy megtoroljuk csalfa művöket,
A melyet ármány s gaz varázs koholt.

BEDFORD.
Hah! gyáva! Hogy megalázza önmagát!
Kétségbeesve karja hősiségén,
Poklot, boszorkányt hivni frigyesül!

BURGUND.
Az árulóknak nincs más társaságuk.
De ki e Pucelle, ki oly szent, hir szerint?

TALBOT.
Egy szűz, beszélik.

BEDFORD.
        Szűz, s oly harczias!

BURGUND.
Ne adja ég, hogy férfinak bizonyuljon
Előbb-utóbb, ha frank zászlók alatt,
Mint kezdte volt, ugy hordja fegyverét.

TALBOT.
Hadd czimboráljon frigyben szellemekkel!
Várunk az Isten! Győzelmes nevében
Jer, mászszuk itt meg sziklavárokat.

BEDFORD.
Előre, hős Talbot, mi követünk.

TALBOT.
Nem mind együtt; sokkal jobb, úgy hiszem,
Ha betörésünk más-más helyt leszen,
Hogy egyikünk, ha tán nem érne czélt,
Más szálljon rögtön szembe elleninkkel.

BEDFORD.
Legyen: ama sarokba én megyek.

BURGUND.
Én ehhez itt.

TALBOT.
S Talbot tör itt be, vagy sirját megássa.
Most, Salisbury, hozzád, s angolok királya
Henrik jogához mily hű érzülettel
Ragaszkodom: ez éj mutassa meg!
Az angolok megmászszák a falakat, „Szent György!” és „Éljen Talbot!” kiáltások közt, s mind benyomúlnak a városba.

ŐR.
(bent).
Fegyverre fől! ostromra jő az ellen!
A francziák egy ingben ugranak át a falakon. Különböző oldalról Orléans, Alençon, Reignier jőnek, félig öltözetlenűl.

ALENÇON.
Mi ez, urak? mi! mind ily öltözetlen?

ORLÉANS.
Szerencse, hogy csak így megmenekedtünk.

REIGNIER.
Bizony, ép jókor ébredénk s kelénk,
Ajtónk előtt szólt már a riadó.

ALENÇON.
Mindannyi közt, mióta hadba élek,
Még soh’se hallék ennél vakmerőbb
S kétségb’esettebb harczi vállalatról.

ORLÉANS.
Valóban, Talbot poklok ördöge.

REIGNIER.
Ha a pokol nem, ég kedvez neki.

ALENÇON.
Im a dauphin jő; vaj hogy menekűlt ő?
Károly és a Pucelle jő.

ORLÉANS.
Hm! Szent Johanna volt védője, őre.

KÁROLY.
Ármányos asszony! ilyen csellel élsz?
Előbb, nekünk hogy hízelegj vele,
Kis nyereségnek tészsz osztályosává,
Hogy veszteségünk tizszeres legyen most?

PUCELLE.
Károly hivével mért ily türhetetlen?
Minden időben egy legyen hatalmam?
Ébren vagy alva, mindig győzzek-e,
Máskép gyalázva engemet okoztok?
Ha jól vigyáztok, könnyelmű vitézek,
Soh’sem esik meg e gyors bal csapás.

KÁROLY.
Alençon herczeg, ez a te hibád:
Hadnagya voltál ma az őrseregnek
S elhanyagoltad fontos állomásod’.

ALENÇON.
Ha minden őrhelyt oly jól őrizének,
Mint azt, a melynél én parancsolék,
Nem lepnek ők meg ilyen czudarúl.

ORLÉANS.
Az enyém fedett volt.

REIGNIER.
        Az volt az enyém is.

KÁROLY.
Mi engem illet, a mult éjszakának
Nagy részit azzal töltém én csupán,
Hogy fel s le jártam kettőnk negyedében
S felváltatám időnkint őreink’.
De hol s miként rohantak bé először?

PUCELLE.
Ne tépelődjetek tovább, urak,
Hol és miként? Áll, hogy gyöngén födött
Helyekre bukkant s berohant az ellen;
Most nem marad más mód, mint összeszedni
A szétzavart és elzüllött hadat,
S vesztökre újabb terveket koholni.
Riadó. Egy angol katona jő és kiált „Éljen Talbot!” Elfutnak s ruháikat hátrahagyják.
Mit hátrahagytak, bátran összegyűjtöm:
E felkiáltás: Talbot! kardot ér;
Csupán nevét használtam fegyverűl,
S ím martalékkal szedtem meg magam’.        (El.)

II. SZÍN.

Orléans. Bent a városban.

Talbot, Bedford, Burgund, egy százados és mások jőnek.

BEDFORD.
Viradni kezd már, tova tűnt az éj,
Mely sűrü fátylát takará a földre.
Takarodót most! Szűnjék a vad űzés.

TALBOT.
Hozzátok a vén Salisbury tetemét
És e piaczra fektessétek őt,
Ide, ez átkos város közepére.
Leróttam ímmost esküm’ lelkinek;
Minden kiontott cseppnyi vériért
Öt frank esett le itt ma legalább.
S hogy az utókor lássa ezután,
Mily rombolás lőn érte a boszú,
Sirbolt épüljön legfőbb templomukban,
Hová az ő testét temetjük el;
Reá, hogy a világ olvassa majd,
Bevésetem e város feldulását,
Hogy gyászhalálát mily ármány okozta
S a francziáknak hogy mily réme volt.
De, urak, csodálom, a mészárolás közt
Hogy nem lelők a dauphin ő kegyelmét,
S új bajnokát, a szűzi d’Arc Johannát,
S egyet se álnok frigyesei közűl.

BEDFORD.
Azt hirlik, hogy a küzdés kezdetén,
Felriadozva álmos ágyaikból,
A harczosok csoportjai között
A falon átalszöktek a szabadba.

BURGUND.
A mennyire a füstben láthatám
S a sűrű éji ködben, én valék,
Ki fölrezzentém a dauphint s rimáját.
Karöltve ketten gyorsan futtak ők,
Miként szerelmes gerlepár, a mely
Elválni nem tud nappal-éjtszaka.
Ha majd ügyünk itt rendben lesz, egész
Erővel őket is üzőbe veszszük.
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Üdvözve, lordok! Melyőtök neve
A hősi Talbot, e fejdelmi körben,
Kinek e hon dicsőjti tetteit?

TALBOT.
E Talbot én vagyok: ki hívja őt?

HIRNÖK.
Erényes úrnőm, az auvergne-i grófnő,
Csöndes-szerényen bámulván hired’,
Kéret, nemes lord, légy kegyes szegény
Várán lakában őt meglátogatni,
Hogy dicsekedjék: látta a vitézt,
Kinek nevétől zeng egész világ.

BURGUND.
Valóban? Ugy bizony, még harczaink
Békés bohózat-játékokra válnak,
Ha nők kivánják, vélök szembeszállnunk.
Nem vetheted meg e szép meghivást.

TALBOT.
Nem én, hihettek: mert hol valamennyi
Férfi szónoklat nem megy semmire,
Egy nő jósága ott lefegyverez.
Jelentsd tehát szives köszönetem’
S hogy tisztelegni nála kész vagyok.
Nem jöttök, lordok, társakúl velem?

BEDFORD.
Oh nem! az illem meg nem engedi.
Gyakorta hallám, a hivatlan vendég
Legkedvesebb akkor, ha távozott.

TALBOT.
Igy hát, ha más mód nincs, magam megyek,
E hölgy szivességét hogy megkisértsem.
Egy szóra, hadnagy! (Súg.) Érted szándokom’?

HADNAGY.
Értem, mylord, és a szerint teszek.
(Mind el.)

III. SZÍN.

Auvergne. Várudvar.

A grófnő és kapusa jő.

GRÓFNŐ.
El ne feledd, kapus, mit meghagyék;
Ha teljesítéd, hozd be kulcsaid’.

KAPUS.
Meglesz, asszonyom.        (El.)

GRÓFNŐ.
Kivetve a tőr: hogyha jól sül el,
E tett olyan hiressé tesz, miként
Cyrus halála scytha Tomyrist.
Nagy a neve ez íszonyú lovagnak
S nem kevesebbet nyomnak tettei.
Szemem s fülem tanú szeretne lenni,
Hogy megitéljék hir csodás beszédit.
        (Hirnök és Talbot jőnek.)

HIRNÖK.
A mint kivántad, íme asszonyom,
Izenetedre Talbot eljöve.

GRÓFNŐ.
Üdvöz legyen! Mit? Hát ez itt az ember?

HIRNÖK.
Igen, ő az.

GRÓFNŐ.
        Ez Frankhon ostora?
Ez Talbot itt, a rettegett, kinek
Anyák csititják kisdedeik’, nevével?
Ugy látom, a hír csalfa és mesés;
Azt hittem én, egy Hercules jövend,
Egy újabb Hector: arcza iszonyú
S hatalmas arányú tagjai izmosak.
Úr Isten! hisz ez gyermek, bárgyu törpe!
Nem, nem, ez összefonnyadt gyönge pöttön,
Ez a hadaknak réme nem lehet.

TALBOT.
Merész valék zavarni, asszonyom;
De minthogy látom, most nem érsz reá,
Máskor teszem majd tisztelgésemet.

GRÓFNŐ.
Vaj mit akar most? Kérd, hová megyen?

HIRNÖK.
Állj meg, mylord; szeretné asszonyom
Megtudni, mért e hirtelen bucsú?

TALBOT.
Mért! hm! azért, mert tévhitben van ő.
Bebizonyítom, hogy Talbot van itt.
        (Kapus jő, kulcsokat hozva.)

GRÓFNŐ.
Ha te vagy az, úgy hát fogoly levél.

TALBOT.
Fogoly! s kié?

GRÓFNŐ.
Enyém, vérszomju lord!
És ép ez okból csaltalak ide.
Régóta már rabszolgám árnyokod;
Arczképed ott függ csarnokom falán;
De most hasonlót tűrjön lényeged,
S bilincsbe zárrom lábad’ és karod’,
Ki annyi éve dúlod zsarnokúl
E hont, s hazánkfiait öldösöd,
Rabságba vívén férjeink’, fiaink’!

TALBOT.
Ha, ha ha!

GRÓFNŐ.
Nevetsz, nyomorúlt? Majd kedved jajra válik.

TALBOT.
Nevetek, hogy balgán grófnőm azt hiszi,
Több van kezében Talbot árnyokánál,
A kin boszúdat hűtsed, asszonyom.

GRÓFNŐ.
Nem vagy te Talbot?

TALBOT.
        Én valóban.

GRÓFNŐ.
Úgy hát enyém a lényeg is.

TALBOT.
Nem! Én magamnak árnyéka vagyok csak.
Csalatkozol, nincs itten lényegem;
Mit látsz, az emberi voltom legkisebb
Mértéke, legparányibb része az.
Hidd, asszonyom, ha itt vón’ az egész,
Ide se férne födeled alá,
Olyan magas roppant növésű ő.

GRÓFNŐ.
Talány-szatócs ez, szántszándékosan!
Most itt van ő és mégis nincsen itt:
Hogy illenek ez ellentétek össze?

TALBOT.
Rögtön megmutatom.
Kürtjébe fú. Dobszó: ágyulövés. A kaput feltörik; katonák jőnek.
Mit szólasz ehhez? meg vagy győzve most,
Hogy Talbot csak magának árnyoka?
Ezek itt: valója, karja, ereje;
Velök igázza zendülők nyakát;
Várost dúl és felforgat várakat
És sivataggá tesz egy percz alatt.

GRÓFNŐ.
Győzelmes Talbot, vétkemért bocsánat!
Látom, kisebb te nem vagy hirnevednél,
S több, mint gyanítni külsődről lehet.
Merészségem ne szítsa fel boszúd’;
Sajnálva bánom, hogy mély tisztelettel
Méltóan hozzád nem fogadtalak.

TALBOT.
Szép hölgy, ne aggódj’, s Talbot jellemét
Ne magyarázd úgy félre, mint alakja
Külső növésit fel balúl fogád.
A mit tevél, nem sért az engemet,
És más elégtét nem is kell nekem,
Csak oly szives légy, hagyd megízelitnünk
Borod’, s hadd lássuk konyhád csemegéit.

GRÓFNŐ.
Teljes szivemből; megtiszteltetés
Vendégül látnom ily nagy bajnokot.        (El mind.)

IV. SZÍN.

London. A Temple-kert.

Somerset, Suffolk és Warwick grófok, Plantagenet Rikhárd, Vernon és egy jogtudós jőnek.

PLANTAGENET.
Lordok, urak! miért e hallgatás?
A jog ügyében szólni senki sem mer?

SUFFOLK.
Fön a teremben túl-zajosak valánk,
A kertben itt ez jobban illenék.

PLANTAGENET.
Az igazat nem én mondottam-e?
S nem a házsártos Somerset hibás?

SUFFOLK.
Biz én a jogban mindig rest valék;
Akaratom’ nem tudtam szabni ahhoz,
S azért amahhoz szabom a jogot.

SOMERSET.
Úgy hát te ítélj, Warwick lord, közöttünk.

WARWICK.
Két sólyom közűl melyik száll magasbra,
Két eb közűl melyik mélyebb szavú,
Két szablya közűl melyik jobb aczél,
Két ló közűl melyik jár ékesebben,
Két lány közűl melyik vigabb szemű?
Tán erre vón’ egy kis itéletem;
De a jog éles és oly finom fogásit
Egy csóka is, biz Isten! jobban érti.

PLANTAGENET.
Eh mit! csak udvarias óvakodás:
Oly csupaszon áll nálam az igazság,
Meglátja azt a leggyöngébb szemű.

SOMERSET.
S én nálam olyan ékes öltönyű,
Oly szembetűnő, tiszta, ragyogó,
Hogy átcsillámlik még a vak szemén is.

PLANTAGENET.
Mert szólni átall s kötve nyelvetek,
Az érzület hát szóljon néma jelben.
Szakítson az, ki igazi nemes,
S megáll eredte tisztasága mellett,
Ha véli, hogy igazság volt szavam,
Fehér rózsát e tőrül énvelem.

SOMERSET.
Szakítson az, ki nem hizelgő, gyáva
És az igazság pártján állni meg,
Piros rózsát e tőrül énvelem.

WARWICK.
Nem szeretek színt, s a szutyongató
Aljas hizelgés színkedése nélkül
Töröm le Plantagenettel e fehéret.

SUFFOLK.
Én e pirosat ifju Somersettel,
S azt mondom, a mi ő állít, igaz.

