Az egzotikumok hat könyve

V. Könyv

Az utóbbi években, a Kelet-Indiákra hajózó holland tengerészek gyakran hordogattak haza egy, a mienktől nagyságban és színben egyaránt teljesen eltérő denevérfajtát: mivel e fajta eddig általában ismeretlen, és mivel néhány efféle denevért alkalmam volt megszemlélni, úgy gondoltam érdemes az állat képét, azok számára, akik szívesen gyönyörködnek egzotikus dolgokban, némi leírással kiegészítve alább közölnöm.

Jóllehet valamennyi általam látott példány hatalmas termetű, akadnak közöttük nagyobbak és kisebbek is, többségük hossza ugyanis fejétől a lábszáráig tíz unciát tesz ki: némelyik ennél kicsit kisebb, némelyik pedig nagyobb is lehet, az az egy ugyanis, akit beszereztem, lábnyinál is hosszabb volt. Testük szélessége sem egyforma, az én példányom kerülete kb. egy lábat, sőt valamivel többet tett ki, más állatoké viszont, testnagyságúk arányában ennél kisebb volt. Valamennyijüket sűrű és terjedelmes szőrzet borítja, színük azonban különféle lehet, némelyikük bundája sárgásszürke, másoké sötétbarna, többeké pedig vörösesbarna. Az én denevérem a fején a szája széléig, illetve az orráig vörösesbarna, a feje alján, a nyakán, a mellén, a hátán és a hasán sötétbarna, az oldala táján viszont sárgás-vörösesbarna volt. Szárny gyanánt szolgáló hártyás lebenyeiket, a törzsük közelében, és inkább a hátsó, mint a belső oldalon szintén szőr borítja, bár ez ritkásabb: e lebenyek általában egykönyöknyi hosszúságúak és nyolc uncia^* szélesek, egyes példányoknál rövidebbek és keskenyebbek ennél, másoknál hosszabbak és szélesebbek is lehetnek. Az én denevérem egyetlen lebenye is huszonegy uncia hosszú és kilenc széles, vagy még annál is nagyobb volt. E lebenyek szürkésbarna színűek: tetejükön, körülbelül nyolcunciányira a testtől egy kétunciányi hosszúságú csontocska található, amely hegyes, görbe és erős karomban végződik: a denevér evvel rögzíti magát a fák ágaihoz. A szárnyvégtől ugyanennyi uncia távolságra egy másik apró és alig kiemelkedő körmöcske látható. Az állat fejéből, felül, két, a fej méretéhez képest apró fül áll ki, amelyek felfelé összeszűkülnek és hegyben végződnek. A szájnyílásuk általában tömpe, olyasforma, mint a macskáé, az én példányom szája azonban szélesebb és keskenyebb, és inkább a rókáéra emlékeztet.

Felső szájpadlásán mindkétfelől hat-hat foga van, az alsón hét-hét, közülük az elülsők hosszabbak, mint a hátsók: valamennyi igen fehér. E denevérek esetében a nemek könnyedén meghatározhatók, hiszen az általam látott példányok közt némelyiknek meglehetősen hosszú és vékony pénisze volt, majdnem olyan, mint a majmoké, így a hímek a nőstényektől jól megkülönböztethetők. Lábszáruk (lebenyük vége majdnem eddig ér), kétunciányi vagy még hosszabb, lábfejük kicsiny, félunciányi, öt, két-két ízületből álló ujjra oszlik, az ujjak mindegyike nagy, erőteljes, hegyes, görbe és fekete körömben végződik, e körmök éppen olyanok, mint hártyás szárnyukon található, fákon való függeszkedésre szolgáló karmaik.

Arról a példányról, amelyet Amszterdamban, Krisztus születésének 1603. évében, mint frissen érkezett árut vásároltam, azt mondták, hogy egy vadon, lakatlan szigeten esett fogságba: amint majd valamennyi általam látott példány is hasonló helyről származott. úgy becsülik, hogy ez a sziget az Egyenlítőtől az Antarktisz irányában mért 21. foknál található és harminc mérföld kerületű. A portugálok már korábban felfedezték és – mint azt már mondtam volt – Ilha do crine-nek^* vagyis Hattyúszigetnek nevezték el, a hollandok ezzel szemben, akiket 1598-ban Jávára és a Molukka szigetekre hajóztukban a vihar sodort ide, s akik október 2-ától 10-éig, pihenés végett időztek itt, a Méltóságos Móric hercegről, Nassau grófjáról, stb. stb. Mauritiusnak keresztelték el a helyet. E szigeten tehát számos hatalmas, egymással küzdő vagy épp hártyás szárnyukon található karmaik segítségével a fákon függeszkedő denevért figyeltek meg. Makacsul tartja magát azonban a fáma, hogy keleti óceán több szigetén, sőt Guineában is találhatók nagy példányok, de hogy emezekhez hasonlóak lennének, azt tudtommal senki sem állítja. Lerius^* ugyan Amerika-leírásának X. fejezetében azt mondja, hogy a brazil denevérek csókanagyságúak, Franciscus Gomara^* pedig, Általános Leírásá-nak LXI. fejezetében azt hangoztatja, hogy Uraba környékén keselyűnagyságúak is föllelhetők, ám egyikük sem írja le e denevérek alakját, Gomara pedig csak annyit tesz ehhez hozzá, hogy az ő denevérei nagyon harapósak, és hogy harapásuk mérgező: az orvosság rá a seb kimosása tengervízzel, illetve kiégetése. Ugyanezen könyv LXXX. fejezetében mulatságos kis történetet mesél el:

„Megtörtént” – mondja Gomara –, „hogy Chiribichi tartományban a Szent hit nevű kolostorban a domonkos rendi szerzetesek egyik szolgája mellhártyagyulladást kapott. Mivel az orvos vagy sebész nem jött rá, hogy a betegség ellen eret kellene vágnia, magára hagyta a beteget és lemondott a gyógyulásáról. A következő éjjel azonban egy denevér rátévedt a magatehetetlenül fekvő ember lábára, a bokája környékén beléharapott, majd jóllakván a vérével, a sebet nyitva hagyta. E sebből azután annyi vér folyt ki, hogy a beteg, a szerzetesek nem csekély döbbenetére teljesen felgyógyult bajából, amit utóbb a barátok csodaként süthettek el.”

Úgy látszik, ugyanerről a denevérfajtáról számol be Oviedus^* Összegzés c. művének XXXVI. fejezetében, ám az állat méretéről semmit nem ír, csak annyit mond, hogy az európai denevérekhez hasonló, és hogy éjjelente harapásával zaklatja az alvókat. Különösen az orrhegyet, a fejbúbot, az ujjvégződéseket és a lábízületeket kedveli, és annyi vért szivattyúz ki, hogy az szinte hihetetlen: csak az hiszi, aki saját, szemével látja. E fajtának azonban van egy különleges tulajdonsága, nevezetesen, hogy akit megharap, azt a következő vagy a harmadik éjen újra megtámadja, mégpedig csakis őt, mást nem, fekhet az illető akár száz másik közé is. Az efféle marások ellen az az orvosság, ha izzó hamuból rak az ember a sebre annyit, amennyit csak kibír, vagy ha a harapás helyét olyan forró vízzel öblíti ki, amilyet csak elviselhet. Ettől azonnal eláll a vérzés, megszűnik a kórság, sőt a seb is rögvest begyógyul – lévén apró, mivel a denevér csak egy kis kerek sebet képes okozni, és kevéske kárt tesz csak a húsban. „Azt magam tanúsítom” – mondja Oviedus –, „hogy miután egy ízben megharapott egy denevér, a puszta forró vizes öblítőtől meggyógyultam”.

Ugyancsak Oviedus írja továbbá, hogy Szent János szigetén (San Juan) más, nagyon kövér denevéreket is talált, akiket forró vízbe fojtva és megnyúzva a bennszülöttek táplálékként fogyasztanak, hiszen a verébénél nem kevésbé fehér a húsuk, de az ízük sem hitványabb: a keresztények sem tartózkodnak fogyasztásuktól, különösen az olyanok nem, akik mindent meg szoktak kóstolni, amit mások asztalán látnak.

Bellonius^* a Madarakról szóló művének második könyvében, a XXXIX. fejezetben szintén elmondja, hogy Kréta szigetén is látott a mi közönséges denevéreinknél nagyobb példányokat: ezeknek nagy volt a fülük, mindkét bőrlebenyükből – vagy az ő szavával „szárnyukból” – görbe karmok álltak ki, amelyekkel a sziklákon függeszkedtek: szerinte ebben elütnek a mifelénk honosaktól, de téved, mert a mieinknek is vannak ilyen karmaik. Én azonban nem hiszem, hogy e krétai denevéreknek bármi közük is lenne az e fejezetben leírtakhoz.

 

Azok közt az egzotikus állatok közt, amiket a kiváló Iacobus Plateau őriz gazdag múzeumában, akadt egy aprócska madárka, amelyről úgy vélte, hogy Thevetus^* Govambuchjával azonos. Mikor ezt a madarat a Brazíliában élő, magukat Jézus Társaságabeli atyáknak^* valló szerzetesek tartományfőnöke, Iacobusnál, Doornick városában megpillantotta, néhány a Társasághoz tartozó ember jelenlétében beszámolt a madár csodálatos eredetéről. E madár tudniillik – akinek a brazilok az ourissia nevet adták, ami magyarul annyit tesz, mint napsugár – szerinte a légyből keletkezik, sőt azt is bizonyítani lehet a tartományfőnök állítása szerint, hogy jelenlegi formájában is részben légy, részben madár. Először ugyanis a színe fekete, később szürke, azután rózsaszín, majd vörös, végül pedig, ha nap éri a fejét, a szivárvány minden színében játszik.

Amit a madár fantasztikus eredetéről ez a pap elmondott, teljesen ellentmond a józan észnek, ezért hát itt mellőzzük e kérdés további taglalását, ám mivel maga Iacobus, Krisztus születésének 1603. évében küldött nekem a madárról egy színes képet, amelyet fára rajzoltattam és metszettem, e színes kép alapján, a képességem szerint a leghihetőbben megpróbáltam összeállítani az állat leírását. Ezt tárom most az Olvasó elé.

Ez a madárka tehát, amint azt a képről megfigyeltem, a csőre hegyétől a farktollai végéig három uncia nagyságú, a feje ugyanis az egész csőrével egyetemben csupán másfél unciányi, szárnyai pedig, amelyek majdnem a farka végéig nyúlnak, hasonló hosszúságúak. Háta alig egyunciányi széles: ennek és szárnyának színe szürkésbarna, farktollai sötétvörösek, végük pedig fekete. A fej, a nyak és a begy tollazata igen mutatós: arany, bíbor és sárga színben játszott, s a napfényben csodálatos mód tarkállott, amint azt a fejnél is megfigyelték. Csőröcskéje fekete, lágy és igen hegyes, lába rendkívül vékony, fekete és négyujjú, akár a többi kismadáré: az ujjak közül három előre, a negyedik hátrafelé áll.

