E kötetben az állatismeret és a lassanként alakot öltő zoológia 12. és 17. század közötti fejlődéséből kívánunk ízelítőt adni öt, kora legmagasabb tudományos színvonalán álló szerző segítségével. Reméljük azonban, hogy míg az olvasó e szövegeket tanulmányozza, nem csupán tudománytörténeti ismeretekkel gazdagszik majd, hanem jól is szórakozik egyben, hiszen az alábbi állatleírásokban gyönyörködtetően és különös bájjal ölelkezik a tapasztalat a mesével, a tudomány a hiedelemmel. Hildegardis és Thomas Cantimpratensis munkái a középkori, a Casanete-kódex és Aldrovandi könyvei a reneszánsz, Clusius* leírásai pedig már az új empirikus tudományosság módszereiből és hangulatából adnak ízelítőt. Terjedelmi korlátok miatt sajnos ki kellett hagynunk a kötetből II. Frigyes szicíliai király (1194–1250) Tractatus de avibus (Értekezés a madarakról) c. művét, amely a nyugati kultúra első, zoológiai (itt ornitológiai) szempontból is kifogástalan és egyben nem egyházi szerző által írt tudományos alkotása. Együtt olvasva e szövegeket annak a csodálatos, az európai gondolkodás történetében sorsdöntő korszaknak jellemző vonásaival és e vonások izgalmas változásaival is megismerkedhetünk, amelynek során Európa egészen a 20. század közepéig sikerrel őrzött vezető szerepre tett szert a kultúra és a tudás, többek között a természettudományos gondolkodás világában. Célunk, hogy érzékeltessük a természettudományos gondolkodásban a középkortól az újkorig végbement hatalmas fordulatot.
Hildegardis Bingensis, ismertebb nevén Szent Hildegárd (1098–1179) sokoldalú és szerteágazó tevékenysége a természettudomány, az orvoslás, a költészet és a zene területére egyaránt kiterjedt. Igazán híressé látnoki adottságai tették, amelyek miatt már kortársai „német prófétanőnek” nevezték.
Kortársaihoz képest életét viszonylag jól ismerjük. Nemesi családban, a Rajna-vidéki Bermersheimben született és a disibodenbergi kolostorban nevelkedett. 1136-ban a kolostor vezetője lett, majd 1147–50 között a Bingen melletti Rupertsbergen létesített egy új kolostort, 1165-ben pedig egy másikat, a Rüdesheim melletti Eibingenben. Sokat utazott (főleg a német nyelvterület déli részén), és kora befolyásos személyiségeivel levelezett. Gyermekkora óta voltak látomásai, látnoki képességeit III. Jenő pápa hivatalosan is megerősítette és elismerte. Hildegárd 1179-ben, Rupertsbergen hunyt el, testét itt, ereklyéit pedig az eibingeni kolostor templomában őrzik. A nyelvészek és az eszperantisták patrónája, hiszen a legenda szerint isteni sugallatra tanult meg latinul, de egy ún. ignota lingua (ismeretlen nyelv), egyfajta tökéletes idióma, Isten által inspirált nyelv is fűződik a nevéhez, melynek még német és latin megfelelőkkel magyarázott glosszáriumát is összeállította. Ennek a nyelvnek néhány szavát Hildegárd egyik versében (O orzchis Ecclesia…– Ó, orzch Egyháza) a latin szövegbe szervesen beépítve fel is használta.
Művei közül talán ma is a legolvasottabbak misztikus írásai, a Scivias (Tudd az utat) és a Liber divinorum operum (Isteni művek könyve), valamint különös költőiségű, látomásokkal telített versei Symphonia armonie celestium revelationum (Az égi kinyilatkoztatások harmóniájának szimfóniája). Versei kötetlen, a mai szabad verset idéző szekvenciaformában íródtak; Babits Mihály Amor sanctusában is olvashatunk közülük egyet, az O ignis Spiritus Paracliti (Ó, Isten lelkének tüze) kezdetűt. Ordo virtutum (Az erények rendje) című drámájának témája az erények és a sátán egy lélekért vívott harca.
