A tengeri szörnyeket a Mindenható Isten a földkerekség csodájára teremtette. E szörnyek annál is bámulatra méltóbbak, mivel ritkán kerülnek az ember szeme elé. Bizony elmondhatjuk, hogy Isten az égbolt alatt aligha alkotott náluk bármi figyelemreméltóbbat, kivéve tán az emberi természetet, amelyen a Szentháromság hagyta lenyomatát. Hiszen mi lehet az égbolt alatt csodálatosabb látvány, mint egy cethal vagy egy szörnybálna, amely hatalmas mérete miatt valóságos hegyhez, sőt széles mezőhöz hasonlítható? Teljesen kifejlett méretű cethal azonban nálunk, a Földközi-tengerben nemigen látható, csak az óceánban és azokban a tengerekben fordul elő, amelyeken lehetetlen átkelni. A ceteken kívül léteznek más tengeri szörnyek is, amelyek vagy sokféleségükkel, vagy hatalmas méretükkel hirdetik Isten dicsőségét. Alig van ugyanis olyan szárazföldi négylábú állat, amelynek ne lenne meg valamiképpen hozzá hasonlatos párja a tengerben. Ám madarakhoz és kígyókhoz hasonló állatokat is gyakorta elénk tár a tenger. Mégsem szabad azt hinnünk, noha némelyeknek ez a véleményük, hogy az ilyen fajta szörnyek vérfertőző keveredésből jöttek volna létre, hiszen Isten mindnyájukat a kezdettől fogva létező élőlényekkel együtt, eredendő módon teremtette. Közülük bizonyosak kúsznak, mások futnak, vannak olyanok, melyek ugrálnak, ismét mások repülnek; úszni azonban mindegyikük képes. Némelyik pikkelyével, szívós bőrével, szinte mind uszonyával és halfarkával, néhányuk viszont végtagjaival védekezik s mozog. Sokuk akárcsak a szárazföldi állatok, a felszínen is képes lélegezni. Többségük mégis, ahogyan a halak, általában a vízben rejlő ritka levegővel él.
Az abydes – Arisztotelész* szerint – olyan tengeri állat, amely életének kezdetén vízben él és tápláléka a sós vízben található. Később azonban új alakot ölt és más állat lesz belőle; ilyenkor elhagyja a vizet és a szárazföldön néz táplálék után. Ekkortól még a neve is megváltozik: astoasnak hívják. A csodálatos benne az, hogy testi alakváltozásával együtt megváltozik szokásainak természete is, mert először a vízben, később azonban a szárazföldön találja meg az életéhez szükséges dolgokat. Ez azért lehetséges, mert a testfelépítés nem csak a külalakot, hanem életmódot is megváltoztatja.
Az ahune Arisztotelész állítása szerint tengeri szörny és minden tengeri fenevad legfalánkabbika. Ragadozó és mindentől, amit megeszik, egyre csak hízik. Ezért azután hasa mérhetetlenül és testméreteihez képest túlságosan is kitágul. Ez az állat, ha valamilyen veszélytől tart, saját testébe rejti a fejét, mégpedig olyképpen, hogy akár a sün, behúzza a tagjait. Annyira vastag és kövér egy állat ugyanis, hogy ha bőrét és húsát összehúzza, a bőre redőket vet: ezekbe rejti azután tagjait, úgyhogy ki sem látszanak onnét. Csakhogy mindebből az ahunénak olykor kára is származhat. Annyira fél ugyanis a haláltól, hogy ha azt látja, hogy valami veszély fenyegeti, fejét testének tömegébe rejti, és míg a veszély el nem múlik, és a rá leselkedő ragadozó el nem vonul, fejét, amelyet önmagába rejtett, semmi körülmény között ki nem dugja. Mikor azután éhezni kezd, a saját húsát kezdi el falni, úgy gondolva: inkább váljék táplálék belőle részben, mint más vadak zsákmányául esve, egészben. Ellentétben azokkal a nyomorult emberekkel, akik, ha látják, hogy testüket vagy lelküket veszély fenyegeti, mert tunyasággal vagy gőggel teltek el, hízott testüknek nem esnek neki, s böjttel és étel-italtól való tartózkodással önnön hájukat nem emésztik el, hogy a világ hívságát: a hájat, azaz a lelki üdvére fenekedő démonokat ekképpen elkerüljék. Teljes bizonyossággal látjuk ugyanis, hogy testi önmegtartóztatás útján az emberek gyakran menekülnek meg halálos veszedelemből, ahogy a vízkórból az ivástól való tartózkodás, a lázból és sok egyéb kórságból pedig az evés elkerülése révén gyógyulhat ki az ember. Ennek az állatnak egyébként nincs gyomra, ezért, mikor táplálkozik, a hasa erősen felfúvódik. Mikor azután hasa már képtelen tovább puffadni, halakat okád ki a száján, ami nem is esik nehezére, mivel a hasa a szájának közvetlen folytatása. Emiatt, akár a többi tengeri állatnak, néki sincsen nyaka. Egyetlen halnak sincs ugyanis nyaka.
A Keleti-tenger fenevadai Plinius* tanúsága szerint olyan hatalmasak, hogy orkánokat és viharokat dagasztanak, a tenger vizét fenekestül felkavarják, és az általuk fújt párafelhőket a habokkal vegyítik – épp mint az a cet, amelyről a történeti munkákban is olvashatunk, és amelyet még Nagy Sándor* is vele szemben száguldó ellenséges hadihajónak vélt.
A barchora, Arisztotelész állítása alapján tengeri állat, amely kis halakkal táplálkozik. Ezen állatnak szája minden más állat állkapcsánál erősebb, mivel még a belékerült kődarabot is összetöri. Néha kimászik a partra, és füvet legel. Ám mindig vissza kell térnie a vízbe és belé kell merülnie, nehogy hátbőrét kiszárítsa a nap, mert akkor nem képes a megfelelő hajlékonysággal mozogni. Ezt a lényt a halászok olyan kishalakkal fogják ki, amelyeket elevenen, madzagra kötve vetnek a tengerbe. A halacskák ugyanis nem elég erősek ahhoz, hogy elmeneküljenek, csak a víz színén lebegnek, így az imént említett élőlény könnyen bekaphatja őket. Ekkor azután az állatot, miközben épp azzal van elfoglalva, hogy egyik kishalat a másik után nyelje le, elfogják.
A cet, miként Szent Izidor* is állítja, minden halak legnagyobbika. Ezt a halat a tenger négy mérföldnyi nagyságúra képes növeszteni. Nyelőjáratai szűkek, ezért hát csak apró halakat tud felfalni: szájának illatos leheletével vonzza magához, kapja be és küldi a gyomra mélyére őket. Torkát ugyanis valamilyen hártyaszerű bőr fedi, amin sok az apró lyuk: ez a hártya nem engedi, hogy nagyobb testméretű zsákmány kerülhessen a gyomrába. Szája viszont valóban nagy és tágas, úgy gondolják, hogy Jónás prófétát ebbe nyelte be és kétségkívül elég tágas lakóhely is egy efféle vendég számára. Fiatalkorában feketék a fogai, öregkorára azonban kifehérednek. Szája a homlokán található. Ezek a halak néha úgy lövellik ki magukból a lenyelt vizet, hogy párazuhatagukkal gyakran egész hajókat süllyesztenek el, de a hajókat pusztán a hánykolódásukkal és a csapkodásukkal is víz alá képesek meríteni. Ha meg a tengeren vihar tör ki, a habok fölé emelkednek. Plinius szerint a bálna beteg és gyámoltalan kicsinyeit maga mellett tartja; és, ahogy Experimentator mondja, kiskorukban még a szájába is beveszi őket. Ugyanezt teszi akkor is, mikor látja, hogy vihar fenyeget. A vihar után aztán kiöklendezi őket. Mikor a bálna kölykei az apály miatt megfeneklenek és nem tudják követni anyjukat, az anya a szájában összegyűjtött vizet folyamként ereszti rá a kölyökre, hogy a szárazföldön rekedteket így szabadítsa meg. Még felnőtt korukban is sokáig kíséri őket. A kölykök gyorsan fejlődnek. Tíz éven keresztül növekednek. Mivel nincs kopoltyújuk, sipolyon keresztül lélegeznek; és ezt kevés tengeri állat teszi hasonlóképp.
