Vince (Vincentius) annyi, mint ‚bűnt elégető’ (vitium incendens), vagy ‚tűzvészt legyőző’ (vincens incendia), vagy ‚győzelmet elnyerő’ (victoriam tenens). Elégeti, azaz elemészti a bűnöket testének halálra adása által, legyőzi a gyötrelmek tűzvészét a kínok állhatatos elviselése által, győzelmet arat a világ fölött annak megvetése által. Három evilági dolgot győzött le: a tévtanokat, a tisztátalan szerelmet és a világi félelmeket, mégpedig a bölcsesség, a tisztaság és az állhatatosság révén. Ezekről mondotta Ágoston: „Hogy ezt a világot hogyan lehet minden tévelygésével, szerelmével és félelmével együtt legyőzni, arra a szentek vértanúsága tanított és tanít meg.” Vince kínszenvedését egyesek szerint Ágoston állította össze, Prudentius pedig pompás versekben énekelte meg.*
Vince nemes volt származása szerint, de még nemesebb hite és vallásossága szerint. Szent Valér püspök diákonusa volt, s mert ékesebben szólt nála, a püspök rábízta az ige hirdetését, ő maga pedig az imádságnak és a szemlélődésnek szentelte magát. Dacianus helytartó parancsára Valenciába viszik őket, ahol kegyetlen börtönbe kerülnek. Mikor Dacianus úgy látta, hogy már az éhhalál szélén lehetnek, maga elé rendelte, de egészségeseknek és vidámaknak találta őket. Ekkor dühösen kifakadt: „Mit mondasz, Valér, te, aki a hit ürügyén a császárok törvényei ellen cselekszel?” Mivel Szent Valér szelídebben válaszolt, Vince azt mondta neki: „Tiszteletre méltó atyám, csak ne motyogj úgy, mintha félénk lennél, hanem hangos szóval kiálts, de ha parancsolod, szent atyám, megválaszolok én a bírónak!” Mire a püspök: „Kedves fiam, már régóta rád bíztam a beszéd gondját, de most a hit érdekében, amiért itt vagyunk, e válaszokat is rád bízom.” Akkor Vince Dacianushoz fordult; „Eddigelé beszéded csak a hit megtagadására irányult; ismerd el, hogy a keresztények bölcsessége szerint elvetemült dolog lenne Istenünk tiszteletét tagadással káromolni.”
Akkor a megdühödött Dacianus a püspököt száműzette, Vincét pedig mint dacos és vakmerő ifjút, hogy példája nyomán mások elrettenjenek, kínpadra vonja, minden tagját kificamíttatja. Miután testét egészen összetörte, így szólt Dacianus: „Mondd csak, Vince, hogy van most szerencsétlen tested?” A másik mosolyogva válaszolt: „Ez az, amire mindig vágytam.” Ekkor a felbőszült helytartó mindenféle kínzással kezdte őt fenyegetni, ha nem enged neki. Erre Vince: „Ó, de boldog vagyok! Azt gondolod, hogy dühöngsz ellenem, pedig annál inkább megkönyörülsz rajtam! Rajta, szerencsétlen, tombolj, te gonosz lélek! Majd meglátod, hogy bár kínzatom, Isten erejével többre megyek, mint te, aki kínzol!” A helytartó üvöltözni kezdett, a hóhérokat megvesszőztette, megbotoztatta. Vince pedig: „Hogy mondod, Dacianus? Bakóidon állsz bosszút miattam?” Az elöljáró magánkívül ordított a pribékekre: „Ti szerencsétlenek, hát semmit sem csináltok? Miért erőtlen a kezetek? Házasságtörőket és apagyilkosokat meg tudtok kínozni úgy, hogy semmit sem titkolnak el, és most ez a Vince győzedelmeskedett kínzásaitokon?” Ezután vasgerebent szúrtak mélyen a csontjai közé, úgyhogy egész testéből ömlött a vér, ízületei megereszkedtek, és előtűntek belső részei.
Dacianus megszólalt: „Könyörülj magadon, Vince, hogy visszakapd szép ifjúságodat, és a hátralevő kínzásokat elkerüld.” Erre Vince: „Ó, mérges ördögi nyelv, kínzásaidtól nem félek, csak attól tanok, úgy teszel, mintha könyörülni akarnál rajtam. Minél dühösebbnek látlak, annál jobban és jobban örvendezem. Nem azt akarom, hogy valamit is enyhítsd gyötrelmeimet, hanem hogy el kelljen ismerned: legyőzettél.” Akkor levették a kínpadról, és a tüzes rostélyhoz hurcolták. Vince a pribékek késedelmét vádolta, és sietett gyötrelme felé. A rostélyra önként lépett fel, ott sült, lángolt és égett, tagjaiba pedig vaskampókat és tüzes vasakat szúrtak, mígnem vére kifröccsent a lángra, és seb sebbe ért. Majd a tűzbe sót hintettek, hogy a sistergő láng újra magasra csapva csupa seb testét még kegyetlenebbül égesse. Szerszámaikat végül már nem is tagjaiba, hanem belső részeibe szúrták, melyek már kilógtak testéből. Vince eközben rendíthetetlen maradt, és égre emelt szemmel imádkozott az Úrhoz.