Hildegárd természettudományi munkássága is jelentős, hiszen őt tarthatjuk a német orvostudomány és természettudomány első nagy alakjának. Causae et curae (Okok és orvoslásuk) című műve a betegségek okait és gyógyításukat tárgyalja, Physica c. műve pedig, melyből az itt közölt részlet is származik, nem más, mint átfogó természettudományos enciklopédia. A növényekről, az elemekről (levegő, víz, föld), a fákról, a drágakövekről, a halakról, a madarakról és egyéb szárnyas állatokról, valamint más, vad- és háziállatokról, a csúszómászókról és a fémekről értekező kilenc fejezet a természettudományos megfigyelést, a néphiedelmet és a korabeli orvostudomány különösnek ható tanításait ötvöző eszmefuttatások mai szemmel nézve nem tekinthetők rendszerezettnek, mégis rendelkeznek alapvető elvekkel. Hildegárd is arra törekszik, hogy mindent mindennel, a gyümölcsöket az emberi testtel, a fákat morális tulajdonságokkal, a csúszómászókat a pokol kínjaival összhangba hozzon, így minden jelenséget a többivel összefüggésben, jelként értelmezzen.
Művét a mai olvasó számára elsősorban misztikus látásmódja, az ember és a természet egységének hangsúlyozása teszi érdekessé. Nézetei a mai természettudományi ismeretek birtokában általában megmosolyogtatóak, ám képet kaphatunk belőlük a középkori természettudományos gondolkodásról, a korabeli orvosi eszközökről és gyógyítási módszerekről. Az itt közölt részlet külön érdekessége, hogy mivel a sátánnal és az alvilági szférával kapcsolatban lévő állatokat tárgyalja, a népi babonákat és boszorkányságokat is bemutatja.
Hildegárd latin szövegének stílusát a körülírások, a gyakori önismétlések és a kötőszavaknak, valamint a nyelvtani szabályoknak a klasszikus latintól eltérő használata jellemzi. A latin szövegbe gyakran ékelődnek be német szavak; a szöveg lejegyzője érezhetően nehezen küzdött meg a latin nyelvvel, ezért minden eszközt felhasznált, hogy magyarázataival érthetőbbé tegye leírásait, melyek ennek ellenére gyakran homályosak és kétértelműek. A fordításnál a pontosságra való törekvés mellett igyekeztünk a magyar szöveget gördülékennyé és könnyen olvashatóvá tenni.
Thomas Cantimpratensis vagy másképpen Thomas de Cantimpré 13. századi szerzetes szerző, aki főművén, a Liber de natura rerum (A dolgok természetéről) c. természettudományi enciklopédián hozzávetőleg tizenöt éven keresztül dolgozott (valószínűleg 1225-től 1241-ig), a kevésbé ismert középkori szerzők közé tartozik.
Thomas de Cantimpré a mostani Belgium területén, a Leeuw melletti Bellighemben született, Brüsszeltől délkeletre, a 13. század hajnalán, 1201-ben. Nemesi származású volt, családneve de vagy du Mon. Apja szerzőnk öt éves korában fogadalmat tett arra, hogy fiát Istennek ajánlja, így lépett be a 16 éves Thomas, Jakob de Vitry* egy keresztes hadjáratra buzdító prédikációjának hatására, a Cambrai-i ágoston rendi kolostorba. Tizenöt esztendőt töltött el itt, majd 1232-ben Löwenbe ment, hogy domonkos-rendi szerzetesként folytassa életét. Nem sokkal később Kölnbe került, ahol Albertus Magnus* (Nagy Szt. Albert: 1193–1280) tanítványa volt. Albertus, korának egyik legmeghatározóbb személyiségeként természetesen rányomta bélyegét Thomas írásaira, aki őt természettudományos művében Experimentatornak* nevezi. 1237-től 1240-ig Párizsban, a St Jacques kolostorban tartózkodott. Anélkül, hogy megszerezte volna a magister theologiae (a teológia doktora) címet, visszatért Löwenbe, ahol 1246-ban alprior és lektor lett. 1241-ben fejezte be főművét, a De natura rerum c. enciklopédiát, mely a korban természettudományos igényűnek számított. Nem tudjuk, hogy ezek után mivel foglalkozott és meddig élt. Valószínűnek látszik, hogy 1246 után rendjének főprédikátoraként vándorolt városról városra Belgium, Franciaország és Németország területén. Bonum universale (Közhaszon) című műve mindenesetre szónoki képességekről tesz tanúbizonyságot.
