Paula igen előkelő római asszony volt, akinek életét Szent Jeromos a következő szavakkal írta meg.*
Ha valamennyi testrészem nyelvvé változnék, és valamennyi tagom emberi hangon szólna, akkor se tudnék a szent és tiszteletre méltó Paula erényeiről méltón beszélni. Származása előkelő, de sokkal előkelőbb szentsége. Egykor vagyonával tehetős, most Krisztus szegénységével jelesebb. Tanúul hívom Jézust és az ő szent angyalait s az ő saját angyalát is, aki őre és kísérője volt ennek a csodálatra méltó asszonynak, hogy nem kedvezésből, nem a mértéktelenül dicsérgetők módjára szólok, hiszen amit róla tanúságképpen mondani fogok, még így is eltörpül érdemei mellett.
Ha az olvasó röviden meg akarja ismeri erényeit: úgy bocsátotta el valamennyi szegényét, hogy ő maga még náluk is szegényebb volt, s miként a sok drágakő közül kicsillan a legértékesebb, és amiként a nap ragyogása a csillagok kisebb tüzecskéit elfedi és elhomályosítja, akként múlta felül mindenki erényét alázatosságával. Mindenki közt a legkisebb volt, hogy mindenkinél nagyobb legyen. Minél inkább megalázta magát, Krisztus annál magasabbra emelte. Elrejtőzött, de nem maradt rejtve, menekült a hiú dicsőségtől, de kiérdemelte azt a dicsőséget, amely az erényt árnyék módjára követi, s elhagyja azokat, akik keresik, és keresi azokat, akik megvetik.
Öt gyermeket szült: Blaesillát, akinek halála miatt Rómában én vigasztaltam; Paulinát, aki a szent és tiszteletre méltó Pammachiust hagyta terveinek és vagyonának örököséül, s akinek felesége halálakor egy kis könyvecskét ajánlottunk; Eustochiumot, aki most a szent helyeken él, s mind a szüzességnek, mind az Egyháznak legdrágább ékszere; Rufinát, aki korai halálával meggyötörte anyjának gyöngéd lelkét, s végül Toxociust, aki után nem szült többet, amiből megértjük, hogy nem házastársi kötelességének akart eleget tenni, hanem férje kívánságának, aki fiú utódra vágyott. Mikor férje meghalt, annyira siratta, hogy maga is majdnem belepusztult, de annyira Isten szolgálatának szentelte magát, hogy szinte úgy tűnt, óhajtotta férje halálát.
Minek is említsem, hogy tágas és előkelő s egykor mindenben bővelkedő házának szinte minden gazdagságát a szegényekre fordította? Amikor Paulinus antiochiai püspök és Epiphanius Rómába jött, erényükön felbuzdulva egy ideig azon törte a fejét, hogy elhagyja hazáját. Minek is halogassam tovább? Lement a kikötőbe, bátyja, rokonai, mi több, gyermekei kíséretében, akik szent életű anyjukat marasztalni akarták. Már dagadtak a vitorlák, és a hajó az evezők csapásaival kifutott a nyílt vízre, mikor a kis Toxocius könyörögve tárta ki kezét a parton, a már eladósorban lévő Rufina pedig csendesen sírdogálva könyörgött, hogy várja meg esküvőjének napját, de maga Paula az ég felé fordította száraz szemét, mert gyermekei iránt érzett szeretetét legyőzte Isten iránti szeretete. Megtagadta anyaságát, hogy Krisztus szolgálójának bizonyuljon. Bensőjében gyötrődött, és majdnem megszakadt a szíve, de megküzdött fájdalmával. Tökéletes hite – a természet törvényével ellenkezve – még ezt is elviselte, sőt lelke ujjongva vágyott erre, és gyermekei iránt érzett szeretetét az Isten iránti nagyobb szeretet kedvéért megvetve, egyedül Eustochiumra támaszkodott, aki terveiben és hajóútján is társa volt. Közben a hajó szelte a habokat, s míg valamennyi utasa a part felé nézett vissza, ő elfordította tekintetét, hogy ne lássa azt, amit gyötrelem lett volna látnia. Amikor a Szentföldre érkezett, és Palesztina helytartója – aki Paula családjának jó ismerőse volt – szolgákat küldvén elébük, a helytartói palotát készítette elő számára, ő inkább egy szegényes szobácskát választott. Olyan buzgalommal és odaadással járt be minden helyet, amit Krisztus lába érintett, hogy – hacsak nem sietett volna a több felé – már a legelsőtől sem lehetett volna elvonszolni. A kereszt előtt földre borulva úgy imádkozott, mintha a megfeszített Urat látta volna rajta, s belépve a sírboltba, ahonnan feltámadt, csókjaival borította a követ, amit az angyal a sír szájától mozdított el, majd azt a helyet, ahol az Úr teste nyugodott, mintegy a hit hőn áhított vizére szomjazva, ajkával nyaldosta. Hogy mennyi könnyet ontott, mennyit sóhajtozott, milyen kínokat élt át, tanú arra egész Jeruzsálem, sőt tanú maga az Úr is, akihez könyörgött.