A hírneves Everardus Vorstius doktor,^* leideni orvosprofesszor biztosított engem arról, hogy hasonló madarat látott egykor Itáliában a fossombronei Antonius Gigante-nál, Palaeoto kardinális titkáránál: ezt a madarat gazdája cinconinak hívta és mint mondta, Mexikóból kapta volt.

Ilyen madarat vagy legalább egy hozzá bizonnyal hasonlót úgy tűnik mindenki említ aki eddig az amerikai tartományokról bármit is kiadott, ám a legkülönfélébb nevekkel illetik, aszerint, hogy épp melyik vidéken fordult elő.

Gonsalvo Ferdinandus Oviedus ugyanis az Összegzés-nek XLVIII. fejezetében az állatot moszkitóverébnek nevezi. „Létezik” – írja – „néhány olyan apró madár, aki az utolsó ujjpercnél is kisebb, ha pedig lefosztják a tollát, még annak a felénél is alig nagyobb. E madár röpte oly sebes és gyors, hogy szárnymozgása nem látható jobban mint a lódarázsé, s ha az ember mellett elszáll, lehetetlen észrevenni, ha éppenséggel nem lódarázsnak véli az ember. Fészkük nagysága is a madárka méretének megfelelő, láttam egy efféle madarat, aki annak az ékszerészmérlegnek a serpenyőjébe fészkelt, amelyben az aranyat szokták mérni. Csupán két tominot^* nyomott (ez egy spanyol súlymérték), azaz huszonnégy szemernyit,^* tollazatától megfosztva pedig kétségkívül még annál is kevesebbet. Lába és karmai vékonyságában azokkal a madarakkal vetekedhetett, amelyeket díszítésképpen olyakor a könyvek margóira szoktak festeni, tollazata mutatós színekkel tarkállott, arany, sárga és egyéb színekben játszott. Csőrnagysága testméretéhez illett, és oly vékony volt, hogy a ruhavarrótű sem lehet vékonyabb nála. Fészkét az itt bőven termő gyapot szálából készíti.”

Megemlíti továbbá az Általános- és Természetleírás XIV. könyvének IV. fejezetében is, fekete szint tulajdonítva neki, ami szerintem a hát és a szárny tollaira értendő, egyébként ugyanis magának is ellentmondana, hacsak nincs többféle faja is e madárnak.

Franciscus Lopez de Gomara viszont a Mexico város ostromáról írott könyvében, úgy látszik viciclinnek nevezi e madarat. „A legcsodálatosabb” – írja – „Új-Spanyolországban a bennszülöttek által viciclinnek nevezett kismadár, amely nem nagyobb testű, mint egy lódarázs, csőre hosszúkás és törékeny: mézzel, harmattal és virágnedvekkel táplálkozik, ám a rózsára nem telepszik sosem. Tollai igen vékonyak, szépséges színekkel tarkák: e tollakat az ékszerészek erősen keresik, hogy aranyfonalak közé fonják, különösen a nyak- és a begytollai becsesek. Állítólag október havában szokott kimúlni vagy elaludni, napos helyen, lábával valamely faágon függeszkedve, újjászületni avagy fölébredni viszont áprilisban, midőn minden csupa viruló virág: ezért hívják újjászületettnek.”^* Az Indiák általános leírása CXCIV. fejezetében pedig a következő szavakkal emlékezik meg róla: „Itt él egy csodálatos, kabócanagyságú, gyönyörűségesen tarka tollazatú madárka”.

Augustinus Carate, úgy látszik szintén ezt a madarat említi Peru-leírása első könyvének nyolcadik fejezetében. „A perui hegyekben” – mondja ő – „még a kabócánál is kisebb madarak találhatók, szivárványszínű, hosszúkás tollak borítják testüket.”

Iosephus a Costa^* az India természeti és néprajzi leírása IV. könyvének XXXVII. fejezetében egy tominejo nevű madárról emlékezik meg a következő szavakkal: „Peruban a bennszülöttek által tominejoknak nevezett madarak találhatók, amelyek olyan aprók, hogy mikor elröppentek mellettem gyakran nem tudtam megállapítani, vajon lódarazsat vagy kabócát láttam-e, holott valójában kismadarak voltak.”

Lehetséges, hogy azért nevezik ezt a madárkát tominejonak, mert olyan könnyű, hogy csak egy tominot, vagyis tizenkét szemert nyom?

Ám az általam említett szerzők egyike sem tesz említést e madár édes daláról és énekéről, amin csodálkozom. Csak két, a brazíliai topoimboutiusoknál élt francia tulajdonít nekik éneklőképességet, nevezetesen Andreas Thevetus és Ioannes Lerius. Mindketten egyöntetűen Goambuchnak vagy Gonambuchnak nevezik őket, úgyhogy valószínűleg valamelyikük a másiktól vette a nevet.

Thevetus ugyanis az Antarktiszi Franciaország nevezetességei XLVIII. fejezetében így ír: „Nem szívesen hagynék említetlen egy másik, Goembuchnak nevezett madarat sem, amelyik a szarvasbogárnál vagy egy testesebb légynél nem nagyobb, és amely, jóllehet szerintem valamennyi madár legapróbbika, mégis oly mutatós, hogy alig hihető: a csőre hosszúkás és igen vékony, színe szürke, s bár parányi, éneke mégis rendkívül édes.”

Lerius pedig Amerika-leírásának XI. könyvében így ír: „Ám különleges csodaképpen meg kell említenem rendkívüli kicsinysége miatt azt a hófehér és ragyogó tollazatú madárkát, akit a brazilok Goambuchnak hívnak. Ez, bár a szarvasbogárnál vagy a lódarázsnál nem nagyobb, füttye mégis igen édes, és miközben többnyire a bennszülöttek által avatinak nevezett kölesféle hegyében^* vagy más hasonló nagyságú növényen ül, oly állandósággal árad belőle a dal, hogy aki nem látja és hallja egyszerre, sosem vehetné észbe, miként származhat ekkorka testecskéből ily édes és fenséges ének, amely még a mi csalogányunkéval is vetekszik.”

 

A Krisztus születésétől számított 1597. évben azok a hollandok, akik két esztendővel korábban a Kelet-Indiákra elsőként indított tengeri expedíciójukról Amszterdamba visszatértek, magukkal hoztak egy csodálatos madarat, amely, mint mondták, a Molukkák egyik szigetéről, Bandáról származott, és amelyet a bennszülöttek Emeunak vagy Emenek neveztek: azt hiszem, hasonló állatot addig sehol Európában nem láttak még. Ezt a madarat a nagy-jávai Cydaio város kiskirálya adta volt honoráriumképpen az Amszterdam nevű hajó kapitányának, Joannes Scellingernek. Az emu, miután Amszterdamban bizonyos belépti díj fejében több hónapon át közlátványosságként volt megtekinthető, végül a méltóságos és boldog emlékezetű Georgius Everardus Úr, Solms grófja birtokába került, aki hosszú időn át Hágában nevelgette, majd a Méltóságos Ernő hercegnek, a kölni választónak adományozta, ő pedig legvégül a Legyőzhetetlen II. Rudolf^* császárnak ajándékozta a madarat. Minthogy pedig e madár igencsak távoli földről került ide, és mivel legjobb tudomásom szerint eddig senki nem írt róla semmit azon az egy szerzőn kívül, aki e hajóút naplóját a hazatérés utáni évben közzétette (de ő is csak igen röviden), ama életnagyságú és színes kép alapján, amelyet a Méltóságos Gróf Úr festetett és amelyet a Méltóságos Sabina van Egmont Úrnő, az elhunyt gróf özvegye, titkára, a kiváló és tiszteletreméltó Antonius de Flory utján rendelkezésemre bocsátott, készíttettem egy kicsinyített fametszetes másolatot. (Kiegészítve egy dupla toll és a madár lábánál látható tojás képével), hogy az olvasó is megtekinthesse, hogyan is fest egy ilyen emu.

Ez a madár tehát, ha felemelt fővel járt, néhány unciával magasabb volt mint négy láb, nyaka ugyanis a feje tetejétől a háta kezdetéig majdnem tizenhárom unciát tett ki, teste két láb szélességű, combja és lábszára a sarkáig tizenhét uncia, testének hossza pedig a begyétől a farcsontjáig majd három lábnyi volt. A madár egész testét, nyakának alsó, a háthoz és a begyhez közeli részét, valamint combjait borító tollai, vagyis inkább pihéi mindenütt kettősek voltak, azaz egyetlen kicsiny és rövid csövecskéből hajtottak kétfelé és egymást fedték: a kettős tollak felső darabja kissé vastagabb, az alsó pedig kicsit vékonyabb és finomabb. A tollak mindenütt más és más hosszúságúak voltak: éppen úgy, mint ahogy a derék leideni gyógyszerész, a kitűnő Christianus Porterus birtokában lévő madártollazaton megfigyelhettem. A nyak alsó részénél ugyanis e tollak rövidebbek, a test közepén és oldalt viszont hosszabbak, hat vagy hét unciányiak, azok pedig, amelyek a test végén, a farokcsontnál helyezkedtek el (az állatnak nincs farka!) a kilenc uncia hosszúságot is elérték. Jóllehet a madár valamennyi tolla kemény és merev, ezek a tollak jóval keményebbek a többinél, viszont nem szélesek, hanem keskenyek, oldalsó „szőreik” pedig ritkásabbak, feketék és egymással szemben álltak. A combon lévő tollak ezzel szemben inkább szürkébe hajlottak, bár a toll „nyele” itt is, akár egyebütt, fekete maradt. Ez a tollazat olyan alakú és helyzetű, hogy távolabbról tekintve úgy tűnhet, mintha a madár bőrét nem is toll, hanem csupán, valami medveprémszerű bunda fedné, és mintha az állatnak szárnya sem lenne, holott van neki, csakhogy az oldalát borító pihék alatt rejlik.

