Mátyás (Mathias) héber szó, ami annyit tesz: ‚az Úrtól ajándékozott’, vagy az ‚Úr ajándéka’, vagy ‚alázatos’, vagy ‚kicsiny’. Mert az Úr ajándékozta, amikor a világból kiválasztotta, és hetvenkét tanítványa közé sorolta. Az Úrnak volt ajándéka, amikor kiérdemelte, hogy sorshúzás útján bejusson az apostolok sorába. Kicsiny volt, mivel az igaz alázatosságot mindig megtartotta. Az alázatosságnak pedig Ambrus szerint három fajtája van: az első a lesújtottságé, ami valakit megalázhat; a második a vizsgálódásé, ami az önvizsgálatból ered; a harmadik az áhítatosságé, ami a Teremtő ismeretéből fakad. Az első megvolt benne a vértanúság elszenvedésével, a második önmaga megvetésével, a harmadik Isten fenségének szemlélésével.
Avagy a manu, azaz a ‚jó’, és a thesis, azaz az ‚elhelyezés’ szavakból származik. Ezért Mátyás: a rossz – vagyis Júdás – helyére ‚elhelyezett jó’. Életrajzát, amit a Szentegyházakban felolvasnak, valószínűleg Beda írta meg.
Mátyás apostol Júdás helyére került. De nézzük először röviden magának Júdásnak származását és eredetét. Egy bizonyos – bár apokrif – történetben olvasható, hogy élt Jeruzsálemben egy ember, név szerint Ruben, akit más néven Simonnak is neveztek, Dán, vagy Jeromos szerint Isaschar törzséből. Volt egy felesége, akit Ciboreának hívtak. Egy éjjel, miután eleget tettek egymás iránti kötelességüknek, Ciborea elaludván álmot látott, melyet rémült sóhajokkal és jajgatással mesélt el urának: „Úgy láttam, hogy egy gonosztevő fiút szültem, aki egész népünk vesztét fogja okozni.” Mire Ruben: „Istentelen dolgot mondasz, jobb lett volna elhallgatnod. Megszállt téged a gonosz lélek, úgy gondolom.” Mire az asszony: „Ha majd úgy érzem, hogy megfogantam, s fiút szülök, akkor majd kiderül, hogy nem a gonosz szólt belőlem, hanem valódi kinyilatkoztatás volt.” Telt-múlt az idő, s mikor a fiú megszületett, a szülők nagyon megijedtek, s tanakodni kezdtek, mit csináljanak vele, mert borzadtak attól, hogy a gyermeket megöljék, de felnevelni sem akarták saját népük pusztulására, ezért egy kosárkában kirakták a tengerre. Ezt azután a tenger hullámai egy szigetre sodorták, melynek neve Scarioth volt. Erről a szigetről nevezték el tehát Judást Iscariotinak.
A sziget királynéja, akinek nem voltak gyermekei, éppen a tengerpartra ment sétálni, és megpillantva a tenger habjain hánykolódó kosarat, megparancsolta, hogy nyissák ki. Egy igen formás gyermeket talált benne, és így sóhajtott fel: „Ó, ha egy ekkora gyermekkel könnyíthetnék bánatomon, hogy ne maradjon örökös nélkül a trónom!” A fiút titokban dajkáltatta, ő pedig terhességet színlelt, végül azt hazudta, hogy fiút szült. A hír gyorsan elterjedt az egész királyságban. Az uralkodó majd eszét veszti örömében, hogy gyermeke született, s a nép ujjongva ünnepel. A fiút pedig királyi méltóságához illően neveli.
Nem sokkal később azonban a királyné megfogant a királytól, s a maga idejében fiút szült. Miután a gyermekek már valamennyire felcseperedtek, és gyakran játszottak együtt, Júdás a királyfit állandóan bosszantotta és bántalmazta, és sokszor megríkatta, A királyné ezt zokon vette, s tudván tudva, hogy Júdás nem az övé, mind sűrűbben verte el. Hanem az még így sem hagyott fel a fiúcska zaklatásával. Végül aztán kiderült a dolog, s megtudták, hogy Júdás nem édesfia a királynénak, hanem csak egy talált gyermek. Amint ezt Júdás megtudta, elfutotta a méreg, és a korábban testvérének hitt királyfit titokban megölte. Mivel félt attól, hogy emiatt fejét veszik, az adószedőkkel Jeruzsálembe menekült, és Pilátus, az akkori helytartó udvarába szegődött, hisz minden zsák megtalálja a maga foltját.