VERNON.
Megálljatok! Ne többet, lordjaim!
Előbb legyen kikötve: a kinek
Majd kevesebb rózsát szakítanak,
Ismerje el, a másiké a jog.

SOMERSET.
Jó Vernon mester, helyes az ajánlat;
Ha engem ér, hallgatva megteszem.

PLANTAGENET.
Én is.

VERNON.
A tiszta ügy jogáért hát e szűz
Halvány virágot szakitom le én,
S fehér rózsára adom szavamat.

SOMERSET.
A míg szakítod, ujjad’ meg ne szúrd,
Pirosra festi véred a fehéret,
S pártomra jutsz majd akaratlanúl.

VERNON.
Mylord, ha vérzem véleményemért,
Közvélemény lesz a seb orvosa
S megtart a párton, melyen most vagyok.

SOMERSET.
Jó, rajta csak! Ki van még?

JOGTUDÓS.
Ha tudományom nem csal s könyveim,
Melyet kifejtél, csalfa volt az érv;
Jeléűl ím fehér rózsát török.

PLANTAGENET.
Nos, Somerset, hol vannak érveid?

SOMERSET.
E kardhüvelyben! s ellenök vitázván,
Rózsád fehére vérpirosba vész.

PLANTAGENET.
Azonba’ rózsánk színét játszsza arczod,
A félelemtől halvány az, mikéntha
Jogunkra vallna.

SOMERSET.
        Nem, Plantagenet,
Haragszin az, hogy a szégyenpirosság
Rózsánk szinébe játszik arczodon
S nyelved hibádat még sem vallja meg.

PLANTAGENET.
Rózsádba’ nincsen féreg, Somerset?

SOMERSET.
Plantagenet, rózsádon nincs tövis?

PLANTAGENET.
Pedig szurós, megvédni igazát,
Mig féreg emészti rózsád csalfaságát.

SOMERSET.
Vérszínü rózsám lel barátokat,
Kik küzdenek értem, hogy szavam igaz,
Hol nem mutatja Plantagenet magát.

PLANTAGENET.
E szűz virágra, házsártos kölyök,
Fitymálva veszlek téged s pártodat.

SUFFOLK.
Plantagenet, ne ránk szórd gúnyodat.

PLANTAGENET.
De igen, kevély Poole, ő rá és reád.

SUFFOLK.
Torkodra sujtom vissza részemet.

SOMERSET.
Állj félre, jó Poole William! A parasztnak,
Nagy tisztelet vón’, véle szóba állnunk.

WARWICK.
Az égre, Somerset, igaztalan vagy:
Hisz őse Lionel, Clarence herczege,
Harmadik Edvárd harmadik fia.
Czimertelen paraszt kel ily gyökérből?

PLANTAGENET.
E hely előjogában bízik ő,
Különben igy nem szólna a pulya.

SOMERSET.
Az alkotóra! fentartom szavam’
A kereszténység földjén bárhol is.
Nem végezé ki a meghalt király
Cambridge Rikhárd atyádat árulásért?
S meg nem gyalázott, meg nem bélyegzett-e
S nem foszta-é meg bűne ős czimeredtől?
Véredben él még most is bűne szennye,
S paraszt maradsz, míg vissza nem helyeznek.

PLANTAGENET.
Atyám’ bevádlák, ám el nem maraszták.
Mint áruló halt s nem volt áruló;
S nálad nagyobbak fogják hinni ezt,
Ha – mint ohajtom – az idő megérik.
Téged pediglen és Poole czimborád’
Emlékkönyvembe irlak titeket,
E vádakért hogy meglakoljatok:
Vigyázz, s ne mondd, hogy óva nem valátok.

SOMERSET.
Oh minket mindig készen fogsz találni,
És ellenidnek ismerhetsz e színről,
Melyet boszúdra hordanak barátim.

PLANTAGENET.
És e haragtól halvány színü rózsát,
A véremésztő gyűlölet jeléül,
Lelkemre! addig hordom hiveimmel,
Míg vagy siromba hervad énvelem,
Vagy felvirúl méltóságom fokáig.

SUFFOLK.
Csak menj előre s gőgödön fuladj meg:
Isten veled, míg meg’ találkozunk.        (El.)

SOMERSET.
Veled megyek, Poole. Ég veled, Rikhárd.        (El.)

PLANTAGENET.
Hogyan daczolnak! S tűrnöm kénytelenség.

WARWICK.
Melyet családod ellen gáncsolának,
Kitörli majd e szennyt a parliament,
Mely békítő lesz Gloster s Winchester közt;
S ha Yorknak ott ki nem kiáltanak,
Többé ne légyen Warwick a nevem.
De hajlamom jeléül addig is
A büszke Somerset s Poole William ellen
E rózsát hordom a te pártodon.
S azt jóslom én itt: e mai czivódás,
Mely pártviszálylyá nőtt a Temple-kertben,
A rózsák közt még lelkek ezreit.
Halálba, halálos éjbe elmerit.

PLANTAGENET.
Jó Vernon mester, hálámat fogadd,
A mért virágot értem szakitál.

VERNON.
Én hordom is mindvégig kedvedért.

JOGTUDÓS.
És én is ezt.

PLANTAGENET.
Köszönöm, jó uram.
De most ebédre! Meglásd, a jövőben
Ez a viszály még vért fog inni bőven.        (Mind el.)

V. SZÍN.

Ugyanott. Szoba a Towerban.

Mortimert két őr hozza zsöllyeszékben.

MORTIMER.
Hű ápolói megtört aggkoromnak,
Pihenni vágy haldokló Mortimer.
Mint kín padárul kit most téptenek le,
Úgy fáj a hosszu rabságtól e test;
Ősz fürtjeim, halálnak hirnöki,
Gondtelt napokban Nestorként elaggva,
Mortimer Edmund végét hirdetik.
E szem, e mécs, kifogyva olajából,
Kialvó félben már-már elsötétül;
Bágyadt e váll, keservnek terhe rajt’,
E kar velőtlen, száradt venyige,
Mely nedvtelen indáival lecsügg;
De lábam, bár erőtelen, merev
S e sárgöröngyöt már nem bírja el,
Gyors szárnyakon sovárg a sir felé,
Mikéntha tudná, nincs más vigaszom.
De monddsza, őröm, eljön-é öcsém?

1. ŐR.
Eljő, mylord, Plantagenet Rikhárd.
A Temple-ben, szobáján hivtuk őt,
S hogy eljön, azt üzente válaszúl.

MORTIMER.
Elég; ez fogja megnyugtatni lelkem’.
Szegény! hasonlón bántak ő vele.
Mióta Monmouth Henrik lett király,
A ki előbb már harczban nagy valék,
Ez undorító börtönt szenvedem;
És ép ezóta ronták meg Rikhárdot
És rabolák el jó nevét, örökjét.
Most a halál, kétségb’esés birája,
Szelíd elintézője kin-nyomornak,
Édes szabadsággal bocsát el engem.
Csak mulna most az ő insége is,
És visszanyerné, a mit veszitett.
Plantagenet Rikhárd jő.

1. ŐR.
Szerető öcséd, mylord, megérkezett.

MORTIMER.
Plantagenet Rikhárd? barátom, ő?

PLANTAGENET.
Igen, gazúl lesujtott bátya, én,
Öcséd Rikhárd, az ép most meggyalázott.

MORTIMER.
Vezesd karom’, hadd kulcsolom át, nyakát
S keblébe fújam végső pihegésem’.
Óh szólj, ha arczát éri ajakam,
Hogy megcsókoljam őt gyöngéd-aléltan.
Most, drága sarja York nagy törzsökének,
Szólj, mit jelent ez „ép most meggyalázott”?

PLANTAGENET.
Támaszd előbb vén hátadat karomra
S könnyűlve így hallgasd nehéz bajom’.
Én s Somerset ma egy ügyről vitázván,
Perlő szavakra fordúlt a dolog;
Ő zabolátlan nyelvét pergeté
S szememre hányta enatyám halálát.
E sérelem závárt tolt szám elé,
Másként hasonlón megtorlám vala.
Azért, atyámért, jó bátyám, igaz
Plantagenet-becsűletedre kérlek,
S rokonságunkra, add okát, miért
Veszté fejét Cambridge Rikhárd, atyám.

MORTIMER.
A mely okért rab lettem, szép öcsém
S itt éltem undok börtönömben
Elepedő ifjú virágkorom’,
Ez volt halála átkos oka is.

PLANTAGENET.
Bőven beszéld el, mily ok vala ez,
Én mitse’ tudok s nem is gyaníthatom.

MORTIMER.
Ha engedi fogyó lélekzetem,
S mielőtt bevégzem, nem jő a halál.
Negyedik Henrik, nagyatyja e királynak,
Öcscsét Rikhárdot letevé, igaz
Örökösét s előszülött fiát
Ez ágon harmadik Edvárd királynak.
Uralma alatt a Percyk éjszakon,
Bitor hatalma, látván, jogtalan,
Engem törének trónra fölemelni.
Az vitte erre e hős lordokat,
Hogy – a letett ifjú Rikhárd király
Vérörököst mert senkit sem hagyott –
Én voltam a legközelebb rokon;
Clarence Lioneltól származom anyúl,
Ki harmadik fia volt harmadik
Edvárd királynak, míg családja fáját
Ő Gaunt Jánostól származtatja le,
Ki negyedik csak ama hősi ágon.
De halld! míg ők nagy büszke szándokukban
Fölemelni küzdtek a jogos utódot,
Szabadságom vesztém, ők éltöket.
Majd évek mulva, atyja, Bolingbroke
Után, midőn ötödik Henrik jöve,
Atyád, a Cambridge gróf, a hírneves
Langley Edmund, York herczeg ivadéka,
Nővéremet, anyádat, birva nőül,
Megszánta sujtó inségem’ s hadat
Toborza ismét, azt hivén, kiküzdi
S fejemre tűzi majd a koronát.
De a nemes gróf, mint a többiek,
Bukott s kivégzék. Im a Mortimer-törzs,
Melyé a jogczím, ekként nyomaték el.

PLANTAGENET.
S ennek, mylord, te végső sarja vagy.

MORTIMER.
Ugy van, s te látod, nincsen ivadékom,
S halált jelent már elhaló szavam.
Te örökölsz, a többit sejtsd magad;
De légy vigyázó, szorgos gondjaidban.

PLANTAGENET.
Méltánylom én komoly óvásaid’.
De úgy hiszem, atyám megöletése
Nem hevesebb, mint véres, zsarnok önkény.

MORTIMER.
Hallgatva űzz politikát, öcsém.
Szilárdan áll a Lancaster-család,
És mint a bércz, meg nem mozdítható;
De mostan innen bátyád mozdul el,
Mint udvarukkal fejdelmek, ha már
Unott a hosszú egy helyen lakás.

PLANTAGENET.
Oh bár egy része ifjú éveimnek
Meg tudná élted végét váltani!

MORTIMER.
Nem jóltevőm lennél úgy, mint az orv,
Ki sok sebet vág, ámbár egy is öl.
Azért ne gyászolj, a mi nékem áldás;
Hogy eltemettes, ezt kérem csupán.
Most ég veled! mosolygjanak reményid
S békében-harczban élted boldoguljon.        (Meghal.)

PLANTAGENET.
S bucsúzó lelked’ bék, ne harcz kisérje!
Börtönbe’ végezéd zarándok-útad’
S remeteként éléd le napjaid’.
Szívembe zárom hát tanácsodat,
Ne tudja senki azt, mit forralok.
Őrök, vigyétek innen! s én magam
Eltakarítom szebben életénél.
        (Őrök kiviszik Mortimert.)
Itt hal ki bús fáklyája Mortimernek,
Alacsonyabbak gőgje fojtja el;
És jogtalan, keserű bántalmaért,
Melylyel Somerset házam’ illeté,
Bizton hiszek teljes kárpótlást.
A parliamentbe sietek tehát:
Vagy ez emel föl, vagy a bántalom
Leszen jövő üdvömre alkalom.        (El.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. A parliament-ház.

Harsonák. Henrik király, Exeter, Gloster, Warwick, Somerset és Suffolk, a winchesteri püspök, Plantagenet és mások jőnek. Gloster egy iratot akar átnyujtani, Winchester elragadja és széttépi.

WINCHESTER.
Így jősz, előre átgondolt sorokkal,
Irott papirral, bölcsen kikoholva?
Ha, Gloster Humphrey, vádat tudsz emelni
És szándokod panaszszal lépni föl:
Tedd rögtönözve, készület ne’kül,
Mint én azonnal, rögtönzött beszéddel
Fogok felelni bármi vádjaidra.

GLOSTER.
Dölyfös pap! e hely türelemre int,
Tudtodra adnám máskép, hogy’ gyalázz meg.
Ne hidd, a mért irásba foglalám
Csúfos, galád bűntetteid sorát,
Hogy hamisíték, s hogy, mit tollam irt,
Képes ne volnék elszónoklani;
Nem úgy, főpap! oly arczátlan gonosz vagy,
Gazságod oly lázító, pestises,
Hogy csecsemők is dölyfödről csevegnek.
És uzsorás vagy, vég veszélyt hozó,
Konok szivű vagy, béke ellene,
Bujább-paráznább, mintsem illenék
Hivatalodhoz és rangod fokához;
És árulásod nem nyiltan való-e?
Ki éltem ellen tőröket vetél
A London-hidnál és a Tower előtt?
Sőt attól tartok, ha szivedbe látnánk,
Urad királyod sem ment még egészen
Felfújt szived fondor ármányitól.

WINCHESTER.
Nem riadok meg, Gloster! Uraim,
Kegyelmesen halljátok válaszom’.
Konok ha volnék, fösvény, nagyravágyó,
Mint ő akarja, mért vagyok szegény?
S mért nem törekszem föl magasra jutni
S tartom meg hűn szokott hivatalom’?
S én lázitó! Ki ója úgy a békét,
Mint én, ha ugyan más nem ingerel?
Nem, jó urak, nem ez, mi bántja őt,
Nem ez gyulasztá fel a herczeget!
Ne bírja más a kormányt: ez az ok,
És ne legyen más a királyt körül.
Ez kebelében mennydörgést nemez,
És készti őt, hogy most ily vádat ordít.
De tudja meg, ép annyit érek – –

GLOSTER.
        Annyit?
Te fattyja nagyatyámnak!

WINCHESTER.
Az én, nemes lord! S vaj mi vagy te más,
Ha nem bitorló másnak trónusán?

GLOSTER.
Előcsahos pap, nem vagyok protector?

WINCHESTER.
S nem vagyok-é az egyház püspöke?