Mint azt az említett lenyúzott madárbőrön megfigyeltem, szárnyain négy nagy, fekete toll található, minthogy azonban e tollak töröttek voltak, hosszukról nem állíthatok semmi biztosat, csonka gyökük viszont elég vastagnak, keménynek és szilárdnak látszott és a szárnyvégbe illeszkedett. A szárny felső, a testhez közeli részén viszont még megtalálhatók voltak a begytollazathoz hasonló fedőtollak vagy pihék. Miután így áll a dolog, úgy vélem, e szárnyak csupán arra valók, hogy a futásban segítsék a madarat, hiszen szerintem ez a madár nem tud repülni, sőt, a földről sem képes felemelkedni. Combja kerülete meghaladta az öt uncia vastagságot, és kéreg vagy sűrű, széles pikkely borította, különösen a sarokhajlat felett. A madárnak vastag, kemény, háromujjú lába volt, az ujjakat felül pikkelyszerűség, alul inkább elszarusodott bőr borította. A középső, a többinél hosszabb ujj három ízületből állt, a belső ujj egyből, a külső ujj pedig kettőből. Valamennyi ujj karma igen nagy, majd két uncia hosszú, vastag, kemény és szarvszerű volt. A madár feje, testméretéhez képest kicsiny, majdnem teljesen kopasz, sötétkékes színű, éppúgy, mint a nyaka felső része, amelyen ritkás fekete szőr látható. A csőrhasíték fölött, közel elhelyezkedő szeme nagy, izzó és kegyetlen, szinte olyan, akár az oroszláné, fekete szőr keretezi, éppen úgy, akár kicsiny és rejtett füljáratait is, amelyek szemei mögött találhatók. Csőre elülső része kissé ívelt, a hegy fölött nem sokkal két lyuk volt rajta – ezek szolgálnak orrlikként. A csőr közepétől az állat feje búbjáig szarus anyagú, s majd három uncia magas, sárgásbarna „korona” emelkedett elő: úgy értesültem, hogy ez a korona vedléskor leesik s az új tollazattal együtt nő csak újra ki. A csőr alsó része a tövétől a hegye végéig öt uncia hosszúságú. A nyak elülső részén, a csőr alatt kb. négy unciányira, két, lecsüngő, két uncia hosszúságú, cinóbervörös hártyás lebernyeg-szerűség, vagy szakállacska volt látható, amelyek alsó csücskét, néhány vörös, illetve itt-ott fekete pihe borította.

Egyébként, bár e madár néhány vonásában látszólag azonos a struccal – például, majdnem teljesen kopasz, kis fejében illetve abban, hogy válogatás nélkül mindent lenyel, amit eléhajítanak – lába, mint korábban már mondtuk, nem két, hanem háromujjú és sarkantyúja sincsen. Olyan ez a láb, mint a túzoké s annyira kemény és erős, hogy a Méltóságos Gróf kertjében (ahová a gróf társaságában emu-nézőbe mentem) láttam egy embercomb vastagságú fát, amelyet ez a madár, a gróf elbeszélése szerint majdnem teljesen széthasogatott és lábával és körmeivel lecsupaszított. Nem csőrével előre, hanem oldalt fordulva s hátrafelé rúgva szokott ugyanis ellenfeleire támadni. Jóllehet mindent, amit csak elévetettek – például egész narancsokat is meg efféléket – bekebelezett, rendes tápláléka a búza- vagy fehérkenyér volt, amelyet nagy és vaskos falatokra törve szórtak elé, én viszont úgy vettem észre, hogy leginkább a friss tyúktojást kedvelte, ezt is egészben, a héjával együtt nyelte le. Ha viszont nem örvendett éppen tökéletes egészségnek, e tojásokat amúgy egészben ki is pottyantotta a végbelén, majd újra lenyelve már magában tartotta és sikeresen megemésztette őket. Elmondták nekem azt is, hogy ez a madár hím példány volt, s hogy olykor látni lehetett, amint hátsó részéből előbukkant a tevééhez hasonló hímvesszeje.

Úgy hallom továbbá, hogy azok a hajók, amelyek Krisztus születésének 1603. évében a Molukkákról tértek vissza Hollandiába, két hasonló madarat is hoztak, ám mivel az állatok út közben elpusztultak, a tengerbe dobták őket: irhájukat, avagy bőrüket azonban ritkaságuk miatt megőrizték.

E madár néhány tojása is hasonlóképpen jutott el hozzánk, ugyanebben az évben kb. három-négy, kereskedők által vásárolt darabot láttam Amszterdamban, kevéssel korábban pedig egyet Leidenben, Porretusnál^* is, amelyik, véleményem szerint mind közt a legnagyobb és legszebb volt. Hosszában mért kerülete ugyanis tizenöt unciányi volt, keresztben pedig tizenkettő vagy kicsit még több, úgyhogy mérete miatt edénynek éppen úgy használni lehetett, mint egy strucctojást, – a strucctojásokat Plinius^* tanúsága szerint gyakran használták erre a régiek, és mind a mai napig is használatosak e célra. Jól emlékszem ugyanis, hogy nemegyszer láttam ezüstbe foglalt és ezüsttel is borított, pohárnak használt strucctojásokat. Az emutojás héja azonban nem túl vastag, s nem is olyan fehér mint a strucctojásé, hanem kívül zöldesszürke, és mindenütt, bár nem túl sűrűn, mélyzöld dudorszerűségek borítják. Azoknak, amelyek közül egyet Amszterdamban láttam, majdnem egyforma méretük, alakjuk és színűk volt, csak akadt köztük gömbölyűbb, kisebb, és némelyiküknek a színe is halványabb és kevésbé mutatós volt, mint a többié.

Azt is hallottam, hogy az efféle madarak nem kizárólag a Molukka-szigeteken élnek, hanem Szumátrán vagy Taprobanán^* is sőt a szigetekkel szomszédos szárazföldön is megtalálhatók.

Egyébként, ha már a tojások szóba kerültek: mikor Iacobus Plateau-nak megjegyeztem, hogy Porretus egy olyan egzotikus és mutatós, a Molukkákról Amszterdamba csak nemrég érkezett tojást vásárolt, amilyet azelőtt még soha nem láttam, még ugyanabban az 1603. évben elküldte nekem annak a két, szintén egzotikus tojásnak a képét, amelyek a gyűjteményében találhatók. Megfigyelhettem, hogy e tojások színükben és méretükben egyaránt eltérnek egymástól. Az egyik ugyanis lúdtojás nagyságúnak és alakúnak látszott, szürkésfehér volt, fekete foltokkal, vonalak hálózták be. A másik viszont tyúktojásnál nem nagyobb, halványzöld színű volt, halványkékes árnyalatokkal keverve, felületét kisebb-nagyobb, elszórt fekete foltok borították. Hogy azonban miféle madarak tojásai lehettek ezek, azt Plateau nem írta meg, szerintem azért nem, mert maga sem tudta.

 

A közül a nyolc hajó közül, amelyek Krisztus születésének 1598. évében, áprilisban, Hollandiában bontottak vitorlát, hogy Jávára és a Molukka-szigetekre induljanak, és amelyek július hónapban a Jóreménység fokánál tartós viharba keveredtek, három hajó a többiektől elszakadva folytatta útját egyenest Jáváig, és sikeres üzleteket kötve a következő évben vissza is tért Amszterdamba. A másik öt hajó viszont, a hosszas hányódástól erősen megviselt állapotban, bal felől elhagyva Madagaszkár-szigetét, szeptember 8-án végül egy hegyvidékes sziget közelébe jutott. A hajósok örvendezve vették az irányt a szigetnek, hiszen bíztak benne, hogy friss vízre bukkannak ott. Másnap tehát néhány matrózt egy dereglyében a partra küldtek annak megfigyelése végett, található-e arrafelé valamilyen kikötésre alkalmas hely, ahol hajóikat lehorgonyozhatják, és hol betegeiket – valamennyi hajón szép számmal akadt skorbutban szenvedő ember – kitehessék a szigeten, hogy ott egészségüket minél könnyebben visszanyerhessék. A kiküldöttek estére visszatértek, és beszámoltak róla, hogy nem csak egy igen megfelelő, mindenfajta széltől védett, több hajót is befogadni képes kikötőt találtak, amely oly tágas, hogy akár ötven vitorlás is kényelmesen horgonyozhat benne, hanem azon kívül még azt is megfigyelték, hogy a hegyekből tisztavizű forrás ered. Ennél fogva másnap a hajók horgonyt szedtek, a kikötőbe vitorláztak, majd azon a helyen időztek egészen október 10-ig, kitéve a partra betegeiket, hogy ott magukhoz térjenek, továbbá egyéb, útjuk folytatásához szükséges dolgokat is elvégezve. Míg azonban a szigeten várakoztak, különfélefajta madarakat is megfigyeltek, köztük egy igen egzotikust is, amelynek ügyetlen kézzel készített rajzát a hajóút teljes krónikáját tartalmazó, és utóbb a hazatértek által kiadatott Naplóban találtam meg: ez képezi az alapját mindannak, amit e fejezetben elmondok majd.

Ez az egzotikus madár tehát hattyúnagyságú volt vagy még annál is nagyobb, ám külsejében teljesen különbözött a hattyútól. Feje ugyanis nagy, valami kapucnihoz hasonló hártya borítja, csőre nem lapos, hanem vastag és hosszúkás, csőrének a fejhez közeli része világossárga, csőre hegye viszont fekete, a csőr felső vagy elülső része horgas és görbe, az alsó vagy hátsó részén pedig, a sárga és a fekete rész közt, középen, világoskék folt volt látható. Úgy mondták tollazata ritkás és rövid, szárnya sincsen, helyettük öt-öt vagy csupán négy-négy hosszabbacska fekete tollat viselt. Testének hátsó fertálya nagyon kövér és vastag volt és rajta farok gyanánt négy vagy öt göndör és kunkori, szürkeszínű toll díszelgett. Lába szára is inkább vaskos, mint hosszú, felső részét a térdéig fekete toll borítja, alsó része pedig, lábfejével együtt halványsárga színű. Négy ujja volt, a három-három hosszabb előre, a negyedik, rövidebb hátrafelé nézett, s valamennyit fekete karom ékesítette.

Nos, miután legjobb tudomásom szerint összeállítottam és lejegyeztem e madár leírását, a kiváló Petrus Pawiusnál,^* a leideni egyetem tanszékvezető orvosprofesszoránál alkalmam volt megszemlélni az állat Mauritius-szigetéről frissen hozott s térdben lemetszett lába szárát. Nem volt valami hosszú, a térdétől a sarkáig alig több mint négy unciát tett ki, szaru vagy pikkely födte sűrűn: e pikkelyek a láb elülső részén szélesebbek és sárgásak, hátsó részén viszont kisebbek és barnák voltak: a lábujjak elülső részét a széles pikkelyek közül födte egy-egy, hátsó részük viszont teljesen elszarusodott. A madár ujjai, vaskos lábához mérten meglehetősen rövidek voltak, hiszen a legnagyobbak, illetve a középsők is a karomig mérve alig haladták meg a két unciát, a másik két-két, szélső ujj alig érte el a két uncia hosszúságot, a hátsó pedig mindössze félunciányit tett ki. Valamennyi köröm vastag, kemény, fekete, unciányinál rövidebb volt: a hátsó ujj körme azonban a többi ujjénál jóval hosszabbra, több, mint egyunciányira nyúlt.