Némely cet olyan nagy, hogy szigetnek vagy hegységnek látszik. Szent Izidor szerint néha homok borítja a hátukat, mikor aztán vihar fenyeget, és a hajósok rábukkannak a cetre, igen megörülnek, hogy szárazföldre leltek és végre nyugtuk lesz a haboktól: horgonyt vetnek hát és bevonják a vitorlákat, s mivel remélik, hogy megpihenhetnek az ál-szárazföldön, tüzet gyújtanak. Mikor ezt a fenevad megérzi, váratlan és hirtelen mozdulattal elmerül és a hajókat emberestül magával rántja a mélybe. Nagy Szent Vazul* ugyanazt mondja, mint Szent Izidor, vagyis, hogy a bálna igen nagy mennyiségű homokot hordoz a hátán. Ugyanő írja, hogy mikor a cetek sűrű csapatban vonulnak, az olyan látványt nyújt, mintha valamilyen sebesen buzgó forrás törne elő a mélyről. Hasonlót én magam is láttam és csodáltam Isten bölcsességét. Ezek a fenevadak az Atlanti-tengerben, ahogy Szent Ambrus állítja, végtelenül nagyra nőnek, valóságos hegyeknek tűnnek annak számára, aki látja őket, ahogy óriás hátukkal az egeket verik.
A ceteket a következőképpen lehet elejteni. A cet, mikor három esztendős elmúlt, párosul egy nőstény bálnával. A közösüléskor azonnal elveszíti hímvesszeje erejét, úgyhogy többé nem is képes közösülni, hanem kiúszik a nyílt tengerre, és olyan hatalmasra növekszik, hogy semmilyen emberi leleménnyel rabul ejteni nem lehet. Akkor lehet tehát csak elejteni, mikor még nem töltötte be a harmadik esztendejét, és ezt, ahogy a Dolgok Könyve mondja, a következőképpen tehetjük: A halászok, miután felfedezték a helyet, ahol a cet tartózkodik, sok hajóval odagyűlnek, majd síp- és furulyamuzsikával hívogatják az állatot, amely követi is őket: ugyanis igencsak kedvére való ez a fajta zene. Mikor aztán a halászok látják, hogy a cet a zene hangjától elbódultan már teljesen a hajókhoz simult, egy erre előkészített, kapa nagyságú, hegyes vasfogakkal ellátott eszközt orvul a cet hátába vágnak, majd titkon elmenekülnek. Nem telik bele sok idő és az eszköz a sebben eléri a megfelelő helyet, úgyhogy a cet a tenger mélyére húzódik, és hátát a talajhoz dörzsölve a vasat még mélyebbre fúrja a sebben, míg az végül zsírrétegét átfúrva eleven húsába is beléhatol. A vas nyomán aztán a tenger sós vize is utat talál a sebbe és elpusztítja a sebesült állatot. Mikor a cet elpusztul, teste a felszínre emelkedik. Ha a halászok ezt látják, kötelet ragadnak, odasietnek a tetemhez és nagy győzelmi ujjongással húzzák ki a partra, hiszen bizonyosak lehetnek benne, hogy ekkora zsákmány birtokában nem kell majd szűkölködniük.
A krokodil olyan négylábú állat – ahogy Iacobus, Solinus* és Plinius is írja – amely a szárazföldön és a folyókban egyaránt honos. Napközben gyakran pihen a szárazföldön, ráadásul oly mozdulatlanul, hogy aki a fenevad e szokását nem ismeri, azt hihetné, halott. Kitátott száját a madaraknak kínálja: keressenek csak táplálékot benne. Az éjszakát viszont a vízben tölti. Tojásokat rak, mint a liba, amelyeket kihord a szárazföldre, oda tudniillik, ahol még az áradó folyó sem tudja őket elérni. Az ivadékokat a hím és a nőstény felváltva őrzi. Ez a fenevad Iacobus szerint általában még húsz könyök nagyságúra is megnőhet. Rendkívül erős bőre pajzsként védi. Nyelve nincs. Szájnyílása egészen a füléig ér. A felső állkapcsát mozgatja. Harapása szörnyű és amit elkap, nem ereszti, mert fogsora fésűszerű. Kitátott száját tehát a madaraknak kínálja: keressenek csak táplálékot benne. Csukott szemmel alvást színlel, miközben hatalmas száját nyitva tartja. Azokat madarakat azután, amelyek odaszállnak enni, megöli és lenyeli. Ebben azokra az uzsorásokra emlékeztet, akik a nélkülöző és elszegényedett kereskedőket kölcsönre veszik rá, vagy azokra a nagyurakra, akik majorosaikat haszon reményével kecsegtetik, mihelyt azonban lehetőségük nyílik rá, embertelenül kifosztják őket. A krokodilnak hatalmas karma is fegyvere. Télen egyáltalán nem táplálkozik. Nem csak állatokat, hanem embereket is megtámad, ám, ahogy Experimentator írja, ha megöl egy embert, meg is gyászolja. A krokodil, ha kitépik a szívét, még él egy ideig, amiben mindenesetre különbözik az összes többi állattól, amelyet a szíve éltet. Húsát a szaracénok megeszik. Ürülékéből kenőcs készül, amellyel öreg és ráncos ringyók kenegetik az arcukat, hogy megereszkedett bőrüket kisimítsák vele és szebbnek látsszanak. De a krém sötét színe nem tart ám ki sokáig. Ha ugyanis izzadság vagy valami más undok nedv éri a kenőcsöt, elhalványul a hamis arcszín, és aki bekente magát a kenőccsel, még sokkal sápadtabb lesz, mint annak előtte volt, és ez szinte mindig megtörténik, ám mihelyt a kenőcs – saját hibájából rátapadt – mocskát az illető lemossa vízzel, bőre azonnal ugyanolyan ráncossá változik vissza, amilyen korábban volt.
Szent Izidor szerint a Nílus-folyóban és a palesztinai Caesarea-folyóban több a krokodil, mint másutt. Egy bizonyos palesztinai folyóban, ahogy Iacobus írja, szintén élnek vad krokodilusok, amelyek a következőképpen kerültek oda: volt egyszer két fivér, mindketten ugyanazon a területen uralkodtak. Mivel az egyik fivér fájlalta, hogy az uralmat meg kell osztania bátyjával, elrendelte, hogy telepítsenek egy bizonyosfajta krokodilt a folyóba. Félt ugyanis nyíltan fivére életére törni, ezért azt tervezte, hogy mikor a fivére szokása szerint a folyóban fürdik, a fenevadakkal falatja fel őt. Telt-múlt az idő: egy nap azután, mikor az irigy fivér tervéről megfeledkezve éppen a folyó partján üldögélt, az egyik szörny alattomban kicsusszant a partra, elkapta az ott üldögélő testvért és szétmarcangolta – így esett bele a nyomorult abba a verembe, amelyet önmaga ásott.
A krokodil Plinius szerint, ha jóllakott hallal, örökké éhes szájával a parton álomba merül. Ekkor egy kis madár, melyet arrafelé trochilosznak, azaz krokodilmadárnak, Itáliában pedig regulusnak, vagyis a madarak királyának neveznek, odaszáll hozzá: a krokodil pedig tátott száját felkínálja neki: keressen csak táplálékot benne. Először a száját kapargatja meg, aztán a fogait és belülről a torkát, amíg csak a szörny, mint valami beleakadt dárdát, meg nem rágja a madarat. De ugyan miféle táplálékul szolgálhat egy ilyen apró madár egy ilyen hatalmas vadállatnak: legföljebb azért eheti meg, mert oly könnyű zsákmányul és prédául kínálkozik? Ez a krokodil azokra az igazságtalan fejedelmekre emlékeztet, akiknek szája teli van hazugsággal, akik szájukban békét, szívükben azonban gonoszságot hordoznak, fogai azok a majorosok, akik kifosztják a szegényeket, torka pedig a sok titkos tanácsadó. A nyomorult paraszt egy nap elmegy hozzájuk, körbejárja az egész majorságot, mindenkinek fizet és ígér a magáéból, végül sikerül is bejutnia. Csakhogy mikor már épp azt hinné, hogy megszedte magát, nem csak azt veszíti el, amit összeharácsolt, hanem a teljes vagyonát is. Nem telik bele sok idő, mikor úgy érzi, hogy már eleget kölcsönzött, nem csupán attól fosztják meg, amit lopott, hanem minden saját javától is. A Nílus folyó partvidékén él egy nép, amely ennek a fenevadnak természeténél fogva haragosa és ellensége, a lakóhelyükül szolgáló szigetről tyntirusoknak nevezik őket. Ez a törzs apró termetű, de a krokodilokkal szemben igen bátor. Csak ők merészelnek ugyanis a krokodilok lakta Nílus folyóban úszkálni: a hátukra ugranak, és úgy ülik meg őket, mint más a lovakat. Ráülnek ugyanis a tátott szájú szörnyre, fejét hátrahajlítják, majd jobb és bal felől a kitátott szájba zablaként bunkót dugnak: így ejtik foglyul és vonszolják a szárazra őket, sőt, puszta hangjukkal is képesek úgy rájuk ijeszteni, hogy a krokodilok a nemrég befalt zsákmányt kiöklendezik magukból. Ugyanez a nép azt gondolja, hogy ez az állat, akár a medve, mindig tovább növekszik.
