Könyv a cetekről^*

Munkánk bevezetőjében már mondtuk, hogy Arisztotelész^* a véres húsú s valódi vízi állatok közül egyeseket halaknak, másokat pedig ceteknek nevez. Eddig a halakról volt szó. Tőlük a cetek nem csupán súlyuk vagy testnagyságuk tekintetében különböznek, hiszen akadnak igen nagy halak is, amelyek olykor még a ceteknél is sokkal nagyobbak, (ezért is nevezik őket „cetalakúaknak”), hanem abban is, hogy a ceteknek sajátságos légzőszervük, nevezetesen tüdejük, továbbá artériájuk és nyakuk is van, valamint több más olyan, a szárazföldi négylábúakéval azonos szerv is fölfedezhető bennük, amely nem található meg egyetlen jellegzetes halfajtánál sem. Efféle a vese, a hólyag, a here, a hímvessző, az emlő és a csontozat.

Tisztában vagyok azzal is, hogy a „cet” kifejezés – mind a görögöknél, mind pedig a latinoknál – néhol mindenféle cetalakúra, avagy nagytestű halra használatos. Homérosz^* például azt mondja:

 

Delfint, cápát fog, de nagyobb cetet is kihalászhat…

 

Így írhattuk feljebb Athénaiosz^* alapján azt is, hogy Plautus^* a rájával, makrélával és az érett sajttal együtt említi a „cetet”, ő tehát inkább egy különlegesen nagy halat, valószínűleg egy teljesen kifejlett tonhalat nevezett itt így, nem pedig egy valódi cetet.

Aratosznál^* akárhányszor is fordul elő a kétosz név, Marcus Tullius mindig pistrixnek fordítja: a nyelvtudósok szerint ezzel a szóval egy olyan, hatalmas nagyságú tengeri állatot szoktak volt jelölni, amilyen elébe például Hészionét vagy Andromédát vetették. Oppianosznál^* azonban a kétosz név néha a fajt mint olyat, par excellence, jelöli, mégpedig talán bálna értelemben, hiszen Festus^* így ír: „A bálna nevű tengeri állatot pistrixnek vagy cetnek mondják”.

A latinok gyakran mondanak belua marinat is, Rondeletius^* szerint a cet nagysága és a szárazföldi állatokhoz való erős hasonlósága miatt. Plinius^* cet helyett egyszerűen állatot mondott, Festus tengeri állatot, Horatius^* a tenger állatát, Ovidius^* pedig vadállatot. Szerintem azonban inkább azokat a cetféléket nevezhetjük így, amelyek az emberre veszedelmesek – ahogy a görögök is az efféle veszedelmes ceteket, halakat és négylábúakat vagy kígyókat nevezték csak thérának vagy thériának azaz vadállatnak. A mi népünk bálnát mond, a spanyolok, fajnevet alkalmazva az egész nemzetségre, valenat, a két Germánia és Anglia pedig egyformán Walvischnek nevezi ezt az állatot.

 

Alakja és leírása * Plinius szerint a cetek mindegyikét csupán bőr borítja. Arrianosz^* Az Indiák című könyvében azonban – ahol ő Nearkhoszt^* idézi – azt találtam, hogy mikor Nearkhoszék a makedónokkal Meszambriából Tocába hajóztak, láttak egy partra vetett, ötven láb hosszú cetet, melynek bőre pikkelyes és majd egy könyöknyi vastag volt, s osztrigák, tányérkagylók és algák tömege tenyészett benne. Ezek szerint ez a cet bizonyára rendellenes lehetett, hiszen a cetek többségét egyébként biztosan bőr födi. Ez a bőr igen erős. Albertus^* írja, hogy rendkívül szívós szíjakat tudnak belőle készíteni, amelyekkel és csigák segítségével, hatalmas súlyokat lehet fölemelni. Kölnben mindig is kaphatók voltak effélék. Inaik is hasonló erősségűek, ez Ailianosz^* következő szavaiból is kiderül:

„Kütheré szigete környékén” – írja – „állítólag az átlagosnál nagyobb testű cetek születnek, a helybeliek szerint inaik nem csak hárfák és egyéb húros hangszerek, hanem harcieszközök cetínből készíthető húrjainak gyártására is kiválóan alkalmazhatók voltak.”

Gillius^* hozzáteszi, hogy itt íjhúrokról van szó. Korábban már mondtuk, hogy a ceteknek nincsen kopoltyúnyílásuk, helyette tüdővel lélegeznek. Testükben, Arisztotelész szerint, található egy, a tüdőhöz vezető sipoly, amelyen át a szájukba vett nedvességet ki tudják fújni: a nedvességet testükbe kell ugyanis ereszteniök, hiszen víz alá merülve szerzik táplálékukat, a beszívott nedvességet viszont ki kell köpniök, s mivel lehetetlen, hogy egy állatnak egyszerre legyen kopoltyúja és más légzőszerve, a víz visszaköpéséhez ezt a sipolyt kapták, nehogy a bennük rekedő vizet a gerincük szívja föl.

Tüdejük pedig azért van a ceteknek, s azért lélegeznek tüdővel, mert a nagyobb testű állatoknak több hőre van szükségük ahhoz, hogy mozogni tudjanak: ezért kaptak vérhővel teli tüdőt. Hogy ez a sipoly légzésre szolgál az abból is kiderül, hogy ha eltömődik, a cet sokkal hamarabb elpusztul, mint olyankor, ha a szája dugul el. Ezt Rondeletius a delfinnél figyelte meg: ezért ha a halkereskedők nagyobb távolságra kívánnak egy delfint szállítani, s életben akarják tartani, Rondeletius szerint a sipolyába bort csepegtetnek, ez ugyanis nem zárja el a sipolyt, hanem rajta keresztül a szájba, majd innen a gyomorba jut, s hosszú ideig segít fönntartani a légzést. Plinius is valószínűleg egyetért evvel, mert azt írja, hogy a delfin hamar elpusztul, ha sipolyát eltömítik. Ezért mondja Ovidius is a delfinekről szólva s orrot írva a sipoly helyett, hogy:

 

Tágult orrlikon át fújják a vizet ki magukból.

 

Plinius pedig ugyanezen okból nevezi ezt a nyílást néhol szájnak, Cardanus^* pedig szájhasadéknak. Az ilyen sipoly nem más, mint egy járat gyanánt szolgáló, a szájpadlás alsó részétől egészen a bőr felszínéig üreges, kettős vezeték, melyet sövény választ kétfelé s mely arányaiban nagyjából a mi orrunk szájpadláshoz vezető járataira emlékeztet. A sipoly külső végén egyetlen C betű alakú nyílás található, amelyen a sipoly köré nőtt, zsíros húsból való fedőcske helyezkedik el – a sipolyokat ez nyitja és zárja. Ám nincs minden cetfélének ilyen sipolya. A tengeritehén (a fóka) például nem rendelkezik effélével, helyette orr-ráncai vannak.

Arisztotelész és Plinius szerint a cetek szájnyílása alul található, ezért valamennyi cetféle hanyatt fordulva kapja el táplálékát, azaz a kisebb halakat. Ennek állításuk szerint az az oka, hogy míg az állatok hanyatt fordulnak, zsákmányhalaiknak legyen idejük a menekülésre, máskülönben ugyanis csak igen kevesen maradnának közülük életben. S jóllehet a szájuk valójában nem így helyezkedik el, hanem szemből, Rondeletius szerint mégis így kapják el a zsákmányukat, részint az Arisztotelész által megjelölt okból, részint pedig hosszú és erősen lefelé görbülő szájhasítékuk következtében: ha ugyanis szemből táplálkoznának, aligha tudnák jól megragadni a zsákmányt, mert az mindenfelé kifolyna a szájukból, s így nem lennének képesek az ételt egyenest szájuk mélyére s innét garatjukba juttatni.

Fogazata némelyik cetnek van, némelyiknek meg nincs – ezt Albertus is említi – s amennyiben van, akkor is igen változatos lehet. Némelyik cet fogazata fűrészes, másoké sima s némileg az emberére emlékeztet (efféléket, egyéb ritkaságok mellett a múzeumomban szoktam is mutogatni tanítványaimnak), megint másoké hosszúkás, mint a vadkané, s kiálló – mindezt majd a maga helyén részletezzük. Cardanus szerint a cetfogak olyan fényes-fehérek, mint az elefántcsont, ám annál sokkalta teherbíróbbak, ezért a belőlük készült fésűk és hasonló eszközök különösen kedveltek, fölveszik a versenyt az elefántcsonttárgyakkal, csakhogy sokkal tovább megtartják fényüket mint azok. Kedveltségük oka részint ez, leginkább azonban az, hogy könnyebbek és kevésbé párásodnak be az ember leheletétől, továbbá, hogy a földre esve kevésbé bizonyulnak törékenynek. Matthias a Michou^* elbeszélése szerint a moszkoviták ugyanezekből a fogakból – amelyeket ők morss-nak neveznek – kard-, szablya-, meg tőrnyeleket s markolatokat készítenek, akár a törökök és a tatárok, hogy súlya segítségével nagyobbat tudjanak sújtani. Szintén Cardanus azt állítja, hogy a cet elülső fogai szélesek, a hátulsók pedig hosszúkásak, s ezt azzal indokolja, hogy, ha az elülsők lennének hegyesek, közéjük szorulna a táplálék. A kisebb állatok elülső fogai szerinte azért hegyesek, mert az állat gyönge: másképpen ugyanis elmenekülne előle a zsákmány. A cetfélék azonban oly erőteljesek, hogy ez a veszély nem fenyegeti őket. Hátsó fogaik viszont azért hegyesek, hogy hamarabb szétdarabolhassák a húst, hiszen elég nagy és épp ezért meglehetősen szívóshúsú halakkal táplálkoznak.

A nőstény ceteknek tőgye és teje van – mint Arisztotelész is írja. Rondeletius említi, hogy az aquitániai parton két kád tejet fejtek ki egy bálna tőgyeiből. Cardanus az előbb idézett helyen tőgyeik és nemi szerveik kialakulásának okát melegvérű mivoltukban jelöli meg. Ha még ráadásul lábuk és fülük is lenne – Arisztotelész szerint ugyanis ilyesmijük nincsen – semmiben nem különböznének a négylábúaktól.

Az viszont biztos, hogy az összes cetfélének van hallása. Ennek az érzéknek azonban egyetlen látható szerve sem található meg, még a delfinnél sem – véli Artisztotelész. Ám köztudott, hogy egyetlen állat sem képes olyan, megfelelő testrész vagy járat nélkül hallani, amely a hangot és a szavakat az agyba eljuttatná. Rondeletius, miután ennek tudatában egy delfin koponyáját tüzetesen átvizsgálta, egy egészen az agyig vezető, nyilvánvalóan a hallásra szolgáló járatra bukkant: ez a nyílás azonban közvetlenül az élő delfin fején szemlélve olyan pici, hogy szabad szemmel alig-alig látható. A hallójárat a szem mögött helyezkedik el: Cardanus szerint ez az oka annak, hogy olyan nehezen található meg. A szemek és ezek a nyílások majdnem egyvonalban vannak a szájhasítékkal. Ugyancsak Rondeletius tagadja, hogy a delfinnek szaglószerve is lenne, mivel azok a nyílások, amelyek a szem előtt, az orr helyén találhatóak, nem érnek el egészen az agyig, hanem részint el vannak választva tőle, majd zsákutcában végződnek, részint pedig a kopoltyúkhoz vezetnek. Mégis úgy véli, hogy bár zsákutcákban végződnek, a szag mégis eljuthat az agyig, hiszen finomabb esszenciájú, mint a nedvesség.

A ceteknek sok a zsírjuk, ám soha nem nő egybe, mint a többi halnak, hanem olajalakban folyékony marad, ezért használható lámpákban. Összeállni pedig azért nem szokott, mert nagy mennyisége, a cetek által fogyasztott táplálék és a cetek életterének jellegzetessége miatt igen híg marad. A nagymértékű zsírosodás kevésbé csodálnivaló azoknál a cetféléknél, amelyek halakkal táplálkoznak, ám azok esetében, amelyek csak vizet, tengerhabot és algákat fogyasztanak s amelyeknek nincs fogazatuk már indokoltabb a csodálat. Rondeletius azonban azt mondja, hogy aki meggondolja, milyen nyugodt a cetek élete, milyen vastag a bőrük, mily bőséges a táplálékuk és mily magas a testhőmérsékletük már föl is hagy az ámuldozással, hiszen a lusta állatok bizony könnyen elhízhatnak. Ezt nap, mint nap tapasztalhatjuk azoknál a háziállatoknál, amelyeket éppen evégett rekesztünk szűkös helyre, például a disznóknál és kappanoknál, továbbá azok esetében, akik, mint például a borzok és a mormoták, télire el szoktak rejtőzni. Márpedig a cetek mindegyike igen lomha mozgású, már ha egyáltalán mozog testének tömege miatt, ám azt a keveset, amit lomha mozgásával megemészthet, tömör bőre mind visszatartja. A bőr eldugulása az embernél is hasonlóképpen püffedt testalkatot eredményez. Ha pedig egy falánk állat mindig bővében van az élelemnek, az igencsak elősegíti elhízását. Példának hozhatók a dőzsölés és a zabálás rabjai, akik rendszerint hájasak szoktak lenni. E tényezőkhöz add hozzá a meleg testhőmérsékletet – a magas testhőmérsékletű állatok, illetve általában az ilyen élőlények nagyon elhíznak, hiszen a hő elősegíti a bőséges vértermelődést.

Most pedig a belső részekre térünk, ugyancsak Rondeletius alapján. Azok a hashártya alatt rejlő szervek, amelyek a táplálkozást és a szaporodást szolgálják, inkább a szárazföldi négylábúak, mint a halak szerveihez hasonlítanak. A ceteknek ugyanis van nagycsepleszük,^* mely, bár nem túl vastag, mégis melegen tartja és védi a gyomrot és a belsőségeket. A gyomor, ha az állat eléri teljes nagyságát, elég terjedelmes, az újszülötteknél azonban kicsiny és kettősnek látszik. A gyomor aljához kapcsolódik a pankreász^*, amely belekben végződik, a belek számos gyűrűbe tekerednek és vastagságúk majd mindenütt azonos, kivéve végükön, ahol a középső részhez képest kissé kiszélesednek. A mezentérium^* a csigolyákhoz tapad s fekete mirigyeket, ráfonódott artériákat és vénákat hordoz. A vesék, amelyek a nagyvéna törzséhez és a nagyartériához kapcsolódnak s belőlük táplálkoznak, a máj és a herék közt találhatók. A vizeletet a hólyagba uréterek^* szállítják, a hólyag a szárazföldi állatokhoz hasonlóan az alhasi részben helyezkedik el. A cetmagzatoknál a hólyag urachusban^* végződik, ezen keresztül jut a vizelet az embrionális bélzsák héjába, egészen a szülés napjáig. Ha már azonban a magzat világra jött, a szárazföldi állatok módjára immár szeméremtestén át bocsátja ki a vizeletét, illetve a sphincter^* izommal tartja vissza. Az urachushoz köldökartériák tapadnak, a nagyartériák pedig alsó ágaikkal fonják körül. Mindkét here hosszúkás, fölöttük előkészítő-szervek találhatók, ezek a nagyvénából illetve a nagyartériából eredő vénák és artériák ágacskái, amelyek változatos és bonyolult tekervények után a mellékherébe vezetnek. Minthogy a bő magtermeléshez nagy vérmennyiség szükséges, és a mag nem állítható elő és nem változtatható át a véredények hosszában, lévén ezek rövidek, a természet nagyon ügyesen, tekervényessé formálta a véredényeket, hogy ez által pótolhassa azt, ami a hosszból hiányzik. Rajtuk függenek, rájuk csavarodva, az egyes herevezetékek, melyek végükön, a nemi szerv tövének makkszerű testeihez tapadnak: ezekből állnak a húgyszervek, az emberéhez hasonló nemi szerv pedig egy üreges ínból áll, amelynek vége kicsüng a testből s egy, a madarak nyelvéhez hasonló lágy makkban végződik, amelyet nem föd teljesen fityma: visszahúzva a testen belül szokott rejtőzni és csak párzáskor csúszik elő. A nemi szervnek megvannak a maga vénái, inai, artériái s egy olyan csontra támaszkodik, amely arányosan a szeméremcsont megfelelője.

A mellkas valódi és álbordákból, szegycsontból, csigolyákból, izmokból áll, terét hatalmas tüdő tölti be, amely sűrűbb anyagú, mint a szárazföldi állatoké. Vastagság és szín tekintetében a négylábúak májához hasonló – részint azért ilyen, nehogy a víz mélyebbre juthasson a ritkásabb anyagban, s aztán ne lehessen onnan kiüríteni, részint pedig azért, nehogy a nagy kilélegzések alkalmával – erre vízi életmódja miatt szinte mindig rákényszerül a cet – a lágy anyagú tüdő könnyen széthasadhasson. A tüdő két részből áll, alsóbb részén úgy elvékonyodik, hogy hártyának hihetnők, s mindenünnen körülveszi a szívburokba zárt, a mellkas közepén elhelyezkedő szívet, amely pont olyan, mint a disznó szíve: két öble, ugyanennyi „fülecskéje” van s minden másban is a disznóéhoz hasonló. Ráadásul a kemény-eret, a nyelőcsövet, az izmokat s a négylábúak többi szervét is meglelhetjük a cetben, – az egyetlen kulcscsontot kivéve.

A cet fejét porcok tagolják, agyának elrendezése más, mint az emberé, hiszen elülső és hátsó részre oszlik, nem pedig jobb és bal tekére, mint a mienk. Az agyból erednek az idegcsomópontok: a plexus khorioeidész, a rete mirabile, a két agyhártya pedig burkolatot képez.

A nőstényeknél a vulvának egytenyérnyi hosszú a nyaka, ebből pedig kétfelé ágazik, épp, ahogyan az a szárazföldi négylábúaknál látható. A herék az uterus^* szarvainál helyezkednek el, a nemi szerv pedig a köldök és a végbélnyílás közt található.

A cetek rendkívüli nagyságáról sok mindent összehordhatnék, ám az egyes fajták méretéről majd a saját leírásuknál lesz szó. Nagyságukat Cardanus avval indokolja, hogy a halak, nedvességük, testük heve s szinte mindenütt bőségben található táplálékuk miatt, továbbá, mivel láb nélkül élnek s így fáradság nélkül tesznek meg hatalmas távolságokat is a tengeren, a szárazföldi állatokhoz képest, a madarakról nem is beszélve, méltán óriások. Hiszen képzeljünk csak el egy hatalmas, az elefántnál négyszer nagyobb állatot: ha a szárazon létezne efféle, vajon nem szorulna-e rengeteg élelemre, ha pedig mindent fölfalt már, akkor meg nyilván arra kényszerülne, hogy nagy súlya miatt szörnyű nehézségek közepett költözzék más vidékre. Így hát hamar megbetegedne és elpusztulna, ha meg csak óvatosan és lassan cammogna egyik vidékről a másikra, az éhségbe halna bele, ha pedig mégis épségben és baj nélkül eljutna céljához, hogyan kerülhetné el, hogy az emberek kezére ne jusson? Ám a tengerben efféle veszély vagy kényelmetlenség nem fenyeget, hiszen a halaknak sem a tápláléka nem fogy el, sem az egyik helyről a másikra való költözés nem jár számukra fáradsággal, meg aztán nincs az az ember, még ha királyi parancs utasítja is erre, aki a tenger kellős közepén hatalmába keríthetné őket. Az állatok közt a halak ezért a legnagyobbak, s ezért a legkisebbek a madarak – a szárazföldi állatok nagyság tekintetében középen állnak.

 

Lakhelyük * A cetek, hatalmas testsúlyuk következtében csak a nyílt vizekben képesek megélni, ezért soha folyamokban, állóvizekben, tavakban és mocsarakban nem fordulnak elő, sőt nem is minden tengerben találhatók meg: kis delfineken kívül ugyanis a Fekete-tengerben nem él egyetlen cetféle sem – írják Oppianosz mellett többen is. A nyílt tengeren sokkal nagyobbak találhatók, mint a part menti vizekben – amint azt Arrianosznál Nearkhosz mondja – Plinius pedig azt írja, hogy legnagyobbra s szinte tehetetlenül óriásira a Vörös-tenger Cadara nevű félszigete vidékén növekednek meg, aminek a hely különös nyugalma az oka. A félsziget ugyanis egy hatalmas öblöt ölel át, amelyen Ptolemaiosz^* király tizenkét napon és éjen át evezve tudott csak átkelni, mivel itt teljes a szélcsend. A cetek a partvidéket, a sekélyebb vagy szűkösebb helyeket nem látogatják, inkább a mélységekben fordulnak elő.

 

Természetük, viselkedésük, születésük módja * Ugyancsak Plinius mondja, hogy a cetek jobbára nyaranta láthatók s hozzáteszi, hogy ennek az az oka, hogy ilyenkor száguldoznak át a tengeren a forgószelek és a zivatarok s ilyenkor kavarják föl a tengert a hegyek csúcsairól alázúduló viharok, melyek a habokkal együtt hömpölygetik a mélyből előűzött szörnyetegeket is. A cetek testükön belül fogannak meg, kifejlett utódot hoznak a világra és – mint mondtuk – emlőjük és tejük van: evvel táplálják gyakran két kölyküket. A kölykök, míg gyöngék, anyjukat követik – ezt a legkülönfélébb vizeken látták a halászok, Albertus például német, flamand, angol, illír és egyéb tengereket említ.

A cet születésmódját illetően Pliniust idézhetjük, ő ugyanis így ír: „Mivel szőr borítja őket, elevent szülnek, mint például a pristis, a bálna és a tehén.” Majd így folytatja: „A szőrtelenek közül mindössze kettő elevenszülő, a delfin és a vipera” –mintha csak a delfinen és a viperán kívül nem lenne más szőrtelen állat, mely elevent szül. Pedig egyebek közt a mysticetus, a tursio, a kardszárnyú delfin, a phüszétér is maggal, nem pedig „tojás” útján termékenyül meg, és elevent szül. Ráadásul van számos olyan hal is – például a porcoshalak és a cápák – melyek, noha teljesen szőrtelenek, mégis, „tojásból” ugyan, de elevent szülnek – magának Pliniusnak is ez a véleménye – épp úgy, ahogy a vipera, ez ugyanis nem a delfin módjára szül elevent, hanem előbb tojásból fogan meg. Ezzel szemben a delfin magból termékenyül meg, tojás nélkül. Rondeletius kimutatja, hogy Pliniusnak mindkét idevonatkozó helye, amint a nyomtatott kódexekben olvasható, téves, illetve hibás, és hogy helyesebb lenne Arisztotelész alapján kijavítani, hiszen Plinius, sok más nézete mellett, e két állítását is tőle vette át. Arisztotelész ugyanis ezt írja: „Elevent szül az ember, a ló, a tengeri tehén és a többi szőrrel borított állat, illetve a víziállatok neméből az, akit cetnek nevezünk, például a delfin, valamint a porcosnak nevezett hal. Közülük némelyiknek légzősipolya van, kopoltyúja viszont nincs: ilyen például a delfin és a bálna.” Itt jól látható, hogy a bálnát a szőrrel borított állatoktól nem tekintetében elkülöníti a szerző és ugyanabban a mondatban a delfinekkel és a porcoshalakkal veszi egybe, pedig ezek vitathatatlanul szőrtelenek. Így tehát Plinius inkább a következőképpen olvasandó: „Elevent szülnek a prisztiszek, a bálnák és azok az állatok, akik szőrrel borítottak, mint például a fóka.”

A cetek mozgása és úszása a legtöbb esetben lomha, nyilván testük fölös súlya miatt. Mivel gyomruk befogadóképessége igen nagy, állandóan éhesek, ezért, Oppianosz szerint, gyakran egymást is megeszik. Úgy tűnik a halak közül leginkább a heringekre fáj a foguk. Albertus ugyanis beszámol arról, hogy gyakran esnek fogságba azért, mert túlságos mohósággal üldözve a heringeket, úgy fönnakadnak a zátonyosabb, sekélyebb parton, hogy onnét később sem képesek visszaevickélni a mélybe. Azt is mondja, hogy az ő idejében Frízia partjain is fönnakadt egy állat: noha a helybéliek, amennyire csak tudták, kötelekkel és mélyen a földbe vert cölöpökkel a közeli szirtekhez és épületekhez kötötték az állatot, nehogy dagálykor elmenekülhessen, a dagály segítségével mégis mindenen áttört s az összes kötéllel egyetemben visszamenekült a mélységbe. Egyébként, mivel feneketlen étvágyát nem tudta kellőképpen kielégíteni, harmadnapra újra a heringek után vetette magát: ugyanazon a helyen lelték meg, kötelestül fönnakadva, ahol korábban feküdt, így, mivel már könnyebben el lehetett fogni, elkapták és megölték.

Az újonnan szurkozott hajók szagát annyira szeretik a cetek, hogy az ilyen hajó közelébe mennek és hozzádörgölik magukat. A tengerészek meg, mivel félnek, hogy az állatok fölborítják a hajót, szurokkal bekent hordókat vetnek nekik, csak hogy szabaduljanak tőlük. A cetek eljátszadoznak a hordókkal, miközben a fejükön lévő nyíláson át a magasba köpködik a vizet. Ha enyhébb és csöndesebb a szél, különösen, ha délről fúj, játszadozás közben hátuk egy részét és fejüket is kidugják a vízből, az utóbbit ki-be buktatva, úgyhogy lassanként egész hátuk láthatóvá válik. Állítólag azért teszik ezt, mert élvezik a lágyan lengedező szellőt. A zajt ezzel szemben igencsak utálják: Arrianosz, Nagy Sándor^* életrajzírója szerint, egyszer az Indiai óceánon a lárma és a trombitaharsogás nagyon megrémítette őket. Diodorus Siculus^* pedig a következőket írja: „A makedónok elbeszélték, hogy mikor nagyszámú, hihetetlenül nagy cettel találkoztak, reményvesztetten elbúcsúztak életüktől, hiszen úgy gondolták, a cetek tüstént valamennyiüket hajóstul fölfalják, ám később összeszedve magukat, egyszerre mind rettentő lármát csaptak, s összeütögetve fegyvereiket, megfújva kürtjeiket oly nagy zajt keltettek, hogy az állatok rögtön a víz alá merültek rémületükben”. Philosztratosz^* is írja, hogy az arab tengeren védelemképpen az orrukon és tatjukon harangokkal szokták a hajókat fölszerelni, a harangok zajától rémült szörnyetegek így nem merik megközelíteni a hajót.

A cetek látása és hallása többnyire gyönge: a bölcs természet, hogy e hátrányt kiegyenlítse, melléjük útitársukul, vagy kalauzukul egy kishalat adott, akiről a maga helyén volt már szó. Ez a halacska mindig jelzi nekik, akár zsákmány van kilátásban, akár valami veszély fenyeget, akár pedig ha szorost vagy szirteket kell kikerülniük. E hal puszta farkmozgásának is engedelmeskednek, általa hallanak és látnak. E hatalmas bestiák számára egész erejűk nem ér annyit, mint e halacska ravaszsága. Ezért aztán a cetvadászok a legkülönfélébb és legváltozatosabb csalikkal előbb ezeket a halakat fogják ki, mert így később fáradság nélkül ejthetik el a ceteket, hiszen vezetőjük nélkül sem a tenger útjain nem igazodnak el többé, sem a legközvetlenebb veszélyt meg nem érzik: mint tehetetlen tömegek hánykolódnak ide-oda, nem is sejtve, merre sodorják őket a habok.

 

Vadászatuk módja * Oppianosz leírja, hogyan vadásznak a cetekre: az ő verssorait Gillius szabadon így adja vissza: „Ha kalauzhaluktól megfosztják a ceteket (mint mondtuk, ezt a halászok már korábban, bölcsen, kifogták), mivel tekintetük a szeműkbe gyűrődő hústömeg miatt homályos, szirteknek és a partnak ütköznek és a halászok zsákmányául esnek. A halászok ugyanis szorosan összefont kötelekből olyan vastag sodronyt készítenek, mint egy közepes vastagságú hajókötél, s olyan hosszút, amilyen a dologhoz elegendőnek látszik. Ehhez fölhorgozott vasláncot kötnek, – azért vasláncot, nehogy a bestiák foga széttéphesse. Nagy horgot készítenek, akkorát, amekkorát az állatok kényelmesen a szájukba tudnak venni és olyan erőset, hogy még egy sziklába se törhessen bele. A lánc közepén sűrűbbek a láncszemek, hogy a cet őrjöngő hánykolódásának is ellenálljanak, hiszen az állat ide-oda hajítgatva még a vasat is kettétöri. A kötelet gyűrűbe szokták tekerni, nehogy megakadjon. Csalinak bikalapockát vagy bikamájat használnak. A halászok több társukkal és segítőjükkel látnak a vadászathoz: segédeik szigonyokat, görbe késeket meg sarlókat, bárdokat és más kovácsolt szerszámokat tartanak készenlétben. Ekkor csöndben evezni kezdenek, csak fejmozdulatokkal jelzik, amit szükséges és erősen ügyelnek, nehogy az állat megneszeljen valamit és visszameneküljön a mélybe. Ha azonban már a közelébe érnek, a hajó orrából alábocsátva a cet elé vetik a csalétket. A cet, amint a csalit megpillantja, habozás nélkül, zabolátlan mohósággal nekiesik, így a benne lévő vas nyomban a torkába fúródik. A fájdalom hatására megpróbálja kiöklendezni és összemorzsolni a láncot. Miután hosszasan és sokat próbálkozott evvel, a kegyetlen fájdalomtól gyötörve a tenger mélyére merül. Ekkor az egész kötelet utánaengedik, hiszen nincs emberi erő, mely visszatarthatná az űzött vadat, ki az egész hajót evezőstül is könnyedén víz alá meríthetné. Miközben a cet víz alá bukik, jókora, fölfújt tömlőket kötnek a kötelekhez. Az állat, sebfájdalmától űzve, mit sem törődik e tömlőkkel: hiába tartják vissza s próbálnak a víz színére emelkedni, a tenger mélyére meríti valamennyit. Mikor a cet végre eléri a tenger fenekét, lihegésével hatalmas hullámokat verve, kimerülten megpihen, ám a tömlők nem hagyják nyugodni, hiszen fölfelé törekednek. Ezért újra kezdi ellenük a harcot, újra nekiveselkedik és bosszúálló szándékkal, úgy veszi üldözőbe őket, mintha ellenséges lények lennének. Újra s újra, több ízben is hiába próbálja lerántani a tömlőket, azok egyre csak fölfelé szállnak, a cet pedig, heves fájdalmában újból a mélybe húzódik. Így hol a tömlők ereje, hol a magáé rángatja ide-oda. Úgy dühöng ilyenkor s lihegésével akkora örvényeket kavar, hogy azt hihetnéd, a habok mélyén maga Boreász lakozik. Közben a halászok egyike sietve a parthoz evez és a kötélfonadékot egy szirthez erősíti, majd visszatér a vízre. A cet végül is kimerül, erejét veszti s az egyik tömlő, a győzelem hírnökeképpen a fölszínre bukkan. Utána, vagy egy időben vele, a cet is, kénytelen-kelletlen követi a tömlőt. A halászok nyomban csapatba gyűjtik hajóikat, és mint a csatában, egymást buzdítva nagy bátran s nagy serényen nekitámadnak a vadnak, – ki lándzsával és dárdával, ki háromágú szigonnyal, ki bárddal, sarlóval s egyéb szerszámmal fölfegyverkezve esik neki a védekezni próbáló és víztölcséreket fúvó cetnek, miközben sebeibe, melyektől már vöröslik a tenger, bűzös, maró és tűzként égető folyadékot locsolnak. A legyőzött cetet végül is a parthoz vonszolják, és a szárazra húzzák. Itt az állat már láthatóan haldokolva verdes, uszonyait emelgeti, és nehezen szedi a levegőt. Ily módon a nagyon nagy ceteket szokták vadászni, a kisebbeknek a vadászata is könnyebb, és a hozzá használt eszközök is, mármint a horog, a csali és a kötélsodrony is, arányosan kisebbek.” Így olvasható tehát Oppianosznál.

Albertus két olyan módszert is említ, ahogyan feléjük szokták fogni a ceteket. „Az első” – mint mondja – „az, hogy három halász kis csónakon megközelíti azt a helyet, ahol cetekről tudnak, vagy ceteket gyanítanak. Közülük ketten eveznek, a harmadik pedig a csónakban áll, szigonyozásra készen. Szerszámjának nyele fenyőfából készült, hogy könnyebb legyen – azon a végén, ahol fogni lehet, van egy nyílás: ebbe erős és jó hosszú kötelet fűznek, mely karikába tekerve a hajófenékben hever, olymódon elrendezve, hogy akadás nélkül tudja a hirtelen elhajított szigonyt követni. A szigony vasa alul háromszögű, mint a nyílhegy, vége pedig igen hegyes és jól csiszolt, hogy könnyedén behatolhasson a húsba. A szigonyhegy két éle úgy vág, mint a legélesebb borotva. A szigonyvas egész fölszíne sima és tökéletesen csiszolt: az alsó heggyel szemközti vége közepéből, toldalékképpen és az oldal folytatásaképpen egy vas emelkedik ki, egykönyöknyire vagy még messzebbre, ezen található az a nyílás, amelybe a szigony-nyelet illesztik. Nohát, mikor a cet előbukkan, az, aki a szigonyt kinyújtott karral tartja, magához hív minden szigonyost, aki csak a közelben található. Ekkor a mélyből előkergetett halakat követő s ezért a víz fölszínén úszó cetet oly mélyen megsebzik, ahogy csak bírják, azután a sebben hagyva fegyverüket, visszavonulnak: ha a sebesült cet nyomban tovaúszik a tengerben, köteleiket elvágják s nekilátnak keseregni, hogy „kár volt az olajért” és a fáradság is hiábavaló volt. Ám ha cet rögtön alászáll a mélyre, hogy súlyosan sérülten sebeit, melyekbe sós víz hatolt, a tenger fenekéhez dörgölhesse, akkor a szigonyhegyet egyre mélyebben nyomja önnön testébe s nemsokára a mélyről előbugyborékoló vér jelzi a hal kínlódását. A cet elgyöngülten, a tengerfenék vonulatát követve, lassanként a part felé közelit s egyre gyakrabban bukkan föl. Ekkor a helybéliek csapatokba gyűlnek, hajók és dárdák tömegével veszik gyűrűbe a cetet, végül elpusztítják.

