Benedek (Benedictus) vagy azért kapta ezt a nevet, mert sok embert megáldott (benedixit), vagy mert ebben az életben sok áldást (benedictiones) kapott, vagy mert mindenek áldották (benedixerunt), vagy mert méltó volt arra, hogy örök áldást nyerjen. Életét Szent Gergely írta meg.*
Benedek Nursia tartományából származott, Rómába került, hogy a szabad tudományokat tanulja, de még gyermekkorában abbahagyta a tanulást, és föltette magában, hogy a pusztába vonul vissza. Dajkája, aki igen gyöngéden szerette, egészen addig a helyig elkísérte, amelynek neve Effide. Történt, hogy a dajka búzatisztításra kölcsönkért egy rostát. Gondatlanul helyezte az asztalra, leesett és kettétört. Mikor Benedek látta, hogy mennyire sír, fogta a rosta darabjait, s mire fölkelt imádságából, teljesen összeforrva találta. Ezután titokban elhagyta dajkáját, elment egy helyre, ahol három éven át az emberek elől elrejtőzve élt. Csak egy Romanus nevű szerzetes tudott róla, aki gondosan ellátta a szükséges dolgokkal. Mivel Romanus monostorától nem vezetett út a barlanghoz, a kenyeret egy hosszú-hosszú kötélre kötötte, és úgy szokta leengedni. A kötélre egy csengőt is erősített, hogy hangjára Isten embere megtudja, mikor küldi neki a kenyeret. Ilyenkor kijött a barlangból és átvette. Ám az ősi Ellenség megirigyelte az egyik szeretetét és a másik táplálékát, s egy kővel eltörte a csengőt, de Romanus nem hagyott föl szolgálatával.
Később egy papnak, aki éppen Húsvét ünnepére készítette az ebédjét, az Úr látásban megjelent, mondván: „Te finomságokat készítesz magadnak, és az én szolgám amott éhségtől senyved.” Fölserkent a pap, és nagy üggyel-bajjal megkereste. Megtalálván, ezt mondta: „Serkenj föl, költsük el az ételt, mert ma az Úr húsvétjának ünnepe van.” Mire Benedek: „Tudom, hogy Húsvét van, mert téged láthatlak,” Az emberektől távol csak ebből tudta meg, hogy aznap van Húsvét ünnepe. Mondta a pap: „Valóban az Úr föltámadásának az ünnepe van, nem illik, hogy megtartóztasd magad az ételtől, mert ezért küldettem hozzád.” És így az Urat áldván, elköltötték az eledelt.
Egy nap egy feketerigó zavarta meg. Arca előtt körözött; akár puszta kézzel is elkaphatta volna, de a kereszt jelére eltűnt a madár. Majd az ördög a lelki szemei elé idézett egy nőt, akit valaha látott. A nő alakja úgy fölgerjesztette a lelkét, hogy a vágytól legyőzve, kis híján arra szánta el magát, hogy otthagyja a remeteséget. Ám hirtelen magához térítette az isteni kegyelem, ledobta ruháját, és addig hempergett tövisek és bogáncsok között, mígnem csupa seb lett a teste. Akkor kijött, és bőrének sebeivel begyógyította lelkének sebeit. Legyőzte a bűnt, mert annak tüzét fölcserélte sebei tüzével. Az időtől fogva semmi kísértés nem vett erőt a testén.
Messze terjedvén híre, mikor az egyik monostor apátja elhunyt, a monostor közössége egyetemben hozzá jött, s kérlelték, hogy vállalja el vezetésüket. Sokáig nemet mondott, halogatta a döntést, előre megmondván, hogy az ő életmódja nem fér össze a testvérekével. De végül meggyőzték, és beleegyezését adta. Mikor azonban megparancsolta, hogy szigorúbban tartsák be a fegyelmet, először csak magukat hibáztatták, hogy őt kérték vezetőjüknek, hiszen ferdeségük sértette az ő egyenes lelkét. Mikor pedig látták, hogy őalatta a tilalmas dolgokat nem művelhetik, és nehezményezték, hogy el kellene hagyniuk, amihez hozzászoktak, mérget kevertek a borába. Mikor asztalhoz ült, odavitték neki. Benedek pedig keresztet vetett, és mintha csak kővel dobták volna meg, darabokra tört az üvegpohár. Megértette Benedek, hogy a halálnak itala volt benne, ami nem bírta elviselni az élet jelét. Fölserkent és nyugodt arccal mondta: „Irgalmazzon nektek a mindenható Isten, testvérek! Nem megmondtam néktek, hogy a ti életmódotok és az enyém nem fér össze?” És ezzel visszatért a puszta magányába.