Főműve, amelyből fordításrészletünk is származik a Könyv a dolgok természetéről. Ebben az enciklopédikus igényű, igen gondosan megszerkesztett munkában az élettelen kövektől kezdve az állatvilágon át az emberi testig mindenről szó esik. Noha Thomas sok forrásból merít, stílusa meglehetősen egységes, fejtegetései egyéniek, írásaiban a skolasztika módszereit alkalmazza, ezt azonban nem szolgaian teszi. Leggyakrabban Arisztotelészt,* id. Pliniust,* Solinust,* Szt. Ambrust és mesterét, Albertus Magnust idézi. Alkotása, noha természetesen moralizáló jellegű és minden jelenséget az Egyház tanításának fényében, az üdvtörténetet figyelembe véve tárgyal, a kor értékrendje szerint természettudományos munka.
A Könyv a dolgok természetéről első kiadója Boese volt, ő a Codex Harleinanus 3717 jelölésű kéziratból dolgozott, mely az eredetinek tekintett Thomas-szöveghez képest már nagyon sok kiegészítést tartalmaz. A tizenkilenc ill. húsz könyvből álló enciklopédia száznál is több kéziratváltozata közül csak kettőben találjuk meg az eredeti szöveget, a legtöbb főként gyógyászati információkkal egészíti azt ki.
Bizonyára még Thomas életében létrejött osztrák-bajor területen a bencés-rendiek ill. ciszterek körében egy rövidített változat, melyet Chr. Ferckel 1912-ben Thomas III-nak nevezett el. Ez a rövidebb változat szolgált aztán Konrad von Megenberg* német nyelvű, 1348/50 körül létrejött, Buch der Natur (A természet könyve) című művének alapjául.
Thomas Cantimpratensis másik természettudományos műve az 1256-63 körül született Bonum universale de apibus (A méhektől származó közhaszon), ezenkívül azonban öt szentéletrajzot is neki tulajdonítanak.
A Thomas által említett állatok nagy része nem létező, vagy nem úgy létező élőlény, ahogy a leírásban szerepel. Az állatok azonosítása ezért igen nagy problémát okoz, a nevek nagy része az ógörögből arab közvetítéssel került a középkori latin szövegekbe, melyeknek alapján Cantimpratensis dolgozott – természetesen nem ismerte a görög forrásokat eredetiben –, ez az oka annak, hogy a magyar szövegben különösen hangzó állatnevek szerepelnek.
Mindezen problémák azonban gyakran mulatságosak és szórakoztatóak is lehetnek, arról nem is beszélve, hogy a szöveg legfőbb báját az állatok tulajdonságainak moralizáló magyarázatai adják, ezek a cseppet sem természettudományos jellegű eszmefuttatások teszik igazán szórakoztató olvasmánnyá a már témájából adódóan fantáziadús, tengeri szörnyekről szóló fejezetet a mai, akár teljesen laikus olvasó számára is.