A másik cetvadászati mód ehhez hasonló, a különbség az, hogy ekkor a szigonyt nem kézi erővel, hanem egy igen erős hajítógép segítségével vetik a cetbe – de ebbe a szigonyba is kötelet szoktak fűzni, ugyanúgy, ahogy elmondtuk.” Eddig Albertus.

Az aquitániai parton, különösen azoknak a városoknak a vidékén, amelyeket a helyi nyelven Biarrisnak, Capretonnak és Saint Iaen de Lus-nak neveznek, Rondeletius elbeszélése szerint igen gyakran esik zsákmányul közönséges bálna ugyanolyan módon, ahogy – Sztrabón^* szerint – egykor a szkülla barlangjai környékén a xiphiakat szokták volt fogni: Miközben a többség a kikötőben marad, két ember, kétevezős sajkán a vízre száll. Egyikük evez, a másik lándzsát tartva a hajó orrában áll s mikor a kémlelő jelzi, hogy egy kardhalra találtak (az állat harmadrésze ugyanis ki szokott emelkedni a vízből), illetve ha már a hal elég közel került a csónakhoz, a szigonyos, elhajítva fegyverét a hegyből kirántja a nyelet: ez a hegy ugyanis horog alakúra van kovácsolva, és szándékosan gyöngén illeszkedik a nyélhez. A hegyhez hosszú kötelet kötnek, amelyet addig eresztenek a sebzett állat után, míg az menekülés közben ki nem szenved s el nem pusztul. Ekkor vagy a partra húzzák, vagy pedig a csónakba emelik, föltéve, ha nem túlságosan nagy a zsákmány. Az említett városbéli halászok és hajósok, lévén nagyon ügyesek és járatosak a bálnavadászatban, a cetek halászatában is hasonló módszerekhez folyamodnak, legföljebb, alkalmasint több, gyorsabb járatú, mind a meneküléshez, mind pedig az üldözéshez alkalmasabb csónakra van szükségük. Az itteniek tornyokból szokták kémlelni a bálnákat, és ha megpillantanak egyet, dobszóval hívják össze a népet. Az adott jelre, szigonnyal s mindavval, amire csak szükség lehet fölszerelkezve, úgy sereglenek össze valamennyien, mintha városukat fenyegetné veszély. Minden egyes csónakba tíz-tíz tagbaszakadt evezős száll, a többiek pedig egy csomó hosszú, horgos hegyű szigonyt vetnek a cetbe: ha ezek megültek és mélyen behatoltak már, a szigonyokhoz kötött jó hosszú köteleket utánuk engedik, egészen addig, míg a cet, vérével együtt életét is ki nem ereszti magából, ekkor azután a bálnát, a tenger hullámainak segítségével kötelestül kivonszolják a partra és zsákmányukat fölosztják egymás között. Kinek-kinek annyi rész jár, ahány szigonyt vetett az állatba. (Mindegyik szigonyba bele van vésve a halász saját jele: innen ismerik meg, melyik kié.) A hímcetek nehezebben foghatók meg, a tehenek könnyebben, kiváltképpen, ha borjaikat kísérik, míg ugyanis őket védelmezve lemaradnak, elvész a lehetőségük a menekülésre. A kardszárnyú delfinek, phüszétérek és hasonló állatok valamennyien ugyanilyen módon vadászhatók, ezért amit itt már egyszer elmondtunk, azt másutt nem ismételjük el, ez ugyanis teljesen fölösleges lenne.

 

Táplálékként való használatuk * Valamennyi orvos úgy tartja, hogy a cetek húsa kemény, nehezen emészthető, nagy salakanyag tartalmú, és káros nedvekben gazdag. Ezért mondja Galénosz^* Philotimoszt^* szapulva a következőket: „Utánuk a cápát említi, amelyet, mivel kemény és salakanyagokban gazdag a húsa, a cetfélék nemébe kell sorolni. A földarabolt és besózott cápahúsból ezért csak az egyszerű emberek szoktak enni, s mivel kellemetlen ízű és nyálkás, mustárral, ecetes olajjal és csípős fűszerekkel szokták elkészíteni. Ehhez a nemhez tartoznak a bálnák, a delfinek és a tengeri tehenek. Hozzájuk legközelebb a nagy tonhalak állnak.” Más helyütt pedig: „Már korábban szóltunk a cetféle állatokról, akik a tengerben élnek, s amelyek közé a fókák, bálnák, delfinek, libellák és a nagyobb tonhalak, továbbá a hozzájuk hasonló cápafélék tartoznak. Most viszont összefoglalóan is el kell mondanunk róluk, hogy valamennyiüknek kemény, káros nedvekkel és salakanyaggal teli a húsa. Ezért szokták általában besózva fogyasztani őket, hogy e sózással a belőlük készült s a szervezetbe jutó táplálékot könnyebbé, továbbá az emésztésre és a vérképzésre alkalmasabbá tegyék. Ha ugyanis nyers a húsuk, nem emészthető meg kellőképpen és azt erekben nagy mennyiségű mérgező nedvet képez.” Ehhez még hozzátehetjük, hogy a cetek húsa, azon kívül, hogy kemény és nehezen emészthető, ráadásul zsíros is, így elrenyhíti a gyomrot és hányingert kelt. Nagy Sándor életrajzíróinál olvasható, hogy az ő idejében az ikhthüophagosz népek kenyeret készítettek a cetek húsából. Massarius^* szerint Diodorus, Arrianosz és Sztrabón alapján valószínű, hogy amit a gedrosusok Nagy Sándor tengernagyának elbeszéltek, ti. hogy a cetek állkapcsaiból házaikra ajtókat készítenek, s hogy háztetőket rónak össze belőlük, az nem magukra a gedrosusokra vonatkozik, hanem az ún. ikhthüophagosz népekre, akik a gedrosusok szomszédságában, azoktól nem messze éltek. Plinius XV. könyvében ugyanis azt mondja, hogy az ikhthüophagoszok vidéke ugyanúgy tengerparti vidék, mint az övék, és nagyrészt kopár. Pálmában, akantuszban, tamariszkuszban, vízben és gabonában igen nagy itt a hiány. A helybeliek, állataikkal együtt hallal táplálkoznak, eső- és kútvizet isznak, háziállataikat pedig halak húsával etetik. Lakóházaikat ezért készítik nagyrészt – mint ahogy Arrianosz elbeszéli – cetek és bálnák csontjaiból és kagylóhéjból: a csontokat használják tartógerendának és gyámfának, ajtóként állkapcsok szolgálnak, a csigolyákból pedig haltörő mozsarakat készítenek – ezt a pépet a napon kiszárítják s belőle sütnek kenyeret, csupán kevés gabonát keverve hozzá. Plinius hatodik könyvében leírja, hogy Nagy Sándor, leigázván az ikhthüophagoszokat, eltiltotta őket a halevéstől, noha korábban csak halakkal táplálkoztak, sőt nevüket is erről kapták.

Most pedig a cethús elkészítésének módjáról kell szólnunk. Ennek általában főként két metódusa ismert. Az egyik arra szolgál, hogy a hús hibáit valamelyest kiküszöbölje: például besózzák, hogy a só hatása oldja a zsíros nedvet és a táplálék a vérképzésre alkalmasabbá váljék, vagy az ételt, a régiek szokása szerint, cékla, hagyma, zeller, ánizs és effélék hozzáadásával főzik meg, hogy zsíros nedve oldódjék, hiszen így elkészítve mindaz, ami zsíros és ragacsos nedvet termel, megjavul. A másik elkészítési mód – amelyet inkább az élvezet, mint az egészség érdekében, gyakrabban alkalmazunk –, hogy olyan fűszerekkel keverjük össze a húst, amelyek étvágygerjesztők és ínycsiklandóak. Az így előkészített cethúst, mint a zsenge malacpecsenyét, nyárson sülve, narancslével locsolva, vagy ecetes-cukros és fahéjas mártással szokták fogyasztani. Mások serpenyőben sütik meg, megint mások jól belisztezik, s karfiolba ágyazzák, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval fűszerezik, ezek ugyanis elnyomják kellemetlen szagát. Főzve helyesebb fogyasztani, mint sülve, ám ecetben vagy borban kell megfőzni, majd zellert, izsópot és oreganót kell hozzá tenni.

 

Rendszer, szinonimák, néveredet * Mindenki úgy tartja, hogy a cetek legnagyobbika, valóságos királya és uralkodója a bálna, miért ne vegyük hát előbbre a többinél? A régi szerzőkkel egyetértve, úgy vélem, hogy a bálna név a cetek egyik sajátos fajtáját jelöli: az egész nem neveként az emberek illetve a halászok csak mostanában kezdték el használni, mi pedig általában akkor szoktunk bálnát mondani, ha valami súlyos, nehéz dologra akarunk utalni. A görögök phalainanak mondják a bálnát – Festus szerint ebből ered a latin balaena szó a latin nyelv ősi szabálya szerint, hiszen – mint mondja – a pürrhoszt burrusszá, a püxoszt pedig buxusszá változtatták. Ezt az etimológiát jobbnak tartom, mint Szent Izidorét,^* aki szerint a balaena szó a ballein igéből ered, ami vetnit, lövellnit jelent, ugyanis a bálna tengervizet lövell ki a sipolyán és – mint Szent Izidor mondja – a többi állatnál nagyobb hullámokat vet. Ám az is világos, hogy a görögök viszont éppen az említett sipolyok miatt nevezték a bálnát phalainanak, hiszen a harci sisakokon a görögök phalonnak hívták azt a nyílást, amelybe a dísztollakat tűzték. Hacsak nem Calepinussal^* értünk egyet, aki szerint, mint testtömege miatt föltűnő (phainein = tűnni) állatot nevezik így, tehát semmiképpen nem fehér foltjai (phaiosz) miatt ez a neve – mint ahogy az Gesnerus^* magyarázatában áll – hiszen az óceánmelléki germánok Brunfische, amelyik ilyen foltokkal ékes, inkább fókaféle, mint valódi bálna. Jól tudom persze, hogy az olykor éjjelente a lámpásba be-beröpködő legyecske, amelyet phalaenanak is neveznek, szintén a fényről (phósz) kapta nevét, mert eisz phósz alleszthai azaz a fénybe röppen, és hogy Joannész Tzetzesz^* nem csak erről a légyről mondja, hogy a fényről nyerte a nevét, hanem a bálnáról is, mégpedig ugyanilyen alapon, minthogy a tengerből föl-fölvetve magát a napfényben szeret sütkérezni.

 

Alakja, leírása * A régi szerzőknél nem bukkantam olyan jellemző jegyekre, amelyekről a bálnák egyértelműen fölismerhetők lennének – ez az oka annak, hogy bálna néven mindenki más és más cetfélét ír le. Leginkább nagyságúkat szokták fölemlegetni. Plinius például ezt írja: „Az indiai tengerben élő legnagyobb állat a prisztisz és a bálna.” Máshol pedig: „Az indiai tengerben számtalan, hatalmas állat él, közülük a bálna négy jugerumnyi,^* a prisztisz pedig kétszáz könyöknyi hosszúságú.” Massarius szerint a négy jugerum kilencszázhatvan lábbal egyenlő. Nearkhosz viszont a bálnák nagyságát huszonhárom lépésnyire teszi s beszámol arról, hogy az Eufrátesz torkolatával szemben lévő szigeteken látott egy százötven könyök hosszúságú, partra vetett cetet is. A Britanniával határos tengerben is hatalmas példányok élnek. Iuvenalis^* így ír:

 

Épp ahogy egy brit bálna nagyobb, mint egy kicsi delfin.

 

Plinius egyebet is megjegyez: „Sem a bálnának, sem a delfinnek nincsen kopoltyúja – e két nemzetség, a bálnák esetében a homlokon, a delfineknél pedig a háton lévő s a tüdővel összekapcsolt sipollyal lélegzik.” – mely szavakkal egyértelműen a delfinektől különíti el a bálnákat. Egyébként, ha e jegyek alapján lenne mindkettő fölismerhető, meg kellett volna mondania, hogy más ceteknek is van-e, a homlokukon vagy a hátukon sipolyuk, vagy hogy ezek a jegyek csak a bálnára és a delfinre jellemzőek-e. Ám ugyanitt s ugyancsak Pliniusnál egy másik igen homályos dologra is rámutat Massarius. Plinius ugyanis azt mondja: „A bálnák szája a homlokukon van, ezért fújnak a víz tetején úszva felhőket a magasba.” Ez a száj avval a sipollyal azonos – mondja Massarius – amely, mint említettük, a bálnáknál a homlokukon található. Mindez – Massarius szerint – a továbbiakra is magyarázatot ad. Nem az evésre szolgáló szájról van tehát szó, ez ugyanis – mint Arisztotelész alapján korábban már írtuk – nem a homlokukon, hanem fejük alján található. Ugyancsak Plinius, a bálnákat és a prisztiszeket egyaránt a szőrrel borított és elevenszülő állatok közé sorolja. Ailianosz a bálna színét is említi, azaz megmondja milyen színű, ám állítása szerint nincs jellemző színe. „A bálnának”– mondja – „ahogyan a delfinnek is, teje van, színe pedig nem teljesen fekete, leginkább violaszínűnek, feketés-zöldnek látszik.” Jóllehet ezek szerint tehát nem ismeretesek régi szerzők által rögzített jellemző jegyek, Bellonius^* mégis csupán egyetlen cetfélét tart számon bálna néven, Rondeletius pedig kettőt, egyet a köznyelv alapján, egyet pedig saját nézetéből kiindulva. Bellonius azt is mondja, hogy egyesek az ő bálnáját egy különös cetelnevezéssel, olasz köznyelven „capidoliumnak nevezik, mert zsírja, mint az olaj, nehezen sűrűsödik össze.” „Ez egy igen nagytestű hal” – mondja – „elevenszülő, csőrös és tüdős, homlokán, kopoltyú helyett egy hatalmas de nem kiálló sipoly található. Az ábrázolások szerint ezeken át szokta nagy erővel kilövellni és visszafújni a szájába szívott nedvességet, mivel e nedvesség miatt – mint a túlterhelt hajók – néha állítólag el is szokott süllyedni. Két oldalán egy-egy uszony látható, egy harmadik pedig a hátán – ez olyan, mint egy szárny, s evvel irányítja a testét. Farkuszonya hold alakú: kormány gyanánt hajlítja vele ide-oda magát. A bálnát sima és tömör bőr födi, amely fekete, kemény, erős és ellenálló, pikkely- és tüskenélküli, alatta gyakran egylábnyi vastag zsírréteg húzódik. Mifelénk különösen a tavaszi böjt idején szokták fogyasztani besózva és negyvenesszalonnának nevezik. A bálnának még a nyelve is több librát nyom, felénk nagy ínyencségnek számít. A hal húsának többi része marhahús módra besózva – mint hallottam – egy népes sereget is egy teljes napig jól képes lakatni. A bálna szeme előtt „irányjelzők” találhatók: ezeket azért hívják így, mert a hal velük mutatja magának az utat. Ezek az irányjelzők voltaképpen, négykönyöknyi hosszú és másfél láb széles, csücskükön hegyes, vékony csökevények: oldalt elég hosszú tüskék állnak ki belőlük – szinte sörte vagy szakállképpen – amelyeket a nép – tévesen – vagy faroknak, vagy pedig bálnabordának nevez. E bálnacsont lecsiszolt és jól kiszárított darabjaival szokták az elegánsabb hölgyek bustanak nevezett fűzőjüket megerősíteni és ruhaanyagukat keményebbé, és boltozatosabbá merevíteni. A közszolgák pedig vessző vagy fáklya gyanánt hordozzák e csontot.

Minden egyéb, ami e hatalmas állat szervezetének belsejére vonatkozik úgy vélem, ugyanúgy elmondható a kardszárnyú delfinről és a delfinről is, hiszen ez az elevenszülő cetnemzetség külső alakjában hozzájuk hasonlít s csupán hihetetlen testtömegében tér el tőlük. Ez utóbbira bizonyíték az a számtalan hatalmas csont, melyek sokhelyütt láthatók és oly nagyok, hogy a breton, armoricus és skót parasztok – e vidékek tengerei bővelkednek a hasonló halak tömegében – karóként használják őket s kertjeiket, birtokaikat szokták velük elkeríteni”. Bellonius tehát ennyit mond, de előbb bevallja, hogy sem az általa leírt halat, sem pedig a hozzá hasonló állatok semelyikét nem tudta pontosan ábrázolni, mert feléjük nem akadt ezekből az állatokból annyi, hogy alkalomadtán élethűen lerajzolhassa őket, hanem csak valamilyen antik kép alapján következtetve hitte, hogy ábrájával közel járhat a valósághoz.

Rondeletius azt a cetnemzetséget tartja valódi bálnának, amelyet a santoni cetvadászok púpos, vagyis fölgörbedő háta miatt gibbarnak (gibbosus = púpos) neveznek. Ez a közönséges bálnáknál – akikről a musculusnál lesz szó – véleménye szerint nem kisebb, csak kevésbé tömzsi és kevésbé kövér, „csőre” pedig hosszabb és hegyesebb: ez előtt található a sipolya. Hasi uszonyai rövidebbek és kisebbek, nyelve szintén kisebb – csupáncsak négy vagy öt sózófazekat tölt meg. Kisebb hájballaszt is terheli, mint a többi cetfélét, ezért gyorsabban mozog és úszik náluk. Indiában és az Újvilágban gyakori. Sipolya a homlokán található, nőstényének pedig emlője és méhe is van: elevent szül, tejjel táplálja, uszonyaival tereli és védelmezi kicsinyeit. Gesnerus viszont azt a cetfélét tartja igazi bálnának, akit az északi, óceánparti germánok Braunfischnek azaz feketehalnak (sic) neveznek, ám ez inkább phocaena-féle. Persze lehet hogy Gesnerus cete nem azonos avval az állattal, akit a hollandok és a frízek neveznek brujnfischnek, – márpedig leírásából épp ez derül ki. Gesnerus ugyanis azt mondja, hogy 1545-ben fogtak egy 24 lábnál hosszabb példányt e nemzetségből, márpedig, ha nem csalódom, ilyen nagyságúra a phocaena aligha nő meg. Gyomrában – a leírás szerint – hatalmas mennyiségű emésztetlen halat találtak, sőt még, egyebek közt egy élő lazacot is, egykönyöknyi hosszúságút, úgyhogy három – tonnának nevezett – hordót töltöttek meg velük. A franciák és a spanyolok timetnek, az angolok horenak nevezik. Körülbelül úgy néz ki, mint Rondeletius rajzán, de fogsora olyan széles és összefüggő, mint az emberé, farka nagyméretű és teste többi részénél is szélesebb, alul-fölül egyforma, szélén elegánsan, tarajszerűen rovátkolt, közepén pedig ívelt és visszahajló. Mindenütt fekete bőr borítja, csak két fehér és nagyméretű folt ékíti, melyek a szeme közepe fölött kezdődnek s onnét húzódnak hátrafelé. Alsó állkapcsa teljesen fehér s alhasa egy része is az. Mindezt az ábra kiegészítésekképpen írom ide. Egyesek szerint az így nevezett halnak három nemzetsége van. Pikkelyzete – vagy ismereteim szerint inkább bőre – igen kemény, a vas is alig hatol át rajta. A nyaka vagy a mellkasa alatti testtája világos, a hímnek még a nemi szerve tájéka is ilyen. A farka a fecskééhez hasonlatos. Túlzott hájassága undorító. Észak-Germániánál olyan ritkán esik zsákmányul, hogy ha néha sikerül kifogni egyet, csodájára járnak. Frízia környékén és a Balti-tengerben azonban sok él belőle. Húsa zsíros, nehéz szagú és kicsit a borjúhúsra emlékeztet. Hátán szalonna található. Némelyek szerint nincsen szakálla, ám nézetük szerint a nemi szerve egykönyöknyi vagy karnyi hosszú s olyan vastag, mint egy megtermett ember combja. Ezt az állatot – mint mondtuk – az angolok horenak nevezik, más néven meg horlepoolenak vagy éppen wirlepoolenak is. Ha nem csalódom, azért így, mert száguldás és fúvás közben a tengeren oly örvénylést kavar, mely a tavakon kavaruló viharhoz hasonló. Azt mondják, olajat lehet nyerni belőle. Ugyancsak Gesnerus írja, hogy Valentinus Grovius,^* a kiváló freiburgi tanácsos és szenátor, aki mind emberként, mind pedig tudományos munkássága alapján igen érdemes férfiú, és akinek a négylábú tojásrakó állatokról szóló könyvéhez Gesnerus írt előszót, egykor három, a germán óceánban élő szörnyetegről is küldött neki képet. Ám ezek a képek nem voltak eléggé pontosak s gyanúja szerint csak a fej csontváza alapján készültek, mivel rajtuk a szem mögötti dupla ránc kopoltyúnak látszik, pedig a ceteknek nincs is kopoltyújuk. Az ábrák egyébiránt egymáshoz majdnem hasonlóak voltak, így azután csak egyet használt föl a háromból, azt, amelyet itt hozunk. Véleménye szerint a farok rosszul van ábrázolva rajta, mert inkább a delfin farkához kellene hasonlítania. A fogazat mindegyik ábrán olyan laposnak tűnik, mint az emberé, az alsó állkapocs két ábrán rövidebb volt a felsőnél, a harmadikon nagyjából ugyanakkora. A háton egyetlen uszony látszik, kicsivel közelebb áll a fej végéhez, mint a farokhoz, a másik két uszony körülbelül ott helyezkedik el, ahol a halak kopoltyúja szokott lenni. A lerajzolt állat hossza harmincnégy és fél láb magassága pedig hét láb, a másik viszont huszonhét lábnyi hosszúságú s nyolc láb magasságú volt. Előbb említett bálnánk majdnem sötétkék színű s egész testét feketés foltok borítják, hasa fehér, felső állkapcsából pedig két nyúlvány lóg ki, mint a barbus nevű halnak. Foga, ha a rajzoló jól ábrázolta, nincsen.

A másik bálna, akit a köznyelven bufalinanak neveznek teljesen fekete színű. Ugyanitt látható a Schelde-folyóban fogott bálnaszörny képe is, amelyet, tisztelt olvasóm, Parétól vettünk át. Ő ekképpen ír erről a bálnáról:

„Tíz mérföldnyire Antwerpentől, a Schelde-folyóban, az Úr 1577. évében július 2. napján fogták ezt a bálnát. Színe kékesszürke volt, a feje tetején lévő sipolyon át nagy erővel köpte ki a vizet. Hossza negyvennyolc, magassága pedig tizenhat láb volt. Farka tizennégy láb széles, szemétől az orra végéig tizenhat láb a távolság. Mindkét oldalán hat-hat láb hosszú alsó állkapcsa huszonöt foggal volt fölfegyverezve, melyek ugyanennyi, a felső, teljesen fogatlan állkapcson lévő lyukba illeszkedtek s már csak egyedül ezért is szörnybálnának tarthattuk ezt az állatot, hiszen a bálnáknak a természet egyébként nem adott fogat, és mivel a szarvval nem rendelkező állatokat úgy alkotta meg, hogy a felső fogsor az alsó állkapocsban található fogsor rendjének pontosan megfelelően sorakozzék, s így a közékerülő táplálékot szétmorzsolhassa. Ennyi fog közül azonban még a legnagyobbik sem volt hatujjnyinál hosszabb. A képen látható a bálna irányító uszonya is, a belőle készült lovaglóostorral együtt, továbbá egy, kb. 16 láb hosszú, egy lábnál valamivel szélesebb lapocka, egy másik bálna bordája s csigolyacsontja, valamint az ebből készült tál. Ezen kívül egy hihetetlen nagyságú lapocka is látható a képen, amelyet egy nagy erejű ember is alig bírt a földről fölemelni. Végül pedig láthatod egy másik, köznyelven morsnak nevezett tengeri cetféle fogát is.

 

Lakhelye, természete, szokásai * A bálnák a szárazföldtől távoli, nyílt tengert kedvelik. A Taprobana szigetét környező tengerben állítólag – Ailianosz szerint – rengeteg akad belőlük: ezek delfinekkel táplálkoznak. Plinius szerint a Gadesi-óceánon a tél beállta előtt nem jelennek meg, meghatározott időben azonban az egyik itteni, békés és teres öbölbe húzódnak és igen szívesen szülik itt meg utódaikat. Arisztotelész szerint sipolyuk végét a tenger fölszínéből kidugva alszanak, Plinius pedig azt állítja, hogy horkolni is hallotta már őket. Oppianosz és Ailianosz elbeszélése szerint a szárazra is ki szoktak költözni, hogy magukat a napsugarakkal melengessék. Mint általában a szőrrel borított állatok, a bálnák is eleven utódot hoznak a világra, s az anyaállat emlőjével táplálja két borját. Néha, Arisztotelész szerint, csak egyetlen utódot szülnek. Egyesek tagadják, hogy a bálnák a többi halhoz hasonlóan táplálkoznának, azaz hogy az ételt fogukkal összemorzsolva megrágnák: szerintük a zsákmányhalat egészben nyelik le és csak apróhalat fogyasztanak, belső garathártyájuk ugyanis semmi nagyméretű dolgot nem enged gyomrukba jutni. Egy másik, homályos kilétű természettudományos szerző azt írja, hogy a bálna sérült borjait, ha a helyzet úgy kívánja, a vállára, sőt, ha még elég kicsik, veszély esetén a szájába is veszi, és ezt olyankor is megteszi, ha vihar fenyeget. Veszély múltán azután kihányja őket. Ám ezt egyetlen antik szerzőnél sem olvastam Philosztratoszt kivéve, aki szerint a bálna akkor szokta a torkában elrejteni a kicsinyeit, ha nála nagyobb állat elől kell menekülnie. Ugyanez a természettudományos író azt is mondja, hogy ha a sekély víz a borjakat akadályozza az úszásban és fönnakadnak egy zátonyon, az anya vizet vesz a szájába és nagy sugárban rájuk köpi, így szabadítja ki fönnakadt kicsinyeit, amelyeket még fölnőtt korukban is sokáig kísérget.

Azt már korábban elmondtuk, miért mutatja a bálnának egy kishalacska az utat. A bálnának állítólag a delfin, a tonhal és a kardszárnyú delfin az ellensége. A kardszárnyú delfin leírásakor mondjuk el majd annak a bálnának a történetét, aki az őt üldöző kardszárnyú delfinnel harcolt. A kardhal – némelyek szerint – mint halálos ellenségétől retteg a bálnától. (Oppianosz alapján írtuk – tükörfordítással – úgy, hogy kardhal.) Mikor a kardhal tehát megpillantja a bálnát, annyira letaglózza a félelem, hogy kardját a földbe, sziklába vagy a tengerfenék valamelyik megfelelő zugába dugja, így lapít, lesunyt fejjel, míg a bálna, vaksi lévén, fatörzsnek vagy valami effélének vélve őt, gyanútlanul tova nem úszik.

A hajók védelmében veszély esetén, nehogy a bálna elsüllyeszthesse őket, Iacobus Ziegerus^* szerint a hajósokon segít a vízben oldott majd a tengerbe öntött hódpézsma, mert ez oly hirtelen ugrasztja szét és űzi a mélybe az egész bálnarajt, mintha méreg lenne. Azokat a hajókat viszont –, írja – veszély fenyegeti, amelyek vagy a testüknek ütköznek, vagy az általuk keltett vízörvényekbe sodródnak. A bálnák ugyanis csapkodásukkal karübdisz-szerű örvényeket tudnak kavarni. Nem szabad lebecsülni azt a veszélyt sem, amelyet, különösen a phüszétérek, a sipolyukon kifújt hullámokkal kelthetnek.

 

Ételként való használatuk * Cardanus azt írja, hogy bizonyos állatok bensőségei, zsírosak lévén, igen ízletesek s nem csak ízük, hanem a violáéhoz hasonló illatuk miatt is ajánlhatók: ezek közt az állatok közt a bálnákat és a delfineket is megemlíti. Galénosz viszont kellemetlen ízűeknek tartja őket, más helyütt meg azt állítja, hogy sózott húsuk melankolikus nedveket termel. Vannak akik úgy tartják, hogy a hatvan könyöknél rövidebb példányokat szokták csak a halászok földolgozni, a nagyobbak ugyanis, húsuk javíthatatlan keménysége miatt, ehetetlenek.

 

Neve * A gall nép az efféle hatalmas állatot, amely többnyire az aquitániai partoknál és India vizein fogható, bálnának nevezi, ám, mint Rondeletius helyesen kimutatta, ez tévedés, hiszen az antik szerzők szerint a bálnának sipolya van, ennek az állatnak pedig nincsen ilyen szerve – ezt pedig mindazok a legteljesebb bizonyossággal állítják, akik rendszeresen vadásznak rájuk, megfogják s földarabolják őket. Tehát, mivel ez az állat nem azonos a régiek bálnájával, Rondeletius az állat egyetlen, ám a jellegzetes és valódi bálnára egyáltalán nem jellemző jegye alapján ezt a lényt Arisztotelész müszikétoszával azonosítja. Gaza,^* Pliniust követve, ezt nevezi musculusnak. Gaza így ír: „A müszikétosznak egyáltalán nincsenek fogak a szájában, csak a disznóéhoz hasonló sörték”. Plinius pedig így ír:

„A tengeri musculus, amely nagyobb a bálnánál, teljesen fogatlan: a szája belseje fogak helyett sörtékkel szőrös.” Máshelyütt Plinius a musculust a tengeri állatok között sorolja föl: „Az ilyen állatok sorában pedig ezek találhatók: arborok, phüszétérek, bálnák, prisztiszek, tritonok, néreidák, tengeri elefántok, tengeri kosok és musculusok, stb.”. Mivel pedig ezek az említett szarulemezek annyira hasonlítanak a disznó sörtéjéhez, hogy ha kitéped őket és megmutatod valakinek, esküdni fog rá, hogy nem valók máshonnan, csak egy disznó hátáról, és mert ennek az állatnak a szája belül efféle sörtékkel szőrös (márpedig ez a jegy a régiek szerint egyetlen más állatra sem jellemző), továbbá mivel az az állat máshogy fest mint a halak, nincs kétség afelől – mondja Rondeletius – hogy Arisztotelész müszikétoszával, vagy ami ugyanaz, Plinius musculusával állunk szemben. Rondeletiusnak evvel az állításával könnyen és szívesen egyetértek, ám azt, hogy szerinte ez a musculus azonos a Plinius által említettel, akit ő a cetek vezetőjének tart, már nem fogadom el, hiszen ki hinne olyasmiben, hogy az egyik cet a másiknak kalauza lenne? Netán a vak vezetné a világtalant? Plinius valószínűleg összekeverte a musculus nevű cetet a musculus nevű, ceteket vezető állattal és Rondeletius ezt vette át. Én azonban már bebizonyítottam, hogy a ceteket egy kicsiny halacska szokta kalauzolni.

 

Alakja, leírása * A musculus-cet többnyire harminchat könyök hosszúságú és nyolc könyök magasságú. Szájhasítéka 18 lábnyira terjed, szájában nincs egyetlen fog sem, helyette mindkét állkapcsában fekete szarulemezek találhatók, melyek vége teljesen olyan, mint a disznósörte. E lemezek a száj elülső, hátulsó illetve belső részén rövidebbek, közepén pedig hosszabbak. A belső lemezek veszik körül s tartják össze a nyelvet: ha innét ezt a nyelvet kivesszük vagy kivágjuk, úgy szétfolyik, hogy később lehetetlen a helyére visszagyömöszölni, mert igen nagy méretű és rendkívül lágy szubsztanciájú. Sózva szokták földolgozni és sokan nagyon ízletesnek tartják. Ez a nyelv ugyanis a legpuhább a bálna valamennyi testrésze közül – huszonhárom olyan edényt lehet vele megtölteni, amilyenekben Galliában ide-oda szállítgatás végett a savanyúságokat szokták tárolni. Az állat szemei négykönyöknyire vannak egymástól, kívülről kicsinek tűnnek, ám belül nagyobbak egy-egy emberfejnél is. Nincs hát igazuk azoknak, akik szerint az ökrök szeme nagyobb. Az állat oldalán két hatalmas uszony látható, ezekkel úszik és rejti el kölykeit, ha veszély fenyeget. Háta uszonytalan. Farka úgy áll, mint a delfiné s attól alakra sem túl különböző – használata közben úgy fölkavarja vele a vizet, hogy kisebb hajókat el is süllyeszthet, a bárkát pedig föl is fordíthatja. Orra rövid, sipolytalan. Kemény, sötét, szőrtelen bőr födi, melyen gyakran lelni rátapadt csigát, kagylót. Belső részei a delfinéihez hasonlók – tüdő, vesék, hólyag, herék, nemi szerv. Az állat gyomrában nyák, hab, víz és rothadt alga található, ám halmaradék sosem: ebből is látszik, hogy nem húsevő. Némelyik állat gyomrában ámbrát is láttak már. Elevent szül – ez boncolás alapján bizonyos. Ám azon nem véletlenül szoktak csodálkozni, hogy ennek a cetnek, noha tüdővel lélegzik, nincsen olyan sipolya, mint a valódi bálnának, a phüszétérnek vagy a kardszárnyú delfinnek, hiszen a sipoly nem csak a vízkilövelléshez, hanem a légzéshez is szükséges. Helyette a musculus-cetnek redői vagy nyílásai vannak – ezek (a többi állattól eltérően nem hosszúkás, hanem tömpe) orrán helyezkednek el, ugyanúgy, mint az a teknősöknél és a fókáknál látható.” Ennyit mond Rondeletius.

Gesnerus szerint ez az állat azonos avval a britanniai cettel, amelynek képmását nyomtatott röplapon tették közre elébb Londonban, majd Itáliában is – ennek is két nyílása volta a fején s vélhetőleg ezeken, mint valami sipolyokon keresztül lövellte ki a sok vizet. Húsa semmit nem ér, egyedül nyelve használható.