A tengerészek a madárnak a maguk nyelvén a Walgh-vogel vagyis az „okádékmadár” nevet adták, részben azért, mert húsa még hosszas főzés után sem puhult meg, hanem rágós és nehezen emészthető maradt, (kivéve a melle- és a hasa húsát, amelyet egész kellemes ízűnek találtak), részint pedig azért, mert rengeteg gerlét is foghattak, s az utóbbiakat sokkal ízletesebbnek és finomabb húsúnak ítélték. Nem csoda hát, ha a gerlékhez mérten kevésre becsülték ezt a madarat, és azt mondták, hogy könnyen meglennének nélküle. Állítólag a madár gyomrában valamilyen kavicsokat is találtak: két hazahozott darabot a kiváló Christian Porretusnál alkalmam is nyílott megszemlélni. Más és más alakúak voltak, az egyik sima és kerekded, a másik egyenetlen és szegletes, az előbbi egy uncia nagyságú: ezt a madár lábához rajzoltattam, az utóbbi nagyobb és súlyosabb s mindkettő szürke volt. A madár minden valószínűség szerint a tengerparton találta és úgy ette meg őket, mert nem hiszem, hogy a gyomrában termettek volna.

E sziget egyébként – amint a naplóban olvastam – az Egyenlítőtől az Antarktisz irányában mért 21. foknál található. Úgy hiszik, senki nem lakja és teljesen elhagyatott, hiszen bár néhány matrózt több ízben is kiküldtek, hogy kutassák át a helyet, és bár ők három egész hetet eltöltöttek az ide-oda kószálással, mégsem találtak senkit. Ezt a tényt támasztja alá a madarak tökéletes biztonságérzete is, akik hagyták, hogy kézzel fogják meg, illetve husángokkal üssék agyon őket, mintha csak soha azelőtt embert nem láttak volna. Jóllehet ennek a szigetnek a kerülete a Napló szerint körülbelül mindössze tizenöt mérföld volt csupán, egy néhány évvel későbbi, egy Jacobus van Neck parancsnoksága vagy admirálissága alatt, a hollandok által a Molukkákra indított másik expedíció során Neck megbízottja vagy admirális-helyettese, N. Garnier, aki véletlenül vetődött ide, a sziget kerületét nagyobbnak találta. Garnier ugyanis megparancsolta, hogy járják körül a szigetet és ennek eredményeképpen arra a következtetésre jutott, hogy harminc mérföld vagy tengeri mérföld (leuca)^* a kerülete, mint azt ő maga beszélte el nekem Amszterdamban, Krisztus születésének 1603. évében, amely évben éppen visszatért a Molukkákról és Taprobanáról. A szóban forgó szigetet a hollandok Móric hercegről Mauritiusnak nevezték el, korábban viszont a portugálok, mint korábban már mondtuk, Ilha de Cirnenek vagy Cisnenek, azaz Hattyúszigetnek hívták, talán épp azért, mert az említett madarat látták itt, amelyet hattyúnak néztek.

Úgy értesültem, hogy az itt termő sok különféle fa közt sűrűn megtalálható a legfeketébb fa, az ébenfa is.

 

Azok a hollandok, akik Krisztus születésének 1598. évében az Australis vagy Csendes-óceánra indítottak hajóutat, s a következő évben elérték a Magellán-szorost, néhány szomszédos, kikötőnek használt szigeten az Egyenlítőtől negyvennyolc fokra az Antarktisz irányában, és e tengeren elszórt több más kis szigeten is tengeri madarak nagy tömegeire bukkantak, amelyek azért jöttek ide, hogy tojásaikat lerakják, majd itt kiköltsék. Hájukról^* amelynek e madarak bővében voltak, pinguineknek nevezték el őket, azokat a szigeteket pedig, ahol oly hatalmas tömegben találtak pingvineket, Pingvin-szigeteknek keresztelték el. Én azonban úgy gondolom, hogy e madarakat helyesebb lenne inkább Magellán-ludaknak nevezni. Mivel tudomásom szerint eddig senki nem tett róluk említést – az azok által kiadott naplón kívül, akik a nevezett évben a Magellán-szorosban időztek egy darabig – továbbá, mert nyilvánvalóan egzotikus állatok, érdemesnek láttam a naplóból vett képet itt közölni és néhány, e madár leírását illető megjegyzéssel kiegészíteni.

Ez a madár tehát tengeri madár, és a ludak neméből származik, bár a csőre nem hasonlít a lúdéhoz. A tengerből táplálkozik, nagyon hájas, akkora, mint egy jól megtermett lúd: megfigyeltek ugyanis e nemből tizenhárom, tizennégy, sőt tizenhat libra^* súlyú kifejlett példányokat is: a fiatalabbak viszont nyolc-tíz, tizenkét librát nyomnak. A felső részén fekete, az alsó és hasi részén fehér tollak borították. Vastag és rövid nyakukon körben, mintha köré lenne tekerve, néhány fehér toll nőtt, bőrük vastag és tömör volt, mint a malacé, szárnyat nem, helyette két kicsiny, apró karként csüngő bőruszonyt viseltek oldalt, amelynek felső részét rövid, vékony és merev tollak födték sűrűn, alsó részét pedig még kisebbek és merevebbek, de fehérek, több helyütt fekete foltokkal. Ezek a „szárnyak” a repülésre egyáltalán nem alkalmasak, de segítségükkel a madarak sebesen tudnak úszni. úgy értesültem ugyanis, hogy nagyrészt a vízben tartózkodnak, és csak párzás vagy tojásrakás idején jönnek a szárazföldre. Általában egy üregben hárman-négyen rejtőznek. Csőrük a hollóénál nagyobb, de nem olyan terjedelmes, farkuk nagyon rövid, lábfejük fekete és lapos, lúdláb alakú, de nem olyan széles. Kiegyenesedve és emelt fővel járnak, miközben, mintha karuk lenne, oldalukhoz zárják uszonyukat, ezért aki távolról látja, könnyen emberkéknek vagy pigmeusoknak nézheti őket. A Naplók tanúsága szerint kizárólag hallal táplálkoznak, húsuk azonban mégsem rossz ízű, sőt hal-íze sincsen. Igen mély lukakat ásnak a földbe, akár az ürgék, s oly üregessé furdalják néha a talajt, hogy az arra járó tengerészek bizony gyakran térdig süppednek e lyukakba.

 

Abban a levélben, amelyet az ebben az egzotikumokról szóló könyvben már többször emlegetett Jacobus Plateau 1602. novemberében írt nekem, egyebek közt megjegyezte azt is, hogy Múzeumában három nemzetségét is őrzi annak az állatnak, amelyet a spanyolok az őt borító páncélzatról (arma!) armadillonak, a franciák viszont brazil kifejezéssel tatunak neveznek. Egyikük igen nagy, és alakra olyan, mint az a példány, amelyiknek a képét néhány éve Nicolaus Monardes^* A Kelet-Indiákról származó egynemű gyógyanyagok című könyvének armadillo-fejezeténél közöltem, és most^* újra közlök. A másik állat ehhez majdnem hasonló, csak kisebb, a harmadik viszont máshogy fest: ennek az armadillonak színes képét Plateau akkoriban ugyan elküldte nekem, csakhogy a méretéről egy kukkot sem írt. Mikor erre figyelmeztettem, a rákövetkező júniusban megadta már a hosszúságát és a szélességét is. Mivel ez a példány azoktól a tatuktól, amelyeket eddig módomban állt megszemlélni, külsejében különbözik, továbbá mert nem hinném, hogy bárki bemutatta volna eddig ezt az állatot, képet rajzoltattam, és metszetet készíttettem róla, hogy e fejezethez csatoljam, kiegészítve egy rövid, a kép alapján összehozható s újabb adatokkal alátámasztott leírással.

Ez az állat tehát egy láb és négy uncia hosszúságú, testének kerülete pedig huszonnégy uncia, vagyis a hossza a kerületénél két unciával kevesebb! Páncélzata kemény, héjszerű, rozsdaszínű és – talán a kortól meg az állandó fogdosástól – kissé megviselt, azonkívül, mintha mozaikmintás is lenne. A nyakától a teste közepéig ugyanis mintha tarka, kör alakú mozaikokkal lenne kirakva, a teste közepén pedig hármas rendben szintén tarka, de négyszögletes mozaikok ékesítik. Páncélzatának hátsó része hasonló karikákra oszlik, mint az elülső, sőt, a fejét az orráig is ugyanilyen mozaikok díszítik. Szélesebb és nem oly hegyes a füle, mint annak a példánynak, amelynek képét a Monardes-jegyzetnél közöltem, farka rövid volt, az emberi kéz két utolsó ujjpercénél nem hosszabb, és szintén körkörös mozaikok borították, hasát ezzel szemben, amint a képen látható, nem védte páncél, csak sörte födte, ugyanúgy, ahogy lábai hátsó részét, torkát és alfelét. Hátsó lábai – szintén a kép tanúsága szerint – három ujjal és sarkantyúval voltak ellátva, a mellsők ezzel szemben csak két-két ujjal és sarkantyúval – már ha a rajzoló pontosan ábrázolta. Nemi szerve meglehetősen hosszú és kiálló volt.

Úgy gondolom egyébként, hogy a példányok eltérései lakhelyük különbözőségével függenek össze, bizonyos ugyanis, hogy különböző vidékekről kerültek hozzánk.

Azok közül, akik erről az állatról írtak, szerintem az első Gonsalvus Ferdinandus Oviedus volt, a többiek ugyanis, akik vele kapcsolatban említettek valamit, bizonyára Oviedusból merítették bölcsességüket. Oviedus Összefoglalás c. művének XXII. fejezetében az állatot bardatonak, vagyis teljes páncélzatúnak nevezi, továbbá kataphraktosnak (páncélos) a következő szavakkal, amelyeket e helyt olaszból latinra fordítva idézek:

„A kataphraktos, vagyis a mindenütt páncéltól födött, avagy – mint egy olasz munka mondja – a bardato csodálatos külsejű egy állat, teljesen más, mint a Spanyolországban, vagy egyebütt Európában látható állatok. Négylábú, testét farkával egyetemben a későbbiekben említendő gyík^* páncéljához hasonló bőrkéreg borítja, színe a fehér és a szürke keveréke, de mégis inkább fehérbe hajlik. Úgy fest, mint egy mindenfelől felpáncélozott ló, méretre azonban csak akkora, mint egy közönséges kiskutyáé. Ártalmatlan állat, földhányásokban lakik, lábával kotorja a földet, és üregét úgy vájja ki mint az üregi nyúl. Vagy hálóval szokták fogni, vagy parittyakővel csapják agyon, különösen vetés idején, tarlóégetéskor, vagy olyankor, ha éppen a földet művelik, hogy a marhák és más állatok számára takarmányról gondoskodjanak. Néha volt alkalmam enni az állat húsából is, és úgy találtam, hogy a kecskéénél sokkal ízletesebb, és igen egészséges étel. Egyébként, ha az állat azokban a tartományokban is előfordult volna, ahonnét a lovak teljes fölpáncélozásának a szokása eredt, joggal gondolhatná bárki, hogy az állat láttán támadt az embereknek ez az ötletük.” – Ennyit ír Oviedus.

