Az Ambrus (Ambrosias) név az ámbrából ered, ami erősen illatozó és igen értékes fűszer. Ambrus igen értékes az Egyház számára, s mind szavaiban, mind tetteiben erősen illatozott. Vagy az ámbra és a syos, azaz ‚Isten’ szavakból ered, mintegy ‚Isten ámbrája’. Isten ugyanis őáltala, mint valami ámbra által, mindenütt illatozik, hiszen Ambrus mindenütt Krisztusnak jó illata (2 Kor 2,15) volt, s ma is az. Vagy az ambor, azaz a ‚fény atyja és a sior, azaz ‚kicsi’ szavakból ered, mivel atya volt sok fiú lelki nemzésével, fényes a Szentírás kifejtésével és kicsiny, alázatos életvitelével. Vagy, miként a Glosszáriumban olvasható: ambrosius: ‚mennyei illat’, vagy ‚Krisztus jó íze’; ambrózia: ‚az angyalok étke’; ambrosium: ‚mennyei lépesméz’. Mennyei illat volt illatozó híre által, jó íz szemlélődésének titkaival, mennyei lépesméz az Írások édes kifejtésével, angyali étek a dicsőség élvezésével. Életét, Ágostonnak címezve, Pál nolai püspök írta meg.*
Ambrus egy római prefektus, Ambrus fia. Mikor palotájuk átriumában a bölcsőben szendergett, hirtelen megtámadta egy méhraj, ellepték arcát, és szájába, akár a kaptárba, ki-be jártak. Majd felröppenvén oly magasra szálltak, hogy a levegőégben szinte elvesztek a szem elől. A dolog láttán megrémült atyja, és így szólt: „Ha ezt túlélte ez a kisded, majd még sokra viszi!”
Mikor fölserdült, s látta, hogy anyja és szent életű, szűz nővére megcsókolja a papok kezét, maga is, játékból, odanyújtotta jobbját nővérének, mondván, hogy ugyanezt majd egyszer vele is meg kell tennie. Az elutasította, hogy még túl fiatal, s nem tudja, mit beszél. Mivelhogy tanulmányai befejeztével Rómában ragyogóan adta elő a bírói ügyeket, Valentinianus császár Liguria és Emilia tartomány kormányzására rendelte ki. Mikor Milánóba ment, ahol a püspöki szék éppen üresedésben volt, összegyűlt a nép, hogy püspököt válasszon magának. Mivel pedig az ariánusok és a katolikusok között nem csekély viszállyá fajult a püspökválasztás ügye, Ambrus odasietett, hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Ekkor egy kisgyermek felkiáltott, mondván: „Ambrus a püspök!” Szavára egyhangúlag, teljes egyetértésben Ambrust kiáltották ki püspöknek.
Mikor ez tudomására jutott, hogy a megfélemlítés eszközével visszatartsa magától őket, a templomból kilépve törvénykezni kezdett, s szokásával ellentétesen több személyt megkínoztatott. Mindazonáltal a nép fölkiáltott: „A te bűnöd szálljon miránk!” Lelkében háborogva hazatért, s filozófusként akart föllépni, de ebben is megakadályozta valami. Mindenki szeme láttára utcanőket hívatott a házába, hogy ezek láttán a választás visszavonására késztesse a népet, de mikor ezzel sem ért el semmit, s a nép egyre csak azt kiáltotta: „A te bűnöd szálljon miránk!”, az éj leple alatt megszökött. Azt hitte, Ticinus felé tart, de reggelre Milánó városának Római-kapuja előtt találta magát. Mikor rábukkantak, őrizete alatt tartotta a nép, s beadványt küldtek a kegyelmes Valentinianus császárhoz, aki nagy-nagy örömmel vette, hogy az általa kirendelt bírókat papi szolgálatra kérik. Örvendezett Probus prefektus is, hogy beteljesedett a szava, hiszen Ambrus elutaztakor ezt a parancsot adta neki: „Menj el, de ne mint egy bíró, hanem mint püspök!” Míg a választ várják Rómából, ismét elrejtőzik, de megtalálják. Mivel még csak hittanuló, megkeresztelkedik, s nyolcadnapra a püspöki székbe emelik. Négy évre rá Rómába ment, s nővére, a szent életű szűz megcsókolta a jobbját, s Ambrus nevetve mondta neki: „No lám, megmondtam én neked, hogy pap kezét csókolod!”