GLOSTER.
Mint ha bitang nép várat foglal el
S ótalma lesz ez tolvajlásinak!

WINCHESTER.
Mily tiszteletlen!

GLOSTER.
        Tisztelet neked?
Állásodat, nem téged illet az.

WINCHESTER.
Segít majd Róma!

WARWICK.
        Pusztulj hát oda!

SOMERSET.
Jobb lesz, mylord, ha nem vegyűlsz belé.

WARWICK.
Úgy, úgy, ne hagyd a püspököt leverni!

SOMERSET.
Mylord, bizony lehetne jámborabb
S ismerhetné ily méltóság díszét.

WARWICK.
Bizony ő is alázatosb lehetne;
Nem illik az, hogy főpap igy pereljen.

SOMERSET.
Igen, de ha szent rangja sértve van.

WARWICK.
Szent rang, avagy nem, ahhoz mi közünk?
Hát ő fensége nem királyi protector?

PLANTAGENET.
(félre).
Hallgatni kell itt, látom, Plantagenetnek,
Hogy azt ne mondják: „akkor szólj, ha hívnak;
Lordok szavába vág merész szavad?”
Majd szembeszállnék máskép Winchesterrel.

HENRIK KIRÁLY.
Bátyáim, Gloster, Winchester, ez angol
Hon üdvinek kiváló őrei,
Ha kérésemre hajtotok, óhajtnám,
Szeretve egyesűljön szívetek.
Oh, koronánknak mily botránya ez,
Hogy két nemes peer igy viszálykodik!
Higyétek el, gyöngéd korom daczára
Tudom, mi mérges féreg belviszály,
A mely az állam belsejét emészti.
        (Kün lárma: „Üssétek le a barnaruhásokat!”)
Mi zendülés ez?

WARWICK.
        Én fogadni mernék,
A püspök fondor népe kezdte ezt.
        (Ujra lárma: „Követ ide, követ!”)
London városnagya jő, kiséretével.

VÁROSNAGY.
Óh, jó urak, erényes Henrikünk,
Oh szánjatok meg minket s városunkat!
A püspök s Gloster herczeg népei,
Mert megtiltók a fegyverhordozást,
Kővel, kavicscsal tölték zsebjeik’
És ellenséges pártokká gyülöngve,
Egymás fejére hévvel hajigálnak
S szétzúzva már sok szédelgő velő.
Betörve utcza-szerte ablakink
S bezárni készt ijedség boltjainkat.
Viaskodva, véres fejjel jőnek Gloster és Winchester emberei.

HENRIK KIRÁLY.
Alattvalói hűségtekre intünk,
Hagyjátok az öldöklést! Békeség!
Kérlek, Gloster, szüntesd meg e tusát.

1. SZOLGA.
Ha tiltva lesz a kő,
Akkor fogainkkal támadjuk meg egymást.

2. SZOLGA.
Jertek, ha mertek! mi is ott leszünk.
        (Ujra viaskodnak.)

GLOSTER.
Hagyjátok el a bősz vitát, cselédim,
Szűnjék meg e szokatlan küzdelem.

1. SZOLGA.
Mylord, mi tudjuk, fenséged derék
Igazszívü úr s szűletésire
Csak ő felsége a király alatt áll;
És mintsem tűrjük, hogy ily herczeget,
A közhazának ily jóságos atyját
Egy tintás ujju ficzkó meggyalázzon,
Inkább vivunk mi, nőink s gyermekink,
Ha ellenségid felkonczolnak is.

3. SZOLGA.
Sőt körmeinknek hulladéka is még
Tábort fog ütni, ha mi meghalánk. (Ujra viaskodnak.)

GLOSTER.
Megálljatok!
S ha úgy szerettek, mint mondjátok, engem,
Hallgassatok rám s csillapodjatok!

HENRIK KIRÁLY.
Oh e viszály mint vérzi lelkemet!
Hogy nézheted könyűim’, sóhajom’,
Winchester lord, s nem indul meg szived?
Ki legyen könyörűlő, ha te nem vagy?
Ki igyekezzék békét tartani,
Ha szent pap is zavarban lel gyönyört?

WARWICK.
Engedj, protector úr! Winchester, engedj!
Ha nem akartok – makacsúl szabódva –
Királyt gyilkolni s e hont dúlni fel.
Imé, minő bajt, sőt mily gyilkolást
Idéze itt föl a ti gyülölettek.
Békére hát, ha vért nem szomjuhoztok.

WINCHESTER.
Ha ő nem hódol, sohsem engedek.

GLOSTER.
Szánom királyunk’, meghajlok ezért;
Máskép szivét tépném előbb ki, mintsem
Fölöttem e pap nyerne ily jogot!

WARWICK.
Nézd csak, Winchester lord, a herczeg immár
Elűzte zsémbes, háborgó dühét,
A mint kitetszik elsimult szemöldjen:
Te mért tekintesz most is ily mogorván?

GLOSTER.
Winchester lord, itt nyujtom kezemet.

HENRIK KIRÁLY.
Fujh! Beaufort bátya! Hallám, prédikáltad,
Mily nagy nehéz bűn a rosz szenvedély;
S a mit tanítasz, nem tartod magad,
És ugyanabban vétesz legsulyosban?

WARWICK.
Oh jó király, gáncs ez, szelíd, neki!
Szégyeld magad’, lágyulj meg Winchester:
Mit illik tenned, egy gyermek tanítson?

WINCHESTER.
Ám hát legyen! Gloster, én engedek;
Kezem’ fogad és szíves hajlamom’.

GLOSTER.
Jó, jó; de félek, kéz üres kebellel.
        (Félre.)
Barátim, édes honfitársaim,
E jel legyen a béke zászlaja
Köztünk és minden feleink között.
Őszinte e szó, Isten úgy segéljen!

WINCHESTER.
(félre).
Enyém nem az volt, Isten úgy segéljen!

HENRIK KIRÁLY.
Oh drága bátyám, kedves Glosterem,
Hogy felvidított engem e kötés!
Ne zavarjatok most, menjetek, barátim,
S béküljetek ki, mint uraitok.

1. SZOLGA.
No jó! A felcsérhez megyek.

2. SZOLGA.
        Magam is.

3. SZOLGA.
Kenőcsöt én a csapszékben találok.
        (Városnagy, szolgák, stb. el.)

WARWICK.
Kegyelmes úr, fogadd el ez irást,
Plantagenet Rikhárd jogaiért
Nyujtjuk mi azt át felséged kezében.

GLOSTER.
Helyen e kérés, Warwick: mert, királyom,
Minden körülményt hogyha számba vészsz,
Jogát megadni van sok ok Rikhárdnak,
Ama tekintetből kivált, melyet
Felségednek Elthamban mondtam el.

HENRIK KIRÁLY.
És e tekintet, bátya, fontos ok;
S ezért örömmel, kedves lordjaim,
Helyezem Rikhárdot vére jogába vissza.

WARWICK.
Helyezd Rikhárdot vére jogába vissza,
S engesztve lesznek atyja szenvedési.

WINCHESTER.
A mit a többi, azt kivánom én is.

HENRIK KIRÁLY.
Rikhárd ha hű lesz, nem csak ezt teszem:
Reád ruházom én egész örökjét
A yorki háznak, melynek te magad
Egyenes ágon ivadéka vagy.

PLANTAGENET.
Hűséget eskik hódoló hived
És hódoló szolgálatot halálig.

HENRIK KIRÁLY.
Hajolj tehát meg, tedd lábamra térded’,
És a letett eskű jutalmaúl
A Yorkok hősi kardjával övezlek.
Kelj fel, Rikhárd, igaz Plantagenet,
És kelj fel, York királyi herczege.

PLANTAGENET.
Úgy keljek én, mint buknak ellenid!
S mint hűségem nő, veszszen mind, ki csak
Egy gondolattal vét fölséged ellen.

MIND.
Üdv. üdv, fenség, York büszke herczege!

SOMERSET.
(félre).
Veszsz el, czudar, York hitvány herczege!

GLOSTER.
Legjobb leszen most, átszállasz, királyom,
S fejedre tészed a frank koronát.
Alattvalók, barátok hajlama
Nő, hogyha köztük a király jelen;
Míg elleneink bátorsága vész.

HENRIK KIRÁLY.
Ha Gloster mondja, indul a király:
Barát tanácsa ellent semmisít.

GLOSTER.
Hajóid immár készen állanak.
        (Harsonák. Mind el Exeteren kívül.)

EXETER.
A frank vagy angol földön járhatunk,
Nem tudva, mit hoz majdan a jövő.
A peerek közt nem rég kitört viszályt
Hazug barátság hamva rejti csak,
És végre is lángokba tör ki még.
Mint evesűlt tag lassan rothad el,
Míglen lehull a hús, a csont s izom:
Igy harapódzik e rút, bősz vitály.
Rémítni kezd most a gyászjósolat,
A mely ötödik Henrik király korában
A csecsemők szájában is vala:
„Monmouthi Henrik mindent megnyerend,
És windsori Henrik mindent elveszít;”
S ez oly bizonyos, hogy Exeter szeretné,
Bár húnyna el e vészidő előtt.        (El.)

II. SZÍN.

Francziaország. Rouen előtt.

A Pucelle jő álöltözetben, és katonák parasztöltözetben, zsákot hordva hátukon.

PUCELLE.
Itt a kapú, Rouen várkapuja,
Melyet cselünknek kell betörnie.
Vigyázzatok jól, hogy’ beszéljetek,
Miként parasztok, kik vásárra jőnek
Gabnájokert pénzt szedni be; s ha, mint
Bizton reménylem, béeresztenek,
És látjuk, gyenge a rest őrcsapat,
Barátainknak hírül jelt adok,
Hogy Károly herczeg támadást tegyen.

1. KATONA.
Zsák lesz az eszköz zsákmányolni itt
S uraivá lennünk Rouen városának.
Jertek, zörgessünk. (Zörget.)

ŐR.
(bent).
Qui est la?

PUCELLE.
Paysans, pauvres gens de France:
Gabnát hozunk, szegény vásárosok.

ŐR.
Csak gyorsan, már szól a vásárharang.
        (Felnyitja a kaput.)

PUCELLE.
Bástyáidat ledöntöm, most, Rouen.
(Pucelle stb. bemennek a városba.)
Károly, Orléans, Alençon és hadaik jőnek.

KÁROLY.
E hadi cselt Szent Dénis áldja meg!
Még egyszer alszunk biztosan Rouenban.

ORLÉANS.
Itt ment be a Pucelle s bajtársai;
Most ben van; ám hogy fogja megjelölni,
Hol visz be a legjobb út s biztosabb?

ALENÇON.
Ott ama tornyon fáklyát fog kitűzni;
S ha észreveszszük, azt jelenti az:
Hol ő jutott be, leggyöngébb az út.
        (Pucelle egy ormozaton, égő fáklyát tartva kezében.)

PUCELLE.
Im itt a boldog menyekzői fáklya,
Ön népivel Rouent mely egyesíti;
Ám Talbotisták vészes lángja ez.

ORLÉANS.
Nézd, hős dauphin, barátunk jeltüze,
Az égő fáklya ott áll már a tornyon.

KÁROLY.
Ragyogjon az, mint boszu-üstökös,
Elleneinknek buktát jósoló.

ALENÇON.
Mért késni még? Veszélyes a halasztás;
„Dauphin” a jelszó: törjetek be, rajta!
S verjétek aztán le az őröket        (Benyomúlnak.)
Riadó. Talbot és angol katonák jőnek.

TALBOT.
Frank föld, könyezve keserűlöd ezt meg,
Csak élje túl Talbot ez árulást!
Pucelle, az átkos bűvös, a boszorkány,
Mivelte e pokolvészt hirtelen,
Hogy alig menekvénk a frank gőg elől.
Riadó; csatározás. A városból Bedford, betegen, karszékben, Talbot, Burgund és az angol seregek jőnek. Fen a falakon Pucelle, Károly, Orléans, Alençon, Reignier és mások.

PUCELLE.
Jó reggelt, hősök! Kell-e rozs, kenyérre?
Burgund, hiszem, inkább koplalni fog,
Semmint ily áron vásároljon ismét.
Tele volt üszöggel: hogy tetszett ize?

BURGUND.
Gunyolj csak, ördög, arczátlan rima!
Magadéba fojtlak, hiszem, nem sokára,
S megátkozod még aratásodat.

KÁROLY.
De tán fenséged éhen vész előbb.

BEDFORD.
Oh ne szavak, de tett legyen boszúnk!

PUCELLE.
Mit akarsz, jó ősz szakál? Tán lándsatörni
Karszékeden szállsz versenyt a halállal?

TALBOT.
Te franczia sátán, undok rút szipa,
Parázna kurafiaid körében,
Igy illik-é hős aggkorát gunyolni
S vádolni félhalottat gyávasággal?
Babám, még egyszer harczra száll veled,
Vagy szégyenében Talbot veszszen el!

PUCELLE.
Miért e hév, uram? De csitt, Pucelle!
Eső leszen, ha Talbot mennydörög.
(Talbot s a többiek tanácskoznak.)
Ég védjen, parliament! Ki lesz az elnök?

TALBOT.
Ki mertek szállni sikra ellenünk?

PUCELLE.
Balgáknak tartasz-é, hogy megkisértsük,
Vaj’ a mienk mienk-e vagy nem az?

TALBOT.
Nem szólok én e szátyár Hekatéhoz;
Hozzád, Alençon, és a többihez.
Nem jöttök-é már víni bajnokokként?

ALENÇON.
Nem, signore.

TALBOT.
Függj hát, signor’! Öszvérhajcsár sereg!
Csatlós parasztok őrzik a falat.
Mint lovagok nem mernek küzdeni.

PUCELLE.
Jerünk el a falakról, hadnagyok,
Nem jót igér Talbot tekintete.
Isten veled, mylord! Hogy itt vagyunk,
Csak ezt akartuk mondani.
        (Pucelle stb. eltávoznak a falakról.)

TALBOT.
És nem sokára ott leszünk mi is;
Ha nem, szégyenné váljék hirnevem.
Házadnak esküdj’, Burgund, jó nevére,
Felbujtva frankok nyilt sértésitől:
Meghalsz vagy e várt visszafoglalod!
S a mily bizonyos, hogy angol Henrik él,
S hogy atyja itten hóditó vala,
S hogy a dicső Cordelion szive
E most elárult helyre van temetve:
Visszaveszem Rouent vagy meghalok!

BURGUND.
Az én eskűm esküdnek társfele.