Pilátus úgy találta, hogy Júdás erkölcse megfelel az övének, ezért igen megkedvelte. Pilátus egész udvarának élére állítja Júdást, s minden az ő parancsai szerint történik. Pilátus a palotájából egy gyümölcsöskertre látott, s egy nap olyan heves vágy fogta el az almák után, hogy majd meghalt. Az a gyümölcsöskert Rubené, Júdás apjáé volt, de sem Júdás az apját, sem Ruben a fiát nem ismerte föl, mivel Ruben azt hitte, hogy beleveszett a tenger hullámaiba, Júdásnak pedig fogalma sem volt róla, hogy ki volt az apja, és hol a hazája. Pilátus Júdást magához kérette, és így szólt: „Annyira vágyom azokra a gyümölcsökre, hogy ha nem kapom meg őket, kilehelem a lelkem.” Júdás sietve beugrott a gyümölcsösbe, és kapkodva szedni kezdte az almát. Ruben éppen arra jár, és ott találja Júdást, amint az ő almáját szedi. Összeszólalkoztak, mi több, hajba kaptak, majd a veszekedés után ölre mentek és jól elagyabugyálták egymást. Végül Júdás egy kővel nyakszirten vágva Rubent, megölte őt. Fölszedte hát a gyümölcsöt, és elmesélte Pilátusnak a történteket.
Napszálltakor, az éj beállta előtt fölfedezték Ruben holttestét, s azt hitték, hirtelen halállal halt meg. Akkor Pilátus Ruben minden vagyonát Júdásra ruházta, Ciboreát, Ruben özvegyét pedig hozzá adta feleségül. Egy napon azonban, amikor Ciborea nagyokat sóhajtott, Júdás, a férje, érdeklődéssel tudakolta, hogy mi lelte, az asszony így felelt: „Ó, én szegény szerencsétlen, fiúgyermekemet a tenger hullámaiba öltem, férjemet holtan találtam, s fájdalmamat Pilátus újabb fájdalommal tetézte, mikor engem a legnagyobb gyászban házasságra kényszerített, s akaratom ellenére feleségül adott hozzád.” Miután mindent elmesélt kisdedéről, Júdás pedig elmondta, ami vele történt, rájöttek, hogy a saját anyját vette feleségül, és tulajdon apját ölte meg. Így aztán bűnbánatot tartott, Ciborea tanácsára a mi Urunk, Jézus Krisztus elé járult, és vétkei bocsánatáért könyörgött.
Eddig tart a fent említett apokrif történet, hogy felolvassák-e, döntse el maga a felolvasó, noha jobb elvetni, mint elhinni.
Az Úr pedig tanítványává tette őt, s tanítványból apostollá választotta, de attól, aki olyan kedvelt bizalmasa volt, hogy megtette sáfárnak, el kellett tűrnie, hogy később árulója lett. Ő kezelte ugyanis a pénzes ládikát, s azt a pénzt, amit Krisztusnak adtak, ellopta. Az Úr szenvedésének idején fájlalta, hogy a 300 dénárt érő kenőcsöt nem adták el (Jn 12,4–5), akkor azt a pénzt is ellophatta volna. Elment hát, és eladta az Urat 30 dénárért, melyből minden egyes darab 10 közönséges dénárt ért, így egyenlítette ki a 300 dénáros kenőcs miatti veszteségét. Némelyek azonban azt állítják, hogy Júdás a Krisztusnak adott pénzek tizedrészét szokta ellopni, és ezért adta el az Urat a kenőccsel elvesztett pénz tizedéért, vagyis 30 dénárért.