Egy alkalommal püspökszentelésre ment valamelyik városba, ám Justina császárné és más eretnekek ellene mondottak a püspök megválasztásának, mert szektájukból akartak valakit fölszenteltetni. Akkor egy mindennél arcátlanabb ariánus leány fölhágott az emelvényre, és Szent Ambrust a ruhájánál fogva a nők közé akarta vonszolni, hogy megverjék, s szégyenszemre kiűzzék a templomból. Ambrus így szólt a nőhöz: „Én ugyan méltatlan vagyok erre a főpapi szolgálatra, de néked semmilyen papra nem szabad kezet emelned, inkább féld az Isten ítéletét, nehogy még valami bajod essék!” Szavát megerősítette a leány halála. Másnap, a gyalázkodásért kegyelemmel fizetve, Ambrus kísérte a leányt utolsó útjára. Ez az eset mindenkit megrettentett.
Ezután Milánóba visszatérve Justina császárnétól számtalan álnokságot kellett elviselnie, hiszen ajándékok és tisztségek osztogatásával ellene lázította a népet. Mikor már sokan azon mesterkedtek, hogy száműzetésbe kényszerítsék, egy közülük, mindnél szerencsétlenebb, oly eszeveszett dühre ragadtatta magát, hogy a templom mellett vett házat, s készen tartott egy kocsit, hogy, ha Justina parancsolja, könnyebben vihesse száműzetésbe. Ám Isten ítélt fölötte: azon a napon, amikor azt gondolta, hogy majd Ambrust elragadhatja, ő ment számkivetésbe ugyanazon a kocsin, ugyanabból a házból. Ambrus pedig a rosszért jóval fizetett néki: ellátta pénzzel és élelemmel.
A milánói egyházban ő rendelte el az éneklést és a zsolozsmát.
Az idő tájt sok megszállott volt Milánóban, akik fennhangon kiáltoztak, hogy Ambrus gyötri őket, Justina azonban és sok ariánus, akik vele laktak, azt állították, hogy Ambrus bérelt föl embereket, akik azt hazudták: tisztátalan lelkektől vannak megszállva, s hogy aki gyötri őket, valójában Ambrus. Akkor egy ariánust megragadott egy ördög. Középre szökkent és kiáltozni kezdett: „Akik nem hisznek Ambrusnak, bárcsak úgy gyötrődnének, ahogy én!” Azok pedig összezavarodtak, s vízbe fojtották az embert. Egy eretnek, aki megátalkodott vitatkozó, kemény és az igaz hitre téríthetetlen ariánus volt, egyszer, Ambrus beszédének hallgatása közben látta, hogy a püspök fülébe egy angyal súgja a szavakat, melyeket a népnek prédikált. Ennek láttára védelmezni kezdte a hitet, amit eddig üldözött.
Egy béljós megidézte a démonokat, és ráküldte őket Ambrusra, hogy tegyenek kárt benne, de a démonok visszatérve jelentették, nemcsak hogy őt, de még házának kapuját sem bírták megközelíteni, mert áthatolhatatlan tűz védelmezte az egész épületet, s még a távolabb állókat is megégette. Mikor pedig az említett béljóst valamilyen boszorkányság miatt megkínoztatta a bíró, azt kiáltozta, hogy Ambrus erősebben kínozza. Mikor egy megszállott belépett Milánó területére, elhagyta a démon, mikor pedig eltávozott onnan, ismét megtámadta. Megkérdezték a démont, miért tesz így; azt válaszolta: Ambrustól félt. Egy másik béljós, akit kérleléssel és pénzzel Justina vett rá erre, éjszaka behatolt Ambrus hálószobájába, hogy kardjával átdöfje, de amikor jobbjával vágásra emelte a kardot, a keze azon nyomban elszáradt.