TALBOT.
Mielőtt megyünk, e haldoklóra gondolj,
Bedford hős herczegére. Jer, uram,
Hadd keresünk egy jobb helyet neked,
Illőbbet kóros, roskatag korodhoz.

BEDFORD.
Óh ne gyalázz meg, Talbot, engem így!
Itt maradok e várfalak előtt,
Hogy jót, roszat megoszszak véletek.

BURGUND.
Hajolj szavunkra, bártorlelkü Bedford!

BEDFORD.
Nem mozdulok, mert egykor olvasám,
Nagy Pendragon kólyában, betegen
Szállt harczra és legyőzte ellenit.
Tán lángra gyujtom én is bajnokinkat,
Mert ismerem rokon lelkületök’.

TALBOT.
Lángtűzü lélek haldokló kebelben!
Maradj tehát. Ősz Bedford, védjen ég!
Most, hősi Burgund, semmi késelem,
Csak szedjük össze tüstént hadaink’
És a dicsekvő ellenségre rontsunk.
(Burgund, Talbot és hadaik el, Bedford s másokat visszahagyva.)
Riadó; csatározás. Sir John Fastolfe és egy százados jőnek.

SZÁZADOS.
Hová, sir John Fastolfe, ily hevenyén?

FASTOLFE.
Hová? Futással menekűlni meg:
Aligha ismét nem vesztünk csatát.

SZÁZADOS.
Te futsz s elhagynád Talbotot?

FASTOLFE.
        Biz el,
Mentségemért föld minden Talbotát.        (El.)

SZÁZADOS.
Bal sors kisérjen, nyulszivű lovag! (El.)
Hátráló; csatározás. A városból a Pucelle, Alençon, Károly stb. jőnek és elfutnak.

BEDFORD.
Most múlj ki, lelkem, ég ha úgy akarja:
Leverve láttam ellenségimet!
Mi a balga ember hite, ereje?
Ki az imént még gúnynyal kérkedék,
Örűl, ha futva éltét menti meg.
        (Meghal; karszékében elvíszik.)
Riadó. Talbot, Burgund és mások jőnek.

TALBOT.
Veszítni s újra nyerni egy napon!
Kettős dicsőség, Burgund, ez a nap;
De győzelmünkért Istené a hála.

BURGUND.
Hős, harczi Talbot, Burgund tégedet
Keblébe foglal s bajnok tetteid’
Állitja ott fel hős sziv oszlopául.

TALBOT.
Köszönöm, nemes lord. Ám hol most Pucelle?
Álomba merűlt őrlelke, úgy hiszem.
S a nyegle fattyu s gúnyoros dauphin?
Mind meggebedve? Búnak ereszti fejét
Rouen, hogy ily vitéz had megfutott.
Intézzük el most Rouen dolgait,
Tegyünk belé tapasztalt tiszteket;
Párisba aztán rögtön a királyhoz:
Mert ifju Henrik ott áll s nagyjai.

BURGUND.
Mit Talbot lord szab, Burgund elfogadja.

TALBOT.
De ne feledjűk, mielőtt megyünk,
Bedford imént elhúnyt nagy herczegét,
És itt temessük el Rouenban őt.
Még bajnokibb kéz kópját nem hajított,
Még szelidebb szív trónról nem parancsolt;
De királyi fők, hatalmak sírba szállnak:
Ez vége itt az ember nyomorának.        (Mind el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Sikság közel a városhoz.

Károly, Orléans, Alençon, a Pucelle és hadaik jőnek.

PUCELLE.
El ne csüggeszszen ez a bal eset,
S ne busongjatok, hogy elveszett Rouen:
Oly dologért, mi nem másitható,
A gond emészt, epeszt, de nem hegeszt.
Bősz Talbot ám ujongjon egy kicsit,
Ám pöffeszkedjék, mint a páva farka:
Majd megkopasztjuk s megtépjük uszályát,
Ha a dauphin s a többi hajt reám.

KÁROLY.
Eddig tőled vezettetők magunk’,
S hitünk’ helyeztük furfangos fejedbe:
Egy gyors kudarcz nem szűlhet még gyanút.

ORLÉANS.
Koholj ki csak titkos fortélyokat,
És hírneved’ kihirdetjük világgá.

ALENÇON.
Szentelt helyen állítjuk szobrodat,
És mint egy áldott szent imádva lészsz:
Munkáld azért üdvünket, szende szűz.

PUCELLE.
Legyen tehát! Ezt tervezé Pucelle:
Szép rábeszélés, czukrozott beszéd,
Hálózza bé Burgundia herczegét:
Minket kövessen, hagyja Talbotot.

KÁROLY.
Oh, kedvesem! ha ezt mi megtehetnők:
Nem vón’ e honban hely Henrik hadának;
Többé velünk nem látna nagyra e nép,
Kiírtva lenne tartományainkból.

ALENÇON.
Kiűzve vón’ örökre frank hazánkból
S nem vón’ övé egy grófság czíme sem.

PUCELLE.
Hogy’ járok el, mindjárt megértitek,
S kívánt sikerre tervem hogy jut el.
        (Távolról dobszó.)
Halljátok? E dobpergés azt mutatja,
Páris felé vonulnak hadaik.
Angol induló. Talbot és seregei jőnek és elvonulnak.
Amott megy Talbot lengő lobogókkal,
S után mind az angol seregek.
Franczia induló. Burgund és seregei jőnek.
Utóhadúl a herczeg s népe itt:
Szerencse kedvez, hátul késik ő.
Alkúra fúvass, hadd szóljunk vele.
        (Harsonák alkúra hívnak.)

KÁROLY.
Egy alkuszóra, Burgund herczege?

BURGUND.
Ki óhajt szólni Burgund herczegével?

KÁROLY.
Földid, e hon királyi Károlya.

BURGUND.
Mit akarsz, Dauphin? Sietnem kell tovább.

KÁROLY.
Pucelle, te szólj: szavad igézze meg.

PUCELLE.
Biztos reménye, Burgund, e hazának,
Egy szóra kér alázatos rabod.

BURGUND.
Beszélj, de ne unalmas hosszasan.

PUCELLE.
Tekints e földre, termékeny hazádra,
Mint torzitá el falvait, városit
Ádáz vad ellen dúló rombolása.
Mint gyönge kisdedére anya néz,
Ha bezárja halál megtört szelid szemét:
Nézd, nézd epesztő kórját frank honodnak!
Tekints sebeire: hajh! természet ellen
Fájó szivében tenmagad ütéd!
Oh! kardod élit forditsd más felé!
Üsd, a ki sért: ne sértsd, ki gyámolít.
Egy csöppnyi vért hazád szivébül inkább
Kell fájlalnod, mint ellenvérnek árját:
Térj vissza hát és könyeid özöne
Hadd mossa le hazád szennyfoltjait!

BURGUND.
Vagy ő igéze meg beszédivel,
Vagy a természet lágyit igy meg engem.

PUCELLE.
S aztán egész hon s minden franczia átkoz,
Kétségbe vonván tiszta származásod’.
Ki most frigyesed? Egy dölyfös nemzet az,
Mely benned önző czélból hisz csupán.
Ha Talbot itt megfészkelé magát
S vész eszközévé idomíta téged,
Angol Henriknél lesz-e más az úr?
És mint pribéket téged tova vernek.
Csak emlekezzél, érvűl egyre gondolj:
Vaj Orléans nem volt-e ellened,
S nem volt-e Angliában mint fogoly?
De megtudták, hogy ellenséged ő,
S szabadon bocsáták váltságdíj ne’kűl
Burgund s barátai boszujára őt.
És lásd, te honfitársid ellen harczolsz,
S ki gyilkosod lesz, azzal kötsz frigyet.
Térj vissza, vissza; jer, jer, tévedő:
Károly s a többi tárt karral fogad.

BURGUND.
Megadom magam’! Magasztos szavai
Lezúztanak, mint dörgő ágyutüz,
S közel vagyok, hogy térdre leboruljak.
Bocsánat, óh hon, édes honosim!
Vegyétek e hő szíves ölelést:
Egész hatalmam és hadam tiétek!
Nem bizhatom már. Talbot, ég veled!

PUCELLE.
Valódi frank, ki pártról pártra kél!

KÁROLY.
Frigyed föléleszt: herczeg, ég hozott!

ORLÉANS.
S szivünkben új bátorságot fakaszt.

ALENÇON.
Pucelle dicsően játszta szerepét
S arany koronára lett ő érdemes.

KÁROLY.
Most talpra, lordok! egyesült erővel
Törjünk elő az ellen vesztire!        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Páris. Terem a palotában.

Henrik király, Gloster és más lordok, Vernon, Basset stb. jőnek. Hozzájok Talbot és nehány tisztje.

TALBOT.
Kegyelmes úr, tisztelt országnagyok!
Megérkezéstek’ hallván e hazában,
Felhagytam egy időre harczaimmal,
Hogy tisztelegjek fejdelmem előtt:
Ennek jeléül, e kar, mely hatalmad
Alá igázott ötven várat immár,
Tizenkét várost, hét bástyás helyet
S e kívül ötszáz főrangu fogolyt,
Meghajtja kardját felséged előtt;
S a hódoló sziv mély alázatával
Diadalom dicsét először is
Istennek s aztán néked rója fel.

HENRIK KIRÁLY.
Ez ama Talbot, Gloster bátya, a ki
Frankhont olyan sokáig meglaká?

GLOSTER.
Szolgálatodra, felséges királyom.

HENRIK KIRÁLY.
Üdvözve, győző, hősi hadvezér!
Gyermek koromban (bár még most se vén),
Emlékezem jól, azt mondá atyám,
Még szablya nem volt bajnokibb kezekben.
Ismert előttünk rég igaz szived,
Harcz-fáradalmid, hű szolgálatod;
De érte díjunk’ még nem izleléd
S még köszönettel sem jutalmazánk,
Mert sohse láttuk eddig arczodat.
Állj fel tehát s oly sok szép érdemért
Shrewsbury grófja lészsz és helyeden
A koronázásnál majd megjelenj.
(Harsonák. Henrik király, Gloster, Talbot és nemesek el.)

VERNON.
Nos, uram, ki a tengeren oly heves valál,
És megcsufoltad e színt, melyet én
Lordom, nemes York tiszteletére hordok,
Előbbi szavadnál mersz-e még megállni?

BASSET.
Merek biz’! úgy, mint védni te mered
Féketlen nyelved ocsmány csaholását
Az én uram, Somerset herczeg ellen.

VERNON.
A mennyit ér, úgy becsülöm, poronty!

BASSET.
Ugyan hát mennyit? Mint York, annyit ér!

VERNON.
Bizony nem annyit! Vedd jeléül ezt!
        (Megüti.)

BASSET.
Tudod, lator! a fegyverjog milyen:
Halálra jut, ki kardot ránt; különben
Véred’ csapolná most meg e csapás.
De a királytól kérek engedelmet,
Hogy megboszúljam e bántalmadat,
S megkeserűlöd, ha találkozunk!

VERNON.
Alávaló! Majd én is ott leszek,
S előbb talállak aztán, mint kivánnád!
        (Mindketten el.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Trónterem.

Henrik király, Gloster, Exeter, York, Suffolk, Somerset, Winchester, Warwick, Talbot, Páris parancsnoka és mások jőnek.

GLOSTER.
Tedd, püspök úr, a koronát fejére.

WINCHESTER.
Ég áldja meg hatodik Henrik királyt!

GLOSTER.
Most esküdjél, Páris parancsnoka:
        (A parancsnok letérdel.)
Nem választasz kivűle más királyt,
Az ő barátja lesz csak a tiéd,
És ellened csak az, ki gonoszúl
Fondorlatot sző koronája ellen.
Ezt cselekedjed, Isten úgy segéljen!
        (Parancsnok és kisérete el.)
Sir John Fastolfe jő.

FASTOLFE.
Kegyes királyom, a midőn Calaisból
Koronázásodra sebten nyargalék,
Kezembe adták ezt a levelet:
Czimedre irta Burgund herczeg.

TALBOT.
Szégyen reád és Burgund herczegére!
Megesküvém, ha lellek, gaz lovag,
E gyáva térdről rendjeled’ letépem,        (Letépi.)
És megteszem most, mert ilyen magas díszt
Méltatlanúl ruháztanak reád.
Felség, bocsánat! és ti többiek:
E pimasz a patayi ütközetben –
Mindössze csak hatezren valánk
S egy ellen majdnem tíz a franczia –
Mielőtt rohantunk s egy csapás se történt,
Onnan megugrék hű csatlós gyanánt;
Tiz s kétszáz ember volt a veszteség;
Magam s kivűlem több nemes vitéz
Megtámadóink foglyaivá levénk.
Itéljetek most, vaj hibáztam-é,
S hordják-e a lovagság e diszét
Ily hülye lelkek: válaszoljatok?

GLOSTER.
Való igaz, gyalázatos a tett,
És rosszul illő bármi közlegényhez;
Hát még vezérhez, hadnagyhoz, lovaghoz.

TALBOT.
Midőn e rendet alkoták, urak,
Főranguak voltak lovagjai,
Nagyok, vitézek, fenkölt lelküek,
Kik harczok által hágtak föl magasra,
Nem félve halált, sanyartól nem riadva,
De eltökélve legszörnyűbb veszélyben.
Azért, kit Isten így nem álda meg,
Csak bitorolj’ a szent lovag-nevet
S e rend díszét a porba rántja le,
S biró ha volnék, megbélyegzeném,
Mint a szemétdombról került bitangot,
Ki fő rangjával hetvenkedni meg.

HENRIK KIRÁLY.
Hallád a végzést, szennye honosidnak!
Pusztulj el innen! Csak voltál lovag.
Fejvesztés mellett számkivetve légy!        (Falstolfe el.)
És, védnök úr, most olvasd az irást,
Melyet nagybátyánk, Burgund küld nekünk.

GLOSTER.
Mit vél a herczeg? mért ez új irásmód?
Csak csupaszon, csak pusztán: „A királynak!”
Elfeledé tán, hogy fejdelme ő?
Avagy talán e durva felirat
Jó indulatnak változtát jelenti?
Mi rejlik itten? (Olvassa.) „Különös okokbul,
Megkönyörűlve honomon,
S hozzá azok siralmas feldúlt panaszin,
Kényuraságtok kiket fölemészt,
El kelle hagynom vészes pártotok’,
S Károlyhoz álltam, a jogos királyhoz.”
Óh undok hitszegés! Vaj lehet-é,
Hogy frigy, barátság s esküvés alatt
Képmutatás ily álnok cselje rejlik?