A tengeri szarvas a Kyrannidák Könyve alapján úgynevezett tüdős állat. A víz felszíne fölé emeli szarvakkal ékesített fejét, így csalogatja magához a madarakat. A madarak vagy azért, hogy megpihenjenek, vagy azért, hogy egyenek a húsából, meg is telepednek rajta. Az állat azonban azt, amelyik a szarván pihen, hirtelen megragadja, megöli és felfalja.
A caab Arisztotelész szerint olyan tengeri állat, amelynek meglehetősen nagy testéhez képest aprók a lábai. Lába a tehén patájához hasonlít. Egyik lába azonban hosszabb a többinél, ezt mindenkor kéz gyanánt használja, ugyanis ezzel szerzi és helyezi a szájába táplálékát, és ezzel tép ki mindent, amit csak akar. Ez a lába porcos, nincs benne csont. Ha az állat a vízben úszik, a víz alatt is lélegzik, de lélegzés közben a lehelettel együtt vizet is nyel a testébe, mikor aztán megtelik vízzel, a felszínre emelkedik és kiköpi a vizet: így lélegzik.
A krikosz Arisztotelész szerint tengeri állat. Lábának vége hasított, mindkét részén három-három ujj van, és három–három köröm. Jobb lába kicsi, bal lába azonban igen nagy, ezért, amikor jár, egész testsúlyát a bal lábára helyezi. Bőre héjszerű, sima, fekete, de néhány helyen vöröses. Ha megtapad valamin, erősen tapad rajta. Jó időben ez az állat szabadon járkál ide-oda, de ha fúj a szél, rátapad a kövekre – ott lapít, és meg sem mozdul. Tényleg csodálatos, hogy míg jó időben ez az állat elemében van, viharos időben legyengül és erejét veszti. A krikosz, ez a tengeri lény azokhoz a könnyelmű világi ifjakhoz hasonlít, akiknek jobb lába, vagyis Isten és szüleik iránt érzett szeretete gyönge vagy teljesen hiányzik, viszont a lányokat ködös szerelmektől lihegve megkörnyékezik, s egész lelkükkel erősen rájuk tapadva – legyenek akármifélék is azok a lánykák – inkább Istent, szüleiket és szeretteiket sértik meg, csak hogy teljesíthessék imádottjuk csalfa vágyait. A bőr, mely az általuk szerelemnek nevezett csalfaságnak elfedője, héjszerű, vagyis sima, törékeny, sérülékeny és fekete, azaz alantas, a bűn szennyét hordozó. Lába hasított, s mindkétfelől három-három ujjra oszlik, a hasíték a csalfaság és a megbecstelenítés két rossz szándékának felel meg, ezáltal a megcsalt leányt háromszoros kár éri: szüzessége, lelki tisztessége és vagyona is oda lesz, ha közben szeretőjének abból is sikerül eloroznia valamit.
A celethi olyan tengeri állat, ahogy Arisztotelész utal rá, amely minden egyéb tengeri és szárazföldi fenevadtól eltérően méhében fogan tojást. A tojásokból, mikor már kellő időt töltöttek az anyaméh oltalmában, férgek másznak elő. Mikor az anyaállat megszül, az ivadékok elérik végső formájukat és az állat születése után hihetetlen gyorsasággal válnak szüleikhez hasonlóvá. Ez az állat olyan mélyen alszik, hogy puszta kézzel is zsákmányul lehet ejteni. Szíve testéhez képest nagy – egyébiránt nagyon félénk.
A khilon Arisztotelész tanúsága szerint szintén tengeri állat. Ez az egyetlen olyan állatfajta, amelyeik nem eszik semmit, hanem csak a saját testéből eredő nedvességből táplálkozik. Ez a nedvesség ugyanis, amelyen kívül a fent említett állat táplálkozás céljából semmi mást nem vesz magához, ragadós és zsíros. Ez magyarázza, hogyan lehet erős alkatú az állat, noha örökké böjtöl. A nőstényeknél megfigyelhető, hogy böjtjük hosszabban is eltarthat, mint a hímeké, úgyhogy több napon keresztül sem esznek, – erre nedvdús és ragacsos váladékaik miatt képesek, amelyekben a nőstények inkább bővelkednek, mint a hímek.
A tengeri kutyák iszonyatos leheletű és vadságú tengeri állatok, ahogy Plinius írja. Minden olyan teremtménynek ellenségei ugyanis, amely meghátrál előlük. Erőteljes karmaik szögalakúak. A bőrük távol tartja a szárazföldi kutyákat. A tengeren úgy üldözik a halak tömegeit és rajait, ahogy a szárazföldön a vadászkutyák üldözik a vadat, legföljebb ugatni nem tudnak: ugatás helyett viszont a leheletük szörnyű. Mikor tehát halrajokat üldöznek, szűk helyekre szorítják őket és iszonyatos kegyetlenséggel így végeznek velük. A halászok pedig, ha rábukkannak a helyre, ahová a menekülő halak rejtőztek, hálóikkal bekerítik és kifogják őket. Ezeket a fenevadakat igen nehezen, több háromágú szigony-döféssel lehet csak elejteni.
A ceruleum, ahogy Solinusnál olvashatjuk, olyan fenevad, mely nevét a színéről kapta, és a Gangesz-folyóban honos. Ennek az állatnak két, legalább hatkönyöknyi hosszú karja van. Olyan erős, hogy azokat a hatalmas fenevadakat, amelyek lakhelyére tévednek, összeharapdálja és karjával a mélybe rántja.
A tengeri sárkány szörnyen kegyetlen fenevad. Hosszabb mint a szárazföldi sárkány, de szárnyai nincsenek. A farka tekervényes, a feje testének méreteihez képest kicsi, de tátott szája félelmetes. Pikkelye és bőre kemény. A halakra és minden más tengeri állatra veszedelmes. Az a hal ugyanis, vagy bármely más állat, amelyet egyszer megharap, elpusztul. Még az emberen is halálos sebet ejt. Szárnyak helyett uszonyai vannak, amelyeket úszáshoz használ. Egyhuzamban nagy távolságokat képes megtenni a tengeren és ez inkább nagy erejének semmint uszonyának köszönhető. Ha a tengeri sárkány fogságba esik, mondja Plinius, és homokra kerül, hihetetlen ügyességgel fúr magának üreget orrával. Csontjainak hamuja gyógyítja a fogfájást.
Amiként Iacobus és Solinus írja, a delfineknek is sokféle fajtája él a tengerben. Ezeknél a ragadozóknál nincsen gyorsabb a tengerekben. Ha a szájuk nem az orruk alatt lenne, majdnem a hasuk közepén, bizony egyetlen hal sem tudna előlük elmenekülni. De a természet bölcs gondoskodásból lelassította őket, hiszen csak hátra vagy hanyatt fordulva tudnak bármit elkapni és megtartani. A tizedik hónapban ellenek. A hímek egyébiránt felfalnák a szülő nőstények kölykeit, az anyaállatok azonban ivadékaikkal együtt elbújnak előlük. Igen gyengéden szeretik ugyanis és sokáig magukkal hordozzák borjaikat, akik a víz alatt követik anyjukat. Anyjuk még akkor is kíséri őket, ha már felnőttek ugyan, de még nem elég erősek. A delfinek kicsinyei, ahogy Arisztotelész állítja, gyorsan növekednek és egyfolytában fejlődnek, egészen tíz esztendős korukig. Ugyanezek a kölykök, mikor betöltötték a tizedik hónapot, elkezdik nemi életüket, és vemhesek lesznek. A delfinek csak nyáridőben hozzák világra kicsinyeiket, télen soha. Ivadékaikat emlőikből táplálják. Olykor-olykor kis kölykeiket a szájukba veszik. Szájuk nem ugyanott van, ahol a többi állatnak, hanem a hasuk közepén és a vízi élőlények közt egyedül ők képesek mozgatni a nyelvüket. Hátuszonyuk hegyes, és fenyegetően felmered, ha az állat dühös. Amikor azonban nyugodt, uszonyát valamilyen tokba rejti. Azt mondják, hogy a delfinek a vízben nem tudnak lélegezni, és az életadó levegőhöz csak a felszínen juthatnak. Hangjuk olyan, mint az emberi nyögdécselés, mivel tüdejük és légcsövük ugyan van, de nyelvük nem tökéletes, sem ajkaik nem alkalmasak arra, hogy különböző hangokat formáljanak. Fülük nincsen, helyette csak nyílásaik vannak. A delfinek szaglószerveinek semmi nyoma, pedig igen jó a szaglásuk. A víz felszínén alszanak, úgyhogy hallani a horkolásukat. Sok esztendeig élnek, állítólag még száznegyvenig is, mondja Experimentator annak alapján, hogy bevágással megjelölték a farkukat. Ha erősen fúj az északkeleti szél, nem hallanak semmit, déli szélben pedig tompul a hallásuk. A zene elbűvöli őket, szeretik a síp hangját, bárhol is hallják, tömegestül odagyűlnek. Arion, a lantjátékos férfi, akit egyszer hajósok meg akartak ölni a tengeren, kieszközölte, hogy mielőtt megölik, hagyják lantkísérettel énekelni. Dalára egy delfincsapat gyűlt a hajó köré, és mikor Arion beleugrott a tengerbe, egyikük a hátára vette és kivitte a partra. Egyedül a delfinnek nincs epéje, ahogy Arisztotelész állítja.