Jóllehet Oviedus olyannyira földicséri az armadillo ízét, Josephus Costának A Kelet-Indiák természeti és néprajzi leírása c. munkája IV. könyvének XXVIII. fejezetében más a véleménye. Ő az ivana^* húsát sokkal többre tartja a tatuénál. (Az ivana nevű állatról az innen számított hetedik fejezetben szólunk majd.)

 

Tudomásomra jutott, hogy egy bizonyos, Rutgerus Ioannes F. nevezetű amszterdami polgár különféle kagylófélékben és egyéb messze földről származó dolgokban gazdag gyűjteményében, más egzotikumok közt őriz egy szárított állapotban lévő, csodálatos négylábú állatkát, amelynek – mivel e vidékeken igen ritka – helyet kívántam szorítani ebben az egzotikumokról szóló könyvemben. Evégből megkértem a jeles és tudós Theodoricus Clemens F. Coonhartot, a város egyik polgárát, hogy készíttessen színes képet az állatról és méreteit is jegyezze föl nekem, amit, mivel jó barátságban állunk, szívesen meg is tett nekem. Egy derék, az említett F. házából való ifjú, Volcardus ugyanis elkészítette számomra a rajzot, majd a képet, az állat és egyes testrészei méretének jelölésével együtt elküldte nekem. Ezek alapján állítottam össze legjobb tudásom szerint az állat leírását: a képről, vagyis a rajzról pedig fametszetet készíttettem, amely alább látható.

Ez az állatka – amint a nekem küldött jegyzetekből kikövetkeztethettem – egy láb hét uncia hosszú volt, kerülete viszont, minthogy ki volt belezve és a szárazságtól összeaszott, nem bizonyult arányosnak testhosszával. Ha ugyanis valódi vastagságát jegyezte föl az, aki küldte, e vastagság a hat unciát sem érte el. Feje körülbelül két uncia széles volt, és két unciánál valamivel rövidebb. Nyaka nem volt olyan vastag, ahogy a kép mutatja, mivel – akár a teljes testét –, hosszú és sűrű szőr borította. A kép szerint nem viselt farkat, és mint ahogy később értesültem, akik látták az állatot, valóban mind azt mondták róla, hogy farkatlan. Bundája színe barnás-barnásvöröses, vagy inkább olyasféle, mint amilyen színű a nagy és vaskos kókuszdiókat fedő bozont. Lábai rövidek, mindössze háromunciányi hosszúságúak és szőrösek, mindegyik lábán három-három igen hegyes, szorosan egymás mellett lévő karom található, amelyek közül a középső hosszabb, mint a többi, úgyhogy inkább a mászásra, mint a járásra látszanak alkalmasnak. Ennyit tudtam a kép, illetve a hozzám küldött jegyzetek alapján megfigyelni, részletesebb és pontosabb leírásával majd akkor szolgálhatok, ha az eleven állatot is megnézhetem és megvizsgálhatom.

Azok közt egyébként, akik az amerikai tartományokról írtak, úgy látom, csak kevesen említik ezt az állatot, kivéve az egyetlen Consalvus Ferdinandus Oviedust, aki A Kelet-Indiák összegzése c. művének XXIII. fejezetében remek leírását adja. Mivel ez a szöveg az állat természetének és szokásainak szinte rajzszerű leírását tartalmazza, az olvasó kedvéért alább közlöm az egészet:

„A perrillo ligero” – mondja Oviedus eredetileg spanyol nyelvű munkájában, amelyet itt én latinul idézek – „avagy a nyüzsgönc kiskutya,^* valamennyi általam látott állat közt a legtunyább, mert olyan lassan mozog, hogy mindössze ötven lépésnyi út megtételéhez is teljes napra van szüksége. Az első keresztényeknek, akik megpillantották, nyilván az járt az eszükben, hogy Spanyolországban a négereket „fehérjános”-nak szokták hívni, mármint viccből, hiszen éppen az ellentéte az igaz. Így, mikor rábukkantak az állatra és látták, milyen természetű, a „fehérjános” mintájára, természetével éppen ellenkező nevet adtak neki és „nyüzsgönc”-nek nevezték el, pont azért, mert olyan lassú és tunya volt.

Nyüzsgöncünk azért tartozik a földrész legcsodálatosabb állatai közé, mert oly kevéssé hasonlít a többi állatra. Ha teljes nagyságát eléri, kéttenyérnyi (sic!) hosszúságúra vagy még kicsit nagyobbra nő, szélessége majdnem megegyezik hosszával. Négy vékony lába van, madármódra négy-négy karommal ellátott ujjal, ám ezek a körmök egymáshoz simulnak és nemigen alkalmasak a test megtartására. Lábai vékonysága és testének súlya miatt a földön hason szokott csúszni-mászni, nyakát viszont, amely a tövétől a végéig majdnem egyforma vastag és olyan, mint egy sodrófa, magasba emeli és kiegyenesíti: ezen ül kerek, bagolyéra emlékeztető és körkörösen szőrtől övezett, inkább hosszúkás, mint széles pofája. Szeme kerek és apró, orra majomszerű, szája igen kicsi. Nyakát folyton ide-oda forgatja, mintha egyik meglepetésből a másikba esne. Úgy látszik, mintha ezeknek az állatoknak a leghőbb vágya az volna, hogy fára vagy karókra másszanak, így hát többnyire fákon, és azoknak is a legmagasabb ágain láthatók: az ágat hosszú karmaikkal ragadják meg, és lassan kúsznak fel rá. Farka nincs, bundája szürkésfehér, szinte, mint a borzé. Hangja is egészen más, mint a többi állaté, mert énekelve, mindössze hat, szünetekkel megszakított hangot ad ki, a legmagasabbal kezdi, és egyre mélyebben folytatja, úgyhogy az első hang mindig magasabb, mint a többi, és az egymásra következők fokozatosan mélyülnek. Ez az állat ugyanis pont úgy skálázza végig azt, hogy „ha-ha-ha-ha-ha-ha”, ahogyan mi énekeljük, hogy „lá-szó-fa-mi-ré-do”. Ugyanúgy áll tehát a dolog, ahogy azt a bardatusról szóló fejezetben írtam: mármint, hogy ha a tatu azokon a vidékeken is előfordult volna, ahonnét a ló teljes fölpáncélozásának szokása eredt, joggal tűnhetnék úgy, hogy az ötletet az állattól vették. Ugyanígy pedig azt is joggal állíthatnók, hogy a zene feltalálója inkább merített ennek az állatnak a dalából, mint bármi egyébből, hiszen ez az állat e hat hanggal tulajdonképpen a szolmizációs skálára tanít bennünket.

Ám, hogy visszatérjünk a leírásához: az állat csak éjjelente énekel, kis szünetekkel ismételve az említett hat hangot, nap közben viszont sohasem hallható a dala. Emiatt, és apró szeme alapján éjjeli állatnak tartom, amely homályban és sötétben érzi elemében magát. Természetes lustaságukkal mozognak tovább akkor is, hogyha hazaviszi őket az ember, sem kiáltásra sem ösztökélésre nem váltanak nagyobb sebességre. Néha tartottam efféle állatot otthon, és amennyire magam megfigyelhettem, vagy más, aki táplálni próbálta megfigyelhette, soha nem láttuk, hogy bármit is megevett volna, már-már azt hittük, levegővel lakik jól, hiszen a fejét és száját mindig leginkább arrafelé fordította, amerről a szél fújt: amiből arra következtettünk, hogy nagyon szereti a levegőt. Nem valami veszélyes állat, szűk szájnyílása miatt harapni sem tud, de nem emlékszem, hogy valaha is hozzá hasonlóan rút és tohonya lény hogy láttam volna. Ha azonban olyan fára bukkan, amelyikre föl tud kapaszkodni – mint említettem már –, még legmagasabb ágaira is fölkúszik és nyolc-tíz, sőt húsz napot is elcsimpaszkodik odafönn, ki tudja, mivel táplálkozva közben.” Eddig Oviedus.

Josephus a Costa A Kelet-Indiák természeti és néprajzi leírása című munkája IV. könyvének XXXVIII. fejezetében szintén említést tesz erről az állatról, és azt állítja, hogy hangyákkal szokott táplálkozni. Azt írja, csupán három-három ujjat visel egy-egy lábán, mint az a példány, amelyiknek a képét itt közöltük. Egyébiránt Oviedus leírásával több helyütt azért nem egyezik az, amit én erről az idő-aszalta példányról írtam, mert ez már elvesztette eredeti küllemét és alakját.

Hanem meg kell azt is vizsgálnunk, vajon erről a tohonya nevű állatról írt-e Andreas Thevetus A francia Antarktisz érdekességei LII. fejezetében, illetve Ioannes Lerius Amerika leírásá-nak X. fejezetében, akik Haünek és Hanthinak nevezik az állatot. Mindketten majomarcúnak, merev és sörtés bundájúnak, szőröslábúnak írják le állatukat, amely szerintük mindegyik lábán három-három hosszúkás és hegyes karmot visel, többnyire fákon él, ha pedig fogságba esik, minden nehézség nélkül megszelídíthető és kezessé tehető. Szerintük sem látta senki, hogy valamit is evett volna valaha, ezért azután a legtöbben úgy vélik, hogy levegővel táplálkozik. Egyikük sem állítja viszont, hogy túl tunya lenne, vagy hogy nem lenne farka, hiszen mindketten azt írják, hogy rövid farkat visel. Az Olvasó mindazt, ami az említett szerzőknél olvasható, összevetheti az Oviedus-idézettel.

 

Iacobus Plateau-nak a XV. fejezetben idézett, novemberben hozzám írott levelében említés esik egy bizonyos állatkáról, amelyet roueni hajósok hoztak állítólag Barbariából,^* és amelyet Plateau baráti ajándékként kapott volt. Ennek az állatnak élethűen kiszínezett képét, a tatu fentebb említett rajzával együtt, a leírásához szükséges néhány jegyzettel kiegészítve elküldte nekem, mivel az állatot mutatósnak és igen egzotikusnak találta, és úgy gondolta, még sosem láttam hasonlót. Rákövetkező júniusban azután, kérésemre – az ourissa-madárka képének kíséretében még több megjegyzéssel toldotta meg az addigiakat. Ezek alapján, illetve az állatka rajzára támaszkodva állítottam össze az alábbi leírást, a képmásról pedig a nyájas olvasó kedvéért rajzot és metszetet készíttettem, amely itt látható.