Részben avégett, hogy a Cantimpratensis és Aldrovandi között eltelt évszázadok állattani irodalmáról is tájékozódhassunk, részben pedig, hogy magyar vonatkozású szöveg is szerepeljen gyűjteményünkben, rövid részletet közlünk abból a római Casanate-könyvtárban őrzött kódexből, (Cod. 459.) amely Mátyás királyunk hírneves Corvina-gyűjteményének része volt valaha. E Historia Plantarum (A növények története), vagy Encyclopaedia Medica (Orvostudományi enciklopédia) néven ismert munka nem csak a leggazdagabban illusztrált botanikai-gyógyszerészeti tárgyú kódexek egyike, hanem hatvan zoológiai ábrázolást és leírást is tartalmaz. A 14–15. század fordulóján készült kódex állat-ismertetőiből adunk itt – helyszűke miatt rövidke – ízelítőt.*
Ulisse (vagy Ulysses) Aldrovandi 1522 szeptember 11-én született Bolognában, a nemes és jómódú Teseo Aldrovandi és az előkelő Veronica Marescalchi fiaként (anyja XIII. Gergely pápa* unokatestvére volt). Ulisse előbb Annibale della Nave,* a kor kiváló matematikusa irányítása alatt ismerkedett a matematikával, majd kamasz fejjel kalandos és olykor életveszélyes utazásokat tett Itáliában, Franciaországban és Spanyolországban. Visszatérve Giovanni Gandolfonál,* a neves humanistánál latinul tanult, illetve bölcsészetet hallgatott szülővárosa és Padova egyetemén. Padovában kezdte meg orvosi stúdiumait is, emellett kikapcsolódásképpen újból matematikával foglalkozott.
Mivel az inkvizíció néhány barátjával együtt, bizonyára nem is alaptalanul, averroista eretnekséggel vádolta meg, Aldrovandi megszakította tanulmányait és Rómába sietett, hogy tisztázza magát. Ez, befolyásos rokonai segítségével, sikerült is neki. Római útja azonban más szempontból is sorsdöntőnek bizonyult: a Városban kezdett ugyanis érdeklődni a régészet iránt, és itt ismerkedett meg avval a Guillaume Rondelet nevű francia orvostudóssal, aki elsőként ösztönözte zoológiai kutatásokra, s akit később annyit idézett állattani munkáiban is.
Bolognába visszatérve Luca Ghini gyógynövénytani előadásait hallgatta, s mikor a professzor Pisába távozott, híven követte mesterét új állomáshelyére. Közben 1553-ban orvosdoktori vizsgát tett, és tagságot vásárolt a bolognai orvos-kollégiumban. Ez lehetővé tette, hogy az egyetemen is előadásokat tartson, mégpedig oly sikerrel, hogy hamarosan – részben rokonai segítségével – az egyetem logikaprofesszorává nevezték ki. Az állás állandó jövedelmet biztosított neki, idejét így végre kutatásainak szentelhette. Lelkes tanítványai kíséretében természettudományos kirándulásokat tett a környéken: ezeken alapozta meg utóbb oly híres vált gyűjteményét, a világ egyik első természettudományi múzeumának anyagát. Népszerűségének és tanítványai kérelmének köszönhetően 1561-ben a „simplicia”, az „egynemű gyógyanyagok” tanárává is kinevezték, ettől fogva tehát már hivatalosan is oktathatta az egyetemen a természettudományt, vagyis a zoológiát botanikát, ásványtant. Munkássága eredményeképp jött létre a remek bolognai botanikuskert, amelynek első kurátora lett, és közreműködésével készült el az a bolognai gyógyszerkönyv (Antidotario) is, amely miatt utóbb annyi támadás érte személyét.
Aldrovandi 1605-ben bekövetkezett halálakor – utód híján – gyűjteményét, könyvtárát és kéziratait Bologna városára hagyta. A város jó gazdának bizonyult, hiszen nem csak a tudós műveinek tovább kiadásáról gondoskodott, hanem a Museumot, és a könyvtárat is tovább gyarapította az elkövetkező évszázadok során.