 

Nevének megfelelései, változatai, eredete * A phüszétér (physeter) szó Arisztotelésznél azt a sipolyt jelöli, amelyen – mint korábban mondtuk – a cetek a vizet szokták kilövellni. Hészükhiosznál^* és Varinusnál^* is ugyanez a jelentése, de ők, ki tudja helyesen-e, két „sz”-szel, phüsszétérnek írták a szót. Ez a név azonban használatos a puhatestűek, például a polip sipolyának jelölésére is. Ez az állat ugyanis, a cetekhez hasonlóan, a zsákmányszerzés közben akaratlan benyelt tengervizet ki szokta lövellni magából. Arisztotelész és Athénaiosz szerint pedig a polipok a testűkben lévő járat, a phüszétér segítségével irányítják mozgásukat.

Más görög szerzőknél a phüszétér egy olyan, különleges cetféle neve, amely a többieknél sokkal nagyobb tömegű vizet szokott fújva kibocsátani magából, vagy –, hogy Jovius^* szavaival éljek – „sűrű szusszanással hány hatalmas hullámokat”, úgyhogy gyakran a tengerészek csónakjait is elborítja vele. Gesnerus hozzáteszi, hogy ezeket a ceteket más néven phüszalosznak is hívják s hogy mindkét név, eredetére nézve, egyaránt a phüszán, „fújni” igével hozható kapcsolatba. Mindkét nevet méltán fordíthatjuk hát „fúvó”-nak. Gillius is nyilvánvalóan ezen a véleményen volt, mert Ailianosznál a phüszaloszt phüszétérnek fordította. Oppianosz kódexeiben helytelenül phüsszalosz alak szerepel. Megjegyzendő azonban, hogy ennek a phüszalosznak semmi köze nincs ahhoz a vörös-tengeri phüszaloszhoz, amelyet a bizánci Leonidész^* alapján említ Ailianosz s amely akkora mint egy megtermett géb, se szája, se szeme nincsen csak kopoltyúja van s bajt hoz arra, aki belőle eszik, mert az ember előbb megdagad tőle, majd olyan hasmenést kap, amitől minden ereje elhagyja.

Ugyancsak Gesnerus azt próbálja bizonygatni, hogy a prisztisz és a phüszétér azonosak vagy közeli rokonok – ezt részint nevük, részint pedig az állatok természete alapján fölhozott nyomós érvek alapján teszi: Fölhívja a figyelmet arra, hogy a görögök többféleképpen írták ezt a szót, például priszésznek, prisztisznek, pisztrisznek, sőt pisztrixnek is, hogy görögül a leghelyesebb prészisznek, latinul meg prestisnek nevezni, és hogy ennél fogva ez a név a prészen vagy prészthai igéből eredeztethető, amely nem csak „égni”-t, hanem „fújni” és „lélegzeni”-t is jelent (akár a phüszan), továbbá, hogy az ebből az igéből képzett igefőnév, a prészisz és a prészér ugyanúgy hangzik, mint a phüszétér. Ez az oka – mondja Gesnerus – hogy a tüzet nem okozó villámokat is egységesen prészéranak nevezik a görög élettanászok (Olümpiodórosz^* szerint mindig ilyen villámok előzik meg, kísérik és követik a szeleket.) Úgy látszik az ókori szerzők a présztér szót nem csak bizonyos villámokra, hanem a forgószélre és az orkánra is alkalmazták. Nearkhosz, Arrianosznál a cetekről szólva azt mondja, hogy a tengerből a vízsugár láthatóan olyan nagy erővel lövell a magasba, mintha valami forgószél kavarta volna. Ailianosz pedig hasonlóképpen ír: „Orrlikaikon fújva ki a vizet a tenger hullámait gyakran úgy fölkavarják, hogy a tapasztalatlanok azt hiszik, vihar, amit látnak.” Miközben tehát mindketten a phüszétérekről beszélnek és az anaphüszon („magasba fújva”) igét, illetve a prészér főnevet használják, egyúttal azt is bizonyítják, hogy ugyanazt az állatot ugyanazon a néven présztisznek illetve phüszétérnek is lehet nevezni. Ha azonban valaki mégsem fogadja ezt el, merthogy a helyes írásalak nem prészisz, hanem inkább prészész vagy priszisz, s merthogy Plinius is valószínűleg így értelmezte, hiszen serranak fordította, annak – bár az eddigiek már éppen elegendő ellenérvként kellett szolgáljanak – kiegészítésképpen Gesnerus azt válaszolja, hogy a görög szerzők jóval megbízhatóbbak mint Plinius vagy a többi latin író, különösen ha olyan állításokról van szó, amelyeket a latinok éppenséggel a görögöktől vettek át.

Tehát úgy is tarthatjuk, hogy Plinius a serra nevet nem a görögöktől vette át s rajta valami egészen más tengeri állatot, nem présztiszt vagy prisztiszt értett – amint az Gesnerus szerint Hermolaus, sőt, mint még hozzáteszi Gaza is állította, aki szerint helyesebb meghagyni a görög prisztisz szót s nem fordítani serranak. Hiszen – írja Hermolaus – bár a prisztisz görögül serrat jelent, a serra mégis másfajta állat int a prisztisz, s ha netán Plinius mégis ugyanarról az állatról beszél, akkor vagy helytelenül olvashatta görögül priszisznek ezt a nevet, vagy helyesen prészisznek olvasta ugyan, de jelentését értette félre. De Hermolaus inkább úgy véli, hogy Plinius valószínűleg különböző állatokat értett e különböző, de rokonjelentésüként használt neveken. Mikor ugyanis arról beszél, hogy milyen sokféle dolog található a tengerben, ezt írja: „A tengerben nem csak állatok, hanem tárgyak megfelelőit is megtalálhatjuk: ránézésre is fölismerhetjük a „szőlőfürtöt”, a „kardot”, a „fűrészt”.” A következő fejezetben pedig így ír: „Az Indiai-óceánban rengeteg hatalmas állat él, közülük a bálnák négy jugerum, a prisztiszek pedig 200 könyök hosszúak.” Oppianosz verseit olvasva se gyanakodjék senki a másoló hibájára – figyelmeztet Gesnerus – mikor a szerző a priszisz szót a daphoié (vérengző, kegyetlen), nőnemű jelzővel használja, jóllehet akkor, ha, mint Arisztotelész, a priszész alakot használta volna, hímnemben kellett volna írnia:

 

En de daphoiné

príszisz atartérész te düszantea kharmata lamnész…

azaz

A vérengző

fűrészhal és a rettentő kékcápa iszonyatos torka…

 

Ebben a versben – mondja Gesnerus – verstani okokból sem szerepelhetne a két hosszú szótagból álló príszész alak, míg a priszisz, lévén mindkét szótagjában ióta, mint trochaikus és nőnemű főnév joggal szerepelhet itt. S egyébként is minek változtassunk rajta, ha egyszer Ailianosz és Szuidász^* is így olvasta? Továbbá így olvasta Eustathius is Athénaiosz VIII. könyve alapján, ahol priszeisz alak található. Jóllehet ellenérvként fölhozható, hogy Arisztotelésznél a phüszétér szó állatnévként soha nem fordul elő, csak a prisztész, Oppianosz, Ailianosz és Szuidász pedig phüszaloszt (a fordításban phüszétért és presztiszt) említ, és hogy valamennyien más és más állatokat értettek rajta, ő mégis úgy véli, nem teljesen alaptalan az a véleménye, mely szerint a phüszétér a présztisz-szel azonos vagy vele közeli rokon állat. Ezért, mivel Szuidásznak ebben az ügyben nincs hitele – hiszen ő kétségkívül Ailianosztól és másoktól vette efféle állításait – Ailianosz pedig mind itt, mind pedig másutt mindabban, amit a halakról ír, általában Oppianoszra hagyatkozik, mindhárom ellentmondó szerző egyaránt Oppianoszra vezethető vissza. Tőle pedig jó szívvel engedi magát meggyőzni, csak nézetei egy részéhez ragaszkodik, vagyis ahhoz, hogy a présztisznek rokona a phüszétér, sőt talán több is mint rokona, hiszen a Gall-óceánban élő phüszétér nem más, mint az Indiai-óceánban élő présztisz, amire Plinius e szavai is nyilvánvaló bizonyítékok: „Az Indiai óceán legnagyobb állata a prisztisz és a bálna, a gall óceánban pedig a phüszétér.”

Abban, hogy a phüszétér a bálnák fajához tartozik, Gesnerus egyetért Rondeletiussal, ha pedig tényleg rokon velük – mint maga is véli – akkor a phüszétér nem cetféle s nem is olyan hal, amelyet hosszú, fűrészes orrúnak és a bálnáktól teljesen különbözőnek fest le prisztisz néven Rondeletius. Merthogy ő prisztisz gyanánt egy hatalmas, fűrészes orrú állatot ábrázolt, pedig a szerzők egyike sem írt olyat, hogy a prisztisznek efféléje, akár csőre, akár egyéb fűrészhez hasonló testrésze lenne, Plinius fűrészhaláról pedig még az sem bizonyos, hogy cet-e, s azt sem tudni, hogy egész testén vagy csupán valamelyik testrészén visel-e fűrészt. Maga Gesnerus például úgy gondolja, hogy Rondeletius scolopaxa, amely a farkánál lévő uszonyán visel fűrészféleséget, inkább Plinius fűrészhalával, mint a Rondeletius által ábrázolt állattal azonos. Másrészt viszont a scolopaxon lévő fűrész nem egyéb, mint egy hosszú, kemény és igen hegyes tövis, mely csak egyik oldalán fűrész-szerű, a fűrészére erősen emlékeztető fogacskái miatt, melyek összefüggő és kiszélesedő talapzatokból állnak ki, míg a Rondeletius által lerajzolt csőrön a fogközök nagyobbak, mint az egy fűrészhez illenék, ráadásul mindkét csőroldal fogazott. Bellonius is fűrészesnek ábrázolja ugyanezt a cetfélét, de megkülönbözteti a prisztisztől, s azt próbálja bizonyítani, hogy a franciák által calderonnak nevezett állattal azonos, amelynek a feje elején a köcsög aljához hasonló forma található. Azt is állítja, hogy a görögök ezt az állatot nevezték prisztisznek, mivel, amiként az átlagos kígyóknál laposabb és testhosszához képest vastagabb kígyót is prisztisznek nevezik, úgy a calderon-cet is joggal viselheti ezt a nevet, hiszen a magafajta halakhoz képest ő is vastagabb és laposabb. Ami engem illet, én részben egyetértek, részben vitázom Gesnerussal. Mert míg könnyen ráállok, hogy a présztisz szót (priszész) – mely nyilván azonos a phüszétérrel – a préthei igéből vezesse le, a prisztiszt Rondeletiussal, a nyelvésszel, én is a priein (vágni) szóból származtatom. Oppianosszal pedig megkülönböztetem a phüszalosztól vagy a phüszétértől, hiszen e valóban tudós költő is úgy tartja, hogy az így hívott hajó neve – ezt a hajót ő prisztisznek hívja – a vágni igéből ered. Azt mondja ugyanis, hogy:

 

…a prisztisz is így vág által a vízen

 

Itt pedig a secare nem egyebet jelent, mint veszedelmes sebességgel sietnit. Máshol ezért látja el a szót a „gyors” jelzővel:

 

Gyors prisztiszben evezve hasít Mnesteus levegőn át…

 

A hasonlatot a költő a madaraktól vette, melyek repülés közben valósággal hasítják a leget. Így hát véleményem szerint a prisztiszt nem helyes serranak fordítani, hanem sokkal jobb „vágó”-nak, hiszen amit a fűrész vág, azt lassan vágja. Továbbá, Belloniussal tartva úgy gondolom, hogy ennek a cetnek valószínűleg nem lehet széles és tompa a feje, hiszen az ilyen fej, éppúgy, ahogy a tompaorrú hajó, a víz ellenállásába ütközne.

 

Alakja, leírása, természete * Végül is, hogy micsoda a régiek phüszétére, phüszalosza vagy présztisze, azt, úgy hiszem, senki teljes bizonyossággal meg nem állapíthatja, hiszen a régi szerzők semmi egyedi jellemzőt nem hagyományoztak ránk. Plinius például így ír: „Az Indiai-óceánban a legnagyobb állat a prisztisz és a bálna, a Gall-óceánban pedig a phüszétér, amely hatalmas oszlop módjára magasodik, sőt még annál is nagyobb.” (Solinusnál^* is így olvasható, Rondeletiusnál viszont: „még annál is nagyobbra”.) Solinus még hozzáteszi, hogy „a hajók árboca fölé magasodik, szinte vízözönt zúdít a vitorlákra.” Ám ez sem csupán rájuk jellemző, hiszen Sztrabón más cetekről is hasonlót ír a következő szavakkal: „A nyílt tengeren a cetek többen is vannak és nagyobbak is, különösen Turditania környékén. Ilyenek például az orgüak, a bálnák és a phüszétérek: még távolról is jól láthatók az általuk magasba fújt felhőoszlop-tünemények.”

Máshol viszont arról beszél, hogy a Perzsa-öbölben társaival hajózó Nearkhaszt hatalmas méretű phüszétérek táncoltatták meg, kik fúvásukkal óriási, gomolygó vízörvényt és oly sötétséget kavartak, hogy a hajósok még az orrukig sem láttak. Így hát nem is csoda, ha a phüszétérről mindenki mást és mást gondol. Gulielmus Turnerus,^* egy Gesnernek címzett levelében azt írja, hogy az angolok a phüszétért worpoulnak nevezik: ez ijesztő méretű cet, a bálna nagyságát azonban mégsem éri el soha. Azt is mondja, tanúja volt annak, hogy ezeknek az állatoknak mindegyike annyi vizet lövellt ki a fején lévő sipolyból, hogy egy-egy hajót lettek volna képesek evvel a vízmennyiséggel elsüllyeszteni. Gillius pedig erről a vízkilövellő-képességről arra következtet, hogy ez az állat azonos avval, akit a köznyelven calderonusnak hívnak, s akit Bellonius a prisztisz-szel, helyesen ejtve, a présztisz-szel azonosít. Bellonius szerint ez az állat a bálna után a második a nagysági sorrendben. Az utóbbi években két példány került Párizsba közülük: egyiküket, ki kilencszáz libra súlyú volt, a párizsi nép vásárolta föl, másikukat Ferenc királynak^* ajándékozták, ő pedig svájci testőrei között oszttatta szét – sokan jártak a csodájára.

Mivel ennek a halnak éppen olyan a bőre, húsa, nyelve, tüdeje, tápláléka és életmódja, hogy össze lehet téveszteni a bálnával, ahhoz, amit a bálnára vonatkozóan már elmondtam, illetve amit a kardszárnyú delfinre és a delfinre vonatkozóan majd ismételten kifejtek, semmit hozzátenni nem tudok. A phüszétér a bálnától abban különbözik, hogy nincs tapogatója, nem olyan hatalmas testű és alakja is kecsesebb. A megfelelő kép alapján tehát ki-ki elképzelése szerint kitalálhat egy neki alkalmasat„. Eddig Bellonius, kinek a prisztiszről alkotott véleményét már korábban megcáfoltuk.

Rondeletiusnál a phüszétér egy ijesztő nagyságú, a bálnák nemébe tartozó állat – mint mondja, szája hatalmas, fogazata éles, fűrészes, mint – szerinte – a kardszárnyú delfiné, a nyelve belső része nagy és húsos, sipolya sokkal tágabb, mint a többi ceté, így azután sokkal több vizet tud kilövellni és kifújni, ezért is hívják phüszéterosznak. A kardszárnyú delfintől viszont abban különbözik, hogy sokkal hosszabb nála és nincsen hátuszonya. Sűrű háj borítja, mint a bálnát és a többi cetfélét. Rondeletius azt mondja, hogy földijei, a peusok mularnak, a santoniak sedenettenek, az olaszok pedig capidolionak nevezik. Jovius szerint azonban a capidolio a kardszárnyú delfinnel, Gilliusnál meg inkább a bálnával, szerintem pedig a nagyobb testű cetekkel azonos. Rondeletius, aki nem élethűen ábrázolta a phüszétért, biztos abban, hogy az állat sipolya sokkal tágabb, mint a többi ceté: valóságos vízfelhőket tud kifújni rajta, és azt állítja, hogy ezt az ismertetőjegyet az állat teljes külsejével együtt olyanok írták le neki, akik rendszeresen vadásznak phüszétérre, és evvel sok pénzt keresnek. Azt is mondja továbbá, hogy ebben a kérdésben is a tudós orvos, Capellanus^* megfigyeléseire támaszkodott, aki Baionától nem messze lakik, márpedig ebben az öbölben minden évben fognak ilyen állatot. A képet már említettük – ám abban nem vagyok biztos, hogy valódi phüszétért ábrázol.

 

A prisztiszt és a phüszaloszt – aki, mint bizonyítottuk, a phüszétérrel és a presztiszszel azonos – már Oppianosz és az ő műve alapján Ailianosz is megkülönbözteti s így tesz a latinok közül Plinius is. A phüszalosz, a phüszétér és a presztisz a fúvásról vagy a kifúvásról, azaz a víz kilövelléséről kapta nevét. A prisztisz név viszont – mint szintén említettük már – a „szelés” szóból ered, merthogy más ceteknél jobban szeli a vizet teste elejével, azaz a többieknél jóval gyorsabban képes úszni, éppen ahogyan azok a hajók, amelyeknek orra a szokásosnál csúcsosabb. Vergilius^* is ezért nevezi, az állat és a hajó gyorsaságát egyformán ismerve pristisnek és pistrisnek, és ez az oka annak is, hogy az ilyen hajót gyorsnak és nagydarabnak mondja. Másutt pedig a szó eredetére utalva így ír:

 

…a pristis is így vág által a vízen…

 

Servius^* ehhez a helyhez a következő megjegyzést fűzi: „Pristisnek azért nevezik, mert hasítja a hullámokat, hiszen ez a hajó, lévén igen keskeny, csodálatos mód szeli a habokat”. Bellonius prisztiszéről viszont azt mondják, hogy nagy és hengeres, a korsó aljára (innen a calderonus név) emlékeztető feje miatt, (csak ilyen fejjel tud ugyanis nagytömegű vizet kiöklendezni) inkább phüszétérnek kell hívni, mintsem prisztisznek, hiszen egy halat nyilván nem segítene a tenger szelésében a tompa fej. Ráadásul a calderonus nem is olyan nagytestű, hogy prisztisz lehessen, továbbá a calderonus a Francia-óceánban elég gyakori, míg Plinius tanúsága szerint a prisztisz az Indiai-óceánnak a legnagyobb állata, a Gall-óceáné ezzel szemben a phüszétér. Bellonius nagyot téved, mikor azt mondja, hogy a görögök azért nevezik ezt az állatot prisztisznek, mert ahogy a prisztésznek nevezett kígyó – ezek az ő szavai! – valamennyi kígyóféle legkarcsúbbika, úgy ő, testhosszához képest faja legvastagabbika. Csakhogy a régiek egyikénél sem található prisztész nevű kígyó, legföljebb mindnyájuknál présztér nevű – de erről majd, ha Isten is megsegít – a maga helyén lesz bővebben szó.

Rondeletius nézeteit is megcáfoltuk, aki – látva, hogy a prisztisz név a priein, „vágni” igéből ered, s hogy a prisztisz szó „vágó”-t, „fűrész”-t és egy cetféle halat jelent – prisztisz és Plinius fűrészhala gyanánt egy olyan cetet ábrázolt, amelyet – mint mondja – az indiánok vivellanak neveznek és ízetlen húsúnak, ehetetlennek mondanak. Ez a cet különös alakú – mondja Rondeletius – legkivált az orra miatt, mely igen hosszú, csontos, mindkét oldalán tüskés és szakasztott olyan, mint egy csőr. A tüskéi erősek, a delfin fogaihoz hasonlók, csak hosszabbak. Az őket rögzítő csont széles, vékony, keménybőrű, szürke. Ez a leírás pontosan illik arra a csontra, amelynek a képe korábban szerepelt, csakhogy ezt Rondeletius úgy ábrázolta, mintha következtetés alapján gondolta volna ki. A nálunk található fűrész, amelyet egyéb, külföldről szerzett ritkaságok között őrzök, körülbelül háromujjnyi széles, egyik fele fehéres, a másik hamuszínű, több mint négy dodráns hosszú s mindkét oldalán huszonkét-huszonkét foggal ékes. Egy más helyütt kiállított darab ugyan kevésbé széles, ám több rajta a fog, mégpedig mindkét oldalán huszonhét-huszonhét, a színe pedig rozsdabarna. Ebből világos, hogy mind a fogak száma, mind pedig a csőr színe változó. Gesnerus például, egy ugyanilyen, Frankfurtban látott csontról azt állítja, hogy harminc foggal volt ellátva, bár a képén harmincnégyet rajzolt le. Bellonius is az elsőként említetthez hasonlót ábrázolt s azt mondta, hogy fűrészhalnak, xiphianak és kardhalnak a régi szerzők egy cetféle, porcos halat neveztek, ami nyilvánvalóan óriási tévedés, hiszen nem lehet egyszerre valami cetféle és porcos is. Ebből azonban kitűnik, hogy végül is erre utal Cardanus, mikor arról ír, hogy az efféle csont porcokból áll. Azt mondja: „A vivellanak nevezett hal teljesen haszontalan, hiába nagyméretű, hiszen húsa ízetlen. E hal külseje viszont csodálatraméltó, mert a homlokán egy kardra emlékeztető porcszerűséget visel, mely négytenyérnyi vagy még annál is hosszabb s tövétől a csúcsáig hegyes és erős fogakkal fogazott.”

Aloysius Cadamustus,^* azt hiszem, ezt nevezi „vízifűrész”-nek, mikor arról beszél, hogy az Újvilágban, Madera szigetén olyan „vízifűrészek” találhatók, amelyekkel egy szuszra lehet elvágni egy fát. Bellonius meg azt írja, hogy egyesek, valamilyen közkeletű tévedés alapján „kígyónyelvnek” nevezik az ilyen fűrészt, Gesnerus pedig úgy hallotta, hogy Löwenben egy középületben lóg egy kígyó, amelyik arról híres, hogy ilyen nyelve van – ezt nyilván mesterségesen illesztették a kígyó csontvázába. Ugyanő mondja azt is, hogy egy portugál, aki nála járt, megpillantva a fűrészhal képét, az állatot pesce serranak nevezte, de azt állította, hogy a fűrésze a hátgerincével azonos, ám ő – mondja Gesnerus – ezt nem hinné. Én magam, könyvemben korábban hoztam már egy, a hátán hasonló fűrésszel lefestett cápaféle képét. Ambrosius Paraeus^* is ábrázolt egy másfajta cetet vagy halat, mely, mint a mellékelt kép mutatja, a feje tetején hordozta a fűrészét: szerinte ezt a halat, a helyi nyelven utilifnek nevezik. Thevetust^* idézi, aki leírja, hogy mikor a vihar éppen az Atlanti óceánon át sodorta, látott egy ilyen halat, aki hegyes tüskékkel fölszerelt, három láb hosszú, négyujjnyi széles fűrészszerűséget viselt a homlokán.

Térjünk azonban vissza Rondeletius halához. Carolus Clusius^* e hal nevét illetően szívből támogatja Rondeletius véleményét, a hal képére vonatkozóan viszont azt mondja, hogy Rondeletius tévedett, hiszen ez a hal igen ritkán kerül Európába, így Rondeletius sohasem láthatta, legföljebb, mint maga is beismeri, csak az orr-részét. Számunkra pedig annak a példánynak a leírását és képét adja meg, amelyet ő a kitűnő Jacobus Plateau-nál,^* egy mindenféle egzotikumokban gazdag múzeum tulajdonosánál egészben látott, sőt melyről Plateau úrtól egy képet is kapott ajándékba.

„Bár tagadhatatlan” – mondja –, „hogy ez a hal hatalmas nagyságúra is meg képes nőni – mint az a fűrészek többsége alapján következtethető – alakját figyelembe véve mégis inkább a cápák, nem pedig a cetek nemébe kell sorolnunk. Hiszen ezekhez a teste semmiben nem hasonlít, mint azt nem csupán a kapott ábrán, hanem egy olyan kiszárított, ép példányon is megfigyelhettem, amelyet Amszterdamban, a kiváló és nagytudományú Henricus van Os-nál^* láttam. E példány alapján arra következtettem, hogy a nekem küldött képen túlságosan vastagnak ábrázolták ezt az állatot. Ez a hal tehát, testének formája és színe alapján a cápák nemébe tartozik, vagy pedig Arisztotelész caniculajához hasonlít erősen. Csakhogy a bőre ennek nincsen telepettyegetve, mint amannak, ám elég keménynek, és, akár a pörölycápáé, igen durvának is tűnik: a hátán sötétbarna (az általam látott állat inkább hamuszínű volt), hasán pedig fehéres a színe. Hat uszonya van: az oldalán, a teste kellős közepén kettő, (azon a példányon, amelyet én láttam, ezekkel az uszonyokkal mindkét oldalt öt-öt, vékony és hosszúkás résből álló, kopoltyúnyílás szomszédos – ezeket a nyílásokat azonban a nekem küldött képen egyáltalán nem látni). A végbélnél is két uszony helyezkedett el s a farok kezdete fölött, azaz a hát végénél volt található az ötödik, a hatodik pedig az volt, amiben a farok-csúcs végződött. A fej hosszú, vékony, lapos és jól rögzült orrnyúlvánnyá keskenyült, mely mindkét oldalán több foggal, vagy erős csontocskával illetve fűrészszerűen kétoldalt kiálló, fölmeredő tüskével volt fölfegyverezve: hússzal vagy még többel is. Jóllehet az általam látott példány orrnyúlványa csupán hétuncia hosszú volt és a teljes hal sem haladta meg a két láb és huszonnyolc-harminc unciát, a fűrésze mégis mindkét oldalt huszonnyolc igen hegyes csonttüskével volt ellátva. Hogy mekkora lehet az a hal, amelynek képe hozzám került, nem tudom, ám az orr-részén lévő tüskék száma – ezek mindkét oldalon jól kivehetők – húsznál nem volt több. Fejének kiugró részén helyezkedett el a két szeme, két orrlika pedig a feje hátsó felén: alattuk húzódott – mint a pörölycápánál – a majdnem keresztirányú szájnyílás, melyben egyetlen fog sem volt látható. (Az általam megvizsgált példány szájnyílásában sem találtam egyetlen fogat sem, hiába kutattam tüzetesen.) Ez a hal többnyire a nyugati óceánban fordul elő: valamennyi különböző nagyságú, hatalmas, kicsiny és közepes orrnyúlvány, amelyet láttam állítólag innen származott.”

Clusius ennyit ír. Noha nincs ok kétségbe vonni, hogy az általa említett hal valóban cápaféle, mégsem szeretném, ha bárki ebből arra következtetne, hogy az általam lerajzolt cetkép hamis, hiszen könnyen létezhet két olyan állat is – egy hal és egy cetféle – amelyiknek ilyen nyúlványa vagy fegyvere van. Clusius hala csak kétlábnyi vagy alig nagyobb, márpedig egy ekkora állat olyan hosszú és súlyos fegyvert, mint amilyet mi ábrázoltunk, szerintem nem egykönnyen viselhetne.

 

Névváltozatok és néveredet * Ennek a cetnek a görög nevét nem leltem meg, ha csak a Sztrabónnál olvasható orüx-szel nem azonos. (Ezt a nevet Hészükhiosz és Varinus helytelenül orünx-nek írja.) Sztrabón ugyanis így ír: „A nyílt tengeren sokkal több és nagyobb cet él, különösen Turditania környékén, ahol az apály és a dagály erős, mert nyilván ez az oka mind nagy számuknak, mind pedig nagyságúknak. Ilyenek az orüxok (görögül a többes birtokos eset áll: orügón) „a bálnák és a phüszétérek.”

Calepinus orka helyett orkét mond, szerintem megalapozatlanul. Az orüx szó „ásó”-t jelent, ám ehhez a cethez – ha éppen valami ellentéttel nem magyarázzuk – ez a név nemigen illik. A latin orca név viszont az állatnak az olajos vagy borosamforához való hasonlóságán alapul – ezt többek közt Festus is írja, a következőképpen: „A kardszárnyú delfinek kecsesek, hengeresek és formásak, ezért hívják így a boros (más kódexekben fügés) edényeket is.” Hermolaus a következő Plinius-idézethez: „…Égett arcfestékre bukkantak. A pireuszi tűzvészkor az orkákban – amforákban – lévő arcfesték megégett.” azt a megjegyzést fűzi, hogy Probus^* az orka szót, Persius^* „szűknyakú orkába ne essem” szövegű verssora alapján amforafajtának magyarázza. Egyszóval a régiek a boros vagy olajoskorsókat nevezték orkának, továbbá azokat a befőttes edényeket, amelyekben, mint Plinius írja, fügét is tároltak. Mások, ugyane Persius-idézet alapján, az orkát olyan kockázó pohárnak tartják, amelybe beledobva, s amelyben megrázva vetik ki a kockát a játékasztalra. Megint mások olyan széles hasú, szűkszájú és keskenyaljú, hosszúnyakú agyagedénynek mondják, amilyennel a gyerekek szoktak játszani – ebben a játékban az a győztes, aki a dióval beletalál az orkába. Bellonius szerint Oppianosz az orkát orkünosz-nak nevezi – de ez csak egy nagytestű tonhalféle.

 

Alakja, leírása * Mivel tehát az orka az olajos vagy boros-amforához való hasonlóságáról kapta a nevét, Rondeletius kardszárnyú delfinként egy teljes egészében vastag, hengeres testű, nem túl kiálló és viszonylag keskeny végtagú tengeri állatot fest le nekünk. Azt mondja, a santoniak, vállának, vagy inkább lapockáinak szélessége és vastagsága miatt espaularsnak nevezik. Szerinte orra, sipolya, uszonya és farka egyaránt a delfinéhez hasonlít, ám teste, különösen a hasa táján, hússzor vastagabb: igen széles, hegyben végződő, fűrészes fogai vannak. Ugyanilyennek írja le s ábrázolja a kardszárnyú delfint Bellonius is, bár míg Rondeletius képén a szélessége nagyjából a fele a hosszának, Bellonius orkája hosszúkásabb, hasonlóbb a delfinhez és előrehorgadó orrú.

„Igen vaskos testalkatú” – mondja Bellonius – „s a hozzánk került többi cetfélénél, a bálna kivételével, jóval hatalmasabb: egyszer például láttunk egy kisebb példányt, amelyik nyolcszáz librát s egy másikat, amelyik több mint ezret nyomott. A nagyobbik példány több, mint tizennyolc láb hosszúságú s a teste közepénél több, mint tíz láb széles volt. A másik csupán tizenkét láb hosszúnak és hat láb szélesnek bizonyult. Mindkettő éppúgy hasonlított a delfinre, mint a tursióra, úgyhogy nem csak a köznyelven nevezik marsuinusnak, hanem marsioként is árusítják őket.

A kardszárnyú delfint kéregszerű, igen síkos és sima bőr födi, mely a hátán lilás, a hasán pedig fehéres színű. Mindkét oldalán egy-egy uszony található, mely azonban testéhez képest elég kicsinyke és szeme is hasonlóan apró. Egy harmadik uszonyt is visel – ez a hátából magasodik elő, mint a delfin és a tursio hátuszonya, farka pedig hold alakú és olyan széles, hogy íve középen egy könyöknél is nagyobb. Az orra tömpe és fölfelé hajló, alsó ajka pedig olyan vastag, hogy ha a hal előrefelé úszik, eláll a felsőtől. Száját negyven veszedelmes foggal fegyverezte föl a természet, e fogak közül az elülsők tompák és keskenyek, a hátsók viszont hegyesek és vastagok. Egyébként az orka teljesen olyan, mint a delfin. A hímállat hasa közepébe rejtve viseli nemi szervét: ha ezt elébb körmöddel, majd az ujjaddal előpiszkálod, meggyőződhetsz róla, hogy meghaladhatja a kétlábnyi hosszúságot is s hogy hegyben végződik.

A nősténynek a végbél mellett található nemi szerve a nőkéhez hasonló. E szervtől két ujjnyira – mint a delfinnél vagy a tursionál – nyílásszerűségek láthatók: ezekben rejtőzik a két csecsbimbó. Ennek a halnak a belső fölépítéséről még sok egyebet is elmondhatnék, ha nem egyezne olyannyira a delfinével és a tursioéval a lépét kivéve, mely a delfinlép alakjától eltérően ugyanolyan gömbölyű és labda alakú, mint a méhlepény és a legkevésbé sem hasonlít a delfin lépéhez.” Ennyit ír Bellonius. Magam meghagytam Bellonius és Rondeletius ábráját, mert úgy gondoltam, megfelelő, jóllehet a faroknál lévő uszonyoknak és magának a faroknak alakjában eltér az eredetitől. Az állat háta teljesen sötét, hasa fehérből vált át rózsaszínre, oldalai majdnem kékek, minden egyéb jól látható a képen.