Ez az állat tehát akkora volt, mint egy nagyobb egér^* vagy mint egy nem teljesen kifejlett mormota,^* külsejében pedig leginkább menyétre^* vagy mókusra^* emlékeztetett, hiszen feje és bozontos farka a mókuséra hajazott, csakhogy ő fölemelve tartotta a farkát, és nemigen hajlította a feje fölé, mint amaz, hanem inkább gyakran teljes szélességében kisimította. Evés közben, mint a mókus, a hátsófelén ült, mellső lábaival tartva és forgatva az ételt. Mindkét állkapcsa elől két-két hosszabb foggal volt ellátva, füle szinte kerekded, bundájának színe vöröses, barna és fehér keveréke volt: az egyes színek a fejétől a farkáig, egész teste hosszában csíkosan és sugarasan oszlottak meg, legfőbb ékessége pedig a hasonló színekkel csíkozott farka volt, amelyet, mint említettem, olykor igencsak széttárt, majdnem úgy, mint a páva a sajátját. Lába öt ujjban végződött, négy ujj előre nézett – közülük a két középső hosszabb volt a többinél – rövid és sarkantyúforma ötödik ujja viszont hátrafelé állt. Úgy vettem észre, bármit vetett elé az ember, válogatás nélkül megette, leginkább azonban a kenyeret szerette. Nem volt vad, könnyen meg lehetett szelídíteni és könnyen kezessé vált, úgyhogy minden póráz nélkül bátran szabadjára lehetett ereszteni, hogy kóboroljon, amerre akar, hiszen mindig önként visszatért odvába. Mint Iacobus maga írta, elmesélték neki, hogy e mókusok már a hajón, amelyen az állatkákat szállították, úgy megszelídültek, hogy a matrózok ölébe és cipőjére mászkáltak, kárt azonban sose tettek semmiben.

Úgy látszik, ugyanerről az állatról emlékezik meg az a szerző is, aki 1602-ben anyanyelvén kiadta annak az expedíciónak a leírását, amelyet a hollandok Líbiába tettek volt. A második rész XXX. fejezetében ugyanis, a 10-es számmal jelölt képnél, ha nem tévedek, a mustela Africana képét hozza L betűvel jelölve, jóllehet leírást nem fűz hozzá, csak annyit jegyez meg, hogy itt egy menyét fajról van szó. Mivel viszont ezek az állatok valószínűleg Barbariának nem a Földközi-tenger felé néző részéről kerültek hozzánk, hanem Afrikának arról a vidékéről, amelyet az óceán mos, és ahová a franciák többnyire hajózni szoktak, ezt a galé libykét én inkább afrikai menyétnek^* neveztem el.

 

A kiváló Christian Porretus, akiről ebben az egzotikumokról szóló könyvben már néhányszor említés esett, néhány éve vásárolt egy gyönyörű kígyóbőrt. Minthogy ehhez foghatót korábban nem láttam, úgy gondoltam, sokak örömére szolgál, ha e bőr valamilyen leírását itt közlöm.

Ez a bőr kilenc római láb hosszúságú volt, a test közepén majdnem egylábnyi hosszú, s innét kezdve a farok illetve a fej irányában fokozatosan keskenyedett, úgyhogy a fej közelében – amely egyébként le volt vágva – alig haladta meg a négy uncia szélességet, a farok végén pedig a kettőt is alig érte el. A teljes bőrt bizonyos mintába rendeződött pikkelyek borították: felül kisebbek, alul nagyobbak, ahogy azt a többi kígyónál is megfigyelhetjük: e pikkelyek meglehetősen tarkák és mutatós mintázatúak voltak. A hát ugyanis a fejtől majdnem egészen a farokcsúcsig, hosszában, ismétlődő mintázatban, pajzsformájú feketés foltokkal ékeskedett, a farokvéget pedig szintén fekete de tojás alakú foltok díszítették. A bőr oldalán változó alakú fekete foltok voltak láthatók, igen szép látványt nyújtva: a kígyó – szerintem a füstölés miatt megkopott – világosbarna színe igen mutatósan festett. A bőr maga elég tömör volt.

Hogy a bőr miféle tartományból származott, sem én nem tudom, sem Porretus nem mondta. Ám mivel 1596 előtt holland hajósok soha nem tettek hajóutat a Kelet-Indiákra, valószínűnek tartom, hogy a bőr Amerikából vagy a vele szomszédos szigetekről került hozzánk, hiszen Consalvus Ferdinandus Oviedus Általános- és Természetleírás-a XVII. könyvének VI. fejezetében tanúsítja, hogy Kuba szigetén huszonöt, sőt harminc láb hosszú és embercomb vastagságú óriás példányok is találhatók, akiknek a torkában olykor a helyiek által Guenibiquinnak nevezett, kutyánál nagyobb állatokat is szoktak találni, méghozzá egészben, mintha csak nemrégen nyelte volna őket le a kígyó, továbbá ugyane Leírás XII. könyvének VIII. fejezetében Oviedus elmondja, hogy Haiti más néven Hispaniola szigetén látott egyszer egy frissen megölt példányt, amely húsz lábnál is hosszabb volt, és hozzáteszi, hogy ugyanezen a szigeten egyéb, különféle fajú és színű kígyók is teremnek még, köztük igen vastagok is.

 

Az utóbbi, Krisztus születése utáni 1603. évben, mikor ez az egzotikumokról szóló könyvem már nyomdába került, a már több ízben említett Jacobus Plateau két, élethűen színezett állatképet küldött el nekem, mindegyiknek megjelölve méretét is, hogy könnyebben leírhassam őket, amivel igen lekötelezett engem, hiszen emlékezetem szerint hasonló állatról képet eddig még nem láttam. Ezért úgy gondoltam, érdemes ezeknek az állatoknak a leírását, már amennyire a kép és a mellékelt méret-adatok alapján összeállíthattam, az egzotikumok jelen, ötödik könyvébe fölvennem.

Az első kép, amelyet a mellékelt ábrán e XIX. fejezethez mellékelek, mint Plateau írja, szintén egy olyan, az Indiákról származó kígyóé, amelynek bőrét több más egzotikum közt őrzi. Ez a kígyó – amint azt a hozzám juttatott adatok alapján megfigyeltem – nyolc római láb hosszú, vastagságáról sajnos nem mondhatok semmit, mert az erre vonatkozó adatok hiányoztak, és Plateau a levelében sem írt róluk semmit: amennyire azonban a kép alapján következtethetek – már, ha a rajzoló pontosan ábrázolta az arányokat – úgy gondolom, az állat kerülete, ott, ahol a legvastagabb volt, mindössze négyunciányi lehetett. Akár a többi kígyónak, ennek is az egész testét pikkely borította, hátán pedig elszórtan színes és tetszetős alakú fekete foltok voltak láthatók. Egész hasi része fehérlett, szájának fegyverzete néhány horgas fogból állott, nyelve pedig vékony és kétágú volt.

Hogy e kígyó melyik nemzetséghez tartozik, véleményem szerint nehezen állapítható meg, mert – mint Aelianus írja – sok és sokféle kígyónemzetség létezik, és véget nem érő föladat lenne valamennyi fajukat sorra venni, hacsak nem úgy gondolja valaki, hogy ez a példány abból a nemzetségből való, amelyről az említett Aelianus Az állatokról című munkája XVII. könyvének II. fejezetében azt mondja, hogy olyan, mintha festékfoltos lenne és ezért valósággal tarkának hat, de méretét tekintve kisebb azoknál a kígyóknál, amelyek Indiában tizenhét könyöknyire is megnőnek.

Egyébiránt, aki a kígyókról többet kíván tudni, nézze meg a kiváló Conradus Gesnerus^* Állattanának V., a kígyókról szóló könyvét, itt ugyanis mindaz egybe van gyűjtve, amit a régiek és az újabbak a kígyókról valaha is írtak volt.

 

A másik kép egy nagy és igen szép gyíké, amelyet – mint Plateau mondja – szintén az Indiákról hoztak: ezt a rajzot az alábbi, az e fejezethez mellékelt ábrán nyomattam ki.

Ez a gyík négy és fél római láb hosszú volt, s teste közepén a kerülete tizenegy unciát tett ki – már amennyire ez a képhez mellékelt adatokból tudható. Ugyanezen adatok alapján – föltéve ha a rajzoló a testrészek arányait élethűen ábrázolta – a feje és a nyaka hossza a mellső lábáig (merthogy a többi gyíkhoz hasonlóan ez is négylábú állat) kb. tizenegy unciányi, a mellső lábától a hátsóig tizenhat volt, a maradék huszonnyolc unciát a hosszú és vékony hegyben végződő, fokozatosan elkeskenyedő farka adta ki. Színe mutatós, hiszen bár teljes testfelszíne barna volt, mindenütt fehér és sárga, négyszögű és rombuszalakú, fekete pettyekkel váltakozó foltok ékesítették. Hasi része ezzel szemben nem volt annyira barna, de ezt is fehér pettyek tarkították, és ugyanígy lábait és farkát is, amelynek felszínén hosszában, valami húrféle húzódott. Lábai elég vastagok voltak, lábfeje öt hosszabbacska, különálló ujjban végződött, amelyeken fekete, hosszú és hegyes karmok meredeztek. Szájnyílása, amelynek felső része az alsónál tovább ért, meglehetős nagyra nyílt és elég erős és görbe fogakkal volt fölfegyverkezve.

 

Ugyancsak Plateau-tól, több mással együtt, amelyekről e könyvben szó esett már vagy majd szó esik, megkaptam egy másik gyík színes képét is, kiegészítve az állat hosszát jelölő adattal. Mivel nem emlékszem, hogy hasonló színű gyíkot valaha is láttam volna, úgy véltem, nem lesz érdektelen, ha képét illusztrációképpen az olvasó szeme elé tárom, s leírásával, már amennyit a kép alapján összeállíthattam, kiegészítem.

Ez a gyík távoli földről származott, Plateau, aki a képet küldte, kibelezve és kitömve őrizte gyűjteményében, más egzotikumokkal együtt. Azt sajnos nem írta meg, honnan származott a gyík, vagy milyen tartományban bukkantak rá, mellékelte viszont leveléhez azt a fonalat, amellyel fejétől a farka végéig lemérte a hosszát: ezt háromlábnyinak találtam, azt a fonalat pedig, amellyel a kerületét mérte, kilenc unciának. A kép alapján arra következtettem, hogy az állat nyaka vastag lehetett, feje rövid, orra hosszú és vékony, szájnyílása nem túl széles, alsó állkapcsa a felsőnél hosszabb, de alul-felül hegyes fogakkal fölfegyverzett. Farka fokozatosan hosszú csúcsban végződött, és mint a többi gyíknak, négy lába volt, mindegyiken három, előreálló ujjal volt ellátva, valamint egy rövid sarkantyúval, amelyet a lábai hátsó részén, vagyis a sarkán viselt. Mellső lábainak ujjai rövidebbek voltak és egyforma hosszúak, a hátsó lábaié ezzel szemben hosszabbak, és közülük a középső messzebbre nyúlt, mint a többi.: valamennyin hegyes karom ékeskedett. Egész testfelszínének, feje, farka, sőt lábai felső részének bőrét is apró, feketével színezett, fehéren sűrűn pettyezett pikkelyek borították, teste alja viszont halvány fehér volt s szélesebb, nagyobb pikkelyekből állt.