Ezután Betlehembe ment, ahol az Üdvözítő barlangjába lépve megnézte a Szent Szűz szálláshelyét, majd fülem hallatára megesküdött, hogy látja lelki szemével a bepólyált kisdedet (Lk 2,12), amint a jászolban sírdogál, az Urat imádó bölcseket, a fenn tündöklő csillagot, a Szűzanyát, a nevelőapát, a pásztorokat, akik éjszaka eljöttek, hogy lássák az Igét, amint testet öltött, mintha már akkor is János evangélista szavaival dicsőítették volna: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és az Ige testté lőn” (Jn 1,1; 1,14); – a megölt kisdedeket, a dühöngő Heródest, az Egyiptomba menekülő Józsefet és Máriát, majd örömkönnyeket hullatva így szólt: „Üdvözlégy, Betlehem, a kenyér háza, amelyben az a kenyér született, ami az égből szállt alá (Jn 6,59), üdvözlégy, Effrata, bőven termő föld, melynek termékenysége maga az Isten. Igazat szólt Dávid, »Bémegyünk az ő hajlékába, imádkozunk azon a helyen, ahol az Ő lába állott« (Zsolt 131,7), s én szerencsétlen és bűnös asszony, méltónak találtattam arra, hogy megcsókoljam a jászolt, ahol a kisded sírdogált, és hogy imádkozzam a barlangban, ahol a viselős Szűz megszülte a gyermeket: ez az én nyugodalmam (Zsolt 131,14), hiszen ez az Úr hazája, itt fogok lakni, mivel az Úr is ezt választotta.”
Annyira megalázta magát, hogy ha valaki látta – és hírnevéhez méltó körülmények között akarta látni –, nem hitte volna el, hogy ő az, hanem hogy a legutolsó szolgáló a szüzek népes karában; ruhája, hangja, viselkedése és járása is mind közül a legszerényebb volt. Férje halálától egészen elhunytáig soha egyetlen férfival sem étkezett együtt, bármennyire tudta is, hogy az szent életű és főpapi rangú. Fürdőbe nem járt, csak ha beteg volt, s csak a leghevesebb láz idején feküdt puha ágyba, egyébként a kemény földre terített szőrpokrócon nyugodott, ha ugyan nyugalomnak nevezhetjük azt, amikor valaki éjt nappallá téve imádkozik. A legkisebb vétkekért is úgy ostorozta magát, hogy azt hihetted volna, a legsúlyosabb bűnöket követte el, s mikor gyakran figyelmeztettük, hogy vigyázzon a szemére, és őrizze meg azt az Evangélium olvasására, azt felelte: „El kell rútítani ezt az arcot, amit Isten parancsa ellenére pirosítóval, fehér és fekete festékkel oly gyakran kipingáltam, tönkretenni a testet, amely oly sok gyönyört élvezett, a hosszú nevetést örökké tartó sírással kell ellensúlyozni, a puha kelméket és drága selyemruhákat a szőrcsuha durvaságával kell felcserélni, mert én, aki tetszésére voltam férjemnek és a világnak, most Krisztusnak vágyom tetszeni.” Ha ily nagy erények közepette tisztaságát akarnám elmondani, túlzónak tűnnék. Ebben is – míg e világban élt – valamennyi római asszony példaképe volt ő, és úgy viselkedett, hogy soha egyetlen gyalázkodó sem merte őt hírbe hozni.
