Shakespeare

VI. HENRIK KIRÁLY. • HARMADIK RÉSZ.

(Fordította: Lőrinczy [Lehr] Zsigmond)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

BEVEZETÉS

Mindaz, ami VI. Henrik authenticitására és származási idejére nézve áll, alkalmazható a harmadik részre is, mely tehát az előbbivel együtt Shakspere ifjúkori műve és 1592 táján készül.

A st.-albansi csata, melylyel a második rész végződik, nem hozta még létre a lényeges fordulatot, mely a harmadik részt bevezeti. Öt évi szakadatlan, váltakozó küzdelem következett még e csatára, s csakis 1460-ban, a northamptoni ütközetben tört meg annyira a Lancaster-ház ereje, hogy York herczeg nyiltan fölléphetett trónkövetelési igényeivel. Ezzel kezdődik a harmadik rész. Shakspere itt is forrásait követi, Holinshed és Hall krónikáit, melyek kivonatban igy adják elő a bekövetkező eseményeket: York és Warwick trombitaszó mellett vágtattak London utczáin át Westminsterbe, a pairek házába, hol York a királyi trónra ült s a lordok előtt hosszú beszédben kifejtette, hogy a korona egyedül őt illeti, mint II. Richárd jogos örökösét. A két párt hívei közt hosszabb vita támadt, s végre azon egyességre jutottak, hogy Henrik haláláig király maradjon, York pedig utódja legyen s a walesi herczeg kizárassék a trónöröklésből. Margit királyné azonban nem akarta magát alávetni ez egyességnek. Hadsereget gyűjtött az éjszaki részekben; a Lancaster-ház hívei, Somerset és Exeter herczegek és Lord Clifford zászlaja alá gyűltek hadaikkal, s 20,000 emberrel délnek indultak. York Sandal várába zárkózott, s alig volt 6000 embere, midőn a királyné várához közeledett. Wakefieldnél ütköztek össze s félórai harcz után szétszóródott York serege; ő maga két nagybátyjával elesett, Salisbury gróf az ellenség kezébe került s másnap lefejezték. York ifjabb fiát, Edmund, rutlandi grófot, ki Holinshed szerint tizenkét éves volt, káplánjok meg akarta menteni, de Clifford utólérte s a térdre esett fiút leszúrta. Sem gyönge kora, sem királyi arcza, sem fölemelt kezei – mert rémületében nem tudott szólni – nem indították meg Clifford kegyetlen szivét, úgy hogy ez irgalmatlan gyilkosságával nagy szégyent vont magára.

York többi fia nem vett részt a wakefieldi csatában. A következő évben Warwick is vereséget szenvedett St.-Albansnál, hol már egyszer megmérkőzött a két rózsa. Most a piros rózsa győzött, Clifford megverte Warwickot s Henrik királyt is kiszabadította hatalmából. A király újra egyesült nejével és fiával, kit még azon nap lovaggá ütött a csatamezőn. Warwick ekkor March gróffal egyesült, s mindketten összeszedve minden erejöket, Yorkshirebe siettek a döntő csatára. A Lancasterek is megtettek minden erőfeszítést; lehet mondani, fél Anglia fegyverben állt a két rózsa táborában. A towtoni síkon vivták meg a harczot. Mindkét részen bosszú és gyűlölet lángolt; mindenkinek volt valami kedvese, kinek halálát meg kellett bosszulnia; a legnagyobb elkeseredéssel harczoltak mindkét oldalon. Végre Warwick és Edvárd fegyvere győzött; a Lancasterek hada vad futással szétszóródott, Clifford elesett, a király és neje Skócziába menekültek; Warwick York fiát és örökösét diadalmenetben Londonba vitte; útközben minden városban királynak kiáltották ki és Westminsterben IV. Edvárd néven királylyá koronázták. Testvérei, György és Richárd, Clarence és Gloster herczegeivé lettek. Az új király első uralkodási évei semmi felhasználni való eseményt sem nyujtottak a dráma számára. Az 1464-ik évben azonban két fontos esemény történt. Az egyik VI. Henrik titkos visszatérése Skócziából, mely után rögtön felismerik, elfogják, Londonba viszik és a Towerbe zárják. A másik IV. Edvárd házassága Grey Erzsébettel, melyet a krónika így ad elő:

Midőn Edvárd király már erősen ült a trónon, megfelelő hitvese után nézett körül. Ezért Francziaországba küldte Warwick grófot, hogy megkérje számára Bona herczegnőt, XI. Lajos, franczia király sógornőjét. Mind a herczegnő, mind a király kedvezően fogadták a kérést. Szerencsétlenségre ezalatt Edvárd Bedford herczegné házában, ki ekkor második házasságban élt Woodville lorddal, megismerte ennek leányát, Woodville Erzsébetet, özvegyét ama Grey János lovagnak, ki a st.-albansi csatában a Lancaster-párton harczolt és elesett; és oly szenvedélyesen beleszeretett, hogy minden áron birni kivánta. A York-ház diadala után elkobozták volt sir John Grey javait; a fiatal özvegy tehát arra kérte most a királyt, hogy legalább özvegyi részét adja ki. Tisztes viselete, bájos külseje, kellemes mosolya, mely sem nagyon vidám, sem bárgyú nem volt, megbűvölte a királyt; mivel azonban vonakodott kedvesévé lenni, elhatárzá a király, nem kérdve senki tanácsát, hogy nejévé teszi. Anyja mindent elkövetett, hogy lebeszélje szándékáról; lehetetlennek nyilvánitá e házasságot, de minden szava eredménytelen maradt; a szegény lovag özvegye valóban Anglia királynéja lett. Rokonai rögtön kegyekben, kincsekben, kitűntetésekben részesültek. Atyja Rivers gróffá és birodalmi connetable lett; legidősb bátyját, Antalt, Lord Scales örökösnőjével házasitá össze a király; egyik nővére Buckingham herczeg neje lett; első házasságából született legidősb fia Dorset marquis lett és Lord Bonville gazdag örökösnő-leányát nyerte hitvesül. A York ház régi hívei növekedő elégedetlenséggel szemlélték ez eddig jelentéktelen család felkapaszkodását; de mindenek fölött Warwicknak volt oka haragra. Ő, az ország leghatalmasabb embere, ki joggal nézhette magát az új uralkodóház megteremtőjének, kinek tekintélye oly nagy volt az országban, hogy távollétében úgy tűnt fel az embereknek, mintha a nap elenyészett volna az égről, személyes becsületében is sértve érezte magát az idegen udvar előtt és engesztelhetetlen gyűlöletet esküdött a kiméletlen király ellen. XI. Lajos és Bona ellenben higadtabban vették a dolgot; az első pillanatban bosszúságot éreztek ugyan, de nemsokára megvigasztalódtak, mert a milanoi herczeg személyében új megfelelő kérő lépett föl.

A hadi szerencse eleinte a fölkelőknek kedvezett; megnyerték a banburyi csatát, Edvárdot meglepték sátorában és elfogták. De nemsokára megfordultak a dolgok. A fogoly Edvárdot megszabaditák a yorki érsek fogságából barátai s ettől fogva szerencse kisérte fegyverét. Clarence és Warwick Francziaországba menekültek és szövetkeztek Margit királynéval, hogy XI. Lajos segítségével helyreállítsák a Lancaster-ház uralmát. Az ifjú walesi herczeg nőül vette Warwick leányát, Lady Annát, hogy még jobban megerősítsék az új frigyet; Clarence azonban, ki ezzel megsemmisítve látta becsvágyó reményét, megbánta családjától való elpártolását s még Francziaországban titkos alkudozásokba bocsátkozott Edvárd királylyal, ki fényes igéreteket tett neki, ha elpártol Warwicktól. Egy franczia hajóhad támogatásával Warwick kikötött a devonshirei parton. Vele volt többek közt Pembroke gróf is, VI. Henrik mostoha testvére, Owen Tudor fia, ki nőül vette V. Henrik özvegyét. A legidősebb fiú, ki e házasságból született, Richmond gróf ez időben már meghalt; de maradt egy fia, Henrik, ki akkoriban tiz éves volt s egy walesi várban túszul őriztetett. Warwickot ujjongva fogadta az angol nép; oly gyorsan és váratlanul tört be az országba, hogy Edvárd király nem is gondolhatott ellenállásra és több hivével Hollandba menekült. Warwick erre Londonba sietett és VI. Henriket, hat évi fogság után kiszabadította a Towerből. Ez most Warwickot és Clarencet kormányzókká tette s ez utóbbi számára biztosította a trónöröklést, ha ő férfisarjadék nélkül halna meg. Pembroke gróf ezalatt Walesből Londonba vitte unokaöcscsét, az ifjú Richmond grófot, hol bemutatta a királynak. Henrik igy kiáltott fel: „Erre a gyermekre fogjuk hagyni mi és ellenségeink mindenünket.” Ugy látszik – jegyzi meg Holinshed – hogy a szent fejedelem prófétai lélektől volt ihletve, amint hogy annyira jámbor, békeszerető és ájtatos volt, hogy ezáltal népét elidegenitette magától, és az udvari finomságot nem becsülte annyira, mint ily nagy uralkodóhoz illett volna.” Mihelyt újra felülkerekedett a York család, Pembroke gróf a bretagnei herczeg udvarához vitte unokaöcscsét, honnan csak III. Richárd legyőzésére tért vissza, hogy mint VII. Henrik elfoglalja az angol trónt.

Edvárd és Richárd ezalatt csapatot gyűjtöttek Burgundban és 1471-ben Ravensburgban kikötöttek az angol parton. Edvárd azt hirdeté, csak azért jő, hogy örökölt herczegségét átvegye, nem hogy a királyt megtámadja. Midőn azonban hívei mindenfelől hozzá özönlöttek, York város kinyitotta előtti kapuit, többen hívei közül, névszerint sir Francis Montgomery, kijelenték, hogy a királyért harczolnak ugyan, de nem York herczegért: ekkor csakhamar ledobta szerény álarczát s újra merészen föllépett, mint trónkövetelő. Warwick kerülni akarta a nyilt csatát és óvatosan visszavonult Coventry falai közé; Clarence hiába igyekezett kiegyezésre birni őt Edvárddal: inkább elpusztul, hogysem esküjét megszegje, volt a válasz. Ekkor Clarence átment Edvárdhoz, és Warwick saját testvére, a yorki érsek, példáját követte. Midőn összegyűjté hadi erejét, harczra indult Warwick, és Barnetnél találkozott az ellenséggel. Itt mutatta ki először vitézségét Gloster Richárd. Ő vezette az előhadat s jelentékenyen hozzá járult a fényes diadalhoz, mely e napon Edvárd fegyvereit koszorúzta. Warwick és Montague elestek a viadalban; Warwick holttestét egészen kifosztva találták meg egy sűrűségben. Margit királyné épen akkor kötött ki franczia segédcsapatokkal, midőn hirt vett a nagy vereségről. Reményét vesztve vissza akart fordulni, de Somerset herczeg rábeszélte a harcz folytatására. Erre következett a véres tewkesburyi csata, mely végleg megtörte a Lancaster-házat; maga Margit királyné, fia és legfőbb hívei az ellenség kezébe estek. A walesi herczeget egy lovag fogta el, ki száz fontnyi évdíj igéretére és azon biztatásra, hogy a herczeg bántatlan marad, kiszolgáltatta Edvárd királynak. A király kérdé a herczeget, hogyan mert lobogó zászlókkal Angliába törni, mire az ifjú merészen igy felelt: „Azért, hogy visszahódítsam atyám birodalmát, melyet atyjától és nagyatyjától örökölt, s mely egykor reám fog szállni örökül.” A király erre szó nélkül ellökte őt magától, mire Clarence, Gloster, Hastings és Dorset, kik ott álltak, felkonczolták a szerencsétlen herczeget. És e kegyetlen tettért, fejezi be Holinshed, a bűnösök legtöbbjének később ugyanazon kelyhet kiüritniök, isten igazságos megtorlása szerint és megérdemlett bűntetésül. – Margit királynét fogságba vetették, mig atyja, Reignier nagy összeg pénzen, melyet XI. Lajostól vett kölcsön, ki nem váltotta. Most már csak VI. Henrik volt életben a Lancasterek férfi ágából, s május 19-én, tizenhat nappal a tewkesburyi csata után őt is halva találták börtönében. Az állandó hir szerint, mondja Holinshed, Richárd, glosteri herczeg szúrta őt le tőrével, hogy testvére Edvárd annál nagyobb biztosságban uralkodjék; némelyek azonban azt állíták, hogy bánatában halt meg, midőn barátjainak vereségét és fiának halálát meghallotta.

Ezek dióhéjban foglalva a történeti események, a westminsteri parliamenttől VI. Henrik haláláig s a York-ház uralkodásának végleges megerősítéséig, melyek VI. Henrik harmadik részének cselekvényét alkotják. A költő híven követte a krónikát, de nem egyszerűen dialogizálta. A hol drámai czélja szükségessé tette, összevonta, áthelyezte az eseményeket, leleményével pótolta a hézagokat s a külső eseményeknek megadta a benső összefüggést. Különösen figyelemre méltó az a gond, melylyel Gloster herczeg jellemét rajzolja s előkésziti az emberi gonoszságnak azt a megdöbbentően hatalmas alakját, melyet mint III. Richárdot volt később bemutatandó. Mindazok a vonások, mint az álnokság, tettetés, a nagy szellemi erő, a bátorság és harczi ügyesség, az öntudatos haladás a czél felé és a kiméletlenség az eszközök megválogatásában és felhasználásában, melyek később a dráma III. Richárd-jában gigantikus arányokban domborodnak ki, mindezek megvannak itt, mintegy csirájokban, az ifjú Gloster herczeg alakjában. És ebben Shakspere egészen szabad leleménynyel követte ihletét. A krónikák itt még semmit sem mondanak Richárd szerepléséről. A wakefieldi csata idejében még gyermek volt és anyjával együtt Burgundban tartózkodott. Később is, midőn felnővén átjön Angliába és részt vesz a pártküzdelmekben, a krónikák csak mint mellékszemélylyel foglalkoznak vele és semmit sem mondanak róla, ami jövendő szörnyű szereplését sejtetné. Egyszerre lép fel nálok, mint tökéletes gonosztevő, ki tegnap még híve volt testvérének, királyának, ma elvetemült gonosztevő, ki hidegvérrel gyilkol le mindenkit, rokont, barátot, ki útjában áll. A költő ezt nem fogadhatta el; neki ki kellett mutatnia a benső összefüggést, a fejlődést, a lélektani magyarázatot, s azért nem véve számba a chronologiát, már az ifjú Richárdban feltűnteti későbbi rémtetteinek magvát és gyökerét ama benyomásokban, melyek a véres polgárháborúban befolyást gyakoroltak reá, s rajzolja jellemének azon vonásait, melyek e befolyás alatt oly óriási arányban fejlődtek ki.

Midőn York herczeget fiai biztatják, hogy az esküvel erősített kötés ellenére fogjon újra fegyvert a Lancaster-ház ellen: Edvárd egyenesen, szárazon a meztelen esküszegést ajánlja, de Richárd álnokul ki tudja magyarázni, hogy nem kell esküt szegni, mert ez az eskü nem kötelező.

Érvénye nincs az eskünek, ha nem
Tevők törvényes felsőség előtt,
Amely fölötte áll az esküvőnek;
Henrik nem áll, bitorlá e helyet;
Ő volt pedig, aki megesketett;
S ezért az eskű semmis és hiú.

Bátorsága, eszélyessége, harczi ügyessége, vezéri tehetsége mindenütt kiválóan ki van emelve; ő dönti el a győztes csaták sorsát s az ő kiméletlen keze szúrja le a veszélyes ellenfeleket, kiket a könnyelmű Edvárd életben hagyna. És mig látszólag e nagy szolgálatokat teszi testvére trónjának, sötéten áll oldala mellett, a trónra szegezve szemét és mint a tigris lesve a kedvező alkalmat, hogy zsákmányára szökjék. Magánbeszédeiben egészen kitárul lelke s bepillantást enged a viharral teljes sötét éjszakába, mely ott honol. Midőn bátyja, a kéjvágyó Edvárd király tudtára adja, hogy lady Greyt nőül veszi, Richárd magára maradva átengedi magát sötét gondolatainak s kitárja lelkét:

Tervemre mily lehűtő gondolat.
Királyi trónról álmodom tehát csak,
Mint aki kün áll egy előfokon,
S a messze partot kémli és sovárgja,
Vágyván, szemével lába érne föl,
A tengert szidja, mely elzárja onnan,
S hogy áthatoljon, fenekig meritné:
Igy vágyom én a trónt, ily messziről;
Igy szidom én is mindazt, ami elzárt;
Igy mondom és is; gátjaim lerontom,
Lehetlenekkel hízelgvén magamnak.
Szemem nagyon gyors, szívem elbizott,
Kezem s erőm ha föl nem ér velök.

S tovább fűzve gondolatait, bepillantást enged lelke legmélyebb rejtekébe és megmutatja a titkos rugót, mely mozgatja: a gyökeret, melyből szenvedélyei és tettei erednek. Rútságának öntudata egyesülve hatalmas élvezetvágyával megtanitott őt arra, hogy számára egyedül a hatalomban van gyönyör, mely után szomjúhozik.

De mit! ha trón Richárd számára nincs,
Mi más gyönyört ad néki a világ?
Egy hölgy ölében keresem a mennyet…
Oh nyomorú egy ötlet! s hihetetlenb,
Mint száz aranyló koronát szerezni.
Hisz Szerelem anyám méhébe’ már
Megátkozott, s hogy járma rám ne illjék,
Megdugta a gyarló természetet,
Hogy száraz ággá karom’ zsugorítsa,
Irigy hegyet formáljon hátamon,
Hol testemet gúnyolva űl a rútság,
Hogy felemássá korcsosítsa lábam’,
Minden tagomban torzzá bélyegezzen,
Formálatlan, nyalatlan medvebocscsá,
Melyen nincs még egy anyai vonás.
S vajon lehetne-é szeretni engem?
Oh szörnyű balhit, csak gondolni is!
Ha más gyönyört hát föld nekem nem ád,
Mint leigázni, birni, győzni őket,
Kiknek alakja különb az enyimnél:
Álmodni trónról lesz az én egem,
Én csak pokolnak nézem e világot,
Mig e fejet formátlan törzsökén
Dicső királyi ékszer nem köríti.

De e fej és a korona közt még sok más fej áll. Le fogja kaszálni mindezeket, s a tüskés rengetegben, melyben most bolyong, véres bárddal fog magának útat nyitni. Érzi magában az erőt és tehetséget e munkára; s amily keserű őszinteséggel rajzolta le előbb testi ferdeségét, épen oly félelmes önismerettel sorolja el most lelkének ferdeségeit.

Tudok mosolygni, s ölni, mig mosolygok;
Helyes-t kiáltni arra, a mi fáj;
Csikart könyűkkel nedvesítni arczom,
S illesztve mérni minden alkalomhoz…
Nestor gyanánt játszom a szónokot,
Furfangosabban csalok, mint Ulysses,
S Tróját vívok ki, mint egy új Sinon,
Több alakot váltok, mint Proteus,
S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli…

Igy mutatja meg a fiatal kigyó méregfogait, melyeknek halálos marása később nemzedékeket fog elpusztitni. És nem fog visszarettenni semmitől, hiszen a véres polgárháborúkban, melyekben felnőtt, nem tanult mást, mint azt, hogy e világban az erő és nem a jog győzedelmeskedik, hogy az eskü csak az egyűgyűeket köti, a bátor és eszes ember kezében az a legbiztosabb fegyver, és végre, hogy a siker mindent igazol. A természet szörny szülöttét igy idomítják és növesztik nagyra a külső körülmények, s igy adják kulcsát és magyarázatát a megdöbbentően nagyszerű gonoszságnak, melyet más viszonyok közt nem tudnánk, mint valót, elfogadni.

Vele szemben ellentétül áll a kegyes, békeszerető, jámbor VI. Henrik, a szelidségnek e tragikus alakja, kit jósága, békeszeretete visz tragikus hibájának elkövetésére, midőn megfosztja saját fiát trónöröklési jogától s gyöngeségből ismét nem képes ellenállni, midőn a kötés megtörésére biztatják. A trónra vágyó Richárddal szemben áll a szelid Henrik, kit születése és a viszonyok hatalma ültetett a trónra, míg ő sokkal szívesebben volna egyszerü pásztor a zöld mezőkön. A dráma legszebb jelenete az, midőn a towtoni csatában Henrik félrevonul a harcz zajából, honnan „a királyné és Clifford pörlekedve elűzték, mert jobban foly a harcz, ha távol van”, az elhagyott mezőn leül egy vakandtúrásra és elábrándozik a pásztor boldogságáról.

Oh ég! mi boldog élet volna az,
Nem lenni több egy egyszerű juhásznál:
Egy dombon ülni, mint most itt ülök,
Számlapokat faragni ügyesen,
Szemlélni rajtok a perczek folyását:
Számlálni, hány percz tölti bé az órát,
Hány óra tészen teljes egy napot,
Hány nap mulik, amig egy év lefoly,
Hány évig élhet a halandó ember.
Ha ezt tudom, elosztanám időm:
Hány órahosszat őrzöm nyájamat,
Hány órahosszat kell aztán pihennem,
Hány órahosszat kell ismét mulatnom,
Hány órahosszat kell imára szánnom…
Igy perczek, órák, napok, havak, évek
Rendeltetésök czéljához elérve,
Ősz fürtjeim a csöndes sírba vinnék.
Ah! milyen élet vón’, mily kedves, édes!

Fájdalmas, felséges ironiája az uralkodó sorsának! Míg a király a vakandtúráson ülve a pásztor boldog életéről elmélkedik, körülötte vérengzően dúl a harcz, ezrével ölik egymást alattvalói, egy apa hurczolja magával gyermekét, kit megölt, egy fiú hurczolja magával apját, kit megölt, mert a polgárháború szembe állitá őket egymással: a király hallja a keservet, látja a kiomló vért, és érti, érzi, hogy mindez érette történik, az ő trónjáért, érette, kinek „édesebb árnyat adna a cserje, mint a gazdag himü királyi ágy”, – és szive legbenső mélyéből tör ki a felkiáltás:

Keservbe fúlt, tört szívek! nálatok
Én, a király, még nyomorúbb vagyok.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. A parliament háza.

Dobszó. Néhány york-párti katona betör. Erre York herczeg, Edvárd, Rikhárd, Norfolk, Montague, Warwick és mások jőnek, kalapjokon fehér rózsa.

WARWICK.
Hogy’ csúszhatott ki a király kezünkből?

YORK.
A míg mi éjszak lovasait űzők,
Elhagyva népét lopva elosont;
Ekkor a nagy Northumberland, kinek
Hátrálót nem tűr harczias füle,
Feltüzelé a lankadt sereget;
S egyszerre ő, s Clifford, Stafford vele,
Fő-hadsorunkra törve berohannak
S közkatonák kardjától hullnak el.

EDVÁRD.
Buckingham herczeg, Stafford atyja is
Vagy elesett, vagy súlyos sebesűlt:
Kemény csapással siskát széthasítám.
Hogy nem hazudtam, nézd vérét, atyám.
        (Véres kardját mutatja.)

MONTAGUE.
(Yorkhoz, kardját mutatva).
És, bátya, nézd, Wiltshire gróf vére ez:
A köztusában keltem véle harczra.

RIKHÁRD.
(oda dobva Somerset herczeg fejét).
Szólj te helyettem: mondd el, mit tevék.

YORK.
Rikhárdé a díj fiaim közűl.
Mylord Somerset, halva vagy tehát?