Aldrovandi munkássága a teratológiától,* az antropológián, a botanikán, a zoológián át a filológiáig számtalan területet ölel át. Noha igazán jelentős felfedezéseket nem tett, muzeológusi, oktatói és tudományszervezői tevékenysége, nem beszélve hatalmas, összefoglaló művéről, óriási hatást gyakorolt az európai, késő-reneszánsz természettudományra. Emellett a közegészségügy, az embriológia és a gyógyszertan egyik úttörőjeként is számon tarthatjuk.
Aldrovandi hihetetlenül sokat írt, bár életében „csak” négy folio kötete jelent meg. Főbb munkái: Ornithologia (Madártan) (1600), De animalibus insectis (A rovarok) (1602) De relinquis animalibus exsanguibus (Az egyéb vértelen állatok) (1606), Quadrupedum omnium bisulcorum historia (Valamennyi párosujjú patás leírása) (1613), De piscibus et cetis (A halak és a cetek) (1613), De quadrupedibus digitatis (Az ujjas négylábúak) (1637), Historiae serpentum et draconum (A kígyók és sárkányok leírása) (1640), Monstrorum historia (A szörnyszülöttek leírása) (1642), Museum metallicum (Fém-múzeum) (1648), Dendrologia naturalis (Természeti fatan) (1668). E könyveinek kiadásai nagyrészt megtalálhatók a budapesti Egyetemi Könyvtárban, némelyiküket pedig a Természettudományi Múzeum Könyvtára őrzi.
Az alább közölt – eredetileg latin nyelvű – szöveg a halakról szóló terjedelmes munka utolsó, tartalmilag különálló, cetekről írott könyvéből való. E könyv tizenegy fejezetében a szerző mindazt összegyűjtötte, amit csak a korban a cetfélékről tudni lehetett. A könyv a bálnától, az ámbrásceten és a kardszárnyú delfinen át a fókáig és a manatiig sora veszi az akkoriban ismert cetféléket, bemutatja fizikai felépítésüket, szervezetüket, életmódjukat, viselkedésüket, szaporodásukat, ám emellett ír szimbolikus jelentésükről, halászatukról, orvosi hasznukról és a velük kapcsolatos mítoszokról és legendákról is. Mindezt pedig gyönyörű, fametszetes ábrákkal illusztrálva tárja az olvasó elé. A mai zoológus nyilván számos kivetnivalót találhat e szövegekben, aminek elsődleges magyarázata az, hogy Aldrovandi többnyire nem személyes tapasztalat alapján írja le állatait, hanem információit másod- harmad- vagy negyedkézből veszi.
Művének célja ugyanis – sajátosan reneszánsz-humanista módon – voltaképp nem a cetek állattani leírása, hanem a cetekről írott szövegek összegyűjtése és rendszerezése volt. Noha e szövegek állításait Aldrovandi maga is gyakran kétségbe vonja, kritikája többnyire nem tartalmi, hanem filológiai indíttatású. A mai olvasó számára igen rokonszenves lehet, hogy Aldrovandi a különféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó véleményeket és információkat becsületesen közzéteszi és a „dokumentumokat” (ha nem is a tényeket) feltétlenül tiszteli. A középkori-koraújkori tudós számára ugyanis az igazságnak három forrása létezett: a valóság, a logika és végül tekintélyek szava – a háromból azonban mindenképp ez utolsó nyomott legtöbbet a latban. A 16–17. századi tudományos gondolkodás legnagyobb eredménye éppen ennek az értéksorrendnek a változása volt – Aldrovandi esetében e folyamat még éppen csak elkezdődött.
Aldrovandit a mai olvasóközönség elsősorban Foucault elemzéseiből ismeri. A nagy francia történész-filozófus a gondolkodás szabadságát kéri számon egy olyan szerzőn, akinek munkássága – vizsgálódása tárgyának köszönhetően – túlnyomórészt idézetekből és hozzájuk fűzött magyarázatokból áll.