Bevallom tévedésemet, hogy megróttam, amiért túl bőkezű volt az adakozásban, azt hozván fel az apostoltól: Nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek pedig nyomorúságotok, hanem egyenlőképpen. Most a ti bőségtek pótolja azoknak szűkölködését, hogy majd az ő bőségük is pótolja a ti szűkölködéstek” (2 Kor 8,13–14). És hogy vigyázni kell, nehogy majd ne tudja megtenni azt, amit szívesen cselekedett, és így tovább. Ezeket Paula csodálatos önmegtartóztatással, igen szerény és bölcs szavakkal elhárította, tanúul szólítván az Urat, hogy mindent az ő nevében cselekedett, és csak azért imádkozott, hogy koldusszegényen haljon meg, hogy leányára egyetlen fillért se hagyjon, és hogy temetésén másnak a gyolcsába csavarják. Végső érvként azt szokta felhozni: „Én, ha kérnék, sokakat találnék, akik nekem adnának, de ha ez a koldus nem kap tőlem, és ha meghal, mit adhatnék neki, akár a máséból is, s kin kérik számon a lelkét?” Nem azokra a kövekre akarta költeni a pénzét, amelyek a földdel és a világgal együtt elenyésznek, hanem az élő kövekre, akik a földön gördülnek tova, amelyekből – mint János Jelenése írja – a nagy király városa épül (Jel 21,18–21). Az ünnepnapok kivételével még olajat is alig fogadott el az ételébe, úgyhogy ebből az egyből is meg lehet ítélni, miként vélekedett a borról, az italokról, a halakról, a tejről és a mézről, a tojásról és más effélékről, melyek az ízlelés gyönyörűségére szolgálnak. Egyesek azt gondolják, hogy igen önmegtartóztatók, ha ezeket fogyasztják, s erényesek maradnak, ha ezekkel tömik tele a hasukat. Ismertem egy pletykás embert – ez a leghitványabb emberfajta –, aki jóakarója tudomására hozta, hogy túlzottan lángoló erényei miatt egyesek bolondnak tartják, és azt mondta, hogy vigyázzon az elmeállapotára. Mire ő így felelt: „Csudája lettünk a világnak, az angyaloknak és az embereknek. Mi bolondok vagyunk Krisztusért, de ami Istenben bolondság, bölcsebb az embereknél” (1 Kor 4,9–10; 1,25).
Egy férfikolostor építése után, amelyet férfiak irányítására bízott, több szüzet, akiket különböző tartományokból gyűjtött egybe, előkelőeket, közrendűeket és alacsony származásúakat, három csoportba és kolostorba osztott szét, mégpedig olyan módon, hogy akiket a munka és az étkezés különválasztott, a zsoltárok és az imádság kösse össze. Az egymással civakodókat gyengéd szavakkal békítette, a serdülő lányok bujálkodni vágyó testét sűrű és kettőzött böjttel törte meg, inkább akarván, hogy a gyomruk fájjon, mintsem a lelkük, mondván, hogy a test és a ruhák tisztasága a lélek tisztátalansága, s amit a világiak könnyen vesznek, vagy semmiségnek tartanak, az a kolostorokban főbenjáró bűn. Míg más betegeket mindennel ellátott és húsételt is adott nekik, valahányszor ő maga gyengélkedett, nem kedvezett magának, és evvel igazságtalannak tűnt, mivel a mások iránti kegyességet önmagával szemben keménységre váltotta. Elmondom, amit magam tapasztaltam. A rekkenő júliusi hőségben láz támadta meg, és már az életéről is lemondtak. Amikor Isten kegyelméből magához tért, és az orvosok azt javasolták, hogy testének megerősítésére igyon egy kevés gyenge bort, nehogy a vízivás miatt vízkórságba essen, én magam is megkértem titokban Szent Epiphanius püspököt, hogy vegye rá, sőt kényszerítse arra, hogy bort igyék. Minthogy azonban okos és furfangos eszű volt, tüstént megsejtette a fortélyt, és mosolyogva közölte, hogy amit a püspök mondott, tőlem származik. Mit is mondjak még? Amikor a szent életű püspök több óra elteltével kijött tőle, megkérdeztem, mit végzett? Erre azt válaszolta: „Csak annyit értem el, hogy vénségemre engem is majdnem meggyőzött arról, hogy ne igyak bort.”