 

Természete és szokásai * Bellonius – valószínűleg az általa látott, hálóval fogott kardszárnyú delfinről – azt írja, hogy semmivel sem erősebb, mint akármelyik kistestű hal, különösen, ha mint mondja, a farkát nem használhatja. Testének tömegéhez képest ugyanis nagyon aprók az uszonyai, így hát, mivel magatehetetlen s képtelen testét erősen meghajtani, vagy a vízből kivetni, ha a háló hosszabb ideig a víz alatt tartja, belébetegedhet, sőt meg is fulladhat, mint általában azok a cetek, akiknek tüdejűk van s lélegeznek. Ezzel szemben Rondeletius úgy tudja, hogy a kardszárnyú delfin a fogát fenve szokta üldözni a bálnát, s mikor beléharap, a bálna a kutya-marta bika bőgéséhez hasonló hangot kényszerül adni, ezért azután a barbárok arra szokták kérni vagy ha tudják, utasítani, az Újvilágban hajózó bálnavadászokat, hogy ne bántsák s ne üldözzék az orkákat, hiszen az ő segítségükkel tudják csak a bálnákat, fókákat s egyéb állatokat elejteni. A kardszárnyú delfinek ugyanis rettentő fogsorukkal más lényeket is megtámadnak, és arra kényszerítik őket, hogy előjöjjenek a tenger mélyéről és a part felé meneküljenek: itt pedig nyilakkal, lándzsákkal és egyebekkel az emberek meg tudják ölni őket. Ebből – mondja Rondeletius – nyilvánvaló, hogy igaz, amit a bálnák és a kardszárnyú delfinek harcáról Plinius írt, a következő szavakkal:

„A bálnák a mi vizeinket is meglátogatják: a tél beállta előtt nem láthatók, ám nyáridőn egy békés és teres öbölbe szoktak húzódni, mert igen szeretnek itt szaporodni. A kardszárnyú delfinekről köztudomású, hogy a bálnák ellenségei: ez az állat semmi egyébből nem áll, mint nagy tömeg húsból és két gyilkos fogsorból. A kardszárnyú delfinek tehát betörnek a menedékbe és a bálnák borjait, kicsinyeit, sőt a felnőtt de vemhes példányokat is széttépik harapásaikkal, vagy nekik rontanak és mint a hadihajók, orrukkal átfúrják őket. Mivel pedig a bálnák nem fordulékonyak és az ellenálláshoz elég erejük sincsen, továbbá mivel saját súlyuk is terhükre van meg ráadásul ilyenkor éppen vemhesek is, vagy éppen a szülési fájdalomtól gyöngék, csupán abban bízhatnak, hogy sikerül a mélybe menekülniük s magukat a hatalmas óceán védelmére bízniuk. A kardszárnyú delfinek viszont megpróbálnak elébük kerülni, útjukba állni, megkísérlik őket a szirt-szorosokban megölni, a sekélyesbe kergetni, és a sziklákhoz taszítani. Az efféle harcot még a tenger maga is haraggal szemléli, s bár az öbölben szél sem mozdul, a nagy fúvástól és csapkodástól úgy habzik a víz, hogy nincs vihar, mely ily nagyon fölkavarni bírná.”

Olaus Magnus^* az északi vidékekről szóló művében különféle tengeri szörnyek képe mellett egy „bálnával harcoló kardszárnyú delfin” című képet is hoz: Noha – szerintem – a festő képzelete szülte és nem a szerző leírását tükrözi, hanem más hasonló halak képei alapján készült, mégis úgy véltem, nem szabad semmiképpen kihagynom, mert megmutatja, hogy a kardszárnyú delfin Olaus véleménye szerint is gyakrabban támad bálnákra, mint más cetfélékre. Egyébként, hogy az orka a sipolyain át szintén nagymennyiségű vizet tud kilövellni, az Plinius következő szavaiból is nyilvánvaló:

„Az ostiai parton látható volt egy kardszárnyú delfin, amelyet Claudius princeps^* ejtett zsákmányul. Az állat éppen akkor érkezett meg, mikor a princeps befejezte a kikötő építését: a Galliából arra sodródó bőruszadék csalta oda. Több napig falatozott, hasával föltúrva a fövenyt s annyira fölkavarta a vizet, hogy sehogyan sem lehetett bekeríteni. Csakhogy végül, miközben tápláléka után úszott, a hullámok kisodorták a partra. Háta messze kimagaslott a vízből, úgy festett, mint valami fölfordult ladik. Caesar ekkor megparancsolta, hogy a kikötő bejáratának két vége közé feszítsenek megerősített hálókat, maga pedig a testőrgárdával kivonult és lándzsás katonákkal hajókról támadva meg az állatot, a római népnek nagy látványosságot rendezett. Saját szememmel láttam, mikor az egyik hajó az orka-fújta vízzel megtelt és elsüllyedt.”

 

Névváltozatok, néveredet * Mivel a delfin szinte minden halfajtánál többet ér s nem csupán erőben múlja fölül valamennyit, hanem külső szépségben és gyorsaságban is kiemelkedik közülük, végül pedig kezességben és kedvességben is egyértelműen minden vízi állat fölött áll, teljes joggal és méltán követelhetné a főhelyet a cetek között: mi is csupán azért említettük a bálnát elsőnek, mert a köznép mindenféle hatalmas testű víziállatot bálnának szokott nevezni.

Görög elnevezése ma is él, általában ugyanis delfinnek hívják, az antik szerzők delphisznek, vagy delphinnek nevezték, sőt a latinok is delphinnek mondják: ha kifejlett példányról van szó delphinusnak, ha pedig még kicsi delphinulusnak – ezt a görögök delphiniszkonnak nevezik. Bellonius a delfinekről s egyéb tengeri halakról szóló francia nyelvű könyvében tagadja, hogy az óceáni halászok bármilyen delfin nevű állatot ismernének, ám az európai népek többségénél mégiscsak a delfin név használatos. Hadrianus Iunius^* is belga szóval meerswynnek, azaz tengeri disznónak nevezi a delfint s Rondeletius szerint az óceán partján élő franciák is így hívják, míg a Földközi tenger mentén lakók delfinnek, vagy dauphinnek nevezik, a mediterrán népek pedig becdoyenak, mivel orra olyan hegyes mint a liba csőre. Ezt a halat a britek, az armoricusok – vagyis a franciaországi bretonok – is morhouchnak, azaz marsouinnak, tehát tengeri disznónak nevezik. Gesnerus szerint az angolok porpose neve is a disznó és a hal szavakból van összetéve – ezt egyesek purposenak írják. Véleménye szerint a lengyel morska svumia elnevezés is ugyanezt jelenti. A népek többsége valószínűleg azért nevezi – jellemzően – tengeri disznónak, mert igen hájas állat, háj- és szalonnavastagság tekintetében nem marad el a földi disznótól sem, sőt belsőségei is a disznóéhoz hasonlók, azaz bordázata, mája, belei s minden egyebe is disznószerű. Bellonius viszont a marsovinust inkább fókának vagy palackorrú delfinnek tartja. Mifelénk az antik név maradt meg, ugyanígy a spanyoloknál is, akik egyetlen betűt változtattak csak rajta, s az állatot golfynnak hívják. Albertus írja, hogy egyesek berellusoknak nevezik a delfineket, mert a hajók előtt haladva köpik a vizet. Az olasz köznyelvben berillonak azokat a faedényeket nevezik, amelyekben a teherhordó állatok a bort szokták vinni, ám ha ezekről lennének elnevezve, inkább berillinek kellene mondani őket.

 

Fajtái, változatai, alakja, leírása * Többek közt Arisztotelész is tanúsítja, hogy a delfinek a cetek nemzetségébe tartoznak. Így ír ugyanis: „A delfin a cetek közül való, hiszen nincsen kopoltyúja, van viszont artériája és tüdeje, van továbbá a hátán sipolya is és elevent szül.” Máshol pedig: „Valamennyi állati szervezet közül a legbonyolultabb és a legkülönösebb a delfiné s a cetnemzetségbe tartozó állatoké, valamint az egyéb olyan víziállatoké, mint a bálna és a többi sipollyal lélegző állat: hiszen, mivel levegőt szívnak be részint a szárazföldi állatokéhoz, mivel pedig vizet szívnak be, részint a víziállatokéhoz hasonló a szervezetük.”

Bellonius Gesnerust idézve azt írja, hogy a Propontis környékén két nemzetségük ismeretes: az egyik nagyobb, a másik kisebb. Az antik szerzők közül Arrianosz úgy tudja, hogy az Indiai-óceánban nagyobb példányok láthatók mint a Földközi-tengerben. Arisztotelész szerint a delfin a fókához, azaz a tursiohoz hasonlít, csak nagyobb nála. Számos szerző hiszi azt, hogy a delfinnemzetség a fókával azonos, így nem csoda ha Albertus a következő szavakkal írja le számunkra – delfin gyanánt – a fókát:

„A delfineknek számos faja él a tengerben. A vizekben leggyakrabban látható típus fekete bőrű, rövid fejű, összefüggő fogsorú – olyanok a fogai, mint a disznó őrlőfogazata.” A rövid fej ugyanis a fókákra jellemző, a delfinekre nem.

Bellonius más olyan jegyeket is előhoz, amelyek a fókát és a delfint megkülönböztetik, például, hogy a delfin lépe nem egy darabból áll, hanem több csomóra oszlik, nincs rajta epezacskó és vakbél, hogy a delfin belsőségei sokkal vékonyabbak, hogy vékonyabb a szájpadlása nyílásába nyúló gégefeje is, hogy a delfin hímvesszeje háromszor kisebb, mint a fókáé, de a szíve, lépe, mája, tüdeje és gyomra nagyobb, sőt a nyelve is sokkal hosszabb, lévén kiugró az orra. Továbbá, hogy a delfin fogai az alsó állkapcsában féllábnyi hosszúak, fűrészesek és hegyesek, felső állkapcsában kisebbek és mindkettőben negyven-negyven darab található belőlük. A tursio fogazata viszont tompább és jobban szétterül, éppúgy, ahogy az a birkák első metszőfogainál látható. A delfinnek köztudomásúlag hold alakú a farka, a tursionak viszont cakkozott és négyszögletesebb. Végül pedig a delfin általában soványabb, de izmosabb és kevésbé szalonnás. Ami pedig a delfin alakját és leírását illeti, Rondeletius mind belső, mind pedig külső részeit nagy alapossággal sorolja föl és írja le, ám mivel használatuk nagyjából a többi cetével megegyező, a cetek általános leírásakor kerültek sorra.

Bellonius szerint tévednek, akik olyannak vélik a delfineket, mint amilyennek az antik márványszobrokon és a mellékelten látható, egymáshoz hasonló érméken ábrázolták őket, azaz púposan hajlott hátúnak és görbének: ez ugyanis, szerinte, inkább a festők és szobrászok fantáziájának szüleménye, így semmi sem indokolja hitelét. Jóllehet megesik, hogy kora nyáridőn, megpillantva az ugráló s a hullámokból ki-kibukó, a tengerbe fejest ugráló delfineket, optikai csalódás áldozataivá válunk, s valami görbeséget vélünk látni, de ennek geometriai oka van: a szemet a gyors mozgás gyakran megcsalja, mint például abban az esetben, ha egy egyenes fát hirtelen átlósan megbillentünk. Ezért ez a kép a szobrászok és festők számlájára írandó – akik például a francia liliomot is előszeretettel ábrázolják a valóságtól igencsak eltérően. Az antik márványszobrok és érmek delfinjeivel mégis elnézőbbnek kell lennünk, hiszen eltekintve a görbe alaktól, a test többi részét egyébként jól adják vissza.” Ennyit mond Bellonius.

Gesner viszont úgy gondolja, hogy a delfinek teste valóban görbe, mert ugrándozni és más módon fickándozni szoktak. Mivel ugyanis csak két, úszásra szolgáló uszonyuk van s így testük izmainak és inainak erejével, és megfeszítésével hajtják magukat a lehető leggyorsabban, s mivel majdnem állandóan mozgásban vannak illetve tevékenykednek – akár ha vidáman játszadoznak és ugrálnak, akár ha vadászat közben a halakat üldözik, akár pedig, ha a hajókat követik – általában azt szokták róluk hinni, hogy így festenek. Különösképp azért, mert előbb kidugják a fejüket a vízből (a delfin többnyire a légzés végett buktatja ki s emeli a víz fölé a fejét, vagy pedig kíváncsiságában, ha hall vagy lát valamit), majd alámerülő búvár módjára újra fejest ugranak a habokba. Ezért nevezték Oppianosz nyomán kübiszétérnek, illetve Homérosz alapján arneutérnek, – ezt a kifejezést búvárnak és delfinnek egyaránt fordíthatjuk. Részint tehát a búvárkodó delfinnek ezt a mozdulatát és viselkedését szokták így ábrázolni, részint pedig azért mutatják a delfint íveltnek a szobrászok és festők, mert így elegánsabb és életszerűbb az alakja, mint akkor ha egyszerűen és egyenes testtel látjuk. Vélhetően tehát ezért mondják – a festőkhöz hasonlóan – görbének a delfint a költők is. Ovidius például így ír:

 

…a delfin sem meri ívelt

hátát víz fölibé, mint szokta, a légbe emelni.

 

Plinius szerint viszont szintén görbe a háta, sőt az ősi szerző, Pacuvianus^* egyenesen „görbenyakúnak” nevezte ezt az állatot. A delfin orra tompa – Plinius szerint ezért volt szokás Simonnak nevezni. Némelyek úgy vélik, azért nevezte Odüsszeuszt Lükophón delphinoszémonnak, azaz delfinjegyűnek, mert – amint Philosztratosz írja – igen tömpe orra volt. Bár mások szerint azért hívták így, mert pajzsán, gyűrűjén (Pierius Valerianus^* szerint a kardján is) delfincímert viselt, mégpedig fia, Télemakhosz emlékére, akiről köztudomású volt, hogy mikor gyerekkorában a tengerbe pottyant, delfinek mentették volt meg.

A delfin szájának hasítéka hosszú, mint a tonhalnak, nehezen érthető hát, hogy Arisztotelész és Plinius szerint miért van a hátán a szája. Száját nagyra képes tátani, erről Ovidius is megemlékezik, ekképpen:

 

Meggörbedt testtel, ívvé hajlítva gerincét

széles szájat tát…

 

A nyelve mozgékony, rövid és széles, és mint Plinius is írja (őt majd kicsit később idézzük, mikor a delfin hangjáról beszélünk), állítólag húsos, messzire nyúló és szélén fűrészes: a kocáéhoz hasonló. A fogai aprók és hegyesek, fésűszerűen összehajlók. Szeme nagy, de úgy elborítja a bőr, hogy csak a pupilla látszik ki belőle: nem messze helyezkedik el a szájnyílástól, sőt majdnem egyvonalban található vele. Arisztotelész azt írja, hogy a delfinnek a hátán van a sipolya, Rondeletius szerint az agykoponyája előtt, Bellonius szerint pedig a szemnyílásai előtt helyezkedik el. Plinius egyetért Arisztotelésszel, Vuottonus^* viszont azt mondja, hogy az agya mellett található s Arisztotelésznél a prosz t'enkefalon olvasatot ajánlja a pro tu enkefalu olvasat helyett. Egyébként az említett tudósokkal és a szemtanúkkal együtt az a véleménye, hogy helyesebb, ha az agykoponya előtt és a szemek közt keressük. Rondeletius azt mondja, hogy az antik szerzők azért hihették azt hogy a delfinnek a hátán van a sipolya, mert a delfiné inkább hátrafelé áll, mint a bálnáé, akinek – mint mondja – előrefelé irányul.

A delfin két erős uszony segítségével úszik, melyek, mint az emberi karok, egyforma szélességű ízületekkel kapcsolódnak a testhez. Az uszonyok négy erőteljes izma a háthoz és a mellhez illeszkedik. Ezek az uszonyok a hason helyezkednek el, oly módon, hogy ne csak az úszást, hanem a légzés végett fölfelé irányuló mozgást is elősegíthessék. A hátán egyetlen uszony található, mely a régi szerzők némelyike szerint hegyes: Apión, Plinius és Pauszaniász például azt mondja, hogy mikor a delfin a hátára vett egy barátjául fogadott fiút, uszonyhegyeit úgy elrejtette, mintha hüvelybe dugta volna őket, nehogy a szeretett testben kárt tegyenek. Ám a tapasztalat ellentmond ennek, hiszen a delfin testének egyik részén sem visel sem tüskéket sem töviseket, hacsak azt nem állítjuk, hogy ezt az uszonyt keménysége miatt nevezik hegyesnek, hisz ez a keménység is árthatott volna esetleg annak a fiúnak: Rondeletius szerint ugyanis a delfin uszonya meglehetősen merev.

A farok-részen két másik uszony található: ezeknek igen fontos és a többi uszonytól eltérő a szerepe, és helyzete is más mint azoké. Nem a hátgerinc egyenes vonalából nőnek ki, úgy, hogy egyikük fölfelé, másikuk lefelé néz, hanem a farok oldalrészeiből: az egyik jobb- a másik bal felé irányul, úgyhogy a farok teljes szélességében tudja csapkodni a vizet. E farokuszony ereje és munkabírása közmondásossá vált – erről majd a maga helyén lesz szó. A delfin farka hold alakú, ahogy Ovidius is írja:

 

…és sarlós végü a farka,

félholdat formáz, ívelt kétszarvu karéjjal.

 

Az a kép viszont, amelyet egy más helyen mi hozunk, olyannak mutatja a delfin farkát, mint amilyen a cápáé. Véleményem szerint egyik kép sem elég pontos. Ami a nemi különbségeket illeti, a hímnél a has közepén egy nyílásféleség látható: ebből nyúlik ki a nemi szerv – nagyjából olyanformán, mint a négylábúaknál. A nőstény nemi szervének szájadéka – szintén a szárazföldi állatokéhoz hasonlóan – a végbél szomszédságában található. A hím nemi szerve gyakran ugyanúgy megmerevedik, mint az emberé, ám nincs mindig elől, hanem általában rejtve van. Ha viszont a delfin szerelemre gyúl, a hímvesszeje előmered. Arisztotelész talán ezért mondhatta azt, hogy kívül hordja a nemi szervét. A heréi belül a hashoz kapcsolódnak, máshol ugyanis Arisztotelész azt mondja, hogy „a delfin nemi vezetékei a gerinctájhoz tapadnak, heréi viszont a has alá vannak rejtve. Belül a has alja alatt rejtőznek a heréi, és nem spermavezetéke, hanem bika módra meredő hímvesszeje van.” Plinius szerint a heréi hosszúkásak. Ugyancsak Plinius szerint a nőstény delfinnek a hasa alján csak két csecse van, melyek nem látszódnak ki és kissé haránt irányúak. Ám Arisztotelész, mivel azt állítja, hogy a delfin emlői nem a teste elülső részén, hanem a nemi szerve környékén helyezkednek el, tagadja, hogy a négylábúakéhoz hasonlóan látható csecsbimbói lehetnének: szerinte ezek valamilyen nedvedző duzzanatok, melyekből kettő van – mindkét oldalt egy-egy – s ezekből folyik a tej – mondja – amelyet az anyjukat követő kölykök a szájukkal fognak föl, amint ennek már jó néhányan szemtanúi voltak. Az állat méhnyaka egytenyérnyi hosszúságú, majd két ágra oszlik, pont úgy, ahogyan az a szárazföldi négylábúaknál megfigyelhető. A herék a méh „szarvainál” helyezkednek el, a nemi szerv pedig a köldök és a hátsófél között található. A delfinnek, a tüdővel rendelkező, vizet nyelő állatok között egyedülálló módon, nincsen epéje. Minderre Arisztotelész és Plinius a tanú.

 

Élettere * Oppianosz azt írja, hogy a delfinek a sziklás partoknál és a nyílt tengeren élnek, s hogy tengeren kívül sehol nem él delfin. Valószínűleg valamennyi tengerben előfordul, hiszen a Fekete-tengerben is megtalálható a delfin, noha itt egyébként nem él meg, illetve ide nem is hatol be egyetlen a halakra nézve veszedelmes állat sem. Ezt Arisztotelész következő szavai tanúsítják: „A Fekete-tengerben a delfinen és a fókán kívül nincsen más vadállat.” Úgy látszik viszont, hogy Plinius máshogy tapasztalta vagy olvasta, mert ezt a mondatot így fordította le: „A Fekete-tengerbe nem hatol be egyetlen más halakra nézve veszedelmes állat sem, a fókán és a kistestű delfineken kívül”. Ammianus^* alapján itt megint csak paucusra javítanám a parvus szót, Ammianus ugyanis szintén említi, hogy a Fekete-tengerbe nem hatol be egyetlen, a halakra nézve veszedelmes állat sem, néhány (így mondja) delfinen kívül. Hermolaus szerint viszont inkább Ammianust kell javítani Plinius alapján, mert Oppianosz a Fekete-tengerről írva azt mondja, hogy itt parüosz, azaz kistestű delfinek élnek és – a szótárírók értelmezése szerint – csak kevés példány. De Pliniusnak ezt a szöveghelyét majd másutt még elemezzük.

Bellonius megfigyelése szerint az Adriai-tengerben is csak legföljebb ritkán fognak delfint. Ugyanő állítja azt is, hogy a delfin olykor édesvizekbe is behatol, sőt, ilyen helyeken bizonyos ideig halakra is vadászik, jóllehet sokat nem időzik ott. Sztrabón Arisztobuloszra^* hivatkozva írja, hogy a Nilusba a péren, a thrisszán és a delfinen kívül egyetlen más tengeri hal sem úszik föl, mert félnek a krokodilusoktól. A delfin is csak azért, mert erősebb a krokodilnál, a pér pedig azért, mert a disznóhalhoz való bizonyos hasonlósága miatt – a disznóhaltól tüskéi miatt tartanak a krokodilok – ritkábban vonszolják partra őket e ragadozók. Egyébként, ahogyan nem kétlem, hogy ezúttal valóban igazi delfinekről van szó, úgy abban is bizonyos vagyok, hogy Solinus viszont másféle állatokról szól, mikor azt mondja: „Él egy delfinnemzetség a Nílusban, amelynek a hátán fűrészes taraj látható. Ezek a delfinek szándékosan úszásra késztetik a krokodilusokat, majd alámerülve, sunyi ravaszsággal elúszva alattuk, fölhasítják lágy hasukat s így pusztítják el őket.” Hiszen Marcellinus sem delfineknek, hanem delfinszerű állatoknak nevezi ezeket, mikor azt mondja, hogy: „Némelyik krokodil a Nílusban úgy pusztul el, hogy lágy hasát bizonyos delfinhez hasonló s a folyóban élő ragadozók háttaraja hasítja föl.” Gesnerus szerint ezek az állatok tokhalak, ám ezt – amint a tokhalaknál már említettem – én kevéssé látom valószínűnek. Az viszont már nem lehetetlen, hogy a delfin költözködni szokott, s hogy nem állandóan egyazon tengerben tartózkodik, hiszen Bellonius is írja, hogy a Fekete-tenger környékén lakó görögök elbeszélése szerint a delfinek is éppúgy szoktak vándorolni, mint egyes más halfajok – vagyis a Földközi-tengerből észak felé, a Hellészpontosz és a Propontisz irányába tartanak, s miután bejutnak a Fekete-tengerbe, meghatározott ideig tartózkodnak ott, majd újból visszatérnek eredeti lakhelyükre.

 

Természete, szokásai * A Filozófus szerint a delfin kizárólag húsevő. Táplálék után járva a kisebb halak közt nagy és kegyetlen pusztítást szokott végbevinni, hosszan üldözi és szertekergeti őket, s a tenger minden zugát rettegéssel tölti el. Ez érthető is, hiszen mindig a halak javát tépi szét s ejti zsákmányul. A cephus madarak úgy követik vadászatán, mint uraságot a talpnyalói és az általa megölt halak vérével táplálkoznak, mint Oppianosz írja. Papinianus^* a Thebais kilencedik könyvében e verssorokkal igen elegánsan írja le, hogyan támad a delfin a halakra és azok hogyan rémülnek meg tőle

 

Mint ahogyan megretten a bősz örvényben a kék hal, hogyha a rejtett mélységek titkát kutató, nagy delfint pillant meg: szökik is már mind a fenékre, rémülten búvik meg a fűzöld algamezőkben s nem jön elő addig, míg föl nem vág az a delfin s nem verseng inkább a habok közepett a hajókkal.

 

Silius^* is ugyanerre a támadásra és pusztításra utal, mikor azt mondja:

 

…mint a dühöngő tengeri szörny, ki hosszan járja üres hassal vizeink sivatagját s hirtelen egy sebesült hal testét látja a hab közt. Nékiveselkedik és üldözve a mélybe a prédát szörnyűt kortyol a hallal dús, sós víz közepéből.

 

A delfin szeme ugyanis igen éles, úgyhogy Oppianosz szerint még akkor is észreveszi a halat, ha az kő alatt, vagy valamilyen üregben rejtőzik. Minthogy tehát úgy uralkodik a halak népe fölött, hogy azok rá sem mernek pillantani s még csak a közelébe sem mernek kerülni, Arisztotelész thérionnak, Plinius pedig „gonosz bestiá”-nak nevezi a delfint.

Ugyanők írják azt is, hogy gyorsaságban szintén minden állatot fölülmúl. Plinius így ír: „A delfin valamennyi állat közt a leggyorsabb, s nem csak a tengerlakók közt: a delfin gyorsabb a madárnál, gyorsabb a nyílnál is. Ha ugyanis éhségtől űzve, a mélységbe menekülő halat követve túl sokáig tartja vissza lélegzetét, úgy vág föl levegőért, mintha nyílból lőtték volna ki, s oly erővel veti föl magát, hogy gyakran a hajók vitorláját is átugorja.” Ailianosz ugyanezt ismétli el Arisztotelészre hivatkozva, még a következő magyarázatkísérlettel egészítve ki: „Ahogy a búvárok szokták a levegőt visszatartani, a delfin is úgy préseli össze magában előbb a levegőt, hogy azután testét, mint az íjhúrról kilőtt nyilat röpítse ki, hiszen” – mint Ailianosz mondja – „a belül összesűrített levegő a delfint és a búvárt egyaránt képes meghajtani és kilőni.”

Arisztotelész szavai pedig a következők: „A vízi és szárazföldi állatok leggyorsabbikának a delfineket tartom. Még nagy hajók orrárbocát is át tudják ugyanis ugrani. Ezt különösképpen olyankor teszik, mikor zsákmányszerzés végett valamilyen halat üldöznek, ekkor ugyanis, ha a hal menekül, az éhségtől űzve egészen a tengerfenékig követni szokták, ha pedig hosszabb ideig nem merülhetnek föl, magukban mintegy fölmérve a távot, visszatartják lélegzetüket. Ezért aztán a visszaúton, mivel levegőt szeretnének venni és minél gyorsabban akarják leküzdeni a távolságot, úgy röpülnek, akár a nyílvessző – evvel a lendülettel pedig még az éppen arrafelé haladó hajók orrárbocát is átugorják. Ugyanígy tesznek a búvárok is, ha mélyre merülnek, ilyenkor ugyanis teljes erőből úsznak visszafelé és a lehető leggyorsabban merülnek föl, hogy minél előbb levegőt vehessenek.”

A delfinek e hihetetlen sebességét Oppianosz is a leggyorsabb állatokéhoz hasonlítja, azt állítva, hogy a leggyorsabb vadlovakkal legföljebb csak a magasban szálló sas, ölyv vagy a vízben úszó delfin veheti föl a versenyt. Bellonius pedig azt írja, hogy ő maga is ugyanezt figyelte meg a tengeren, s elmondja: látta, hogy a delfinek egy teljes vitorlázattal, hátszéllel suhanó hajót is megelőztek. Szerinte ennek a gyorsaságnak nem az uszonyuk az oka, amely – mint mondja – testsúlyukhoz képest kicsi, hanem pusztán a delfintest súlya, hiszen – mondja – ha az uszonyok terjedelme lenne a nagy sebesség föltétele, a kicsiny fecskehalnak, akinek az uszonyai éppen akkorák, mint a delfinéi, gyorsabbnak kellene lennie. Mivel viszont ez nincs így, helyesebb a lendülettel, a testi erővel és a mozgékonysággal magyarázni a sebes úszóképességet. Az erőt pedig azért kell összekapcsolni a mozgékonysággal, mert a puszta erő nem látszik elegendőnek, ha nem egészíti ki mozgékonyság, mely az erővel együtt leginkább az inakban és az idegekben rejlik. Amennyire szükséges azonban – egyfelől – a delfinek számára ez a gyors és sebes úszóképesség a halak üldözéséhez – másfelől éppen annyi veszélyt is hozhat rájuk. Ez a veszély leginkább akkor fenyeget, ha a delfin rendkívül gyors halat, például pért üldöz: ekkor a delfinek lendületbe jönnek és képtelenek magukat fékezni – így számos esetben a szárazföldön kötnek ki és emberek zsákmányául esnek.

Arisztotelész és Plinius egyaránt írja, hogy a delfin néha, ismeretlen okból, a szárazra vetődik. Vannak akik azt hiszik, hogy ezt azért teszi, mert így szeret temetkezni – mintha bizony a delfinek szentségtörésnek tartanák, ha a tenger királya sírban rothadna el, vagy halak táplálékául szolgálna. Más magyarázat szerint menedéket keresve térnek a szárazra, mint azt Rondeletius, egy a parton heverő delfin esetében megfigyelte, vagy éppen a rájuk támadó halászok rettentő lármája zavarja meg őket – mint Arisztotelész írja. Plinius azt állítja, hogy azok a delfinek, amelyek egyszer szárazföldet érintenek, elpusztulnak, s úgy látszik, a régi szerzők többsége is hasonlóan vélekedett, hiszen Ovidius így ír:

 

…és miután az örökké szomjas partra vetődött, együtt hagyta el őt tengere és ereje

 

Pierius Valerianus szerint Horatius is ezért mondta: „Delfint fest az erdőbe”. Arisztotelésztől azonban megtudható, hogy ez tévedés, hiszen szerinte a delfin a vízen kívül is sokáig életben képes maradni: szuszog és liheg és úgy lélegzik ott, akár a többi állat. Arisztotelész nézetét a tapasztalat is alátámasztja, mivel ugyanis a delfin levegővel él, jó néhányan megfigyelték már, hogy a vízen kívül tovább képes lélegezni, mint vízben, különösen, ha ott ragad, hiszen, ha hálóba gabalyodik, megesik, hogy megfullad. Gesnerus egy Rimininél foglyul esett példányról azt állítja, hogy három napig élt a szárazon, Rondeletius pedig leírja, hogy Montpellieri-i honfitársai  olykor egész Lyonig élve szállítottak delfineket. Ráadásul alvásmódjukból is arra következtethetünk, hogy levegőre nagyobb a szükségük, mint vízre.

Plutarkhosz^* a következőket mondja: „Az alvó delfin a víz színéről a mélybe süllyed, egészen addig, míg a fenékre nem ér s talajt nem érez. Ekkor fölriad álmából, horkant egyet s újra a fölszínre úszik, majd újra fejjel lefelé alámerül, bámulatra méltóan méltóságteljes mozdulatok közepett pihenve ki magát.” Ám Arisztotelész még ennél is világosabb: „A delfin lélegzés végett a víz színén kidugott sipollyal szokott aludni: még hortyogását is hallották jó páran.”

Ugyanő írja, hogy a hím és a nőstény delfin párban él. Pliniusnál, ahol az olvasható, hogy „valósággal házasságot kötnek”, némelyek „szinté”-t olvasnak a „valósággal” szó helyett és Gesnerus is ezt az olvasatot támogatja. Én viszont nem változtatnék a szövegen, hiszen a Pliniust gyakran citáló Solinus azt mondja, hogy „bárhova mennek, párban teszik”. Bár ebből talán mégsem következtethetünk házasságukra, csupán arra, hogy párban úsznak, hiszen egyébként csapatban szoktak közlekedni, egyedül viszont soha. Ha csapatban úsznak, állítólag bámulatos rendet tartanak: e renden belül a delfin hihetetlenül ragaszkodik a fajtájához, s legkivált kölykéhez. Ailianosz szerint „életkoruk alapján csoportosulva úsznak a csapatban, többnyire a kicsinyek, illetve a koruk miatt védtelenek kerülnek az első vonalba, ezeket szorosan a nyomukban úszva követik a felnőttek. A delfin ugyanis a kölykét leghevesebben szerető állat, s mivel igen erősen félti utódait, szoros felügyelet alatt tartja őket. A delfinek valóban úgy úsznak, mint egy katonai alakulat: egyesek a frontvonalat, mások a második, megint mások a harmadik sort alkotják – a legfiatalabbak haladnak a többiek előtt, őket a nőstények követik, majd a hímek képezik az utóvédet: ők tartják szemmel s felügyelik gyermekeik és feleségeik útját. Ugyan, jó Homéroszunk, mit ér hozzájuk képest Nesztór, akiről azt írod, hogy a maga korának vezérei közül a legjobban értett a csatarend megszervezéséhez?!” Eddig Ailianosz.

Oppianosz pedig nem csak azt említi, hogy csapatban szoktak úszni s hogy a kisebbek haladnak elől, a nagyok pedig követik őket, hanem azt is mondja, hogy a nagyok sohasem tágítanak a kicsiktől, úgy vigyáznak rájuk, akár a pásztorok szoktak vigyázni a zsenge bárányokra. Arisztotelész és Plinius is tanúsítja, hogy a delfinek ragaszkodnak kicsinyeikhez: kezdetben tejjel táplálják őket s beteg gyermekeiket hátukon hordozzák. Solinus hozzáteszi, hogy kölykeiket a szájukba is szokták venni, ám Rondeletius szerint ez nem igaz és nem is lehet az, hiszen a delfin szája és torka meglehetősen szűk, a kölyke pedig elég nagyméretű. Csakhogy Oppianosz is ugyanezt mondja, Gesnerus pedig Arisztotelészre hivatkozva úgy véli, mégiscsak lehetséges a dolog, ha csupán annyit értünk alatta, hogy a delfin olykor részben a szájába véve cipeli kicsinyét, nem pedig teljesen veszi a szájába.

Ha a kölykök közül az egyik fogságba esik vagy elpusztul, szerencsétlen, gyászoló anyja mindenhová követi – mint ugyancsak Oppianosz írja – és soha el nem hagyja gyermekét. Másik, még egészséges kölykét eközben – láthatóan – megpróbálja magától elűzni, s arra igyekszik rávenni őt, hogy meneküljön, amerre lát. Ám a sebesülthöz úgy ragaszkodik, hogy még ütlegekkel sem lehet elijeszteni vagy eltávolítani tőle – ilyenkor a fiával együtt az anya is fogságba vagy áldozatul szokott esni. Ailianosz ennek alapján kimutatja, hogy a delfin sokkal jobban szereti az ő sarját, mint az ember a magáét, hisz amaz halott gyermekét sem kívánja túlélni, míg az emberanya, még ha gondos szülő is, előbb-utóbb, gyásza enyhültével elfelejtkezik fájdalmáról.

Úgy tartják, a delfinek szüleikhez sem ragaszkodnak kevésbé. Joannész Tzetzesz írja, hogy öreg szüleiket táplálni szokták, és önnön testükkel segítik őket az úszásban. De egész nemzetségükhöz is erősen ragaszkodnak: Ugyancsak Ailianosz beszéli el, milyen ékes bizonyságát adták ennek az Ainosz nevű thrák városban történtek. Egyszer ugyanis megesett, hogy egy nem halálosan sebesült, vérző delfin fogságba esett. Szabadon maradt társai, mihelyt észrevették, mi történt, hatalmas ugrásokkal, csapatostul siettek a kikötőhöz és sikerült is megmenteniük a foglyot, hiszen a halászok a fenyegető veszedelemtől rémülten visszaszolgáltatták a fogságba esettet. Ekkor a nagyobb testű delfinek olyan bánatosan szegődtek mellé, akár az emberek szoktak hozzátartozójukhoz, és oly nagy gonddal igyekeztek őt a fölszínen tartani, ahogyan még az emberek is igen ritkán szokták legközelibb és legfontosabb betegeiket ápolni és óvni” – mondja Ailianosz.