Aldrovandi idején még nem létezett rendszertan, így az állatok rendekbe sorolása sem történhetett meg. A szerző ezért oszthatja a cetek közé a fókákat és a manatit, holott ezek a mai osztályozás szerint más rendbe sorolandók. A Függelékben, a tévedések elkerülése végett röviden ismertetjük a ma elfogadott osztályozás lényegét.
Carolus Clusius, eredeti nevén Charles de L'Écluse a vallon Arrasban született a mohácsi vész évében, 1526-ban. Tanulmányait Gentben és Löwenben végezte, kezdetben, akár csak Aldrovandi, jogot tanult, majd Montpellier-ben – Rondeletius tanítványaként – orvosi doktorátust szerzett. Érdeklődése azonban nem az orvostudomány, hanem elsősorban a gyógynövények és a botanika, másodsorban az állattan felé fordult. 1555-ben hazatért szülővárosába, ám hogy botanikai ismereteit gyarapítsa, hamarosan újra nekivágott a világnak. Bejárta a vallásháborútól szaggatott Franciaországot, eljutott Spanyolországba és Portugáliába, sőt német földre is. Utazásai során oly súlyos sérüléseket –, csonttöréseket – szenvedett, hogy szinte teljesen megbénult. Szerencséjére, tudományának híre ekkorra már a „legfelsőbb” fülekbe is eljutott. II. Miksa* majd a tudós II. Rudolf* császár gondoskodott megélhetéséről: rábízta a bécsi botanikus kert vezetését. Bécsi működése során tehetett szert magyar kapcsolataira, talán Beythe István* botanikussal való ismeretsége is itt kezdődhetett.
Clusius tizennégy év után mégis Frankfurtba, majd 1593-ban Leidenbe költözött Bécsből, ahol mint a botanika professzora működött nagy sikerrel: a magyar hallgatókat is nagy számban vonzó leideni egyetem felvirágzása részben az ő munkásságának köszönhető. Állítólag egyetemi előadása közben, 1609-ben, a katedrán érte a halál. Munkássága – egy gyógyszerkönyvön, néhány egyéb fordításon és egy Belgiumról szóló földrajzi munkán túl – főként a nagy portugál és spanyol „utazó botanikusok”, Nicolaus Monardes,* Christophorus a Costa, Garcia ab Horto műveinek latin átültetéséből, magyarázatából és kiadásából állott. E kommentárjai utóbb hatalmas önállónak tekinthető művekké álltak össze. (Historia plantarum rariorum (A ritkább növények leírása) Aromatum et simplicium aliquot medicamentorum apud Indos nascentium historia (Némely Indiában termő fűszer és gyógynövény leírása), illetve Libri decem exoticorum (Az egzotikumok tíz könyve). A protestáns hitvallása miatt gyakorta üldözött Clusius többször is menedéket talált a Batthyányak németújvári kastélyában, ahol Battyhány Boldizsár vette pártfogásába. Ott kötött közelebbi ismeretséget Beythe István református prédikátorral, az első latin-magyar növénynév-szótár szerzőjével. Jelentős a pannóniai növényekről szóló könyve, illetve a Beythe segítségével írt Stirpium nomenclator Pannonicus (Magyar növényszótár) (Németújvár, 1583), amely a magyar növénytani terminológia fontos nyelvemlékeként ismert. Itt jegyezzük meg, hogy Clusius működése hazánkban nem merült teljes feledésbe. A pannóniai gombákról szóló művének reprint kiadása 1983-ban hazánkban is megjelent, szószedetének néhány részlete pedig A táguló világ magyarországi hírmondói* c. kötetben olvasható. Clusiust az orvostörténészek is nagyra tartják, hiszen sok, a 16. században Európába került keleti – elsősorban az úgynevezett Kelet-Indiákról származó – gyógynövény gyógyhatásáról ő tudósított elsőként.
