Vazul, a tiszteletre méltó püspök és kiváló egyháztanító életrajzát Amphilochius, Iconium püspöke írta meg. Hogy mily nagy szent volt, látomásban mutatkozott meg egy Effrem nevű remetének.
Ez az Effrem egyszer lélekben elragadtatott. Egy tűzoszlopot látott – az oszlopfő az eget érte –, és hangot hallott a magasból: „Vazul olyan nagy, mint ez a tűzoszlop, amit itt látsz.” Vízkereszt napján bement hát a városba, hogy megláthassa ezt a nagy férfiút. S mikor meglátta, amint hófehér ruhában, klerikusaitól kísérve, méltóságteljesen vonul a körmenetben, így morfondírozott magában: „Úgy látom, hiába fáradtam, hiszen ez az ember, akit ekkora tiszteletadás övez, nem lehet olyan, mint amilyennek láttam, Mi viseljük a nap terhét és hevét (Mt 20,12), de soha ilyen jutalmat nem nyerünk. Ez meg, akit ekkora tiszteletadás övez, ez lenne tűzoszlop? Fölöttébb furcsa!”
Vazul lélekben látta ezt, és magához vezettette a remetét. Amikor elévezették, a remete látta, hogy Vazul szájából tűznyelv szól hozzá, mondván: „Valóban ő a nagy Vazul, valóban ő a tűzoszlop, valóban a Szentlélek szól az ő szája által.” Erre ezt mondta neki Effrem: „Esedezem, uram, légy közbenjáróm, hogy görögül beszélhessek!” Erre Vazul: „Nehezet kérsz!” Mégis imádkozott érte, s az rögtön megszólalt görögül.
Egy másik remete meg egy másik alkalommal látta Vazult a körmenetben, püspöki ornátusában. Szívből megvetette, és elítélte, hogy ilyen hivalkodásban gyönyörűséget lel. De íme, hangot hall, mondván: „Te nagyobb gyönyörűséget lelsz macskád farkának cirógatásában, mint Vazul az ő pompájában.”
Valens császár, aki az ariánusok támogatója volt, elvett egy templomot a katolikusoktól, és az ariánusoknak adta. Eléje járult Vazul: „Császár, írva van: a király dicsősége jogosságot szeret (Zsolt 98, 4) – a király jogossága pedig az igazságosság; akkor hát miért döntött úgy a szíved, hogy a katolikusok kivettessenek a templomból, és az ariánusoké legyen?” Erre a császár: „Már megint gyalázkodsz, Vazul! Nem illik ez hozzád.” Ő meg: „Az igazságért akár meghalnom is illik.” Ekkor Demosthenes, a császár főszakácsa, aki az ariánusok támogatója volt, a pártjukat fogta, s közben valami súlyos nyelvi hibát követett el. Erre ezt mondta neki Vazul: „A te dolgod a királyi étkeken elmélkedni, nem pedig isteni tanításokat kotyvasztani!” Erre az leforrázva rögtön elhallgatott. A császár pedig így szólt: „Menj, Vazul, és tégy ítéletet közöttük; de ne a nép féktelen rajongása vezessen.” Erre távozott; majd a katolikusok és az ariánusok jelenlétében bezáratta a templom kapuit, s le is pecsételték mindkét fél pecsétjével. Kihirdette, hogy amelyikük imádságaira kinyílnak, azoké lesz a templom. A döntés valamennyiük tetszését megnyerte. Az ariánusok három nap és három éjjel imádkoztak, de hiába jártak a templom kapuihoz, nem nyíltak meg. Akkor Vazul körmenetben vonult a templomhoz; az imádság végeztével, pásztorbotjával gyengén megérintette a kapukat, e szavakkal: „Emeljétek fel, fejedelmek, a ti kapuitokat, és emelkedjétek fel, örökkévaló kapuk!” (Zsolt 23,9). Mire tüstént megnyíltak, a katolikusok pedig belépvén hálát adtak Istennek, és visszakapták templomukat.
A császár azután sok mindent megígért Vazulnak – miképpen a Háromrészes Egyháztörténetben olvashatjuk –, annak érdekében, hogy megnyerje magának. Mire Vazul: „Gyerekekhez illik az ilyesmi! Mert akiket Isten igéje táplál, azok nem tűrik, hogy Isten tanítása akár egyetlen szótagban is kárt valljon.” A császár erre haragjában – miképpen ugyanott olvassuk – száműzetési parancsot akart kiadni ellene. Miután az első, a második s a harmadik toll is eltörött a kezében, olyan remegés kerítette hatalmába a kezét, hogy nagy mérgesen széttépte a papírt.