Megsokasodván a csodajelek, terjedt a híre, és sokan hozzájővén, tizenkét monostort alapított. Az egyikben volt egy szerzetes, aki nem tudott sokáig az imádságba merülni. Míg a többiek imádkoztak, ő kijárt, és földi, ideig-óráig való dolgokkal foglalkozott. Mikor a monostor apátja elmondta Szent Benedeknek, az odament és látta, hogy azt a szerzetest, aki nem tudott az imádságba merülni, egy fekete kisgyerek húzta kifelé a ruhája szegélyénél fogva. Megkérdezte a monostor apátját és Maurus szerzetest: „Nem látjátok, ki az, aki a testvért kifelé húzza?” Azt válaszolták: „Nem!” Mire Benedek: „Imádkozzunk, hogy ti is meglássátok!” Imádkoztak, és Maurusnak megnyílt a szeme, ám az apát nem láthatta. Másnap tehát az ima befejeztével Isten embere ismét kívül találta a szerzetest. Vaksága miatt megvesszőztette, s az attól kezdve állhatatos maradt az imádkozásban. Az ősi Ellenség nem mert uralkodni a gondolkodásában – mintha ő maga kapta volna az ütlegeket.
A monostorok közül három fent volt egy hegy sziklás meredélyén, s csak nagy üggyel-bajjal cipelhették föl a vizet. A testvérek gyakran kérték Isten emberét, hogy telepítse át a monostorukat. Egy éjszaka egy gyermekkel együtt fölkapaszkodott a hegyre. Sokáig imádkozott, majd három követ helyezett el jelzésül. Mikor reggel hazatért, és a testvérek megint fölkeresték óhajukkal, azt mondta nekik: „Menjetek, és azt a sziklát, amelyen három követ találtok, vájjátok ki a közepén, mert az Úr ott akar néktek vizet fakasztani.” Elmenvén, a sziklát nedvesen találták. Kivájták egy kissé, majd megtelt vízzel, amely mindmáig oly bőségesen árad, hogy a hegy csúcsáról egészen a lábáig folyik.
Egy alkalommal Isten emberének monostora körül egy testvér tövisbokrokat irtott a sarlójával. A vas kiesett a nyeléből, és egy mély tóba pottyant. A szerzetes erősen szorongott miatta, Isten embere azonban a nyelet a tóba dobta, mire a vas kiúszott, és beilleszkedett a sarló nyelébe.
Placidus, ez a gyermekkorú szerzetes kiment, hogy vizet merítsen, és a folyóba esett. Az ár elragadta, s majd egy nyíllövésnyire sodorta a parttól. Isten embere a cellájában volt, de lélekben rögtön megtudta a dolgot. Hívta Maurust, jelezte neki, hogy mi történt a fiúval, s megparancsolta, hogy azonnal mentse ki. Áldását vévén Maurus elsietett. Miközben úgy vélte, hogy a szárazon jár, a víz hátán a fiúhoz ért, és hajánál fogva kivonszolta a vízből. Isten emberéhez érve beszámolt, hogy mi történt, de ő nem a saját érdemének, hanem Maurus engedelmességének tulajdonította az esetet.
Egy Florentinus nevű pap Isten emberére irigykedvén olyan gonoszságra vetemedett, hogy egy mérgezett kenyeret küldött neki szentelmény gyanánt. A szent hálásan elfogadta, megköszönte és egy holló elé vetette, amely a kezéből szokta volt kapni a kenyeret. Ezt mondta: „A Jézus Krisztus nevében vedd föl ezt a kenyeret, és dobd valami olyan helyre, ahol senki emberfia nem veheti magához!” Akkor a holló nyitott csőrrel, széttárt szárnnyal körözni és károgni kezdett a kenyér fölött, mintha csak azt mondaná: engedelmeskedne ugyan, de nem tudja betölteni a parancsot. A szent újra meg újra megparancsolta neki, mondván: „Vedd föl, vedd föl csak nyugodtan, és ahogy mondtam, dobd el!” Végül fölvévén, három nap múlva visszatért, és a szent kezéből megkapta táplálékát.