NORFOLK.
Ez érje Gaunt John minden ivadékát!

RIKHÁRD.
Henrik fejét is így rázom, remélem.

WARWICK.
Én is hiszem. – York győztes herczege,
Míg ama trónon nem látlak, melyen
Most bitorolva a Lancaster ül,
Az égre eskem, szemem’ nem hunyom be.
Ez palotája a félénk királynak,
Ez a királyszék: vedd birtokba, York,
Mert tied az, nem Henrik házaé.

YORK.
Jó Warwickom, segíts hát, s megteszem,
Mert ide csak erőszakkal törénk.

NORFOLK.
Mind segitünk! Ki fut, halál fia.

YORK.
Köszönöm. – Urak, maradjatok ma nálam;
Katonák, ez éjet töltsétek velem.

WARWICK.
S ha a király jő, veszteg álljatok,
Ha csak erővel nem akar kitolni.
        (Visszavonulnak.)

YORK.
Ma parliamentet tart itt a királyné,
S nem sejti ő, hogy részt veszünk mi is,
Karddal, beszéddel víjunk meg jogunkért.

RIKHÁRD.
Itten maradjunk, fegyverrel kezünkben.

WARWICK.
Vér-parlamentnek fogják híni ezt,
Ha Plantagenet, ha York nem lesz király,
S Henrik letéve, ki oly gyáva, léha,
Hogy példaszóvá lettünk elleneinknél.

YORK.
Hát eltökélve álljatok, urak:
Birtokba venni szándékszom jogom’.

WARWICK.
Sem a király, sem legbüszkébb, hivebb
Védője nem mer mocczanni, ha Warwick
Csengőit rázza – Ím Plantagenet-t
Plántálom én: kitépni ki meri?
Szánd el magad,’ York! nyulj a koronáért.
        (Warwick a trónhoz vezeti Yorkot; ez leűl.)
Harsonák. Henrik király, Clifford, Northumberland, Westmoreland, Exeter és mások jőnek, kalapjokon piros rózsa.

HENRIK KIRÁLY.
Urak, nézzétek, ország székin ül
A dölyfös pártos! Tán biz arra tör,
Hogy a csalárd peer, Warwick támaszával
Kiküzdje a trónt és király legyen?
Northumberland, ő ölte meg atyád’,
S Clifford, tiéd’: s ti boszút esküvétek
Kegyenczi, baráti ellen s ellene.

NORTHUMBERLAND.
Ha én nem, álljon boszút rajtam Isten!

CLIFFORD.
Boszút remél Clifford s aczélba’ gyászol.

WESTMORELAND.
Ha! türjük-é ezt? Fel! tépjük le onnan!
Nem állhatom! forr bennem a harag.

HENRIK KIRÁLY.
Légy türelemmel, drága Westmoreland!

CLIFFORD.
A türelem csak golyhóknak való:
Atyád ha élne, ő nem ülne ott.
Kegyes királyom, itt a parliamentben
Törjünk reá, a York-családra most.

NORTHUMBERLAND.
Azt mondom én is; bátya, jól beszélsz.

HENRIK KIRÁLY.
Oh! nem tudjátok, részin áll a város,
S egész hadak csak intésére várnak?

EXETER.
Mind megszalad, ha elesett a herczeg.

HENRIK KIRÁLY.
Távol legyen a gondolat szivemtől,
A parliamentet vágó híddá tenni!
Fenyegető szó s arcz: im Exeter!
Ily háborút fog Henrik most viselni.
        (A herczeghez közelednek.)
Le a trónról, York pártos herczege!
És térdre hullva esdj bocsánatért:
Urad vagyok!

YORK.
Én vagyok a tied!

EXETER.
Píh! szállj le! York herczeggé ő teve.

YORK.
Miként a grófság, örököm vala.

EXETER.
A trón ellen tört áruló atyád.

WARWICK.
Az áruló te vagy most, Exeter,
Hogy e bitorló Henrik híve lettél.

CLIFFORD.
Kié legyen, ha nem jogos uráé?

WARWICK.
Ugy van, Clifford! s Rikhárd, York herczeg az.

HENRIK KIRÁLY.
Én álljak-é s te ott űlj trónomon?

YORK.
Csak légy nyugodt: így van s kell lennie.

WARWICK.
Maradj Lancaster: ő legyen király.

WESTMORELAND.
Lancaster herczeg ő s király egyuttal:
Ezt állitom, Westmoreland lordja, én.

WARWICK.
S megczáfolom én, Warwick. Feleded,
Mi kergeténk el a síkról, leöltük
Atyáitok’, s mi nyomulánk e várba
Lengő zászlókkal át a városon.

NORTHUMBERLAND.
Igen, Warwick! fájón emlékezem,
S atyám lelkére! még megbánod egykor.

WESTMORELAND.
Magad, fiaid, barátid, rokonid
Több életét oltom ki, Plantagenet!
Mint menyi vércsepp volt atyám szivében.

CLIFFORD.
Warwick, elég! különben szó helyett
Oly hirnököt küldök, ki holtaért
Mielőtt mocczannék, boszút áll.

WARWICK.
        Szegény!
Nevetem hiú fenyegetésedet.

YORK.
Bebizonyítsuk trónigényeinket?
Ha nem: a síkon kardunk döntse el.

HENRIK KIRÁLY.
Mi jogczimed van, pártütő! a trónra?
Atyád, miként te, York herczeg vala,
És nagyatyád March grófja, Mortimer;
Én ötödik Henrik fia vagyok,
Ki a dauphint s a frankokat lezúzta
S meghóditott sok várost, tartományt.

WARWICK.
Erről ne szólj: hisz mindent elveszítél.

HENRIK KIRÁLY.
A lord-protector veszté el, nem én;
A trónra jutván, egy éves se voltam.

RIKHÁRD.
Elég idős vagy most, s folyton veszítesz.
Tépd le, atyám, bitorlott koronáját.

EDVÁRD.
Ugy-ugy, atyám! magad fejére tedd.

MONTAGUE.
(Yorkhoz).
Jó bátya, ha fegyvert szeretsz, becsülsz,
Ne pörlekedjünk: szálljunk harczra inkább.

RIKHÁRD.
Dob, kürt riadjon, s megfut a király.

YORK.
Hallgassatok, fiúk!

HENRIK KIRÁLY.
Hallgass te! hadd beszéljen a király.

WARWICK.
Előbb Plantagenet! – Halljátok őt,
S csöndben, urak, figyeljetek reá.
Halál fia, aki szavába vág.

HENRIK KIRÁLY.
Hiszed, királyi trónom’ elhagyom,
Hol nagyatyám ült, és atyám? Nem én:
Hadd irtsa inkább népem’ háború;
És zászlajok – Frankhonban lenge egykor,
Most Angliában, szívünk nagy bujára –
Ám szemfedőm legyen! – Ne csüggjetek!
Jó, s az övénél jobb az én jogom.

WARWICK.
Bizonyítsd be, Henrik, s ám te légy király.

HENRIK KIRÁLY.
Negyedik Henrik kivívá a trónt.

YORK.
Királya ellen pártütő gyanánt.

HENRIK KIRÁLY.
(félre).
Mit mondjak erre? Gyönge jogczimem.
Választhat-é örököst a király?

YORK.
S aztán?

HENRIK KIRÁLY.
Ha igen, ugy én jogos király vagyok:
Mert koronáját számos lord előtt
Rikhárd negyedik Henriknek engedé,
Kitől atyám öröklé, s tőle én.

YORK.
Királya ellen fölzendült vala
És kényszeríté őt lemondani.

WARWICK.
Urak, tegyük fel: önként monda le:
Megdöntheté ez az örök-jogot?

EXETER.
Nem! mert le úgy nem mondhatott, hogy őt
Ne váltsa fel jogos örököse.

HENRIK KIRÁLY.
Hah! ellenünk vagy, Exeter, te is?

EXETER.
Bocsánatot, de részén van a jog.

YORK.
Mért nem feletek, lordok? mit susogtok?

EXETER.
Szilárd hitem, ő a jogos király.

HENRIK KIRÁLY.
Mindenki tőlem hozzá pártol át.

NORTHUMBERLAND.
Plantagenet! igényed bárminő,
Ne hidd, hogy így letészed Henriket.

WARWICK.
Biz őt leteszszük mindenek daczára.

NORTHUMBERLAND.
Csalatkozol: mert déli sereged,
Kent, Essex, Norfolk, Suffolk harczi népe,
Mely oly kevélylyé tett és elbizottá,
Föl nem segíti Yorkot ellenemre.

CLIFFORD.
Henrik! igaz bár vagy nem, jogczimed:
Clifford teérted harczol, esküszik;
Nyiljék meg a föld s nyeljen el, ha térdet
Előtte hajtok, ki atyám’ megölte.

HENRIK KIRÁLY.
Hogy felüdít, oh Clifford! e szavad!

YORK.
Lancaster Henrik, mondj le koronádról!
Mit tanakodtok, sugdostok, urak?

WARWICK.
Adjátok meg fejedelmi York jogát;
Ha nem: e házat hadnép tölti meg,
S a királyi székre, hol most ül, czimét
Felirom e bitorló vérivel!
        (Egyet toppant, mire katonák mutatkoznak.)

HENRIK KIRÁLY.
Warwick mylord, csak egy szólt: holtomig,
Tűrjétek el még, hogy király maradjak.

YORK.
Hagyd nékem a trónt és örökösimnek,
S békén uralkodj’ élted folytaig.

HENRIK KIRÁLY.
Jól van, legyen! – Plantagenet Rikhárd,
Ha meghalok, országom a tied.

CLIFFORD.
Ten fiad ellen milyen jogtalanság!

WARWICK.
De milyen áldás néki s Angliának!

WESTMORELAND.
Oh csüggeteg, oh aljas, gyáva Henrik!

CLIFFORD.
Mily sérelem te rajtad és mi rajtunk!

WESTMORELAND.
Nem hallgatom meg szerződésöket.

NORTHUMBERLAND.
Én sem

CLIFFORD.
Jer, a királynét tudósítani.

WESTMORELAND.
Ég veled, elfajult király, kinek
Vérébe’ nincs egy szikra becsület.

NORTHUMBERLAND.
A York-családnak légy te martaléka,
S halj meg bilincsben gyáva tettedért!

CLIFFORD.
Semmitsenek meg szörnyű háborúban,
S békében élj megvetve, elhagyatva!
        (Northumberland, Clifford és Westmoreland el.)

WARWICK.
Ne hajts reájok, fordulj ide, Henrik.

EXETER.
Czéljok boszú, azért nem hajlanak.

HENRIK KIRÁLY.
Ah Exeter!

WARWICK.
        Mért e sohaj, uram?

HENRIK KIRÁLY.
Nem magamért, de fiamért, akit
Természet ellen most én kitagadjak.
Bármint legyen: im én a koronát
Neked s fiaidnak áthagyom örökre;
Föltételem, hogy esküt esküdjél:
Végét veted e polgárháborúnak;
Míg élek, engem tisztelsz uradul;
S buktomra nem tör, hogy a trónra juss,
Sem nyilt erőszak, sem csel, árulás.

YORK.
(a trónról leszáll).
Készséggel eskem és megtartom azt.

WARWICK.
Éljen királyunk! Plantagenet, öleld meg.

HENRIK KIRÁLY.
És élj soká te s tűzláng fiaid.

YORK.
Lancaster és York így kibékülének.

EXETER.
Ki uj viszályt szít, átkozott legyen.
        (Harsonák. Az urak előre lépnek.)

YORK.
Váramba szállok: ég veled, királyom.

WARWICK.
Én harczosimmal Londont őrizem.

NORFOLK.
Fegyveresimmel én Norfolkba térek.

MONTAGUE.
A honnan jöttem, a tengerhez én.
        (York és fiai, Warwick, Norfolk, Montague, katonák és kíséret el.)

HENRIK KIRÁLY.
És én, keservvel, búval, udvaromba.
Margit királyné és a Walesi herczeg jőnek.

EXETER.
Im a királyné! Boszú ég szemében:
Elosonok.

HENRIK KIRÁLY.
S én véled, Exeter.         (Elindul.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ne még, ne távozz’: hogyha mégysz, követlek.

HENRIK KIRÁLY.
Légy türelemmel: maradok, királyném.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Türelemmel, én? ha végletekre üztek?
Bár lány koromban haltam volna meg,
S nem láttalak vón’, nem szülök fiat
Neked, ki oly korcs szívü apa vagy.
Örök-jogát vaj mért veszté el ő?
Mint én, ha őt csak félig szeretéd,
S érzéd a kínt, mit én szenvedtem érte,
S tápláltad őt, mint envéremmel én:
Szívvéred’ inkább vég cseppig kiontod,
Semhogy utódod a vad York legyen,
És kitagadd ten egyetlen fiad!

HERCZEG.
Ki nem tagadhatsz engem, oh atyám!
Király ha vagy, utódod én vagyok.

HENRIK KIRÁLY.
Bocsánat, Margit! jó fiam, bocsánat!
Warwick s a herczeg kényszeríte engem.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mit? te király vagy, s kényszerről beszélsz?
Pirúlva hallak! – Gyáva nyomorúlt!
Engem, fiad’ s megrontád tenmagad’,
S a York-családnak oly fölényt adál,
Hogy tűrve vagy csak tőle trónodon.
Koronád’ neki hagynod és utódinak,
Vaj más-e, mint megásni sírodat
S idő előtt beléje búni már?
Warwick korlátnok és Calais ura,
Mord Faulconbridge a szorosoknak őre;
A herczeget protectorrá tevék:
S te mégis bizton volnál? Oh igen,
Mint remegő juh a farkasok között.
Egyűgyü nő bár, ám ha ott vagyok:
Hogysem e frigy, inkább a katonák
Gerelyein hurczoltatom magam’.
De néked élet több a becsületnél;
S mert, Henrik, ezt tapasztalám, azért
Elválva élek ágyad s asztalodtól,
Míg ama végzés meg nem semmisűl,
Mely örökéből fiamat kizárta.
A hozzád hűtlen éjszak lordjai
Engem követnek, ha zászlóm’ kibontom;
S kibontva lesz az rút gyalázatodra
S a York családnak végső vesztire.
Igy hagylak el most. Jer, menjünk, fiam!
Hadseregünk vár: jer! keljünk utánok.

HENRIK KIRÁLY.
Várj, drága Margit, hallgasd meg szavam’.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Nagyon is sokat beszéltél már: eredj!

HENRIK KIRÁLY.
Edvárd fiam, nálam maradsz, ugy-é?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ugyan bizony, gyilkosai között!

HERCZEG.
Ha diadallal térek meg a harczból,
Majd látlak akkor; addig ő vele.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Jer, jer, fiam! nem késhetünk tovább.
        (Margit királyné és a Herczeg el.)

HENRIK KIRÁLY.
Szegény királyné, mily dühös szavakra.
Vivé szerelme hozzám és fiához.
Megboszulom a gyűlölt herczegen,
A kinek dölyfe, szárnyán nagyravágynak,
Koronámba kerül még, és mint éh kesely,
Széttépi egykor húsom’ s fiamét!
Aggaszt a három lord elpártolása;
Irok nekik és szépen kérem őket.
Jer, bátya! mert te lészesz hirnököm.

EXETER.
S hiszem, hogy őket én kibékitem.
        (El.)

II. SZÍN.

Terem Sandal várában, közel Wakefieldhez.

Edvárd, Rikhárd és Montague jőnek.

RIKHÁRD.
Ifjabb vagyok bár, bátya, hadd beszéljek.

EDVÁRD.
Nem! jobban játszom én a szónokot.

MONTAGUE.
De nékem vannak súlyos érveim.
York jő.

YORK.
Öcsém, fiúk! mi ez? minő per ez?
Ki kezdte meg? miről foly a viszály?

EDVÁRD.
Semmi viszály, csekély pörlekedés.

YORK.
Miről?

RIKHÁRD.
Mi téged illet s ép úgy minket is:
Az angol trónról, mely, atyám, tiéd.

YORK.
Enyém, fiú? Nem az, mig Henrik él.

RIKHÁRD.
Él-é, hal-é: nem függ ettől jogod.

EDVÁRD.
Most örökös vagy: élvezd most jogod’!
Ha kifúja a Lancaster-ház magát,
Előbb-utóbb nyakadra nő, atyám.

YORK.
Megesküvém, békén úrkodhatik.

EDVÁRD.
Egy koronáért esküt szeghetünk:
Én ezer esküt megszegek egy évi
Uralomért.

RIKHÁRD.
Nem! hitszegő ne légy.

YORK.
És az vagyok, ha nyiltan fölkelek.

RIKHÁRD.
Hallgass meg, én meggyőzlek: nem vagy az.

YORK.
Nem tudsz, fiam: hisz lehetetlen az.

RIKHÁRD.
Érvénye nincs az eskünek, ha nem
Tevők törvényes felsőség előtt,
Amely fölötte áll az esküvőnek;
Henrik nem áll, bitorlá e helyet;
Ő volt pedig, aki megesketett;
S ezért az eskü semmis és hiú.
Fegyverre hát! S csak fontold meg, atyám,
Mily szép, mily édes koronát viselni,
Melynek körében az Elysium van
És minden üdv, kéj, költők álmai.
Mért késni hát még? Én nem nyughatom,
Míg nem piros lesz rózsám hószine
Henrik szivének langyos véritől.

YORK.
Elég, Rikhárd: királyság vagy halál!
Öcsém, te rögtön kelj Londonba útra
S e vállalatra sarkald Warwickot.
Rikhárd, te Norfolk herczeghez siess
S jelentsd titokban szándokunk’ neki.
Te, Eduárd, te menj Cobham mylordhoz,
Kinek szavára Kent majd talpra kel:
Ebben bizom, mert e nép katona,
Nyájas, eszélyes, hősi és szabad.
Ez tisztetek, mig én a fölkelésre
Magam időt s alkalmat kémlelek,
Hogy a király ne sejtse terveim’,
Se bárki a Lancasterek közűl.
Hirnök jő.
De várjatok! Mi hír? mért ily sietve?

HIRNÖK.
Ostromra kelni készül a királyné
E várad ellen éjszak grófival.
Immár közel van húsz ezernyi haddal;
S azért erősítsd bástyáid’, uram.

YORK.
Igen, e karddal! Azt hiszed, megíjeszt?
Edvárd, Rikhárd, ti én velem maradtok:
Öcsém Montague, te Londonba mégy.
Nemes Warwick, Cobham s a többiek,
Kiket Henriknél őrökűl hagyánk,
Ildom hatalmát övezzék körűl
S ne bízzanak Henrik eskűiben.

MONTAGUE.
Megyek, s ne aggódj’, őket megnyerem;
És hódolattal most búcsut veszek.        (El.)
Sir John és sir Hugh Mortimer jőnek.

YORK.
Bátyáim, sir John s sir Hugh Mortimer!
Sandalba épen toppra jöttetek:
Ostromra hozza sergét a királyné.

SIR JOHN.
Nem lesz rá szükség: nyilt csatára szállunk.

YORK.
Mi! öt ezernyi haddal!

RIKHÁRD.
Igen, atyám! öt százzal is, ha kell.
Vaj kell-e félnünk? Asszony a vezér.
        (Induló a távolban.)

EDVÁRD.
Hallom a dobszót: szedjük rendbe sergünk’,
Törjünk ki s tüstént harczra késztsük őket.

YORK.
Husz ellen öt! Bár e szám egyenetlen,
Diadalunkról nem kételkedem.
A franczia földön sok csatát nyerénk,
Hol tíz egy ellen állott ellenünk:
Mért ne aratnék most is ily sikert?
        (Riadó. Mind el.)

III. SZÍN.

Síkság Sandal váránál.

Riadó, csatározás. Rutland és nevelője jőnek.

RUTLAND.
Ah hova fussak kezeik elől?
Nézd, bátya, itt jő a vérszomju Clifford.
        Clifford és katonák jőnek.

CLIFFORD.
Káplán, el innen! Pap vagy, megkiméllek.
De ki atyám’ megölte, átkozott
York herczeg e porontya halni fog.

NEVELŐ.
És én, uram, én társa hadd legyek.

CLIFFORD.
Katonák! vigyétek el.

NEVELŐ.
Oh meg ne öld ez ártatlant, nehogy
Rád szálljon ég és föld gyűlölete!
        (Katonák elhurczolják.)

CLIFFORD.
Nos, halva van már? vagy csak rémület
Zárá szemét le? Majd én kinyitom.

RUTLAND.
Igy néz fogoly oroszlán a bünösre,
Ki reszket a vérengző talp alatt;
Igy járdal ő, gunyolva martalékját,
És szertetépni így jő tagjait.
Ah drága Clifford! öljön meg vasad,
Ne e kegyetlen, iszonyú tekintet!
Ah édes Clifford! hallgass meg előbb!
Én haragodnak hitvány tárgy vagyok:
Hagyja engem élni, férfin állj boszút!

CLIFFORD.
Hijába szólsz, szegény fiú: atyám
Vére elállja útját szavaidnak.

RUTLAND.
Atyám vérével nyisd föl azt tehát:
Ő férfi! véle mérkőzz’ meg, uram.

CLIFFORD.
A te életed, bátyáid éltivel,
Nem volna még elég boszú nekem.
S habár felásnám őseid sírjait
S felakasztanám reves koporsaik’
Lánczokra: ez sem enyhitné dühöm’.
Látnom csak egyet a Yorkok közűl:
Lelkem gyötrelmes fúriája ez;
S mig ki nem irtom átkos törzsüket,
Hogy egy se éljen: én pokolban élek.
Azért…

RUTLAND.
Mielőtt megölnél, hadd imádkozom.
Hozzád könyörgök: Clifford, irgalom!

CLIFFORD.
Kardom hegyével, igen, irgalom.

RUTLAND.
Mért ölsz meg engem? Nem bántottalak.

CLIFFORD.
Bántott atyád.

RUTLAND.
        Hisz nem is éltem akkor.
Van egy fiad: ő érte irgalom!
Igaz az Isten: fánton-fántra jutsz,
S ily nyomorultan gyilkolják meg őt is.
Hagyj élnem, ah! s holtig rabod leszek,
S haragra hogyha alkalmat adok,
Haljak meg akkor: hisz most nincs okod rá.

CLIFFORD.
Nincsen okom?
Atyád atyámat meggyilkolta: halj meg!
        (Agyon szúrja.)

RUTLAND.
Dii faciant, laudis summa sit ista tuae!        (Meghal.)

CLIFFORD.
Plantagenet! jövök, Plantagenet!
Rozsdásodjék meg e vér kardomon,
Mig a tiéd is véle itt megalszik:
Egyszerre törlöm mindkettőt le akkor!        (El.)

IV. SZÍN.

Ugyanott.

Riadó. York jő.

YORK.
Győztes maradt hadával a királyné;
Harczolva értem, bátyáim elestek;
Hátrál hadam szilaj győzők előtt,
És fut, miként szélvész előtt hajó,
Mint kiehűlt farkas előtt juhok.
Ég tudja azt, mi érte fiaim’;
De azt tudom, mint férfiak megállnak,
Kiket dicsőség, hír vár élve-halva.
Rikhárd háromszor tört hozzám utat,
És felkiálta: „Bátran küzdj, atyám!”
És annyiszor jött hozzám Eduárd,
Fogantyujáig bíbor pallosa
Befestve a leöltek vérivel.
A legmerészebb hősök visszaléptek,
S Rikhárd kiálta: „Rajta! egy tapot se
Hátrálj! Királyi bot vagy sirgödör!”
S megint előre törtünk; hajh! de ujra
Hátrálni kelle: így erőködik
A hattyú gyakran víz ellen híjába,
A túlhatalmas árral küzködő.        (Kün rövid riadó.)
De hallga! jőnek szörnyü üldözőim,
És gyönge én, nem futhatok dühöktől;
S volnék erős bár, nem futnék dühöktől.
Számlálva van már éltem fövenye:
Itt kell maradnom, itt bezárnom étem’.
Margit királyné, Clifford, Northumberland és katonák jőnek.
Vérszomju Clifford! zord Northumberland!
Uj lángra szítom olthatlan boszútok’.
Én vagyok a czél: állok a lövésnek!