Egy tiszteletre méltó férfiúnak, Heradiusnak föltett szándéka volt, hogy egyetlen leányát az Úrnak szenteli. Az ördög, az emberi nem ellensége azonban résen volt, s a fent említett Heradius egyik szolgáját szerelemre lobbantotta e leány iránt.
Minthogy lehetetlennek látta, hogy szolga létére ily előkelő leány ölelését elnyerje, egy varázslóhoz fordult segítségért. Nagy összeget ígért neki. A varázsló ezt válaszolta: „Magam nem tudom ezt keresztülvinni, de ha akarod, elküldelek téged uramhoz, az ördöghöz, és ha megteszel mindent, amit ő mond, vágyad beteljesül.” Az ifjú pedig ezt mondta: „Amit csak mondasz, megteszem.” Így aztán a varázsló írt egy levelet az ördögnek, melyben a következőket adta tudtára az említett ifjú közvetítésével: „Minthogy az a kötelességem, uram, hogy fáradhatatlan igyekezettel mindenkit elszakítsak a keresztények vallásától, és rendelkezésedre bocsássam őket, hogy napról napra gyarapodjék osztályrészed, ezért küldtem el hozzád ezt az ifjút, akit forró szenvedély fűt ilyen és ilyen leány iránt; kérésem az, hogy vágya teljesüljön – mert így megdicsőülök őbenne, és így gyűjthetek másokat is a te seregedbe.” Odaadta neki e levelet, e szavakkal: „Menj, s az éj ezen és ezen órájában állj egy pogány sírra, szólítsd a démonokat, és emeld a magasba ezt az írást; meglátod, rögtön megjelennek.”
Megy, hívja a démonokat, s felnyújtja az írást. És íme, megjelenik a sötétség fejedelme, démonok sokaságának gyűrűjében. Végigolvassa a levelet, majd így fordul az ifjúhoz: „Hiszel-e bennem, hogy teljesítem kívánságodat?” S az ifjú: „Hiszek, uram.” Erre az ördög: „És megtagadod Krisztusod?” Ő: „Megtagadom.” Az ördög ekkor ezt mondta: „Álnok hitszegők vagytok ti, keresztények! Valahányszor szükségtek van rám, eljöttök hozzám; mikor aztán vágyatokat beteljesítettétek, azon nyomban megtagadtok engem, s Krisztusotok elé járultok. Ő pedig végtelen kegyelmessége folytán visszafogad benneteket. Ha tehát azt akarod, hogy teljesítsem kívánságodat, adj nekem saját kezű írást, amelyben vallomást teszel arról, hogy ellene mondasz Krisztusnak, a kereszténységnek és a keresztény hitvallásnak, és hogy az én szolgám vagy, és velem fogsz elkárhozni az Ítélet idején. „Erre ő tüstént megcsinálta a sajátkezű írást, hogy ellene mond Krisztusnak, és az ördög szolgálatába szegődik. Az ördög pedig rögtön előszólította a paráznaság démonait, és megparancsolta nekik, hogy keressék fel a fent említett leányzót, és lobbantsák lángra szívét ezen ifjú iránt.
Fel is keresték, s lángba is borították a szívét, olyannyira, hogy a leány földre vetette magát, s így kiáltott atyjához nagy siránkozások közepette: „Könyörülj rajtam, atyám, szánj meg engem, mert keserves kínok gyötörnek ennek és ennek a szolgánknak szerelméért. Mutasd meg hát irántam való atyai szeretetedet, s adj feleségül ehhez a szolgához, akit szeretek, s akiért elemészt a kín. Mert ha nem, úgy hát rövid időn belül halva találsz engem, s számot kell majd adnod rólam az Ítélet napján.” Atyja jajveszékelve válaszolta: „Jaj, én nyomorult! Mi lett az én nyomorult lányomból? Ki lopta el drága kincsemet? Ki oltotta ki szemem világát? Én téged az égi Vőlegény hitvesének szántalak. S azt reméltem, általad üdvözülök. Te meg? Őrjöngve merülsz el a bujaság fertőjében! Hagyd, leányom, hogy miképpen elhatároztam, az Úrral eljegyezzelek! Ne juttass a poklok kínjára öregségemben!” A leány azonban így kiáltott fel: „Atyám! Vagy azonnal teljesíted kívánságomat, vagy rövid időn belül halva találsz.” Keservesen zokogott, és olyan volt, mint egy eszeveszett. Erre aztán atyja nagy magára maradottságában áldozatul esett barátai tanácsainak: teljesítette leányának akaratát, feleségül adta a szolgához, vagyonát pedig teljes egészében neki adományozta, mondván: „Menj, leányom! Mily szánalmas is vagy!”