Florentinus pedig látván, hogy a mester testét nem gyilkolhatta meg, fölgyulladt a tanítványok lelkének kioltására: hét meztelen leányt küldött, hogy ott játsszanak és énekeljenek a monostor kertjében. Így akarta a szerzeteseket bujaságra gerjeszteni. Cellájából meglátta ezt a Szent, s félvén, hogy tanítványai elbuknak, kitért az irigység elől, és néhány testvért maga mellé vévén, máshol telepedett le. Florentinus pedig az erkélyen állva örömmel látta, hogy amaz távozik. Az erkély egyszerre csak leszakadt alatta, és ő nyomban szörnyethalt. Akkor Maurus az Isten embere után futva, így szólt: „Fordulj vissza, mert szörnyethalt, aki téged üldözött!” Benedek ezt hallván, keservesen felsóhajtott, vagy mert ellensége elbukott, vagy mert tanítványa örvendezett ellensége halálán. Emiatt történt, hogy penitenciát rótt rá, ő pedig csak lakhelyet, de nem ellenséget cserélt.
Cassino hegyéhez ment, és Apollónak ott álló templomát Keresztelő Szent János szentélyévé alakította, a környék népét pedig elfordította a bálványimádástól. Az ősi Ellenség azonban nem bírta elviselni, és szörnyűséges alakban jelent meg testi szeme előtt, égő szájjal és szemmel dühösködött ellene, és ezt mondta: „Benedek (Benedicte), Benedek!” Az nem méltatta válaszra, mire az ördög; „Átkozott, Átkozott (Maledicte), nem Áldott (Benedicte), mit üldözöl engem?!”
Egy nap a testvérek a földről egy ott fekvő követ akartak az épület falába beemelni, de meg se bírták mozdítani. Már nagy csapat férfi próbálkozott, de így sem tudták fölemelni. Isten embere odamenvén áldást (benedictionem) mondott, és rögtön fölemelték a követ. Nyilvánvaló volt, hogy az ördög ült rajta, és az nem hagyta, hogy elvigyék. Mikor pedig a testvérek kissé magasabbra húzták a falat, az ősi Ellenség megjelent Isten emberének, s jelezte, hogy az ott dolgozó testvérekhez igyekszik. Benedek tüstént megüzente nékik: „Testvérek, óvatosak legyetek, mert a gonosz lélek megy hozzátok!” A hírvivő alig fejezte be szavait, íme, az ősi Ellenség ledöntötte a falat, és a romok egy gyermekkorú szerzetest maguk alá temettek. Isten embere azonban a halott, szétroncsolt gyermeket egy zsákban magához vitette, és imádsággal feltámasztván, visszaállította az előbbeni munkába.
Egy tisztes életű laikus minden évben elzarándokolt Isten emberéhez. Előtte pedig böjtölt. Egy napon tehát, mikor arrafelé tartott, egy útitárs szegődött mellé, aki elemózsiát vitt magával. Alkonyattájt megszólította: „Gyere, testvér, vegyünk magunkhoz ételt, nehogy elfáradjunk az úton!” Amaz válaszolt, hogy egy falatot sem eszik. Társa egy órára elhallgatott, aztán megint nógatta, de az nem állt kötélnek. Aztán eltelt egy óra, és kimerítette őket a hosszú út. Találtak egy rétet, rajta egy forrást és mindent, ami a testet felüdítheti. A vándor odamutatott és kérlelte a társát, hogy kóstolja meg az elemózsiát, és pihenjen le. Hízelgett a szó a fülének, a hely a szemének, s beadta a derekát. Mikor pedig Benedekhez értek, azt mondta neki az Isten embere: „Lám, testvér, a gonosz ellenség először nem tudott meggyőzni, másodszor sem volt rá képes, de harmadjára legyőzött.” Az pedig Benedek lába elé borulva, sóhajok közt bánta meg, hogy vétkezett.
Totila gót király meg akarván tapasztalni, hogy tényleg megvan-e Isten emberében a prófétaság lelke, fegyverhordozóját királyi ruhába öltöztette, és teljes királyi díszben a monostorba küldte. Mikor Benedek meglátta, így szólt: „Tedd csak le, fiam, tedd le, mert amit hordasz, nem a tiéd!” Az pedig azonnal a földre borult, és megrémült, hogy egy ily nagy embert akart félrevezetni.