NORTHUMBERLAND.
Add meg magad’ kegyelemre, büszke York!

CLIFFORD.
Igen, oly kegyelemre, mint minőt atyámnak
Durván leróva, ő adott kegyetlen.
Most szekeredről, Phaëton! lebuktál,
S alkonyt okoztál, bár még dél vagyon.

YORK.
Miként a phoenix, hamvaimból kikel majd
Az a madár, mely boszúlóm leszen;
És e reményben nézek föl egekre,
És megvetem, bármit mértek reám.
Nos, mért nem jöttök? Féltek? ennyien?

CLIFFORD.
Igy küzd a gyáva, ha hijába fut;
Igy csipdesi sólyom karmait galamb;
Kétségbe’sett orv, ha eljátsza éltét,
Igy káromolja, szidja a poroszlót.

YORK.
Oh Clifford! eszmélj egyszer vissza csak
És gondolatban menj át éltemen:
Nézz rám, ha a szégyenpír engedi,
S harapd meg nyelved’, mely rám gyávaságot
Kent, ki elől, ha szeme rád lövelt,
Rémülve futál.

CLIFFORD.
Nem váltok szót veled,
De szablyasújtást, egyre négyszer annyit.
        (Kardot ránt.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Megállj, vitéz lord! még kimélni vágynám
Ezer okból a pártos életét.
Dühtől siket: te szólj, Northumberland.

NORTHUMBERLAND.
Megállj! nagyon megtiszteled, ha ujjad’
Karczolod is meg, bár szivébe döfj.
Minő vitézség volna csaholó eb
Fogai közé dugnod kezedet,
Ha lábad is el, tova lökheti?
Minden előnyt használni harczi mód,
S ott tíz egy ellen még nem gyávaság.
        (Megragadják a küzködő Yorkot.)

CLIFFORD.
Im igy vergődik tőrben a szalonka.

NORTHUMBERLAND.
A tengeri nyúl hurokban így vivódik. (Yorkot fogolylyá teszik.)

YORK.
A martalékon orvok igy ujongnak;
Igy adja meg legyőzött hős magát.

NORTHUMBERLAND.
Felséges urnőm, mit tegyünk vele?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Vitéz nagyok, Clifford, Northumberland!
Hadd álljon ő itt e vakandturáson,
Kitárva karjait, ki hegyek után nyúlt,
De csak az árnyat szegdelé keze.
Te akarád az angol koronát?
Te csaptál annyi zajt a parliamentben,
És prédikáltad fenkölt származásod’?
Hogy megsegítsen, hol van falka kölyked?
A búja Edvárd, a jó kedvü György?
És hol a hős, pupos istencsoda,
Dicky gyerek, ki dörmögő szavával
Lovalni szokta pártos öregét?
S a többivel Rutland kedvencz fiad?
Nézd, e kendőbe törlém én a vért,
Melyet fiad kebléből onta ki
Vitézi Clifford kardja élivel.
Ha tán halálán nedvesűl szemed:
Vedd ezt, szárítsd le véle arczodat.
Ha nem gyűlölnék oly halálosan,
Szánnám siralmas sorsodat, szegény!
No, keseregj hát, kérlek, hadd vigadjak!
Vagy lányszived ugy kiaszalta kebled’,
Hogy egy könyűd sincs Rutlandod halálán?
Miért e fagy? Dühöngnöd kellene;
Azért gunyollak, ember, hogy dühöngj;
Tombolva dúlj-fúlj, hadd ujongjak én.
Látom, dijat vársz kedvtelésemért:
Megkoronázva tud csak szólni York.
Koronát! s urak ti, mély bókot neki!
Fejére tészem, tartsátok kezét.
(Papír koronát tesz fejére.)
Nini! valóban! most egész király!
Ez volt, ki Henrik székit elvevé;
Ez az, utódúl akit kineveztek.
De mint kerűl, hogy nagy York ily hamar
Megkoronázva eskét megszegé?
Ugy rémlik, addig nem lehetsz király, mig
Henrik kezet nem nyujtott a halálnak.
Henrik diszével körzenéd fejét,
És homlokáról ékét leszakítnád,
Még életében, szent esküd daczára?
Oh nincs bocsánat, nincsen ily bünért!
Le koronáját, és fejét vele!
Hulljon le tüstént e perczben feje!

CLIFFORD.
Enyém e tiszt, atyám emlékeért!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Várj, még ne! Halljuk, hogy imádkozik.

YORK.
Oh frank vadállat, bőszebb farkasoknál!
Kigyó fogánál nyelved mérgesebb!
Asszony-nemedhez ah! mily rútul illik
Mint amazon újongnod kínjain
Annak, kit a sors rabláncokra vert!
Ha nem vón’ arczod lárva, változatlan,
S szemérme vesztett bűnös, megszokásból:
Gőgös királyné! rád pirítanék.
Elmondanom csak, honnan származál,
Honnan jövél: elég vón’ szégyenűl, hogy
Megszégyenűlj, ha ismernéd a szégyent.
Atyád a két Sicilia, Jeruzsálem
S Nápoly királya czímét viseli,
S egy angol bérlő nála gazdagabb.
E koldus úrtól tanulád a gőgöt?
Csak annyit érsz el, dölyfös asszony, ezzel:
Bebizonyúl a példaszó: „Ha felkap,
Agyon nyargalja a koldus lovát.”
Báj teszi gyakran büszkévé a nőt:
De az égre! ebből hitvány a te részed.
Erénye költ legfőbb csodálkozást:
Ellenkezője készt bámulni rajtad.
Szemérem által lesz ő isteni:
Nincs nyoma benned, undokká tesz ez.
Oly messze vagy te mindattól, mi jó,
Mint ide tőlünk távol antipód,
Vagy mint az éji sark a délitől.
Oh tigris-sziv te, asszonybőrbe varrva!
Felfoghatád a gyermek szíve vérit,
Szemét törölni atyjának adád:
Hogy van, hogy arczod mégis asszonyarcz?
A nő szelid, hajlékony, könyörű:
Te kő, merev, nyers, durva, kegytelen.
Mondád, dühöngjek: vágyad teljesült.
Sirjak, kivántad: teljesült ez is.
Dühös vihar dús záport fú előre,
S szakadni kezd, ha a vihar elült.
Halotti ünnep Rutlandért e köny,
S boszút kiált minden csöpp ellened,
Te álnok aszony, s Clifford, kegytelen!

NORTHUMBERLAND.
Szégyen reám! de kínja úgy megindít,
Szeme könyűjét alig fojtja vissza.

YORK.
Éh kannibál se érintette vón’
S mocskolta vón’ be vérrel azt az arczot;
De óh, ti tizszer ádázabb szivűek
S vadabbak vagytok hyrkán tigriseknél.
Nézd, bősz királyné, hogy sír egy atya!
Fiam vérébe mártád te e kendőt,
És én e vért könynyel mosom le most.
Tartsd meg e kendőt s dicsekedj’ vele;
S a gyászregét ha hűven elbeszéled,
Lelkemre! köny hull hallgatók szeméből,
Zokogva sír még ellenségem is,
S azt mondja: ’Hajh! siralmas tett vala!”
Vedd e koronát is s véle átkomat,
S ha rászorulsz, nyerj oly vigaszt, minőt
Most kegyetlen kezedből én vevék!
Kőszívü Clifford! vígy ki e világból:
Lelkem az égbe, fejetekre vérem!

NORTHUMBERLAND.
Vón’ bár egész családom gyilkosa,
Lelkemre, véle sirnom kén’, ha látom,
Mily iszonyú kín marczangolja keblét!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Northumberland, sirásra áll a szád?
Csak arra gondolj, mit tett ő velünk,
S gyorsan leszárad fakadó könyűd.

CLIFFORD.
Ez eskümért! ez itt megölt atyámért!
        (Megszúrja.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
És ez szelíd királyunk jogaért!        (Megszúrja.)

YORK.
Tárd fel, nagy Isten, irgalmad kapuját!
Lelkem te hozzád leng e sebnyiláson!        (Meghal.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
York kapujára tüzzétek fejét:
York városát York onnan nézze át.
        (Harsonák. Mind el.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Síkság Mortimer-keresztnél, Herefordshireban.

Induló. Edvárd és Rikhárd jőnek hadaikkal.

EDVÁRD.
Vaj hős atyánk hogy menekűle meg?
S megmenekűlt-e, még kérdés az is,
Üldő Clifford s Northumberland elől.
Ha elfogák, hallottuk volna már;
Ha megölék, hallottuk volna már.
Ha menekűlt, kellett vón’, úgy hiszem
Már hallanunk mentsége víg hirét.
Hogy vagy, öcsém? miért vagy oly levert?

RIKHÁRD.
Nem örülhetek, míg bizton nem tudom,
Mi lett belőle, daliás atyánkból.
Látám, a harczban mint szágulda szerte,
S megfigyelém, Cliffordot kémlelé.
Rémlék, ugy állt ő sergek sűrüjében,
Miként oroszlán csorda marha közt,
Vagy medve, ha ebek veszik körűl,
Kinek ha karmát érzé egynehány
S vonít, a többi távol áll, csahol.
Igy állt atyánk az ellenek között;
Igyen futának hős atyám elől:
Fia lenni, már elég dics, úgy hiszem.
Arany kapúját, nézd, a reg kitárja
S a tünde naptól búcsuját veszi:
Ép olyan ez, mint délczeg fiatal,
Ki földiszítve hölgyéhez siet.

EDVÁRD.
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD.
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD.
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

RIKHÁRD.
Istennőt inkább, ha megengeded:
Hímnél a nőt te jobban szereted.
Hirnök jő.
Ki vagy te? Sejtem arczod borujáról,
Hogy rémitő egy hír csügg nyelveden!

HIRNÖK.
Ah! az vagyok, ki gyásztanúja voltam,
Miként ölék meg York nagy herczegét,
Fejdelmi atyátok’, kedves uramat.

EDVÁRD.
Elég! ne többet! Sok volt ennyi is!

RIKHÁRD.
Hogy halt meg? szólj! mindent kell hallanom.

HIRNÖK.
Körűlvevé őt ellen sokasága:
És ő ugy állt ott, mint a feltörő
Görög had ellen Trója szép reménye.
De túlerőnek enged Herkules;
S habár kicsíny a balta, sok csapással
Levág, ledönt legórjásb tölgyet is.
Sokan valának, kik atyád’ leverték;
De csak könyörűtlen Clifford bősz keze,
És a királyné mészárlá le őt,
Ki csupa gyúnyból meg-megkoronázta,
Kikaczagá, s midőn kinjába’ sírt
– A szörnyű! – arczát letörölni Clifford
Megölte ifjú Rutland büntelen
Vérébe mártott kendőt nyujta néki.
És annyi csúfság, ocsmány gúny után,
Fejét levágták és York kapujára
Tűzték fel: ott függ most az. Oh ilyen
Gyászteli látványt nem láttam soha!

EDVÁRD.
Oh drága York! erősségünk valál!
Te eldülél: nincs támunk, gyámolunk!
Oh marczona Clifford! te legyilkolád
Európa díszét a leventeségben;
És áruló mód győzted meg te őt:
Ő győz le, hogyha szemtől szembe álltok.
Börtönre vált most lelkem palotája:
Ah! törne bár ki, hogy e testemet
A földbe zárnák nyugalomra már!
Hajh! mert ezentúl nincs számomra üdv,
Oh soha többé nem lesz örömem!

RIKHÁRD.
Én sirni nem tudok; minden nedűm
Alig oltja szívem izzó tűzkohóját;
Szívem sulyán sem könnyíthet a nyelv,
Mert a lehellet, melylyel szólanék,
Parázst szit az, mely keblem’ áttüzelné
És lángra gyúlnék, melyet köny kiolt.
Megenyhül a kín súlya, ha sirunk.
Gyereknek a köny; harcz, boszú nekem!
Rikhárd! nevünk egy: boszút állok érted,
Vagy meghalok, dicsőn, mert megkisértém!

EDVÁRD.
Neked hagyá a hős herczeg nevét;
A herczegséget és székét nekem.

RIKHÁRD.
Ha a királyi sasnak vagy fia,
A napba nézz, hadd tudják származásod’:
Ország s a trón, herczegség s szék helyett:
Tied az, avagy te nem vagy az övé.
Induló. Warwick és Montague jőnek hadseregökkel.

WARWICK.
Nos, drága lordok! hogy vagytok? mi hír?

RIKHÁRD.
Nagy Warwick lord, ha elbeszélenők
Rémes hirünket, és mindannyi szónál,
Mig befejezzük, tőrt döfnénk magunkba,
Jobban sajogna a szó, mint a seb.
Oh hősi lord! York herczeg halva van.

EDVÁRD.
Oh Warwick, Warwick! őt, ki tégedet
Mint lelke üdvét, oly hőn szerete,
Mogorva Clifford meggyilkolta őt.

WARWICK.
Tiz napja már e hirt könyekbe fojtám,
S azért jövök most, kínjaitok’ tetézve
Hogy elbeszéljem, mi azóta történt.
A vérengző wakefieldi harcz után,
Hol hős atyátok végsőt lihegett,
Vágtatva jöttek hirnökök, s azonnal
Vevém halála s vesztett harcz hirét.
Én, ki Londonban őrzém a királyt,
Most szemlét tarték, gyűjték hív hadat,
S megindulék, mint hittem, jól szerelve,
Magammal vívén a királyt, eszélyből,
A királyné ellen Sz.-Albans felé:
Mert kémeimtől azt a hirt vevém,
Hogy eltökélten jő, megdönteni
A parliamenti végzést a király
Eskűje s a ti jogotok felől.
Rövidre fogva: Albansnál a két had
Egymásra ütve, hévvel haczola;
De vaj Henrik közönye tette-é,
Ki kedvvel nézett harczias nejére,
A mi lehűté sergeim tüzét,
Vagy az előbbi győzelem hire,
Vagy túlnagy aggály Clifford szigorától,
Ki foglyaihoz vért mennydörög s halált:
Nem tudhatom; de, hogy hűn befejezzem,
Villám gyanánt járt, sujtott fegyverök,
A mieinké, mint rest szárnyu baglyok,
Vagy mint a cséplő lomha hadarója,
Enyhén csapott le, mint önfeleikre.
Jogos ügyünkkel buzdítottam őket,
Nagy jutalom, bő zsold igéretével;
De mind hijába! szívök nincs a harczhoz,
S nekünk reményünk győzni általok.
Futásra keltünk; a király nejéhez;
Lord George öcsétek, Norfolk és magam
Sietve jöttünk véletek egyesülni;
Hallók, hogy e vidéken állotok
S uj küzdelemre szedtek uj hadat.

EDVÁRD.
Hol van, jó Warwick, Norfolk herczege?
És George mikor jött Burgundból haza?

WARWICK.
A herczeg innen hat mértföldre áll
Hadsergivel; öcséd’ pedig imént
Küldé jó nénéd, Burgund asszonya,
És harczainkra hoz segédhadat.

RIKHÁRD.
Túlhatalom volt, hol Warwick futott:
Gyakorta hallám hírét üldözésben,
De szégyenét futásban még soha.

WARWICK.
Mostan se hallod szégyenem’. Rikhárd!
Mert tudd meg azt, e jobb letépheti
A koronát még Henrik homlokáról
És kicsavarja ökliből a pálczát,
Vón’ bár olyan hős, mint a mily hires,
Hogy nyájas ő s békét, imát szeret.

RIKHÁRD.
Jól tudom én azt, Warwick lord: ne szidj:
Csak kegyeletből szóltam, hiredért.
De mit tegyünk e forrongó időben?
Aczél ruhánkat tova dobjuk-é?
Sötétlő gyászba burkoljuk magunk’
És olvasónkon áve-márizázzunk?
Vagy ellenink sisakján gyakoroljuk
Áhítatunkat boszúló kezekkel?
Ha ezt: ’„igen” szót, lordok, s rajta, fel!

WARWICK.
Hisz ezért keres föl Warwick titeket
S ugyanezért jő Montague öcsém.
Hallgassatok meg. A gőgös királyné,
Clifford s kevély Northumberland vele
S még több hasonló szőrüek, viaszként
Bánnak a könnyen olvadó királylyal.
Örökjogotokra esküt tőn le ő,
A parliament bejegyzé esküjét;
S Londonba szálltak most a czimborák,
Megdönteni eskét, s mindazt, a mi még
Utjokban állhat a Lancastereknek.
Harminczezernyi, ugy hiszem, hadok;
Már most, ha Norfolk serege s az enyém,
S melyet te gyűjtesz, March vitézi grófja,
Frigyesekűl a hű welshek között,
Mindössze csak huszonötezerre megy:
Egész erővel fel Londonba akkor!
Ismét felűlünk habzó méneinkre,
Ismét rivalgunk: rajta! ott az ellen!
De soha többé vissza nem futunk!

RIKHÁRD.
Ah! ez a szó nagy Warwické vala!
Ne üsse azt nap, ki takarodót
Kiált, ha Warwick mondja, hogy: megállj!

EDVÁRD.
A te karod lesz, Warwick! támaszom:
Hahogy te ingasz (mentsen ettűl Isten!),
Ha ég nem ója, Edvárd is bukik!

WARWICK.
York herczeg immár, nem March grófja többé:
A legközelebb fok a királyi trón;
Angol királynak lészsz te kikiáltva
Mindenfelé, a merre átvonúlunk;
S fejét veszítse, a ki örömében
Nem dobja a magasba süvegét.
Edvárd király! Rikhárd hős! Montague!
Ne álmodozzunk a dicső jövőrül:
Munkára fel! riadjon harsona!

RIKHÁRD.
Clifford! kemény bár, mint aczél, szived,
Mint megkövültnek tetteid mutatták:
Átszúrom én azt, vagy te az enyémet.

EDVÁRD.
Perdüljön a dob! Ég s Sz.-György velünk!
Hirnök jő.

WARWICK.
Mi hir? beszélj!

HIRNÖK.
Jelenti Norfolk herczeg általam,
Hogy a királyné jő nagy hatalommal,
Gyorsan tanácsot ülni véletek.

WARWICK.
Ép jókor! Igy hát induljunk, vitézek.        (Mind el.)

II. SZÍN.

York előtt.

Harsonák. Henrik király, Margit királyné, Wales herczege, Clifford és Northumberland jőnek dob- és trombitaszóval.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Üdvözve, Henrik, hű York városánál!
Ott függ halálos ellened feje,
Mely koronáddal vágyott tündökölni:
Nem űdülés-e e látvány szivednek?

HENRIK KIRÁLY.
Miként a szirt a remegő hajósnak!
Oh fáj e látvány lelkem mélyeig.
Tartsd vissza boszúd’! nem az én hibám,
Jó ég! nem tudva törtem én meg esküm’.

CLIFFORD.
Kegyes királyom! vesd le szánalom
S túlnagy szelidség káros gyöngeségit.
Kire tekint oroszlán nyájasan?
Nem a vadra, a ki barlangjába tör.
Kinek nyalogatja meg kezét a medve?
Nem azét, ki elrabolja kölykeit.
Ki ment a kígyó gyilkoló fogától?
Nem az, ki rajta lábával tapod.
Ha rá tipornak, féreg visszafordúl;
Védvén kicsínyét csipdes a galamb.
York nagyravágyva koronádra tört;
Ha ő szemöldjét ránczolá, mosolygtál.
Ő – herczegtűl – királylyá tenni vágyott,
Hű atyaként, fiát s fölvinni törzsét;
S te, bár király, derék fiúval áldva,
Beleegyezél, hogy örökét veszítse,
S kimutatád, hogy hűtlen atya vagy.
Az oktalan vad gonddal csüng övéin,
S az emberarczot ámbár rettegi;
De vaj a gyöngéd aprók védeül,
Ki az, ki meg nem látta, hogy ki máskor
Rebbenve félénk szárnyra kelt, e szárnynyal
Mint száll csatára, ha fészkébe törnek,
Koczkára téve értök életét?
Szégyen, királyom! Ezt vedd mintaképül
Nem vón’-e kár, ha e derék fiú
Jogát veszítné atyja bűneért?
S ezt mondaná fiának egykoron:
„A mit szereztek ősöm, nagyatyám,
Balgán atyám s könnyelműn eldobá.”
Oh mily gyalázat vón’ ez! – Nézz fiadra:
Diadalt igérő férfiarczra hadd
Tegye aczéllá olvatag szived’,
Hogy – mi tied – megőrizd s rája hagyd!

HENRIK KIRÁLY.
Jól játszta biz Clifford a szónokot,
S mélyen hatóak voltak érvei.
De, monddsza, Clifford! nem hallád soha:
A mi ebűl gyűlt, ebül is vesz el?
S vaj a fiúra üdvös volt-e mindig,
Atyját fukarság ha pokolba vitte?
Erényimet hagyom fiamra én.
Bár ne hagyott vón’ rám atyám se többet!
Minden egyéb csak oly becsű: ezerszer
Megőrizése több gondot szerez,
Mint birtokában a parányi élv.
Oh vajha tudnák, York rokon! barátid,
Mint fáj nekem ott látnom fejedet!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Közel az ellen: serkenj föl, uram!
E puhaság elernyeszti hadad’.
Fiunk’ lovaggá ütni megigérted:
Vond hát ki kardod’ s üsd azzá azonnal.
Térdelj le, Edvárd.

HENRIK KIRÁLY.
Kelj föl lovag, Plantagenet Eduárd!
S tanuld meg ezt: jogért vonj csak vasat.

HERCZEG.
Királykegyeddel, felséges atyám!
Trónörökösként húzom én ki azt
S e küzdelemben holtig forgatom.

CLIFFORD.
Ez már merész fejdelmi szó vala!
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Készűljetek, királyi hadvezérek!
Harminczezernyi haddal közeleg,
York herczegének ótalmára Warwick.
S kikiáltja őt, a merre átvonúl,
Királynak, és sokan pártolnak át.
Hadsorba rögtön! mindjárt itt terem.

CLIFFORD.
Távozz el, felség! mert királyi nőd,
Távol ha vagy, arat legjobb sikert.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Tedd ezt, királyom! hogy sorsunkra minket.

HENRIK KIRÁLY.
Enyém is e sors, s így maradnom illik.

NORTHUMBERLAND.
Maradj tehát, a harczra eltökélten.

HERCZEG.
Király, atyám! buzdítsd e lordokat,
S tüzeld az érted harczolók hadát.
Kiálts fel: „Szent György!” s kard ki kard, atyám!
Induló. Edvárd, George, Rikhárd, Warwick, Norfolk, Montague és katonák jőnek.

EDVÁRD.
Nos, kérsz-e térden, hitszegő, kegyelmet,
És homlokomra tészed koronád’,
Avagy halálos harcz döntsön közöttünk?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Szidd ten-rimáid’, elbizott kölyök!
Megillet-é ily dölyfösen beszélned
Igaz királyod, fejdelmed előtt?