Ehhez hasonlóról számol be Arisztotelész is, a következő szavakkal: „Mondják, hogy mikor Kária partjainál egy delfin fogságba esett és megsérült, társai óriás tömegben gyűltek össze a kikötőnél és addig maradtak ott, míg a halász foglyát szabadon nem bocsátotta. Ekkor azután a rabul ejtettet közrevéve valamennyien távoztak.” Másutt pedig leírja, hogy látott egy olyan, kisebb s nagyobb példányokból álló delfinfalkát is, mely mögött, kissé lemaradva, két példány úszott, ezek egy kis, halott és állandóan a mélybe merülő delfinen próbáltak segíteni. Hátukon a víz színére emelték, mintha meg akarnák akadályozni, hogy valamilyen ragadozó fölfalja. Ailianosz pedig, ugyancsak Arisztotelészre hivatkozva azt írja, hogy a delfinek még holtjaikról sem feledkeznek meg és az elpusztultakkal éppen úgy bánnak, mintha még élnének. Például delfintársuk holttestét, alájuk úszva a víz színén tartják, máskor meg, mintha temetőbe vinnék, a szárazföldre rakják ki a holtat, s az emberekre bízzák a végtisztességet: a tetemet temetési menet gyanánt hatalmas tömeg delfin követi megadva neki a végtisztességet és megvédve őt – nyilván – a többi vadállat támadásától, nehogy azok fölfalhassák az elhunytat.

Oppianosz szerint a delfin meg képes jósolni a saját halálát. A parthoz úszik, hogy a szárazon lehelje ki lelkét, s hogy egy ember, vagy a tenger habjai által ráterített homok temesse el, el akarja ugyanis kerülni, hogy a tengeri állatok fejedelmét bárki is temetetlen lássa heverni. Amennyire fontos neki övéi tetemének sorsa, épp annyira nehezen viseli, ha ember marad temetetlen. Plutarkhosz ugyanis „A hét bölcs lakomájá”-ban elbeszéli, hogy miután Hésziodoszt^* a rablók megölték, tengerbevetett holttestét több delfin fogta föl és a molükriai Rhioszba szállította. Márpedig, ha ez igaz, akkor azon sem csodálkozhatunk, amit Plinius ír le, azaz, hogy a delfin emberszerető állat, s nem tart az embertől mint ellenségétől, hanem hajójához úszik, ugrándozva játszadozik körülötte, sőt versenyt is úszik vele és még a teljes vitorlázattal suhanó hajót is lehagyja. Ovidius elegánsan írja:

 

Ugranak itt és ott, körülöttük fröccsen a permet, fölbuknak s le megint, újból víz-mélybe merülnek, tánckarrá forrnak kecsesen, fölvetve magasba testüket, és tág orrlikukon fújják ki a sóslét.

 

Plutarkhosz szerint a delfin emberszeretete szent dolog, hiszen egyedül a delfin szereti az embert csupán emberi mivoltáért, a többi szárazföldi állat ugyanis vagy nem szereti az embert, vagy csak azt az embert szereti, már ha szelídebb – mint például a kutya, a ló, az elefánt – aki táplálja, illetve azt, aki az ismerőse. A fecskék is csak azért költöznek hozzánk s laknak velünk, mert árnyékra s más szükséges alkalmatosságokra van szükségük, egyébként úgy menekülnek és tartanak az embertől, mint valami vadállattól. Egyes egyedül a delfinre jellemző – mindenki másnál inkább – az emberi lények iránt való, főbb filozófusaink által olyannyira áhított, minden mocsoktól, hátsó szándéktól ment barátság. Hiszen, mivel soha, semmilyen halandó segítségére nem szorulnak, mindenkihez jóindulatúak, barátságosak, sőt – mint Plutarkhosz mondja – általában segítőkészek is.

Bellonius arról ír, hogy ha a hajósok valamilyen hangot vagy füttyjelet adnak, a delfinek sokáig a hajóik körött maradnak, és ha közel kerülnek a hajóhoz, hallatszik, amint – nyilván hosszan visszafojtott lélegzetük következtében – sipolyukkal visszafüttyentenek. Ugyancsak ő számol be arról is, hogy nem csak a görög, hanem az olasz és főképpen a velencei hajósok közt ma is úgy tartja a fáma, hogy ha vihar idején olyasvalaki tartózkodik egy hajón, aki valaha megölt egy delfint, a környék valamennyi delfinje összesereglik, hogy a hajót tönkretegyék, s bosszút álljanak a delfingyilkoson. Ezért hát a delfin bántalmazásától, vagy ha valahogyan mégis elpusztítottak egyet, legalább a megevésétől, mindenki óvakodik. Másfelől viszont azokat az embereket, akik nem ártottak nekik, a delfinek állítólag igen szeretik, úgyhogy a hajók mellé szoktak szegődni, különösen, ha vihar fenyeget, hogy – ha a szükség lenne rá – a hajótörötteket kimenthessék.

A halásznépség úgy tartja, hogy a delfin a bálna útitársa s hogy mutatni szokta neki az utat – pedig ezt a szokást a régi szerzők a musculus-halnak tulajdonították. Rondeletius szerint ez a nézet onnan ered, hogy ahol bálnák élnek, ott a delfinek és azok a cápák is gyakoriak, amelyek a bálnát szét szokták tépni. Azt pedig, hogy miként szokták a delfinek kalauzul alkalmazni magukat, egy remek történetben beszéli el Plutarkhosz, ekképpen:

„Diánának és a delphoi Apollónnak számos oltára és temploma van Görögország-szerte. Ám azt a helyet, amelyet az isten személyesen választott ki magának, a krétaiak leszármazottai egy delfin vezérletével találták meg. Csakhogy nem maga a delfinalakot öltött istenség – mint egyesek mesélik – hanem egy általa küldött delfin vezette a hajóhadat Kürrhába, a tengeren át mutatva az utat. Azokkal is hasonló esett meg, akiket Ptolemaiosz Szótér hagyott Szinopiszban, Szerapisz és Dionüszosz visszahozatalával bízva meg őket: mikor akaratuk ellenére a vihar Maleán túlra vetette hajójukat, s jobb felől már föltűnt mellettük a Peloponnészosz, s mikor ettől immár kétségbeestek és elkeseredtek, az orrárboc előtt – állítólag – megjelent egy delfin, s kényelmesen úszkálva fölkínálkozott, hogy kikötőbe vezeti őket. Ezután a hajósok az útiránnyal már nem is törődtek, csak követték az előttük úszó s az utat mutató állatot, egészen addig, amíg el nem értek Kürrhába.”

Azt is beszélik, hogy a delfinek a halászokkal is jó barátságot tartanak. Oppianosz, Gillius fordításában elmondja: hallotta, hogy az euboiai halászok egyenlően és méltányosan megosztják a delfinekkel a halászzsákmányt. Az efféle halászathoz csendes időre van szükség. Ha csöndes az idő, a halászok a bárkák orrára olyan lámpákat akasztanak, amelyeknek ugyan csak a mélyén van tűz, ám amelyek mégis áteresztik a fényt, vagyis a tűz rejtve van bennük, de a fény mégis átdereng rajtuk. A halakat megijeszti és megbabonázza a ragyogás – cselt nem is gyanítva, hökkenten és kíváncsian – mi az amit látnak – közelebb húzódnak, hogy félelmük okát kifürkésszék. Elrémülve aztán a tapasztaltaktól, reszketve és megrettenve vagy nagy tömegben egy sziklához szorulnak, vagy a parthoz sodródva ugrálnak ki a vízből, oly bénultan, mintha villám sújtotta volna őket: ilyenkor persze könnyű a háromágú szigonnyal átdöfni őket. Mihelyt a delfinek észreveszik, hogy a halászok meggyújtották tüzeiket, rögtön fölkészülnek, hogy segítsenek a vadászatban. A halászok óvatosan, s csak apródonként evezgetnek, a delfinek pedig a halálra rémült halakat hajtani kezdik s elvágják menekülésük útját, nehogy elillanhassanak. A halak, akiket részint a mozgó delfinek, részint pedig az evező halászok mindenünnen szorongatnak, érezve, hogy a csapdából nincsen menekvés, csak állnak és egyhelyben maradnak: ez okozza, hogy oly nagy számban esnek áldozatul. Ekkor azután a delfinek, szinte kérve közös munkájuk jogos fizetségét, odasereglenek. Ha pedig a halászok, zsákmányszerző társaiknak becsülettel és illő hálával megadják a részüket, akkor a part közelében járó delfineket rá tudják bírni, hogy legközelebb is önként segítsenek nekik a halfogásban. Ám ha elmulasztanák zsákmányukat megosztani velük, ellenségeikké lesznek, akiket korábban barátaiknak tudhattak.

A delfinek a pérfogásban is ugyanígy segédkeznek a Gallia Narbonensisbe valóknak – ezt a pérek leírásakor Plinius alapján már említettük. Másrészt, bár az is elképzelhetőnek tűnhet, hogy a delfinek puszta szorgalomból nyújtanak segítséget a halászoknak: mivel valószínűtlen, hogy híján lennének az észnek és az értelemnek (ezt hamarosan bebizonyítjuk), Bellonius szerint egyáltalán nem véletlen, ha ilyesmi megesik. Azt írja ugyanis, hogy a legkülönbözőbb tengeri tájakon és partoknál is megfigyelte – miközben egyik tudós barátjával együtt, nagy gyönyörűséggel szemlélte Illíria és Görögország különböző szigeteinél a delfineket –, hogy a delfinek miként vadásztak, hol csapatban, hol kettesben ( hím-nőstény párban):

Miután a tenger különböző pontjairól, ahol e halak szívesen kóboroltak, a kishalak közül egy csomót valamilyen szorosba vagy kevésbé mély vízbe tereltek, közibük csapva rájuk támadtak, s akit csak értek, válogatás nélkül fölfaltak. Ha pedig sűrű hering- vagy szardíniacsapatra bukkannak, mértéktelen vadsággal, csupán a halak fejét harapva le – testük többi részével nem törődve – irgalmatlanul pusztítva őket, hatalmas kárt tesznek bennük. Ilyenkor később gyakran ringatózik a víz színén nagy tömeg döglött hal. Akadnak azután halak, akik a rájuk rontó delfin támadásától bénultan és döbbenten, ahogy csak bírják, a levegőbe vetik magukat, majd olyan sűrűn hullnak vissza a tengerbe, mint a záporeső. Ilyenkor részben a levegőben a sirályok és más, a delfinek nyomában járó madarak, részint pedig a tengerben a delfinek kapják be őket, vagy ha éppen halászok járnak arra, azok fogják ki őket puszta kézzel és hálóval egyaránt.

A delfinek reggel azért vadásznak, hogy reggelizzenek, délben azért, hogy ebédeljenek, este pedig azért, hogy vacsorázzanak: tehát majdnem egész napjukat vadászattal töltik. Nem hiába kedvelik hát őket a halászok, hiszen a halakat mindenfelől hálóikba kergetik. E jótettüket úgy hálálják meg nekik, hogy sosem bántják, sőt, ha a hálóba gabalyodnak, még ki is szabadítják őket – mármint Görögországban és azokon a helyeken, ahol egyébként kultikus szokás delfinhúst enni.

A szeretetet, amellyel irántunk s még inkább gyermekeink iránt viseltetnek különféle régi történetek vagy mesék bizonyítják. Ezek miatt nevezik a delfint hierosz ikhthüsznek, azaz szent halnak, paideraszésznek, azaz gyermekszeretőnek, és philanthroposznak, azaz emberszeretőnek, sőt sokan az ember „testvéré”-nek is szokták nevezni. Ugyanez okból mondják azt is, hogy egykor emberek voltak, s csak Dionüszosz változtatta őket hallá – ahogy Oppianosz meséli. Ezért lehetséges az is, hogy egyesek szerint a delfinek hallanak a tengerben. Socion filozófus pedig azt mondja, hogy a delfinek hízelgők, akik csupán a hajósok által bőségesen a tengerbe szórt ételmaradékokért gyülekeznek össze s viselkednek barátságosan, míg jóllakottan úszkálnak, s csak addig követik híven a hajót, amíg a hullámban elegendő és bőséges táplálékot lelnek, ám a szárazföldre soha nem mennek utána. A hízelgők is ugyanígy csak addig tartanak ki, amíg minden rendben van s barátaikat ezen a földi pályán csak addig kísérik, támogatják és tisztelik, míg simán, könnyen és kedvezően alakulnak ügyei, ám ha kellemetlenség éri, baja lesz, rögvest magára hagyják.

Plinius leírja, hogy érdekes módon a „Simon” névre valamennyi delfin hallgat és mind igen kedveli ha e néven szólítják. Ez bizony egyáltalán nem mese! Gillius, állítása szerint maga tapasztalta, hogy mikor a Narbonensis provinciabéli Antipolis (Antibes) város felé hajózott, és egy delfint, jó távolról, teli torokkal Simon néven szólított, az tüstént a közelébe jött, úgyhogy, mint mondta, „kézzel is megérinthettem”. Ám ennél még sokkal nagyszerűbb, amit Ailianosz mond az állat értelmi képességeiről. Tudniillik, ha a delfin hálóba kerül – írja – nyomban nyugton marad odabenn, s szívesen időzik ott, egyáltalán nem próbál menekülni, hanem inkább, fölfalva a többi fogságba esett halat, megebédel s úgy jóllakik belőlük mintha csak egyenest az ő számára készült volna a lakoma. Aztán, mikor látja már, hogy kifelé húzzák, s egyre közelebb kerül a parthoz, szétharapja a hálót s így szabadul meg a rabságból.

A halászok, mielőtt tisztességből és jóindulatból szabadon engednék a delfint, csak azért szoktak néha az orrába holoszkhénoszsásból való jelet fűzni, hogy ez a „beégetett” ismertetőjegy, ha a delfin újból fogságba esik, alkalmasan megmutathassa, ha az állat egyszer már másutt is fogságba esett és megszabadult, illetve azért, hogy félve rabságának eme jelét és emlékét, többé ne menjen a vonóháló közelébe. Plutarkhosz is említi ezt a bölcs szokást, ám azt mondja, hogy ha a már korábban fogságba esett állatnak nincs módja másodjára is elmenekülni, akkor sincs veszélyben, mert most a nyaka köré kötik a sást, így jelölik meg, majd újra elengedik, ha pedig később megint csak elfogják, jól elagyabugyálják, hogy legközelebb sebeiről ismerhessék föl. Ez azonban ritkán esik meg, hiszen ha a delfin egyszer kegyelmet kap és életlehetőséghez jut, a továbbiakban többnyire tartózkodik attól, hogy helytelenkedjék. Egyébiránt szerintem a halászok nem annyira vallási okból nem bántják őket s nem is azért mert a delfinek – mint mondtuk – emberszerető állatok, hanem azért, mert sírásukat nem bírják elviselni. A fogságba esett példányok ugyanis úgy sírnak és nyögnek, hogy „midőn egy olyan hajón éjszakáztam” – írja Gillius – „amelyen számos delfin sínylődött, zokogásuk kegyetlen fájdalommal hasított szívembe. Helyzetüket, mint hallanom kellett, olyan emberi nyögésekkel, siránkozással és nagyerős könnyhullatással gyászolták, hogy e halak fölött való sajnálatomban magam sem voltam képes könnyeimet visszatartani, ezért mikor a halász elaludt, a hozzám legközelebbi s leginkább nyögdécselő példányt inkább visszadobtam a tengerbe – kárt okozva így a halásznak, – mintsem a lábamnál heverő s valósággal könyörgő állat panaszát tovább hallgassam. Ám miután visszadobtam ezt az egyet, a helyzet nem javult: a többi, ottmaradt állat egyre erősebben és erősebben nyögött – úgy tűnt, mintha világos jelbeszéddel könyörögnének nekem, szabadítsam meg őket is. Így hát egész éjjel a leggyászosabb elkeseredésben hánykolódtam.”

Amint a fogságba esettek ekképpen „jajjal töltik meg a földet”, ugyanúgy ha szabadok – s ezt Plinius mellett sok más régi szerző is tanúsítja – sajátságosan gyönyörködteti őket a dal: erre leginkább Arión története a bizonyság, amelyet majd a megfelelő helyen idézünk. Fönnmaradt egy bizonyos Philipposz^* görög verse is egy, a fülemüléről szóló epigramma-gyűjteményben: mikor a fülemüle Boreász elől menekülve átröpül a tengeren, egy delfin hátán pihen meg, és rajta utazik. Míg a delfin úszik, a madár a dalával szórakoztatja őt, ami szintén megerősíti Arión történetének hitelét. Plutarkhosz pedig – minthogy a delfin szereti a zenét – valószínűnek tartja, hogy az állat Apollón kedveltje, s ez ügyben Pindaroszra^* hivatkozik, aki azt írta, hogy a muzsika elő tudja csalni, ha nincsen épp túl mélyen, a delfint, „kit a tenger tükörsima síkján előcsal az édes fuvolaszó”. Hogy pedig a delfin zenei érzékét senki ne tartsa puszta költői kitalációnak, Gesnerus egy rendkívüli műveltségű angol ember tanúságára hivatkozik, aki megerősíti, hogy maga is látott Anglia partjainál kürtszóra a vízből előbukkanó delfinfalkát.

 

Élettartamuk, párzásmódjuk, szülésmódjuk * A delfin élete hosszú. Plinius és Albertus tanúsága szerint akadnak 30 évig élő példányok is. (Plinius szerint közismert volt a következő szokás: a halászok bemetszették a delfin farkát, hogy a tengerbe így visszaeresztett állatot, ha újból elfogják, fölismerhessék és a közben eltelt időt is kiszámíthassák.) Arisztotelész szerint ennek a hosszú élettartamnak az az oka, hogy a delfin epe nélküli hal. Utódja sebesen növekszik, hiszen 10 éves korában – mint Arisztotelész mondja – már eléri teljes nagyságát. Párzásmódja az emberéhez hasonló – Rondeletius szemtanúja volt ennek, Oppianosz pedig szintén ezt bizonyítja, mondván:

 

Emberképp simul össze a két delfin, ha szerelmes.

 

Ezt szabadon így fordították le:

 

Szemtől szemben ül édes nászt párjával a delfin, embermód simul össze eképp, szerető ölelésben.

 

Ám Arisztotelész szerint a delfinek ugyanúgy párzanak, mint a többi hal, azaz nemi részeiket pusztán összeérintve, nem túl rövid, de nem is túl hosszú, hanem közepes időtartamig, csakhogy a delfinek párzása viszonylag hosszabb, a halaké pedig igen rövid. Ezt Plinius sem hagyja említetlenül: „A halak” – mondja – „hasukat összedörgölve párzanak, olyan sebesen, hogy alig vehető észre. A delfin és a többi cetféle is hasonlóképpen párzik, csak éppen kicsivel hosszabb ideig.”

A többi cethez hasonlóan a delfin is zootokosz, azaz elevenszülő, s nincs igaza Pliniusnak, mikor azt írja, hogy a „szőrtelen állatok közül csupán ketten szülnek elevent, a delfin és a vipera”, hiszen holtbiztos, hogy valamennyi cetféle is elevenszülő – más helyütt még maga Plinius is ezt bizonyítja. Egyébként pedig a delfin és a vipera szülésmódját sem helyes egy kalap alá venni, a vipera ugyanis a testében megfogant tojásból hozza létre (eleven) utódját, s ebben inkább a porcos állatokkal rokon, míg a delfin és a többi cetféle magból fogant magzatát, tojás közbeiktatása nélkül, kifejletten hozza a világra.

A delfin tíz hónapig vemhes – írja Arisztotelész – s minden vemhességére egyetlen, olykor-olykor két utódot szül. Kölykét mindig nyáron hozza a világra, soha máskor – mint azt Arisztotelész helyesen írja. Rondeletius ezért Plinius következő megállapítását: „Tavasszal kötnek házasságot, tizedik hónapra szülnek utódot, nyáridőn.” szövegromlásnak tartja, hiszen – mondja – ha a delfinek tavasszal szerelmeskednek nőstényeikkel és tíz hónapig vemhesek, hogyan szülhetnének nyáron? Mivel ezek után egy ízben tavasszal bukkant egy delfinmagzatra, egy másik nősténydelfint pedig októberben boncolt föl s úgy találta, hogy a méhében éppen akkor kezdett formálódni a megfogant magzat, logikusan úgy gondolta, annak a magzatnak, amelyet tavasszal már majdnem kifejlett állapotban talált, a következő nyár elején kellett volna megszületnie, a másiknak pedig, amelyik ősz elején fogant, tíz hónappal később, azaz nyáron kellett volna a világra jönnie, így hát Plinius szöveghelye téves. Ezért szerinte nem úgy értette az auktor, hogy a delfinek tavasszal párzanak, hiszen rögtön hozzátette, hogy kölykeiket tíz hónappal később, nyáron hozzák a világra, hanem úgy olvasandó a szöveg, hogy agunt vera conjugia, tehát valódi házasságot kötnek.^* Én a magam részéről mégis tavasszal-nak értelmezem a szót, s azt hiszem nincs igaza Rondeletiusnak, mikor úgy véli, hogy az évszakmegjelölés helyett Plinius a „valódi” szót használta. Az ám, csakhogy majd mindegyik Plinius kódexben fere^* olvasható!

A delfin méhében a magzatot khorium, amnium és allantois rétegek veszik körül, a köldökvénákon át vér táplálja s levegőhöz szintén a köldökartériákon át jut.

 

Hangja * A delfinek – mondja Plinius – az emberi sóhajhoz hasonló hangot szoktak adni. Mi már az előbb, Gillius alapján elmondtuk, hogyan nyögdécselnek a fogságba esett példányok. Rondeletius szerint viszont a delfin fütyülni szokott, sőt olykor szabályos hangsort is ki képes adni, hiszen kemény artériája és tüdeje, továbbá mozgékony nyelve van: hogy olvasói jobban megértsék, e nyelvet ábrázolta is. Ha pedig valaki avval hozakodnék elő, hogy Arisztotelész alapján, Pliniussal egyetemben Rondeletius is téved, hiszen Plinius azt írta a delfin nyelvéről, hogy „a delfin nyelve a víziállatok természetéhez képest szokatlanul mozgékony, rövid és széles s a disznóéhoz a hasonló”, s hogy ez Arisztotelész következő szavaival áll ellentmondásban: „a delfin fütyül és makog a levegőbe vetve magát s nem úgy ad hangot mint az imént fölsorolt állatok”, tehát nem úgy, mint azok a halak, amelyek állítólag hangot képesek adni, mint például a kakukkhal, a chromis, a lyra stb. „mivel a delfinnek hangja, artériája és tüdeje van ugyan, de nyelve nem kötetlen s ajka sincsen, hogy tagolt hangot adhasson vele.” Aki tehát ezt veti a szemére, annak azt válaszolja, hogy aki Arisztotelész szövegösszefüggését pontosabban megnézi, az könnyen rájöhet, hogy ő a legkevésbé sem kerül ellentmondásba Pliniusszal. Hiszen Arisztotelész ebben a fejezetben, miközben azt kívánja bemutatni, hogy mely állatok adnak hangot, melyek beszélnek, melyek adnak valami zörejt vagy csapnak zajt, igen pontosan megkülönbözteti mindezeket: mármint azt, hogy a hangadás a gége és a tüdő függvénye, tehát amelyik állatnak nincs tüdeje, az semmiféle hangot nem képes adni, a beszéd viszont nem más, mint a nyelv által produkált hang. Így hát, amelyik állatnak nincsen nyelve, vagy éppen amelyiknek a nyelve apolelümené, azaz nem szabad és mozgékony, az szótlan és beszédképtelen lesz és legföljebb csak egyféle hangot tud kiadni, néha még egyéb testrészeit is fölhasználva ehhez. A lyra és a chromis tehát csak hangot és füttyöt képes kiadni, mivel sem tüdeje, sem artériája nincs, s a fésűskagylók is, miközben a víz színére törekedve fölfelé emelkednek (ezt nevezik esetükben repülésnek), fütyülni hallatszanak. A magasban, a tengert nem is érintve repkedő tengeri fecskék is hasonló hangot adnak. A delfin azonban nem ugyanolyan módon füttyög vagy makog, mint ezek az állatok valamennyien, hiszen tüdeje és artériája segítségével képzi a hangot, s nyelve is mozgékony és kötetlen, bár nem annyira szabad és kötetlen, hogy tagolt hangokat és beszédet lenne képes produkálni. Ezért mondhatja tehát Arisztotelész is, hogy a delfinnek ugyan mozgékony a nyelve, de nem annyira mozgékony és kötetlen, hogy tagolt hangot tudjon adni, hiszen nyelve – mint Plinius is megjegyzi – túl rövid ehhez. Azt pedig, hogy ebben ő egyetért Arisztotelésszel, önnön szavaival bizonyítja, hiszen kevéssel utóbb így ír: „Ahogy a gyermekek egyéb testrészeiket sem tudják ellenőrzésük alatt tartani és irányítani, úgy nyelvüknek sem urai: mivel tökéletlenül és akadozó nyelvvel beszélnek, többnyire dadogni szoktak és kicsavarják a szavakat.” A gyermekeknek ezek szerint tehát van ugyan nyelvük s lenőve sincs, hanem mozgékony és széles, sőt ki is nyújtható, ám mégsem olyan kötetlen, hogy a szót vele választékosan és tagolva ejthessék ki. A delfinnek ugyanígy széles és mozgékony ugyan a nyelve, alkalomadtán ki is nyújtható és be is húzható, sőt a szájpadláshoz sincsen hozzátapadva, de nem is csontos, ám azért mégsem annyira kötetlen, hogy az állat a szót tökéletesen kiejthetné vele. A delfinnek ráadásul sem ajka, sem boltozatos szájpadlása nincsen, márpedig ezek is szükségesek a beszédhez.” – Ennyit mond Rondeletius.

 

Szimpáthiái, antipáthiái * A delfin egyes állatokkal ellenséges viszonyban áll, más tengeri állatokkal pedig barátságfélét tart fönn. Gillius fordításában Philónnál^* és Ailianosznál is azt olvashatjuk, hogy a bálna a delfin ellensége, ám az általunk ismert görög kódexekben ezt nem a delfinről, hanem a tonhalról írják, minthogy Tarpobane (Sri Lanka) környékén rengeteg bálna él és mind a tonhalakra fenekedik. Talán nem tévedünk nagyot, ha a delfineket is a tonhalak ellenségeinek tartjuk. Pankratész^* alapján ugyanis Athénaiosz ezt állítja a „pompilusról”, amely tonhalféle, vagy legalább a tonhoz igen hasonló hal.

Ailianosz sem mond egyebet, mikor így ír: „A delfinek vad gyűlölettel szokták a pompilust üldözni, ám gyakran rá is fizetnek erre. Ha ugyanis pompilust szagolnak, rögtön nekiesnek, tépik, szaggatják, s mivel lángoló dühükben se nem látnak, se nem hallanak, gyakran a partnak rohannak s a partra vetődve tengeri hollóknak és sirályoknak válnak martalékává és áldozatává.”

Az amiáknak a delfinnel vívott ádáz harcáról már beszéltünk a maga helyén. Ugyancsak Ailianosz úgy véli, hogy a delfin bizonyos rejtett rokonságot, illetve közösséget tart az oroszlánnal, s nem csupán abban, hogy mindketten uralkodók – emez a földi vadak, amaz pedig a víziek ura – hanem abban is, hogy mind öregségében, mind pedig betegségében, mindkettejüket a majom gondozza és gyógyítja – a delfint a tengeri, az oroszlánt a földi majom.

Másutt meg arról ír, hogy a halaknak is van egy élősködőjük, amelyet ráadásul szintén tetűnek neveznek: ez az állat a delfin táplálékának maradékából, morzsáiból éldegél, így a delfin zsákmányából oly jóllakik, mintha gazdag lakomán vett volna részt. Ezt az állatot annyira kedveli a delfin, hogy szívesen megosztja vele minden zsákmányát. Ám hadd hívjam föl a figyelmedet, kedves olvasóm, hogy ez a tetű nem olyasmi, mint a rovarok közt az egirnus, hanem valódi hal, s ezt Arisztotelésznek e barátságot említő szavai is bizonyítják: „A Kürénétől Egyiptom felé nyíló tengerben a delfinek környezetében él egy pediculus^* nevű hal, akinél nincsen dagadtabb állat, mivel tápláléka, melyről a delfin gondoskodik, igen bőséges.”

 

Elfogásának módja * A delfineket a legkülönfélébb módokon vadásszák. Azok a példányok, akiket hálóval fognak meg, rövid idő alatt megfulladnak – mondja Arisztotelész – hiszen a vízben rekedve képtelenek lélegzetet venni. Egyébként könnyen viselik a fogságot, s csak akkor kezdenek el menekülni, ha a parthoz húzzák őket: ekkor – mint azt Philész és mások is mondják – szétszaggatják a hálót. Ugyancsak Arisztotelész beszéli el, hogy a következőképpen is el lehet őket fogni: A halászok hirtelen az egész delfinfalkát körülveszik csónakjaikkal s a tengert folyamatosan csapkodva a megrémített állatokat mind a partnak hajtják. A delfinek ilyenkor azért is fogságba esnek, mert a rémes lármától megszédül és megzavarodik a fejük. Talán éppen erre akart utalni Plinius is, mikor azt írta: „Zajtól bódultan fogságba esnek.” Oppianosz pedig e szavakkal beszéli el, hogyan döfik át a delfineket – barbár és kegyetlen módon – háromágú szigonyukkal a Bizánc környékén élő trákok:

Háromágú szigonyt, vagy kettőshegyű dárdát fognak, hosszú kötelet kötnek a végére, s ha ikerfiaival úszkáló anyaállatra bukkannak, odaeveznek hozzá. A delfinek egészen addig, minden félelem nélkül, teljesen gyanútlanul a helyükön maradnak, míg meg nem szigonyozzák az egyik kölyköt. Az átdöfött példányt nem húzzák magukhoz a halászok – nem is tudnák ezt megtenni – hanem inkább utána eresztik a kötelet és sebesen evezve addig maradnak az állat nyomában, míg az végül, erejét vesztve, a víz színére nem bukkan. A sebesültet szerencsétlen anyja mindenhová követi s nem csupán el nem hagyja, hanem vele együtt még magát is fölkínálja – öljék meg, fogják el – úgy, ahogyan azt már korábban is elbeszéltük.

 

Jósképessége * Bellonius azt írja, nem ért egyet azokkal, akik szerint a delfinek ugrándozása megjósolja a vihart és a záporesőt, hiszen különféle helyeken alaposan kifigyelte, hogy a delfin éppen ugyanannyiszor szokott a szél nyomában, mint ahányszor előtte úszni, s nem fordul elő ritkábban a viharos tengerben sem, mint a nyugalmas, sima vízben. Állandóan föl-fölbukkan ugyanis a tenger fölszínén, hogy lélegzetet vegyen, márpedig lélegzetre mindig, azaz vihar előtt és után egyaránt szüksége van. Ám Gesnerus szerint egy dolog a fölbukkanás és megint más a játék és a viháncolás. Hiszen Rondeletius is állítja, hogy ez a játszadozás a vihar biztos előjele. Ennek okát Szent Tamás^* ekképpen adta meg:

„Ha jő a téli vihar” – mondja ő – „a tenger mélyéről a tél leheletét magukban hordó párolgások szállnak fölfelé: ilyenkor a delfinekben fölserken a belső hő, mivel pedig a melegség mozgáskényszerrel jár együtt, az állat sűrűbben veti föl magát s mutatkozik a víz színén.” Ezen alapul Plinius következő mondata: „A nyugodt tengerben játszadozó delfinek, a vizet csapkodva és annak nyugalmát (más olvasatban: „a tenger nyugalmát”) fölkavarva megjósolják, merről várható a szél.” Az állítás hitelét halászok és matrózok is bizonyítják. Mivel pedig nem csupán a delfinek, hanem más, Plinius által hasonlóképpen említett, állatok is meg tudják jósolni a vihart, Rondeletius úgy véli, a halakra a vízben éppen úgy hat a levegő mozgása és változása, mint ahogy a beteges illetve a beteg emberek is fájdalmat éreznek a fejűkben és ízületeikben, ha föltámad a déli szél. Ez különösen azoknál gyakori, akik régóta szenvednek nápolyi betegségben (szifiliszben) vagy akiket ízületi bántalmak gyötörnek. Az oldalfájdalmakban, vagy mellfájdalomban szenvedők is ugyanígy előre meg képesek érezni az északi szeleket. Akik viszont jó egészségnek örvendenek, könnyen viselik az enyhébb változásokat s inkább ellent tudnak állni a betegségek külső okainak.

 

Étkezési használata * Albertus azt mondja, hogy az olaszok nem esznek delfint s az itáliai halászok nem is vadásznak rájuk. A Germániával határos tengerben azonban halásszák, sőt fogyasztják is őket, ezért itt félnek az embertől. Bellonius a halakról szóló francia nyelvű művének első könyvében, a IV., V., VI. VII., VIII. és IX. fejezetben részletesen elmondja, mennyire kedvelt és nagyra értékelt a delfinhús az óceán mentén élő franciáknál s milyen gonddal szokták elkészíteni. Rondeletius pedig elbeszéli, hogy maga látta, mint kerül a delfinhús a fejedelmi asztalokra s milyen becsben áll a fejedelmi udvarokban. Gyakran meg is lepődött ezen, hiszen erős vadszaga az étel minden értékét – már ha van ilyen – lerontja, így hát őnáluk a napszámosok vagy a pórnép a világért meg nem kóstolná, s ugyanígy undorodnak a delfinhústól a halban bővelkedő tengerek partján élő emberek is. Inkább azokra a vidékekre szokták szállítani, amelyek a tengertől távolabb fekszenek, például az avignoniakhoz és a lyoniakhoz, hiszen a delfin sokáig életben marad a szárazon és hosszú ideig szállítható anélkül, hogy megrohadna, mert húsa kemény, így nem romlik meg egykönnyen. Azt, hogy milyen nedv termelődik a delfinhús hatására, és hogyan készíthető el, már elmondtuk az összehasonlító részben. E cetféle fogyaszthatóbb része a mája és a nyelve. A mája lágy szubsztanciájú, ám rossz nedvet termel. A nyelve azonban még a májánál is lágyabb és zsírosabb: többet is ér nála. Cardanus azt írja, hogy nem csak íze, hanem violaszerű illata miatt is javallott.