Thessalonica városának lakói vétkeztek a császár ellen, de Szent Ambrus kérlelésére megbocsátott nékik. Az udvari emberek azonban addig mesterkedtek, míg a császár parancsára – Ambrus tudtán kívül – igen sokat megöltek közülük. Mikor ez tudomására jutott Ambrusnak, megtiltotta a császárnak, hogy a templomba lépjen. A császár azt mondta: „Hiszen Dávid házasságtörést és gyilkosságot is elkövetett!” Mire Ambrus így válaszolt: „Ha követted a tévelygésben, kövesd a jóvátételben is!” Mikor ezt meghallotta a kegyelmes császár, hálásan vette tőle, és habozás nélkül őszinte penitenciát tartott.
Egy megszállott kiabálni kezdett, hogy Ambrus gyötri őt. Erre Ambrus: „Némulj meg, ördög! Nem Ambrus gyötör téged, hanem a te irigységed, mert látod, hogy az emberek oda emelkednek, ahonnan te rútul lezuhantál. Ambrus ugyanis nem tud felfuvalkodni.” Erre az rögtön elnémult.
Egy alkalommal Szent Ambrus a városban járt-kelt, s történetesen valaki megbotlott és elterült a földön. Egy másik ezt látván nevetésben tört ki. Ambrus így fordult hozzá: „Te, aki most állsz, vigyázz, hogy el ne essél.” Ezt hallván, rögtön megbánta botlását, hogy kinevette a másik elbotlását.
Egyszer Macedonius udvarmester palotájába ment, hogy valakiért közbenjárjon, de amikor a kaput zárva találta, és nem kapott engedélyt a belépésre, így szólt: „Eljössz még a templomhoz, s nem bírsz belépni, pedig nemhogy zárva: tárva-nyitva lesz!” Kis idő múltán, ellenségeitől félve, a templomhoz menekült Macedonius, és noha a kapu nyitva volt, nem találta meg a bejáratot.
Annyira önmegtartóztató volt Ambrus, hogy szombat, vasárnap és a főünnepek kivételével mindennap böjtölt. Oly bőkezű is volt, hogy mindenét a szentegyházaknak és a szegényeknek adta, magának semmit meg nem tartott. Oly nagy részvét volt benne, hogy mikor valaki megvallotta néki botlását, keservesen sírni kezdett, hogy a bűnöst is hasonló sírásra indította. Oly nagy alázatosság és munkaszeretet volt benne, hogy könyveit saját kezével írta, hacsak testi gyöngeség nem akadályozta. Oly nagy kegyesség és kedvesség, hogy mikor valamely szent életű pap vagy püspök halálát hírül adták neki, igen keservesen sírt, hogy alig lehetett megvigasztalni. Mikor pedig megkérdezték, miért siratja azokat a szent embereket, hiszen a dicsőségbe mennek, ezt szokta mondani: „Ne gondoljátok, hogy azért sírok, mert elmentek, hanem, mert előttem mentek el, s mert nehezen találni olyanokat, akik a szolgálatban a helyükre állhatnak.” Oly nagy állhatatosság és lelkierő volt benne, hogy sem a császár, sem a főemberek vétkeivel nem bánt kesztyűs kézzel, őket is teljes állhatatossággal, őszintén megrótta.
Mikor egy ember valami gonosztettet követett el és elébe vezették, ezt mondta Ambrus: „Át kell adni őt a Sátánnak teste veszedelmére (1 Kor 5,5), nehogy valaha is ilyet merészeljen elkövetni.” Még be sem fejezte, nyomban széttépte a tisztátalan lélek.