A szolgák mindezt jelentették Dacianusnak, aki felkiáltott: „Jaj, legyőznek minket, de éljen csak még tovább kínjában; csukjátok be a legsötétebb börtönbe, éles cserepeket rakjatok cellájába, lábát kössétek egy fához, és így, minden emberi vigasz nélkül hagyjátok ott a cserepeken kiterítve, és jelentsétek, ha kimúlt.” A kegyetlen szolgák gyorsan végrehajtják még kegyetlenebb uruk parancsát, és íme, a Király, akiért harcosa szenved, a kínját dicsőséggé változtatta. A börtön sötétjét hatalmas fény űzte el, a durva cserepek puha virágokká változtak, béklyói megoldódtak, és Vince angyalok tiszteletre méltó társaságában vigasztalódott. Mikor zsoltározva az angyalokkal a virágokra lépett, az édes dallam és a csodás virágillat messze szállt. A börtön nyílásain át, mindent láttak a megrémült őrök, s megtértek. Dacianus, hallván a történteket, eszét vesztve mondta: „Mit csináljunk még vele? Legyőzött minket! Ágyba kell fektetni, finom párnákra, nehogy még nagyobb legyen a dicsősége, ha épp a kínzás következtében hal meg. Ám ha újra felépült, újabb gyötrelmekkel sújtjuk majd.” Egy kényelmes ágyba fektették, kis ideig ott pihent, majd az Úrnak adta lelkét, annak 287. esztendeje körül, Diocletianus és Maximianus uralkodása idején.
Ezt hallva Dacianus nagyon megrémült, és fájdalmában, hogy így alulmaradt, ezt mondta: „Nem voltam képes legyőzni őt életében, hát majd holtában büntetem meg, bosszút állok rajta, még ha nem győzhettem is le.” Parancsára Vince testét kitették egy mezőre madarak és vadállatok eledeléül; testét azonban rögtön angyalok vették védelmükbe, és sértetlenül megőrizték a vadaktól, egy falánk holló pedig szárnyával elűzte a nála is nagyobb madarakat; harapásaival és károgásával pedig egy odalopakodó farkast is futásra késztetett; majd a fejét odafordította és állhatatosan nézte a szent testét, mintha csak az angyalok őrségét csodálná. Dacianus ezt hallva fölkiáltott: „Hát még halálában sem tudok fölébe kerekedni?” Parancsa szerint hatalmas malomkövet kötöttek rá, és a tengerbe vetették, hogy akit a szárazföldi állatok nem tudtak felfalni, azt a tengeri szörnyek pusztítsák el. Kivitték tehát a hajósok a testet a nyílt tengerre és bedobták, de a test náluk gyorsabban a part felé vette útját. Egy öregasszony és néhányan mások, akiknek ő maga tudtára adta, megtalálták a testet, és tisztességgel eltemették.
Ágoston mondja vértanúnkról: „Szent Vince győzött szavaiban, győzött kínhalálában, és győzött hitének megvallásában, győzött szorongattatásában, győzött, mikor megégették, győzött, mikor alámerítették, győzött már születésekor és győzött halálakor.” Tovább: „Kínozzák Vincét, hogy megpróbálják, ostorozzák, hogy oktassák, verik, hogy erős legyen, megégetik, hogy tiszta legyen.” Ambrus így ír róla Praefatiójában: „Kínozzák Vincét, verik, korbácsolják és megégetik, de a szent névért győzhetetlen lelke érintetlen marad, sőt jobban lángol a buzgóság tüzétől, mint az izzó vastól; jobban megkötözi az Isten, mint a világ félelme, inkább Istennek akar tetszeni, mint az embereknek, inkább akar meghalni a világnak, mint Istennek.” Szintén Ágoston írja: „Íme, csodás ez a látvány a mi szemünk előtt: igazságtalan bíró, vérengző pribék, győzhetetlen vértanú, versengése vadságnak és szelídségnek.” Prudentius szerint, aki az idősebb Theodosius idején élt, aki az Úr 387. évében lépett trónra, Vince így válaszolt Dacianusnak: „Kínzás, börtön, kampók, izzó vasak, és a legutolsó büntetés, maga a halál, játék csupán a keresztényeknek.” Erre Dacianus: „Kössétek meg, karját csavarjátok ki, feszítsétek ki a testét, amíg csontjainak szétszakadt eresztéke tagonként külön-külön nem zörög, hogy sebei mélyéről előtűnjék remegő mája.” Isten harcosa nevetett ezen, és a véres kezeket korholta, hogy a vaskampó nem hatolt mélyebben tagjaiba.
Mikor a börtönben volt, megszólította az angyal: „Kelj fel, híres vértanú, kelj fel nyugodtan és légy tagja kegyes társaságunknak. Ő, legyőzhetetlen harcos, erősebb az erőseknél is, tőled, a győztestől már a vad és kegyetlen kínzóeszközök is félnek.” Prudentius felkiált: „Te világhíres, te egyedül is kettős győzelem pálmáját vitted el, te egyszerre készítettél magadnak kettős koszorút.”
fordította: Sarbak Gábor