HENRIK KIRÁLY.
Mi: zendülő lett Burgund herczege?

GLOSTER.
Úgy van, királyom, és most ellened.

HENRIK KIRÁLY.
S ez-é a legrosszabb hír levelében?

GLOSTER.
A legrosszabb ez, s ez mind, a mit ir.

HENRIK KIRÁLY.
Úgy hát te szólj meg, Talbot lord, vele,
És e bünéért te fenyítsd meg őt.
Mit szólasz ehhez? megelégszel így?

TALBOT.
Megelégszem-é? Hisz ha meg nem előzesz,
E megbizásod’ én kérem vala!

HENRIK KIRÁLY.
Gyüjts hát hadat s szállj tüstént ellene,
Hadd tudja meg, mint bántott árulása,
S mily vétkes az, barátiból ki gúnyt űz.

TALBOT.
Megyek, királyom, s szívem óhaja,
Hogy szétzavarva lássad ellenid’.        (El.)
Vernon és Basset jőnek.

VERNON.
Kegyes királyom, engedj bajvivást!

BASSET.
És nékem is enged meg azt, uram!

YORK.
Szolgám ez, itt: hallgasd meg, fejdelem!

SOMERSET.
S ez itt enyém: hallgass rá, drága Henrik!

HENRIK KIRÁLY.
Csak tűrelemmel! Ők hadd szóljanak.
Feleljetek hát, mért e kiabálás?
S miért kivántok párbajt? és kivel?

VERNON.
Ő véle, felség, mert megbánta engem.

BASSET.
És én ő véle, mert megbánta engem.

HENRIK KIRÁLY.
Mily bántalomért emelnek itt panaszt?
Előbb hadd halljam, aztán felelek.

BASSET.
Frank föld felé hajózván Angliából,
Ez itt csipősen, gúnyszóval szememre
Hányá e rózsát, melyet viselek;
Azt szórta ő, kelyhének vérszine
Uram pirúló arczait jelenti,
Hogy az igazság ellen daczczal állt
Egy jogi ügyben, mely kérdés fölött
Vitáztanak volt ő s York herczege;
S egyéb szidalmas, aljas szóval élt.
Hogy megczáfoljam e galád gyanút
S megvédenem uram becsületét,
Könyörgök én a fegyverjog kegyéért.

VERNON.
S ezt kérem én is, felséges király!
Mert ravaszul koholt beszéde bár
Arczátlan czélját mázzal vonta be:
Tudd meg, mylord, ő volt, ki ingerelt,
Először ő akadt fen e jelen,
Azt hajtva, lordom szíve gyöngeségét
Árulja el virágom hószine.

YORK.
Mikor szünik meg e gúny, Somerset?

SOMERSET.
Titkos boszúd is, York uram, kitör,
Bármily ravasz mód’ fojtanád is el.

HENRIK KIRÁLY.
Egek! hogy őrjöng a beteg velő!
Ha ily potomság, ily dibdáb ok is
Ilyen vetélygő pártot nemzenek!
Kedves rokonim ti, York és Somerset,
Békére! Kérlek, csillapodjatok.

YORK.
Hadd döntse harcz el e vitát előbb,
S aztán parancsolj, felség, békeséget.

SOMERSET.
Csak minmagunkat illet a viszály,
Magunk között intézzük el tehát.

YORK.
Itt zálogom: fogadd el, Somerset.

VERNON.
Maradjon ott, hol kezdetét vevé.

BASSET.
Hagyd jóvá ezt, kegyelmes fejdelem!

GLOSTER.
Ezt jóvá hagyni? Átkozott czivódás!
És veszszetek, orczátlan nyelvelők!
Önhitt vazallok! nem szégyenlitek,
Szerénytelen zajongó dühötökkel
Zaklatni minket s a királyt zavarni?
S vélném, ti lordok, roszul cselekesztek,
Hogy tűritek galád, vad daczukat,
És még – mi több – szájokból vennetek
Okot, hogy ujjat huzzatok ti is.
Jobb viseletre hadd én intselek!

EXETER.
Királyt busitja: legyetek batárok!

HENRIK KIRÁLY.
Jertek elém. kik víni vágytatok.
Parancsolom, ha számíttok kegyemre,
Feledve légyen a viszály s oka.
S ti urak, fontoljátok meg, hol vagyunk?
Az ingatag, a lenge francziák közt.
Ha meghasonlást látnak arczainkon,
Hogy’ felzudúl majd bosszus kebelök
Csökönyös, engedetlen lázadásra!
S aztán minő gyalázat lészen az,
Ha idegen fejdelmekhez jut el,
Hogy semmiségért, dibdábság miatt
Henrik király peersége önmagát
Kipusztitá és Frankhont elveszíté!
Gondoljatok atyám győzelmire,
Gyöngéd koromra; s mit véren vevének,
Ne ejtsük el, nyomorú ok miatt.
Hadd én legyek e kétes pör birája.
Ha én e rózsát viselem, nem értem,
        (Egy piros rózsát tűz fel.)
Mért gyanusíthat bárki is, hogy inkább
Von szívem Somerset, mint York felé:
Rokonim ők s mindkettőt szeretem.
Igy gáncsra ok lehetne koronám is,
Mert hát a skót király is koronás!
De teneszélytek meggyőzőbb leszen,
Mint ezt tehetném én intéseimmel.
S azért, a mint békén jövénk ide,
Szeressük egymást békén ezután is.
York bátya, Frankföld im e részein
Helyettesünkké téged nevezünk;
S te, jó mylord Somerset, egyesitsd
Lovas hadad’ az ő gyalog hadával,
S igaz hiveinkként, méltó ősitekhez,
Vidámon együtt járjatok, s ömöljön
Boszús epétek ellenségitekre.
Mimagunk, protector úr s a többiek
Calaisba térünk, kissé megpihenvén,
S onnan Angliába, hol, reménylem,
Elém teremtik győzedelmitek
Károly, Alençont s a pártos csoportot.
Harsonák. Henrik király, Gloster, Somerset, Winchester, Suffolk és Basset el.

WARWICK.
Hitemre mondom, York! ma a király
Derekasan játszá a szónokot.

YORK.
Való biz az; de nem tetszik nekem,
Hogy Somersetnek jelvét viseli.

WARWICK.
Hm! ezt ne gáncsold, csak szeszélye volt;
Fogadni mernék, nem gondolt roszat.

YORK.
S hogy tette, ha tudnám… Ámde hagyjuk ezt,
Más ügyeket kell mostan végzenünk.
        (York, Warwick és Vernon el.)

EXETER.
Bölcs volt, Rikhárd, hogy elfojtád szavad’:
Mert ha kitört vón’ szived szenvedélye,
Félek, több ádáz tomboló dühöt
S kaján boszút láttunk vón’ ott kitárva,
Mintsem mi vélnők és gyanítanók.
De bármiként áll, a legegyügyűbb is,
Látván, nemesség mint torzsalkodik,
Az udvarnál mint tolja egy a mást,
Mint zajganak pártos kedvenczeik,
Láthatja, mindez rosz véget jövendöl.
Nagy baj, ha gyermek-kézben a jogar;
Nagyobb, ha boszu rút viszályt nemez:
A vég veszély s zavar kútfője ez.        (El.)

II. SZÍN.

Francziaország. Bordeaux előtt.

Talbot jő hadaival.

TALBOT.
Menj, trombitás, Bordeaux kapuihoz
És a falakra hívd vezéröket.
Trombita szól alkura, a falakon megjelenik a franczia hadak vezére és mások.
Az angol Talbot hívott, hadnagyok,
Henrik királynak fegyveres hive,
És ezt kivánja: nyissatok kaput,
Hajolhatok meg – s mint tieteknek – uramnak
Hódoljatok meg, hű alattvalók,
S véres hatalmam innen elvonúl;
De ha nincs a kínált béke inyetekre,
Három kisérőm feldühödik akkor,
Sujtó aczél, kúszó láng, száraz éh,
Kik égbe nyúló büszke tornyaitok’
Egy percz alatt lerontják, ha kegyök
Ajánlatát ti elmulasztanátok.

VEZÉR.
Vészhirdető, rémes halálmadár,
Népünk ijedelme, véres ostora!
Kényuraságod vége közeleg;
Csak a halálon át törhetsz be hozzánk:
Mert tudd meg azt, szilárdak sánczaink,
S mi elég erősek harczra, kitörésre.
Ha elvonúlsz, már vár rád a dauphin,
Hogy bekerítsen harcz hálóival.
Mindkét felől hadoszlop táboroz,
Menekülésnek nyilt utát elállva:
Hijába fordulsz bárhová segélyért,
Vár a halál, s te biztos martaléka,
És szembe véled sápadt vész mered.
Tízezernyi frank had vőn szentséget arra,
Hogy nem sütik ki gyilkos fegyverök’
Más földi lényre, mint, Talbot, reád.
Im! ottan állsz még, élő hősi férfi,
Legyőzhetetlen, meg nem tört szivű:
Dicsőségednek vég csilláma ez,
Melyet reád most ellenséged áraszt:
Mert a pohárban, mely most folyni kezd,
Mielőtt lefut az óra fövenye,
E szem, mely élet színét látja rajtad,
Már halva lát csak, sápadt-véresen.        (Távol dobszó.)
Halld! a dauphinnak dobja, vészharang,
Aggó szivednek gyászzenéje az;
Az enyém kiséri majd szörnyű halálod’.
        (A vezér stb. el a falakról.)

TALBOT.
És nem mesél ő, hallom már az ellent.
Könnyű lovasok kémleljék szárnyait!
Óh léha, óh gondatlan figyelem!
Hogy’ bekaróztak, hogy’ bekeritettek!
Egy remegő kis angol falka vad,
Körül csaholva frank kopósereg!
Ha vad vagyunk, hát szilajok legyünk:
Ne rogyjatok le tüstént, mint silány őz;
Kétségb’esett bősz szarvasok, szögezzünk
Vas homlokot a vérebekre, hogy
Döbbenve távol álljanak a gyávák.
Ugy adja éltét, mint én, mindegyik:
Bajtársak! akkor drága vad leszünk!
Talbot, igaz jog, Szent György, és te, Isten,
Védjétek zászlónk’ küzdő kezeinkben!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Sikság Gascogneban.

York jő hadaival; hozzá egy hirnök.

YORK.
Nem tértek a gyors kémek vissza még,
Kik a dauphin erős hadát nyomozzák?

HIRNÖK.
Már visszatértek, és hirül hozák:
Hatalmával Bordeaux felé vonul,
Hogy Talbot ellen szálljon. Kémeid
Kivűle még két hadra akadának,
Hatalmasabbra a dauphin hadánál,
S Bordeaux alá nyomulnak most vele.

YORK.
Átok reá, a gazra, Somersetre!
Nem hozza az igért lovas hadat,
Melyet ez ostrom végett szedtenek!
Nagyhirü Talbot várja segedelmem’,
S bolonddá tart az áruló ribancz,
S a hős leventét nem segithetem?
Ég védje e vészek közt! Ha bukik,
Frank háborúk, úgy Isten véletek!
Sir William Lucy jő.

LUCY.
Dicső vezére a brit hatalomnak,
Nem szorulánk igy még rá itt soha!
Siess nagy Talbot megmentésire:
Vas kötelékkel övezék körül,
És bekeríté rémes pusztulás!
Bordeaux felé, York bajnok herczege!
Máskép oda Talbot, Frankhon, becsület!

YORK.
Oh Somerset, ki dölyffel visszatartja
Lovasaim’, bár vón’ Talbot helyén!
Megmentenénk így egy hős daliát,
S egy áruló, egy gyáva veszne el!
Megríkat az őrült düh, vad harag,
Hogy igy veszünk s árúlók alszanak!

LUCY.
Oh küldj segélyt a megszorult vezérnek

YORK.
Meghal, s bukunk és megtörém szavam’;
Gyászlunk, vigadnak; győznek, mi bukunk!
Gaz áruló, Somerset tette ezt.

LUCY.
Légy kegyes, ég! hős Talbot lelkinek,
S ifjú fiának! Két órányira
Vitéz atyjához láttam menni őt.
Két éve Talbot nem látá fiát:
Meglátja most, ím veszve mindegyik.

YORK.
Oh mily öröm lesz, Talbot, az neked,
Sír szélin látni ujra gyermeked’!
Elfojt a kín, elváltak szíveit
Hogy csak halál órája egyesit!
Mit tehetek most? Átkom száll reá,
Ki tehetetlenségem’ okozá.
Maine, Blois, Poictiers és Tours, mind, mind oda:
Somerset a bűnös s elkésett hada.
        (York és hadai el.)

LUCY.
Igy hát, míg a villongás keselye
Ily nagy vezérek kebelét emészti:
Eljátsza azt az alvó lomhaság, mit
Hódíta a ki sem hűlt hóditó,
Emlék örökké élő férfia,
Ötödik Henrik. Egymást törve vesztik,
S élet, becsűlet, ország látja vesztit.         (El.)

IV. SZÍN.

Más térség Gascogneban.

Somerset jő seregével; Talbot egy tisztje vele.

SOMERSET.
Már késő! Többé el nem küldhetem.
E vállalatjok’ elhamarkodák
York s Talbot: egy kirohanás a várból
Megmérkezik hisz összes haderőnkkel.
Bemocskolá most Talbot, vakmerő,
Előbbi híre fényit gondolatlan,
Kétségb’esetten vad merényivel.
York űzte őt a harczba, rút halálba,
Hogy így a hirnév majd nagy Yorkra szállnak.

TISZT.
Itt jő sir William Lucy, ki segélyért
Velem hagyá el megszorult hadunk’.
Sir William Lucy.

SOMERSET.
Nos hogyan állunk, sir William? ki küldött?

LUCY.
Ki? Az elárult Talbot, s eladott,
Bezárva vakmerő bal végzetétül,
Ki titeket, hí, verjétek ti vissza
A gyönge sergét ostromló halált.
S míg a dicső vezérnek vérverejték
Hull harczokon kifáradt tagjairól,
És várva késik, mentséget remél:
Ti, ál reményi, angol név bizalma,
Versengve rútul, távol álltok itten.
Magán viszálytok el nem fogja tőle
Az ő segélyeül gyüjtött hadat,
Míg ő a nagyszerű hős életét
Áldozza egy világ hatalma ellen.
Károly, Alençon, fattyu Orléans,
Burgund és Reignier zárják őt körül,
S miattatok Talbotnak veszni kell.

SOMERSET.
York űzte őt: mért nem segiti York?

LUCY.
Fenséged ellen York ép így dohog;
És esküzik, hogy ép e vállalatra
Toborzott sergét visszatartod.