A bűnbánattól vezérelve azonban visszaadta az összeget, majd elment, és felakasztván magát, kettéhasada, és minden bele kiömlék (ApCsel 1, 18). Szájától is elvétetett, hogy azon át lehelje ki lelkét, méltatlan lett volna ugyanis, hogy az a száj, amely azt a dicsőséges szájat, tudniillik Krisztusét érintette, ilyen szégyenletesen bemocskolódjék. Az azonban méltányos volt, hogy belső részei, amelyekben az árulás megfogant, kiszakadjanak belőle, s hogy torkát, melyből az áruló szó előjött, kötél szorítsa össze. A levegőben lógva pusztult el, hogy ő, aki az angyalokat az égben, embereket a földön megbotránkoztatta, az angyalok és az emberek világától elkülönítve, a démonokhoz társuljon.
Midőn tehát az Úr mennybemenetele és Pünkösd között az apostolok egybegyűltek a felházban, Péter látván, hogy a tizenkét apostol száma nem teljes – akiket pedig az Úr azért választott éppen ilyen számban, hogy a Szentháromság hitét a világ mind a négy táján hirdessék –, felkelvén az atyafiak között monda: „Atyámfiai, férfiak (ApCsel 1,15-16), illendő, hogy valakit Júdás helyére állítsunk, mivel az Úr mondotta nékünk: »Tanúim lesztek nékem Jeruzsálemben és az egész Júdeában és Samariában és mind a föld legvégső határáig« (uo. 1,8). És mert tanúbizonyságot csak olyasvalaki tehet valamiről, aki látta azt, egy olyan férfiút kell választanunk ezek közül, aki mindig velünk volt, s látta az Úr csodáit, hallotta tanítását.” Előállítának kettőt a hetvenkét tanítványból, úgymint Józsefet, kinek vezetékneve Igaz volt (uo. 1,23) szent élete miatt, s aki Alpheus fia, Jakab testvére volt; valamint Mátyást (uo. 1,15), akinek erényeiről nem is kell beszélnünk, hiszen dicséretére elég annyi, hogy az apostolok közé választották. Majd imádkozván mondának: „Te Uram, ki mindeneknek szívöket tudod, mutassad meg, melyiket választottad e kettő közül, hogy elvegye a szolgálatnak és apostolságnak helyét, melyből Júdás vétkéért kiesett.” Azután sorsot vetének rájuk, és a sors Mátyásra esék, és a tizenegy apostol közé számláltaték (uo. 1,24–26).
Megjegyzendő azonban – ahogy Jeromos mondja –, hogy ennek példájára nem szabad sorshúzást tartani, mert a kevesek kiváltsága nem törvény. S továbbá – amint Beda mondja – addig szabad az előképet követni, amíg el nem jön az igazság. Az igazi áldozat a szenvedésben föláldoztatott, de Pünkösdkor teljesedett be, s azért vetettek sorsot Mátyás választásakor, hogy ne térjenek el a Törvénytől, ami előírja, hogy a főpapot sorsvetéssel válasszák. Pünkösd után pedig, amikor az igazság nyilvánvalóvá vált, hét diákonust rendeltek ki a szolgálatra, de nem sorsvetéssel, hanem a tanítványok választása és az apostolok imája és kézrátétele útján. Hogy milyen is volt ez a sorsvetés, erről a Szentatyák közt kétféle vélemény van. Jeromos és Beda ugyanis azon a véleményen van, hogy ez a sorsvetés olyan volt, mint amivel az Ószövetségben a leggyakrabban éltek. Dionysius azonban, aki Pál tanítványa volt, istentelennek véli ezt a gondolatot, hozzátéve, hogy neki úgy tűnik, ez a „sorsvetés” valamiféle Istentől Mátyásra küldött ragyogás és sugárzás volt, ami megmutatta, hogy őt kell az apostolok közé fogadni. Így mondja ugyanis a Mennyei hierarchiáról írott könyvében; „Az isteni sorsvetésről, amely Istentől Mátyásra esett, mindenki mást mondott, úgy gondolom, nem hívő módján; ezért én is el fogom mondani saját véleményemet. Nekem úgy tűnik ugyanis, hogy a Szentírás sorsvetésnek valamiféle isteni ajándékot nevez, mely annak a kórusnak* megmutatta, hogy kire esett az isteni választás.”