Egy klerikust, akit az ördög gyötört, Isten embere elé vezettek, hogy gyógyítsa meg. Kiűzte belőle az ördögöt, és így szólt: „Menj el és többé ne egyél húst, se a szent rendeket ne merészeld fölvenni! Ha ezt megtennéd, az ördög hatalmába esel.” A klerikus egy ideig megtartotta a parancsot, de észrevette, hogy a nála kisebbek föléje kerülnek a szent rendekben, s mintegy Isten emberének szavairól hosszú idő elteltével elfeledkezvén, semmibe vette az intést, és fölvette a szent rendet. Az ördög, aki már elhagyta volt, újra hatalmába kerítette és addig gyötörte, mígnem kiverte belőle a lelket.
Egy ember két flaskó bort küldött neki a szolgájával, de az az egyiket elrejtette az úton, csak a másikat vitte el. Isten embere pedig köszönetet mondván elvette a flaskót, s távozóban figyelmeztette a szolgát, mondván: „Fiam, ügyelj rá, hogy ne igyál abból a flaskóból, amelyet elrejtettél. Fordítsd meg óvatosan, és nézd meg, mi van benne.” A fiú nagy zavarban távozott Benedektől, és visszatérőben meg akart bizonyosodni arról, amit hallott, s mikor a flaskót oldalra fordította, egy kígyó mászott ki belőle.
Egy alkalommal, mikor Isten embere későn vacsorált, egy szerzetes, egy ügyvéd fia állt mellette, s tartotta néki a lámpást. A gőg lelke által így kezdett magában gondolkodni: „Ki ez, hogy míg ő eszik, én állok szolgálatára, lámpást tartok neki. Ki vagyok én, hogy őt szolgáljam?” Isten embere rögtön válaszolt: „Jelöld meg a szívedet a kereszt jelével, testvér, vess keresztet! Hát mit beszélsz?” S a testvéreket híván kivétette kezéből a lámpást, őt pedig visszaküldte a monostorba és megparancsolta, hogy legyen nyugalomban.
Egy Galla nevű gót férfiú az ariánus hitszegés párjára állott, és Totila király idejében a katolikus egyház legbuzgóbb emberei ellen szörnyűségesen kegyetlen indulatra gyulladt. Ha egy pap vagy szerzetes a szeme elé került, élve nem jutott ki a keze közül. Egy napon a király lángoló fösvénységében nekihevülve, zsákmány után lihegett. Egy parasztot kegyetlen kínzásoknak vetett alá, és különféle gyötrelmekkel zaklatta. Az elgyötört paraszt azt vallotta, hogy magát és javait Benedekre, Isten szolgájára bízta. Remélte, hogy míg kínzója utánajár a dolognak, abbahagyja a kegyetlenkedést, ő meg addig életben marad. Galla abba is hagyta a paraszt kínzását, de karját erős szíjakkal összekötözve, lova előtt hajtotta, hogy mutassa meg, ki az a Benedek, aki a dolgait magához vette.
A paraszt megkötözött karral haladt előtte, és elvezette a szent ember monostorához. Benedeket a cellája előtt egyedül ülve és olvasásba mélyedve találta. Gallénak, aki dühöngve követte, ezt mondta: „Íme, ez az, akiről beszéltem, ő Benedek atya!” Galla nekihevülve, zavart eszének őrültségében azt gondolta, hogy szokott módján megrémítheti Benedeket. Nagy hangon rákiáltott, mondván: „Kelj föl, kelj föl, add vissza ennek a parasztnak a dolgait, amiket magadhoz vettél!” Hangjára az Isten embere fölvetette a szemét, abbahagyta az olvasást, majd a parasztra nézett, aki ott állt megkötözve. Szemét annak karjára szegezte, mire a szíjak oly csodálatos gyorsan kezdtek leoldódni, hogy ily sebesen semmiféle emberi igyekezet nem oldhatta volna le azokat. A megkötözött ember egyszerre csak ott állt kötelékek nélkül. E hatalmas erőtől megrettenve Galla földre rogyott és hajlíthatatlan, kegyetlen nyakát Benedek lába alá hajtva, imádságába ajánlotta magát. A szent ember föl sem kelt az olvasásból, de a testvéreket hívatván megparancsolta, vezessék beljebb, hogy vegye az áldást. Mikor elévezették, intette, hagyjon fel tébolyult kegyetlenségével. Enni adtak neki, majd hazatérvén soha többé semmit nem mert követelni a paraszttól, akit isten embere még csak meg sem érintett, csak rátekintett, és föloldozta kötelékeiből.