EDVÁRD.
Térdeljen ő! királya én vagyok:
Örökösévé önként fogadott;
De esküjét ti, hallom, megtörétek,
S te, ki király vagy, bár ő ül a trónon,
Fellovalád őt, hogy fia javára
Kijátszszon engem ujabb parliamenttel.

CLIFFORD.
S joggal tevé:
Ki kövesse atyját, hogyha fia nem?

RIKHÁRD.
Hentes, te vagy? – Hah! szólni nem tudok!

CLIFFORD.
Biz én, pupos! Itt állok s felelek
Neked s e fajta bármi hetyke hadnak.

RIKHÁRD.
Te vagy, ki ifjú Rutlandot megölte?

CLIFFORD.
S vén Yorkot is, s még mindez nem elég.

RIKHÁRD.
Az Istenért! csatára jelt, urak!

WARWICK.
Lemondasz-é, szólj, Henrik, koronádról?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ah! még te is mersz szólni, kotnyeles,
Albans terén midőn találkozánk,
Többet segített lábad, mint kezed.

WARWICK.
Most rajtad a sor, akkor én futottam.

CLIFFORD.
Ezt mondtad akkor is, s mégis futottál.

WARWICK.
Nem hősiséged volt, mi elüzött.

NORTHUMBERLAND.
S bajnokszived se tette, hogy megállj.

RIKHÁRD.
Northumberland, tisztellek. – Hagyd a pert!
Alig zabolázom szörnyüen felindult
Szivem’, boszúját végre hogy kitöltse
Cliffordon, a bősz gyermekgyilkoson.

CLIFFORD.
Te hát atyádat gyermeknek hivod?

RIKHÁRD.
Megölted őt, mint súnyó gyáva korcs,
És drága vérünk’, Rutlandunkat is;
De tudom, ma még megátkozod e tettet.

HENRIK KIRÁLY.
Elég a szó már, rám hallgassatok.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Daczolj velök, vagy ajkad meg se nyiljék.

HENRIK KIRÁLY.
Nyelvemnek, kérlek, korlátot ne szabj:
Király vagyok, jogom van szólani.

CLIFFORD.
Szó nem hegeszti a sebet, királyom,
Mely e vitánkat szülte: mért beszélnél?

RIKHÁRD.
Hát rajta! rántsd ki kardodat, bakó!
Az alkotóra! nyilván van előttem,
Csak nyelvén hordja Clifford hősiségét.

EDVÁRD.
Meglesz jogom? szólj, Henrik! Sok ezer
Nem él ebédig, kik meg reggeliztek,
Ha koronádat át nem engeded.

WARWICK.
Ha megtagadnád, vérök száll fejedre:
Mert York a jognak fog fegyvert ügyéért.

HERCZEG.
Ha jogos az, mit Warwick mond jogosnak,
Nincs jogtalanság s minden ügy jogos.

RIKHÁRD.
Atyád akárki volt: ez itt anyád,
Mert nyelvedet biz tőle örökölted.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Atyád- s anyádhoz nem vagy te hasonló,
De baljegyű, bélyegzett förtelemhez,
Kit megjelölt a sors, hogy elkerűljük,
Mint gyík szúrását vagy mérges varangyot.

RIKHÁRD.
Nápolyi vas, bevonva brit aranynyal,
Kinek királyczimet hord atyja (mintha
A sárcsatornát tengernek neveznők),
Vaj nem pirulsz-e, tudván származásod’?
Aljas szivednek árulója nyelved!

EDVÁRD.
Hah! kincset érne most egy zsúpcsutak,
Megszégyenítni e galád szatyort!
Szebb volt tenálad a görög Heléna,
Menelaus bár a te férjed is;
És csalja nője Agamemnon öcscsét:
Ugy soh’se sérté, mint te e királyt.
Frankhon szivében tombolt atyja, féken
Tartá királyát, a dauphint lezúzá;
S mind e napig megőrzi ő e fényt,
Ha nőt rangjához méltót vesz vala;
De a midőn koldust vőn hitvesűl
S szegény atyád’ e nászszal felmagasztá:
Záport hozott rá akkor a verőfény,
Mely atyja frank győzelmit elmosá.
E beltusát nem gőgöd szűlte-é?
Szelíd ha vagy, igényünk most is alszik,
S mi szánalomból jó urunk iránt
Máskorra tartjuk fen jogczimeinket.

GEORGE.
De látva, hogy napunkon tavaszod nyilt
S nyarad gyümölcsöt nem terem nekünk:
Fejszénk’ bitorló gyökeredre teszszük;
S bár éle kissé minmagunkat ért,
Tudd meg, hahogy már megkezdők a munkát,
Meg nem szününk, mig földre dűlsz, avagy
Termékenyitve vérünkkel fürösztünk.

EDVÁRD.
Igy eltökélve, hívlak harczra téged.
Alkudozással, perrel félre most,
Ha szót nem engedsz a szelíd királynak.
Harsogjon a kürt, vérzászlónk lebegjen,
Diadalra híván, vagy halálra fennyen!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Edvárd, megállj!

EDVÁRD.
Nem én, garázda nő! tovább kelünk:
Ezrek halála lesz ma e perünk!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Csatatér Towton mellett.

Riadó; csatározás. Warwick jő.

WARWICK.
Versenyfutóként elcsigázva, kisség
Ledűlök itt, hogy magamat kifújam.
A sok csapás, mely ért s én visszaadtam,
Vas izmaim erőit ellopák:
Meg kell pihennem, bármi érjen is.
Edvárd jő, futva.

EDVÁRD.
Mosolygj, szelíd ég! vagy sujts, zord halál!
A világ komor s napom felhőbe vész.

WARWICK.
Nos, uram, hogy áll szerencsénk? van remény?
George jő.

GEORGE.
Kétségbe’sés reményünk, vesz szerencsénk:
Hadunk leverve, romlás van nyomunkban.
Vaj merre fussunk? mit tanácslotok?

EDVÁRD.
Futás nem ér czélt: ők repűlve jőnek,
S gyöngék mi, hjába szaladunk előlök.
Rikhárd jő.

RIKHÁRD.
Mért távoztál, ah Warwick, a csatából?
A szomju föld öcséd vérét ivá,
Megcsapolá Clifford aczéla azt;
S ő felkiálta a halálkínok közt,
Mikéntha rémes jaj szól messziről:
„Warwick! boszút! boszúld meg holtomat!”
És igy a mének körmei alatt,
Melyek párolgó vérit gázolák,
Kiadta lelkét a nemes lovag.

WARWICK.
Hát részegüljön meg vérünktől a föld!
Lovam’ leszúrom, futni nem fogok.
Mért állni is, mint lágyszívű banyák,
Mig ők dühöngnek, elmulton jajongnunk,
S néznünk, mikéntha e tragédiát
Csak tréfamódra játsznák színpadon?
Im térden itt Istenhez esküszöm,
Nem nyúgoszom meg, meg nem szűnöm addig,
Mig e szemet halál nem zárja bé,
Vagy sors boszúm telt mértékét megadja!

EDVÁRD.
Oh Warwick! térdet hajtok én veled,
S ez eskü fűzze lelkem’ a tiedhez!
S mielőtt e térd a hideg arczu földrül
Fölkelne, hozzád száll e sziv, e kéz, szem,
Te, ki emelsz s buktatsz királyokat,
Könyörgve, hogyha az határzatod,
Hogy e test az ellen martaléka légyen,
Nyiljék meg e menny érczkapuja mégis
És bebocsássa bűnös lelkemet! –
Távozzatok most, lordok, mig akárhol,
Földön vagy égben meg’ találkozunk.

RIKHÁRD.
Nyujts kezet, Edvárd; és te, drága Warwick
Jer, hadd ölellek fáradt karjaimmal.
Ki soh’se sirtam, könyre készt a bánat,
Hogy tavaszunkra tél borúja támadt.

WARWICK.
El, el! urak! Még egyszer, áldjon ég!

GYÖRGY.
De sergeinkhez menjünk mind együtt.
Hadd fusson az, ki nem akar maradni;
Ki velünk kitart, azt oszlopnak nevezzük,
És czélt ha érünk, oly díjat igérjünk,
Minőt olympi győzők nyertenek.
Ez új erőt önt csüggedt kebleikbe:
Mert van reményünk élni s győzni még.
Tovább ne késsünk! – Rajta, mint előre!
        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. A csatatér más része.

Csatározás. Rikhárd és Clifford jőnek.

RIKHÁRD.
Téged kereslek, Clifford, egymagad’!
Képzeld, e kar York herczegért, ez itt
Rutlandért küzd, s mindkettő boszuért,
Kerítsenek bár téged ércz falak.

CLIFFORD.
No hát egyedül vagy most, Rikhárd, velem.
Ez itt a kéz, a mely atyád’ ledöfte.
Ez itt a kéz, mely átszurá öcséd’,
Ez itt a szív, mely újong holtokon
S uj tettre készti gyilkos kezeim’.
Vigyázz magadra hát!
(Harczolnak. Warwick jő. Clifford megfut.)

RIKHÁRD.
Warwick, megállj, keress te más vadat,
Mert én üzöm most e farkast halálra.
        (Mind el.)

V. SZÍN.

A csatatér más része.

Riadó. Henrik király jő.

HENRIK KIRÁLY.
Ép olyan e harcz, mint a reg tusája,
Növő világé haldokló borúval,
Melyről, ha körmét fúja a juhász,
Nem tudja, napnak, éjnek híja-é.
Majd erre hajlik, mint tenger, hatalmas,
Ha az ár a széllel készti küzdeni;
Majd arra hajlik, mint ép ez a tenger,
Ha visszafolyni készti szél dühe;
És majd az ár, majd a szél túlnyomó,
Majd ez erősb, majd még erősb amaz;
Egymásra tör mindkettő s győzni tör;
De egyik se győző, egyik sem legyőzött:
Igy tart egyensúlyt e szörnyű csata.
Leülök itt most e vakandturáson.
Kit ég akar, ám nyerjen diadalt;
Engem királyném s Clifford pörlekedve
Elűztek a csatából, s esküdöztek,
Jobban foly a harcz, ha távol vagyok.
Bár halva volnék! hogyha ég akarná:
Mert van-e más e földön bú-keservnél!
Oh ég! mi boldog élet volna az,
Nem lenni több egy egyszerű juhásznál:
Egy dombon ülni, mint most itt ülök,
Számlapokat faragni ügyesen,
Szemlélni rajtok a perczek folyását:
Számlálni, hány percz tölti bé az órát,
Hány óra tészen teljes egy napot,
Hány nap mulik, a míg egy év lefoly,
Hány évig élhet a haladó ember.
Ha ezt tudom, elosztanám időm’:
Hány órahosszat őrzöm nyájamat,
Hány órahosszat kell aztán pihennem,
Hogy órahosszat kell ismét mulatnom,
Hány órahosszat kell imára szánnom;
Hány napja már, hogy terhesek anyáim;
Hány hét telik, mig ellenek szegények;
Hány év telik le, mig gyapjat nyirok.
Igy perczek, órák, napok, havak, évek
Rendeltetésök czéljához elérve,
Ősz fürtjeim’ a csöndes sírba vinnék.
Ah! milyen élet vón’! mily kedves, édes!
Nem ád-e édesb árnyat a juhásznak
A cserje, hogyha nyáján eltekint,
Mint a királynak gazdag hímü ágy,
Ha retteg a nép zendülésitől?
Bizonynyal ád, ezerszer édesebbet!
S végűl a pásztor durva sajtja és
Bőr kulacsából könnyű hűs ital,
A fris faárnyban álom, megszokott,
Mit gond ne’kül mind s kéjjel élvez ő:
Oh többet ér királyi csemegéknél,
Arany kupában csillogó italnál
S mint nyúghelyűl művészi nyoszolya,
Hol lesben áll gond, gyanu, árulás.
Riadó. Egy fiú, jő, atyját megölte, a holttesttel.

FIÚ.
Rosz szél az, a mely senkinek se használ.
Im ennek itt, kit párbajban megöltem,
Szép szám aranya lesz tán zsebiben;
És én, ki tőle most ezt elveszem,
Éltemmel együtt még ma tán, a mint
Énneken e holt, másnak adom át.
Ki ő, – Nagy ég! atyámnak arcza ez,
Kit a tusában véletlen megöltem!
Oh iszonyú kor, mely ily tetteket szűlsz!
Londonban engem a király toborzott;
Atyám, ki Warwick grófnak embere,
Parancsszavára a York-félen állt.
És én, ki tőle vettem életem’,
Őt enkezemmel fosztám meg övétől!
Bocsánat, ég! nem tudtam, mit tevék;
Bocsánat, atyám! hisz nem ismertelek.
Hadd mossa le vérfoltjaid’ könyűm,
S egy szót se addig, mignem eleget folyt!

HENRIK KIRÁLY.
Oh szörnyü látvány! Oh véres napok!
Míg odvukért arszlánok küzdenek,
Szegény bünetlen bárányok lakolnak.
Sírj, nyomorult! és én veled sirok,
Mignem szemünket, polgárháborúként,
Köny megvakítja s szivünk megreped!
Egy Apa jő, ki fiát megölte, a holttestet hozva karjai közt.

APA.
Ki oly vitézül álltál ellenem,
Ha aranyod van, addsza énnekem,
Mert száz csapással vettem én meg azt.
De hadd tekintsem: ellen arcza ez? –
Oh nem, nem az! egyetlen egy fiam!
Oh gyermekem! ha van még benned élet,
Nyisd föl szemed’, s nézd, nézd, mi záporárt
Támaszt szivem szélvészes vihara
Sebedre, mely szemet, szivet megöl!
Oh könyörűlj, ég! e kor nyomorán!
Mily kegytelen, természet elleni,
Lázító, elfajult, vértetteket
Szűl e halálos harczviszály naponkint!
Oh! életet korán adott atyád,
És életed’ későn ragadta el!

HENRIK KIRÁLY.
Oh százszoros jaj! hallatlan keserv!
Bár szűnne meg holtommal ez iszony!
Oh irgalom, nagy Isten! irgalom!
Arczán a rózsa, a fehér s piros,
Küzdő családunk átkos színei:
Ehhez hasonlít bíbor vére; azt
Mutatja, rémlik, halvány arczulatja:
Viruljon egyik, hervadjon a más!
Ha ti tusáztok, ezrek élte hervad,

FIÚ.
Oh majd hogy’ átkoz engemet anyám
Atyám miatt, és meg nem nyúgoszik!

APA.
Tengerkönyűt majd mint áraszt megölt
Fiam miatt nőm, s meg nem nyúgoszik!

HENRIK KIRÁLY.
Mint rója fel majd a nép a királynak
Mind e nyomort, és meg nem nyúgoszik!

FIÚ.
Gyászolt-e már igy atyjáért fiú?

ATYA.
Keserge-é már igy fián apa?

HENRIK KIRÁLY.
Érzé-e népe kínját igy király?
Bútok nagy; ám enyím tizszer nagyobb.

FIÚ.
Elviszlek innen, hogy magam’ kisírjam.
        (El a holttesttel.)

APA.
E kar legyen halotti szemfedőd,
E szív koporsód, édes magzatom!
Képed szivemből soh’se múlik el.
Sohajtó keblem lesz a gyászharang.
Oly hű bánattal csüggök én terajtad,
Hogy elvesztélek, egyetlen fiam!
Mint Priamus csüggött hős fiain.
Elviszlek innen; a harcz hadd dühöngjön:
Gyilkoltam ottan, hol nem kelle ölnöm.
        (El a holttesttel.)

HENRIK KIRÁLY.
Keservbe fúlt, tört szívek! nálatok
Én, a király, még nyomorúbb vagyok.
Riadó; csatározás. Margit királyné, a Walesi herczeg és Exeter jő.

HERCZEG.
Fuss, fuss, atyám! mind futnak híveid,
S Warwick dühöng, mint felbőszűlt bika.
El, el! nyomunkban üldöz a halál!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Fel, lóra! férjem! fuss Berwick felé.
Mint két agár, Rikhárd és Eduárd,
A menekülő félénk nyúl előttök
– Szikrázva lángol a dühtől szemök,
Ádáz kezökben véres kardaczél –
Sarkon követnek. Gyorsan el tehát.!

EXETER.
El, gyorsan el! mert boszú jő velök.
Siess! ne késsél, semmi kifogás!
Vagy jőj utánam, én elől megyek.

HENRIK KIRÁLY.
Nem! vígy magaddal, drága Exeter:
Nem, hogy maradni félnék; a királynét
Vágyom követni. – El tehát, előre!        (Mind el.)

VI. SZÍN.

Hangos riadó. Clifford jő, megsebesítve.

CLIFFORD.
Itt ég ki mécsem, itt alszik ki most,
Mely, míg ki nem húnyt, Henriknek világolt.
Oh Henrik, inkább rettegem bukásod’,
Mint hogy e testtől lelkem válni fog!
Mily sok barátot kapcsolék tehozzád,
A kik szerettek, vagy remegtek engem;
Most, hogy bukom, hull a szivós kapocs,
S Henrik hanyatlik, gőgös York szilárdul:
A nap felé nem száll-e a szunyograj!
S nem kél-e most föl Henrik ellene?
Oh! Phaëtonnak hogyha nem hagyod
Fékezni, Phoebus! tűzláng lovaid’,
Égő kocsidtól meg nem gyúl a föld;
S Henrik, ha mint király uralkodol,
Ősöd- s atyádként, a kik talpalatnyit
Se tágitának a Yorkház elől:
Mint nyári légraj soh’se rajzik ez;
Én s tizezer más e sujtott hazában
Özvegyeinkre gyászt mi nem hagyunk,
S te békén ülnél trónodon maig.
Nem enyhe lég növeli-é a gazt?
S rablót merészszé nem lágyság tesz-é?
Panaszom hiú, gyógyíthatlan sebem.
Nincs merre futnom, sem erőm futásra!
Ádáz az ellen, nincs ott irgalom,
S irgalmat attól nem is érdemeltem.
Már lég nyomult halálos sebeimbe,
S a sok kifolyt vér bágyadttá teszen.
Warwick, Rikhárd, York s többiek ti, jertek!
Atyáitok’ én, ti engem öljetek meg.        (Elájul.)
Riadó és takarodó. Edvárd, György, Rikhárd, Montague, Warwick és katonák jőnek.

EDVÁRD.
Urak, pihenjünk; nyugtot ád szerencsénk,
S harcz boruját felváltja békearcz.
Egy had üzi a vérszomjú királynét,
Ki elragada Henriket, király bár,
Mint bősz szelektől feldagadt vitorla
Teherhajót űz árviz ellenébe.
De vaj, urak, velök futott-e Clifford?

WARWICK.
Nem! lehetetlen, hogy ő menekült:
Mert, bár szemébe kell itt mondanom,
Öcséd Rikhárd a sírnak eljegyezte,
S akárhol is van, halva ő bizonynyal.
        (Clifford nyög és meghal.)

RIKHÁRD.
Mely lélek vőn itt ily nehéz bucsút?
Élet s halál válása e nyögés.
Nézzük, ki az?

EDVÁRD.
S minthogy megszűnt a harcz,
Ellen, barát: enyhén bánjunk vele.

RIKHÁRD.
Vond vissza e szót! Clifford ez, kinek
Nem volt elég, hogy a galyat levágta,
Rutlandot, a ki lombot hajta épen:
Gyilkos vasát ő a gyökérre sujtá,
Melyből a gyöngéd hajtás sarjada:
Atyánkat értem, a fejdelmi Yorkot.

WARWICK.
York kapujáról levegyük atyátok
Fejét, hová azt Clifford tűzte fel,
S helyette ottan függjön az övé:
Szeget szeggel kell most megtorlanunk.

EDVÁRD.
Hozzátok errébb házunk e kuvikját,
Ki csak halált huhog vala nekünk:
Most a halál elfojtja rémszavát
S fenyegetve nem szól baljós nyelve többet.
        (Kisérők előre hozzák a holttestet.)

WARWICK.
Ugy gondolom, nincs már eszméleten.
Isméred-é, szólj, Clifford! szavamat?
Sötét halálárny födi élte fényét,
Nem lát s beszédünk’ ő nem hallja már.

RIKHÁRD.
Oh hallaná bár! s hallja is talán,
S e tettetés csak csel, hogy kikerülje
A keserű gúnyt, melylyel egykoron
Holtában ő halmozta el atyánk’.

GYÖRGY.
Ha azt hiszed, csipős szóval boszantsd.

RIKHÁRD.
Clifford! kegyelmet kérj és ne találj.

EDVÁRD.
Clifford! vezérelj s czélt ne érj soha.

WARWICK.
Clifford! koholj mentséget vétkidért.

GYÖRGY.
Míg vétkidért mi vad kínt koholunk.

RIKHÁRD.
Yorkot szeretted, s én vagyok fia.

EDVÁRD.
Mint te öcsénken, rajtad könyörűlök.

GYÖRGY.
Hol van, ki védjen, Margit hadnagyod?

WARWICK.
Clifford! gunyolnak: mért nem szitkozódol?

RIKHÁRD.
Mi? egy szitok se? A világ ebűl áll,
Ha ellnünk már nincs egy szitka sem.
Ez mondja, meghalt! – és lelkemre! jobbom’
– Ha két órányi éltet adna néki,
Körömszakadtig gúnyt űznöm belőle –
Tüstént levágnám, s omló véribe
Fulasztanám a gazt, kinek se York,
Se ifjú Rutland szomját el nem oltá!

WARWICK.
De halva van. Le a lator fejét,
Atyátokénak tüzzétek helyére.
Londonba mostan diadalmenetben,
Megkoronázni Angolhon királyát.
Frank földre kél majd Warwick onnan által
És Bona hölgyet nődül kéri meg.
Igy fűzöd össze a két államot,
S ne félj e frigyben, hogy, a mint reméli,
A szétüzött ellen meg’ talpra kél,
Mert bár csípésök már nem árt sokat,
Boszantva dongnak majd füled körül.
A koronázást nézem meg előbb,
Aztán Bretagneba áthajózom, és ha
Edvárd kivánja, nászát megkötöm.

EDVÁRD.
A mint hiszed, jó Warwick, úgy legyen:
Mert trónomat válladra épitem,
És semmi ügybe nem kapok, hahogy
Nem bírom a te javaló tanácsod’.
Mától, Rikhárd, légy Gloster herczege,
Te György, Clarencé. Warwick, mint magunk,
Intézze utját öntetszéseként.

RIKHÁRD.
Clarencé én, legyen György Glosteré:
A glosteri czím nagyon baljóslatú.

WARWICK.
Eh! mily bohó megjegyzés ez, Rikhárd!
Csak légy te Gloster! – Fel Londonba most,
Birtokba venni méltóságainkat.        (Mind el.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Pagony éjszaki Angliában.

Két erdész, kezökben kézíj.

1. ERDÉSZ.
Ez egybenőtt cserjébe rejtezünk,
Mert nem sokára erre jő a vad!
Itt e sürűben foglalunk helyet
S kiválogatjuk a vad legjavát.

2. ERDÉSZ.
A dombra én, s mindketten lőhetünk.

1. ERDÉSZ.
Nem, nem! a falkát kézíjad zaja
Tova riasztja s elvesztem lövésem’,
Itt állva fogjuk czélba, a mi jő;
És hogy elűzzük az idő unalmát,
Majd elbeszélem, ép hol mostan állunk,
Mi ére engem itten a minap.

2. ERDÉSZ.
Valaki jő; várjunk, míg távozik.
Henrik király jő, álruhában, imakönyvvel.

HENRIK KIRÁLY.
Titkon hagyám el Skóthont, hőn epedve,
Honom’ sovárgó szemmel üdvözölni.
Oh Harry, Harry! nem tiéd e hon;
Helyed betöltve, pálczád kicsikarva,
Az olaj lemosva, melylyel fölkenettél;
Nem hí királynak hajló térd, jogáért
Beszélni hozzád kérő nem tolong;
Nem, senkisem kér megtorlást tetőled:
Én gyámolatlan, máson hogy segítsek?