Miután ily módon összekerültek, az ifjú be nem tette a lábát soha a templomba, nem vetett keresztet, nem ajánlotta magát Isten kegyelmébe. Sokan észre is vették, s mondták is feleségének: „Tudod, ugye, hogy akit férjül választottál, nem keresztény ember, s még csak be se lép a templomba?” Ő ennek hallatára szörnyen megrémült: elterült a földön, körmeivel szaggatta magát, s keblét verve mondta: „Jaj, én nyomorult! Mire születtem? Vagy ha már megszülettem, miért nem pusztultam el akkor rögtön?” Mikor pedig férjének mindarról beszámolt, amiket hallott, az azt állította, hogy egy szó sem igaz belőle; merő rágalom, bizonygatta. Felesége erre ezt mondta: „Ha azt akarod, hogy higgyek neked, menjünk el holnap együtt a templomba!” Erre belátta az ifjú, hogy nem titkolódzhat tovább. Elmondta neki sorjában a történteket.
Ezek hallatára feleségéből mély sóhaj szakadt ki; elrohant Szent Vazulhoz, s elbeszélte neki mindazt, ami férjével és vele történt. Vazul erre hívatta a szolgát, s miután mindent megtudott tőle, ezt mondta neki: „Fiam, vissza akarsz-e térni az Istenhez?” Mire az: „Bár tehetném, uram! De nem tehetem, mert eladtam magam az ördögnek: Krisztust megtagadtam, tagadásomat írásba foglaltam, s az írást az ördögnek átadtam.” Erre Vazul: „Emiatt ne aggódj! Mert jóságos az Úr, s ha megbánod bűnödet, elfogad téged.” Ezzel fogta a szolgát, megjelölte őt homlokán a kereszt jelével, és három napra bezárta. Majd meglátogatta őt e szavakkal: „Hogy érzed magad, fiam?” Mire ő: „Egészen kimerültem, uram! Nem bírom elviselni kiáltozásukat, ijesztgetéseiket és háborgatásaikat; hiszen a kezük között van kezem írása, vádolnak is vele, mondván: »Te jöttél hozzánk, nem mi tehozzád!«” Ekkor Szent Vazul: „Ne félj, fiam, csak higgyél!” Adott neki egy kis ennivalót, keresztet vetett, és újra bezárta őt, majd imádkozott érte. Néhány nap múlva meglátogatta, mondván: „Hogy érzed magad, fiam?” Mire ő: „Atyám! A távolból hallom még kiáltozásukat, de már nem látom őket.” Ismét adott neki ennivalót, keresztet vetett, s rázárva az ajtót elment, majd imádkozott érte. Néhány nap múlva visszatért, mondván: „Hogy vagy?” Az ifjú válasza: „Jól vagyok, szent embere az Istennek! Mert látomásom volt ma: téged láttalak, amint harcolsz értem az ördöggel, és győzelmet aratsz.”
Ezután kivezette az ifjút, összehívta a papságot, a szerzeteseket és az egész népet, és felszólította őket, hogy imádkozzanak érette. Maga pedig kézen fogva a templom elé vezette őt. De íme, eljött érte a Sátán ördögök sokaságával, láthatatlanul megragadta, és ki akarta tépni Vazul kezéből. Az ember kiáltozni kezdett: „Isten szentje, segíts rajtam!” A gonosz azonban olyan erőszakosan rontott neki, hogy a szolgát vonszolva, a szentet is rángatta, de az így szólt hozzá: „Hát nem elég neked, te gyalázatos, hogy te magad elbuktál, még Istenem teremtményét is megkísérted?” Az ördög pedig – sokan hallhatták – ezt mondta neki: „Igazságtalan vagy velem, Vazul.” Ekkor mindannyian Kyrie eleisont kiáltottak, Vazul pedig ezt mondta az ördögnek: „Az Úr a te vádlód, Sátán!” Erre az: „Igazságtalan vagy velem, Vazul! Nem én mentem őhozzá, hanem ő jött el hozzám; megtagadta Krisztusát, és eladta magát nekem: íme, kezemben van az írása.” Erre Vazul: „Nem hagyjuk abba az imádkozást, míg vissza nem adod ez írást.”