 

Jóllehet Oviedus tagadja, hogy ennek az állatnak a teste harmadfél tenyérnyinél hosszabbra nőhetne, én úgy emlékszem, ennél nagyobbat is láttam. Meglehet, – s szerintem ez a helyzet – Oviedus csupán a fej és farok nélküli, csonka törzs hosszára gondolt. Az állat, korától függően, változó nagyságú lehet. Alkalmam volt ugyanis öt-hat példányt látni s valamennyi más és más nagyságú volt: a nagyobbja közül egy mutatós és jó állapotban lévő példányt a kiváló Petrus Pawius, leideni tanszékvezető orvosegyetemi tanár birtokolt, ezt ő kölcsönadta nekem, hogy leírást készíthessek róla és hogy képét fába metszethessem: ezt az ábrát közlöm alább.

A gyík hossza, orra vagy szája végétől (egyébként nem teljes, hanem csonka) farka hegyéig három és fél lábat, kerülete pedig tizenhárom unciát tett ki, egész teste részben szürke, részben barna volt, hátát, lábait és a farka tövét nagyobb, hasát pedig kisebb pikkelyszerűségek borították. Farkát, a tövétől a közepéig pikkelymintázat övezte: vagyis minden negyedik sor nagyobb pikkelyekből állt, a farka közepétől azután a farka végéig egyforma, nagyobbfajta pikkelyek födték. Nyakától a farka hegyéig, egész háta hosszában széles, de hegyes, fűrész-szerű tövisek álltak ki a testéből, feje háromunciányi volt és szintén pikkelyek födték, szájnyílása két unciát tett ki. Szeme nagy volt (ezt a kép nem élethűen ábrázolja, ahogy testének pikkely-mintázatát sem ábrázolja jól), két orrlika fejének felső részén, szinte a csúcsán helyezkedett el, mindkét állkapcsában egy-egy sor apró fog volt, szám szerint huszonhat vagy huszonhét, közülük a felsők kissé hegyesebbnek tűntek. A feje hátsó részén mindkét oldalt a halak kopoltyújához hasonló nyílás húzódott, álla alatt pedig melléig csüngő bőrlebenyt vagy toroklebenyt viselt. Négy lába volt, lábfejeit pikkelyek borították: mellső lábai rövidebbek és vékonyabbak voltak, mint a hátsók, s itt lábfejei is kisebbnek látszottak: ezekből öt kisebb ujj nyúlt ki, amelyek közül a külső és a legbelső csak két-két ízületből állott, a két beljebb lévő háromból, a középső pedig négyből. Itt valamennyi körme rövid és fekete volt. Hátsó lábai azonban a mellsőknél hosszabbak és vastagabbak voltak, lábfejei is kicsit nagyobb méretűek itt, s hasonlóképpen ötujjúak: a belső ujj rövidebb, csupán két ízületből áll, a következő háromból, a harmadik, négyből, a negyedik, amely egyben a leghosszabb is ötből, az utolsó – a legkülső – pedig szintén négyből: ez a harmadik ujjal volt egyforma hosszú. E lábak körmei is feketék voltak, de némileg hosszabbak, mint a mellsőkéi. A hátsó lábaknál a csípőt, a térdhajlat térdfelőli részétől kezdve a lágyékig, huszonhárom darab, egy sorban húzódó tapadókorong^* díszítette, szerintem azért, hogy az állat könnyebben tudjon fára mászni. De nem minden efféle állatra jellemzők e jegyek, például a kitűnő Christianus Porretusnál általam látott két példány közül ugyanis a nagyobbik az itt leírttal egyforma hosszú volt, de csípeje elején tapadókorongnak nyomát sem lehetett látni, a kisebbik példányon ezzel szemben, amelyik igen szép, szinte szürke színű volt, megfigyelhettem a tapadókorongokat, bár sokkal kisebbeket és kevesebbet, vagyis csak tizennégyet egy-egy hátsó csípő belsején. Lehetséges, hogy e korongok megléte különbözteti meg a hímet és a nőstényt, nem tudom. Porretus nagyobbik példányánál ugyanis, annál, amelyiknek nem voltak korongjai, a toroklebeny sem volt fölfedezhető, a kisebbik példánynál viszont igen. ugyanígy a Jacobus Plateau-tól kapott yvana-képen látható példány hosszát és szélességét, a fonal alapján, amellyel Plateau a nála őrzött állatot lemérte, hossz- és szélesség tekintetében egyaránt éppen akkorának találtam, mint a nagyobbik, imént említett példányét.

Nem emlékszem egyébként, hogy az újabb szerzők közül, akik erről az állatról megemlékeztek (azt hiszem ugyanis, hogy a régiek egyáltalán nem tudtak róla), bárkit olvastam volna, aki pontosabb leírását adta volna e gyíknak, mint Consalvus Ferdinandus Oviedus. Ő ugyanis A Kelet-Indiák általános és természeti leírása c. munkája XIII. könyvének III. fejezetében írja le az yvanát, a latinul következőképp hangzó szavakkal:

„Az yvana nevű állatról nem tudható, melegvérű-e, avagy hal-e, hiszen folyókban is él, de fára is mászik. Így aztán nem tudom eldönteni, vajon a szárazföldi vagy a vízi állatok közé soroljam-e. Rémisztő külsejét tekintve ugyanis kígyónemzetségbe sorolná, aki nem ismeri, lábai gyíklábak, feje is olyasforma, de nagyobb, mint a gyíké, a farka négy vagy öt tenyérnyi hosszú, illetve, az állat testhosszától függően lehet hosszabb is meg rövidebb is. A nagyobb példányok törzsének hossza harmadfél tenyérnyi s egytenyérnyi vastag vagy annál kicsivel több. Ebből az állatnemzetségből kevesen nőnek nagyobbra. Az ennél kisebb példányok körében azonban nagy a változatosság, úgyhogy még akkorkák is akadnak köztük, mint egy kis fürgegyík. Hátuk egész hosszában fogazott és tüskés tarajt viselnek, fogaik igen hegyesek, torkuk is meglehetős hosszú és tágas: az álluktól a torkuk aljáig alácsüngő. Ez az állat olyan csendes, hogy soha meg nem szisszen vagy nyekken: sőt bárhová köti is ki az ember, hangtalanul és békén ott marad, és akár tíz vagy húsz napon át is kibírja étlen-szomjan. Ha viszont vetnek neki valamit, eszik egy keveset: cazabit (ez egy jukka gyökérből készített lepényféle), füvet vagy pedig bármi egyebet. Mellső lábai hosszúak, s hosszúak rajtuk a körmök is, amelyek madárkarom-szerűek de gyöngék, úgyhogy az állat semmit nem képes megragadni. Az íze jobb, mint amilyen kellemes a külseje, pofázmánya ugyanis olyan ijesztő, hogy csak bátorlelkű embernek ajánlom, hogy farkasszemet nézzen vele, húsának fogyasztásától viszont csak az borzad, aki ízletességét és remek zamatát még nem ismeri.

Ezek az egyébként gyöngécske állatok a fölszínen úszva a folyamokon és patakokon oly sebes lábmozgással kelnek át, hogy a víznek sem haladásukat hátráltatni, sem testüket elnyelni nem marad ideje: ezt az úszásmódot azonban csak addig űzik, amíg csupán tenyérnyi hosszúak, ha ennél nagyobbra növekednek, a víz alatt, a meder fenekén lépkednek, hiszen súlyuk miatt úszni már nem képesek. A szárazon szaporodnak, folyóvizek és források közelében, és szinte állandóan a vízben tartózkodnak. Mint mondtam, ez az állat ijesztő és kezdetben rettegést kelt, ám jóízű: húsa a legfinomabb spanyol nyúlhúsnál is többet ér, úgyhogy azok a keresztények, akik egyszer megkóstolták, attól fogva igen nagyra tartják, s nem sajnálják a pénzt, ha alkalmuk adódik vásárolni belőle. Egy szempontból ártalmas csupán, amivel kapcsolatban sok panaszt hallottam: azoknak ugyanis, akik valamikor nemi betegségben szenvedtek, ha esznek az állat húsából, kiújulnak régebbi fájdalmaik, még akkor is, ha már jó ideje kigyógyultak volt a bajukból. Amerikai életem során gyakran ettem ilyen állatot, s nem találtam megvetendőnek a húsát. Azoknak azonban, akik éppen Amerikában tartózkodva olvassák soraimat, föl szeretném hívni a figyelmét – már ha nincsenek a közelben indiánok, akik tanáccsal látnák el őket – hogy ha yvana-tojást akarnak sütni, ne tegyenek alá olajat vagy vajat, mert akkor sohasem sül át, hanem helyette egy kis vizet löttyintsenek hozzá: tapasztaltam, hogy ez a biztos módszer.

Egyetlen yvana negyven vagy ötven vagy még annál is több tojást szokott rakni, ezeknek jó az íze, van bennük sárgája és fehérje is akár a tyúktojásban, csak a héjuk lágyabb. A tojások hengeresek, s nem nagyobbak egy diónál.

Sokan mások is írtak erről az állatról, köztük Gomara, Cieca^* és Iosephus a Costa is.

Franciscus Lopez de Gomara Mexikó-történet-ében sokat ír róla, s hozzáteszi azt is, hogy ez a gyík úgy képes hajlítgatni és tekergetni a farkát, mint a nyulászó vadászkutyák, továbbá, hogy ha hasukat homokhoz dörgölik, meghíznak.

Petrus Cieca pedig Perui króniká-jának első részében ír róluk, azonban mindkét fajukat yguananak nevezi.

Iosephus a Costa A Kelet-Indiák természeti és néprajzi leírása c. munkája negyedik könyvének XXXVIII. fejezetében azt mondja, hogy a yvana húsa sokkal finomabb, mint az armadilloé.

Az ehhez a nemzetséghez tartozó állatok közül valamennyi általam látott példánynak terjedelmes farka volt, de mindnek egyenes és egynek sem kunkori.

Hanem, úgy látszik, Gesnerus is ezt az állatot említi az első ábrán és a hozzá mellékelt leírásban, amely A víziállatok névtárá-nak 357. oldalán található.

 

VI. könyv

Úgy gondoltam, hogy ezen igen szép tengeri cserjének az egzotikumoknak e könyvében a tengeri fácska után következő helyet adom, és egy, vele bizonyos rokonságban álló, s a következő fejezetben említendő másik tengeri növény elé helyezem. A Krisztus születése utáni 1603. évben láttam ugyanis Amszterdamban, négy-öt effajta, különböző nagyságú cserjét, amelyeket azonban mind holland hajósok hoztak az évben a Kelet-Indiákról. Közülük a legkisebbet (amelyik lévén ép és a többinél tökéletesebb alakú, lerajzolásra a legalkalmasabbnak látszott) a tiszteletreméltó Petrus Garetus kölcsönadta nekem, hogy képét fába metszethessem és a cserje leírását, amelyet itt közlök, elkészíthessem.