1. ERDÉSZ.
Ez már a vad, ki bőrével fizet!
A volt király ez: jer! ragadjuk őt meg.

HENRIK KIRÁLY.
Megnyugszom én a sanyarú nyomorban.
Mert bölcsek mondják, ez a bölcseség.

2. ERDÉSZ.
Csipjük meg őt! Mért késedelmezünk?

1. ERDÉSZ.
Várj egy kicsit! hadd halljunk többet is.

HENRIK KIRÁLY.
Frank földre ment segélyért nőm s fiam,
S mint hallom, ott van a nagy Warwick is,
A frank király nővérét Eduárdnak
Megkérni nőül. Ha e hír igaz,
Szegény fiam, nőm, munkátok hiú:
Szépnyelvü szónok Warwick, és Lajos
Oly fejdelem, kit megnyer szép beszéd.
Igy Margit is még őt megnyerheti,
Mert szánalomra méltó asszony ő:
Nyögési fogják keblét ostromolni,
Márvány szivébe törnek könyei:
Ha ő keserg, tigris megszelidűl,
S irgalmat érez Nero, hogyha látja
És hallja jajját és sós könyeit.
De kérni ment ő, hajh! és Warwick adni:
Balján, könyörg ő Henriknek segélyt,
Jobbján, Edvárdnak hölgyet kér emez;
Ő sirva szól, Henrikjét letevék,
Mosolygva az, Edvárdja trónon ül;
Szavát szegénynek míg elfojtja kínja,
Jogról beszél, jogsértést elsimít
Warwick s hatalmas érveket sorol fel,
S elvonja tőle végre a királyt;
Nővérit ez, s mindent igért, mi Edvárd
Trónját szilárddá tészi, támogatja.
Oh, Margit! igy lesz; s a mint távozál
Árván, szegény nőm! gyám ne’kül maradsz!

2. ERDÉSZ.
Ki vagy te, hogy királyokról beszélsz?

HENRIK KIRÁLY.
Több, mint minek most látszom; kevesebb,
Mint a mire születtem; legalább is
Ember, minél kevesb nem lehetek;
S ha más királyról szólhat, mért ne én?

2. ERDÉSZ.
De ugy beszélsz te, mintha az te volnál.

HENRIK KIRÁLY.
Az is vagyok, lélekben, s ez elég.

2. ERDÉSZ.
De ha király vagy, hol van koronád?

HENRIK KIRÁLY.
Nem fejemen, szivemben hordom azt;
Nem ind kövekkel, nem gyémánttal ékes,
S nem látható: a megelégedés;
Ritkán királyé ez a korona.

2. ERDÉSZ.
Ha koronád hát megelégedés,
Elégedjék meg koronád s magad,
Hogy most velünk jőj: úgy hiszszük, te vagy
Az a király, kit Edvárd letőn;
S téged mi, esküdt hű alattvalói,
Mint ellenét most foglyunkká teszünk.

HENRIK KIRÁLY.
Esküdt hitet vaj soh’se szegtetek meg?

2. ERDÉSZ.
Soha ily hitet, s nem teszszük most sem azt.

HENRIK KIRÁLY.
Hol laktatok, míg én valék király?

2. ERDÉSZ.
Itt e vidéken, a hol most lakunk.

HENRIK KIRÁLY.
Fölkentenek kilenczedik havamban,
Atyám király volt, az volt nagyatyám,
S esküdt alattvalóim voltatok:
Hát szóljatok, nem szegtetek hitet?

1. ERDÉSZ.
Nem, mert alattvalóid
Addig valánk csak, míg király valál.

HENRIK KIRÁLY.
Meghaltam én hát? nem lélekzem-é már?
Ah! balga nép, mit eskél, nem tudod!
Mint én e pelyhet elfuvom magamról
S ismét felém fuvalja azt a lég,
Ha én fuvom, lehelletemnek enged,
Vagy más lebelnek, hogyha ez fuval,
S mindig az erősebb áramlat vezérli:
Ép ilyen, köznép, a ti lengeségtek.
De hitszegők ne legyetek: e bűnt
Szelid kérelmem ne hárítsa rátok.
S most bárhová, király parancsra vár.
Ha királyok vagytok, szóljatok, megyek.

1. ERDÉSZ.
Edvárd király hű emberei vagyunk.

HENRIK KIRÁLY.
És Henrikéi lennétek megint,
Ha ottan ülne, hol Edvárd király.

1. ERDÉSZ.
Isten s király nevében felhivunk:
Jer most velünk a felsőség elé.

HENRIK KIRÁLY.
Isten nevében hát s király nevében:
Mit Isten akar, királytok tegye meg,
S hódolva várom, a mit ő akar.        (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Terem a palotában.

Edvárd király, Gloster, Clarence és Grey lady jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Gloster öcsém, Sz.-Albans síkjain
Esett el e hölgy férje Grey Rikhárd,
És elkobozta birtokát a győző.
Hogy visszanyerje, most azért könyörg;
S ezt megtagadnunk joggal nem lehet,
Mivelhogy a York-házért vítt csatában
Veszté el éltét a nemes lovag.

GLOSTER.
Jól tészi felség, ha megadja kértét,
És becstelenség volna megtagadni.

EDVÁRD KIRÁLY.
Nem vón’ egyéb az; ám még elhalasztom.

GLOSTER.
(félre).
Ah hát igy állunk?
Valamit a hölgynek kell megadnia,
Mielőtt megadja kértét a király.

CLARENCE.
(félre).
Oh, jó vadász ő: vad nyomán marad.

GLOSTER.
(félre).
Csend!

EDVÁRD KIRÁLY.
Özvegy! a mit kérsz, fontolóra veszszük;
Jer máskor és végzésünk’ megtudod.

GREY LADY.
Kegyelmes úr, nem tűrhetek halasztást:
Most döntse el felséged ügyemet,
S megnyúgoszom magas tetszésiben.

GLOSTER.
(félre).
Ah özvegy! állok minden földedért,
Ha az, mi néki, tetszik néked is.
Vágj óva, máskép rajtad a döfés.

CLARENCE.
(félre).
Nem féltem őt, ha csak el nem esik.

GLOSTER.
(félre).
Ments Isten! megragadna ily előnyt.

EDVÁRD KIRÁLY.
Hány gyermeked van, özvegy, monddsza csak?

CLARENCE.
(félre).
Talán bizony akarna tőle egyet!

GLOSTER.
(félre).
Fogadok, inkább kettőt ad neki.

GREY LADY.
Három, kegyelmes úr.

GLOSTER.
(félre).
Majd négy leszen, ha néki szót fogadsz.

EDVÁRD KIRÁLY.
Az atyait kár vón’ elvesztniök.

GREY LADY.
Add vissza hát, óh könyörülj, nagy úr!

EDVÁRD KIRÁLY.
Szivét kikémlem: hagyjatok magunkra.

GLOSTER.
Jó, elhagyunk: magadra hagyva lészsz.
Míg ifjuságod – mankót hagyva – elhágy.
        (Gloster és Clarence hátravonúlnak.)

EDVÁRD KIRÁLY.
Szólj, asszonyom, szereted gyermekid’?

GREY LADY.
Mint enmagam’, oly forró-igazán.

EDVÁRD KIRÁLY.
És javokért nem tennél meg sokat?

GREY LADY.
Szenvedni is kész volnék javokért.

EDVÁRD KIRÁLY.
Szerezd hát vissza atyjok földjeit.

GREY LADY.
Ezert jövök ép felséged elé.

EDVÁRD KIRÁLY.
Hogyan tehet’d ezt, én megmondhatom.

GREY LADY.
Szolgálatodra kötne ez le engem.

EDVÁRD KIRÁLY.
S mit tészsz nekem, ha kérésed’ megadnám?

GREY LADY.
A mit kivánsz, megtenni rajtam áll.

EDVÁRD KIRÁLY.
De mit én akarnék, visszautasítod.

GREY LADY.
Nem, jó uram, ha csak megtehetem

EDVÁRD KIRÁLY.
S mit én kivánok, azt megtehetd.

GREY LADY.
Úgy hát parancsolj, és én megteszem.

GLOSTER.
(félre).
Heves ostrom! Sok csepp márványt kiváj.

CLARENCE.
(félre).
Mily tűzpiros! Viaszkja rögtön olvad.

GREY LADY.
Mért némulál el? tisztemet ne halljam?

EDVÁRD KIRÁLY.
Könnyű e tiszted: a királyt szeretni.

GREY LADY.
Alattvalódként, könnyű tennem ezt.

EDVÁRD KIRÁLY.
Visszaadom hát férjed javait.

GREY LADY.
Ezer köszönettel vészem búcsumat.

GLOSTER.
(félre).
Az alku áll: bókkal pecsétli meg.

EDVÁRD KIRÁLY.
De várj! szeretet gyümölcsit értem én.

GREY LADY.
Szeretet gyümölcsit értem, jó uram.

EDVÁRD KIRÁLY.
Igen, de félek, hogy más értelemben.
Tudod-e, milyen szeretetre vágyok?

GREY LADY.
Holtig valóra, s véle ima, hála,
Minőt erény kér és erény megad.

EDVÁRD KIRÁLY.
Hitemre! nem, nem ily szeretet az.

GREY LADY.
Mást értesz akkor, mint a hogy én hivém.

EDVÁRD KIRÁLY.
De most csak érted, mit gondol szivem?

GREY LADY.
Szivem nem áll rá soha, mit elérni
Sejtesz, ha ugyan sejtésem nem hazud.

EDVÁRD KIRÁLY.
Nyiltan kimondva: feküdjél velem.

GREY LADY.
Nyiltan kimondva: inkább börtönödben.

EDVÁRD KIRÁLY.
Hát nem kapod meg férjed javait.

GREY LADY.
Özvegydíjam becsület lesz tehát:
Vagyont ily áron nem vásárolok.

EDVÁRD KIRÁLY.
Jogtalanúl bánsz ekkor gyermekeiddel.

GREY LADY.
Jogtalanúl te vélem s ő velök.
De roszul illik, felség, vig szeszélyed
Komoly voltához a kérelmezőnek.
Kérlek, bocsáss el nemmel vagy igennel.

EDVÁRD.
Igen, ha igent szólsz te ajánlatomra;
Nem, ha szavamra „nem” lesz válaszod.

GREY LADY.
„Nem” hát, királyom! Végzém ügyemet.

GLOSTER.
(félre).
Nem kell a hölgynek: homlokát redőzi.

CLARENCE.
(félre).
Nincs Európában ily otromba kérő!

EDVÁRD KIRÁLY.
(félre).
Tekintetéből jó erkölcs sugárzik;
Páratlan észt beszédje árul el;
Minden tökélye trónra tart igényt.
Vagy így, vagy úgy, királyé lesz e nő:
Vagy kedvesem lesz, vagy királyi nőm.
(Fen.) Tedd föl, hogy Edvárd hölgyeűl veszem.

GREY LADY.
Könnyebb a szó, mint tenni azt, királyom.
Alattvalód s tréfára jó vagyok,
De nem vagyok királynénak való.

EDVÁRD KIRÁLY.
Oh édes özvegy! országomra eskem,
Mit lelkem óhajt, azt mondom csupán:
S ez, hölgyeműl bírhatnom tégedet.

GREY LADY.
S több ez, mint a mit én megadhatok.
Csekély vagyok, érzem, hogy királyi nőd,
De jobb is, semhogy ágyasod legyek,

EDVÁRD KIRÁLY.
Eh! szőrszálhasgatás! királyi nőm légy.

GREY LADY.
S fiaim ha aztán atyjoknak neveznek!

EDVÁRD KIRÁLY.
S téged leányim anyjoknak: se baj!
Özvegy vagy és van néhány gyermeked;
nagyasszonyunkra! bár legény vagyok,
Van nékem is egy-kettő! – Mily öröm,
Ha sok fiúnak atyja lehetünk.
Többet ne is szólj, hitvesem leszesz.

GLOSTER.
(félre).
A gyóntatást bevégzé a barát.

CLARENCE.
(félre).
A szoknya tette őtet gyóntatóvá.

EDVÁRD.
Bámultok, úgy-e, mit csevegheténk.

GLOSTER.
Busúl az özvegy, nem tetszik neki.

EDVÁRD KIRÁLY.
Meglepne, nemde, őt nőül ha kérném?

CLARENCE.
Kinek, királyom?

EDVÁRD KIRÁLY.
        Hát kinek? magamnak.

GLOSTER.
Ez csoda vón’ tiz napra legalább.

CLARENCE.
Egy nappal több, mint meddig csoda tart.

GLOSTER.
Oly végtelen nagy volna e csoda.

EDVÁRD KIRÁLY.
Tréfáljatok csak! Azt mondom, fiúk,
Mit kért, megadtam férje javait.
Egy Nemes jő.

NEMES.
Kegyes király! elfogták Henriket,
Palotád elé hozák őt foglyodúl.

EDVÁRD KIRÁLY.
Vigyétek őt a Towerba. Mi, öcséim,
Kérdezzük azt ki, a ki elfogá,
Ez eseményről. – Özvegy, jer velünk.
Urak, legyetek iránta tisztelettel.
        (Edvárd király, Grey lady, Clarence és a Nemes el.)

GLOSTER.
Ah, tisztelettel van Edvárd a nőkhöz!
Oh bár kiaszva vón’ velője, csontja,
Ágyékiból hogy ifju sarj ne hajtson,
Elütni engem szép arany jövőmtül!
S mégis közöttem s lelkem vágya közt,
Ha buja Edvárd czíme sirba száll is,
Áll Clarence, Henrik, s fia, ifju Edvárd,
S testök mindannyi nem várt ivadéka,
Hogy én előttem helyt foglaljanak:
Tervemre mily lehűtő gondolat.
Király trónról álmodom tehát csak,
Mint a ki kün áll egy előfokon,
S a messze partot kémli és sovárgja,
Vágyván, szemével lába érne föl,
A tengert szidja, mely elzárja onnan,
S hogy áthatoljon, fenekig merítné:
Igy vágyom én a trónt, ily messziről;
Igy szidom én is mindezt, a mi elzárt;
Igy mondom én is: gátjaim’ lerontom,
Lehetlenekkel hízelgvén magamnak.
Szemem nagyon gyors, szívem elbizott,
Kezem s erőm ha föl nem ér velök.
De mit! ha trón Rikhárd számára nincs,
Mi más gyönyört ad néki a világ?
Egy hölgy ölében keresem a mennyet,
Víg piperével kendőzöm magam’,
És szemmel, ajkkal szép nőket varázslok.
Oh nyomorú egy ötlet! s hihetlenb,
Mint száz aranyló koronát szerezni.
Hisz Szerelem anyám méhébe’ már
Megátkozott, s hogy járma rám ne illjék,
Megdúgta a gyarló természetet,
Hogy száraz ággá karom’ zsugorítsa,
Irigy hegyet formáljon hátamon,
Hol testemet gunyolva űl a rútság,
Hogy felemássá korcsosítsa lábam’,
Minden tagomban torzzá bélyegezzen,
Formátlanná, nyalatlan medvebocscsá,
Melyen nincs még egy anyai vonás.
S vajon lehetne-é szeretni engem?
Oh szörnyü balhit, csak gondolni is!
Ha más gyönyört hát föld nekem nem ád,
Mint leigázni, bírni, győzni őket,
Kiknek alakja különb az enyimnél:
Álmodni trónról, lesz az én egem.
És csak pokolnak nézem e világot,
Míg e fejet formátlan törzsökén
Dicső királyi ékszer nem köríti.
De nem tudom, hozzá hogy jussak el?
Sok élet áll még czélom közt s közöttem;
S én, mint ki elbolyg tüskés rengetegben,
Kit tüske tép, ki tüskét tép maga,
Utat keres, uttól elkóborol,
Nem tudja, a nyilt légre hogy találjon,
De oda jutni küzd kétségb’esetten:
Kinlódom én is angol koronáért,
S megszabadítom e kíntól magam’,
Vagy ösvenyet véres bárddal nyitok.
’Sz tudok mosolygni, s ölni, míg mosolygok;
„Helyes”-t kiáltni arra, a mi fáj;
Csikart könyűkkel nedvesítni arczom’
S illesztve mérni minden alkalomhoz;
A hableánynál több hajóst fulasztok;
A baziliszknél több bámészt ölök;
Nestor gyanánt játszom a szónokot;
Furfangosabban csalok, mint Ulysses;
S Tróját vivok ki, mint egy uj Sinon;
Színt adhatok még a kaméleonnak;
Több alakot váltok, mint Proteus;
S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli:
A korona ne lenne így enyém?
Hah, vón’ még messzebb bár, letépem én!        (El.)

III. SZÍN.

Francziaország. Terem a palotában.

Harsonák. Lajos franczia király és Bona jőnek kiséretökkel; a király trónjára ül. Utánok Margit királyné, Edvárd herczeg és Oxford gróf jőnek.

LAJOS KIRÁLY.
(fölkel).
Ülj le velünk itt, Margit, szép királyné:
Nem illik ahhoz rangod, születésed,
Hogy állj előttünk, miglen Lajos ül.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Nem így, hatalmas úr! bevonja Margit
Most a vitorlát, s hol király parancsol,
Szolgálni megtanul. Megvallom, egykor
Nagy Albionnak voltam asszonya –
Letűnt aranykor! – ám balsors letiprá
Czímem’ s a földre sujtott csúfosan:
Igy kell ülnöm, sorsommal egy fokon,
S alacsony helyemhez szabnom magamat.

LAJOS KIRÁLY.
De mért, királyné, a kétségb’esés?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Azért, mi könynyel tölti meg szemem’,
Elakasztja nyelvem’ s szívem’ kínba fojtja.

LAJOS KIRÁLY.
Bármily ok ez: maradj te tenmagad,
S ülj ide mellénk; meg ne hajtsd nyakad’,
        (Maga mellé ülteti.)
A sorsigának, sőt minden csapáson
Törhetlen lelked üljön diadalt.
Légy nyilt, beszéld el, Margit! bánatod’:
Megorvosoljuk, Frankhon ha segíthet.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Felkölti csüggedt lelkem’ e kegyes szó
S megoldja nyelvét néma búbajomnak.
Tudd meg tehát most, nagylelkű Lajos,
Henrik, szerelmem egyedül birója,
Számüzött lett, többé nem király,
S földönfutóként Skócziában él;
Míg nagyravágyó Edvárd, büszke York,
A jogszerű fölkent angol király
Fejdelmi czimét s trónját bitorolja.
Ezért jövénk – szegény Margit, s fiam,
Edvárd herczeg, Henrik örököse –
Jogos, igaz segélyért esdeni;
S hahogy te elhagysz, oda mind reményünk.
Skóthon akarna, ám segítni nem tud;
Elcsábitották népünk’ s peerjeink’,
Kincsünk’ kirablák, szétszórák hadunk’;
S látod, mi gyászos inségben magunk!

LAJOS KIRÁLY.
Enyhítsd, hires hölgy, a vihart türéssel,
Elnyomni végkép míg módot lelünk.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Míg mi időzünk: ellenünk erősbül.

LAJOS KIRÁLY.
Míg én: segélyem annál biztosabb.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hajh! a való bú társa tűrtelenség.
S im itt jön, ő, e búmnak okozója.
        Warwick jő kisérettel.

LAJOS KIRÁLY.
Ily vakmerőn ki jő szinünk elé?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Warwick nagyunk ő, Edvárd fő hive.

LAJOS KIRÁLY.
Hős Warwick, üdv! Mi hoz téged ide?
        (Leszáll trónjáról. Margit királyné fölkel.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ah! uj vihar van most keletkezőben:
Ez az, ki felbújt szélvészt, habokat.

WARWICK.
A nemes Edvárd, Albion királya,
Esküdt barátod s fejdelmed nevében
Jövök szives, nem színlelt indulattal,
Előbb király-személyed’ üdvözölni,
Aztán baráti frigyre híni föl,
S végűl szilárddá füzni e frigyet
Nászkötelékkel, ha méltóztatol
Szép húgodat, erényes Bona hölgyet
A brit királynak adni hitvesűl.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ha czélra jut, Henrik reménye veszve!

WARWICK.
(Bonához).
És meghagyá királyom, drága hölgy!
Hogy hódolattal, ha nem tilt kegyed,
Kézcsókra jőjek hozzád, s szenvedélyét
Elmondja nyelvem fejdelmem szivének,
Hol a hir – éber füleibe hatva –
Bájid s erényed képét állítá fel.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mielőtt feleltek, halljatok meg engem,
Lajos király és Bona hölgy. E kérést
Nem igaz, őszinte szerelem szülé,
Hanem csalárdság-, szükségből eredt.
A zsarnok otthon állhat-é szilárdul,
Ha kün frigyet, hatalmast, nem szerez?
S hogy zsarnok ő, ez egy ok is elég:
Im Henrik él még; s volna halva bár,
Itt áll még Edvárd, Henrik magzata.
Lajos, vigyázz hát, hogy e nász, e frigy
Reád ne hozzon vészt s gyalázatot:
Mert a bitorló úr bár egykorig,
Az ég igaz, s bűnt megront az idő.

WARWICK.
Káromló Margit!

HERCZEG.
        És mért nem királyné?

WARWICK.
Mert a bitorló Henrik volt atyád,
Te sem vagy herczeg és ő sem királyné.

OXFORD.
Warwick nagy Gauntot hát megsemmisíti,
Hispániát ki nagyrészt leigázta;
És Gaunt után negyedik Henriket,
Kinek bölcs lelke bölcsek tűkre volt;
S e bölcs királyra Henrik, ötödik,
A hős, ki Frankhont hóditotta meg:
A mi Henrikünk e törzsből származott.

WARWICK.
Mi furcsa, hogy a sima szónok, Oxford
Nem mondta el: mit atyja szerezett,
Hatodik Henrik hogy vesztette el?
Biz ezt mosolyogják ím e frank nagyok.
S aztán a törzsfa, melyről szólsz, csupán
Hatvankét éves: nyomorúlt idő,
Hogy a királyi jog meggyökerezzék.

OXFORD.
Szólhatsz-e, Warwick, így királyod ellen,
Kihez harmiczhat évig hű valál,
És nem pirít rád bűnöd tudata?

WARWICK.
S Oxford, ki mindig a jogért vivott,
Nemzetségfával védhet-é csalást?
Edvárd királyunk! hagyd el Henriket!

OXFORD.
Ő, és királyom! a ki zsarnokúl
Bátyámat, Aubrey Vere lordot halálra
Vitette? sőt mi több, atyámat is,
Megért korának ép lejtőszakán,
Eljutva immár a halálkapúhoz!
Nem, Warwick, nem! míg élet tartja e kart,
Fentartja e kar Lancaster családját.

WARWICK.
És én a Yorkét.

LAJOS KIRÁLY.
Kérlek, királyné, Oxford, Edvárd,
Méltóztatnátok félre állani,
Míg megbeszéljük Warwickkal ügyünket.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ég adja, meg ne bűvöljék beszédi!
        (Hátravonúl a Herczeggel s Oxforddal.)

LAJOS KIRÁLY.
Igaz hitedre, szólj, Warwick, jogos
Királyod, Edvárd? Örömest frigyet
Csak jogszerű királylyal köthetek.

WARWICK.
Hitem, nevem lesz ennek záloga.

LAJOS KIRÁLY.
De ég kegyeltje-é a nép szemében?