A kis delfinek mindig csapatostul járnak, mintegy rajt alkotnak, s általában két nagy delfin őrzi őket. Azért tesznek így, mert ha esetleg egyikük elpusztul, a többi a hátára veszi és védelmezi a holttestet egészen addig, míg a vihar ki nem sodorja a partra. Őrzik ugyanis elhullt társaikat, nehogy más halak felfalják őket. Ennyire szeretik hát egymást. Ezzel kapcsolatban mesélik Plinius alapján, hogy mikor Karia királya elfogatott egy delfint, az állat társai hatalmas tömegben gyűltek össze a kikötőben, ahol a delfint fogva tartották. Sírásuk és könyörgésük hatására a király elrendelte, hogy eresszék szabadon az állatot. Ha valaki delfinhúst eszik, ahogy Experimentator beszámol róla, és a tengerbe esik, és a delfinek rátalálnak, azonnal felfalják. Ha azonban nem evett delfinhúst, hátukra veszik és kiviszik a szárazföldre, sőt, a többi haltól is megvédik. Hogy miként lehetséges, hogy az elfogyasztott delfinhúst felismerjék az emberben, nem tudom megérteni, hacsak nem a természet egyik olyan titka ez, amelyben, mint oly sok másban, Isten dicsősége nyilvánul meg. A delfineket más halak sokasága szokta követni. A halászok, ezt tudván, ott vadásznak ezekre a halakra, ahol a delfinek elhaladnak.
Augustus princeps* uralkodása alatt egy campaniai fiú először kenyérdarabokkal édesgetett magához egy delfint, később kézből kezdte etetni, végül pedig annyira megnőtt a merészsége, hogy a delfin hátára ugrott és vele hordoztatta magát. Aki látta ezt, kezdetben oda volt a bámulattól, később azonban olyan hétköznapi látvánnyá vált, hogy már senki nem csodálkozott rajta. Sok évvel később mikor a fiú meghalt, és a delfin hiába várta jöttét a szokott helyen, hogy közös lovaglótúrájukat megtegyék, az állat a nép szeme láttára elemésztette magát. Erről Maecenatus, Fabianus és Solinus írásai is beszámolnak. Hippo, afrikai város közelében a tengernél a hippóiak egy delfint etettek, amely hagyta, hogy fogdossák, és gyakran a hátán hordozta azt, aki felült rá. Mikor Africa proconsula, Flavianus,* kenőcsökkel kenette be, a delfin a szokatlan szagtól elkábulva úgy sodródott a habokon, mintha elpusztult volna. A Perzsák Történetéből: A babilóniai Iasum város közelében egy delfin nagyon megkedvelt egy fiút. Mikor szokott közös játékuk után a hazatérő gyereket türelmetlenül követte, a homokos partra sodródott és megfeneklett. Ugyanennek a városnak a közelében, egy másik, Herianus nevű fiút egy delfin hasonlóképpen vitt a hátán, s mikor egy óriás hullám megölte a gyereket, a delfin visszavitte holttestét a szárazföldre és, mint aki megbánta bűnét, vétkéért életével fizetett.
A delfinek egy másik fajtája a Nílus folyóban él: ezek fűrészes tarajúak. Ezek a delfinek a krokodilokat valamilyen trükkel ráveszik, hogy úszni kezdjenek, és ha már úsznak, ravasz csellel rászedik és megölik őket. A krokodilok lágy hasát ugyanis fűrészes tarajukkal felhasítják: így pusztítják el őket. A krokodilok egyébként a vízben gyengébben látnak, a szárazon viszont igen éles a látásuk.
A tengeri ló nagy és igen erős fenevad. Ez a ragadozó gyakorlatilag minden más tengeri lénynél erősebb, de a vízen kívül tehetetlen, ahogy Arisztotelész is írja, de – ahogy mondják is –, ahol a természet nem ad vizet, életet sem ad. Testének egyik fele ló formájú, ez a felső rész. Testének másik fele viszont halfarokban végződik. Más halak húsával táplálkozik. A harcban kegyetlen; de az embertől tart és óvakodik attól, hogy vele küzdelembe keveredjék.
A nílusi víziló Michael állítása szerint a Nílus-folyóban élő hatalmas és igen vad szörny. Lábszára, lába és karmai olyanok, mint a krokodiléi, csak még annál is sokkal nagyobbak. Az emberrel szemben is vérszomjas. Ha ugyanis egy csónak a környékére téved, egyik lábát megveti a mederfenéken, a másikkal pedig megragadja a csónak orrát és könnyedén kettéhasítja, vagy néha oldalra dönti és úgy süllyeszti el a csónakot. Ez az oka annak, hogy amerre él, rengeteg ember halálát okozza. Nagy szerencséjére a világnak azonban ez a fenevad igen ritka. Semmiféle eszközzel nem lehet elejteni, csakis olyan láncokból szőtt vashálóval, amilyet a damaszkusziak kifejezetten e célból, csodálatos ügyességgel készítenek. Bőréről azt állítják, hogy könyöknyi vastagságú, és olyan kemény, hogy semmiféle hajítódárdával vagy más fegyverrel átdöfni nem lehet.
A folyami ló Arisztotelész szerint csodálatos külsejű, keleti szörny. A szárazföldön és a vízben egyaránt megél. Még sörénye is van, mint a lónak. Lába hasított, patája van, mint a tehénnek, fejét magasan hordja, farka akár a disznóé és úgy nyihog, mint a ló. Bőre igencsak vastag és belső szervei is a lóéhoz hasonlatosak. Testnagysága azonban olyan, mint a szamáré.
Az exposita a tengernek abban a részében élő fenevad, amely Júdea mellett elfolyva Jaffa városának partját mossa. E fenevadak egyikét, ahogy Plinius írja, más világcsodákkal együtt Rómába vitték, és Scaurus,* a római vezér, mikor aedilis volt, gondosan kikészíttette. E szörny fogai hatalmasak és hosszúak, zsírrétege is öt könyöknyi. Ilyen módon hát méltán lehet őket, nem csupán a földkerekség fejedelmeihez, de rablóihoz is hasonlítani, akik hatalmas fogaikkal széltében-hosszában szintén rágják és pusztítják a szegény népeket, és kik eltelve zsákmányuktól maguk annak válnak táplálékaivá, aki a próféta szerint egykor Babilon minden undokságát elnyelte.
A helcus a Dolgok könyve szerint tengeri állat, amelyet tinónak is neveznek. Szőrös bőre fekete és fehér foltos. Erről az állatról azt a csodálatos dolgot mondják, hogy miután meghalt és megnyúzták, szőrszálai természetes ösztönből, legyen bárhol is, a tenger állapotát követik. Ha ugyanis felkavart tenger hullámai magasba csapnak, a szőrszálak is hasonlóképpen felmerednek. Ha viszont a tenger elcsendesedik, a szőr is elsimul: így tudható meg egy érzéketlen és holt dologból, milyen állapotban van a tenger. Plinius szerint ez az állat a szárazföldön szül, akár a lábasjószág. Soha nem hoz világra többet, mint két kölyköt. Neveli és emlőiből szoptatja kicsinyeit, 12 napos koruk előtt nem viszi ki őket a tengerre. Nehezen lehet elpusztítani, csak úgy sikerül, ha a fejét összezúzzuk. Ezen lények álmukban bőgnek. Egyetlen élőlény sincs, amelynek álma mélyebb lenne. Jobboldali uszonyai alatt ugyanis, amelyeket úszáshoz használ, mint mondják, álomhozó erő rejlik: ezeken az uszonyain nyugtatja álmában fejét.