Ez a cserje hét uncia hosszú vagy magas volt, szélessége pedig, ott, ahol a legterjedelmesebb volt, tizenhárom unciát tett ki. Kerülete három láb, tízunciányira volt tehető. Kemény és fás volt mindenütt, továbbá legyezőszerűen lapos, három-négy vastagocska ágra oszlott, amelyekből számtalan más vékonyabb gally ágazott el hosszában és oldalirányban, de oly csodálatos rendben, hogy előbb-utóbb megint összekapcsolódtak egymással, csak itt-ott hagyva üres közöket maguk közt, a rosta vagy háló likai gyanánt. úgy tűnt, mintha az egész cserje bíborlana, jóllehet sókristályszerű fehér anyag vonta be, amint az a cserje alsó részén, s egyebütt is, ahol a sókristály lekopott, kiderült. E sókristályréteg viszont, sűrűn telis-tele volt igen apró, tűszúrás-szerű likacskákkal, amelyek, különösen a kisebb gallyakon, oly mesterien, oly művészettel készültek, hogy bizonyos vagyok benne, nincs ékszerész, aki utánozni tudná. Ám mert annyira kis helyen, amennyi e fametszetnek jutott, a sóréteg művészi mintázatát a rajzoló nem adhatta vissza, e cserjét csupaszon és a sóréteg nélkül volt kénytelen ábrázolni, hogy legalább gallyacskáinak finomságát könnyebben megfigyelhessük és megszemlélhessük.

A cserjének széles talapzata volt, amellyel a tengervíz mélyén a sziklákra kapaszkodott: egy-egy talapzatból két-három másik növény – vagy inkább csonka ág – is kinőtt. A talapzat anyaga oly kemény volt, hogy késsel is alig lehetett kettévágni. A tengerészek corralliumnak nevezték, de szerintem a Theophrasztosz^* által leírt tengeri tenyér nemzetségéhez több köze van.

A többi általam látott cserje szintén lapos volt és hasonló anyagból állott, hasonlóképpen kemény volt s ugyanilyen, bár nem ily művészien kimunkált sókristályréteg borította mindet. Egyikük annyira terjedelmes volt, hogy huszonnyolc uncia avagy két láb és négy uncia hosszúságúra nőtt, kerülete pedig a hét lábat is meghaladta. A másik fél lábbal hosszabb volt emennél, kerülete pedig ugyanekkora, ám formája nem oly tetszetős, mivel egyik oldalának jó része megcsonkult vagy letört. A harmadik példány mindkettejüknél kisebb volt, annál viszont, amelyiknek a leírását megadtam, nagyobb, csakhogy több helyütt sérült volt. A negyedik egyáltalán nem volt valami szépséges: a többivel semmiképp sem vetekedhetett.

 

Nemcsak a földön, hanem a tengerben is teremnek gombák, de ezek nem puhák, hanem kőkemények. Ezek három nemzetségét volt alkalmam látni eddig: ezeket részben az Indiai óceánból, részben a Nílusból bányászták elő, amint azt nekem egy amszterdami polgár mondta, akinek – számos egyéb hasonló egzotikumban gazdag – gyűjteményében, Krisztus születése után 1600-ban megszemlélhettem e gombákat.

A nagyobb, tengerből előkerült példányok közül egyről sem készíttettem képet, mert sehol nem találtam tartó-lábazat nyomát. De arról a példányról, amelyik állítólag a Nílusból származott, mármint a nagyobbikról, mivel ép darab volt, továbbá egy másik kisebbről és összébb töpörödöttről, a tulajdonos engedélyével mégis két ábrát készíttettem: az első itt látható kép a nagyobbik darabot ábrázolja elől- s hátulnézetből, a másik a kisebbet.

A Nílusból való kerülete tíz unciát tett ki, átmérője pedig három és felet. Teljes egészében kőszerű volt és fehéres színű, felső részén, a „köldökétől” a pereméig, több mély némileg ferdén futó barázda díszítette, alsó részén viszont kevésbé széles, éles és kicsit tüskés barázdái voltak, amelyek a peremétől indultak és a talapzatánál végződtek: ez az oldala kissé barnább volt mint a felső. Talpa rövid és tömzsi volt, s úgy tetszett, zátonyról vagy szikláról törték le.

A kisebb, nyomott volt és alakja a virágéra emlékeztetett, kerülete vagy pereme – amely igen hullámos volt – hat unciát tett ki, átmérője hosszában két és fél, keresztben pedig egy unciányi vagy kicsit több volt s mivel virágkehelyszerűen hajlott föl, magassága majd kétunciányi volt: héja a peremétől befelé haladva fokozatosan vékonyodott. Kurta és tömzsi talapzata volt, a külső felén a talapzatától a pereme irányába futó barázdák alig látszottak, a belső részén lévők viszont mélyebbek és jobban láthatóak voltak, s egy pontban futottak össze középen, ahogyan azt az ábrán meg lehet figyelni.

 

Igen különös annak a ráknak az alakja, amelyet a Krisztus születése utáni 1603. évben a kiváló Everhardus Vorstius, leideni egyetemi orvosprofesszor jóvoltából láthattam szárított állapotban, és amelynek képét a mellékelt ábrán kinyomtattattam.

Héja rendkívül sima és tarka volt, fényben szemlélve barna alapon sárgás és vöröses árnyalatokban játszott. Ez a héj két részből állott, elülsőből és hátsóból, részeit valami porcféleség kapcsolta össze. Elülső fele rövidebb és szűkebb, legnagyobb kiterjedésénél is csak három uncia hosszúságú és négy uncia szélességű, a hátsó páncél azonban sokkal nagyobb volt, négy és fél hosszú és hét és fél széles. Mindkét rész boltozatosan púposodott ki, a hátsó azonban púposabb volt, mint az elülső és úgy festett, mintha három, kissé kiemelkedő, rövid tüskékkel ellátott részre oszlana. Ott, ahol a hátsó rész az elülső részhez kapcsolódott, kicsit megemelkedett és rövid tüskék álltak ki belőle, innét az elülső rész hosszú tüskéihez simulva, mindkét oldalt fogazott és erős hegyben végződő holdsarlóalakban hajlott ketté. Ahol a két rész egymáshoz illeszkedett, a héjat durva sörteszerűségek borították. A héj közepén, a hátsó fél oldalsó osztatain, kerek, szinte szemformájú, de a páncél kemény anyagából lévő kiemelkedéseket lehetett látni. A héj elülső része, ott, ahol a hátsóhoz illeszkedett, háromunciányi szélességű volt, legnagyobb terjedelménél pedig – mint fentebb mondtam – négyunciányi, végénél viszont csupán kettő. Itt három rövid, egymástól egyenlő távolságra álló tövisben végződött. A tüskéi között, egy, nem a külső héjhoz, hanem valamilyen ízületféleséggel a héj alatt a testhez kapcsolódó három élű, hét uncia hosszú, vékony és hegyes szarvat viselt: e szarv vége, felszínén rövid, fűrész-szerű tüskékkel volt ellátva, fonákja viszont sima és ívelt volt. A héj elülső felének oldalain, a pereménél, hét-hét tövis, továbbá a hét tövis közül kiálló hat-hat szilárd, lapos és hegyes, egy uncia hosszúságú, barna és szőrös tüske volt látható. Felszínének közepe táján két sorban, hat, késheggyel vésettnek tűnő szűk bemélyedés látszott, amelyeknek a héj belső felén ugyanannyi lapos, bordacsonknak tűnő csontocska felelt meg.

 

Az állat egész teste nagymértékben megaszalódott a szárazságtól és a kortól. Úgy látszott, mintha tíz lába lenne: nem mondhatom meg, vajon a mellső lábai ollók lehettek-e, hiszen a hátsókon kívül, amelyek hat ízületből álltak, mindegyik lába csonkának bizonyult. Valamennyi lába a nagyobbik, vagyis a hátsó testfeléből nőtt ki és olyan szorosan egymás mellett helyezkedtek el, hogy késhegyet sem lehetett közéjük illeszteni: valószínűleg az első ízületüknél össze is nőttek. A mellső lábaiból – amelyekről, mint mondtam, nem tudom eldönteni, ollók voltak-e vagy sem – közvetlenül alsó ízület tövéből, illetve magából az ízületből, kőrismag-szerű nyúlvány nőtt ki, előttük pedig két majdnem ugyanolyan, sörteszerű és kurta nyúlvány volt látható, amelyek alig kapcsolódtak az első vagyis a legalsó ízület csúcsához. A többi nyolc lábon is volt a legalsó ízület felső részéhez illeszkedő rövid, vastag, tüskés, mindkétfelől egy pontba tartó nyúlvány, sőt a második ízületen is látható volt néhány hasonló tüske. Hátsó lábai alatt apró, három ízületből álló karmokat lehetett fölfedezni, de ezek olyan aprók voltak, hogy a hátsó lábak harmadik ízületéig is alig értek el. Ahol a héj elülső része a hátsóhoz illeszkedett, az illeszkedésből valamilyen, ritkásan szőrös másfél uncia hosszú, két és fél széles porcféleség állt ki, valamint több más kisebb porcdarab azoknál a lapos csontocskáknál is, amelyek olyanok voltak, mint a bordacsonkok: de a mellső és a rákövetkező lábon kívül valamennyi olyan csonka volt, hogy csupán a csontocska maradt belőle. Az állaton egyébként sem fejnek, sem faroknak nyomát nem leltük. A héj elülső felének az a része pedig, ahonnét az a hosszúkás, három élű és hegyes szarv kiindult, homorú volt, púpos és egy uncia hosszú, és végéből két befelé néző lapos fogacska szerűség állt ki: ezekhez szintén tartozott egy-egy – feljebb leírt – porc.

Ioannes von Wolfs-Winckel szerzetes-kanonok, aki az állatot végül is nekem megmutató doktor Vorstnak ajándékozta ezt a rákot, elbeszélte, hogy a rák a Molukka-szigetek környékén esett fogságba, és hogy ő két évvel korábban kapta volt olyanoktól, akik visszatértek a molukkai expedícióról.

Mindössze ennyi, amit ennek a ráknak az alakját illetően megfigyelhettem: bízom benne, hogy a nyájas olvasó jó hasznát veszi. Szerintem nincsen köze azon rákok egy nemzetségéhez sem, amelyeket a kiváló Gulielmus Rondeletius^* A halakról szóló munkája XVIII. könyvében említ, legföljebb az ő Pagurusával akadnak – netán – közös jegyei. Úgy vélem viszont, hogy a régiek egyáltalán nem ismerték ezt az állatot, hiszen ha ismerték volna, szembetűnő, és egyáltalán nem hétköznapi jellemzői bizonyára nem kerülték volna el figyelmüket.

 

Magyar László András fordítása