WARWICK.
Annál inkább, mert sors üldé elődjét.

LAJOS KIRÁLY.
Tovább, beszéld el, csalfa szín ne’kül,
Őszinte szóval, Bonához, hugomhoz
Szerelme mértékét.

WARWICK.
        E szerelem
Ép oly királyhoz méltó, milyen ő.
Gyakorta hallám enmagam, miként
Esküdözött: örök növény szerelme,
Mely gyökeret vert erkölcs talajában,
Lombját, gyümölcsit szépség napja termi,
S nem gyülölet, kudarcz fáj csak neki,
Kínját ha Bona meg nem szünteti.

LAJOS KIRÁLY.
Nos szólj, hugom, mire szántad magad’?

BONA.
Bármit felelsz te, az lesz válaszon.
(Warwickhoz.) Azonba’ gyakran, megvallom, ha hallám
Hirét uradnak, a higgadt ítélet
Csaknem szerelmi vágygyá alakúlt.

LAJOS KIRÁLY.
Igy hát, Warwick, Edvárdé lesz hugom;
És most azonnal szerződést kötünk,
Mily özvegyi díjra köteles királyod,
A mely fölérjen Bona nászdíjával.
Margit királyné, jöszte, légy tanú:
Eljegyzi Bonát Albion királya.

HERCZEG.
Csak Edvárd, nem Albion királya.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
A te cseled volt e frigy, csalfa Warwick,
Kérelmemet meghiusítani.
Henrik barátja volt előbb Lajos.

LAJOS KIRÁLY.
S most is barátja még, és Margité;
De ha jogotok oly gyönge lábon áll,
A mint kitűnik Edvárd sikeréből:
Méltányos akkor, hogy habár imént
Segélyt igértem, szóm ne kötelezzen.
De azért te tőlem oly részvétre várhatsz,
Mint sorsod igényli s az enyém megadhat.

WARWICK.
Kényére él most Henrik Skócziában:
Semmit se veszthet, mert nincs semmije.
Mi téged illet, néhai királynénk,
Eltart atyád majd téged, s légy neki
terhére inkább, mint a frank királynak.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Csitt, szemtelen Warwick! csitt! te, királyok
Fölemelője, gőgös buktatója!
Nem tágitok most, míg föl nem fedi
Szivből fakadó szó s köny Lajos királynak
Ármányidat s királyod ál szerelmét:
Mind a kettő egyszőrü czimbora!        (Kivűlről kürtszó.)

LAJOS KIRÁLY.
Hirnök jő, Warwick, hozzám vagy tehozzád.
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Uram, követ! neked szól e levél:
Montague őrgróf küldi azt, öcséd. –
Ezt itt királyunk fölségednek. – Ezt
Tenéked, asszonyom, ki? nem tudom
        (Mind leveleiket olvassák.)

OXFORD.
Kedvemre van, hogy szép urnénk, királynénk
Hirén mosolyg, míg Warwick elborúl.

HERCZEG.
Nézd csak, Lajos mint toppant boszszusan:
Mindent reménylek.

LAJOS KIRÁLY.
Warwick, mi a hir? s a tied, királyné?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Az enyim eltölt nem remélt örömmel.

WARWICK.
Az enyém keservvel s boszúval tele.

LAJOS KIRÁLY.
Grey ladyt vette hát nőül királyod,
És csalfaságtok’ hogy most elsimítsa,
Levelet ír és türelemre int?
Ez-é a frigy, melyet velünk ohajt?
Ekkép merészel megcsufolni minket?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Előre mondtam fölségednek ezt:
Igy szeret Edvárd, ily őszinte Warwick!

WARWICK.
Lajos király! az égre s égi üdvöm
Reménységére, ime esküszöm,
Nincs részem Edvárd e gaz tettiben;
Már nem királyom, mert így meggyaláz,
Magát leginkább, szégyenét ha látná.
Elfeledné, hogy a kora halálba
Atyám’ a Yorkok háza taszitá;
Szemet hunyék hugom sérelmire;
Megkoronáztam a királyi díszszel;
Örök-jogából Henriket kidobtam:
És végre is gyalázat lesz díjam?
Reá gyalázat! becsület nekem!
Hogy visszanyerjem érte elveszett
Becsűletem’, Henrikhez lépek át:
A régi boszú múljék el, királyném!
Ezentul a te hű szolgád vagyok.
Megboszúlom, hogy Bonát megcsufolta,
És Henriket trónjába helyezem.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Warwick, boszúmat szeretetre váltád:
Mult vétkekért bocsánat, feledés;
Örvendezem, hogy Henrik híve lészsz.

WARWICK.
Oly híve, olyan színtelen barátja,
Hogy ha Lajos csak néhány kiszemelt
Bajnokhadat fog adni kegyesen,
Elvállalom, hogy partunkon kiszállok
S velök leűzöm trónjáról a kényúrt.
Nem védi őt az ujdon-sült ara,
És tőle Clarence, mondják levelim,
Hihetni, elszakad, mert nősülésre
Csak búja kéj, nem becsűlet vivé,
És nem hazánknak java, ereje.

BONA.
Jó bátya, boszút Bonáért hogy állunk,
Ha te nem segíted üldött Margitot?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Dicső király, hogy éljen Henrikem,
Ha te meg nem mented vad kétségbe’séstől?

BONA.
Sérelmem a királynőével egy.

WARWICK.
A tiedhez áll, szép Bona, az enyim.

LAJOS KIRÁLY.
Övéhez enyim, tiedhez, Margitéhoz.
Azért szilárdul végre eltökéltem:
Kaptok segélyt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mindnyájunkért, vedd hő köszönetem.

LAJOS KIRÁLY.
Haza siess hát, Anglia hirnöke,
S mondd vélt uradnak, csalfa Edvárdnak:
Álczásokat küld által frank Lajos,
Vigadni véle s új menyasszonyával.
Láttad, mi történt: menj, rémitsd vele.

BONA.
Mondd el, reménylem, özvegy lesz maholnap.
S már hordom érte a fűzkoszorút.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mondd el, letettem immár gyászruhám,
S helyette pánczélt öltök most magamra.

WARWICK.
Megkeseríte, mondd el, engemet,
S ezért rövid nap veszve koronája.
Itt van díjad: menj!        (Hirnök el.)

LAJOS KIRÁLY.
Ti pedig, Warwick, Oxford,
Hajózzatok most át a tengeren,
Ötezernyi haddal, harczra Edvárddal;
majd alkalommal Margit és a herczeg
Utánatok kel új segédcsapattal.
De még előbb felelj egy kételyemre:
Mi lesz a zálog, hogy szilárdul hivünk vagy?

WARWICK.
Ez biztosítsa állandó hűségem’:
Ha kedvetekre lesz, herczeg s királynénk,
Legidősb leányom’, kedvenczem’, azonnal
Szent esküvővel Edvárdnak kötöm le.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Legyen! s köszönnöm kell ajánlatod’.
Edvárd fiam! erényes s bájos ő:
Siess tehát, adj Warwicknak kezet,
És véle visszavonhatlan hited’,
Hogy hitvesed csak Warwick lánya lesz.

HERCZEG.
Elfogadom, mert érdemes reá:
Fogaddsza jobbom esküzálogúl.
        (Kezét nyujtja Warwicknek.)

LAJOS KIRÁLY.
Miért időzünk? Szedjünk most hadat,
Aztán te, Bourbon, főtengernagyunk,
Szállitsad át király-hajóhadunkkal.
Ohajtva várom Edvárd megbukását,
A mért egy frank hölgy nászát megcsufolta.
        (Mind el, Warwick-on kivűl.)

WARWICK.
Mint Edvárd követje jöttem én;
Most visszatérek, esküdt ellene:
Azzal bizott meg, kössek nászfrigyet,
S bősz háború lesz kérésére válasz!
Csal-bábunak nem volt más senkije?
Én forditom hát e tréfát bujára!
Én voltam a fő, a ki trónra vittem;
Én leszek a fő, a ki letaszítja:
Nem mintha szánnám Henriket, azért;
De boszút állok, Edvárd! gúnyodért!        (El.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Gloster, Clarence, Somerset, Montague jőnek.

GLOSTER.
Nos, Clarence bátya, szólj, hogy tetszik ez
Imént kötött nászfrigy Grey ladyvel?
Nem tett-e méltó választást a bátya?

CLARENCE.
Hajh! Francziaország, tudod, messze van:
Hogy’ várhatott, míg Warwick visszatér?

SOMERSET.
Urak, elég volt: itt jő a király.
Harsonák. Edvárd király, kíséretével, Grey Lady mint királyné, Pembroke, Stafford és Hastings jőnek.

GLOSTER.
S jól kiszemelt arája.

CLARENCE.
Én véleményem’ egyenest kimondom.

EDVÁRD KIRÁLY.
Clarence öcsém, nos, mint tetszik arám,
Hogy elmerűlve mint békétlen állasz?

CLARENCE.
Ugy tetszik ép, mint Warwicknak s Lajosnak,
Kik olyan gyönge szívüek s eszűek,
Hogy őket ily tett meg se sérti.

EDVÁRD KIRÁLY.
S ha sértve érzik ok ne’kül magok’:
Ők Warwick és Lajos csak; Edvárd én,
Királyotok, s így tetteim ura.

GLOSTER.
S lehetsz is az, mert te vagy a király;
Am ritkán jó a hebehurgya nász.

EDVÁRD KIRÁLY.
Rikhárd öcsém, hát sértve vagy te is?

GLOSTER.
Nem én!
Nem! mentsen ég, hogy szétszakítni vágynám,
Mit együvé ég fűzött: ah mi kár vón’
Széttépni őket, kik oly összeillők.

EDVÁRD KIRÁLY.
Békétlenségtől, gúnytól eltekintve,
Mért ne lehessen, adjátok okát,
Grey lady nőm s ez ország asszonya?
S te is, Somerset, és te, Montague,
Mi véleménytek? nyiltan szóljatok!

CLARENCE.
Az véleményem, hogy Lajos király
Most ellened lesz, minthogy gúnyt üzél
Belőle, Bonát kérvén hitvesűl.

GLOSTER.
És megbizását Warwick teljesitvén,
Uj nászfrigyed most meggyalázta őt.

EDVÁRD KIRÁLY.
De hátha módot lelnék, hogy Lajost
S Warwickot is lecsillapítanám?

MONTAGUE.
De ily frigy által nyerni meg a frankot,
Külviharok közt inkább védte volna
Mi államunkat bármi honi násznál.

HASTINGS.
Nem tudja-é Montague: Anglia
Biztos magában, hogyha hű magához!

MONTAGUE.
De biztosabb, ha védi Francziaország.

HASTINGS.
Használni Frankhont jobb, mint bizni benne.
Legyen ótalmunk Isten, és a tenger,
Mit bevehetlen bástyául adott:
Ha ők segítnek, megvédjük magunkat:
Bennök s magunkban van a mi erőnk!

CLARENCE.
Ez egy beszédért Hastings érdemes már,
Hungerford lányát nyerni hitvesül.

EDVÁRD.
S aztán miért ne? Úgy akartam én,
S akaratom most törvény lesz ez egyszer.

GLOSTER.
És mégse volt fölségedtől helyes,
Hogy szeretett nőd öcscsének adád
Scales lord leányát és örökösét:
Jobban megilletné Clarencet vagy engem;
De te nődbe temetted testvér-szivedet.

CLARENCE.
Különben Bonville lord lányát se szánod
Uj nőd fiának, és nem engeded,
Hogy most mi másutt próbáljunk szerencsét.

EDVÁRD.
Szegény Clarence! hát csak nő az oka.
Hogy zúgolódol? Gondom lesz reád.

CLARENCE.
Csekély belátást tüntetél ki már
Magad ügyében: engedd meg tehát,
Magam ügyében alkusz én legyek;
S ezért rövid nap távozom körödből.

EDVÁRD KIRÁLY.
Menj vagy maradj, Edvárd király leszen
S tetszésetekhez nem köti magát.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Urak, mielőtt a felség méltatá
Királyi czimmé fölemelni rangom’,
Méltány kivánja vallomástokat,
Hogy származásom nem volt nemtelen;
És ily szerencse ért kisebbet is már.
De míg reám e czím s házamra fényt vet,
A ti haragtok, kiknek tetszeni vágynám,
Búval, veszélylyel üdvöm’ árnyba vonja.

EDVÁRD KIRÁLY.
Boszújokat te ne legyezd, szerelmem!
Mi vész, mi bánat érhet tégedet,
Míg Edvárd lesz a te hív barátod
S az ő urok, kinek hódolniok kell?
S hódolni fognak és téged szeretni,
Ha csak nem akarják, hogy gyűlöljem őket;
És ekkor is még téged bizton ólak,
S érezni fogják haragom boszúját.

GLOSTER.
(félre).
Nem szólok, annál többet gondolok.
Hirnök jő.

EDVÁRD KIRÁLY.
Nos, hirnökünk, mi hirt, mily levelet
Hoztál a francziáktól?

HIRNÖK.
Nem levelet, királyom! csak nehány szót,
De nem merészlem különös bocsánat
Nélkűl jelenteni.

EDVÁRD KIRÁLY.
Meglesz az, add hát röviden beszédök’
Oly híven, a mint csak eszedbe jut.
Lajos mi választ külde levelünkre?

HIRNÖK.
Ezek valának szavai bucsúmkor:
„Mondd vélt uradnak, csalfa Edvárdnak,
Álczásokat küld által frank Lajos,
Vigadni véle s uj menyasszonyával.”

EDVÁRD KIRÁLY.
Ily hős Lajos? – Biz Henriknek hisz engem!
Hát Bona mit szólt, hallván nászomat?

HIRNÖK.
Gúnyos-szelíden ekkép szóla ő:
„Mondd el, reménylem, özvegy lesz maholnap,
S már hordom érte a fűzkoszorút.”

EDVÁRD KIRÁLY.
Nem vétkelem, nem mondhatott kevesbet,
Ő volt a sértett. – Hát Henrik neje?
Mert hallom, ő is ott jelen vala.

HIRNÖK.
„Mondd meg”, igy szólt ő „gyászruhám’ letettem
S helyette pánczélt öltök most magamra.”

EDVÁRD.
Biz amazont akar még játszani!
Mit szóla Warwick mind e rágalomra?

HIRNÖK.
Főlséged ellen valamennyinél
Bőszebb haraggal így szólt s elbocsátott:
„Mondd el nevemben, megbántott nagyon,
S ezért rövidnap veszve koronája.”

EDVÁRD KIRÁLY.
Hah! ily nagy garral szólt az áruló?
Jó! ily óvásra fegyvert ragadok:
Harcz lesz tehát s lakolnak gőgjökért.
Mondd csak, kibékült Warwick s a királyné?

HIRNÖK.
Ki biz, királyom: oly nagy a barátság,
Warwick leányát jegyzé el a herczeg.

CLARENCE.
Az idősbikét; az ifjabbik enyém.
Isten veled most, bátya! Ülj szilárdul,
Mert Warwick ifjabb lányáért megyek,
Hogy – koronám bár nincs – alacsonyabban
Nászomra nézve, mint te, én se álljak.
Kövessen, a ki hívem s Warwické.

        (El, Somerset követi.)

GLOSTER.
(félre).
Én nem.
Messzebbre tör e szív: én maradok,
Nem Edvárdért, de a koronáért.

EDVÁRD KIRÁLY.
Warwickhoz áll Clarence és Somerset!
De készen állok a leggonoszabbra,
És gyorsaság kell ily vészek között.
Pembroke és Stafford, szedjetek hadat
Számunkra s harczra készen álljatok:
Itt már az ellen, vagy kiszáll rövid nap;
Majd nem sokára magam is követlek.
        (Pembroke és Stafford el.)
De még előbb, Hastings és Montague,
Egy kételyem van: Warwickhoz ti ketten
Közel állotok barátság s vér szerint:
Kedvesb-e Warwick én nálam tinektek?
Ha kedvesebb, hozzá kell állnotok:
Jobb, ellenim vagytok, mint álhivek.
De hogyha hűven szándéktok megállni,
Baráti eskü légyen a kezes,
Hogy soha rátok ne legyen gyanúm.

MONTAGUE.
Ég úgy segélje Montaguet, ha hű lesz!

HASTINGS.
S Hastingset, a mint Edvárddal kitart!

EDVÁRD KIRÁLY.
Öcsém Rikhárd, szólj, mellém állasz-é?

GLOSTER.
Körömszakadtig, bárki ellen is.

EDVÁRD KIRÁLY.
A diadalról így biztos vagyok.
Előre hát most, perczet sem mulasztva,
Warwick idegen hadával kelni harczra!        (Mind el.)

II. SZÍN.

Síkság Warwickshireban.

Warwick és Oxford franczia és egyéb hadakkal.

WARWICK.
Hidd el, mylord, eddig jól áll ügyünk:
A nép csődűlve hozzánk tódul át.
Clarence és Somerset jőnek.
De ime itt jő Clarence s Somerset!
Gyorsan, urak! barátok vagytok-é?

CLARENCE.
Mylord, ezért ne aggódj’.

WARWICK.
Légy, drága Clarence! üdvözölve hát,
S légy üdvöz, Somerset! – Biz gyávaság vón’,
Ha gyanakodnám, a nemes kebel
Hol nyilt kezet nyújt szeretet-jelül;
Másként hihetném, Edvárd öcscse Clarence
Vállalatunknak színlett híve csak.
Üdvözve, édes! lányom a tiéd.
Nincs hátra más most, mint hogy éjhomályban –
Mert gondtalan bátyád táborba szálla,
A városokban szórván szét hadát,
S csak egyszerű őrsége környezi –
Meglepve könnyen foglyukká tegyük.
Kémeink kitudták. Könnyű e kaland,
Hogy, mint Ulysses s dali Dioméd
Csellel s vitézül Rhésus sátraiból
A végzetes thrák méneket kilopták,
Mi is sötét éj leplével takarva,
Rögtön levágjuk Edvárd őreit,
S elfogjuk őtet, nem mondom, megöljük,
Mert rája ütni szándokom csupán.
Kik e merénynél vélem tartotok,
Henrik nevét rivalgjátok velem
        (Mind felkiáltnak: Henrik!)
Igy! Néma csöndben keljünk utra most.
Isten és szent György Warwickért s hadáért!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Edvárd tábora Warwicknál.

Néhány Őr jő, a király sátora előtt.

1. ŐR.
Gyerünk, legények, kiki tett-helyére;
Eddig aludni ült már a király,

2. ŐR.
Mit? hát nem ágyba fekszik?

1. ŐR.
Nem ő; megesküdt ünnepélyesen,
Nem fekszik addig s nem dül pihenésre,
Míg tönkre nem jut Warwick vagy maga.

2. ŐR.
Alkalmasint már holnap lesz e nap,
Ha, mint beszélik, Warwick oly közel.

3. ŐR.
De monddsza, kérlek, ki az a lovag,
Ki a királylyal egy sátorban alszik?

1. ŐR.
Hastings lord az, király legfőbb híve.

3. ŐR.
Ugy-é! – De mért hagyá meg a király,
Hogy a városokban szálljanak baráti,
S ő a hideg táborföldön tanyáz?

2. ŐR.
Nagyobb becsűlet, mert veszélyesebb.

3. ŐR.
Eh mit! ha van tisztességem s nyugalmam,
Több ez nekem, mint vészes becsület.
Warwick ha tudná, milyen állapotban
Van ő, bizonynyal fölébresztené.

1. ŐR.
Ha el nem állná utját alabárdunk.

2. ŐR.
Királyi sátrát mért is őrzenők, ha
Nem védjük őtet éji ellenektől?

Warwick, Clarence, Oxford, Somerset jőnek seregekkel.

WARWICK.
Ez sátra itt, ott állnak őrei.
Rajta, fiúk! most vagy soha dicsőség!
Utánam! és mienk lesz Edvárd.

1. ŐR.
Ki az?

2. ŐR.
Halál fia vagy, megállj!
(Warwick s a többiek mind rivalganak: „Warwick! Warwick!” s megtámadják az őröket, kik kiáltozva megfutnak. „Fegyverre! fegyverre!” Warwick s a többi követik őket.)
Dob- és trombitaszóval visszajőnek Warwick s a többi, a királyt hozva magokkal, éji ruhájában, karszékben ülve; Gloster és Hastings a színen átszaladnak.

SOMERSET.
Kik futnak ottan?

WARWICK.
Hastings s Rikhárd. hagyd őket, itt a herczeg.

EDVÁRD KIRÁLY.
Herczeg? Utolsó búcsunkkor királynak
Hítt Warwick engem!

WARWICK.
        Ah! más az eset:
Midőn követségemben meggyaláztál,
Letettelek akkor a királyi rangról,
S York herczegévé teszlek most megint.
Egy államon hogy urkodnék, a ki
Nem tudja, hogy kell bánni követekkel,
Nem tudja, hogy kell egy nővel beérni,
Nem tudja testvér tisztét véreihez,
Nem tudja, népe üdvén hogy tünődjék,
Nem tudja óni ellentől magát?

EDVÁRD KIRÁLY.
Ah! te is itt vagy-é, Clarence öcsém?
Már látom, Edvárd bukni kénytelen.
Ám, Warwick, minden balszerencse és
Magad s mindannyi czimborád daczára,
Edvárd, királyként mindvégig megáll;
S ledönt a sorsszeszély bár, kereke
Korlátain e lélek túllebeg.

WARWICK.
(leveszi koronáját).
Lelkére hát Edvárd király legyen;
De Henriké lesz Anglia koronája,
S való király ő, te csupán az árnyék.
Mylord Somerset, kérlek, légy azon,
Hogy rögtön innen Edvárd herczeget
York érsekéhez kísérjék, öcsémhez.
Pembroke hadával harczom’ ha kivíttam,
Én is megyek majd, s elmondom, mi választ
Üzen Lajos és Bona hölgy neki.
Ég véled addig, York jó herczege.

EDVÁRD KIRÁLY.
Tűrnünk kell, a mit ránk sors keze mére:
Hijába küzdünk szél s ár ellenére.
        (Edvárdot elvezetik; Somerset vele.)

OXFORD.
Nincs hátra tennünk most egyéb, urak,
Mint hadaink’ London felé vezetni.

WARWICK.
Igen, legelső teendőnk lesz ez,
Hogy börtönéből Henriket kimentsük
És fölemeljük a királyi trónra.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Erzsébet királyné és Rivers jőnek.

RIVERS.
Honnan e rögtön változás, királyné?

ERZSÉBET.
Mit! Rivers bátya, még azt sem tudod,
Imént mi balsors éré a királyt?

RIVERS.
Tán Warwick ellen harczi veszteség?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Nem, önszemélye vesztesége az.

RIVERS.
Megölve hát királyom?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Csaknem megölve, minthogy elfogák:
Vagy hitszegőn az őrség árulá el,
Vagy meglepé váratlan ellene;
S most, mint a bővebb híradás beszéli,
A yorki püspök tartja fogva őt,
Bősz Warwick öcscse, és igy ellenünk.

RIVERS.
Megvallom, e hír gyászszal van tele;
De, asszonyom, tűrd e csapást szilárdul:
Bukás lehet még Warwick diadalábul.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Addig reménység ójon a haláltul;
S kétségb’esésem’ elfojtom örömmel
Edvárd e méhben nyugvó magzatáért:
A szenvedélyt fékeznem ez segít
S balsors keresztjét békén hordanom;
Igen, ezért sok könyvet fojtok el,
Sok véremésztő sóhajt visszatartok,
Hogy meg ne fulaszsza s rontsa köny, sohaj
A trónöröklőt, Edvárd magzatát.