Szelíd volt a gyászban. Leginkább saját gyermekeinek halála törte meg, hiszen férjének és fiainak elhunyta gyakran tette őt próbára, s mikor száját és hasát megjelölte, és anyai fájdalmát a kereszt jelével próbálta enyhíteni, a fájdalom felülkerekedett rajta, és hívő anyai lelkét legyűrte a test, s bár lelkében győzött, a test törékenysége legyőzte őt.
A Szentírást fejből tudta, s bár szerette a történelmet, és azt az igazság alapjának mondta, mégis inkább lelki megismerésre törekedett, és ezt őrizte lelke építményének csúcsán. Mást is fogok mondani, ami ellenségeinek talán hihetetlennek tűnik: a héber nyelvet, amit én serdülőkoromtól kezdve kínkeservesen részben elsajátítottam, és nem hagyok fel fáradhatatlan gyakorlásával – hogy ennek se legyen híján –, meg akarta tanulni, és ezt olyan mértékben el is érte, hogy a zsoltárokat héberül énekelte, s a szavakat minden latinosság nélkül ejtette. Leányára, Eustochiumra ez mind a mai napig jellemző.
Eddig kedvező szelekkel hajóztam, és ingatag bárkám szelte a tenger fodrozódó habjait, de most zátonyra fut beszédünk, hiszen ki tudna száraz szemmel szólni Paula haláláról? Súlyos betegségbe esett, sőt megtalálta azt, amit óhajtott, hogy elhagyjon minket, és teljesebben egyesüljön az Úrral. Miért késlekedem, és fájdalmamat miért teszem hosszabbá máson időzve? Ez az igen bölcs asszony már érezte a halál közeledtét, s mikor teste már hűlni kezdett, és már csak a lélek parazsa pislákolt szentséges szívében, mintha övéihez térne meg, másokat figyelemre se méltatva, ezeket a szavakat suttogta: „Uram, szerettem a te házad ékességét és a te dicsőséged lakóhelyét” (Zsolt 25,8), és „mily kedvesek a te hajlékaid, Uram” (83,2); „inkább választottam, hogy megvetett legyek az én Uram házában.” (83,11). Akkor megkérdeztem tőle, hogy miért hallgatott el, miért nem akar válaszolni, s hangosan tudakoltam, hogy fáj-e valamije. Görögül azt válaszolta, hogy semmi baja nincsen, sőt mindent csendesnek és nyugodtnak lát. Ezután elnémult és szemét lezárva, mintegy megvetvén az emberi dolgokat, egészen addig, míg kilehelte lelkét, ugyanezeket az igeverseket ismételgette, de amit mondott, fülünket oda tapasztva is alig-alig értettük.
Temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze Palesztina városaiból. Valahány szerzetest a pusztában cella rejtett, valahány szűz félrevonultan élt szobája rejtekén, mind szentségtörésnek tartotta volna, ha nem adja meg a végtisztességet egy ilyen asszonynak, mikor a templom alatt, Krisztus barlangja mellett eltemették.
Tiszteletre méltó leánya, a szűz Eustochium, mint a csecsszopó, nem tudott elválni anyjától, szemeit csókolgatta, tekintetén csüggött, egész testét átkarolta, s azt akarta, hogy vele együtt temessék el. Jézus a tanú rá, hogy egyetlen fillért sem hagyott leányára, inkább a szűkölködőknek adta. Hanem, ami jóval nehezebb, ráhagyta a testvérek és nővérek mérhetetlen sokaságát, amit eltartani keserves, magára hagyni azonban bűnös dolog. Isten veled, ó, Paula, légy segítségére imádságaiddal tisztelődnek késő vénségében!
fordította: Szente Katalin