Kötetünkbe az Exoticorum libri decem, vagyis az Egzotikumok tíz könyve, Leidenben, a híres Plantin nyomdában, 1605-ben megjelent kötetéből válogattunk néhány rövidebb részletet. A hatalmas mű elsősorban gyógynövényekről szól, indiai, amerikai, indonéziai, indokínai növények leírását és gyógyszertani értékelését tartalmazza gyönyörű ábrákkal illusztrálva, s lényegében a fent említett portugál utazók megállapításait ismétli és elemzi. E mű kiegészítéseképpen születtek azok az állatleírások, amelyeknek magyar fordítása alább olvasható. A szövegeket igyekeztünk úgy válogatni, hogy csupa furcsa és érdekes állat kerüljön sorra, köztük olyanok is, amelyekkel ma már nem találkozhatunk. Az itt leírt tizenöt állat közül a dodó madarak ma már nem figyelhetők meg többé: az emberi butaság, vérszomj utolsó szálig kipusztította őket. Clusius beszámolója ezért is különösképp értékes dokumentum.
Clusius állatleírásainak egyik különös vonása, amelyre a mai olvasó talán már nem is figyel fel, mégpedig az, hogy a szerző immár nem kizárólag az antik szövegek auktorait és a tiszteletreméltó hagyományt követve mutatja be tárgyát, hanem legtöbbször személyes vizsgálat, észlelés alapján, akár holtan, akár pedig elevenen volt módjában „szemügyre”, vagy egyenest kézbe venni az adott állatot – hála a holland hajósok és kereskedők vállalkozó szellemének. A mai olvasó számára e szerző állatleírásai már jóval kevésbé költőiek, mint a korábbi szövegek, hisz a természettudományos paradigmaváltás következtében az állatokat már nem jellemzik a róluk szóló hiedelmek, nevük magyarázata és eredete, „viselkedésük” az üdvtörténettel összefüggő, szimbolikus értelme. Az újkori természettudományos gondolkodás kiszakítja az élőlényeket a nyelv, az antik hagyományok, az exegézis szövetéből, az állatokat csak fizikai tulajdonságaik alapján vizsgálja. Noha Clusius is közöl etimologizáló, mitologizáló magyarázatokat, ezeket csak vélekedéseknek tartja, a közvetlen megfigyelésen alapuló vizsgálódásnak sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít.
S még egy megjegyzés, mielőtt a kötet olvasásába fognánk. Akárcsak Aldrovandi, Clusius is gyakran hivatkozik egy számunkra szintén ismerős, ám akkoriban épp csak születőben lévő intézményre: a múzeumra. Az antwerpeni, bolognai, lyoni polgárok és tudósok természettudományos magángyűjteményei ekkoriban már gyakran tartalmaztak kitömött állatokat, fogakat, csontvázakat, kikészített bőröket és egyéb preparátumokat. Valójában ezekből a magángyűjteményekből alakultak ki – éppen Aldrovandi és Clusius korában – az első természettudományos muszeionok, vagyis múzeumok. (Aldrovandi is így – museumnak – nevezte saját gyűjteményét, amelyet utóbb Bologna városának adományozott.) Ezek a gyűjtemények azonban ebben a korban még elsősorban nem a történeti, hanem a „kurrens” kutatást szolgálták és a tárgyak, preparátumok csereberéje a tudományos élet egyik élénkítője volt.
Ha Thomas Cantimpratensis, Hildegardis Bingensis leírásait, a Casanete-kódex részletét és a Aldrovandi és Clusius munkáit egymás után olvassuk, és ha felfigyelünk a köztük lévő alapvető különbségekre, némi fogalmat alkothatunk arról, hogyan változott a 12. és a 17. század között eltelt időkben az európai tudomány szemlélete és igazságfogalma. Ha pedig e változás lényegét megértjük, talán saját – az ész és a tapasztalat feltétlen tiszteletén alapuló – világképünk hibáit, és önkéntelen hazugságait is könnyebben felismerhetjük majd.
A szövegben, különösen az Aldrovandi-fordításban szereplő idézetek azonosításától azért tekintettünk el, mert nagy számuk a kritikai apparátust nehézkessé tette volna.
A fordító