Egy alkalommal, mikor Szent Ambrus Rómába utazott, egy etrúriai villában egy dúsgazdag emberhez tért be szállásra. Vendéglátóját alaposan kifaggatta helyzetéről. Az így válaszolt neki: „Az én helyzetem, jó uram, mindig boldog és dicsőséges volt. Lám, dúskálok végtelen gazdagságban, számtalan szolgám és szolgálóm van, s minden kívánságom szerint történt, soha semmi szerencsétlenség nem esett meg velem, ami megszomorított volna.” Ennek hallatára Ambrus igen elámult, s a kíséretében lévőknek ezt mondta: „Keljetek föl, s minél hamarabb meneküljünk innen, mert az Úr nincs ezen a helyen! Siessetek, fiaim, siessetek, egy percet se késlekedjetek, nehogy itt érjen minket az isteni bosszúállás, és az ő bűneik miatt minket is sújtson!” Mikor már elmenekültek, s valamennyit eltávolodtak a háztól, hirtelen megnyílt a föld, s a gazdag embert minden hozzátartozójával és vagyonával együtt elnyelte, hogy még csak nyomuk sem maradt. Ezt látván, így szólt Ambrus: „Íme, testvéreim, milyen irgalmasan megkegyelmez az Isten, amikor itt a földön csapásokat osztogat, s mily szigorúan haragszik, mikor mindig szerencsével látogat meg.” Mint mondják, azon a helyen egy mélységes mély gödör maradt, mely mindmáig tanúsítja ezt az esetet.
Mikor pedig látta Ambrus, hogy minden rossznak gyökere, a kapzsiság mindinkább elhatalmasodik az embereken, s leginkább azokban, akiknek hatalom van a kezükben, akik pénzért mindent megvásárolnak, valamint azokban is látta a kapzsiságot, akiket a szent szolgálatra rendeltek, erősen felindult, s kitartóan esdekelt, hogy megszabadulhasson az evilági nyomorúságból. Mikor örvendve megkapta, amit kívánt, kijelentette a testvéreknek, hogy még az Úr feltámadása ünnepéig velük marad. Néhány nappal azelőtt, hogy ágynak esett volna: mikor a 44. zsoltár magyarázatát diktálta írnokának, az látta, hogy hirtelen egy pajzsforma tüzecske födte be Ambrus fejét, s lassacskán behatolt a szájába, mint a házba a lakója. Arca hószínűre változott, de aztán visszatért belé a szín. Aznap tehát abbahagyta az írást és a diktálást, és a zsoltárt sem tudta befejezni.
Néhány napra rá nagy testi gyengeségben kezdett szenvedni. Akkor Itália grófja, aki Milánóban tartózkodott, összehívta a nemeseket, mondván, hogy ha e nagy férfiú elhuny, az biztosan Itália pusztulásának veszélyével fenyeget. Kérte, járuljanak Isten embere elé, hogy még egy évnyi időt könyörögjön magának az Úrtól, Mikor ezt meghallotta tőlük, így válaszolt: „Nem úgy éltem tiköztetek, hogy szégyellnék élni, de nem félek a haláltól sem, mivel jó Urunk van.”
Ez időben négy diákonusa összejött, s arról tárgyaltak egymás közt, ki lenne jó püspök Ambrus halála után. S noha távol álltak attól a helytől, ahol Isten embere, Ambrus feküdt volt, s oly halkan nevezték meg Simplicianust, hogy ők maguk is alig hallották, ő, bár távol feküdt tőlük, háromszor felkiáltott: „Öreg, de jó!” Ennek hallatára rémülten elmenekültek, és senki mást nem is mertek megválasztani a halála után. Azon a helyen, ahol feküdt, látta Ambrus, amint Jézus hozzá jön, és vidám arccal ránevet. Honoratus vercelli püspök pedig, aki már készült Szent Ambrus elhunytára, mikor elszenderedett volna, háromszor hallott egy hangot, mely így szólt hozzá: „Serkenj föl, mert hamarosan hazatér!” S fölserkenvén nagy sebesen Milánóba ment, és az Úr testének szentségét adta Ambrusnak, az pedig kereszt alakban széttárta a kezét, és imádság szavai között utolsót lehelt. Az Úr 379. esztendeje körül élt.
Mikor pedig Húsvét éjszakáján a templomba szállították a testét, sok megkeresztelt gyermek látta őt. Egyesek azt mondták, egy bírói széken ült, mások ujjukkal mutogatták szüleiknek, hogy ott száll a mennybe, egyesek pedig azt mesélték, hogy egy csillagot láttak a teste fölött. Egy pap, aki sokakkal együtt lakomázott, és becsmérelni kezdte Szent Ambrust, tüstént rosszul lett, a lakoma után ágynak esett és bevégezte életét. Karthágó városában három püspök együtt lakomázott, s egyikük becsmérelte Ambrust. Elmondták neki, mi történt azzal a másik pappal, aki becsmérelte Ambrust. A püspök csak legyintett rá. Hirtelen halálos sebet kapott, és azon nyomban el is halálozott.