A fóka Experimentator tanúsága szerint tengeri ökör, a maga nemében igen erős állat. Nem könnyen változtat helyet, ezért hát mindig ugyanazon a helyen marad, ahová a természet helyezte. Ingerlékeny és dühös természetű, nem csak más fajta állatokkal, hanem még övéivel szemben is. Arisztotelész írja, hogy a fóka állandóan küzd a nőstényével, míg csak meg nem öli. A megölt nőstényt azután odébb löki és másik nőstényt hoz a helyébe. Mindaddig hoz magának azután nőstényeket, míg maga is meg nem hal, vagy, míg az egyik nőstény le nem győzi és meg nem öli. Holta után kölykei egymással versengve nekiesnek és felfalják.
A fókának, ahogy a Kyrannidák könyve mondja, keze van, mint az embernek, és ábrázata ökörszerű.
A fastaleon Arisztotelész szerint tengeri szörny, de szokásaiban nincsen semmi szörny-szerű. Míg ugyanis a többi tengeri állat mind egymás ellensége és mind megeszi egymást, a fastaleon az egyetlen, mely nem ilyen kegyetlen. Ennek pedig az az oka, hogy a fastaleon egyáltalán nem eszik húst, hanem csak zöldségeket és egyéb olyasmit, mint azok az állatok, akik nem húson, hanem máson élnek, ugyanis attól természetüktől fogva undorodnak.
A cápa, amiként Arisztotelész írja, olyan tengeri szörny, amelynek minden egyéb állattól eltér a viselkedése. Ez az állat, mikor érzi, hogy méhében megfogant, még jóval a szülés előtt kiveszi méhéből a magzatát. Ha pedig kivette, és az életre elég érettnek találja, kint is hagyja. Ha azonban még nem érett, visszadugja magzatát a méhébe és megint magába fogadja, hogy tovább táplálhassa.
A glamanez Arisztotelész szerint olyan szörny, amely folyóvizekben él. Ennek a fenevadnak a hímje buzgón gondoskodik kicsinyeiről; a nőstény azonban elhanyagolja és magára hagyja őket, és a vizekben bolyong. Ezalatt a hím irántuk érzett természetes szeretetéből a kicsinyek mellett marad, amíg azok fel nem nőnek és szert nem tesznek az ellenséges halak elől való menekülni tudás képességére. Közben az apa még valamilyen épületet is emel a kicsinyek köré, amely ifjúkorukban védelmezi őket. Amikor pedig ellenségei megijesztik, erős hangon kiáltozik, hiszen egész idő alatt körülöttük szorgoskodik. Ez az állat, ha a olykor, véletlenül hálóba akad, erőteljes fogaival képes kiszakítani a hálót, de menekülését nem annyira erejének, mint – aggodalom szülte – bátorságának köszönheti, hiszen csupán az utódai utáni vágy kölcsönöz neki rendkívüli erőt.
A kardállat Plinius és Szent Izidor szerint tengeri szörny, valóságos kardjáról kapta nevét, ugyanis orrával, mely olyan éles, mint a kard, meglékeli és elsüllyeszti a hajókat.
A víziló Plinius tanúsága alapján olyan fenevad, mely szintén a Nílus-folyóban lakik. A szárazföldön jön világra. Vízen és szárazon egyaránt képes élni. Gyakran egyébiránt nagyobb az elefántoknál is. Orra csapott, körmei hasítottak, farka kunkori, fogai érdesek és kampósak, a vaddisznók fogaihoz hasonlatosak, a háta és a nyerítése azonban olyan, mint a lovaké. Éjszakánként lelegeli a vetéseket, amelyekhez majdhogynem hátrafelé járva jut el, hogy nyomai megtévesztők legyenek, és így, ha visszatér, semmiféle csapdát ne állíthassanak neki. Ez a szörny, ha túlságosan tele a hasa, igen mohón kívánja a frissen vágott nádat, vagy sokáig fetreng az éles nádak közt, míg a lábán valamelyik erét meg nem sebzi velük, hogy vérét veszítve könnyítsen magán. Legszívesebben a lábán sebzi meg magát. Sebhelyét nagy gonddal addig gyógyítja, amíg a seb be nem heged. India vidékein kiváltképp sok van belőle. Háta áthatolhatatlan, kivéve, ha víztől nedves. A víziló bőréből lándzsát készítenek. Egy ilyen fenevadat hozatott öt krokodillal együtt Scaurus a római játékokra, ahogy Plinius beszámol róla.
A koki Arisztotelész szerint tengeri állat, ám a szárazföldön ugyanúgy megél, mint a tengeren. Víz alatt nem képes lélegezni. A tenger közelében, a szárazföldön alszik, és itt tölti idejének nagy részét. Itt is hozza világra kölykeit. Kettőt vagy hármat szül. A szüléskor a magzatokkal együtt a méhlepény is kijön a méhből és szülése minden tekintetben úgy folyik le, mint az emberé. A szülés utáni tizenkettedik nap elteltével a kölyök követi anyját a tengerbe, leginkább napközben és abból az okból cselekszi ezt, hogy kicsinye hozzászokjon a tengervízhez. Ennek az állatnak emlője is van, amelyből kölykeit szoptatja. Teste porcos, akár a tintahalé és csontjai kevésbé erősek, mint kellene, amiből az következik, hogy lába gyengesége miatt néha alig tud járni és egyáltalán lábon maradni. Az, hogy járni tud, inkább lelki erejének és teste könnyűségének, mintsem erejének köszönhető. Igen nehéz elejteni, hacsaknem kalapáccsal. Hangja olyan, mint a bika hangja, és akkor a legerősebb, mikor megölik. A koki nőstényének szervezete olyan, mint az asszonyoké, közösülésre szolgáló hímtagja a hasában rejlik. Fogai igencsak élesek, farka rövid, mint a szarvasé, veséje, mint a tehéné. Hasában nincsenek erek, mégpedig a következő okból: az a két ér, mely a vesék alatt húzódik, elágazik bennük és ezért nem ér el a hasig; így lehetséges az, hogy ennek az állatnak hasa vértelen. Egyéb testrészeiben valóban van vér, amely soha nem alvad meg. Különben négylábú, ízületei is vannak, mindkét lába ötujjú, és lábának formája egyezik a halak farkának formájával.
A kylon, ahogy Arisztotelész állítja, igencsak csodálatraméltó tengeri állat, amelynek láttán azt gondolnánk, hogy vagy a természet tévedett, vagy pedig a az állat felépítése tér el a szokásostól. De távol legyen tőlünk, hogy azt higgyük, a természet tévedett: ugyanis a természet mindig mindent helyesen tesz, és mindent helyénvaló és igazságos módon alkot meg. Ám igaz, ami igaz, míg a föld minden élőlényében, mind az aprókban, mind pedig a nagyokban a májat a jobb, az epét pedig a bal oldalra helyezte, a kylonban az epét tette jobb, a májat pedig bal oldalra.
A languszta egy nagy, gabarinak is nevezett, tengerben élő állat. Ahogy Arisztotelész írja, az effajta szörnyek hevesen küzdenek egymás ellen, akárcsak a kosok és az ellenfeleket társaik sokasága segíti a harcban. Ezért aztán gyakorta látni, ahogy csapatostul járnak, hogy egymás ellen háború viselhessenek. Négy oka van az élőlényeknek a háborúskodásra. Az első ok a természetes uralkodni vágyás, a második az élelem, a harmadik a közösülés, a negyedik az utódokkal kapcsolatos. Kicsinyeikért ugyanis a különböző fajhoz tartozó állatok is szoktak egymás ellen harcolni, például a tyúk a héjával, és a liba a varjúval. A karabo undorító táplálékokat fogyaszt, szennyből és sárból él, és mégis testes egy állat. Fölvágott gyomrában rengeteg mocsok található. A karabo farka széles, ezért harc közben könnyen fordul.
A tintahal olyan tengeri szörny, amiként Adelinus mondja, amely olyannyira csodálatraméltó, hogy bizonyára azt hihetnők, a természet játékot űzött vele, mert ezt az állatot szinte minden más tengeri fenevadnál előbbre valónak teremtette. Ez a pikkelyes bőrű állat ugyanis a halak rajaival együtt a tenger mélyén keresi táplálékát. Amikor azonban elege lesz a tengervízből, tollakkal borított szárnyai segítségével felemelkedik a felszínre. Szárnyait azért adta neki a természet, hogy a madarakkal együtt szelje a leget. Csakhogy ha ez a szörny felemelkedik a levegőbe, a szél miatt képtelen odafenn megmaradni, így rövid idő múltán, ha ellenkező irányú szélbe üközik, vissza kell térnie a vízbe és a mélységbe zuhan.