 

Orvosi haszna * Plinius a delfinhús vízzel keverve a testre kent hamvát azok közt az orvosságok közt sorolja föl, amelyek elmulasztják az ótvart és a leprafajtákat. Ám ha fekélyes kiütés jelentkezik, alkalmazását a sebet begyógyító kezelésnek is követnie kell. Kiranidész^* azt állítja, hogy e cetféle mája, sülten fogyasztva tökéletesen meggyógyítja a harmadnapos, a negyednapos és valamennyi éjjel támadó lázat. Plinius viszont azt mondja, hogy az, ha a roham előtt kóstolunk a delfinmájból, megelőzi a lázrohamot. Némelyek a delfinmájat agyagedényben addig pörkölik, míg zsírja, olajképpen ki nem folyik – evvel kenik azután be magukat. E zsír higítva illetve borral fogyasztva gyógyítja a vízkórt. Ugyancsak Plinius szerint a delfinzsírral átitatott borogatás könnyít a vulva^* görcsén. A delfinfog hamva mézzel keverve igen jót tesz a kisgyermekek ínyének a fogzás idején, s az is jót tesz, ha ínyünkhöz magát a delfinfogat érintjük hozzá. A delfin foga a testre kötve megakadályozza a hirtelen ijedtséget.

A delfin széklete száraz, összezúzva és italban fogyasztva, Kiranidész szerint, gyógyítja a lépbajt.

 

Misztikus vonatkozások * „Aki Telkhinész történetét kitalálta” – mondja Athénaiosz – „akár a krétai Epimenidész^* volt (mint Massarius véli), akár másvalaki – szent halnak csupán a delfineket és a pompilusokat nevezte.” Ennyit mond Athénaiosz, ám azt nem magyarázza meg, miért tartották a delfineket szentnek. Oppianosz pedig azt beszéli el, hogy delfint fogni tilos volt és szentségtelen dolognak számított, aki pedig delfin fogott, az, mint tisztátalan, sem az istenek elé nem járulhatott kérelmével, sem az oltárt nem érinthette a vallás és a rítus előírásai szerint, ráadásul még társait is beszennyezte tettével.: az istenek ugyanúgy ítélték meg, mintha embert ölt volna. Oppianosz ezt azzal magyarázza, hogy az efféle ceteknek emberi érzésük és értelmük van: ezért is szeretik az embert. Ezért nevezi ő barbároknak és szörnyetegeknek a trákokat, akik a delfinvadászattól a legkevésbé sem tartózkodtak, s ezért ostorozza súlyos szavakkal kegyetlenségüket.

Athénaiosz elmondja, hogy egyszer egy bizonyos milétoszi Keranosznak – aki olyan halászok közé vetődött, akiknek a törvénye kimondta, hogy az elfogott delfineket szabadon kell engedni – mivel társaival együtt éppen egy foglyul ejtett delfint akart szétszabdalni, pénzért kellett életét és szabadságát megváltania. Különösen Neptunus előtt volt szent a delfin – mint Oppianosz mondja – mivel az ölelése elől menekülő Amphitritét, aki az óceán rejtekén bujdosott előle, föladta neki. Így hát, minthogy Neptunus végül az elrabolt Amphitritét asszonyává és a és a tenger királynőjévé tette, nem véletlenül jutott a delfin osztályrészéül a víziállatok közt a legnagyobb tisztesség. Eratoszthenész^* pedig azt állítja, hogy a delfin eredetileg ember volt – mondja Hüginosz^* – és Neptunus emelte a csillagok közé, mivel, mikor Neptunus feleségül akarta venni Amphitritét s az, szüzességét védelmezve az Atlanti-óceánba menekült, sok mindenkit a keresésére küldött, de csak – szigetek sorát bejárva – a delfin bukkant a nyomára s tudta rávenni, hogy visszatérjen Neptunushoz. Oppianosz tehát igen találóan hívja a delfineket Zóiosz haligdopoio propolúsznak, vagyis „a tengeri Zeusz szolgáinak.” A delfin ugyanis, minthogy gyorsaságban minden tengeri lényt fölülmúl és maga is teljes joggal tartható a tenger királyának, méltán szolgálhatja a tengerek urát, így hát, aki Neptunust ábrázolta, a delfint mindig vagy a kezéhez, vagy a lába alá rajzolta. Neptunusról pedig azt olvashatjuk, hogy sokhelyütt, s leginkább a szúnioni kultuszban, delfin képében tisztelték és oltárokat építve neki, delfinként hívták imáikban segítségül. A költők azt is gyakran említik, hogy az istenség maga is delfinné változott néha. Ezt a következő példa is mutatja. Ovidius ugyanis azt mondja:

 

Téged, szőke arád, a gyümölcsök lágykezü anyja lónak vélt, kígyótarajú lóként szeretett meg, szárnyas mént szülvén, s delfinnek híve Melanthó.

 

Egyébként Bakkhosszal is együtt ábrázolták a delfint, nem csak azért, mert thyrrén delfinné változtatott néhány kalózt – erről az átváltozásról majd még esik szó – hanem a bor és a tengervíz rejtett vonzalma miatt is (a tengervízzel kevert bor ugyanis könnyebben tárolható – amint azt Columella^* tanulta földműves apósától). Ugyanez az oka annak is, hogy állítólag Dionüszosz a tengerhez menekült – mint azt Athénaiosznál olvashatjuk. Annak pedig, hogy miért tesz oly jót a tengervíz a bornak, Plinius, Dioszkuridész^* és mások egyaránt magyarázatát adják. Plutarkhosz pedig arra tanú, hogy nem csak Neptunusnak és Bakkhosznak, hanem Apollónnak is szent állata volt a delfin, s hogy Apollón számos oltárára véstek rá a görögök delfinalakot. Többen ezt még avval is kiegészítik, hogy Apollón delfinalakban úszott Delphoiba, hol fő kultuszhelye épült – noha korábban itt Neptunus szentélye állott. Ez állítólag krétai mítosz, mert a krétaiak Apollónt az egészség főisteneként tisztelték s úgy gondolták, csak Apollón segítségével szabadulhatnak meg bajaikból.

Vannak azután, akik azt mondják, hogy Apollón delfin képében szállt be a Krétáról gyarmatosításra induló Kasztaliosz hajójába s azon a helyen vetette magát a tengerbe, ahol róla (mint delfinről) Delphoit s a delphoi Apollónt elnevezték. Tehát az itteni, kasztaloszi hódítás területén nevezték el Delphoit a delfinről s építették föl neki a delphoi Apollón templomát. A delphoi Apollónnak Athénban is volt temploma – erről Pauszaniasz^* az Attika leírásában emlékezik meg.

 

Hieroglifikus vonatkozások * Igen elterjedt az a jel – mondja Pierius Valerianus – amellyel a cselekvésre való érettséget szimbolizálják: ezen a delfin vagy rá van kötözve, vagy – mint régebben ábrázolták – rá van fonódva egy horgonyra. A horgony a kitartást, a delfin a gyorsaságot jelképezi: ezek összekapcsolva s egymást kiegészítve érettséget eredményeznek. Evvel kapcsolatos Horatius mondása is: „Odasietni, s ott maradni”. Vannak, akik szerint ezt a hieroglifát Augustus^* találta ki, mivel egy efféle anekdotát, illetve egy hasonló jelképet előszeretettel emlegetett. A horgonyt körülfonó delfin képe Titus Vespasianus^* érméin is látható. De talán nem erőltetett, ha hasonló jelentésűként említem azt a képet is, amelyet Mapheuséknál láttam Rómában egy rézérmén: ez egy emberarcú ökröt ábrázolt, mely fölé egy delfin emelkedett. A delfint a gyorsaság, az ökröt pedig a rá jellemző lassúság jelképeként értelmezhetjük. Az emberi arcból viszont arra a jelentésre következtethetünk, ami elsősorban az ember sajátja: a cselekvésre. Ennyit mond tehát Pierius Valerianus.

Visszatérve a horgonyhoz: föltűnő, hogy a Titus pénzein látható horgonynak úgy szélesednek ki a „fogai”, mint a kapa vasa – ezt a formát utánozta a mi Aldusunk^* valamennyi általa nyomtatott könyvében. A másik alakváltozatnál e fogak egyenes hegyben végződnek – ilyet egy ősi érmén a tudós Romulus Amaeseusnál^* láthattam. Augustus viszont – hadd jegyezzük itt meg – ezt a hieroglifikus jelet a következő mondással egészítette ki: szpeudi bradeósz, azaz „lassan siess,”^* ami később annyira megtetszett neki, hogy nemcsak köznapi beszélgetéseibe, hanem leveleibe is gyakran beleszőtte., e két szóval figyelmeztetve arra, hogy teendőinkhez egyaránt szükséges a sebes igyekezet és a ráérős alaposság. Ugyanez a bölcsesség úgy is kifejezően ábrázolható, ha rákollóba fogott lepkét rajzolunk.

A megzabolázott delfin képe – mondja ugyancsak Pierius Valerianus – az épséget is alkalmasan szimbolizálja, hiszen kétség kívül számos olyan embert ismerünk, aki delfin segítségével menekült meg a habokból. Neptunus valaha Iszthmosznál álló templomában látható volt az az aranyból és elefántcsontból készült, delfinen ülő Palaimón-szobor, amelyet Herodes Atticus^* adományozott a szentélynek (mivel a hajósok Palaimónnak is szoktak volt adni fogadalmi ajándékokat, hogy baj nélkül hajózhassanak). Hasonló funkciójú Melicerta és Portunus is, akiknek – ahogy Vergiliusnál olvasható:

épségben megtért utazók áldoznak a parton…

Miként Glaukosznak és Panopaiának is. Hasonló érmékből egy gyönyörű darab maradt fönn, amelynek a fölirata a következő: „NERO CLAUDIUS CAESAR AUG. GER. P. M. TRI. P. IMP. PP.”^* s melyen maga Neptunus látható, amint a parton ül – ő a nyugalom jelképe: jobbjával rudat szúr a földbe, mely a mesterséges kikötőbe való behajózást, baljával pedig egy delfint karol át, aki viszont a nyugodt és csöndes tengert szimbolizálja.

Egy Marcus Agrippa^* harmadik konzulátusa alkalmából vert érmén az apályba vonuló Neptunus képe látható, amelyen Neptunus baljával egy háromágú szigonyra támaszkodik fölmagasodva, kinyújtott jobbjával pedig egy delfint tart.

Quintus Nasidius^* érméjén egy teljes vitorlázatú hajó és egy csillag látható: a másik felén pedig egy fej, amelynek nyakszirtje felől egy háromágú szigony fenyeget, alul pedig egy delfin helyezkedik el „Neptunnak” fölirattal. Ez arra utal, hogy Nasidius Neptunus segítségével szerencsés hajóutat tett. Ugyancsak Valerianus írja, hogy a delfin nálunk is közkeletűen elfogadott szimbóluma a biztonságnak, mivel előre jelzi a vihar közeledtét. Ilyenkor látni, amint a kikötő felé igyekszik és ki-kiugrik a hullámok közül, mintha csak hívogatná magával a többieket, siessenek biztonságos kikötőjükbe térni, s ne bízzák a tengerre hajóikat. Másrészt a delfin – mondja ugyancsak Valerianus – a tenger királyának képviselője is, hiszen víz- és tengerszimbólumként lépten-nyomon az érmekre vésték a képét. Neptunusnak, a vizek urának pedig egyenesen nincsen olyan ábrázolása, melyre ne lenne delfin vésve. E hieroglifa magyarázatául fönnmaradt egy görög epigramma is, mely elmondja, miért tart Cupido képe egyik kezében delfint, a másikban virágokat:

 

Nem véletlen tart tenyerén delfint s üde csokrot, mert hisz a tengereken s földeken úr Cupido.

 

Azaz: nem véletlenül tart egyik kezében delfint, a másikban virágcsokrot, hiszen részint a föld, részint meg a tenger ura. Alciatus^* ezt az epigrammát némileg átköltve, a következő emblémával fejezte ki a szerelem hatalmát:

 

Nézd, a csupasz Szerelem nevet és vígan mosolyog rád. Sem bőségszaru, sem fáklya nem illik ide: Egy keze csokrot tart, másik kishalnak a testét Mert ő szab törvényt földeken és vizeken.

 

A festők is csinos ifjúnak szokták festeni a szerelmet – mondja Joannész Tzetzesz – nyíllal, tűzzel és szárnyakkal, míg egyik kezében delfint, a másikban valami növényt tart: a szárny a levegő, a növény a föld, a delfin pedig a víz fölötti uralom jele. A phigalensiusok szobrát, amely lósörénytől borított fejétől eltekintve teljesen asszonyszerű, s amely – mindenféle sárkány és állatképekkel kiegészítve – egyik kezében delfint, a másikban viszont galambot tart, Pierius inkább Venus-ábrázolásnak véli, mint Ceres-képmásnak – ahogyan Caelius Rhodiginus^* hitte – mert az, hogy a delfin a szerelem jelképe, mind a történetírás, mind pedig Venus számos képmása alapján nyilvánvaló. Sőt azt is hozzáteszi, hogy az ő fölfedezése szerint a delfin egyenesen a fiatalkori szerelmet szimbolizálja, hiszen több példa is bizonyítja, mennyire kedvelik a delfinek az ifjúságot, úgyhogy nem lehet véletlen, ha annyi az érmén látható, szárnyas Cupido által megzabolázott delfin. Venusnak is számos olyan szobrát ismerjük, amelyet vagy egy delfinen lovagló, vagy a delfint más módon fogva tartó s irányító Cupido alakja egészít ki.

 

Képmásai * Pauszaniász elbeszélése szerint az olümpiai sorompók párkányzatán vagy mellvédjén egy botra simuló arany delfin volt látható, középen pedig egy oltár állott, mely egy szárnyát szélesre táró réz-sast tartott: ha ezt a szerkezetet mozgásba hozták, a delfin a földre hullott, a sas pedig a magasba lebbent. Elmondja, hogy Iszthmoszon is volt egy Neptunus-templom, amelyben egyebek között egy delfinen lovagló Palaimón-fiúszobrot is lehetett látni. Továbbá: azon az úton, amely egyenest Laikhaionba visz, állott egy Neptunus képmás, valamint egy Leukothea és egy delfinen lovagló Palaimón képmás is. Ugyancsak Pauszaniasz írja, hogy a korinthoszi forum környékén volt egy mesterséges forrás, mely fölött egy arany Neptunus állott, lába alatt vizet köpő delfinnel: ennek a mintájára készült szerintem az a kút, amely kivitelezésének eleganciájával a mi forumunkon vívja ki a külföldiek csodálatát.

Tarentinumban, a lakedaimóni Phalanthosznak a delphoi kultuszhely számára készült szobra mellett egy delfint mintáztak meg, ama jócselekedet emlékére, mely alkalmával Phalanthoszt, ki a tengeren hajótörést szenvedett, egy delfin a szárazra szállította. Plutarkhosz tanúsága szerint Odüsszeusz is delfincímert viselt a pajzsán, gyűrűjén és – Valerianus kiegészítése szerint – kardján is, Télemakhoszra emlékezve, kit, állítólag, mikor gyermekkorában a tengerbe esett, egy delfin mentett volt meg. Hésziodosz versét a Héraklész pajzsára vésett ezüst delfinekről viszont már másképpen kell magyaráznunk. Ugyancsak Pauszaniasz szerint a tarentumiak a barbár peucetiusoktól szerzett zsákmányból, egyebek közt néhány szobrot is készíttettek Kalünthosszal: lovas- és gyalogosszobrok voltak ezek, melyek a japyx Opisz királyt – aki szövetségeseinek, a peucetiusoknak a segítségére sietett – úgy ábrázolták, amint éppen elesik a csatában: Fölé magasodik a hős Tarentosz és a lakedaimóni Phalanthosz s nem messze Phalanthosztól egy delfin is látható. Mielőtt ugyanis Phalanthosz Itáliába keveredett volna, a criffai tengeren hajótörést szenvedett s a monda szerint egy delfin segítette szárazra.

A francia királyok is címereikben viselik a delfint, mint a tengeri állatok királyát: a liliom után a delfin a legfontosabb jelképük. Ezért legkülönfélébb arany, ezüst és rézpénzeikre, címerképeikre és zászlóikra tétetnek delfinképet, bár, ami azt illeti, ez a delfinkép meglehetősen téves és idétlen. Hogy milyen dicsőséget jelentett egykor a címeren a delfinábra, arra Bellonius, Athénaiosz (akinél ugyan semmi effélének nem leltem nyomát) és Valturnus alapján következtet: ők ugyanis egyformán megemlítik, hogy Caesar a mai Dauphiné fejedelmének, mivel az a gallok legyőzésében segítette őt, egy delfint ajándékozott, hogy címerében viselhesse.

Galliában a delfin nem csupán egy területnek adott nevet – ezt nevezik Dauphinének – hanem a király elsőszülött fia is róla kapja a nevét: a franciák ugyanis őt is dauphinnek szokták hívni. Ezenkívül Augustus, Ruffus,^* Tiberius,^* Domitianus^* és Vitellius^* különböző érmein is ábrázolták a delfint, sőt néhány görög pénzen is, melyeken az előzőeknél sokkal pontosabb képek találhatók.

Bellonius írja, hogy látta Claudius Caesar egy olyan érmét is, melyen a háromágú szigonyos Neptunus egy delfinhez hasonló halon lovagolva látható. Ám Gesnerus szerint ez inkább egy kardszárnyú delfin képe lehetett, annak emlékére, hogy – mint a maga helyén már Plinius alapján elmondtuk – Claudius Ostia kikötőjében legyőzött és a római nép szórakoztatása végett kiállíttatott egy kardszárnyú delfint. Vannak egyéb érmék is, melyeken delfinek láthatók, s amelyeket a rövidség kedvéért mellőzök, másokról pedig már a hieroglifákról szóló részben megemlékeztünk.

 

Átalakulásai * Aglaoszthenész^*, mint Hüginosz, a Naxika szerzője mondja, a Bakkhosz által delfinné változtatott thyrrénekről azt állítja, hogy akadtak köztük olyan hajósok, akik, miután az akkor még gyermek Liber istent rájuk bízták, hogy társaival együtt szállítsák el az őt nevelő nimfákhoz, zsákmány reményében letértek az útról. Liber gyanút fogva megparancsolta társainak, hogy fogjanak dalba: a sose hallott muzsika hatására a thyrréneket elöntötte a gyönyörűség és olyannyira rájuk jött a táncolhatnék, hogy nagy táncvágyukban sorra a tengerbe vetették magukat és ott delfinné változtak. Mivel pedig Liber a történteket az emberek emlékezetébe akarta vésni, egyikük képmását a csillagok közé helyezte, Ennyit mond tehát Aglaoszthenész, zenei csillagképként helyezve az égbe a delfint.

Ez a nézet onnan eredt, hogy – mint Aratosz fordítója mondja – a delfin jegye kilenc csillagból áll, jóllehet vannak, akik e csillagképben tíz csillagot tartanak számon. Mások szerint viszont ez a csillagkép avval a delfinnel azonos, aki a lantos Ariónt a sziciliai tengerből Tainaroszba menekítette. Oppianosz pedig, hogy a delfinek tehetségét és intelligenciáját magasztalja, azt írta róluk, hogy korábban emberek voltak s csak Liber isten változtatta őket delfinné:

 

Nem hinném, hogy a delfinnél akad egy remekebbe készült állat is, ám – ha valót szólnom szabad – egykor ember volt valahány: laktak magas épületekben, más népek közepett, míg Bakkhosz, az isten, e fajtát delfinné nem tette, azóta cikáznak a vízben. Emberi lelkét őrzi e nép most is szive mélyén, gyors ésszel teszi azt most is, mit az emberi szándék diktál…

 

A delfinné változó Neptunusról pedig a következőképpen szól a mese: a vén Próteusz lánya, Melanthó, gyakran lovagolta be meztelenül, delfinháton a tengert, mikor azután Neptunus tudomást szerzett a dologról, delfinné változott és kedveskedve rávette a lányt, hogy a hátára üljön. Ezután átvitte őt a szemközti partra, ahol megerőszakolta. Ovidius így emlékezik meg erről:

 

Téged szőke arád, a gyümölcsök lágykezü anyja lónak vélt, kígyótarajú lóként szeretett meg, szárnyas mént szülvén – s delfinnek híve Melanthó

 

Történeti adatok * Aulus Gellius^* szerint nem csak régi, de korabeli adatok is bizonyítják, hogy a delfinek szerelmes és buja természetűek. A császárság idején ugyanis a Puteoli-tengerben – ahogy Appion^* írja – néhány évszázaddal korábban pedig Naupaktonnál – amint Theophrasztosz^* írja – találtak, sőt jól is ismertek néhány igen heves szerelemre gyúlt delfint. S bizony még csak nem is a magafajtájúakba szerettek belé, hanem csinos külsejű fiúkba, akiket tán vagy hajócskáikon, vagy pedig a parti sekélyesben pillantottak meg: csodás és emberi módon lángoltak értük. Appion szavait alább idézem, a tudós férfiú, Egyiptomról szóló művének ötödik könyvéből: e részletben Appion beszámol mind a szerelmes delfin, mind pedig a tőle korántsem idegenkedő fiú szokásairól, játékairól, egymás-ízlelgetéséről, közös vágtáiról s állítja, hogy mindennek többedmagával együtt ő is szemtanúja volt.

„Mi pedig láttunk Puteolinál egy delfint, amely csodálatraméltó módon szeretett  egy fiúgyermeket és, ha az hívta, odament hozzá. Sőt, hozzáúszva még a hátára is engedte szállni a fiút, miközben uszonyainak hegyét ugyanúgy elrejtette, mintha hüvelybe dugta volna őket – nehogy a néki kedves testet megsértse velük. A hátára vett, s rajta lovagló gyermeket a nyílt tengeren majd harmincezer lépésnyire elszállította. Egész Róma s teljes Itália összesereglett, hogy a puszta szeretetből fiút hordozó halat láthassa.” Mindehhez még hozzáteszi a következőt, ami nem kevésbé hihetetlen: „Később” – mondja – „a delfin-szerette fiú megbetegedett és meghalt, ám szerelmese folyton oda-odaúszott a megszokott partszakaszhoz, s mivel a gyermek, aki jövetelekor máskor a sekélyesben szokta volt üdvözölni, többé nem jelent meg, a hiábavaló vágytól elsenyvedt és kilehelte lelkét: történetét ismerő emberek találtak a parton heverő állatra és az ő fiúbarátja mellé temették.” Gellius nagyjából ennyit ír. Plinius kissé eltérően mondja el a dolgot:

„Az isteni Augustus principátusa idején egy delfin a Lucrimus öbölbe keveredett. Egy szegény ember gyermeke, aki éppen Baiaeből Puteoliba tartott és az iskolába menet, dél felé az öbölnél időzött, Simon néven szólítva, a számára hozott kenyérdarabokkal magához édesgette a delfint, mely viszont erősen megszerette őt. Sose mondanék ilyet, ha az eset nem lenne megörökítve Maecenas, Flavianus^*, Flavius Alsius és sok más szerző művében. A nap bármely szakában szólította is azután a fiú, akármilyen távol volt is vagy akármilyen rejtett zugban húzódott is meg, az állat a mélységből hozzá sietett, kezéből evett és mikor a fiú a hátára ült, uszonyainak hegyét mintegy hüvelybe rejtve, utasát a nyílt tengeren át játékosan Puteoliba vitte. Több éven keresztül szállította ekképpen oda-vissza barátját, mígnem a fiút elvitte egy betegség. A delfin ezután is mindig megjelent a szokott helyen szomorúan, mintha gyászolna, majd – s ebben senki nem kételkedett – vágyódásába maga is belepusztult.”

Ugyancsak Plinius szavai a következők: „Az elmúlt években az africai parton a diarrhytusi Hipponál egy másik delfinhasonló módon kézből evett, simogatásra kínálta a testét, játszadozott a fürdőzőkkel, szállítgatta azt, aki ráült, miután pedig Flavianus, Africa proconsula kenőccsel megkenette, – valószínűleg a szokatlan szagtól – elkábult és halott gyanánt lebegett a vízen. Ettől fogva néhány hónapig kerülte az emberek társaságát, mintha a vele esett méltatlanság miatt menekülne, ám végül megint ugyanolyan csodás módon kezdett viselkedni. Mikor azután hatalmasságok jöttek, hogy megtekintsék az állatot, vendéglátóikkal szemben korábban elkövetett gazságai arra késztették a hippóiakat, hogy bosszúból megöljék a delfint”. (Másutt „vendég” olvasható, Delechampius olvasata a „vendéglátó”, úgy magyarázza ugyanis, hogy itt a hippóiakról van szó, akiknek drága pénzen kellett elöljáróikat kitartaniuk.) „Korábban hasonló dolgot jegyeztek föl egy Iasum városába való fiúról is, kit egy delfin, miután hosszan bámulta szerelmesen, elmenetelekor a parton is féltékenyen követni akart s így a parti homokra vetődve elpusztult. A fiút Nagy Sándor Babilonban Neptunus papjainak fejévé emelte.” Ennyit mond Plinius, ám az utóbbi történetet Athénaiosz másképpen beszéli el, a következő szavakkal:

„Jasumban egy delfin – mind a hagyomány, mind pedig Duris kilencedik könyve szerint – valóban szerelmesen követett egy fiút.” Nagy Sándorról viszont e szerző így ír: „Jasumból magához rendelt egy fiút. Mikor ugyanis egy, ebből a városból való, Dionüsziosz nevű fiú éppen hazafelé tartott a sportpályáról” (azaz, mint Delechampius mondja, a testgyakorlásból, vagyis valószínűleg a birkózásból) „és a parton vizelni kezdett, a tengerből hozzásietve megjelent előtte egy delfin és fölkínálta neki hátát, majd hosszas úszkálás után visszahozta lovasát a partra.”

„Ugyanebben a Jasum nevű városban” – mondja Plinius – „Egedisemus szerint egy másik, Hermiász nevű fiút is magával vitt tengeri lovaglókörútra egy delfin. Mikor azután hirtelen vihar kerekedett és a fiú a vízbe fulladt, a delfin visszahozta a partra s mivel haláláért magát okolta, nem tért vissza a tengerbe, hanem maga is ott pusztult a szárazon.” Plutarkhosz is elmondja ugyanezt a történetet, majd hozzáteszi: „Hanem egyszer csak vihar támadt, hatalmas felhőszakadással és jégesővel: a fiú lecsúszott a delfin hátáról és a vízbe fulladt. Mikor a delfin észrevette a történteket, a hányódó holttestet mindenhová követte, majd végül is egy taszítással a szárazra lökte., és míg maga is el nem pusztult a szárazon, nem hagyta el szerelmét. A jasumiak balesetének emléke érmére vésve is meg van örökítve, egy delfinen lovagló fiú alakjában. Ailianosz azonban, az előbbi vagy az utóbbi jasumi fiúba szerelmes delfinről teljesen mást ír s bizonyára a puteoli fiú delfinjével keveri össze.

„A Jasum városánál” – mondja ő – „élő delfinnek egy csinos fiú iránt érzett, már másutt megénekelt szerelmét, úgy hiszem, nem lenne érdemes említetlenül és leírás nélkül hagynom nekem sem. Nos tehát, mivel a jasumiak sportpályája, hol a jasumi ifjúság edzeni szokott, a tenger partján feküdt, mikor innét az edzés után a még serdülőkorú fiúk versenyt futva a tengerhez siettek, hogy ott bevett szokás szerint megfürödjenek, az úszkálók egyikének, aki különösen szép külsejű volt, közelébe úszott egy delfin, aki nyomban forrón belé is szeretett. Előbb ugyan megijesztette a fiút, utóbb azonban megszokták, és igen megkedvelték egymást – szeretet kapcsolta immár őket össze: hamarosan szoros barátságot kötöttek, egymással kezdtek játszadozni, hol versenyt úsztak, hol pedig a fiú mint csikós a lovára szállva, fölült az aláúszó delfinre, s rajta nagy merészen ugrándozva, meglovagolta kedvesét. E cselekedetével a jasumiak és vendégeik legnagyobb csodálatát vívta ki. A delfin pedig, szerelmét és gyönyörűségét, a fiút szállítva messze beúszott a tengerbe – éppen annyira messze távolodott el, amennyire barátja kívánta tőle – majd visszatérve a nyílt vízről, visszahozta utasát a partra, végül elbúcsúztak egymástól: egyikük a tenger mélyére, másikuk pedig otthonába tért. Az edzések befejeztekor már mindig ott állt a delfin, készen a fiú fogadására. A fiút gyönyörűséggel töltötte el a kedvesére való várakozás és a vele való meghitt együttlét: másrészt meg arra is büszke volt, mindenki az ő földöntúli szépségét bámulta, hiszen nem csak emberek, hanem értelem nélküli állatok is őt ítélték a legszebbnek. De nem sokáig tartott az öröm, mert a gyermek baleset áldozata lett. Egyszer ugyanis, mikor agyonedzve és kimerülten óvatlanul hasmánt rávetette magát az ő delfin-lovára, nem vette észre, hogy az állat hegyes háttövise meredezve fenyeget, így a tövis hegye fölsértette a köldökét: emiatt több ere is szétpattant, rengeteg vért vesztett s azon helyt kilehelte a lelkét. A delfin, lovasa súlyából megérezte mi történt, hiszen részint a fiú sem oly ügyesen és könnyedén ült már a hátán, mint szokott, (hiszen még levegőt sem kapott), részint pedig a vérrel festett tengert is látta. Mihelyt fölfogta mi történt, nem kívánta többé túlélni szerelmét. Ezért hát, mint egy teljes vitorlázattal száguldó rodoszi gálya, nagy erővel a száraznak úszott és a holttesttel együtt magát is a partra vetette: mindketten ott feküdtek a homokban – emez holtan, amaz életereje fogytán haldokolva. A jasumi polgárok, hogy kettejük heves szerelmének tisztelettel adózzanak, a csinos ifjúnak s delfin szeretőjének közös síremléket állítottak. A kőre szobrot is emeltek, mely gyönyörű külsejű, delfinháton ülő ifjút ábrázolt, sőt ezüstből és rézből az ő képükkel díszített érméket is verettek.”

Eddig Ailianosz: az ő alapján idézi ugyanezt a történetet Joannész Tzetzesz is. Ailianosz azonban hozzáteszi: hallotta, hogy Alexandriában, II. Ptolemaiosz^* uralkodása idején is hasonló szerelemre gyúlt egy delfin. A jasumiak történetéhez hasonlókat mesélnek fiúkról és delfinekről az amphilokiaiak és a tarentumiak is. Plinius a tanú erre:

„Ilyesmit azért mesélnek” – írja ő – „hogy hihetőbb legyen az, amit Ariónról, a lantművészről mondanak: Mikor a hajósok a tengeren arra készültek, hogy keresményét” (ti. hogy művészetével szerzett pénzét) „elrabolják tőle s ezért megöljék, kikönyörögte, hogy előbb hadd énekelhessen egyet lantkísérettel. A dalra összesereglő delfinek azután, mikor a tengerbe vetette magát, fölfogták s egyikük a tainaroszi partra szállította őt.”

Ám mindez még világosabban érthető, ha meghallgatjuk, mit mond Hérodotosz^* ez ügyben:

„Ariónról azért beszélik ezt, mert miután már hosszú időt töltött Periandrosznál, Itáliába és Sziciliába szeretett volna hajózni, majd nagy vagyont szedve össze, Korinthoszba kívánt hazatérni. Tarentumból útra készülődve, a korinthosziakban bízva meg a leginkább, földijeitől bérelt hajót. Már kinn jártak a nyílt tengeren, mikor a hajósok Ariónra támadtak, hogy kifosszák, pénzét megszerezzék. Arión, átlátva helyzetét, odaadta nekik a pénzt, csak egyet kért tőlük: ne öljék meg. Ám a hajósok szíve nem esett meg rajta: ráparancsoltak, vagy legyen öngyilkos – akkor eltemetik a szárazon – vagy tüstént vesse magát a tengerbe. Arión e szorult helyzetében már csak azért esedezett, hogy ha valóban ez a szándékuk vele, legalább nézzék meg őt teljes díszbe öltözötten és hallgassák meg dalát, amelyet a hajóhídon állva ad elő. Ha pedig befejezte énekét – jelentette ki –, önmaga vet véget életének. A hajósok ebbe bele is egyeztek (erős vágy ébredt ugyanis bennük, hogy hallják a világ legkiválóbb muzsikusát) és a hajóorrból a fedélzet közepére engedték a lantost. Arión pedig fölöltve díszruháját s kézbe véve lantját, a hajóhídról egy orthion nevezetű dalt zengett, majd dalát befejezve, amúgy díszruhásan a tengerbe vetette magát. A hajósok ezután Korinthosz felé vették az irányt. Ariónról viszont azt beszélik, hogy egy delfin a hátára vette és Tainaroszba szállította. Miután pedig leszállott a delfinről, díszruhájában Korinthoszba ment. A városba jutva sorra elbeszélte a történteket. Periandrosz azonban nem hitt neki, őrizetbe vétette, nehogy megszökhessék, egyébként pedig megparancsolta, hogy hozzák elé a hajósokat. Mihelyt megkerültek s előtte álltak, megkérdezte őket, mit tudnak Ariónról, s mikor azok elbeszélték, hogy Arión valahol Itáliában vendégeskedik, s hogy Tarentumban találkoztak vele utoljára, ahol jól ment a sora, hirtelen előlépett Arión ugyanabban a ruhában, amelyben a tengerbe ugrott. A hajósok erre úgy megrémültek, hogy kínos helyzetükben mindent bevallottak. Ezt állítják a korinthosziak és a leszbosziak: Tainaroszban meg is maradt Ariónnak egy nagyméretű, rézből való adományszobra, mely a delfinen ülve ábrázolja a dalnokot.” – Ennyit mond Hérodotosz.