Megjegyzendő, hogy Szent Ambrus sok dologban dicsérendőnek látszik. Először is a bőkezűségben, mivel amije csak volt, a szegényeké volt. Maga mondja magáról, hogy a császárnak, aki a bazilikát követelte tőle, így válaszolt, amint megtalálható a Decretumban (XXXIII, quaestio 8, Conventor): „Ha azt kérné tőlem, ami az enyém, azaz a telkemet, ezüstömet és más efféle dolgaimat, nem szegülnék ellene, mert mindaz, ami az enyém, a szegényeké.” Másodszor szűzi tisztaságában dicsérjük Ambrust, ugyanis szűz volt. Jeromos szerint ezt mondta: „A szüzességet nemcsak magasztaljuk, hanem meg is őrizzük,” Harmadszor hitének szilárdságában dicsérjük. Azt mondta, mikor a császár a bazilikát követelte – ez ugyanazon fejezetben van: „Előbb veszi el az életemet, mint a hitemet.”
Negyedszer a vértanúságra való sóvárgásban dicsérjük. Olvasható a De basilica non tradenda (A bazilikát nem szabad átadni) kezdetű levelében, hogy Valentinianus főembere magához parancsolta Ambrust, mondván: „Te megveted Valentinianust, én pedig leütöm a fejedet!” Erre Ambrus: „Engedje meg neked az Isten, hogy meg tedd, amivel fenyegetsz, s bárcsak ezzel megmentené tőlük Isten a templomot! Énellenem fordítsák minden fegyverüket, és az én véremmel oltsák szomjukat!”
Ötödször a kitartó imádkozásban dicsérjük. Olvasható az Egyháztörténet XI. könyvében, hogy Ambrus nem kézzel, vagy fegyverrel védekezett a királyné dühével szemben, hanem böjttel és állandó virrasztással. Az oltár elé borulva könyörgései által Isten lett az ő és az Egyház védelmezője.
Hatodszor a könnyek bőségében dicsérjük Ambrust. Háromféle könnye volt: a részvét könnyeit hullatta mások vétkei miatt. Azt mondja róla legendájában Paulinus, hogy mikor valaki megvallotta néki a botlását, oly keservesen sírt, hogy a bűnöst hasonló sírásra indította. Az áhítat könnyeit hullatta az örökkévalóság utáni vágy miatt. Föntebb elmondta Paulinus, hogy megkérdezték, miért siratja a szenteket, mikor meghaltak, így válaszolt: „Ne gondoljátok, hogy azért sírok, mert elmentek, hanem, mert előttem mentek a dicsőségbe.” A részvét könnyeit siratta mások gonoszsága miatt. Ő maga mondja el magáról a Decretum föntebbi fejezetében: „A gót katonák ellen könnyeim a fegyvereim. Elég védelem ez a papnak, másképpen nem kell, s nem is szabad ellenállnom.”
Hetedszer a bátor állhatatosságban dicsérjük. Állhatatossága legfőképpen három dologban nyilvánult meg. Elsősorban a katolikusok igazságának védelmezésében. Azt olvassuk az Egyháztörténet XI. könyvében, hogy Justina, Valentinianus császár anyja, az ariánus eretnekség követője, megzavarta az Egyházat, a papokat elkergetéssel és száműzetéssel fenyegette meg, ha nem vonják vissza a rimini zsinat határozatait. Ebben a háborúskodásban Ambrust mint az Egyház legerőteljesebb falát és bástyáját támadta. Praefatiójában is így éneklünk róla: „Oly nagy erénnyel szilárdítottad meg Ambrust, az állhatatosság oly nagy ajándékával tüntetted ki a mennyekből, hogy az általa kiűzött démonok gyötrődtek, az ariánusok istentelensége elsorvadt, s a világi főemberek feje alázatosan a te igád alá vettetett.”