A ludolacra tengeri állat, mely természetére és alakjára nézve, ahogy Arisztotelésznél olvashatjuk, igencsak csodálatra méltó. Négy szárnya van, s ezek a következőképpen helyezkednek el: kettő az arcán, kettő pedig a hátán van, s ezek által csodálatos gyorsasággal lebeg át egyik helyről a másikra, ahová csak kedve van eljutni.
A tenger szerzetesei olyan tengeri szörnyek, amelyeknek neve pontosan fedi külsejüket. A Brit-tengerben élnek ilyenfajta állatok. Testük alsó része hal alakú, felsőtestük azonban részben az emberi fajéhoz hasonlatos. Fejük olyan, mint a szerzeteseké, tetején frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van, fülük felett fekete kör övezi, amely arra a hajkaréjra emlékeztet, mely a szerzetes vagy a pap fején látható, csakhogy ez a szőrzet dúsan szétmered. Ez a szörny szívesen csalja magához a tengerparton sétáló embereket, szemük előtt játszik, és ugrálva közeledik hozzájuk. Ha aztán látja, hogy az embernek tetszik a játéka, örül, és annál inkább játszik a víz felszínén. Amikor aztán azt látja, hogy az illető nagy bámulatában közel megy hozzá, ő is közelebb jön, és alkalomadtán elkapja az embert, magával vonszolja a mélybe, ott aztán felfalja a húsát. Az arca egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, mivel orra olyan, mint a halaké, szája pedig az orra folytatása.
A monocerost tengeri szörnynek tartják, ahogy a Dolgok könyve állítja: a név valószínűleg az állat külsejére utal. Monos ugyanis egyet, ceros pedig szarvat jelent. Ennél fogva monocerosnak az egyszarvú állatot hívják (mint ahogy az írások említést tesznek egy szárazföldi vadállatról, az egyszarvúról is), amely ránézésre ijesztő, hatalmas szarva a homloka közepéből áll ki: e szarvval az útjába kerülő hajókat át képes fúrni és meg képes lékelni, ezzel sok emberi életet elveszejtve. Ám a Teremtő irgalmasan gondoskodott az emberi fajról, mivel hiába kegyetlen ez az állat, Isten lassúnak teremtette, így a hajók, ha megpillantják a szörnyet, elmenekülhetnek előle.
A néreidák hasonlóképpen tengeri lények. Plinius szerint teljes testük borzas és bozontos, alakjuk pedig nagyjából olyan, mint az emberé. Ha egyszer valamelyiküknek (akár az embernek), meg kell halnia, a helybéliek messziről hallhatják sóhajait és zokogását, valamint azt, ahogy panaszolja, milyen kegyetlen szükség is a halandók számára a halál keserve. Olyan nyomorult lelket jelképez, aki életében az emberi értelem látszatát próbálta kelteni, ám kit élete végén a démonok arra kényszerítenek, hogy bűneinek bundájától bozontos állaként pusztuljon el. És nincs kétség afelől, hogy valóban keserűn, rettegve kiáltozik és sír. De hiába, mert örök tűzre van ítélve.
A hajóspolip olyan tengeri szörny, ahogy Plinius mondja, amely a tengeri csodák között is különleges. Feljön a hullámok tetejére, megszívja magát, majd a gégéjén át kieresztve minden szennyes víztől megszabadul és könnyedén lebeg. Azután két mellső végtagját visszahajlítva kifeszíti a köztük levő, csodálatos vékonyságú hártyát, és ezt a hártyát vitorlaképpen a szabad szelekbe feszítve, többi végtagjával evezve, testét középen farkával mint kormánylapáttal irányítja. Ha azonban netán valami, amitől megijed, megzavarja, megszívja magát és alámerül a vízbe.
Az onosz tengeri szamár, ahogy a Kyrannidák könyve mondja, amelynek egymás mögött, sorban nyolc lába van. Vannak, akik pultusnak nevezik. Húsát új fazékban égesd hamuvá, majd a hamvakat vérével keverve őrizd meg: kend meg vele a fürdőben a tébolyodottat, és meggyógyul tőle. A hólyagköveseknek is igen jót tesz, mert baj nélkül ki tudják vizelni tőle a köveket.
A kardszárnyú delfin olyan tengeri állat, mondja Plinius, külsejéről azzal mondunk a legtöbbet, hogy mérhetetlenül nagytestű. Ez a fenevad a bálnákat, vagyis a ceteket mélységes gyűlölettel üldözi. Fogaival ugyanis vadul betör a cetek rejtekhelyeire és azoknak borjait vagy megtermékenyített, illetve várandós nőstényeit szétmarcangolja. A bálnák, mivel nem fordulékonyak, gyöngék a védekezéshez és súlyuk miatt is nehézkesek, meg uszonyaik is gyöngék, egyetlen mentségüket abban látják, hogy mielőbb a mélybe meneküljenek, s magával a teljes óceánnal védelmezzék magukat. A fenevadak azonban gonoszságukban makacsul arra törekednek, hogy a szökevények elébe kerüljenek, szembe forduljanak velük, és a vigyázatlanokat szorult helyzetükben lemészárolják, a sekély vízbe űzzék, és a sziklákhoz csapják. Szerintünk a bálnák azoknak az ártatlan és együgyű, jóban és a rosszban egyaránt járatlan lelkeknek a jelképei, akik, mihelyst jó emberek közösségébe jutnak, félrevonult és a világtól elzárt életet kezdenek élni, s mihelyst az istenfélelemben fogant a jócselekedetek magvai megfogannak bennük, ama szörnyű, pokoli örvény réme, a kardszárnyú delfin, vagyis az ördög azonnal üldözőbe vesz, és különféle kísértésekkel gyötör, s hol a nyomorúság szorosaiban öldököl, hol pedig a gyönyör térségeire űz, avagy éppen a szív keménységét jelképező sziklák veszedelméhez próbál taszítani. A szerencsétlen azonban, járatlan lévén, miképpen lehet imádsággal böjttel, bűnbánattal és a szív buzgó megtisztításával ellent állni a nyomorúságnak, megtörten a hatalmas és rettentő tengerhez menekül, és a Krisztusnak ajánlott tiszta élethez való korábbi hűségét feledve, az ősi hitványság ama kegyetlen szörnyének szabad prédájává válik.
A perna kagyló olyan tengeri állat, amely iszonyúan hatalmas, ahogy Adelinus mondja, és akár az osztriga, a kék kagylók között tenyészik. Ez a szörny a kagylók között a leggyönyörűbb, többnyire vörösessárga gyapjat növeszt, amelyből értékes ruhák készülnek férfiak és nők díszére és ékesítésére. Fejfedők készülnek ugyanis belőle, mely a nők ékességére és fényűzésére szolgálnak. Így eme állat gyapja duplán hasznos és mindkét nemnek hasznára van.
Az ámbráscet hatalmas szörny, ahogy Plinius mondja, mely az óceánnak Gallia felőli vidékein él. Ez az állat olyan hatalmas, hogy mikor a hullámok fölé emelkedik, hatalmas oszlophoz hasonlít, és mivel a hajók vitorláinál is magasabb, szinte özönvizet zúdítva rájuk, halálra rémíti a tengeren tévelygőket. Ezt a fenevadat valójában Szent Ágostonhoz hasonlítanám, aki Isten házának valóban legszilárdabb és legmagasabb oszlopa volt, a többi egyháztanítót mesze fölülmúlta, és ki hihetetlen bőséggel áradó tanaival a teljes Egyházat megöntözte, a tévelygő eretnekek állításait pedig találó és szakadatlan érveléssel cáfolta meg.
A folyami delfinek tengeri szörnyek, amelyek Plinius tanúsága alapján az indiai Gangesz folyóban jönnek a világra. A delfinekhez hasonló az orruk és a farkuk. Hosszúságuk tizenhat könyöknyi. Társaik azok a fenevadak, melyeket statiusoknak hívnak: ezeknek két karjuk van. Azt mondják, olyan nagy az erejük, hogy az inni készülő elefántokra is rátámadnak és ormányukat elragadják.