RIVERS.
De, asszonyom, hová tünt Warwick el?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
London felé van utban, azt jelentik,
Megkoronázni ujra Henriket.
Sejthet’d a többit: Edvárd hívei buknak;
De megelőznöm a zsarnok dühét
(Mert hitszegőnek többé soh’se higy!)
Menhelyt keresek föl, hogy Edvárd jogának
Örökösét megmentsem legalább:
Cseltől, erőtől ott bizton leszek.
Fussunk azért, az út míg nyitva áll:
Warwick kezében biztos a halál.        (Mindketten el.)

V. SZÍN.

Vadaskert Middleham vára mellett Yorkshireban.

Gloster, Hastings, sir William Stanley és mások jőnek.

GLOSTER.
Hastings mylord, most, és sir William Stanley,
Nem kell tovább már törni fejetek’,
Mért híttalak e park legsűrüjébe.
Igy áll az ügy. Tudjátok, a király,
Bátyám, a püspök foglya, a kinél
Szabad kijárást s jó bánást talált,
S gyakran vadászva erre mulatoz,
S csak gyönge őrség van kiséretében.
Én titkos úton őt tudósitám,
Ha erre jő ez óratájt, szokásos
Vadászatának ürügye alatt,
Barátokat lel haddal itt s lovakkal,
Kik fogságából őt kiszabadítják.
Edvárd király és egy vadász jőnek.

VADÁSZ.
Itt lesz a vad: csak erre jőj, uram.

EDVÁRD KIRÁLY.
Nem arra; itt, hol a vadászok állnak.
Nos, Gloster öcs, Hastings, s ti többiek,
A püspök vadját lopni, bujtok itt?

GLOSTER.
Sietségre sürget – jer! – idő s veszély.
A park-saroknál készen áll lovad.

EDVÁRD KIRÁLY.
De merre aztán?

HASTINGS.
Lynnbe, királyom, s onnan Flandriába.

GLOSTER.
Jól eltaláltad; ezt gondoltam én is.

EDVÁRD KIRÁLY.
Stanley, hűséged díja megleszen.

GLOSTER.
De mért időzünk? Nincs idő beszédre.

EDVÁRD KIRÁLY.
Hát te, vadászom, eljösz-e velünk?

VADÁSZ.
Talán maradjak, hogy felkössenek,

GLOSTER.
Gyerünk, előre! mért e hosszas ügybaj?

EDVÁRD KIRÁLY.
Ég véled, püspök! vár Warwick boszúja;
Könyörgj, hogy Edvárd trónra jusson ujra.        (Mind el.)

VI. SZÍN.

Terem a Towerban.

Henrik király, Clarence, Warwick, Somerset, ifju Richmond, Oxford, Montague, a Tower Hadnagya és kíséret jőnek.

HENRIK KIRÁLY.
Parancsnok úr! most, hogy az ég s barátim
Letasziták Edvárdot székiből,
S raboskodásom’ szabadságra válták,
Örömre búmat, félelmem’ reményre:
Mivel adós, szólj, a megszabadúlt?

PARANCSNOK.
Nem követelhet semmit fejdelemtől
Alattvaló; de esdésem ha czélt ér,
Felséges úr! bocsánatért könyörgök.

HENRIK KIRÁLY.
Miért, parancsnok? jó bánásodért?
Jóságodért, meglásd, hálás leszek,
Fogságomat mely átváltá örömre,
Minőt kalitban érez a madár,
Ha hosszu bús ábrándozás után,
Míg otthonos dalt dalra énekel,
Felejti, hogy rab s mint veszíte el.
Isten, s te, Warwick, mentétek meg engem,
Isten után hálám ezért neked:
Ő volt a szerző és te eszköze.
Hogy hát legyőzzem végzet boszuját,
Elrejtve élvén, hol nem ér csapása,
És hogy ez áldott ország nemzete
Ne lakoljon átkos csillagom miatt:
Bár fejemen van még a korona,
Hatalmam’ íme néked adom át,
Mert kegyel a sors minden tetteidben.

WARWICK.
Mindig hires volt fölséged erénye,
S most mily erényes, ép oly bölcseségű:
Sors cseleit kikémli s kerüli:
Mert ritka szabja éltét csillagához.
Egyet roszalok, felség, szavaidban:
Engem jelölsz ki! hisz Clarence is itt van.

CLARENCE.
Nem, nem! te méltó vagy a hatalomra,
Kinek az ég már születésinél
Babérfüzért szánt és olajfaágat,
Hogy áldva légy te békében s csatákon;
S ezért szavam’ önként reád adom.

WARWICK.
S protectorúl Clarence, nyujtsátok jobbotok’:
Füzzétek egybe, s ezzel szivetek’,
Viszály a kormányt hogy meg ne akaszsza.
Ti legyetek e hon protectori,
Míg én magam magányba vonulok,
Vég napjaim’ ájtatban töltenem,
Korholva bűnt, dicsérve Istenem’.

WARWICK.
Királya szólt: Clarence mit válaszol?

CLARENCE.
Elfogadom, ha Warwick azt teszi:
Bizalmat ébreszt a te jó szerencséd.

WARWICK.
Nem örömest bár, meg kell hát nyugodnom.
Most egyesülve állunk mi helyére,
Mint kettős árnya Henrik testinek:
Értem, mi hordjuk kormány terheit,
Míg ő diszét s nyugalmát élvezi.
De, Clarence, most már égető a szükség,
Hogy kikiáltsuk: Edvárd pártütő,
És elkobozzuk minden birtokát.

CLARENCE.
S aztán a trónjog eldöntésre vár.

WARWICK.
Clarencenek is lesz abban szerepe.

HENRIK KIRÁLY.
Ám mielőtt a fő ügyekbe kaptok,
Hadd kérjelek (parancsra nincs jogom):
Hirnök siessen Margithoz s fiamhoz,
A franczia földről őket visszahíni:
Mert kétes aggály, míg nem látom őket,
Megrontja a kéjt, hogy szabad vagyok.

CLARENCE.
Igen, királyom, tüstént megleszen.

HENRIK KIRÁLY.
Mylord Somerset, ki ez a fiú,
Kit oly gyöngéden látszol érzeni?

SOMERSET.
Az ifju Henrik, Richmond grófja, felség.

HENRIK KIRÁLY.
Jer, Anglia reménye!
        (Kezét fejére teszi.)
        Ha titkos hatalmak
Igazat sugalnak jósló ihletemnek,
Hazánknak üdve lesz e szép fiú.
Szeme szelíd fölséggel van tele;
Fejét koronára alkotá az ég,
Kezét királyi botra, őt magát
Királyi széknek áldásául egykor.
Hódoljatok! ő helyrehozza bőven,
Mi általam van mostan elveszőben!
Hirnök jő.

WARWICK.
Mi hír, barátom?

HIRNÖK.
Hogy megszökött öcsédtől Edvárd,
S amint hallá, Burgundba menekűlt.

WARWICK.
Kedvetlen ujság! Ám hogy szökhetett meg?

HIRNÖK.
Elszökteté Gloster herczeg, Rikhárd,
És Hastings lord, kik rá vigyáztanak
Egy erdő szélin titkos leshelyökből
S öcséd vadászi közül kiragadták,
Mert vadüzés volt rendes mulatása.

WARWICK.
Öcsém e tisztjét hanyagul vivé.
De bármi érjen: jer, menjünk, királyom!
Hogy készületlen a baj ne találjon.
        (Henrik király, Warwick, Clarence, a Parancsnok és kiséret el.)

SOMERSET.
Edvárd szökése nem tetszik nekem:
Kétségkivűl segélyt ad néki Burgund,
S új háborúnk lesz ekkép nem sokára.
Míg ifju Richmond szép reményivel
Vidítja lelkem’ Henrik jóslata:
Bal sejtelem bánt, hogy e küzdelemben
Baj éri őt mindnyájunk vesztire;
A legrosszabbat hogy hát megelőzzük,
Tüstént Bretagneba küldjük őt, a míg
Belharcz viharja le nem csillapúl.

OXFORD.
Jó lesz, mert hogyha Edvárd trónra jut,
A többi sorsa éri e fiút.

SOMERSET.
Biz úgy leszen: Bretagneba küldjük át.
Menjünk azonnal, a dologra hát!        (Mind el.)

VII. SZÍN.

York előtt.

Edvárd király, Gloster, Hastings és hadaik jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Im, Gloster öcs, Hastings s ti többiek,
Kárpótolást ad eddig hát szerencsém,
S felhí, lesűlyedt sorsom’ fölcseréljem
Henrik királyi díszével megint.
Át- s visszahajóztunk baleset ne’kűl
S megadta Burgund a kívánt segélyt.
Mit van most tennünk, York kapúihoz
Hogy eljutánk Ravensburg réviből,
Mint bevonulnunk min herczeglakunkba.

GLOSTER.
A kapu zárva! Nem tetszik nekem:
Soknak, ki megbotolt a küszöbön,
Intés ez: ott ben lest áll a veszély.

EDVÁRD KIRÁLY.
Eh mit! előjel minket ne ijeszszen:
Kell, hogy bejussunk, szép vagy rossz szerével,
Mert ide gyűlnek hozzánk híveink.

HASTINGS.
Felhívom őket, ujra kopogok.
York városnagya és tiszttársai a falakon megjelennek.

VÁROSNAGY.
Urak, előre tudtuk jöttötök’
S kapunk’ bezártuk biztosság okáért:
Henrik királynak hódolunk mi most,

EDVÁRD KIRÁLY.
De ha királytok is Henrik: azért
Csak yorki herczeg legalább is Edvárd!

VÁROSNAGY.
Tudom, mylord, az vagy, nem kevesebb.

EDVÁRD KIRÁLY.
’Sz mást nem kivánok, herczegségemet csak,
És ezzel is már megelégszem én.

GLOSTER.
(félre).
Ha egyszer orrát bedugá a róka,
Lel módot ő, hogy teste is bejusson.

HASTINGS.
Városnagy úr, nos, mért állsz oly habozva?
Nyisd fel kapud’: Henrik hivei vagyunk.

VÁROSNAGY.
Ah! akkor a kaput felnyittatom. (El.)

GLOSTER.
Bölcs és derék egy hadnagy: szóra hajt.

HASTINGS.
A jó öregnek mindegy, a dologba
Csak őt ne keverjék. Ám ha ben leszünk,
Nem kétlem én, hogy észre téritettük
Őt csakhamar minden tiszttársival.
A városnagy és két tanácsos visszajő alant.

EDVÁRD KIRÁLY.
Igy, mayor úr! bezárva e kapú
Csak éjjel álljon s háborús napokban.
Ne félj, barátom! add át kulcsaid’,
        (Átveszi kulcsait.)
Megvédi Edvárd a várost s magad’,
S mindekit, a ki hozzá hű marad.
Induló. Montgomery és hadai jőnek.

GLOSTER.
Im, Bátya! ez sir John Montgomery,
Ha nem csalódom, hű igaz barátunk.

EDVÁRD KIRÁLY.
Isten hozott, sir John! de mért sereggel?

MONTGOMERY.
Vészes időkben Edvárdot segítni:
Ezt tegye minden hű alattvaló.

EDVÁRD KIRÁLY.
Köszönet! Ám a trónt feledjük el most.
És herczeg-rangunk’ kívánjuk csupán,
Míg kegyes ég a többit is megadja.

MONTGOMERY.
Ég veled akkor: ismét indulok:
Nem herczeget, királyt szolgálok én:
Perdüljön a dob, induljunk odább.

        (Indulót kezdenek.)

EDVÁRD KIRÁLY.
Várj egy kicsínység, sir John! megvitatjuk,
Miként lehetne a trónt visszanyerni.

MONTGOMERY.
Mit szólsz vitáról? Egy szóval, ha most
Ki nem kiáltod magadat királylyá,
Sorsodra hagylak és eltávozom,
Hogy visszatartsam, kik segélyre jőnek.
Mért küzdenénk, ha czímed’ elveted?

GLOSTER.
Mért, bátya! mind e kétség, habozás?

EDVÁRD KIRÁLY.
Ha szilárdul állunk, fellépünk jogunkkal;
Addig is bölcsen czélunk rejtve lesz.

HASTINGS.
Hiú töprengés! most fegyver határoz!

GLOSTER.
S trónt vakmerő szív küzd ki előbb!
Bátyám! azonnal itt mi kikiáltunk:
Barátokat gyűjt majd köréd e hír.

EDVÁRD KIRÁLY.
Legyen tehát így! mert enyém a jog
S a koronát csak bitorolja Henrik.

MONTGOMERY.
Hah! most magához méltón szólt királyom,
S most, Eduárd, én bajnokod leszek!

HASTINGS.
Szóljon a kürt! Edvárdot kikiáltjuk.
Jer, bajtárs, végezd te a kikiáltást.
        (Iratot ád neki. Harsonák.)

KATONA.
(olvassa).
„Negyedik Edvárd, Isten kegyelméből Anglia- és Francziaország királya, Irland ura”, stb.

MONTGOMERY.
Edvárd jogát most bárki is tagadja,
Kihívom ezennel páros viadalra.        (Ledobja keztyüjét.)

MIND.
Éljen soká negyedik Edvárd!

EDVÁRD KIRÁLY.
Montgomery, köszönet! s ti többiek:
Hálás leszek, ha szolgál jó szerencsém.
Itt Yorkban töltjük még ez éjszakát,
S ha szekéren majd a korányi nap
A látkör szélin fölemelkedik,
Föl harczra Warwick s czimborái ellen,
Mert tudva van, Henrik nem katona.
Daczos Clarence! tőled mily nemtelen,
Elhagyva bátyád’ Henriknek hizelgned!
De meglelünk Warwickkel téged is!
Fel, hős hadak! a diadal tiétek,
S bő jutalom vár, azt ha megnyerétek.        (Mind el.)

VIII. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Harsonák. Henrik király, Warwick, Clarence, Montague, Exeter és Oxford jőnek.

WARWICK.
Urak, tanácsot! Edvárd Belgiumból
Gyors németekkel s zord hollandiakkal
Veszély ne’kűl átkelt a szoroson;
Hadseregivel London felé nyomúl
S köréje csődül elvakult tömeg.

HENRIK KIRÁLY.
Szedjünk hadat és űzzük vissza ujra.

CLARENCE.
Csekélyke tüzet könnyen eltiporhatsz,
De ha tűröd, folyó se oltja ki.

WARWICK.
Igaz barátim vannak Warwickshireban.
Hadban merész nép, békében nyugodt:
Felgyűjtöm őket; te, Clarence fiam,
Kent, Suffolk, Norfolk nemes daliáit
Felsarkalod, hogy véled jőjenek;
Montague öcs, te Leicester, Buckingham
S Northamptonshireban lelsz majd híveket,
A kik parancsid’ készek hallani;
S te, kit Oxfordshire kedvel oly csodásan,
Ott gyűjtsed össze híveid’, hősi Oxford.
Királyom, a hű polgárok körében,
Miként e tenger-övezett sziget,
Vagy szűz Diána, nymphák körüle,
Maradj Londonban, míg mi megjövünk.
Bucsúzzatok válasz ne’kűl, urak.
Fejdelmem, ég veled!

HENRIK KIRÁLY.
Élj boldogúl
Én Hektorom! te Trójám hű reménye!

CLARENCE.
Hűség jeléűl kézcsókom’ fogadd.

HENRIK KIRÁLY.
Hűlelkü Clarence, kísérjen szerencse.

MONTAGUE.
Bátran, királyom! és most búcsuzom.

OXFORD.
Én is megyek s ez hűségem pecsétje.
        (Megcsókolja Henrik kezét.)

HENRIK KIRÁLY.
Te, drága Oxford, édes Montague,
S ti mind, még egyszer, Isten véletek!

WARWICK.
Coventryben találkozunk, urak!

        (Warwick, Clarence, Oxford és Montague el.)

HENRIK KIRÁLY.
E palotában kissé megpihenjünk.
Mit szólasz ehhez, Exeter rokon?
Ugy gondolom, Edvárd összes hada
Az én hadammal meg nem mérkezik.

EXETER.
Félek, a többit elcsábitja még.

HENRIK KIRÁLY.
Én nem! hiressé tett egész valóm.
Kérők elől be nem dugám fülem’
S rajtok ki nem adtam rest halasztgatással;
Részvételem volt sebeikre gyógyír
S telt nyomoruknak enyhe lágy szivem;
Özön-könyűik’ irgalmam letörlé,
Birtokaikra nem valék sovár,
Sem nagy adókkal nem sanyartam őket,
S bármit hibáztak, boszúm nem ragadt el.
Hát mért szeretnék inkább Eduárdot?
Nem, Exeter! kegyet kiván a kegy,
S ha az oroszlán a bárányt gedéli,
Követi őt a bárány untalan.
        (Kün rivalgás: „Éljen Lancaster!”)

EXETER.
Halld, halld, királyom! mit jelent e zaj?
Edvárd király, Gloster és katonák jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Fogjátok őt meg, bárgyu Henriket!
El véle! ujra én leszek király.
Te vagy a forrás, a ki földagaszt
Csekély folyókat; most eláll a kútfő,
Szárazzá szíjja őket tengerem,
S még nő dagálya apadásuk által.
A Towerba véle! egy szóhoz se jusson!
        (Néhányan el Henrikkel.)
Coventry felé induljunk most. urak!
Hol nagyravágyó Warwick serge áll.
Hően süt a nap: most ha késve várunk,
Télfagy öli el reménylett aratásunk’.

GLOSTER.
Idején, mielőtt hadserge egyesül,
A nagyra megnőtt pártütőre üssünk.
Coventry felé! előre, bajnokok!        (Mind el.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Coventry.

A falakon megjelennek Warwick, Coventry városnagya, két Hirnök és mások.

WARWICK.
Hol van a hősi Oxford követe?
Mily messze áll még, jó bajtárs, urad?

1. HIRNÖK.
Dunsmore vidékén, erre indulóban.

WARWICK.
Mily messze áll már Montague öcsénk?
Hol, merre van Montague hírnöke?

2. HIRNÖK.
Ép Daintrynél áll, nagy hatalmu haddal.
Sir John Somerville jő.

WARWICK.
Szólj, Somerville, mit szól kedves fiam?
Vaj mit gyanítasz, Clarence mily közel van?

SOMERVILLE.
Southam vidékén hagytam őt hadával
S két óra múlva ide várom őt.        (Dobszó hallik.)

WARWICK.
Clarence közel van, hallom dobszavát.

SOMERVILLE.
Nem az övé ez: Southam erre fekszik;
Warwick felől jő e dobszó, uram.

WARWICK.
Hát ki lehet? Tán nem remélt barátok.

SOMERVILLE.
Itt vannak immár, mindjárt megtudod.
Induló. Harsonák. Edvárd király, Gloster és hadaik jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Egy kürt idézze őket alkura.

GLOSTER.
Marczona Warwick, nézd, mint áll a bástyán!

WARWICK.
Nem várt boszúság! Megjött búja Edvárd?
Megvesztegetve kémeink aludtak,
Hogy jövetéről semmi hirt se hallánk?

EDVÁRD KIRÁLY.
Feltárod-é most, Warwick, a kaput?
Könyörgj alásan, hajtsd meg térdedet,
Királynak ismerd, kérj kegyelmi szót:
És árulásod’ megbocsátja Edvárd.

WARWICK.
Nem így! te vond el inkább hadaid’;
Valld meg, ki emelt föl s rántott le viszont;
Híjj pártfogódnak, bánd meg bűneid’:
York herczegének akkor megmaradhatsz.

GLOSTER.
Azt gondolám, királyt mond legalább;
Vagy akaratlan tréfát űz talán?

WARWICK.
Herczegi szék, sir, nem szép adomány-e?

GLOSTER.
Ha egy szegény gróf adja, az bizonynyal:
Fogadj vazallá ily szép adományért!

WARWICK.
Királyi trónt bátyádnak én adék.

EDVÁRD.
No hát enyém most, Warwick adta bár.

WARWICK.
Nem vagy te Atlas ilyen nagy teherre:
Visszaveszem, mit adtam, a pulyától;
Henrik királyom s én alattvalója.

EDVÁRD KIRÁLY.
Warwick királya: foglya Eduárdnak;
S te, bajnok Warwick, erre válaszolj csak:
Vaj mi a test, ha leüték fejét?

GLOSTER.
Hogy oly kevéssé volt Warwick szemes!
Míg azt hivé, a tizest elcsipi,
Kártyái közűl a királyt kicsenték!
A püspöki várban hagytad Henriket
S most – egyre tíz! – a Towerban leled őt.

EDVÁRD KIRÁLY.
Biz úgy van; ámde Warwick vagy te most is!

GLOSTER.
Használd a perczet, jer! térdelj le, Warwick!
Nos, még se? Most üsd, mert kihűl a vas.

WARWICK.
Inkább levágom jobbom’ egy csapással
S szemeid közé hajítja azt a bal,
Semhogy előtted vonjam bé vitorlám’!

EDVÁRD KIRÁLY.
Hát csak vitorlázz, védjen szél a vizár!
Szén-fürteidbe markol majd e kéz,
S a míg meleg még leütött fejed,
Véreddel írja e mondást a porba:
„A szélkakas már többé nem forog!”
Oxford jő, dobszóval, zászlókkal.

WARWICK.
Oh drága zászlók! Oxford hada jő.

OXFORD.
Oxford, Oxford Lancasterért!
        (Oxford és hadai a városba vonulnak.)

GLOSTER.
A kapu nyitva, törjünk bé mi is.

EDVÁRD KIRÁLY.
Uj ellen igy hátul ronthatna ránk.
Hadsorban álljunk: mert ők – semmi kétség –
Ismét kitörnek s harczra késztenek;
Ha nem, a város gyöngén védhető
S az árulókat fölverjük hamar.

WARWICK.
Légy üdvöz, Oxford! szükség van reád.
Montague jő dobszóval, zászlókkal.

MONTAGUE.
Montague, Montague Lancasterért!
        (Hadaival a városba vonul.)

GLOSTER.
Ez árulásért mindketten lakoltok
Sziveitek legdrágább vérivel.

EDVÁRD KIRÁLY.
Ha erősek ők, győznünk annál dicsőbb:
Szivem szerencsét jósol, diadalt.
Somerset jő dobszóval, zászlókkal.

SOMERSET.
Somerset, Somerset Lancasterért!
        (Hadaival a városba vonul.)

GLOSTER.
Két névrokonod, Somerset herczegi,
A yorki háznak éltök’ eladák;
Csak kardom állja, harmadik te lészsz.
Clarence jő dobszóval, zászlókkal.

WARWICK.
Nézzétek, ott jó Clarence György, s hada
Elég hatalmas harczra kelni vélök;
Jogért buzogni hően több neki
Ösztönszavánál testvér-indulatnak.
        (Gloster és Clarence susognak.)
Jer, Clarence, jer! ha Warwick hí, te jősz.

CLARENCE.
Warwick atyám, tudod, ez mit jelent?
        (A piros rózsát leveszi kalapjáról.)
Hozzád dobom fel, nézd! gyalázatom’:
Nem rombolom le én házát atyámnak,
Ki vérivel vakolta köveit,
S nem emelem Lancastert. – Azt hiszed,
Oly tompa Clarence, kérges, elfajúlt,
Hogy bátyja s jogszerű királya ellen
Forditja a harcz gyilkos készletét?
Szent esküvésem’ hányod tán szememre:
Iszonyuabb bűn vón’ eskümnek állni,
Mint Jeftáé, ki lányát áldozá fel.
A pártolásom úgy furdal, hogy íme,
Megnyerni bátyám kegyeit, magam’
Halálos ellenednek vallom itt;
És eltökéltem, bárhol is talállak
(És megtalállak, csak moczczanni merj!)
Lakolsz, a mért elcsábitál galádul.
S igy, büszke Warwick, daczolok veled,
S pirúló arczczal erre fordulok.
Bocsánat, Edvárd: helyrepótolom!
Hibáimért ne légy boszús, Rikhárd,
Mert állhatatlan nem leszek ezentúl.