Ugyanezt egyébiránt Oppianosz is megénekli. Plutarkhosz pedig arról ír, hogy a leszboszi Mürtiliumba való aiol Enaliosz, mikor szerelmét, Pheneusz leányát, Amphitrité jóslata alapján a siratóasszonyok holtan a tengerbe vetették, ugyanazon helyt a vízbe ugrott, innen pedig delfinek szállították sértetlenül Leszboszba. Ugyanezt a történetet Plutarkhosz „A hét bölcs lakomája” című művében kissé másként meséli el, ahol azt is elmondja, hogy a rablók által meggyilkolt Hésziodosz tengerbe dobott tetemét delfinek fogták föl és vitték Rhioszba illetve Molükriába, sőt, egy bizonyos Nemeuszt, aki holtan hányódott a habokban, szintén fölfogtak a delfinek, s csodálatos gyorsasággal Rhüoszba juttattak, hogy meggyilkolását az emberek tudtára adják. Ezenkívül Odüsszeusz fiát, Télemakhoszt is, midőn még kisfiúként, játék közben véletlenül a közelben örvénylő tengerbe esett, delfinek vették hátukra és hozták vissza a mélységből: ekképpen mentették meg. Mikor pedig Inó – férje, Athamasz haragja elől menekülve – magát fiával, Melikertésszel együtt a Molundé szirtjéről a tengerbe vetette, egy delfin a kisfiút a korinthoszi Iszthmoszba vitte: új nevén őt hívták később Palaimónnak – írja Pauszaniasz Attika című munkájában.

Most pedig olyan történeteket idézünk föl, melyekből nem csak a delfinnek az ember iránt érzett szeretete világlik ki, hanem az is, milyen hálás állat a delfin, s mennyire emlékezik a kapott jóra. „Hála tekintetében” – írja Ailianosz – „a delfinek jóravalóbbak az embereknél, jóllehet a perzsák törvénye – melyet Xenophón annyira magasztal – kevésre tartja őket. Egy Koiranosz nevű parioni ember néhány Büzantionnál fogott delfint ezüstért vett meg a halászoktól, majd szabadon eresztette őket. E nagylelkűsége el is nyerte jutalmát: mikor egy ötvenevezős, milétoszi utasokkal teli kereskedelmi hajó, melyen maga is utazott, a pariumi tenger habjai közt fölfordult, s a hajótörésben minden más utas odaveszett, őt delfinek mentették ki a veszedelemből, így egyenlítve ki méltó módon azoknak a delfineknek a tartozását, amelyekkel korábban ő cselekedett jót. A történet bizonysága az a Keranion nevű hegyfok, hol kirakták hősünket a delfinek, és ahol a sziklában egy barlang is látható. Később pedig, mikor Koiranosz elhunyt az ottani tenger közelében legközelebbi rokonai temetési szertartást rendeztek neki. Mihelyt a delfinek tudomást szereztek arról, hogy ki a halott, csapatostul gyűltek össze a partnál, mintha csak ők is meg akarnák adni neki a végső tisztességet. Amíg a máglya lángolt, mint hű barátok tartottak ki barátjuk mellett, mikor pedig a tűz kialudt, eltávoztak.”

A delfinek mellesleg nem általában az embereket, hanem csak az élő embereket kedvelik, s őket is csak akkor, ha kincsben, vagyonban bővelkednek: ha viszont meghal valaki, vagy egyéb csapás éri, tökéletesen magára hagyják, s még azokért a jótettekért sem fizetnek meg, amelyeket az illető még életében cselekedett velük. Athénaiosz e történet szerzőjeként Phülarkhoszt nevezi meg, s Plutarkhosz is ugyanezt beszéli el. Ugyancsak Ailianosz a bizánci Leonidésztől egy másik történetet idéz, melyben egy delfinnek jótevőjével szemben tanúsított nem csekélyebb háládatosságáról van szó. A bizánci Leonidész – mondja – azt állítja, mikor Aioliszba tartva arrafelé hajózott látta, hogy a Pleroselenumnak nevezett város kikötőjében élt egy delfin, amely úgy tekintett a helybéli polgárokra, mintha vendéglátói lennének. Ugyancsak ő azt is mondja, hogy ez a delfin egy asszony és a férje kezéből szokott enni: ezek az emberek mindenféle finomsággal teli táplálékkal látták el, s még akkor sem hagytak föl az etetésével, mikor kisgyermekük született, akit szintén el kellett látniuk – inkább együtt nevelték őket. Ennek a közös neveltetésnek eredményekképpen a fiú és a delfin igen megszerették egymást. A delfin az említett várost oly hévvel szerette, mint szülővárosát, a kikötőt pedig oly becsben tartotta, mintha saját otthona lenne és táplálóinak a neveltetést a következőképp hálálta meg: mikor elég nagyra növekedett, s nem szorult többé arra, hogy nevelőinek kezéből vegye táplálékát, immár messzebbre is eltávozott, és zsákmányából nem csak maga reggelizett meg, hanem nevelőit is ellátta: amazok, mikor már ismerték e szokását, szívesen vették az adományt, s úgy kezelték, mint valami adót, s mint saját fiúknak, a delfinnek is nevet adtak. A fiú a delfinnel való együttlét eredményekképpen úgy összemelegedett az állattal, hogy a part menti sziklákról és más kiemelkedő helyekről meghallotta, ha barátja hívta őt, s halk hangot adva ős is könnyedén magához tudta hívni a delfint. A delfin meg, akár valamilyen hajó evezőseivel versenyzett, akár nagy ugrándozásba merülve csapatostul kóborló társaival játszadozott éppen, akár éhségtől űzve vadászott, a fiúhoz oly sebesen tért meg, hogy a nagy sebességtől úgy száguldott, mint a teljes vitorlázattal suhanó hajó, mikor pedig kedvesének közelébe ért, játszin ugrándozni kezdett, s hol körbeúszva, hol ingerkedve, versenyre bíztatta szerelmét. S ami még csodálatosabb: hogy meg ne bántsa a fiút, kedvéért néha úgy tett, mintha alulmaradna a versenyben, vagyis olykor látszatra nem bírta befogni úszásban. Mindennek a maga idején akkora híre kelt – mondja Leonidész – hogy egyrészt a város más nevezetességei mellett ennek is csodájára jártak az utazók, másrészt pedig a fiúnak és szüleinek is nagy hasznot hozott a dolog.

 

Szólások * Delphina nékheszthai didaszkeisz azaz: „Delfint tanítasz úszni” – a Szólások szerzője szerint ez azoknak szól, akik valakit olyasmiben akarnak kioktatni, amiben, lévén benne igen járatos, nem szorul oktatóra.

Delphinosz en kherszóbia azaz „Delfin a szárazon” – erről a szólásról Plutarkhosz emlékezik meg: azoknak szól, mondja Rondeletius,^* akik olyasmiben törik magukat, amihez kevés a tehetségük, hiszen a delfin, amely egyébként hihetetlenül mozgékony állat, a föld érintését nehezen viseli. Gesnerus nézete szerint viszont ez a szólás inkább arra illik, aki ugyan valamiben kiváló, ám más területen semmire sem megy: A delfin például szélsebes a tengeren, ám a szárazon tehetetlen. Ez szerintem helyes vélekedés – mondja Gesnerus – jóllehet nem következik belőle, hogy a delfin a szárazon rögtön elpusztulna. A mondás a következőképp bővíthető ki: Delphinosz en kherszóbia udemia azaz „Nincs delfin szárazon”. Tehát, az aki olyasmit vállal, amiben tehetetlen, rosszul méri föl erejét, s joggal mondható delfinnek a szárazon. A „Szólások” szerzője nem említi ezt a közmondást. Majdnem azonos evvel Horatius következő sora:

 

Fák közibé rajzolja a delfint, vízbe a vadkant az, ki szokatlan dolgot akar kitalálni s ijesztőt.

 

Ezzel Horatius az olyan tudatlan poéta ostobaságára utal – mondja a Szólások szerzője –, aki sok mindent helytelenül és idétlenül ábrázol, épp, ahogy a festő, aki – Kallimakhosz^* mondása szerint – delfint fest a ligetbe, viszont vadkant a hullámok közé. Theokritosz^* ezt a szólást így fejezi ki:

 

Úth alioi delphínesz epí khtonosz, úte ti tauroi en pontó eikhúszi…

Tengeri delfin földre, ökör tengerbe sosem lép

 

A delfin és az ökör közt semmi azonosság nincsen – ezt majdnem azonos formában írják Ailianosz és Szuidász.

Delphina prosz to uraion deisz azaz „A delfint farkánál kötöd meg.” Szuidász szerint ezt az adünatonokról, azaz azokról mondják – írja „Szólások” szerzője –, akik valamit hiába próbálnak, vagy akik olymódon fognak hozzá valamihez, ahogyan lehetetlen megoldani.

Maro^* is ezt írja a szélsőséges lehetetlenségekről:

 

Majd ha a kecske eszik farkast, a tehén meg oroszlánt, gyors hal elől delfin menekül, sas tart a galambtól…

 

Lekané delphina u khórei azaz „Delfin nem fér tálba”. Caelius Rhodiginus szerint ezt akkor mondjuk, ha valakit méltatlannak találunk arra, hogy valami értékeset megmutassunk neki: Szeleukiában is nagy gőgösen mondta ezt Amphikratész, a rétor, mikor azzal nyaggatták, hogy bizonyítsa be nekik, milyen tudós.

 

Szinonimák, néveredet * A phocaena delfinféle – mondtuk korábban Arisztotelész alapján. Arisztotelész szövegében Theodorus Gaza tursiot fordított (mások torsionak vagy tyrsionak írják) mégpedig Hermolaus és Rondeletius véleménye szerint Plinius azon szavainak hatására, amelyek a tursiok és a delfinek hasonlóságát említik, bizonyára ugyancsak Artisztotelész alapján, aki szerint a phocaena ugyanolyan, mint egy kis delfin. Egyébként, mivel léteznek más, a delfinhez hasonló víziállatok is, (mint a Plinius által említett, s az indiai Gangesz folyóban élő platanista, amelynek a csőre és a farka olyan, mint a delfiné, de csak ötkönyöknyi hosszú), így valószínűleg ezek a megkülönböztető jegyek nem döntőek. Rondeletius nem helyesli Theodorus fordítását, és külön fejezetben, mint különböző állatokról beszél a phocaenaról és a tursioról, azaz a palackorrú delfinről.

Jovius és Bellonius számára ezzel szemben a phocaena és a tursio egy s ugyanazon állat két különböző neve. Őket követi Gesnerus is, s valóban igen valószínű, hogy a phocaena és a tursio egyazon állat, hiszen mindkettő a delfinhez hasonlít: Arisztotelész szerint a phocaena, Plinius szerint pedig a tursio hasonlít hozzá. A Rondeletius által nekünk phocaenaként bemutatott állat sem különbözik semmiben ezektől, sőt megegyezik avval, amit mi tursioként írunk le, Rondeletius ezen a néven egy olyan delfint ír le és ábrázol, amilyet a belgák köznyelven Bruynvischnek, azaz sötét(barna)halnak, a franciák pedig a németektől átvett néven marsuinusnak, azaz maris susnak, tengeridisznónak neveznek, jóllehet ugyanígy hívják a delfint is. Hasonló véleményen van tudós Scaliger^* atyánk is:

„Medulaeből ás a maoni körzetből olykor hoznak a piacra delfint is” – mondja – „a kisebbeket marsupanak nevezik, a többieket pedig marsuinusnak, azaz tengeri disznónak. E delfineknek két fajtája ismert: egyiküknek hegyesebb az orra, a másiknak kevésbé az, vagyis inkább tompa. Az utóbbiakat Plinius tursiojával és Arisztotelész phocaenajával azonosítottuk.” Ennyit mond Scaliger. Egyébként viszont Athénaiosz thursioja más állat, valószínűleg a thuriusi tonhallal azonos, amelyről korábban a kardhalnál beszéltünk. Azok véleményét pedig, akik a név hasonlóságára hivatkozva a tursiot a sturioval azonosítják, a tokhalról szóló részben már megcáfoltuk.

 

Alakja, leírása * „A palackorrú delfin olyan, mint a delfin” – mondja Plinius – „ám abban különbözik tőle, hogy tekintete mogorva, mert a vidámság nem jellemző rá, különösen orra áll mérgesmód, olyan, mint egy hamis kutya.” E szavakat Jovius és Rondeletius úgy értelmezi, mintha a palackorrú delfin orra hasonlítana Plinius szerint a kutya orrára, ám mindketten tévednek, és rosszul értelmezték Plinius szavait. Ha ugyanis a palackorrú delfin orra a kutyáéhoz hasonlítana, a franciák marsuinusa nem lehetne azonos vele, márpedig Rondeletius ezt állítja. Itt arra is föl kell hívnunk a figyelmet, hogy „kutya” név alatt Plinius a kékcápát értette, amelynek az orra sokkal inkább hasonlítható a marsuinus orrához, mint a szürkecápáé vagy a többi cápáé, amelyeknek egyébként alig van orruk. Ráadásul Plinius nem a cápa és a palackorrú delfin orrának hasonlóságával foglalkozik, hanem avval, hogy a palackorrú delfinek orra más, mint a közönséges delfineké, amelyeknek orra hegyes, míg a palackorrúaké tompa és kurta. A cápára pedig a palackorrú delfin – szerinte – rosszindulatában hasonlít, ezért, ha úgy teszünk különbséget, ahogyan mi tettünk, azaz az orrtól függetlenül, a mondat értelme világossá válik.

Azt nagyrészt Bellonius alapján már feljebb kimutattuk, hogy mi a közös s mi a különböző a phocaenaban illetve a tursioban. Bellonius a halakról szóló francia nyelvű könyvében a phocaena kölykét illetve a kifejlett phocaeat egyaránt leírja. A phocaena – mondja ő – a francia óceán vidékén gyakrabban esik zsákmányul, mint a delfin, ám mindkettejüket ugyanúgy marsouinnak nevezik, annak ellenére, hogy ez a név inkább a phocaenara illik, hiszen sokkal kövérebb, mint a delfin. Rondeletius pedig azt írja, hogy a delfin orra hosszabb és a disznóéhoz hasonló. A phocaenanak olyan tömpe az orra, hogy alig emelkedik ki a fejéből Egyetlen hátuszonya, két oldaluszonya és farka feketés színű, akár a delfiné, háta pedig teljesen a delfinére emlékeztet. Mindaz, amit a hím- és nősténydelfinről írtunk a phocaenara is ugyanúgy áll, s ha a phocaenanak nem lenne tömpébb az orra, majdhogynem teljesen olyan lenne mint egy delfin. Bellonius latin nyelvű könyvében végül azt állítja, hogy a phocaena – mint mondja – „ugyanakkora, mint egy delfin, s bár zömökebb, de testesebb nála, hátának színe kékesből vált át sötétlilássá, a hasa alja azonban világos, uszonya ugyanúgy áll, mint a delfiné, farka a növekvő holdhoz hasonlít, feje széles s nem túl hosszúkás, s nem disznóorrban végződik: itt található hallójáratai igen sötétek. Hogy ezeket alkalomadtán megtalálhasd, a szemürege külső részén, de néhány ujjnyira a farka irányában keresgélj gondosan, majd óvatosan dugj beléjük egy szalmaszálat.” Mindezt így írta le Bellonius.

Cardanus megemlékezik arról, hogy Neustriában, Dieppe-ben számos tursiot látott, s hogy egy St. Valerinumban fogott példányt is megfigyelt, amely több, mint ezer librát nyomott. Olyan kövér volt, hogy teste valósággal henger alakúnak tűnt, feje és szeme pedig úgy nézett ki akár a disznóé, egyujjnyi széles sipolya pedig, melyen át a vizet fecskendezte, középen volt található. Fogai tompák voltak, olyanok, mint az emberi őrlőfogak, hugyozott, száját tátva lihegett és fújt. Könnyezett is: szeméből patakostul folyt a könny. Sokáig életben maradt, bár sebéből a vér úgy ömlött, mint csapból a bor. Uszonya kemény és fekete volt.

 

Lakhelye, természete, szokásai * A tursio vagy a phocaena valamennyi tengerben honos. Arisztotelésznél a közönséges példák közt a következő olvasható: „Exó gar phalainész kai delphinosz uden eszin en tó Pontó kai ho delphisz mikrosz”, Rondeletius a phalainész szó helyett phókainészt olvas, mégpedig Arisztotelész azon helye alapján, ahol – korábban – arról írt, hogy a fóka a Fekete-tengerben születik. Az előző helyen viszont a phókainész helyett phókészt ajánlott, Pliniusra hivatkozva, aki szerinte így fordította le Arisztotelészt: „A Fekete-tengerbe egyetlen veszedelmes állat sem szokott behatolni a tengeri teheneken és kistestű delfineken kívül.” Szerinte ugyanis nem valószínű, hogy Plinius a phocaenat nevezte volna tengeri tehénnek, hiszen jól tudta, hogy a fókák azonosak a tengeri tehenekkel, s az sem valószínű hogy a kistestű delfineket tartotta volna phocaenanak – mégha Arisztotelész azt mondta is, hogy „A phocaena delfinféle, csak kisebb” – hiszen Arisztotelész szerint „a Fekete-tengerben csak kistestű delfinek élnek, ám ha csak egy kissé odébb mész, ott már nagyobbak is akadnak”. Plinius tehát ilyen értelemben mondhatta azt, hogy a Fekete-tengerben nincs más veszedelmes állat a tengeri tehénen és a kistestű delfineken kívül. Mivel pedig az egészen bizonyos, hogy manapság tengeri tehenek is élnek a Fekete-tengerben, vagy úgy gondolhatjuk, hogy Arisztotelész olvasatán kell változtatnunk, vagy úgy, hogy ez esetben Arisztotelész és Plinius eltérő nézeteket vallott. Ennyit ír Rondeletius.

Massarius véleménye szerint viszont Pliniusnál mindenképpen tengeri tehenet, azaz fókát kell olvasni, nem pedig phocaenat, hiszen ha ezt olvasnánk – mondja – az kétségtelenül hazugság lenne, hiszen a phocaena nem hatol be sosem a Fekete-tengerbe, legföljebb ott születik, mégpedig Arisztotelész Állattanának VI. könyve szerint, amelyben ez olvasható: „Ugyanígy jön világra a delfinhez hasonló phocaena is, amely a Fekete-tengerben születik” Csakhogy Pliniusnál nem az áll, hogy „ott él”, hanem az, hogy a Fekete-tengerbe egyetlen veszedelmes állat sem „hatol be”, ami pedig Arisztotelészt illeti, aki nem „behatol”-t, hanem „a Fekete-tengerben egy veszedelmes állat sem él”-t mondott, ő szintén igazat mondana akkor, ha phocaenat olvashatnánk nála. Továbbá a „kistestű delfinek”-en Plinius tényleg kicsiny delfineket értett, nem pedig phocaenakat, mint Hermolaus azt lehetségesnek tartja. Hiszen ugyanitt következik Arisztotelészben az a rész, amelyből Plinius a következőket kölcsönözte: „Ez a delfin sem nagytestű, bár, ha csak egy kissé odébb mész, ott már nagyobbak is találhatók.” Ezt írja tehát Massarius.

Egyébként, ha elfogadjuk, hogy Plinius mindezt Arisztotelész előbb idézett szövegéből vette, azt kellene mondanunk, hogy fölforgatta Arisztotelész értelmét, hiszen más, ha valami a Fekete-tengerben él illetve, ha ott születik, és megint más, ha valami valahonnan oda behatol. Ám én azért mégsem mondanám, hogy az, amit ő tengeri tehénként ad vissza, Arisztotelésznél fókának olvasandó, hiszen megeshetett, hogy Plinius a névhasonlóságtól megtévedve a phocaenat tengeri tehénnek fordította, mivel a phocaena neve látszólag a fókáéból ered, mint azt Gesnereus megjegyzi, s mivel a phocaena a fókához hasonlóan kövér és vastagszalonnájú állat. A phocaena egyébként Arisztotelész szerint többnyire ikreket vagy egykéket hoz a világra.

 

Élelemként való használata * Mivel a palackorrú delfin a delfinnél zsírosabb, a húsa is hitványabb, nehezebben emészthető. Bellonius azt írja a halakról szóló könyvében, hogy Párizsban különösen péntekenként kerül piacra.

 

A szkolopendra, amely a szkolopendria-fűről kapta nevét, rovarféle, s van szárazföldi és vízi változata is. Mindkettőről a rovarokról szóló munkában beszéltünk már. Ailianosz azonban egy másféle szkolopendrat is említ, s hogy ez a cetek közül való, azt a következő szavak tanúsítják: „Mivel a szkolopendra tulajdonságait és természetét oly nagy igyekezettel, oly tüzetesen és sokáig kutattam, ahogy csak tőlem tellett, hallottam arról is, hogy létezik ilyen nevű hatalmas tengeri cetféle is: ha a tengeri vihar a partra sodorja ezt az állatot, nincs oly bátor ember, ki ne borzadna el látványától. Azok pedig, akik ismerősek a tenger világában, azt beszélik, hogy ezek az állatok fejüket teljesen a víz fölé emelve szoktak fölbukkanni, orrszőrzetük hosszan mered föl, s farkuk oly szélesnek tűnik mint a ráké. Néha testük többi része is látható a tenger fölszínén, olyan nagyok, mint egy jókora háromsor-evezős hajó: úszni mindkét oldalukon sorban elhelyezkedő s egymáshoz nőve csüngő rengeteg lábukkal szoktak. Az efféle dolgokban járatos, szavahihető emberek azt is hozzáteszik, hogy ha a szkolopendra úszik, a víz halkan morajlik körülötte.” – Ennyit mond tehát Ailianosz. Ami e cet-szkolopendrat illeti, Spanyolországból még régebben kaptam egy képet róla. Az állat majdnem teljesen kék színű, csak az oldala és a hasa sárgás kissé. Rondeletius is talán ezt az állatot ábrázolta olyanok elbeszélése alapján, akik saját állításuk szerint Indiánál látták, ám ha, mint gondolom, ez valóban azonos az általunk említett szkolopendraval, elég szerencsétlenül fest, különösen a feje és a farka, amely a képen a cápáéhoz hasonlónak látszik.

 

Névváltozatok, néveredet. Miért soroljuk ide a fókát? * Jóllehet e furcsa alakú állat Arisztotelész szerint is kétéltű, azaz vízben és földön egyaránt megél, sokkal helyesebb, ha a vízi, mintha a szárazföldi állatok közt szólunk róla, hiszen többet tartózkodik vízben, s táplálékát is inkább a tengerből szerzi, még ha kizárólag vízben sokáig nem is tud élni.

A görögök phókionnak nevezik, nyilván a bóké szóból eredő néven, mely a bőgésére vagy mú-zására utal. Servius Vergilius-kommentárjában ezért írja a fókákat tengeri ökröknek. Plinius és Theodorus Gaza – Arisztotelész alapján – tengeri tehenet ír, Plinius néha egyszerűen tehenet, különösen, ha az, hogy tengeri tehenekről van szó, a mondatból vagy az előzményekből már kiderült. Egyébként nem csak a bőgése, hanem a felső állkapcsa és az orrlika is a szárazföldi tehénére emlékeztet, mint azt Rondeletius megfigyelte. Festus bocas-nak nevezi. Gesnerus megjegyzése szerint: „a bocas – halfajta, mely a bőgésről, azaz a hangadásáról kapta nevét” – mondja. Hermolaus gyanúja szerint viszont a fóka a görögül boxnak nevezett hallal azonos, illetve a Theodórosz^* által – a görög nomenklatúra sorra vételekor – vocanak nevezettel, ám mert a régi szerzők közül senki nem hívja így a fókát, Gesnerus megoldását valószínűbbnek tartom. A genovaiak és a Marseille-iek manapság is „tengeri ökör”-nek mondják. Az ókori szerzők az ökröt a simaporcúak közé sorolták, ezért helyesebb inkább tengeri tehenet, mint ökröt mondani. Albertus hol tengeri kutyának, hol tengeri farkasnak nevezi, amabban azokat a belgákat követve, akik Zeehundot s azokat a németeket, akik Meerhundtot, azaz tengeri kutyát mondanak, emebben pedig a spanyolokat utánozva, akik lobo marinonak nevezik a fókát. Mindkét névváltozat az megfelelő nevű szárazföldi négylábúval való hasonlatosságon alapul.

A fóka fogazata és felső állkapcsa valóban erősen emlékeztet a kutyáéra és a farkaséra, ráadásul vérengző és falánk is, ám mivel akadnak más ilyennevű halak is, a névazonosság miatt ezeket a neveket a továbbiakban szintén mellőzni fogjuk. Rondeletius szerint az olaszok vecchio marinot mondanak, azaz tengeri öreget, vagy tengeri vént. Mifelénk tengeri tehén, vedello marino, az angoloknál pedig a Sele, a Seale vagy pedig a Seacaulse a neve. Varinus szerint az einalion kétosz is azonos a fókával, de Oppianosz is théra einaliant, azaz tengeri vadat írt, s az emberek harcát a fókák ellen kéteion methonnak nevezte.

 

Fajtái, változatai, alakja, leírása * Mivel a tengeri tehén mind valamennyi haltól, mind pedig a teljes cetnemzetségtől erősen különbözik, Arisztotelész nem átallotta négylábúnak nevezni, mondván: „A tengeri tehén az egyetlen négylábú, amelyik a tengerből szerzi táplálékát”. Hogy pedig miért nevezi négylábúnak, annak így adja okát egy helyt: „A tengeri tehén valamilyen csonka és tökéletlen négylábú, hiszen lapockáihoz csatlakozó, kézszerű lábai vannak, melyek olyanok, mint a medvéé, öt ujjban végződnek ugyanis, és mindegyik ujj ízületekkel hajlítható, s nem túl nagy körmökben végződik. A hátsó lábain is öt különálló ujj található, melyeken a görbületek és a körmök pont olyanok, mint a mellsőkön, csakhogy e lábak inkább halfark alakúak.” Szerintem Arisztotelésznek e szavai indították arra Belloniust, hogy a tengeri tehenet négy olyan lábszárral és talppal ábrázolja, melyek, mint a hódé, öt-öt ujjban végződnek. Ám a közvetlen tapasztalat azt bizonyítja, hogy a dolog másképpen áll, s a Filozófus utolsó megjegyzése is másra enged következtetni. Minthogy ugyanis azt mondja, hogy a hátsó lábai szakasztott olyanok, mint a halé, nyilvánvalóan tagadja, hogy kimondottan öt ujjban végződnének, hiszen egyetlen halfarok sem végződik ujjakban. Ráadásul másutt így ír: „A tengeri tehénről nehéz eldönteni, hogy vízi vagy szárazföldi állat-e, hiszen ha víziállatnak tartjuk, miért van lába, ha pedig szárazföldinek, miért vannak uszonyai, márpedig hátsó lábai igen halszerűek.”

A fókának tehát – hogy a szemtanú, Rondeletius szavaival éljek – rendkívül rövid, könyök és alkar nélküli karjai vannak, ebből következően, a mi kézfejünknek megfelelő része számos csontból áll, maga a kézfej pedig öt, csupán bőrrel borított csontból, így a keze olyan mintha egyben lenne, kivéve az ujjvégeket, ám itt is csak négyirányú osztás látható, jóllehet öt körömben végződik e „kéz”. Mivel tehát ezeknek a fókáknak a lábai uszony gyanánt szolgálnak. Homérosz igen találóan, phókász nipodesznek, azaz úszólábú fókáknak nevezte őket, a neó azaz „úszom” ige alapján, Eusztathiosz^* ezt nepodesnek értelmezte, nem mintha nem lenne lábuk, hanem mert igen kurtalábúak, annak mintájára, ahogy a madárnemzetséget apodesznek vagyis lábatlannak szokták mondani.

Plinius szerint a fókákat bőr és szőr födi. Ez a bőr rendkívül kemény és szívós, ezért azután nagy rá a kereslet. A fóka szőre feketés vagy szürkés, némelyik példányé apró foltokkal ékes. A hasa világos. Plinius szerint a fókának nem csontozata, hanem porcai vannak, ám Arisztotelész azt írja, hogy a fókának sok a húsa, valamint puha testű, s hogy porcos csontozatú. Ugyancsak Arisztotelész szerint a fogai fűrészesek és élesek, akár a farkaséi – teszi hozzá Rondeletius –, aki azt is mondja, hogy az alsó állkapcsa pont olyan mint a farkasé, a felső viszont szélesebb a farkasénál. Ebben és orrformájában a szárazföldi tehénre hasonlít, szájnyílása közepes nagyságú, szőrzete durva, hol fekete, hol fehér, a szemöldöke helyén és a felső ajka fölött hosszabb, mint másutt, szeme csillogó és – mint a hiénáé – állandóan ezer színben játszik – írja Plinius.

Arisztotelész szerint a nyelve hasított, azaz villás – Plinius fordításában „kettős”. Rondeletius ezt kiegészíti avval, hogy széles is. Füle – akár a többi cetnek – a fókának sincsen, hanem a füle helyén rendkívül szűk, s igen apró járatok találhatók, melyek az élő példányokon még könnyebben megfigyelhetők, a holtakon viszont már igen nehezen lelhetők meg. Arisztotelész többféle magyarázattal is szolgál arra nézve, miért nincsen a fókának füle. Egy helyütt azt írja, hogy azért vannak a hallás céljára fül helyett csupán üregei, mert a fóka csonka és félresikerült négylábú, más helyütt meg arról ír, hogy azért nincs füle, mert a vízben tölti az életét, s füljárata azért egészül ki egy kis csonka füllel, hogy ha az állat mélyre száll alá, megtartsa a levegőt. Egy kiálló fül ebben az esetben semmire sem lenne jó, sőt egyenest káros lenne, hiszen egy csomó vizet gyűjtene magába.

A fóka feje kurta és a testéhez képest kicsiny, a nyaka viszont hosszabb, s tetszés szerint nyújtható és behúzható. Mellkasa széles. Lapockáit négy izom köti össze felső vagy hátsó részükön, épp mint a kutyáknál vagy egyéb szárazföldi állatoknál, akiknél a lapockák oldalt találhatók: ezért ezek az állatok szűkebb mellkasúak, a fókák viszont azért szélesebb mellkasúak, hogy jobban tudjanak úszni.

Arisztotelész szerint a tengeri teheneknek a mája nem tartalmaz epét, sőt Bellonius szerint egyáltalán nincs is epéjük. Plinius ezzel szemben úgy tudja, hogy van epéjük, ám azt nem mondja meg, hogy mely testtájukon. Szavaiból mégis arra lehet következtetni, hogy ez az epe a mellkas-tájékon található, hiszen így ír: „Az epe mennyisége a kígyóknál és a halaknál a legnagyobb. Általában a teljes bensőség tele van vele, mint az ölyvnél vagy a kányánál, a ceteknél viszont minden esetben a mellkasban található. A tengeri tehenek epéje sok mindenre használható.” A tüdejéről majd később beszélünk. A fóka veséje olyan, mint a szárazföldi tehéné, a delfiné vagy a vidráé. Arisztotelész szerint a fókának van mind közül a legerősebb és legtömörebb veséje, mert – ahogyan mondja – a többieké mind többé vagy kevésbé üreges. A hímek nemi szerve hosszúkás, a nőstényeké is majdnem olyan, mint a szárazföldi állatoké. Arisztotelész azt írja, hogy a nőstény fóka szeméremteste olyan, mint a rájáé, s hogy egyébként ez a nemzetség mindenben nőies jellegű. Rondeletius két testileg különböző fókafajtát ábrázolt, az egyik a Földközi-tengerből való – ez, ha nem tévedek, a mienkkel azonos – a másik vastagabb testű s zömökebb, az Óceánban él, – ezt, a megkülönböztetés végett fókának avagy óceáni tengeri tehénnek nevezte el.

 

Lakhelye, természete, viselkedése * „A tengeri tehén” – mondja Plinius – „a tengerben és a szárazon egyaránt megél.” Mi is mondtuk, hogy kétéltű állat, s annak is okát adtuk, hogy miért sorolható inkább a vízi, mint a szárazföldi állatok közé. „Teljesen víz nélkül” – mondja Arisztotelész – „nem tud megélni, de benne sem lehet meg anélkül, hogy időnként levegőt ne venne, meg aztán a szárazon is szül s neveli kölykeit.” Más helyütt azt is mondja, hogy a szülés utáni tizenkettedik napon a kölykeit a tengerbe vezeti. Egyébiránt Calphurnius, az érdemes költő, mint a lehetetlenség példáit említi a következőket:

 

Addig amíg nem fürdik a szántóföldön a fóka, tengeri habba magát az oroszlán nem veti végleg s mézet nem veritékez a borz…

 

A fókák állítólag nagyobbára a tengerparton kóborolnak, s a part menti földeket éppúgy letarolják, mint a szárazföldi állatok, sőt szőlőket, gyümölcsösöket, s más ligetes-erdős vidékeket is megfosztanak gyümölcseiktől. Ha valamelyikük egy dombra mászott föl, s onnan kell menekülnie, lábát és fejét a testébe húzza, majd egészen összegömbölyödik, s nagy sebességgel alágurul a tengerbe – hiszen lábát nem tudja jól használni a szárazon. Erre Plinius is utal, mikor így ír: „Tengeri mozgásra alkalmas uszonyait a szárazon láb gyanánt kúszásra használja” Ügyetlen járása az egyedüli oka annak is, hogy a parttól soha túlságosan el nem távolodik, illetve, hogy soha nem hagyja el hosszú időre a partot: táplálékát a tengerből szerzi, ebben egyedül áll a négylábúak közt – mint Arisztotelész is tanúsítja.