A polip Plinius állítása alapján olyan hal, mely lábait és kezeit karként használja. Karjában annyi erő lakozik, hogy a vigyázatlan hajóst bármely hajóról erőszakkal elragadja, tengerbe rántja és felfalja. Szívesen táplálkozik ugyanis hússal. A Velence környéki tengerben igen gyakori. Farka hasított, hátában hegyes cső van, amelyen a vizet hol jobb, hol bal felé ereszti át – tetszése szerint. Igen kemény fejét ferdén tartva úszik. Hanyatt csimpaszkodik a sziklákra, úgyhogy lehetetlen lefejteni. A halak közül egyedül a polip jár ki a szárazföldre. A polipok télen közösülnek, tavasszal rakják tojásaikat. Olyan termékenyek, hogy felfoghatatlan. Ha költözködnek, emberi koponyákban szállítják és viszik odébb tojásaikat. A polipok a szárazföldön fejjel lefelé közösülnek. Kotlani szoktak a tojásaikon, és miközben rajtuk ülnek, szinte rostélyszerű karjaikból kamrát formálnak körülöttük. A kőről a polipot lehetetlen lefejteni. De ha valami büdöset helyezünk oda, azonnal leválik róla. Kagylóhússal táplálkozik, a kagylót ölelésével roppantja össze. Lakhelyét tehát a körülötte heverő kagylóhéjakról lehet felismerni. A következő csellel is zsákmányul tudja ejteni a kagylót: a kagyló nem lát és érzékel, legföljebb megérzi a táplálékot, és el tud menekülni a veszély elől. Így aztán a polip megvárja, amíg a kagyló kinyílik. Ha egyébként egy sziklát találnak, ahogy Plinius, Szent Ambus, sőt, Nagy Szent Vazul is mondja, erősen rátapadnak, és a halakkal és kagylókkal szemben a sziklát használják fedezékül. Miközben tehát a kagyló nem törődik az ismert dologgal, hiszen csupán a sziklát veszi észre, a polip követ vet a kagylóba, így akadályozva meg, hogy bezáruljon. Majd ráront, és kiszívja a húsát. A polipok kéthavonta raknak tojásokat. Két évnél tovább nem élnek. Sorvadásban szoktak egyébként elpusztulni és mindig gyorsan, mivel a szülés után nem sokáig élnek.
A fűrészhal olyan tengeri fenevad, ahogy Szent Izidor állítja, amelynek igen széles tollai és hatalmas szárnyai vannak. Ez a szörny, ha a tengeren vitorlás hajót lát, szárnyait a víz fölé emeli és a hajó módjára megpróbál maga is vitorlázgatni. De miután az olykor harminc vagy akár negyven stadion távolságot megtéve hiába erőlködik már tovább, nem képes kitartani, végül is elkészül az erejével, feladja, és leereszti majd behúzza a szárnyait. Az elfáradt állatot aztán az áramlás visszasodorja korábbi lakhelyére, a tenger mélyébe.
A fűrészhalnak akad egy másik fajtája is, ahogy Szent Izidor és Plinius állítja. A fűrészről kapta a nevét, mivel fűrészszerű taraja van. Ez a vadállat lopva a hajók alá úszik és azokat a mélyben meglékeli, hogy beeresztve a vizet az embereket ravasz csellel elsüllyessze és tetemükkel töltekezzék.
A szirének Physiologus szerint olyan hangot adó állatok, amelyek fejük tetejétől a köldökükig asszonyi külsejűek, magas termetűek, arcuk borzasztó, a fejükön lévő szőrzet pedig igen hosszú és mocskos. Egyébiránt kölykeikkel szoktak megjelenni, akiket karjukon hordoznak. Ivadékaikat ugyanis csecsükből szoptatják, amely mellkasukon található és igen nagy méretű. Ha a hajósok sziréneket látnak, nagy félelem fogja el őket. Néha üres palackokat is odavetnek nekik, hogy míg azokkal játszanak, a hajó továbbhaladhasson. Azok tanúsítják ezt, akik állítják, hogy maguk is láttak ilyen lényeket. Adelinus szerint a sziréntest többi része a saséhoz hasonlít, lábukon marcangolásra is alkalmas karmok vannak. Testük azonban pikkelyes halfarokban végződik, amelyet a habok közt úszva evező gyanánt használnak. Énekük édes, dallamos, amely a hajósokat gyönyörűséggel tölti el, és álomba ringatja: az álomba merült matrózokat aztán a szirének karmaikkal szétszaggatják. Azt mondják, ezek az állatok bizonyos mély örvények által övezett szigeteken, néha pedig a tengerben élnek. Némely hajós azonban, bölcs meggondolásból fülét erősen bedugaszolja, hogy sértetlenül átjuthasson, és a szirének halált hozó énekétől ne merüljön álomba.
Szent Izidor ezeket a sziréneket nem valóságos állatokként, hanem bizonyos szajhákként írja le, akik az arra haladókat romlásba döntik. Szárnyuk és körmük van, mivel a szerelem szárnyal és megsebez. Folyókban laknak, vagyis a kéjvágy folyamában. Sok szerző azonban, majdhogynem minden bölcs, valamint több erről író szent is vitázik Szent Izidorral, és állítja, hogy a szirének valóságos tengeri szörnyek. Ezért mi elfogadjuk, hogy tengeri állatok, melyek értelemmel nem rendelkeznek. Csak az hihető, hogy artikulálatlan módon énekelnek; nem úgy, hogy egyes szótagok és szavak megkülönböztethetők lennének, hanem tagolatlan módon, mint a madarak.
A szkülla olyan tengeri fenevad, mint a szirén. A bölcs Adelinus jogosan mondhatta, hogy ez a szörny abban a tengerben lakik, amely Itáliát és Szicíliát övezi. Ez az állat a hajósok és minden ember ellensége és az ő vérükben és húsukban leli gyönyörűségét. Feje és leányos melle olyan alakú, mint a sziréneké, ám pofája és szájának ürege, meg szörnyűséges fogai és borzalmas hasa, valamint a farka olyan, mint a delfineké. A Dolgok könyve ezt írja róluk: Csodálatosképpen erősek és nem egykönnyen lehet őket legyőzni a vízben; a szárazföldön azonban kevésbé erősek, majdhogynem védtelenek. Adelinus: Nekik is kellemes hangjuk van és e szörnyek dala is csodálatosan gyönyörűséges.
Ahogy Szent Izidor állítja, a scinnocusok is a Nílus körül igen gyakoriak, a krokodilokhoz igen hasonló állatok, de testük sokkal kisebb és karcsúbb. A húsukkal bekent serleg elveszi a méreg erejét. E szörnyek egyébiránt megjósolják a viharokat, miután ugyanis eldugaszolták azokat az járataikat, ahonnan a szél fog fújni, másfelől nyitnak nyílásokat. Bozontos farkukból ruhát készítenek.
Az Indiai óceánban olyan teknősök élnek, melyek páncéljából az emberek maguknak tágas otthont építenek, sőt, a Vörös-tenger szigetei között ilyen sajkákban is közlekednek, ahogy Plinius állítja. Ezeket a teknősbékákat csodálatos módokon lehet elejteni, de legkönnyebben akkor, amikor a nyílt tengeren, délidőben kinyúlva, egészen hátukra fordulva pihennek a csendes vízen lebegve. Oly önfeledten élvezik ugyanis a szabad levegőt, hogy a napmelegtől kiszárad a teknőjük, nem tudnak alámerülni és tehetetlenül sodródnak, a ragadozók karmainak kiszolgáltatva. Azt is mondják, hogy az éjszaka, táplálkozni a szárazra vonuló teknősök mikor jóllaktak, úgy eltunyulnak, hogy mikor hajnalban hazatérnek, a víz színén elalszanak. Ha ilyenkor hárman óvatosan a közelébe úsznak, kettő közülük könnyen hátára fordíthatja, a harmadik pedig hurkot vethet rá és az állatot mások segítségével hanyatt kihúzhatják a szárazföldre. Ennek a szörnynek nincsenek fogai, de a szája szélei élesek, a felső ajka rácsukódik az alsóra, mint valami ládikáé. Olyan kemény a szája, hogy még köveket is darabokra tud vele törni. Ezek az állatok úgy közösülnek, mint a barmok. A nőstény ugyanis nem szívesen vagy könnyen tűri a közösülést, úgyhogy a hím meg szokta fordítani és a szájába rakja a hímvesszejét. A szárazföldre vonulva rakják le tojásaikat, tojásaik olyanok, mint a libáé, számuk több száz lehet, a szárazon ássák el őket, majd éjjelente rájuk hasalnak. Az ivadékokat egy esztendeig nevelik. Némelyek szerint csupán a tekintetükkel melengetik a tojásaikat – ez bizony elég csodálatos, de ki tudja, igaz-e.