Másodsorban az egyházi szabadságjogok őrzésében nyilvánult meg állhatatossága, Mikor egy bazilikát el akart ragadni a császár, Ambrus szembehelyezkedett az uralkodóval, miként ő maga is tanúsítja a Decretumban (XXIII, quaestio 6). „Fölkeresnek a kíséret tagjai, hogy haladéktalanul adjam át a bazilikát. Azt mondják, a császár ezt parancsolta, s joga szerint át kellene adnom. Válaszoltam: »Ha öröklött birtokomat kéri, csak rontsatok rám; ha testemet, tessék, itt van; ha bilincsbe akarjátok verni, csak tegyétek; ha halálra akartok adni, kedvemre tesztek. Nem sáncolom körbe magamat a nép seregével, nem kapaszkodom az oltárba, életemért könyörögve, hanem az oltárokért szívesen föláldoztatom. Parancsba kaptam, hogy adjam át a bazilikát; uralkodói parancs kényszerít tehát, de megerősít minket az Írás, amely ezt válaszolja: »Mint egy bolond az asszonyok közül, szólál« (Jób 2,10). Ne próbáld azt hinni, hogy jogod van a szent dolgokra. A császárra a palota tartozik, a papokra a szentegyházak. Szent Nábót a saját vérével védte szőlejét. Ha ő nem adta vissza a szőlejét, hát mi átadjuk Krisztus Egyházát? Az adó a császáré, nem is tagadjuk meg tőle: az Egyház Istené, tehát nem adjuk a császárnak. Ha olyasmire kényszerítenének, olyasmit követelnének, mint a telkem, vagy a házam, vagy az aranyam, ezüstöm, azt amire jogom van, szívesen odaadnám. De az Isten templomát nem kisebbíthetem meg, és semmit el nem vehetek tőle, mert azért kaptam, hogy őrizzem, nem hogy megkárosítsam.«”
Harmadsorban megmutatkozik állhatatossága a vétek és minden igazságtalanság dorgálásában. Olvasható a Háromrészes Egyháztörténetben* s valamely krónikában, hogy mikor Thessalonicában egy zendülés során a nép néhány bírót megkövezett, Theodosius császár éktelen haragjában megparancsolta, hogy mindet végezzék ki, ne különítsék el a vétkeseket az ártatlanoktól. A megtorlás során közel ötezer embert legyilkoltak. Mikor a császár Milánóba érkezett, s be akart lépni a templomba, eléje lépett Ambrus a kapuban, és megtiltotta neki, hogy belépjen. Megkérdezte: „Ó, császár, kegyetlen dühöngésed után miért nem érzed vakmerőséged roppant súlyát? Vagy talán a bűn beismerésében megakadályoz a császári hatalom? Illenék hozzád, hogy az ész győzzön a hatalom fölött. Fejedelem vagy, ó, császár, de szolgatársaid fejedelme. Milyen szemmel nézed közös Urunk templomát, milyen lábbal tapodod majd a szent padozatot, hogyan emeled fel a kezedet, melyről még csöpög az igazságtalanul ontott vér, milyen vakmerőséggel emeled ajkadhoz az ő vérének kelyhét, mikor őrjöngő beszéded miatt oly sok vér ontatott ki igazságtalanul? Távozz, távozz hát, ne akard újabb bűnnel tetézni előbbi hitványságodat! Vedd azt a köteléket, mellyel az Úr téged most megkötött, ez gyógyulásod legfőbb orvossága!”