A fóka húsevő, mégpedig igen falánk húsevő. Diodorus Siculusnál olvasható, hogy az Arab-öblön túl, a troglodyták vidékén a fókák a halfogásban éppoly serények, mint az emberek. Albertus pedig arról számol be, hogy a fókák vérengző állatok, nagy halakra vadásznak csapatostul: többet kerítenek be egyszerre – úgyhogy már csak ezért is joggal mondhatta őket Plinius veszedelmeseknek. „A Fekete-tengerbe egyetlen veszedelmes állat sem hatol be a fókákon és kistestű delfineken kívül.” – mondja ő. Ámbár Arisztotelésznél – aki valószínűleg Plinius forrása volt – a fóka, azaz a tengeri tehén helyett phocaena olvasható. Ám Pliniushoz hasonlóan, Ailianosz is phókészt olvasott. „A Fekete-tenger” – mondja ő – „tele van hallal, mivel nem szokása, hogy vérengző állatokat neveljen. S ha olykor valahol fókára vagy delfinre is bukkanunk, azok is csak igen ritkán nagytestű példányok.” Ezt egészíti ki Rondeletius, aki azt írja, többször látott olyan tengeri teheneket, amelyeket halastavakba eresztettek s ott a többi hal közt – a csukák, compók, pontyok között – nagy dúlást vittek végbe. Akkor is nagy kárt tudnak okozni, ha a halászhálókba keverednek, hiszen, akár a delfin vagy a kardhal, nagy erejükkel mindent tönkretesznek és szétszaggatnak, s mint Oppianosz elmondja, a velük együtt fogságba esett halaknak is egérutat nyitnak. Nehéz őket elpusztítani másképp, mint fejüket szétverve – ennek az az oka, hogy egész testük merő hús.

 

Fókához horog és háromhegyü dárda sosem jó, mert hisz a fóka husát vastag bőr védi a vastól, így a halászok, hogyha a hal közt fóka akad tán hálójukba, sietve cibálják part fele jólszőtt eszközeik – de hiába erős és sűrűszövésű, fókát meg nem tart az a háló: karmaival rést tépve elillan, ezüst halakat szabadítva magával, megkeserítve a gazda szivét. De ha néha sikerrel nagy nehezen parthoz hajtják a halászok a fókát, ott aztán lándzsát, bunkót s háromhegyü dárdát csapdosnak sűrűn fejihez s döfnek füle mellé, hisz, ha fején sebesült, nyomban kilehelli a lelkét…

 

Pliniustól ered az a nézet, hogy a fókánál egy állat sem alszik mélyebben. Álma valóban tovább is tart a többi állaténál, ezért írhatja Martialis,^* hogy:

Mélyen alusztok, fóka gyanánt és mormotaképpen…

 

Juvenalis pedig így ír:

 

Fölverik ők Drusust, fókát sem hagynak aludni…

 

Alvás közben pedig oly mélyen hortyognak, hogy szinte bőgnek – erről Arisztotelész és Plinius egyaránt megemlékezik. Rondeletius szerint ennek az az oka, hogy a nyákos nedv, mely kemény ereikben található, a be- s kilégzés hatására mozgásba jön. Azok szoktak így aludni – mondja –, akik vastag és kurta nyakúak, s kiknek testében erős a párolgás, továbbá azok, akiknek kitüremkedik a légcsövük. A fókák, hogy könnyebben kapjanak levegőt, a szárazon, a szabadban szoktak aludni, a parti fövenyben vagy a sziklákon heverve, leginkább éjjel, ám gyakran nap közben is. Erről Oppianosz is megemlékezik:

 

Szárazföldön töltik az éjt, elnyúlva a fókák, s fáradt tagjaikat gyakran kiterítik a parton nappal is, enyhületet lelvén édes pihenésben.

 

Plinius is azt írja, hogy a szárazföldön szoktak lélegezni és aludni, máskor pedig a tengerparti barlangokba húzódnak. Ailianosz hívja föl a figyelmet arra, hogy mindezt Homérosz is jól tudta, hiszen az Odüsszeiában a Télemakhosznak és Philisztratosznak mesélő Menelaoszt a fókáknak eme hálóhelyébe vezeti. Egyébként, mivel Plinius szerint, a tüdejük – mely kicsi, szivacsos és vértelen – az oka annak, hogy békamód sokáig tudnak búvárolni a víz alatt, föltehető a kérdés, miért nem tudnak aludni is odalenn, hiszen a békák az év nagy részében a víz alatt képesek rejtőzködni?

A fókák eredeti természetüket s vad szokásaikat gyakran levetik, Plinius szavával, „meglágyulnak”, s csodálatos módon tanulékonnyá válnak – cirkuszi mutatványok alkalmával hanggal és mozdulatokkal köszöntik a publikumot, s tagolatlan morgással felelnek, ha nevükön szólítják őket. Én magam is láttam ebben a városban egy fókát, melyet a mutatványos, ki vele egész Európát bejárta, úgy betanított, hogy bármely keresztény fejedelem nevére valami olyan hangot produkált, mintha öröm töltené el, ezzel szemben, ha török vagy eretnek uralkodó nevét említették neki, elnémult, épp ahogy a szárazföldi kutyák, ha betanítják őket.

A fókák, akár a delfinek, „filantrópok”, fölismerik az embert. Erre példát Ailianosz Eudémosz^* alapján hoz, e szavakkal: „Eudémosz azt mondja, hogy egy fóka szerelemre gyúlt egy ember iránt, aki szivacsot szokott gyűjteni a tengerben, s a szivacshalásszal mindig egy víz fölé emelkedő, barlanggal odvas sziklában találkozott.” Rondeletius pedig elmondja, hogy az a fóka, akinek a képét közli, Lerinosz szigeténél esett fogságba. Miután a sziget fogadójában napokig foglalkoztak betanításával, félelem nélkül érintkezett az emberekkel, úgyhogy még a lépcsőn is följárogatott. Jóllehet ezek a víziállatok – Arisztotelész szerint – kemény harcot szoktak vívni a lakhelyért, s a hím a hímmel, nőstény a nősténnyel, kölyök a kölyökkel egész addig küzd, míg egyik a másikát el nem pusztítja, vagy el nem űzi, a fókaszülők szeretete utódaik iránt oly hihetetlenül erős, hogy azt az ember is megirigyelhetné.

Ailianosz írja, hogy a szárazon hozzák világra magzataikat, majd a világra jötteket fokozatosan egyre nedvesebb helyekre viszik le, s arra késztetik őket, hogy próbálják ki a tengert, ezután újra visszaviszik őket a szárazra, majd pedig újból a tengerbe s onnan megint visszavándorolnak velük. Mikor ezt már jó párszor megcselekedték, kölykeik alkalmasakká válnak az úszó életmódra – résszint mert beletanultak, részint pedig azért, mert természetük is szüleik életmódjának és lakhelyének kedvelésére indítja őket.

Plutarkhosz szerint e műveletet oly gyakran viszik végbe, míg meg nem jön a kölykök mersze, s nem lesz nyilvánvaló, hogy már bíznak a tengerben s örömüket lelik benne. Arisztotelésztől tudjuk, hogy életük tizenkettedik napja előtt nem viszik őket szüleik a tengerbe. Plinius szerint is így van ez, s csak ettől az időtől kezdve szoktatják a kölyköket folyamatosan a vízhez. Oppianosz is ugyanezt írja, majd a delfinek szaporodásának leírása után a következőket mondja:

 

„Nem kevesebb gondot fordít botjára a fóka: emlőt nyújt neki és tejnedvvel látja el őt, s mert kék tengerre fiát nem bízná, hogyha megellik szárazföldre huzódva bocsátja világra szülöttét Kétszer hat napon át pihen aztán sárga homokban féltett botjait ápolván a derék anyafóka, tízre a harmadikon, ha a hajnal rózsaszin árnyú leplével betakarva fejét fölkél a habokból, s újra kibontja a fényt, anyafókánk hűs uszonyával óva a csillámló hullámba meríti családját. Látnivaló vígan mutogatja a kölykeinek lent drága hazáját és gyönyörű szép otthona mélyét, s mint hazatért anya szokta mutatni a távoli földön szült s most mellre emelt kicsinyének az egykori házat és a hazát, ujjongva találva az elfeledettre, míg fia tétova mód bámul hiszen őt alig érti s rémülten-gyanakodva figyel: milyen érdekes itt és mily különös minden – kert, ház és ősi szokások, úgy viszi körbe alant két kölykét víg anyafókánk s úgy mutogatja nekik meg a tenger sok fura titkát”

 

Damisz, Philosztratosznál, elmeséli hogy Agisz szigeténél látott egy halászok fogta fókát, aki a börtönében („oiniszkó”, azaz boroskádjában) szült s később elpusztult kölykét úgy siratta, hogy három hétig böjtölt, pedig egyébként a fóka a legfalánkabb vadállat. Joannész Tzetzesz pedig azt mondja, hogy a fóka – épp ahogy a delfin – kölykével együtt magát is rabságra veti, sőt a halálba is követi gyermekét, s ugyanígy a kölyök is követi anyját a fogságba és halálba. Ugyancsak ő írja, hogy a fóka nem hagyja magára öreg szüleit, segíti őket az úszásban, ám mert itt is a delfinekkel együtt említi a fókákat, lehet, hogy e helyt inkább phocaenat kellene olvasni, hiszen a phocaena rokontermészetű s rokonfajú a delfinnel, a fóka viszont, mint azt Arisztotelésztől tudjuk, a magafajtájával kegyetlen szokott lenni.

A fókák a nyulak és más hátrafelé hugyozó állatok mintájára szoktak vizelni és közösülni, azaz ez utóbbit háttal egymásnak cselekszik, s közösülés közben elkerülhetetlenül összeragadnak: lehetséges, hogy épp emiatt nevezik őket a belgák tengeri kutyáknak, a spanyolok pedig tengeri farkasoknak. Birkák módjára a szárazon ellenek, kettőnél soha nem több utódot, mint Plinius írja, aki hozzáteszi – ugyanehhez az Arisztotelészből fordított helyhez – hogy ez az állat a második párzáskor ellik utódot, csakhogy Arisztotelésznél a következő olvasható: „Tiktei zóa kai khorion”, azaz „Elevent szül és méhlepényt.” – mint azt Theodorus helyesen fordította, tehát, szerintem, Plinius szavait korrigálni kell.

Irígysége közismert volt a régi időkben. Plinius így ír erről: „A fóka a szárazon s a tengerben egyaránt megél. A viselkedése is olyan mint a hódé. Sokféle orvossághoz használható epéjét kihányja, gyomornedve pedig az epilepszia ellen hasznos, ezért bölcsen maga hánytatja meg magát.” Valószínűleg ezért olvasható Ailianosznál az „ekrophei”, azaz fölfal, kiszürcsöl, kifejezés helyett „exemei”, azaz kihány (ugyanis, az emberektől irigyelve gyomornedvét, kihányja azt, nehogy epilepsziát tudjanak vele gyógyítani), hiszen Arisztotelész és a „Csodák könyvé”-nek összeállítója is ezt a szót használja: A fóka állítólag – mondja ő – kihányja (exemei) gyomornedvét ha elfogják, ez ugyanis gyógyhatású és jót tesz az epilepsziásoknak.

 

Szimpáthiái, Antipáthiái * A tengeri tehén – a fóka – jóllehet többet tartózkodik a szárazon, mint a vízben, mégis leginkább a vízhez kötődik, úgyhogy ha meghal s lenyúzzák a bőrét, az bárhová kerül is, a rajta lévő szőrök, Isten rendelése folytán, vagy valami természetes ösztöntől vezettetve, állítólag aszerint viselkednek, ahogy a tenger diktálja: ha ugyanis a tenger fölkavarodik, s hullámok tornyosulnak rajta, a szőrök is hasonlóképpen fölmerednek, ha azonban a tenger lecsöndesül, lesimulnak azok is. Cardanus kijelenti, hogy bár ez Pliniusnak nehezen hihető el, miután az indiai tengeren, Hispaniola szigete környékén kipróbálták a dolgot, többé már nem tartható mesének. Én ezt az adatot nem lelem Pliniusnál, csupán arra való utalást találtam, hogy a fókák testéről lehúzott bőr megtartja tengerérzékét továbbra is, s mindig fölborzolódik, ha a tenger háborgása csillapul. Rondeletius is írja, hogy a halott fókák bőre jelzi a változásokat: ha a déli szél megerősödik, a fókabőrön fölmered és fölborzolódik a szőr, a Boreas hatására viszont úgy lesimul, hogy észrevehetetlenné válik, „mint azt” – mondja – „gyakran megfigyeltem.” Plutarkhosz szerint a fókabőrnek – állítólag – van bizonyos villámhárító-ereje is, ezért borítják be vele a vitorlák felső részét. Ugyanerről a hatásról olvashatunk Suetonius Tranquillusnál^*: Augustus Caesar ilyesfajta bőrt szokott volt állandóan magával hordozni a mennykő ellen, amitől erősen rettegett, s ugyanebből az okból parancsolta meg Severus^* császár, hogy hordszékét fókabőrrel födjék. Végül Plinius említi, hogy a sátrakat is fókabőrrel borították, s hozzáteszi, hogy a tengeri tehén – vagyis a fóka – az egyetlen tengeri állat, akibe nem csap a ménkű. Caelius Rhodiginus – annak adva okát, hogy miért nem csap villám a fügefába – azt mondja, hogy ez mindenképpen a fügefába szívódott keserű nedvvel magyarázható, hiszen az efféle dolgokat elkerüli a villám, amit – ahogyan ő mondja – a tengeri tehén és a hiéna esete is bizonyít, hiszen ezekben az állatokban, épp mint a fügefában (amely növény minden édessége a gyümölcsében választódik ki) keserű nedv található. Csupán azt nem mondja meg, miféle keserűségről van itt szó. A jégesőt is el lehet hárítani a közhit szerint – írja Palladius^* –, ha olyankor, amikor a csapás fenyeget fóka-, krokodil-, vagy pedig hiénabőrt visznek körbe a birtok körül, s utána az udvarház vagy a major kapujánál fölakasztják. Máshol is mondja, hogy a néphit szerint a szőlő közepén álló hajtásra borított fókabőr az egész szőlőskertet fenyegető baj ellen védelmet nyújt. A fókák leginkább a medvéktől tartanak, ha ugyanis harcba szállnak velük, a medvék szoktak győzni – írja Oppianosz. A rómaiak cirkuszaikban bemutattak medve-fóka harcot, ezt Calpurnius^* pásztori verseiben Lycosthas, a paraszt szavai bizonyítják, aki a következőt mondja:

 

„Láttam tengeri ökrökkel küzdő medvéket is egyszer”

 

A tengeri kosoktól is tartanak a fókák. Ailianosz elmondja, hogyan esnek ezek zsákmányául: „Az efféle vadállatnak oly nagy erejű az orra, hogy hatalmas erejűt, óriásit tud fújni, s belélegzéskor rengetegsok levegőt képes egyszerre beszippantani. Leheletével a következőképpen ejti el a fókákat: minthogy a tengeri kosról a fókák jól tudják, hogy ha teheti kárt tesz bennük, gyorsan a partra úsznak s sziklabarlangokba rejtőznek előle. Amaz, futásukat látva a nyomukba ered és a barlang szájával szemben megállapodva a fókák testének szagából kitudja, hogy zsákmánya a barlangban van-e, majd orrának ellenállhatatlan vonzerejével a fókák s önmaga között lévő levegőt beszívja. A fókák úgy próbálják kikerülni lélegzetének szívóerejét, mintha nyíl vagy szigony elől menekülnének. Végül azonban a lélegzet ellenállhatatlan vonzásától, akár ha valami gyeplő vagy kötél kötné gúzsba őket, kivonszolódnak a barlangból s a kos zsákmányául esnek.”

A lovak viszont éppenséggel borzadnak a fókáktól: ezt valaha Hippolütosz lovai bizonyították, akikről azt beszélik, hogy a tengerből hirtelen előbukkanó fókáktól megrémülve a kocsit, melyet gazdájuk a tengerparton hajtott éppen, összetörték, Hippolütoszt magát pedig széjjelszaggatták.

 

A fóka mint táplálék * A tengeri tehenek húsa lágy, szivacsos és rendkívül zsíros, úgyhogy ha soká tartjuk kezünkben, szétmállik. Ezért hamar eltelít és hányingert kelt. Nedve káros és vadszagú, erre utal a legtréfásabb komédiaíró (Arisztophanész) a „Béké”-ben és a „Darazsak”-ban is, Kleónra vonatkoztatva, akit mint bőrkereskedőt, ilyen illatúnak nevez. E helyen Homérosz következő verssorát is idézi a kommentátor:

 

„Phókáón haliotrepheón holoótatosz odmé”

 

azaz

 

„Tengerben lakozó fókák gyilkoslehü bűze”

 

Ezért azután még a legalantasabb népség sem fogyasztja még azokon a tengerpartokon sem, ahol pedig sűrűn esik zsákmányul, többre tartják viszont a tengertől távolabb fekvő vidékeken. Gesnerus megjegyzi, hogy szalonnája, amelyet a németek s kiváltképp a szászok salpecknek neveznek, a közhiedelem szerint többet ér a delfinénél.

 

Orvosi használata * A tengeri tehén testének több belső és külső részét is használják gyógyászati célokra, például húsát, vérét és zsírját, továbbá uszonyát, bőrét és bélnedvét. Plinius szerint az epéjét is, állítva, hogy ez többféle orvossághoz hasznos. Arisztotelész azonban, s mások is úgy vélik, hogy a fókának nincs epéje. Pliniusnál olvasható, hogy jobb uszonyának altatóereje van, s ha a fej alá teszik, a hagyomány szerint álmot hoz az emberre. Szent Izidor, elismételve, ezt avval magyarázza, hogy egyetlen állat sem alszik mélyebben a fókánál. Bőrét leginkább a köszvényeseknek javallják. „A köszvényesnek” – mondja ugyancsak Plinius – „hódbőrből, illetve fókabőrből való lábbelit kell hordania.” Ezért Marcellus Empiricusnál^* a következő mondatban: „A tengeri tehén vagy még inkább a hiéna bőréből készült orvosság, ha mindennap fogyasztanak belőle, hatásos ellenszere a köszvénykórnak.” az orvosság szó helyett én lábbelit olvasok, annál is inkább, mert Galénosz a következőket mondja: „A fóka, az oroszlán, a farkas és a róka bőre, jól kidolgozva és lábbeliként viselve megelőzi a lábfájdalmat.”

A fókabőr jót tesz a veszettnek is, ha alája terítik – mint azt Ailianosz megjegyzi. A húsa Avicenna^* szerint az epilepsziát és a méhgörcsöket gyógyítja. Mások a vérét ajánlják. Caelius Aurelianus^* azonban az efféle orvosságot nem javallja, jóllehet néhány helyen epilepszia esetében egyébként ajánlja. Hippokratész nagyra tartja a fókazsír hatását a nőgyógyászati betegségekben. A méhgörcsre erős szagú anyagokból készült füstölést ír elő, s ezek közé az anyagok közé sorolja a fókahájat is. Azt az utasítást adja, hogy a méhgörcsökben szenvedő asszony igyon annyi fókazsírt, amennyit két ujjal föl bír csippenteni. Ugyanő a csípő felé fordult méh gyógymódját taglalva (e betegség alkalmával, mivel a has megnövekszik, a nők azt szokták hinni, hogy teherbe estek) azt mondja, hogy egy fazékba száraz fokhagymát kell dobni – mivel az ilyen fokhagyma hatása teljesebb, mint az összezúzotté – vizet kell ráönteni, hogy átmossa (a víz néhány ujjnyival magasodjék a fokhagyma fölé), majd fókaolajat kell hozzátölteni, így fölmelegíteni, végül hosszú ideig borogatásként alkalmazni a szert, stb. Másutt viszont ugyanezt a zsírt füstölőként használja. Ez a füstölő a túl nyákos méhre, a foganás elősegítésére, a havi tisztulás szabályozására, vagy pedig a méhlepények eltávolítására alkalmas. Keverj össze kátrányt és árpapolyvát s hozzáadva a fókazsírt, készíts füstölőt. Más: kecskeürülék bogyóit és nyúlszőrt füstölj, fókazsírral együtt. Más: a fóka bélnedvének hártyáját törd és zúzd össze, szivacsot és fa-mohát keverj össze egyenlő arányban s fókazsírban föloldva füstöld. Ha a méh kitüremkedik, fiatal nők esetében – mondja ugyancsak Hippokratész – a méh harántirányban bemetszett hártyáját egy vászondarabbal dörzsöld, míg gyulladásba nem jön, majd kend be fókaolajjal vagy fókazsírral, végül, lágy, borral itatott szivacsokat tégy rá. Ugyanez a zsír – Plinius szerint – a kiütést és a leprát is gyógyítja, a veszett kutya harapásától víziszonyos embernek pedig az arcára kell kenni. Marcellus Empiricus szerint a mentagra nevű kiütésre kenve is jót tesz. Korábban már idéztük Pliniust, aki szerint állítólag ez az állat, mivel az emberektől irigyli, ki szokta hányni a bélnedvét, nehogy epilepsziát tudjanak vele gyógyítani. Plinius több helyen írja, hogy ennek a bélnedvnek efféle tulajdonsága van, s azt állítja, hogy különféle egyéb orvosságokhoz is hozzávegyíthető. „Az epileptikusokat” – mondja – „a Héraklea-gyökérből való ital, a tengeri tehén bélnedvével együtt fogyasztva, gyógyítja. Ugyanevvel együtt vízben oldva a kocsord is hatásos.” Theophrasztosz pedig azt írja, hogy e bélnedv negyedrészét a panaceához szokták keverni. Megint másutt: „Az epilepsziára a fóka bélnedvét, lótejjel, szamártejjel, vagy gránátalma-lével isszák: vannak akik ecetben oldva, vannak továbbá, akik magában, labdacsformában fogyasztják.” Caelius Aurelianus viszont helytelennek tartja, ha epileptikusoknak adnak ebből a bélnedvből. Másutt, megint csak Plinius azt állítja, hogy a letargikusoknak jót tesz, ha borba vegyítve egy obulusnyit isznak belőle, más helyütt pedig elmondja, hogy a mágusok azokkal szagoltatták a fóka bélnedvét, akik hajlamosak voltak a letargiára. Végül pedig az olvasható, hogy a kocsorddal egyenlő arányban vegyítve az anginát gyógyítja.

 

Neve * A spanyol Nyugat-Indiák lakosai az efféle cetet kézszerű mellső lábairól manatinak, azaz kezeshalnak nevezik. Rondeletius fölveti, hogy vajon nem lehet-e azonos Arisztotelész ökrével, amely – az auktor szerint – elevenszülő. Arisztotelész ugyanis azt mondja: „A delfin, a bálna és a többi cet, amelynek nincs kopoltyúja elevent szül. Hozzájuk tartozik a prisztisz és az ökör is. Ezek közül az állatok közül ugyanis valószínűleg egynek sincs tojása, hanem rögtön magzattá, majd ennek kialakulása után eleven állattá fejlik, éppen úgy, mint az ember és az elevenszülő négylábúak.”

Gillius viszont ezt a cetféle ökröt Arisztotelész porcos ökrétől – melyről a simaporcúaknál szóltunk már – megkülönbözteti. „Más ökröt sorol Arisztotelész a cetfélék közé” – mondja. – „Az az állat, bár teljesen erőtlen, Oppianosz és Ailianosz szerint rémületes külsejével sodorja bajba az embereket”. Gesnerus ezzel szemben úgy véli, hogy a porcos ökör és ez az állat azonos, hiszen nagyságánál fogva, amiről ökör nevét is kapta, jogosan sorolható a cetfélék közé, épp úgy mint a tonhal és más nagytestű halak, amelyek egyébként nem lennének cetfélék. Gesnerusnak azonban az válaszolható, hogy Arisztotelész ebben az egész fejezetben csupán azoknak az állatoknak a születésmódjait taglalja, amelyek valódi cetek. Így azután magam nem is merek meghatározást adni, kit-kit meghagyok a maga hitében. A manatihoz egyébiránt jól illik az „ökör” név, hiszen a feje a szárazföldi ökörére emlékeztet, továbbá hozzá hasonlóan ő is füvet szokott legelni a földről.

 

Alakja, leírása * Ezt a cetfélét pontosan leírta Franciscus Lopez de Gomara,^* korábban pedig Ferdinandus Oviedus.^* Carolus Clusius mindkét leírást latinra fordította a számunkra.

„A manati – mondja Lopez – „a mi világunkban ismeretlen víziállat, olyan, mint egy tömlő. Csupán két henger alakú, a vállából kinyúló, s négykörmű lába van – mint az elefántnak: ezekkel úszik. Köldökétől a farkáig elvékonyodik, rusnya külsejű, feje akár a borjúé, csak épp az orra keskenyebb s a homloka szélesebb, szeme testnagyságához képest igen apró. Az állat olykor a húsz láb hosszúságot is eléri. Bőre tömör, ritkás, hamuszín szőr borítja. A nőstényeknek két emlejük van, ezekből szoptatják utódaikat.” Ennyit mond Lopez. Oviedus azonban bőbeszédűbb:

„A manati” – mondja – „hatalmas tengeri hal, bár e sziget (azaz Hispaniola) és más tartományok nagyobb folyamaiban is állandóan vadászható. Hosszában és széltében is nagyobb a tiburonál. A teljesen kifejlett példányok visszataszító látványt nyújtanak, nem különböznek túlságosan azoktól a tömlőktől, amelyekben Medina del Campóban és vidékén a mustot szokták szállítani. Ennek a halnak a feje pont olyan, mint az ököré, vagy valamivel még nagyobb is, testnagyságához képest szeme kicsiny, karja helyett két vastag, a feje környékén elhelyezkedő, szárnyszerű lába van, ezekkel úszik. Nem pikkely, hanem bőr födi. Olyan nagy, hogy ökrös fogatra van szükség a szállításához. Gyakran meghaladja a tizennégy vagy tizenöt láb hosszúságot és a nyolctenyérnyi szélességet is. A farkánál keskenyebb, mintha fűzőt viselne: e keskenyülettől kezdve a farka újból kiszélesedik és kinyúlik. Két kő- vagy inkább csontszerűség található az agyában, ezek kis teniszlabda, vagy tarack-golyó nagyságúak (nem teljesen gömbölyűek), sőt néha még nagyobbak is, aszerint, hogy a hal mekkora. Füle nincs: fülei helyén kis nyílások találhatók, e nyílásokon át hall az állat. A bőre olyan mint a süldőmalacé, egyujjnyi vastag: hamuszín, ritkás szőr borítja. A farka a testszűkületétől egészen a csúcsáig inas: ha darabokra vágják és öt vagy még több napra a napfényre teszik, végül pedig egy fazékban megfőzik vagy még inkább kisütik, nagy csomó zsír nyerhető belőle, hiszen teljes egészében zsírrá olvasztható. A nősténynek két emlője van a mellkasán, mert két utódot szül és szoptat.”

Carolus Clusius is leírta és ábrázolta a manatit. „Holland hajósok” – mondja ő – „akik Krisztus születésének 1600. évében tértek vissza útjukról Amszterdamba, hoztak a keleti óceánról egy cetféle víziállatot (vagy inkább egy valódi cetet), amely kétség kívül a fókafélék közé volt sorolható, csakhogy sokkalta nagyobb volt, mint egy fóka. A hajósok tengeri üszőnek (vacca marinának) hívták. Mindkét nemből ejtettek el egy-egy példányt, azaz hímet és nőstényt is. A hím teljes, szalmával kitömött és egy gerendára akasztott bőre abban az évben megtekinthető volt Amszterdamban: hátára rakták a kölykét is (mert azt is elfogták és elhozták). A nőstény állat néhány bordája, némi rátapadt hússal, szintén megmaradt: ebből táplálkoztak ugyanis a matrózok az úton, úgy ették, mint a borjúhúst. A kölyköt, hogy arányait jobban megfigyelhessük, a mellékelt ábrán, annak a példánynak az alapján, amelyet Amszterdamban láttam, s amelyet később Leydenben, az egyetem kertjének csarnokában függesztettek föl, lerajzoltattam. Ezek ugyancsak ocsmány és csúf állatoknak látszottak, fejük akár a borjúé, csak kissé keskenyebb, szemük szinte a kutyáé, igen vastag és durva, rövid, ritkás sárgásszürke szőrzettel borított bőr födte őket: a lenyúzott bőr hossza – merthogy megmértem – tizenhat és féllábnyi volt, a szélessége pedig nyolcadfél lábnyi, azaz a testkerülete hét és fél láb volt. Széles vállából két, nem túl hosszú kar nyúlt ki, csak teste elülső részén nőtt – rövid körmökkel fölfegyverzett – lába, hátul azonban csak valami idomtalan és széles farok látszott – ezt mozgatva állítólag igen gyorsan képes úszni. Köldökétől a farkáig fokozatosan elvékonyodott a teste, ám a farkánál kissé kiszélesedett, fejében – mint megtudtam – köveket találtak.”

 

Lakhelye, természete, szokásai * A manati a mi földrészünkön ismeretlen cetféle, tengerben s folyóban egyaránt honos, mely a tengerpartokat látogatja, s a partmentén található növényeket legelészi, ám a vizet sosem hagyja el. Szelídíthető és kutyamódra tanulékony, ám a bántalmazást nem feledi, mint az a Franciscus Lopez által elébeszélt következő történetből is kiderül: Azt mondják, Caramatexum fejedelme, Hispaniola szigetén egy kiskorában elfogott példányt a Guaynabo nevű tóban huszonhat éven át nevelt. Az állat, bár hatalmasra növekedett, oly kezessé vált, hogy a régiek delfinjeire emlékeztetett, hiszen kézből fogadta el a táplálékot, s ha Mato néven szólították – ez a helyi nyelven csodálatost jelent – kijött a tóból, s az ebéd végett egészen a házig kúszott, majd visszament a vízbe: gyermekek, sőt férfiak kisérték, akiknek éneke láthatóan gyönyörködtette őt. Olykor még azt is megengedte, hogy a hátára üljenek, tíz embert is gond nélkül a tó egyik partjáról a másikra át tudott vinni, és senkit nem ejtett a vízbe, úgyhogy a vidék lakosságának sok-sok örömet szerzett. Egyszer azután, mikor egy spanyol ki akarta próbálni, hogy valóban olyan nagyon kemény-e az állat bőre, mint ahogy mondták, elkezdett neki kiabálni, többször is megismételve a nevét: „Mato, Mato”. Mikor pedig Mato előbukkant a vízből lándzsával támadt neki. Az állat, bár nem sebesült meg, úgy megsértődött, hogy többé, ha ruhába öltözött vagy szakállas, keresztény külsejű embereket látott, akármennyit is kiabálták a nevét, nem volt hajlandó előjönni a vízből. Később azután, mikor a Haibonicus-folyó erősen megáradt, s a Guaynabo-tavat is elöntötte, Mato manati, Caramatexum urának s alattvalóinak nagy szívfájdalmára, visszatért a tengerbe.

 

Kifogásának módja * Hogy az Indiákon élő alligátor miként kapja el ezt az állatot, azt az alligátorról szóló részben már elmondtuk. Olyankor is zsákmányul szokott esni, mikor a folyóparton termő növényeket legelészi, de hálóval is vadásszák. Az amerikai szárazföldön – mondja Oviedus – csónakból illetve fatörzsből vájt ladikból nyilazva szokták az efféle víziállatokat és több másféle halat is elejteni, hiszen a manatik a víz színén úszkálnak. Szakállas szigonyokat vetnek hát rájuk, melyek végére vékony de szívós kötél van erősítve: a megsebzett hal menekülni kezd, a kötelet pedig a vadász utánaereszti – ennek végéhez egy fenyő- vagy tölgyfa hasáb van kötve, nehogy a kötél teljesen víz alá merülhessen, meg azért is, hogy vége mindig jól látható legyen. A hal végül, vérveszteségébe belefáradva, haldokolva a part felé sodródik. Ekkor a szigonyos, annyit csévélve föl köteléből, hogy csupán tíz-tizenkét orgyanyi maradjon belőle, zsinórját a fogságba esett hallal együtt a föld irányába kezdi húzni, egész addig, míg az állatot a hullámok ki nem sodorják a sekély vízbe: ekkor a vadász társai segítségével nyomban kivonszolja a partra. Ám ezek a víziállatok akkorák, hogy egyetlen példány szállításához is ökrös fogatra van szükség. Néha megesik, hogy miközben a már sebesült manatit a part felé sodorják a hullámok, a csónakból vastag szigonyokkal döfik át, hogy hamarabb elpusztuljon, mivel holtan is a víz színén lebeg.

 

Étkezési használata * „A manati húsa” – mondja ugyancsak Oviedus – „igen kitűnő, a négylábúak húsához annyira hasonló, hogy aki nem látta „eredetiben” az állatot, hanem csak egy levágott darabját, meg lehet győződve arról, hogy borjúhúst lát, sőt: nincs ember, akit meg ne tévesztene, hiszen a húsa friss állapotban sokkal inkább marha- mint halhús ízű. Darabokra vágva és kiszárítva hasonlíthatatlanul finom s hosszú ideig épen megőrizhető.

Az 153l-es évben Santo Domingo városából egészen Spanyolországig, Avilláig – ott lakozott akkoriban a császárné – elszállítottam ezt a húst, Castella-ban pedig puszta kinézet alapján a legjobb angol borjúhúsnak vélték, mikor pedig megfőzték olyan finom lett, mint a tonhal húsa, sőt még annál is ízletesebb. Ha megfő – mint már mondtuk – az egész farka zsírrá olvad. Ez a zsír vagy vaj serpenyőben való rántottasütéshez igen alkalmas, mert sokáig nem válik avassá és sosem lesz rossz szagú.

 

Orvosi használata * A manati fejében lévő csontok vagy kövek, bél- és vesepanaszok ellen igen jók, amint azt – mondja Oviedus – azok állítják, akik ilyesfajta bajokban már szenvedtek. Először jól meg kell pörkölni őket, majd össze kell zúzni és átszitálni, utána pedig ebből a porból annyit, amennyi egy spanyol királyi mérőben elfér, nemes fehérborban, egy hajtásra ki kell hörpinteni. Ily módon néhány napon át minden reggel fogyasztva állítólag megszűnteti a fájdalmat, a követ megapasztja s homokká őrli, majd a vizelettel kiüríti. Ezt olyan, megbízható férfiaktól hallottam, akik maguk is kipróbálták e szert, és sok olyan embert is láttam, akik éppen evégett keresgélték szorgosan ezt a követ. A kövek alakjáról korábban szóltunk már.

 

Egyéb használata * A bőréből – amely nagyon kemény – alkalmatos övek és cipőtalpak és egyéb hasonló tárgyak készíthetők. A zsírja lámpákhoz használható, s vannak akik orvosságként is javallják.

 

Magyar László András fordítása