SOMERSET.
York hazudik! Miért nem külde értök?
Nem tartozom szolgálni őt s szeretni,
S csúf szégyen vón’ hizelgve küldenem.

LUCY.
Az angol ármány s nem a frank erő
Hálózta be nagylelkü Talbotot.
Nem tér honába többé élve vissza,
Meghal, s e vészbe versengés taszitja.

SOMERSET.
Jer hát, hadd keljen utra a lovasság,
S hat óra mulva őt már támogassák!

LUCY.
Késő segély: fogoly vagy elesett;
Nem futhatott ő, bár akarna is,
S futhatna bár, ő nem futott soha.

SOMERSET.
Ha halva Talbot: csöndes nyugta légyen!

LUCY.
Hire a világé, tietek a szégyen! (Mind el.)

V. SZÍN.

Az angol tábor Bordeauxnál.

Talbot és fia János jőnek.

TALBOT.
Oh ifju Talbot, ide hozatálak,
Hogy harcz müvében oktatód legyek,
A Talbot név hogy benned ujra éljen,
Ha majd atyádat karszékébe zárja
Erőtlen aggkor, elnyűtt gyönge test.
De, óh gonosz, óh baljós csillagok!
Halálnak ünnepére jösz te most,
És szörnyü elkerülhetlen veszélybe:
Azért, fiam, ülj leggyorsabb lovamra,
Megmutatom majd, hogy sebes futással
Mint menekülhetsz. Jer, siess, előre!

JÁNOS.
Fiad vagyok-e? Talbot-é nevem?
S én fussak! Oh ha szereted anyám’,
Meg ne gyalázzad így tisztes nevét,
Hogy fattyuvá, hogy rabbá bélyegezzél!
Nem Talbot vére! szól majd a világ,
Gazul futott, míg hős Talbot megállt.

TALBOT.
Fuss, hogy halálomért kelhess boszúra.

JÁNOS.
Ki így fut el, nem tér vissza ujra.

TALBOT.
Ha itt maradsz, úgy meghal mindegyik.

JÁNOS.
Te fuss, atyám! hadd én maradjak itt.
Gondold meg, holtod mily nagy veszteség;
Mit érek én, nem tudja senki még.
(Hidd te is azt el, mily sok veszne véled;
Velem mi sem vész s ismeretlen élek.)
Nem vón’ dicsőség a franknak halálom;
Veled reményünk’ mind feldúlva látom.
Talbot ha fut, nem éri szenny nevét;
Enyémet érné, hisz mitsem tevék.
Ha te futsz, esély volt! mondja a világ;
Én gyávaságból tettem, mondanák.
Lehetne-é jövőmbe’ még remény,
Ha már e próbát meg nem állom én?
Inkább halált adj, térdre hullva kérlek,
Mint menekülve hogy csufosan éljek!

TALBOT.
Anyád reménye mind egy sírba szálljon?

JÁNOS.
Jobb, mint anyámnak méhét meggyaláznom.

TALBOT.
Oh menj, ha várod, hogy megáldjalak.

JÁNOS.
A harczba megy fiad, de nem szalad.

TALBOT.
Atyád egy része mentve lesz, ha élsz te.

JÁNOS.
Szégyenre válnék bennem így e része.

TALBOT.
Nincs hirneved még, igy az mit se veszt.

JÁNOS.
De van, a tiéd! Futás mocskolja ezt!

TALBOT.
Atyád letörli, nem lesz rajta folt.

JÁNOS.
Hogyan lehetne az tanum, ki holt?
Ha itt halál vár, fussunk mindaketten.

TALBOT.
Itt hagyva sergem’ gyilkos ütközetben?
Nem hárul ily folt agg apád fejére!

JÁNOS.
Hát ily bünös gáncs ifjuságom’ érje?
Két részre mint magad’ nem oszthatod,
Ugy én tetőled el nem válhatok.
Menj vagy maradj; a mit te, azt teszem;
Atyám ha meghal, nem kell életem.

TALBOT.
Fogadd bucsúm’ hát, szép fiam! azért
Születve, hogy ma már halálod’ érd.
Jer oldalamra! együtt halva élve,
Egyszerre szálljon lelkünk föl az égbe!
        (Mindketten el.)

VI. SZÍN.

Csatatér.

Riadó; csatározás, Talbot fiát körülfogják, Talbot megmenti.

TALBOT.
Előre! harczra! Szent György s győzelem!
Megszegte nékem a régens szavát
S frank kard dühének enged minket az.
Hol van fiam? Pihenj, végy új erőt;
Éltét adám s halálból mentem őt.

JÁNOS.
Kétszer atyám! óh kétszer fiad! éltem’,
Melyet először adtál, veszve véltem;
De harczi kardod, a végzet daczára,
Kivívta: messzebb vég napom határa.

TALBOT.
Szablyád tüzet vert a dauphin fején!
Föllengő vágyban, óh mint égtem én,
Merész diadalra! Lomha aggkorom’
Harchdüh keríté s uj láng akkoron;
Burgund, Alençon és a fattyu megdült,
S kiragadálak gőgös frank kezekbül.
Bősz Orléanst, ki véredet vevé
S első csatád szüzeségét nyeré,
Őt nem sokára föltaláltam én,
S vagdalkozás közt részem’ kivevém
A fattyu vérből, és csúfjára néki
Szórtam szemébe: „Jer! hadd ontom én ki
E mocskos, aljas, rút forrásu vért.
Nyomoruságost tiszta véremért,
Melyet fiam veszíte általad.”
Ép készülék leütni, ezalatt
Erős segély jött. Szólj, atyádnak üdve!
Hogy vagy, fiam John? nem vagy kimerülve?
És futni innen még most sem akarsz?
Hisz már lovaggá avatott a harcz!
Oh fuss, s boszulj meg, hogyha meghalék!
Egynek segélye nem nagy nyereség.
Mily balgaság az, ha mindnyája itt
Egy kis naszádra bizza életit!
Ha még ma a frank düh el nem temet,
Holnap a vénség öl meg engemet:
Mit nyernek ők velem? s ha maradok,
Csak életem rövidül egy napot.
De teveled meghal anyád, családod,
A boszu, angol hirnév, ifjuságod.
Koczkára teszszük mindezt, ha maradsz;
Ha menekülnél, mind megmentjük azt.

JÁNOS.
Nem fájt nekem az orléansi kardja:
Sajogva vérzik most szivem szavadra.
Ily nyereségért, ily gyalázat árán,
Nevem’ megölve, rongy életre vágyván,
Vén Talbotot az ifju hagyja el?
Inkább lovam dögölve halljon el,
S legyek – mint bármely frank paraszt – od’adva
Csufság gunyául, bal soros áldozatja.
Melyet nyerél, a hír nagyságira,
A megfutó már nem Talbot fia.
Ne szólj futásról hát, hisz ugyse használ:
Ha fiad vagyok, hadd haljak lábaidnál!

TALBOT.
Krétai atyát, kövess hát engemet,
Ikárusom! Mint szánom éltedet!
Ha víni vágysz, víjj nemződ oldalán,
S haljuk kevélyen, férfi harcz után!

VII. SZÍN.

A csatatér más része.

Riadó; csatározás, Talbot megsebesítve jő, egy szolgája által vezetve.

TALBOT.
Hol másik éltem? Az enyém kivan!
Hol az ifju Talbot, daliás fiam?
Rabságtól undok ujjongó halál,
Nevetlek ifjam hős csatáinál.
Midőn lerogyni látott megtörötten,
Véres aczélát zúgatá fölöttem,
S mint kiehült oroszlán kezdte itt
Ádáz düh, boszu fene tetteit;
De midőn lebuktom gyöngéd boszus őre
Egyedül állt s a frank nem tört előre:
Bősz indulatja s lángszemű haragja
Őt hirtelen mellőlem elragadja,
A tóduló frankok közé rohan:
S e vértengerbe fúlasztá fiam
Fenröptü lelkét, s halni kelle látnom
Ikárusom’, én büszke szép virágom’!
Katonák jőnek, Talbot János holttestével.

SZOLGA.
Oh drága lordom! itt hozzák fiad’.

TALBOT.
Bohócz halál, nevess! szórd gyúnynyilad’!
Oh nem sokára, kényúr! mentve tőled,
S az örök élet fűzvén egybe őket,
Lágy légen át lengnek a Talbotok,
Te ellenedre halhatatlanok!
Kinek sebeitől szép a rút halál,
Oh szólj, mielőtt még lelked tova száll!
Daczolj a halállal és felelj atyádnak;
Gondold, hogy ellen, képzeld francziának.
Mintha szegény mosolygva szólana:
„Halál ha frank vón’, meghalt volna ma.”
Jertek, tegyétek őtet karjaimba.
Nem birja lelkem már, lenyomja kinja.
Ég véletek! Ugy lett, mint akarom:
Az ifju Talbot sirja vén karom!        (Meghal.)
Riadó. Katonák és szolgák el, ott hagyva a holtakat. Károly, Alençon, Burgund, Orléans, a Pucelle és hadai jőnek.

KÁROLY.
Hahogy segélyt hoz York és Somerset,
Véres napunkká lett vón’ a mai.

BURGUND.
Mint dőzsölt Talbot kölyke bősz dühében
S parányi kardja francziák vérében!

PUCELLE.
Ráleltem én is, s igy szólék vele:
„E lányos ifjut egy lány győzze le!”
De méltóságos büszke gúnyszava
Igy válaszolt: „Ifju Talbot soha
Zsákmánya nem lesz orczátlan rimának!”
S mélyébe rontván a frankok hadának,
Mint rá nem méltót, gőggel ott hagya.

BURGUND.
Bizony délczeg lovaggá lesz vala!
Ott fekszik ő most, mint sirjába téve,
Bal sorsa zord szerzőjének ölébe.

ORLÉANS.
Tépjétek őket darabokra szét,
Frank föld csodáját, Anglia hirnevét!

KÁROLY.
Oh nem! Ki élve rettentőnk vala,
Meg ne gyalázzuk most, hogy meghala.
Sir William Lucy kiséretével; előtte egy franczia herold.

LUCY.
Herold, vezess a dauphin sátorába,
Hadd tudjam, e nap díját ki nyeré?

KÁROLY.
Mily hódoló követséget hozasz?

LUCY.
Mit! hódoló? Hm! frank szó ez, dauphin:
Nem értjük ezt mi, angol bajnokok.
Kik foglyaid, csak ezt tudakolom,
S szemlére jöttem holtjaink felett.

KÁROLY.
Foglyok? Pokolban vannak foglyaink.
De monddsza, kit keressz?

LUCY.
Hol ő, a harczok nagy Alcidese,
A hősi Talbot lord, Shrewsbury grófja?
Ki ritka harczi tettek díjaul,
Washford, Valence, Waterford grófja lőn,
Gvodrigi, Urchinfieldi Talbot lord,
Altoni Verdun lord, blackmere-i Strange lord,
Wingfieldi Cromvell lord, sheffieldi Turnival lord,
A diadalmas falconbridge-i lord,
Szent György kitűnő rendjének lovagja,
Arany gyapjúra s Szent Mihályra méltó,
Hatodik Henrik főtábornagya
Frank birodalmi minden harczain.

PUCELLE.
No ez bohó egy pompás írmodor!
Az ötvenkét ország szultánja sem
Ir ily unalmas-hosszadalmasan.
Itt fekszik ő, kit czímekkel dicsőitsz,
Lábunk előtt rothadva büdösen.

LUCY.
Talbot megölve? frankok ostora,
Országtok réme, zordon Nemesistek?
Oh bár löveggé válnék szemgolyóm,
Hogy arczotokba lőném dühösen!
Csak e kettőt tudnám feltámasztani!
Ez is elég vón’ rémitéstekül.
Ha nálatok csak képe marad itt,
Döbbenve a legbüszkébb megriad.
Hulláikat adjátok, hadd vigyem,
S becsökhöz illően temessem el.

PUCELLE.
Tán e suhancz vén Talbot szelleme:
Ép oly gőgös-parancsolón beszél.
Isten nevében, adátok ki! Itt csak
A levegőt dögleszti meg büzük.

KÁROLY.
Vidd hát el a hullákat.

LUCY.
        Elviszem:
De hamvaikból phoenix kel ki majd,
S frankok! reátok hoz rémitve bajt!

KÁROLY.
Leráztuk őket: tégy bármit velök.
Párisba most, diadalittasan!
Minden mienk, mert Talbot halva van! (Mind el.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Henrik király, Gloster és Exeter jőnek.

HENRIK KIRÁLY.
Elolvasád a pápa levelét,
S melyet a császár és Armagnac irt?

GLOSTER.
Már el, királyom, és tartalmok ez:
Fölségedet ők kérik tisztelettel,
Hogy istenes békére lépjenek
Az angolok s a frankok állami.

HENRIK KIRÁLY.
És inditványuk hogy tetszik kegyednek?

GLOSTER.
Jól, kegyes úr: nincs is más mód, keresztyén
Vérünk ontását megakasztani
S megalapítni itt s ott a nyugalmat.

HENRIK KIRÁLY.
Biz úgy van, bátya: mindig az hivém,
Természet ellen van s istentelenség,
Hogy ily kegyetlen, vérengző tusa
Uralkodik egy hit vallói közt.

GLOSTER.
S aztán, királyom, hogy minél előbb
És biztosabbá köttessék e frigy,
Armagnac, Károly közel rokona,
És nagy tekintély a frankok között,
Nőül ajánlja egyetlen leányát,
És véle gazdag, fényes hozományt.

HENRIK KIRÁLY.
Nőűl? Oh bátya, ifjak éveim,
S még jobban illik könyv hozzám, tanulmány,
Mint szeretővel búján édelegnem.
De azért bocsásd be a követeket,
S felelj nekik te tetszésed szerint:
Én megelégszem bármivel, ha népem
Javára lesz s istent dicsőitő.
Legatus, két követ és Winchester, bibornok palástban jőnek.

EXETER.
Mi ez? bibornok-rangra emelék
És avatták fel már Winchester lordot?
Mát látom, ekkép bebizonyul az,
A mit ötödik Henrik jósla egykor:
„Ha majd bibornok lesz ő, fövege
A koronával egyenlő leszen.”

HENRIK KIRÁLY.
Követ urak, mi mindazt, mit kivántok,
Megvitatók és jól megfontolók:
Szándékotok ép oly jó, mint eszes;
S azért szilárdul el vagyunk tökélve,
Baráti béke pontjait tenni föl
S Frank földre rögtön – föltett szándokunk –
Winchester lordtól átalküldeni.