S míg Vazul karjait az ég felé tárva imádkozott, íme a papiros mindenki szeme láttára alászállt a levegőben, s Vazul kezébe esett, aki megfogván így szólt az emberhez: „Megismered e betűket, testvér?” Mire az: „Saját kezemmel írtam.” Vazul összetépte az írást, majd bevezette a templomba, s ott méltóvá tette a szentségre; tanította a jóra, s tanácsokkal látta el; majd visszaadta feleségének.
Egy asszonynak sok bűne volt. Összeírta ezeket egy papirosra; a végére valami súlyosabb bűn került. Az írást átadta Szent Vazulnak azzal a kéréssel, hogy imádkozzon érte, és imáival törölje el vétkeit. Miután Vazul imádkozott, az asszony kibontotta a papirost, s látta, hogy minden bűn, azt a súlyosabbat kivéve, eltöröltetett. Ekkor így szólt Vazulhoz: „Könyörülj rajtam, Isten szolgája, s járj közben ezen bűnöm bocsánatáért is, miképpen a többi miatt közbenjártál énem!” Vazul ezt válaszolta neki: „Asszony, távozz tőlem, hiszen magam is bűnös ember vagyok, aki éppen úgy, mint te, rászorulok a bűnbocsánatra.” Mivel pedig az asszony nem tágított, ezt mondta neki: „Menj el a szent férfiúhoz, Effremhez; ő közben tud járni azért, amit kérsz.” Az asszony elment Effremhez, a szent férfiúhoz, és miután tudtára adta, hogy miért küldte hozzá Szent Vazul, ezt a választ kapta: „Távozz tőlem, hiszen magam is bűnös ember vagyok! Térj csak vissza, leányom, Vazulhoz, hiszen aki közbenjárt többi bűnöd bocsánatáért, ezért is jó közbenjáród lesz. De siess, hogy még életben találd!” S hogy az asszony a városba érkezik, íme, éppen a sírjához viszik Vazult. Ám az asszony utána kiáltott: „Lássa meg az Isten, és Ő tegyen ítéletet kettőnk között! Mert te képes lettél volna kiengesztelni nekem az Istent, mégis máshoz küldtél engem!” S felhajította papirosát a Szent Mihály lovára. Rövidesen levette és felbontotta: láthatta, hogy az a bűne is eltöröltetett. A jelenlévőkkel egyetemben kimondhatatlan hálákat adtak az Istennek.
De még mielőtt Isten embere elköltözött volna testéből, beleesett abba a betegségbe, ami aztán halálát is okozta. Ekkor elhívott egy József nevű zsidót, aki igen jól értette az orvosi mesterséget. Szerette őt nagyon az Isten embere, mert előre tudta, hogy meg fogja téríteni. Ezért úgy tett, mintha szüksége volna szolgálataira. Az orvos tehát kitapintotta pulzusát, s megállapította, hogy a halál a kapuban áll. Így fordult a családhoz: „Készítsétek elő mindazt, ami szükséges a temetéshez, mert rövidesen meghal.” Vazul, aki hallotta ezeket, így szólt hozzá: „Nem tudod, mit beszélsz.” Mire József: „Hidd el, uram: miképpen a mai napnyugtával véget ér e nap, azonképpen véget ér a te életed is.” Erre ezt mondta Vazul: „Mit szólsz ahhoz, ha nem halok meg ma?” József: „Ez lehetetlen, uram. „Vazul pedig: „És ha megérem a holnapot, a hatodik órát, mit teszel?” József: „Ha te megéred azt az órát, haljak meg akkor én.” Vazul: „Meg is halsz – a bűnnek; de Krisztusban élni fogsz.” Erre ő: „Tudom, mit akarsz mondani. Ha megéred azt az órát, megteszem, amire biztatsz.” Ekkor Szent Vazul – noha a természet rendje szerint már meg kellett volna halnia – haladékot eszközölt ki az Úrtól, és másnap a kilencedik óráig életben maradt. József ennek láttán egészen elámult, és hitt a Krisztusban. Vazul pedig lelkének erejével legyőzte a test gyöngeségét, fölkelt ágyából, elment a templomba, és saját kezével keresztelte meg Józsefet; majd visszatért betegágyába, és rögtön ezután boldogan visszaadta lelkét Istenének.
Az Úr 370. esztendeje táján élt.
fordította: Bárczi Ildikó