Egy időben Campania vidékét hatalmas éhínség sújtotta. Mindenki teljesen kifogyott az eleségből, Már Benedek monostorában is elfogyott a búza, a kenyeret pedig mind megették, úgyhogy mikor eljött az étkezés órája, csak öt kenyeret tudtak fölkutatni a testvéreknek. Mikor a tiszteletre méltó atya látta, hogy mindannyian szomorúak, kishitűségüket szelíd dorgálással kezdte bátorítani, ígéreteivel pedig fölemelni, mondván, „Miért szomorkodik a ti szívetek a kenyér hiánya miatt? Ma még kevés lesz, de már holnap is bőségesen lesz kenyerünk.” Másnap a monostor kapuja előtt, zsákokban kétszáz véka lisztet találtak, máig titok, hogy a Mindenható Isten kinek a közvetítésével juttatta hozzájuk. A testvérek ezt látván hálákat adtak az Úrnak, s megtanulták, hogy ne kételkedjenek Istenben sem a bőség, sem a szükség idején.
Azt is olvassuk, hogy valakinek volt egy fia, aki elefántkórba esett. Haja kihullott, bőre feldagadt, és örökös éhségét már nem tudta eltitkolni. Apja elküldte Isten emberéhez, és igen gyorsan visszanyerte előbbeni egészségét. Emiatt végtelen hálát adtak az Istennek, és ezután a mondott gyermek a jó cselekedetekben megmaradván, boldogan elszenderedett az Úrban.
Néhány testvért elküldött egy bizonyos helyre, hogy ott monostort építsenek. Azt mondta, hogy egy előre kitűzött napon hozzájuk megy és megmondja, hogyan építsék. Az ígért napra virradó éjjelen álomban megjelent a szerzetesnek, akit vezetőjüknek rendelt, s minden egyes helyet, ahol valamit építeniük kellett, részletesen megmutatott. Nem adtak hitelt a látomásnak, és egyre csak őt várták, végül visszatértek hozzá, mondván: „Vártuk, atyánk, hogy eljössz, amint megígérted, de nem jöttél.” Mire Benedek: „Miért mondjátok, testvérek? Nem jelentettem-é meg tinéktek, nem mutattam-é meg minden egyes helyet? Mindent úgy rendezzetek el, ahogy a látomásban kaptátok!”
Monostorától nem messze volt két nemes származású, Istennek szentelt nő, akik nem fékezték meg a nyelvüket, hanem azt a férfiút, aki a vezetőjük volt, meggondolatlan szavakkal gyakran haragra lobbantották. Az elmondta ezt Isten emberének, aki megparancsolta: „Fékezzétek meg a nyelveteket, máskülönben kiközösítelek benneteket!” A kiközösítés ítéletét nem végzés gyanánt mondta ki, hanem csak kilátásba helyezte. A nők azonban nem változtak meg, s néhány nap múlva elhunytak; a templomban temették el őket. Egyszer a templomban misét mondott a pap, és a diákonus szokás szerint mondta, hogy: „Aki nem áldozik, távozzék!”; az asszonyok dajkája, aki helyettük mindig felajánlotta az áldozati adományt, látta, hogy kijöttek a sírjukból, majd a templomból is távoztak. Mikor ezt hírül adták Szent Benedeknek, ő saját kezével adott áldozati adományt, mondván: „Menjetek és ezt az adományt ajánljátok fel érettük, és tovább nem lesznek a kiközösítés alatt!” Így is történt. A diákonus szokás szerint kiáltott, de többé nem látták őket távozni a templomból.
Egy szerzetes áldás nélkül ment ki, hogy szüleit meglátogassa. Azon a napon, amelyen hazaérkezett, meghalt, és eltemettetvén a föld kétszer is kivetette. Szülei Benedekhez mentek, és kérlelték, hogy adja áldását reá. Ő pedig, vévén az Úr testét, mondta: „Menjetek és tegyétek ezt a keblére, és így temessétek el.” Úgy is történt, a föld pedig magában tartotta a testet, többé nem vetette ki.
Egy szerzetesnek nem volt maradása a monostorban, s addig zaklatta Isten emberét, míg az megharagudván, elbocsátotta. Amint kilépett a monostorból, egy tátott szájú sárkánnyal találkozott az úton. A sárkány föl akarta falni, mire az fölkiáltott: „Fussatok, fussatok ide, mert ez a sárkány el akar nyelni!” Odafutván a testvérek, sárkányt nem találtak, de a remegő és félelmében vergődő szerzetest visszavitték a monostorba. Rögtön megígérte, hogy soha nem távozik el a monostorból.