A tygnus tengeri szörny, ahogy Solinus állítja. A farka két könyöknyi szélességű. A tengerben költ, soha máshol. A szárazföldre táplálkozni jár. Jobb lábával lép a partra, baljával pedig a vízbe. Némelyek szerint ennek az az oka, hogy jobb szemével jobban lát, noha mindkét szeme gyenge. Ha északi szél fúj, szívesebben tartózkodik a szárazon. Plinius azt írja: A hajók után szoktak úszni, mert kíváncsiak, hogyan lobogtatja a szél a vitorlákat, s ez annyira lenyűgözi őket, hogy hiába hajítanak rájuk szigonyt, még attól se ijednek el. Télvíz idején a habok közt rejtőznek. Annyira el szoktak hízni, hogy életük legföljebb három évig tart. Etiópiában ezek a tygnus-szörnyek barna színűek és két csecsükből szoptatják kölykeiket, ahogy Solinus állítja.
A tygnus a Fekete-tengerben is él, ahogy Solinus állítja. Nem is szaporodik másutt, és ennek az ottani víz édessége az oka. Jobb oldalával lép be a folyóba és bal oldalával jön ki belőle. A hiedelem szerint azért tesz így, mert a jobb szemével jobban lát, mint a ballal.
A tonhal tengeri hal. Szemét vagy tüdejét üvegedényben tengervízzel oldd fel, és bármit is írsz vele, éjszaka úgy fog világítani, mint a tűz.
A testeum tengeri állat, mely a cserépről kaphatta a nevét, ugyanis cserépszerű a bőre. Arisztotelész állítása szerint az Arab-tengerben születik. Ha ez az állat megbetegszik attól, hogy szervezete belső heve a pórusokon nem képes kiszellőzni, mivel ezt bőrének vastagsága ill. tömörsége megakadályozza, tehát ha – mint mondom – betegségbe esik, édesvizet keres magának, és abból iszik egy ideig: az édesvíz hatására a bőre meglágyul, szűk pórusain keresztül ismét izzadni kezd és meggyógyul. A gyógyult állat tehát visszatér a sósvízbe, és szervezetének működése helyreáll. Nyilvánvaló egyébiránt, hogy a tengerben van édesvíz. Ezt a következőképpen bizonyíthatjuk: vegyünk egy viaszedényt, jól zárjuk le és üresen dobjuk a tengerbe egy napra és egy éjszakára, ha újra kivesszük, édesvízzel lesz teli. Ez az állat legnagyobbra a Vörös-tengerben nő.
A tengeri teknős hatalmas és igencsak erős szörny. Alakja a szárazföldi teknőséhez hasonlít, de nála mérhetetlenül nagyobb: hosszúsága ugyanis nyolc, szélessége négy könyöknyi. Páncélja háromszögletű és pajzs gyanánt használatos, noha egy pajzsnál sokkal nagyobb, még öt könyöknyi is lehet. Combjai hosszúak, karmai nagyok és lábain a lábujjak nagyobbak, mint az oroszlánokéi. Bátorsága és merészsége csodálatra méltó, ugyanis még három emberre sem fél rátámadni. Bátorsága azonban haszontalan, ha a szárazföldön hátára tudod fektetni. Nehézkesen tud ugyanis hátáról felállni, mivel igen széles az a páncél, amely ezt a hatalmas szörnyet körülfogja. Páncélzata védi a hajítófegyverek ellen. Páncélja ugyanis háromszög alakú.
A tengeri tehén, ahogy Arisztotelész állítja, nagy, erős és az igazságtalanságra dühvel reagáló állat. Ez az állat nem rak tojásokat, kölykei vannak. Legtöbbször két kölyköt hoz világra, néha azonban csak egyet. Tíz év alatt éri el teljes kifejlettségét. Az anya sokáig táplálja és hordozza magával kölykét mindenüvé, ahová csak megy, mert gyengéden szereti őt. Érdekes, hogy az anyaállat tíz hónapig viselős. Ez az állat egyébként százharminc évig él, ezt pedig farkának bemetszésével lehet bizonyítani.
A tengeri borjak Plinius szerint halak. Szárazföldön lélegeznek és alszanak. Bundájuk bozontos. A szárazföldön ellenek, mint a barmok. Egyetlen közösülésre megtermékenyül, mint a kutyák, de soha nem ellik két kölyöknél többet. Kicsinyét csecseiből szoptatja. Tizenkét napos kora előtt nem viszi ki borját a tengerre, ettől kezdve azonban mindjárt elkezdi szoktatni a mély vízhez. Elejteni igen nehéz, csak fejének szétverésével ölhető meg. Álmában bőg. Erről kapta „borjú” nevét. Egyetlen állatnak sem mélyebb az álma. Ezért azt mondják, hogy jobboldali uszonya alatt álomhozó erő rejlik, amelytől elnehezül a fej. Uszonyaival, amelyeket a vízben úszásra használ, a szárazon lábak gyanánt csúszkál. Azt mondják különben, hogy bőre testéről lenyúzva is megérzi a tenger közelségét.
A zedrosusok szintén tengeri fenevadak, és Plinius tanúsága szerint Arábiában honosak. Ezeknek az állatoknak a csontjai olyan nagyok, hogy házak és paloták számára kapukat, gerendákat vagy egyéb szerkezeteket lehet alkalmasan faragni belőlük. Akadnak ugyanis köztük negyven könyök hosszúak is. Ezek a szörnyek az Egyház szentjenek jelképei, akiknek csontjaiból, vagyis erényeiből, a szent és egyetemes Egyház ékességet, erőt és épülést merít.
A zydrach olyan tengeri szörny, ahogy a Dolgok könyve állítja, amely igencsak csodálatra méltó alakú, és amelynek külseje gonoszságot sugall, ám valójában ártalmatlan. Feje olyan, mint a lovaké, bár méretre kisebb, teste azonban a sárkányéhoz hasonlatos minden tekintetben. A testéhez képest farka hosszú, kecses és hajlott, mint egy kígyó. Egész teste különféle színekkel ékes. Szárnyak helyett uszonyai vannak, mint a halaknak, és egyik helyről a másikra úszva közlekedik.
A zytiron az a tengeri szörny, amelyet a Dolgok könyve szerint a köznép tengeri katonának hív: hatalmas és igen bátor állat. Azt mondják, testének szerkezete a következő: elülső része szinte olyan, mint egy fegyveres katona; kemény és igencsak ellenálló ráncos bőrének köszönhetően úgy tűnik, mintha fején ércsisak lenne. Nyakából hosszú, széles és belülről üreges pajzs csüng alá, amellyel ütések ellen a szörny harcos módjára tud védekezni. Erek és erőteljes inak vezetnek a nyakától, lapockáitól a vállába, és ezekről csüng a lapockák közé a fent említett pajzs. Ez a pajzs egyébként háromszög alakú, keménységére és ellenálló képességére nézve olyan erős, hogy igencsak bajosan lenne keresztülszúrni dárdával. Karja szintén erős, kéz gyanánt pedig hasított körmű patáját használja – baj nélkül aligha úszhatja meg bárki, ha haragjában jó keményen odavág. Ember tehát nem egykönnyen ejtheti el. Még ha el is fogják, akkor is csak nehezen tudják megölni, hacsak nem használnak kalapácsot. Ez az állatfaj a jelek szerint az emberi fajra jellemző viszálykodást utánozza, hiszen a zytironok állandóan háborút viselnek egymás ellen, és harc közben úgy felkavarják a tengert, hogy küzdelmük színterén olykor még vihar is támad. A Brit-tengerben élnek.
A kardhal, ahogy Nagy Szent Vazul a Hexameron c. könyvében mondja, rettenetesen erős. Tengeri szörny és annyira különbözik minden megszokottól, hogy azt hihetnénk, a gondviselő anyatermészet ennek a vadállatnak az esetében tréfát űzött velünk. Alakja ugyanis nem hasonlít sem egyetlen haléhoz, sem más tengeri szörnyéhez, sem valamely szárazföldi vagy szárnyas állatéhoz, hanem olyan különleges a külseje, amilyennel csupán ez a szörny dicsekedhet azért, hogy méltó látványosságot nyújtson bámulóinak és ezáltal mindenképpen a Teremtő dicsőítésére késztesse őket. Mert ha fejét néznéd: minden tekintetben szörnyedelmes, ha szájának mélységét tekintenéd, elfutnál, mint a halál örvénye elől, ha szemét, megdermednél, ha pedig egyéb testrészeit csodálnád, megvallanád, hogy ehhez hasonló dolgot bizony még nem láttál soha.
*
Itt ér véget a Tengeri szörnyekről szóló könyv.
Ladányi-Turóczy Csilla fordítása