Mátyás apostol Judeát kapta osztályrészül, ott állhatatosan prédikált, és sok csodát téve békében elnyugodott. Néhány kódexben viszont az olvasható, hogy keresztre feszítették, így a vértanúság koronájával ment a mennyekbe. Testét Rómában, a Santa Maria Maggiore bazilikában temették el egy porfirkő alá, és ugyanott mutogatják koponyáját is a népnek.
Egy Trierben őrzött legendában pedig többek között azt olvashatjuk, hogy Mátyás Júda törzséből, Betlehem városából, előkelő nemzetségből származott, s tanulásra adva fejét, rövid idő alatt a Törvény és a Próféták tudományát elsajátította, s az ifjúkori kísértéseket erkölcsi érettségével legyőzte. Lelke az erényhez idomult, s így lett tudományra alkalmas, könyörületre irgalmas, a jó sorsban nem fennhéjázó, a balsorsban szilárd, meg nem ingó. Mindig arra törekedett, hogy amit lelkében fölfogott, azt véghezvigye, és amit a szájával hirdetett, keze munkájával mutassa meg. Mikor Júdea-szerte prédikált, vakokat megvilágosított, leprásokat megtisztított, démonoktól szabadított, sántáknak járást, süketeknek hallást, holtaknak életet visszaadott. Midőn a főpap előtt sok mindenben bevádolták, így szólt: „A vádpontokra nem sok mondanivalóm van, mivel kereszténynek lenni nem bűn, hanem dicsőség.” Mire a főpap: „Ha haladékot kapsz, hajlandó vagy megbánni?” Mire ő: „Távol legyen tőlem, hogy az egyszer megtalált igazságtól hitszegő módon eltérjek,” Mátyás tehát tudós volt a Törvényben, tiszta a szívében, bölcs a lelkében, éles elméjű a Szentírás kérdéseinek megválaszolásában, megfontolt a tanácsban, járatos a szónoklásban.
Mikor Júdea-szerte hirdette az Úr igéjét, csodajelekkel sokakat megtérített. Ezért az irigykedő zsidók törvény elé állították. Az a két hamis tanú vetett rá először követ, akik megvádolták. A szent, tanúbizonyságul ellenük, eltemettette magával a köveket. Miután megkövezték, római szokás szerint bárddal lefejezték, ő pedig ég felé tárt karokkal visszaadta lelkét Istennek, s ugyanott el is temették. Testét Judeából Rómába, onnan pedig Trierbe vitték át.
Egy másik legendában azonban az olvasható, hogy amikor Mátyás Macedóniába érkezett, és Krisztus hitét prédikálta, vakságot okozó mérgezett italt adtak neki, amit ő Krisztus nevében kiivott anélkül, hogy a legcsekélyebb bántódása esett volna, s mivel ez az ital már több mint kétszázötven embert fosztott meg a szeme világától, ő kézrátétellel mindegyiknek visszaadta a látását. Az ördög azonban csecsemő képében megjelent előttük, s rábeszélte őket, hogy öljék meg Mátyást, aki kiüresíti vallásukat. De őt, bár ott állt közöttük, hiába keresték, három napig sem találták meg. A harmadik napon azonban, feltűnvén előttük, így szólt: „Én vagyok.” Mire kezét hátrakötözték, nyakába kötelet vetettek, kegyetlenül megkínozták, s így zárták tömlöcbe. Ott az ördögök megjelenvén előtte, fogukat vicsorgatták rá, de nem tudták megközelíteni, az Úr pedig nagy fényességben hozzá jőve, felemelte őt a földről, s bilincseit feloldván, őt magát megerősítvén kitárta a tömlöc ajtaját. Ő pedig kiszabadulván hirdette az Úr igéjét, s mikor néhány megátalkodott ellene szegült, azt mondta nekik: „Én mondom nektek, hogy élve kerültök a pokolra,” Majd megnyílott a föld és elnyelte őket, a többiek pedig Istenhez tértek.
fordította: Grüll Tibor