GLOSTER.
Urad ajánlatát mi illeti,
Oly értesítést adtam a királynak,
Hogy megszeretve grófnőd bájait,
Gazdag erényi s a becses kelengyét,
Királyi hölgyül elfogadni kész.

HENRIK KIRÁLY.
És, e kötésnek bizonyságaul,
Add át ez ékszert, szívem zálogát.
Most, védnök úr, kisértesd biztosan
Doverbe őket, s bizd hajójokat
A kedvező tenger szeszélyire.
(Henrik király és kisérete, Gloster, Exeter és követek el.)

WINCHESTER.
Legatus ur, várj! átadom előbb
Az összeget, a melyet megigértem
Ő szentségének felajánlani,
Ha e magas díszt rám ruházni fogja.

LEGATUS.
Szabad idődhöz szabom magamat.

WINCHESTER.
Most nem hajol meg Winchester, tudom,
S a legbüszkébb peerekkel egy sorú.
Meglátod azt majd, Gloster Humphrey, most,
Sem születésre, sem rangjára nézve
Nem tűri a püspök, hogy fölötte állj.
Vagy megalázza térdein magát,
Vagy beltusákra gyujtom e hazát!
        (Mindketten el.)

II. SZÍN.

Francziaország. Sikság Anjouban.

Károly, Burgund, Alençon, a Pucelle és hadaik jőnek.

KÁROLY.
Felkölti e hír csüggedt szíveinket:
A bajnok Paris föllázadt, beszélik,
S a harczias frankokhoz áll megint.

ALENÇON.
Kelj utra hát, királyi Károlyunk!
Ne tartsd hatalmad’ vissza tétlenül.

PUCELLE.
Hozzánk ha állnak, békeség velök;
Ha nem, dulás száll harczra lakjaikkal.
Kém jő.

KÉM.
Üdvöt, sikert a hősi hadvezérnek,
És sok szerencsét fegyvertársinak.

KÁROLY.
Beszélj! mi új hirt hoznak kémeink?

KÉM.
Az angol hadsereg, mely még előbb
Két pártra volt szakadva, egyesült
S csatára készül rögtön szállani.

KÁROLY.
Kissé ez óvás váratlan, urak;
De készen állunk mi is nem sokára.

BURGUND.
Remélem, Talbot lelke nincsen ott,
S nincs félni ok, mióta ő halott.

PUCELLE.
A félelem legátkosb szenvedély:
Csupán parancsolj s győzni fogsz, uram!
Henrik s a föld forrjon bár bosszusan.

KÁROLY.
Hát talpra, lordok! Üdv, áldás hazánkra!
        (Mind el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Angers előtt.

Riadó; csatározás. A Pucelle jő.

PUCELLE.
A kormányzó győz, fut a franczia!
Most jer segélyül, bűbeszéd, talizmán!
S ti kiszemelt, ti intő szellemek,
Kik a jövőkről jelt adtok nekem,        (Mennydörgés.)
Ti gyors segítők, ti helyettesi
Éjszak királyi fejdelem-urának,
Jertek segélyül most e vállalatban!
Rosz szellemek jőnek.
E kész, s gyors megjelenés szokott
Buzgalmatoknak adja tanuságát.
Most hát, ti meghitt lelkek, kiszemelve
Poklok hatalmas tartományiból,
Segítsetek, hogy győzzön frank hazám.
        (Szótlanul fel s alá járnak.)
Oh mért e hosszu hallgatás? A mint
Etetni envéremmel szoktalak,
Most is levágom nektek egy tagom’,
Még több jutalmak foglalójaul:
Most adjatok csak kegyesen segélyt
        (Lesütik fejöket.)
Hát nem lehet remélnem? Im e test
Legyen a díj, ha hallgattok reám.
(Fejöket csóválják.)
Hát sem e test, sem a véráldozat
Nem bir reá a megszokott segélyre?
Vegyétek testem’, lelkem’, mindenem’,
Csak le ne zúzza Frankhont Anglia!         (Eltünnek.)
Elhagynak! Itt van a percz, hogy a frank
Kevély sisaktaréját hajtsa meg
S fejét alázza Angolhon ölébe.
Túlgyönge már a régi bűvarázs,
S pokol erősebb, hogysem véle küzdjek,
A porba hull nagyságod, frank hazám.        (El.)
Riadó. Francziák és angolok harczolva jőnek; a Pucelle és York egymással vívnak. A Pucelle fogoly; a francziák futnak.

YORK.
Kezeim között vagy végre, frank rima!
Ereszd, büvöld szabadra szellemid’,
S kisértsd meg, ők vaj’ megmenthetnek-é.
Szép martalék, ördög kegyére méltó!
Undok szipirtyó! ráncold csak szemöldöd’:
Mint Circeként ha átbűvölni vágynék!

PUCELLE.
Téged rutabbá senki sem büvölhet.

YORK.
Ah! csínos ember Károly, a dauphin;
Kényes szemednek más nem tetszhetik.

PUCELLE.
Gyötrő kín érje Károlyt s tégedet!
És lepjenek meg, miglen ágyatokban
Alusztok, rögtön vérengző kezek!

YORK.
Csitt, átkozódó bűbájos boszorkány!

PUCELLE.
Hadd átkozódom, kérlek, egy kicsit.

YORK.
Majd ott, kuruzsló, a vesztőhelyen!
(Mindketten el.)
Riadó. Suffolk jő, Margit herczegnőt vezetve.

SUFFOLK.
Akárki légy, most foglyommá levél
(Hosszan nézi.)
Oh tünde szépség! óh ne félj, ne fuss!
Csak tisztelettel ér hozzád e kéz
S teszem szelíden gyöngéd oldaladhoz:
Im bék jeléül ujjaid’ csókolom.
Oh szólj, ki vagy? hogy tisztelhesselek.

MARGIT.
Margit nevem, s király leánya én,
Nápoly királyaé. Te bárki vagy…

SUFFOLK.
Én gróf vagyok és Suffolk a nevem.
Oh ne neheztelj, természet csodája!
Végzésed az, hogy én fogálak el:
Igy ója hattyu pelyhes magzatit
És foglyokúl övedzik szárnyai.
Azonba’, hogyha rabság bántana,
Menj s légy szabad Suffolk barátjaként.
        (Margit elfordul, mintha menni akarna.)
Maradj! Erőm nincs elbocsátni őt:
Kezem akarná, nemet mond szivem.
Mint nap ha játszik kristály folyamon,
Kettős utánzott fényben ragyog ott:
Tűndöklő bája ilyen szemeimben.
Megkérném őt, de szólni nem merek.
Tintát ide, tollat! hadd irok neki.
Pih! de la Poole! ne kisebbitsd magad’!
Nincsen-e nyelved? s ő nem foglyod-é?
Egy asszonyarcz előtt csüggedsz-e el?
Ah! a dicső felségű báj előtt
Nyelv néma lesz, érzékink elfogulnak!

MARGIT.
Szólj, Suffolk grófja, ha ez a neved,
Mit kell fizetnem, hogy szabad legyek?
Mert a hogy látom, most foglyod vagyok.

SUFFOLK.
(félre).
Tudhatod-é, hogy visszaútasít,
Mielőtt szerelmét megkisértenéd?

MARGIT.
Mért nem felelsz? Mi lesz váltságdijam?

SUFFOLK.
(félre).
Bájos, tehát meg kell őt ostromolni;
Asszony, tehát meg is hódítható.

MARGIT.
Fogadsz-e el váltságdíjat, beszélj!

SUFFOLK.
(félre).
Bohó! felejtéd, hitvesed vagyon;
Hogyan lehet Margit hitvesed?

MARGIT.
Reám se hallgat! Legjobb, elhagyom.

SUFFOLK.
Lehűt e gondolat; hijába minden!

MARGIT.
Bizonynyal őrült; hogy beszél a légbe!

SUFFOLK.
S mégis lehetne fölmentést szerezni.

MARGIT.
Mégis szeretném, hogyha válaszolnál.

SUFFOLK.
Megnyerni vágyom Margitot. Kinek?
Hát a királynak! Fás egy dolog az.

MARGIT.
Fáról beszél: ács lesz alkalmasint.

SUFFOLK.
(félre).
De így szerelmi vágyam teljesülhet
S békét teremtek két ország között.
Ám ekkor is vón’ még egy bökkenő:
Mert atyja bár Maine s Anjou herczege,
Nápoly királya, de mégis szegény,
S gunyolni fogják e nászt nagyaink.

MARGIT.
Hé! százados! Vagy most nem érsz reá?

SUFFOLK.
Ugy lészen! Bármi rátartók is ők,
Még Henrik ifju, megnyugszik hamar.
Grófné, egy titkot közlenék veled.

MARGIT.
(félre).
Bár rab vagyok, lovagnak látszik ő,
És semmiképen meg nem fog gyalázni.

SUFFOLK.
Légy oly kegyes, hallgasd meg szavaim’.

MARGIT.
(félre).
De tán a frankok még megmentenek
S az ő kegyéhez nem kell folyamodnom.

SUFFOLK.
Hallgass reám egy ügyben, drága hölgy!

MARGIT.
(félre).
Eh! máskor is már volt asszony fogoly.

SUFFOLK.
Miért beszél nagyságod így?

MARGIT.
Bocsánat! az egész csak quid pro quo!

SUFFOLK.
Nem vón’-e, monddsza, rabságod szerencse,
Ha az királyi nővé tenne téged?

MARGIT.
Rabul királynő lenni nyomorúbb,
Mint a rab aljas szolgalánczokon.
Fejdelmi nő szabad legyen!

SUFFOLK.
        Te az lészsz,
Csak Anglia királya légyen az.

MARGIT.
De hát mit illet mindez engemet?

SUFFOLK.
Henrik nejévé teszlek, állok érte!
Arany jogart adok kezedbe és
Fejedre tűzök fényes koronát,
Ha kegyesen meghallgatsz, s lészsz az én…

MARGIT.
        Mi?

SUFFOLK.
Az ő szerette!

MARGIT.
Henrik nejének méltó nem vagyok.

SUFFOLK.
Nem, drága hölgy, nem méltón én cselekszem,
Az ő nejéül kérnem ennyi bájt,
Míg a választásban nincs részem magamnak.
Mit szólasz ehhez? megelégszel-é?

MARGIT.
Én megelégszem, ha atyám akarja.

SUFFOLK.
Hadnagyaink s zászlóink jöjjenek hát!
Nagyságod atyját most bástyáihoz
Híjuk ki s véle itt tanácskozunk.        (Seregek jőnek.)
Kürt szól alkura. Reignier a falakon.

SUFFOLK.
Nézd, Reignier, nézd csak: lányod fogoly.

REIGNIER.
Kié?

SUFFOLK.
        Enyém.

REIGNIER.
        Suffolk, van-é segély?

SUFFOLK.
Oh van segély, elég mód van, mylord;
Becsületed kedvéért állj reá:
Legyen királyom nője gyermeked;
Nagy nehezen kértem s nyertem meg őt,
És e könnyű raboskodás neki
Királynői szabadságot szerez.

REIGNIER.
Suffolk szivéből szól-e?

SUFFOLK.
        Tudja Margit,
Suffolk nem álczás, nem szines hizelgő.

REIGNIER.
Igy hát leszállok, herczegi szavadra,
S igaz ajánlatodra felelek.        (El a falakról.)

SUFFOLK.
S én itt bevárom jöttödet.
Harsona szól. Reignier lejő.

REIGNIER.
Üdvözve légy, nemes gróf! Anjou földjén:
Tetszéseként parancsol itt kegyed.

SUFFOLK.
Köszönet! Mily üdv, Reignier, ily szende gyermek,
Mily illő, hogy királyi nő legyen!
Ajánlatomra főnség mit felel?

REIGNIER.
Ha már csekély értékét méltatod,
Megkérni ily nagy úr menyasszonyának,
Hahogy nyugodtan birnom engedik
Sajátom’, Anjou s Maine grófságomat,
A harczi vésztől mentem s elnyomástól:
Legyen, ha tetszik, lányom Henriké.

SUFFOLK.
Ez lányos díja: ím most átadom;
S én állok érte, e két tartományt
Élvezze bizton fenséged nyugodtan.

REIGNIER.
Tőlem viszont, Henrik király nevében,
Mint e kegyelmes úr helyettese,
Fogadd kezét hiteskü zálogául.

SUFFOLK.
Neked, Reignier, királyi köszönet,
Mert egy királynak alkuműve ez;
(Félre.) S úgy tetszik mégis, hogy jobban szeretném,
Saját nevemben szólnom e dologban.
Most Angliába sietek hiremmel,
Sürgetni ottan a nászünnepélyt.
Isten veled hát! Arany palotába
Foglald e gyöngyöt: igy érdemli meg.

REIGNIER.
Én hadd ölellek, a mint megölelném,
Itt hogyha vón’, kegyes Henrik királyt.

MARGIT.
Isten veled! Imában, jó ohajban
Számodra nem lesz Margitnál hiány.        (Menni akar.)

SUFFOLK.
Isten veled, szép hölgy! De halddsza, Margit,
Uram számára nincs üzeneted?

MARGIT.
Mondj néki oly üzenetet, minő
Egy lányhoz, szűzhöz s szolgájához illik.

SUFFOLK.
Szerényen fűzött, szép szelid szavak;
De ujra kell, hogy nagyságod’ zavarjam:
Nem küldesz-é szerelmi jelet neki?

MARGIT.
Küldök uram: e tiszta, szerelemtől
Még illetetlen, szennytelen szivet.

SUFFOLK.
És véle ezt.        (Megcsókolja.)

MARGIT.
Ez a tiéd csak! Nem merészkedem
Ily balgaságot küldeni királynak.
        (Reignier és Margit el.)

SUFFOLK.
Miért nem enyém ő? Suffolk, topp, megállj!
E tömkelegbe’ járnod nem szabad,
Rút árulás s szörnyek leskődnek ott.
Henrik előtt dicsérd e lány csodáit,
Győző erényit képzeld el magadnak,
Több mint müvészi kendőzetlen báját;
Idézd föl képét gyakran útadon,
Henrik előtt hogy majd ha térdre hullasz,
Bámító rajzod elbódítsa őt!        (El.)

IV. SZÍN.

York herczeg, tábora Anjouban.

York, Warwick és mások jőnek.

YORK.
Jöjjön a tűzre elitélt kuruzsló!
A Pucelle jő őrizetével; egy juhász.