A császár e szavaknak engedelmeskedve, sóhajtozva és sírva ment vissza a királyi palotába. Sokáig sírt, s Rufinus testőrparancsnok tudakolta tőle nagy-nagy szomorúsága okát. Erre a császár: „Te nem érzed az én bajaimat – mondta –, a szolgák és koldusok előtt nyitva állnak a templomok, nekem pedig tilos belépnem.” Míg ezeket mondta, minden szavát sóhajtozásokkal szakította meg. Mire Rufinus: „Máris futok Ambrushoz, ha akarod, hogy oldja le rólad a köteléket, amellyel megkötözött téged.” S az: „Nem tudod rábeszélni Ambrust, mert nem tart a császári hatalomtól, nehogy megszegje az isteni törvényt.” De mikor amaz megígérte, hogy meghajlítja a püspököt, elbocsátotta, és ő maga is kisvártatva követte. Amint Ambrus meglátta Rufinust, így szólt: „Te szégyentelen kutya Rufinus! Ily roppant gyilkosság szerzője vagy, s nincs benned semmi szégyenérzet? Nem pirulsz, hogy az isteni fenség ellen ugatsz?” Rufinus közbenjárt a császárért, s megmondta, hogy utána jön a császár. Ambrus az Isten iránti buzgóságtól föltüzelve így szólt: „Én mondom neked, megtiltom, hogy átlépje a szent küszöböt. Ha pedig hatalmát zsarnokságra fordítja, szívesen vállalom a halált is.” Mikor ezt Rufinus hírül vitte a császárnak, az így szólt: „Sietek hozzá, hogy szemtől szembe kapjam a megérdemelt szidalmazást.”
Mikor tehát a püspök elé akart járulni és kérlelte volna, hogy oldja föl kötelékeit, Ambrus elébe sietett, és eltiltotta a belépéstől: „Hogyan vezekeltél e roppant gaztettek után?” S az: „A te dolgod, hogy rám mérd, az enyém, hogy engedelmeskedjem!” Mikor pedig a császár azt hozta föl, hogy Dávid is elkövetett paráznaságot és gyilkosságot, azt mondta neki Ambrus: „Ha követted a tévelygésben, kövesd a jóvátételben is!” S ezt oly szívesen vette a császár, hogy nem utasította vissza a nyilvános vezeklést. Mikor pedig engesztelést nyervén belépett a templomba, és a szentélyrácson belül állt meg, megkérdezte tőle Ambrus, mire vár ott. Azt válaszolta a császár, hogy részt akar venni a szentmisén. Ambrus kiutasította: „Ó, császár, a belsőbb helyek csak a papoknak vannak fenntartva. Menj ki hát, és a többiekkel együtt várakozz! A bíbor császárrá, nem pappá tesz.” A császár azon nyomban engedelmeskedett néki. Mikor tehát Konstantinápolyba visszatérve a rácson kívül állt meg, és a püspök beljebb tessékelte, ő azt mondta: „Nemrég megtanultam, mi a különbség a császár és a pap között, s rátaláltam az igazság mesterére. Most már tudom, hogy egyedül Ambrust lehet igazán püspöknek nevezni.”
Nyolcadszor az egészséges tanításban dicsérjük Ambrust, mert tanítása mélységesen magas. Jeromos így ír a Tizenkét egyháztanítóról szóló könyvében: „Ambrus a mélységek fölött szárnyal, mint a levegőégbeli madár. Míg a mélybe röpül, a magasból szakítja a gyümölcsöt.” Tanítása erős, szilárd. Jeromos ugyanott: „Minden kijelentése a hit és az Egyház és minden erények erős oszlopa.” Tanításának nyelve választékos, szépséges. Ágoston írja A menyegzőről és a házasságról című könyvében: „Pelagius, az eretnek fejedelem így dicséri Ambrust: »Szent Ambrus püspök, akinek könyveiben különösen fénylik a római hit, a latin írók közül kiragyog, mint egy virág.«” S hozzáteszi Ágoston: „Akinek hitét és az írásművészetben megmutatkozó tiszta érzékét még ellensége sem merte ócsárolni.” Nagy tekintélye van tanításának, mivel a régi írók, mint Ágoston is, nagy tiszteletben tartották szavait. Erről írja Ágoston Januariusnak, hogy mikor édesanyja elcsodálkozott azon, hogy Milánóban nem böjtölnek szombatonként, s erről Ágoston megkérdezte Ambrust, az így válaszolt: „Mikor Rómába megyek, ott szombatonként böjtölök. Így te is annak az egyháznak a szokását tartsd meg, ahova éppen elvetődtél, ha nem akarod, hogy valakiben botránkozást okozz, vagy hogy más botránkoztasson meg téged!” S hozzáteszi Ágoston: „Én erről a véleményről újra meg újra elgondolkozván mindig úgy tartottam, mintha mennyei kijelentést kaptam volna.”
fordította: Déri Balázs