EDVÁRD KIRÁLY.
Légy üdvöz! tizszer kedvesebb, miként ha
Boszúnkra soh’se lettél volna méltó.

GLOSTER.
Üdvöz, jó Clarence! Ez vérekhez illő!

WARWICK.
Rút hitszegő te, fondor, jogtalan!

EDVÁRD KIRÁLY.
Warwick! kijősz-e harczra? vagy talán
Füled közé zudítsuk köveink’?

WARWICK.
Bezárva, védnem csak nem kell magam’!
Barnet felé tüstént elindulok,
S ott, hogyha mersz, Edvárd, megütközünk.

EDVÁRD KIRÁLY.
Igen biz! Edvárd mer s előre kel.
Csatára, lordok! Szent György s diadal!
        (Induló. Mind el.)

II. SZÍN.

Csatatér Barnetnél.

Riadó. Csatározás. Edvárd király jő, a sebesült Warwick-ot hozva.

EDVÁRD KIRÁLY.
Itt dűlj le, s halj meg, s félelmünk veled:
Mert rém vala Warwick, közös ijedelmünk.
Rajtad a sor, Montague, tartsd magad’!
Warwickkal egy sír födje csontodat.        (El.)

WARWICK.
Hé! ki van itt? – Jer, ellen vagy barát,
Szólj, ki a győző: York-e, Warwick-e?
Mért kérdezem? E szabdalt test mutatja,
Húnyó erő, vér, kór szivem mutatja;
Testem’ a földnek kell engednem immár,
S hogy elbukám, a harczot ellenemnek.
Igy dönti földre czédrust fejszeél:
Királyi sas tanyája volt galya,
A fene arszlán árnyában aludt,
Zeus lombos fáján orma túlszökelt
S alanti cserjét véde télvihartól.
Mit most halál sötétlő fátyla fed,
Mint déli napfény, éles volt e szem,
Kikémleni e föld titkos árulásit!
E homlok im most vérrel telt redői
Király-koporsók, azt mondták gyakorta.
Nem áshaték-e sírt bármely királynak?
Ki mert mosolygni, míg Warwick borongott?
Most mind e nagyság vérrel, porral undok!
Lugasok, erdők, urodalmaim,
Elhagynak ők most, s minden birtokomból
Nem lesz enyém más, mint sirom helye.
Por, föld a pompa, nagyságunk, hatalmunk!
Bármint is éljünk, meg kell végre halnunk.
        Oxford és Somerset jőnek.

SOMERSET.
Oh Warwick, Warwick! volnál, mint mi, ép,
Még helyrehoznók minden veszteségünk’.
Most halljuk a hirt: frank nagy hatalommal
Jön a királyné. Vajha futni tudnál!

WARWICK.
Akkor se futnék! – Jó öcsém, ha itt vagy,
Fogd meg kezem’, Montague! s lelkemet
Tartsd vissza még egy kissé ajkaiddal.
Te nem szeretsz; ha szeretnél, könyűd
Mosná le innen ez aludt, hideg vért,
Mely számra tapadva, nem hágy szólanom.
Jer, Montague! jer gyorsan, meghalok!

SOMERSET.
Ah Warwick! elhunyt Montague öcséd,
S „Warwick” volt ajkán vég lehelletéig,
És szólt: „Köszöntsd hős bátyámat nevemben.”
S szólt volna többet is még, s szóla is,
Mint boltozatban ágyu hangja szól,
Nem érthetők meg; ámde végre még
Tisztán kivettem, nyögve így beszélt:
„Warwick, Isten veled!”

WARWICK.
Békén nyugodjék! – Menekűljetek!
Warwick bucsúzik: mennyben ujra látlak!
        (Meghal.)

OXFORD.
El! csatlakozzunk Margit nagy hadához!
        (Mind el Warwick holttestével.)

III. SZÍN.

A csatatér más része.

Harsonák. Edvárd király jő diadalmenetben, vele Clarence, Gloster s a többiek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Eddig szerencsénk fölfelé halad
S diadalfüzér diszíti homlokunk’;
De a verőfény közepette fölleg,
Sötét-gyanúsan fenyegetve, kél föl,
S dicső napunkra ront az, mielőtt
Eléri békés ágyát nyugaton:
Értem, a nagy had, melyet a királyné
Toborza Galliában, partra szállt,
S halljuk, uton van, harczra szállni vélünk.

CLARENCE.
Szétűzi gyorsan kis szellő e felhőt
És kútfejéhez visszafujja ismét:
Sugáraid felszáritják e párát,
S nem minden felhő támaszt zivatart.

GLOSTER.
Harminczezerre tartják a királynét
S hozzáfutott Oxforddal Somerset:
Hidd el, csak engedd, hogy magát kifújja,
Ép oly erős lesz pártja, mint mienk.

EDVÁRD KIRÁLY.
Tudósitának kedvelt híveink,
Hogy Tewkesburyhez vették útjokat.
Barnet mienk, most oda nyomulunk
Legott: a készség útat rövidít;
S utunkba’ folyton nőni fog hadunk,
Előhaladván, minden tartományban.
Perdüljön a dob! Bátorság! előre!
        (Harsonák. Mind el.)

IV. SZÍN.

Síkság Tewkesburynél.

Induló. Margit királyné, Edvárd herczeg, Somerset, Oxford és katonák jőnek.

MARGIT.
Nem jajgat a bölcs, tétlen, veszteségin:
Sorsán javítni hozzáfog vigan.
Bár árboczunk most lezuhant a mélybe,
Széttört a horgony, tépve az alattság
S ár nyelte el matrózaink felét:
Kormányosunk él: illnék-é, hogy ő,
Elhagyja a kormányt remegő fiúként,
Tenger vizét növelje könyivel
S az úgyis erősnek adjon új erőt,
S míg ő jajong, hajója szirtet érjen,
Bár munka s hős sziv még megmentheté?
Ah! mily gyalázat, mily bűn volna az!
Bár horgonyunk volt Warwick: mit se tesz!
Fő árboczunk volt Montague: se baj!
Elhullt, barátink, a kötélzet: s aztán?
Vajon nem újabb horgonyunk-e Oxford
És Somerset derék új árboczunk,
S kötél-vitorla frank híveink? – Ez egyszer,
Járatlanok bár, én s fiam miért ne
Lépnénk a jártas kormányos helyére?
Mi nem kesergünk, elhagyván a kormányt,
S bősz szél „nem”-et mond bár, mi elkerűlünk
Vészszel riasztó zátonyt, szirteket.
Az árt dicsérni, szidni, egyre megy.
S vaj Eduárd nem ádáz tenger-é?
Nem a csalás futóhomokja Clarence?
És borzadályos, vészes szirt Rikhárd?
Szegény naszádunk ellenségi mind.
Tán tudtok úszni: ah! csak percznyi mentség!
A homokra léptek? tüstént elsülyedtek;
A szirtre másztok? a hullám lemos
S éhség megöl: háromszoros halál!
Azt czélzom ezzel, hogy meggyőzzelek:
Ha bárki is elhagyná táborunk’,
A testvéreknél nem lel több kegyelmet,
Mint bősz hullámok-, szirtek-, zátonyoknál.
Hát rajta! Ami elkerülhetetlen,
Kesergve félni, gyermekgyöngeség.

HERCZEG.
Ugy gondolom, hogy ily hőslelkü asszony,
Ha igy beszélni hallja őt a gyáva,
Eltölti lelkét férfi-érzülettel,
Hogy puszta kézzel fegyverest lebír.
Nem, mintha bárkit kétely érne itt,
Ki gyávaságnak állna gyanujában;
Mehet, miattunk, annak idején,
Veszélyeinkben mást hogy meg ne rontson
S ön gyáva lelkét öntse abba is:
Ha itt van ilyen, a mit ég ne adjon!
Menjen, mielőtt karjára szorulunk.

OXFORD.
Nők, gyermekek ily férfilelküek,
S harczos remegne? – Szégyen vón’, örök.
Hős ifjú herczeg! dicső nagyatyád
Él benned ujra: vajha élj sokáig,
Képét viseld s ujítsd meg hirnevét!

SOMERSET.
S ki ily reményért víni nem akar,
Bujjék az ágyba, s mint nappal bagoly,
Legyen, ha fölkel, csúfság, csoda tárgya!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Köszönet, jó Oxford, drága Somerset!

HERCZEG.
S tőlem, kinek még nincs más semmije.
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Készüljetek! közel van Eduárd,
Hogy harczra szálljon: elszántság tehát!

OXFORD.
Ezt vártam épen: ez az ő fogása,
Sietni így, hogy váratlan találjon!

SOMERSET.
Csalatkozott: mi készen várjuk őt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Lelkem üdül, látnom buzgalmatok’.

OXFORD.
Hadsorba állunk s meg nem mocczanunk.
Harsonák; induló. Edvárd király, Clarence, Gloster és hadaik jönnek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Bajtársak! ott áll a tövises erdő:
Az ég segélye azt s a ti erőtök
Kell, hogy kiirtsa még ma gyökerestül.
Tüzeteket nem szükség szítanom:
Égetni őket lángoltok, tudom.
A csatajelt hát! rajta, uraim!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Urak, leventék! a mit kéne szólnom,
Elfojtja könyem, mert imé szememnek
Kell innom árját mindenik szavamnál.
Azért csak ennyit: Henrik fejdelmtek
Az ellen foglya! trónját bitorolják,
Országa vágóhíd, híveit ölik,
Kincsét fecsérlik, törvényit tapodják;
S ott túl a farkas, e dúlás oka.
Harczunk jogos harcz! Most Isten nevében
A csatajelt hát! hősök legyetek!
        (Mindkét sereg el.)

V. SZÍN.

A csatatér más része.

Riadó. Csatározás, aztán visszavonulás. Erre Edvárd király, Clarence, Gloster és hadaik jőnek; velök Margit királyné, Oxford és Somerset, mint foglyok.

EDVÁRD KIRÁLY.
A pártviszálynak vége van tehát.
Ham-várba tüstént Oxfordot vigyétek;
Bűnös fejét veszítse Somerset.
Vigyétek őket: szót se szóljanak.

OXFORD.
Az én szavam terhedre nem leszen.

SOMERSET.
Enyém se, sorsom’ tűrve hordozom.
        (Oxford és Somerset el, őröktől kisérve.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Gyászban bucsúzunk e bús földön; üdvben
Majd egyesít az égi Jeruzsálem!

EDVÁRD KIRÁLY.
Kihirdeték, ki Eduárdra lel,
Nyer nagy jutalmat, és ez életét?

GLOSTER.
Megtettük, s íme itt jő ifju Edvárd.
Katonák jőnek Edvárd herczeggel.

EDVÁRD KIRÁLY.
Errébb a hőssel! hadd halljuk szavát.
Hah! ilyen ifjan szúr már a tövis?
Hogyan felelsz most, Eduárd, azért,
Hogy harczra szálltál, népem’ fellovaltad,
S mindannyi vészért, melyet rám te költél?

HERCZEG.
Vazall gyanánt szólj, gőgös lelkü York!
Képzeld, atyámnak szája vagyok én:
Mondj le a trónról, térdre hullj, hol állok,
Hogy én intézzem hozzád azt a szót,
A melyre választ én tőlem kivántál.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Oh bár atyád volt vón’ ily eltökélt!

GLOSTER.
Szoknyát viselsz te akkor, és soha
Henrik nadrágját el nem kaphatod.

HERCZEG.
Aesop meséljen téli éjszakán;
Itt nincs helyén aljas példázata.

GLOSTER.
Poronty! az égre! meglakolsz e szóért!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Lakolt biz a föld, a mért te születtél.

GLOSTER.
Ah! el szememből e zsémbes kofát!

HERCZEG.
El téged inkább, púpos zsémbelő!

EDVÁRD KIRÁLY.
Makacs kölyök, csitt! én dugom be szádat.

CLARENCE.
Előcsahos vagy, tacskó! s faragatlan.

HERCZEG.
Én ismerem tökélyimet, ti nem!
Te, búja Edvárd, és te, hitszegő György,
S te, baljegyű Dick! halljátok szavam’:
Ti pártütők, én uratok vagyok;
Atyám jogát te s enyimet bitorlod.

EDVÁRD KIRÁLY.
Vedd ezt, te mása szószátyár anyádnak!        (Átszúrja.)

GLOSTER.
Vonaglol? Vedd ezt! hosszan ne vivódjál.        (Átszúrja.)

CLARENCE.
S mert hitszegéssel csipkedél, ne ezt!        Átszúrja.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Oh öljetek meg engem is!

GLOSTER.
Biz Isten, megteszem!        (Meg akarja ölni.)

EDVÁRD KIRÁLY.
Megállj, Rikhárd! már is sokat tevénk.

GLOSTER.
Mért éljen s szóval töltse bé a földet?

EDVÁRD KIRÁLY.
Nini! elájul! Éleszszétek őt!

GLOSTER.
Király bátyánknál, Clarence, ments ki engem:
Londonba megyek fontos ügy miatt:
Mielőtt ti jöttök, új hirt hallotok.

CLARENCE.
Mit? mit?

GLOSTER.
A Tower! a Tower!        (El.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Oh szólj anyádhoz, édes Ned, fiam!
Nem tudsz-e szólni? – Gyilkos árulók!
Nem ontottak vért, kik Caesart leszúrták,
Bűnt nem tevének, vád nem éri őket,
Ha ez iszonynyal vetjük egybe tettök’:
Ő férfi volt; hozzá csak gyermek ez,
S nem tölti férfi gyermeken dühét.
Van undokabb név gyilkosnál? Kimondom!
Nem, nem! ha szólok, szívem megreped;
S mégis szólok, hogy szivem megrepedjen!
Gaz hentesek ti! véres kannibálok!
Idő előtt mi szép bimbót törétek!
Nincs gyermektek! Ha volna, gyilkosok!
S reá gondoltok: lelketek megindul.
Ha lesz talán gyermektek egykoron,
Ifjan törik le azt is, mint, bakók! ti
Legyilkolátok ifjú szép fiam’!

EDVÁRD KIRÁLY.
El, el! erővel hurczoljátok el.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ne azt, ne! itt végezzetek velem!
Ide szúrd vasad’: halálom’ megbocsátom.
Vonakodol? Te, Clarence, tedd meg!

CLARENCE.
Az égre! ily jót nem teszek veled!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Jó Clarence, tedd meg! tedd meg, drága Clarence!

CLARENCE.
Megesküvém, hallhattad, nem teszem!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
De hiszen esküd’ meg szoktad te szegni!
Bűn volt előbb az, ám most irgalom.
Mit! nem teszed meg? – Merre van Rikhárd?
Ördög bakója, hol vagy, torz Rikhárd?
Hol vagy? Gyilkolni a te alamizsnád;
Vérért könyörgőt el nem utasítasz.

EDVÁRD KIRÁLY.
Vigyétek őt! El, el. Parancsolom.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mind, mind fiam sorsára jussatok!        (El.)

EDVÁRD KIRÁLY.
Rikhárd hová tünt?

CLARENCE.
Sietve ment Londonba, s úgy hiszem,
Vérvacsorára készül most a Towerban.

EDVÁRD KIRÁLY.
Rögtön tesz ő, ha mi eszébe jut.
Most elvonúlunk; zsolddal, köszönettel
Eleresztjük a népet; fel Londonba aztán,
Megnézni, hogy van drága hitvesünk:
Eddig, reménylem, már fiunk vagyon.        (Mind el.)

VI. SZÍN.

London. Terem a Towerban.

Henrik király űl, kezében könyv, mellette a várparancsnok. Gloster jő.

GLOSTER.
Üdvöt, mylord. Mit! könyvbe elmerülve?

HENRIK KIRÁLY.
Üdv, jó mylord; vagy inkább csak: mylord.
Hizelgni bűn s alig vón’ jobb, a „jó”;
Jó Gloster és jó ördög egyre megy;
Ez s az fonák; azért nem: „jó” mylord.

GLOSTER.
Hagyj most magunkra: szónk vagyon együtt. (A Parancsnok el.)

HENRIK KIRÁLY.
Igy futja pásztor farkast gondtalan,
Igy adja oda gyapját, bűntelen juh,
Aztán nyakát a hentes-bárd alá.
Mi új halált hoz színre Roscius?

GLOSTER.
Bűnös kebelt mindig gyanú gyötör:
Orvnak poroszló mindenik bokor.

HENRIK KIRÁLY.
Ha lépre kerűlt csak egyszer a madár,
Minden bokort remegve gyanusít;
S én, árva híme egy szegény madárnak,
A szörnyet látom, a ki fiamat
A lépre csalván, megfogá s ölé.

GLOSTER.
Hah! milyen bangó volt a krétai,
A ki madárnak nevelé fiát!
Hisz, szárnya volt bár, vizbe fult a balga.

HENRIK KIRÁLY.
Én Daedalus, és Ikarus fiam;
Atyád Minos, ki röptünk’ gátolá;
A nap, ki fiamnak megperzselte szárnyát,
Testvéred Edvárd; a tenger magad,
Melynek irígyen őt elnyelte árja.
Ah! ölj meg engem karddal, ne szavakkal:
Eltűri keblem tőröd élit inkább,
Mint füleim e gyásztörténetet.
De mért jövél te? nemde éltemért?

GLOSTER.
Azt hiszed-é tán, hogy hóhér vagyok?

HENRIK KIRÁLY.
Hogy üldöző vagy, annyi bizonyos.
Ha hóhér tiszte bűntelent megölni,
Igen, te akkor hóhér vagy bizonynyal.

GLOSTER.
Fiad’ megöltem, mert gőgös vala.

HENRIK KIRÁLY.
Első gőgödben ha téged megölnek,
Nem élsz te most, hogy fiamat megöld.
Azt jóslom én, sok ezeren, a kik,
Engem mi borzaszt, még nem is gyanítják,
És özvegyek sohaja, aggoké,
Árvák könyüktől áradó szeme,
Atyáik fiaik, nők férjeik miatt,
S árvák szülőik kora holtaért,
Megkeserűlik születési órád’.
Baljóslatúl baglyok huhogtak akkor,
Varjú sivított, gyászkort hirdető,
Ebek szüköltek, fákat tépe szélvész,
A kürtő ormán holló guggola,
Szarkák csörögtek visszás hangzavarban.
Anyád anyakínnál többet érezett,
S mégis kevesbet szűlt anyai reménynél,
Ocsmány, idétlen, tömeget, minő
Ama nemes fa egy gyümölcse sem.
Midőn születtél, már fogad vala,
Annak jeléül, marni jősz ide;
S ha mind igaz, mit hallék e kivűl,
Azért jövél…

GLOSTER.
Elég, próféta! Halj meg, míg beszélsz!        (Átszúrja.)
A többi közt ím sorsom erre hítt!

HENRIK KIRÁLY.
Igen, erre s más sok gyilkolásra! Isten,
Büneim’ bocsásd meg! irgalmazz neki!        (Meghal.)

GLOSTER.
Hah! lesülyed hát Lancaster magasra
Törekvő vére? Fölszáll, azt hivém.
Szegény halálán ím hogy sír e kard!
Oh mindig ilyen bíborkönyet ontson
Mindaz, ki házunk megbuktára tör!
Ha van még benned csak egy szikra élet,
Le a pokolba! s mondd, én küldtelek.
        (Még egyszer átszúrja.)
Ki nem szeretett, félt s könyörűlt soha.
– Való igaz, miről Henrik beszélt:
Gyakorta mondá, emlékszem, anyám,
Lábbal előre jöttem a világra.
Vajon sietni nem volt-é okom,
S vesztökre törnöm, kik jogunk’ bitorolják?
A bába bámult, asszonyhad sipított:
„Jézus segélj! ni! foggal született!”
És úgy születtem: nyilván mutatá ez,
Hogy mardosó, hogy morgó eb legyek.
Ha testem’ az ég hát így formálta: lelkem’
Egyenlő félszeggé pokol tegye.
Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom,
S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek,
Csak a hasonlók lelkében tanyázzon,
Bennem ne! Én csak én vagyok magam.
Clarence, vigyázz! elzárod a fényt előlem:
Sötét napot hozok reád ezért;
Jóslatokat sugdosva szerteszórok,
Hogy Eduárd remegjen éltiért,
S hogy meggyógyuljon, halálod leszek.
Henrik király s herczegje halva már:
Rajtad a sor! aztán a többiek.
Mi sem vagyok, míg minden nem leszek.
E tetemet most félre kivetem:
Henrik, bukásod diadal nekem!        (El a holttesttel.)

VII. SZÍN.

Ugyanott. Terem a palotában.

Edvárd király, trónján ülve; Erzsébet királyné a csecsemő herczeggel, Clarence, Gloster, Hastings és mások körűle.

EDVÁRD KIRÁLY.
Trónján ülünk meg’ ujra Angliának:
Elleneinknek vettük vissza vérén.
Mily daliákat, őszvetés gyanánt,
Learatánk mi legbüszkébb diszökben!
Három Somerset dűlt le, híresek
Háromszorosan, mint ismert nagy leventék;
S a két Clifford, atyjával a fiú;
S két Northumberland: hősibb bajnokok
Kürtszóra ménjök’ nem sarkantyuzák még;
Warwick, Montague, medvepár, kik ön
Lánczukba verték a királyi arszlánt,
S ha orditának, remegett az erdő.
Trónunktól ekkép elüzők a kételyt
S a biztosságot tettük zsámolyunkká.
Jer, Bessy, hadd csókoljam meg fiam’.
Bátyáid és én éretted virrasztánk,
Fegyverben állván téli éjszakákon;
Gyalog bolyongtunk égő nyár hevében,
Hogy békeségben bírd a koronát
S arasd gyümölcsit fáradalmainknak.

GLOSTER.
(félre).
Csak te ne légy: megrontom aratását:
Mert föl se vesz még eddig a világ.
Hogy súlyt emeljen, lett ily zömök e váll,
És fog! avagy derekam megszakad.
Koholj te tervet és te végrehajtsd!

EDVÁRD KIRÁLY.
Clarence, Gloster! szeressétek királyném’
S csókoljátok meg fejdelem-öcsétek’.

CLARENCE.
Hűségemet, mely, fölség! téged illet,
E drága kisded ajkán megpecsétlem.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Nemes Clarence, jó testvér, köszönet!

GLOSTER.
Hogy termő fádat szeretem, legyen
E csók bizonyság, a gyümölcsnek adva.
(Félre). Igy csókolá meg Júdás mesterét,
S kiálta: „üdv!” bár azt gondolta: „átok!”

EDVÁRD KIRÁLY.
Ugy állok im most, mint szivem ohajtja,
Honomba’ béke, testvérim szeretnek.

CLARENCE.
Mit tész Margittal? Atyja, Reignier,
Zálogba adta Frankország urának
Siciliát és Jeruzsálemet,
S ezt küldte érte váltságdíjaul.

EDVÁRD KIRÁLY.
El frank honába szállítsátok őt.
Mit van most tennünk? Töltsük az időt
Víg színi játék, pompa, dísz között,
Udvarhoz illő kedvtelésekűl.
Kürt, dob riadjon! – Ég veled, bubánat!
Hiszem, tartós lesz örömünk utánad.        (Mind el.)

Nyitóoldal