JUHÁSZ.
Oh Jeanne! atyádnak szíve megreped.
Országokat kutattam át utánad,
S véletlenül most hogy rád akadok,
Szörnyű kora halálod’ látom itt!
Ah! drága leányom Jeanne, veled halok!

PUCELLE.
Korhadt kamasz te, gézengúz lator!
Oh nemesebb vérből származtam én:
Nem vagy te sem atyám, sem rokonom.

JUHÁSZ.
Píha! hazug szó ez! Urak, bocsánat!
Egész falu tudja, én nemeztem őt;
Még anyja él, tanúságot tehet,
Legénykorom első zsengéje ő.

WARWICK.
Istentelen! önvérit megtagadja!

YORK.
Mutatja ez, milyen volt élete:
Aljas, gonosz, s halála is ilyen.

JUHÁSZ.
Szégyeld magad’, Jeanne! ily átalkodottság!
Ég tudja, hogy az én vérem-husom vagy,
És érted én sok könyet hullaték.
Oh ne tagadj meg, kérlek, drága Jeanne!

PUCELLE.
Lódulj, paraszt! Meg van fizetve, hogy
Homályba vonja fényes születésem’.

JUHÁSZ.
Fényes darab pénzt adtam biz a papnak,
Midőn anyjával lakodalmat ültünk.
Térdelj le, vedd áldásom’, gyermekem!
Vonakodol. Hát átkom arr’ a napra,
Melyen születtél! Oh vált volna bár,
Midőn anyádnak szoptad emlejéből,
Patkányméreggé a téj ajkadon!
Vagy a midőn bárányim’ őrizéd,
Falt volna fel éh farkas tégedet!
Megtagadod atyádat, gaz lotyó?
Máglyára véle! a bitó kevés!

YORK.
Vigyétek el! nagyon sokáig élt már,
Hogy bűn-varázszsal töltse bé a földet.

PUCELLE.
Előbb hadd mondjam, kit itélnek el:
Nem őt, ki tán juhásznak magzata,
Királyi törzsnek sarjadéka ő;
Szent és erényes, égtől kiszemelve,
Isten kegyének ihletésivel
Művelni földön hallatlan csodákat.
Gonosz lelkekhez soh’se volt közöm;
De ti, kiket bemocskol buja vágy,
Ártatlanok bűnetlen vére szennyez
S ezernyi bűn ragálya ronta meg,
Mert rajtatok nincs égi kegyelem,
Azt vélitek azonnal, nem lehet
Csodatevés ördögsegély ne’kül.
Nem, tévedők ti! d’Arc Johanna szűz
Marada gyönge csecsemő-korától,
Mocsoktalan még gondolatban is;
És szűzi vére, ily vadul kiontva,
Boszuért kiált majd ég kapúinál!

YORK.
Jó, jó! Vigyétek őt a vesztőhelyre!

WARWICK.
De mert leány, halljátok, emberek,
Nem kell kimélni a fát, bőven égjen,
S szurok-hordókat rakjatok köréje,
Hogy kínja ekkép rövidebb legyen.

PUCELLE.
Ti kőszivek, hát semmi meg nem indít?
Född fel, Johanna, most hát gyöngeséged’,
Törvény szerint mely ótalmad leszen.
Teherbe’ járok, véres gyilkosok!
Ne öljétek meg hát méhem gyümölcsét,
Habár halálra hurczoltok is engem!

YORK.
Őrizzen ég! A szent leány nehézkes?

WARWICK.
Ennél nagyobb csodát még nem tevél!
Ide jutott hát szigorú szemérmed?

YORK.
Ő s a dauphin együtt édelgtenek!
Mindjárt tudám, mi lesz a kifogás.

WARWICK.
Jó, jó! Mi fattyat élve nem hagyunk,
Kivált, ha épen Károly az atya.

PUCELLE.
Nem az övé, csalódtok, gyermekem:
Alençon az, ki élvezé szerelmem’.

YORK.
Alençon! ő, a hirhedt Machiavel!
Meghal, legyen bár ezer élete!

PUCELLE.
Bocsánat, nem mondtam igazat:
Nem Károly, és nem – kit mondék – a herczeg,
Nápoly királya, Reignier nyert meg engem.

WARWICK.
Egy házas ember! Ez már tűrhetetlen!

YORK.
Ez aztán a lány! Látom, azt se tudja,
Kit érjen a vád, annyian valának.

WARWICK.
Mutatja, mily szabad volt s bőkezű.

YORK.
S mégis bizonynyal szűz és tiszta ő!
Szavad itél, szajha! s kölyködet:
Ne is rimánkodj’, mert hijába minden.

PUCELLE.
Vigyetek el hát! Szálljon rátok átkom!
Soh’se lövellje fényes nap sugárit
Arr’ a vidékre, hol lakástok áll!
Sötét haláléj környezze s homály,
Kétségb’esésből míg tenkezetek
Fojt titeket meg avagy fölakaszt!         (El őrizettel.)

YORK.
Darabokra hullj szét, hamuvá enyészsz,
Pokolnak undok átkos eszköze!
Beaufort bibornok jő kiséretével.

BIBORNOK.
Kormányzó úr, egy megbizó levéllel
Üdvözletedre jöttem a királytól.
Mert tudd meg, a keresztyén államok
Felindulának e sivár tusákon
S békét könyörgnek komolyan közöttünk
S a feltörekvö franciák között;
Kiséretével jő már a dauphin,
Tanácskozásra e dolog felett.

YORK.
Hát ez gyümölcse fáradalmainknak?
Most, a midőn leölve annyi peer
És annyi hadnagy, lovag, katona,
Kiket lesujtott volt a küzdelem
S honuk javáért adták éltöket!
Most asszonyos békét kössünk-e mi?
A legtöbb várost nem vesztők-e el,
Nagy őseinknek hóditmányait,
Ármány, ravaszság s hitszegés által?
Oh Warwick, Warwick! látom fájdalommal,
A frank biralmat végkép elveszítjük!

WARWICK.
York, légy nyugodt! ha békét mi kötünk,
Oly szigorúak lesznek pontjai,
Hogy keveset nyert rajt’ a franczia.
Károly kiséretével, Alençon, Orléans, Reignier és mások jőnek.

KÁROLY.
Mert úgy egyeztünk, Anglia lordjai,
Hogy béke lesz e honban kikiáltva,
Megtudakolni jöttünk magatoktól,
Mik legyenek a frigy föltételei?

YORK.
Szólj, Winchester, mert a forró epe
Elfojtja utját mérgezett szavamnak,
Ha látom itt ragályos elleninket.

BIBORNOK.
Károly, s ti többiek! ez a határzat:
Henrik király minthogy megegyezett,
Jó indulatból, puszta szánalomból,
Hogy harcznyomortul ment legyen hazátok
S az áldott békét szíhassátok ujra:
Legyetek koronája igaz hűbéresi.
S föltéve, Károly! hogy megesküszöl,
Adót fizetve meghódolni néki,
Alatta alkirályként ezután
Élvezheted királyi rangodat.

ALENÇON.
Önárnyokává kell-e lennie?
Koronával ékesítni homlokát,
De hatalomra és lényegre csak
Magán embernek birni jogait?
Hisz ez ajánlat képtelen, botor!

KÁROLY.
Mindenki tudja, hogy kezembe’ van
A franczia földnek több már mint fele,
S jogos királyt tisztelnek bennem itt;
A meg nem hóditott részért jogom’
Most annyira megcsonkitsam, hogy nevem
Csak az egésznek alkirálya légyen?
Nem követ úr! inkább megtartom azt,
A mi enyém már, semhogy, többre vágyván,
A lehetőség, mindent birni, veszszen.

YORK.
Rátartó Károly! titkos közbenjárás
Által törekvél frigykötés után,
S hogy most az ügy már szerződéssé érik,
Hasonlitgatva ismét félreállsz?
Vagy úgy fogadd bitorlott czímedet,
Miként királyunk kegyajándokát,
S nem mint igényét bármi érdemednek;
Vagy nem szünő harczczal sanyargatunk.

REIGNIER.
Nem jól cselekszel, hogy ily makacsul
Csűrsz és csavarsz az alku folyamán.
Egyet tíz ellen! most ha elmulasztjuk,
Nem egyhamar lesz ilyen alkalom.

ALENÇON.
(halkan Károlyhoz).
Valót beszélve, az eszély kivánja,
Hogy néped’ ilyen vérengzéstül, ádáz
Mészárolástól megmentsd, mit naponkint
Láthatni, hogyha nem szünik tusánk:
E békealkut hát fogadd csak el;
Megtörheted, ha tetszik, bármikor.

WARWICK.
Mit szólasz, Károly? Áll feltételünk?

KÁROLY.
Áll! ám kikötve, egy várunkba sem
Igényletek ti rakni őrhadat.

YORK.
Hűbéri esküt tégy hát a királynak;
Lovagszavadra: mindig hű maradsz
És fel nem lázadsz Anglia trónja ellen.
(Károly és nemesi a hűbéri eskü jeleit megteszik.)
Igy! Most, ha tetszik, oszlasd fel hadad’,
Göngyöld fel zászlód’, szűnjék meg a dobszó,
Mert ünnepélyes békefrigyre léptünk.        (Mind el.)

V. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Henrik király jő, Suffolkkal beszélgetve, utánok Gloster és Exeter.

HENRIK KIRÁLY.
Elámulok, nemes gróf, bájoló
Margit csodásan ritka leirásán;
Erényi, külső bájak ékeivel,
Szerelmi szenvedélyt szítnak szivemben.
Mint a viharzó szélroham erélye
Bármely hajót szél ellenére tol:
Ugy hajt fuvalma szép hirének engem
Hajótörésre, vagy kikötnöm ott,
Hol majd szerelmét élveznem szabad.

SUFFOLK.
Ah, drága lordom! e futólagos rajz
Előbeszéde csak méltó dicsének.
A deli hölgynek főtökélyiből
(Csak kifejezni vón’ elég erőm!)
Csábos soroknak könyve alakulna,
Elragadó a legfásabb szivet.
És a mi több még, bármely isteni,
És telve bájak választékival:
Ép oly szerény s alázatos szivű
S parancsaidra készen meghajol,
Parancs – ugy értem – tiszta szándokú:
Téged férjéül tisztelvén szeretni.

HENRIK KIRÁLY.
S nem is kivánna mást Henrik soha.
Egyezz belé hát, védnök úr: e honnak
Margit legyen királyi asszonya.

GLOSTER.
Ha ezt cselekszem, a bűnnek hizelgek.
Tudod királyom, hogy felséged egy más
Főrangu hölgygyel van már eljegyezve:
Hogy jó nevedre gáncs ne háramoljék,
Hogyan lehet megtörnöd e frigyet?

SUFFOLK.
Mint jogszerűtlen esküjét király;
Vagy mint ki tornán harczra szállani
Tesz fogadást s elhagyja a sorompót,
Mert mélyen áll alatta ellene.
Szegény gróf lánya mélyen áll alatta,
Igy gáncs ne’kül szakíthat is vele.

GLOSTER.
Ugyan mivel több, kérlek, nála Margit?
Hisz atyja grófnál épen nem nagyobb,
Ha vannak is tündöklő czímei.

SUFFOLK.
Vagy igen! Király az atyja, jó uram!
Nápoly királya s Jéruzsálemé;
S oly nagy tekintély a frankok között,
Hogy e szövetség békét biztosít
S a francziák hűségeért kezes.

GLOSTER.
Megtesz ezt Armagnac grófja is,
Mint a ki Károly közel rokona.

EXETER.
És gazdag, dús kelengyét várhatunk,
Mig Reignier előbb vesz, mintsem ád.

SUFFOLK.
Igy lealázni, lordok, a királyt,
Hogy oly nyomorult, aljas, szegény legyen,
Vagyont tekintsen, nem igaz szerelmet!
Henrik nejét gazdaggá teheti,
És nem keres, ki azzá őt tegye.
Hitvány paraszt alkuszsza ki így nejét,
Mint piaczon juhot, ökröt, lovat.
A nősülés magasb értékü ügy,
Semhogy lehetne alkuszokkal űzni.
Kit ő szeret s nem kit mi akarunk,
Násznyoszolyáját csak az osztja meg;
És mert leginkább őtet szereti,
Bennünket is ez ok köt hát leginkább,
Hogy véleményünk ő melléje álljon.
A kényszerített nász nem pokol-e,
Örök viszálylyal, pörrel teli élet?
Mig ellentéte üdvösséget ád,
És mintaképe égi békességnek.
Kit is vehetne Henrik, a király,
Ha nem király leányát, Margitot?
Páratlan bája s ezzel születése
Mutatja, csak királyhoz illik ő;
És hősi lelke, törhetlen szive,
Mit asszonyoknál nem lelünk, királyi
Sarjat igér az vágyaink szerint:
Mert Henrikünk, a hódító fia,
Több hóditót remélhet nemzeni,
Ha ily magas erélyü hölgygyel ő,
Mint szép Margit, szeretve egyesül.
Hajoljatok hát s mondjátok velem:
Királynénk Margit és más senki sem!

HENRIK KIRÁLY.
Vajon szavad hatalma tette-é,
Suffolk nemes lord! vagy mert még soha
Nem érte gyöngéd ifjuságomat
Fellobogó szerelmi szenvedély,
Nem mondhatom; de annyi bizonyos
Oly meghasonlást érezek szivemben,
Oly vad tusáját aggálynak, reménynek
Hogy kórrá tett a küzdő tépelődés.
Ülj hát hajóra, és siess mylord,
Fogadj el bármily föltételt, s azon légy,
Hogy méltóztassék Margit Angliába
Átkelni, itt hogy megkoronázzuk
Henrik király hű és fölkent nejének.
Hogy kiadásid’ s költségid’ fedezd,
Tizedadót szedess a nép között.
Kérlek, siess csak! mert mig visszatérsz,
Ezernyi gondtul sujtva élek én.
És te, jó bátya! űzd el boszuságod’:
Ha a mi voltál, a szerint itélsz meg,
S nem a mi vagy, kimented úgy, tudom,
Akaratom ily gyors kivitelét.
Kisérjetek most oda, hol magamban
Tünődve átgondoljam búbajom’.        (El.)

GLOSTER.
Félek, búbaj ez most s mindenkoron.
        (Gloster és Exeter el.)

SUFFOLK.
Hát győze Suffolk! és most ugy megy el,
Mint ifju Páris ment Hellas felé:
Szerelmi üdvöt, egyenlőt remélve,
De jobb sikerrel, mint a trójai.
Margit királyné, s a királyon uralgjon,
Én rajta, a királyon s Anglián!

Nyitóoldal