Egy időben azt az egész tartományt roppant éhség sújtotta, és Isten embere, amit csak talált, mindent szétosztott a szűkölködőknek. A monostorban nem maradt semmi, csak egy kis olaj egy üvegedényben. Mikor Isten embere erről tudomást szerzett, megparancsolta a pincemesternek, hogy azt a kevés olajat is adja oda valamely rászorulónak. A testvér hallotta a parancsot, de nem volt hajlandó teljesíteni, mert semmi olaj nem maradt volna a testvéreknek. Megtudta az Isten embere, és az üvegedényt az olajjal együtt kihajította az ablakon, nehogy valami is engedetlenségből megmaradjon a kolostorban. A kihajított edény roppant nagy sziklára esett, de sem az olaj nem folyt ki, sem az edény nem tört össze. Fölhozatta és odaadta a szűkölködőknek, az említett szerzetest pedig engedetlensége és hitetlensége miatt megdorgálta, majd imádságba mélyedt. Egy nagy hordó, amely mellettük állt, egyszer csak úgy megtelt olajjal, hogy még a padlóra is kicsordult.
Egy alkalommal leereszkedett a monostorból, hogy meglátogassa nővérét. Mikor pedig asztalhoz ült, amaz kérte, hogy maradjon vele azon az éjszakán. Benedek nem egyezett bele. Ekkor a szűz, fejét a kezébe hajtva, kérte az Urat, s mikor fölemelte a fejét, akkora villámlás és égzengés támadt, úgy szakadt az eső, hogy nem tudtak kimozdulni, pedig ezelőtt csodálatos, derült idő volt. A szúz, akinek csak úgy patakzottak a könnyei, a derült időjárást esőre változtatta. Isten embere megszomorodva mondotta: „Könyörüljön rajtad a Mindenható Isten, nővérem! Hát mit csináltál?” Mire amaz: „Kértelek, s te nem akartál meghallgatni; az Urat kértem, s meghallgatott engem. Hát csak menj, ha tudsz!” Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és szent beszélgetésekkel elégítették meg egymást. És íme, három nap múltán, hogy visszatért a monostorba, az égre tekintvén, nővérének a lelkét látta galamb képében, amint az égbe hasítva eltűnik. Majd testét a monostorba hozatta, és elhelyeztette abban a sírban, melyet saját magának előre elkészített.
Egy éjszaka Isten szolgája, Benedek kitekintett az ablakon és esedezett az Úrhoz. Felülről hirtelen nagy fény áradt szét, s az éjszaka sötétségét teljesen megfutamította. Mintha az egész világot egyetlen napsugár fogadta volna magába. Benne látta Germanus capuai püspök lelkét, amint az ég felé röpül. Később megtudta, hogy épp abban az órában szállt ki a testéből.
Ugyanazon évben, melyben az életből elmenendő volt, a testvéreknek megjelentette elköltözése napját. Elhunyta előtt hat nappal megnyittatta a sírját, majd magas láz kezdte gyötörni. Napról napra súlyosbodott a betegsége, a hatodik napon a templomba vitette magát, és itt elköltözésére az Úr testének és vérének vételével erősítette meg magát. Tanítványai kezei tartották fenn erőtlen tagjait. Ég felé tárt karral állt föl, és imádság szavai közt utolsót lehelt. Azon a napon, melyen Isten embere, Benedek ebből a jelenvaló életből Krisztushoz költözött, két testvér, egyikük a cellájában időzött, a másik távol volt, ugyanazon látomást kapta. Láttak egy fényes szőnyegekkel takart utat, melyet megszámlálhatatlan sok lámpás ragyogott be. Az út Benedek cellájától kelet felé, az égbe tartott. Egy tiszteletre méltó, ragyogó orcájú férfi is ott állt. Megkérdezte, kinek az útja ez, amit látnak. Azt válaszolták, nem tudják, mire így szólt: „Ez az az út, melyen Benedek, akit Isten szeret, az égbe megy.”
Keresztelő Szent János templomában temették el, melyet Apollo oltárának lerombolása után ő maga épített. Az Úr 518. esztendeje körül élt, az idősebb Iustinus idejében.
fordította: Déri Balázs